DANIEL ESTULIN
ÖSSZEESKÜVÉS Tényfeltáró kötet a világot irányító titkos társaságról
ALEXANDRA
Tartalom
5
Bevezetés 1954-ben találkoztak első alkalommal egymással a világ legnagyobb hatalommal és befolyással rendelkező emberei - a holland királyi ház és a Rockefeller család védnöksége alatt - egy hollandiai kisvárosban, Oosterbeckben, a Bilderberg nevű luxushotelben. Egy teljes héten át tanácskoztak a világ jövőjéről. Amikor az üléssorozat véget ért, megegyeztek, hogy ezentúl minden évben tartanak egy találkozót, hogy véleményt cseréljenek, illetve megvitassák a nemzetközi ügyeket. A csoport a Bilderberg Klub nevet vette fel. Ettől fogva évente összegyűlnek valahol egy luxushotelben, hogy az emberiség jövőjéről döntsenek. A klub tagjai közé választotta többek között Bill Clintont, Paul Wolfowitzot, Henry Kissingert, David Rockefellert, Zbigniew Brzezinskit, Tony Blairt és más vezető politikusokat, üzletembereket, kormánytagokat, bankárokat és újságírókat a világ minden részéről. Ennek ellenére a több mint ötven éve zajló találkozókon a sajtó soha nem lehetett jelen, a jelenlévők döntéséről egyetlen közleményt sem adtak ki, ahogy a Bilderberg-találkozók jegyzőkönyvei sem kerültek soha nyilvánosságra. A Bilderberg Klub vezetői azzal indokolták ezt a titkolózást, hogy a résztvevők így szabadon kifejthetik a véleményüket, nem kell tartaniuk attól, hogy szavaik nagy nyilvánosságot kapnak. Ha nem így járnának el, állítják a bilderbergiek, akkor a résztvevők a sajtónyilvánosságot szem előtt tartva kénytelenek lennének megválogatni a szavaikat. Kétségtelen, hogy ez a diszkréció lehetővé teszi a klubtagoknak a szabadabb hangvételű tárgyalásokat, ám válasz nélkül hagyja az alapvető kérdést: miről beszélnek a világ legbefolyásosabb emberei ezeken a találkozókon?
7
Mindegyik modern demokratikus rendszer védi a magánélethez való jogot, és garantálja bizonyos adatok védelmét, de a közösségnek nem áll-e jogában megtudni, hogy miről tárgyalnak politikai vezetőik, amikor saját országuk legvagyonosabb üzletembereivel találkoznak? Mi garantálja a polgárok számára, hogy a Bilderberg Klub nem hatalmi játszmák és titkos lobbitevékenységek színtere, ha eltitkolják a közvélemény elől, miről beszélnek képviselőik a klub titkos gyűlésein? Miért zajlik a davosi Világgazdasági Fórum és a G8-ak valamennyi találkozója több ezer újságíró jelenlétében, hogy másnap minden újság a címlapon hozza az ott történt események híreit, miközben a Bilderberg Klub találkozói titkosak - holott ez utóbbin minden évben részt vesz a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az USA Központi Jegybankjának elnöke, a világ száz leghatalmasabb vállalatának (többek között a Daimler Chrysler, a Coca-Cola, a British Petroleum, a Chase Manhattan Bank, az American Express, a Goldman Sachs és a Microsoft) elnöke, az Egyesült Államok alelnöke, a CIA és az FBI igazgatója, a NATO vezetői, amerikai szenátorok és a kongresszus tagjai, európai államok miniszterelnökei, az ellenzék vezetői, valamint a világ vezető újságainak főszerkesztői? Igazán meglepő, hogy a média vezető csatornái közül egyik sem tartja említésre méltónak olyan gazdasági szereplők találkozóját, akiknek közös vagyona messze meghaladja az Egyesült Államok polgárainak összesített vagyonát, miközben egyébként bármelyik tag utazása már önmagában is vezető hírként szerepel a televíziók híradóiban. Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak én is. Tizennégy évvel ezelőtt ezek a kérdések kényszerítettek rá, hogy belekezdjek abba a felderítő munkába, amely élethivatásommá vált. Lassan, rétegről rétegre haladva törtem át magam a Bilderberg Klub működését övező titoktartás falain - ezt azonban nem tudtam volna megtenni a „szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó" belső klubtagok, illetve külső résztvevők segítsége nélkül. A legmélyebb hálával és elismeréssel tartozom nekik, mivel a tőlük származó felbecsülhetetlen értékű információk nélkül ez a könyv soha nem jöhetett volna létre. Az olvasó nyilván megérti, hogy védelmük érde-
8
kében egyetlen személyt sem említek név szerint a valódi hősök közül. Most névtelenül köszönöm nekik, hogy segítettek kinyomozni, mi hangzott el a fényűző hotelek zárt ajtói mögött, ahol a Bilderberg-tagok tartották éves ülésüket. Mielőtt belépnénk ennek az exkluzív klubnak a világába, fontos leszögeznünk, hogy nincsenek abszolút „gonosz", sem abszolút „jó" szervezetek vagy egyének. Élnek hatalmas és befolyásos emberek, akiket magasabb eszmék és alapelvek irányítanak, mint a könyvemben bemutatott manipulatív titkos klubot és oldalhajtásait. Még magáról a klubról is elmondható, hogy alapító tagjainak eredeti szándéka világunk megjavítása volt, igaz, hogy ez a szándék azon az „apa mindent jobban tud" tekintélyelvű meggyőződésen alapult, mellyel a római katolikus egyház atyáskodik a kereszténység felett. A Bilderberg Klub azonban sajnálatos módon hamar túllépett ezen a - kezdetben valóban nemes - szándékon, és az idealisztikus kezdetek után világuralmi árnyékkormánnyá vált, mely éves gyűlésein teljes titokban dönt arról, miképp váltsa valóra terveit. Ez a szervezet azzal fenyeget, hogy elveszi tőlünk a szabad önrendelkezés jogát. Ráadásul a telekommunikációs technológia fejlődésével, illetve a magatartás-kutatás és viselkedésszabályozás terén szerzett hatalmas tudás, illetve új módszerek megalkotásával mindez egyre könnyebbé válik. Az egyéni viselkedés megváltoztatása, mely a történelem régebbi korszakaiban csak gonosz szándékként volt jelen, mára nyugtalanító valósággá vált. Az összes új lépés, ha csak önmagában nézzük, egyszerű tévedésnek tűnhet, ha azonban egy folyamat állomásaiként vizsgáljuk őket, akkor mindez a totális elnyomás irányába mutat. Eljött hát az ideje, hogy a színfalak mögé pillantsunk. Válaszúthoz érkeztünk. És az út, melyet a továbbhaladáshoz választunk, az emberiség jövőjéről fog dönteni. Ha szeretnénk megőrizni azt a szabadságot, melyet nagyapáink vívtak ki a II. világháború harcaiban, akkor rá kell ébrednünk, hogy melyek is a Bilderberg Klub valamint párhuzamos társszervezeteinek - valódi céljai és tevékenységei. Nem a gondviselés dönti el, hogy visszaesünk-e abba az új „sötét középkorba", melyet kiterveltek számunkra - mindez
9
csakis rajtunk áll! Az, hogy a következő évszázadba globális, hi-tech rendőrállamként, vagy szabad emberek közösségeként lépünk-e át, azon múlik, hogy most hogyan cselekszünk. Ha nem tesszük fel a megfelelő kérdéseket, akkor soha nem találjuk meg a helyes válaszokat sem. Pontosan ezeket a kérdéseket igyekszik megfogalmazni A pénzemberek szövetsége. Daniel Estulin 2006. szeptember 22.
ELSŐ RÉSZ
A Bilderberg Klub: A világ urai „A nyugati világ leggazdagabb, gazdaságilag és politikailag leghatalmasabb és legbefolyásosabb embereinek érdekszövetsége, mely titokban összeül, hogy eltervezze azokat az eseményeket, melyek később aztán spontán lezajló folyamatoknak tűnnek..." (The Times, 1977) „Nehéz átnevelni a nacionalizmus szellemében felnőtt embereket, hogy szuverenitásuk egy részéről lemondjanak egy nemzetek felett álló testület kedvéért." (Bernhard herceg, a Bilderberg Klub egyik alapítója) „A világesemények, legyen szó nemzeti vagy kereskedelmi ügyekről, soha nem a véletlen művei: és az esetek többségében azok tervezik, illetve irányítják őket, akik a pénzügyeket irányítják." (Denis Healy, egykori brit védelmi miniszter)
11
E l s ő fejezet
Szembesítés (2003)
Az alkony vörös és arany színeiben pompázott a francia kisváros, Versailles égboltja, az este mégis igen sivárnak tűnt. Ahogy az utcákat jártam, egy helyet keresve, ahol szomjamat csillapíthatnám, mindent megült a tikkasztó, párás hőség. Mintegy háromszáz méterre a híres Trianon Palace Hoteltől egy lerobbant kocsma került az utamba, melynek ajtaja felett patkó alakú cégér himbálózott. A bíbor és zöld színekben játszó kocsmabelsőre ráfért volna egy alapos festés, és a luxushotel, illetve a kocsma sivárságának szembeötlő kontrasztja mellbe vágott: tényleg az lenne a sorsunk, hogy visszatérjünk egy olyan világba, ahol csak két osztály létezik, gazdagoké és szegényeké, uralkodóké és dolgozóké, hogy olyan rendszerben éljünk, mely a feudális nagyurak és jobbágyok világára emlékeztet egyetlen világkormány irányítása alatt? Erről a tervről csak kevesen mertek tudomást venni, én pedig ma éjszaka belefáradtam a szabadságunkat fenyegető veszélyt leleplező bizonyítékok keresésébe. Nem beszéltem meg senkivel sem interjút. A hétköznapi tevékenységek vigasztaló egyhangúságára és a mindennapi fecsegés lármájára vágytam. A kocsmából kiáradó étvágygerjesztő illatok hatására felébredt bennem a vágy egy jó habos kávé iránt, és beléptem az ajtón. Odabent nem volt szabad szék, csak a bárpult mellé tudtam állni. Nekitámaszkodtam a pultnak, és leadtam a rendelésem Velem
13
szemben likőröspalackok, csészék és poharak tömkelege sorakozott a falipolcokon. A kávéfőző gép a pulton állt. Jobbra mögöttem walesi turisták társaságában egy bőrkesztyűt és utazósapkát viselő púpos férfi ült az összetolt asztalok mellett. Épp azon tűnődtem, vajon miért visel valaki kesztyűt ilyen fülledt melegben, amikor az állán hatalmas anyajegyet viselő kövér hölgy elmagyarázta a turistáknak, hogy az illető zongorista, akinek óvnia kell a kezét. Bal oldalamon, egy másik asztalnál lármás társaság kártyázott. Az egyik rövidlátó játékos felkeltette a figyelmemet. Képzeletemben úgy jelent meg, mintha most lépett volna le egy Van Goghfestményről. A kopasz, petyhüdt férfi idősebb volt a többieknél, túlméretezett szürke öltönyt viselt, mely ahelyett, hogy karcsúsította volna, még kövérebbnek mutatta. Hatalmas szarukeretes szemüvege felnagyította véreres, könnyben úszó szemét, mellyel a többiekre pislogott. Sűrű szakálla állandó árnyékot vetett az állára és az állkapcsára, szája felett ősz csíkokkal tarkított, rendetlenül megnyírt bajusz ékeskedett. Rumot rendelt, megtömte a pipáját, és szórakozottan nézte a játékot. Már rég elmúlt nyolc óra, a párizsiak vacsoraideje, a szalonból zongora hangját és a fellelkesült gyerekek kiabálására válaszoló hangos ugratások, majd az ezt követő nevetés zaját hallottam. Ahogy kifizettem a kávémat, a kocsmáról kialakult első benyomásom is megváltozott. Lehet, hogy a hely annyira népszerű, hogy a tulajdonosnak nem volt ideje kipofozni. Ez a gondolat felbátorított. - Szeretnék pár szót váltani önnel. - Éreztem a mögöttem álló alak leheletét a tarkómon. Ösztönösen jobbra fordultam. Senki sem volt ott. - Maradjon ülve, kérem - suttogta egy másik hang. Éreztem, hogy felborzolódnak az idegeim. Hányszor zaklatott már a CIA vagy a Moszad, hányszor fenyegetett meg a helyi rendőrség, hány fényképet készítettek rólam a titkosszolgálatok! Újra a megszokott kerékvágásban haladnak a dolgok? Megfordultam a bárszékemen, hogy szembenézzek az arctalan hangokkal. - Látogatás a szegénynegyedben, ha jól sejtem?
14
A britnek tűnő úriember ügyet sem vetett piszkálódásomra. - Mr. Estulin, elnézést, hogy így rátörtünk, de nagyon szeretnénk beszélni önnel. - Petyhüdten kezet nyújtott, remélve, hogy esetleg elfogadom az üdvözlést. - Szükségtelen mondanom, hogy maximális diszkréciót kérünk öntől. Esetlen mondatszerkesztéséből azonnal megállapíthattam, hogy álművelt angol akcentusát valamelyik, a sikkes angol nyelv és modorosság tanítására szakosodott szélhámos „irodalmártól" sajátította eL - Honnan tudja a nevem? Nem emlékszem, hogy bemutatkoztunk volna. - Tudunk egyet s mást önről, Mr. Estulin - jelentette ki egy reszelős hang, mely ahhoz a szőke, széles vállú alakhoz tartozott, aki eddig az első férfi háta mögött állt. Nyilván a testőre volt. Jellegtelenségük okán magamban máris elneveztem őket Tweedle Dumnak és Tweedle Deenek. - Nyilván. Hátradőltem a székemen, és hagytam, hogy ránk telepedjen a csend. A hallgatás nekem kedvezett, bár ők is felhasználhatták fegyverként ellenem. Tweedle Dee lesütötte a szemét, kihalászta cigarettatárcáját elegáns zakója mellényzsebéből, majd vizsgálgatni kezdte. - Tudjuk például, hogy a Bilderberg-konferencia ügyében van itt. Sok éve követ már minket. Úgy tűnik, valamilyen úton-módon minden egyes találkozó pontos helyszínét ismeri, jóllehet a tagok többsége a konferencia előtt egy héttel tudja csak meg, hol fogunk összegyűlni. Sajnálattal kell elismernem, hogy hiába próbáltuk titokban tartani a működésünket, és tettünk meg minden szükséges óvintézkedést, úgy tűnik, ön ismeri a tárgyalások témáit, illetve jövőbeli terveink nagy részét. - Tweedle Dee újra felpillantott, és tekintete belefúródott az enyémbe. - Az ön fölbukkanása, Mr. Estulin, még egyes tagjaink kiválasztására is hatással volt. Egyszer azt hittük, hogy megcsíptük az emberét. Volt egy bizonyos tagtársunk, akit nem hívtunk meg a konferenciára, mivel azt hittük, hogy az illető az ön belső kapcsolata. Ha ön rosszul becsülte volna meg a konferencia időpontját, ez súlyos személyes következmé-
15
nyekkel járt volna gyanútlan tagtársunkra nézve. Az illető szerencséjére ön a helyszínen volt. Miközben hallgattam, végre az eszembe jutott, milyen akcentust próbál utánozni az ismeretlen: a kentit. - Honnan szerezte az információit? - kérdezte Tweedle Dum. Végigmértem a férfit, és visszafojtottam kitörni készülő vigyorgásomat. Végül „ők" - a Bilderberg Klubot alkotó nemzetközi hatalmi és pénzügyi központok szigorúan titkos csoportjának képviselői vették fel velem a kapcsolatot. Bók volt ez számomra, még ha veszélyes fajta is. Most aztán észnél kellett lennem. - Fogalmazzunk úgy, hogy ez szakmai titok. Tweedle Dum csinosan nyírt bajuszkája és nagy, krumpliszerű orra megrándult erre a velős válaszra. Hatalmas, íves szemöldöke és apró szája volt, mely - engem megfélemlítendő - fagyos kis mosolyra húzódott. Valójában igen egyszerű és logikus módon szereztem meg az információimat. Mindig több nappal a Bilderberg-találkozó előtt érkeztem a helyszínre, ahol a gyűlésnek helyet adó ötcsillagos luxushotelben szálltam meg, amíg a Bilderberg-vendégek érkezésével a biztonságiak egy nappal a konferencia kezdete előtt ki nem penderítettek onnét. A szállodában töltött idő során megismerkedtem a pincérekkel és pincérnőkkel, illetve a személyzet más tagjaival. A nyitottabb embereknél puhatolózni kezdtem, és elmagyaráztam, hogyan működik egy Bilderberg-ülés, mi ez a titkos csoport, és mi fog történni szállodájukban az elkövetkező néhány nap során. Természetesen sokan nem hittek nekem, én azonban arra kértem őket, ne engem akarjanak a szavamon fogni, hanem egyszerűen csak figyeljék meg, mi történik a szállodában, és kiszolgálás közben figyeljenek oda, miről beszélgetnek a vendégek. Ezek után el tudják dönteni, kívánnak-e az én szememként és fülemként szolgálatot tenni az emberiség javára. Előnyömre szolgált az ötcsillagos szállodák személyzetpolitikája, nevezetesen az, hogy az alkalmazottaknak legalább négy nyelvet - angolt, franciát, németet és még egy választható nyelvet - kell beszélniük a vendégek kiszolgálásához. Ebből kifolyólag diszkréten kihallgathatták, és javarészt
16
meg is értették a konferencián zajló beszélgetések többségét. Ahogy telt az idő, az általam megkörnyékezett pincérek is észrevették a rendőrség, a titkosszolgálatok jelenlétét, a résztvevők titkolózását, és ennek hatására lassan elhitték, hogy amit tőlem hallottak, az igaz. Közülük néhányan úgy döntöttek, segítenek nekem, én pedig kijelöltem több helyi, kocsmát, ahol feltűnés nélkül találkozhattunk. Nagy megkönnyebbülésemre a jelenlegi bár nem ilyen hely volt. Tweedle Dee jelenléte garantálta, hogy ha a hotelben dolgozó bármelyik embert a társaságomban látják, az illető azonnal repült volna Tweedle Dee jobb kezét a bal nadrágzsebébe csúsztatta, hogy a szétnyíló zakószárnyak alól kilátszódjék a mellényzsebéből induló óralánc. - Ön valóságos rejtély számunkra, uram - vetett Tweedle Dum jelentőségteljes pillantást a kijáratra, majd halk, de határozott hangon azt mondta. - Kérem, kövessen minket az utcára, ott nyugodtabban beszélgethetünk. Kíváncsi voltam, ezért beleegyeztem. Mostanra a hotel teraszát övező távoli fasor felett hatalmas korongként ragyogott a hold. Előttem hunyorogva égtek az utcai lámpák. Az út mentén sorakozó kávézók teraszairól halk beszélgetésfoszlányok és távoli kutyaugatás hangja ütötte meg a fülem. Mi hárman perceken át csendben álltunk. - Miért követ minket mindenhová? - kérdezte Tweedle Dee. Maga egyetlen neves újság számára sem dolgozik. A cikkei viszont kellemetlenséget okoznak a tagjainknak. Számos amerikai szenátor, illetve a kanadai parlament több tagja is kénytelen volt lemondani a részvételt éves találkozóinkról, mivel ön meghívott vendégnek nevezte őket. Nincs ez így rendjén - jelentette ki Tweedle Dum. - A Bilderberg-csoport, Mr. Estulin, privát fórum, ahol bizalmas, baráti és szigorúan magánjellegű beszélgetéseket folytatnak egymással az üzleti világ befolyásos tagjai. Politikusokat azért hívunk, hogy megosszák személyes és szakmai tapasztalataikat a csoporttal. Mindezt abban a reményben tesszük, hogy az ilyen típusú beszélgetések áthidalhatják a magas rangú politikusok és a világ népeinek valós igényei között tátongó szakadékot. Semmi
17
lyen módon nem próbálunk hatást gyakorolni a kormányzati politikára vagy döntéshozásra. - Egy lószart nem! - csattantam fel. Éreztem, hogy nyakizmaim megfeszülnek. Kirobbant belőlem a felháborodás. - Ha a kitartó újságírók nem tesznek meg minden tőlük telhetőt, akkor Kanada mára a kiterjesztett Egyesült Államok része lenne. Miért gyilkolták meg az embereik Aldo Morót? - Jól tudja, hogy semmit sem mondhatunk, Mr. Estulin. Jómagam pedig nem vitatkozni jöttem önnel, uram - nézett rám Tweedle. Túlságosan nagy kérés lenne, hogy ez a beszélgetés maradjon szigorúan köztünk? - Általában nem titkolok el egyetlen beszélgetést sem, különösen akkor nem, ha az a Bilderberg Klubot érinti. Rájöttem, hogy ostobán cselekedtem, ám pillanatnyilag élveztem a lehetőséget, hogy alattomban működő Nemezisem „arcába" vághatom a titkos terveik által kiváltott elnyomott frusztrációmat. Talán ha sikerülne belehajszolnom Tweedle Dee-t, hogy elveszítse a fejét, próbáltam racionalizálni a dolgot, akkor rájöhetek, miről is szól valójában ez a látogatás. Ehelyett azonban beszélgetőtársam még percekig papolt nekem a közösségvállalás erényéről, a nemzetek közti együttműködésről, az éhező afrikai gyerekekről... előadta a szokásos propagandaszöveget. Próbáltam a mondanivalójára összpontosítani, hamarosan azonban azon kaptam magam, hogy Tweedle Dum arcát figyelem. Vagy kifejezéstelenül mosolygott, vagy a bajszát nyalogatta. - Elintézhetjük, hogy fáradozásai igazán kifizetődőek legyenek, Mr. Estulin. Figyelmem visszatért Tweedle Dee-hez. - Milyen feltételeket kíván szabni? - kérdezte. Újra a néma Tweedle Dumra néztem, hogy felbecsüljem, mennyire érdekli a válaszom. Mereven bámult maga elé. Tweedle Dee a cigarettájával babrált, gyengéden ütögette, miközben alsó ajkát beharapva merengett. Tekintete nem is igazán a cigarettára szegeződött, hanem valahová a távolba meredt, úgy várta a válaszomat.
18
- Amennyiben a hallgatásom a feltétel, úgy szeretném, hogy a jövőben az összes Bilderberg-találkozó kerüljön nyilvánosságra. Azt akarom, hogy szabad és akadálytalan bejutást biztosítsanak minden újságíró számára, aki szeretne megjelenni az eseményen. Minden konferencia anyagát tárják a nyilvánosság elé, a résztvevők névsorát még az esemény előtt adják közre. Semmi CIA, fegyveres őrök, kutyák, őrző-védő szolgálatok, és mindenekfelett SEMMI TITKOLÓZÁS! - Tudja, hogy ezt nem tehetjük meg, Mr. Estulin. Ehhez túl nagy a tét, és a játék a végéhez közeledik. - Akkor, uram - feleltem -, el kell viselniük engem, amíg a bíró le nem fújja a meccset. Tweedle Dee bólintott a maga illedelmes modorában. - Akkor hát, Mr. Estulin, szép esténk volt. Sajnálom, hogy feltartottuk. - Tweedle Dum megemelte a kalapját, és a főnöke nyomában kisétált. Csak ekkor jöttem rá, mi mindent kockáztattam. Ez nem egyszerű beszélgetés volt a Bilderberg megbízottai és köztem - hanem
Második
fejezet
A Hegylakó (1992)
A Bilderberg Klubnak nevezett titkos társaság ügyeibe egy őszi napon, 1992 októberében keveredtem bele először, méghozzá egy Párizsban élő orosz emigráns telefonhívása révén. Az illető olvasta az egyik New York-i székhelyű orosz napilapban megjelent cikkemet, melyet családunk erőszakos száműzetésének tizedik évfordulójára írtam, és szeretett volna találkozni velem, hogy „bizonyos komoly jelentőséggel bíró ügyről" beszéljen velem. Hetekkel később találkoztunk Toronto ismert spanyol éttermében, a Segoviában, mely a Yonge Street - a világ leghosszabb utcájának - főútvonala mellett áll. Amikor megtettem azt a sorsdöntő lépést, hogy találkoztam ezzel az emberrel - akinek a nevét nem fogom nyilvánosságra hozni, nevezzük egyszerűen Vlagyimirnek -, egy párhuzamos világegyetembe léptem, ahol a piros azt jelentette: „gyerünk", a zöld azt jelentette: „tűz"; sárga, kék, narancs és bármilyen más szín pedig egyszerűen nem is létezett. Ez a világ az emberek többsége számára végletesen kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen, kivéve a kiválasztott kevesek szűk csoportját, akik valamiképpen kapcsolatban állnak a kémelhárítás kísérteties alakjainak világával. Ez a párhuzamos világ a hétköznapi életben az emberiség túlnyomó többsége számára láthatatlan marad, de higy-
20
gyék el nekem, létezik, és valóságos pöcegödre a kétszínűségnek, a hazugságoknak, a burkolt gyanúsítgatásoknak, a kétértelmű megjegyzéseknek, a zsarolásnak és megvesztegetésnek. Ez a kettős és hármas ügynökök, a megvásárolható lojalitás, a pszichotikus profi gyilkosok, szerencsevadászok és zsoldosok világa, akiknek fő bevételi forrását a legmocskosabb, legaljasabb kormányzati megrendelésre végrehajtott felforgató tevékenységek jelentik - olyan küldetések, melyek soha nem kerülhetnek napvilágra. Ezek az emberek egész életüket pengeélen táncolva élik le, és a veszély leghalványabb jelére felszívódnak. Amennyiben az emberek többségéhez hasonlóan az olvasó is azt hiszi, hogy ilyesmi csakis a James Bond filmekben létezik, ki kell ábrándítanom: ez a párhuzamos világ napi szinten határozza meg, hogy mit látunk, mit hallunk, mit olvasunk. Ahhoz, hogy az ember életben maradjon ebben a világban, az ő szabályaik szerint kell játszania: soha nem ítélhet meg senkit a tettei alapján, és nem hihet el szinte semmit abból, amit a másik mondani készül neki. Az ő világukban egyetlen valódi fegyverünk a rendkívül finomra hangolt hatodik érzék lehet, mely jó esetben épp elég időt biztosít számunkra, hogy életben maradjunk addig, amíg kitalálhatjuk, mi zajlik körülöttünk. Amikor beléptem ebbe a valóságba, olyan perverz és gonosz világba merültem bele, mely kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Láttam profi, díjakkal elismert oknyomozó újságírókat, akik olyan idegsokkot kaptak, hogy azóta is képtelenek felfogni azoknak a dolgoknak az igazságát, melyeknek szemtanúi voltak. Én érkeztem elsőként a Segoviába, rendeltem egy italt, és a sarokban helyet foglalva várakoztam. Tíz perc múlva megjelent Vlagyimir - magas, szikár, elegánsan öltözött férfi. Ahogy mellém ért, két ujjával könnyedén megérintette a vállam, lepillantott, és intett a pincérnek: - Whiskyt kérek. Hangjában alig észrevehető orosz akcentus érződött, egy olyan férfi ismertetőjele, aki élete tekintélyes részét külföldön töltötte. Velem szemben ült le. Vlagyimir a tolla hegyével lepöckölt egy na-
21
rancssárga cérnaszálat ropogósra keményített fehér ingéről. Rögtön rájöttem, hogy nem egy tipikus orosz emigránssal hozott össze a sors. - Figyeljen ide! - kezdte, miközben székét közelebb húzta az asztalhoz. - Mennyire ismeri azt a fickót, aki a helyet vezeti? - Jó barátom - feleltem. - Ezért akartam, hogy itt találkozzunk. Vlagyimir kissé elpirult, gyorsan bólintott, és bizakodó pillantást vetett rám. A terem másik végében egy kövér, az arcát Channel parfümmel illatosított zsebkendővel törölgető üzletember igyekezett elcsábítani egy formás, telt csípőjű, szőke hajú, dús ajkú fiatal nőt. Vlagyimir előhúzott egy nehéz, viseltes kinézetű fekete bőrtáskát, és gondosan az ölébe fektette. A táska zárja két alig hallható kattanással nyílt ki. Beszélgetőtársam hosszú hüvelykujjaival óvatosan felemelte a táska fedelét. A dupla fenekű táska titkos rekeszében csinosan elrendezett, többszínű mappákban iratok sorakoztak. A következő két óra során Vlagyimir végigvezetett egy olyan eseményláncolaton, mely mindörökre szilánkokra zúzta kényelmes kis világomat. Az iratok, melyeket láttam, semmilyen kétséget nem hagytak afelől, hogy amit hallottam és láttam, az igaz. Nyitottságával, őszinteségével és készséges válaszaival Vlagyimir hamar belopta magát a szívembe. Az iratok közt minden volt: Ferdinand Marcos, Fülöp-szigeteki elnök elmozdítását jóváhagyó háromhatalmi egyezség; a JFK-gyilkosságot előkészítő titkos találkozók jegyzőkönyvei; a Római Klub 1980. december 5-i washingtoni találkozójának iratai, ahol aláírták és elfogadták a „Global 2000 Report" című beszámolót - mely nem más, mint egy globális népirtás forgatókönyve; a KGB „Kissinger-aktái",.. Mielőtt azonban teljes egészében elfogadhattam volna Vlagyimir bizonyítékait, meg kellett győződnöm róla, hogy informátorom nem „mézescsupor"-e (vagyis olyan titkosügynök, akit főnökei azzal a céllal engednek szabadjára, hogy hivatalos anyagokkal felszerelkezve - bármiféle korlátozás nélkül - magához édesgesse a kiemelten veszélyes egyéneket). Én még új voltam ebben a játszmában, számomra a fekete az fekete volt, a piros azt jelentette, állj, a zöld azt, hogy mehetsz, a sárga, hogy vigyázz. Hosszú időbe telt,
22
amíg hozzászoktam ahhoz, hogy ezek az alakok a saját szabálykönyveik szerint játszanak - és ha életben akar maradni az ember, akkor követni kell őket. Évekkel később jöttem csak rá, miért engem keresett meg Vlagyimir. Kettős ügynök volt, aki a KGB-nek és az MI5-nak dolgozott. Vagy az MI5-nak és a KGB-nek? Valamelyik vonalon lelepleződött, és most kétségbe esett. Reszketett az életéért, és amikor elolvasta a családomról írt cikkemet, talált benne valakit - nagyapámat, az egykori KGB elhárító tisztet -, aki segíthetett volna neki. Vlagyimir abban reménykedett, hogy ezzel a gyalogáldozattal visszacsalhatja magát a játékba. Megpróbálta lerázni az irányítóit, akik most a nyomában voltak. Szüksége volt valamire, amit felajánlhat azoknak, akik megpróbálták elhallgattatni. Úgy érezte, hogy én - vagy még inkább a nagyapám - lehet az ő csatornája, mivel én elég sok újságírót ismertem Torontóban, akiket rá lehetett venni, hogy felkapják a sztoriját, míg a nagyapám még most is rendelkezett elég titkosszolgálati kapcsolattal, hogy sakkban tarthassa az MI5 embereit. Egy hét múlva hallottam újra Vlagyimirról. Telefonbeszélgetésünk hátborzongatóan bizarr volt. Újra abban a párhuzamos világban találtam magam, ahol semminek sincs értelme, és ahol minden egyes szó kódolva hangzik el A rám zúdított számsorok és adatok pergőtüzéből egyetlen kódot sikerült megjegyeznem: UP AR 340-18-5. Titkosszolgálati kapcsolataim ki tudták nyomozni, hogy ez egy szigorúan titkos művelet, az Original Operation Watchtower kódja, mely az Egyesült Államok kormánya által végrehajtott kábítószereladási ügyletet takarta. A bevételből 1975 és 1984 között antikommunista tevékenységeket támogattak. Mindez rendőri felügyelet mellett zajlott. Talán azt próbálta elmondani nekem, hogy figyelik, gondoltam. Izgatottan vártam, hogy visszahívjon, de soha többé nem telefonált. Vlagyimir nyomtalanul eltűnt. Nem úgy a titkos társaságok és a nem hivatalos kormányzati műveletek sötét világa. A Bilderberg Klubot leleplező iratok feje tetejére állították a világomat, és örökre megváltoztatták az életemet. Bilderberg a világkormány hata-
23
lomátvételének szinonimájává vált, és ez a távoli párhuzamos világegyetem saját műveleti területem lett. Ezentúl én is közéjük tartoztam, pengeélen táncoltam, és a veszély leghalványabb jelére eltűntem: szellemtáncos lettem. Amerikában engem egyszerűen Hegylakónak, neveznek.
Harmadik
fejezet
A Bilderberg Alapítvány Képzeljenek el egy zártkörű klubot, ahol kormányfők, miniszterelnökök, nemzetközi bankintézetek vezetői és tábornokok járnak össze, ahol háborúkról döntenek, és ahol a piaci szereplők, illetve Európa képviselői kimondják azt, amit nyilvánosság előtt soha nem mernének kimondani. Ez a Bilderberg Klub, a világ legtitoktartóbb szervezete. Thierry de Segonzac, francia televíziós műsorvezető fogalmazta meg, miért nem hajlandó senki megtörni a klub hallgatási fogadalmát, illetve miért nem követeli ezt senki sem a tagoktól: „Bilderberg túlságosan hatalmas és mindenütt jelenlévő ahhoz, hogy a tagokat leleplezzék." A Klub titkolózása Robert Ludlum és Gayle Lynds regényírók fantáziáját is megragadta. A könyveikben felvázolt titkos szervezetek működése azon az elenyészően kevés tényen alapul, amely a Bilderberg Klubról napvilágra került. A regények bemutatták, hogy ha világszerte bármely uralmi rendszer változtatásra szorul akár a jóléti állam fenntartása céljából, akár a destabilizáló tőkeáramlás korrekciója miatt -, ez csak akkor történik meg, ha a hatalmi játszmákat irányító világszervezet úgy dönt, hogy megoldja az ügyet, és felveszi a kérdést a napirendjére.1
25
A holland Bernhard herceg is osztotta azt a véleményt, hogy a súlyos gazdasági recessziókat, például a nagy gazdasági világválságot el lehetett volna kerülni, ha felelős és befolyásos vezetők irányítják a világeseményeket a nyilvános szereplők háta mögül. Ezért kérték fel őt, hogy szervezze meg az első találkozót 1954-ben a hollandiai Oosterbeckben található Bilderberg Hotelben, ahová a világ gazdasági, politikai, ipari és katonai hatalmainak „hasonló gondolkodású" képviselői kapnak meghívást. Az első találkozó május 29-31. között zajlott le. Az ülés végén a résztvevők megállapodtak egy titkos társaság létrehozásában. A beszámolók többsége azt állítja, hogy az eredeti tagok a tanácskozásnak helyt adó szállodáról nevezték el a szövetséget Bilderberg Klubnak. Gyeorgos C. Hatonn azonban felfedezte, hogy a német születésű Bernhard herceg a Reiter SS hadosztály tisztje volt az 1930-as évek elején, és az I. G. leányvállalatának, a Farben Bildernek dolgozott. Könyvében („Az alkotmány meggyalázása; a szabadság halála") Hatonn azt állítja, hogy Bernhard náci szervezetirányítási múltjához nyúlt vissza, amikor arra biztatta a „szupertitkos politikaformáló csoport" tagjait, hogy nevezzék magukat bilderbergerieknek. Ezzel az akcióval a Farben vállalat egyik kezdeményezését, mégpedig a Heinrich Himmler „Baráti Kör" megszervezésének tervét elevenítette f e l A „baráti körbe" tartozó dúsgazdag elit tagjai bőkezűen támogatták Himmlert, cserében pedig védelmet élveztek a nemzetiszocialista érában Hitler felbukkanásától a náci Németország vereségéig. A holland királyi család diszkréten eltemette Bernhard herceg múltjának ezt a részét, amikor - a háború után - a herceg a Royal Dutch Shell, egy holland-angol nagyvállalat csúcsvezetője lett. Napjainkban ez a gazdag európai olajvállalat a Bilderberg-szövetség belső elit köréhez tartozik. A bilderbergiek első megbeszélésén az alapító tagok felvázolták a szövetség céljait és feladatait. „Minden egyes Bilderberg-találkozó mögött az a szándék húzódott meg, hogy Európa és az Egyesült Államok között egyfajta ,,irányítási arisztokráciát" teremtsenek meg, illetve megegyezésre jussanak a politika, a gazdaság és a közös világirányítás stratégiai kérdéseiben. A műveleti és felforgató
26
tevékenység alapvető bázisát a NATO-szövetség biztosította, mivel ez a szervezet szolgáltatott hátteret a «folyamatos háborút« célzó terveikhez, de legalábbis a »nukleáris fenyegetésen« alapuló politikájukhoz." 2 Ezt az állítást példák sorával fogom alátámasztani, ahogy rétegenként fejtjük fel a bilderbergiek valódi szándékait fedő titkolózás fátylait, mely szándékok mellesleg túlságosan is nyilvánvalóak voltak az akkori francia elnök, Charles de Gaulle tábornok számára. Roger Mennevee politológus 1967 októberében kelt hírlevelében (Les Documents, Politiques, Diplomatiques et Franciers) elemezte De Gaulle és a bilderbergiek kapcsolatát. Beszámolója azzal a meglepő megfigyeléssel kezdődik, hogy „az összes olyan francia magánszemély, aki csatlakozott a Bilderberg-csoporthoz - mint Georges Pompidou, Antoine Pinay, Pierre Pflimlin, Guy Mollet -, egyben Charles de Gaulle force de frappe néven ismert nukleáris politikájának legelszántabb ellenzője is volt. Pompidou miniszterelnök, Antoine Pinay, Pierre Pflimlin, Guy Mollet pedig a francia kormány államminiszterei voltak. Miért? Mivel, ahogy korábban említettem, a bilderbergiek egyik fő célja, hogy az európai szabad nemzetek szuverenitását a bilderbergiek irányította angol-amerikai világkormány hatalma alá rendelje, mely a nukleáris fenyegetést használja a világ vonakodó államainak betörésére. Márpedig Európa irányításának létfontosságú feltétele volt, hogy eltöröljék a francia nukleáris elrettentő erőt, még akkor is, ha ez az elrettentő erő nélkülözhetetlen volt a szovjet nukleáris fenyegetés ellensúlyozására. De Gaulle tábornok életrajzírója, Jean Lacouture írta: „de Gaulle-nak kétségbevonhatatlan erőpozíciót kellett megalapoznia Európában az új világbirodalmi rend megteremtésére törekvő brit szabad kereskedelem ellenében".3 Ha elemezzük a Bilderberg-találkozók napirendi pontjait 1954től kezdve, akkor élesen kirajzolódik az a törekvés, hogy valamiképpen kezeljék és irányításuk alá vonják az amerikai és európai arisztokrácia ideológiai különbségeit, melyek abban a kérdésben mutatkoztak meg, hogy miképpen szándékozik az említett két csoport kifosztani bolygónkat. Például az 1955-ös Bilderberg-talál-
27
kozó általános beszámolójának hetedik oldalán olvashatunk arról, hogy „a világot fenyegető veszedelmek közepette fel kell számolni a félreértéseket és esetleges gyanakvásokat Nyugat-Európa országai és az Egyesült Államok között". 4 1954 óta a bilderbergiek képviselik a nyugati nemzetek elitjét és abszolút gazdasági erejét - pénzemberek, iparmágnások, bankárok, politikusok, multinacionális vállalatok vezetői, köztársasági elnökök, miniszterelnökök, pénzügyminiszterek, államtitkárok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap képviselői, a világsajtó vezető médiatársaságainak elnökei, valamint katonai vezetők alkotják a tagságot. 2005 szeptemberében a csoport hetvenhárom éves elnöke, Etienne Davignon vikomt precedensteremtő gesztust tett, hogy eloszlassa a Bilderberg Klubot ért vádakat: interjút adott a BBC-nek dolgozó Bill Haytonnak. Az interjúban ő sokkal ártalmatlanabb célt tulajdonított a klub „privát" gyűléseinek: „Én egyszerűen úgy vélem, hogy itt olyan befolyásos emberek jelennek meg, akik érdekeltek abban, hogy más befolyásos emberekkel beszélgessenek egy olyan fórumon, ahol szabadon megbeszélhetik és megvizsgálhatják esetleges véleménykülönbségeiket, anélkül hogy kritikák érnék őket, és nem kerekednek nyilvános viták a nézeteiket illetően." Davignon tagadta, hogy a bilderbergiek globális uralkodó osztályt kívánnának alakítani, „mivel nem is hiszek egy globális uralkodó osztály létezésében". Állítása szerint „az üzleti élet befolyásolja a társadalmat, és a politikusok is befolyásolják a társadalmat ezt diktálja a józan ész. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az üzleti élet harcba szállna a demokratikusan választott vezetők irányítási jogaiért". A háborúkat általában területszerzési céllal vívják, ám a globalizáció új korszakában, ahol az üzlet és a politika kölcsönösen függnek egymástól, már a gazdasági irányítás dominál. A Bilderberg Klub elnökének állításától függetlenül kétség sem férhet hozzá, hogy a klub ellenőrzést gyakorol a világkereskedelem felett. Az mindenesetre tény, hogy évenként tartott találkozóik továbbra is a nyilvánosság teljes kizárásával zajlanak. A tagok titokban találkoz-
28
nak, hogy megvitassák a globális stratégia kérdéseit, és konszenzusra jussanak egy sor különféle kérdésben. Az efféle titkolózás gyanút ébreszt, és a következő fejezetekben megpróbálom lerántani a leplet a bilderbergiek titkolózásáról, hogy megmutassam, miképpen hajtja uralma alá a világ vezetőiből és a velük összefonódó ügynökségekből álló titkos klub az összes szabad nemzetet a nemzetközi törvények segítségével, melyekkel az ENSZ szervezetét manipulálják és irányítják. A Bilderberg-tagok „futtatják" a központi bankokat, és ezáltal olyan pozícióban vannak, hogy meg tudják határozni a leszámítolási kamatlábakat, a pénzkészletek szintjét, az arany árfolyamát, illetve azt, hogy mely országok juthatnak kölcsönökhöz. Az árfolyammozgások manipulálásával a klubtagok dollármilliárdokat keresnek maguknak. Működésüket a pénz ideológiája és a hatalomvágy motiválja. „Ike" Eisenhower óta az összes amerikai elnök a Bilderberg Klub tagja. Akárcsak Tony Blair, és vele együtt az angol kormánytagok többsége. Még Kanada egykori szókimondó miniszterelnöke, Pierre Trudeau is tag volt. Bilderbergi meghívót kapott David Rockefeller, Alan Greenspan, az Amerikai Jegybank egykori elnöke; Hillary és Bill Clinton; John Kerry; Melinda és Bill Gates; Henry Kissinger és Richard Perle.5 Ugyanez elmondható azokról az emberekről, akik meghatározzák, hogy miről értesüljünk: olyan médiacézárokról van szó, mint David Rockefeller, Conrad Black (mára kegyvesztetté vált, egykor azonban a Jerusalem Posttól Kanada legújabb napilapjáig, a The National Postig világszerte több mint 440 sajtótermék tulajdonosa yolt), Edgar Bronfman, Rupert Murdoch és Sumner Redstone, a Viacom főnöke - ez utóbbi olyan nemzetközi médiabirodalom, mely gyakorlatilag a médiaipar összes szegmensében jelen van. Ők védték a titkos társaság titkosságát, és ezért fordulhat elő, hogy a Bilderberg név az olvasó számára is újdonságot jelent. A kormányzásban, az üzleti óriásoknál és bármely más hatalomgyakorlásra törekvő intézményben az irányítás kulcsa a titoktartás. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet), a G8-ak, a Világkereskedelmi Szervezet, a Világgazdasági Fórum, a
29
központi bankok, az Európai Unió Minisztereinek Tanácsa, az Európai Bizottság, az Európai Unió csúcsértekezletei, a kormányülések és minden más hasonló tanácskozás zárt ajtók mögött zajlik. Ennek egyetlen lehetséges oka van: nem akarják, hogy ön vagy én tudomást szerezzünk arról, amiről tárgyalnak. A titoktartásra használt elcsépelt kifogás, miszerint „ez nem szolgálja a közösség érdekét", valójában azt jelenti, hogy a hatalmon lévő kormánynak nem áll érdekében, hogy a közösség megtudja, miről tárgyalnak és döntenek. A megbeszélések menetét övező általános titkolózáson túl a titkosság elvét kiterjesztik magukra a fórumokra és tárgyalásokra is; vagyis mindent egybevetve mi még arról sem tudunk, hogy ezek az összejövetelek lezajlanak, arról nem is beszélve, hogy mit terveznek vagy miről döntenek az adott megbeszéléseken. „A davosi Világgazdasági Fórumot január/februárban, a Bilderberg és a G8-ak találkozóját április/májusban, az IMF/Világbank éves konferenciáját szeptemberben rendezik. Kialakul egyfajta nemzetközi konszenzus, melyet egyik megbeszélésről visznek át a következőre. Egyik sem játszik azonban valódi vezető szerepet. Ez a konszenzus válik a G8-ak gazdasági kommünikéinek hátterévé; ez határozza meg, milyen kiigazítási programot erőszakoljon rá az IMF Argentínára, illetve ez dönti el, milyen javaslatot terjeszt az Egyesült Államok elnöke a kongresszus elé."6 A bilderbergiek 1989-es jelentésében olvashatunk arról, hogy ezek az „úttörő jellegű találkozók az Atlanti-óceán mindkét partján megfogalmazott aggodalomból születtek, miszerint vezető közéleti személyiségek véleménye szerint Nyugat-Európa és ÉszakAmerika együttműködése nem olyan szoros, mint ahogy azt a létfontosságú ügyek megkövetelnék. Úgy érezték, hogy a rendszeres, nem hivatalos megbeszélések segítenének a háború utáni bonyolult korszakban a nyugati társadalmakat befolyásoló komplex erők és fontosabb áramlatok megértésében". Lord Rothschild és Laurence Rockefeller - a világ két leghatalmasabb családjának sarjai - személyesen válogatták ki a világelitet alkotó 100 személyt azzal a titkos céllal, hogy egyesítsék Európát. Giovanni Agnelli, a Fiat nemrégiben elhunyt elnöke nyilatkozta er-
30
ről: „Célunk az európai integráció, és ahol a politikusok kudarcot vallottak, ott a gyáriparosok még reménykedhetnek a sikerben." „Itt nem folyik politizálás, egyszerűen csak beszélgetünk, néha egészen banális és semmitmondó témákról - állította Will Hutton, a londoni Observer szerkesztője, aki 1997-ben vett részt a Bilderberg-találkozón. - Az itt kialakult konszenzus azonban világszerte alapul szolgál a politika alakulásához."7 A holland Bernhard herceg szerint minden egyes Bilderbergrésztvevő „varázslatos módon levetkőzte hivatali tisztségét", amint megjelent a gyűlésen, és „a konferencia időtartama alatt országának egyszerű polgárává vált". A 2004-ben elhunyt Bernhard herceg, aki Beatrix holland királynő apja és a brit Fülöp herceg közeli barátja volt, a következőket nyilatkozta: „Amikor a nyugati társadalmak vezető képviselői elhagyták a Bilderberg-tanácskozást, magukkal vitték a csoportban kialakult konszenzust. A rendkívül dinamikus Bilderberg-tárgyalások arra hivatottak, hogy a nézeteltérések feloldásával építsék az egységet, és ezért nyilvánvalóan komoly hatást gyakorolnak a résztvevőkre." Attól a pillanattól kezdve, hogy a Bilderberg-konferencia lezárul, minden - „szinte véletlenszerűen" - bekövetkező esemény azt a konszenzust tükrözi, melyre a Bilderberg Klub éves gyűlésén jutottak a különböző területek megvitatásakor. Azokon a gyűléseken, melyeket a sajtón keresztül teljes odaadással támogatnak a teljhatalmú politikai és üzleti körök, a látszólag eltérő érdekeket képviselő felek egyszerre közös politikai irányvonalat alakítanak ki a nemzetközi ügyek kezelésére.
Konferenciaprotokoll Senki sem vásárolhat belépőt a Bilderberg-találkozókra, jóllehet sok nagyvállalat megpróbálkozott vele.8 A klub Operatív Bizottsága dönt arról, hogy kit hívjanak meg - a londoni Guardian találó kifejezésével - „Bilderberg-személynek", és a minősítési rendszer a titkos találkozók ötven éve alatt semmit sem változott. Lényegé-
31
ben az egységes világrend támogatóit és a fabiánus szocialistákat keresik - a fabiánusok vallják azt, amit a klubtagok „minden társadalmi tevékenységre kiterjedő demokratikus ellenőrzésnek" neveznek. A kulcsszó az ellenőrzés, és az egyén ellenőrzését leghatékonyabban a világkormányzás révén lehet elérni - ebben a célkitűzésben a fabiánusok osztoznak a kommunistákkal. Az Operatív Bizottságban dolgozó forrásom szerint „a meghívott vendégek csak egyedül jöhetnek; feleségek, barátnők, férjek vagy barátok ki vannak zárva. Még a személyi titkárok (azaz állig felfegyverzett testőrök, általában ex-CIA- és MI6-ügynökök) sem vehetnek részt az értekezleten, és csak külön teremben étkezhetnek. Még David Rockefeller személyi titkára sem csatlakozhat főnökéhez a vacsorákon. A vendégeknek határozottan megtiltják, hogy interjút adjanak valamilyen újságírónak". A hermetikus légkör fenntartása érdekében a bilderbergiek a konferencia idejére (általában 3-4 napra) kibérelnek egy szállodát, majd a CIA és a helyi titkosszolgálat emberei kitessékelik az összes többi vendéget, hogy biztosítsák a résztvevők számára a teljes titoktartást és biztonságot. A hotel teljes tervrajzát titkosítják, a személyzetet átvilágítják, családi hátterüket, lojalitásukat ellenőrzik, politikai hovatartozásukat lenyomozzák. A gyanú legkisebb jelére bárkit eltávolítanak a konferencia idejére. „Robbanószer-kereső kutyákkal vizsgálnak át minden egyes szállítójárművet kívül-belül, alul-felül, majd a rohamrendőrök a személyzeti bejáróhoz kísérik őket. Fegyveres őrök járják a környező erdőket, a bejáratokat szekrény méretű úriemberek őrzik titkosszolgálati fülhallgatóval felszerelkezve. Bárkit, aki nincs olyan pozícióban, hogy a világot irányítsa, visszafordítanak." 9 A vendéglátó nemzet kormánya gondoskodik a résztvevők és kíséretük biztonságáról. Szintén ők fizetik a katonai biztosítás, a titkosszolgálat, az országos és a helyi rendőrség költségeit, valamint a mindenható világelitre ügyelő privát biztonsági szolgálatok árát. A résztvevőktől nem követelik meg, hogy betartsák a vendéglátó ország törvényeit és szabályozásait, vagyis nem vetik őket vámvizsgálat alá, nem szükséges megfelelő azonosító iratokkal,
32
például útlevéllel rendelkezniük - efféle dolgokat nem kérnek el egy Bilderberg-vendégtől. Találkozójuk alatt „külsős" még a hotel közelébe sem mehet. Az elit magával hozza saját séfjeit, szakácsait, pincéreit, titkárait, telefonkezelőit, pikolóit, takarítószemélyzetét és személyi testőreit. A 2004-es konferenciát például a Grand Hotel des Iles Borromees-ben tartották „174 fényűző szobában, melyek korhűen idézték meg a Belle Époque korát; Impero vagy Maggiolini stílusú pazar kárpitok, meleg, gazdag színek, Murano-csillárok hangsúlyozták a díszlet hitelességét. A legtöbb tóra néző lakosztályhoz külön balkon tartozott, az összes fürdőszobát olasz márvánnyal burkolták, nem hiányozhatott a masszázskád sem. A lakosztályokban csodálatos művészi munkák, berakásos famennyezetek, szobrok, a királyi lakosztályokban hatalmas masszázskádak álltak".10 A Bilderberg-csoport fizeti a delegáltak és a vendégek szállását, mely alsó áron számolva is 1200 euró szobánként. Az ételeket három Michelin csillaggal jutalmazott séfek készítik. Valójában a szállodák kiválasztásának egyik kritériuma, hogy a legjobb és legismertebb séfek elérhetők legyenek. Másik fontos tényező a város mérete (mindig kisvárosban, a nagyvárosoktól és a kíváncsi tekintetektől távol üléseznek). A kisvárosoknak megvan az a további előnye, hogy a kézi ágyúkkal felszerelkezett személyi titkárok mindenkit szemmel tarthatnak, anélkül hogy bárki is kérdéseket tenne f e l . A telefonszámlát, a szobapincér-szolgálatot és a mosodaszámlát a résztvevők fizetik. A versailles-i Trianon Palace személyzetének egyik tagja árulta el nekem, hogy 2003-ban David Rockefeller telefonszámlája három nap alatt 14 000 euróra rúgott. Bilderberg-résztvevőktől tudom, hogy egy négynapos „globalista" fesztivál esetében nem számít extravagáns esetnek, ha az árcédulán tízmillió euró szerepel. Ennél kisebb összegből biztosítani lehet az Egyesült Államok elnökének vagy a pápának bármelyik külföldi látogatását. Természetesen sem az elnök, sem a pápa közel sem olyan fontos személy, mint a bilderbergiek. A találkozó idején napi négy ülést tartanak - kettőt délelőtt és kettőt délután, ez alól a szombati nap számít kivételnek, amikor
33
csak egy esti ülés van. Szombat délután 12 és 15 óra között a bilderbergiek golfoznak, úsznak, esetleg személyi titkáraik társaságában szervezett hajó- vagy helikoptertúrára mennek. Az ültetési rend ábécé szerint forog. Az egyik évben Umberto Agnelli (a Fiat nemrégiben elhunyt elnöke) ül az asztalfőn, a következő évben Klaus Zumwinkel, a Deutche Post Worldnet AG és a Deutche Telekom igazgatója foglalja el ezt a helyet. Méretei miatt az Egyesült Államokból érkezik a legtöbb résztvevő. Minden egyes ország küld delegációt - mely tipikusan három főből, egy ipari vagy üzleti vezetőből, egy csúcsszintű miniszterből vagy szenátorból, illetve valamelyik vezető napilap szerkesztőjéből áll. A Görögországhoz vagy Dániához hasonló kisebb országok legfeljebb két helyet kapnak. A konferenciákra általában maximum 130 küldöttet hívnak. A résztvevők kétharmada Európából, a maradék az Egyesült Államokból és Kanadából érkezik. A mexikói globalisták egy kevésbé befolyásos testvérszervezethez, a Trilaterális Bizottsághoz tartoznak. A küldöttek egyharmada kormánytag vagy politikus, a másik kétharmad az ipar, a pénzügyi szektor, az oktatás, a szakszervezetek és a kommunikáció területéről érkezik. A delegáltak többsége folyékonyan beszél angolul, a másik választott nyelv a francia.
A Bilderberg működési szabályzata A Bilderberg Klubot a kezdetek óta egy szűk, belső mag irányítja, akiket 1954 óta a „Bölcsek Tanácsa" választ, mely egy örökös elnökből, egy amerikai elnökből, egy európai és egy amerikai titkárból, valamint egy kincstárnokból áll. A bilderbergiek nem hivatalos sajtókiadványa szerint az éves meghívókat csak azoknak a „fontos és elismert embereknek" küldik ki, akik „speciális tudásuk, személyes kapcsolataik és a nemzeti, illetve nemzetközi körökre gyakorolt befolyásuk révén tágítani tudják a Bilderberg-csoport céljait és erőforrásait". A Bilderberg-találkozók tradicionális protokollt követnek, melyet 1919-ben, a Versailles-ban tartott párizsi békekonferencia nyo-
34
mán dolgozott ki a londoni Chatam House-ban székelő Royal Institute of International Affairs (RIIA). Míg a Chatham House elnevezéssel általában magára az intézetre utalnak, a Royal Institute of International Affairs a brit királyság külpolitikájának adminisztratív szárnya. Az RIIA szabályai szerint „ha egy értekezlet vagy annak része a Chatham House szabályzata szerint zajlik, akkor a résztvevők szabadon felhasználhatják az itt szerzett információkat, de sem az információforrás(ok), sem bármely másik jelenlévő kilétét nem fedhetik fel; ahogy arról sem ejthetnek szót, hogy az információt az intézet ülésén szerezték". A Bilderberg Klub alapítói a Chatham House szabályzatára építették üléseiket, mivel ez lehetővé teszi, hogy az emberek szabadon, magánemberként beszéljenek, és kifejthessék véleményüket, mely esetleg nem esik egybe az őket delegáló szervezet véleményével. „Az emberek általában jóval elengedettebbek, ha nem kell a reputációjuk vagy a sajtóban idézett kijelentéseik következményei miatt aggódniuk." 11 2002-ben a szabályzat alkalmazását tisztázták, szövegezését pontosították: „A Chatham House üléseit lehet tartani »nyilvánosan« vagy a Chatham House szabályzata szerint. Ez utóbbi esetben a felszólaló(k) és a hallgatók kölcsönösen megállapodhatnak, hogy az adott gyűlés vagy annak egy része a kötetlen megbeszélés érdekében szigorúan magánjellegű, és ezért a Chatham House szabályzata vonatkozik rá. A Chatham House szabályzata a jobb nemzetközi kapcsolatok elérése érdekében teljes névtelenséget garantál azok számára, akik a ház falain belül szólalnak fel. A Chatham House fegyelmi intézkedéseket indíthat azon tagok ellen, akik megszegik a szabályzatot." 12 A Bilderberg Klub elfogadta ezt a jóval kidolgozottabb szabályzatot. Jóllehet a résztvevők azt állítják, hogy a klub éves gyűlésein magánemberként, nem pedig hivatalos kormányzati minőségben vannak jelen, ez a kijelentés meglehetősen gyanús - különösen, ha a Chatham House szabályzatát összevetjük az Egyesült Államok Logan-törvényével, mely kimondja, hogy a választott tisztségvise-
35
lők számára szigorúan tilos magántalálkozót szervezni befolyásos üzleti vezetőkkel, hogy politikai kérdéseket beszéljenek meg vagy tervezzenek el. A Logan-törvényt abból a célból léptették életbe, hogy megakadályozza az Egyesült Államok állampolgárait abban, hogy felhatalmazás nélkül beleavatkozzanak az Egyesült Államok és külföldi kormányok kapcsolataiba. A törvény majd 200 éves történelme alatt eddig még egyetlen vádemelés sem történt erre a paragrafusra hivatkozva, azonban számos jogi esetben utaltak rá, és az sem ritka, hogy politikai fegyverként használják fel. Egyetlen állampolgár sem úszhatja meg büntetlenül, ha külföldi országokkal játszik össze, fegyvert exportál, vagy illegális fegyvereladásokba keveredik; kivéve - természetesen -, ha a Central Intelligence Agency kötelékébe tartozó személyekről van szó. Ebben az esetben nem csak azt engedélyezik számukra, hogy hasznot húzzanak az illegális fegyver- és drogkereskedelemből, de a független államok belügyeibe is beavatkozhatnak. A Bilderberg Klub-találkozón részt vevő, és a Logan-törvényre fittyet hányó résztvevők névsora: Allen Dulles (CIA); William J. Fulbright szenátor (Arkansas, Rhodes-ösztöndíjas); Dean Acheson (Truman idején volt külügyminiszter); Nelson Rockefeller és Laurence Rockefeller; Gerald Ford (egykori amerikai elnök); Henry J. Heinz II (a H. J. Heinz Co. elnöke); Thomas L. Hughes (a Carnegie Endowment for International Peace elnöke); Robert S. McNamara (Kennedy külügyminisztere, a Világbank egykori elnöke); William P. Bundy (a Ford Alapítvány egykori elnöke, a Foreign Affairs folyóirat szerkesztője); John J. McCloy (a Chase Manhattan Bank egykori elnöke); George F. Kennan (az USA egykori szovjet nagykövete); Paul H. Nitze (a Schroeder Bank képviselője, aki igen jelentős szerepet játszott a fegyverzetcsökkentési egyezmények ügyében, melyek mindig az RIIA direktívái szerint zajlottak); Robert 0. Anderson (az Atlantic-Richfield Co. elnöke, az Aspen Institute for Humanistic Studies vezetője); John D. Rockefeller (Nyugat-Virginia kormányzója, jelenleg amerikai szenátor); Cyrus Vance (Carter külügyminisztere); Eugene Black (a Világbank egykori elnöke); Joseph Johnson (a
36
Carnegie Endowment for International Peace elnöke); Henry Ford (a Ford Motor Co. elnöke); Andrew J. Goodpaster tábornok (az Európai Szövetséges Erők egykori főparancsnoka, majd a West Point Katonai Akadémia igazgatója); Zbigniew Brzezinski (Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, a Trilaterális Bizottság megalapítója); Alexander Haig tábornok (egykor európai NATO-főparancsnok, Kissinger titkára, Reagan alatt külügyminiszter); James Rockefeller (a First National City Bank elnöke). A Bilderberg-gyűléseken mindig nyíltan beszélnek a felek, ám megbeszéléseik nem mindig zárulnak konszenzussal. Az elmúlt három évben a franciák, a britek és az amerikaiak majdnem ölre mentek Irak kérdésében. 2003-ban a francia külügyminiszter, Dominique de Villepin nyíltan a szemébe vágta Henry Kissingernek, hogy „a franciák csakis abban az esetben nem vétózzák meg esetleg - az USA ENSZ határozattervezetét, ha az amerikaiak elmondják az igazságot Irakkal kapcsolatban", vagyis, hogy a megszállás valódi oka az ingyen olaj és földgázkészlet ellenőrzése volt. „A világ többi része sem hülye, Henry." (A konferencián részt vevő forrásom szerint erre Kissinger sarkon fordult, és elment.) A brit nacionalizmus szintén aggodalomra ad okot. A skóciai Turnburryben Tony Blair brit miniszterelnököt a többi résztvevő előtt úgy kezelték, mint egy rakoncátlan iskolás gyereket, amikor dorgálást kapott azért, mert nem tett meg mindent annak érdekében, hogy Britanniában is bevezessék a közös valutát. Jim Tucker, az American Free Press oknyomozó újságírója szerint „Blair biztosította a Bilderberg-tagokat, hogy Britannia is csatlakozni fog, előbb azonban az otthoni »nacionalista hullám« keltette »politikai problémákat« kellett megoldania". A Spotlight 1998. május 29-i száma szerint az egyik német azt mondta Blairnek: „Ön egy nadrágba bújt Maggie Thatcher." Ez a durva célzás arra utalt, hogy Lady Thatchert pontosan ugyanezen okból, a bilderbergiek utasítására buktatta meg saját pártja, hogy aztán a trapézművész John Majort ültessék a helyére. John Williams írja: „a nyugati társadalmi elit egy része azért jár el a Bilderberg-találkozókra, hogy fényesítsen és megerősítsen egy
37
látszólagos konszenzust, azt az illúziót, hogy az ő fogalmaik szerint meghatározott globalizáció - ami jó a bankároknak és a nagy üzleti vállalkozásoknak, az jó mindenki másnak is - valójában elkerülhetetlen, és az egész emberiség javát szolgáló folyamat". 13 A Bilderberg Klub megbeszéléseit és szerkezetét taglaló ritka magyarázatok egyikében, Otto Wolff von Amerongen, a német Otto Wolff GmbH elnöke, a klub egyik alapítója leírja,14 hogyan veszi kezdetét minden egyes ülés a választott témakör rövid bevezetőjével, melyet általános vita követ. Érdemes megjegyezni, hogy Von Amerongen azzal szerzett tekintélyt magának, hogy újjáélesztette a gazdasági kapcsolatokat Németország és a régi szovjet blokk országai között. Bonn nem hivatalos nagyköveteként tevékenykedett Oroszországban, múltja azonban a II. világháborús náci Németországhoz köti, mégpedig a zsidó javak elrablása kapcsán. Werner Ruegemer, aki az Otto családi cégekkel foglalkozó 2001-es dokumentumfilm társrendezője volt, azt állítja, hogy Von Amerongen náci kém volt Portugáliában, és belekeveredett a zsidóktól elrabolt részvények, valamint a Hitler által meghódított európai országok bankjaiból összerabolt aranykészlet eladásába. Ruegemer azt is kijelentette, hogy Von Amerongen volfrámot exportált - azt a fémet, mely létfontosságú hadászati anyag a tüzérségi eszközök acélborításának megerősítéséhez - Portugáliából Németország számára. Portugália volt az egyetlen olyan ország, amely a háború során továbbra is adott el volfrámot a németeknek. A 2003-as versailles-i Bilderberg-konferencia két további - névtelenségben maradó, de a feltételezések szerint brit állampolgárságú résztvevője is kifejti, hogy a munkabizottság egy moderátorból és két-három tagból áll. Hat „munkabizottság" - bizottságonként három taggal - vezeti a megbeszélést. Minden egyes bizottsági ülés körülbelül két óráig tart. A tízperces bevezető beszéd után a résztvevők eldöntik, hogy be akarnak-e kapcsolódni a vitába, vagy egy, két, illetve három ujjuk felemelésével jelzik, hogy egy-, két- vagy háromperces hozzászólást szeretnének tartam. Elsőként az egyperces hozzászólások következnek. A felszólalóknak minden egyes választott
38
témára öt percük jut, majd ez után következnek az öt-, három- vagy kétperces kérdések. Nincsenek előre kiadott expozék, nincsenek feljegyzések, a küldötteknek azonban előre fel kell készülniük a vitára. A „tervezett" résztvevők listáját már januártól köröztetik, a végleges lista márciusra készül el. Az illetéktelen beszivárgások elkerülése érdekében a Bilderberg Operatív Bizottsága négy hónappal előre kijelöli a találkozó időpontját, az eseménynek helyet adó hotel nevét azonban csak egy héttel előtte közlik. A konferencia megnyitóján az elnök felolvassa a Bilderberg működési szabályzatát, majd rátér az első napirendi pontra. A Bilderberg-konferencián kiosztott összes dokumentumon ott áll a jelzés: szigorúan bizalmas, nem publikálható.
Negyedik fejezet
Bilderbergi hálótársak Lényeges, hogy különbséget tegyünk az aktív tagok között, akik évente megjelennek az üléseken, illetve az esetenként meghívott vendégek között. A klubnak körülbelül nyolcvan állandó tagja van, akik sok év óta részt vesznek a konferenciákon. Azok a személyek, akiket azért hívnak meg, hogy beszámoljanak a befolyási körükkel kapcsolatos témákról, semmilyen nyomot nem hagynak a Bilderberg Klub mögött álló hivatalos csoport struktúrájában, és teljes tudatlanságban maradnak a klub nagyobb céljait és egyetemes terveit illetően. A kiválasztott keveseket azért hívták meg, mert a bilderbergiek úgy gondolják, hasznos eszközök lehetnek globalista terveik megvalósításában, és később segítettek nekik jelentős hatalommal járó választott pozíciók megszerzésében. Az egyszeri meghívottakat azonban, akik nem gyakoroltak nagy hatást a tagokra, egyszerűen elhajították. A „használható újonc" legdrámaibb példája Arkansas ismeretlen kormányzója, Bill Clinton volt, akit először 1991-ben, a németországi Baden-Badenben tartott Bilderberg-találkozóra hívtak meg. Itt David Rockefeller elmondta Clintonnak, miért kiemelt célja a klubnak az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), és hogy
40
a Bilderberg-csoportnak szüksége van ehhez Clinton támogatására A következő évben Clintont megválasztották, és mit gondolnak, mi történt? A NAFTA lelkes támogatójává vált. A most következő lista felsorolja azokat a véletlen egybeeséseket, melyek egyes vezető politikusok bilderbergi meghívója és a karrierjük fellendülése között mutatkozik: 1.Bill Clinton: meghívják a Bilderberg-találkozóra 1991-ben; ő győz a Demokrata Párt jelölőgyűlésén, és 1992-ben megválasztják elnöknek. 2. Tony Blair: meghívják a Bilderberg-találkozóra 1993-ban; 1994 júliusában pártvezér, 1997 májusában miniszterelnök lesz. 3. George Robertson: meghívják a Bilderberg-találkozóra 1998ban, 1999-ben NATO-főtitkárnak nevezik ki. 4. Romano Prodi: meghívják a Bilderberg-találkozóra 1999-ben, 1999 szeptemberében az Európai Bizottság elnöke. Mandátuma 2005 januárjában jár le, 2006-ban olasz miniszterelnöknek választják.
A Francois Mitterrand-teszt 1980. december 10-én a bilderbergi 300-ak Bizottsága elrendelte Francois Mitterrand, egy kiszuperált francia szocialista politikus „reaktiválását" Franciaország következő elnökeként. John Coleman Conspirators' Hierarchy: The Story of the Committee 0f 300 (Összeesküvők rangsora: A 300-ak Bizottságának története) című könyvében azt írja: „Mitterrand-t talpra állították, kicsit leporolták, aztán visszatérhetett a hatalomba"15 Mitterrand visszatérési beszédében kifejtette a kapitalizmus iránt érzett megvetését: „Az ipar kapitalista fejlődése ellentétben áll a szabadsággal Véget kell vetnünk ennek. A 20. és 21. század gazdasági rendszerei arra használják majd a gépeket, hogy összezúzzák az embert, elsőként a nukleáris energia területén, ahol máris komoly eredményeket érnek el."
41
Coleman észrevételeit olvasva végigfut a hideg a hátunkon: „Mitterrand visszatérése az Élysée-palotába hatalmas diadalt jelentett a szocializmus számára. Bebizonyította, hogy a 300-ak Bizottsága elég erős ahhoz, hogy előre megjósoljon bizonyos eseményeket, majd elintézze, hogy ezek be is következzenek - akár erővel, akár bármilyen szükséges eszköz felhasználásával -, és ezzel igazolta, hogy képes bármelyik ellenfelét összezúzni. Jó példa volt erre Mitterrand befuttatása, akit pár nappal győzelme előtt is teljes mértékben elutasított egy józan ítélőképességű politikai csoportosulás Párizsban." Ez a „józan ítélőképességű politikai csoportosulás" - saját szocialista pártjának egy nagy szegmensével együtt, akik szintén elutasították Mitterrand-t - a Jean-Marie Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Front volt. Le Pen, a francia politika régi bútordarabja, aki már jóval azelőtt a bevándorlás ellenőrzésének megszigorítása mellett kampányolt, hogy Jacques Chirac elnök a munkanélküli fiatalok vezetésével 2005 novemberében kirobbant zavargások után keményebb politikát hirdetett meg.
Törökország jövőjének alakítása Négy nappal azután, hogy két török küldött - Gazi Ercei, a Török Központi Bank igazgatója és Emre Gonensay török külügyminiszter - hazatért az 1996-os torontói Bilderberg-gyűlésről, a török kormány megbukott. Váratlanul távozott posztjáról Mesut Yilmaz török miniszterelnök. Lemondásával gyakorlatilag felbomlott a volt konzervatív miniszterelnök, Tansue Cille vezette Igaz Ösvény Pártja és a centrista Haza Párt kormánykoalíciója. Yilmaz visszavonulása megnyitotta az utat a Necmettin Erbakan vezette iszlámbarát Fejlődés Pártnak a következő kormány megalakításához. A kormányváltás felülmúlhatatlan esélyt adott a bilderbergieknek, hogy a keresztény Európa sebezhető pontján elültessék az iszlám befolyást, és ezzel etnikai feszültséget teremtve destabilizálják a térséget.
42
A portugál gyalogáldozat Egy jól informált forrás szerint a 2004-es olaszországi Bilderbergtalálkozón szervezték meg a portugál bilderbergiek nagyszabású támogatását. Az ülést követően Portugália felső vezetésében jelentős változások történtek. Pedro M. Lopes Santanát, Lisszabon meglehetősen ismeretlen polgármesterét váratlanul miniszterelnöknek nevezte ki a köztársaság elnöke. José M. Durao Barrosót, volt miniszterelnököt az Európai Bizottság elnökévé jelölték. José Socrates parlamenti képviselőt megválasztották a szocialista párt vezetőjének, miután Eduardo Ferro Rodrigues 2003. május 25-én benyújtotta lemondását. Távozásának oka egy rendőrségi ügy nyomán kirobbant politikai válság volt. A rendőrség 15 esetben vizsgálta az állami nevelőotthonokban 1999 és 2000 között kiskorúak sérelmére elkövetett nemi erőszak bűncselekményét, melybe állítólag a kormányfő is belekeveredett. (A nyomozóhatóságokhoz közel álló források megerősítették azt a gyanúmat, hogy a válságot a színfalak mögül a Bilderberg-tagok irányították.)
A bilderbergiek alelnökjelöltjei 2004 júliusában szó szerint a Bilderberg-tagok választották a demokraták alelnökjelöltjének John Kerry egykori vetélytársát, miután John Edwards első Bilderberg-meghívása során lenyűgözte Őket az amerikai politikáról felvázolt elképzeléseivel. Különböző források - akiknek neveit nem árulhatom el, mivel ez veszélybe sodorná az életüket - egymástól függetlenül megerősítették, hogy Henry Kissinger, miután a NAFTA ülésén hallotta John Edwards beszédét, a konferencia másnapján felhívta John Kerryt, és ezt mondta neki: „John, itt Henry. Megtaláltuk az alelnöködet." Forrásaim nem tárták fel, hogyan választotta ki Kerry Edwardsot. A New York
43
Timesból idézett rövid kivonat szintén a csoport erőteljes hatására utal: Többen is rámutattak, hogy a június elején, az olaszországi Stresában - mintegy 120 résztvevővel lezajlott - titkos és zártkörű Bilderberg-konferencia, ahol többek között olyan meghívottak voltak jelen, mint Henry A. Kissinger, Melinda Gates és Richard A. Perle, segített megnyerni Mr. Kerry szívét. Mr. Edwards olyan remekül beszélt a republikánus Ralph Reeddel folytatott vitában, hogy a résztvevők a Bilderberg-szabályokat áthágva, az ülés befejezése előtt tapsban törtek ki. Mr. Edwards előzőleg Brüsszelbe utazott, hogy NATO-tisztviselőkkel találkozzon.16
Fajsúlyos haverok Hogy megértsük, kik irányítják a NATO, a világ legnagyobb katonai szervezetének, vagy a jelenlegi világhadseregnek vezetését, csak egy pillantást kell vetnünk azon NATO-főtitkárok nevére, akik a Bilderberg Klub tagságához tartoztak: Joseph Luns (1971-1984), Lord Carrington (1984-1988), Manfred Wörner (1988-1994), Willy Claes (1994-1995), Javier Solana (1995-1999), Lord Robertson (1999-2004), Jaap G. de Hoop Scheffer (2004-). Ilyen katonai kapcsolatokkal, illetve az irányításuk alatt álló haderők révén mennyivel egyszerűbbé válik ráerőszakolni a Bilderberg politikáját olyan területekre, mint a Perzsa-öböl, Irak, Szerbia, Bosznia, Koszovó, Szíria, Észak-Korea, Afganisztán! Csak érdekességképpen említem meg, hogy 1956 augusztusában Joseph Rettinger a Bilderberg-gyűlésről szóló beszámolójának 11. lapján a következőket írja: „a csoport működhet egyfajta előkészítő ügynökségként; azt azonban eldöntöttük, hogy a csoport egyetlen új ötletet és tervezetet sem fejleszt tovább, hanem továbbadja olyan személyek vagy szervezetek számára, akik az elképzeléseket a továbbiakban megvalósítják".
44
Valójában az 1954-es nyitókonferencia utolsó napján a Bilderberg Operatív Bizottság azt az indítványt terjesztette be (Általános Beszámoló, 8. 0.), hogy az Európai Védelmi Közösséget integrálják a NATO-ba, hogy az egyesült szervezet „központi döntéshozó szervként működjön, mely egyaránt képes politikai, gazdasági és katonai intézkedések végrehajtására". Ezzel eldőlt, hogy a bilderbergiek a NATO-t fogják felhasználni az európai ügyek irányítására. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter, valamint az ír Peter Sutherland tábornok (aki az Európai Unió biztosa, a Goldman Sachs és a British Petroleum elnöke volt) aktív Bilderberg-tagok. 2000-ben Rumsfeld és Sutherland csinos kis összeget kerestek azzal, hogy a svájci energetikai társaság, az ABB vezetőségében összedolgoztak. Titkos szövetségük akkor került nyilvánosságra, amikor kiderült, hogy az ABB két könnyűvizes nukleáris reaktort adott el a „gonosz tengelyét" alkotó egyik latorállamnak - Észak-Koreának. Szükségtelen említenünk, hogy a British Petroleum ezt nem verte nagydobra, amikor a társaság „biztonság mindenekfelett" kezdeményezését reklámozták. Az elmúlt harminc évben az összes brit miniszterelnök kötelességének érezte, hogy megjelenjen a Bilderberg-konferenciákon. Valójában a Bilderberg Klubot a Royal Institute of International Affairs irányításával az MI6 hozta létre. „A brit hírszerzés terve az volt, hogy rávegyék Joseph Rettingert - aki később az Európai Mozgalom egyik alapító atyjává vált -, hogy szervezze meg a Bilderberg-csoportot, mely valódi hatalomközvetítőként áll Európa és az Egyesült Államok kormányai mögött."17 „Rettingert az Egyesült Államok külügyminisztériuma támogatta titkos pénzalappal, és Thomas Braden, a CIA nemzetközi szervezeti csoportigazgatója révén is komoly támogatásban részesült."18 Az elképzelés Alastair Buchantól, az RIIA vezetőségi tagjától, a Kerekasztal résztvevőjétől, illetve Lord Tweedsmuir fiától és Duncan Sandystól, a néhai Winston Churchill vejétől származott, aki egyébiránt a jezsuita szerzetes és 33. fokozatú szabadkőműves Rettinger barátja volt. Az angol Observer 1963. április 7-i számában a következőket írta: „Ezek az emberek (a bilderbergiek) azt tartják, hogy a
45
jövő a technokratáké, mivel azt beszélik egymás között, hogy a nemzetközi ügyek komoly kérdései túlságosan is finom dolgok ahhoz, hogy a diplomatákra bízzák a megoldásukat. Tanácskozásaik »titokzatossága« azonban azt mutatja, hogy ők csupán egy dolgot akarnak: hatékony ellenőrzést a világ népei felett, de úgy, hogy ők maguk rejtve maradnak, és a felelősséget a jelentéktelen politikusok működtette kormányokra hagyják." A Bilderberg Klub tulajdonképpen Lord Alfred Milner Koefficiens Klubjának természetes következménye. Lord Milner 1903-ban, a St. Ermin Hotelben tartott ülésükön mondta el saját jövőképét, fél évszázaddal azelőtt, hogy a bilderbergiek megalapították volna társaságukat. Milner azon a találkozón hangsúlyozta: szükségünk van arisztokráciára - de nem a kiváltságok, hanem a célok és az együttműködés arisztokráciájára -, különben az emberiség elbukik... És itt jön be a képbe sajátos problémám a demokráciával. Ha az emberi nem általában véve alkalmas annak a magasabb képzettségnek a megszerzésére, valamint arra a kreatív szabadságra, melyet reményeink beteljesülése megkövetel, akkor mennyivel inkább alkalmasnak kell lennie erre az emberiség jobb és életerősebb egyedeinek. Ha pedig azokat, akik jelenleg rendelkeznek azzal a hatalommal, ráérő idővel és szabadsággal, hogy válaszoljanak egy képzeletbeli hívásra, nem tudjuk megnyerni a kollektív önfejlesztés eszméjének, akkor az emberiség egészét sem lehet megnyerni Nem a nyílt konfrontáció a megoldás. Legyőzhetjük a demokráciát, mivel ismerjük az emberi tudat, az egyén mögött megbúvó szellemi háttér működését, Konstruktív képzelőerőre van szükségünk, mely befolyásos, okos, vállalkozó szellemű, hatalommal rendelkező emberek közösségében működik, akiknek hatalma ma még megosztott, hogy létrehozzunk egy öntudatos, gondosan megválogatott, nyitott szellemű, elkötelezett arisztokratikus kultúrát, mely nézeteim szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi fejlődés következő fokára lépjünk. Én az emberi fejlődést nem a közönséges gondolkodású, a mindennapi élet
46
szükségleteit hajhászó tömeg akaratlanul létrehozott termékének, hanem a bonyolult egymásrautaltság, a szabadidő által felszabadított energiák és bátorság, a művészetek és az irodalom révén módosított, illetve új irányba terelt emberi szenvedélyek és motivációk természetes, ám alaposan kidolgozott eredményének látom.19 Pontosabb megvilágításba helyezhetjük Lord Milner szavait, ha újraolvassuk Giovanni Agnelli olasz gyáriparos, a Fiat nemrégiben elhunyt elnökének mondatát: „Célunk az európai integráció, és ahol a politikusok kudarcot vallottak, ott a gyáriparosok még reménykedhetnek a sikerben." Valóban, az MI6-nak szüksége volt egy királyi családból származó „reklámarcra", hogy nyilvános támogatást és promóciós lehetőséget biztosítson a bilderbergiek számára. A holland Bernhard herceg, aki több szálon kötődött az európai királyi családokhoz és az iparmágnásokhoz is, ideális közvetítőnek bizonyult, ezért kapta meg a Klub „diplomáciai" elnöki székét. A háttérből azonban gyakorlatilag Rettinger irányította a csoportot egészen 1960. június 12-én bekövetkezett haláláig. Az 1957-es Bilderberg-konferencián vették fel soraikba Dennis Healeyt. A brit Healey, akit gyakran a Munkáspárt legjobb vezetőjeként jellemeztek, az úgynevezett „Európai Mozgalom" alapítói közé tartozott - ezt a szervezetet az amerikai és európai politikusok, üzletemberek, kormányzati és katonai csúcsvezetők jövőbeli együttműködésének előmozdítása érdekében hozták létre. A csoportot egy New York-i székhelyű szervezet, a magát American Committee on United Europenak nevező szövetség látta el pénzügyi támogatással. Jóllehet, Healey erről mit sem tudott, ez a csoport azonban a CIA fedőszervezete volt, és vezetőségi tagjai közé tartozott Donovan tábornok, aki a háború idején az OSS-t (a CIA elődjét) vezette, George Marshall külügyminiszter, illetve a mindenütt felbukkanó Allen Dulles. Healeyt később kinevezték pénzügyminiszternek, akit az angol kabinetben hatalom tekintetében kizárólag a miniszterelnök előz meg. Tony Blair az árnyékkormány
47
tagjaként 1993. április 23-25-én vett részt először Bilderberg-találkozón a görögországi Vouliagmeniben. Sokan úgy vélik, hogy figyelemre méltó véletlenek sorozatát kapcsolom egybe összeesküvést szimatolva. Lehet, hogy így van, ám a véletlen egybeesések egyre szaporodnak.
Ötödik
fejezet
A Bilderberg céljai „A bilderbergiek a poszt-nacionalista korszak megvalósításán fáradoznak: amikor többé nem lesznek országok, csak régiók, melyeket egyetemes értékek kapcsolnak egybe. Vagyis olyan világgazdaságot kívánnak megteremteni, melyet egyetlen (nem választott, hanem kiválogatott tagsággal működő) világkormány irányít egy univerzális vallás égisze alatt. E céljaik elérése érdekében a bilderbergiek erősebb »szakmai megközelítésre, illetve a közvélemény tájékoztatásának korlátozására törekszenek«." (William Shannon)
A Bilderberg Klub legnagyobb rémképe a szervezett ellenállás. A tagok nem akarják, hogy a világ közvéleménye rájöjjön, mit terveznek a világ jövőjét illetően: elsősorban egy világkormányt (világtársaságot) egyetlen globális világpiaccal, melyre a világhadsereg felügyel, pénzügyileg pedig a(z egyetlen) Világbank szabályoz közös, globális valutát használva. Azt, hogy a bilderbergiek miként kívánják megvalósítani az egyesült világról szőtt látomásukat, jól körvonalazza az alábbi „kívánságlista". Céljaik eszerint:
49
• Egységes nemzetközi identitás. A nemzetközi szervezetek felhatalmazásával, belülről szervezett szubverzióval megsemmisíteni a nemzeti identitást, hogy egy mindenkire érvényes egyetemes értékrendszer épüljön fel. A jövőben semmilyen más értéknek nincs helyük. • Az emberek centralizált irányítása. Terveik szerint a tudati kontroll alkalmazásával az egész emberiséget rákényszerítik, hogy engedelmeskedjenek parancsaiknak. Terveik részletes modelljét dermesztő pontossággal írja le Zbigniew Brzezinski könyve, a Technotronic Era. Brzezinski, aki 1953-ban szerzett PhDfokozatot a Harvardon, alapító tagja volt a Rockefeller-csoport irányítása alatt álló Trilaterális Bizottságnak, igen lenyűgöző karriert futott be. Nemcsak Ronald Reagan Külföldi Hírszerzési Tanácsadó Testületének, valamint idősebb George Bush Nemzetbiztonsági Tanácsadó Hadműveleti Csoportjának volt tagja, de Henry Kissingerrel is munkakapcsolatban áll, és számos Bilderberg-konferencián nyújtott be előterjesztéseket, ő egy olyan új világrendet jósol, melyben nincs középosztály, csak uralkodók és szolgák. • Növekedésmentes társadalom. A poszt-indusztriális periódusban a konjunktúra maradványainak megsemmisítéséhez zéró növekedésre lesz szükség. A fellendülés fejlődéssel jár. Fellendülés és fejlődés lehetetlenné teszik az elnyomó rendszer kiépítését, márpedig elnyomásra szükség van, ha valaki tulajdonosokra és rabszolgákra kívánja felosztani a társadalmat. A fellendülés vége mindenfajta iparosodásnak véget vet (kivéve a számítástechnikai és szolgáltatóipart). A megmaradó kanadai és amerikai vállalatok olyan szegény országokba települnek ki, mint Bolívia, Peru, Ecuador és Nicaragua, ahol olcsón találnak rabszolga-munkaerőt. A NAFTA egyik fő célkitűzése ezzel be is teljesül. • Állandó stabilitáshiány. Mesterségesen előidézett válságokkal, melyek fizikailag, szellemileg és érzelmileg folyamatos rabságban tartják az embereket, lehetővé válik az állandó stabilitáshiány megteremtése. Ilyen állapotban az emberek túlságosan ki-
50
merültek és elcsigázottak lesznek ahhoz, hogy saját sorsuk felől döntsenek, ezzel olyan mértékig összezavarják és demoralizálják a népességet, hogy már „a túlságosan sok választási lehetőség is nagyfokú apátiát idéz elő".20 • Az oktatás teljes körű központosított ellenőrzése. Az Európai Unió, az Amerikai Unió és a leendő Ázsiai Unió egyik célja az általános oktatásellenőrzés kiterjesztése, mely lehetővé teszi az egyesült világ globalistáinak, hogy sterilizálják a világ valódi múltját. Erőfeszítéseik „fantasztikus" eredménnyel járnak. Napjainkban a fiatalság tökéletes tudatlanságban él a történelemmel, az egyéni szabadságjogokkal és a szabadság jelentésével kapcsolatban. Globalista nézőpontból ez a berendezkedés leegyszerűsíti az aljas antiglobalisták ellen vívott harcot. • A kül- és belpolitika központosított ellenőrzése. Az Egyesült Államok lépései az egész világra hatást gyakorolnak. A bilderbergiek már most is ellenőrzésük alatt tartják Bush elnököt és az ő kormányzati politikáját. Kanada, miközben látszólag megőrizte szuverenitását, mindenben az USA követeléseinek megfelelően cselekszik. Európát, természetesen, az Európai Közösség együttműködése befolyásolja. • Az ENSZ felhatalmazásának kiterjesztése. Terveik szerint az ENSZ szervezetét először de jure, majd de facto világkormánnyá alakítanák át, majd közvetlen ENSZ-adót vetnének ki a „világpolgárokra". • Nyugati kereskedelmi blokk. A NAFTA kiterjesztésével létrehoznák az „Amerikai Uniót", mely végül az Európai Unióhoz hasonlóan működne. • A NATO kiterjesztése. Ahogy az ENSZ egyre több válsággócban lép fel - mint jelenleg Afganisztánban -, a NATO az ENSZ világhadseregévé válik. • Egységes jogrendszer. A Nemzetközi Bíróság lenne a világ egyetlen legális jogrendszere. • Egységes szociális jóléti állam. A bilderbergiek olyan szociális jóléti államot képzelnek el, ahol az engedelmes szolgákat megju-
51
talmazzák, a nonkomform viselkedésű egyedeket megsemmisülésre ítélik. A Bilderberg Klubnak megvan hozzá az ereje és a befolyása, hogy a világ bármelyik nemzetére rákényszerítse politikai akaratát. Az előzőekben már láttuk, milyen messzire érnek el a szervezet polipkarjai - ők irányítják az USA elnökét, Kanada miniszterelnökét, a szabad világ összes fontosabb médiatársaságát, a fontosabb politikusok, üzletemberek és újságírók többségét, valamint a világ összes nagyobb országának fontosabb bankjait, az USA Központi Jegybankjától a Nemzetközi Valutaalapon át a Világbankig. Ilyen kapcsolati rendszerrel képesek elpusztítani bárkit - kicsit, nagyot egyaránt -, aki keresztezi az útjukat az egységes világrend megteremtésében ahogy ezt számos hajmeresztő példával demonstrálni is fogom Jon Ronson írt egy Adventures with Extremists21 című könyvet, melyben leírja, hogy a falklandi háború idején a brit kormány miként kért nemzetközi szankciókat Argentína ellen, ám követelésük „heves ellenállásba ütközött. A norvégiai Sandefjordban tartott Bilderberg-találkozón azonban David Owen brit parlamenti képviselő felállt, és tüzes beszédet tartott a szankciók bevezetése érdekében. Nos, a beszéd sokak gondolkodását megváltoztatta. Biztos vagyok benne, hogy különböző külügyminiszterek úgy tértek vissza tiszteletre méltó országukba, hogy vezetőiknek beszámoltak David Owen szavairól. És mi történt? Életbe léptették a szankciókat". A nemzetek közti internacionális együttműködés ezen gyönyörű története egyszerűen nem igaz.
A bilderbergi próbajárat A Bilderberg-csoport egyik célja, hogy az összes tudományos eredmény elfojtásával deindusztralizálja a világot - az Egyesült Államokkal kezdve a sort. Tiltólistájukon szerepelnek a nukleáris energia békés célú felhasználását célzó fúziós kísérletek. „A fúziós erőművek fejlődése azonnal szemétre hajítaná a bilderbergiek
52
»korlátozott természeti erőforrásokról szóló koncepcióját. Egy megfelelően alkalmazott fúziós máglya korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló kiaknázatlan természetes erőforrást nyújtana a lehető leghétköznapibb anyagok felhasználásával, így oly módon szolgálná az emberiség javát, ahogy azt a világ közvéleménye jelenleg el sem tudná képzelni."22 Miért gyűlöli annyira a nukleáris energiát az új világrend? John Coleman egykori angol MI6 titkosügynök szerint a nukleáris erőművek által hatalmas mennyiségben előállított olcsó elektromos áram „a kulcs a harmadik világ országainak felzárkózásához. A nukleáris erőművek által előállított olcsó és bőséges elektromos energia révén a harmadik világ országai fokozatosan függetlenednének az USA segélyeitől, melyek rabszolgasorban tartják őket, és lassan síkra szállhatnának az önállóságukért". A kevesebb külföldi segély következtében az IMF is kisebb ellenőrzést gyakorolhatna ezen országok természeti kincsei felett, az itt élő népek pedig nagyobb szabadságra és függetlenségre tennének szert. A bilderbergieket és segédcsapataikat épp a fejlődő, sorsukat a saját kezükbe vevő országok ideája taszítja. Ezt erősíti meg az 1955-ös bilderbergi Általános Beszámoló 13. oldalán olvasható bekezdés: „Az atomenergia-kutatások területén egymást érik az átütő tudományos felfedezések [...] Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a tudósok egyre több és több embernek adnak bombát a kezébe, és az atombomba hamarosan a szegények fegyverévé válhat. Ugyanez igaz az atomenergia békés célú felhasználására is, ahol szinte már előre megjósolhatjuk a beláthatatlan végkifejletet." Atom- és nukleáris energia a bilderbergiek elképzelése szerint nem való a föld szegény nemzeteinek. Sokkal helyesebb, ha döntő fegyverként használják a harmadik és negyedik világbeli, meghódolásra nem hajló országok fenyegetésére, ahogy azt a következő, a falklandi háborúval foglalkozó szakaszban kívánom bemutatni. „Az argentin kormány ezt követő bukását, mely gazdasági káoszt és politikai zűrzavart vont maga után, előre eltervezték Kissinger Lord Carringtonnal összejátszó - üzlettársai."23 Lord Carrington
53
(egykori brit külügyminiszter) saját forrásaim állítása szerint is a Bilderberg Tanács igen magas rangú tagja volt, és ezt erősíti meg Coleman is. Azt is megtudtuk, hogy az Argentína ellen irányuló hadműveletet a Rockefeller-csoport irányítása alatt álló coloradói Aspen Intézet tervezte meg. Ez az akció azért vált olyan fontossá, mert a bilderbergiek fenyegetve látták posztindusztriális, növekedésellenes céljaikat, és ennek megfelelően léptek, hogy „Argentínával példát statuáljanak a többi latin-amerikai ország számára: jobb, ha elfelejtenek minden olyan elképzelést, miszerint nekik a nacionalizmust, a függetlenséget és a szuverenitást kellene támogatniuk". 24 Argentína kiválasztása tudatos lépés volt, mivel Dél-Amerika leggazdagabb országa látta el Mexikó legnagyobb részét nukleáris erőműtechnológiával - a bilderbergiek kívánsága ellenére. A falklandi háború sebtében véget vetett ennek a kölcsönösen gyümölcsöző együttműködésnek. Kétség nem fér hozzá, hogy jobb, ha Mexikó megmarad az olcsó áruk felvevőpiacának, és munkásnyúzó rabszolgamunka-telepnek, semhogy teljes értékű, önálló kereskedelmi partnerként lépjen fel. Ráadásul a negatív propaganda folyamatos pergőtüzének köszönhetően mindmáig csak igen kevés amerikai jött arra rá, milyen létfontosságú szerepet játszik a latin-amerikai piac az Egyesült Államok érdekeltségei számára, a technológiától kezdve a nehézipari berendezések gyártásáig. A Latin-Amerikával folytatott egészséges kereskedelem „új életre keltene rengeteg gyengélkedő amerikai vállalatot, és új munkahelyek ezreit teremtené meg". 25 A bilderbergiek ezt kívánják megakadályozni mindenáron.
A Bilderberg beavatkozása független nemzetek belügyeibe A következő felsorolás csak néhány példát mutat arra, miképp avatkozott a Bilderberg Klub egyes országok belügyeibe:
54
• A bilderbergiek vették rá az Egyesült Államokat, hogy vegyék fel a hivatalos kapcsolatot Kínával, mielőtt a Nixonkormány ezt nyilvánosan bejelentette volna. • A svédországi Saltsjöbadenben lezajlott 1973-as találkozón a bilderbergiek megegyeztek, hogy a kőolaj árát 350%-kal, hordónként 12 dollárra emelik, ezzel gazdasági káoszt idéztek elő az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, hogy feltornázzák az olajtársaságok csökkenő vagyonát. A megmutatkozó olajhiány is szerepet játszott a bekövetkező arab-izraeli háborúban, és elfedte a háború kitörését megelőzően megkötött áralkut. • 1983-ban a bilderbergiek kicsikartak az „ultrakonzervatív" Ronald Reagan elnöktől egy titkos ígéretet, hogy az amerikai adófizetők pénzéből 50 milliárd dollárt utal át a harmadik világ és a kommunista országok számára kedvenc csatornájukon, az IMF-en és a Világbankon keresztül. Ezt az ígéretet aztán alaposan túlteljesítették, és később Brady-terv néven vált ismertté. • Bilderberg állt Margaret Thatcher brit miniszterelnök megbuktatása mögött, mivel a politikusasszony ellenezte, hogy Britannia önként lemondjon függetlenségéről a bilderbergiek által megálmodott európai szuperállam javára. Mi pedig mindannyian elképedve figyeltük, hogy saját pártja árulja el a Bilderberg-báb John Major kedvéért. • 1985-ben a bilderbergiek megállapodtak, hogy minden támogatást megadnak a Strategic Defence Initiative (csillagháborús terv) megvalósításához, még jóval azelőtt, hogy ez az USA kormányának hivatalos politikájává lett volna. • 1990-es Long Island-i (New York) találkozójukon eldöntötték: adót kell emelni, hogy a nemzetközi bankszervezeteknek fennálló tartozását gyorsabb ütemben egyenlítse ki az USA. A Bilderberg ragyogó elméje, az idősebb Bush elnök 1990-ben aláírta az adónövelő „költségvetési megállapodást", és ezzel el is veszítette az elnökválasztást. • Az 1992-es találkozón a csoport megvitatta annak lehetőségét, miképp lehetne a közvéleményt rávenni egy olyan elkép-
55
zelés elfogadására, hogy az Egyesült Államok hadserege erő alkalmazásával avatkozhasson be szuverén államok belügyeibe és válsághelyzeteinek kezelésébe. Ez a bilderbergi javaslat két vezető kanadai lap, a The Toronto Star és a The National Post címlapjára is felkerült a 20o6-os ottawai találkozó során. Kanada már közel áll ahhoz, hogy megpillantsa a valóságot. • A sok milliárdot érő Ontario Hydro kiárusítását - mely akkoriban a kanadai kormány tulajdonában volt - elsőként a torontoi King Cityben tartott Bilderberg-találkozón tárgyalták meg 1996-ban. Röviddel ezután az Ontario Hydrot öt független társaságra darabolták szét, majd privatizálták. • Koszovó akkor került a bilderbergiek látóterébe, amikor megtárgyalták Jugoszlávia feldarabolását, illetve egy nagyobb albán állam megalakításának tervét, melynek „gondnoksága" alá tartozott volna a „független Koszovó" (illetve felvetették, hogy a Vajdaságot a maga 350 ooo-es magyar kisebbségével csatolják vissza Magyarországhoz). Ez a terv a régió határainak általános újrarajzolásának volt a része (mely állandó regionális instabilitással és konfliktusokkal számolt), az elpusztított helyi infrastruktúra újjáépítése a nyugati adófizetők dollármilliárdjait emésztette fel. • Kiszivárgott információk szerint a 2002-es találkozón kijelentették, hogy az iraki háborút 2003 márciusáig halasztják el - abban az időben a világ összes újságjában azt olvashattuk, hogy a támadást várhatóan 2002 nyarán vagy őszén indítják meg. • 1999-ben Kenneth Clarke parlamenti képviselő, Martin S. Feldstein, a National Bureau of Economic Research igazgatója, Stanley Fisher, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ügyvezető igazgatója, Ottmar Issing, az Európai Központi Bank vezetője és Jean-Claude Trichet, a Francia Nemzeti Bank igazgatója tárgyalták meg a „dollárra való átállást" mint a közös európai valuta után következő lépést. • A bilderbergiek megtárgyalták az Európai Unió mintájára létrehozott, Japán vezette ázsiai blokk megalakítását, szabad kereskedelemmel, közös valutával, politikai unióval.
56
• Eltervezték az Amerikai Unió létrehozását az Európai Unió mintájára. • Kanada feldarabolása. Ezt a témát eredetileg az 1997-es megbeszélésre ütemezték, ám közbejött egy váratlan leleplező újságcikk, mely a Toronto Starban, Kanada legnépszerűbb napilapjában jelent meg az 1996-os King Cityben tartott találkozó alatt, és ez arra kényszerítette a titkos társaságot, hogy terveiket 2007-re halasszák. Kanada tervezett szétdarabolását a témával foglalkozó könyvek egész sora tárgyalta. Többek között: a New World Order Corruption in Canada, melynek szerzője Shelley Ann Clark, annak a Germain Denisnek a munkatársa, aki 1987/88-ban Brian Mulroney személyes megbízottjaként vett részt az észak-amerikai szabad kereskedelmi tárgyalásokon; de a témába vág Donald J. Gamble The Grand Canal and the National Interest című műve is.
Hatodik
fejezet
Bilderberg bábjai Kalifornia kormányzója, Ronald Reagan politikai pályafutása kezdete óta távol tartotta magát a keményfejű, régi vágású fundamentalistáktól, és Rockefeller embereit vette maga mellé tanácsadónak. 1980-ban, elnökké választásakor azok, akik azt hitték, hogy a „konzervatív, tradicionális Amerika" győzött, el sem tudták képzelni, mekkorát tévedtek. Reagan ugyan ígéretet tett rá, hogy megválasztása esetén, amint elfoglalta hivatalát, leváltja a Központi Jegybank elnökét, Paul A. Volckert, ám - a Republikánus Párt konzervatív szárnyának teljes döbbenetére - inflációellenes politikája miatt megszegte ezt az ígéretét. Akár véletlen egybeesés, akár nem, Anthony Wedgewood Benn, brit parlamenti képviselő ezt mondta az 1980. december 8-án Washingtonban ülésező Szocialista Internacionálé küldötteinek: „Alaposan megszedhetitek magatokat Volcker hitelválsága alatt, ha ráveszitek [azaz ideológiailag átnevelitek] Reagant, hogy mélyítse el a válságot." Ez a megjegyzés több kérdést is felvet: mire gondolt Benn? Ez a kijelentés vajon arra utal, hogy a Bilderberg-tagok hatást gyakoroltak Ronald Reaganre? Miért szegte meg Reagan saját pártjának tett ígéretét? Miért részesítette előnyben Rockefeller tanácsadóit saját személyes csapatából zárva ki embereket? Reagan egyik „belső munkatársa" az a Peter Vickers Hall volt, akit az Egyesült Államok vezető fabianistái között tartottak szá-
58
mon, és aki a Tavistock Institute for Human Relations (egy Bilderberg-szponzorálta szervezet) tagja volt. 1981-ben Hall egyik beszédében így fogalmazott: „Két Amerika létezik. Az egyik a tizenkilencedik századi, nehézkes, ipari alapú társadalom. A másik az egyre gyarapodó posztindusztriális társadalom, mely egyes esetekben a régi Amerika romjain épült fel. A két világ között olyan ellentét feszül, mely a következő évtizedben gazdasági és társadalmi katasztrófához vezet. A két világ alapjaiban áll szemben egymással; egymás mellett nem létezhetnek. Végül a posztindusztriális világnak össze kell zúzni, ki kell irtani a másikat." Hall az amerikai gazdaság és ipar kimúlását jövendölte. Mennyire ijesztő ezt egy olyan ember szájából hallani, aki huszonöt évvel ezelőtt szoros kapcsolatban állt az Egyesült Államok elnökével! Lehetséges lenne, hogy Reagan a Bilderberg Klub bábja volt, akit azért tettek a Fehér Házba, hogy eljátssza a bábmesterek által rá rótt speciális szerepet? Dr. John Coleman könyvében, a Conspirators' Hierarchy: The Story of the Committee 0f 300-ban azt írja: „Az, hogy [Peter Vickers Hal] tanácsait átvette és alkalmazta a Reagan-kormányzat, a m e g takarítás és kölcsönzés«, illetve a bankipar összeomlásában figyelhető meg, mely Reagan gazdaságpolitikája alatt gyorsult fel." Coleman futólag azt is megjegyzi, hogy Milton Friedman vezényelte le a bilderbergiek Amerika deindusztralizálására irányuló terveit, és Reagan elnökségét használta fel arra, hogy felgyorsítsa az acélipar, majd az autógyártás és az építőipar összeomlását. Egészen elrémítő elképzelni, hogy a bilderbergiek olyan mindenható erőt képviselnek, melyet semmilyen ellensúly nem képes kordában tartani. Miután John Majort állították a helyére, Lady Thatcher azt nyilatkozta Jim Tuckernek a The Spotlight magazin újságírójának, hogy lemondatását a bilderbergieknek lerótt „sarcnak" tekinti, mert sem Britannia, sem bármely más ország nem adhatja fel a szuverenitását. Lady Thatchert végül csak arra kényszerítették, hogy mondjon le hivataláról, az életét azonban nem vették el. Ugyanez nem mondható el Aldo Moro olasz miniszterelnökről.
59
A Bilderberg-csoport és Aldo Moro meggyilkolása 1982-ben dr. John Coleman egykori operatív titkosszolgálati alkalmazott, aki a hatalom és az államtitkok legmagasabb szintű információihoz is hozzáfért, bebizonyította, hogy Olaszország néhai miniszterelnökét, Aldo Morót, „a Kereszténydemokrata Párt hűséges tagját, aki ellenezte az országa számára kimódolt »zéró-növekedés« és népességcsökkentés tervét, a P2 szabadkőműves páholy által felbérelt orgyilkos ölte meg. Ezzel a tettel az volt a szándékuk, hogy Olaszország is besoroljon a Római és a Bilderberg Klub mellé, azaz leépítse országa iparát, és csökkentse a népesség lélekszámát". Coleman ebben a könyvében azt állítja, hogy a globalisták Olaszországot akarták felhasználni fő céljuk, a Közel-Kelet destabilizálására. „Moro tervei, melyek a teljes foglalkoztatottság, az ipari és politikai kiszámíthatóság segítségével kívánták stabilizálni Olaszországot, megerősítették volna a katolikusok és a kommunisták szembenállását, ezzel pedig a Közel-Kelet destabilizálása - az elsődleges cél - sokkal nehezebb lett volna." Coleman pedáns részletességgel írta le az események láncolatát, melyek megbénították az olasz nemzetet; elmondja, hogyan rabolták el 1978 tavaszán, fényes nappal a Vörös Brigádok terroristái Morót, majd ezt követően hogyan végezték ki brutálisan, hogy aztán hidegvérrel legyilkolják összes testőrét is. 1982. november 10-én a római bíróságon Gorrado Guerzoni, az elhunyt közeli barátja tanúvallomásában kijelentette, hogy Aldo Morót, aki évtizedeken át vezető politikus volt, „megfenyegette a Royal Institute for International Affairs (RIIA) ügynöke". Coleman beszámol arról, hogy a Vörös Brigádok meggyanúsított tagjai közül „sokan kijelentették tanúvallomásukban, hogy tudomásuk volt arról, miszerint az Egyesült Államok kormánya igen magas szinten érintett a Moro meggyilkolására szőtt összeesküvésben". 1982 júniusában „Aldo Moro özvegye azt vallotta, hogy férje meggyilkolása annak az életveszélyes fenyegetéssorozatnak az eredménye, melyet férje egy magas rangú amerikai politikustól kapott".
60
Amikor a bíró megkérdezte az özvegyet, hogy vissza tudná-e idézni, mit mondott az illető politikus, Eleanora Moro szóról szóra megismételte azt a mondatot, melyet Guerzoni eskü alatt tett vallomásában Kissingernek tulajdonított: „Vagy felhagy ezzel a politikai vonallal, vagy igen drágán megfizet érte." Könyvének egy még hátborzongatóbb lapján dr. John Coleman a következőket írja: „A bíró visszahívta Guerzonit, és megkérdezte tőle, meg tudja-e nevezni azt a személyt, akiről Mrs. Moro beszélt. Guerzoni, ahogy azt korábban is említettem, azt válaszolta: ez a személy Henry Kissinger volt." Miért fenyegetné meg egy magas rangú amerikai diplomata egy független európai ország vezető politikusát? Guerzoni szenzációs, és az amerikai-olasz kapcsolatokat súlyosan veszélyeztető vallomását azonnal vezető hírként hozták mindenütt Európában 1982. november 10-én. Miképpen lehet, hogy Amerikában egyetlen televízióállomás sem tartotta közlésre érdemesnek a hírt, hogy „Kissingert bűnrészességgel vádolták meg egy ilyen súlyú bűntényben"? A 2. részben látni fogjuk, hogy ebben az égadta világon semmi meglepő nincs.
Bill Clinton Bilderberg-féle tűzkeresztsége A Bilderberg Klub befolyásának utolsó illusztrációjaként nézzük meg, hogyan „nevezték ki" az 1991-es baden-badeni Bilderbergkonferencián az ott részt vevő Bill Clintont az Amerikai Egyesült Államok elnökjelöltjének. A világ és az Egyesült Államok médiájának nagy része semmit sem tudott arról, hogy Clinton a konferencia után váratlan - és bejelentés nélküli - látogatást tett Moszkvában, ahová egyenesen a Bilderberg-találkozóról érkezett. Június 9-én, kedden másfél órás megbeszélést folytatott Vagyim Bakatyin szovjet belügyminiszterrel. Bakatyin, a kudarcra ítélt Gorbacsov-kabinet minisztere épp az igen heves harcokkal járó elnökválasztási kampány kellős közepében járt, és a szavazásig már csupán hat nap volt hátra. Töméntelen tennivalója és zsúfolt időbeosztása ellenére mégis időt szakított rá, hogy minden előzetes
61
megbeszélés nélkül találkozzon a nemzetközi szinten ismeretlen arkansasi kormányzóval. Miért? Bakatyin későbbi karrierje talán magyarázatot adhat erre. Gorbacsov ugyan elveszítette az elnökválasztást, a „reformer" Bakatyint azonban Jelcin elnök a KGB egyik vezető beosztásával jutalmazta. Ügy tűnhet, hogy a bilderbergiek egyenesen Moszkvába küldték Clintont, hogy ott „temettesse el" a KGB-vel foglalkozó tanulmányait, illetve a vietnami háborút ellenző magatartásáról szóló aktákat, mielőtt - mintegy két és fél hónap múlva - bejelenti, hogy indul az elnöki székért. A sztorival alig néhány amerikai lap foglalkozott, köztük az egyik, az Arkansas Democrat főcíme így festett: CLINTONNAK BEFOLYÁSOS HAVERJA VAN A SZOVJETUNIÓBAN - A KGB ÚJ FŐNÖKE. Ezért aztán az sem okozhatott meglepetést, hogy egyes források szerint a bilderbergiek támogatásával megválasztott Clinton elnök ígéretet tett Jelcinnek, hogy ha megnyeri a választásokat, akkor az orosz hadihajók tankolhatnak az Egyesült Államok haditengerészeti bázisain, és egyéb kikötői kiváltságokat is igénybe vehetnek. Ezt az ígéretet igen nagyvonalúan teljesítette Clinton, amint feleskették az Egyesült Államok elnökének. Samuel Berger, Bill Clinton egykori nemzetbiztonsági tanácsadója a Brookings Intézetben tartott beszédében kijelentette: „A globalizáció - a gazdasági, technológiai, kulturális és politikai integráció - nem választás kérdése, hanem egyre erősebb tény. Olyan tény, mely minduntalan elénk tolakszik, akár egyetértünk vele, akár nem. Olyan tény, melyet életveszélyes figyelmen kívül hagynunk." Igaza van. Ahogy Jim Tucker mondta egykor nekem: „Isten megteremthette a világegyetemet, de ami a Föld bolygót illeti, a Bilderberg Klub egyszerűen üzent Istennek: »Köszönjük, de innentől már a mi dolgunk«".
Hetedik
fejezet
Watergate-svindli A Watergate-válság a véletlen személycsere és az igazság megcsúfolásának esete. A Watergate-ügy mögött megbúvó igazság soha nem került napvilágra, ám azok, akik megszervezték a sah megbuktatását, a falklandi háborút, Aldo Moro halálát és Margaret Thatcher leváltását, ebből az ügyből sem maradtak ki. Biztosan tudjuk, hogy Richard Nixon visszaélt elnöki hatalmával? Mi van akkor, ha a „füstölgő pisztoly" és a „terhelő bizonyíték" koholmányok voltak? Pat Nixon mindig azt állította, hogy férjét hamisan vádolták meg, és hisz abban, hogy a történelem végül igazolja őt. Egyik forrásom szerint, aki az 1970-es évek elején vett részt Bilderberg-konferenciákon, a Washington Postnak jutott az a szerep, hogy folyamatosan nyomás alatt tartsa Nixont azzal, hogy egymás után közli az újabb „leleplezéseket", így teremtve meg az általános bizalmatlanság légkörét az elnök körül, holott „a legcsekélyebb bizonyíték sem volt rá, hogy valami helytelen dolgot tett volna". Többször idézett könyvében dr. John Coleman, az MI6 titkosszolgálati csúcselemzője Katharine Grahamet, a Washington Post újságíróját azzal vádolja, hogy megölte férjét, Philip L. Grahamet - az ügyet az FBI hivatalosan „öngyilkosságnak" minősítette. Coleman azt állítja, hogy a nő azért ölte meg a férjét, hogy átvegye az újság
63
irányítását. Ami sokkal érdekesebb, hogy a szerző nyakába soha nem varrt rágalmazási pert a mára már elhunyt, multimilliomos, elismert Bilderberg klubtag. Azok, akik tanulmányozták a bilderbergiek működését, és a tagság elkötelezett véd- és dacszövetségét, úgy vélik, hogy a vád megerősítené Coleman hitelességét, márpedig ezt Katharine Graham családja, barátai és munkatársai nem szeretnék. Ők inkább a „hallgatni arany" örök bölcsességét választották. Ugyanakkor a Washington Post és Katharine Graham szerepe a Watergate-válságban jól demonstrálja a sajtó óriási erejét, ahogy azt az Egyesült Államok médiairányítói - ismertebb nevükön a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa (ezzel a szervezettel a könyv második részében foglalkozunk) - már előre látták. A botrányba belekeveredett Nixon és kormánya halálos sebet ejtettek az elnöki tisztség hivatalán, és alapjaiban rengették meg azokat az intézményeket, melyek az Egyesült Államok köztársaságának támaszai. Mi haszna volt ebből a Bilderberg Klubnak? Nyilvánvaló, hogy egy független és erős Amerika, élén a megvesztegethetetlen elnökkel (nem Richard Nixonra gondolok), ellehetetlenítené az új világrend számára, hogy megvalósítsák világhódító terveiket. Kik játszottak fontos szerepet Nixon elnök megalázásában? Az egyik leginkább látható szereplő David Young, a Nixon által létrehívott „vízvezeték-szerelők" (a Fehér Ház speciális nyomozóegységének dolgozó, a Gestapo szellemében működő belső elhárítási kémcsoport) vezetője. Young - aki eredetileg az egyik Bilderberg-alapítótag, Henry Kissinger számára dolgozott a Nemzetbiztonsági Tanácsban „poloskázta be" a Fehér Házat. Az ő magnószalagjai bizonyultak „füstölgő pisztolynak", amely végül leterítette Nixont. A terhelő bizonyítékként felhasznált szalagokon azt hallhatjuk, hogy Nixon bevallja, ő rendelte el a Watergate-betörések eltusolását, hogy meghiúsítsa a nyomozásokat. A felvételek azt is bebizonyították, hogy az elnök kilenc hónapon át hazudott az amerikai közvéleménynek. A másik kulcsszereplő James W. McCord, ex-CIA- és FBI-hivatalnok, a Nixon Újraválasztási Bizottság biztonsági főnöke volt. Úgy tűnik, ő „véletlenül" a Watergate-épület egyik bejáratánál hagyta a hírhedt magnószalagokat, melyek figyelmeztették a biztonsági őrö-
64
ket a betörésre. McCordot a betörés éjszakáján tartóztatták le négy másik emberrel együtt. Beismerte bűnösségét, és hét vádpontban ítélték el. Később írt egy levelet a Watergate-ügyet tárgyaló John J. Sirica bírónak, melyben azt állítja, hogy hamis esküt tett. McCord állítása - hogy a Fehér Ház tudott a lehallgatásról, és megpróbálta eltusolni - még nagyobb erőfeszítésre sarkallta a nyomozókat, hogy feltárják a Fehér Ház titkos lehallgató rendszerét. McCord beismerése után CIA-ügynököket vádolt meg azzal, hogy otthonában elégették személyes iratait. 1972 szeptemberében az öt elítélt „szerelő" fejenként 220 000 dollárt kapott hallgatásáért cserébe, McCord azonban még mindig rettegett attól, hogy a CIA végez vele, amint bevonul valamelyik fegyintézetbe, hogy leülje a büntetését. A Watergate-válság valódi kulcsszereplője azonban Alexander Haig tábornok volt. A tábornok a Bilderberg párhuzamos csoportjából, a Kerekasztaltól jött. Joe Coleman, a világ agymosó intézményének vészjósló terveivel foglalkozó könyvében (The Tavistock Institute: Sinister and Deadly - A Tavistock Intézet: hátborzongató és halálos) leleplezi azt a titkos egyezséget, melyet az árnyékkormány, az új világrend szolgálatában álló amerikai politikusok és a szolgalelkű sajtó képviselői kötöttek. Megjegyzi, miképpen hívta fel magára Haig Joseph Califano, az Angol Királynő Amerikai Kerekasztala csoport tagjának figyelmét. Jelenleg Joseph Califano a Demokrata Elnökjelölő Gyűlés tanácsának tagja, aki mostanában készített interjút Alfred Baldwinnal, a Watergate-betörésben részt vevő „szerelők" egyikével. Feljegyzéseket készített McCord előéletéről, valamint arról, hogy miért választotta be McCord Baldwint a „csapatába". „Még ennél is kártékonyabb - írja Coleman - Califano memoranduma, mely tartalmazza a Nixon elnök és az újraválasztási bizottság között lezajlott beszélgetéseket rögzítő kazettamásolatok teljes szövegét, mindezt az ELŐTT, hogy a betörés lezajlott volna." Miért nem vádolták meg Califanót a bizonyítékok visszatartása miatt? Ehelyett tudomást sem vettek róla. 1983-ban Coleman megszerezte a Tavistock felbecsülhetetlen értékű titkos kézikönyvét, mely Richard Nixon megsemmisítésének
65
módszertani forgatókönyvét tartalmazta. The Tavistock Institute című könyvében Coleman ezt írja: „Az a mód, ahogy Nixon elnököt először elszigetelték, árulókkal vették körül, majd összezavarták, szóról szóra követi a Tavistock-módszert, melyet a Tavistock főideológusa, dr. Kurt Lewin dolgozott ki a mások felett gyakorolt teljes irányítás megszerzésére." A leírás, melyet Coleman a titkos kézikönyvben talált, a következőképpen írja le a módszert: „A morál megtörésének egyik legfőbb technikája, mely a terror stratégiáját alkalmazza, pontosan ilyen eljárást követ - a célszemélyt tartsd bizonytalanságban, soha ne tudja, hol áll, mire számítson. E mellett büntető eljárások és a jó bánásmód ígéretének gyakori váltogatásával, valamint ellentmondásos hírek terjesztésével tedd teljesen átláthatatlanná a helyzet kognitív struktúráját, ekkor az adott személy esetleg már azt sem tudja, hogy egy adott terv közelebb viszi vagy eltávolítja a céljától. Ilyen körülmények között azok a személyek, akiknek határozott céljaik vannak, és készek a kockázatvállalásra, megbénulnak a belső konfliktusban, mert nem tudják eldönteni, mit tegyenek." A Tavistock terror- és agymosási taktikája, melyet az Egyesült Államok elnökének elmozdítására használtak, olyan hatékony volt, hogy az amerikaiak kezdték elhinni a hazugságok özönét, a ferdítéseket és az orwelli kettős beszédet, melyet az összeesküvők igazságként tálaltak, miközben a Watergate-válság az elejétől a végéig színtiszta hazugság. Nixonnak és két legközelebbi segítőjének, Haldemannak és Ehrlichmannak fogalma sem volt arról, mi folyik. Esélyük sem volt a Bilderberg, a RIIA és a Tavistock Intézet egyesült erői ellen, melyet az angol MI6 támogatott titkos évi költségvetéssel - a máig ismeretlen összeg 350-500 millió dollárra rúghatott. (Mellékesen megjegyzem, hogy az angol parlamentnek nincs megfelelő hatásköre az MI6 ellenőrzésére.) Teljesen maga alá gyűrte őket az összeesküvés, és soha nem tudták meg, hogy „David Young oxfordi diplomás jogász, Kissinger régi munkatársa, valamint a Miibank Tweed jogi cég tulajdonosa dolgozott a Fehér Ház alagsorában, hogy ellenőrizze a szivárgó csöveket".
66
James McCord hamis esküjéről tett beismerő vallomásának figyelmeztetnie kellett volna Nixont, hogy a megbuktatására készülnek. Az összezavarodott és érzelmileg megbénult Nixon azonban szó szerint követte a Tavistock személyiségprofilját, mely azt vázolja fel, miképp lehet megtörni egy ember erkölcsi tartását a terror stratégiájának alkalmazásával. Nixon elnök összezavarásáért és agymosásáért Haiget terheli a felelősség, az elnök „eligazítása" idején azonban gyakorlatilag Kissinger vezette az USA kormányát. Coleman azt írja, hogy „az RIIA kitart amellett, hogy 1973 áprilisában az államcsíny után Haig gyakorlatilag magához ragadta az USA kormányának irányítását". Haig a washingtoni csúcsvezetői állásokat a Brookings Intézet, a Politikatudományi Intézet és a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa körül csoportosuló, a bilderbergi világrend érdekeit az Egyesült Államok érdekei fölé helyező hűséges emberekkel töltötte be. Coleman titkosszolgálati forrásai szerint 1970 tavaszán az FBI embere, William McDermott elment, hogy találkozzon a kaliforniai RAND Corporation biztonsági főnökével, mivel figyelmeztetni akarta, hogy gyanújuk szerint Daniel Ellsberg a hadsereg számára készült, Vietnamot elemző iratokat lopott RAND-től, és odakint lemásolta őket, mielőtt visszavitte volna a RAND-irodába az anyagot. A RAND nonprofit szervezet, melyet azért hoztak létre, hogy a katonai tervezést összekapcsolja a kutatási és fejlesztési döntésekkel. A RAND-et ugyanakkor az USA agymosó intézetének is szokták nevezni, mivel itt kísérleteznek a társadalmi viselkedésszabályozás módszertanával, illetve kutatják a stresszre adott pszichológiai válaszokat. A RAND igazgatójával, dr. Henry Rowannel létrejött találkozón McDermottal közölte az igazgató, hogy a Nemzetvédelmi Minisztérium már nyomoz az ügyben. Rowan megnyugtató nyilatkozatára az FBI megszüntette az Ellsberg ellen indított nyomozást. Az FBI azonban nem tudott arról, hogy Rowan Ellsberg legjobb barátja volt, és ahogy Coleman felfedezte, „semmiféle vizsgálat nem indult az ügyben, ahogy a Nemzetvédelmi Minisztérium sem foglalkozott soha az esettel. Ellsberg továbbra is bejárhatott a RAND irodáiba, és égbekiáltó szemtelenséggel hord-
67
ta el és másolta le a vietnami háború dokumentumait, míg a Nixon-kormányzatot alapjaiban megrázó »Pentagon-iratok« botránya során le nem leplezték". Ezen a ponton Nixon Atomenergia Bizottságát feloszlatták, így James Schlesinger elnököt átirányíthatták a Nemzetvédelmi Minisztérium élére. Schlesinger feladata lett, hogy az összes katonai vezetőtől megkövetelje: tagadják meg a Fehér Házból érkező összes utasítás végrehajtását. Ezt megelőzően a republikánusok vezetői bűnvádi eljárással fenyegették meg az elnököt. Nixon végül 1974. augusztus 8-án önként lemondott. Megaláztatása figyelmeztetés volt az Egyesült Államok jövendő elnökei számára: ne is álmodjanak arról, hogy győztesen szembeszállhatnak a titkos világkormány irányításával vagy manipulációival Nixon bukásának következtében csökkentették a fegyveres testületek létszámát, miután az USA kivonult Vietnamból, a - Nixon által hevesen ellenzett - GATT-egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade) aláírásával pedig leépítették az Egyesült Államok iparát. Mindkét eredmény közvetlen módon illeszkedett a Bilderberg Klub Poszt-indusztriális Zéró Növekedés Stratégiájába. John Coleman Conspirators' Hierarchy című könyvében ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Ennek a folyamatnak az elindulásában találhatjuk meg az 1991-es recesszió gyökereit, melynek következtében (...) 30 millió amerikai munkahelye szűnt meg." A Watergate-válság messze legbefolyásosabb alakja Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger volt. A bilderbergiek már az 1960-as évek közepén megbízták Kissingert egy kis csoport vezetésével, melybe James Schlesinger, Alexander Haig és Daniel Ellsberg tartozott. Velük dolgozott össze a Politikatudományi Intézet (IPS) főteoretikusa, Noam Chomsky is. Az IPS a Brit Kerekasztal szellemi gyermeke volt, az intézet kutatási tervét azonban a Tavistock Intézet írta elő, és a két intézet közösen dolgozott a programozott tanulási technikák fejlesztésén. A 60-as években Kissinger csapata és Chomsky megalkották az „Új Baloldalt" (New Left), azt a fundamentalista mozgalmat, mely viszályt és elégedetlenséget szított az Egyesült Államokban. Célkitűzésük a káosz és a baloldali ni-
68
hilista szocializmus „eszméinek" terjesztése volt. Ebből a pozícióból megtervezhették azt a módszert, mellyel csapást mérhettek az Egyesült Államok politikai intézményeire. Amint Nixon kormányában nemzetbiztonsági tanácsadó lett, Kissinger, Ellsberggel és Haiggel mozgásba hozhatta a RIIA Watergate-gépezetét, miután Nixon elnök a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy nem hagyja jóvá a (GATT) egyezményt, és ezzel a kijelentésével felbőszítette David Rockefellert. Nixonnak valójában igaza volt. A GATT-ról azóta bebizonyosodott, hogy tovább bomlasztotta Amerika nemzeti szuverenitását, ahogy azt Sir James Goldsmith, az Európai Parlament milliárdos tagja is kijelentette az USA szenátusában 1994-ben, közvetlenül a halála előtt. Nixon nemzetbiztonsági tanácsadójaként Kissinger és csapata megkapott minden bel- és külföldi hírszerzési adatot, törvényvégrehajtási információt, és az FBI legtitkosabb anyagait, mielőtt ezek bármelyike Nixonhoz jutott volna. Nem csoda, hogy Haldeman és Ehrlichman, az a két ember, akire Nixon rábízta az életét, semmit sem érthetett a körülöttük zajló eseményekből. Kissinger ekkor ért karrierje csúcsára. Nixon megszégyenítésével, majd elzavarásával olyan példa nélküli hatalom került Kissinger kezébe, melyet azóta sem látott a világ. Nixon lemondásával a bilderbergiek végül „saját" elnöküket, Gerald Fordot látták a Fehér Ház élén. Az új világrend „Bólogató Jánosa" közvetlenül Henry Kissingertől, David Rockefeller ügynökétől, a bilderbergiek szolgájától és a 300-ak Bizottságának lakájától kapta az utasításokat. Ahogy Gary Allen írja a Rockefeller Filesban: „Ford elnök jóváhagyta Henry Kissinger külügyminiszter nagyszabású külpolitikai tervét, mely egy lazán összekapcsolódó világkormány megalakítását tűzte ki célul az 1970-es évek végéig. Azzal, hogy elrendelte egy globális stratégia, illetve olaj- és élelmiszer-politika kidolgozását az ENSZ struktúráján belül, az elnök egyértelműen jóváhagyta a Kissinger által megálmodott »új nemzetközi rendet«."
Nyolcadik fejezet
A leleplezett Bilderberg Thomas Jefferson, az amerikai demokrácia alapító atyáinak egyike így fogalmazott: „Egyetlen zsarnoki tettet még a véletlen számlájára írhatunk; ám egy adott időszakban kezdődött elnyomássorozat, mely minden miniszter- (és elnök-) váltás után is változatlanul folytatódott, túlságosan is egyértelműen mutatta, hogy egy szisztematikus és szándékos terv működik, mely rabszolgaságba akar minket hajtani." A zártkörű férfiszövetség globális működése mélyén meghúzódó minta, ahogy azt David Rockefeller megfogalmazta az 1991 júniusában, a németországi Baden-Badenben megtartott Bilderberg-találkozón, a „nemzetközi elit és a világbankárok nemzetek feletti korlátlan uralma, mely nyilvánvalóan vonzóbb alternatíva, mint az elmúlt évszázadokban gyakorolt nemzeti Önrendelkezés".26 2001. december 9-én John McMurtry kanadai professzor (University of Guelph) a „Hogyan válaszoljon Kanada a terrorizmusra és a háborúra?" című konferencián tartott nyitóbeszédében így fogalmazott: „Ebben a világuralmi struktúrában ugyanazon üzleti és médiabirodalmak döntéshozói ültették Tony Blairt Anglia miniszterelnöki székébe, mint akik ifj. George Busht bejuttatták a Fehér Házba - a többség szavazatával szemben. Ezeket a politikai vezető-
70
ket a nemzetközi nagyvállalatok pénzelik annak érdekében, hogy a rabszolgaállamok őket, ne pedig a kormányokat megválasztó népet szolgálják; majd teljhatalmú állami vezetőik és nemzetközi kereskedelmi rendeletek révén szavatolják, hogy ezeket az államokat kormányaik soha többé ne irányíthassák kizárólag a közérdeket szem előtt tartva, amennyiben a köz érdeke ütközne azokkal az új kereskedelmi és beruházási törvényekkel, melyek kizárólag a nemzetközi nagyvállalatok számára biztosítanak jogokat". Engem leginkább az döbbent meg, hogy mások miért nem látják a veszélyt? Azért van ez, mert a tudás felelősséggel jár, és határozott válaszért kiált? Ha elfogadjuk, hogy valóban létezik hatalom, mely összemérhetetlenül nagyobb a megválasztott elnök jogkörénél, olyan „erkölcsi" tekintély, mely messze megelőzi a katolikus pápáét, mely mindenhatóbb Istennél is, egy olyan láthatatlan erő, mely nemcsak a világ katonai és hírszerzési apparátusát, de a nemzetközi bankrendszert is a kezében tartja, ráadásul a világ valaha létezett leghatékonyabb propagandagépezetével rendelkezik, akkor kénytelenek leszünk azt a következtetést levonni, hogy a demokrácia - legjobb esetben - merő illúzió, rosszabb esetben előjáték egy olyan diktatúrához, melyet új világrend néven fogunk megismerni. Michael Thomas, a Wall Street befektetésekkel foglalkozó bankárja, aki könyveivel széles körű elismerést vívott ki magának, és akit sokan a Reagan-Bush korszak leghangosabb bírálójának tartanak, azt mondta: „Annak, hogy a bilderbergiek napjainkban még inkább kerülik a nyilvánosságot, többek között az az oka, hogy a szolgalelkű szervezeteiken (például az IMF-en és a Világbankon) keresztül megvalósított terveik az elmúlt néhány év során nagyobb pusztítást vittek végbe, mint a II. világháború." „A szomorú végeredmény - írja Tony Gosling, a BBC volt tudósítója -, hogy a nyugati demokrácia képe felbomlott: a döntéshozók nem az egyszerű emberek érdekeit - a társadalmi igazságosságot, a közjó védelmét és az életminőség javítását - szem előtt tartva ülnek össze, hanem azért, hogy tovább növeljék a gazdasági megszorításokat, és még több magánbevételhez juttassák a világ politikai és gazdasági elitjét."
71
A napi problémákkal szembesülni kénytelen emberek nagy többsége - miközben az összes bizonyíték a kezünkben van - még mindig azt vallja, hogy az összeesküvés-elméleteket nem lehet komolyan venni. Pontosan ilyen hozzáállásra apellál a Tavistock profilkutatása. A káosszal szembesülve úgy reagálunk, ahogy Nixon, miután elszigetelték, összezavarták, majd végül összezúzták önbizalmát a globális tervezők. A demoralizált, összezavart, önbizalmukat vesztett, a jövőjükben elbizonytalanodott emberek sokkal inkább készek üdvözölni a „messiás", az Új Rend váratlan megjelenését, mely a drogok, a pornográfia, a gyermekprostitúció, az elszabadult bűnözés, a háborúk, az éhínség és a szenvedés megszüntetését ígéri, valamint olyan jól szabályozott társadalmat, melyben az emberek harmóniában élnek. Csakhogy ez az újabban keresett „harmónia" korlátozni fogja a szabadságunkat, emberi jogainkat, gondolkodásunkat, még puszta létezésünket is. A „harmónia" jóléti társadalmat fog jelenteni; egyszerű számokká válunk az új világrend roppant bürokratikus gépezetében Az olyan nonkomformistákat, mint én is, a Guantanamóhoz hasonló koncentrációs táborokba internálják. Mindez be fog következni, hacsak mi, a (még megmaradt) szabad világ népei fel nem lázadunk nemzeti eszméink megvédése érdekében, ahelyett hogy azokat a minket eláruló kormányok, EU-biztosok, ENSZ képviselői és királyságok gondjaira bíznánk. Az európai királyi családok kedves, finom tagjai, az édes idős hölgyek és joviális urak a valóságban a végsőkig kegyetlen emberek. Minden nemzet szenvedéseit és vagyonát saját kiváltságos életvitelük megőrzésére fogják felhasználni. Az arisztokrácia vagyona „kibogozhatatlanul összefonódott a drog-, az arany-, a gyémánt- és a fegyverkereskedelemmel, a bankvilággal, a nemzetközi kereskedelemmel és az iparral, az olajjal, a médiával és a szórakoztatóiparral".27 Hogyan lehetne ezeket a tényeket alátámasztani, amikor a Bilderberg-csoportba gyakorlatilag lehetetlen beszivárogni? Egyes állításokat valóban nem lehet ellenőrizni, mivel titkosszolgálati forrásokból származnak, és ezekbe az aktákba csak a kiváltságos
72
kisebbség tekinthet bele. Ne várjuk, hogy a hírcsatornák valaha is megemlítik ezt az összeesküvést az esti híradókban. A sajtót ugyanis teljesen a markukban tartják azok a kedves hölgyek és úriemberek, akik idejük nagy részét jótékonykodással töltik. Sokan úgy vélik, nincs igazi motiváció az általam leírt dolgok mögött, és ha ezek a témák nem tűnnek fel a tévé- vagy rádióhírekben, akkor nyilván újabb összeesküvés-elméletről van szó, melyről tudomást sem kell venni, vagy legfeljebb nevetni lehet rajta. Meggyőző bizonyítékokat akarnak látni, és ilyen bizonyítékot igen nehéz szerezni. A Tavistock Intézet ilyen viselkedést várt az emberi nemtől. Az új világrend azon igyekszik, hogy semlegesítse az egyetlen valódi fenyegetést: azt, hogy mi, emberek kérdéseinkkel esetleg ellehetetlenítjük a terveiket. Könyvemben megkísérlem letépni az új világrend álarcát, hogy feltárjam az igazit. Ebben a könyvben sok olyan forrás és dokumentum szerepel, melyeket - legalább részben - igazolhatnak a tények. Remélem, az olvasó eltöpreng azon, vajon létezhet-e más is azon kívül, ami a szemünk elé kerül!
MÁSODIK RÉSZ
A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa (CFR) ,,A Trilaterális Bizottság nem irányítja titokban a világot. Az a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának a dolga." (Sir Winston Lord, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának elnöke, az USA külügyminisztériumának miniszterhelyettese, 1978)
Kilencedik
fejezet
A letartóztatás (2004)
Most az egyszer gondolataim nem a bilderbergiek körül jártak. Nem is az álmos olasz nyaralóvároska, Stresa körül, ahová a klub ez évi gyűlését tervezték. Miközben a milánói Malpensa nemzetközi repülőtéren vágtam át, gondolataimat teljes egészében az kötötte le, hogy a múltam jelentését megfejtsem. Vajon az elraktározott képek és a titkos minták raktára rejtené magában a kulcsot az életemet meghatározó rejtélyes tervhez? Mi lesz, ha soha nem találom meg ezt a kulcsot? Mi lesz akkor belőlem? - Buona sera! Velünk fáradna, uram? Éles hang hasított bele tűnődésembe. Felpillantottam. Egy esőköpenyes férfi közeledett felém. Az esőköpenyt igen különösnek találtam. A repülőtéri terminál üvegfalán keresztül láttam a ragyogóan tiszta, kék mediterrán eget, felhőnek nyoma sem volt. Akkor vettem észre a kabát alatt vállszíjra erősített tokban lapuló apró automata fegyvert. A gyomrom görcsbe rándult. Az előre megrendezett tragédia érzése, vagy még pontosabban az életemre vetülő állandó árnyék emlékezetembe idézte, milyen veszélyes életutat választottam Az esőkabátos férfi közvetlenül előttem állt meg, bokáját összecsapta, és mutató-, illetve középső ujját tisztelgésképp a halántékához emelte.
77
Emlékezetembe villant Tweedle Dum és Tweedle Dee alakja a 2003-as versailles-i estéből. A férfi nyomozóként mutatkozott be. - Velünk fáradna, uram? - kérdezte újra. Két helyi biztonsági őr és egy kábítószer-kereső dobermant vezető rendőr kíséretében egy kihallgatószobába mentünk, ahol általában kisstílű szélhámosokat és nehézsúlyú bűnözőket hallgatnak ki. A szoba olyan apró volt, hogy alig fért el benne a széles íróasztal, amely az egész teret uralta. Az abszurd aránytalanságérzést fokozta a mellette álló alacsony asztalka. A hatalmas íróasztalon kis lámpa állt. Amint - a dobermannal együtt - mindnyájan bezsúfolódtunk, a nyomozó becsukta az ajtót. A kísérteties csendben hallottam az odakint fütyülő szél hangját, odabent pedig, a vékony fal túloldalán lévő szobában valaki sírt, majd ritmikus nyüszítésbe váltott át. Ekkor az előszobában döngő súlyos léptek hangja vonta magára a figyelmemet. - Leveheti a kabátját - mondta az egyik őröm, és fejével a sarokban álló magas állófogas irányába bökött. Így utólag visszagondolva szégyellem az idegességemet, ami akkor fogott el, amint automatikus mozdulattal kicipzáraztam a széldzsekimet. A felső fogasra dobtam a dzsekit, a dobás íve azonban rövidre sikerült, és a lehulló dzseki magával sodort két kabátot és egy skótkockás zakót. A négy ruhadarab suhogva hullott a padlóra. Fontolgattam magamban, hogy felvegyem-e, aztán ott hagytam egy kupacban heverni őket. Nekidőltem a falnak, szembenéztem a kihallgatóimmal, és elszántam magam, hogy megőrzöm a hidegvérem, bár érzékeltem, hogy a nyakamon és a hátamon csorog a veríték. - Lei come si chiama? (Hogy Megmondtam a nevem. - Milyen nemzetiségű? - Kanadai. - Di che parte di Canada é lei? Lei dove abita? (Hol lakik?) Qual telefonszáma?) Éla prima volta Olaszországban?)
hívják?)
(Kanadának melyik részéről való?) é il suo numero di telefono? (Mi a che viene in Italia? (Először jár
78
Mindenre őszintén válaszoltam. A Bilderberg Klub titkainak nyomozásával töltött évek megtanították, hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy elkerüljem az összetűzést a keményfejű határőrökkel és a viszkető tenyerű rendőrökkel. Eleget láttam már, ahogy más újságírókat szemtelen viselkedésük miatt visszafordítanak a határról. - Szeretnénk átvizsgálni a bőröndjét. Jó okunk van feltételezni, hogy ön kábítószert szállít - mondta a nyomozó. Kábítószer! A vád teljesen megdöbbentett. - Ha van önnél kábítószer, jobb, ha elmondja nekünk, mielőtt kinyitnánk a táskáját - tette hozzá a kábítószer-ellenes osztályról érkezett rendőr. Normális esetben nem rémített volna meg, hogy kábítószer-csempészéssel vádolnak - soha nem használtam drogot, nem is füveztem, még kevésbé hordtam magammal külföldre egy bőröndbe rejtve - a nevemet azonban világszerte ismerte az összes titkosszolgálat, a Moszad, a KGB, az MI6, az FBI éppúgy, mint a CSIS és a CIA. Minden egyes újságírót, aki a Bilderberg éves üléséről tudósít, lefényképezik, személyes adatait megszerzik, majd az információkat az Interpolon keresztül elküldik minden nemzetközi elhárító szervnek. Lehet, hogy valaki kábítószert csempészett a táskámba? Csak annyi poggyászt hoztam, amennyi egy kézitáskában elfér. Nem volt poggyászellenőrzés, úgyhogy a csomagom végig velem maradhatott. Törtem a fejem. Vajon felügyelet nélkül hagytam a táskámat egy pillanatra is? Hiába próbáltam kordában tartani az idegességemet, szikrányi reményt sem láttam A legjobb forgatókönyv, melyet el tudtam képzelni, az volt, hogy visszaültetnek a repülőre és hazaküldenek. „Bilderberg, az elveszett paradicsom" - így festene a lapom következő szalagcíme. Az egyik biztonsági őr felemelte a táskámat, és a széles íróasztalra fektette. Úgy nyitotta fel a bőröndöt, hogy a fedél eltakarta előlem a ténykedését. Mindössze a két könyökét láttam mozogni, ahogy alaposan feltúrta a holmimat. Hirtelen felnézett, halkan felkiáltott, és előhúzott egy vékonyka, rongyosra olvasott kötetet (Afanasii Fet verseit) a táskámból. Fet, aki impresszionista orosz költő volt, a tizenkilencedik század végén élt, és kizárólag főneve-
79
ket használva képes olyan feszültséget teremteni a verseiben, hogy egészen elbűvölt vele. Ez a könyv a bennem élő orosz lélek esszenciáját képviseli, én pedig idegesen figyeltem, ahogy a biztonsági őr végigpörgeti a szamárfüles lapokat. Ekkor, mintegy végszóra, a teremben lévő összes ember beszélni kezdett. A másik, szemüveges biztonsági ember kikapta a könyvet társa kezéből, és rögtön kijelentette, hogy ő is volt Oroszországban, és néhány orosz szót is ismer. - Borscs (céklaleves) - közölte velem büszkén, majd ezt követte a raduga (szivárvány) és a privjot (szia). Aztán szegényes szókincsével megpróbált egy összefüggő mondatot összerakni. Félig nyitott szájjal, kötelességtudóan hallgattam: orosztudása a Stepa, az üresség végtelenében álló remény szigetét juttatta eszembe. Már azt is épp elég nehéz volt végighallgatni, ahogy kerékbe töri az anyanyelvem, az viszont már igazi kínszenvedéssel járt, amikor megpróbáltam kihámozni valami értelmet a szavaiból. A nyomozó leült mellém a padra, ahol még mindig a falat támasztottam. Bekapott egy mentacukrot, majd elvette Fet-kötetemet a biztonsági embertől. Mielőtt kinyitotta volna a könyvet, ujjait végigfuttatta a kötet gerincén, aztán átpörgette a lapokat. Az egyik oldalba beleolvasott, és láttam, hogy a keveset olvasó emberek többségére jellemző módon szájával némán formálja a kibetűzött szavakat. Aztán a könyv nem érdekelte már, úgyhogy maga mellé tette, és meg is feledkezett róla. A repülőterek biztonsági szolgálatának kínosan jellegzetes képviselője volt: napbarnított, nem túl fiatal férfi, az orra hegyes, szeme kissé táskás, haja gondosan elválasztva, a körmei rondán összerágva. A szomszéd szobában valaki nyerítve röhögött. Valahol egy székláb fülsértő csikorgással csúszott a padlón. Váratlanul kicsapódott a mi szobánk ajtaja. Egy titkosrendőr lépett be, ő is pisztolytáskát hordott a vállára szíjazva. Bal kezében vörös dossziét hozott. Ahogy észrevette a nyomozót, örömében elbömbölte magát. A nyomozó megragadta az újonnan érkezett férfi szabad kezét, és lelkesen püfölte a másik hátát. A titkosszolgálati tiszt valamit suttogott a nyomozó fülébe, mire azok hátat fordítottak
80
nekem, miközben suttogva tárgyaltak. Intettek a két biztonsági embernek és a kábítószeres tisztnek, mire mindnyájan fékevonultak sugdolózni. A nagy titkolózás dacára néhány olasz szófoszlányt ki tudtam venni a beszélgetésükből: Cosa vuol dire? (Hogy érted?), Non capisco nulla! (Semmit sem értek!), Che cerca? (Mit keres itt?). Valamiféle megállapodásra juthattak, mivel egyszerre elhallgattak. A detektív megfordult, és felém indult. Odaállt elém, és farkasszemet néztünk. A biztonságiak elfoglalták helyüket az ajtó két oldalán, a kutyás zsaru az asztal szélére telepedett, a titkosrendőr a szemközti falnak támaszkodva állt. Miközben elfoglalták pozícióikat, a doberman tovább aludt a szőnyegen. - Nézzük csak, honnan is ismerem magát? A nyomozó személyiségétől teljesen idegen, bársonyos hanghordozásra váltott, ám rossz ripacsokat idéző alakítása inkább nevetségessé, mint félelmetessé tette a szememben. Elfojtottam kitörni készülő nevetésem Végtelen kihallgatásom gépiessé vált, én pedig lassan valamiféle bizarr humort fedeztem fel a helyzetünkben. A már ismert kérdésekkel kezdte újra. - Dove siete alloggiati? (Hol száll meg?) Ez alkalommal azonban elkérte a repülőjegyem és a szállodám szobafoglalási bizonylatát. Mindkét felismerhetetlenségig összegyűrt iratot előhalásztam kézitáskám megszokott káoszából. - Milyen okból jött Stresába az évnek ebben a szakában? Nem válaszoltam. Lehajoltam, hogy felvegyem a könyvemet, amely a padon hevert. - Ne törődjön a könyvvel! - utasított a nyomozó. Engedelmeskedtem neki, és a mozdulatot félbeszakítva újra felegyenesedtem. A nyomozó előhalászott egy fényképet a piros mappából, melyet most ő tartott a jobb kezében. Alig hittem a szememnek. Rettenetesen sikerült spanyol személyigazolvány-képem fekete-fehér másolata nézett vissza rám. - Mi dolga van önnek Stresában? - ismételte meg tökéletes angolsággal.
81
Tévedésről szó sem lehetett. A spanyol belügyminisztériumból valaki átadta a fényképemet az olasz biztonsági szolgálatnak. Az olaszok tudták, miért repültem Milánóba, és ott vártak rám. Ami még rosszabb, a spanyol belügyminisztérium összejátszott a bilderbergiekkel, hogy leállítsák a nyomozásomat. Elmerülten bámultam egy ezüstpapírdarabot, mely a padlón csillogott, miközben a gondolatok vadul kergették egymást a fejemben. Egyszerre csak a kirakós játék minden darabja a helyére került. Megértettem valamit, amit eddig értetlenül figyeltem - azt, hogy miért állított meg a repülőtéri biztonsági szolgálat, miért kérdeztek ki engem, miért rabolták az időmet. Mivel semmit sem tettem, nem tudtak feltartóztatni. Ugyanakkor el sem engedhettek, mivel azt az utasítást kapták, hogy tartóztassanak fel. A megoldás annyira egyszerű volt! Szabad ember voltam. A következő lépést már én tettem meg. - Uraim - mondtam. - Két választásuk van. Vagy letartóztatnak valamilyen bűncselekmény vádjával, vagy hagynak elmenni. Az álarcosbálnak vége. Tudják, miért vagyok itt, én pedig tudom, hogy tudják: ismerem a tervüket. Újabb rövid tanácskozás következett. Miközben vártam, a padlón heverő ezüstpapír árnyékát néztem. Elegem volt az egész komédiából, dühös voltam rájuk, magamra, a világra, mert nem tudnak, nem akarnak tudni a bilderbergiekről, és nem akarnak foglalkozni velük. Tudtam, hogy perceken belül taxiba szállok, és kivitetem magam a Maggiori-tó partján fekvő Stresába, ahol a Bilderberg Klub éves konferenciáját készülnek megtartani. Tudtam, hogy ott találkozom egy csapat félelmet nem ismerő újságíróval, a barátaimmal, akik a nehézségekre fittyet hányva eljöttek ebbe az álmos kisvárosba; akik, hozzám hasonlóan elképzelhetetlen megpróbáltatásokat álltak ki, hogy feltárják a bilderbergiek világkormányzásra és egységes új világrend megalapítására szőtt tervét. Mi is hát az idő? - kérdeztem magamtól, újra a gondolataimba menekülve, ha nem embertelen kiüresedés és bomlás, a tudatosság egy formája, a tudat születése, mely csak időlegesen létezik? És
82
még ennél is kevésbé értettem, vajon a sors miért hoz össze folyton a bilderbergiekkel, miért kell nekem írni róluk? „Az írás - olvastam valahol - nem azért van, hogy távol legyél, hanem hogy távollevővé válj; hogy legyél valaki, aki aztán elmegy, de nyomokat hagy maga után." Végül rájöttem, hogy ezek a nyomok teszik ki a múltunkat. Megpróbáltam arra összpontosítani, ami Stresában vár rám. Huszonkét órás munkanapok, telefonhívások az információforrások leellenőrzésére, a titkosszolgálatoktól elszenvedett folyamatos zaklatás, fenyegetések, jogosulatlan adatgyűjtés, találkozók és újabb találkozók azokkal a kevesekkel, akik bátran szembeszállnak a bilderbergiek fenyegetéseivel, és felbecsülhetetlen adatokkal szolgálnak a Klub ördögi terveinek részleteiről Mégsem voltam képes rá, hogy a feladatra koncentráljak. A fejemben összefüggéstelen képek táncoltak. Totális elnyomás. Emberek által előidézett éhínségek, melyek milliókat visznek sírba. Szenvedés, és még több szenvedés. Elmondhatatlan, embertelen áldozatok. Miért? Tényleg lehetséges, hogy valaki ennyi fájdalmat szabadítson a világra, csak hogy még több bevételhez jusson? Könnyeimmel küszködve emlékeztettem magam, hogy igazságkeresésem védelmezi a tisztességet a kapzsisággal és a hatalommal szemben. Az elveszett Paradicsomról, tönkretett világunkról szóló még megírásra váró mesém boldog végkimenetelén merengtem. Mit jelentene az örökre elvesztett boldogság? A Paradicsom és annak elvesztése szétválaszthatatlanul összetartoznak. Nem csak arról van szó, hogy minden igazi Paradicsom elveszett, hanem arról is, hogy nem is Paradicsom az, amit nem veszthetünk el. Bilderberg, természetesen, a félelem metaforájává vált. őrülete mögött ott lapul az a felismerés, hogy az idő és a tér, akár a szerelem és a halál, megváltoztatnak és megerősítenek minket, belénk kapaszkodnak és feltárnak minket; magukban foglalják a megmásíthatatlant - és meghatározzák, hogy kik vagyunk.
Tizedik
fejezet
Összefonódó társaságok A világon valóban léteznek olyan, a Bilderberg Klubhoz hasonló, nemzetközi szintű, titkos szervezetek, amilyeneket a filmekben láthatunk. Ezek közül a legnagyobb a Kerekasztal, melynek ágai elérnek az Angliáig (Royal Institute of International Affairs), Kanadáig, Ausztráliáig, Dél-Afrikáig, Indiáig, Hollandiáig (Institute of International Affairs), valamint Kínáig, Oroszországig és Japánig (Institute of Pacific Relations). Az Egyesült Államokban a Kerekasztal egyik szervezetét CFR-nek (Külügyi Kapcsolatok Tanácsának) nevezik. A CFR története 1921-ig nyúlik vissza, ekkor alapította meg Edward Mandell House, aki Woodrow Wilson elnök főtanácsadója volt, és a pletykák szerint 1913 és 1921 között ő irányította a háttérből a Wilson-kormányt. Meglehetősen ironikus, hogy House-t marxistának tartották. A szocializmust eszményítette, és fehér házbéli ténykedése alatt egy állami irányítású központi bank létrehozásáért lobbizott, mely az USA pénzügyeit kezeli. 1913-ban még a kongresszus ellenőrizte az ország pénzforgalmát. Abban az évben azonban, a Federal Reserve Act törvény életbe léptetésével a kongresszus ezt a jogkört egy központi magánbankra ruházta át. House kezdeményezte az Egyesült Államok 16. számú alkotmánymódosí-
84
tását, mely bevezette a progresszív jövedelemadót - ezt az ötletet is Karl Marxtól kölcsönözte.1 House szövegezte meg a Népszövetség tervezetét is, melyet 1919-ben Wilson elnök terjesztett elő a párizsi békekonferencián. Charles Seymour, House hivatalos életrajzírója szerint Wilson „szinte változatlan formában fogadta el House tervezetét, lényegében csak a stíluson javítgatott itt-ott". Wilson hivatali ideje végén, 1921-ben House és hasonlóan gondolkodó szimpatizánsai megalapították a Külügyi Kapcsolatok Tanácsát. A központosított globális finanszírozási rendszeren alapuló világkormány megalakításának ötlete a kezdetektől fogva kapitalisták és szocialisták, opportunisták és idealisták legkülönösebb elegyét vonzotta magához. Ezek az emberek, akik részt vettek ebben a szisztematikus összeesküvésben, „a társadalom egészéről, vagy a társadalmi rétegekről vallott - ismert és vélelmezett - előfeltevések egyvelegét képviselték",2 melyet ők az egyetlen lehetséges „gondolkodásmódnak" tartottak. A CFR, ahogy ebben a fejezetben bemutatom, „jellegében egy klubra hasonlít, olyan fórum, melyet a színfalak mögött álló alakok használnak fel arra, hogy mesterkedéseikkel létrehozzák azt a kívánatos percepciót, illetve politikai orientációt, mely az adott társadalom nagy többségének világnézetét alakítja".3 Egy éven belül a Rockefeller és a Carnegie Alapítvány megegyezett, hogy finanszírozzák a CFR működését és szervezeti terjeszkedését. Roosevelt elnök a felelős azért, hogy 1940-ben CFR-tagokkal töltötte fel a külügyminisztérium állományát, melyet azóta is a CFR generációi működtetnek. A CFR főhadiszállása New York Cityben, a Harold Pratt Houseban, a Park Avenue és a 68. utca sarkán álló négyemeletes bérházban található. Charles Pratt, a Standard Oil-vagyon örökösének özvegye adományozta számukra ezt az épületet 1929-ben. Ma közel 3000 vezető amerikai politikus tagja a CFR-nek. Jóllehet a CFR komoly befolyást gyakorol a kormányra, egy átlag amerikai mit sem tud a szervezet létezéséről. Átlagosan ötezer emberből egy ismeri a szervezetet, és még ennél is kevesebben vannak tisztában a CFR valódi céljaival
85
Működésének első ötven éve alatt a CFR-rel csak elvétve foglalkozott a média. Az efféle anonimitás csak addig tűnik különösnek, amíg az ember el nem olvassa a tagok névsorát. Sok más mellett az alábbi cégek csúcsvezetőivel találkozhatunk a listán: New York Times, Washington Post, Los Angeles Times, Wall Street Journal, NBC, CBS, ABC, FOX, Time, Fortune, Business Week, U. S. News és World Report. Mivel a média is jelen van a csoport agytrösztjének ülésein, adja magát a kérdés: mire ez a nagy titkolózás? Miért tűrik el a szabad sajtó cenzúráját? Amikor egy CIA-értekezleten, közel huszonöt évvel ezelőtt feltették ezt a kérdést, Katharine Graham, a Washington Post legendás újságírója (CFR-tag) ezt válaszolta: „Vannak dolgok, melyekről a nagyközönségnek nem kell, és nem is szabad tudomást szerezni." Valójában a CFR összeesküvéséről már nem egy vezető amerikai közéleti személy szót ejtett. 1922. március 26-án John F. Hylan, New York City polgármestere egy beszédében ezt mondta: „A köztársaságunkra leselkedő valódi veszélyt a láthatatlan kormány jelenti, mely óriási polipként fonja be nyálkás karjaival városunkat, államunkat és nemzetünket. A szervezet élén bankházak kis csoportja áll, akikre általában »nemzetközi bankárok«-ként utalnak. A hatalmas nemzetközi bankároknak ez a szűk klikkje gyakorlatilag saját önző céljai megvalósítása érdekében mozgatja kormányunkat." Mayor Hylan arra a mélyen beágyazott, konzervatív hagyományra utal, mely 1763-tól Judge Lowell, illetve Aaron Burr, Albert Gallatin és Martin van Buren bankárok nevéhez kötődik. 1954. február 23-án William Jenner szenátor arra figyelmeztetett beszédében: „Napjainkban a totális diktatúrához vezető út alapjait szigorúan törvényes eszközökkel is le lehet fektetni - méghozzá a kongresszus, az elnök és a nép számára láthatatlanul... Látszatra alkotmányos kormányzatunk van. Ma a saját kormányunk és politikai rendszerünk keretein belül dolgozunk, ám létezik egy másik szervezet, egy közigazgatási elit, mely a kormányzás másik formáját képviseli, és amely úgy gondolja, hogy alkotmányunk elavult, és hisz benne, hogy a győzelem az ő kezében van. (...) Külpolitikai
86
megállapodásaink összes különös fejleményét visszavezethetjük eddig a csoportig, mely saját kénye-kedvére formál át minket..." Arthur Schlesinger történész az „amerikai kormányzati irányítás fedőszervének" nevezte a CFR-t. A Newsweek a CFR vezetőire az „Egyesült Államok külügyi vezetői"-ként utalt. Richard Rovere, az Esquire magazinban megjelent írásában „egyfajta elnöki tanács"-nak látja őket, mely „a kormányzatnak azt a részét irányítja, mely nemzetünk rendeltetését szabja meg". A CFR szervezetéhez tartozó 262 vezető újságíró, tudósító és kommunikációs igazgató védelmezi a csoport magánjellegű, titkos megbeszélésekhez való jogát, mivel „a politikai megoldások és/vagy irányvonalak sikeres kialakításához szükség van egy olyan fórumra, ahol az érintett vezetők szabadon elemezhetik azokat a kritikus eseményeket, melyek hatást gyakorolnak az USA világgazdaság-politikájára. Amint ezeket a megoldásokat és politikai döntéseket nyilvánosságra hozzák, a CFR örömmel fogadja a sajtó kérdéseit és a nyilvános vitákat". Ez egész pontosan azt jelenti, hogy elfogadhatjuk az 1987-es CFR-jelentést, mely felkerült a szervezet honlapjára. Ha azonban bármely szervezet elzárkózik attól, hogy üléseik tartalma és tevékenységi körük nyilvánosságra kerülhessen, akkor fenntartásokkal kell fogadnunk minden olyan információt, melyet a rendelkezésünkre bocsátanak. Az efféle jelentések valóban a tényeket közlik, vagy inkább azt, amit a Tanács szeretne elhitetni velünk? John Kenneth Galbraith közgazdász, aki egykor maga is tag volt, botrányosnak nevezi ezt az eljárást. „Miért kellene - teszi fel a kérdést - kormányzati tisztségviselőknek a közvélemény számára nem hozzáférhető információkat megosztani bizonyos üzletemberekkel, ha ráadásul ezek az adatok pénzügyileg is jövedelmezhetők lennének?" Tovább növeli a helyzet átláthatatlanságát, hogy létezik egy másik társszervezet is, ugyanilyen világkormányzati célkitűzésekkel, a különbség csupán annyi, hogy ennek a szervezetnek a tagsága a globális kereskedelmi szövetségeket képviseli: Észak-Amerikát, Nyugat-Európát és Ázsia csendes-óceáni térségét. A Trilaterális Bizottságnak nevezett szervezetet David Rockefeller alapította 1973-ban. Mielőtt lét-
87
rehozta volna a szervezetet, az 1972-es belgiumi Bilderberg-találkozón (Knokke) tesztelte az elképzelést. Mi más történhetett volna? A CFR-hez és a bilderbergiekhez tartozó tagság nagy része csatlakozott a Trilaterális Bizottsághoz is. A CFR tagsága kizárólag amerikaiakból áll. A Bilderberg Klub korlátozza a taglétszámot az Egyesült Államok, Kanada és Nyugat-Európa számára, míg a Trilaterális Bizottság - ahogy azt a harmadik részben bemutatom - összehozza a nemzetközi hatalmi játszmák irányítóit. A párhuzamosan működő csoportokat David Rockefeller - az ő családja finanszírozta a CFR-t - hozza közös nevezőre. ő nem csupán a CFR elnöke, de továbbra is pénzügyi és személyes támogatást nyújt a TB, a CFR és a Bilderberg Klub számára is. Nem csoda, hogy bírálói szerint ez a három szervezet az elitista érdekcsoportok céljait szolgálva a multinacionális vállalatok és bankok vagyonát és befektetéseit védi a fejlődő világban - a fejlődő országok és a harmadik világ nemzeteinek rovására. A szervezetek működése nem csak az említett érdekköröknek kedvez, de minket is az egységes világkormány felé terel. A bilderbergiek, a CFR és TB kezében összpontosuló hatalom nagyságának megértésére elég felidéznünk, hogy mindkét amerikai párt összes elnökjelöltje legalább az egyik szervezetnek tagja volt! Ugyanez elmondható az amerikai kongresszus tagjainak és szenátorainak többségéről, a legfőbb politikairányító pozíciók birtokosairól (elsősorban külügyi vonalon), a sajtó nagy részéről, a CIA, FBI, IRS összes vezetőjéről, illetve a felsorolásból kimaradt washingtoni kormányzati szervezet vezetőinek többségéről is. A Fehér Házban szinte az összes kormánypozíciót CFR-tagok töltik be. A CIA igazgatói közül egyedül James R. Schlesinger (aki 1973ban állt rövid ideig a szervezet élén) nem volt tag. Schlesinger nem tartozott ugyan a tagsághoz, de ő is a CFR-os Daniel Ellsberg pártfogoltja volt (aki a vietnami korszak „Pentagon-iratainak" kiszivárogtatása révén vált ismertté), kinevezését pedig Henry Kissinger hagyta jóvá, aki a Bilderberg Klubnak és a CFR-nek is fontos tagja, a Trilaterális Bizottságnak pedig vezetőségi tagja volt.
88
Láthattuk, hogy az amerikai elnökválasztásokat négyévenként zsinórban nyerik a CFR-tagok. 1952-ben és 1956-ban Adlai Stevenson (CFR) hívta ki Eisenhowert (CFR). 1960-ban Nixon- (CFR) Kennedy (CFR) párbaj volt. 1964-ben a Republikánus Párt konzervatív szárnya „megdöbbentette a döntéshozókat" azzal, hogy Barry Goldwatert jelölte Nelson Rockefeller helyett. Rockefeller és a CFR-szárny Barry Goldwatert „veszélyes radikálisként" mutatta be, aki „eltörölné a titkosszolgálatokat, atombombát dobna Hanoira, és általában véve a fasiszta Mussolini reinkarnációjának számít". Goldwatert megalázták, Nixon pedig földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. 1968-ban Nixon (CFR) következett a demokrata Hubert Humphrey (CFR) ellen. 1972-ben Nixon elnök demokrata kihívója George McGovern (CFR) volt. 1976-ban a republikánusok versenyzőjével, Gerald Ford elnökkel (CFR) szemben Cartert (CFR/TB) indították. 1980-ban Carter elnököt legyőzte Ronald Reagan, aki nem volt ugyan CFRtag, de alelnöke, idősebb George H. W. Bush igen. Megválasztása után Reagan sebtében felvett 313 CFR-tagot az irodájába. Érdekes lábjegyzetként megemlíteném, hogy az 1980-as választásokon független jelöltként induló John Anderson szintén tag volt. 1984-ben Reagan elnök versenyzett a demokraták CFR-jelöltjével, Walter Mondale-lel. 1988-ban az ex-CIA-főnök és CFR-tag, George H. W. Bush elnöki székéért Michael Dukakis, Massachusetts kevésbé ismert (ám CFR-tag) kormányzója szállt versenybe. 1992-ben Bush elnök a jelentéktelen Arkansas állam ismeretlen kormányzóját kapta kihívóként. ő volt Bill Clinton, Bilderberg Klub-, CFR- és TB-tag. Amikor Clinton elnök lett, kis híján 100 CFR-tagot vett fel kormányzati állásokba. Clinton és Gore csapatát a CFR támogatta és pénzelte. 1996-ban Clinton igen erős ellenfelet győzött le a republikánus veterán - és szintén CFR-tag - Robert Dole személyében. 2000-ben a demokrata Al Gore (CFR) lépett szorítóba a republikánus texasi kormányzó, ifj. George W. Bush ellen. A győztes Bush nem volt CFR-tag, ám - mint mindig - a szervezet most is jelentős erőkkel képviseltette magát a hatalomban. Bush belső tanácsadó csapatá-
89
nak tagjai: Condoleezza Rice, Dick Cheney, Richard Perle, Paul Wolfowitz, Lewis Libby, Colin Powell és Robert Zoellick mind CFR-tagok. 2004-ben a hivatalban lévő Bush fogadta a CFR- és Bilderberg-tag, demokrata John Kerry kihívását. 1928 és 1972 között a CFR tagjai nyerték az összes elnökválasztást (Lyndon Johnsont leszámítva, aki bőségesen kárpótolta a szervezetet azzal, hogy a kormányzati csúcspozíciók többségét CFRtagokkal töltötte be). Idősebb George H. W. Bush 387 CFR- és TB-tagot alkalmazott a kormányában, Ronald Reagan 313-at. Nixon elnöksége kezdetén 115 CFR-tagot helyezett kulcspozícióba. Arnold Beichman, a Christian Science Monitor 1961. szeptember 1-ji számában közölt jelentése szerint a Kennedy elnök külügyminisztériuma számára készített, 82 nevet tartalmazó kijelölési listán 63 jelölt tartozott a CFR-hoz. A listát egyszerűen a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa címmel látták el. A CFR valójában virtuális munkaközvetítő irodaként szolgált a szövetségi kormányzati állások betöltésére - mind a demokraták, mind a republikánusok vezette kormányok alatt. Edith Kermit Roosevelt, Theodore Roosevelt elnök unokája azt nyilatkozta róluk: „Az emberek többsége semmit sem tud ennek a törvényes maffiának a létezéséről. A szervezet azonban azonnal érezhetővé teszi a hatalmát egy alapítványi támogatást kereső professzor vagy egy külügyminisztériumi poszt, esetleg más kabinetállás betöltésére jelentkező jelölt számára. Ez a csoport a nemzetpolitika szinte minden területére hatást gyakorol." George Wallace, aki 1960 és 1970 között négy alkalommal volt demokrata elnökjelölt, tette híressé a mondást: „A Demokrata és a Republikánus Párt között jottányi különbség sincs." És igaza is van. Úgy tűnik, a kormányzó pártok által képviselt jelentős „filozófiai" különbségek ellenére a kormányzati politika sohasem változik. Ennek az az oka, állítja Gary Allen, Amerika egyik vezető oknyomozó újságírója ragyogó - és jelenleg sehol sem kapható - bestsellerében, a The Rockefeller File-ban (A Rockefeller-aktában), hogy „amíg gyökereiknél a demokraták és a republikánusok általában igen eltérő nézeteket vallanak gazdaságról, politikai irányelvekről és szövet-
90
ségi politikáról, a politikai piramis csúcsa felé haladva a két párt egyre inkább hasonlít egymáshoz". Akár demokrata, akár republikánus, akár konzervatív, akár liberális van hatalmon, úgy tűnik, a jelöltek által sulykolt szembenálló retorika a tényleges győztes esetében már nem jelent lényeges különbséget: a döntéshozók, akik a szálakat mozgatják, ugyanazok maradnak, mivel a kormányzati helyeket mindig a CFR tagjai foglalják el. Jöhet akár új amerikai elnök is, a CFR hatalma és programja nem változik. Az átlagválasztó viszont nem hülye. A közvélemény érzi, hogy valami nincs rendjén. A politikai tanulmányok jól illusztrálják, hogy az emberek egyre inkább érzik, teljesen mindegy, kire szavaznak, a kormányzásban semmi sem változik. Ez a széles körű megfigyelés áll a csökkenő választási részvétel és a polgárok körében eluralkodott nyugtalan cinizmus mögött. Nem számít, mit érez a közösség, a CFR kemény belső magjának a szervezet 1921-es megalapítása óta változatlanok a céljai. A szervezet fennállásának 50. évfordulóján a CFR negyedévente megjelenő hivatalos lapjában, a Foreign Affairsben Kingman Brewster, az USA angliai nagykövete, a Yale Egyetem igazgatója írta a vezércikket „Reflections on Our National Purpose" (Gondolatok nemzeti céljainkról) címmel. CFR-tagként ő sem távolodik el a tanács céljaitól: „Nemzeti célunknak kell tekinteni az amerikai patriotizmus eltörlését, és vállalnunk kell némi kockázatot annak érdekében, hogy másokat is meginvitáljunk: egy közös cél érdekében ők is oldják fel nemzeti szuverenitásukat a miénkkel együtt..." Ilyen kockázat többek között az olyan mértékű fegyverzetcsökkentés, amely már kiszolgáltatottá teszi Amerikát egy globális, ENSZ vezette „békefenntartó hadseregnek". Amerika inkább boldogan feladná szuverenitását a média által „világközösség"-nek, vagy napjainkban inkább „nemzetközi közösség"-nek nevezett világkormány létrehozása érdekében. Ezek a titkos célok vagy tucatnyi különféle ügynökség, illetve bizottság munkájában visszaköszönnek - ezek mindegyikét részletesen bemutatom a fejezet közepén napjainkban azonban a
91
Trilaterális Bizottság támogatja a legerőteljesebben az „Our Global Neighborhood" (Globális környezetünk) címet viselő beszámolójában, mely az ENSZ jövőbeli globális szuperkormányként elképzelt szerepének vázlatterve.4 A Foreign Affairs másik cikkírója, Richard N. Gardner, a külügyminisztérium egykori miniszterhelyettese írta 1974 áprilisában: „egyszerűen megfogalmazva: a »világrend házát« alulról felfelé, nem pedig a tetőnél kezdve kell majd felépítenünk... A nemzeti szuverenitás fokozatos szétbomlasztásával több eredményt érhetünk el, mint a régi vágású rohammal." James Warburg, a CFR-alapító Paul Warburg fia, Franklin D. Roosevelt „agytrösztjének" tagja - melyet kormányzati körökön kívül álló professzorok, jogászok, illetve más gazdasági tanácsadók alkottak - a szenátus külügyi bizottsága előtt ezt nyilatkozta 1950. február 17-én: „Szükségünk van világkormányra, akár tetszik, akár nem, és létre is hozzuk - vagy hódítással, vagy megegyezéssel". Még beszédesebb a franciaországi Evianban 1992. május 21-én tartott Bilderberg-találkozón készült magnófelvételről leírt szöveg, melyet a svájci küldött, Michael Ringier, a Ringier Inc. elnöke rögzített. Ezen a felvételen Henry Kissinger azt mondja: „Ma az amerikaiakat felbőszítené, ha ENSZ-csapatok érkeznének Los Angelesbe a rend helyreállítására; de holnap már hálásak lesznek ezért. Ez még inkább igaz lesz abban az esetben, ha előzőleg azt mondják nekik, hogy egy kívülről érkező fenyegetés - akár valós, akár kitalált - már a puszta létünket fenyegeti. Ebben az esetben a világ összes népe könyörögni fog a vezetőiknek, hogy szabadítsa meg őket ettől a gonosztól. Az egyetlen dolog, melytől minden ember fél: az ismeretlen. Ezzel a forgatókönyvvel mindenki önként lemond egyéni jogairól a beígért jólét reményében, melyet a világkormány szavatol számukra." Nelson Rockefeller a The Future of Federalism (A federalizmus jövője) című könyvében kijelenti: „Egyetlen nemzet sem védheti meg a szabadságát, vagy teljesítheti be népe igényeit és céljait saját határain belül, illetve kizárólag saját erőforrásaira támaszkodva.
92
(...) Ezért a több oldalról fenyegetett, egyedül álló nemzetállam olyan anakronisztikus képződménynek tűnik, mint amilyenné a görög városállamok váltak az ókorban." Rockefeller nyilván a Periklész és Alkibiadész nevéhez kötődő végzetes stratégiára utal, mely a peloponnészoszi háború során Athén aranykorának végét, és a városállam összeomlását hozta magával. Ezek a példák könnyen egybevethetők az USA jelenlegi, katasztrofális eredményeket hozó külpolitikájával. Valójában a CFR már 1942 előtt is az új világrend tervein dolgozott. A The Baltimore News-Post 1941. december 7-i számának szerkesztőségi oldalán - Pearl Harbour bombázásának napján megjósolták egy új világszövetség megalakulását, mely „törvénybe foglalja az emberi jogok alapnyilatkozatát (...) és ezen jogok megvédése érdekében a rendszernek meglesz a szükséges ereje, hogy bizonyos esetekben büntetést alkalmazzon az egyén ellen". „Az ENSZ-t a CFR-tagok egy csoportja indította útjára, melyet Informal Agenda Groupnak (Informális Napirendi Csoportnak) neveztek. Ők készítették elő az ENSZ megalakításának eredeti előterjesztését, és behívattak három CFR-jogászt, akik kijelentették, hogy az előterjesztés alkotmányos. Ezek után benyújtották a javaslatot Roosevelt elnöknek, aki már másnap nyilvánosan bejelentette a tervezetet. Az ENSZ San Franciscóban tartott alapító ülésén az amerikai küldöttek között több mint negyven CFR-tag volt."5 Később az ENSZ valóban elfogadta az emberi jogok nyilatkozatát. Ezek után a nemzetközi törvények csak azzal foglalkoztak, hogy a nemzeti hatalmak milyen törvényekkel igazgatják saját polgáraikat. Mára az ENSZ-nek joga van embereket elrabolni saját országukból, hogy a hágai bíróság elé citálják őket. A háborús bűnök valóban gyalázatosak, ám az ilyen bűnöknek áldozatul esett nemzetek joga lenne, hogy saját országuk lakóit saját törvényeik szerint állítsák bíróság elé. A nemzetközi igazságszolgáltatás égbekiáltó megcsúfolása ellen mégsem lehet tiltakozni. Szintén 1941-ben dr. Quincy Wright, a CFR tagja és a Chicago Egyetem nemzetközi jogi professzora fogalmazta meg legelőször és legvilágosabban, miként is látja ő az „új világrendet" - ahol egy
93
kormány uralkodik az egész világon, mely korlátozza az egyes nemzetek önrendelkezési jogát és függetlenségét. A II. világháború körülményei között ez a kritikátlan kijelentés, mely nem is számolt a Hitler rettegett „új rendjével" mutatkozó hasonlóságokkal, jól mutatja, milyen mélyen gyökerezett akkoriban az amerikai elkülönülési politika. Senki sem vette észre, hogy ez az ideológia hasonlít a náci állam céljaihoz. Dr. Wright elképzeléseiről szólva Terry Boardman, a londoni Rudolf Steiner House-ban 1998-ban Új világrend címmel tartott előadásán a zsúfolásig megtelt előadóteremben elmondta a mintegy 1500 fős hallgatóságnak, hogy dr. Wright három kontinentális rendszert képzelt el, egy „Európai Egyesült Államok"-at, egy ázsiai rendszert, illetve egy pánamerikai uniót. Wright azt is megjósolta, hogy minden egyes kontinentális rendszernek közös hadereje lesz, és hogy a nemzeti katonai erőket nagymértékben redukálják, vagy akár teljesen száműzik. Felmerül a kérdés, hogy a világkormány, a világhadsereg és az egységes világvaluta bevezetésének küszöbén miért akarná a Rockefeller család felszámolni az Egyesült Államok szuverenitását és kormányzati erejét, valamint gazdaságát - melyet már amúgy is ők irányítanak - kiszolgáltatni a világkormány irányításának és diktátumainak? Hát nem épp egy ilyen világkormány fenyegetné gazdasági erejüket? A józan ész azt diktálná, hogy egy efféle szervezetet szeretnének a világon a legkevésbé támogatni - hacsak Rockefeller, a Bilderberg Klub, a CFR és a Trilaterális Bizottság nem azt várják, hogy az eljövendő világkormányt is ők fogják irányítani. 1933. november 21-én kelt levelében Franklin D. Roosevelt elnök azt írta egy munkatársának: „A dolog lényege, ahogy azt mindketten tudjuk, hogy a nagy központokban a pénzügyi erő már Andrew Jackson óta a kormány kezében van." Ha valóban az a végső céljuk, hogy egyetlen globalizált piacot hozzanak létre, melyet a világkormány igazgat, amely irányítás alá vonná a bíróságokat, az iskolákat, az emberek olvasási szokásait, de még a gondolataikat is, vagyis egy olyan világról álmodnak, ahol a rendet egy világhadsereg tartaná fenn, pénzügyi életét pe-
94
dig a világbank határozná meg egyetlen globális valuta révén, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyünk tudomást arról, mi történik körülöttünk a világban. Mindennél fontosabb, hogy megértsük, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa, a Council of the Americas, a Royal Institute for International Affairs, az Institute of Pacific Relations, a Trilaterális Bizottság, a Gorbacsov Alapítvány, a Bill Gates Alapítvány stb. gyűlései és konferenciái nem azok a helyek, ahol a fontos döntéseket meghozzák, illetve az új stratégiákat kidolgozzák. Ezeket a társadalmi gyűléseket a CFR használja fel, hogy speciális vita- és kutatócsoportokként mozdítsák elő a szervezet politikáját. G. William Domhoff, az elitszervezetek konszenzuskereső módszereit kutató író szerint a történetileg a CFR „kis létszámú, körülbelül huszonöt főből álló csoportokban működött, melyeket a hat összeesküvő kategória - gyárosok, pénzemberek, ideológusok, katonák, szakértők (ügyvédek, orvosok... stb.) és szakszervezeti emberek - vezető képviselőiből állított össze, hogy részletesen megvitassák a külügy speciális kérdéseit". Az 1970-ben kiadott The Higher Circles (A magasabb körök) című könyvében a „Miképp alakítja a hatalmi elit a külpolitikát" című fejezetében pedig a következőket írja: „A vitacsoportok általánosságban vizsgálják meg a felmerülő kérdéseket, igyekeznek meghatározni a kivezető utakat és az alternatívákat. Az ilyen csoportok gyakran a következő szakaszhoz, a speciális kutatócsoportokhoz vezetnek. A kutatócsoportok alaposan átrágják a tanácsbeli (Carnegie, Ford vagy Rockefeller támogatással dolgozó) kutatókollégájuk vagy valamelyik tag munkáját." Egy 1968-as vitacsoportban a CIA főnöke, Richard Bissell (aki egykor a Ford Alapítvány igazgatója volt), fogalmazta meg az egyre erősödő igényt, hogy a CFR-tagok és a titkos akciók kapcsolatát sokkal diszkrétebben kezeljék azokban az esetekben, amikor a CIA fordul egy tanácstaghoz, hogy az illető fedezzen valamilyen titkos műveletet. „Ha az ügynökség hatékonynak bizonyul, akkor a magánintézeteket egyre növekvő mértékben be kell vonni a titkos műveletekbe, jóllehet a »bebukott« kapcsolatokat már nem lehet újraéleszteni. Kiemelt figyelmet kell fordítanunk a titkosításra, il-
95
letve a »kapcsolók« (vagyis a közvetítők) használatára. A CIA-nek a külvilággal érintkező területét erősebb védelemmel kell ellátni. Ha bizonyos csoportok nem tudtak volna pénzforrásaik eredetéről, akkor a lebukásukat követő kár is jóval kisebb lett volna. A CIA külső kapcsolatait a különféle magáncsoportokkal, üzleti és tudományos körökkel helyre kell hoznunk." A CFR befolyása Amerika társadalmi életének minden területére kiterjed. A The Higher Circlesben Domhoff idézi Lester Milbrath politológust abban a kérdésben, hogy mindezt milyen tökélyre fejlesztette a szervezet: „A Külföldi Kapcsolatok Tanácsa - miközben nem a kormány pénzeli őket - olyan szorosan együttműködik a kormányzattal, hogy önálló tevékenységüket igen nehezen lehet megkülönböztetni a kormányzati kérésre végzett munkától (...) A tanács legfőbb bevételi forrását vezető nagyvállalatok és a legnagyobb alapítványok jelentik." A Milbrath említette alapítványok közül a legnagyobb pénzügyi támogatóknak a Rockefeller Alapítvány, a Carnegie Corporation és a Ford Alapítvány bizonyultak. „A CFR-t támogató összes alapítványt - foglalja össze a kérdést Domhoff könyvében - olyan emberek vezetik, akik a Bechtel Construcíion, a Chase Manhattan, a Kimberly-Clark, a Monsanto Chemical és tucatnyi más vállalat emberei. Hogy a kör még teljesebb legyen, a legtöbb alapítvány igazgatója a CFR tagja. Az 1960-as évek elején Dan Smoot kutatása szerint húsz Rockefeller-alapítványi kurátorból tizenketten, tizenöt Ford kurátorból tízen, és tizennégy Carnegie Co. kurátorból tízen voltak a CFR tagjai." 6
Tizenegyedik
fejezet
Megvásárolt újságírók „Nekünk nem az a dolgunk, hogy megadjuk az embereknek, amit akarnak, hanem hogy eldöntsük, mit kéne akarniuk." (Richard Salant, a CBS News egykori elnöke)
A legjobban őrzött titkok közé tartozik, hogy óriásvállalatok egy kis csoportja - melyek közül mindegyik a titkos Bilderberg-csoporthoz, a Külföldi Kapcsolatok Tanácsához, a NATO-hoz, a Római Klubhoz és a Trilaterális Bizottsághoz tartozik - milyen mértékben tartja kezében a világ információáramlását, ők határozzák meg, mit látunk a televízióban, mit hallunk a rádióban, mit olvasunk az újságokban, folyóiratokban, könyvekben vagy az interneten. A bilderbergiek találkozóin időről időre részt vesznek az USA és Európa vezető lapjainak és médiabirodalmainak képviselői. Ezeket a „médiamunkásokat" azon az alapon hívják meg, hogy ígéretet tesznek rá, semmit sem hoznak nyilvánosságra. A bilderbergiek így tartják fenn hírzárlatukat szerte az Egyesült Államokban és Európában. Ha rákeresünk a legfontosabb nemzetközi hírportálok weboldalain, egyetlen találatot sem kapunk a világ legfontosabb cso-
97
portjáról, melynek tagságában megtalálhatók a világ legfontosabb politikusai, üzletemberei és gyárosai. Ami még rosszabb, az Irak elleni ellenséges fellépésnek sincs semmi nyoma még azokban a lapokban sem, melyek képviselői jelen voltak a 2002-es Bilderbergtalálkozón. Olyan lapokról van szó, mint a Washington Post, a Newsweek, a Time magazine, a Wall Street Journal és az Economist - vagyis a világ vezető sajtóorgánumairól, melyek pontosan tudták, mikor kezdődik a háború, ennek ellenére újságírói kötelességüket minimális szinten sem teljesítették. Az egyik legkomolyabb veszekedés a 2002. május 30. és június 2. között az Egyesült Államokban tartott találkozón robbant ki, ahol az európai bilderbergiek követelték, hogy azonnal álljon eléjük az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld. Első kézből akartak értesülni az USA terveiről. Rumsfeld kénytelen volt lemondani aznapi megbeszéléseit, és május 31-én megjelenni a felbőszült európai bilderbergiek színe előtt, hogy a Bush-kormány nevében ígéretet tegyen: 2003 február/márciusáig nem indul támadás Irak ellen. Ha én erről tudomást szerzek, mivel kiváló belső forrásaim folyamatosan szállítják is az információkat számomra, nem elég fontos ez a hír ahhoz, hogy a világ összes lapja a címoldalon hozza? Végül az American Free Press 2002 júniusában tájékoztatta olvasóit, hogy a Bilderberg-csoportból származó belső információ szerint az iraki háború megindítását 2003 márciusára halasztották - ebben az időben az egész világsajtó a küszöbönálló támadásról harsogott, melyet 2002 nyarára vagy ősz elejére időzítettek. Elképzelhető, hogy Nicolas Beytout, a Les Echos főszerkesztője nem tudott róla? Vagy Phillipe Camus, az EADS ügyvezetője, illetve Henri de Castries, az AXA elnöke esetleg nem hallott a dologról? Camus és de Castries saját hasznukra használták fel ezt a belső információt? Mennyit tudott Donald Graham, a Washington Post vezetője? Volt-e bármiféle haszna abból, hogy megtartott magának egy ilyen értékes információt? Úgy tűnik, hogy a legnagyobb napilapok, mint a The New York Times és a The Washington Post, melyek munkatársai a Bilderberg Klub tagságának oszlopos tagjai, határozott utasítást kaptak,
98
hogy ne hozzák nyilvánosságra azt a sztorit, amely minden kétséget kizáróan 2002 nyarának legnagyobb híre lett volna. Az iraki háború helyett a lapok szinte egybehangzóan a következő címlapsztorikkal jelentek meg: „Rumsfeld figyelmeztetése a szembenálló nukleáris hatalmaknak" (The Washington Post, 2002. június 6.) Kivonat: Donald H. Rumsfeld védelmi miniszter a mai nap azt nyilatkozta, hogy megpróbálja meggyőzni India és Pakisztán vezetőit, hogy lépjenek vissza a küszöbönálló háborútól. A miniszter emlékezteti a feleket, hogy a nukleáris fegyverek „lényegesen mások", mint bármely más háborús eszköz. „Támadó fellépés" (The Washington Post, 2002. június 4.) Szerző: Jim Hoagland (újságíró, Bilderberg-tag) Kivonat: Számos megfigyelő egy Irak elleni lehetséges katonai fellépés bejelentéseként értelmezi Mr. Bush szavait az „ellenséggel megvívott harcról". Irak nyilvánvalóan megfelel a „gonosz és törvénytelen rezsimek" kritériumainak, melyeket „nem tűrhetünk el". „Mit hagyunk még ki?" (The New York Times, 2002. június 6.) Szerző: William Safire, (újságíró, Bilderberg-tag) Kivonat: A szerző' cikke szerint Bush elnök beszédét gyors akciónak kell követni, hogy megszüntessék Szaddám Huszein terrorfenyegetését Irakban. „A tagadás földje" (The New York Times, 2002. június 5.) Szerző: Thomas L. Friedman, (újságíró, Bilderberg-tag) Kivonat: Thomas L. Friedman szerkesztő cikke szerint Mubarak egyiptomi elnök azzal segítené elő leginkább az Izraellel való békés együttélést és a terrorizmus elleni harcot, ha Egyiptom visszatérne ahhoz a szerepéhez, melyet a 19-20. században játszott az arab-moszlim világ modernizálásának vezetőjeként.
99
„Bush a kadétoknak azt mondta, hogy az USA-nak kell elsőként lépni a terror elleni harcban" (The New York Times, 2002. június 2.) Szerző: Elisabeth Bumiller Kivonat: Bush elnök kemény hangú beszédet tartott az Egyesült Államok Katonai Akadémiájának 1000 hallgatója előtt, melynek alighanem az volt a célja, hogy felkészítse az amerikaiakat egy Irak elleni háborúra. Csupán érdekességként megjegyezném, hogy Jim Hoagland, William Safire és Tomas L. Friedman - mind Pulitzer-díjas újságírók szintén Bilderberg-tagok, akik a CFR-rel is összeköttetésben állnak. A múltban ők is részt vettek Bilderberg-konferenciákon, ott azonban titoktartást fogadtak, ezért soha nem fogják felfedni az amerikai nyilvánosságnak azokat az információkat, melyekhez a Bilderberg-találkozókon jutottak hozzá Az American Free Press ENSZ-tudósítója, Christopher Bollen valamelyik szokásos sajtókonferencia kezdetére várakozva újságírók egy csoportjától megkérdezte: „Miért van az, hogy minden Bilderberggel kapcsolatos dolgot kihagynak nemzeti lapjainkból a »legtiszteletreméltóbb« szerkesztők?" Kérdése gúnyos nevetést váltott ki a sajtószobában. „A bilderbergieket évekkel ezelőtt igazgatói rendelet törölte a sajtótémáink listájáról" - mondta Anthony Holder, a nagy tekintélyű gazdasági hetilap, a londoni Economist ENSZ-tudósítója. „Alig tudunk valamit a bilderbergiek létezéséről, a tevékenységükről pedig soha nem tudósítunk - erősítette meg William Glasgow, a Business Week nemzetközi szervezetekről tudósító vezető újságírója. - Az ember óhatatlanul is gyanakodni kezd, ha az emberiség jövőjének legfontosabb kérdéseit teljes titoktartás mellett tárgyalják meg olyan emberek, akik valódi befolyással rendelkeznek a jövő tekintetében."7 „A Rockefellerek bekapcsolódása a médiaüzletbe többszörös következményekkel jár. Az egyik következmény, hogy a Rockefeller-banda monopolisztikus világkormányzási terveit soha de soha nem vitatják meg a tömeg (félre)tájékoztatás gépezeteiben. A mé-
100
dia eldönti, hogy milyen ügyeket söpör a szőnyeg alá. Felkaphatják a szegénység ügyét, de akár ejthetik is. Ugyanez igaz a népességrobbanásra, a környezetszennyezésre, a békére, az enyhülési folyamatokra, bármire" - írja Amerika egyik legkitűnőbb oknyomozó újságírója, a mára már elhunyt Gary Allen a Rockefeller-aktában. „A média felkaphat egy embert, mint például Ralph Nader esetében, és egy pillanat alatt népi hőst faraghat belőle. Ugyanígy foghatja a Rockefellerek ellenségét (lásd Goldwater esetét), és kretén, bigott, fafejű barom vagy veszélyes pszichopata képét festi róla." Mellékesen jegyzem meg, hogy Ralph Nadert, az örökös „független" elnökjelöltet, akit „sokan csodálnak azért, mert kívül áll az intézményes rendszeren", a Rockefeller-hálózat pénzeli, hogy tönkreverje a szabad vállalkozási rendszert. Nader legfontosabb támogatói közé tartozik a Ford és a Field Alapítvány, mindkettő kapcsolatban áll a CFR-rel. A Business Week egyik cikke szerint (melyet a Congressional Record 1971. március 10-i száma adott ki újra) John D. Rockefeller Nader tanácsadója. A Rockefellerek a pénzükkel ellenőrzést szereztek a média felett. A média révén a család befolyásolja a közvéleményt. A közvélemény befolyásolásával hatást gyakorolnak a politikusokra. A politikus ellenőrzésével pedig irányításuk alá vonják a nemzetet. „Hálásak vagyunk a Washington Postnak, a New York Timesnak, a Time magazinnak és más nagy folyóiratoknak - jelentette ki David Rockefeller -, melyek igazgatói részt vettek találkozóinkon, és majdnem negyven éven át tiszteletben tartották titoktartási ígéretüket." A diszkréciót meg is indokolta: „Lehetetlen lett volna kidolgozni terveinket a világ számára, ha ezekben az években kitettek volna minket a nyilvánosság kérdéseinek. A világ mára sokkal összetettebbé vált, és készen áll rá, hogy a világkormány felé meneteljen. Az intellektuális elit és a világbankárok nemzetek feletti irányítása nyilvánvalóan kívánatosabb, mint az elmúlt évszázadokban gyakorolt nemzeti önrendelkezés." Valóban, Mr. Rockefeller? Szó szerint vehetjük Mr. Davignon szavait? Újra emlékeztetem önt, hogy Mr. Davignon az alábbiakat nyilatkozta egy 2005-ös BBC-interjúban: „Nem is hiszek egy globális
101
uralkodó osztály létezésében. Az üzleti élet befolyásolja a társadalmat, és politikusok is befolyásolják a társadalmat - ezt diktálja a józan ész. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy az üzleti élet harcba szállna a demokratikusan választott vezetők irányítási jogaiért." Egy „nem nyilvánosságnak szánt" kommentár, melyet a kanadai Mont Tremblant-ban tartott 1968-as Bilderberg-konferencián adott elő George Ball a bilderbergi elit előtt tartott prezentációján, sokkal igazabb és őszintébb bepillantást enged a Klub gazdasági irányultságába. Az „Üzlet nemzetközivé tétele" munkacímet viselő előadásában Ball - aki JFK és Lyndon Johnson idejében a gazdasági minisztérium államtitkára, illetve a Bilderberg Klub Operatív Bizottságának tagja, valamint a Lehman Brothers & Kuhn Loeb Inc. vezérigazgatója volt - meghatározta, merre tart a bilderbergiek új globalizációs stratégiája, és miképpen alakítja ez a Klub politikáját. „Lényegében - írja Pierre Beaudry a Synarchy Movement of Empire (A birodalom szinarchikus működése) című könyvében Ball egy világtársaság koncepcióján alapuló neokoloniális világgazdaság előnyeit vázolta fel, illetve rámutatott néhány akadályra, melyeket a siker érdekében még el kell tüntetni. Ball szerint az első és legfontosabb dolog, hogy eltöröljék a nemzetállam archaikus politikai struktúráját." Más szóval Ball a régi gyarmati rendszer visszatérését irányozta elő, ezúttal azonban egy világtársaság koncepciójára alapozva. „A hatékonyság érdekében - idézi Beaudry Ballt - kutatásunkat azzal kell kezdenünk, hogy világosan felismerjük: át kell térnünk a világtársaság kifejlesztésére - ez a koncepció felel meg a modern kor elvárásainak -, miközben minimálisan, de legfeljebb közepes szinten fenntartjuk a nemzetállamok archaikus politikai struktúráját -, mely az új világ követelményeivel képtelen lépést tartani." Ball beszédéből Beaudry a következőket vonja le: „Ball számára a nemzetállam szerkezete, illetve a közjó, vagyis az emberek általános jólétének eszménye jelenti a legfőbb akadályt, mely meggátol minden, a bolygó - és különösen a gyenge és szegény nemzetek - szabad kifosztására irányuló kísérletet, ezért mindenekelőtt ez áll útjában a neokoloniális világbirodalom megalakításának. A világtársaság prio-
102
ritása nyilvánvalóan a korlátozások nélküli nemzetközi szabad kereskedelmen alapul; ez a kereskedelem a brit profitstandard szerint az olcsón vásárolt és drágán eladott termékekből származó nyereséggel működik. A probléma csupán az, hogy a nemzeti kormányoknak is vannak prioritásai, melyek ellentétesek a kizsákmányoló vállalatok céljaival."8 Ball meglehetősen nagy nyulat varázsolt elő a kalapjából, amikor az 1968-as, Mont Tremblant-ban tartott Bilderberg-gyűlés jegyzetei szerint (39. oldal) magabiztosan megkérdezi: „Hol találni olyan legitim hatalmi bázist, melyről a vállalati irányítás olyan döntéseket hoz, melyek komoly hatást gyakorolnak a nemzetek gazdasági életére, és ahol a kormányzatnak csak korlátozott beleszólása van ezekbe az ügyekbe?" Más szóval Ball azt szeretné tudni, hogyan lehetne egy Halliburton-típusú világvállalatot alapítani, mely tekintélyben messze megelőzi a bolygó bármelyik kormányát. Hogyan valósítja meg valaki David Rockefeller utópisztikus világeszméjét, ahol a „világbankárok nemzetek feletti uralkodása váltja fel az elmúlt évszázadokban gyakorolt nemzeti önrendelkezést"? Tulajdonképpen nagyon egyszerűen. A jelenlegi parlamentáris demokrácia a „választott" parlamenten és államfőn alapul, ezeket pedig meg lehet buktatni bármikor, amikor az ember úgy dönt, hogy megszervez egy válságot, majd egy harmadik hatalmi ágra, az úgynevezett „független központi bankrendszerre" bízza a pénzügyeket. Az Egyesült Államokban ez a „független" bankrendszer a Központi Jegybank néven ismert magántulajdonban lévő bank, mely a bilderbergiekhez kötődik. Európában a független bankrendszer az Európai Központi Bankon keresztül működik, melynek monetáris politikáját a bilderbergi elit tagjai - mint például Jean Claude Trichet - szabják meg. Angliában ezt a független rendszert a Bank of England futtatja, melynek tagjai szintén a bilderbergi belső kör állandó tagjai. A független központi bankrendszer ellenőrzi a pénzkibocsátást; a nemzeti hitelt és a kamatmutatókat; és ahányszor a kormánynak nem tetszik ez, hatalmát felhasználva megszervezi a kormánybuktatást.
103
Margaret Thatcher angol miniszterelnök abba bukott bele, hogy nem volt hajlandó önként átengedni Anglia szuverenitását a bilderbergiek tervezte európai szuperhatalom számára. „Ezt építik világszerte Kuhn Loeb és a Lehman testvérek fúziók és felvásárlások révén az 1960-as évektől napjainkig. Az elmúlt évtizedekben az amerikai ipari és bankszektor egész deregulációs politikáját pontosan ennek a forgatókönyv-tervezetnek rendelték alá, hogy olyan gigantikus vállalatokat hozzanak létre, melyek egy új birodalmat építenek fel, melynek semmi más célja nincs, mint a folyamatos háború."9
A média A gyűlések eddigi médiarésztvevői közé tartoztak: Katharine Graham (már elhunyt), a Washington Post tulajdonosa és igazgatótanácsának tagja; Donald E. Graham, lapkiadó, Washington Post-, Jim Hoagland és Charles Krauthammer, mindketten a Washington Post újságírói; Andrew Knight, a Knight Ridder hírigazgatója; Arthur Sulzberger, The New York Times szerkesztő, CFR tag; Robert L. Bartley, a The Wall Street Journal alelnöke, CFR- és Trilaterális Bizottság-tag; Mortimer B. Zuckerman, a U. S. News and World Report, a New York Daily News és az Atlantic Monthly igazgatója és főszerkesztője, CFR-tag; William F. Buckley Jr., a National Review főszerkesztője; Thomas L. Friedman, a New York Times újságírója; Bill Moyers, a Public Affairs TV vezérigazgatója, a CFR egykori igazgatója.10 A bilderbergiek éves találkozóin felmerült elképzeléseket és politikai alapelveket használják fel, hogy a világ vezető lapjai és hírszolgáltatói létrehozzák a híreket. Az a lényeg, hogy a bilderbergiek uralkodó nézeteit olyan vonzóvá tegyék, hogy közérdekké váljanak, és így rákényszerítsék a világ vezetőit, hogy behódoljanak a „Világ Urainak igényei előtt". A „szabad világsajtó" teljes egészében ki van szolgáltatva a bilderbergieknek, feladatuk a jóváhagyott propaganda terjesztése.
104
Az egészben az a legzavaróbb, hogy nyilvánosan működő vállalatok próbálják titokban tartani a bilderbergi vendégek listáját, a „vállalati sajtó" pedig elvétve tudósít még magáról az esemény létezéséről is. Az olyan cégeknek, mint a Microsoft, az AT&T, a Bechtel, a Cisco, a Compaq vagy a Price Waterhouse Coopers semmi félnivalója nincs a sajtótól. Nem számít, hogy a Microsoft és az NBC az MSNBC kábeltelevízió hálózat társtulajdonosai. Valójában a gyakran meghívott Bilderberg-vendégek között ott találjuk Anthony Riddert, a Knight-Ridder Inc., Amerika második legnagyobb lapkiadójának tulajdonosát, aki olyan lapoknak a tulajdonosa, mint a Detroit Free Press, a Miami Herald és a Philadelphia Inquirer. 1993. augusztus-szeptemberi kiadásában a neves holland Exposure magazin kényelmetlen részleteket közölt arról, miképpen kívánja a Tavistock Viselkedéskutató Intézet, a világ vezető viselkedéskutató központja irányítása alá vonni az Egyesült Államok három legnagyobb és legnevesebb televíziós társaságát: az NBC-t, a CBS-t és az ABC-t. Mindhárom társaság az RCA (Radio Corporation of America) leányvállalataként jött létre. Ezek a szervezetek és intézmények elméletileg „versenyeznek" egymással, ez is annak a „függetlenségnek" a része, mely biztosítja, hogy az amerikaiak elfogulatlan forrásból kapják a híreket, valójában azonban számtalan vállalattal és bankkal fonódnak össze, hogy szinte lehetetlen feladat ezeket a szálakat kibogozni. Mi történne, ha az Egyesült Államok polgárai megtudnák, hogy három legnagyobb televíziós társaságuk a Tavistock Intézet és az MI6, a világ legrafináltabb titkosszolgálatának agymosó tevékenységét szolgáló csatornája? Hogyan reagálnának erre? Bernie Saunders szerint az NBC a General Electric tulajdonában áll, mely a „világ egyik legnagyobb vállalata - hosszú egyesülésellenes múlttal a háta mögött. A GE, mely a Republikánus Párt legnagyobb támogatója, komoly üzleti érdekeltséget szerzett a fegyvergyártásban, a nukleárisenergia-iparban és az ipar számos más területén. A cég egykori igazgatója, Jack Welch azon vezetők közé tartozott, akik bezárták az amerikai üzemeket, a gyártást pedig az
105
olcsó munkaerőt kínáló országokba - például Kínába és Mexikóba - telepítették át". 11 Az NBC az RCA médiakonszern leányvállalata. Az RCA vezetőségében ott ül Thornton Bradshaw, az Atlantic Richfield Oil elnöke, a World Wildlife Alap, a Római Klub, az Aspen Intézet és a CFR tagja. Bradshaw egyben az NBC elnöke is. Az RCA legemlékezetesebb szerepének a II. világháború alatt a brit hírszerzésnek tett szolgálata számít. Egy érdekesség: az RCA elnöke, David Sarnoff ugyanabban az időben utazott Londonba, amikor Sir William Stephenson (a híres Rettenthetetlen) az RCA New York-i épületébe érkezett. A háború alatt Sarnoff volt Eisenhower kommunikációs csúcsszakértője, felügyelte annak a rádióadó-állomásnak a megépítését, mely elegendő teljesítménnyel sugárzott ahhoz, hogy elérje az összes szövetséges erőt Európában, ő indított kampányt a tiszteletbeli dandártábornoki cím megszerzéséért, és sikerült is neki, ezek után inkább „Sarnoff tábornoknak" neveztette magát. Jelenleg az RCA igazgatóságát brit-amerikai kormányzati szereplők alkotják, akik más szervezetekhez - például a CFR-hez, a NATO-hoz, a Római Klubhoz, a Trilaterális Bizottsághoz, a szabadkőművesekhez, a bilderbergiekhez, a Kerekasztalhoz.., stb. - is tartoznak. Az Exposure cikke az NBC igazgatói között olyan neveket sorol fel, mint John Brademas (CFR, TC, Bilderberg), a Rockefeller Alapítvány elnöke; Peter G. Peterson (CFR), a Kuhn, Loeb & Co. (Rothschild) egykori vezetője, egykori amerikai kereskedelmi miniszter; Robert Cizik, az RCA és a First City Bancorp elnöke (ez utóbbi céget egy kongresszusi meghallgatáson Rothschild-bankként azonosítottak); Thomas O. Paine, a Northrup Co. (nagy hadianyag-szállító) elnöke, a londoni Institute of Strategic Studies (Stratégiai Kutatóintézet) igazgatója; Donald Smiley, a két Morgan társaság: a Metropolitan Life és a US Steel igazgatója; valamint a fent említett Thorton Bradshaw, az RCA elnöke, a Rockefeller Alapítvány, az Atlantic Richfield Oil és az Aspen Intézet igazgatója (ez utóbbit a bilderbergi Robert O. Andersonnal együtt vezeti). Nyilvánvaló, hogy az NBC vezetőségében igen jelentős a Rockefel-
106
ler-Rothschild-Morgan befolyás - ők az új világrend kezdeményezés vezető alakjai. Az ABC tulajdonosa a Disney Corporation, „mely termékeit és játékait a fejlődő országokban gyártatja le, ahol munkásaik embertelen bérezésért, elviselhetetlen munkakörülmények között dolgoznak". 12 153 tv-adójuk van. A Chase Manhattan Bank az ABC részvények 6,7%-át tartja a kezében - ez már elég a beleszólási joghoz. A Chase hitelintézetein keresztül ellenőrzi a CBS-részvények 14, az RCA-részvények 4,5%-át. Három egymással versenyző tévétársaság, az NBC, a CBS és az ABC helyett valójában a Rockefeller Televíziós Társaság, a Rockefeller Műsorszolgáltató Vállalat és a Rockefeller Televíziós Konzorcium híreit nézzük. Az ABC igazgatósági tagjai: Ray Adam, a J. P. Morgan igazgatója, a Metropolitan Life (Morgan) és a Morgan Guaranty Trust elnöke; Frank Cary, az IBM elnöke, a J. P. Morgan és a Morgan Guaranty Trust igazgatója; Donald C. Cook (CFR, Bilderberg), a Lazard Freres bankház partnere, melynek vezetőségi tagjai gyakran kapnak meghívót a bilderbergiek üléseire; John T. Connor (CFR) a Kuhn & Loeb (Rothschild) jogászcégtől, Gravath, az USA haditengerészetének egykori vezetője, kereskedelmi miniszter, a Chase Manhattan Bank, a General Motors igazgatója, a J. Henry Schroder Bank és a Schroders Inc. elnöke (ez utóbbi vállalat szerepet játszott Hitler pénzügyi konszolidációjában); Thomas M. Macioce, a Manufacturers Hanover Trust (Rothschild) igazgatója; George Jenkins, a Metropolitan Life (Morgan) és a Citibank (Rothschild kapcsolatokkal) elnöke; Martin J. Schwab, a Manufacturers Hanover (Rothschild) igazgatója; Alan Greenspan (CFR, Trilaterális Bizottság, Bilderberg), a Központi Jegybank elnöke, a J. P. Morgan, a Morgan Guaranty Trust, a Hoover Institution, a Time magazin és a General Foods igazgatója; Ulric Haynes Jr., a Ford Alapítvány és a Marine Midland Bank igazgatója. Nem furcsa, hogy ugyanazok a Rockefeller-Rothschild-Morgan-arcok tűnnek fel az ABC társaság vezetőségében, mint az állítólag független Vetélytárs, az NBC igazgatóságában? Az ABC társaságot a Cities Communications vette át, melynek legjelentősebb igazgatója Robert Roosa (CFR, Bilderberg), a Brown Brothers
107
Harriman partnere, mely szoros szálakkal kapcsolódik a Bank of Englandhez. Roosa és David Rockefeller közbenjárására választották meg Paul Volckert a Központi Jegybank igazgatósági tagjának. A CBS tulajdonosa a Viacom, mely országszerte több mint 200 tvés 255 rádiótársasággal áll kapcsolatban. Ennek a hatalmas médiakonzorciumnak a tulajdonába tartozik többek között az MTV, a Showtime, a Nickelodeon, a VH1, a TNN, a CMT, 39 televízió csatorna, 184 rádióállomás, a Paramount Pictures és a Blockbuster Inc. William Paleyt az angliai Tavistock Intézetben képezték a tömegmanipuláció technikáira, mielőtt megkapta volna a CBS elnöki székét. A harmadik „független" csatorna, a CBS pénzügyi terjeszkedését hosszú ideje Brown Harriman, illetve cégtársa, Prescott Bush felügyeli, ez utóbbi a CBS igazgatója volt. A CBS igazgatósági tagjai közé tartozik William S. Paley (300-ak Tanácsa) elnök (akinek Prescott Bush személyesen szervezte a társaság megvásárlásához szükséges pénzösszeg felhajtását); Harold Brown (CFR), a Trilaterális Bizottság igazgatója, egykori légierő-főparancsnok és védelmi miniszter; Roswell Gilpatric (CFR, Bilderberg), a Kuhn & Loeb (Rothschild) jogi cégtől, a New York-i Központi Jegybank egykori igazgatója; Henry B. Schnacht, a Chase Manhattan Bank igazgatója, CFR-tag, a Brookings Institution és a Committee for Economic Development (Gazdaságfejlesztési Bizottság) tagja; Michel C. Bergerac, a Revlon elnöke, a Manufacturers Hanover Bank (Rothschild) igazgatója; James D. Wolfensohn (CFR, Trilaterális Bizottság, Bilderberg), a J. Henry Schroder Bank egykori vezetője, aki közeli kapcsolatban áll a Rothschildokkal és a Rockefellerekkel, és akit 1995-ben Bill Clinton a Világbank élére javasolt (sikerrel); Franklin A. Thomas (CFR), a Rockefeller-irányítás alatt álló Ford Alapítvány vezetője; Newton D. Minow (CFR), a Rand Corporation elnöke, és sok más mellett a Ditchley Alapítvány tagja (ezt az alapítványt szoros szálak fűzik a londoni Tavistock Intézethez és a Bilderberg-csoporthoz). A CBS egykori elnöke az a dr. Frank Stanton (CFR) volt, aki a Rockefeller Alap és a Carnegie Intézet kurátora is. Egyszóval a Rothschild és a Rockefeller családok urai-
108
ják a kommunikációs csatornák szigorúan ellenőrzött területét, ők pedig közvetlenül a bilderbergieknek felelnek. A Fox hírcsatorna (az öt nagy egyike) Rupert Murdoch tulajdonában van, aki a világ médiaiparának jelentős részét birtokolja. Tévécsatornája erősen kötődik a Republikánus Párthoz, „tisztességes és kiegyensúlyozott" kommentátorai között pedig ott találjuk Newt Gingrich egykori republikánus szóvivőt. Murdoch, talán szükségtelen megemlíteni, a titkos Bilderberg-csoport nagy elméi közé tartozik. Mind az öt nagy tévétársaság kibogozhatatlanul összefonódik a Bilderberg Klubbal és a Külügyi Kapcsolatok Tanácsával, valamint a Trilaterális Bizottsággal. Hogy állíthatják akkor azt, hogy Amerika öt televíziós társasága, melyekből az amerikaiak túlnyomó többsége a hírekről értesül, független?
Tizenkettedik fejezet
Kikényszerített leszerelés A következő leleplezés az USA kormányának titkos megállapodásával foglalkozik, melyet a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa patronált, és célja, hogy visszavonhatatlanul kiszolgáltassa a nemzeti önrendelkezés eszközeit az ENSZ-nek, végül egy jövőbeli globális leszerelési program részeként elkobozza az összes fegyvert saját állampolgáraitól. Ez a „jövő" azonban, amennyiben az adott programot nézzük, valójában nagyon közelinek tűnik. Az amerikai politikai élet néhány elismert alakja teljes egészében egyetért ezzel a tervvel. Walter Rostow (CFR-tag), aki JFK tanácsadója volt a vietnami háború idején, a következőket írja The United States in the World Arena (Az Egyesült Államok a világarénában) című könyvében: „Helyénvaló amerikai nemzeti célnak tekinthetjük azt az elképzelést, hogy a világ minden országát - így az Egyesült Államokat is - megfosszuk attól a jogtól, hogy jelentős katonai erő alkalmazásával érvényesítse érdekeit. Mivel ez a jog a nemzeti önrendelkezés gyökere, ezért Amerika érdeke, hogy véget vessünk a nemzetállam történelmileg meghatározott formájának." Walt Rostow a külügyminisztérium hivatalnokaként, a politikai irányvonalat tervező tanács fejeként adta ki a hírhedt Rostowiratokat, melyek az alábbi célokat tűzték az amerikai külpolitika
110
elé: egyoldalú leszerelés, világkormány alakítása és kiegyezés a kommunista világgal. Vajon Walter Whitman Rostow Amerika-ellenes kommunista vagy egységes világrendre törő globalista volt? Az apja marxista forradalmár volt Oroszországban. Bátyja, Eugene Debs Rostow Eugene Debsről, a híres szakszervezeti vezetőről és szocialista vezetőről kapta a nevét. Két nagybátyja a kommunista párt tagja volt. Walter Rostowot három különböző ok miatt nem alkalmazta az Eisenhower-kormány külügyminisztériuma Az amerikai légierő hírszerzése biztonsági kockázatnak minősítette a személyét, a CIA pedig kizárta egy kényes szerződés megkötésének folyamatából. Hosszú ideig érintkezésben állt a kommunista párt tagjaival, köztük ismert szovjet kémekkel. Ahhoz, hogy tanácsadóként alkalmazzák, a Kennedy-kormánynak ki kellett rúgni Otto Otepkát, a külügyminisztérium biztonsági szolgálatának vezetőjét. Az olvasó talán csodálkozik a fenti állításokon - de csak addig, amíg el nem olvasta a fejezet következő bekezdését. Jóllehet ezt a dokumentumot 1961 szeptemberében hivatalosan is közzétették a Külügyminisztériumi Közleményekben - teljes terjedelmében a U. S. Arms Control and Disarmament Agency (USA Fegyverzet-ellenőrzési és Leszerelési Ügynökség) „Blueprint for the Peace Race" címet viselő jelentésének 35. oldalától olvasható a téma érzékeny természetének és messze ható következményeinek köszönhetően rendkívül nehéz felkutatni. 1962-es közlése óta a dokumentum „hozzáférhetetlenné" vált, legalábbis számomra, amikor számos esetben megpróbáltam hozzájutni az Egyesült Államok haditengerészeténél, a CIA-nál, a hadseregnél stb. Végül az Egyesült Államok kémelhárításának kapitánya mutatta meg nekem ezeket az iratokat, aki nemcsak az állását, de az életét is kockára tette azzal, hogy kapcsolatba lépett velem, majd később átadta az alábbi dokumentumot: HÁBORÚMENTES VILÁG: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÁLTALÁNOS ÉS TELJES LESZERELÉSI PROGRAMJA EGY BÉKÉS VILÁGBAN
111
KÜLÜGYMINISZTÉRIUMI KÖZLEMÉNYEK 72-77. megjelent 1961 szeptemberében BEVEZETÉS Ez az új program fokozatosan csökkenti a nemzetek háborús képességeit, és ezzel párhuzamosan a vitás kérdések rendezése és a béke fenntartása érdekében megerősíti a nemzetközi szervezeteket. A program három alapelven alapul, melyeket elengedhetetlennek tartunk a leszerelés gyakorlati megvalósításának folyamatában. Először is: azonnali leszerelési lépésekre van szükség. Fáradhatatlan és folyamatos erőfeszítéseket kell tennünk az általános és teljes leszerelés érdekében. Fontos, hogy az idevágó rendszabályokat a lehető leghamarabb életbe léptessük. Másodszor: minden leszerelési kötelezettségvállalást hatékony nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni. Az ellenőrző szervnek megfelelő emberanyaggal, felszereléssel és hatékonysággal kell rendelkeznie ahhoz, hogy a megállapodásban rögzített korlátozások vagy fegyverzetcsökkentés betartását garantálja. Harmadszor: megfelelő békefenntartó gépezetet kell létrehozni. A nemzeti fegyveres erők leépítése és a nemzetközi békefenntartó erők, illetve a hozzájuk kapcsolódó intézmények kiépítése elválaszthatatlanul összekapcsolódnak egymással. Egyetlen nemzet sem válik meg szívesen önvédelmi eszközeiktől, ha nincsenek alternatív módok jogos érdekei védelmére. Ezt csak úgy érhetjük el, ha fokozatosan megerősítjük az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi intézményeket, illetve megteremtjük az ENSZ Békehadtestet, mely a leszerelési folyamat előrehaladtával is fenntartja a békét. A LESZERELÉS FŐ CÉLJAI ÉS FELADATAI Az Egyesült Államok általános célja a független államok alkotta szabad biztonságos és békés világ, amely következetesen betartja az igazságosság és a nemzetközi vezetés általános alapelveit, és az erő alkalmazását alárendeli a nemzetközi törvények előírásainak; egy olyan világ, mely hatékony nemzet-
112
közi ellenőrzés alatt elérte az általános és teljes leszerelést; olyan világ, melyben a változásokat az ENSZ alapelveivel összhangban hajtják végre. Ennek az elvnek a megvalósítása érdekében a program a következő célok elérését tűzi a nemzetek elé: • A teljes nemzeti haderő végleges feloszlatása, mely semmilyen formában nem szerveződhet újra, ez alól csak a belső rend fenntartásához szükséges, illetve az ENSZ békefenntartó tevékenységekben részt vevő erők számítanak kivételnek. • A nemzeti hadsereg összes hadosztályának teljes fegyverzeti leszerelése, beleértve az összes tömegpusztító fegyvert, illetve ezek szállítóeszközeit is. Ez alól csak az ENSZ békefenntartó erői, illetve a belső rend fenntartásához szükséges eszközök jelentenek kivételt. • A nemzetközi egyezmények kikényszerítésére, a nemzetközi viták rendezésére és az ENSZ alapelveinek érvényesítésére alkalmas eszközök megteremtése; • Az ENSZ keretein belül működő Nemzetközi Leszerelési Bizottság megalapítása és hatékony működtetése, mely folyamatosan biztosítja a leszerelési kötelezettségek teljesítését. KORMÁNYZATI ALAPELVEK • Ahogy az államok feladják fegyveres erőiket, fokozatosan meg kell erősíteni az ENSZ-t, és fejleszteni kell a nemzetközi biztonságot szavatoló, illetve a vitás kérdések békés megoldását elősegítő képességeit. A LESZERELÉS SZAKASZAI A program lehetővé teszi a három lépcsőben lezajló fokozatos leszerelést, melyet a nemzetközi intézmények fokozatos megerősítése kísér.
113
ELSŐ LÉPÉS Az első szakaszban meghozott intézkedések jelentős mértékben csökkentenék a nemzetek támadófegyverzetét, és agresszív háborús képességeit. • A fegyverzetet és a fegyveres erőket csökkentenék: az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyenként 2,1 millió fősre csökkentené haderejét (ez az előirányzott szint nem haladná meg más, katonailag jelentős államok haderejét); a fegyverzetszintet ennek megfelelően csökkentenék, a hadiipar termelését korlátoznák. • Az ENSZ békefenntartó haderejét megerősítenék: Az életbe léptetett intézkedések fejlesztenék és erősítenék az ENSZ döntőbírói szerepkörét, kiterjesztenék a nemzetközi törvényeket, a II. szakaszban pedig létrehoznák az állandó ENSZ békehaderőt. • Nemzetközi Leszerelési Szervezet alakulna a leszerelési program hatékony ellenőrzésére: a szervezet funkciói a leszerelési folyamatok előrehaladásával fokozatosan bővülnének. A szervezet igazolná, hogy a szerződésben megállapított leszerelési folyamatok összes szakaszát teljesítették az államok, a megmaradt haderő és fegyverzet pedig nem lépi túl az engedélyezett szintet. A szervezet határozná meg az egyes szakaszok közti átmenetet. • További komoly leépítések következnek a fegyveres erők létszámát, fegyverzetét és az államok katonai szervezeteit illetően, a stratégiai nukleáris fegyvereket szállító járműveket és a csapásmérő védelmi fegyvereket is beleértve. • A hadiipar kizárólag az ENSZ békehaderő számára, valamint a belső rend fenntartására gyárthat előírt típusú és mennyiségű fegyvereket. Minden más hadianyagot megsemmisítenének, vagy békés célokra átalakítanának.
114
• Az ENSZ békefenntartói képessége megfelelően erős lenne, az összes államra kiterjedő kötelezettségvállalások pedig megfelelően széles körű garanciákat jelentenének arra nézve, hogy biztosítani lehessen a békét, illetve a problémák igazságos rendezését egy fegyvermentes világban. Az általános és teljes leszerelési program céljai egy békés világ eléréséért: (a) A teljes nemzeti haderő leszerelése, és bármilyen formában történő újjászervezésének tilalma, mely alól csakis a belső rend megőrzéséhez és az ENSZ békefenntartó feladatok teljesítéséhez szükséges erők jelentenek kivételt. (b) Ahogy az államok lemondanak fegyveres erőikről, az ENSZ-t fokozatosan meg kell erősíteni, hogy képessé váljon a nemzetközi biztonság, illetve a vitás kérdések békés rendezésének szavatolására, illetve fejleszteni kell a nemzetközi együttműködést az emberiség javát szolgáló közös feladatok elvégzésében.
Az elnöki jogkörben meghozott 25. számú direktíva, illetve ezzel összhangban a Külügyminisztériumi Közlöny 72-77. oldalán megjelent ENSZ „Békepartnerség" programja szolgál arra, hogy megerősítse az Egyesült Államok polgárai és az ENSZ-szervezetek globális hadereje közti kapcsolatot. Ezek az intézkedések az ENSZ közvetlen hatáskörébe utalják az USA teljes haderejét.
Szigorúan titkos katonai tervek Az Egyesült Államok törvénykönyve 1982-es kiadásának 554. oldalán megjelent paragrafust Kennedy elnök írta alá 1962-ben. A törvényt ezt követően 18 alkalommal módosították, rendelkezéseit pedig azóta is szigorúan betartotta valamennyi elnök. A törvénycikk előirányozza az USA nemzeti haderejének megszüntetését, majd a továb-
115
biakban kijelenti, hogy „a rendőrség és a katonaság tagjain kívül senki más nem birtokolhat tűzfegyvert vagy más, emberi élet kioltására alkalmas fegyvert". Ezt a törvényt tanítják a National War College-on, és az Egyesült Államok fegyveres erőinek különféle katonai főiskoláin. Mi következik ebből? Az új világrend egyetlen hadsereget igényel, ez pedig az ENSZ zászlaja alatt fog megalakulni. A fent említett törvény 555. oldala a „leszerelést" az USA haderejének megszüntetéseként is definiálja, és teljes tilalmat követel a magántulajdonban lévő „emberélet kioltására alkalmas fegyverek" 13 betiltása érdekében. Az 557. oldal (a) és (d) passzusai előírják, hogy az USA számolja fel fegyveres erőit; az 558. oldal az „eljárás megszövegezésével", vagyis az említett cél megvalósításával foglalkozik. A törvény rendelkezéseinek további magyarázatát a Külügyminisztériumi Közlöny 72-77. oldalai részletezik, mely teljes terjedelmében az Egyesült Államok Fegyverzet-ellenőrzési és Leszerelési Ügynöksége által készített jelentés 35. oldalán jelent meg. Ironikus módon Alger Hiss elítélt szovjet kém volt az, aki összehozta az ENSZ-t amerikai külügyminisztériumi kollégáival, ő ideiglenes USA-főtitkárként, valamint a Carnegie Alapítvány ügyvezetőjeként dolgozott, és megbízták az ENSZ Egyesült Államok politikai és biztonsági kérdésekért felelős minisztériumának megalakításával, melynek a jövőben minden ENSZ katonai hadművelet a hatáskörébe tartozott volna. Hiss hatása mutatkozik az ENSZ katonai hadműveleteit irányító szabályok és rendelkezések „apró betűs" bekezdéseiben. Az egyik szabályzat előírja, hogy az ENSZ fent említett hivatalának vezetője mindig szovjet állampolgár, katonai vezető vagy a szovjetek által jelölt személy kell hogy legyen. Így is történt az első 53 év során, amikor a következő 14 kommunista foglalta el az ENSZ Biztonsági Tanácsának főtitkár-helyettesi székét: elsőként az 1946. október 24-én tartott 35. plenáris ülésen nevezték ki Arkagyij Szoboljevet (1946-1949 és 1949-1953), őt követte Konstantin Zincsenko (1953-1954), Ilja Csernyicsev (1954-1957), Dragoszlav Protics (1960-1962), Georgij Arkagyev (1962-1963), E. D. Kiszeljov (1963-1965), V. P. Szuszlov
116
(1965-1968), Alekszej E. Nesztyerenko (1968-1973), Leonid N. Kutakov (1973-1978), Arkagyij N. Sevcsenko (1978-1981), Mihail D. Szityenko (1981-1986), Vjacseszlav A. Usztinov (1987-1992), Vaszilij S. Safroncsuk (1992-1997), Vlagyimir Petrovszkij (1997), míg jelenleg a brit Kieran Prendergast tölti be ezt a posztot. Az egyetlen kinevezett, aki nem rendelkezik szovjet kapcsolatokkal, a jelenlegi elnök, Kieran Prendergast, ő azonban az 1998-as skóciai Turnberryben tartott ülésen lett Bilderberg-tag, nem sokkal az ENSZ-be történt kinevezését követően.
Tizenharmadik fejezet
Globális elnyomás Az Environmental Conservation Organization 1996. január-februári jelentése szerint a globális kormányzat bizottsága úgy véli, hogy az ENSZ 1945-ös megalakítása óta lezajlott világesemények, a technológiai fejlődés, az információs forradalom és a küszöbönálló környezeti katasztrófa új, globális szintű felismerése olyan légkört teremtenek, melyben a világ népei elismerik egy globális kormányzat szükségességét, illetve áldásos hatásait. A globális kormányzat kialakítása egy olyan folyamat része, mely meghatározott célok felé tart, ehhez különféle módszereket alkalmaz, ám ezek egyike sem kínálja fel a kormányzottak számára az „igen-nem" szavazási lehetőségét a végeredmény kérdésében. A közigazgatási szervezetek, kinevezett küldöttek vagy „akkreditált" civil szervezetek által meghozott döntéseket már most is beépítették számos bizottsági ajánlásba. A globális kormányzat támogatói azt vallják, hogy a világ mára készen áll arra, hogy elfogadjon egy globális polgári etikát, mely azokon az alapértékeken nyugszik, melyek mindenféle politikai, kulturális, vallási vagy filozófiai háttérrel rendelkező embert egyesíteni tudnak14 Ugyanez a beszámoló úgy véli, hogy azokat, akik mégsem állnak készen arra, hogy elfogadják ezeket az egységes értékeket, nyu-
118
godtan egy kalap alá lehet venni: „bizonyos szűk kisebbség egyes kijelentései részben a globalizáció és a homogenizáció, illetve a modernizáció és a szekularizáció ellen megnyilvánuló reakciók. Bármilyen ok is vezeti ebben az adott kisebbséget, közös jegyük az intolerancia". A Globális Kormányzási Bizottság hitvallása figyelemre méltó módon egybecseng a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának nagyra törő 1980-as tervezetével, melyet a CFR 1973-ban adott ki. Akkoriban a tanács tagjai „55 éves működésünk legnagyobb kísérletének" nevezték a tervet. Az 1980-as tervezet, a CFR szerint, arra irányult, hogy „leírja, miképp lehet a világtrendeket egy különösen kívánatos jövőbeli végkifejlet felé terelni". A CFR tagja, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski is tagja volt a tervezet vezetőségi testületének, a csoport koordinációs bizottságát pedig Samuel Huntington (CFR) irányította. B. K. Eakman „Educating for the New World Order" (Új világrendre nevelés) című beszédében olyan nevelési kézikönyvet említ, melyet a CFR-rel szorosan összefonódó RAND Corporation készített az USA kormánya számára képzendő „változtatási képviselők" számára: „A pennsylvaniai [oktatás] kutatók bukkantak rá egy oktatási kézikönyvre, melyen az USA Oktatásügyi Hivatala jegyzett, és a »Változás képviselőinek kiképzése« címet viselte. A hétkötetes oktatási kézikönyv megírásával a RAND vállalatot bízták meg, azt a viselkedéskutató intézetet, mely az amerikai Oktatási Hivataltól hatalmas támogatásokat kapott a »befagyasztott« és »felolvasztott értékek, a »változások végrehajtásának« kutatására, illetve annak a módszernek a felderítésére, mely révén a potenciálisan ellenséges érzelmű csoportokat vagy szervezeteket engedékeny bólogatógépekké lehet változtatni a Delphi-technikához hasonló módszerek segítségével." Az ENSZ-nyilatkozatban ezt nevezték globális polgári etikának. Ez az etika azokon az alapértékeken nyugszik, melyek mindenféle politikai, kulturális, vallási vagy filozófiai háttérrel rendelkező embert egyesíteni tudnak. A polgári testvériség légkörében az egyéni teljesítmény és a személyes felelősség ellentétes a kölcsönösség szem-
119
pontjaival, ahogy azt az ENSZ 1986-ban kiadott World Core Curriculumja sugallja, melynek szerzője Robert Muller, az ENSZ Békeegyetemének kancellárja, illetve három ENSZ-főtitkár egykori helyettese. A Békeegyetem nem csak az ENSZ-hez, de a Lucis Trusthoz is kapcsolódik (melyet korábban Lucifer Trustként ismertek, és az 1920-as években alapított teozofikus vallás pogány formáját képviselte - a vallásalapító Alice Bailey az orosz teozófus és sátánista, Helena Blavatsky egyik fő tanítványa volt). Muller bevezetőjében azt írja: „Az iskola eszméje abból a vágyból sarjadt ki, hogy olyan élményeket biztosítsunk, melyek révén a diákok a globális nevelési elvek alapján valódi világpolgárrá válhatnak." Az ENSZ „oktatási reformja" azonban sokkal inkább a népesség „elbutítására" szolgál, mely a „végeredmény-alapú oktatás" útmutatásait követve érhető el. Ez a program gyakorlatilag azt célozza meg, hogy elfojtson minden kognitív ismeretszerzési képességet. A kognitív ismeretszerzés „csakis az emberre jellemző mentális képesség, mely tipikusan a természettudományok forradalmi felfedezéseiben mutatkozik meg. Ez volt a feladata Platón Akadémiájától kezdve az arisztotelianizmusnak, valamint a szofista iskola antipüthagoreánus formalizmusának is".15 Muller tervezett tantervének első alapelvét a globális kormányzás első világkonferenciáján 1998-ban adta elő, ahol a csoporteszme megerősítéséért szállt síkra, miszerint „a csoportérdek, a csoporttudás, a csoportviszonyok és a csoport általános jóléte felvált minden korlátozott, énközpontú célt, s ezzel a csoporttudat kialakulásához vezet". Szavaira George Orwell 1949-ben írt regénye, az 1984 juthat eszünkbe. Ebben a regényben Orwell az Új Világrend szerkezetét piramisként ábrázolja. A piramis csúcsa a Nagy Testvér. A következő szint a Belső Párt, melynek célja, hogy az önálló gondolkodás írmagját is kiirtsa, és leigázzon minden élőlényt a földön. Muller nevelési útmutatójában az első alapelv igen hasonlít ehhez a célhoz. Muller úgy véli, hogy a jövőbeli globális együttélésben nincs hely az olyan egyének számára, akik nem csatlakoznak a csoporteszmékhez. Ez vajon nem ugyanaz a cél, mint megsemmisíteni min-
120
den önálló gondolatot és gondolkodót, akinek van mersze saját elképzeléseit követni? Azt hiszem, ez rabszolga-gondolkodás, nem pedig a szabad emberekhez méltó. Mullernek és hasonszőrű társainak az a szándéka, hogy megpróbálják megsemmisíteni a megismerésnek mint a hiteles tudás emberi minőségének fogalmát, hogy dehumanizálják az embert, az emberi faj státusát pedig - ahogy Al Gore, egykori alelnök állította könyvében, az Earth in the Balance-ban - egy alacsonyabb létforma szintjére akarják száműzni. „Ezért az egzisztencializmus vezérelte »konzervatív forradalom« visszafordította a modern civilizáció fejlődését, hogy az emberiséget visszavezesse ahhoz a szegényes társadalomképhez, melyben az istenek - akárcsak a mezopotámiai és egyiptomi istenek elállatiasított pogányok. Mintha csak a Csillagok háborújának szereplőit látnánk."16 D. H. Lawrence angol író állítása szerint „minden iskolát azonnal bezárnak. Az emberiség nagy többségének soha nem kellene megtanulni írni és olvasni". A kormányzat egyetért ezzel. „Az éhínség, a járvány és a háború szelleme - írta George Moore (Cambridge Egyetem, 1888) - szelíd és bájos szimbólumok a minket fenyegető Egyetemes Oktatás borzalmas alakjához képest." Annak érdekében, hogy az egykor civilizált embereket gondolkodás nélküli agyatlan lények csoportjává alakítsa át, az ENSZ bevezette a „végeredmény-alapú oktatást" az Egyesült Államok iskoláiban. Ez a program a klasszikus európai humanizmus gyökereit vágja el, mely az egyéni szabadságjogok megőrzésének előfeltétele. Hogy miért? Az amerikai köztársaság alapító atyái tudták, hogy „az egyetemes oktatás a politikai szabadság megőrzésének és biztosításának alapja. Ezzel szemben az oligarchikus »konzervatívok« akkor is és most is megértették, hogy az oligarchikus rendszer visszaállítása és megőrzése érdekében a lakosság túlnyomó többségét állati tudatlanságba és babonás ostobaságba kell süllyeszteni".17 A bizottság egyéb, 2010 előtti bevezetésre ütemezett ajánlásai között vannak olyan speciális utasítások, melyek némelyike már meg is valósult:
121
• Globális adórendszer (Spanyolországban máris bevezették); • Egy ENSZ-hadsereg felállítása (ahogy azt már látjuk az olyan helyszíneken, mint Koszovó, Nigéria, a nyugat-afrikai missziók és újabban Libanon); • Gazdasági Biztonsági Tanács; • ENSZ fennhatóság a közösségi tulajdonok felett; • A Biztonsági Tanács állandó tagjainak járó vétójog megszüntetése (az ENSZ 2006-0s napirendjének egyik első vitarendi pontja); • Új parlamentáris testület, melyet „civil szervezetek" képviselői (NGO-k) alkotnak;18 • Új Felterjesztési Tanács, melynek az lesz a szerepe, hogy megerősítse az NGO-k részvételét; • Új Nemzetközi Büntetőbíróság (a nemzetek közt fellépő vitás kérdések rendezésére szolgáló szervezetet 1998 júliusában alapították Rómában); • Nemzetközi Bíróság, állandó bíróság, mely a népirtással, emberiesség elleni és háborús bűnökkel vádolt személyek perbefogására és elítélésére alakult meg Hágában, 2002-ben; • A Hágai Bíróság döntései legyenek kötelező érvényűek; • Az ENSZ-főtitkár hatáskörének kiterjesztése. Ezek a javaslatok több tucatnyi különböző ügynökség és bizottság sokéves munkáját tükrözik, 19 jelenleg azonban a globális kormányzati bizottság által készített, és az ENSZ leendő szuperhatalmi terveit kidolgozó „Globális környezetünk" című tanulmány szorgalmazza őket. Az utóbbi jelentést ismételten idézzük majd az alábbi fejezetekben forradalmi tartalmuk miatt. Íme néhány példa: „A nemzetek önrendelkezése és területi sérthetetlensége a világrendszer alapkövét jelentette. Az egyes államok ezeket az elveket függetlenségük és legitimitásuk védelmének alapvető biztosítékaként tartották számon. Különösen a kisebb és kevésbé erős államok látták ezekben az alapelvekben legfőbb támaszukat az erősebb rablóállamokkal szemben, és a világközösségtől azt várták, hogy fenntartsa ezeket a normákat.
122
Az egyre függetlenebb világban, ahol a területi elv, a függetlenség és a beavatkozás régi fogalmai valamelyest veszítettek jelentésükből, ezeket a hagyományos alapelveket át kell alakítani. A nemzeteknek el kell fogadniuk, hogy bizonyos területeken a szuverenitást kollektíven kell alkalmazni, különösen a világméretű ügyekben. A szuverenitás alapelvét úgy kell átalakítani, hogy az állami jogok egyensúlyba kerüljenek az emberi jogokkal, a nemzetek jogai pedig globális környezetük érdekeivel". Amint az ember a diplomatikus „nyelvhasználat" mögé pillant, és lefordítja, miről is van valójában szó a fenti idézetben, akkor a szöveg egyszerűen azt jelenti: „Egy globális állam része leszel, mely egyetlen hatalomnak tartozik felelősséggel - az ENSZ-nek. Az egyes kormányok többé nem gyakorolnak ellenőrzést semmilyen jelentős ügyben, kizárólag azokban az esetekben, ahol az ENSZ lehetőséget biztosít számukra a közös kormányzásra." Eddig ha egy külső hatalom megszállt valamely másik országot, akkor az áldozat elvárhatta a világközösségtől, hogy a segítségére siet. A jövőben azonban eljön az a nap, amikor ez az ország esetleg szeretne kibújni a világközösség által rákényszerített rendszer alól, a világközösség azonban nem hátrál meg, és az ENSZ fogja átvenni az irányítást az ország felett. Ezt jelenti a kollektíven alkalmazott szuverenitás! Ez az orwelli Nagy Testvér piramisrendjének megvalósulása. Ez a mi eljövendő globális környezetünk. Vegyük ehhez még hozzá az általános leszerelési javaslatokat, melyek hatálya alól csak az ENSZ mentesül, mely megőrzi elrettentő erejű, hűséges és keményen felfegyverzett „gyors reagálású erőit" (vagyis az új világhadsereget). Ez a javaslat az államot katonailag védtelenné teszi a „vezérelv" égisze alatt lezajló nemzetközi agresszióval szemben - és máris erre a biztató ajánlásra bukkanunk a Globális környezetünkben. Minden erőnkkel biztosítanunk kell, hogy leendő globális környezetünket a törvények, ne pedig a törvénytelenségek jellemezzék, és hogy ezeket a törvényeket mindenki tiszte-
123
a törvények felett. Egy nemzetközi döntőbíróság hiánya kétségbe vonná a törvényt. (...) Olyan nemzetközi bíróságot szeretnénk látni, mely a legmagasabb prioritásokkal rendelkezik. A nemzetközi jogrendszer végrehajtó hatalmát is meg kell erősítenünk. Az évek során érzékelhetővé vált egy hatékony ellenőrzést végző kormányzati rendszer iránt mutatkozó igény. Az egyik előttünk álló út, hogy a helyi bíróságokon keresztül tegyük végrehajthatóvá a nemzetközi törvényeket. Globális környezetünkben új etika szerint kell élnünk, melyet a törvénytisztelet kultúrája támaszt alá. Az önkéntes engedelmeskedés hiányában a világbíróság döntéseit, illetve más nemzetközi jogi kötelezettségeket a Biztonsági Tanácsnak kellene betartatni. És ez alól nem lesz kibúvó, mivel „egy ideális világban a világbíróság kötelező érvényű igazságszolgáltatása az ENSZ-tagság előfeltétele lenne". A másként gondolkodók, vagy bármiféle ellenállást tanúsítók - az új, globális környezetünk törvényen kívüli csavargói - pedig véssék az eszükbe: „Menekülhetsz, de el nem bújhatsz!" Az eljövendő Negyedik Birodalomban az ENSZ szorgalmasan ellenőriz, és mindenütt kikényszeríti az engedelmességet! És ki fizeti meg ennek a békés reformnak az árát? Természetesen mi, az emberek - ebben az új globális környezetben semmit sem adnak ingyen, csak a sovány kis jogokért cserében keményen kikényszerített új kötelezettségeket. Globális környezetünk erre nézve is szolgál egy kis előzetessel: „A globális célok globális finanszírozási rendszerének megalkotásával kell kezdenünk, ebbe beletartozik a globális készleteknek - mint a légi és tengeri közlekedőfolyosók, a tengeri halászterületek használati díjának, valamint az általánosan elfogadott és nemzetközi szerződésekben rögzített globális vámilletékeknek - a begyűjtése. Meg kell vizsgálnunk a külföldi pénzügyi tranzakciókra bevezetett nemzetközi adó lehetőségét, emellett létre kell hozni a multinacionális vállalatok nemzetközi vállalati adóját. Itt az idő, hogy konszenzusra jussunk a globális környezet igényeit szolgáló globális adózás koncepciójával kapcsolatban."
124
Valójában a világadó volt az egyik kulcskérdés a CFR-rel összefonódó Bilderberg Klub 2004-es évi ülésén, melyet az olaszországi Stresában tartottak. Amint az ember úgy gondolja, már épp eleget hallott, újabb meglepetés vár rá. A Globális környezetünk jelentése szerint a magántulajdon fogalma idegen az új világrendtől. A gazdagságot meg kell osztani a bolygó többi népével is. Pontosan kinek a gazdagságát kívánja felosztani Mr. Rockefeller és társasága? Biztosan nem a sajátjukat. Ami az övék, az az övék, ami a tiéd, az mindenkié! És hogy biztosítsák maguk számára a megkaparintható magánjavakat, 1979-ben a Központi Jegybank akkori elnöke, Paul Volcker bevezette a CFR „irányított gazdaságfelbomlasztási politikáját". Ez újfent a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa által létrehozott 1980-as tervezet hagyatéka volt. 1980 decemberére a kamatlábak 20,5%-ra szöktek fel, Volcker politikája darabokra zúzta az ipari és mezőgazdasági alapokat, és gigantikus spekulatív léggömböt fújt fel. Ezzel egy időben megsemmisítette a megtakarításokat és a hitelszövetkezeteket, melyekre az építőipar támaszkodott. „15-18%-os kamatot kellett fizetniük, hogy magukhoz vonzzák és megtartsák a betéteseket, miközben mindössze 5%-ot kerestek az előzőleg kihelyezett jelzáloghiteleken. A 10-13%-ra duzzadó negatívum óriási veszteségeket okozott a hitelintézeteknek." 20 A Globális környezetünk az új világrend Magna Chartájává vált. Ez az irat teljes autoritást követel a globális javak felett, miközben a globális kormányzás eléréséhez szükséges stratégiai lépéseket körvonalazza. A Globális Kormányzás Bizottsága a civil társadalom képzett tagjait emelné be a vezetésbe. Ezzel az akkreditált civil szervezetek (NGO-k) képviselőit jelölnék ki az új civil társadalom tagjaivá. A terv mögött az az elképzelés húzódik, hogy a nem választással kinevezett, önjelölt környezetvédelmi aktivistákat „kormányzati jogkört biztosító pozícióba helyezzék annak az ügynökségnek a vezetőségében, mely a légkör, az űr, az óceánok használatát és a biodiverzitás minden gyakorlati célú kérdését irányítja". A bizottság azzal indokolja ezt az új globális kormányzati pozíciót, hogy „a legfontosabb lépés, melyet meg kell tennünk, kon-
125
ceptuális jellegű: eljött az idő, hogy elismerjük, a bolygó biztonsága egyetemes igény, melyről az ENSZ rendszerének kell gondoskodni". A CFR 1980-as tervezetének legfontosabb mellékterméke az „International Disaster Relief' (Nemzetközi Katasztrófaelhárítás) címet viselő dokumentum, melynek Stephen Green a szerzője. Mr. Green „egy központi globális ügynökség felállítását" óhajtaná „az ENSZ irányítása alatt, mely felhatalmazást kapna rá, hogy katasztrófahelyzetben az érintett helyi kormányzat ellenállása dacára is közbeavatkozhasson. Egy ilyen változtatás - írja - reflektálna a szuverén nemzeti igazságszolgáltatással, illetve a nemzeti szuverenitás absztrakt fogalmával szemben ébredő egyre szélesebb elégedetlenségre". Erre igazán releváns példa az NGO-k beszivárgása a brazil kormányzatba, mely azzal fenyegetett, hogy párhuzamos irányítórendszerrel cseréli fel a legitim, választott kormány intézményeit. Cardoso elnök első ciklusa során, 1999-ben számos civil szervezet vezetőjét nevezték ki kormányzati pozícióba. Ezek után José Carlos Diaz igazságügy-miniszter kinevezte Elizabeth Susekindet, a Rios Vivos NGO-emberét minisztériuma államtitkárának, és megbízta az ország biztonságpolitikájának teljes átszervezésével Ráadásul Federico Mares, a Társadalmi-Környezetvédelmi Intézet nevű civil szervezet embere kapta meg a Nemzeti Indián Alapítvány vezetési feladatát. Hasonlóképpen Mary Alegreti (Legal Amazon társaság) lett a Környezetvédelmi Minisztérium államtitkára. Az Eco-logic 1996. január-februári száma így magyarázza ezt: „ A z ENSZ környezetvédelmi programját - a fennhatósága alatt létrehozott egyezményekkel együtt - végül környezetvédelmi aktivistákból álló speciális testület vezeti majd, melynek tagjait csakis azokból az akkreditált civil szervezetekből lehet kiválasztani, melyeket az a közgyűlés jelöl ki, mely az Egyesült Államok elnökét is kinevezi." Hogy az NGO-tagok részvétele valóban előnyt jelentsen, a bizottság javaslata szerint létre kellene hozni egy új Jognyilatkozatot a nemzetközi civil társadalom részére. A bizottság felveti egy
126
Felirati Tanács létrehozását, melyet „magas szintű, 5-7 személyből álló testületként" határoz meg, és amely „kormányoktól függetlenül működik, tagjait rátermettségük és képességeik alapján választják ki". A tanácsot az ENSZ főtitkára nevezné ki a közgyűlés jóváhagyásával. A tanács felügyelne az „emberek biztonságára", és ajánlásokat fogalmazna meg a főtitkár, a Biztonsági Tanács és a közgyűlés számára.21 Az Environmental Conservation Organization 1996. január-februári beszámolója hangsúlyozza, hogy „ez az új mechanizmus közvetlen összeköttetést biztosít a nemzeti és nemzetközi NGO-k »terepen dolgozó« csoportjai és a legmagasabb szintű globális kormányzat között". Ennek az állításnak az illusztrálására a beszámoló példával is szolgál: „A Greater Yellowstone Coalition (különböző civil szervezetek csoportja) nemrégiben beadványt nyújtott be az UNESCO Világörökségi Tanácsához, melyben a szervezet beavatkozását kérte a Yellowstone Park közelében fekvő magánterületeken tervezett aranybányászat megakadályozására. Az UNESCO tanácsa közbeavatkozott, és a Yellowstone-t azonnal felvette a veszélyeztetett világörökségi területek listájára. A Világörökségi Egyezmény paragrafusai kötelezik az Egyesült Államokat, hogy ha szükséges, akár a nemzeti park természetvédelmi területén túl, magánkézben lévő területeken is megvédje a parkot." 22 Az Environmental Conservation Organization beszámolója ebből azt a következtetést vonja le: „A globális kormányzás civil szervezeteinek gépezete máris működik Amerikában. Tevékenységi körükbe tartozik a helyi szintű agitáció és az országos szintű lobbitevékenység, a globális adózást alátámasztó tanulmányok készítése (az ENSZ-szervezeteken keresztül), valamint az ENSZ-képet javító televízióreklámok pénzelése. A globális kormányzást előmozdító stratégiának kiemelt részét képezik azok a programok, melyek az olyan személyek és szervezetek hiteltelenítését célozzák, akik/amelyek olyan »belső politikai nyomást gyakorolnak«, esetleg »populista akciókat« folytatnak, melyek nem illeszkednek az új globális etikába. Azok a hangok, melyek az összes amerikai nevében szólalnak fel az ENSZ-ben,
127
megéljenzik a nemzeti szuverenitást eltörölni, az egyéni szabadságjogokat és a magántulajdon szentségét a múlt relikviái közé száműzni kívánó erőket. Ha az Egyesült Államokat képviselő hangok továbbra is a globális kormányzást támogatják, a világot olyan pályára kényszerítik, mely valóban átalakítja a társadalmat, még annál is drámaibb módon, mint ahogy a bolsevik forradalom alakította át Oroszországot." A beszámoló utolsó bekezdése azonban már valódi riasztás: „A Globális Kormányzás Bizottságának ajánlásai - ha életbe lépnek - a világ összes népét egyetlen globális környezetben egyesítenék, melyet világméretű hivatali gépezet vezetne egy maroknyi kinevezett személy közvetlen irányítása alatt, ahol többezernyi olyan személy tartja fenn a rendet, akiket az akkreditált NGO-k fizetnek, és olyan hitrendszer támogatására képezték ki őket, mely sok ember számára hihetetlen és elfogadhatatlan."
A WWF, NGO-k és a brazil ügy 2001 januárjának közepén a World Wide Fund for Nature (WWF) egy olyan szervezet, melyet Fülöp herceg, II. Erzsébet királynő férje, és a Bilderberg-alapító holland Bernhard herceg alapítottak brazil csoportja „kieszközölt egy bírósági végzést, és valóságos hadjáratot indított annak érdekében, hogy betiltassa azokat az újságcikkeket, melyek leleplezték a szervezet törekvéseit. A WWF szerint a Spanyol-amerikai Szolidaritási Mozgalom (MSIA) nyomtatásában megjelent cikk - mely azt állította, hogy a WWF csírájában akarja elfojtani az Amazonas-vidék, illetve egész Dél-Amerika iparosítását - a szervezet elpusztítására tör".23 Az Executive Intelligence Review számára készült „Harc a brazil szabad kereskedelem ellen" című cikkében Lorenzo Carrasco a következőket írja: „A WWF-nek az MSIA tevékenységére irányuló támadásának az volt a célja, hogy elősegítse az angol-amerikai oligarcha mindenre elszánt próbálkozásait, melyek megpróbálják leverni a brazil kormányzati körökben kiépülő ellenállást a brazil
128
gazdaság teljes megnyitásával szemben, melyet Brazília belépése követne az FTAA-be (Amerikai Szabadkereskedelmi övezetbe)." 24 Az FTAA kérdése volt a 2001 áprilisában, a kanadai Quebecben tartott Amerika-csúcs központi témája. Brazília létfontosságú szerepet játszik abban az angol-amerikai forgatókönyvben, mely a kontinenst egyetlen hatalmas prédaterületté változtatná. Az ország jelentőségét a 2001. február 12-én megjelent Fehér Könyv is elismeri, melyet a New York-i székhelyű Külügyi Kapcsolatok Tanácsa adott ki. A jelentésben, melyet 2001. február 13-án elküldtek Bush elnöknek, a CFR elismeri, hogy Brazília „a kritikus pont az USA minden dél-amerikai tervének sikerében". „ A z angol-amerikai oligarchák egyik legfontosabb célja, hogy blokkolják a dél-amerikai kontinens fizikai integrációját, mert ez felébresztené az alvó óriást,25 melynek gazdaságában hatalmas növekedési potenciál rejtőzik. Különösen igaz ez az élelmiszer-iparára, mely könnyedén destabilizálná a piacot irányító angol-amerikai kartellek uralmát." 26 Egy gazdaságilag stabil, fejlett iparral rendelkező Brazília tekintélyes ellenféllé válna az angol-amerikai szövetségesekkel szemben. A WWF ezt szem előtt tartva „döntött úgy, hogy megakadályozza a világ legnagyobb gabonatermelő vidékének megszületését, melyet a Dél-Amerika szívében fekvő Cerrado nevű térségben hoztak volna létre". 27 2001 februárjában a WWF kiadott egy tanulmányt, mely egyértelműen kijelenti, hogy az NGO-k törekvései arra irányulnak, hogy minden fejlesztést megakadályozzanak a területen. „A tanulmány egyáltalán nem rejti véka alá azon aggodalmát, hogy Cerrado fejlődése lehetővé tenné a brazil nemzet számára, hogy szuverén hatalmat gyakoroljon az Amazonas medencéjében azáltal, hogy embereket telepít a vidékre" - írja Lorenzo Carrasco.28 Ráadásul a WWF aggódik a szövetségi kormány elképzelései miatt, miszerint a „brazil fejlesztési programban" felvázolt tervek szerint exportcsatornát építenének ki, mely olcsóbbá teszi a gabonaszállítást, így az ország többé nem függene az angol-amerikai szállítmányoktól. „Az ilyen terveknek egyik legfontosabb eleme a Paraguay-Paraná vízi út fejlesztése, mely hatalmas ugrást jelentene a La Plata és
129
az Amazonas folyó medencéjének összekapcsolásában, ezzel pedig megnyílna a lehetőség Dél-Amerika »szívének« fejlesztésére. Ezáltal a kontinens népei számára is hozzáférhetővé válnának azok az óriási természeti erőforrások, melyek után az angol-amerikai oligarchák is oly nagyon sóvárognak. Pontosan ebből az okból döntöttek úgy az oligarchák, hogy mindenáron megakadályozzák ezt a roppant víziút-egységesítési tervet, méghozzá ugyanazt a logikát követve, mellyel a brit geopolitika akadályozta az eurázsiai integrációt a két világháború alatt." 29
Egy kicsit röghöz kötöttebb világ Nehéz elhinni, hogy egy ENSZ-hez hasonló nemzetközi szervezet ilyen ördögi tervekbe keveredett, melyeknek nyilvánvalóan a demokrácia elnyomása, nem pedig védelme a célja - holott a II. világháború után ezt a küldetést rögzítette az alapító okirat. Sajnos az ENSZ létrehozásában részt vevő hivatalos amerikai küldöttségből negyvenheten a CFR tagjai voltak, vagyis a megtévesztés már a kezdet kezdetén működött. A globális kormányzás, ha sikerül véghezvinni, megvalósítja Hitler elbukott álmait. A vészjósló fenyegetés megértéséhez nem is kell mást tennünk, mint hogy elképzeljük a globális kormányzás végleteit. A víz és a levegő „globális erőforrás", akárcsak a lakóterületek. Jelenleg ehhez szabadon, vagy majdnem szabadon hozzáférhetünk. Ha azonban globális kormányzat veszi a kezébe a bolygónkat, mi történik, ha teszem azt, paradicsomot ültetünk a kertünkbe? Kertünk földje „globális erőforrás". A bolygó nem a miénk! El tudjuk képzelni, hogy adót fizetünk azért, mert paradicsomot termesztünk a saját kertünkben? Az adóknak a növekedés és a burjánzás a természete, még akkor is, ha kiszipolyoznak vagy tönkretesznek minket. Ha az olvasó most azt gondolja, hogy az életszínvonalunk jelenleg is rosszabb, mint volt, akkor várja ki, milyen lesz akkor, amikor ezek az új adók is megcsapolják a pénztár-
130
cánkat. A mindent behálózó globális adók révén még azért is bérleti díjat fogunk fizetni, hogy ezen a bolygón élünk. „Igen ám - gondolja esetleg az olvasó -, de ha a dolgok tényleg ilyen rosszra fordulnak, akkor kitör a forradalom." Mielőtt még arra a következtetésre jutna, hogy a dühös amerikai választók akár nyílt lázadással fordulnának szembe bármely ehhez hasonló alamuszi forgatókönyvvel, fontolja meg a következőt: a Globális Kormányzás Bizottsága számára készített Globális Környezetünk jelentés 2010-es határidőt jelöl ki egy olyan hadsereg felállítására, mely segít az ENSZ-nek kirabolni Amerikát. A bizottság ajánlása ismét elég ártalmatlannak tűnik, a sima beszéd azonban csak a pszichológiai manipulációt szolgálja. „Az emberiség biztonsága megkívánja a világtól, hogy állást foglaljon a mindennapi életben tenyésző erőszakkultúráról, mely napjainkban világszerte a bizonytalanságérzet legfőbb forrása. Az erőszak kultúrája - mely ugyanolyan intenzitással mutatkozik meg a mindennapi életben, különösen a nőkkel és gyermekekkel szemben, mint a televízió képernyőjén - megfertőzi az iparosodott országokat, gazdagokat és szegényeket egyaránt, még ha különböző módon is. Minden erőfeszítést meg kell tenni helyi, közösségi és nemzetközi szinten egyaránt, hogy megfordítsuk ezt a trendet, és elültessük az erőszakmentesség csíráit. Erőteljesen támogatjuk a közösségi kezdeményezéseket, melyek az egyéni élet védelmét, a polgárok lefegyverzését és a szomszédos népek békés együttélésének előmozdítását szolgálják." Valójában már 1922-ben, a CFR Foreign Affairs folyóiratának második számában a CFR kijelentette, hogy „addig nem jön el a béke és jólét az emberiség számára, amíg ötven-hatvan független államra szakítva él... Napjainkban a valódi feladat a világkormány megvalósítása." Negyvennégy évvel később, 1966-ban a kongresszus létrehozta az Egyesült Államok Fegyverzet-ellenőrzési és Leszerelési Ügynökségét. Gary Allen a The Rockefeller File-ban így magyarázza az eseményt: „Ugyanabban a hónapban, hogy megjelent a Külügyi Közlöny 72-77-es száma (...) az új ügynökség az ENSZ elé terjesztette leszerelési forgatókönyvét. Természetesen ez egy az
131
egyben megegyezett azzal az előterjesztéssel, melyet a CFR a szovjetekkel együtt terjesztett be az ENSZ elé egy évvel ez előtt. Miközben az újságok és a tévéállomások vég nélkül locsogtak a leszerelésről, soha egyetlen szó sem esett az érme másik oldaláról: az összes ilyen indítvány az ENSZ felfegyverzését követeli!" 1968 októberében az USA Leszerelési Ügynöksége megvitatta az átdolgozott indítványt, mely a „Fegyverzet-ellenőrzés és Nemzetbiztonság" (Arms Control and National Security) címet kapta. A javaslat kijelenti: „1959 óta a nemzetközi tárgyalások általánosan elfogadott végső célja az általános és teljes leszerelés volt, vagyis az összes fegyveres erő és csapattest felszámolása - a nemzetek belső rendjének fenntartásához szükséges, illetve az ENSZ békefenntartó erőknél szolgálatot ellátó erőket kivéve. (...) A leépítésekkel egy időben megalakulnának és megerősödnének az ENSZ békefenntartó erők, és mire a tervet végrehajtanánk, ez a haderő olyan erős lenne, hogy egyetlen ország serege sem vetekedhetne vele." Ne felejtsük el, hogy a dokumentum állítása szerint ez 1959 óta van így. Az USA Fegyverzet-ellenőrzési és Leszerelési Ügynökségét csak 1961 szeptemberében alapították meg. A CFR 7. számú tanulmánya azonban, mely a szervezet valódi céljait fogalmazza meg, 1959. november 25-én készült el, és tartalmát megküldték a szovjeteknek is. Ez az irat „egy új nemzetközi rend kiépítéséről" beszél, melynek „fogékonynak kell lennie a világ békevágyára (és) társadalmi, illetve gazdasági változások iránt mutatkozó igényére. (...) Ez a nemzetközi rend magában foglalná a magukat szocialistának nevező országokat is." Miért küldené el a CFR saját tanulmányának eredményeit a szovjeteknek? Lehet, hogy a diplomaták akkor készítették elő a talajt a későbbi szovjet-amerikai fegyverzetcsökkentési tárgyalásokhoz. Sokkal valószínűbb azonban az a válasz, hogy a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa azt akarta, hogy a szovjetek érjék be Amerika védelmi képességeit. A CFR-nek erre volt szüksége ahhoz, hogy kedvező körülményeket teremtsen a Bilderberg-CFR-Rockefeller érdekeltségbe tartozó fegyveripar világméretű monopóliumához. Chester Ward ellentengernagy, a haditengerészet hadbíróságának egykori elnöke (1956-1960) 1975-ben kiadott Kissinger on the
132
Couch (Kissinger a kanapén) című könyvében elismeri, hogy 15 éven át tagja volt a CFR-nek. Könyvében elmagyarázza a Bilderberg-CFR globális céljait: Ezekben az elitista csoportokban a legerősebb klikkek egy célban osztoznak egymással: szeretnék elérni, hogy az Egyesült Államok feladja nemzeti függetlenségét és szuverenitását. (...) A CFR-tagok többsége az egységes világrend ideológusai, akiknek hosszú távú céljait hivatalos formában a Külügyminisztériumi Közlöny 1961. szeptemberi száma foglalja össze: „az összes fegyveres erő és csapattest felszámolása - a nemzetek belső rendjének fenntartásához szükséges, illetve az ENSZ békefenntartó erőknél szolgálatot ellátó erőket kivéve" (...) ekkorra (az ENSZ globális kormányzása) olyan erős lenne, hogy egyetlen ország serege sem vetekedhetne vele. Ez a cél, vagyis a leszerelés előmozdítása, illetve az USA szuverenitásának és nemzeti függetlenségének beolvasztása egy mindenható világkormányba volt az egyetlen olyan terv, mely az 1551 fős tagság mintegy 95 százaléka előtt ismert volt (1975-ben). Ezenkívül a CFR-nek volt még két titkos célja is, melyekről azonban valószínűleg 75 tagnál többen nem tudhattak, ahogy az is szinte bizonyos, hogy ezeket a célokat soha nem fogalmazták meg írásban.
Tizennegyedik fejezet
CFR-kabinetirányítás Az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény hozta létre a Nemzetvédelmi Minisztérium hivatalát. 1947-től 14 nemzetvédelmi miniszter tartozott a Külügyi Kapcsolatok Tanács és/vagy a Trilaterális Bizottság tagságába. Az FBI egyik beépített ügynöke ezt így magyarázta el nekem: „Clinton elnök három védelmi minisztert nevezett ki - William Cohent, William Perryt és Les Aspint. A nemzetközi biztonsági kérdésekért felelős Lynn Etheridge Davis koordinálta mindhárom miniszter idején a pszichológiai operatív műveleteket. Davis az 1970-es évektől az 1990-es évek végéig kapcsolatban állt az Egyesült Államok titkosszolgálataival, és részt vett az összes kormányzat munkájában. Davis, Clinton és Perry a Trilaterális Bizottság tagjai. Davis, Clinton, Cohen és Aspin mindannyian a CFR-hez tartoznak. Davis emellett David Rockefeller Chase Manhattan Bankjának alelnöke is." Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Davis 1974-ben kiadott egy könyvet, mely a The Cold War Begins: Soviet-American Conflict Over Eastern Europe (A hidegháború elkezdődik: szovjet-amerikai konfliktusok Kelet-Európában) címet viselte. A könyvben található az alábbi hátborzongató megjegyzés: „A kormány számára a legfontosabb lépés, hogy haderejét önként az ENSZ parancsnoksága alá
134
helyezze." „Mit gondol - morfondírozott hangosan FBI-forrásom most kihez lojális Lynn Etheridge Davis?" Hát csoda, hogy az amerikai hírszerző közösség ilyen sok becsületes és hazafias férfi- és hölgytagja segít nekünk az egységes világrend ellen vívott harcunkban? 1940 óta az USA összes külügyminisztere (James Byrnes dél-karolinai kormányzó kivételével) a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának és/vagy a tanács oldalhajtásának, a Trilaterális Bizottságnak volt tagja. Szintén 1940 óta az összes hadügyminiszter és védelmi miniszter CFR-tag volt. Gyakorlatilag az USA összes nemzetbiztonsági és külpolitikai tanácsadója CFR-tag volt az elmúlt 80 évben. Elnökjelöltek (CFR-tagok) A saját pártjaik által választott hivatalos elnökjelöltek: John W. Davis (1924), Herbert Hoover (1928-32), Wendell Wilkie (1940), Thomas Dewey (1944-48), Adlai Stevenson (1952-56), Dwight Eisenhower (1952-56), John F. Kennedy (1960), Richard Nixon (1960,1968,1972), Hubert Humphrey (1968), George McGovern (1972), Gerald Ford (1976), Jimmy Carter (1976-80), John Anderson (1980), George W. Bush (1980,1988-92), Howard Baker (1980), Reuben Askew (1984), John Glenn (1984), Alan Cranston (1984), Walter Mondale (1984), Michael Dukakis (1988), Bill Clinton (1992-96). CIA-igazgatók (CFR-tagok) Richard Helms (1966-1973 Johnson), James R. Schlesinger (1973 Nixon), William E. Colby (1973-1976 Nixon), George W. Bush (1976-1977 Ford), Stansfield Turner (1977-1981 Carter), William J. Casey (1981-1987 Reagan), William H. Webster (1987-1991 Reagan), Robert M. Gates (1991-1993 Bush), R. James Woolsey (1993-1995 Bush), John Deutsch (1995-1996 Clinton), George Tenet (1997-2004 Bush). A tőzsdefelügyelet élére kinevezett elnöki megbízottak David Rockefeller, Willard Butcher (a Chase Manhattan Bank elnöke), Thorton Bradshaw (az Atlantic Richfield el-
135
nöke), John McKinley (a Texaco elnöke), Ruben Mettler (a TRW elnöke), John Whitehead (Goldman Sachs), Marina N. Whitman (GM Corp.). Nemzetvédelmi miniszterek (CFR-tagok) 1957-1959 McElroy, 1959-1961 Gates, 1961-1968 McNamara, 1969-1973 Laird, 1973 Richardson, 1973-1977 Rumsfeld, 1977 Brown, 1981-1987 Casper Weinberger, 1987-1989, Richard Cheney, 1989-1991, Frank C. Carlucci, 1993-1994 Les Aspin, 1994-1997 William J. Perry, 1997-2001 William Cohen, 2001től Donald Rumsfeld A CFR titkos tagjai a hadseregben (vezérkari főnökök) Megjegyzés: a következő lista elképesztő horderejű következtetéseket implikál. Nyilvánvaló, hogy a vezérkari főnökök közül szinte az összes rangidős tábornokot, tengernagyot, altengernagyot, ezredest és kapitányt, a harcedzett háborús veteránok csoportját, kiknek tanácsa az elnök minden háborús döntését meghatározza, a Bilderberg testvérszervezete - a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa tartja a markában. David Jones tábornok, Thor Hanson altengernagy, Paul Gorman altábornagy, R. C. Bowman vezérőrnagy, F. Brown dandártábornok, W. Clark altábornagy, Ralph Crosby kapitány, Crowe tengernagy, P. Dawkins ezredes, W. Hauser ezredes, B. Hosmer ezredes, R. Kimmitt őrnagy, F. Klotz kapitány, W. Knowlton tábornok, J. Lee altengernagy, T. Lupter kapitány, D. Mead ezredes, Jack Merritt vezérőrnagy, E. Meyer tábornok, E. Odom ezredes, L. Olvey ezredes, K. Osborn ezredes, J. Pustuay vezérőrnagy, P. A. Putignano kapitány, E. L. Rowny altábornagy, Gary Sick kapitány, J. Siegal vezérőrnagy, Dewitt Smith vezérőrnagy, Perry Smith dandártábornok, W. Taylor ezredes, J. N. Thompson vezérőrnagy, C. A. H. Trost ellentengernagy, S. Turner tengernagy, J. Welch vezérőrnagy.
136
Pénzügyminiszterek (CFR-tagok) A pénzügyminiszter a kormány legfőbb gazdasági és pénzügyi tanácsadója, akit az Egyesült Államok elnöke nevez ki. A következő pénzügyminiszterek voltak tagjai a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának: Robert B. Anderson (Eisenhower), Douglas C. Dillion (Kennedy/Johnson), Henry Hamill Fowler 0ohnson), David M. Kennedy és George P. Schultz (Nixon), William Edward Simon (Nixon/Ford), W. Michael Blumenthal (Carter), G. William Miller (Carter) James A. Baker (Reagan), Nicholas F. Brady (Reagan/Bush), Lloyd M. Bentsen (Clinton), Robert E. Rubin (Clinton), Paul H. O'Neill (G. W. Bush), John W. Snow (G. W. Bush).
A pénzügyminiszter nagymértékben támaszkodik azokra a titkos információkra, melyeket a Nemzetbiztonsági Tanács bocsát a rendelkezésére. Ezek a titkosított információk teszik lehetővé a pénzügyminiszter számára, hogy teljes mértékben részt vegyen a „nemzetbiztonsági célok, illetve a kívánatosnak tartott közhangulat kialakításában" - magyarázza Dr. Richard J. Boylan viselkedéskutató, nyugalmazott egyetemi tanár 2001-ben megjelent „True Democracy" (Igazi demokrácia) című tanulmányában. A néhai Gary Allen nemzetközi bestsellerré vált könyvében, a The Rockefeller File-ban megjegyzi: „A Rockefellerek a pénzügyminisztériumot gyakorlatilag a Chase Manhattan Bank leányvállalatává tették".
A Legfelsőbb Bíróság kinevezettjei Amikor a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája visszavonul, a nagyközönség csak annyit lát az ezt követő történésekből, hogy a hivatalban lévő elnök kijelöl a helyére egy olyan bírót, aki leginkább megközelíti az elnök gondolkodásmódját, ezen belül politikai és vallási nézeteit. Az elnökjelöltjét aztán a kongresszus hagyja jóvá. Amit a
137
közvélemény nem lát, az az, hogy miként állítja össze az elnök a jelöltek listáját. Ha az elnök a CFR tagja, akkor a lehetséges jelölteket 100 vagy még annál is több tanácstagból álló „különleges csoport" vagy „titkos csapat" rostálja meg zárt ajtók mögött. Minden egyes jelöltet megvizsgálnak, hogy eldönthessék, melyikük fogja a legjobban előmozdítani azoknak a döntéseknek a meghozatalát, melyek segítenek elérni a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának világméretű céljait. Ha az elnök nem CFR-tag, választott jelöltjét még akkor is befolyásolják tanácsadói, akik viszont CFR-tagok - ez biztosítja a folyamatosságot a Legfelsőbb Bíróságban a különböző elnökségek időszakai alatt. Például a vízválasztónak bizonyuló Roe versus Wade-ügyben, mely a nők abortuszhoz való jogát tisztázta, kilenc CFR-hez tartozó legfelsőbb bíró elnökölt, akiket a hivatalban lévő elnök nevezett ki: Burger (Nixon elnök alatt, 1969-ben), Douglas (Roosevelt, 1939), Brennan (Eisenhower, 1956), Stewart (Eisenhower, 1958), White (Kennedy, 1962), Marshall (Johnson, 1967), Blackmun (Nixon, 1970), Powell (Nixon, 1971), Rehnquist (Nixon, 1971). Alighanem sokan egyetértenének velem abban, hogy ebben az ügyben jó döntés született. Ez a döntés azonban megnyitotta a jövőben a genetikai válogatás lehetőségét is. A legelszomorítóbb azonban annak felismerése volt, hogy a hivatalban lévő elnök nem a legjobb bírót választja ki, hanem neki is megmondják, hogy kit ültessen a megüresedett bírói székbe. Ez nem csak az általunk ismert amerikai igazságszolgáltatási rendszert járatja le, de azt is jelenti, hogy valójában személyiségi jogaink végső őrei is a CFR érdekeit tartják szem előtt.
Tizenötödik fejezet
A CFR és a pszichikaipolitikai hadműveletek A hadügyminisztérium 525-7-1-es számú, a „The Art and Science of Psychological Operations" (A pszichológiai hadviselés tudománya és művészete) címet viselő kiadványa szerint a „nemzetvédelmi miniszter az elnök legfőbb helyettese minden, a Nemzetvédelmi Minisztériumot illető ügyben, és teljes körű irányítási jogkörrel rendelkezik a minisztérium munkájában. A miniszter a nemzetbiztonsági tanács tagja. A katonai és civil főtanácsadók, valamint a vezérkar tagjai mellett az ő miniszterhelyettese felel a fontosabb pszichológiai hadműveletekért".30 Hadley Cantril, az 1940-es évek sikeres szociológusa és közvélemény-kutatója 1967-ben kiadott The Human Dimension: Experiences in Policy Research című könyvében ezt írja: „A pszichológiai-politikai hadműveletek olyan propagandakampányok, melyeket úgy építenek fel, hogy folyamatos nyomást gyakorolnak bizonyos csoportokra, és ezáltal manipulálják őket, hogy elfogadják a CFR
139
által kívánatosnak tartott állásfoglalásokat, illetve általános közhangulatot. Amit az amerikaiak többsége »közvélekedésnek« hisz, az valójában gondosan kimunkált és megszövegezett propaganda, melyet arra szántak, hogy a társadalomból a megkívánt viselkedési választ hívja elő."31 A megkívánt viselkedési választ úgy válthatjuk ki, ha az emberek a mi elvárásainknak megfelelően viselkednek, miután meggyőztük őket arról, hogy ez teljes mértékben az ő érdekeiket szolgálja. A közvélemény-kutatási felmérések kvalitatív kutatások, melyek mélységükben vizsgálják meg a motivációkat, érzelmeket és a kiválasztott társadalmi csoportok reakcióját a CFR terveinek elfogadásában. Az alattomos propaganda és közvélemény-manipulációk megvalósításán 200-nál is több „agytröszt" dolgozik az Egyesült Államokban ilyen feladatot végez például a Rand Corporation, a Planning Research Corporation, a Hudson Institute, az International Institute for Applied Behavioural Sciences, a Heritage Foundation és a Brookings Institute, melyek felügyeletét és irányítását az Egyesült Államokban a kaliforniai Menlo Parkban működő Stanford Research Institute (SRI) látja el.32 Dr. John Coleman, egykori MI6-ügynök Conspirators' Hierarchy című könyvében írja: „Napjainkban a Tavistock Intézet éves költségvetésében 6 milliárd dolláros alapítványhálózati pénz felett rendelkezik; ezeket az alapítványokat mind az amerikai adófizetők pénzéből hozták létre. A tíz legnagyobb intézet felett közvetlen irányítást gyakorolnak, ezekhez 400 fiókintézet, 3000 másik kutatócsoport és agytröszt tartozik, ahol rengeteg különféle típusú programot készítenek az amerikai társadalom felett gyakorolt irányítást erősítendő. A Stanford Kutatóintézet a Hoover Intézettel karöltve évi 150 millió dollárból működik, 3300 alkalmazottal. Az intézet végzi a programfelügyeletet a Bechtel, a Kaiser és 400 másik vállalat számára, emellett kiterjedt titkosszolgálati műveleteket végez a CIA-nek." A Rockefeller alapítású RAND Intézet, valamint a Rockefeller finanszírozásával működő angliai Tavistock Intézet „az evolúció
140
dinamikáját" kutatják, vagyis annak a viselkedésnek a logikáját, hogy miért osztanak különböző hátterű, érdeklődésű, különféle műveltséggel rendelkező emberek bizonyos meggyőződéseket. A kormányzat elitistái „jóváhagyás-tervezésnek" nevezik ezt a tevékenységet. Ahogy dr. John Coleman egyértelműen fogalmaz a könyvében: „A Tavistocknak és a hasonszőrű amerikai alapítványoknak egyetlen cél jár a fejükben: letörni az egyén pszichikai erejét, hogy ne legyen képes szembeszegülni a világrend diktátoraival." B. K. Eakman 1991-ben kiadott Az új világrendre nevelés című könyvében leleplezte azokat az amerikai oktatási rendszert formáló erőket, melyek tudatunkon kívül végül egy orwelli jövőbe vezetnek minket. Ahogy könyvében fogalmaz: „Bizonyos RAND eljárások, melyek az USA nukleáris politikájának, a szervezeti átvilágításoknak, több száz katonai és CIA-projektnek alkalmazott részévé váltak, olyan tudatmódosító szerek használatát kutatták, mint a peyote vagy az LSD." Az egyik ilyen projekt az MK-ULTRA kódnevet kapta. A húsz éven át tartó titkos MK-ULTRA művelet Richard Helms, a CIA későbbi igazgatójának agyszüleménye volt. Az ULTRA kódnevet használta a CIA tudatbefolyásolási kutatóprogramjára, mely az 1950-es évektől az 1970-es évek végig tartott. Az „orvosok" dr. Ewen Cameron pszichiáter, valamint egykori náci tudósok vezetésével dolgoztak. Utóbbiak már használtak néhány hasonló technikát a koncentrációs táborokban, többek között elektrosokkot, alvásmegvonást, emlékimplantációt, emlékezettörlést, érzékelésváltoztatást és pszichoaktív drogokkal végzett kísérleteket. Meglehetősen ironikus, hogy dr. Cameron a nürnbergi perben a náci orvosok ellenében képviselte a vádlókat. „ A z amerikai alapítványok ideológiáját - írja dr. Byron T. Weeks, az USA légierejének nyugalmazott ezredese - a londoni Tavistock Institute of Human Relations alkotja meg. 1921-ben Bedford hercege, Tavistock márkija adományozott egy épületet az intézet számára, hogy tanulmányozhassák az I. világháborúban harctéri idegsokkot kapott brit katonákat. A brit hadsereg pszichológiai hadviselési osztályán dolgozó Sir John Rawlings-Reese
141
vezetésével zajló kutatás célja az volt, hogy megállapítsák az emberi stressztűrés határait."33 A moszkvai székhelyű orosz International Affairs folyóirat 1971. februári számában megjelent, „Az Egyesült Államok ideológiai terjeszkedésének módszerei és eszközei" címet viselő cikk így írta le ezeket a pszichológiai műveleteket: „A pszichikai-politikai hadműveletek tovább oszthatók stratégiai pszichikai-politikai műveletekre, melyek a közvélemény irányítására alkalmas kisebb társadalmi csoportok, például tudósok és szakértők meggyőzésére összpontosítanak, taktikai pszichikai-politikai műveletekre, melyek a tömegkommunikációs média (vagyis újságok, rádió, televízió, tankönyvek, oktatási anyagok, művészet, szórakoztatóipar... stb.) felhasználásával kívánják befolyásolni a tömegeket." 34 „A propaganda mindkét formája használatos a közvélemény manipulálására, hogy teljesüljenek egy periódus külpolitikai céljai" - írja egy szakértői csoport az USA hadseregének főparancsnoksága által kiadott, már idézett jelentés.35 Thomas R. Dye, a modern kori Amerika belső működésével foglalkozó irodalom egyik legtermékenyebb szerzője azt írja a Who's running America? Institutional leadership in the United States (Ki irányítja Amerikát? Intézményi vezetés az Egyesült Államokban) című könyvében: „Ezt a véleményt a domináns Külügyi Kapcsolatok Tanácsának tagjai fogalmazzák meg, akik a »Különleges csoport« nevű belső körhöz tartoznak. A csoport az amerikai közvélemény manipulálására használt pszichikai-politikai műveleteket tervezi és koordinálja, illetve a »Titkos Csapat« nevű hatalmas, titkos kormányközi infrastruktúrát működteti, melynek tagságához törvényhozók, vállalatigazgatók és a kormányzat egyes csoportjai - többek között a külügyminiszter, a nemzetvédelmi miniszter, a pénzügyminiszter és a CIA igazgatója - tartoznak. A szervezet hálózatát a televízió, a rádió és az újságkiadó vállalatok irányítói; a legnagyobb jogi cégek fejei, illetve a legnevesebb egyetemek és agytrösztök első emberei, emellett a legnagyobb magánalapítványok és állami cégek vezetői tartják fenn." 36
142
A Külügyi Kapcsolatok Tanácsának „Titkos Csapata" a titkos társaságok működési mintáját követi. A szervezet struktúrája koncentrált körökre épül, ahol a külső kör (a Titkos Csapat) mindig védi a dominánsabb belső tagságot (Különleges Csoport), mely a pszichikai-politikai műveleteket koordinálja. Azzal, hogy a tagság előtt titokban tartják a „Titkos Csapat" tagjainak kilétét, céljait és a csoport szerepét, a CFR „Különleges Csoportja" megvédi magát a feltételezett zaklatástól - egyszerűen letagadja a műveletekben való részvételét. További védelmet jelent számukra, hogy a CFR nem fedi fel minden egyes tanácstag előtt, hogy milyen pszichopolitikai lépéseket terveznek, vagy milyen konkrét szerepet játszanak a műveletekben. A sokkal exkluzívabb Bilderberg-csoport azonos kritériumok szerint működik. A CFR meggyőződése szerint „küszöbön áll a teljes viselkedéskontroll (...) miközben az emberiségben nem tudatosult a fenyegető krízis". 37 A liberális National Education Association (Nemzeti Oktatási Szövetség) rámutat a régi hegeli dialektikus módszer mai, kifinomultabb változatának a szovjet agymosási rendszer magjának - hatékonyságára. A viselkedés befolyásolására három alapszabály létezik: l. A gondosan kitervelt megtévesztésnek tartalmazni kell az igazság szikráját. 2. A félrevezetésnek elég körmönfontnak kell lennie ahhoz, hogy az egyszerű tényfelmérés ellehetetlenüljön. Ez a cél elérhető úgy, hogy a lényegi információkat nem osztják meg a közvéleménnyel. „Az információk visszatartásának célja, hogy ne kerüljenek nyilvánosságra olyan adatok, melyek a tanács tervei ellen fordítanák a közvéleményt. A Marshall-terv pszichológiai-politikai operatív műveletében Kennan a terv mellett, Lippmann ellene foglalt állást. Kennan és hívei nyertek. Évekkel később Kennan emlékirataiban kijelentette: »Az események tükrében kijelenthetjük, hogy Lippmann-nak volt igaza«" - írja Dale Keiger, a Johns Hopkins Magazine vezető újságírója az „A Different Form of Capitalism" (A kapitalizmus egy másik formája) című cikkében.
143
3. A félrevezetés alkalmazásánál nem szabad hitelteleníteni azokat a forrásokat, melyek a jövőben értékesek lehetnek - vagyis a javarészt CFR-vállalatok irányítása alatt álló médiát. A média segítségével például a CFR máris világszerte meggyőzte az embereket, hogy „a nacionalizmus újjáéledése, a fundamentalizmus és a vallási türelmetlenség növekedése" globális fenyegetést jelent.38 A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa a „félrevezetés taktikájával" manipulálja a hétköznapok valóságát, miközben pszichológiai-politikai műveleteik megalkotásánál és megvalósításánál a tanács tagjait helyezik el a szembenálló nézetek mindkét oldalán. A megtévesztés akkor lesz teljes, amikor a közvéleménnyel elhitetik, hogy mindez az ő érdekükben történik, holott a CFR politikája valósul meg. Mivel a CFR irányítja a jogi, a törvényhozó és a bírósági testületeket, semmi félnivalójuk nincs a „hivatalos" vizsgálatoktól. Ezáltal szabadon megteremthetik a - megtévesztés mértékét felmérni is képtelen - közvéleményben azt a benyomást, hogy minden a törvények tiszteletben tartásával történik. A tanács által megválasztott, támogatott és védett ügyvédek, törvényhozók és bírók követnek el égbekiáltó törvénytelenségeket a CFR céljainak további megvalósítása vagy a törvénytelenségek leplezése érdekében, mivel a kompromittáló információk - ha a CFR szándéka ellenére napvilágra kerülnének - általános felzúdulást váltanának ki, ahogy azt a következő példa is mutatja. Az „Irán - nicaraguai kontrák" ügyben az Egyesült Államok kormányzata által készített beszámoló szerint - mely az U. S. National Archives & Records Administration iratai között található - ezt olvashatjuk: „1986 októberében és novemberében az USA kormányának két titkos operatív művelete került napvilágra, melyben a Reagan-kormányzat tisztviselői illegális tevékenységet folytattak: a nicaraguai lázadó kontráknak nyújtott segítség 1984 októbere és 1986 októbere között (miközben nemzetközi egyezmények tiltották az ilyenfajta segítségnyújtást); illetve az USA hivatalos külpolitikájával ellentétes iráni fegyvereladás és a fegyverembargó megsértése. Ezek az operatív műveletek »Irán-kontra ügy« néven
144
váltak ismertté. Az 1985-86 között végrehajtott iráni operatív műveletek célja az volt, hogy a fegyvereladási embargó ellenére Iránnak eladott fegyverek révén érjék el a Közel-Keleten túszként fogva tartott amerikai állampolgárok szabadon bocsátását. Az 1984-től majdnem 1986 végéig tartó »kontra«-operatív műveletek során a nicaraguai kontrák katonai és paramilitáris tevékenységét támogatta titokban a kormány - a kongresszus tiltása ellenére. Az iráni és a nicaraguai akciók akkor fonódtak össze, amikor alapítványokat hoztak létre, hogy az iráni fegyvereladásból származó pénzeket a nicaraguai kontrák támogatására csoportosítsák át. Jóllehet ez az »átcsoportosítás« lehet az Irán-kontra ügy legdöbbenetesebb aspektusa, azért hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az iráni és a nicaraguai műveletek egyenként is megsértették az Egyesült Államok politikáját, valamint a fegyverkiviteli törvényt. 1986 novemberének végén a Reagan-kormányzat tisztviselői bejelentették, hogy az USA iráni fegyvereladásából származó bevételek egy részét a kontrákhoz utalták át." Ugyanezekben, az 1986-1993-ig archivált jelentésekben olvashatjuk: „Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az iráni és a nicaraguai műveletek egyenként is megsértették az Egyesült Államok politikáját, valamint törvényeit." 1986. november 26-án az igazságügy-miniszter vezette FBI nyomozást indított az Irán-kontra ügyben. 1986. december 19-én a vizsgálat folytatására Lawrence Walsht nevezték ki a független bizottság élére. Vajon Lawrence Walsh az alkotmány által meghatározott szerepet játszott bizottsági tagként, vagy ő is része volt egy sokkal nagyobb konspirációnak? Lássuk csak, 1969-ben Walsh csatlakozott Kissinger csapatához a Párizsban zajló Vietnam-tárgyalásokon. 1981-ben Walsh az egyik legpatinásabb jogi cégnél, az 1902-ben alapított oklahomai Crowe & Dunlevynél dolgozott. A cég képviselte a CFR-tagok vezette olajipari és biztosítótársaságokat. A „Különleges Csoport" CFR-tagjai - George H. W. Bush (alelnök), Donald T. Regan (az elnök főtanácsadója), Elliot Abrams (a nemzetbiztonsági tanács Közel-Kelet részlegének vezetője), John Poindexter (nemzetbiztonsági tanácsadó), Casper Weinberger (védelmi miniszter), Robert M. Gates
145
(CIA igazgatóhelyettes), William J. Casey (CIA-igazgató) és Robert C. McFarlane (az elnök nemzetbiztonsági szakértője) - azt tanácsolták Reagannek, hogy vágjon bele az Irán-kontra ügybe. 1992. december 24-én az Associated Press, hat évvel az ügy kirobbanása után beszámolt róla, hogy George H. W. Bush elnök kihasználva a közeledő karácsony, és ezzel együtt a média lanyhuló figyelmét, megbocsátott CFR-tagtársainak, Weinbergernek, McFarlane-nek, Abramsnek és három CIA-vezetőnek, név szerint Fiersnek, George-nak és Clarridge-nek. Senkinek sem tűnik fel, hogy ebben a megbocsátásban valami nincs rendjén? A Nemzetvédelmi Minisztérium és a titkosszolgálatokhoz tartozó CFR-tagok befolyásolták az Egyesült Államok elnökét, hogy olyan döntést hozzon, mellyel az ország törvényeit nyíltan semmibe véve mozdítja elő a CFR titkos terveit, és ehhez a „Titkos Csapat" elnevezésű titkos kormányközi szervezetet használta fel. Miért nem kürtölte világgá a „szabad sajtó" az igazságnak ezt a szégyenteljes megcsúfolását? A sajtó hallgatott, és ezzel újabb tanújelét adta, hogy része a titkos műveleteknek, része a rendszernek, mely árnyékkormányként működik. Hétéves nyomozás után, mely az amerikai adófizetők több millió dollárját emésztette fel, mindössze egyetlen személyt, egy jelentéktelen, másodrangú alakot ítéltek el és csuktak le... adócsalásért. A harmadik „megtévesztő taktikát" arra használták, hogy a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa finanszírozhasson és „felügyelhessen" egy olyan legitim kutatást, melyet elismert, nagynevű kutatóintézetek folytatnak, kifejezetten abból a célból, hogy a közvéleményt a megfelelő szavak okos használatával manipulálni tudják. Kai Bird, a Nation folyóirat szerkesztője és külpolitikai szakírója The Color of Truth: McGeorge Bundy and William Bundy: Brothers in Arms című könyvében írja le, miképpen sikerült ezt megvalósítani: William L. Langer (...) szervezte meg a CIA Nemzeti Költségvetési Irodáját. (...) Langer a CIA hívására Washingtonba ment, és azonnal felvette McGeorge testvérét, Billt, aki egyik legfőbb segítőjeként dolgozott, ők ketten régi bará-
146
tok és politikai szövetségesek voltak. (...) McGeorge publikált egy recenziót a Reporter folyóiratban Langer és S. Everett Gleason kétkötetes művéről, mely Amerika II. világháborúba való belépését tárgyalta. Langer a könyv befejezésekor a CIA-nál dolgozott, Gleason pedig a nemzetbiztonsági tanács magas rangú hivatalnoka volt. McGeorge Bundy a könyvet „bámulatos remekműnek" nevezte, mely „olyan alapos és mélyreható munka, hogy aligha lehet még egyszer megismételni" (...) A Rockefeller Alapítvány és a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa 139 000 dollárral támogatta a könyv megírását - hatalmas összeg volt ez abban az időben -, a szerzők hozzáférhettek a titkosított iratokhoz, a hivatalos történetírás pedig ezek után független tudományos munkaként mutogatta a Langer-Gleason köteteket. William (Bill) Bundy - az az ember, akit Langer alkalmazott - felelt a „Tonkin-öböl határozat" megszövegezéséért. Emellett ő volt a CFR Foreign Affairs folyóiratának szerkesztője is. Ráadásul Bill Bundy a CFR-es Dean Acheson veje is volt. Acheson üzlettársa, Donald Hiss Alger Hiss szovjet kém testvére volt. Az 1940-es évek végén a Lengyel Kommunista Párt Acheson jogi cégét bízta meg, hogy segítsen megszerezni az Egyesült Államoktól a párt hivatalos elismerését. Acheson egykori külügyminiszter volt az, aki a fent említett Walt Rostowval együtt rávette Johnsont a vietnami háború kiterjesztésére. A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa adómentes alapítványokat használt elsődleges csatornaként arra, hogy a pénzt a számukra kedvező politikaformáló folyamatokhoz irányítsák. Thomas R. Dye könyvéből (Who's Running America?) megtudjuk, hogy az összes alapítványi vagyon közel 40%-át 10-n csúcsalapítvány ellenőrzi, melyeket a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának tagjai irányítanak.39 Dye kijelenti, hogy „Az igazgatók és a kurátorok igen nagy mozgástérrel rendelkeznek abban, hogy az alapítványi pénzeket kutatásokra, társadalmi problémák feltárására, egyetemek létrehozására vagy támogatására, tanulmányok megírására, »agytrösztök« felállítására, múzeumok támogatására stb. irányítsák át".40
147
A következő megállapítás forrása magának a kongresszusnak a nagy tekintélyű Reece Bizottsága, mely az adómentes alapítványok vizsgálata során kénytelen volt kijelenteni: „A Tanács által finanszírozott projektek nem objektívek, hanem túlnyomórészt a globalista elképzeléseket támogatják." A negyedik „Taktikai Megtévesztés" az orwelli kettős beszéd alkalmazása: vagyis a békét háborúnak, a pacifistát terroristának nevezik, azokat pedig, akik megpróbálják elmondani az igazságot, gyűlöletkeltéssel rágalmazzák meg, és felforgatóként bélyegzik meg. Rene Wormser azt írta Foundations: Their Power and Influence (Az alapítványok hatalma és befolyása) című könyvében: „A RAND National Defense Research Institute (RAND Nemzetvédelmi Kutatóintézet) a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának állami pénzen működtetett agytrösztje, melyet a nemzetvédelmi miniszter hivatala szponzorál, és Michael D. Rich, CFR-tag vezet. A kutatóintézet megbízói közé tartozik a Pentagon, az AT&T, a Chase Manhattan Bank, az IBM, a Republikánus Párt, az USA légiereje, az amerikai energiaügyi hivatal és a NASA. A RAND, a Ford, a Rockefeller és a Carnegie alapítványok vezetőségének összefonódása klasszikus esete a CFR/Bilderberg modus operandinak. A Ford Alapítvány egymillió dollárt adott a Randnek 1952-ben, akkor, amikor a Ford Alapítvány elnöke ezzel egy időben a Rand igazgatója is volt." 41 A RAND-kutatások kétharmada nemzetbiztonsági kérdésekkel foglalkozik, és ezeket a kutatásokat következetesen titkosítják. A Rand Corporation fennmaradó kutatásait az alkalmazott demográfiának (népesség-ellenőrzési kérdéseknek) szentelik. A RAND szakértői kapacitását olyan kutatásokra fordítja, melyek azt vizsgálják, miképpen lehet félreinformálni és manipulálni a társadalom nagy csoportjait. 1992 júliusában a Szovjetunió felbomlása okozta bizonytalanság, valamint a küszöbönálló kelet-európai változások okozta riadalom hatására a RAND összehívta a világ vezető szakértőit, hogy megvitassák az új nemzetközi környezet problémáit. A tanácskozás eredményeképpen létrejött dokumentumot „felülvizsgálták", be-
148
dolgozták a RAND célkitűzéseibe, majd a nyári intézeti jelentésben „Peacekeeping and Peacemaking after the Cold War" (Béketeremtés és békefenntartás a hidegháború után) címmel megjelentették. A cikk szerint az ENSZ főtitkára a békefenntartást „konfliktus utáni tevékenységként határozza meg. (...) A főtitkár a megelőző diplomáciát a katonai erők megelőző célú alkalmazásával kötötte össze". A RAND kiemeli, hogy a „főtitkár a béketeremtő programjában (...) kihangsúlyozza azon igényét, hogy a kormányok osszák meg a szervezettel politikai és katonai információikat, és ezzel együtt a titkosszolgálati információk cseréjének kiterjesztését is szorgalmazza". Újfent hangsúlyoznám, hogy a RAND dezinformálási és manipulációs szakértelme a Rockefeller/CFR alapítású vállalat egyik legfontosabb attribútuma. A Different Form of Capitalism című könyvében Dale Keiger, a John Hopkins Magazine vezető újságírója a nemzetközi ügyek és közérdekek kapcsolatával foglalkozó cikkében azt írta: „1947-ben George Kennan, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának tagja (aki a külügyminisztérium hosszú távú programjának tervezéséért felelt a II. világháborút követő időszakban), Walter Lippmann (befolyásos amerikai újságíró, aki az elfajzott straussiánus konzervatívok nézeteit vallotta, miszerint a társadalom birkanyáj, melynek egy értelmiségi szakértőosztály irányítására van szüksége), Paul Nitze (a külügyminisztérium politikai tervezésének főnöke 1950-1953-ig, a Truman-kormányban) és Dean Acheson (a Truman-kormányzat külügyminisztere, aki részt vett a Marshall-terv kidolgozásában) vettek részt abban a pszichológiai-politikai műveletben, mely ráerőltette az amerikai közvéleményre a Marshall-tervet. A PSYOP (Pszichológiai Operatív Műveletek) része volt az a »névtelen« levél, melyet egy bizonyos Mr. X-nek tulajdonított a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa által megjelentetett Foreign Affairs folyóirat. A levél kaput nyitott a CFR ellenőrzése alatt álló Truman-kormány előtt, hogy keményvonalas politikát indítson a szovjet terjeszkedés megakadályozására. A közvélemény előtt ismeretlen George Kennan
149
volt a levél szerzője. A Marshall-tervet »Külügyi Kapcsolatok Tanácsa-tervnek kellett volna nevezni. Az úgynevezett Marshallterv és a rákövetkező NATO határozta meg, hogy milyen szerepet játsszon az Egyesült Államok a világpolitikában az évszázad hátralévő részében".
Tizenhatodik fejezet
A CFR és a Marshall-terv A Marshall-tervet Marshall tábornoknak, az Egyesült Államok külügyminiszterének a Harvard Egyetemen (1947. június 5-én) tartott beszédéről nevezték el. Marshall felvetett egy megoldást a gazdasági és társadalmi széthullás kezelésére, mellyel Európa a II. világháború után nézett szembe. A program keretében az Egyesült Államok segítséget ajánlott volna a legfőbb háborús területek számára az éhínségek megelőzésére, a háború sújtotta területek lehető leggyorsabb újjáépítésére, illetve meghívta volna az európai országokat, hogy csatlakozzanak a gazdasági rekonstrukciót célzó együttműködési tervhez. Az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárában fellelhető kiadvány szerint: „Amerikának is haszna származik a tervből azáltal, hogy értékes kereskedelmi partnerekre és megbízható szövetségesekre tesz szert a nyugat-európai államok körében. Még ennél is fontosabbak azok az egyéni és kollektív baráti szálak, melyek az Egyesült Államok és Európa között szövődnek." Amiről jóval kevesebben tudnak, az az, hogy a „tervhez" milyen feltételek kapcsolódtak. Amerika egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy megköveteli a kereskedelem liberalizálását és a termelékenység növelését, ezzel „biztosítva Európa amerikanizálódását, mivel az európai politikai és gazdasági elit elválaszthatatlanul hoz-
151
zánőtt amerikai partnereihez, és az Egyesült Államok jóváhagyása nélkül semmilyen jelentős gazdasági vagy politikai lépést nem lehetett végrehajtani" - magyarázza Richard Greaves angol politikai szakíró Who really runs the world? című tanulmányában. Az 1984-ben hatályba lépett Foreign Assistance Act rendelkezik az Economic Cooperation Agency (Gazdasági Együttműködési Ügynökség - ECA) felállításáról, mely az Európai Újjáépítési Programot (ERP) irányította. 1948-1951 között, amíg a Marshall-terv hivatalosan működött, a kongresszus 13,3 milliárd dollár segélyt folyósított 16 nyugat-európai államnak. A Lobster 32 folyóiratban megjelent „The Bilderberg Group and the project of European Unification" (A Bilderberg-csoport és az európai egyesítés terve) címet viselő cikkében Mike Peters politikai elemző a következőket írja: „A nemzetközi nagylelkűség eme példa nélkül álló gyakorlata (melyet Churchill a »történelem leghitványabb tetteként« jellemzett) azoknak a nemzetközi piacra orientálódott amerikai konszerneknek az érdekeit támogatta, akik a terv pártfogói voltak. William Clayton (CFR) például, akinek európai körútja, illetve az onnét küldött levelei kulcsszerepet játszottak a terv előkészítésében, majd a tervezetet is átvitte a kongresszuson, személyesen 700 000 dollárt keresett ezzel évente, míg vállalata, az Anderson, Clayton & Co. 10 millió dolláros megrendelésekhez jutott a Marshall-terv révén 1949 nyaráig. Hasonlóképpen a General Motors 5,5 millió dollár értékű megrendelést kapott 1950 és 1951 júliusa között (a teljes összeg 14,7%-át), a Ford Motor Company 1 milliót (a teljes összeg 4,2%-át)." Kai Bird, a Nation folyóirat szerkesztője és külügyi szakértője a már említett The Color of Truth: McGeorge Bundy and William Bundy: Brothers in Arms című könyvében írja le a terv rejtett aspektusait. 1949-ben McGeorge Bundy, a Ford Alapítvány egykori elnöke vállalta, hogy New Yorkban a Külügyi Kapcsolatok Tanácsával megvizsgálja az Európa segélyezésére szolgáló Marshall-tervet (...) A tanács vizsgálati csoportjában a külügyi tárca vezető
152
alakjai közül is részt vettek néhányan. A fiatal Bundyval együtt dolgozott a projekten Allen Dulles, David Lilienthal, Dwight Eisenhower, Will Clayton, George Kennan, Richard M. Bissell és Franklin A. Lindsay. Dulles, Bissell és Lindsay (...) hamarosan magas rangú tisztviselők lettek az újonnan alakult Central Intelligence Agencynél (...) Megbeszéléseiket olyan kényes ügyként kezelték, hogy a megszokott bizalmas jegyzőkönyveket sem osztották szét a tanács tagjai között. Megvolt az okuk a titkolózásra. Valószínűleg rajtuk kívül egyetlen polgár sem tudott arról a szigorúan titkos tényről, hogy a Marshall-tervnek volt egy rejtett oldala is. Eszerint a CIA évente 200 millió dollárnyi összeget csapolt le a Marshall-segély szétosztásában közreműködő alapítványoktól Ezeket az eltüntetett pénzeket a CIA antikommunista választási tevékenységek finanszírozására használta fel Franciaországban és Olaszországban, valamint a velük rokonszenvező újságírókat, szakszervezeti vezetőket és politikusokat támogatta.
A Marshall-terv eredete A Marshall-terv eredete valójában a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának - a II. világháború kirobbanását megelőző - politikaformáló hálózataiban található. Michio Kaku és Daniel Axelrod To win the Nuclear War: The Pentagon's Secret War Plans (A nukleáris háború megnyerése: a Pentagon titkos háborús tervei) című könyvében kifejtik, hogy „a külügyminisztérium és a CFR között zajló, 1939-ben kezdődő, zárt ajtók mögött tartott tárgyalásokon nyíltan taglalták, hogy az Egyesült Államoknak beavatkozó erőként kell fellépnie a brit birodalom helyébe lépve". 42 Mike Peters azt is leírta a The Bilderberg Group and the Project of Europian Unification című könyvében, hogy: „A terv, melyet Marshall adott elő a Harvardon tartott beszédében, már előzőleg is körvonalazódott a CFR 1946-os, Charles M. Spofford ügyvéd és David Rockefeller vezette munkacsoportjának előterjesztésében,
153
mely a »Reconstruction in Western Europe« (Újjáépítés Nyugat-Európában) címet viselte."43 „A Marshall-terv megvalósítása érdekében 1947-ben alakult bizottság újabb erőfeszítéseket tett - írja G. William Domhoff A létező hatalom című, a Vintage Booksnál 1978-ban megjelent könyvében -, hogy szembeszálljon a jobboldali amerikai elszigetelődéspártiakkal. A bizottság elnöke Henry L. Stimson egykori hadügy-, illetve külügyminiszter volt, aki az 1920-as évektől tartozott a CFR tagságához." A bizottság hét tagjából öten álltak kapcsolatban a CFR-rel. Az egyesült Európa megalakításáért indított mozgalom a világkormány megalakítását célzó nagyobb terv része volt. Carroll Quigley, a Foreign Service School of Georgetown University történészprofesszora, aki a „Kormányzatot", vagy más néven az eljövendő új világrend kormányát kutatja, Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című könyvében megjegyzi, hogy „Nyugat-Európa 1948-ban kezdődő integrációját a Marshall-terv motiválta. (...) Az Egyesült Államok ahhoz a feltételhez kötötte a segélyek folyósítását, hogy az európai újjáépítés egy európai együttműködés alapján szerveződjön. Ez vezetett az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetének 1948. áprilisi megalakulásához, illetve a következő hónapban tartott Hágai Kongresszushoz, mely az Európai Unió megalakulásával foglalkozott". A Hágai Kongresszus az egyesült Európa létrehozásának igényét fogalmazta meg, és hét kérdésben vitatták meg a politikai unió aspektusait. A hetes számú nyilatkozat kijelentette: „ A z egyesült Európa létrehozását az egyesült világ megteremtéséhez tett döntő lépésnek kell tekintenünk"- írja Dennis Behreandt.44 Behreandt kifejti, hogy „a Marshall-terv, amellett, hogy segített Európának talpra állni, elvezetett az 1950-es Schuman-tervig, melyben Robert Schuman francia külügyminiszter felvetette, hogy Franciaország és Németország teljes szén- és acéltermelését helyezzék egy nemzetek feletti testület irányítása alá". Ez a felvetés vezetett „az Európai Szén és Acél Közösség, majd az Európai Atomenergia Közösség, és végül a Közös Piac megalakulásához".
154
Quigley professzor megjegyzi, hogy „ez valóban forradalmian új szervezet volt, mivel szuverén hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy mindenféle létező állami hatalom megkerülésével tőkealapokat hozzon létre, ellenőrizze az árfolyamokat, megszabja a befektetéseket, hiány esetén felszabadítsa a szén- és acéltartalékokat, illetve visszafogja a termelést túlkínálat idején". Röviden: „az Európai Szén és Acél Közösség (ECSC) egy kezdetleges kormányzat volt". Az 1951-ben létrejött megállapodás hat nemzet (Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia) szén- és acélkészleteit rendelte egy közös alapba, melyet egyetlen felügyeleti szerv kezelt, amely megszabta az import- és exportkorlátozásokat, egységes munkaerőpiacot teremtett, közös gazdaságpolitikát alkalmazott, illetve összhangba hozta a tagállamok életszínvonalát, ezzel megelőzve egy újabb háborút. Marshall tábornok és a CFR mögé rejtőzve ott bújt meg az a tény, hogy az ECSC volt a politikai egyesülés felé tett első konkrét lépés, a Birodalom - az egységes világkormány - épületének első téglája. A Római Szerződés aláírásával kikövezték az utat az Európai Gazdasági Közösség 1957-es megalakulásához, ezzel pedig megtették a következő lépést a jövőbeli világkormány megalakítása felé. A Római Egyezmény 1958. január l-jén lépett életbe.
Tizenhetedik fejezet
Látható mintázatok „A regionális kormányközi szervezetek és a világméretű szabályozó testületek egy csapatnyi elkötelezett internacionalista hosszú távú tervezésének és erőfeszítéseinek eredményeképpen jöttek létre..." „...és az amerikai titkosszolgálati forrásokból származó, az Európa egyesítését célzó mozgalom támogatására szánt tőke nagy részét fondorlatos módon a nemzeti szuverenitás rombolására használták fel." Két különböző mondat, két különböző újságban, különböző időpontban megjelent részei kiegészítik egymást. A mondat eleje Dennis Behreandt tollából származik, mégpedig a New American magazin 2004. szeptember 6-i számában megjelent cikkéből idéztem. Behreandt kijelentésének első részéhez tökéletesen illeszkedik Ambrose Evans-Pritchard mondatának vége, mely a londoni Telegraph 2000. szeptemberi számában szerepelt. Ahogy ez a két mondat összekapcsolódik egy gondolattá, ugyanúgy sok apró megfigyelés, akár az összekapcsolódó láncszemek, egyetlen következtetéshez vezetnek minket: Európát rákényszerítették az egyesülésre. Nem úgy, ahogy Napóleon álmodta meg a francia lobogó vezetése alatt; nem is úgy, ahogy Hitler tervezte, a horogkereszt uralma alá hajtva az országokat. A sors iróniája, hogy
156
Napóleon és Hitler is a Sas égisze alatt akarta egyesíteni Európát, és ugyanígy a Sas emblémája képviseli az Egyesült Államokat, illetve azokat a nagy hatalmú amerikaiakat, akik titokban és nyilvánosan azon dolgoztak, hogy a mai Európai Unió létrehozása érdekében lerombolják az államok független nemzeti szuverenitását. Ambrose Evans-Pritchard a Telegraph of London 2000. szeptemberi számában megjelent, és a fejezet elején idézett cikkében mutat rá az európai egyesülést sürgető amerikai nyomásgyakorlásra: „Az Egyesült Államok titkosszolgálatai az 1950-es és 1960-as években kampányt folytattak annak érdekében, hogy lökést adjanak az európai egyesülési folyamatnak. Ezek a szervezetek alapították és irányították az európai szövetségi mozgalmat." A szerző által említett időszakban a CIA-t a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának befolyásos tagjai irányították, név szerint: Allen Dulles, Walter Bedell Smith tábornok és William Donovan, az OSS (a CIA elődszervezetének) egykori vezetője. Donovan vezette az American Committee for a United Europe (Amerikai Bizottság az Egyesült Európáért) szervezetet, mely az európai föderalista mozgalmat vezette és irányította, ahogy azt EvansPritchard is megjegyzi cikkében. Az európai nemzetek egyesüléséhez vezető út a Marshall-tervvei indult, majd következett az Európai Szén és Acél Közösség, ezt követően pedig az Európai Gazdasági Közösség létrehozása. Aligha rugaszkodunk el a valóságtól, ha kijelentjük, hogy a jelenlegi európai kormányzat megalakulásához az amerikai Külügyi Kapcsolatok Tanácsa kövezte ki az utat. A szervezet megalakulásához vezető folyamat minden egyes lépésénél ott találjuk a CFR tagjait. A Külügyminisztériumi Közlemények (72-77). a Garden Plot operatív művelet, a különleges csoportok/titkos csapatok, a háború és béke tanulmányok óriási befolyást gyakoroltak a világ geopolitikájára. Ezek a tevékenységek és a színfalak mögött zajló manőverek azonban mind a mai napig nem kerültek nyilvánosságra. Miért nem olvashatunk a modern történelemkönyvekben semmit sem arról, hogy milyen szerepet játszott a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa ezeknek az akcióknak és operatív műveleteknek a szponzorálásában és végrehajtásában? Miért nincs egyetlen olyan egye-
157
tem sem - pedig az egyetemek az amerikai liberalizmus melegágyai -, ahol kurzusokat szentelnének Amerika egyik legrégebbi és legbefolyásosabb magánszervezetének tanulmányozására, mely az Egyesült Államok külpolitikáját saját magáncéljainak megfelelően formálta? Miért nincs egyetlen olyan Pulitzer-díjas oknyomozó riporter, egyetemi professzor, történész, író, államférfi, politikus és kutató sem, aki felhívná a figyelmet a közös világkormányzás felé tolódó politikai változásokra? Vajon mindenki úgy véli, hogy ez olyan egyértelműen jó fejlemény, amelyre kár szót vesztegetni? Ha más nem is, Szókratész biztosan elborzadna ettől. Az ember a dolgok megismerésére tör, és tanul az új ismeretekből. Egy gondolkodó ember számára bármilyen téma megismerése hasznos. Az intellektuális kíváncsiság e hiánya vajon az eljövendő mentális rendteremtés szimptómája lenne? Elismerem, nehéz lehet elhinni, hogy a CFR egy rejtett mozgatórugókkal rendelkező titkos szervezet, miközben a tanács minden éves találkozójáról kiadja a jegyzőkönyvek másolatát, melyen ott szerepel a teljes tagság névsora, emellett lehetővé teszi a nyilvánosság számára, hogy előfizessék a tanács folyóiratát, a Foreign Affairst, illetve böngészhessék a hivatalos honlapot. A honlapon azt olvashatjuk, hogy a CFR Nemzetközi Tanácsadó Testületének 44 tagja van, akiket Európa, Észak- és Dél-Amerika, Afrika, Ázsia és a Közel-Kelet országaiból választottak ki, majd „meghívták őket, hogy kommentálják a szervezeti programokat és stratégiai irányvonalakat, és támogassák a tanács, illetve a külföldi szervezetek együttműködését". A Bilderberg-csoporttal ellentétben a CFR-nek még titkára is van, aki udvariasan válaszol a legtöbb feltett kérdésre. Ez azonban nem több egyszerű átverésnél. A tanács valódi céljait ott találjuk az éves beszámolók sorai között, melyet minden évben olyan szívélyesen a nyilvánosság rendelkezésére bocsát a szervezet. Ha példának okáért megvizsgáljuk a CFR-tagok listáját, akkor azt találjuk, hogy a tagság 90%-a ott ül a Trilaterális Bizottságban vagy a Bilderberg Klub soraiban, a CFR 1992-es éves beszámolójában pedig - csak hogy egy példát említsek - tüzetesebb vizsgálódás során felfedez-
158
hetjük, hogy a tanács húsz különböző helyen, különböző megfogalmazással figyelmezteti nyomatékosan a tagokat, hogy kívülállóknak ne beszéljenek arról, amit „teszünk vagy mondunk". 45 Ha nem titkos szervezetről van szó, akkor miért követelne meg a CFR ilyen szintű diszkréciót a tagjaitól? Ezen a ponton fontos felidéznünk, mit mond erről az Egyesült Államok törvénykönyve (50. cikk 783. bekezdés): „Törvénybe ütköző cselekedet, ha bármely személy tudatosan összefog, konspirál vagy együttműködik bármely más személlyel bármely olyan cselekedet megvalósításában, mely lényegileg hozzájárul egy totalitárius diktatúra létrehozásához az Egyesült Államokban, melynek irányítását és ellenőrzését bármely külföldi kormányzat irányítása alatt vagy annak döntő befolyásával gyakorolja." Más szóval bármely olyan csoport vagy egyén, aki tudatosan az Egyesült Államok ellen dolgozik annak érdekében, hogy egy idegen hatalom vegye át az ország irányítását, az áruló. Vajon minek minősülne e szerint a törvény szerint a CFR, • amely titokban manipulálja a választási folyamatokat Amerikában; • amely azon mesterkedik, hogy feladja Amerika szuverenitását egy világkormány kedvéért; • amely speciális kutató- és tanulmánycsoportokat használ fel arra, hogy előmozdítsa világhódító, leigázó terveit; • amely azt tervezi, hogy a - Bill Clinton által radikálisoknak nevezett - alapító atyák kívánságával ellentétes módon lefegyverezze Amerikát, és az alkotmánnyal ellentétes módon fegyveres erőit az ENSZ parancsnoksága alá rendelje, és • amely felforgató módon alkalmazza a pszichikai-politikai operatív műveleteket annak érdekében, hogy folyamatos nyomás alatt tartsa a társadalom különböző csoportjait, hogy elfogadják a CFR új világrendről szőtt álmait? Én a fenti pontok alapján úgy látom, a CFR minden esetben az árulás bűncselekményét követte el.
