Utazás a TIK titkos folyosóin Kazántúrán jártunk a TIK-ben. Szerdán az érdeklődő hallgatók megismerkedhettek a Tanulmányi és Információs Központ egy olyan részével, amit nem sokan ismernek, vagyis azokkal a látogatók elől elzárt helyiségekkel, ahol az energiaellátásért felelős gépek találhatók. A túra előtti rövid eligazításon ki is hangsúlyozták, hogy csak saját felelősségünk tudatában vállaljuk az utat. Valóban kalandos másfél órát élt át kis csapatunk, ami persze nem azt jelenti, hogy Indiana Jonest megszégyenítő bátorsággal szakadékokat ugrottunk volna át vagy éhes velociraptorok elől futottunk volna, viszont nem egyszer szűk helyeken bújtunk át és létrákon is felmásztunk.
Láthattuk azokat a tekintélyes méretű gépeket, amik a TIK hűtését, fűtését, illetve áramellátását biztosítják. A jól megtermett kazánok, transzformátorok és fémcsövek között járkálva néha úgy éreztük magunkat, mintha egy nyolcvanas évekbeli sci-fi horror űrhajóbelsőjében lennénk. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű egy ekkora épületet működtetni és a túrát vezető szakemberek is elismerték, hogy néha bizony előfordulhatnak problémák. Részletesen és érthetően magyarázták el a rendszer működését, valamint minden kérdésre készséggel válaszoltak. A szénszünettel kapcsolatban azt fűzték hozzá, hogy
tavalyhoz képest 3 millió forintot spórol vele az egyetem, a „szénszünetmentes” évekhez viszonyítva pedig 6 milliót. A TIK tetején is tettünk egy látogatást, mivel itt található az a 206 darab napelem, amik az épület által évente felhasznált áram 2,5 százalékát termelik meg. A napkollektoroknak köszönhetően az éves gázmennyiség 8 százaléka is megtakarítható. A legnagyobb sikert egyértelműen ez a része aratta a sétának, hála a fantasztikus kilátásnak, na meg a jól időzített naplementének. http://www.artsonline.hu/utazas-a-tik-titkosfolyosoin/ Tóth Iván
100 éves mindenki kedvenc ruhadarabja Idén ünnepli kerek születésnapját egy ruhadarab, amelynek különlegességét és vonzerejét napjainkban nem kérdőjelezik meg az emberek. Egy ruhadarab, amely fontos az azt viselő nőnek, valamint kitüntetett figyelem kíséri már évtizedek, évszázadok óta az erősebbik nem irányából is. Egy ruhadarab, amely a nők életének szinte nélkülözhetetlen részévé vált. Ebben az évben töltötte be századik életévét a modern értelemben vett melltartó. Természetesen öltözékünk ezen darabja is rendelkezik messzire visszanyúló történelemmel, érdekességekkel, olykor megmosolyogtató momentumokkal. Divattörténészek szerint már az ókori emberek is viseltek olyan ruhát, amely bár kinézetében még nem, de funkciójában a mai értelemben vett melltartóhoz hasonlított. Az előzményeknek mégis elsősorban azokat a fűzőket tekintik a szakemberek, amelyek már az 1550-es
években jelen voltak a világban. Kötelező viseletükről az előbb említett évben törvényt is hoztak, Medici Katalin, II. Henrik francia király felesége kívánsága miatt. A királyné elengedhetetlennek tartotta, hogy a királyi udvarban nyilvános alkalmakkor acélvázzal vagy halcsonttal merevített fűzőt hordjanak a hölgyek. A fűző tulajdonosának társadalmi hovatartozásáról is árulkodott, hiszen a kemény, fizikai munkavégzést lehetetlenné tette viselete. Ezen túlmenően biztosítani szerették volna vele az úri hölgyek erkölcsösségét is, hiszen a fűzővel kiegészített ruha fel- és levételéhez szükség volt egy öltöztetőnőre is. A huszonegyedik század embere olykor elneveti magát ezeken a mára már szinte hihetetlennek tűnő történeteken, de sajnos legalább annyi gondot is okozott a használatuk, mint amilyen esztétikusnak tűntek saját koruk emberének világában. Gyakran okozhatott ájulást és vezethetett a belső szervek károsodásához, hiszen hosszú ideig hordták őket a nők.
Az igazi fordulat a szexi fehérnemű történetében 1913-ra tehető. Mary Phelps Jacobs volt az a nő, aki szakított az addigi hagyományokkal, és egy estélyre ruhája alá nem fűzőt választott, hanem két selyemzsebkendőt varrt össze, pántokat erősített rájuk és először a történelemben bátran viselte fehérneműként ezt a hirtelen ötletből született kreációt. Pusztán egy kreatív nő azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy piacra kerülhessenek a modern melltartók. Kellettek ehhez azok is, akiknek leginkább imponálni akar egy hölgy,
amikor hosszas gondolkodás után kiválasztja és magára ölti ezt az apró szövetdarabot. Az első világháborúban a férfiaknak az addigiaknál sokkal nagyobb mennyiségben volt szükségük acélra, ezért a nőket felszólították, hagyjanak fel a fűzők vásárlásával. Ekkor a szó legszorosabb és átvitt értelmében is több levegőt kaptak a hölgyek, a hadsereg pedig gazdagabb lett 28 tonna fémmel. A háború után, 1922-ben gyártott melltartókat már esztétikai szempontok is jellemezték, a melleket nem szorították le, inkább szépségüket igyekeztek hangsúlyozni, többek között azzal a csészeformával, amit kialakítottak a fehérnemű kis kosarai számára. Hogy a nő teszi-e varázslatossá a melltartót vagy a ruha miatt érzi magát magabiztosabbnak, elbűvölőbbnek egy hölgy? Erre a válasz talán az lehet, hogy mindkettőben van némi igazság. Annyi azonban biztosan leszögezhető, hogy az apró, szexi fehérnemű körüli varázs létezik, és valószínűleg ez még legalább száz évig nem is fog eltűnni. http://www.artsonline.hu/100-eves-mindenkikedvenc-ruhadarabja/ Szecskó Ágnes
Átadták az első YouTube Music Awardsdíjakat Vasárnap került megrendezésre, jobban mondva sugárzásra az első YouTube zenei díjátadó, hol máshol, mint az interneten. A közönség vegyesen fogadta a műsort, a díjazottak azonban örültek az elismerésnek. Több híresség is fellépett az eseményen, többek között Lady Gaga, Avicii, Eminem, M.I.A. és az Arcade Fire. A videómegosztó díjai több kategóriában is gazdára találtak. Így az év videója az I Got A Boy lett a Girls' Generation elnevezésű koreai lánybandától, az év előadója Eminem lett, a legjobb feldolgozás, remix és paródia kategóriában pedig a Lindsey Stirling és a Pentatonix által átdolgozott Radioactive lett a nyerő. A YouTube Phenomenon díja Taylor Swift zsebébe vándorolt az I Knew You Were Trouble-nak köszönhetően. Az év áttörő produkciója, a megnövekedett feliratkozóknak és kommentelőknek hála pedig Macklemore & Ryan Lewis párosa lett. Végül, de nem utolsó sorban a legkreatívabb és egyben legnagyobb nézettséget és kommentszámot
birtokló előadónak járó díjat a DeStorm – See Me Standing című videója kapta.
A videómegosztó portál nem titkolt szándéka hagyományt teremteni ezzel a díjátadóval, hiszen a legtöbb zenész az internetet használja ugródeszkának. Tehát fontos, hogy felhívják ennek a fontosságára a figyelmet.
http://www.artsonline.hu/atadtak-az-elsoyoutube-music-awards-dijakat/ Suhajda Bettina
Fodrászfenomén Szegeden a Gutenberg utcai Százszorszép Szépségszalon mesterfodrászával, Debreczeni Helgával beszélgettünk. Megkérdeztük, hogyan jutott erre a pályára és miként boldogul azóta is a fiatalok körében is méltán népszerű hajszobrász. Mióta dolgozol mesterfodrászként? 1997-ben kezdtem. Furcsa, hogy ilyen későn, de gyakorlat kell ahhoz, hogy le tudjam tenni a vizsgát, így aránylag elég későn lett meg.
Miért szerettél volna fodrász lenni, gyermekkori álmod volt? Igen, mondhatjuk. Szerintem ez egy változatos munka és sok emberrel találkozom. Mikor tanultam, divatos szakma volt. Minden korosztályban megvan, hogy mi a sláger. Amikor ezek a számítógépes dolgok jöttek be, sokan azzal akartak
foglalkozni, amikor én fiatal voltam, ez volt divatos, no meg azért nem egy elérhetetlen dolog. Hol született meg ez az álom? Itt, Szegeden. Tetszett ez a hely és a fodrászüzletekben is minden olyan szimpatikus volt.
A fodrászatot egyedül kezdted el vagy volt társad? Az üzlet is a tied?
Igen, egyedül, de jó széket bérelni is, mert akkor kevesebb költséggel jár. Ott minden felelősség a tied - te fizeted a rezsit, a te nevedre jönnek a számlák, de a felújítás a tulajdonosé. Nem rossz dolog, ez olyan, mint ha bérelsz egy lakást, fel kell újítani, és tovább állsz. Vagy hogyha nincs olyan forgalom. Most elég népszerű lett a Tisza Lajos körút, de régebben nem volt az. De emlékszem, hogy a Fekete Sas utca is volt népszerű, most már szerintem egyáltalán nem, de ott is dolgoztam. Mikor kezdted a gyakorlatozást, és a mestervizsgáig hol dolgoztál? Az párhuzamosan ment a sulival, szóval egyik héten gyakorlat, másik héten iskola, most már ez nem így van. Mindig maszek voltam, több helyen is dolgoztam, például Fekete Sas utcán, Deák Ferenc utcán, még nagyon rég a Csongrádin is, de a Hajnóczy utcán is, Cseh Istvánnál. Béreltem nála széket, csak mivel ő idősebb generáció,
sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezett. Ő készített fel a mestervizsgára. Nálad fordulnak meg gyakornokok, és felkészítheted őket mestervizsgára? Volt, de most egyelőre nem. Viszont igen, elvileg felkészíthetek tanulókat mestervizsgára is. Mikor vetted meg ezt az üzletet? Egy éve vagyunk itt, akkor már készen volt a Gutenberg utca felújítása. Elég népszerű utca, én úgy látom. A felújítás nyilván dobott a mi látogatottságunkon is. Mondjuk ezt én még akkor nem tudtam, csak szimpatikus volt, mikor megláttam először. Milyen korosztály jár hozzád? Hála Istennek mindenféle, gyerektől öregekig, a családosok hozzák a gyerekeiket is, meg sok itt a diák is. A közép
korosztályt mondanám visszajárónak, nyilván azért is, mert van olyan a keresetük, hogy meg tudják fizetni a szolgáltatást. Van visszajáró vendég, esetleg emlékezetes hajvágások is előfordulnak? Folyamatosan változik, de azért van egy kemény mag, akik folyamatosan visszajárnak. Előfordulnak visszajárók, sőt extrém kérések is. Persze azok nem az idősebb korosztálytól, nyilván ők konzervatívabbak, de azon, hogy kértek például zöld hajat is, már nem tudok meglepődni. A szalonban dolgoztok többen is, mindenkinek más a szakmája? Igen, ezek rokon szakmák, nyilván mind szépségiparral kapcsolatos, mert a vendégeknek jó, hogy mindent megtalálnak egy helyen. Körömépítés, pedikűr, manikűr,
kozmetika – és ezeken belül is elég sokmindent csinálnak. Tervezitek, hogy kibővítitek az üzletet? Van egy lány, aki masszírozni szeretne, úgyhogy tavasszal át kell kicsit alakítani a helyet, hogy elférjen. Több dolgot is kipróbáltunk már, amik viszont nem jöttek be, ilyen volt például a testfújás. A bővítés idején nyitva lesztek? Igen, nem zárunk be. El lesz zárva, amit újítunk majd, a többi nyitva. De ez jó dolog, hogy több minden megy egyszerre. Mit ajánlanál a kezdő fodrászoknak? Jobb a belváros, mint a külső városrészek, mert sok olyan vendég van, aki csak bejön az utcáról. A városban nagyobb a mozgás, míg a lakótelepeken nyilván azok járnak, akik ott laknak. Itt csak a parkolást nem
szeretik, de sok a diák. Lakótelepen az a jó, hogy olcsóbb meg van albérlet a környéken, de nem tudnám elképzelni, hogy ott dolgozzam, bár rosszabbnak biztos nem rosszabb. http://www.artsonline.hu/fodraszfenomeninterju-debreczeni-helga-mesterfodrasszal/ Tóth Zoltán
Hajléktalan-félelem Nagyvárosainkban - sajnos - tömérdek kéregető és hontalan él az utcákon, de legtöbbjük főleg a fővárosban, Budapesten, ahol időm nagy részét én is töltöm. Nagy számukból kifolyólag szinte mindenhol találkozhatunk velük, s számomra meghatározó kérdés az, hogy kell-e tőlük félnem avagy nem. Csavargókkal kapcsolatos tapasztalataink többfélék lehetnek, mert kedvesebb és rosszmájúbb kéregetőkkel is összefuthatunk. Érdekes, hogy a társadalmunkon belül úgymond egy kisebb társadalmat alkotnak - nézeteim szerint legalábbis.
Két személyes rossz tapasztalatom vezet a távolságtartásomhoz. Egy esti budapesti visszautazásom alkalmával - vidéki lévén - BKV-zom (ez is fogalommá válik lassan nálunk), s gyanútlanul felszállva egy buszra észrevettem, hogy egy ápolatlan koldusnő is
ott van, akinek az orra is hiányos. Abba bele se merek gondolni, miért nézett ki az orra úgy, mint egy szita, mindenesetre arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal lányt majdnem lefejelt csak azért, mert szerencsétlen oda kapaszkodott, ahová ő is akart. Ijesztő és félelmetes volt, pedig csak szemlélője voltam a dolognak.
Másik eset, mikor egyedül utaztam éjszaka a bőröndöm társaságában, majd beült mellém két alkoholbűzös, koszos egyed, akik egész úton szóval tartottak, azonban nem kedélyesen csevegtünk, mert arra próbáltak rászedni, hogy kössek velük vérszerződést a mélygarázsban, ahová tartanak. Mivel egyedül voltam, iszonyatosan féltem - de persze a buszon akadtak elvétve emberek,
akik azonban rám sem hederítettek, segítségükről nem is beszélve. Jó taktikának tűnt nem figyelni rájuk, habár a szerződéshez szükséges pengét is előszeretettel mutogatták. De ezt az esetet is szerencsésen túléltem, útitársaim korábban leszálltak, mint én. Ezenfelül azért sem vagyok jó véleménnyel róluk, mert úgy gondolom, hogy ha már adakozom, szeretek tisztában lenni azzal, mire is adom a segítségem - és több ilyen átverés után elment a kedvem ettől is. Van a támogatásnak egy számomra jobban tetsző fajtája, ez az FN /Fedél Nélkül/, az a hajléktalanok munkáit tartalmazó lap, amit neked megfelelő összegért megvásárolhatsz. Hadd adjak egy kis kitekintést is: ugyebár nemcsak az otthontalanok kérnek pénzt az utcán, hanem különböző szervezetek, csoportok képviselői is. Kedvenceim a beteg gyerekeknek gyűjtő személyek, akik a város
különféle forgalmas pontjain vadásszák az embereket, és nyújtanak feléjük noteszeket és hasonló termékeket. Mikor ezt elveszed, felvilágosítanak, hogy tulajdonképpen ezt megvásárolni lehet egy jelképes összegért, de elfogadnak kisebb adományokat is. Én a velük való első találkozásom során egy szerény összeget ajánlottam fel - mert tulajdonképpen ezt is hangsúlyozták, hogy pár tíz forint is segít -, amire a reakció a pénzem visszaadása volt a következő mondattal kísérve: „Ennél azért többet szoktak adni”. Következő alkalommal, mikor gyanútlanul elvettem egy ilyen felém nyújtott portékát, de később nemet mondtam az adakozásra, egy „baszd meg”-et kaptam az illetékestől. Mindkétszer csalódott voltam. Félreértés ne essék, a célt én is támogatom, de azt hiszem, az udvariasság nem túl nagy elvárás. Bár a mai világban mit várok ugye habár sikerült már illedelmes megbízottjukkal is találkoznom. S itt kitekintésemnek vége.
Sztereotipizálásnak tűnhet, amiről beszélek, de nem szeretném minden kéregetőre rávetíteni ezt, hisz sok olyan esetet is hallok, amikor emberek igen jól elbeszélgetnek az utca lakóival. Hasonlóban részem még nem volt - de ami késik, nem múlik, s remélem, hogy az én mércémet is kibillentik pozitív irányba egyszer. Ellenben ehhez irántuk való nyitottságra lenne szükség, ami tőlük való tartásom miatt kicsit nehézkes.
Nincstelenjeink államunknak is fejtörést okoznak: nemrégen törvénybe foglalták, hogy a főváros bizonyos területein tilos életvitelszerűen az utcán élni, azonban ennek végrehajtása nemcsak hogy problémás, hanem egyéb hátulütői is vannak (bővebben: http://index.hu/belfold/2013/10/03/v Ráadásul ez olyan jelentős problémának tűnik, hogy a külföldi sajtó is foglalkozik vele (Finnország, Yle uutiset: http://yle.fi/uutiset/unkarissa_asunnotto Sajnos rengeteg probléma akad, amit a
hajléktalanokkal kapcsolatban meg kell, illetve meg kellene oldani. Ezek olyan dolgok, amiket mi magunk, egyedül, kisemberként nem tudunk megmozgatni. Úgy érzem, ehhez valamiféle összefogásra lenne szükség. Szomorú a helyzet ilyen tekintetben is, s abban is, hogy sok hontalan nem próbál meg javítani a helyzetén, csak él napról napra, ahogy tud. Mi ebben az "ahogy tud"-ban persze tudunk segíteni, s én szeretnék is, de azt is szeretném, hogy ne kelljen gyomorgörccsel járnom-kelnem, s attól félnem, mikor találkozom egy beszámíthatatlan hajléktalannal. http://www.artsonline.hu/hajlektalan-felelem/ Babinyecz Erika
Hol a piros síp? Egy apa legnagyobb félelmének bekövetkezéséről szól a Fogságban című film. Hugh Jackman játéka elképesztően drámai thrillerré teszi a sémákra építő filmet. Régen került már a mozikba olyan alaposan felépített krimi, mint a Denis Villeneuve rendezte Fogságban (Prisoners) című film. Már csak a színészi alakítások miatt is az Oscar-esélyes filmek közé sorolom. De lássuk a történet, mely önmagában nem hoz újdonságot. Két család idilli állapotába csöppenünk, mikor a szülők feleszmélnek: eltűnt 2 kiskorú lányuk. Mindkettő egy kis piros sípot ment el keresni, de nyomuk veszett. A rendőrség meggyanúsítja az utcán lakókocsiban tartózkodó, mentálisan sérült srácot (Paul Dano), de bizonyíték hiányában elengedi. Innentől kezdve két szálon folyik tovább a nyomozás. A bátor, de törvényt követő rendőr (Jake Gyllenhaal) és a mindenre elszánt apa (Hugh Jackman) keresi saját módszereivel a lányokat.
A film azzal a morális kérdéssel foglalkozik, melyet mostanában előszeretettel boncolgatnak Amerikában; meddig lehet elmenni azért, hogy egy életmentő információt megszerezzenek? Ennek egy válaszfigurája például a 24 sorozatból ismert Jack Bauer, aki pont azért volt „különleges”, mert ha kellett, átlépett minden határon. Nem feltétlenül foglalt állást a témában Kathryn Bigelow Zero Dark Thirty-je, mégis nagyon lehúzták azok, akik úgy gondolták, a kínzást támogatja. Ez egy vitás kérdés főleg a tengerentúlon, ezért nagyon érdekes és merész vállalkozás ehhez hozzányúlni, ugyanis az apa fogságba ejti és vallatja a gyanúsnak vélt srácot.
A rendező folyamatosan játszik a nézővel, így nem tudható pontosan, hogy a foglyul ejtett személy bűnös-e. Ezért válik a film remek krimivé, mivel folyamatosan kérdőjeleket állít a nézőnek. Mikor úgy éreznénk, hogy mindentudók vagyunk, és rendelkezünk a megoldás kulcsával, akkor azt beletörjük a zárba, és rájövünk, hogy nem azt az ajtót kell kinyitni. Emiatt iszonyú feszültséget teremt, az utolsó képkockáig izgalomban tartva a filmezőt. A Fogságbant mindezek mellett elsősorban a színészi játék emeli ki a krimik sorából. A közhelyes téma és a műfajból adódó leosztott karakterek miatt elengedhetetlen Hugh Jackman, Jake Gyllenhaal és Paul Dano drámai játéka. Jackman külön kiemelendő, hiszen hibátlanul játssza a mindenre elszánt apa szerepét. Habár az emberek másképp vélekednek a kínzás létjogosultságáról, mégis a főhős álláspontjával, fájdalmával egyértelműen azonosulni lehet. A két és fél óra hosszú filmet az ő játéka tölti fel azzal a drámával, ami kiemeli a Fogságban a krimik sorából. http://www.artsonline.hu/hol-a-piros-sip/ Jeney Barbara
Battle Royale - van rosszabb az iskolánál Sokaknak ismerősek lehetnek a következő mondatok: "Nincs kedvem bemenni! Ne menjünk inkább sörözni? Majd szerzünk igazolást! Nincs is annál rosszabb, mint egész nap órákra járni!" Íme a bizonyíték, hogy igenis van. Számtalanszor hallhatjuk fiatalok szájából az utcán, a buszon, hogy mennyire szenvedés nekik a középiskola vagy akár az egyetem. A koránkelés, a tanárok, az állandó számonkérés megkeseríti életüket. Lógnak, ennek köszönhetően összetűzésbe kerülnek az oktatókkal, családjukkal, mely következménye a megrovástól a bukásig széles skálán mozoghat. Természetesen a lógás szerves részét képezi a diákéletnek, sok felejthetetlen emléket szülhet, akár közösségépítő jellegűnek is tekinthetjük. Vannak azonban, akik túlzásokba esnek, lázadásukat több heti kimaradással nyilvánítják ki. Elsősorban nekik ajánlanám Takami Kósun 1999-ben megjelent regényét, a Battle Royale-t, mely bebizonyítja, hogy van rosszabb az iskolapadnál.
A történet szerint egy fiktív fasiszta országban, ahol tiltott a rock and roll (az ország erősen hajaz Japánra) 42 középiskolás diák osztálykirándulása váratlan fordulatot hoz a fiatalok életében. Ők lesznek a „szerencsés kiválasztottak”, akik részt vehetnek az országban több éve zajló, „Program” elnevezésű eseményen. A rendezvény
lényege brutálisan egyszerű. Csak egy maradhat, egymást kell levadászniuk a fiúknak és lányoknak. Az evakuált szigeten berendezett „játszótéren” kiosztásra kerülnek túlélőcsomagok, valamint egy nyakra szerelt apró, távirányítású bomba, mely a későbbiekben a mozgástér szűkítését segíti elő. Természetesen fegyverek is gazdára lelnek, azonban amíg valaki gépfegyvert kap, más csak egy evőeszközt. Az író elképzelése már csírájában is beteges, rendkívül véres, ennek ellenére mégis lebilincselő történetet eredményez. Tanúi lehetünk egykori barátok közötti csatáknak, a harctéren megszületett gyilkológépnek, szerelemnek, még szexualitásnak is. A 42 karakter kidolgozása részletes, addicionális információként betekintést nyerünk múltukba, így bárki azonosulhat valamelyik szereplővel (azonban vigyázzunk arra, hogy kit mennyire kedvelünk meg!). A férfiakat puskapor
szagával, a nőket érzelmi szálakkal kecsegteti ez a reményekkel teli, elkeseredett, nyers humorral átitatott mestermű. A legnagyobb erénye a nem várt fordulatok tömkelege, ami miatt az olvasás közben sokszor előforduló „szem leragadása” jelenség kizárt. Az egyetlen dolog, ami furcsa lehet, megszokni a japán neveket, arcokat társítani hozzájuk, ezen kívül negatívuma nincs. Készült belőle mangasorozat, valamint film is, azonban utóbbi meg sem közelíti a könyvet (bár hasonlóan véres), kicsit olyan, mintha egy nyolcévesnek azt mondták volna a rendezők, hogy „Na, kicsi, mondd csak, miről szól, amit olvastál?!” Számos részlet hiányzik, a végkifejlet is más, csak azoknak ajánlanám, akik egészen biztosan nem olvassák majd el az írott változatot. A mű egyes országokban bestseller lett, máshol tiltólistára került. Mai napig hatását fejti ki filmrendezőkre (Quentin Tarantino a
Kill Billbe vitt át egy karaktert), valamint más írókra. A cselekmény ismerős lehet az Éhezők viadala-fanoknak, mely szerzőjét mai napig támadják a történet „koppintásáért”. Még az „íróóriás”, Stephen King is elismerően nyilatkozott róla. Aki elolvassa, maradandó élménnyel lesz gazdagabb, véleményem szerint alapmű, letenni nehéz, könnyen befolyásolja a későbbi gondolkodásmódot. Lógás közbeni olvasása fejti ki igazi hatását. http://www.artsonline.hu/battle-royale-vanrosszabb-az-iskolanal/ Nagy Tibor
Sznobinvázió Andrea Bocelli budapesti koncertjén Ott voltam, láttam. Életem egyik legvarázslatosabb élményeként emlékszek vissza a napra, amikor Andrea Bocelli hangját végre élőben hallhattam. De naiv voltam, amikor azt hittem, zökkenőmentes lesz a koncert, mert rengeteg ember bizonyította be, se a jó modorból, se az illemtudásból nem jutott nekik, amikor azt az égben osztogatták. Azt gondolnánk, aki hajlandó 10 és 50 ezer forint (!) között megvásárolni egy jegyet, csak hogy hallhassa Andrea Bocellit, művelt és kifinomult személy lehet. Nos, ez nem így van. Majd két óra állt rendelkezésére a közönség tagjainak, hogy leadják a kabátjukat, vegyenek valamit a büfében, meglátogassák az illemhelyiséget, majd elfoglalják a helyüket. Ez az idő bőven elég is, gondoltam
magamban, de sajnos tévedtem. Hiába ültem nagyon jó helyen, amikor elkezdődött a koncert, semmit nem láttam a színpadból, kórusból, zenekarból. Vagy húsz ember szerencsétlenkedett a sötétben, de legalább az első darabot még úgy vakoskodhattam végig, hogy Andrea Bocelli a színfalak mögött maradt. Reménykedésem, hogy mire kedvenc tenorom megjelenik, mindenki eltűnik a szemem elől, hiábavaló volt. Persze, negyed órát csúszott a koncert kezdete. De hogy voltak, akik még így is késtek húsz, sőt, harminc percet, az már túlment minden határon. Andrea Bocelli torka már rég bemelegedett, mellettem még vidáman sétálgattak az emberek, hogy a helyüket megkeressék. Hogy volt-e bármi szégyen, illetve megbánás az arcukon? Amikor mögöttem valaki "kopogjál is hozzá!" megjegyzéssel szólt rá az agyonrúzsozott dámára, ő csak mosolyogva még hangosabb léptekkel haladt tovább. És itt jön csak a csavar: a késők szinte mindegyike a színpadhoz legközelebb eső blokkokban kereste nem „csupán” 10 ezer forintos helyét.
Kérdem én: megérte kidobni azt az 50 ezret, ha ennyire nem tartjuk fontosnak az eseményt? Csak azért jöttek, hogy majd eldicsekedhessenek a munkahelyükön: voltam Andrea Bocelli-koncerten (de közben fogalmam sincs, az kicsoda)? A tiszteletlenség netovábbja volt, amit ez a rengeteg ember művelt. Ennyire volt nekik fontos a koncert. Eljöttek a Sportarénába díszelegni és zavarni azokat, akik őszintén vágytak arra, hogy a világ egyik leghíresebb tenorját végre énekelni hallhassák. Gratulálok nekik. Máskor jó lenne, ha viselkednének.
http://www.artsonline.hu/sznobinvazioandrea-bocelli-budapesti-koncertjen/ Szenek Orsolya
Robotizált szerelmek - A szexbabák bizarr története (18+) Ha a guminőkre és gazdáikra gondolunk, akkor vagy a röhögőgörcs, vagy pedig a megrökönyödés lesz úrrá legtöbbünknél. Az előbbi amiatt, mert a Bud Bundyhoz hasonló lúzerek jutnak eszünkbe, a másik reakció pedig abból az érzésből fakad, hogy élettelen bábukkal kufircolni csak pár fokkal jobb dolog a nekrofíliánál. Mondhatnánk, hogy a jelenkori életmód és az elidegenedés az oka mindennek, azonban a szexbabák korántsem modern találmányok. Már az ókori görög kultúrában is találhatók ennek nyomai. Az egyik legenda szerint egy fiatal fiú azért lett öngyilkos, mert az Aphrodité-szobor, amibe beleszeretett, sehogy se akart életre kelni. A másik mítosznak már nincs ilyen szomorú vége, ebben Kypros királya, Pygmalion egy női szobrot faragott,
ami olyan gyönyörűre sikerült, hogy beleszeretett és elnevezte Galatheának, viszont nem tudott belenyugodni abba, hogy alkotása nem él. Aphrodité megsajnálta hősünket és hús-vér nővé varázsolta a szobrot, akit Pygmalion feleségül vett és boldogan élt vele, míg meg nem halt. Kevésbé romantikus az a tény, hogy a 15. századi francia és spanyol hajósok bőrből és rongyból varrt szexbabákat (Femme de Voyage) „tömködtek” a hosszú utakon feszültségoldás gyanánt. Az első felfújható latex guminőt 1905-ben dobták piacra, meglepő módon az akkoriban igencsak prűd Angliában Ezeket a harmincas években a német és a japán haditengerészet katonái használták középkori hajósokhoz hasonlóan. 1940-ben német mérnökök kezdtek el élethű „árja szépségeket” tervezni Heinrich Himmler megbízásából a Wehrmacht számára, mivel a bordélyházakat rendszeresen látogató katonák közül már majdnem annyian haltak meg szifiliszben, mint a harcok következtében. A Borghild projekt néven futó vállalkozás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mivel a babák arca visszatetszést keltett a katonákban. A legnagyobb poén az, hogy az ötvenes években piacra dobott első Barbie babákhoz a Borghild figurák adták az ihletet.
A „náci guminőkhöz” hasonlóak a korszerűbb szexbabák, de amíg előbbiek bőrbarát polimerből készültek, utóbbiak szilikonból vannak. 1980-ban egy brit cég legyártotta az első szexrobotokat, amik hangot is kiadtak. 1996-ban Matt McMullan „megteremtette” Leah-t, az első igazán realisztikus szexrobotot az addigiaknál csinosabb arccal, rendezettebb séróval és anatómiailag pontos puncival. Máig „ő” a legnépszerűbb szexbaba. 2009ig kellett várni az első férfi szexbabára , Naxre, aki képes a mesterséges ejakulációra is. 2010-ben egy Las Vegas-i pornószakkiállításon került bemutatásra Roxxxy, az első kommunikálni is képes szexrobot. Mesterséges intelligenciájának és beépített beszédszintetizáló szoftverének köszönhetően a szexen kívül még olyan, a nők
többségét nagy valószínűséggel érdeklő témákról is el lehet vele dumálni, mint a foci és az autók, és még horkolni is képes, ha valaki ezt várná el egy lánytól. Öt különböző személyiséget lehet rajta beállítani: bevállalós, domina, szégyellős, érett és naiv fiatalka. Két évre rá a kínaiak még ezt is überelték, az ő szexrobotjuk már képes felismerni gazdáját és a vevők maguk szabhatják meg külsejét. Idén meg már eljutottunk odáig, hogy egy szexuális segédeszközöket gyártó cég árverésre bocsátotta legújabb portékája, Valentina „szüzességét”. Akármilyen bizarr is ez az egész, az amerikai szexológusok terápiás eszközként alkalmazzák ezeket a babákat. Sőt, orvosok írják fel a pácienseknek részleges impotencia vagy szívinfarktus utáni gyógyulási folyamat esetén! Ugyanakkor táncosok, testépítők, műúszók is előszeretettel oldják velük a stresszt. David Levy kanadai jövőkutató szerint 40-50 év múlva már mindennapos lesz az ember-gép szexuális kapcsolat és mindenki számára elérhetők lesznek a szexrobotok, amik szerinte a nehezen kapcsolatot létesítő személyek, valamint a kevésbé vonzó külsejűek számára kifejezetten előnyösek lesznek. Kérdés, hogy a robotok valóban pótolni tudják-e azt
az élményt, amit egy hús-vér partnerrel való szeretkezés adhat? Forrás: Szex-tech blog
http://www.artsonline.hu/robotizaltszerelmek-a-szexbabak-bizarr-tortenete/ Tóth Iván
Dementor Faktor?
vagy
X-
Mikor arról beszélek az embereknek, hogy mentor vagyok, sokak reakciója elsősorban az, hogy az meg mi a csoda, de többen viccelődnek így: „Mi? Dementor vagy??”, illetve hogy biztosan az X-Faktorból jöttem. Pedig nem, és témámmal éppen az a célom, hogy több emberrel megismertessem a HÖOK Mentorprogramhoz kapcsolódó tevékenységet. Minden a gimnáziumban kezdődött. Mikor kitöltöttem a felsőoktatási jelentkezési lapomat, mindent tüzetesen átolvastam, mert féltem, hogy bármi felett átsiklik a figyelmem. Szerencsére így vettem észre egy aprócska rubrikát, ugyanis ennek köszönhetően vagyok benne most egy jó csapatban. Egy olyan lehetőséget kínáltak, hogy szeretném-e igénybe venni a HÖOK Mentorprogram által felkínált mentori segítségét. Gondoltam, persze! Minden pártfogásnak örültem,
mivel nem volt sok tapasztalatom az egyetemi élettel kapcsolatban; azonban nem is tudtam pontosan, mit jelent ez a mentor-dolog. Tettem oda egy ikszet, így lett első egyetemi évemre egy segítőm. Azonban azt tudni kell, hogy a Program célja a szociálisan hátrányos helyzetű tanulók támogatása, mert náluk nagyobb veszélyben foroghat a tanulmányok megszakítása csak hogy egyet említsek, például pénzügyi okokból kifolyólag.
„Egyetemi zöldfülűségemben” mentorom segített habár azt hozzá kell fűznöm, hogy az igényeim és az általa nyújtott segítség nem feltétlenül találkoztak, s pont ezért gondoltam arra, hogy megmutatom: bennem megvan a tehetség a kortárssegítéshez. Eltelt egy év, mikor is felkerekedtem hát, és beadtam a jelentkezésem, majd részt vettem egy mentorfelvételin, és nyár végén megkaptam a „boldogító igent”: belőlem is mentor lett! Immár harmadik hónapja vagyok én is segítő, nyolc
mentoráltam van, akiknek főleg tanulmányi és ösztöndíjakkal kapcsolatos kérdésekben segítek, de bármilyen problémára nyitott vagyok. Felemelő érzés volt, mikor egyikük azt mondta: „Érzem, hogy bármikor számíthatok rád” - amit teljesen komolyan is gondolok. Viszont nem fenékig tejfel minden, hisz egyrészt felelősséggel jár, másrészt van egy számomra kritikusabb pontja a tevékenységemnek, mégpedig hogy nehezen megy a mentoráltak összejövetelekre való elcsábítása. Igen, ugyanis évente országosan körülbelül negyven-ötven sokszínű rendezvényt szerveznek, amelyen megismerhetünk más résztvevőket, plusz jól szórakozhatunk. Sajnos a kisebb, régiós találkozókra valóban kevesebben jönnek el. Szerintem az ok egyszerűen annyi, hogy passzivitásból adódóan kortársaink nem kívánnak részt venni az amúgy nekik szervezett, és teljesen ingyenes programokon - ami szomorú, hisz róluk szól. Éppen az elmúlt hétvégén zajlott le a II. Országos Mentor és Mentorált Találkozó a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetemen, amelyen majd' kétszáz mentor és mentorált élvezte a programokat, amiket a karriertervezés tematikája
köré csoportosítottak. „A HÖOK (Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája - a szerk.) 2009 óta koordinálja a Mentorprogramot, s évente az az optimális, ha a mentoraink száma kétszáz alatt van, mert ez még egy jól szervezhető mennyiség. Ebben az évben az egész országban 1365 mentorált és hozzájuk kapcsolódóan 180 mentor munkálkodik. Mentorainkat régiókoordinátorok irányítják, ezenfelül segítik is őket. Az, hogy ez a létszám nőni fog-e, nagyban függ a sajtótevékenységtől, hogy sikerül-e nagyobb ismeretségre szert tennünk, mert sajnos kevés középiskolás ismeri a programot, s a jövőben megkísérelünk ezen változtatni, például középiskolai tájékoztató turnékkal. Programjainkban próbálunk minél színesebbek lenni, illetve ezek is évről-évre változnak, mert mindig más az igény a hallgatók részéről” mondta Csuhaj Andrea, a HÖOK Mentorprogram programvezetője. Én különösen jól éreztem magam az Országos Mentor és Mentorált Találkozó workshopjai és tréningjei alatt, főleg, mert új ismeretségekre tettem szert, ami nagy előnye ennek a közösségnek, s ehhez hozzátartozik még a közvetlen hangulat is.
A HÖOK Mentorprogramban lenni szerintem szuper dolog, mind tapasztalat, mind elfoglaltság, társadalmi segítség, szórakozás terén. Tehát zárszóként még annyit mondanék, hogy legyetek mentorok - és középiskolások, csatlakozzatok!
http://www.artsonline.hu/dementor-vagy-xfaktor/ Babinyecz Erika
Hogyan mentette meg az internet a Ki vagy Dokit? Még csak pár nap telt el a Ki vagy Doki 50. évfordulójára kiadott rész óta. A világrekorder sorozat ünnepi epizódját 75 országban vetítették egy időben. Így a rajongók az egész világon egyszerre élvezhették a különleges, megnyújtott játékidővel készült részt. Epizódnéző bulikat rendeztek, kocsmák és szórakozó helyek kivetítőn adták és számos moziban, a televíziós megjelenéssel egy időben vetítették – néhol még 3D-ben is. Most már nehéz elképzelni, de volt idő, amikor nem mentek ilyen jól a dolgok a Doctor Who háza táján. 1989-ben a BBC felfüggesztette a sorozat gyártását, ami 1963 óta folyamatosan futott. Az indok az alacsony nézettség és a műsor „vacak” minősége volt.
Innentől a Doktor-fanok csak képregénykockákon és könyvekben találkozhattak az Idő Lord újabb kalandjaival. 1996-ban megpróbálták feléleszteni a sorozatot, és egyúttal nyitni az amerikai nézők felé is. A FOX csatorna készített egy egész estés filmet, de ezzel sem sikerült újra feléleszteni az érdeklődést. A kilencvenes évek végére a Ki vagy Doki? sokak számára halott volt. Bár a BBC által jegyzett Virgin Publishing és a Big Finish Productions folyamatosan ontotta magából a képregényeket és könyveket, sőt még a havonta megjelenő Doctor Who Magazine is létezett, kevés remény volt, hogy a legelhivatottabb rajongókon kívül másokhoz is eljusson a Doki.
A legjobban úgy lehetne megfogalmazni, hogy kiment a divatból - mondta Nicholas Briggs, a sorozatbeli dalekok hangját adó szinész. A kétezres évek elején a BBC mégis belefogott egy animációs sorozat készítésébe. Azonban ez a próbálkozás sem hozta meg a várva várt sikert. Végül a BBC online előretörése játszotta a nem várt szerepet abban, hogy a sorozat újra feléledhessen 2005-ben.
A kultusz születése Köztudott, hogy 2005-ben ismét forgatni kezdték a sorozatot Russell T. Davies forgatókönyvei alapján. Az új sorozat Christopher Eccleston (Doki) főszereplésével indult és hihetetlenül jól fogadta a közönség. Az új évadot számos másik követte, míg végül eljutottunk az 50. évfordulóra készült epizódig. Ami kevésbé ismeretes a nagyközönség előtt, hogy az új sorozat első évadját egy 2000 óta tartó elhivatott és kitartó munka előzte meg. A BBC online tartalmaiért felelős csapat azt a feladatot kapta, hogy készítsenek tartalmakat a csatorna éppen akkor futó és életében korábban fontos szerepet betöltő sorozatokhoz. Ez a kis csapat erőltette, hogy a BBC első online adása egy Doctor Who-kaland legyen. Úgy gondolom, hogy azért történhetett meg
mindez, mert a rajongók úgy gondolták, hogy ha nincs tévésorozat, akkor megpróbálják másutt kiélni a rajongásukat, és erre tökéletes színteret találtak a BBC online felületén - nyiltakozta Briggs. Az első ilyen történet, ami az oldalon megjelent, a Death Comes to Time volt 2001ben. Egy interaktív képregényként készült el - az egyes panelek mögött egy narrátor hangja szólt és hangeffektekkel tették még élethűbbé az adást. Így az első hivatalos Ki vagy Dokit maga a BBC készítette, miután korábban úgy döntött, hogy életképtelen a sorozat. Bár a történet 2002-ben véget ért, mégis ez volt a legújabb Doctor Who-tartalom, amit elérhettek a rajongók. Az érdeklődés pedig elképesztő volt. Több mint 100 ezer ember kattintott az online csatornára, ami a 2000-es évek elején nagyon soknak számított. A hatalmas érdeklődés ellenére a történet
végén a Doktor meghalt, és ez nagy felháborodást váltott ki a fanok körében. A BBC épp visszahozta a sorozatot és máris befejezte.
A halál után Az online adás kifejezett népszerűsége után a BBC elrendelte a további adások legyártását. Ezek már sokkal inkább hasonlítottak a korábbi sorozat epizódjaihoz, bár továbbra is hangalámondásos képregényként jelentek meg, annyi különbséggel, hogy az egyes képkockák már apróbb animációkat is tartalmaztak. 2003-ban pedig az eredeti sorozat 40. évfordulójára a BBC stábja valami maradandót akart alkotni. Most már egy teljes rajzfilmepizódot készítettek, Scream of the Shalka címmel. Ezek a mini epizódok már olyan sikereket értek el, hogy a BBC komolyan elkezdett gondolkozni a sorozat
újjáélesztésén. Ám ekkor újabb problémák vetődtek fel. A BBC elhatározása után, hogy ismét felélesztik a sorozatot, a kis létszámú csapat egy komoly akadályba ütközött. Nem voltak meg a jogok a BBC-nél - legalábbis a szerkesztők így tudták. Ugyanis azokat még 1996-ban átadták a Universalnak, hogy leforgathassák a nagyfilmet. Azóta nem foglalkozott senki ezzel a kérdéssel. Hosszas kutakodás után kiderítették, hogy a jogok visszaszálltak a BBC-re, így bármikor elindíthatták volna a sorozat forgatását. Miután minden probléma elhárult, a csatorna 2003-ban bejelentette, hogy új tévésorozat készül, és 2005-ben vetítik majd az első epizódot belőle. A BBC lelkes online csapatának kitartó munkája nélkül is lehet, hogy ismét felvetődött volna a gondolat a sorozat
folytatására. De vajon zöld utat kapott volna akkor is, ha továbbra is csak egy maroknyi brit érti és szereti? Vajon ha az internet segítségével nem jutott volna el több százezer családhoz a Doki és gyűjtött volna rajongókat, akkor is ilyen könnyedén kimondták volna az áment a legújabb szériára? Valószínűleg nem, és a britek kedvenc Dokija továbbra is egy fiókban porosodna. http://www.artsonline.hu/hogyan-mentettemeg-az-internet-a-ki-vagy-dokit/ Molnár András
A legbátrabb tizenhatéves a világon Malala Juszufzai története 2012 októberének az a délutánja semmiben sem különbözött az addigi napoktól. Pakisztánban, egy Minagóra nevű városban az akkor tizennégy éves Malala Juszufzai tanórái végén éppen úgy várta az iskolabuszt, mint már évek óta mindig. Talán fáradt volt, talán izgalmat érzett, mert meglátott egy számára kedves fiút fellépni a buszra, amire ő is igyekezett... Átlagos napnak tűnik mindez, egy átlagos fiatal lány életéből - egy életből, amely nem egy hírességé, nem egy milliomosé, pusztán egy gyereké. Minden megváltozott azonban egyetlen csapásra, amikor hirtelen lövések dördültek. Malala Juszufzai három helyen kapott találatot: a vállán, a a nyakán és a koponyáján. A Pakisztáni Tálibok Mozgalmának
(TTP) két katonája azért lőtt rá a tizennégy éves lányra, mert tizenegyéves kora óta blogot vezetett. Bejegyzéseiben arról írt, milyen az élet a tálibok által felügyelt területeken. Soraiban olyan erővel, hittel és elszántsággal állt ki a tálibok erőszakossága és rémtettei ellen, valamint amellett, hogy - a szélsőségesek elképzeléseivel szemben - a lányoknak is legyen joguk, hogy elhallgattatására más módot nem találtak, lelőtték. Malala agysérülést szenvedett és a támadást követően tíz napig kómában volt. Miután magához tért, súlyos sérülései miatt nem tudott iskolába járni. Felépülése érdekében Angliában koponyahelyreállító és hallásjavító műtétet hajtottak végre rajta.
Jelenleg is Birminghamben él és már folytatni is tudja tanulmányait. Amíg lábadozott, naplót írt Gul Makai néven, amelyben felelevenítette a támadás napját és eseményeit is. A kislány naplóját a BBC urdu nyelvű honlapja a nyilvánosság elé tárta, Malala cikkeit, írásait pedig a helyi és a nemzetközi újságok is megjelentették. "Egy diák, egy tanár, egy könyv és egy toll tudja megváltoztatni a világot" mondta ezt a kislány, aki tizenhatodik születésnapján lehetőséget kapott, hogy az ENSZ-
ben beszédet mondhasson. Malala leszögezte, hogy nem haragszik a támadóira, nem gyűlöli őket, de nem is fogja feladni a harcot a nők jogaiért. Még korábban az aktivisták álltak ki értük, Malala úgy véli, nekik maguknak, a nőknek kell fellépniük saját életük érdekében. Malala Juszufzai hangjára mára az egész világ figyel, olyannyira, hogy létrejött a Malala Alapítvány, amely célul tűzte ki, hogy biztosítsa a lányok tanuláshoz való jogát a világban. Az ENSZ világszervezetének főtitkára, Ban Ki Mun, 2013-ban július 12-ét Malala-nappá nyilvánította. Tizenhat évével pedig ő lett a legfiatalabb, akit valaha Nobel-békedíjra jelöltek. Történetéről könyv is íródott Én vagyok Malala címmel, amelyet itthon a Bookline Könyvek sorozatban a Libri Kiadó jelentetett meg. Bár a Nobel-békedíjat nem Malala kapta meg, hanem a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW), ez a tizenhat éves kislány lányok, asszonyok százai, ezrei számára lett a remény, a bátorság, az erő szimbóluma Pakisztánban és világszerte. Egy példakép, egy gyerek, aki szavaival jobbá tette a világot. http://www.artsonline.hu/nobel-bekedij-majdnem17-evesen/
Szecskó Ágnes
