CSIBI ANDREA SZILÁGYI JÁNOS EDE. 1. A Víz-keretirányelv főbb előírásainak ismertetése

Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXII. (2014), pp. 371–395.

A KÖLTSÉGMEGTÉRÜLÉS ELVÉNEK ÉRVÉNYESÜLÉSE A VÍZSZOLGÁLTATÁSOK KÖRÉBEN: KÖZÉPPONTBAN A MAGYARORSZÁGI MEZŐGAZDASÁGI VÍZSZOLGÁLTATÁSOK ÉS VÍZIKÖZMŰ-SZOLGÁLTATÁSOK∗ CSIBI ANDREA∗∗–SZILÁGYI JÁNOS EDE∗∗∗ A tanulmány arra keresi a választ, hogy az Európai Unió Víz-keretirányelvében rögzített költségmegtérülés elvének vízszolgáltatásokra és – bizonyos értelemben – vízhasználatokra rögzített kötelezettségét miként sikerült végrehajtani Magyarországon a vízszolgáltatások, különösen a víziközműszolgáltatások és a mezőgazdasági vízszolgáltatások vonatkozásában. Kulcsszavak: Víz-keretirányelv, költségmegtérülés elve, szennyező fizet elve, mezőgazdasági vízszolgáltatások, öntözés, víziközmű-szolgáltatások. The present article focuses on the question whether the Hungarian legislation concerning water utility supplies and agricultural water services (especially irrigation and fish farming) complies with the cost recovery principle of the EU’s Water Framework Directive in connection with water services and – in a certain sense – with water uses. Keywords: Water Framework Directive, cost recovery principle, polluter pays principle, agricultural water services, irrigation, water utility supplies.

1. A Víz-keretirányelv főbb előírásainak ismertetése Napjainkban a Föld vízadói egyre nagyobb terhelésnek vannak kitéve, mivel minden egyes felhasználási területen (ipar, mezőgazdaság, lakossági vízfogyasztás etc.) folyamatosan növekszik az igény a megfelelő mennyiségű, illetve minőségű víz iránt. Az emberiséget egyre nagyobb kihívások elé állítja a víz véges volta,1 továbbá az a tény, hogy lényegében a ∗

A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. ∗∗

CSIBI ANDREA egyetemi hallgató Miskolci Egyetem ÁJK 3515 Miskolc-Egyetemváros

∗∗∗

Dr. SZILÁGYI JÁNOS EDE egyetemi docens Miskolci Egyetem ÁJK, Agrár- és Munkajogi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros [email protected] 1

„A víz egy megújuló, ám véges erőforrás, amely – egy minimális mértékű szoláris és juvenilis víztől eltekintve – lényegében nem is keletkezik és nem is tűnik el, hanem pusztán áramlik egyik helyről a másikra, miközben változtatja minőségét”. SZILÁGYI János Ede: Vízjog. Aktuális kihívások a vizek jogi szabályozásában, Miskolci Egyetem, Miskolc, 2013, 15. Jelen tanulmány előzményeként lásd továbbá: SZILÁGYI: A magyar víziközmű-szolgáltatások és a Víz-keretirányelv költségmegtérülésének elve, Miskolci Jogi Szemle 2014, megjelenés alatt.

372

Csibi Andrea–Szilágyi János Ede

jelenlegi vízkészlet fog az elkövetkező nemzedékek számára is rendelkezésre állni. A ma emberének tekintettel kell lennie a jövő generációinak szükségleteire, tehát annak érdekében, hogy az elkövetkező generációk számára is biztosítva legyen a megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz, jelen helyzetben kell erőfeszítéseket tenni a felszíni és a felszín alatti vizek megóvásáért, állapotuk javításáért. Ez a törekvés nem más, mint a fenntartható fejlődés2 koncepciójának megjelenése a vízgazdálkodás területén. Az Európai Unió már korábban felismerte a jelenkori cselekvés szükségességét, így a vizek védelmére vonatkozóan több uniós jogszabály is született, többnyire irányelvi formában.3 Az uniós vízvédelmi jog jelenleg hatályos kereteinek kialakulása négy lépésben jelölhető meg, mely lépések bizonyos irányelvek megalkotásához kötődnek.4 Ennek a folyamatnak képezi a részét az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa által 2000. október 23-ai luxemburgi ülésén elfogadott a vízpolitika terén a közösségi fellépés kereteinek meghatározásáról szóló 2000/60/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (továbbiakban: Víz-keretirányelv vagy VKI). A témánk szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bíró VKI tehát nem előzmények nélküli jogforrása az EU vízvédelmi joganyagának (gondolva itt az európai uniós vízvédelmi jog klasszikus szabályozási modelljei mentén megalkotott jogszabályokra5), ugyanakkor több szempontból is jelentősen eltér a korábbi szabályozóktól. A terjedelmi korlátokra tekintettel mindössze az irányelv főbb előírásait ismertetjük e fejezet során. A VKI6 az uniós vízvédelmi szabályozás jelentős átalakítását képviseli, melynek hatására – számos korábbi irányelv hatályon kívül helyezésével – az EU komoly előrelépést tett az integratív vízvédelem irányába. A Víz-keretirányelv legfontosabb – számos közülük az EU vízvédelmi szabályozásában újdonságként ható7 – sajátosságait a következőkben fog2

ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága: Közös jövőnk (1987-ben készült el a jelentés). A magyar jogtudomány kapcsán vö. A fenntartható fejlődés koncepciójának megjelenése a nemzetközi és európai jogban, valamint az EU-tagállamok gyakorlatában (szerk.: BÁNDI Gyula), NFFT Műhelytanulmányok 6., Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács, Budapest, 2011, 6–11., 61–76.; BÁNYAI Orsolya: Fenntartható fejlődés?, in: Környezeti Management és Jog Egyesület: az első 15 év. Gondolatok a fenntarthatóságról (szerk.: BÁNDI Gyula–BERKI A.–KISS Cs.), EMLA Egyesület, Budapest, 2008, 2– 8.; SZABÓ Marcel: A fenntartható fejlődés: nemzetközi jogi elmélet és szerződéses gyakorlat, in: A nemzetközi környezetjog aktuális kihívásai (szerk.: RAISZ Anikó), Miskolci Egyetem, Miskolc, 2012, 161–174. 3 Megállapításunk szerint az elsődleges uniós jogforrásokról (az alapító szerződésekről, illetve azok módosításairól) összefoglalóan elmondható, hogy nem kifejezetten egy környezeti elemre fókuszálnak, hanem általában magára a környezetre. 4 SZILÁGYI: i. m. 115. 5 Stuart BELL–Donald MCGILLIVRAY: Environmental law, Oxford University Press, New York, 2008, 589–593.; SZILÁGYI: A vizek védelmének jogi alapjai az EU vízvédelmi jogában, Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica 2012/30/2, 580–592. 6 A VKI elemzéséről lásd SZILÁGYI: Vízjog, 133–140.; lásd még más szerzőktől: BÁNDI: Környezetjog, Szent István Társulat, Budapest, 2011, 451–464.; CSÁK Csilla: Környezetjog, I. kötet, Novotni Kiadó, Miskolc, 2008, 100–115.; FARKAS CSAMANGÓ Erika: A föld- és vízvédelem hatályos jogi szabályozása, Acta Universitatis Szegediensis Acta Juridica Et Politica, Publicationes Doctorandorum Juridicorum 2003; FODOR László: Környezetjog, Debreceni Egyetem ÁJK–Lícium Art, Debrecen, 2006, 160–182.; HORVÁTH Zsuzsanna: Az Európai Unió környezeti politikája, in: Az Európai Unió közös politikái (szerk.: KENGYEL Ákos), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 305–347.; MIKLÓS László: A vízvédelem szabályozása, in: A környezetjog alapjai (szerk.: MIKLÓS László), SZTE ÁJK– JATEPress, Szeged, 2011, 75–81. 7 BELL–MCGILLIVRAY: i. m. 594–595.

A költségmegtérülés elvének érvényesülése a vízszolgáltatások körében…

373

lalhatjuk össze: (a) A már említett integratív – a hidrológiai ciklus számos elemére kiterjedő – szemlélet. (b) A szabályozás alapját a vízgyűjtő területek képezik, vagyis a szabályozás nagymértékben a közvetett szabályozási tárgy sajátosságaira koncentrál, és nem a tagállamok klasszikus adminisztratív egységein alapul.8 (c) Egy kombinált megközelítést tartalmazva, szabályozási módszerei közt megtalálhatók mind az egyes kibocsátásokra (emissziókra) vonatkozó szabályozási modell, mind a vízminőségi előírásokra vonatkozó (immissziós) szabályozási modell eszközei. (d) A minőségi vízvédelem mellett a szabályozás fontos elemét képezi a mennyiségi vízvédelem is, felismerve, hogy a vízvédelem mennyiségi és minőségi oldala között szoros összefüggések vannak. A Víz-keretirányelv fő célja9 a vízi környezet fenntartása és javítása az EU-ban; lényegében az, hogy a felszíni és felszín alatti víztestek ’jó állapotba’ kerüljenek (főszabály szerint) 2015-ig.10 A Víz-keretirányelvben a vizekkel kapcsolatban megfogalmazott11 jó állapot mint elérendő cél eltérő kategóriákat takar a vizek különböző típusainál, továbbá nem minden víz esetében a jó állapot elérése elvárt, illetve nem minden víz esetében elvárt ugyanazon határidőre. Alapvető fontosságú tehát, hogy a VKI nem tesz különbséget a felszíni, illetve a felszín alatti víztestek fontossága között, hiszen egy felszín alatti víztest mennyiségi állapota jelenős hatással lehet a felszíni vizek ökológiai minőségére, valamint a felszín alatti víztesttel kapcsolatban levő szárazföldi ökoszisztémákra is.12 Felismerésre került tehát a közöttük lévő jelentős kapcsolat, valamint a felszín alatti vizek túlzott mértékű használatának fokozatosan megjelenő problematikája is (egyes számítások szerint a Föld lakosságának már több mint fele e készletekre szorul ivóvízforrásként).13 A vizek jó állapotát főszabály szerint 2015-ig kell elérni. Ezen határidőt azonban meghatározott esetekben ki lehet tolni; ezen hosszabbítás végső határideje 2027. Kivételesen pedig, azon víztestek esetében, „ahol a természeti viszonyok olyanok, hogy a célkitűzések nem érhetők el ezen az időtartamon belül”, vagyis 2027-ig, a tagállamok eltekinthetnek a célkitűzések teljesítése alól.14 A tagállamok bizonyos esetekben a VKI által főszabályként megkövetelt környezeti célkitűzéseknél kevésbé szigorúakat is megcélozhatnak. Erre olyan víztestek esetén kerülhet sor, amelyeket annyira befolyásolt az emberi tevékenység, vagy amelyek természetes állapota olyan, hogy ezeknek a célkitűzéseknek az elérése nem valósítható meg, vagy aránytalanul költséges lenne.15 A VKI-ben külön védelmi előírások vonatkoznak a megkülönböztetett védelmet igénylő területekre16 (az ún. ’védett területekre’). Ezen területek között szerepelnek az ivóvíz kivételére alkalmas vizek és területeik is. A jó állapot elérésére való törekvés (bizonyos tagállamok esetén a vizek állapotának fenntartása) tehát egyfajta központi, mondhatni alapcélként jelenik meg, azonban az 1. cikk 8

A VKI az egyetlen szupranacionális (nemzetek fölötti) vízgazdálkodási rendszer a világon; lásd erről World Water Assessment Programme (WWAP): Managing Water under Uncertainty and Risk (I. kötet), Knowledge Base (II. kötet) and Facing the Challenges (III. kötet). The United Nations World Water Development Report 4. UNESCO, Párizs, 2012, 9. 9 VKI 1. cikk. 10 VKI 4. cikk (1) bek. 11 Lásd a VKI 2. cikkét, továbbá az V., VIII., IX. mellékleteit. 12 VKI Preambulumának (20) bek. 13 A felszín alatti vizek jelenlegi problémáiról részletesebben lásd: RAISZ Anikó: Magyarország felszín alatti vizei a nemzetközi jog újabb megközelítésében – Kincs, ami nincs?, in: A nemzetközi környezetjog aktuális kihívásai (szerk.: RAISZ Anikó), Miskolci Egyetem, Miskolc, 2012, 149–160. 14 VKI 4. cikk (1) és (4) bek. 15 Ezen esetben az EU által támasztott további követelményeket lásd a VKI 4. cikk (5) bek.-ben. 16 Lásd VKI 4. cikk (1) c) pont, 6–7. cikk, IV. melléklet.

374


részletesen kitér ezen alapcél elemeire, részeire.17 Tanulmányunk alapvetően a VKI által előírt költségmegtérülés elvét tárgyalja, amely az általános célkitűzések közül a hasznosítható vízkészletek hosszú távú védelmére alapozott fenntartható vízhasználat elősegítését valósítja meg. A Víz-keretirányelvben foglalt célkitűzések elérésének tervezési alapegységét18 a vízgyűjtő kerületek képezik, amelynél egy tagországban kisebb egységek (vízgyűjtő, részvízgyűjtő) is létezhetnek; (érdekességképpen: Magyarország – ellentétben a legtöbb EUtagállammal19 – egyetlen vízgyűjtőkerülethez [Duna] tartozik). Mindezeken túl a tagállamoknak az egy tagállam területénél nagyobb területen fekvő vízgyűjtőket egy nemzetközi vízgyűjtő kerülethez kellett rendelniük.20 Erre tekintettel a magyar vízgyűjtő terület a Duna nemzetközi vízgyűjtő kerület részét képezi, és ennek megfelelően a magyar vízgyűjtőgazdálkodási terv (VGT) kidolgozása szoros együttműködésben történt a többi érintett tagországgal, a munkát a Duna Védelmi Nemzetközi Bizottság (ICPDR) fogta össze. E tervezési egységeket alapul véve, az egyes országoknak 2009-ig kellett közzétenniük a vízgyűjtő-gazdálkodási terveiket (mely terveket ezt követően hatévente kell felülvizsgálni és korszerűsíteni).21 A Víz-keretirányelv által megkövetelt cél elérése érdekében a tagállamoknak intézkedési programot kell alkotniuk.22 Az intézkedési programokat legkésőbb a Víz-keretirányelv hatálybalépését (2000. december 22.) követő kilenc éven belül ki kell dolgozni, és minden intézkedést (melyek két alapvető csoportja: az alapintézkedés és kiegészítő intézkedés) át kell ültetni a gyakorlatba legkésőbb az irányelv hatálybalépését követő 12 éven belül; megfelelő időközönként az intézkedési programokat felül kell vizsgálni.23 A magyar Vízgyűjtőgazdálkodási terv kidolgozására 2010-ben került sor. A VGT-t időközben az Európai Bizottság is vizsgálta az Európai Unió vízstratégiájának (továbbiakban: BP)24 készítési folyamatában. A BP készítésének folyamatában ugyanis, az EU Bizottság ország specifikus ajánlásokat is megfogalmazott a vízgyűjtő-gazdálkodási tervek intézkedési programjainak hatékony megvalósítása érdekében. Magyarország esetében például a munkadokumentum a számos pozitív értékelés mellett komolyabb hiányosságokra is felhívta a figyelmet, zömében az állapotértékelések megbízhatósága, a mentességi lehetőségek alkalmazásának indokoltsága és a finanszírozási bizonytalanságok vonatkozásában.25

17

VKI 1. cikk. VKI 2. cikk. 19 VGT 3. 20 VKI 3. cikk (3) bek. 21 Lásd a VKI 3. cikk (1) bek.-ét, 13. cikkét, továbbá a VII. mellékletét a vízgyűjtő-gazdálkodási tervek tartalmáról. 22 VKI 11. cikk és VI. melléklet. A magyar intézkedésekről lásd: VGT 271–374. 23 VKI 11. cikk (7)–(8) bek. 24 Európai Bizottság: Az európai vízkészletek megőrzésére irányuló terv, COM(2012) 673 final, Brüsszel, 2012.11.14. A BP részletes elemzéséről lásd SZILÁGYI: Az EU és Magyarország vízstratégiája, Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica 2013/31, 475–497. 25 Lásd Európai Bizottság: Tagállam Magyarország, amely szolgálati munkadokumentum ’A vízpolitikai keretirányelvben (2000/60/EK) előírt vízgyűjtő-gazdálkodási tervek végrehajtásáról’ c. dokumentumot kíséri, SWD(2012) 379 Volume 15, Brüsszel, 2012. 11. 14., 3. 18


375

2. A VKI vízszolgáltatások fogalma és annak magyar értelmezése A VKI integratív, a vízkörforgás egészére kiterjedő koncepcióra alapozva épül fel. Általánosságban a VKI szabályozásának közvetlen tárgyát a vízkörforgáshoz kapcsolódó, ’emberi tevékenységekre’ vonatkozó kategória képezi. E tágabb kategóriához képest (vagyis, amely kategória mindenféle emberi tevékenységet magába foglal, függetlenül annak hatásától a vizek állapotára) a VKI az emberi tevékenységek szűkebb köreire, nevezetesen az ún. ’vízhasználatokra’, illetve az ezekhez képest is szűkebb – témánk szempontjából releváns – ún. ’vízszolgáltatásokra’ speciális szabályokat állapít meg. I. A vízszolgáltatások fogalmának meghatározása. A VKI fogalom-meghatározása alapján vízszolgáltatásnak minősül minden olyan szolgáltatás, amely biztosítja a háztartások, közintézmények és bármely gazdasági tevékenység számára (ad 1) a felszíni vagy felszín alatti víz kivételét, duzzasztását, tárolását, kezelését és elosztását, továbbá (ad 2) a szennyvíz összegyűjtését és kezelését végző létesítményeket, amelyek a vizet ezt követően felszíni vizekbe bocsátják ki.26 A VKI a vízszolgáltatások fogalmi meghatározásából kiindulva adja meg a vízhasználat definícióját, amely egyfajta gyűjtőfogalomnak tekinthető, hiszen a vízhasználat magában foglalja a vízszolgáltatásokat, valamint bármely (a VKI 5. cikke, illetve a II. melléklete által meghatározott) egyéb (emberi) tevékenységeket is, amelyek jelentős hatással vannak a víz állapotára.27 A három fogalmi kör – nevezetesen: emberi tevékenység, vízhasználat, vízszolgáltatás – értelmezésében alapvető fontossága van az Európai Bizottság által kiadott Közösségi végrehajtási stratégiának28 (továbbiakban: WATECO). A WATECO a vízszolgáltatásokra úgy tekint, mint egy közvetítőre a víz, mint természeti erőforrás, illetve a vízhasználatok között, és a WATECO készítőinek értelmezése alapján e vízszolgáltatás lehet mind köz-, mind pedig magánszolgáltatás is. A vízszolgáltatás fogalmának egyfajta szűkítéseként is felfogható ua., hogy a vízszolgáltatások fogalmi elemének tekintik a víz állapotára bíró jelentős hatást.29 Az útmutató felsorolja a víz azon jellegzetességeit, jellemző vonásait, amelyek a vízszolgáltatásokon keresztül módosulhatnak: ezek a területi, térbeli eloszlás, a sebességeloszlás, a vízmagasság, a kémiai összetétel, illetve a hőmérséklet.30 A vízhasználatok kapcsán a WATECO felhívja a figyelmet arra, hogy a VKI nem ad kimerítő jellegű felsorolást azok eseteire (lényegében semmilyen számbavétel nincs), pusztán a jelentős hatást írja elő. A WATECO ua. ilyenként tekint tipikusan a hajózásra, a vízenergia termelésre és egyéb háztartási, mezőgazdasági és ipari tevékenységekre.31 II. A vízszolgáltatások fogalmának hazai értelmezése. A VKI fogalom-meghatározása alapján a magyar VGT készítésében részt vevő szakemberek nekikezdtek a vízszolgáltatások kategóriájának értelmezéséhez és a szükséges kategorizációhoz. A VGT-hez készült egyik háttértanulmány32 a vízszolgáltatások körébe javasolja feltüntetni (a) a közüzemi 26

VKI 2. cikk 38. pont. VKI 2. cikk 39. pont. 28 European Commission: Common Implementation Strategy for the Water Framework Directive (2000/60/EC), Economics and the environment – The implementation challenge of the Water Framework Directive, Guidance no 1, Produced by Working Group 2.6, Luxembourg, Office for Official Publications of the European Communities, 2003, 73–76. 29 WATECO 73–74. 30 WATECO 73., 74. 31 WATECO 75. 32 BURGER Ferenc et al: A vízszolgáltatásokkal kapcsolatosan fennálló költségviszonyok és a ráfordítások értékelése, a költségmegtérülési szint vizsgálata, a helyzet kritikai elemzése és a fejlesztésre 27

376


(háztartási, ipari, mezőgazdaság) vízellátást és szennyvízelvezetés-tisztítást, (b) a mezőgazdasági vízszolgáltatásokat (öntözés, halastó), (c) az ipari saját kutas vízszolgáltatást, (d) a közvetlen élővízbe bocsátást, (e) a vízienergia-termelést (a WATECO ezt a vízhasználatoknál nevesítette), (f) a gazdasági célú tározást, duzzasztást, (g) a termálvíz-hasznosítást, és (h) a belvízelvezetést. E háttértanulmány által javasolt lista „a VKI értelmezésétől annyiban tér el, hogy a közcélú vízhasználatokat nem vonja be a szolgáltatási körbe (pl. árvízvédelem, belterületi vízrendezés, csapadékvíz-elvezetés, tározás, ökológiai célú duzzasztás VKI céljainak eléréséért)”.33 A VGT – a fenti hatástanulmány megállapításaira tekintettel – a vízhasználatok vonatkozásában végül két csoportot is kialakított (a VGT egyébiránt – megítélésünk szerint a VKI szóhasználatától eltérve, tehát helytelenül – szolgáltatásokként definiálja mindkét csoportot). Egyrészt elkülönítette azon ’szolgáltatások’ körét (megítélésünk szerint helyesen ezt a kategóriát vízhasználatként kellett volna feltűntetni), nevezetesen azon ’nem gazdasági, közösségi szolgáltatások’ körét, amelyeknél nem lehatárolhatók a fogyasztók, és a szolgáltatóknak ennél fogva nincs szerződéses kapcsolata a kedvezményezettekkel. A VGT megállapítása szerint e szolgáltatások természetükből adódóan nem alkalmasak – a jelen tanulmány későbbi részében elemzett – teljes költségmegtérülés elvének érvényesítésére. E szolgáltatások indikatív listájában nevesítésre kerül az árvízvédekezés, a vízvédelem, a belvízvédekezés (belvízgazdálkodás), folyó- és tószabályozás, rekreáció, valamint a vízelosztás és vízkormányzás.34 Ezzel szemben a VGT ’vízszolgáltatásként’ nevesíti azon vízhasználatok körét, amelynél a meghatározható szolgáltatók szerződéses kapcsolatban állnak a fogyasztókkal, és azok a szolgáltatásért cserébe díjat fizetnek. A VGT e szolgáltatások esetében tartja szükségesnek és kívánatosnak a teljes költségmegtérülés elvének érvényesítését. A VGT ilyenként nevesíti az ivó- és ipari vízellátást, a szennyvízelvezetést és -tisztítást, a mezőgazdasági vízszolgáltatásokat (öntözést és halastavi gazdálkodást) és a vízenergiatermelést (utóbbi esetkörre a később ismertetésre kerülő C-525/12. számú ügy miatt tartjuk fontosnak felhívni a figyelmet, ui. az EU Bizottság Németország kapcsán – több más mellett – kifogásolta azt is, hogy a vízenergia termelést nem vonta a vízszolgáltatások körébe!).35 A VGT egyébiránt nem zárja ki a két vízhasználati kör (a VGT szóhasználatával szolgáltatás) közötti átfedést sem; példaként hozza a többcélú rendszereket (mint amilyenek a mezőgazdasági öntözésre és a belvízelvezetésre is használt csatornák), ahol a költségmegtérülés elvének érvényesítését ott és olyan mértékben tartja lehetségesnek, ahol mérhető vízszolgáltatás kapcsolódik a rendszerhez. A két vízhasználat (a VGT szóhasználatával szolgáltatás) közötti megkülönböztetés lényege, hogy „a közösségi szolgáltatásokat részben meg lehet fizettetni az érintettekkel, törekedni kell az önfinanszírozás növelésére (pl. belvízvédekezés, érdekeltségi hozzájárulás), vagy a környezeti, erőforrás költségek figyelembevételére a döntések során és gazdasági ösztönzőket, környezeti adókat, díjakat alkalmazni, mindezt annak érdekében, hogy a VKI céljai megvalósuljanak. Nem kell azonban (a közösségi szolgáltatások esetén) a pénzügyi költségmegtérülés elvét közvetlen módon, és teljes mértékben érvényesíteni az érintettek felé”.36

vonatkozó javaslatok kidolgozása, Háttéranyag az országos VGT 7. fejezetéhez, ÖKO Zrt. vezette Konzorcium, [-], [2009], 12–16. 33 BURGER et al: i. m. 16. 34 VGT 254. 35 VGT 254. 36 VGT 254–255


377

Jogszabályi formában a magyar jogalkotó a vízszolgáltatások, illetve a vízhasználat fogalmát meghatározta mind a vízgyűjtő-gazdálkodás egyes szabályairól szóló 2004-es kormányrendeletben,37 mind pedig a vízgazdálkodásról szóló törvényben38 (továbbiakban: Vgtv). Utóbbi a – VKI-tól részben eltérve – némileg más fogalmi alapon határozza meg mind a vízhasználat, mind a vízszolgáltatások fogalmát. A vízhasználat kapcsán – mintegy állást foglalva a jelentős hatás kérdésében – azon tevékenységeket sorolja ide, amelyeknek „következménye a víz lefolyási, áramlási viszonyainak, mennyiségének, minőségének, továbbá a medrének, partjának a víz hasznosítása érdekében való befolyásolása”.39 A vízszolgáltatások fogalmát a VKI-hez képest a Vgtv, némileg szűkítve (tudniillik az állam, illetve az önkormányzatok közfeladataira használva), a következő meghatározást adja: „az állam, illetve a helyi önkormányzatok közfeladataival összefüggő, különösen a vízigények kielégítésére, a szennyvizek elvezetésére, illetőleg a használt vizek ártalommentes elhelyezésére, a vízkészletek védelmére irányuló közfeladatok, különösen (a) a felszíni vagy felszín alatti víz kitermelése, duzzasztása, tárolása, kezelése és elosztása, (b) a szennyvíz összegyűjtése és kezelése, amelyet ezt követően a felszíni vizekbe juttatnak,”40 Különösen az utóbbi fogalom kapcsán érdemes hangsúlyozni, hogy bár az értelmezést segítő, azonban a VKI fogalommeghatározását – megítélésünk szerint – indokolatlanul szűkítő meghatározást takar. III. A vízszolgáltatások tagállamok általi értelmezésének problematikája. Alapvető problémát jelent, hogy néhány tagállam szűken értelmezi a fent részletezett fogalmakat, ami hátráltatja a költségmegtérülési politikák végrehajtását.41 Érdekességképpen megjegyezzük, hogy egyes országok a víziközmű-szolgáltatást tekintik egyértelműen vízszolgáltatásnak, de példának okáért megemlíthető, hogy egyes tagállamok a vízenergia-termelést is vízszolgáltatásnak minősítik. Ugyanakkor Spanyolország, illetve Írország még e szolgáltatásokra sem vállalta a teljes költségmegtérülés elvének figyelembevételét arra hivatkozva, hogy náluk a vízdíjak a helyi adózás részei és ezen nem kívánnak változtatni. Az általános megközelítés szerint az országok maguk dönthetik el a kérdést, vagyis azt, hogy mit tekintenek vízszolgáltatásnak, de figyelembe kell venniük az útmutató által is említett terhelések/igénybevételek/hatások összefüggéseit.42 Ezzel összefüggésben fontos megemlíteni, hogy az Európai Bizottság 2012. november 19-én kereset nyújtott be a Németországi Szövetségi Köztársasággal szemben, melyben a Bizottság kérelme arra irányult, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a Németországi 37

221/2004. (VII. 21.) Korm. rendelet 2. § q) és r) pontja lényegében a VKI fogalmait átemelve határozza meg a vízszolgáltatások és a vízhasználat fogalmát. 38 A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény 1. számú melléklet 23. (vízhasználat), 31. pont (vízszolgáltatások). Lásd még a melléklet 41. pontját a mezőgazdasági vízszolgáltatásokról, amelyet egy 2012. évi törvény iktatott be, s amely – megítélésünk szerint – szintén megfeleltethető a VKI vízszolgáltatás fogalmának; lásd ua. ezzel kapcsolatban Csibi Andrea megállapításait: CSIBI Andrea: Az Európai Unió Víz Keretirányelve által előírt költségmegtérülés elvének magyarországi végrehajtása, különös tekintettel a mezőgazdasági vízszolgáltatások körébe tartozó öntözésre, avagy a víz valódi értéke, TDK-dolgozat, Miskolci Egyetem, Miskolc, 2013, 48–49. 39 Vgtv. 1. számú melléklet 23. pont. 40 Vgtv. 1. számú melléklet 31. pont. 41 BELÉNYESI Pál: A vízszolgáltatások hatékonyságának javítása a Vízkeretirányelv egyes rendelkezései és a szennyező fizet elvének tükrében, PhD-értekezés, Debreceni Egyetem, Marton Géza Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Debrecen, 2013, 177. 42 RÁKOSI Judit: A költségmegtérülés értelmezése, jelenlegi helyzete és érvényesülését szolgáló megvalósult intézkedések, Háttéranyag az országos VGT 7. fejezetéhez, ÖKO Zrt. vezette Konzorcium, Budapest, 2009, 5.

378


Szövetségi Köztársaság megszegte a Víz-keretirányelvből és különösen annak 2. cikke (38) bekezdéséből és 9. cikkéből eredő kötelezettségeit azáltal, hogy egyes szolgáltatásokat kivont a vízszolgáltatások fogalmának értelme alól.43 Tekintettel arra, hogy az ügy a költségmegtérülés elvét is érdemben érinti, ezért annak bemutatására a VKI 9. cikkének elemzése kapcsán térünk ki. 3. A VKI 9. cikke által előírt költségmegtérülés elvének értelmezése Jelen tanulmány alapvetően a VKI 9. cikke által előírt költségmegtérülés elvének magyarországi végrehajtására fókuszál. A magyar szabályozás elemzése végett kulcsfontosságú annak tisztázása, hogy tulajdonképpen mit is jelent a költségmegtérülés elve. A VKI értelmében minden tagállami intézkedési program tartalmaz alapintézkedéseket, illetve ahol szükséges, kiegészítő intézkedéseket is.44 A 11. cikk tételesen felsorolja az alapintézkedések, azaz a minimálisan teljesítendő követelmények körét, amely tartalmazza többek között „a 9. cikk teljesítéséhez megfelelőnek tekintett intézkedéseket”45 is. Tehát a költségmegtérülés elvének biztosítása minden tagállam tekintetében alapintézkedésnek minősül. I. A költségmegtérülés elvének hatálya. A költségmegtérülés elvével (principle of recovery of costs) kapcsolatos rendelkezéseket a VKI 9. cikke tartalmazza. Ennek kapcsán elsőként tisztázandó kérdés, hogy a VKI hatálya alá tartozó emberi tevékenységek közül melyik vonatkozásában kell érvényre juttatni a VKI 9. cikkében megfogalmazottakat. A VKI 9. cikkében található rendelkezések első olvasatra pusztán a vízszolgáltatásokra alkalmazandók. A WATECO készítői – és magunk részéről osztjuk a VKI nyelvtani értelmezésén alapuló következtetésüket – azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a VKI 9. cikke valójában a vízszolgáltatásoknál szélesebb körre állapítanak meg kötelezettségeket, lényegében a vízhasználatok vonatkozásában.46 Igaz ugyanis, hogy a 9. cikk (1) bekezdésének első mondata arra hívja fel a tagállamokat, hogy vegyék figyelembe a vízszolgáltatások (költség)megtérülésének elvét, azonban ugyanezen cikk ugyanezen bekezdésének második mondata immáron arra kötelezi a tagállamokat, hogy a vízszolgáltatások költségeinek megtérülése érdekében biztosítsák ehhez a különböző vízhasználatok megfelelő hozzájárulását. A VKI 9. cikkének alkalmazása során tehát mintegy összekapcsolódnak a vízhasználatok a vízszolgáltatásokkal. A WATECO hivatkozott példája szerint a felszíni, illetve a felszín alatti vizek diffúz szennyezése nem minősül vízszolgáltatásnak a VKI 2. cikkében meghatározott fogalmak alapján. Ugyanakkor, amennyiben jelentős hatást gyakorol a vizek állapotára, vízhasználatnak minősül, ami miatt pedig a vízhasználónak megfelelőképpen hozzá kellene járulnia a vízszolgáltatások költségeinek megtérüléséhez (pl. a vízkezelés költségeihez). Ezen hozzájárulásnak a VKI 9. cikk (1) bek. értelmében a VKI III. melléklete szerint végzett gazdasági elemzésen kell alapulnia, figyelembe véve a szennyező fizet elvét.47 II. Szennyező fizet elve és a költségmegtérülés elve. A VKI 9. cikke alapján a költségmegtérülés elvével szoros összefüggésben áll a szennyező fizet elve. A

43

C-525/12. sz., Bizottság kontra Németország ügy, 2012. november 19-én benyújtott kereset (HL C 26, 2013.01.26., 35–36). 44 VKI 11. cikk (2) bek. 45 Uo. 11. cikk (3) bek. b) pont. 46 WATECO 75. 47 WATECO 74–75.


379

jogirodalomban elterjedt értelmezés alapján48 a szennyező fizet elv (illetve a használó fizet elv) a felelősség elvénél átfogóbb kategóriát jelent, ugyanis nem pusztán a jogellenes magatartásokra terjed ki, de magában foglalja a jogszerű tevékenységeket is és az azok kapcsán igénybe vehető gazdasági szabályozást is. A Vksztv., maga is külön nevesíti alapelvei között a szennyező fizet elvét. Ezen meghatározás értelmében „a víziközmű-szolgáltatás pénzügyi, gazdasági és jogi feltételrendszerét olyan módon kell kialakítani, hogy amennyiben megállapítható a szennyező személye, úgy az általa okozott környezeti terhelés költségeit ő térítse meg”.49 A szennyező fizet elvét mindezekből kiindulva úgy is tekinthetjük, hogy amíg a költségmegtérülés elve azt határozza meg, hogy milyen költségeket kell megtéríteni a vizek használata kapcsán, addig a szennyező fizet elv, több más mellett, arról rendelkezik, hogy a költségeket kinek kell viselnie. A szennyező fizet elv értelmezésére a későbbiekben még visszatérünk. III. A költségmegtérülés elvének tartalma és az elv egyes elemei. A VKI 9. cikk (1) bekezdése50 a költségmegtérülés tartalma kapcsán a következőket állapítja meg: „tagállamok figyelembe veszik a vízszolgáltatások megtérülésének elvét, beleértve a környezeti és a vízkészletekkel összefüggő költségeket”. A VKI fogalom-meghatározásához a magyar VGT a következő summás magyarázatot fűzi: „A VKI költségmegtérülésre vonatkozó elvárása három szempontra terjed ki. A [a] fizikai infrastruktúra fenntartható használata mellett [b] a szolgáltatás által okozott környezeti minőség romlás költségének visszapótlása és [c] a szűkösen rendelkezésre álló vízkészletek esetében a többi vízhasználat értékteremtő képességétől elmaradó használatoknál a készlet költség megfizettetése.”51 A költségmegtérülése elve vonatkozásában a fenti magyarázat (hasonlóan a WATECO dokumentumhoz52) három költségelemet emel ki, amelyeket a vonatkozó szakirodalom a következőképpen nevesít: a teljes gazdasági költségre (economic costs) kiterjedő költségmegtérülés elve magában foglalja a pénzügyi költségeket (financial costs) és az ún. külső költségeket, amely utóbbi további két elemből áll, a környezeti költségekből (environmental costs) és a készletköltségekből (resource costs).53 III.1. A különböző költségelemek közül a legmegfoghatóbbnak a tőkeköltségből (vagyis pl. beruházási, értékcsökkenési költségekből), a működési és fenntartási, az adminisztratív, továbbá az egyéb költségekből (pl. az olyan mezőgazdasági termelési kiesésből származó költségek, amelyek bizonyos vízvédelmi-területek létrehozásával járnak) álló pénzügyi költség tűnik.54 A VGT háttéranyaga kiemeli, hogy a nyugat-európai országokban a VKI követelményeivel kapcsolatos elemzések, vizsgálatok többnyire a környezeti és a készletköltségekre koncentrálnak. Azonban hangsúlyozza, hogy Magyarországon a pénzügyi költség48

FODOR: Környezetjog, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2014, 90.; vö. BÁNDI: A ’szennyező fizet’ elv és a környezetre veszélyes tevékenységgel okozott károkra vonatkozó felelősségi szabályok európai trendjei, in: Nyugat-európai hatások a magyar jogrendszer fejlődésében (szerk.: MARGITÁN Éva–KISFALUDI András), ELTE-ÁJK, Budapest, 1994, 136–162.; BELÉNYESI: A szennyező fizet elv a Víz Keretirányelv fényében, Gazdaság és Jog 2011/4, 20–24.; CSÁK: Thoghts about the problems of the enforcement of the ’polluter pays’ principle, European Integration Studies 2011/1, 27–40.; CSÁK: Gondolatok a ’szennyező fizet’ elvének alkalmazási problémáiról, Miskolci Jogi Szemle 2011/Különszám, 31–45. etc. 49 Vksztv. 1. § e) pont. 50 Értelmezéséhez lásd még a VKI preambulum (38) bekezdését. 51 VGT 253. 52 WATECO 116. 53 BURGER et al: i. m. 16. 54 A pénzügyi költség egyes költségelemeinek magyarázatáról lásd WATECO 118.

380


megtérülés érvényesítése az elsődleges és közvetlen feladat, míg a külső költségek internalizálását középtávú célkitűzésként kell kezelni.55 A pénzügyi költség – Magyarországon is – szoros kapcsolatban áll az árképzéssel. A tanulmány későbbi részében az árképzéssel még részleteiben foglalkozunk mind a víziközmű-szolgáltatás, mind pedig az öntözés vonatkozásában. A pénzügyi költségekhez képest a külső költségek meghatározása jóval több vitára ad(hat) okot, ugyanakkor fontos kiemelni azt, hogy a pénzügyi költségek is tartalmaz(hat)nak bizonyos – ezáltal belsővé tett – külső (környezeti, illetve készlet-) költségeket (pl. vízkészlet járulék, vízterhelési díj, szennyvíz bírság).56 III.2. A külső költségek részét képezi a környezeti költség (ezen belül megkülönböztethető a vízhez kapcsolódó és a nem-vízhez kapcsolódó környezeti költség57), amely pedig szorosan összefügg az olyan külső (extern) költségekkel, amelyek a környezeti károkhoz, illetve a nem árazott jóléti értékelemekhez kötődnek.58 A VGT egyik háttértanulmánya a környezeti költségekre vonatkozó közgazdaságtani elméleteket a következőkben summázza: „A környezeti költség azon károkat jelenti, amit az egyes vízhasználatok okoznak a vízi környezetben és az ökoszisztémának, valamint a vízhasználóknak. Az eddigiekben nem alakult ki a konszenzus a környezeti költségek kezelésével, számszerűsítésével kapcsolatban… Van olyan vélemény – főleg elméleti közgazdászok képviselik –, hogy a teljes helyreállítási költség tekinthető környezeti költségnek. Azonban ezt a vízárakban érvényesíteni lehetetlen, sok esetben megengedhetetlenül nagy terhet okozna. A legelfogadottabb álláspont szerint a környezeti költségnek tekinthető minden olyan intézkedés költsége, ami jelenlegi helyzetből kiindulva a környezeti célok, azaz a vizek jó állapotának (illetve a jó ökológiai potenciálnak) az elérését szolgálja. Ez a környezeti költség akkor nulla lesz, ha a célok teljesülnek… Amennyiben megvalósul a megfelelő szennyvíztisztítás és az elegendő a vizek jó állapotának elérésére, akkor a vízárakban ez mind internalizált külső költség – pénzügyi költség – jelentkezik. Nem érdemes és nem is célszerű olyan mesterséges környezeti költséget érvényesíteni az árban, ami jobban növeli az árakat, mint amennyire a VKI céljainak elérése indokolja. Csak olyan megoldás célszerű, amely elősegíti a VKI intézkedések megvalósítását, és nem gátolja a finanszírozást. Olyan környezeti adó bevezetése azonban szükséges lehet, amely közvetlenül az intézkedések, a közüzemek esetében a szennyvízprogram, esetlegesen a VGT-ben szereplő kiegészítő intézkedések, az ivóvízminőség-javító program finanszírozását szolgálja.”59 A környezeti költségek magyarországi megjelenítőjeként a környezetterhelési díj (nevezetesen a víz- és a talajterhelési díj), valamint a szennyvíz- és csatornabírság tekinthetők.60 A VGT készítésének, illetve elfogadásának idején a külső költségek becsatornázására hivatott intézmények magyarországi rendszere kapcsán több tanulmány is változtatásokat fogalmazott meg annak érdekében, hogy ezen intézmények hatékonyabban működhessenek.61 A környezeti költségeket illetően javaslatként fogalmazódik meg62 (mindamellett,

55

BURGER et al: i. m. 21. BURGER et al: i. m. 16–17. 57 WATECO 117. 58 WATECO 121., 123.; valamint BURGER et al: i. m. 17. 59 BURGER et al: i. m. 23. 60 SZILÁGYI: Vízjog, 211–212. 61 MOZSGAI Katalin–NAGY István–RÁKOSI Judit: Az alapintézkedések részletes ismertetése, VGT 5/4. függelék, ÖKO Zrt. vezette Konzorcium, Budapest, 2009. 03. 31., 30., forrás (2014. 02. 09.): 56


381

hogy a korábbi díjakat és bírságokat javasolják fenntartani): (a) a vízszennyezési bírság mértékének vonatkozásában indokolt felülvizsgálni a bírságtételeket az elrettentő hatás szempontjából; (b) fontos lenne a vízterhelési díjból befolyó összegeket közvetlenül szenynyezés csökkentési intézkedésekre felhasználni; (c) előremutató lenne a vízterhelési díj területi differenciálását bevezetni azáltal, hogy a szennyezőanyag vonatkozásában kockázatos víztestekre magasabb díjtétel megállapítására kerüljön sor; (d) indokolt a vízterhelési díjkedvezmény rendszer továbbfejlesztése. A vonatkozó tanulmányok javaslataiból több is átkerült a VGT-be. A VGT gazdaságszabályozási eszközökről szóló háttéranyagának megfogalmazása szerint nem javasolt a környezetterhelési díjak rendszerében radikális változtatást végrehajtani, ugyanakkor érdemes felülvizsgálni, hogy a bírságtételek nagysága valóban alkalmas az elrettentő hatás érvényesítésére.63 A külső költségekhez kapcsolódó problémákkal a VGT elfogadását követően a Magyar Tudományos Akadémia vízstratégiája is foglalkozik. A dokumentum ráerősít a VGT-ben64 is megfogalmazott kritikára, amely szerint a korábban célhoz kötött költségvetési bevételt képező vízterhelési díj és hasonlóképpen a (készletköltségeket fedezni hivatott) vízkészletjárulék „a vízhez kapcsolódó feladatok ellátását szolgálták, ma viszont ’felolvadnak’ a központi költségvetésben”.65 A VGT elfogadását követően a környezeti költségek becsatornázását szolgáló jogszabályok többször is változtak; ugyanakkor megítélésünk szerint érdemi előrelépés nem történt a vízterhelési díj vonatkozásában, amelynek kapcsán a VGT-ben és kapcsolódó tanulmányokban felvetett javaslatok közül többet megfontolandónak tartunk a hatályos rendszer vonatkozásában is. III.3. A külső költségek másik részelemét kitevő, a vízkészletek védelmével összefüggő költségek, vagyis készletköltségek (szokás még erőforrás költségeknek is nevezni ezeket) meghatározása szintén számos nehézséget vet fel. A WATECO dokumentum meghatározása szerint a készletköltségek azon elszalasztott lehetőségek költsége, amelyet más használatok kénytelenek elviselni a készleteknek a természetes visszapótlódásnál nagyobb mértékű kimerülése következtében (ebből következően a készletköltség szoros összefüggésben van a túlzott vízkivétellel).66 A VGT egy vonatkozó háttértanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy a készletköltség kapcsán a vízkészletekkel való központi gazdálkodás költségei (pl. monitoring, szennyezések ellenőrzése, vízkivétel engedélyezése) relatíve jól megállapíthatók, és ezáltal a vízszolgáltatások árába beépíthetők (példaként hivatkozza Magyarországot és az Egyesület Királyságot). Ezen túl azonban a magyar tanulmány készítésének idején a készletköltségek meghatározásához alkalmazható nemzetközi tapasztalatok nem állnak rendelkezésre. A magyar tanulmány nem tartja célszerűnek e költség megjelenítését az árképzésben azon esetben, amikor elegendő vízkészlet áll lehetőségre minden vízhasználat igé-

http://www.vizeink.hu/files/vizeink.hu_0060.pdf valamint RÁKOSI Judit–MOZSGAI Katalin: A Vízgyűjtő-gazdálkodási Terv megvalósításának gazdasági feltételrendszere. [2008], 10., forrás (2014. 03. 28.): http://oko-zrt.hu/images/okolet/ny2.pdf 62 BURGER et al: i. m. 8–9. 63 UNGVÁRI Gábor: Javaslat a gazdaságszabályozási eszközök VKI célt szolgáló továbbfejlesztéséről. A gazdaságszabályozási eszközökről szóló javaslatok összefoglalása, Háttéranyag a VGT 7. fejezetéhez (7–8. háttéranyag), ÖKO Zrt. vezette Konzorcium, Budapest, 2009, 9. 64 VGT 266. 65 Magyarország vízgazdálkodása: helyzetkép és stratégiai feladatok (szerk.: SOMLYÓDY László), Köztestületi Stratégiai programok, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2011, 43, 297. 66 WATECO 120.

382


nyeinek a kielégítésére. Ezzel szemben ahol a vízkészletek nem elégségesek minden igény kielégítéséhez, ott viszont szükségesnek tekinti.67 Magyarországon a készletköltségek megjelenítését elsődlegesen a vízkészletjárulék68 szolgálja. Nagy Zoltán álláspontja szerint „a vízkészletjárulék egy speciális fizetési kötelezettség, amely rokon szabályokat mutat az adókkal, de azoktól eltérő különleges szabályokkal rendelkezik”.69 A VKJ kapcsán fontos megemlíteni a járulékfizetési kötelezettség alóli mentesség körét. A mentesség kérdésével kapcsolatban Nagy Zoltán kiemeli, hogy a mentességnek két kategóriája különböztethető meg: a vízhasználói mentesség és az üzemi fogyasztási mentesség, tehát a mentességet adóalanyokként különíti el a jogalkotó. A vízhasználói mentességen belül további két kategória különbözethető meg: az automatikus mentességek köre, illetve a kérelemre biztosított mentesség.70 Álláspontunk szerint a mentességek biztosítása révén sérül a VKI által előírt költségmegtérülés elve, ugyanis vannak olyan törvényi esetek, melyeknél nem indokolt a mentesség biztosítása. Erre a gondolatmenetre részletesebben kitérünk az öntözéssel kapcsolatos problémák tárgyalása során. Maga a VGT a járulék kapcsán megállapítja, hogy mivel az a vízkivétel költségének elhanyagolható hányadát képezi, ezért annak „általános víztakarékossági hatása mérsékelt”.71 Ehhez képest a MTA vízstratégiája némileg keményebben fogalmaz (tudniillik, hogy a vízkészletjárulék nem ösztönöz takarékosságra),72 a MTA egyik intézetének tanulmánya pedig egyenesen azt állapítja meg, készletköltséget a jelenlegi szabályozás nem ismeri, mivel a tanulmány készítői szerint a vízgazdálkodás keretei között alkalmazott vízkészletjárulék nem tükrözi az igénybe vett készlet tényleges szűkösségét.73 A helyzet javítása érdekében mind a VGT, mind annak háttértanulmányai megfogalmaznak előremutató javaslatokat. Elöljáróban a VGT leszögezi: a vízkészletjárulék kapcsán különösen fontos, hogy betartható jogszabály szülessen, továbbá az is, hogy határozottan fellépjenek az illegális vízhasználattal szemben. Mindezek mellett a VGT további differenciálást sürget, illetve a jelenlegi szabályozás újragondolását mind az egyes tevékenységek közötti elosztást, mind az egyes területek közötti megkülönböztetést, mind a vízbő-, illetve vízszűke-időszakok elhatárolását illetően.74 Magunk részéről – tekintettel az Európai Bizottság által kezdeményezett német ügyre – érdemesnek tartanánk újraértékelni a mentességek rendszerét. Kérdéses ugyanis, hogy bizonyos vízhasználatok, vízszolgáltatások kapcsán (pl. mezőgazdasági öntözés) nem léptük-e túl a mérlegelési szabadságnak azt a keretét, amelyet a VKI biztosított a tagállamok számára. Ennek megítélése végett a következőkben a költségmegtérülés elvével kapcsolatos tagállami mérlegelési lehetőségekkel foglalkozunk. IV. A tagállamok mérlegelési lehetőségei a költségmegtérülés elvének alkalmazása kapcsán. Fontos hangsúlyozni, hogy a VKI többféle kivételi, mérlegelési lehetőséget is ismer a 67

BURGER et al: i. m. 24–25. Vgtv 15/A-15/E. §, valamint 43/1999. (XII. 26.) KHVM rendelet a vízkészletjárulék kiszámításáról. 69 NAGY Zoltán: Környezeti adózás szabályozása a környezetpolitika rendszerében, Miskolci Egyetem, Miskolc, 2013, 210. 70 NAGY Zoltán: Környezeti adózás szabályozása…, 212. 71 VGT 266. 72 Magyarország vízgazdálkodása…, 141. 73 KOSKOVICS Éva–UNGVÁRI Gábor: Áttekintés a magyar víziközmű-ágazatról, in: Verseny és szabályozás 2010 (szerk.: KISS Ferenc László–NAGY Csongor István–VALENTINY Pál), MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2011, 306–307. 74 VGT 267. Lásd még minderről: BURGER et al: i. m. 9–11.; RÁKOSI–MOZSGAI: i. m. 10. 68


383

szabályozásának főbb előírásai alól, illetve kapcsán (a VKI-vel kapcsolatban megfogalmazott kritikák egyik eleme éppen a mentesülések túlzott lehetősége75). Jelen pontban csak a 9. cikkre, vagyis a költségmegtérülés elvére koncentráltan, annak speciális mérlegelési lehetőségeire fókuszálva foglalkozunk a VKI előírásaival. Elsőként megemlítendő, hogy a 9. cikk (1) bekezdése rendelkezik egy határidőről, nevezetesen: „a tagállamok 2010-ig biztosítják, hogy a vízzel kapcsolatos árpolitika biztosítson megfelelő késztetést a vízhasználók számára, hogy a vízkészleteket hatékonyan használják…”. Ennek a határidőnek a magyar szakirodalomban van egy olyan olvasata, amely szerint e szabály nem a 9. cikkben részletezett árpolitika bevezetéséről rendelkezik, hanem (pusztán) arról, hogy erre az időpontra kell kidolgozni a hatékony árpolitikát.76 Mindezen előíráson túl a VKI 9. cikke a következő tagállami mérlegelési lehetőségeket nevesíti. Egyrészt a VKI lehetővé teszi a költségmegtérülés bevezetése, alkalmazása kapcsán, hogy a tagállamok tekintettel legyenek „a költségek megtérítésének szociális, környezeti és gazdasági hatásaira, továbbá az érintett régió vagy régiók földrajzi és éghajlati jellemzőire”77. Másrészt a VKI felhívja a figyelmet, hogy nem jelenti a költségmegtérülés elvének sérelmét az, ha a tagállamok olyan megelőző vagy helyreállító intézkedéseket finanszíroznak, amelyeket egyébként éppen a VKI célkitűzéseinek elérése érdekében tesznek.78 Végül a VKI lehetőséget ad – megfelelő indokokkal alátámasztva – a teljes megtérülés elve alkalmazásának mellőzésére egyes vízhasználatok esetében, ha ezen lépésük egy már fennálló gyakorlatnak megfelel és egyébiránt nem veszélyezteti a VKI célkitűzéseinek teljesítését.79 Utóbbi mérlegelési lehetőség meglehetősen tág keretek között mozog, és a VKI szövegéből nehezen kiolvashatók e mérlegelési lehetőség határai. A már korábban is hivatkozott német ügy – a vízszolgáltatások, vízhasználat fogalmának értelmezésén túl – éppen a mérlegelési lehetőségek kereteit kísérli meg értelmezni. A már fentebb hivatkozott ügyben, amelynek egyelőre pusztán az EU Bizottság által benyújtott keresete elérhető, a Bizottság véleménye szerint Németország egyes szolgáltatásokat a VKI rendelkezéseibe (2. cikk 38. pont, és 9. cikk) ütköző módon vont ki a vízszolgáltatások fogalmi köréből. A Bizottság véleménye szerint ugyanis (a) villamos energia termelése, a hajózás és az árvízvédelem érdekében történő duzzasztás vízszolgáltatásnak minősül; (b) vízszolgáltatásnak minősül a ’saját fogyasztás’ is; (c) Németország a vízhasználatok olyan jelentős körét zárta ki teljesen a vízszolgáltatások köréből, hogy mindez messzemenően meghaladja a VKI 9. cikkében biztosított mozgásteret. A bizottsági kereset kapcsán magunk fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a kereset vízszolgáltatásként taglal olyan tevékenységeket is, amely szerintünk pusztán vízhasználatnak minősül. Ugyanakkor mindez majdhogynem irreleváns a VKI 9. cikk költségmegtérülés elve szempontjából, ui. a tagállamoknak a vízhasználatok kapcsán is biztosítani kell (amint erre korábban utaltunk) azok megfelelő hozzájárulását a vízszolgáltatások költségmegtérülésének elvéhez. Tehát – némileg átfogalmazva e kijelentést – megítélésünk szerint a kérdés valójában nem az, hogy a német joganyag vízszolgáltatásnak minősített-e bizonyos esetköröket (megítélésünk szerint a Bizottság kapcsolódó indoklása nem mindenben helytálló), hanem az, hogy Németország ezen vízhasználatok vonatkozásában biztosítja-e azok hozzájárulását a vízszolgáltatás75

EU Environmental Law (ed. Ludwig Krämer), Sweet & Maxwell–Thomson Reuters, London, 2012, 256.; BELL–MCGILLIVRAY: i. m. 594–595.; SZILÁGYI: Vízjog 139–140. 76 BURGER et al: i. m. 19. 77 VKI 9. cikk (1) bek. utolsó mondata. 78 VKI 9. cikk (3) bek. 79 VKI 9. cikk (4) bek.

384


ok költségmegtérülésének elvéhez. Fontosnak tartjuk megjegyezni továbbá, hogy az EU Bizottság Magyarország esetében is megállapította80 már a mentességek kiterjedt alkalmazását, a mentességek indoklásának elnagyolt jellegét. Ebből kifolyólag a német ügy végkifejlete Magyarország esetében is kiemelkedő jelentőséggel bír. 4. A víziközmű-szolgáltatások és a mezőgazdasági vízszolgáltatások összevetése a költségmegtérülés elvének biztosítása szempontjából A Magyar Tudományos Akadémia felosztása alapján települési,81 illetve területi82 vízgazdálkodást különböztethetünk meg egymástól. Jelen fejezet során ezen felosztáshoz igazodva alapvetően a víziközmű-szolgáltatásokra, illetve a mezőgazdasági vízszolgáltatások körébe tartozó öntözésre vonatkozó hatályos szabályokat fogjuk összevetni. Az összehasonlítás során elsődlegesen a korábbi fejezetek során részletezett költségmegtérülés elvének végrehajtására koncentrálunk, illetve az elvvel összefüggő egyéb szabályozási területekre is kitérünk. Mielőtt részleteiben összehasonlítanánk a két terület releváns részeit, fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a víziközmű-szolgáltatásokhoz kapcsolódóan már megszületett az a jogszabály, amely a költségmegtérülés elvét szolgálja. 2011 végén az Országgyűlés a víziközműszolgáltatásról szóló 2011. évi CCIX. törvényben (továbbiakban: Vksztv.) döntött a víziközművek szabályozásának megújításáról, illetve számos elemét tekintve a szabályozás megteremtéséről. A Vksztv. fokozatosan, több időpontban lép, illetve lépett hatályba; legtöbb érdemi rendelkezése 2012. július 15. napjától él, a legfontosabb végrehajtási rendelete83 (Vhr.) pedig 2013. március 1. napjától. Egyértelműen megállapítható, hogy a Vksztv. komoly előrelépést jelentett a víziközműágazat fenntartható működése szempontjából a korábbi időszak szabályozási környezetéhez képest.84 Ezen előzmények után, a korábbi időszak korrekciójaként, 2011-ben elfogadásra került a Vksztv., majd a Vhr., valamint módosításra került a víziközművek üzemeltetéséről szóló 21/2002. (IV. 25.) KöViM rendelet. Fontos kiemelnünk, hogy mindezeken túl számos más jogszabály85 is fontos szerepet tölt be a terület szabályozásában. A Vksztv. egyes rendelkezései – mint azt korábban említettük – fokozatosan lépnek hatályba. Ezek tükrében 2016-ig a rendszer kiépülésének korszakát éljük, és majd csak ezen átmeneti időszak lejártát követően áll be a véglegesnek tekinthető szabályozás. Ezzel szemben a mezőgazdasági vízszolgáltatások területén még nem beszélhetünk olyan hatályos jogszabályról, amely a költségmegtérülés elvének végrehajtását szolgálná e 80

SWD(2012) 379 Volume 15, 3. A települési vízgazdálkodás mindazon tevékenységek, szolgáltatások összessége, amelyek jó minőségben és megfizethető áron biztosítják a lakossági, intézményi és ipari ivóvízhasználatokat, a keletkező szennyvizek környezeti-közegészségügyi szempontból megfelelő tisztítását és elhelyezését, továbbá a település területét érintő csapadékvizek károkozásmentes elvezetését. Magyarország vízgazdálkodása…, 255. 82 A hagyományos felosztás szerint a belvízrendezést, a hegy- és dombvidéki vízrendezést, az öntözést és a vizes élőhelyek vízforgalmának szabályozását foglalja magában a területi vízgazdálkodás. Uo. 233. 83 58/2013. (II. 27.) Kormányrendelet a Vksztv egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról. 84 Lásd bővebben: SZILÁGYI: A víziközmű-szolgáltatások és a víz árának szabályai, Journal of Agricultural and Environmental Law 2012/13, 92–104. 85 Lásd pl. a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatalról (MEKH) szóló 2013. évi XXII. törvényt (sarkalatos!). 81


385

vízszolgáltatás vonatkozásában. Ugyanakkor felhívnánk arra a figyelmet, hogy a jogi szabályozás területén már elindult az egységes mezőgazdasági vízszolgáltatási díj bevezetésének folyamata, azonban a gyakorlati eredményekig még hosszú út vezet. A folyamat első lépésének tekinthető az egyes agrár tárgyú törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXIII. törvény, mely többek között a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvényt is módosította. A módosítás következtében a Vgtv. V. fejezete egy új alcímmel (Mezőgazdasági vízszolgáltatási díj) egészült ki. Azonban a Vgtv. a mezőgazdasági vízszolgáltatási díj vonatkozásában csak kerettörvény, ugyanis a díj megállapításának részletes szabályait a mezőgazdasági vízszolgáltatás díjképzési rendjéről szóló kormányrendelet határozza meg.86 Érdekességképpen megemlítjük, hogy a Vgtv. 15/F §-a 2013. február 1-jétől hatályos, de a részletszabályokat tartalmazó kormányrendelet ekkor még tervezeti formában sem létezett. A Vidékfejlesztési Minisztérium 2013. április 24-én nyújtott be előterjesztését a mezőgazdasági vízszolgáltatás díjképzési rendjéről szóló Kormányrendelet tervezetről (továbbiakban: Korm. rend. tervezet).87 Jelen tanulmány írásakor a tervezet közigazgatási egyeztetése még folyamatban van, ugyanakkor a jelen fejezetben levonunk bizonyos következtetéseket a tervezet rendelkezésünkre álló tartalma alapján. Előirányozzuk, hogy a víziközmű-szolgáltatásokkal kapcsolatban részletesebb elemzésre van lehetőség, míg a mezőgazdasági vízszolgáltatások tekintetében nem lehetséges széles körű elemzést adni a jogi szabályozás jelenlegi hiányosságai miatt. 4.1. A költségmegtérülés elve és annak tartalma a Vksztv.-ben, illetve a Kormányrendelet tervezetben I. A Vksztv. egyes rendelkezéseinek – amelyek a teljes gazdasági költség egyes elemei közül elsődlegesen a pénzügyi költségekkel állnak összefüggésben – ismertetését megelőzően fontosnak tartjuk bemutatni, hogy a törvény miként is emelte át a VKI költségmegtérülésének elvét. A költségmegtérülés elvének fogalmát tartalmazza a Vksztv. is, amelynek értelmében a költségmegtérülés elve alapján „a víziközmű-szolgáltatás igénybevételéért fizetendő díjban a víziközmű működtetésével kapcsolatos indokolt költségeknek – a … [VKI] 9. cikkének rendelkezéseivel összhangban – meg kell térülniük”.88 Kérdésként vethető fel, hogy a Vksztv. költségmegtérülés elve89 mennyiben van összhangban a VKI 9. cikkében szereplő elvvel?90 A nevezett díjtételben ugyanis, a Vksztv. meghatározása alapján alapvetően csak a ’víziközmű működtetésével kapcsolatos indokolt költségeknek’ kell megtérülniük. Meglátásunk szerint ezen sajátossága a Vksztv. költségmegtérülés elvének jelentős szűkítését takarja a VKI 9. cikkében szereplő költségmegtérülés elvéhez képest, ui. a VKI költségmegtérülés elvének csak egy bizonyos elemét foglalja magában. Ennek kapcsán magunk a következő megjegyzéseket tartjuk fontosnak kiemelni. Egyrészt a vonatkozó rendelkezést értékelhetjük úgy, hogy a Vksztv. alapvetően a pénzügyi költségekre kíván fókuszálni előírásaiban, hiszen a külső költségek más törvények 86

A Vgtv. 15/F. § (5) bekezdés. VM/JF/75/2013. számú előterjesztés 1. melléklete tartalmazza a mezőgazdasági vízszolgáltatás díjképzési rendjéről szóló Korm. rendelet tervezetét (a továbbiakban: Korm. rendelet tervezet). 88 Vksztv. 1. § (1) bek. h) pont. 89 Meghatározása kapcsán lásd VGT. 257.; BURGER et al: i. m. 21–22. 90 Vö. HORVÁTH M. Tamás–PÉTERI Gábor: Nem folyik az többé vissza, in: Verseny és szabályozás – 2012 (szerk.: VALENTINY Pál–KISS Ferenc László–NAGY Csongor István), MTA KRTK Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2013, 189. 87

386


rendelkezései alapján kerülnek meghatározásra (s egyébiránt ezt követően internalizálásra a víziközmű-szolgáltatás igénybevételéért fizetendő díjba!), tehát ez esetben a Vksztv.-ben erről már nem szükséges rendelkezni. Egy ilyen lehetséges értelmezés kapcsán ua. utalni kell arra, hogy a pénzügyi költségeknek csak az egyik elemét képezik a működéshez kapcsolódó költségek, ezen túl vannak más pénzügyi költségek is (beruházási, értékcsökkenési költségek etc.), és ezek nevesítése szintén elmaradt a költségmegtérülés elvének Vksztv.ben történt meghatározásából. Másrészt felvethető a VGT egyik háttértanulmányának értelmezése is a környezeti költségek vonatkozásában. Ezen háttértanulmány készítőinek olvasatában ui. környezeti költségeknek tekinthető minden olyan intézkedés költsége, amely a vizek VKI szerinti, jó állapotának elérését szolgálja91 (az értelmezésükkel egyébiránt eddig a pontig egyet tudunk érteni). Ebből az alaphelyzetből azonban a tanulmány készítői arra a következtetésre jutnak, hogy „2015-ig nincs értelme külön környezeti költséget az árakban érvényesíteni, mert az finanszírozási oldalról nehezítheti az intézkedések megtételét”.92 Meglátásunk szerint a környezeti költségek meghatározásából ilyen következtetést levonni nem kellően alátámasztható a VKI előírásaival (megjegyzendő ua., hogy a VGT háttértanulmány készítőinek fenti értelmezését erősítheti egy korábbi, a tagállamok mérlegelési lehetőségeinél kifejtett értelmezésük is; nevezetesen amely értelmezésük szerint a VKI 9. cikke alapján 2010-ig a megfelelő árpolitikát elégséges pusztán kidolgozni, s nem szükséges egyúttal be is vezetni93). Harmadrészt érdemes utalni rá, hogy a Vksztv. a víziközmű-szolgáltatások finanszírozásával összefüggően az alapelvek94 egész sorát alkotta meg. Ebből kifolyólag érdemes megvizsgálni, hogy esetleg más alapelvek nem egészítik-e ki a Vksztv. költségmegtérülés elvét olyan módon, hogy az immáron a VKI költségmegtérülés elvével essen egybe. Ezzel összefüggésben első körben érdemes megvizsgálni azon elveket, amelyek közvetlen kapcsolatot sejtetnek a külső költségekkel. (a) A Vksztv. maga is meghatározza a szennyező fizet elvét (nevezetesen: „a víziközmű-szolgáltatás pénzügyi, gazdasági és jogi feltételrendszerét olyan módon kell kialakítani, hogy amennyiben megállapítható a szennyező személye, úgy az általa okozott környezeti terhelés költségeit ő térítse meg”95), ez azonban – mint fentebb már utaltunk rá – leginkább arról rendelkezik, hogy ki viselje a költségeket. Kérdésként megfogalmazható ua., hogy egyrészt a Vksztv. szennyező fizet elvében a ’környezeti terhelés költségei’ kerültek nevesítésre, amely kapcsán pedig felvethető, hogy ezek a környezeti terhelési költségek vajon mennyiben esnek egybe a VKI költségmegtérülés elvének környezeti költségeivel (amelyről ugyebár a Vksztv. költségmegtérülés elve nem rendelkezett). Másrészt az a kérdés is megfogalmazható, hogy kit takar a ’szennyező személye’. Amennyiben a kérdés tisztázásához és a fogalom értelmezéséhez a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (Kvt.) előírásait hívjuk segítségül (értve ezalatt a Kvt.-ben meghatározott ’környezetterhelés’ illetve ’környezetszenynyezés’ fogalmakat96), akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a Vksztv. szennyező 91

BURGER et al: i. m. 8. BURGER et al: i. m. 8. 93 BURGER et al: i. m. 19. 94 Vksztv. 1., 49–50. §; 58/2013. KR 91–94. §, 2. m.; a keresztfinanszírozás vizsgálata fontos szempont volt a víziközmű-szolgáltatók működési engedélyének kiadása kapcsán is. 95 Vksztv 1. § (1) bek. e) pont. 96 Környezetterhelés: „valamely anyag vagy energia közvetlen vagy közvetett kibocsátása a környezetbe”; Kvt. 4. § 6. pont – Ez a fogalomkör meglátásunk szerint leginkább a szennyvíz ágazathoz 92


387

fizet elvének környezeti terhelés költségei illetve szennyező fogalma szűkebb esetkörre vonatkozik, mint a VKI költségmegtérülés elvében nevesített környezeti teher fogalom. A Vksztv.-ben ebben az értelemben talán helyesebb lett volna egy ’használó fizet elv’ nevesítése. (b) A másik, külső költségekkel összefüggésbe hozható alapelvnek a természeti erőforrások kíméletének elve tűnik. Ezen elv értelmében a „víziközmű-szolgáltatás kialakítása és fejlesztése tekintetében azt a műszaki, közgazdasági és szervezeti megoldást kell előnyben részesíteni, amely az ország természeti erőforrásainak védelmét, így különösen az ivóvíznyerő források és készletek, valamint a tisztítottszennyvíz-befogadók hosszú távú, fenntartható igénybevételét szolgálják”.97 Ezen elv egy szélesebb értelemben mindenképpen szolgálja a VKI költségmegtérülés elvének érvényre juttatását, ua. fontos kiemelni, hogy magára az árrendszerre csak közvetett hatást gyakorol, és nem tekinthető az árrendszer egyik szervező elvének, s ebben az értelemben – megítélésünk szerint – nem helyettesítheti a VKI költségmegtérülés elvének egyéb, külső költségekre vonatkozó elemeit. Érdemesnek tartjuk, hogy a fent említett elveken túl megemlíteni a Vksztv. olyan egyéb elveit is, amelyek közvetlenül hatnak a víziközmű-szolgáltatások árképzési rendszerére. Ezen elvek közé tartozik (a) a szolidaritás elve, (b) a legkisebb költség elve, továbbá (c) a keresztfinanszírozás tilalmának elve. A fentiek alapján magunk azt a következtetést vonjuk le, hogy a Vksztv. a költségmegtérülés elvének egy szűk, lényegében a pénzügyi költségek egy részére szorítkozó felfogását tükrözi vissza. II. A Korm. rend. tervezet jelen tartalma alapján elmondható, hogy a szabályozás a mezőgazdasági vízszolgáltatási díj tételeinek részletes felsorolásával98 egyértelművé teszi mind a vízhasználók, mind a vízszolgáltatók számára, hogy a vízszolgáltatásért fizetett díj rendkívül összetett, hiszen nem csupán a tényleges szolgáltatás költségét tartalmazza. Az ezzel kapcsolatos paragrafusok alapján megállapítható, hogy a Korm. rend. tervezet is a pénzügyi költségek megtérülésére helyezi a hangsúly. Ugyanakkor a költségmegtérülés elvéről szóló fejezetben összefoglaltuk az egyes összetevőket, mindezek alapján az árképzésnek biztosítani kell a pénzügyi, a környezeti, valamint a készletköltségek megtérülését. A mezőgazdasági vízszolgáltatások kapcsán a későbbiekben részletesen is kitérünk a készletköltségek megtérülésével kapcsolatos problémára, ugyanakkor a teljesség érdekében itt is kiemelnénk, hogy mindkét terület szabályozásával kapcsolatban megállapíthatók bizonyos hiányosságok, melyek az uniós jog által előírt kötelezettség végrehajtását veszélyeztetik. Mindezek alapján a következő fejezetben összehasonlítjuk az egyes vízszolgáltatások díjképzésére vonatkozó, jelenleg hatályos jogi szabályokat.

kapcsolható, és nem terjed ki a víz mint környezeti elem igénybevételére; pedig, amint a környezeti költségek kapcsán kiemeltük, költségmegtérülés elvéhez kapcsolódó környezeti költségek adott esetben nem csak a környezeti károkat foglalják magukba, de egyúttal a nem árazott jóléti értékelemekhez is kötődhetnek). Környezetszennyezés: „a környezet valamely elemének a kibocsátási határértéket meghaladó terhelése”; Kvt. 4. § 7. pont. – Ez a fogalom nem számol a kibocsátás alatti terhelésekkel. 97 Vksztv. 1. § (1) bek. a) pont. 98 Korm. rend. tervezet 5. § (1) bekezdése.

388


4.2. A díjszabályozás kérdéskör A díjszabályozás vonatkozásában szintén jelentős eltéréseket tapasztalhatunk a víziközműszolgáltatások és a mezőgazdasági öntözés kapcsán. I. A Vksztv. a költségmegtérülés elvének való megfelelést elsősorban a víziközműszolgáltatás díjainak megfelelő módon történő kialakításával kívánja elérni (fontos megemlíteni ua., hogy e díjon túl a Vksztv. más díjtételeket is szabályoz99). A víziközműszolgáltatás díjait víziközmű-szolgáltatónként vagy víziközmű-rendszerenként és víziközmű-szolgáltatási ágazatonként, a költségekre, árakra, díjakra vonatkozó közgazdasági összehasonlító elemzések felhasználásával, a következő szempontokra is figyelemmel kell meghatározni: (a) díjaknak ösztönözniük kell a biztonságos és legkisebb költségű víziközmű-szolgáltatást, a gazdálkodás hatékonyságának javítását, a kapacitások hatékony igénybevételét, a szolgáltatás minőségének folyamatos javítását, valamint a természeti erőforrások kímélete elvének érvényesülését; (b) figyelembe kell venni a folyamatos és biztonságos víziközmű-szolgáltatás indokolt költségeit, valamint a környezetvédelmi kötelezettségek teljesítésének indokolt költségeit, ideértve különösen a vízbázisvédelem indokolt költségeit.100 A víziközmű-szolgáltatás díját alapdíjból101 és fogyasztással arányos díjból102 álló kéttényezős díjként kell megállapítani.103 Ezen kéttényezős díjrendszer esetében az infrastruktúra finanszírozása biztonságosabbá válhat, azáltal, hogy az alapdíj elválik a mennyiségarányos díjtól.104 A víziközmű-szolgáltatás díj fogyasztással arányos díjtétele vonatkozásában a Vksztv. lehetőséget teremt az egyes felhasználói csoportokra vonatkozó díjak közötti különbségtételre (lakossági illetve nem lakossági felhasználók).105 A Gazdasági Versenyhivatal vonatkozó tanulmányában – figyelemmel az EU dokumentumaira, pl. COM(2000) 477 – már korábban (még Vksztv. elfogadása előtt) arra mutatott rá, hogy az egyes felhasználói csoportok (háztartási, ipari, mezőgazdasági) közötti megkülönböztetés tovább növeli az árazás hatékonyságát106 (fontos ua., hogy ne vezessen a fogyasztói csoportok közötti keresztfinanszírozásához,107 amit ui. a VKI nem támogat108). Mindezek mellett e megkülönböztetésre magunk részéről akként (is) tekintünk, mint amelynél a jogalkotó a VKI 9. cikke kapcsán korábban már említett szabályozási szabadságával élt; nevezetesen, hogy a vízárpolitika kialakítása kapcsán a tagállam a költségek megtérítésének szociális hatásaira figyelemmel lehet. E ponton fontosnak tartjuk kitérni a lakossági díjak megfizethetőségének kérdésére is (amely elem egyébiránt az éppen nemzetközi elismerésre váró emberi jog, az ún. vízhez 99

Így, a víziközmű-szolgáltatók egymás közötti elszámolásában szerepet játszó ivóvíz átadási árat és az átvett szennyvíz kezelési díját, valamint a víziközmű-fejlesztési hozzájárulást; Vksztv. 67–72. §. Ezek elemzéséről lásd SZILÁGYI: Vízjog, 210–211. 100 Vksztv. 62. § (1) bek. 101 Vksztv. 63. § (2)–(3) bek. 102 Vksztv. 64. §. 103 Vksztv. 63. § (1) bek. 104 BURGER et al: i. m. 22. 105 Vksztv. 64. §. 106 GVH: i. m. 7–8. 107 Horváth M. Tamásék ua. felvetik azt, hogy az integrációt követően kialakult, immár megnagyobbodott víziközmű-szolgáltatók esetében a szolgáltatókon belül fognak kiegyenlítődni a költségkülönbségek; nevezetesen a, hogy a városok fogják finanszírozni az ivóvízforrástól távolabbi, kisebb települések drágább ellátási költségeit; HORVÁTH M.–PÉTERI: i. m. 190–192. 108 BURGER et al: i. m. 22.


389

való jog egyik fontos feltételeként is szolgál109). Ezzel kapcsolatban készült tanulmányok azt követően, hogy megfogalmazták a lakossági díjak megfizethetőségének közgazdasági kategóriáját (nevezetesen, hogy az a közüzemi vízszolgáltatásokra fordított kiadások és a nettó háztartási jövedelmek aránya), felhívták a figyelmet arra, hogy Magyarország vonatkozásában ezen megfizethetőségi ráta felső korlátjának a 2,5–3,5% tekinthető.110 A tanulmány több további adatát is átvéve a VGT összegzésképpen megállapította, hogy „az elmaradott térségekben a vízre fordított kiadások meghaladják a jövedelmek 5%-át, a legszegényebb 10%-ban pedig a 10%-ot, de még a leggazdagabb térségekben (pl. Budapest) is lényegesen meghaladják a 2,5%-ot (2,9%)”.111 Ebből a helyzetből a VGT – kalkulálva a zömében uniós forrásokból finanszírozott fejlesztések pozitív hatásaival is – arra a következtetésre jutott, hogy „2015-ig nem lehet olyan díjszintet kialakítani, ami az alapintézkedések miatti költségnövekedésen túlmenően teljes mértékben fedezi az elmaradt pótlási igényeket is. A megfizethetőségi korlátok miatt a kiegészítő intézkedések későbbi – 2015 utáni – ütemezése javasolt általában, kivéve, ha az vízvédelmi szempontból és megfizethetőségi szempontból reálisan megvalósítható”.112 A megfizethetőség kérdéskörének további taglalása átvezet bennünket a víziközműszolgáltatás díjának hatósági árként történő szabályozására (amely kétségtelenül megteremti annak lehetőségét, hogy a megfizethetőség figyelembevételre kerüljön), ennek előtte azonban még fontos megemlíteni a Vksztv. szociális szempontokat érvényre juttató szabályait. A Vksztv. egyrészt szabályozza a lakossági felhasználók esetében a közszolgáltatási ivóvíz-szolgáltatás felfüggesztésének esetét, módját és feltételeit113 (ezen előíráscsoport egyébiránt szintén több ponton kapcsolódik a vízhez való joghoz mint emberi joghoz). Másrészt a Vksztv. – 2014. január 1. napjától – bevezette a védendő (szociálisan rászoruló vagy fogyatékkal élő) felhasználókra vonatkozó előírásokat. A villamos energia illetve földgáz kapcsán már korábban létező új szabályok jól illeszkednek a VKI költségmegtérülés elvében támasztott követelményekhez, hiszen a védendő fogyasztóra vonatkozó szabályok nem szüntetik meg a felhasználó díjfizetési kötelezettségét, pusztán a teljesítés körülményeit (segítség a mérőóra leolvasásához etc.) és feltételeit (részletfizetés, fizetési haladék) hivatottak segíteni.114

109

A vízhez való jog nemzetközi elismerésének folyamatáról, annak magyarországi megfogalmazásáról, illetve a megengedhetőségi elem tekintetében lásd a magyar szakirodalomból: SZAPPANYOS Melinda: Víz és jog – A vízhez való jog érvényesíthetősége az ENSZ keretében, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2013, 9–130.; Right to Water and the Protection of Fundamental Rights in Hungary (szerk.: GREKSZA Veronika–SZABÓ Marcel), PTE ÁJK Európa Központ, Pécs, 2013, 1–227.; KARDOS Gábor: A vízhez való jog, Acta Humana 2004/1, 93–98.; KECSKÉS Gábor: A vízhez való jog nemzetközi jogi koncepciója, Állam- és Jogtudomány 2009/4, 569–598.; RAISZ: A vízhez való jog egyes aktuális kérdéseiről, in: Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében (szerk.: CSÁK Csilla), Miskolci Egyetem, Miskolc, 2012, 151– 159.; FODOR: A víz az Alaptörvény környezeti értékrendjében, Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica 2013/31, 342–345.; SZILÁGYI: Vízjog, 215–217. 110 BURGER et al: i. m. 3. 111 VGT 262. 112 VGT 263. 113 Vksztv. 56–58. §; Vhr 72. §. 114 Vksztv. 2. § 29. és 30. pontok, 58/A-58/D. §, 61/A. §.

390


A szociális szempontok érvényre juttatása szempontjából fontosnak tartjuk megemlíteni a Vksztv. szabályozási körén kívüli lakossági víz- és csatornaszolgáltatás támogatást115 is, amelynek korábbi formái kapcsán a szakirodalomban meglehetősen kritikus észrevételek is megfogalmazódtak.116 A pénzügyi költségek vonatkozásában számos egyéb szabályozás is jelentőséggel bír a Vksztv. fent elemzett rendelkezésein túlmenően. Érthető mód az árszabályozásra hatással bír például az adórendszer is; s itt különösen fontosnak tartjuk kiemelni a víziközműszolgáltatási szektort is érintő – köznapi nevén – csőadót.117 Hasonlóképpen érintette a víziközmű-szolgáltatást a 2013-as rezsicsökkentés, amely megítélésünk szerint bizonyos értelemben időelőtti volt.118 Végezetül fontosnak tartjuk megemlíteni a támogatások megítélését, illetve szerepét a költségmegtérülés elvének viszonylatában. Elöljáróban kiemelendő, hogy a pénzügyi támogatások ún. pozitív ösztönzőknek tekinthetők, amelyek alkalmazhatósága csak korlátozott lehet, hiszen a szennyező fizet elv és költségmegtérülés elvének alkalmazása a VKI szerint alapkövetelmény.119 A 2007–2013-as uniós időszakban nagy összegben álltak rendelkezésre ezek a források.120 A 2014–2020-as uniós költségvetési időszakban úgy tűnik, ismételten sikerül majd pénzügyi eszközöket bevonni az ágazat fejlesztésébe, pontos adatok azonban jelen kézirat lezárásakor még nem álltak rendelkezésre, mivel a Partnerségi Megállapodáshoz (PM) kapcsolódó operatív programok (OP) végleges verziójának kidolgozása, valamint a PM és az OP-k Európai Bizottság által történő elfogadtatása még hátravan. II. Az öntözési célú mezőgazdasági vízszolgáltatás jelenlegi árazásának problematikájáról is szólnunk kell ezen alfejezet során. Ugyanis az öntözési célú vízigények – a saját kutas megoldástól, illetve az önellátás egyéb formáitól eltekintve – főműveken keresztül vagy azok nélkül történő kielégítése az állami tulajdonú vizekre és vízi létesítményekre alapozódik, és a vízügyi igazgatások vagy a vízi társulatok közvetítésével realizálódik.121 A két szervezet ezen tevékenysége a VKI szerinti vízszolgáltatásnak minősül, tehát esetükben is olyan árpolitikát kell kialakítani, amely megfelel a költségmegtérülés elvének. A rendszerváltást megelőzően a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés politikáját lényegében a központi előírások szabták meg, illetve jelentős állami szerepvállalás jellemezte a korszakot. Az öntözéses vízgazdálkodás alapvetően három pólusú volt: a főművek (főcsatornák, gravitációs zsilipek, szivattyúk) állami tulajdonban voltak, kezelésüket az 1950-és években létrejött vízügyi igazgatóságok (majd jogutódjaik) végezték. A vizek táblák közötti 115

Lásd pl. Magyarország 2014. évi központi költségvetéséről szóló 2013. évi CCXXX. törvény 3. mellékletének 2. pontjában meghatározott lakossági víz- és csatornaszolgáltatás támogatást. Értelmezéséhez lásd MOZSGAI–NAGY–RÁKOSI: i. m. 29. 116 HORVÁTH M–PÉTERI: i. m. 191–192. 117 Az adó a víziközművek vonatkozásában a szolgáltatókat terheli; lásd a 2012. évi CLXVIII. törvény a közművezetékek adójáról 4. § (3) bek.; a jogszabály elemzéséről lásd NAGY Zoltán: Az adóés díjpolitika szabályozási eszközei az energiaszektorra vonatkozóan szolgáltatási szempontból, m. a. A téma kapcsán lásd továbbá NAGY Zoltán: Környezeti adózás szabályozása…, 88–251. 118 Részleteiben lásd SZILÁGYI: A magyar víziközmű-szolgáltatók integrációja jogi nézőpontból, Pro Futuro 2014/1, m. a. 119 RÁKOSI–MOZSGAI: i. m. 10. Lásd MOZSGAI–NAGY – RÁKOSI: i. m. 2–3. 120 Ezekről lásd VGT 283., 361., 364.; BURGER et al: i. m. 20.; Tájékoztató Magyarország Vízgyűjtőgazdálkodási Tervéről (szerk.: PERGER László), Vízügyi és Környezetvédelmi Központi Igazgatóság, Budapest, 2010, 43–44.; forrás (2014. 03. 28.): http://oko-zrt.hu/images/okolet/ny3.pdf 121 HARTWIG Lászlóné–RÁKOSI Judit: 4/2. FÜGGELÉK Vízgyűjtő-gazdálkodási tervek készítése. Vízhasználatok gazdasági elemzése, ÖKO Zrt. vezette Konzorcium, Budapest, 2009, 13.


391

szétosztása és műveinek kezelése az öntözési társulatokhoz tartozott, míg a tényleges öntözés feladata a gazdálkodóké volt. A korszakban kialakított öntözési főművek, vízkivételi és vízszétosztó hálózatok kiépítésével potenciálisan mintegy félmillió hektár öntözése vált lehetővé.122 A rendszerváltozás után alapvető változás következett be a mezőgazdaság politikájában, amely jelentős hatással volt a területi vízgazdálkodásra is, ugyanis a korábbi tervutasításos fejlesztési politika megszűnt, és nem alakult ki új politika. A legnagyobb problémát az állami szerepvállalás jelentős csökkenése okozta, amely az öntözés területén egy láncreakciót indított el: állami támogatások nélkül értelemszerűen megnövekedtek a vízdíjak, így az öntözés üzemi szinten csak kevés esetben lehetetett gazdaságos. A problémát tovább mélyítette a földbirtokok felaprózódása, mely kedvezőtlen hatással volt a szántóföldi gazdálkodás egészére, így az öntözésre is. A folyamat eredményeként az öntözés szerepe, valamint az öntözött területek aránya rohamosan csökkent.123 A mezőgazdasági vízszolgáltatás a rendszerváltozás óta szabad áras tevékenység. A jelenlegi öntözési rendszer árazási problémájának alapját elsősorban az előző pontban felvázolt, bonyolult tulajdonjogi helyzet képezi. A különböző szolgáltatók eltérő szintű és árszínvonalú szolgáltatást nyújtanak, ugyanis nincs egységes és minden vízszolgáltató által használatos költségkalkulációs rendszer, amely lehetővé tenné a vízszolgáltatás költségeinek korrekt meghatározását. A probléma a következőképpen foglalta össze: „a vízszolgáltatásban a szolgáltatók érdekérvényesítő képessége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a gazdálkodóké. Ezt bizonyítják a diktátumszerű vízszolgáltatási szerződések, ahol a szolgáltató tetszőleges árszintet határozhat meg, így akár egyazon vízkivételi helyen – piaci szempontból nem magyarázható – több mint tízszeres árkülönbségek is előfordulhatnak.”124 Az árszabályozással kapcsolatban különösen fontos kiemelnünk, hogy 2006-tól kezdve a Vgtv. értelmében nem kell a vízhasználónak vízkészletjárulékot fizetnie, többek között az öntözési vízhasználatok vonatkozásában, tehát a mentességek egyik fajtáját jelenti.125 A VGT-hez készült egyik háttéranyag azzal magyarázza a mentességet, hogy a járulék a vízkivétel költségének mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, mind a közüzemi szektorban viszonylag kis hányadát teszi ki, ezért általános víztakarékossági hatása mérsékelt.126 Álláspontunk szerint a jövőben az öntözési célú vízhasználatra is ki kellene terjeszteni a járulékfizetési kötelezettséget, ugyanis a vízkészletjárulék a vízkészletek védelmét és megóvását hivatott szolgálni. Mindezek fényében véleményünk szerint egyrészt indokolatlan az öntözési célú vízhasználat pozitív megkülönböztetése, másrészt ez a megkülönböztetés veszélyezteti a költségmegtérülés elvének elemei közül a készletköltségek biztosítását. 4.3. Tulajdoni kérdések rendezése Annak ellenére, hogy mind a víziközmű-szolgáltatás, mind pedig az öntözés költségmegtérülés elvével csak áttételesen áll kapcsolatban a vonatkozó kérdéskör, mégis fontosnak tartjuk bizonyos mélységig elemezni, mivel rendkívüli jelentőséggel bír a szabályozás kialakítása kapcsán. Mindenekelőtt leszögeznénk, hogy a víziközmű-szolgáltatások területén már kezdetét vette a tulajdoni kérdések rendezésére irányuló folyamat, ezzel szemben a mező122

Magyarország vízgazdálkodása…, 237. Magyarország vízgazdálkodása…, 239. 124 http://www.haki.hu/tartalom/090901mgvizhaszn/01_Graf_Jozsef.pdf 2013. 10. 25. 125 Vgtv. 15/C. § (1) bekezdés l) pont. 126 HARTWIG–RÁKOSI: i. m. 16. 123

392


gazdasági vízszolgáltató művek tulajdonosi, illetve vagyonkezelői körére vonatkozó jogi szabályozás még várat magára, így számos, lényegében erre visszavezethető problémával kell szembesülnünk e területen. I. A víziközmű-szolgáltatásokkal kapcsolatos tulajdoni kérdések rendezése. Alapvetően elmondható, hogy a víziközmű-szolgáltatással összefüggő tulajdoni kérdések rendezése túlmutat a Vksztv. szabályozásán, és a kapcsolódó szabályozás alapjait – az Alaptörvény 38. cikkéből kiindulva – más törvények fektették le. Ezek közül is kiemelendő a sarkalatosnak minősülő, nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (továbbiakban: Nvtv.). A tulajdoni kérdések kapcsán lényegében három esetkört kellett rendezni. (a) A Nvtv. rendelkezései alapján a víziközművek működésének alapját jelentő legfontosabb vízadók (felszíni- és felszín alatti vizek) lényegében127 a nemzeti vagyon részeként az állam illetve a helyi önkormányzatok kizárólagos tulajdonában állnak.128 (b) A víziközművek kapcsán mind a Nvtv.,129 mind pedig a Vksztv. tartalmaz rendelkezéseket. Utóbbi rendelkezéseire hivatkozással sommásan a következőket állapíthatjuk meg: víziközmű kizárólag az állam és települési önkormányzat tulajdonába tartozhat.130 A Nvtv. és Vksztv. vonatkozó előírásai egy a rendszerváltás óta fennálló bizonytalan jogi helyzetet hivatottak feloldani, amelyben a víziközmű-elemek tulajdonjogi megítélése és többek között azok apportálhatósága körül folyt a vita egy – a szakirodalom által – közjogi, illetve magánjogi megközelítés131 között. (c) A víziközmű-szolgáltatáshoz kapcsolódó tulajdoni kérdések harmadik esetkörét a víziközmű-szolgáltatók tulajdonosi háttere képezi. Ebben a körben is sok szabályt találhatunk.132 Ami összefoglalásként megállapítható: víziközmű-szolgáltatók tulajdonosa nem csak állam, önkormányzat lehet (de iure), ugyanakkor (de facto) a rendszer – megítélésünk szerint – mégis az irányba hat, hogy alapvetően ilyen tulajdonosi háttérrel rendelkező víziközmű-szolgáltatók jöjjenek létre.133 Ezen a ponton fontos utalnunk a víziközmű-szolgáltatók integrációjára,134 mely a víziközmű-szolgáltatások pénzügyi költségeit közvetlenül érintő kérdéskört takar. Az integráció elsődleges és alapvető célja a víziközmű-szolgáltatók hatékony üzemméretének kialakítása. A kérdéskör jelentőségét Horváth M. és Péteri szerzőpáros a következőképpen foglalja össze: „A nagy eszközigényű hálózatos szolgáltatások esetében a hatékony üzemméret a költségeket alakító legfontosabb tényező. Már a megkezdett összevonások után, 2012 végére megyénként két-három nagy, legalább ötvenezres felhasználói egyenértékest ellátó víziközmű-szolgáltató jött létre. A közös közműrendszerek kialakítására ösztönöz az is, hogy a törvény alapcéljai között a regionalitás elve fontos helyet foglal el…”135 A költségek sajátosságaira vonatkozóan érdemesnek tartjuk idézni egy másik szerzőpáros megállapítását is, nevezetesen hogy a „víztermelés-szolgáltatás költségeinek 70–90%-a az állandó költség 127

Lásd ugyanakkor pl. a Vgtv. 6. § (4) bekezdését az ingatlan tulajdonosának a tulajdonában álló vizeiről. 128 Lásd a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (továbbiakban: Nvtv.) 4. § (1) bek., 5. § (3) bek. d) pont. 129 Nvtv. 4. § (1) bek. (kizárólagos állami tulajdonként nevesíti a Nvtv. 1. mellékletében meghatározott állami tulajdonban álló vízi közműveket), Nvtv. 5. § (5) a) pont (a helyi önkormányzat korlátozottan forgalomképes törzsvagyonaként nevesíti a helyi önkormányzat tulajdonában álló közművet). 130 Vksztv. 6. § (1) bek. 131 A két megközelítésről lásd még SZILÁGYI: Vízjog, 79–94. 132 Nvtv. 4. § (2), (4)–(7) bek., 5. § (5), (7) bek., 2. melléklet, Vksztv. 16. § (6) bek. 133 A kérdéskör részletes kifejtéséről lásd SZILÁGYI: A magyar víziközmű-szolgáltatók… 134 Részleteiben lásd a SZILÁGYI: A magyar víziközmű-szolgáltatók… 135 HORVÁTH M.–PÉTERI: i. m. 187–188.


393

(amortizáció, fejlesztési hitelek költsége) és csak 10–30% a változó költség (anyag, energia, munkabér, szállítás). Ennek következtében a teljesítményükben kihasználatlan vízilétesítmények erősen megdrágítják a víztermelés költségeit, gazdaságtalanná teszik üzemi szinten a víztermelést-szolgáltatást”.136 Az ideális üzemméretet a jogalkotó egy – főszabály szerint – 150 ezres felhasználói egyenértékben137 állapította meg, az integrációs folyamat megvalósításának eszközeként pedig a víziközmű-szolgáltatók működési engedélyének megszerzésére irányuló eljárás138 szolgál. A folyamat első állomásában a korábbi 400 körüli víziközmű-szolgáltatói létszám 46-ra csökkent. Ezen integrációs folyamatot – amely várhatóan 2016 végével zárul – egy korábbi munkánkban139 részleteiben is elemeztük, ezért itt csak akképpen utalunk rá, hogy megítélésünk szerint az integráció jelentősége abban rejlik, hogy hozzájárul(t) a víziközműszolgáltatók gazdaságosabb működéséhez. Fentebb utaltunk arra, hogy a víziközmű-szolgáltatás (újra)szabályozását indokoló egyik hiányosság az volt, hogy országosan nem rendelkeztünk egységesen szempont alapján felvett adatokkal a magyar víziközmű-vagyon állapotáról. Ha pedig ilyen adatok nincsenek, akkor a működési költségekkel történő bármiféle kalkuláció (hasonlóképpen az esetleges pótlási, felújítási munka is) szükségképpen csak pontatlan lehet. A Vksztv. azon rendelkezései,140 amelyek alapján a jogalkotó megköveteli, hogy a víziközmű tulajdonosa vagyonértékelést végeztessen a víziközmű vonatkozásában, mindezek fényében különös jelentőséggel bír. Az előírás ekképpen a költségmegtérülés elvének egyik előfeltételét jelenti. Ha pedig a vagyonértékelés a költségmegtérülési elv érvényesítésének egyik előfeltétele, akkor a gördülő fejlesztési terv ennek hosszú távú megvalósítását biztosítani hivatott eszköze; a szakirodalomban hivatkozott adatok alapján ui. a víziközmű-rendszerek tervezésének időtávja 40–50 év.141 Mindezekre tekintettel a víziközmű-szolgáltatás hosszú távú biztosíthatósága érdekében – a fenntartható fejlődés szempontjaira tekintettel – víziközműszolgáltatási ágazatonként tizenöt éves időtávra gördülő fejlesztési tervet kell készíteni. A gördülő fejlesztési terv felújítási és pótlási tervből (ezt a víziközmű-szolgáltató készíti), valamint beruházási tervből (ezt az ellátásért felelős, vagyis lényegében az állam vagy önkormányzat készíti) áll, és a MEKH hagyja jóvá.142 Utolsóként fontosnak tartjuk kiemelni a számviteli szétválasztásra vonatkozó szabályokat. Ezek alapján a több víziközműszolgáltatási ágazati tevékenységet végző víziközmű-szolgáltató az egyes tevékenységeire olyan elkülönült nyilvántartást vezet, amely biztosítja az egyes tevékenységek átláthatóságát és – több más mellett – kizárja a keresztfinanszírozást.143

136

HEGEDÜS József–TÖNKŐ Andrea: A víz- és csatorna szolgáltatás alternatív strukturális modelljei, és ezek változási irányai Európában és a fejlett világban, MTA–DE Közszolgáltatási Kutatócsoport, Debrecen, kézirat, 4. 137 Vksztv. 2. § 7. pont, 27. §, 36. § (2) bek., 69–72., 84. § és Vhr. 90. §. 138 Vksztv. 27–28., 35–37., 61/B., 82., 84. §. 139 Részleteiben lásd a SZILÁGYI: A magyar víziközmű-szolgáltatók… 140 Vksztv. 12. §. A 2012. július 15-én meglévő üzemeltetési szerződés tekintetében vagyonértékelést kell végeztetni 2015. december 31-ig; Vksztv. 78. § (1) bek. A vagyonértékelés részletes szabályairól lásd a 24/2013. (V. 29.) NFM rendelet. 141 PUMP Judit: A települési vízgazdálkodás életciklus szemléletű modellje, in: Jelenségek – A városi kormányzás köréből (szerk.: HORVÁTH M. Tamás), Dialóg–Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2013, 202., 212. 142 Vksztv. 11. §. 143 Vksztv. 49. § (2) bek.

394


II. A mezőgazdasági vízszolgáltató művek tulajdonosi, illetve vagyonkezelői körének problematikája. Jelen alfejezet kezdetén utaltunk rá, hogy a mezőgazdasági vízszolgáltató művek vonatkozásában nem beszélhetünk még olyan jogi folyamatról, amely a tulajdoni, illetve vagyonkezelői viszonyokat lenne hivatott szabályozni. Témánk szempontjából azért is kiemelkedően fontos e kérdéskör részletesebb vizsgálata, mivel a költségmegtérülés elvének érvényre juttatása e problémakör következtében jelentős akadályba ütközik. Alapvető problémát jelent ugyanis, hogy a mezőgazdasági vízellátás jelenleg összetett, több tulajdonost, illetve vagyonkezelőt érintő csatornákon keresztül történik, ugyanis nincs jelenleg olyan egységes jogszabály, amely egyértelműen rögzítené az öntözési csatornákra vonatkozó tulajdonosi, illetve vagyonkezelői szabályokat, így országos szinten elég változatos kép alakult ki.144 A Nemzeti Vízstratégia hat pontban határozza meg a mezőgazdasági vízszolgáltatást biztosító vízi létesítmények tulajdonviszonyait, melyek a következők: (a) kizárólagos állami tulajdonban a vízügyi igazgatóságok kezelésében lévő vízi létesítmények, (b) állami tulajdonban a kormányhivatalok kezelésében lévő forgalomképes vízi létesítmények, (c) állami tulajdonban társulati kezelésben lévő forgalomképes vízi létesítmények, (d) társulati tulajdonban lévő vízi létesítmények, (e) önkormányzati tulajdonban lévő csatornák, (f) a gazdálkodók tulajdonában lévő üzemi táp-, öntöző- és belvízcsatornák.145 A fentebb felvázolt a tulajdonosi, vagyonkezelői helyzetet tovább bonyolítja, hogy egyes csatornák nem kizárólagos öntözési célt szolgálnak, ugyanis a víz mesterséges szállítása az egyik legköltségesebb művelet, tehát költséghatékonyabb megoldás a csatornák több dologra történő használata. A mezőgazdasági vízszolgáltató művek üzemeltetéséről szóló 2/1997. (II. 18.) KHVM rendelet felsorolja a mezőgazdasági vízszolgáltató műveket, melyek a csatorna, a kettős működésű csatorna, a duzzasztott víztér, illetve a tározó.146 A rendelet meghatározza a kettős működésű csatorna fogalmát is, mely az alapvető belvízelvezetés mellett mezőgazdasági és/vagy egyéb célú vízszolgáltatási feladatot is ellátó csatorna.147 A kettős működésű csatornák esetén rendkívül fontos a megfelelő koordináció és a szakmai felügyelet, hiszen csak így lehet elérni az összehangolt működtetést. Mindezek alapján álláspontunk, mintegy de lege ferenda javaslatként, hogy tisztázni kell a változatos tulajdoni, illetve kezelői jogok gyakorlóihoz kapcsolódó jogokat és kötelességeket, valamint egyértelművé kell tenni a felelősségi kérdéseket is. Ezt követően – hasonlóan a víziközművek-szabályozásához – általános vagyon- és állapotfelmérésre is szükség lenne. Mindezek hiányában ugyanis nagyon nehéz a költségmegtérülés elvének – így például a pénzügyi költségnek – a végrehajtását megvalósítani, hiszen mindennek nincs meg a megfelelő alapja.

144

A vízi létesítmények tulajdonosi viszonyaira vonatkozó szabályanyagot tartalmaz többek között a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény, a vízitársulatokról szóló 2009. évi CXLIV. törvény etc. 145 Nemzeti Vízstratégia a vízgazdálkodásról, öntözésről és aszálykezelésről (a jövő vízügyi, öntözésfejlesztési és aszálykezelési politikáját megalapozó, a fenntarthatóságot biztosító ágazati stratégia). Készítette a Vidékfejlesztési Minisztérium Környezetügyekért Felelős Államtitkárságának Vízügyért Felelős Helyettes Államtitkársága, 2013. november 20. 146 2/1997. (II. 18.) KHVM rendelet 11. § (3) bekezdés c) pont. 147 Uo. 11. § (3) bekezdés b) pont.


395

Következtetések Elsőként megállapítható az, hogy a VKI vízszolgáltatások és vízhasználatok fogalmára, valamint a költségmegtérülés elvére vonatkozó előírásai nagyon nehezen értelmezhetők, és nagyon nehezen meghatározhatók (például az egyes költségtételek, a kivételek etc.). A nemzetállamok éppen ezért nincsenek könnyű helyzetben, amikor ezeket a szabályokat igyekeznek végrehajtani. Az Európai Bizottság ugyanakkor bizonyos körben jelezte a végrehajtás hiányosságait Magyarország és más tagállamok vonatkozásában is (Németország ellen pedig kötelezettségszegési eljárást is indított). A vízszolgáltatások költségmegtérülés elvének való megfelelése Magyarországon egybeesik két vízszolgáltatás, nevezetesen a víziközmű-szolgáltatások és a mezőgazdasági vízszolgáltatások jogszabályi hátterének újraszabályozásával. A szabályozás megújításában a víziközmű-szolgáltatásokra vonatkozó jogi háttér már előrébb jár, ennek megfelelően pedig több ponton követendő példaként szolgálhat a mezőgazdasági vízszolgáltatások kapcsán.

396


CSIBI ANDREA SZILÁGYI JÁNOS EDE. 1. A Víz-keretirányelv főbb előírásainak ismertetése

Recommend Documents