„hit kell, nemcsak az igazgatóban, hanem a közönségben is” Száz éve alakult meg Budapesten az Új Színpad
Budapest színházváros már a 20. század elején is. Száz évvel ezelőtt, 1912-ben a fővárosban hét nagyobb színház működött, s ezek közül négy – a Népopera, a Király Színház, a Magyar Színház és a Budapesti Színház – operettet is játszott. A korszak divatos színjátéktípusa mellett sikeres prózai művek is születtek ekkor: Bíró Lajos Sárga liliom című darabját a Magyar Színház, Szomory Dezső Györgyike drága gyermek című drámáját a Vígszínház mutatta be hatalmas sikerrel. Erre az időre esett Molnár Ferenc diadalmas pályakezdése. Úgy tűnt, ez a hihetetlen színházi fellendülés folytatódik, annak ellenére, hogy ekkor már konkurenciája támadt a színháznak: a film kezdetleges formája, a „kinema-sketch”. A budapesti színházigazgatók: Faludi Gábor, Beöthy László és Feld Zsigmond 1912 elején felkeresték Boda Dezső budapesti rendőrfőkapitányt, hogy tiltsa meg a primitív filmfelvételekkel összekötött nívótlan színpadi jelenetek, azaz a filmszkeccsek bemutatását. A színigazgatók tiltakozásával csaknem egy időben lépett elő Bárdos Artúr színházalapítási terveivel. Bárdos jogot végzett, Max Reinhardttól rendezést tanult Berlinben, 1910– 1911 között pedig Színjáték címmel lapot szerkesztett Budapesten. Írásait a Nyugat is közölte, s a folyóirat kiadásában jelent meg Új színpad címmel esszéinek gyűjteménye 1911-ben. Magától értetődő, hogy a harminc éves fiatalember első színházát Új Színpad néven szervezte meg. A színházalapításhoz mindenekelőtt megfelelő helyiséget kellett keresnie. „Az építőmunkások székházában, a Dembinszky utca és Aréna út sarkán, volt egy díszterem. Még valami színpadféle képződmény is volt benne. Ez nekem több volt, mint elég. Ide irányítottam színház-alapítási vágyamat” – írta 1942-ben megjelent Játék a függöny mögött című könyvében.
A színházterem átépítését Messinger-Medgyes Alajos műépítész végezte. A színpad nagyságát megkétszerezte, a nézőteret emelkedő széksorokkal, mahagóni karosszékekkel látta el, s nyolc új páholyt épített. Az Új Színpad megalakulásához szükséges huszonötezer korona alaptőkét egy „nemes szívű pénzember” bocsátotta Bárdos Artúr rendelkezésére. (A pénz egy szép napon elfogyott, s akkor az igazgatónak lefoglalták a bútorait…) Az Új Színpad szubvenciót nem kapott. Mivel az előadásokat az építőmunkásszakszervezet székházában rendezték, és elsősorban a szervezett munkásokat kívánták megnyerni közönségként, a szakszervezet minden előadás alkalmával vállalta, hogy százötven jegyet egy koronás áron megvásárol. Ez biztos bevételt ígért. Bárdos Artúr társigazgatója Révész Béla szocialista író lett. Ő tartotta a színműírókkal a kapcsolatot. Révész irodalmi tekintélyét jól jellemzi, hogy megindulásától munkatársa, később főmunkatársa volt a Nyugatnak. Ő vezette a Népszava irodalmi rovatát. Az 1910-es évek elején Zigány Árpáddal közösen szerkesztette a Renaissance című folyóiratot. Révész Béla jó barátja volt Ady Endrének, akinek „nagy kedve szottyant a színpadra, és megmutatta egy kis egyfelvonásosát – emlékezett Bárdos –, amit még Nagyváradon írt”. Révész Béla felkérte Adyt, hogy ősmagyar tárgyú színjátékot írjon az Új Színpadnak. A mű sajnos soha nem készült el. Az Új Színpad bemutatkozó előadásán – 1912. március 13-án – Simonyi Mária (Móricz Zsigmond későbbi felesége) mondta el Bárdos Artúr prológját. Simonyi magyaros szabású, kék selyemruhában, aranyos pártában állt a függöny elé, és „meghatottan, meghatóan, sok közvetlenséggel”, „eredeti bizarr hangsúlyozással”, „átérzett meleg művészettel” kérte a közönség szeretetét az új vállalkozáshoz. Bárdos prológusa nem maradt fenn, színházának legfontosabb céljairól prózában így vallott: „Az Új Színpad irodalmi műsora kettős célt szolgál. Egyrészt azt, hogy megismertesse
2
a világirodalom modern, értékes termékeit, másrészt azt, hogy a magyar irodalomban kikeresse azokat a színpadi termékeket, amelyek egy színvonalon állanak a nyugat-európai kultúra eredményeivel. Ezen kívül külön említést érdemel az Új Színpad irodalmi és társadalmi jelentőségű hivatása: a tehetséges, fiatal magyar írók támogatása.” Az első estén Krúdy Gyula Kárpáti kaland, Vámos Árpád Az efezusi özvegy és Arthur Schnitzlet Bátor Kasszián című egyfelvonásosát játszották. Utóbbi előadására Bárdos így emlékezett: „valósággal felgyújtotta a közönséget Schnitzler Bátor Kassziánja, melyet végig marionett-stílusban állítottam színpadra. Azt hiszem, ez volt az első ilynemű színpadi kísérlet. Schnitzler maga is el volt ragadtatva az ötlettől, s a bécsi reprízen ugyanígy játszatta a darabot. Bíró Mihály pompás humorú bábjáték-díszletében, melyben a berendezés tárgyai a falra voltak festve, marionettszerűen mozogtak a színészek, és mikor a tilinkó kiesett a holdkóros, haldokló Márton pajtás kezéből, a földön tovább szólt, mintha mi sem történt volna. Az ég kékjében festett, tehát egyhelyben repülő madárkák csiripeltek… Mindez hatásában több volt, mint tréfa és külsőség, mert mindenki érezte, hogy valami mély és emberi perspektívát nyitott meg a történés mögött.” A bemutatkozó est után a lapok túlnyomó része nagy rokonszenvvel írt a vállalkozásról. Az irodalmi közvélemény nagy várakozással üdvözölte az Új Színpad megalapítását. Szabolcsi Lajos A Hétben úgy vélte, ha „a modern, magyar, irodalmi dráma most sem tud megszületni, akkor nem hiszünk többé benne. Várjuk őt, jöhet…” Szini Gyula a Nyugatban nem volt ilyen derűlátó. A színházi vezetőket ostorozta azért, mert eddig nem jutott eszükbe, hogy Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, Bíró Lajost, Krúdy Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Szép Ernőt, Nagy Lajost darabírásra ösztönözzék. Bár ezek az írók végül nem írtak darabot – a képzőművészek bekapcsolódtak az Újh Színpad munkájába. A megnyitó előadáson három festőművész is közreműködött. Bíró Mihály munkájáról már volt szó. A Kárpáti kaland díszletét Katona Nándor, Az efezusi
3
özvegyét Kozma Lajos tervezte. A színház 1912. március 20-án megrendezett második bemutatójának,
egyben
egyik
legnagyobb
sikerének,
Heijermans
A
Mari
című
egyfelvonásosának díszlettervét is Katona Nándor készítette. Ezt követően már csak az utolsó bemutató szcenikai megvalósítása tükrözte Bárdos Artúr elveit: Strindberg Hattyúvér című mesejátékának díszleteit Gulácsy Lajos festette. Bárdos Artúr azt írta, hogy színháza a „színpadi rendezés legújabb eredményeit fogja bemutatni”, s „a színre kerülő műveknek olyan rendezési és képzőművészeti keretet ad, amely a legkifejezőbben fogja kidomborítani a művek belső tartalmát.” Ez a program csak akkor lehetett volna sikeres, ha az igazgató olyan értékes műveket talál, melyek kiváló színészi játékkal előadva megfeleltek volna a közönség elvárásainak. Jellemző, hogy a polgári (rossz terminussal naturalista drámának meghatározott) A Mari című Heijermans műnek, s benne Judik Etelnek (Karinthy Frigyes későbbi feleségének) volt a legnagyobb sikere. A közönség sokat tapsolt, s ami még fontosabb, a bemutató után egész héten telt házzal játszották; összesen huszonháromszor mutatták be Budapesten. Az Új Színpad fogadtatását az is befolyásolta, hogy a társulat csak egyfelvonásosok előadására kapott engedélyt, s az együttesben alig volt neves színész. A leghíresebbeket – Simonyi Máriát, Gellért Lajost, Harmos Ilonát (Kosztolányi Dezső későbbi feleségét), Marosi Adélt, Garas Mártont, Harsányi Rezsőt, Pataki Józsefet – csak a közönség nagyon szűk rétege ismerte Budapesten. Bárdos Artúr helyzetét megnehezítette, hogy a szociáldemokrata párt támogatta vállalkozását. A Népszava kritikusa úgy vélte, egyetlen bemutató sem szólt a munkásközönséghez, míg a polgári lapok nehezményezték, hogy az esetleges szocialista tendencia mindenáron való érvényesítése meggátolja az értékes művek bemutatását. Bárdos Artúr az Új Színpad műsorára tűzte Arthur Schnitzler Irodalom (1912. április 6.) és Octav Mirbeau A pénztárca (1912. április 23.) című egyfelvonásosát; s megrendezte két
4
kortárs európai színjáték – Max Daudenthey Kacagni, meghalni (1912. április 6.); Theodor Csokor Thermidor (1912. április 23.) – ősbemutatóját. A szocialista eszmékkel rokonszenvező Barta Lajosnak Tavaszi mámor címmel írt egyfelvonásosát 1912. április 6-án adták elő. Barta nem volt ismeretlen a nézők előtt: legelső művét, a Parasztokat 1911-ben a második előadás után a Magyar Színházban betiltották. A színház legnagyobb vállalkozásaként, 1912. május 4-én két Strindberg-darabot láthatott a közönség. Erre a premierre megalakulása óta készült a társulat. A halál küszöbén című művet a kritikusok elutasították; a Hattyúvér című mesejáték azonban osztatlan sikert aratott. Színrevitelével Bárdos maradéktalanul megvalósította rendezői elképzeléseit. A bemutató előtt így írt erről: „A színészi deklamációnak és mozgásnak keretet és hangsúlyt adni Gulácsy Lajos kitűnő és próbált festői ösztöne segített”. Gulácsy saját kezűleg festette meg az egész mese díszletét, „furcsa rejtekeivel, állataival, csodáival”. Az egyfelvonásos mesei hangulatát hárfajátékkal is fokozta a rendező: nem sokkal a premier után az Operaház hárfaművésze, Moszhammer Román kísérte kiváló játékával az előadást. Az Új Színpadnak ez volt az utolsó fővárosi bemutatója. Bresztovszky Ernő cikke a Népszavában elkésett: „Gorombáskodom a közönséggel, de jogom van hozzá, mert – szeretem azt a közönséget, amelynek ez a színház mélységes gyönyörűségeket szerezni hivatott, de amely vagy nem képes élvezni, amit neki kicsi pénzért kínálnak, vagy lusta kifáradni a liget széléig, ilyen élvezetért, amikor a liget belsejében elzarándokol a hajóhintához.” A Népszava május 12-én már arról tudósított, hogy a színház vidéki vendégjátékra utazik. A nagy érdeklődéssel kísért szegedi, aradi, hódmezővásárhelyi, szabadkai, kaposvári és székesfehérvári előadások után pedig arról adott hírt, hogy a társulat feloszlott.
5
A színház megszűnésének okait Bárdos a következőképpen summázta: „Azon a hibán túl, hogy későn, a tulajdonképpeni színházi szezon után nyílt meg, bizonyára nem szolgált javára a fekvése sem. Strindberg és Schnitzler – a Városligetben: ez, bizony, kissé merész feltevés volt.” A színház igazgatója furcsának nevezte emlékezésében, hogy az olcsó helyek rendszerint üresek maradtak. Éppen azok,
melyeket
a
színház
bázisának
szánt
munkásközönség számára tartottak fenn, melyeknek megvásárlására a szakszervezetek ígéretet tettek. A szakszervezetek azonban nem tartották be a megállapodást, ezzel százötven korona bevételtől esett el előadásonként az Új Színpad. Ez a színház finanszírozójának ürügyet szolgáltatott arra, hogy ő se tartsa meg kötelezettségeit. Az Új Színpad társulatának feloszlásával az egyik első hazai művészszínház fejezte be rövid életét. Bárdos hiába párosította irodalmi-művészeti elképzeléseit a munkásszínház eszméjével, a kétkezi dolgozók nem bizonyultak lelkes színházlátogatónak. Hogy nem volt egészen naiv Bárdos és Révész Béla elképzelése, Kassák Lajos emlékezése bizonyítja. Kassák az ösztönös osztályharcot nem tartotta elegendőnek, s mindenkit tanulásra biztatott: „lehet, hogy bennem is még inkább csak az egészséges, feltörekvő ösztönök, mint a kiművelt gondolatok dolgoztak. De ha valami különöset, nagyszerűen tökéleteset, valami újat láttam, akkor fölfigyeltem, fölébredt bennem a nyugtalanság, tovább keresgéltem, és kíváncsi voltam a dolgok magyarázatára. Így történt velem akkor is, mikor az Új Színpad egyik estéjén Strindberg egyfölvonásosok bemutatóját láttam” – írta Egy ember élete című önéletrajzi művében. Kassákon kívül nem sokan gondolkoztak el a bemutatókon. Maga az egyfelvonásos műfaj is elriasztotta az embereket. Az irodalminak szánt darabok pedig sokszor valóban hatástalanok maradtak. Bárdos Artúr életében azonban igen fontosak, voltak ezek a kezdő lépések. Fiatalságával magyarázta 1935-ben, hogy Strindberget, Schnitzlert játszott a Dembinszky
6
utcában; 1942-ben azonban már vádolta önmagát: „Ha jól meggondolom, igazgató úr, ön nem úgy indult, hogy szabályos pesti színházat fog csinálni! […] bátor, szabad avantgárd színházat csinált. Akkor önben látta mindenki a magyar Antoine-t… És még előbb, milyen kérlelhetetlenül kritizálta ön ezeket a szabályos pesti színházakat, amelyek sorába most olyan szépen beilleszkedett!” Majd így folytatta: „Hát lehet megalkuvástalan avantgárd színházat csinálni, itt Pesten? Ehhez hit kell, nemcsak az igazgatóban, hanem a közönségben is és főként: a pénzemberben. A pénznek ki kell tartania addig, amíg a közönség ki nem művelődik az új élvezetre. […] ebben az országban még sohasem, egyetlenegyszer sem akadt színházi mecénás, aki úgy adott volna pénzt színházra, hogy őt a bevétel nem érdekli, csak az, hogy a színház mit produkál? […] De még a leggazdagabb színház sem engedheti meg magának, hogy üres legyen. Mert a színháznak az élő, a színpaddal együtt lélegző közönség éppen olyan nélkülözhetetlen eleme, mint maga a színpad. Közönség nélkül nincs színház.” A modern magyar drámairodalom megszületését Szini Gyula szerint a külföldre szánt, úgynevezett exportdrámák is hátráltatták: „Ma mindenki, akinek keze-lába van – még akkor is, ha egyáltalán nincs feje – darabot ír és takarékpénztári könyvről álmodik, amelybe majd a »sláger« jövedelmeit teszi el öreg, gondtalan napjaira. Még csak ez kellett ennek a szerencsétlen országnak és gyámoltalan irodalmának! Ötven esztendőre el van temetve minden nemesebb kísérlet, minden újító szellem, minden irodalmi haladás.” Szini Gyula jóslata azonban csak részben teljesült be. A magyar színházművészetben az üzlet-színház egyeduralkodóvá vált, de a szabad színházi, a kísérleti színházi törekvések sem hamvadtak el. S a századelő gazdag színházi kultúrájának továbbörökítésében Bárdos Artúr is meghatározó szerepet játszott.
7
