Büntetőeljárási jog Király, Tibor

Büntetőeljárási jog Király, Tibor

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Büntetőeljárási jog Király, Tibor Publication date 2003-03-31 Szerzői jog © 2003-03-31 Tibor, Király; Katalin, Holé; László, Pusztai Kivonat A kötet a büntetőeljárási törvényt dolgozza fel és értelmezi, szerzői a büntetőeljárási jogot oktató tanszék munkatársai és külső szakemberek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom ELŐSZÓ ........................................................................................................................................... vii 1. I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI ......................................................... 1 1. I. CÍM BEVEZETÉS ............................................................................................................ 1 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS MEGHATÁROZÁSA ..................................................... 3 3. III. CÍM JOGVISZONYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN ................................................. 4 4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS FELADATA: AZ IGAZSÁG MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS A TÖRVÉNYESSÉG ÉRVÉNYESÍTÉSE ................................................................................... 6 2. II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) ............................................................................................................................ 10 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS TANÁNAK FEJLŐDÉSE .......................................................... 10 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNELMI RENDSZEREI .................................... 12 3. III. CÍM A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG ÖNÁLLÓ JOGÁGGÁ VÁLÁSA ........................ 15 4. IV. CÍM A MODERN BÜNTETŐELJÁRÁS KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON 17 3. III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 24 1. I. CÍM AZ 1896. ÉVI BŰNVÁDI PERRENDTARTÁS ÉS UTÓÉLETE ......................... 24 2. II. CÍM A SZOCIALISTA JOG .......................................................................................... 33 4. IV. FEJEZET – NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) 43 5. V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI ........................................................ 48 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG MEGHATÁROZÁSA ÉS NORMÁINAK SZERKEZETE ................................................................................................................................................. 48 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI 1973 ÓTA ........................................ 50 3. III. CÍM AZ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY A BÜNTETŐELJÁRÁSRÓL .......................... 51 4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG KAPCSOLATA MÁS JOGÁGAKKAL ............ 55 5. V. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG HATÁLYA .......................................................... 60 6. VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK ........................................................................................................................................................... 61 1. I. CÍM AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE ....................................................................... 61 2. II. CÍM BÍRÓI FÜGGETLENSÉG. TÁRSASBÍRÁSKODÁS. EGYESBÍRÓ .................. 65 3. III. CÍM A LEGALITÁS ÉS AZ OFFICIALITÁS. AZ OPPORTUNITÁS ....................... 68 4. IV. CÍM A VÁDELV. AZ ELJÁRÁSI FELADATOK MEGOSZLÁSA. A KONTRADIKTÓRIUS ELJÁRÁS ELVE ............................................................................. 72 5. V. CÍM JOG A BÍRÓSÁGI ELJÁRÁSHOZ ...................................................................... 74 6. VI. CÍM AZ ÁRTATLANSÁG VÉLELME ....................................................................... 74 7. VII. CÍM JOG A VÉDELEMHEZ ...................................................................................... 77 8. VIII. CÍM AZ ANYANYELV HASZNÁLATA ................................................................ 79 9. IX. CÍM A TISZTESSÉGES (FAIR) ELJÁRÁS MINT EGYETEMES ALAPELV ......... 81 7. VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. ............................................... 83 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN SZEREPLŐK CSOPORTOSÍTÁSA ...................... 83 2. II. CÍM A BÍRÓSÁGOK. A BÍRÓSÁGI FÓRUMRENDSZER ........................................ 84 3. III. CÍM AZ ÜGYÉSZSÉG ÉS AZ ÜGYÉSZ .................................................................... 94 4. IV. CÍM A NYOMOZÓ HATÓSÁGOK .......................................................................... 100 8. VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. .......................................... 105 1. I. CÍM AZ ÜGYFELEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN ................................................... 105 2. II. CÍM A TERHELT ........................................................................................................ 106 3. III. CÍM A VÉDŐ ............................................................................................................. 110 4. IV. CÍM A SÉRTETT ....................................................................................................... 114 5. V. CÍM A MAGÁNVÁDLÓ ............................................................................................ 118 6. VI. CÍM A PÓTMAGÁNVÁDLÓ .................................................................................... 119 7. VII. CÍM A MAGÁNFÉL ................................................................................................. 121 8. VIII. CÍM AZ EGYÉB ÉRDEKELT ................................................................................ 123 9. IX. CÍM A KÉPVISELŐK ............................................................................................... 124 10. X. CÍM A SEGÍTŐK ...................................................................................................... 125 9. IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN ........................................................................................................ 126

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Büntetőeljárási jog

1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK. A SZEMÉLYEK (ALANYOK) JOGKÉPESSÉGE ÉS CSELEKVŐKÉPESSÉGE A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN ............... 126 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI ELŐFELTÉTELEK, AKADÁLYOK. A CSELEKMÉNYEK JOGHATÁLYOSSÁGA ....................................................................................................... 128 10. X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI ............... 133 1. I. CÍM AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK FORMÁJA, HELYE, IDEJE – HATÁRIDŐ, HATÁRNAP ......................................................................................................................... 133 2. II. CÍM A HATÁRIDŐ, HATÁRNAP ELMULASZTÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI ÉS ORVOSLÁSA. AZ IGAZOLÁS ........................................................................................... 135 3. III. CÍM IDÉZÉS, ÉRTESÍTÉS; A MULASZTÁS KÖVETKEZMÉNYEI. A KÉZBESÍTÉS 136 4. IV. CÍM MEGBÍZÁS ELJÁRÁSI CSELEKMÉNY VÉGZÉSÉRE. MEGKERESÉS ..... 139 5. V. CÍM AZ ÜGYEK EGYESÍTÉSE ÉS ELKÜLÖNÍTÉSE ............................................ 140 6. VI. CÍM JEGYZŐKÖNYV – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK RÖGZÍTÉSE ÍRÁSBAN VAGY MÁS MÓDON ......................................................................................................... 141 7. VII. CÍM A BÍRÓSÁG, AZ ÜGYÉSZSÉG ÉS A NYOMOZÓ HATÓSÁG ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYÉNEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI – ELVI TERMÉSZETŰ KÖVETELMÉNYEK ........................................................................................................... 142 8. VIII. CÍM A BŰNÜGYI KÖLTSÉGEK ........................................................................... 144 11. XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI ............................................................ 147 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS MEGHATÁROZÁSA .............................................................. 147 2. II. CÍM A BIZONYÍTÁS TÁRGYA ................................................................................ 150 3. III. A BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS A BIZONYÍTÉKOK ......................................... 152 4. IV. CÍM A BIZONYÍTÁS ELVEI .................................................................................... 154 5. V. CÍM A BIZONYÍTÉKOK SZABAD ÉRTÉKELÉSÉNEK ELVE .............................. 156 6. VI. CÍM A BIZONYÍTÁSI TILALMAK ......................................................................... 158 7. VII. CÍM A KÖZVETETT BIZONYÍTÁS. A BIZONYÍTÁS NÉHÁNY MÓDSZERTANI PROBLÉMÁJA .................................................................................................................... 161 12. XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK .......................................... 163 1. I. CÍM A TANÚVALLOMÁS .......................................................................................... 163 2. II. CÍM A SZAKVÉLEMÉNY ......................................................................................... 173 3. IV.CÍM A TERHELT VALLOMÁSA ............................................................................. 186 4. V. CÍM BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁSOK ............................................................................ 187 13. XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK ............................................................... 191 1. I. CÍM A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK JOGPOLITIKAI INDOKA ÉS TÖRVÉNYI ALAPJA 191 2. II. CÍM AZ ŐRIZETBE VÉTEL ...................................................................................... 192 3. III. CÍM AZ ELŐZETES LETARTÓZTATÁS ................................................................ 194 4. IV. CÍM A LAKHELYELHAGYÁSI TILALOM ÉS A HÁZI ŐRIZET ......................... 200 5. V. CÍM AZ IDEIGLENES KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS .......................................... 202 6. VI. CÍM AZ ÚTI OKMÁNY ELVÉTELE. AZ ÓVADÉK .............................................. 203 7. VII. CÍM A HÁZKUTATÁS ............................................................................................ 206 8. VIII. CÍM A MOTOZÁS .................................................................................................. 208 9. IX. CÍM A LEFOGLALÁS .............................................................................................. 209 10. X. CÍM SZÁMÍTÁSTECHNIKAI RENDSZER ÚTJÁN RÖGZÍTETT ADATOK MEGŐRZÉSÉRE KÖTELEZÉS ÉS LEFOGLALÁSUK .................................................... 213 11. XI. CÍM A ZÁR ALÁ VÉTEL ÉS A BIZTOSÍTÁSI INTÉZKEDÉS ............................ 214 12. XII. CÍM AZ ELJÁRÁSI SZANKCIÓK. AZ ELJÁRÁS RENDJÉNEK BIZTOSÍTÁSA 215 14. XIV. FEJEZET – A NYOMOZÁS ........................................................................................... 217 1. I. CÍM A NYOMOZÁS FELADATA ÉS ELVEI ............................................................ 217 2. II. CÍM A NYOMOZÁS MEGINDÍTÁSÁNAK FELTÉTELEI ...................................... 219 3. III. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS AKADÁLYAI – A NYOMOZÁS AKADÁLYAI ..... 222 4. IV. CÍM A NYOMOZÁS MEGINDÍTÁSA ..................................................................... 226 5. V. A NYOMOZÁS LEFOLYTATÁSA ........................................................................... 227 6. VI. CÍM A GYANÚSÍTOTT KIHALLGATÁSA ............................................................ 230 7. VII. CÍM A TANÚK KIHALLGATÁSA ......................................................................... 232 8. VIII. CÍM A SZAKTANÁCSADÓ KÖZREMŰKÖDÉSE. A HATÓSÁGI TANÚ ........ 234 9. IX. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS RÉSZTVEVŐINEK JELENLÉTE A NYOMOZÁSIBIZONYÍTÁSI CSELEKMÉNYEKNÉL ÉS MÁS JOGOSULTSÁGAIK ......................... 235 10. X. CÍM A NYOMOZÓ HATÓSÁG ÉS AZ ÜGYÉSZ HATÁROZATAI ..................... 238 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.


11. XI. CÍM A NYOMOZÁS RÉSZBENI MELLŐZÉSE ................................................... 239 12. XII. CÍM A NYOMOZÁS FELFÜGGESZTÉSE ........................................................... 239 13. XIII. CÍM A NYOMOZÁS MEGSZÜNTETÉSE .......................................................... 241 14. XIV. CÍM A NYOMOZÁS BEFEJEZÉSE ÉS A NYOMOZÁSI IRATOK MEGISMERÉSE 244 15. XV. CÍM JOGORVOSLAT A NYOMOZÁS SORÁN .................................................. 245 16. XVI. CÍM BÍRÓI ENGEDÉLYHEZ KÖTÖTT TITKOS ADATSZERZÉS A NYOMOZÁS ALATT ................................................................................................................................. 247 17. XVII. CÍM A NYOMOZÁSI BÍRÓ ELJÁRÁSA ........................................................... 249 15. XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD .................................................................... 253 1. I. CÍM A VÁDEMELÉS ÉS A VÁDIRAT ...................................................................... 253 2. II. CÍM A VÁDEMELÉS RÉSZBENI MELLŐZÉSE ÉS A VÁDEMELÉS ELHALASZTÁSA 256 3. III. CÍM JOGORVOSLAT AZ ÜGYÉSZ HATÁROZATÁVAL SZEMBEN: A PANASZ 263 16. XVI. FEJEZET – A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT .......................... 265 1. I. CÍM A PÓTMAGÁNVÁDLÓ FELLÉPÉSE A NYOMOZÁS UTÁN ......................... 265 2. II. CÍM A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT A VÁD ELEJTÉSE UTÁN 267 17. XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE .......................................................... 270 1. I. CÍM A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK JELENTŐSÉGE ÉS FORMÁI ........... 270 2. II. CÍM A BE. RENDELKEZÉSEI A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉRŐL ................ 271 3. III. CÍM A TANÁCS ELJÁRÁSA ÉS HATÁROZATAI. AZ ELŐKÉSZÍTŐ ÜLÉS ..... 277 4. IV. CÍM A TÁRGYALÁS KITŰZÉSE ............................................................................ 279 5. V. CÍM A JOGORVOSLAT ............................................................................................. 280 18. XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS ........................................... 282 1. I. CÍM A BÍRÓSÁG ELJÁRÁSÁNAK FORMÁI. A TÁRGYALÁS FELADATA ÉS RENDSZEREI ...................................................................................................................... 282 2. II. CÍM ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK A TÁRGYALÁSRÓL: A NYILVÁNOSSÁG; A TÁRGYALÁSON JELEN LÉVŐK ...................................................................................... 285 3. III. CÍM ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK A TÁRGYALÁSRÓL: A TÁRGYALÁS VEZETÉSE ÉS RENDJÉNEK FENNTARTÁSA ................................................................ 289 4. IV. CÍM A TÁRGYALÁS MENETE. A TÁRGYALÁS MEGNYITÁSA ÉS MEGKEZDÉSE 291 5. V. CÍM BIZONYÍTÁS A TÁRGYALÁSON ................................................................... 295 6. VI. CÍM A VÁDLOTT KIHALLGATÁSA ..................................................................... 296 7. VII. CÍM A TANÚ KIHALLGATÁSA ............................................................................ 299 8. VIII. CÍM A SZAKÉRTŐ MEGHALLGATÁSA ÉS MÁS BIZONYÍTÁSI CSELEKMÉNYEK 303 9. IX. CÍM A VÁDDAL VALÓ RENDELKEZÉS A TÁRGYALÁSON ............................ 306 10. XI. CÍM TÁRGYALÁS AZ EGYESBÍRÓ ELŐTT. TÁRGYALÁS AZ ÜGYÉSZ, A VÉDŐ TÁVOLLÉTÉBEN ............................................................................................................... 311 11. XII. CÍM TÁRGYALÁS TARTÁSA ZÁRTCÉLÚ TÁVKÖZLŐ HÁLÓZAT ÚTJÁN 312 19. XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 315 1. I. CÍM TANÁCSKOZÁS ÉS SZAVAZÁS ...................................................................... 315 2. II. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK NEMEI .......................................................... 316 3. III. CÍM AZ ÍTÉLET ........................................................................................................ 319 4. IV. CÍM AZ ELJÁRÁST MEGSZÜNTETŐ VÉGZÉS .................................................... 323 5. V. CÍM A BÍRÓSÁG NEM ÜGYDÖNTŐ HATÁROZATAI A TÁRGYALÁSON ....... 324 6. V. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK SZERKEZETE .............................................. 325 7. VI. CÍM A HATÁROZAT KÖZLÉSE, KIHIRDETÉSE, ÍRÁSBA FOGLALÁSA ........ 329 8. VII. CÍM TENNIVALÓK A TÁRGYALÁSON A HATÁROZAT (ÍTÉLET) KIHIRDETÉSE UTÁN ................................................................................................................................... 330 20. XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA .................. 333 1. I. CÍM A FELLEBBEZÉSI RENDSZER ÉS ELJÁRÁS ALAPKÉRDÉSEI ................... 333 2. II. CÍM A FELLEBBEZÉSRE ÉS AZ ELJÁRÁSRA VONATKOZÓ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK ............................................................................................................. 337 3. III. CÍM A FELLEBBEZÉSI BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA ..................................................... 347 4. IV. CÍM A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG HATÁROZATAI ............................................... 350 5. V. CÍM AZ ÍTÉLET HATÁLYON KÍVÜL HELYEZÉSE A FELLEBBEZÉSI ELJÁRÁSBAN 353 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


6. VI. CÍM A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG EGYÉB RENDELKEZÉSEI ............................. 357 21. XXI. FEJEZET – AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ .......................................... 360 1. I. CÍM A MEGISMÉTELT ELJÁRÁS ............................................................................. 360 2. II. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZAT JOGEREJE .......................................................... 361 22. XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT ..................................................................................................................... 365 1. I. CÍM A JOGERŐ FELOLDÁSÁNAK ELMÉLETI ÉS TAPASZTALATI OKAI ........ 365 2. II. CÍM A PERÚJÍTÁS ..................................................................................................... 366 3. III. CÍM A FELÜLVIZSGÁLAT ...................................................................................... 371 23. XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS ....................................................................................................................................... 379 1. I. CÍM JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN ...................................... 379 2. II. CÍM A JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS ............................................................................... 380 24. XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK .......................................................................... 385 1. I. CÍM AZ ÁLTALÁNOS ÉS A KÜLÖNELJÁRÁS ....................................................... 385 2. II. CÍM A FIATALKORÚAK ELLENI BÜNTETŐELJÁRÁS ....................................... 386 3. III. CÍM A KATONAI BÜNTETŐELJÁRÁS .................................................................. 390 4. IV. CÍM A MAGÁNVÁDAS ELJÁRÁS ......................................................................... 396 5. V. CÍM A BÍRÓSÁG ELÉ ÁLLÍTÁS .............................................................................. 400 6. VI. CÍM ELJÁRÁS TÁVOL LEVŐ TERHELT ELLEN ................................................. 402 7. VII. CÍM LEMONDÁS A TÁRGYALÁSRÓL ................................................................ 404 8. VIII. CÍM A TÁRGYALÁS MELLŐZÉSE ..................................................................... 409 9. IX. CÍM ELJÁRÁS A MENTESSÉGET ÉLVEZŐ SZEMÉLYEK ÜGYÉBEN ............. 412 25. XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK .............................................................. 417 1. I. CÍM A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK JELLEGZETESSÉGEI ÉS NEMEI ............... 417 2. II. CÍM EGYES KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK .............................................................. 417 3. III. CÍM A KÁRTALANÍTÁS ÉS VISSZATÉRÍTÉS ..................................................... 420 4. IV. CÍM A BIZTOSÍTÉK ................................................................................................. 422 26. XXVI. FEJEZET – A HATÁROZATOK VÉGREHAJTÁSA ................................................. 423 1. I. CÍM A BÍRÓSÁG FELADATA AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSÁBAN ....................... 423 2. II. CÍM A KEGYELMI ELJÁRÁS ................................................................................... 424 27. XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS ................................ 425 1. I. CÍM A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS CÉLJA, KIALAKULÁSA 425 2. II. CÍM A BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS JOGFORRÁSAINAK RENDSZERE ÉS AZ 1996. ÉVI XXXVIII. TÖRVÉNY A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI JOGSEGÉLYRŐL ................. 425 3. III. CÍM A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI JOGSEGÉLY FORMÁI AZ 1996. ÉVI XXXVIII. TÖRVÉNYBEN .................................................................................................................... 426 4. IV. CÍM A BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE VONATKOZÓ NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK RENDSZERE ........................................................................................... 429 28. VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL ........... 433 1. 1. ÁLTALÁNOS IRODALOM ........................................................................................ 433 2. 2. AZ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY IRODALMA, VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK 437 A. FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA ............................................... 440 1. II. FEJEZET EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA ................................................. 440

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ELŐSZÓ Király Tibor Büntetőeljárási jog című tankönyve 2000-ben jelent meg, ám a jogalkotás furcsaságai folytán már megjelenésének évében sem felelt meg annak a kívánalomnak, hogy egy jogi tankönyvnek a korszerű elméleti, jogtörténeti és összehasonlító jogi ismereteken túl a hatályos tételes jogot is tükröznie kell. A tankönyv ugyanis az 1998. évi XIX. törvény tételes szabályaihoz kötődött, s a szerző úgy gondolta, hogy a törvény hatálybalépését követően rövidesen a tankönyv is a joghallgatók rendelkezésére áll majd, ám a törvény sohasem lépett hatályba. Az eredetileg 2000. január 1-jére megállapított hatálybalépést a jogalkotó előbb elhalasztotta, majd a 2002. évi I. törvénnyel magát az 1998. évi Be.-t is jelentősen módosította, s tette mindezt az ítélőtáblák felállításával összefüggésben. A novellával módosított kódexnek 2003. január 1-jével kellett volna hatályba lépnie, ám a 2003. évi II. törvény további változásokat vezetett be. A hatálybalépés ideje ennek megfelelően ugyancsak módosult, és a hányatott sorsú Be. 2003. július 1-jén lépett végül is hatályba. (A hatályba léptető rendelkezések nyomon követése maga sem egyszerű feladat, mert ezek a legkülönbözőbb jogszabályokban jelentek meg. Előfordult az is, hogy ugyanazon – egyébként később megváltoztatott – hatálybalépési időt két törvény is megállapított.) Most már csak abban reménykedhetünk, hogy az immár hatályos kódex jelentősebb módosítására a közeljövőben nem kerül sor, s így a tankönyv igen értékes elméleti, jogtörténeti és összehasonlító jogi ismeretanyaga mellett a valóban hatályos jog magyarázatát foglalja magában. A 2000-ben megjelent tankönyvhöz írt Előszóban írtam a munka megszületésének körülményeiről és méltattam annak érdemeit. Az akkor írtakat most is helytállónak és erre a tankönyvre is érvényesnek tekintem, megismétlésükre azonban nincs szükség. Mégis indokoltnak vélem, hogy a büntetőeljárási kódex megszületése jogtörténeti kuriózumainak a mostani könyvre gyakorolt hatásáról egy megjegyzést tegyek. Az 1998. évi XIX. törvény tervezete elkészültekor, s még maga az elfogadott törvény is, egységes személetet tükrözött, ennek pedig része volt az is, hogy a jogalkotó kétfokú fellebbezésben gondolkodott. A módosítások a fellebbezési rendszert átalakítva azt egyfokúvá tették, amit a legjelentősebb változásnak tartok. Ezen kívül is bevezettek azonban számos olyan új megoldást, amelyek szemben állnak az eredeti elképzelésekkel, s így megbontják a törvény logikáját és szerkezetét is. A tankönyvíró ezáltal sajátos csapdába került: a tételes jog változása megfosztotta annak a lehetőségétől, hogy mondanivalóját az eredeti elgondolásainak megfelelően közölje, s egyes gondolatokat el sem mondhatott, hacsak nem akart vadonatúj tankönyvet írni. Az új munka elkészítése azonban hosszú időt igényelt volna, az időszerűség viszont a tankönyvek esetében ugyancsak alapvető követelmény. S valljuk be, valószínűleg mindenki szívesebben vállalná az átdolgozásból szükségképpen adódó nehézségeket, mint azt, hogy egy körültekintő módszerességgel kifejtett nézetrendszert tartalmilag azonosan, csupán szerkezetében átalakítva öntsön új formába. Király Tibor az átdolgozás mellett döntött, s munkatársaival a feladatot – megítélésem szerint – jól és kellő időben teljesítették. E tankönyv – bár módosításait sokszor kényszer szülte – a büntető eljárásjogi ismeretek megszerzéséhez hasznos eszköznek ígérkezik. Budapest, 2003. július 10. Erdei Árpád egyetemi tanár

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI 1. I. CÍM BEVEZETÉS [1] 1. A büntetőeljárás és a tárgya A büntetőeljárásban arról folytatnak bizonyítást, gyűjtenek adatokat és arról döntenek, történt-e bűncselekmény, és ha igen, ki követte el, meg kell-e őt büntetni, vagy kell-e vele szemben intézkedést alkalmazni. A büntetőeljárásnak ilyen értelemben a tárgya valamilyen bűncselekmény. A büntetőeljárás más peres eljárásokhoz többek között abban hasonlít, hogy itt is folyik bizonyítás, a bíróság előtt két ellentétes pozíciót képviselő fél lép fel, a bíróság ítéletet hoz, ami ellen helye van fellebbezésnek vagy más jogorvoslatnak. A büntetőeljárás azonban két sajátosságával lényegesen eltér más jogi peres eljárásoktól, nevezetesen azzal, hogy a bírósági eljárási szakaszt megelőzi a nyomozás vagy a vizsgálat, és hogy a büntetőeljárásban a hatóságok, illetve a bíróság kényszerítő eszközök széles skálájának alkalmazására jogosult. A nyomozás intézményének indoka azzal függ össze, hogy az eljárás tárgya a bűncselekmény. A bűncselekményeket ugyanis többnyire titokban, nyomait leplezve, eltüntetve és a tettes személyét is titkolva követik el, és ennek az egész eljárás megformálásában nagy a jelentősége: a bűnüldöző apparátust, a rendőrséget vagy más ilyen hivatású szervezetet tulajdonképpen ez a körülmény hozza létre. Szükség van ugyanis szervezetre, amely az elkövetett bűncselekményeket a jog által szabályozott eljárásban felderíti, a bizonyítékokat felkutatja, összegyűjti, konzerválja, a gyanúsított személyét megállapítja, búvóhelyét leleplezi, a szökését megakadályozza, őt kézre keríti, s a bizonyítékokkal együtt bíróság elé állítja. A büntetőeljárás tárgyával magyarázható a büntetőeljárási jog által megállapított kényszerintézkedések alkalmazásának jogi lehetősége is. Az elkövető személyének a megállapítása, kézre kerítése, a bizonyítékok felkutatása és megőrzése ugyanis kényszerintézkedések – az őrizet, az előzetes letartóztatás, házkutatás, lefoglalás stb. – nélkül számos esetben aligha volna lehetséges. Másfelől azonban az a tény, hogy a büntetőeljárásban bűncselekmény elkövetéséről és büntetésről döntenek, vagyis a büntetőeljárás súlyos következményekkel fenyegeti azt, aki ellen az eljárás folyik (a terheltet, vádlottat), indokolja, hogy a büntetés vagy más szankciók elhárítása érdekében mindent felhozhasson a védelmére. [2] 2. A büntetőeljárás függvénye a büntetőjognak Csak ott, ahol és amikor a jog felismeri, hogy az egyénen esett sérelem egyben az egész állam vagy büntetőhatalommal felruházott más közösség – város, egyház – sérelme is, vagyis hogy az bűncselekmény, csak ott és akkor váltja fel a sérelmet szenvedett egyén magánakcióját (a bosszút, a váltságdíj követelését) az állami megtorlás, vagyis a büntetés. A büntetőeljárási jog pedig arról rendelkezik, kivel szemben és hogyan érvényesíti az állam (város vagy más felhatalmazással rendelkező szervezet) a büntetőhatalmát, a büntetéshez való jogát. A büntetőeljárás és areávonatkozójogafejlődésének korábbi szakaszában nem különül el másféle igényt, például kártérítési igényt, birtok-visszaadási igényt érvényesítő eljárástól, tehát a mai jogi kategóriák szerinti polgári eljárástól. Az elkülönülésre az európai jogrendszerekben hosszú fejlődés után újkori jelenségként a XVI. századtól kezdve kerül sor, amit az önálló büntető perrendtartások jelképeznek: a német (Constitutio Criminalis Carolina, 1532), a francia (Ordon- nance Criminelle, 1670), az alsó-ausztriai (Praxis Criminalis, 1696) perrendtartás és mások, mint a büntetőeljárás önállósulásának a tanúi. A szokásjogon alapuló magyar jogban az elkülönülésről az irodalomban már a XVIII. században hírt adtak (Bodó Mátyás, 1751). A büntetőeljárási jog formálódásában nem hanyagolható el az a szerep, amit a bűncselekmény közjogi felfogása játszott. Másképpen működik ugyanis a jog érvényesítése, ha a sérelmet csak egyéni magánsérelemnek, és másképpen, ha azt egyben a társadalmat, az államot ért sérelemként fogják fel. Az utóbbi esetben a büntetőeljárás egyik uralkodó és vezérlő eszméjévé válik a legalitás, amely szerint minden bűncselekmény miatt eljárásnak kell indulnia, és az officialitás, tehát hogy az eljárást az arra hivatott szervek hivatalból kötelesek 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI megindítani és folytatni. Ha ugyanis a sérelem az állam sérelme, annak kell cselekednie: a cselekmény elkövetése neki ad jogot az üldözésre, a felelősségre vonásra. Ilyen felfogás mellett az állam kezébe nagy hatalom kerül, ami azzal a következménnyel járhat, hogy kiszolgáltatottá válik, és néha reménytelen helyzetbe kerül, aki ellen büntetőeljárás folyik, akkor is, ha bűnös, de kiváltképp ha ártatlan. Ez különösképpen akkor volna így, ha nem találnának eszközöket, amelyek a hatalom ésszerű ellensúlyaként működnének. Az a felismerés, hogy erre szükség van, a felvilágosodás korában erőteljesen felszínre tört, nyilvánosan hangoztatott véleményként hangot kapott, először irodalmi munkákban, publicisztikában. A különböző országokban sorban jelentek meg a büntetőeljárás reformját követelő művek, amelyek különösképpen a tortúrának, a kényszervallatásnak az elítélésével, eltörlésének követelésével tettek népszerűségre szert. Majd megindultak a kodifikációs reformmunkálatok is, amelyekben már a polgárok részvételét az igazságszolgáltatásban – az esküdtszéket –, a védelem szabadságát, a nyilvánosságot, a vádelvet és más elismert elveket is érvényre akartak juttatni. [3] 3. Az eljárási funkciók megoszlása A mai európai büntetőeljárási jogok az eljárási funkciók megoszlásának elvén nyugszanak. Három fő funkció: a bűnüldözés, ideértve a vádfunkciót is, a védelem és az ítélkezés különböztethető meg. Mindhárom funkció ellátására az államok többségében külön-külön szervezet létesült, nevezetesen: • a rendőrség vagy más ilyen hivatású szervezet a bűnüldözésre, az ügyészség a vád képviseletére; • az ügyvédség a védelem ellátására; • a bíróság az ítélkezésre. A büntetőeljárás úgy is ábrázolható, mint e három funkció gyakorlásának formája. Logikailag és történetileg is a büntetőeljárás a bűnüldözéssel kezdődik, amelybe a bűncselekmény felderítése, a bizonyítékok felkutatása, rögzítése, a feltételezett elkövető felderítése és esetleg elfogatása is beletartozik. Az eljárásnak ez az első szakasza, amelyet nyomozásnak, vizsgálatnak neveznek, szolgáltat adatokat, anyagot a vádemeléshez. A védelem, amit a gyanúsított, a vádlott személyesen vagy védő útján is ellát, már az eljárás e korai szakaszában is szóhoz juthat, ám kiteljesedése rendszerint a vádemelés után következik be. Az eljárás második szakaszának, a bírósági eljárásnak, a tárgyalásnak – a pernek – nélkülözhetetlen nyitánya a vádemelés. Vád nélkül nincs bírósági eljárás. A vádban indítványozza a vádló (közvádló, ügyész vagy magánvádló), hogy az általa előterjesztett bizonyítékok alapján a bíróság állapítsa meg, hogy bűncselekmény történt, hogy abban a vádlott bűnös, és szabjon ki rá büntetést, vagy alkalmazzon más büntetőjogi következményeket. A tárgyaláson két egyenlő processzuális jogokkal rendelkező fél szerepel indítványaival, észrevételeivel, perbeszédével: egyik oldalon a vádló, másik oldalon a vádlott és mellette képviselőjeként, segítőjeként a védő. A bíróság a bizonyítás alapján dönt a vádról. Magyarországon későbbi fejlemény, a XVIII. századi jogfejlődés eredménye volt a jogorvoslati rendszer kiépítése fellebbezés formájában. A büntetőeljárásnak most nagy vonalakban ismertetett modelljén belül azonban az eljárási formák több változata alakult ki. Ez a bűncselekmények eltérő súlyának és jellegének vagy a vádlott személyének (például fiatalkorú) lehet a következménye. Ha a jogrendszer megkülönbözteti a bűntetteket, vétségeket és kihágásokat – az eljárás formáját is ehhez idomíthatja. Ilyen rendszerben a legkötöttebb, legtöbb garanciát viselő procedúra a bűntetti eljárás lesz, a leglazább pedig a kihágási. [4] 4. A büntetőeljárás közvetlen céljai Évszázadok óta, amióta büntetőeljárás egyáltalán van, közvetlen céljai nem változtak. A cél a bűncselekmények és elkövetőik felderítése, bíróság elé állítása, felelősségre vonása és megbüntetése. Ezen belül azonban a módszerek, az eljárásban részt vevők köre, jogaik és kötelességeik nagy változásokon mentek át párhuzamosan a társadalom változásaival és az állam funkciójáról, a polgár jogairól hirdetett felfogással. A büntetőeljárásban talán a legjelentékenyebb fordulatot az a XVIII. századi elvi szemléletbeli változás hozta magával, amely a gyanúsítottat, a vádlottat is olyan jogalanynak ismerte el, aki nemcsak bizonyítékforrás, nemcsak tárgya az eljárásnak, hanem akit legalábbis a tárgyalás bírósági szakaszában megilleti a jog a „fegyverek egyenlőségére”.

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a perbe fogott ember – a terhelt, vádlott – jogai mellett, különösen tekintettel az utolsó évtizedekben egyre növekvő bűnözésre, az áldozat – sértett – védelme is mind nagyobb hangsúlyt kap, és emiatt a mindenható közvádló mellett az ő helyét is keresik a büntetőeljárásban. És ami szintén megfigyelhető: az a törekvés, hogy a klasszikus processzuális elveket megtartva módot találjanak a csekélyebb jelentőségű ügyekben az „ünnepélyes” per kötöttségeinek megkerülésére, talán kevésbé elvi, de egyszerű, célravezető módszerek ajánlásával, aminek eredményeképpen az erőket a súlyos bűnügyekre lehet összpontosítani. Ha ezután úgy tesszük fel a kérdést: van-e nálunk az 1896. évi első büntető perrendtartásunkhoz vagy az 1973. évi kódexhez képest a büntetőeljárásról lényegbevágó felfogásbeli változás (paradigmaváltozás) – inkább nemmel kell válaszolnunk, mert a kérdések és a válaszok a múltban és ma egyazon elvi alapon fogalmazódtak. A büntetőeljárási törvényeknek megfelelő jogi eszközöket kell adniok a hatóságok, a bíróságok kezébe annak érdekében, hogy sikerrel lépjenek fel a bűncselekmények elkövetőivel szemben, de a törvényeknek gondoskodniuk kell arról is, hogy ne álljanak jogfosztottan sem azok, akik ellen büntetőeljárás folyik, sem mások, akik a bűnüggyel kapcsolatba kerülnek (sértettek, tanúk stb.). Abüntető- eljárási kódexekben e kétfajta igény kielégítése csak egy kényes egyensúly megteremtésével érhető el.

2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS MEGHATÁROZÁSA [5] 1. A büntetőeljárás meghatározása A büntetőeljárás a törvény által feljogosított hatóságok és más személyek cselekményeinek sora, amely arra irányul, hogy megállapítsák, történt-e bűncselekmény, ki az elkövetője, és hogy reá a büntetőjogot alkalmazzák. Ha azonban azt állapítják meg, hogy bűncselekmény nem történt, vagy az elkövető nem vonható felelősségre, akkor a megindult eljárás nem folytatható, hanem azt megszüntetik, vagy a vádlottat felmentik. Ha az eljárás így ért véget, az sem változtat azon, hogy az eljárás tárgya a valószínűnek tartott bűncselekmény volt. A feladatok, amelyek a büntetőeljárás tárgyából származtathatók, főként annak a tisztázására irányulnak, hogy • mi történt, és ami történt, az bűncselekmény-e, • ki az elkövető és • büntetőjogilag felelősségre vonható-e, • meg kell-e őt büntetni, vagy van-e ennek törvényi akadálya. A büntetőeljárás kiterjedhet ezenkívül néha más területekre is, nevezetesen a bűncselekmény folytán keletkezett polgári jogi igény vagy a bűncselekménnyel összefüggő szabálysértés elbírálására is. Mindaz azonban, ami nem büntetőjogi kérdés – mint a polgári jogi igény vagy a szabálysértés –, és a büntetőeljárásban szerepel, önállóan nem alkothatja a büntetőeljárás tárgyát, hanem az csak mint járulékos kérdés kap helyet. Büntetőeljárás ugyanis nem indítható és nem folytatható büntetőjogi kérdések eldöntésének igénye nélkül, vagyis a büntetőeljárás tárgya: a büntetőjogi elbírálást igénylő tényállás és az elkövető büntetőjogi felelőssége. Csak ezekhez csatlakozhatnak esetenként a hozzájuk képest mellékes, járulékos kérdések. [6] 2. A büntetőeljárás alanyai. A büntetőeljárási cselekmények A büntetőeljárás megindításában, lefolytatásában kiemelkedő szerep jut a nyomozó hatóságnak, az ügyésznek és a bíróságnak (hatóságok). Az ő tevékenységükben ölt testet az állam bűnüldöző és büntető igazságszolgáltatási funkciója. A büntetőeljárás megindítása, a vádlott bíróság elé állítása, a felelősség megállapítása, a büntetés kiszabása az ő határozataik által (határozataikban) történik meg. A hatóságok eljárási cselekményei, határozatai nélkül nincs büntetőeljárás. A hatóságok, bíróságok és tagjaik cselekményei mellett azonban fontos szerep jut más személyeknek is, különösen a terheltnek és a védőjének, valamint a sértettnek. A büntetőeljárás ezért nem csak a hatóságok, az ügyész, a bíróságok cselekményeiből áll; az eljárási cselekményeknek a hatóságoktól és más személyektől származó összefüggő lánca összességében alkotja az egyes esetekben a büntetőeljárást.


I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI [7] 3. A büntetőeljárás alakiságai (alakiságokhoz kötöttsége) A büntetőeljárás a törvény által meghatározott formákhoz kötött eljárás. A formakötöttséghez tartozik, hogy az eljárásban csak a törvény által megnevezett személyek (alanyok) juthatnak szerephez, akiknek meghatározott jogaik és kötelességeik vannak. Törvény határozza meg továbbá azt is, hogy milyen cselekmények végezhetők, milyen sorrendben, formában, és hogy meghatározott feltételek mellett milyen határozatok hozhatók. Az eljárásnak a formakötöttsége garanciális jellegű, egyfelől az országosan egységes joggyakorlatot alapozza meg, másfelől a büntetőhatalom gyakorlásában az ötletszerűség ellen hat, és óvja az eljárás résztvevőinek a jogait. A formai kötöttség azonban egyfelől változó mértékű, enyhébb a nyomozási szakaszban, szigorúbb a tárgyaláson, enyhébb az eljárásban részt vevő magánszemélyek, szigorúbb a bíróságok számára, másfelől a törvény az eljárási cselekményeket és formájukat illetően választási lehetőségeket is kínál. Az ésszerűen megrajzolt formai kötöttségek mindezért nem tekinthetők valaminő bürokratikus elfajulásnak, hanem ez a törvény által megrajzolt célravezető út és módszer. [8] 4. A büntetőeljárás a büntetőjog érvényesítésének egyetlen útja A büntetőjog parancsa, amely szerint a bűncselekmény elkövetőjét érdeme szerint büntetőjogi szankcióval kell sújtani, egyedül és kizárólag a büntetőeljárásban valósítható meg. Semmilyen más hatósági eljárásban, sem magánszemélyek egyezségében vagy más módon a büntetőeljáráson kívül, a büntetőjog (büntetőigény) nem érvényesíthető. Ez a szoros kapcsolat az anyagi jog (büntetőjog) és az eljárás között szinte egyedülálló a jogrendszerben (a polgári jogi igény kielégíthető peren kívüli teljesítéssel, egyezség alapján stb.). Az imént vázolt kapcsolatot fejezi ki az a szervezeti alapelv, amely szerint büntető igazságszolgáltatást kizárólag bíróságok gyakorolnak. A büntetőjogban és eljárási jogban az utóbbi évtizedekben lázas útkeresés folyik, hogyan lehet a büntetőeljárást egyszerűbbé és olcsóbbá, sőt elkerülhetővé tenni a kevésbé súlyos ügyekben. Az ajánlott módszerek között szerepel mind nagyobb súllyal a megegyezés az áldozat (sértett) és az elkövető között. E szerint az elkövető vállalná a jóvátételt őszintén megbánva, ami rosszat tett, az áldozat megbocsátana, az ügyész, illetve a bíróság az eljárást megszüntetné, illetve beérnék enyhébb büntetéssel. Ez a módszer és más hasonlóak nem képviselnek kivételt azon elv alól, hogy büntető igazságszolgáltatást, vagyis a büntetéskiszabás jogát egyedül bíróság gyakorolhatja. Az előbb említett esetek a legalitás és officialitás alóli kivételként értékelhetők, amikor is az állam elismeri a magánszemély (sértett és elkövető) rendelkezési jogosultságát, és lemond a büntetéshez való jogainak gyakorlásáról. [9] 5. A büntető igazságszolgáltatás. A per A büntetőeljárástól eltérő fogalmat takar a büntető igazságszolgáltatás. Az „igazságszolgáltatás” kifejezés az igazságosságra (iustitia, justice, Justiz) utal, azt fejezve ki, hogy a büntetőügyek eldöntésében az „osztó” igazságot (kinek-kinek érdeme szerint) juttatják érvényre. E fogalom gyökerei abban a büntetőjogi felfogásban találhatók, amely szerint a büntetés a bűncselekmény szükségszerű, a cselekmény súlyával arányos jogkövetkezménye. A büntető igazságszolgáltatás a mai felfogás szerint nem más, mint a büntetőügyek elbírálása (tárgyalása, eldöntése) a bíróságok által, vagyis a bíróságok tevékenysége a büntetőjog alkalmazásában. A nyomozó hatóság, az ügyész (közvádló) funkciója, az ún. bűnüldöző funkció, a büntetőeljárási tevékenység körébe tartozik, de nem igazságszolgáltatás. A büntetőeljárás részének tartjuk a büntető- vagy bűnvádi pert. A per: két ellentétes érdekű fél (a vádló és a vádlott) bíróság előtti jogvitája. A per színhelye a bírósági tárgyalás, amelyen a kétoldalú meghallgatás elvét követve dönt a bíróság a bejelentett büntetőigényről, illetőleg az ellene felhozott ellenvetésekről. A korábbi törvények (1896, 1951) „perrendtartásról” szóltak, amiben az a gondolat nyert kifejezést, hogy a büntetőügyek eldöntésének a per a fóruma, hogy a törvény a pert szabályozza, s az azt megelőző eljárás csak ennek előkészítése. A „bűnvádi” per kifejezés (lásd 1896. évi XXXIII. törvénycikket) pedig azt jelezte, hogy a per vád alapján indul és folyik.

3. III. CÍM JOGVISZONYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN [10] 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI 1. Az állam joga a büntetésre Ez a jog a büntetőeljárás alapja. A bűncselekmény elkövetése hozza létre azt a kétalanyú anyagi jogi viszonyt az állam és az elkövető között, amellyel az államnak az elkövetővel szemben büntetés, illetőleg büntetőszankció alkalmazását megengedő joga keletkezik. Ha a vádló azt állítja a bíróság előtt, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, és ezért indítványozza, hogy a bíróság állapítsa meg a vádlott bűnösségét, és szabjon ki rá büntetést, akkor már három személy szerepel a jogviszonyban: a büntetés alkalmazására irányuló jogot érvényesíteni kívánó vádló, az elviselésére kötelezhető vádlott, és a harmadik, a bíróság, amelytől az igény jogosságáról (vagy alaptalanságáról) való döntést várják. A kétalanyú büntető anyagi jogviszonyról háromalanyú jogviszony keretében döntenek: a büntetőperben. A büntetőeljárásban ez a háromalanyú elem – a per – tekinthető a legfontosabb szakasznak. Egyedül itt állapítható meg bűncselekmény elkövetése és szabható ki büntetés. A per végeredménye az is lehet, hogy megállapítják: nem történt bűncselekmény, vagy ami történt, az nem bűncselekmény, vagyis a büntetőeljárás és a per léte nem függ attól, valóságnak bizonyul-e az eljárás korábbi stádiumaiban feltételezett, valószínűnek tartott bűncselekmény. [11] 2. A felek jogegyenlősége A büntetőeljárás perszakaszának igen fontos jellemzője a bíróság előtt álló két ellentétes pozíciót elfoglaló félnek (a vád képviselőjének és a védelemnek) a processzuális jogegyenlősége, vagyis hogy egyenlő joguk van indítványaik, észrevételeik előterjesztésére, kérdés feltevésére stb. Ezt szokás ügyfélegyenlőségként, „a fegyverek egyenlőségeként” is jellemezni, ami más szóval azt is jelenti, hogy a felek jogai a bíróság előtt egyensúlyban vannak. A felek egymással szembeni processzuális jogai, kötelességei többnyire nem közvetlenül, hanem csak a bíróság által érvényesíthetők, például nem a vádló, hanem a bíróság idézi a vádlottat, akinek azzal szemben van megjelenési kötelessége; az észrevételeket a vádra a bíróság elé terjesztik stb. A kihallgatása során azonban a vádlott az ügyésznek válaszol az általa feltett kérdésre, és kivételesen az ügyész állíthatja a vádlottat a bíróság elé, ami nem tipikus a perbeli jogviszonyokban. [12] 3. A büntetőeljárás sokalanyú folyamat Ez az oka annak, hogy a büntetőeljárás nem írható le csak a per három főszereplőjének tevékenységével. Különböző személyek (processzuális alanyok) között különféle tartalmú, időtartamú, jellegű jogviszonyok keletkeznek. A nyomozó hatóság és a terhelt, a védő és a terhelt, a sértett és a gyanúsított, az őt kirendelő hatóság és a szakértő, a tanúk – egymással és másokkal – különböző jogviszonyokba kerülnek, amelyekben egymással szemben különféle jogaik és kötelezettségeik vannak. A tanú kötelessége például, hogy az idézésre megjelenjen, vallomást tegyen, és igazat mondjon; a tanú igazmondási kötelessége egyetemes természetű, és nemcsak az idéző hatóságokkal, hanem másokkal szemben is fennáll. A tanúnak ugyanakkor joga van arra, hogy szabályszerűen, kényszermentesen hallgassák ki, hogy bizonyos esetekben figyelmeztessék a vallomás megtagadásának jogára stb. A processzuális jogviszonyokra tehát a sokalanyúság a jellemző, valamint az is, hogy a már említett háromalanyú perviszony stabilitása mellett (ha az ügy eljutott a perszakaszba) más személyek eljárási jogviszonyai rövid tartamúak: a belépés és kilépés az eljárásban emlékeztet a színdarabok epizódszereplőire. [13] 4. Közhatalmi jogviszonyok a büntetőeljárásban A nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság a büntetőeljárásban más személyekkel, kiváltképp a vádlottal szemben közhatalommal lépnek fel. A nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság másokat kötelező intézkedéseket tesz, határozatokat hoz, és emiatt az őket egymáshoz fűző jogviszonyaikra nem az egyenlőség lesz a jellemző. Mindazonáltal a hatósággal szemben is minden processzuális alanynak, személynek megvannak az őt megillető jogai és az eszközei a jogok érvényesítésére. A terhelt (gyanúsított, vádlott) nem egyszerűen tárgya a büntetőeljárásnak, hanem különböző fórumok útján (végső soron az Emberi Jogok Európai Bírósága útján) érdekeinek érvényesítésére jogosult processzuális alany. A büntetőeljárásnak jogviszonyként, különösen háromalanyú jogviszonyként való ábrázolása már kezdettől fogva, amikor a múlt században az ezt fejtegető elmélet megjelent, bírálatokat váltott ki. Kétségbe vonták a processzuális szereplők: a vádló és a vádlott jogegyenlőségen alapuló ügyféli jogosultságát, hiszen a vádlót, aki az állam és a társadalom nevében lép fel, hatalmi pozíció és túlsúly jellemzi. A polgári jogi jogügyleti konstrukcióból származtatható jogviszony (mint amilyen például az adásvétel) nem illik a büntetőperre, amelyben mind a vádló (még ha magánvádló is), mind a bíróság az államot hatalommal képviseli. Általa nem


I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI ábrázolható az eljárás, amely nem statikus, hanem folyamat, változó alanyokkal a nyomozástól a tárgyalásig. Ha pedig perre, tárgyalásra nem is kerül sor, akkor háromalanyú jogviszonyról szó sem lehet, vagyis az elmélet nem tartható, arról nem is szólva, hogy gyakorlati haszna nincs. A büntetőeljárásnak igazán két stabil eleme van: a tárgya, illetőleg a cselekmények, amelyek miatt indult, és a személy, aki ellen folyik. A nyomozó hatóság tagjai, a vádló, a bírósági személyek különböző okok miatt cserélődhetnek. A bírálatokat is figyelembe véve, és ezek ellenére, meg kell állapítanunk, hogy a büntetőeljárás a jog által szabályozott eljárás, amelyben a jog által meghatározott személyek vesznek részt, és hogy őket meghatározott jogok illetik meg, és kötelességek terhelik. Eközben jogviszonyok keletkeznek, amelyekben a hatóságokat is kötelességek terhelik. Ami a jogviszonyelmélet elfogadásán vagy tagadásán túl fontos, az az, hogy felismerjük: a büntetőeljárás nemcsak állami szervek hatalomgyakorlása, hanem a jog által szabályozott eljárás is.

4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS FELADATA: AZ IGAZSÁG MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS A TÖRVÉNYESSÉG ÉRVÉNYESÍTÉSE [14] 1. Az igazság megállapítása jogi kötelesség A büntetőeljárás elé a törvények feladatként, követelményként azt állítják, hogy a benne részt vevő személyek együttes tevékenységének eredményeként a bíróság az igazságot állapítsa meg arról, hogy történt-e bűncselekmény és ki az elkövetője. Az erről szóló igazság megtalálásán múlik az, vajon a bűnösséget megállapító ítéletben törvényes és igazságos döntés születik-e, vagy sem. Ha ugyanis annak – az igazságnak megfelelő – megállapítására, hogy a vádlott követte el a bűncselekményt, nincs lehetőség, a bíróságnak felmentő ítéletet kell hoznia. A magyar büntetőeljárásról szóló törvényben (Be.)* az „igazság” szó nem fordul elő, de rendszerint sem a törvények, sem a joggyakorlat nem hagyott kétséget afelől, hogy a büntetőeljárás elé állított követelmény az igazság megállapítása. Ezt fejezi ki a 75. § (1) bekezdése, amely követelményként kimondja: „A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni.” Az igazság megállapítása csak az első lépése, a conditio sine qua nonja annak, hogy megvalósuljanak a további feladatok: hogy vonják felelősségre a bűnösöket, és oltalmazzák az ártatlanokat, hogy védjék a társadalmat, és érvényesítsék a büntetőjogi prevenciót. Az 1998. évi Be. nem tartalmaz szabályt a törvény – a Be. – feladatáról. Számos rendelkezéséből azonban kitűnik, hogy a bíróság csak akkor állapíthatja meg a vádlott bűnösségét, ha erről bizonyosságot szerzett, vagyis ha ez felel meg az igazságnak. A 4. § szerint: A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.< A 330. § szerint: A bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki, ha megállapítja, hogy bűncselekményt követett el...< Ha azonban a bíróság nem tudja bizonyossággal megállapítani, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, akkor felmenti a vád alól. Az igazság követelménye tehát a bűnösség megállapításához kötődik; a felmentéshez elegendő az afelőli kétség, hogy tényleg a vádlott követte-e el a bűncselekményt, vagy hogy egyáltalán elkövetett-e bűncselekményt. Ahol a szövegben a Be. évszám vagy más jelölés nélkül szerepel, azon a 2002. évi I. (I. Ben.) és a 2003. évi II. (II. Ben.) törvénnyel módosított 1998. évi XIX. törvényt kell érteni. A Be. szabályait külön jellel és dőlt betűvel különböztetjük meg. Nemcsak a büntetőeljárási jog alapján mutatható ki az igazság megállapítása mint a bíróságot terhelő feladat, hanem a büntetőjog alapján is: a Büntető Törvénykönyv (Btk.) különös részének rendelkezéseiben ugyanis azt a parancsot helyezték el, hogy azt büntessék, aki az ott meghatározott bűncselekményeket elkövette. (Például aki másnak testi épségét sérti, szabadságvesztéssel büntetendő.) Nem rendelik és nem is engedik azt büntetni, aki bűncselekményt nem követett el. Ha a bíróság büntetést szab ki, ezzel csak akkor teljesíti a Btk. parancsát, ha az igazi tettest (bűnsegédet, felbújtót) bünteti, ez pedig legalábbis részben ténykérdés, valamely esemény valóságának a kérdése, tehát az igazság kérdése.


I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI A büntetőjog rendelkezései akkor teljesülnek, ha a valódi elkövetőt vonják felelősségre, és nem teljesülnek, ha mást büntetnek. Semmilyen büntetőjogi szabály nem enged meg olyan laza interpretációt, amely szerint például a „valószínű” tettes lenne a büntetendő. Az igazság kimondásának kötelessége a bíróságra hárul. Egyedül a büntetőbíróság jogerős határozatának tulajdonítja a jog azt a hatást, hogy mindenkivel szemben igaz és hatályos a megállapítása: történt bűncselekmény, és annak a megjelölt személy az elkövetője. (Res judicata pro veritate habetur.) [15] 2. A törvényesség érvényesítése. A büntetőtörvények megtartása A törvényesség követelménye a büntetőeljárásban és -ítéletben két fő területre vonatkozik: a büntetőjogi és a büntető eljárásjogi normák megtartására. (Természetesen ha polgári jogi igényt vagy szabálysértést is elbírálnak, akkor a törvényesség igénye az ezeknek megfelelő normákra is kiterjed.) A büntetőjog szabályainak a megtartása röviden kifejezve abból áll, hogy mindenki csak bűncselekmény miatt és csak akkor vonható felelősségre, ha büntethető. Megfordítva tehát: nem bűncselekmény miatt senki sem büntethető, nulla poena sine crimine. A bűncselekmény létének vagy nemlétének a felismerése két lényeges mozzanattól függ. Egyfelől attól, sikerülte a tényállást hibátlanul megállapítani, tehát a valóságot felfedezni és az igazságot kijelenteni. Ez minden további helyes döntésének a nélkülözhetetlen feltétele. A hibátlanul megállapított tényállásra épülhet a második mozzanat: a helyes jogi minősítés, majd a jogkövetkezmények helyes megállapítása. A büntetőjogi törvényességnek ez a követelménye a jogerős bírósági döntésben csúcsosodik ki. A cselekmény helyes minősítése iránti törvényi igény azonban már a büntetőeljárás megindulásától fogva élő követelmény. A törvény ezt azzal juttathatja kifejezésre, hogy kimondja: büntetőeljárás csak „bűncselekmény” gyanúja esetén indítható, és az eljárás nem folytatható, ha kiderül, hogy a cselekmény „nem bűncselekmény”. A törvény tehát azt kívánja, hogy a valószínűnek tartott tényállás már a legelején is bűncselekményként legyen minősíthető. Mindebből azonban az is kitetszik, hogy a tényállás felderítése, megállapítása és a jogi minősítés között kapcsolat van, és amint az eljárás során változik a feltárt tényállás, úgy változhat a jogi minősítés is egész odáig, hogy végül a cselekményben már nem is ismerhető fel bűncselekmény. A büntetőtörvények helyes alkalmazásán természetesen nem csak a helyes minősítést és a szankció helyes megválasztását kell értenünk. A büntetőjog egész bonyolult szabályrendszere (a normák hatálya, a büntethetőség feltételei és akadályai, a mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól stb.) lesz annak a mércéje, vajon a törvényt helyesen alkalmazzák-e. [16] 3. A büntetőeljárási törvények megtartása A büntetőeljárási törvények megtartása a törvényesség követelményének a másik oldala. A törvénynek több rendelkezése szólhat valamilyen összefüggésben a törvényességről, a törvények megtartásáról vagy megsértéséről, hangsúlyozva a törvényesség jelentőségét. A 7 7-7 8. § a bizonyítás törvényességének követelményét írja körül, külön hangsúlyozva, hogy >Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon. szerzett meg.< [78. § (4) bek.] A legsúlyosabbnak tartott eljárási törvénysértések, amelyek a Be.-ből kiolvashatók: • az alapvető állampolgári jogok, különösen a személyi szabadság törvénytelen korlátozása; • az eljárásban részt vevők, különösen a vádlott, a védő, a sértett korlátozása vagy megakadályozása az őt megillető jogok gyakorlásában; • az eljárás megindítása meghatározott személy ellen megalapozott gyanú nélkül, illetve a folytatása; • a bírósági eljárás törvényességét, elfogulatlanságát biztosító – a törvényben taxatíve felsorolt – szabályok megsértése, amelyek az ítélet semmisségét okozzák (a bírósági tanács összetétele nem volt törvényes, a bíróság a hatáskörét túllépte, törvényes vád nem volt stb.).


I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI Amikor törvényességről írunk, óhatatlanul előkerül az a kérdés is, vajon elég-e a törvényességet mint a pozitív jog problémáját kezelnünk. Hiszen a rossz törvény tükrében az is törvényesnek látszik, ami egyetemesebb kulturális normák szerint törvénytelen. A pozitív jog, amint erre számos példa volt (van), felépülhet például a törvény előtti egyenlőtlenségen, megfoszthat embereket, csoportokat jogalanyiságuktól, amikor is a pozitív jogi törvényesség a civilizált országok jogfelfogása szerint jogtalanság lesz. Nemzetközi egyezmények, köztük az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya (1966), az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950, EJEE) foglalják össze azokat az alapvető szabályokat, elveket, amelyek megtestesítik a büntetőeljárás törvényességi követelményeinek minimumát. A nemzetközileg elfogadott normák tükrében mérhető, hogy a büntető igazságszolgáltatás megfelel-e a pozitív törvényességi követelményeknek. [17] 4. A büntető igazságszolgáltatás társadalmi rendeltetése A büntető igazságszolgáltatás a jogban meghatározott feladatok ellátásával jelentékeny társadalmi szerepet is vállal. A jog, pontosabban a büntetőjog azt várja és feltételezi, hogy teljesül a bíróságok által alkalmazott büntetés célja, nevezetesen: „.. .a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el” (Btk. 37. §). A büntető igazságszolgáltatás, eljárás társadalmi rendeltetése, amint ez az idézett szövegből következik, éppen abban van, hogy a büntetőjog alkalmazásával védje a társadalmat a jövőben elkövethető bűncselekményektől, ezeknek megelőzésével (a generális és speciális prevenció által). Büntetőjogi szankció, amint az a jog rendelkezéseiből világosan kitűnik, csak a tettesekkel és részesekkel szemben alkalmazható, és ennek alapján a büntető igazságszolgáltatástól a társadalom azt várja, hogy csak velük szemben lépjen fel; nem feladata az igazságszolgáltatásnak, hogy ártatlanok, nem büntethetők ellen vonuljon fel, sőt ez éppen ellentétes a rendeltetésével. Ha azonban mégis indulna büntetőeljárás ilyen személyek ellen, az eljárásnak kell biztosítania, hogy az ártatlanság, a büntetlenség kiderüljön. Ebben az értelemben a büntető igazságszolgáltatás az ártatlanoknak, a vétek nélkül valóknak is igazságot szolgáltat. A büntetőeljárás intézményei közé eredményességének biztosítása érdekében olyan kényszerítő eszközök is tartoznak, mint a letartóztatás, házkutatás, dolgok lefoglalása és egyebek, amelyek az állampolgári jogok súlyos korlátozásával járnak. Emiatt is a társadalomban a büntetőeljárással kapcsolatban ambivalens érzelmek élnek. Egyfelől igénylik a sikeres és hatékony fellépést a bűnözéssel, a bűnözőkkel szemben, másfelől azonban tartanak attól, hogy a hatóságok indokolatlanul, túlzott mértékben és gyakorisággal élnek, netán visszaélnek a büntetőeljárási jog által biztosított hatalommal, különösen a kényszerítő eszközökkel. A jognak a büntetőeljárást emiatt és evégből úgy kell felépítenie, hogy az megfeleljen mind a büntetőjog célkitűzéseinek – a bűnösök felelősségre vonásának – mind az állampolgári jogok garanciáinak; ezek összhangjának a megteremtése, kényes egyensúlyban tartása a törvényhozó kitüntetett feladata. A büntető igazságszolgáltatás különféle okok miatt (a sértettek nem tesznek feljelentést, az elkövető személyét nem sikerül felderíteni, ismeretlen marad) nem tudja maradéktalanul teljesíteni az olyan célkitűzést, hogy minden bűncselekmény elkövetőjét vonják felelősségre, büntessék meg (még ha ilyen jogi-társadalmi kívánalom meg is fogalmazható volna). Azt azonban az igazságszolgáltatásnak feltétlenül el kell érnie, teljesítenie kell, hogy ártatlanokat, nem büntethető- ket ne büntessenek. Lehetséges tehát, hogy a bűnös megmenekül, de ártatlan nem bűnhődhet. [18] 5. Más tudományágak a büntető igazságszolgáltatás társadalmi funkciójáról A bűnügyi tudományok elméletébe a szociálpszichológiából behatoltak olyan nézetek, amelyek szerint a büntetőjog és a büntető igazságszolgáltatás valóságos társadalmi funkcióját a címkézés, megbélyegzés (labelling, Stigmatisierung) adja. A jogsértők köre ugyanis nagyobb, mint azoké, akiket elkövetőkként (bűnözőkként) bélyegeznek meg; a kiválasztásuk a szelekció által történik, amelynek normái, szokásai a jogszabály-értelmezésben és alkalmazásban alakulnak ki. A bűnözés (bűnelkövetés) olyan fogalomként értelmezhető, amely az emberek közötti, az elkövető és a társadalom más tagjai közötti viszonyt írja le, nem pedig valamilyen magatartás jellemzője, amely kétségtelenül könnyedén hozzárendelhető egy elkövetőhöz. A bírósági tárgyalás „degradációs ceremónia” és a nem racionális párbeszéd színtere, amely az igazság megtalálását ígérné. Az igazságszolgáltatás a bűnözőidentitás kialakulását segíti elő, mert az elítélt életének középpontjába a deviancia kerül, és ez határozza meg társadalmi szerepeit. A büntető igazságszolgáltatás társadalmi szerepét a büntetőjog és a büntetőeljárási jog meghatározásaitól eltérően rajzolják meg más irányzatok is, köztük az ún. kritikai kriminológia. E szerint a bűnözés és a bűnöző a


I. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI társadalmi rendszer intézményi döntéseinek termékeként fogható fel (mintha a jog, az igazságszolgáltatás „csinálná” a bűnözőket), s ezért a bűnözés, a bűnelkövetők vizsgálata nem oldható meg a jog, a hatalom struktúráinak, eljárásainak, intézményeinek, mechanizmusainak vizsgálata nélkül. A büntető igazságszolgáltatás társadalmi szerepeinek történeti vizsgálata megint más tényeket hoz felszínre, és más eredményt is mutat, mint amit a törvények célként megjelölnek. Mindez igazán nem meglepő: mutatja a célok és az a közötti eltéréseket, sőt ellentmondásokat, ami belőlük megvalósul vagy nem valósul meg, a jogi eszmék és a realitások közötti diszharmóniát. Ez különösen akkor szembeötlő, amikor a büntetőeljárást a törvénytől is idegen célok szolgálatába állítják, amikor a nemtelen politika szolgálójává züllesztik.


2. fejezet - II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS TANÁNAK FEJLŐDÉSE [19] 1. A bizonyítás tana A bizonyítás tana azoknak a tudományos nézeteknek az összessége, amelyek alapján megalkotják a tényállás megállapításánál felhasználható eszközökre és módszerekre vonatkozó büntető eljárásjogi előírásokat – a büntetőperbeli állítások igazolásának módjait meghatározó tételes jogi szabályokat –, röviden: a bizonyítási jogot. Minden kor tudományos világképe visszatükröződik a szaktudományokban (így a büntető eljárásjog elméletében is) és viszont, a tudományos világkép alakulására visszahat a szaktudományok minden egyes új eredménye. A tudományos fejlődés következményei a büntetőeljárásban elsősorban a bizonyítás tanának változásain mérhetők le: a szaktudományok fejlődésével párhuzamosan szorultak háttérbe a kezdeti mitikus elképzelések, és léptek előtérbe a bűncselekmény mint múltbeli történés tényleges megismerésére alkalmas racionális bizonyítási módok. A jog őskorában, a legkezdetlegesebb társadalmi csoportok világképében a racionális elemek mellett döntő súllyal jelentkeztek még az ismeretek hiányait pótló irracionális magyarázatok. A kor embere az istenek, héroszok és egyéb képzelet szülte csodalények tömegével népesítette be a világot, s e saját maga alkotta mítoszrendszer hálójában vergődve az elképzelt természetfeletti erők leigázó hatása alá került. A felsőbb hatalmaktól függött az élet minden jelensége. E világkép egyenes következménye, hogy ha valamely problémát az emberek nem voltak képesek megoldani, annak elintézését a földöntúli hatalmakra bízták. A nyers erőszak (magánbosszú) mint konfliktuselintézési mód háttérbe szorulásával a társadalom egyenlő rangú tagjai közötti jogviták megoldásának is általában ez volt az útja. Ez a társadalmi igény teremtette meg azt a formát – a büntetőeljárás ősét-, amelynek célja az volt, hogy a vitás kérdésekben az istenek döntését kikérje. A bíró szerepe kezdetben csak a felsőbb hatalmak istenítélet formájában jelentkező döntésének megállapítása és kihirdetése, bizonyítást nem végez, ebből következően nincs is szüksége olyan módszerekre, amelyekkel a valóságot megismerheti. Ennek igénye csak a fejlődés későbbi szakaszában merül fel, amikor az igazságszolgáltatást már nem közvetlenül az istenek, hanem földi képviselőjük végzi. Természetszerűleg akkor, ha az immár földi bíró a rendelkezésére álló bizonyítási eszközökkel nem képes az igazságot megállapítani, kénytelen az istenítélet „jól bevált” módszeréhez folyamodni. Ezzel magyarázható, hogy a büntetőeljárási jogban hosszú időn keresztül egyidejűleg léteztek mitikus (kultikus) és racionális bizonyítási módok. 2. A bizonyítási rendszerek A jogtörténet során kialakult bizonyítási rendszereket áttekintve a tankönyvek három nagy rendszert, a kötött bizonyítási rendszert, a szabad bizonyítási rendszert és a bizonyítás vegyes rendszerét különböztetnek meg. A részletesebb kifejtés ezután különbséget tesz mind a kötött bizonyítási rendszer, mind a szabad bizonyítási rendszer különböző változatai között. [20] A kötött bizonyítási rendszer A kötött (más néven legális, törvényi vagy formális) bizonyítási rendszerben a törvény előzetesen meghatározta a perbeli bizonyítékok bizonyító erejét, minden bizonyítéknak a törvény által előre meghatározott súlya, jelentősége volt. Ennek megfelelően a bíróságnak a bizonyítékok vizsgálatánál a törvény előírásaiból kellett kiindulnia. A bírónak nem volt joga arra, hogy saját belátása szerint mérlegelje a bizonyítékokat, feladata abban állott, hogy minden bizonyítékként eléje kerülő tényre alkalmazza a törvény által előírt következtetést. A kötött bizonyítási rendszer legrégibb, a hűbériség hajnalán Európa-szerte elterjedt formájából egyetlen olyan elem sem maradt fenn, ami a bizonyítás tanának mai arculatát befolyásolná. Az igen szigorú formaságokhoz 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) kötött bizonyítás ugyanis nem a valóság megismerésére, hanem a kor szellemének megfelelően sokkal inkább arra irányult, hogy a vitás kérdésekbe való isteni beavatkozást lehetővé tegye. A bizonyítás megengedett eszközei (az eskütársak által letett eskü, az istenítélet és a párbaj) is inkább ezt célozták, mintsem a valóság megismerését. A bizonyítás abban állt, hogy a felek az állításaikkal szemben felhozott ellentmondásokat a törvény e célból előírt formaságainak teljesítésével kizárják. A bizonyítás tárgya a felek állítása volt a maga jogi formájában, nem pedig az annak alapjául szolgáló tények. A pozitíve kötött bizonyítási rendszer A pozitíve kötött bizonyítási rendszerrel a törvény előre meghatározta, mit kell igaznak tartani: ha a törvény szerint szükséges bizonyítékok rendelkezésre állottak, a bírónak a vádlottat el kellett ítélnie, teljesen függetlenül attól, hogy meggyőződése szerint is bűnös volt-e, vagy sem. Hiába volt viszont a bíró meggyőződve a nyomós gyanújelek alapján a vádlott bűnösségéről, mindaddig nem ítélhette őt el, amíg a bizonyítási szabályoknak megfelelő formális bizonyítékok a rendelkezésére nem álltak. A bizonyításnak ez a szerkezete a mai jogban is fellelhető a vélelmek formájában. Megdönthetetlen vélelemnél a vélelmező tény észlelésekor a mai bíró sem tehet mást, mint a törvény erejénél fogva megállapítja a vélelmezett tényt, és levonja az abból adódó jogi konzekvenciát. A pozitíve kötött bizonyítási rendszert a maga teljességében V. Károly németrómai császár 1532-ben kiadott büntetőkódexe, a Constitutio Criminalis Carolina (CCC) tartalmazza. A CCC teljes értékű bizonyítási eszköznek – olyannak tehát, amelyre elítélés alapozható – csak a vádlott beismerését mint a cselekmény „teljes belső és külső nyilvánosságra hozatalát” és a „két vagy három szavahihető jó tanúval” (ahogy a CCC a szakirodalomban azóta „klasszikus” jelzővel illetett tanúfogalmat formulázza) történő rábizonyítást tartotta.A teljes értékű bizonyítékokon túl a CCC minden olyan adatot vagy tényt, amely a bűncselekmény elkövetésére vagy a tettes személyére utalt, az indíciumok (gyanújelek) körében értékelt. Az indíciumok perbeli felhasználásának szabályai azoknak az élettapasztalatoknak, empirikus ismereteknek a kodifikálásával jöttek létre, amelyeket a bírák százai a perek ezreiben az idők folyamán az egyes lehetséges bizonyítási eszközökkel kapcsolatban szereztek. A középkori perjogászok és glosszátorok e tapasztalati tételeket vizsgálták meg és rendszerezték a jogalkalmazás szempontjából, ily módon jött létre a CCC indíciumtana. Az indíciumok részben az eljárás megindításánál, részben a „büntető kikérdezés”, a kínvallatás elrendelésénél játszottak szerepet. A kínvallatásnak a bizonyíték megszerzése megengedett módjává tétele vezetett ahhoz a közismert tényhez, hogy a CCC és az azt követő kötött bizonyítási rendszerű kódexek közel sem azzá váltak, amire szánták őket, vagyis a téves vagy önkényes bírói ítéletek megakadályozóivá, hanem éppen annak eszközévé lettek. Összevetve azonban a kora középkor irracionális bizonyítási eszközökön alapuló eljárásával, a kötött bizonyítási rendszernek ez a formája mégis haladás volt. A bizonyítás itt már a bűncselekményre (annak megtörténtére, az elkövető személyére) irányult. Az ítélet a bíró – igaz, a törvény által szigorú korlátok közé szorított – igazságkutató tevékenységének eredménye volt. Minden hibája ellenére ez a rendszer volt az első lépés a modern bizonyítási elmélet, a büntetőperbeli bizonyítás racionális módjainak kialakítása felé. A negatíve kötött bizonyítási rendszer A negatíve kötött bizonyítási rendszer áttörte azt a hosszú ideig vallott nézetet, hogy a bíró személyes meggyőződése az ítélethozatalnál nem juthat szerephez. E rendszer lényege, hogy a törvény változatlanul előre megszabja minden egyes bizonyíték értékét – ennyiben kötött –, de a bíró a teljes értékű bizonyítékok alapján is csak akkor köteles marasztaló ítéletet hozni, ha meg van győződve a vádlott bűnösségéről. A kötött bizonyítási rendszerrel ellentétben itt már teljes értékű bizonyítékok esetén is lehetőség volt a vádlott felmentésére, ha a bizonyítékok a bírót nem győzték meg. A negatíve kötött bizonyítási elmélet Németországban fejlődött ki. A kínvallatás eltörlésével a XVIII. század második felétől a bírák ugyanis olyan helyzetbe kerültek, amely gyakorlatilag csaknem lehetetlenné tette feladatuk ellátását. A CCC, illetve az annak szabályait követő partikuláris törvények nem engedték meg az indíciumok alapján történő elítélést, s ez a klasszikus tanúk hiányában a tagadó vádlott szükségszerű felmentéséhez vezetett, mivel nem volt mód többé kínvallatásra a beismerés megszerzése végett. A kínvallatás eltörlése így érzékelhető űrt hagyott maga után a bizonyítási jogban. Ennek következményeként egyes kódexek, mint például a Josephina – II. József Magyarországon is életbe léptetett 1788-as perjogi kódexe – megengedte az indíciumbizonyítást teljes értékű bizonyításként, megkötve természetesen a bíró kezét az indíciumok értékelésére vonatkozó szabályok egész tömegével. A megoldást azonban végül is nem az ilyen kísérletek hozták, hanem az, hogy elismerték a bírói meggyőződés szerepét.


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) A negatíve kötött bizonyítási rendszer jelentősége a mai perjogi gondolkodás számára tehát abban ragadható meg, hogy egy hosszabb, evolúciós fejlődés eredményeként elismerte a bíró meggyőződésének szerepét az igazság megállapításánál, utalva egyúttal arra, hogy a meggyőződést kiváltó perbeli bizonyítékok szerepe sem lehet másodlagos. Ez utóbbi gondolat hangsúlyozása azért fontos, mert a bírói meggyőződés szerepét radikális módon kinyilvánító francia forradalmi törvényhozás ezt némileg elhanyagolni látszott a „belső meggyőződés” erejével szemben. [21] A szabad bizonyítási rendszer A szabad bizonyítási rendszer a bizonyítékok szabad mérlegelésén alapul. A bíró a bűnügyben megvizsgált bizonyítékok értékét saját lelkiismeretén méri le, s dönt arról, hogy elégségesek-e a bűnösség megállapításához, vagy sem. E rendszerben a törvény nem szabja meg előre sem azt, hogy mit lehet bizonyítékként felhasználni, sem pedig az egyes bizonyítékok értékét. A bíróság minden olyan eszközt felhasználhat, amely megítélése szerint alkalmas a perbeli bizonyításra, és a belőlük nyert bizonyítékot belső meggyőződése alapján értékeli. A szabad bizonyítási rendszer eredeti formájában a nagy francia forradalom időszakában, az Alkotmányozó Gyűlés döntése nyomán alakult ki. Első törvényi megfogalmazása a Code d’instruction criminelle nevezetes 342. cikkelye: „A törvény nem követeli meg az esküdtektől, hogy beszámoljanak arról, milyen módon alakították ki a maguk meggyőződését; nem ír elő számukra szabályokat, amelyek segítségével a bizonyítékok teljességét és kielégítő voltát meg kell ha- tározniok: azt írja elő számukra, hogy szellemük összpontosításával kutassák lelkiismeretük mélyén, milyen benyomást tettek értelmükre a vádlott elleni bizonyítékok és a vádlott által a maga védelmére felhasznált eszközök. A törvény nem mondja nekik: »Igaznak kell tekinteni minden, ennyi és ennyi tanúval igazolt tényt«, nem mondja nekik azt sem: »Ne tekintsétek megalapozottnak az olyan bizonyítékot, amelyet ilyen és ilyen jegyzőkönyv, ilyen és ilyen okiratok, ennyi és ennyi tanú, vagy ennyi és ennyi közvetett bizonyíték nem erősít meg. « Csak egy kérdést tesz fel nekik, amely kimeríti egész kötelességüket: »Belsőleg meg vagytok-e győződve?«” A szabad bizonyítás ellenfelei e törvényszövegben a bizonyítás minden formai kötöttségének megszűnését, a bizonyítás szabályozatlanná válását látták. A bizonyítékoknak a belső meggyőződésen alapuló teljesen szabad értékelését olyan „kontrollálhatatlan lelkiismereti döntésként” fogták fel, amely utat nyit a bírói önkénynek. A velük folytatott vitában jutott el aztán a német dogmatika ahhoz, hogy a szabad bizonyítás „belső meggyőződését” nem pusztán „ösztönös megérzésként”, hanem „racionális meggyőződésként” fogadja el. A szabad bizonyításnak ez utóbbi, a bizonyítékok racionális mérlegelésén alapuló formája tulajdonképpen az eredetileg egymással éles ellentétben álló két bizonyítási rendszer valamiféle szerves folytatása. A korábbi bizonyítási elméletek szintéziséből megszületett az ún. vegyes rendszer. E rendszer bizonyítási joga nem jelenti azt, hogy a bíró immáron minden kötöttségtől mentes. Igaz ugyan, hogy a bíró nincs kötve többé a bizonyítási anyag értékelésére vonatkozó előre rögzített, törvényi szabályokhoz, de kötve van a tudományos eredményekhez, a gondolkodás törvényeihez és a tapasztalati tételekhez. A bíró az ítélet indokolásában köteles számot adni arról, melyik bizonyítékot hogyan értékelte, miért fogadta vagy miért vetette el. A kötött és a szabad bizonyítási elmélet kombinációjával létrehozott vegyes rendszerrel lezárult a bizonyítás tanának az a fejlődési folyamata, amely az irracionális, mitikus bizonyítási módtól a múltbeli cselekmény tényleges megismerését biztosító racionális bizonyításig vezetett. A büntetőeljárás elmélete az elmúlt 150 évben a perbeli igazságról lényegét tekintve újat már nem alkotott. Az elmélet fő iránya változatlanul a szabad bizonyítási rendszer fejlesztése és értelmezése.

2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNELMI RENDSZEREI [22] 1. A büntetőeljárási rendszer fogalma A büntetőeljárás rendszere: az eljárás jogelvek által meghatározott felépítése. A büntetőeljárás rendszerét tehát a benne érvényesülő szervezeti és működési elvek határozzák meg, ezek közül is elsődlegesen az eljárási funkciók (a bűnüldözés, a vád, a védelem és az ítélkezés) megoszlása az


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) alanyok között, vagy ennek hiánya, az alanyokat megillető jogosultságok, az eljárás felosztása eljárási szakaszokra és ezek egymáshoz való viszonya. A büntetőeljárás több ezer éves történetét vizsgálva három fő rendszer különíthető el, a vádelvű, a nyomozóelvű és a vegyes rendszer. Az első kettőt a szakirodalom egymást kizáróként, a harmadikat pedig a két ellentétes rendszer hibáit kiegyenlítő, optimális rendszerként szokta feltüntetni. 2. A vádelvű eljárás A vádelvű vagy latin neve (processus accusatorius) alapján akkuzatórius eljárás az egymással szemben álló egyenlő jogú felek jogvitája. Az eljárás a felek kezdeményezésére indul, a bíró feladata csak és kizárólag az igazság megállapítása a jogvita eldöntése útján. A bíró ennek megfelelően passzív, a bizonyítás a felek dolga. A sértett a vádlottal kiegyezhet, és a vádat bármikor elejtheti. Az akkuzatórius eljárás jellemzői továbbá a közvetlenség, szóbeliség, a védekezés szabadsága és a nyilvánosság, az egyéni szabadság biztosítása a bírói önkény ellen. Az akkuzatórius eljárásban az eljárási feladatok megoszlanak, a vád, a védekezés és az ítélkezés funkciója személyileg is elkülönül. Az eljárás az ártatlanság vélelmén alapul, elve az in dubio pro reo, a favor defensionis. A vádelvű rendszerben a büntetőeljárásnak tulajdonképpen csak egy szakasza van: a bírósági tárgyalás, amely a vádló vádjára nyílik meg. Vádló lehet a bűncselekmény károsultja (sértettje) vagy ennek képviselője; az egész társadalmat, államot ért sérelem esetén pedig bármelyik polgár (népvád). A későbbi fejlődés során (Magyarországon a XIX. század második felében) kialakult és állandósult az állami vádhatóság: az ügyészség, amelynek tagjai közvádlóként lépnek fel. A vádelvű eljárásban – különösen régebben például az ókori görög városállamokban, de az angolszász jogterületen még napjainkban is – az igazságszolgáltatásban a hivatásos bírákon kívül rendszerint részt vesznek a laikusok is (esküdtszék), de nem ritka a csak laikusok által folytatott bíráskodás sem. 3. A nyomozóelvű eljárás A nyomozóelvű eljárás (vagy régebbi magyar nevén faggató-per, latinul: inquisitio) hivatalból indul. Az eljárást folytató hatóság nincs kötve a felek indítványához – már csak azért sem, mivel ebben az rendszerben nincsenek is eljárásjogi értelemben vett felek. A funkciómegosztás nem érvényesül, az eljáró hatóság, vagyis a bíróság kezében egyesül a vád, a védelem és az ítélkezés feladata. Az eljárás sem indítványra (vádra) indul, hanem a bíróság bármilyen módon szerzett értesülésére. A besúgás, a kósza hír vagy a feljelentés egyaránt okot szolgáltathat a nyomozás hivatalbóli elrendelésére. Az eljárás a bűnösség vélelmére épül, a terhelt nem alanya, hanem tárgya az eljárásnak, perbeli jogai nincsenek, védekezésre rendszerint csak annyiban van lehetősége, amennyiben ezt számára a bíróság megengedi. A hivatalból lefolytatott vizsgálat eredményét írásba foglalják, azokat az inkvirens (a vizsgálatot folytató bíró) vádindítványával a bírósághoz terjeszti be, melynek maga is tagja. A bírósági eljárás többnyire a vizsgáló által leírt jegyzőkönyvek megismerésében áll. A bíróság az ítéletet rendszerint az iratok alapján (ex actis) hozza meg. Az eljárás elméletileg az igazság kiderítésére irányul, az ehhez felhasználható eszközök – a kínvallatással kicsikart beismerés – és az eljárás titkossága a kitűzött cél elérését azonban gyakran kétségessé teszi. Az inkvizitórius eljárásban az igazságszolgáltatást hivatásos apparátus végzi, kialakul a bíróságok hierarchiájával a fellebbezés lehetősége, a többfokú eljárás. A nyomozóelvű (inkvizitórius) eljárással szemben történelmi okokból eleve sok a fenntartás. E fogalomhoz ugyanis a középkori boszorkányperek képe kapcsolódik, a bírói önkényé, a kínvallatásoké, a józan észt és a humánumot megcsúfoló „igazságszolgáltatásé”. Mivel a „szent inkvizíció” spanyolországi ténykedése éppen e szörnyűségek miatt híres, s még inkább hírhedt, hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy ahol nem a nyomozóelvű eljárás uralkodott, ott emberségesebb volt az igazságszolgáltatás. A közismerten vádelvű Anglia jogtörténete azonban éppen elég példával szolgálhat az eljárás kegyetlenségére, igaz, a legrémítőbbek éppen az inkvizitórius elven működő Csillagkamara nevéhez kötődnek. 4. A vegyes rendszer A büntetőeljárás vegyes rendszere a vádelvű és a nyomozóelvű eljárás elemeit egyesíti. A vegyes rendszer létrehozásának bevallott célja, hogy átvegye a nyomozórendszer és a vádrendszer helyes elemeit, és azokat a jogállamiság eszméjének szem előtt tartásával korszerű formába összeötvözze. A vádelvnek megfelelően a perben következetesen keresztülviszi a funkciómegosztást, különválasztja a vád, a védelem és az ítélkezés feladatát. Büntetőperre csak vád alapján kerülhet sor, a vádat vagy az állami vádhatóság (az ügyész), vagy a sértett (mint fő- vagy pótmagánvádló) képviseli. A terhelt a perben ténylegesen ügyfél, megilleti a védelem joga, a pert előkészítő szakaszban (nyomozás, vizsgálat) azonban ügyféli jogai korlátozottak. A nyomozóelv hatásaként viszont az előkészítő eljárás a hivatalból indul, a nyomozás és a vizsgálat jórészt a


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) nyilvánosság teljes kizárásával folyik, míg a tárgyalás rendszerint nyilvános, szóbeli, a vád és a védelem indítványainak meghallgatásán nyugszik. A hivatalbóli eljárás elve azonban – a tiszta vádrendszerrel ellentétben – a tárgyaláson sem enyészik el, a bíró a felek indítványa nélkül is köteles mindent megtenni, amit az igazság kiderítésére hasznosnak ítél. Bár a tankönyvek ezeket mint a büntetőeljárás történeti rendszereit mutatják be, a „tiszta” vádrendszer éppúgy, mint a „tiszta” nyomozó rendszer csak a szakirodalmi vitákban kialakított elméleti modell, a valóságban soha és sehol sem fordult elő. A büntetőeljárás a gyakorlatban mindig is vegyes (tehát a két rendszer elemeit egyaránt felhasználó) volt, a modern eljárásjogok megjelenéséig azonban valamelyik elv döntő túlsúlya mellett. A valódi „vegyes” rendszer, vagyis a két elv tudatos vegyítése az előnyök kihasználása érdekében a büntetőeljárás legújabb kori történetének eredménye. [23] 5. A büntetőeljárás és a bizonyítás rendszere A tudományos fejlődés és a büntetőeljárás gerincét képező bizonyítás (illetve az arra vonatkozó elmélet, a bizonyítás tana) között közvetlen összefüggés és a mitikustól a racionális bizonyítás felé haladó fejlődés jól felismerhető iránya rajzolódik ki. A büntetőeljárás rendszere viszont látszólag teljesen független a tudományos fejlődéstől. Összefüggés inkább a társadalom hatalmi viszonyaival, az uralom gyakorlásának módjával mutatható ki. A büntetőeljárás minden nagy történeti rendszerének alapvető célja azonos (az igazság feltárása), az igazságkeresés és megállapítás eszközeiben, módszereiben azonban igen nagyok közöttük az eltérések. Az akkuzatórius eljárás az igazságot az egyéni jogok lehetséges tiszteletben tartásával igyekszik elérni, ezért az alkotmányos államokban vált uralkodóvá, addig az inkvizitórius elv az abszolút államok büntetőeljárását jellemzi. Nem tekinthető véletlennek, hogy az inkvizitórius (nyomozóelvű) eljárás legtöbb kritikára okot adó intézménye, a kínvallatás legalizálása is a totális diktatúrák velejárója: a kínvallatás bírósági bevezetése és széles körű alkalmazása a Római Birodalomban a principátus, a császári egyeduralom kialakulásával, az európai feudalizmusban pedig az abszolutista törekvésekkel esik egybe. Ami pedig a bizonyítási rendszer és a büntetőeljárás rendszerének (az eljárás formájának) az összefüggését illeti, a jogtörténet tanúsága szerint a kapcsolat fő vonala a következő: az akkuzatórius rendszerhez inkább a szabad bizonyítás, az inkvizitóriushoz pedig a kötött bizonyítási rendszer kötődik. Kivétel persze több is van: a korai feudalizmus (germán, frank idők) akkuzatórius eljárása a kötött bizonyítási rendszer legmerevebb formáihoz kapcsolódott, a középkori angol akkuzatórius rendszer sem volt képes teljesen leküzdeni a kötött bizonyítási rendszer hatásait, mint ahogy a késői inkvizitórius eljárásban is megjelentek a szabad bizonyítási rendszer elemei. A mai értelemben vett szabad bizonyítási rendszer viszont az eljárás vegyes rendszeréhez kapcsolódik. [24] 6. A magyar büntetőeljárás fejlődése A magyar büntetőeljárás történelmi rendszereit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az nem mutat lényeges eltérést az európai jogfejlődéstől. A feudalizmus végén Magyarországon a büntetőeljárásnak két fő formája (rendszere) volt: az írásbeli per és a sommás (szóbeli) eljárás. Mindkét forma szokásjogon és egyes részleteket szabályozó törvényeken alapult. Az eljárást egységbe foglaló kódex nem létezett. Ha írásbeli per nemesek ügyében folyt, ők szabadlábon védekezhettek, s velük szemben kényszervallatást nem alkalmazhattak. Ha azonban jobbágyok ellen folyt, ők rendszerint fogva voltak, és kényszervallatást is elszenvedhettek. Gyakori volt velük szemben a testi büntetés (botozás) kiszabása is. A szóbeli sommás per gyorsított, egyszerűbb eljárás volt, amelyet a jobbágyokkal szemben folytattak, melyben legfeljebb 3 év börtönt szabhattak ki. A vádlott itt is fogva volt, s védelme védő útján nem volt biztosítva. Habár 1791-ben a törvények a tortúrát (kényszer-, kínvallatást) megtiltották, azt a jobbágyokkal szemben titkon tovább űzték. A sommás eljárási forma számos visszaélésre adott alkalmat, s a XIX. században a reformkortól kezdve heves bírálatokat váltott ki (Széchenyi István, Kossuth Lajos, Nyáry Pál, Szemere Bertalan, Szalay László és mások részéről). Érdemes megjegyezni, hogy a politikai perekben (a jakobinusok, Kossuth, Wesselényi, Lovassyék perében) a nemesek kiváltságait sem tartották tiszteletben. A magyar feudális eljárás vegyes rendszerű volt, a gyakorlatban túlnyomóan inkvizitórius elemekkel volt átitatva, de a nemesek elleni szabályos perek – az írásbeliségtől eltekintve – inkább a vádelvű perekkel voltak rokonít- hatók. Az 1848/49-es szabadságharc leverése után az osztrák hatalom Magyarországot fegyverrel meghódított tartományként kezelte, s az osztrák jogot oktrojálta rá. 1854. január 1-jétől az 1853-as ausztriai büntető 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) perrendtartást léptették életbe, amely a nyomozóelv alapján állt. A bizonyítási rendszer negatíve kötött, a vizsgálat tisztán írásbeli és titkos volt, a bíró hivatalból, vád nélkül is köteles volt a vizsgálatot elrendelni. A felvilágosodás büntetőeljárásjog-tudományát is megtermékenyítő gondolatainak terjedését – amelyek ekkora ideális modellként a szabad bizonyítás és vádrendszer összekapcsolásával megteremtették a büntetőeljárás vegyes rendszerét – azonban még az európai reakció osztrák fellegvára sem tudta teljesen megakadályozni. Így az alapjában inkvizitórius rendszerű perrendtartás is több, a vegyes rendszerre jellemző rendelkezést tartalmazott, például a szóbeliség és a nyilvánosság egyes elemeit. Az 1860. évi Októberi Diploma elvben visszaállította a magyar jog uralmát, az ennek gyakorlati végrehajtására összehívott Országbírói Értekezlet pedig 1861- ben ismét alkalmazni kezdte a régi – feudális – magyar büntetőjogot és eljárást. A társadalmi fejlődés eredményeit azonban az Országbírói Értekezlet sem negligálhatta tetszése szerint, így a polgárosodás alapvető követelményét, a jogegyenlőséget, a nemesi kiváltságok megszüntetését az igazságszolgáltatás területén is végre kellett hajtania. Ennek azt a módját választották, hogy az Ideiglenes Eljárási Szabályokban a nem nemeseket a nemesekhez „emelték”, kimondva: „A büntetőperekben eddig csak a nemesek által élvezett szabadságok, a letartóztatásra, a kezességre s melletti szabadonbocsátásra, a védelemre és a perorvoslatokra fennálló szabályok mindenki által, rendi különbségek nélkül igénybe vehetők.” Az 1872-ben az újonnan szervezett állami bíróságok és ügyészségek megkezdték működésüket, s emiatt égető szükség volt arra, hogy eljárásukat törvényben szabályozzák. Az igazságügy-miniszter Csemegi Károlyt bízta meg egy ideiglenes javaslat gyors megszerkesztésével. Az elkészült javaslatot azonban az Országgyűlés nem tárgyalta. Ezért az igazságügy-miniszter a – borítólapja színe után Sárga könyvnek nevezett – javaslatot köriratban küldte meg a bíróságoknak azzal, hogy az egységes eljárás létesítése végett fogadják el azt ideiglenes zsinórmértékül. A Sárga könyv a szóbeliség és a közvetlenség elveit, valamint a bizonyítékok szabad mérlegelését sem juttatta teljesen érvényre, az esküdtszékről nem rendelkezett, egyáltalán nem foglalkozott a járásbíróság előtti eljárással és a perújítás kérdéseivel sem, a perorvoslatokat igen hiányosan szabályozta. Hiányosságait és következetlenségeit az 1880-as évek elejétől a Kúria számos döntvénnyel igyekezett megszüntetni. A végleges megoldás azonban a büntetőeljárás kodifikálása volt, amelyre az 1896. évi XXXIII. törvénycikkel került sor.

3. III. CÍM A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG ÖNÁLLÓ JOGÁGGÁ VÁLÁSA [25] 1. A jogágak elkülönülése A jognak jogágakra bomlása hosszú, több évszázados történelmi folyamat volt, amely lényegében ugyanúgy zajlott le, mint a specializálódás bármely más tudományág terén. A tudománytörténeti kutatások szerint ennek lényege, hogy valamely már elismert, önállóan művelt tudományág (az ún. anyatudomány) keretein belül új kérdések merülnek fel, s azok megoldása során olyan új ismeretanyag halmozódik fel, amely már meghaladja a meglévőt. Az új problémák más megközelítési módot és a korábbitól eltérő módszerek alkalmazását követelik meg. Az ily módon kialakuló új ismeretrendszernek az anyatudomány oldaláról jelentkező visszahúzó erőkkel kell megküzdenie mind a tárgy körülírása, mind a módszertan kérdésében. Az elméleti vitákban és a gyakorlati alkalmazásban kiformálódó ismeretanyag új tudományágkénti elismerésében fontos szerephez jut intézményes oktatása. Igaz ez a büntető eljárásjogra is. A jogban való jártasság eredetileg az egységes „ius utriusque”, a római és kánonjogot átfogó diszciplína ismeretét jelentette, a kánonjog túlsúlya mellett. A jog differenciálódása, jogágakra bomlása azzal kezdődött, hogy az európai egyetemek tananyagában a XV. század végén már a Corpusiuris canonicivé formálódó kánonjog anyaga elvált a római jogot magában foglaló Corpus iuris civilistől. Az egyes államok hazai joga, a ius patrium oktatása a további jogágak leválásához vezetett. Ennek egyik első állomása az európai egyetemeken éppen a büntetőjog (amely akkor még nem vált szét anyagi és eljárási jogra) függetlenedése a római jogtól. A németországi és itáliai egyetemeken a XVI. század közepén válik önállóvá ez a diszciplína. Nálunk a büntetőjog önálló oktatásának kialakulására csak később került sor, mivel ez a tárgy a Nagyszombati Egyetemen az 1670-es évektől külön tanított hazai jog integráns része volt. [26]


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) 2. A büntetőjog szétválása A büntetőjognak anyagi és eljárási (alaki) jogra tagozódása napjaink jogásza számára természetes – mert így tanulta –, jóllehet a büntető anyagi jog eljárási jog nélkül: holt anyag, a büntetőeljárási jog pedig anyagi jog nélkül tárgyatlan. A gyakorlatban e két jogág elválaszthatatlan. A kölcsönös feltételezettség gyakorlata azonban nem zárja ki a rájuk vonatkozó elméleti vizsgálódások elkülöníthetőségét, önálló tudományos diszciplína voltát, az anyagi büntetőjog tudományának függetlenségét a büntető eljárásjog tudományától és viszont. Szétválás a gyakorlatban: a büntetőeljárás önálló szabályozásának kezdetei A büntetőjog szétválása anyagi és eljárási (alaki) jogra aránylag későn, a XIX. században következett be. A többi jogágtól elszakadt, önállóvá vált büntetőjog legnagyobb középkori kódexe, a Constitutio Criminalis Carolina egyaránt magában foglalta mindkét jogág szabályait (jóllehet elsősorban eljárásjogi kódex, s a csak az ítéletről szóló fejezet tartalmaz anyagi jogi szabályokat). Ugyanígy együtt tartalmazták mind az anyagi, mind az eljárásjogi szabályokat a XVIII. századi törvénykönyvek, mint például az 1751-ből származó bajor Codex MaximilianesIuris Bavarici Criminalis. Mária Terézia 1768-as Constitutio Criminalis There- sianájában már megjelenik az anyagi jog általános részének kezdetleges formája, ezt azonban az eljárási szabályok követik, s csak azok után találjuk az egyes bűncselekményekre vonatkozó előírásokat, azaz a mai értelemben vett különös részt. II. József 1787-ben megjelent törvénye viszont csak a büntető anyagi jogot ölelte fel, az eljárási kódexet Allgemeine Gerichtsordnung- csak egy évvel később tették közzé. I. Ferenc 1803-as kódexe azonban ismét összekapcsolta az anyagi és eljárási jogot, s hasonlóan járt el az 1803-as bajor törvény is. Az együtt, illetve a külön szabályozás ekkor még nem a jogágak szétválásán, illetve egységesnek tekintettségén alapult, hanem az illető kódexek funkciójából következett. A Carolina nem alkotott új büntetőjogi szabályokat (azokra vonatkozóan részletesebb felvilágosításért a „tanult férfiakhoz” utasítja olvasóját), feladata az volt, hogy hozzáférhetővé tegye a császári jogot a tanulatlan bírák számára az egész birodalomban. Alapvető célja ennek megfelelően a büntetőeljárás – különösen a bizonyítás szabályainak – összefoglalása volt. A Carolina így elsősorban a bírákhoz szólt, az igazságszolgáltatás megjavítása, tökéletesítése és egységesítése lebegett szerzőinek szeme előtt, nem pedig a lakosság kitanítása arról, mit szabad és mit nem (ez csak a szabályozás „mellékterméke” volt, a teljességre törekvés nélkül). Lényegében ugyanez mondható el az 1751-es bajor kódexről és a Theresianáról is, amelyekbe anyagi jogi előírások csak annyiban kerültek felvételre, amennyiben azok az általános bírósági rendtartás részei voltak. A konzek- vensebb francia szabályozás, az 1670-es Ordonnance Criminelle viszont csak az eljárási előírásokat tartalmazta, az anyagi jog teljes kodifikációjára az addig elszórtan megjelenő szabályok helyett csak Napóleon idején kerül sor (1810). A francia törvényhozás (a napóleoni kódexek) azután mintául szolgáltak egész Európában, s a XIX. század közepétől már rendszerint külön törvény ölelte fel a büntető anyagi, illetve az eljárási (per) jogot. A hazai jogfejlődésben ez a folyamat ugyancsak figyelemmel kísérhető. Azt 1791—1795-ös büntetőkódex tervezete még átfogta a ius criminalis egész területét, az 1843-as javaslat viszont már külön kezeli a büntetőjog három részét, az anyagi jogot, az eljárási és a büntetés-végrehajtási jogot. Az önálló szabályozás igényét jelzi Nyáry Pál 1841-es tervezete, illetve az annak alapján készült javaslata a „büntető törvényszolgáltatási eljárásról”. Ez volt az első nem hivatalos büntetőeljárási törvénytervezet Magyarországon, jelezve azt a valóban sürgető igényt, amely a kor európai színvonalához képest kritikán aluli hazai helyzet megváltoztatására törekedett. Szétválás az elméletben: a bűnügyi tudományterületek A törvényi szabályozás a XIX. század második felében ugyan gyakorlatilag kettévált (s ezzel kezdetét vette a Btk.-k és Bp.-k kora), a büntetőjog tudománya azonban még változatlanul egységesnek volt tekinthető. A szakadás itt csak a XX. században és a német dogmatikában következett be. A büntetőjog tudományának fejlődésére Németországban a filozófia erősen hatott. A klasszikus német filozófia éppúgy rányomta bélyegét a büntetőjog művelőinek tevékenységére, mint később a neokantianiz- mus, neohegelianizmus vagy a fenomenológia. A büntetőjog művelői is vonzódtak a kifinomult absztrakciókhoz, a cizellált rendszerekhez, ami az igazságszolgáltatás gyakorlati igényétől való szükségszerű eltávolodáshoz vezetett. A büntetőjog tudományának anyagi és eljárásjog-tudományra szétválásában közrejátszott az is, hogy megváltozott az eljárási jog jellege. Egészen a XX. század első negyedéig, feléig teljesen az anyagi jog „szolgálólányának” szerepére volt szorítva, feladata csak a büntetőjog érvényre juttatása volt. A XX. században azonban megváltoztak a követelmények az emberi és állampolgári jogok terén. Az emberi jogok védelme és a büntetőeljárási kényszerintézkedések összhangba hozása új kihívást jelentett az eljárásjog tudományának. A jogállamiság elve, az elidegeníthetetlen emberi és állampolgári jogok alapján újra kellett gondolni a 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) büntetőeljárás alapelveit annál inkább is, mert a mindenkori hatalom inkább hajlamos arra, hogy az eljárásjogi alapelveket szorítsa háttérbe, mintsem a büntetőjog olyan közismert alapköveit, mint a nullum crimen sine lege vagy az analógia tilalma (noha – mint ismeretes – a szovjet igazságszolgáltatás története erre is szolgált példával). Az önállósodott jogágakra vonatkozó tudományterületek (büntetőjog, büntető eljárásjog és büntetés-végrehajtási jog tudománya) kialakulása mellett a bűnügyi tudományok tovább szakosodtak. Előbb önállóvá vált a kriminalisztika – a bizonyítékok keletkezésének és tükröződésének törvényszerűségeit, a bizonyítási eszközök megszerzésének (felkutatásának, összegyűjtésének, rögzítésének) és felhasználásának (a belőlük származó bizonyítékok értékelésének, a tényállás kialakításának) legcélravezetőbb módszereit és eszközeit kutatva –, majd a bűnözés okainak, megjelenési formáinak és megelőzési lehetőségeinek tanulmányozásával a kriminológia. A bűnügyi tudományok szakosodása azonban aligha tekinthető a jelenlegi állapottal lezártnak. Az ismeretek rendszerezése, fejlesztése újabb saját tárggyal és módszerrel rendelkező diszciplínák kialakulása felé mutat. Ezek közül az önálló tudományággá váláshoz valószínűleg a kriminálpolitika áll legközelebb.

4. IV. CÍM A MODERN BÜNTETŐELJÁRÁS KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON [27] 1. A büntető eljárásjog tudományának kezdetei, az első kodifikációs kísérletek 1764-ben jelent meg a lombardiai olasz C. Beccaria A bűntett és a büntetés (Dei delitti e delle pene) című nagy hatású munkája, amely fordulópont volt a büntetőjog és a büntető eljárásjog tudományában. Ezzel született meg a felvilágosodás eszméit kifejező, a polgárság igényeihez igazodó büntető jogtudomány, amely a büntető eljárásjog új elveinek szinte már teljes programját felölelte. Bec- cariát művének megírására Voltaire fellépése indította, aki felemelte szavát a kegyetlen módszerekkel lefolytatott perben ártatlanul elítélt P. Calas érdekében. A munka Európaszerte ismertté vált, eszméi számos követőre találtak, Magyarországon főként az ugyancsak olasz C. Filangieri közvetítésével. Nem becsülhető azonban le az a hatás sem, amely II. József büntetőjogi reformjaiból érte a hazai társadalmat és közgondolkodást. Beccaria művét, mint ahogy általában a felvilágosodás büntetőeljárásjogtudományát, átszőtték az őszinte humanizmus eszméi, a szembefordulás a feudális büntetőjog és -eljárás kegyetlenségeivel. Határozottan kiállt a kínvallatás (tortúra) megtiltásáért, a bírák lelkiismeretére apelláló, a bizonyítékok szabad értékelésén nyugvó bizonyítási rendszerért és az esküdtszék létrehozásáért. A modern büntetőeljárási jog A modern büntetőeljárási jog kodifikációjának története Magyarországon II. József halálát követően, az 1790/91-es országgyűléssel kezdődött, amely elrendelte „az ország és csatolt részek bírói székeinek s minden törvényszékének rendezését”, a „perlekedési rend” javítását, büntetőtörvény kidolgozását. Az ekkor még eredménytelenül végződött kodifikációs munkálatban megjelent a felvilágosodás büntetőjogi nézeteinek néhány eleme. A magyar társadalom viszonyai azonban nem voltak még elég érettek a jogrendszer gyökeres átalakítására, így a felvilágosodás hatásai csak felemás módon érvényesültek. Az 1795-ös büntető tervezet E tervezet (Codex de delictis eorumque poenis pro tribunalibus regni Hungariae...), amelyet a jogszabályalkotásra kiküldött bizottság, a Deputatio Iuridica készített (az egyik tagja, Szirmay Antal javaslata alapján), meghatározta azokat az elveket, amelyekre a büntetőjog és az eljárás épül. A VII. elv kimondja, hogy mindenféle bűntettet ugyanazon a módon kell kivizsgálni, s azok az eszközök, amelyek alkalmatlanok az igazság megállapítására bármely más bűntett esetén, alkalmatlanok a legsúlyosabb bűntettek esetén is. Ezt a gondolatot ismétli meg a IX. cikk 1. §-a is, előírván, hogy a rendes eljárás, teljes bizonyíték, megfelelő védelem, meghallgatás szükséges, különösen ha a polgár életéről van szó. Az 1795-ös tervezet bizonyítási rendszere – a kínvallatás eltörlésétől eltekintve • nem szakított teljesen a kötött bizonyítási rendszerrel, ami érthető, mivel nem kívánt esküdtszéket szervezni. Márpedig ebben a korban a szabad bizonyítási rendszer bevezetését az esküdtszékhez kötötték. Így a szerkesztők a negatíve kötött bizonyítási rendszert követve írták elő a bíró számára, hogy mielőtt végleges ítéletet hozna, köteles főként a következőkre ügyelni: a) vajon nyilvánvalóan vannak-e törvényes bizonyítékok?, b) vajon megvan-e a bíróban az ezeken nyugvó erkölcsi bizonyosság a bűncselekményről? A tervezet X. cikkének 56. §-a erélyesen tiltotta a kínvallatást: nem lehet helye „soha, semmiféle ürüggyel és semmilyen szín alatt a kétes értékű, félrevezető és alkalmatlan tortúrának, vagy az ezt helyettesítő, az igazság kiderítését célzó bármiféle erőszakos eszközök használatának”. 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) A törvény előtti egyenlőség gondolatáig azonban nem jutott el a tervezet. Egyházi személyeket, birtokos nemeseket vagy kellő jövedelemmel rendelkezőket csak a hűtlenség eseteiben lehet letartóztatni, a nemtelenekre azonban ez a privilégium nem vonatkozott (II. cikk 1-4. §). A nemesi kiváltságokat élvezők felett továbbra is csak a nemesi vármegye hatóságai ítélkezhettek volna. A tervezet még ezen felemás reformersége ellenére sem válhatott törvénnyé • a francia forradalomtól megrettent udvar és nemesség semmiféle nyitást sem nézett jó szemmel. Hatása azonban felismerhető a későbbi – reformkori – javaslatokban. [28] 2. Az elmélet fejlődésének kezdete A magyar büntető eljárásjog tudományos irodalma a XVIII. században, a felvilágosodás korszakában indult fejlődésnek, de igen lassan éledezett. Bodó Mátyás 1751-ben megjelent munkájában még hagyományos módon elsősorban a joggyakorlat összegezésére törekedett, de mégis nála olvashatók első ízben már felvilágosult gondolatok is. A jóval később működő Szlemenics Pál nevéhez fűződik (a korábbi latin nyelvű munkák után) az első magyar nyelvű büntetőjogi tankönyv megírása, amely Fenyítőtörvényszéki magyar törvény címmel 1836-ben jelent meg. Ez szemléletében nemigen hozott újat, sőt a feudális magyar jog kereteiből kilépni képtelennek látszott. Vuchetich Mátyás 1819-ben kiadott tankönyve: Institutiones iuris criminalis hungarici (A magyar büntetőjog intézményei) kiemelkedik a XIX. század első harmadának művei közül. Az első rész tárgyalja a büntetőjogot, a második (Liber) az ún. gyakorlati büntetőjogot, vagyis az eljárásjogot. E résznek a rendszeréből kitűnik, hogy – amint azt később méltatói megállapították – túlságosan figyelembe vette a német vizsgálópert, és kevésbé volt tekintettel a magyar joggyakorlat sajátosságaira. Tény, hogy Vuchetich nemcsak a hazai jogot dolgozta fel, hanem kifejtette a jogág elméletét is. Jog-összehasonlító módszert alkalmazva kitekintett más európai jogrendszerekre, számos külföldi szerzőre hivatkozott, többek között Feuerbachra, Mittermayerre, Beccariára és Filangeirire. Vuchetich még nem szakított teljesen az inkvizíciós eljárással. Javára írta, hogy abban hivatalból, a sértett kezdeményezése nélkül is el kell járni a közbiztonság megóvása érdekében. Emellett azonban határozottan fellépett a vádlottat megillető védelem joga mellett. Érveinek kiindulópontja az ártatlanság vélelme: velünk született jogunk van a jó hírnévre, és mindenki mindaddig ártatlannak tekintendő, míg bűnössége be nem bizonyosodik. Ezért senki sem fosztható meg a védekezés eszközeitől és az ártatlanság bizonyításától. A védelmet a vádlott személyesen, választott védő útján vagy kirendelt védő útján is elláthatja. A bizonyítási rendszerben alkalmazott tortúrát elítélte, és rámutatott arra, hogy a magyar írott jog nem ismerte a kínvallatást, de a Carolina, valamint az osztrák Praxis Criminalis és azok magyarázóinak tekintélye folytán „leginkább a parasztok ellen” (potissi- mum contra Rusticos) és a szabad városokban gyakorlatban volt. (A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy a jogtörténet nem igazolja Vuchetich ezen állítását. Például a Miskolc 1395-ben adományozott pallosjoga kifejezetten feljogosítja a várost a kínvallatásra.) Az ártatlanság vélelméből kiindulva a bizonyítási teher a vádlón, illetve a bírón nyugszik. Az elítéléshez teljes bizonyosság kell; a bizonyítás legyen a napnál világosabb, győzze meg a bírót, ne hagyjon semmi kételyt. Teljes értékű bizonyítékokat nyújt a bírói szemle, a vádlott beismerő vallomása, két vagy több tanú egyező vallomása. A bizonyítékokat azonban összefüggésükben kell értékelni. Vuchetichet még részben terhelte a történeti jogi szemlélet, de befogadta a felvilágosodás korában hirdetett büntető eljárásjogi nézetek többségét, a természetjog alaptételeit. Nagy érdeme, hogy ismerte az európai szakirodalmat, belőle merített, ezt tanította, és a jogi gondolkodást tágabb horizont felé irányította. A magyar büntető eljárásjog tudományának nagy korszaka az 1840-es években Ennek nyitánya Széchenyi István fellépése volt, aki a Stádiumban (1833) meghirdetett törvényekkel a büntetőeljárást is új alapokra akarta helyezni. Ilyen volt az V. törvény: „Mindenki egyenlően áll a törvény oltalma és súlya alatt”, ami a nem nemesek számára is biztosítaná a személyi és vagyoni biztonságot úgy, amint azt Werbőczy Hármaskönyve (Tripartitum) első részének kilencedik címe (latinul röviden: Partis primae nonus) megadta volt a nemeseknek. AVI. törvény szerint: „A nemtelenek is választanak magoknak megyei pártvédet”, a XII. törvény szerint pedig: „ítéletek mint tanácskozások csak nyilvánosan tartatnak”. Széchenyinek a Stádiumban kifejtett programja nem korlátozódott olyan szűk területre, mint a büntető eljárásjog, hanem az ország egész jövőjének az átalakítására irányult. A megjelölt célkitűzések, különösen a törvény előtti egyenlőség, a jobbágyok büntetőeljárás-beli helyzetére is nagy hatással lehetettek volna.


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) Jelenthették volna a polgári átalakulást, a vádlott számára a szabad védekezés esélyeit, rendi különbségekre való tekintet nélkül. Széchenyi politikai művet írt, jogi, technikai problémákkal és részletekkel nem foglalkozott, megelégedett az alapvető elvek megállapításával. A részletek kidolgozása a szakjogászokra várt. Ám Széchenyié az érdem, hogy új korszak kezdetén elsőként állított fel olyan programot, amely a jog átalakításának útját jelölte ki. Széchenyi eszméinek megvalósítására törekedett az 1832-1836. évi országgyűlés ellenzéke, amelynek politikája azonban határozottabb és nem egy vonatkozásban messzebbre tekintő volt, mint Széchenyié. A tárgyalás alatt levő javaslatok között szerepelt a VIII. (úrbéri) törvényjavaslat. Az ellenzék szerette volna a Hármaskönyv első részének kilencedik címét egyszerűen kiterjeszteni a jobbágyokra. Számolt azonban a reális erőviszonyokkal, s hogy nagyon előreszaladó javaslattal minden remélt vívmánytól el ne essék, megelégedett két olyan rendelkezéssel, amely a jobbágyok személyi biztonságát szavatolta volna. A tervezet szerint ezek így hangzottak: „Miután a jobbágyok úrbéri viszonyai a fentebbiek által meghatározottak; hogy sorsuk egyéb polgári viszonyokban is biztosíttassék, rendeltetik: 1. hogy a jobbágyokat csak miután törvényes bíráik által megvizsgáltattak és a törvények értelmében elítéltettek, szabad személyökben vagy birtokukban megtámadni; annál kevésbé szabad őket előleges vizsgálat és ítélet nélkül elfogatni vagy testi büntetéssel terhelni; 2. a személyes pörlekedési jog a jobbágyok minden ügyeire kiterjesztetik, s megengedtetik követeléseiket és panaszaikat bárki ellen saját nevökben bíró elejébe vinniök.” A törvényjavaslatot a király elvetette, törvénnyé csak az abban foglalt elveknek töredékei lettek. A legfontosabb politikai elvet, a jobbágyok személyes szabadságának az oltalmát, nem foglalták törvénybe, s így ennek a várható hatása a jobbágyok büntetőperbeli helyzetére is elmaradt. Nem változott az eljárás azért sem, mert az országgyűlés nem vette tárgyalás alá azt a törvényjavaslatot, amely az 1803-as osztrák büntető perrendtartást tekintve mintának, a nyomozó elv dominanciájára építve kívánta szabályozni a hazai büntetőpert. [29] 3. A jogtudomány 1848-ig. A reformkor kodifikációs törekvései A következő kodifikációs kísérlet hivatalos előkészítésére az 1839/40-es országgyűlés küldött ki bizottságot (1840: V. tc.). Az új büntetőeljárás megalkotására irányuló törekvések okai közvetlenül a jobbágyságot sújtó állapotokra vezethetők vissza. A cél a polgári átalakulás elősegítése volt, az alkalmat viszont a kormány által indított politikai perek szolgáltatták. A hűtlenségi perek szenvedő alanyai Wesselényi, Kossuth, Lovassy és többen mások az országgyűlési ifjak közül. Deák Ferenc a perekről folytatott országgyűlési viták alkalmával a szólás szabadságán ejtett sérelmek miatt többször felszólalt. Egyik (1839-ben mondott) beszédében így sommázta az érveit: Az eljárás és az ítéletek nem törvényesek, mert a bíróság a törvény rendelte formákat megsértette. „A formát megsértették a bírák több pontokban: midön az ifjak a szabad védelemtől megfosztattak, ügyvédjeiktől törvényben nem létező eskü kívántatott, védelmezőik a kir. fiscus szobáiban zárt ajtóknál dolgozni kényszeríttettek, a rokonaikkal való társalkodástól eltiltattak, szóval a szabad védelem tőlük megtagadtatott...” Deák vitába szállt a főrendek azon állításával, miszerint a bíróság eljárása szokásjogon alapult. Kimutatta, hogy a kormány parancsa nem szülhet szokásjogot. Nem lehet szokásjog az, amit a bíróság sem ismert, és archívumból kereste ki feltehetőleg az 1790ben kibocsátott felsőbb parancsot, hogy megtudja, mi foglaltatik benne. A kormány politikai perei miatt a nemesi ellenzék vezetői sem érezték magukat biztonságban. Emiatt több megye utasította követeit, hogy a diétán egységes és modern büntetőkódexet szorgalmazzanak. A megkezdődött kodifikáció a szakmai körökön kívül éppen politikai jelentősége miatt a közvélemény érdeklődését is kiváltotta. Kodifikációs munkálatokat addig soha nem előzött meg olyan irodalmi előkészítés, mint ekkor. Az országos érdeklődést a Pesti Hírlap élesztette, amelynek szerkesztője, Kossuth Lajos irányította rá a figyelmet Nyáry Pál és Szalay László munkáira. Az 1841. évi tervezet Nyáry Pál Pest megyei főjegyző 1841-ben terjesztette elő statútumtervezetét a büntetőeljárás reformjára. Ennek címe: Indítvány a megyei bűnvádi eljárás lehető javítása iránt. Az indítvány fő célja „a büntető törvényszolgáltatás rendjét, amennyiben a törvény korlátai közt megyehatóságilag eszközölhető, javítólag szabályozni”, különösen „azon hiányon, miszerint a rövid úton elítéltetni szokott vádlottaknak eddig védelmezőjük sincs, célszerűleg segíteni”. Az indítvány a reform szükségét a jobbágyok ellen indított sommás eljárások terén uralkodó tarthatatlan állapotokkal indokolta. Nyáry Pál indítványa alapján a megye által kiküldött bizottság javaslatot készített Büntetőtörvényszolgáltatási eljárás címmel. A legfontosabb elvek: a nyilvánosság és a kötelező védelem megmaradtak az indítvány szerint.


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) A tervezet azonban nem érhetett meg statútummá, királyi dekrétum tiltotta meg a törvényszékeknek a tervezet szerint való eljárást. Nyáry Pál fellépése tehát sikertelen volt, ha nem is maradt minden eredmény nélkül. Az indítvány jelentősége főként két körülményben található. Az egyik az, hogy szakmai szempontok alapján készült első olyan mű volt, amely megkísérelte a büntetőeljárásban az új politikai eszméknek (például a törvény előtti egyenlőség) és a keresett új típusú eljárás számos elemének a meghonosítását. A másik az volt, hogy a büntetőeljárási kódex készítésének idején az indítvány és az e körül támadt összetűzések adtak alkalmat a sajtónak a büntetőeljárási kérdések tárgyalására és országos érdeklődés felkeltésére e tárgy iránt. Kossuth tevékenysége Kossuth Lajos a Pesti Hírlapban nagy teret szentelt a büntető eljárásjogi kérdések tárgyalásának. Figyelme a büntetőjog és az eljárásjog legfontosabb, elvi jellegű kérdéseire irányult. Mutatóba néhány általa fejtegetett téma: nyilvánosság, gyermekgyilkosság, botbüntetés, a faggató per, sajtóvisszaélések és cenzúra, a büntetőjog alapelvei, esküdtszék, védelem, fogházjavítás. Szembeállította például a nemesek és a nem nemesek büntetőperbeli helyzetét, és rámutatott, hogy a nemes személyi biztonsága törvényileg oltalmazott jogokkal körülbástyázott. „Állítsuk a képnek ellenébe a nemtelen vádlott sorsát, amint az még mai nap is nem ritkán tapasztaltatik; ezt kisebb gyanúra is befogatjuk, vasra veretjük, itt a kőbányában, ott ki tudja miben megdolgoztatjuk, végre hónapok múlva egyszer felhozatjuk; vallomását, mi azonban igen gyakran vallomásának nem is árnyéka, felolvassuk; néha, de nem mindig, egy-két tanúval – kiről hogy tanú, előbb semmit sem tudott – szembesítjük; s ezzel a nélkül, hogy a földkerekségén egy szó emeltetnék védelmére, elítéljük; s ha ítéletét hallván, szólni akar, értésére adjuk, hogy minden beszéd haszontalan.” Ez a kép teljesen megegyezik azzal, amit Nyáry rajzolt a jobbágyok büntetőperbeli helyzetéről az indítványban. Kossuth nem vetett fel a büntetőeljárást illetően nálunk addig ismeretlen gondolatokat. Érdeme főként abban van, hogy hírlapi cikkekben élénk, agitatív hangnemben írt, amivel nagymértékben hozzájárult a közvélemény felrázásához. A leírt esetek az olvasó számára élményszerűvé tették a különben túlságosan általánosaknak és elvontaknak ható eszméket. Cikkei a tudományos fejtegetések modorától alaposan elütő stílusuk ellenére a korabeli európai tudomány színvonalán álltak. Nem bocsátkozott ugyan túlságosan apró részletekbe, de tisztában volt ezekkel is, ami a közölt különféle adatokból, idézetekből, megjegyzésekből nemegyszer kitűnik. Kossuth szemében a büntetőjogi vagy eljárásjogi kérdések nem voltak és lehettek tudományos értekezés tárgyai, hanem csupán egy lépcsőfokot jelentettek, amelyen át kellett haladni az ország bajainak orvoslásához vezető úton. Az ő hatásának tudható be, hogy Pest megye példáját követve, más megyék is megkísérelték statútumok útján megreformálni a büntetőeljárást, a sommás pert. Szalay László munkássága Az ellenzék küzdelmei politikai fórumokon folytak, politikai eszmék ütköztek össze. Bármennyire is kiváló jogi felkészültséggel léptek porondra az ellenzék egyes képviselői, köztük különösen Deák, bármennyire is a hazai jog teljes ismeretéről, fényes dogmatikai készségről, a külföldi eszmeáramlatok tanulmányozásáról tettek tanúbizonyságot, fellépésüknek elsősorban mégis politikai jelentősége és jellege volt. A jogi érveknek is politikai íze volt, nem végezték el a hirdetett jogi eszméknek a rendszeres dogmatikai összefoglalását. Ez a feladat természetesen nem is reájuk várt – hanem Szalay László oldotta meg azt a büntetőjog és a büntetőeljárási jog területén. O helyezte el a forgácsokként szétszórt büntetőeljárási eszméket a vádelvű eljárás egységes rendszerébe, és ő fordította le a politikai-jogi eszméket jogi nyelvre. Szalay László A büntetőeljárásról, különös tekintettel az esküdtszékekre című 1841-ben megjelent (27-28 éves korában írt) munkájában fejtette ki először a büntetőeljárásról alkotott nézeteit. Itt ismertette a különbséget a kutató és vádoló rendszer között; bemutatta az angol és a francia esküdtszéki büntetőeljárást; foglalkozott a bizonyítás elméletével, és ebből kiindulva foglalt állást az esküdtszék mellett, főként arra az érvre alapítva nézetét, hogy a tényállás megállapítása nem igényel külön tudományos, nevezetesen jogi ismereteket. Szalay tudatosan elfordult az inkvizitórius büntetőeljárástól, amelynek – mint írta – „a miazmái” a magyar büntetőeljárásba is behatoltak. O látta meg a legvilágosabban, hogy nem egyes részletek szorulnak reformra, hanem az egész büntetőeljárást új elvekre kell felépíteni. Az ő számára a követelt eljárási elvek összefüggő zárt rendszert alkottak, az egyik elvből fakadt a másik; egyik a másik nélkül nem lehetett meg. Ezt később 1846-ban így fogalmazta meg: „A szóbeliség különálló bizonyítási theoriát foglal magában, ’s ez meg’ az esküdtszékek eszméjét. A’ jury, jogtani oldalról, közvetlenül ama bizonyítási theoria végeredményein, 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) elemzéseinek alkalmazásában, s’ közvetve a’ szóbeliségen alapul, s’ mind azzal, mit az emberiség ’s a’ jog’ szövetségének barátja örömmel szemlél a’ büntetőjogi intézkedések’ sorában, nemcsak külső, esetleges, hanem benső, szükséges viszonyokban, ok és okozati kapcsolatban állanak.” Az új büntetőeljárás, amely magában foglalja az új elvek összefüggő rendszerét, a vádló (akkuzatórius) eljárás. Ennek eszméit fejtette ki Szalay a későbbi években megjelent cikkeiben is. 1845-1846-ben tizenkét cikket írt a Pesti Hírlapba a büntetőeljárásról. (1847-ben Publicistái dolgozatok címmel egy kötetben is megjelentek.) Itt elemezte a nyilvánosság, a szóbeliség elvét, a bizonyítási elméletet, a személyes szabadság büntetőeljárás-beli biztosítékait. Szalay az inkvizitórius rendszert az akkuzatórius rendszerrel és lehetőleg esküdtszéki bíráskodással akarta felváltani. A büntetőeljárással szemben támasztott új igényeket, az egész büntetőeljárásnak új eljárási rendszerré való formálását jogi követelmények formájában szövegezte meg. Tette ezt tanulmányokban és ezenfelül hírlapi cikkekben. Az utóbbiak a jogi, tudományos és a zsurnalisztikai stílust oly módon egyesítették, hogy ez nem ment a tudomány és a szabatosság rovására. Szalay nem volt azonban olyan tudós, aki a jogi problémákat öncélúaknak tekintette volna, aki a jogi szempontok miatt elhanyagolta volna a társadalmi szempontokat, aki nem értette volna meg a jog társadalmi funkcióját. „Sohase aggódjunk – írta – azon, hogy a’ politicai tekintetek hátterébe szoríthatnánk a jog követeléseit, hogy ezek feláldoztatnának amazoknak; mert elvonatkoztatva attól, hogy ezen két rendbeli tudomány’ fonalai a’ végczélnál szükségképpen összeérnek, együvé esnek: a’ fellebb idézett egyes kérdéseknél a’ tisztán jogi fejtegetés is oda vezet, hová az általános publicistai szempontból kiindulás.” Szalay munkáiban a jogi eszmék szerves egységként sorakoznak egymás mellé; rendszert alkotnak, a büntetőeljárás új rendszerét. Ez új rendszert nem a Hármaskönyv és nem a Corpus Iuris alapján alkotta meg, hanem a haladó jogdogmatika alapján, amely viszont a felvilágosodás filozófiájának, a francia forradalmak eszméinek hagyatékán nőtt fel. [30] Az 1843/44. évi javaslatok A büntetőeljárási reformtörekvések az 1840. évi V. törvénycikk rendelkezései alapján megindult előkészítő munkák után az 1843/44. évi törvényjavaslatokban nyertek végső megfogalmazást. Bennük összegződik mindaz, ami haladót a megelőző évtizedekben a büntetőeljárásról Magyarországon elgondoltak. Megalkotásukban, megfogalmazásukban Deák Ferenc, Szalay László, Szemere Bertalan vállalt kiemelkedő szerepet. Két büntető eljárásjogi javaslat készült, az első nem tervezte esküdtszékek felállítását, a másik emellett döntött. A javaslatok megkülönböztették a vizsgálatot, amit a bűnvizsgáló bíró látott el, a perbe fogást, amiről bírói fórum döntött, a büntetőpert (a bírósági tárgyalást) és az ítélethozatalt, továbbá a fellebbezést és a perújítást mint a büntetőeljárás önálló szakaszait. Érvényesítették az eljárási funkciók megosztását: elkülönült a vád és az ítélkezés, illetőleg a védelem funkciója, és külön bírói szerv feladata volt a vizsgálat és a perbe fogás. A tárgyalás nyilvános és szóbeli volt. A bizonyítékokat a javaslat szerint a bírák, az esküdtszéki javaslat értelmében, lelkiismeretük és meggyőződésük szerint, részrehajlás nélkül értékelik. E második (esküdtszéki) javaslat pártolói – köztük Eötvös József, Pulszky Ferenc, Deák Ferenc – érveikben abból indultak ki, hogy a bizonyítás formális szabályainak törvényi meghatározásával fel kell hagyni, és helyettük inkább a bíróságok célszerű alakításával (tehát esküdtszék létrehozásával) kell garanciákat teremteni mind a társadalom, mind az egyes polgárok érdekében. A javaslatok széles körű jogosultságokat biztosítottak a védelem számára. Védő járhatott volna el már a vizsgálat folyamán, perbe fogás után pedig a védő közreműködése kötelező lett volna. A javaslatok, különösképp az esküdtszéki, a kor leghaladóbb gondolatainak kódexformában való ötvözését tartalmazták. A törvény előtti egyenlőség kinyilvánításával a feudális jogrend és büntető igazságszolgáltatás tagadását fejezték ki. Az 1843/44-es javaslatokat az alsótábla elfogadta, törvénnyé azonban nem válhattak, mert azt egyrészt a főrendiház konzervatív többsége, másrészt a királyi kancellária magyarellenes és reakciós állásfoglalása magakadályozta. Utóéletéből azonban kiemelendő, hogy elveinek nagy része Deák Ferenc igazságügy-miniszter 1848. április 29-én kiadott sajtóesküdtszéki rendeletében törvénnyé vált. Ez volt Magyarországon az első demokratikus perrendtartási jogszabály, amely a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, a kötelező védelem és az ügyfélegyenlőség, a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvén épült fel, s nem ismert rendi különbségeket. 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) Noha valóban érdemi működést csak a pozsonyi esküdtszék fejtett ki, ez az esküdtbíráskodás bevezetésének elvi jelentőségét nem csökkentette. A javaslat még kétszer, 1861-ben az Országbírói Értekezleten és 1867-ben a Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter által összehívott bizottság tárgyalásain volt azon a ponton, hogy törvényerőre emelkedjék, de végül is mindig elbukott. Szokolay tankönyve Szokolay István 1848-ban megjelent Büntetőjogtanát a pesti kar tankönyvül fogadta el. Méltán tette ezt, mert a mű a kor, a kodifikációs reformtörekvések haladó eszméit hirdette. A Büntetőjogtan három részre tagolódott, az első kettőt a szerző a büntetőjognak szentelte (Általános büntetőjogtan és A büntettek és büntetéseikről részletesen címmel). A harmadik rész szólt a bűnvádi eljárásról. Ebben az első két fejezet az általános fogalmakkal, az eljárás alanyaival foglalkozik, a továbbiak az elővizsgálattal, a bíróság előtt folytatott perrel, a bizonyítással, az ítélettel és a perorvoslatokkal. Szokolay nagy figyelmet fordított a nyomozóelvű és a vádelvű eljárás összehasonlítására, és meggyőződéssel bizonyította a vádló (akkuzatórius) eljárás előnyeit. Ezeket kivált a funkciók elkülönítésében, a vádolás és ítélkezés elválasztásában, a védő működésében, a tárgyalás nyilvánosságában találta meg. Fontosnak tartotta a formális szabályoktól mentes, a bíróság szabad mérlegelésén alapuló bizonyítási rendszert. Őszintén pártolta az esküdtbíróságot, és meg volt győződve, hogy bűnvádi ügyekben az igazság megállapításának legtöbb biztosítékot nyújtó fóruma a ténykérdésről ítélő esküdtbíróság. Szokolay azokon az ösvényeken haladt, amelyeket mintegy ötven esztendővel korábban kezdtek kitaposni, és amelyek a polgári társadalom igényeinek megfelelő büntető eljárásjog megalkotása felé vittek. 1848-ig az ő munkája volt az utolsó a hűbéri jog eltávolítását szorgalmazó művek között. A kor büntető eljárásjogi gondolkodásának csúcsain azonban Szalay László munkái és az 1843/44. évi esküdtszéki javaslat helyezkednek el. [31] 4. A büntetőeljárás tudományának fejlődése az 1896-os kódexig A szabadságharcot követően csak lassan indult a büntető eljárásjog irodalma. Eleinte, az abszolutizmus és az osztrák törvények uralma idején, az osztrák jogról jelentek meg kommentárok, mint például Szokolaynak az 1853-as osztrák Bp.-ről írt munkája. Jelentékeny mű volt ezután Pauler Tivadar Büntetőjogtana, amely már a magyar jog újrabevezetése, az 1861. évi Országbírói Értekezlet után három kiadásban is (1864, 1868, 1872) megjelent. Nemcsak tankönyvül, hanem szinte kódexként is szolgált abban az időben, amikor a régi magyar jogot igyekeztek hozzáigazítani a megváltozott viszonyokhoz. Pauler munkájának utolsó része a büntető eljárásjog („alaki büntető jog”), amelyben épít mind az 1843/44. évi javaslatokra és a régi magyar jogra, mind az újabb gyakorlatra. A büntető eljárásjog tudománya újabb lendületet a kodifikációs munkák megindulásával kapott, amelyek mintegy húsz évig, 1896-ig tartottak. Több kódextervezet készült, de a politikai erőviszonyok, az elvi nézetkülönbségek hátráltatták a törvény megszületését. A vádelvű eljárás és az esküdtbíróság kérdése Az eljárásjog tudománya és kodi- fikációja előtt akkor legfőképpen két eldöntendő kérdés állott: az egyik a büntetőeljárás vádelvű jellege és annak következményei, különösen az ügyfélegyenlőség, a másik pedig az esküdtbíróság. Az ezekben, kiváltképp az esküdtszék ügyében való állásfoglalás szinte vízválasztó volt, amely megosztotta a kodifikátorokat és az elmélet képviselőit. A kódex elvi kérdéseit, köztük a vádrendszert behatóan és színvonalasan vitatta meg a jogászgyűlés, amelynek anyagát a Magyar Jogászgyűlés Évkönyvében (1882) közreadták. Az eljárás vádelvűségének és ennek következményeinek a kérdésében köny- nyebb volt egyezségre jutni. A korszak két neves jogásza, Csemegi Károly és Fayer László, kik között az esküdtszék megítélésében nagy távolság volt, az előbbi kérdésben azonos nézeten voltak. Csemegi szerint egyrészről az inkvizitórius elv és az ennek alapján kifejtett kutatórendszer, másrészről pedig a vádelv és az ezt egységes szervezetbe foglalóvádrendszer össze nem egyeztethető elvi ellentétben állanak egymással. Az egyik a hatalom összpontosításának ösztönéből származik, ennek szükségei és követelményei által irányzott és szabályozott rendszer, a másik az igazságnak, a jognak mint a törvényhozás egyedüli céljának a hatalmak megosztását feltételező rendszere. Az inkvizitórius rendszer lényege a bíró szinte korlátlan hatalma, a tortúra. A vádelven alapuló, ezt keresztülvivő bűnvádi eljárás felel meg a történelmi előzményekre is tekintettel a haladás, a művelődés aspirációinak. A vegyes rendszert Csemegi elítélte. Úgy vélte, az a valódi jogoltalom helyett annak puszta formai látszatát kelti.


II. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) Fayer szerint az inkvizíciós eljárás lényege: a bűncselekmények hivatalból való üldözése és ennek érdekében az anyagi igazságra törekvés. Ebből következik aztán a bíró teljhatalma, a terheltnek kizárólag vizsgálati objektummá válása, a tortúra. A vádrendszer kialakulására az inkvizíciós eljárás után a bizonyítási rendszer megváltozása folytán kerül sor. A tortúra eltörlése a szabad bizonyítási rendszerre vezet, s ezzel nem volt összeegyeztethető a bíró addigi jogállása. A bíró számára elfogulatlanságot kellett biztosítani a formális bizonyítási szabályok eltörlése után, s ezért meg kellett őt szabadítani a bűnüldözés funkciójától. Az akkuzatórius rendszer lényege: a bizonyítékok szabad mérlegelése, külön vádhatóság, hatásos védelem, a bíró hatáskörének kizárólag az ítélkezésre való szorítása. Fayer az inkvizitórius és az akkuzatórius eljárás összeházasítását nem tartotta szerencsés törvényhozási aktusnak. Az igazságszolgáltatásban előforduló tévedések és hibák az inkvizíció részleges elemeinek tudhatók be, amelyek addig a bűnperből kiirt- hatók nem voltak. Meg kell azonban jegyeznünk, már akkor is többen rámutattak, hogy szükséges és lehetséges a kompromisszum, az ún. vegyes eljárás formájában, ahol is a tárgyalást megelőző vizsgálat, nyomozás nem akkuzatórius elv szerint folyik, mert itt a vizsgálóval szemben nem állhat egyenjogú ügyfél. Elméleti, tudományos vonalon elsősorban Fayer László szállt síkra az esküdtszékért. A pesti jogtanár, az 1843/44-es kodifikációs munkák kiváló ismerője és lelkes híve, később az erre vonatkozó négykötetes anyaggyűjtemény összeállítója, szerkesztője volt. Fayer László több kiadást megért perjogi tankönyvében, számos tanulmányában mindvégig kitartott az esküdtszék eszméje mellett. Ot erre az 1843/44-es évi kodifikáció és személy szerint Deák Ferenc tisztelete és egész jogászi szemlélete is indíthatta. Fayer a legnagyobb súlyt a büntetőeljárás alkotmányos biztosítékainak megerősítésére, az egyéni szabadság biztosítékaira helyezte. Kiállt tehát az esküdtszék mellett, még a XIX. század első felének optimizmusával, nemigen véve tudomást némely kedvezőtlen tapasztalatokról. Fayer az esküdtszék szükségességét a bizonyítékok szabad mérlegelésén nyugvó bizonyítási rendszerből vezette le. Ha a törvény nem határozza meg előre a bizonyítékok értékét, hanem azt a bíró mérlegelésére bízza, nő a bíró hatalma, és akkor meg kell óvni a bíróságot a tévedésektől. Ennek legjobb módszere, ha a bíróság összetétele nem homogén, tehát ha különböző foglalkozású, képzettségű személyekből, vagyis nem állandó bírákból, hanem esküdtekből áll. Fayer egyik tanulmányában igyekezett statisztikai adatokkal azt is bizonyítani, hogy a nem magyar többségű vármegyékben is állítható volna elég magyarul tudó esküdt. Az esküdtszékért szállt síkra Dell’Adami Rezső a Pesti Napló hasábjain rendszeresen közölt cikkeiben. O és társai kérték F. Carrara pisai tanár, valamint Stephen angol bíró és jogtudós véleményét a tárgyról. Dell’Adami támogató véleményük birtokában és helyeslésének tudatában is küzdött az esküdtszék bevezetéséért. Baumgarten Izidor a XIX. század második felének írója, e korszak egyik nagy műveltségű és nagy hatású tudósa ügyészként, majd bíróként is működött, így érthetően vonzották a bírói tevékenységhez fűződő témák. Fayertől eltérően a büntető eljárásjoghoz nem az alkotmányosság felől közeledett: a törvényesség biztosítékait a precíz jogi elvekben, fogalmakban kereste. Nézeteiben már a német jogtudomány erős hatása fedezhető fel. Esküdtszéki tanulmányok című művében számos érv alapján fordul szembe az esküdtbírósággal. Az esküdtbíróságot Franciaországban politikai okokból vezették be; nem biztosítható, hogy a nép java vegyen benne részt; a jogalkalmazás nem bízható a jogtudatlan népre, hanem a szakmailag képzettekre tartozzék. Az esküdtek és a szakbírák feladata között világos határvonal nem húzható. Szenvedélyesen hitt a jog és jogtudomány erejében, s gyanakvással nézte az újabb irányzatokat, amelyek a jog zártságát feloldották volna. Olyan törvényeket és jogot akart, amelyek a bírói mérlegelést szűk keretek közé szorítják. Amint azonban később az esküdtszéket bevezették, Baumgarten éppen mert jogdogmatikusként, tételes jogászként magyarázta a törvényt, síkra- szállt az esküdtszék elvi tisztaságáért. Az esküdtszékről vallott nézetek A kodifikáció körül folytatott vitában, de különösen az esküdtszékre vonatkozó nézetek összecsapásában valójában a polgári kor büntetőeljárásához tartozó intézmények megkésett bírálatáról, apologetikájáról és bevezetéséről volt szó. Hinnünk kell azoknak, akik az egyén számára őszintén több garanciát reméltek az esküdtbíróságtól, mint a csak szakbírákból álló tanácstól. A polémia azonban olyan időben folyt, amikor az esküdtbírósággal szemben külföldi tapasztalatok alapján már szakmai kifogásokat is felhoztak. Az esküdtszékek ugyanis természetüknél fogva inkább voltak hajlamosak felmentésre, megbocsátásra, mint a hivatásos bírákból szervezett tanácsok. Ez már önmagában, politikai és szakmai okokból egyaránt, alapot szolgáltatott támadásokra. Az esküdtszék támogatói között pedig ott találjuk a polgári szabadságeszme őszinte híveit, valamint azokat, akik azt elég megbízható és sok országban bevált, a polgárság érdekeit jól szolgáló intézménynek tartották. 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. fejezet - III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 18961973 1. I. CÍM AZ 1896. ÉVI BŰNVÁDI PERRENDTARTÁS ÉS UTÓÉLETE [32] 1. Kodifikációs igények a Csemegi-kódex után Az anyagi büntetőjog sikeres kodifikációja (1878:V. tc.) újult erővel vetette fel a büntetőeljárás egységes szabályozásának igényét. A tervezet elkészítésére ugyancsak Csemegi Károly kapott megbízást, aki egy évtizeddel korábban a Sárga könyv szövegezője is volt. Csemegi a megbízásnak magas színvonalon tett eleget. Tervezete 1882 végén jelent meg nyomtatásban, Magyar bűnvádi eljárás a törvényszék előtt címmel, az általános indoklással együtt. Csemegi, korábban maga is az esküdtszék híve, tervezetében mellőzve az esküdtszéket, azzal érvelt, hogy Magyarországon nem volna mindenütt szervezhető, mert néhány vármegyében a magyar nyelvű lakosság van kisebbségben, és ilyen helyen nem tudnának elég (magyarul tudó) esküdtet állítani. A kormány sem akart az 1880-as években hallani az esküdtszékről, és úgy látszott, hogy a büntetőeljárás törvényi szabályozásánál mellőzni fogják ezt az intézményt. A tervezet nagy szakmai vitákat váltott ki. Ellenzői főként az esküdtszék mellőzését kifogásolták, de tévesnek tartották a vádrendszer olyan értelmezését is, amely szerint a bíróság kötve van az ügyészi indítványhoz abban az értelemben is, hogy az indítványozottnál magasabb büntetést nem szabhat ki. Pauler Tivadar igazságügy-miniszter 1855-ben a viták összegzésére egy 21 tagú „szaktanácskozmányt” hívott össze, amely az esküdtszék kérdését kivéve – azt az igazságügy-miniszter nem bocsátotta vitára – minden fontos kérdésben állást foglalt. Nem helyeselte a tanácskozmány Csemeginek a vádrendszerből levont azon következtetését, hogy a bíróság nem szabhat ki a közvádló által indítványo- zottnál súlyosabb büntetést, a kötelező vizsgálatnak a tervezetbe foglalt igen széles körét, a bírói vád alá helyezés rendszerét (ezek helyett a fakultatív bírói vizsgálatot és a vád alá helyezést ajánlotta). „Ezenkívül kimondta a tanácskozmány, hogy a laicus elem bevonása a járásbírói eljárásba nem volna célszerű, és hogy a járásbíróságok mellett állandóan működő vádközegeknek szervezése mellőzhetetlen.” Az irodalmi viták és a szaktanácskozmány módosításainak részbeni figyelembevételével Csemegi átdolgozta tervezetét. E „Második javaslat” 1886-ban jelent meg, s szolgált a további tárgyalások alapjául. Miután a Második javaslat gyakorlati alkalmazhatóságát illetően több kétség merült fel, az új igazságügy-miniszter,Fabinyi Teofil Schedius Lajost, Tarnai Jánost és Wlassics Gyulát bízta meg az átdolgozással és a kiegészítéssel, akik a szöveg nagy jelentőségű revízióján és kiegészítésén felül kiemelkedő irodalmi értékű indokolást készítettek. Ezt az 1888. évi javaslatot – a tárca élén bekövetkezett ismételt változás folytán – Szilágyi Dezső újból alaposan átdolgoztatta (de nem ő, hanem utódja, Erdélyi Sándor igazságügy-miniszter terjesztette az országgyűlés elé). A tervezet végleges szövegét Balogh Jenő, Battlay Imre, Chorin Ferenc, Schedius Lajos, Vargha Ferenc és Wlassics Gyula készítették, tovább tökéletesítve az indokolást is. A képviselőház Igazságügyi Bizottsága 1895. november 16-tól 1896. február 4-ig tárgyalta a javaslatot, és több módosítást is eszközölt rajta. Így például megszigorította az előzetes letartóztatás feltételeit, korlátozta a rendőrség letar- tóztatási jogát, az előzetes letartóztatás idejét megrövidítette, a fellebbezés eseteit bővítette. A képviselőházhoz 1896. április 23-án terjesztették be a javaslatot, amely azt szeptember 12-ig megtárgyalta, és némi módosítással megszavazta. A főrendiház szeptember 19-én minden vita nélkül elfogadta, s a király 1896. december 4-én szentesítette. Ezzel megszületett az első s egyben a kor szellemének mindenben megfelelő, modern magyar büntetőeljárási törvény. Az 1896:XXXIII. tc., a Bűnvádi perrendtartás 1900. január 1-jén lépett hatályba. [33]


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 2. Az 1896-os Bűnvádi perrendtartás A Bűnvádi perrendtartás (Bp.) 32 fejezetre oszlott, és 529 §-t tartalmazott. Szerkezetileg hét fő részre tagolódott. Első hét fejezete az eljáró hatóságokat és kizárásuk szabályait, a védelmet, valamint a bírósági határozatok fajait mutatja be a törvény élén álló általános rendelkezéseken túl. A második fő rész a bizonyítás, az egyes bizonyítási eszközök és azok az eljárásba bevonásának (köztük a kényszerintézkedések) előírásait (8-14. fejezet) tartalmazza. A harmadik fő rész a vádemelés és a tárgyalás előkészítése (15-17. fejezet), a negyedik pedig a bírósági tárgyalás (18. fejezet: Főtárgyalás, 19. fejezet Főtárgyalás az esküdtszék előtt) szabályait öleli fel. Ezt követik a 20-22. fejezetben a jogorvoslatok (rendes és rendkívüli perorvoslatok, igazolás). A hatodik rész a különeljárások – köztük a járásbíróság előtti és a sajtóvétségi eljárás – szabályait tartalmazza (23-31. fejezet), s a törvény a záróhatározatokkal (32. fejezet) fejeződik be. Az esküdtszék A Bp. maga nem tartalmazza az esküdtszék szervezeti szabályait (az esküdtek kiválasztása, az ún. esküdtlajstrom, szolgálati lajstrom összeállítása, az esküdtbíróság ülésszakaszainak megállapítása stb.), hanem csak a konkrét ügyben eljáró esküdtszék összeállításának előírásait. Az esküdtbíráskodás működésének szervezeti előfeltételeit a 37 §-ból álló 1897:XXXIII tc. (Et.), az esküdtszéki törvény teremtette meg. A Bp. 14. §-a a büntetőbíróságok hatáskörének szabályozását külön törvényre bízza. Erről, valamint a Bp. hatálybalépéséről, illetve az azzal kapcsolatos átmeneti rendelkezésekről a 28 §-ból álló 1897:XXXIV. tc. (Bp. Ét.), a Bp. életbelépéséről szóló törvény rendelkezett. Az alapelvek A Bp. alapelvei tárgyalása során a korabeli tankönyvek rendszerint kiemelt helyen kezelik az anyagi igazság elvét. A tankönyvi definíciók szerint az anyagi igazság nem más, mint a „.valódi, a tényekre épített és annak megfelelő igazság” (Finkey); „.a bírói határozatban megállapított tények és a valóság egybevágása” (Vámbéry); „.a történeti valóságnak megfelelő igazság” (Irk). Az anyagi igazság elve azonban inkább eljárási cél, mintsem egyike a büntetőeljárás alapelveinek, amelyek éppen azt segítik elő, amit ez az „alapelv” a büntetőeljárás feladatának tekint: a bűncselekmény tényleges elkövetésének megismerését, a „való tényállás” megállapítását, hogy az az igazságos ítélkezés alapjául szolgáljon. Cél- vagy követelményjellegét mutatja, hogy abban is egyértés volt a kommentárok és tankönyvek szerzői között: az anyagi igazság „.nem absolut, feltétlen, hanem csak az emberi igazság megvalósítása lehet”, mivel minden ember, így a bíróság is tévedhet. A büntetőeljárás feladata ebből adódóan az anyagi (értsd: emberileg egyáltalán elérhető) igazsághoz eljutás lehetőségének biztosítása, a tévedés szervezetszerű és intézményes kizárása. E célt szolgálták a Bp.-ben nevesítve megfogalmazott vagy a szabályozás alapjául szolgáló alapelvek. Ezek a következők. A vádelv A Bp. – éppúgy, mint minden korabeli törvény a büntetőeljárásról – vegyes rendszerű, miniszteri indokolásának szavai szerint: felhasználja mind a nyomozó, mind a vádrendszer java részét, azonban határozott túlsúlyt enged a vádrendszernek. A tulajdonképpeni büntetőper a vádelv szerint zajlik le. (Ezért is kapta a javaslat a bűnvádi perrendtartás nevet.) A Bp. azonban – éppen vegyes jellege miatt – még a bírói szakban sem a tiszta vádrendszert követi, hanem a vádelvet a következők szerint juttatja érvényre: • a bírói eljárás csak vád alapján indítható (1. §), a bíróság vádhoz kötött, az ítélet csak a vád tárgyává tett cselekményre vonatkozhat (tettazonosság – 325. §), a vádelejtés a bíróságot köti; • a vádat a bíróságtól független személy, rendszerint a közvádlói funkciót ellátó ügyészség, kivételesen a fővagy pótmagánvádló képviseli; • a vádló rendelkezik a váddal, azt megváltoztathatja, illetve elejtheti; • a tárgyalási szakban törekszik az ügyfélegyenlőségre [azért csak törekszik, mert a teljes ügyfélegyenlőség – az indokolásban kifejtettek szerint – megvalósíthatatlan, részben a vádhatóság hatósági jellege, felkészültsége miatt, részben pedig azért, mert az igazság kiderítése érdekében a vádhatóságot is kötelezni kell a vádlott érdekében teendő lépésekre (9. §), ami eleve kizárja az ügyfélegyenlőséget]; • a vádelv következménye a funkciómegosztás következetes keresztülvitele is: a bűnüldözés, a vád, a védelem és az ítélkezés szervezetszerű és személyi különválasztása. Officialitás A Bp. a hivatalbóliság elvét a túlnyomóan inkvizitórius jellegű előzetes eljárásban teljes következetességgel viszi keresztül. A nyomozást a kir. ügyészség (93. §), illetve a rendőri hatóságok és közegek (94. §) – a magánvádas bűncselekmények szükségszerű kivételével – hivatalból rendelik el, illetve foly-


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 tatják le. A vizsgálóbíró a vizsgálat folyamán ugyancsak hivatalból, indítvány bevárása nélkül is köteles megtenni mindazokat az intézkedéseket, amelyek a tényállás megállapítása, illetve az elkövető kilétének megállapítása szempontjából szükségesek (117. §). Az inkább akkuzatórius jellegű bírói szakban sem követte azonban a Bp. a „tiszta” vádelvet passzív bírájával, hanem a francia mintának megfelelően hiva- talbóli aktív közreműködésre kötelezi a bíróságot. A legalitás elve Ezt a Bp. akként határozza meg, hogy „A kir. ügyészségnek kötelessége a tudomására jutott, hivatalból üldözendő bűncselekmények tárgyában a nyomozást teljesíttetni és a bűnvádi eljárásban a közvádat képviselni.” Arra az esetre, ha a „kir. ügyészség tagjainak tévedése, hanyagsága vagy kötelességszegése” miatt a legalitás elve csorbát szenvedne, a Bp. kétirányú biztosítékot is tartalmaz annak kiküszöbölésére: • feljogosítja a sértettet, hogy az ügyész vádemelést megtagadó határozata ellen jogorvoslattal éljen a főügyészhez; • mint pótmagánvádló a vád képviseletét – a felhatalmazásra vagy kívánatra üldözendő bűncselekmények kivételével – bármely bűncselekmény esetén átvegye. Az opportunitás elve Az elv a Bp. 34. §-ából olvasható ki, amely szerint az ügyészség megtagadhatja a vád képviseletét, ha meggyőződése szerint a feljelentett cselekmény nem büntethető, vagy ha az eljárás sikeréhez szükséges bizonyíték nem szerezhető meg. A nyilvánosság elve Az elv perjogi értelemben kettőt jelent: egyrészt a felek jogát, hogy a hatóságok eljárási cselekményeinél jelen lehessenek, másrészt azt a jogot, hogy bárki megjelenhessen a bírósági tárgyaláson. Történelmi tapasztalatok szerint a nyilvánosság az elfogulatlan ítélkezés egyik fontos biztosítéka. A Bp. teljesen kizárja a nyilvánosságot a bíróság tanácskozásáról és az ítélethozatalról. A nyomozás során a kényszerítő cselekményeknél (házkutatás, személymotozás, lefoglalás) csak „képletes nyilvánosságot” (fél vagy megbízottja + két tanú) ismert, a vizsgálat alatt pedig csak ügyfélnyilvánosságot (amely a felek és képviselőik jelenlétét engedi meg). Teljes nyilvánosság csak a főtárgyaláson és a perorvoslati tárgyalásokon érvényesül. A szóbeliség és a közvetlenség E két elv az inkvizitórius eljárás két sokat és joggal támadott pillérének, az írásbeli és közvetett pernek teljes tagadásából került a vegyes rendszerű Bp. alapelvei közé. E két elv megvalósításától a törvény szerkesztői – a büntető eljárásjog tudománya művelőinek egybehangzó véleményét követve – „.a való tényállásnak teljesen megfelelő bizonyító anyag beszerzését”, illetve azt várták, hogy „.a bíróság a bizonyító anyagnak minden részletéről teljes és alapos értesülést szerez”. A Bp. a szóbeliséget és a közvetlenséget értelemszerűen csak a főtárgyaláson viszi keresztül teljes következetességgel. A bizonyítékok szabad mérlegelése Az elvet a Bp. fenntartás nélkül elfogadja. „A bizonyítás eredménye felett a bíróság a bizonyítékoknak egyenként és egybefüg- gésükben való gondos mérlegelésével határoz.” [234. §. (3) bek.] Az esküdtbírósági eljárásban pedig az esküdtekhez intézett felhívás (349. §) tartalmazza azt az intelmet, hogy mind a vádlott ellen, mind a mellette felhozott bizonyítékokat egyenlő gondossággal és pártatlan lelkiismeretességgel mérlegeljék, és ebből merített meggyőződésük szerint igazságosan és a törvény értelmében határozzanak. A javaslat egyébként igen bőséges, széles körű szakirodalmi kitekintést nyújtó indokolása ennek az igen fontos alapelvnek mindössze 14 sort szentel, mivel: „A modern bűnvádi eljárási jogok vezérelvei között alig van egy is, amelynek helyessége ennyire el volna ismerve, s melynek megvalósítására és keresztülvitelére nézve a tudomány és a gyakorlat emberei között oly kevés volna az ellentét, mint a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve.” Az ártatlanság vélelme Erről az alapelvről (praesumptio boni viri) kifejezetten nem rendelkezik a Bp., de az „vezérlő elvként” húzódik végig egész rendszerén, s különösen kitűnik a X-XII. fejezetből, amelyek az egyéni jogok korlátozásának csak szűk teret engednek. A védelem alapelve Abban a folyamatban, amelyben a vádlott vizsgálati objektumból peres féllé vált, döntő jelentőségű a védekezés jogának elismerése. A Bp.-ban ez mint a terhelt érdekeinek és védelmének biztosítéka szerepel. A Bp. igen konzekvensen eleget tesz mind az anyagi (materiális) védelem (Bp. 9. §: az enyhítő és mentő körülmények felderítésének, illetve hivatalbóli figyelembevételének parancsa), mind az alaki védelem követelményeinek [a terhelt maga védekezhet, ennek érdekében széles körű indítványtételi joga van a mentő és


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 enyhítő bizonyítékok beszerzésének kieszközlésére, illetve az eljárás minden szakában védő járhat el érdekében (53. §), de bizonyos esetekben (56. §) a védelem kötelező]. A jogorvoslati jogosultság elve A törvényszerkesztők előtt világos volt, hogy a modern vegyes rendszerű per garanciarendszere az elsőfokú bírósági eljárásnak és ítéletének megerősödésével jár, ezért egyfokú perorvoslati rendszerre törekedtek. Tekintve azonban, hogy „.népünk és jogászközönségünk megszokta a kétfokú fellebbezést”, úgy vélték, hogy az egyfokú fellebbezési rendszer teljes körű bevezetése nem lenne szerencsés mindaddig, amíg „.közvéleményünkben meggyőződéssé nem érlelődik az a tudat, hogy a bűnperek összes biztosítékait nem a felső fokon, hanem a jól szervezet, kiépített és tapasztalt bírákból álló magas színvonalú elsőbíróságok előtt a vádrendszer, a szóbeliség és a közvetlenség elvei szerint lefolyó eljárásban kell keresni”. A Bp. szerint megengedett rendes perorvoslatok a végzések elleni felfolyamodások, az elsőfokú ítélet elleni fellebbezések, illetve a másodfokú, valamint első fokon nem fellebbezhető ítéletek elleni semmisségi panaszok. Rendkívüliek pedig a jogegység érdekében használt perorvoslat és az újrafelvétel. A perorvoslatok mellett a sérelmezett döntések vagy azok elmulasztása miatt a Bp. a bírói eljárást megelőző szakokban is enged jogorvoslatot, például ha az ügyészség megtagadja a vádemelést, a sértett a határozat megváltoztatásáért a főügyészhez folyamodhat (42. §). A Bp. fórumrendszere A Bp. az eljárást a bűncselekmények súlyához igazodva, differenciáltan szabályozta. A bűntettek és a súlyosabb vétségek a társasbíróságok (az esküdtszék és a törvényszék), az enyhébb vétségek és a kihágások pedig az egyesbíróságok (a járásbíróságok és a közigazgatási hatóságok) elé kerülnek. A büntető igazságszolgáltatás fórumrendszere ennek, valamint a kétfokú fellebbviteli rendszernek megfelelően az alábbiak szerint alakult: • a közigazgatási tisztviselők elsőfokú eljárására a közigazgatási egységtől függően a főszolgabíró (szolgabíró), rendőrkapitány, budapesti kerületi kapitány vagy a kerületi elöljáróság jogosult, másodfokon az alispán, a törvényhatósági joggal felruházott városok tanácsa, a budapesti rendőrfőkapitány vagy városi tanács, harmadfokon pedig az illetékes miniszter; • a járásbíróság rendszerinti fellebbezési fóruma a törvényszék (kivéve az összbüntetésbe foglalás elleni semmisségi panaszt, amely a királyi táblára kerül), harmadfokon pedig a királyi tábla jár el; • az első fokon eljáró törvényszék fellebbezési fóruma ugyancsak a királyi tábla, illetve az ítélet elleni semmisségi panaszra harmadfokon a Kúria; • az esküdtbíróság elsőfokú határozatával szemben viszont a Bp. csak egyfokú fellebbezést enged: végzések ellen a királyi táblához, ítélet ellen pedig a Kúriához. Az eljárás a Bp. szerint A büntetőeljárás alaptípusának (ideális modelljének) a Bp. a törvényszék előtti bűnvádi pert tekintette. Ez állt a szabályozás középpontjában, az eljárás egyéb nemeinek ismertetéséhez pedig azt a jogtechnikai megoldást választották, hogy az alaptípustól való eltéréseket írták le. A törvényszék előtti eljárás négy fő szakaszra oszlott: az előkészítő eljárásra, a közbenső eljárás, a főtárgyalásra és a perorvoslatokra. Az előkészítő eljárásnak a Bp. szerint két formája, a nyomozás és a vizsgálat A nyomozás célja a vádló tájékoztatása érdekében azoknak az adatoknak kipuhatolása és megállapítása, amelyek alapján eldönthető, hogy az adott ügyben megalapozottan vádat lehet-e emelni. A nyomozás ezen a határon túl nem terjedhet (83. §). A nyomozást rendszerint az ügyészség rendeli el, de ő maga nyomozási cselekményeket nem foganatosíthat, hanem a nyomozással a „rendőri hatóságokat és közegeket” bízza meg, azok tevékenységét ellenőrzi és irányítja, illetve dönt a nyomozás befejezéséről vagy megszüntetéséről. Főmagánvád esetén a nyomozás elrendelésének és megszüntetésének joga az illetékes rendőri hatóság vezetőjét illeti. A vizsgálat már a bírói eljárás része, célja azoknak az adatoknak bírói kiderítése és megállapítása, amelyek alapján eldönthető, hogy helye van-e főtárgyalás elren delésének, vagy meg kell-e szüntetni az eljárást (102. §). Ha a vizsgálat eredményeként az eljárás megszüntetésének van helye, a döntés res judicata hatású, szemben a nyomozást megszüntető ügyészi határozattal. Ezen az alapvető különbségen kívül egyéb tartalmi különbség a nyomozáshoz viszonyítva nincs, mindkettő a vádemelésre jogosult ügyészség vagy magánvádló tájékoztatását célozza.


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 A vizsgálatot rendszerint a vizsgálóbíró rendeli el, és ő maga folytatja le (105., 109. §), végrehajtásával azonban célszerűségi okokból a járásbíróság is megbízható (110. §). A vizsgálóbíró a törvényszék egyik bírája (egy vagy több alárendelt helyettessel), akit az igazságügy-miniszter 2 évre rendel ki ennek a feladatnak az ellátására. A Bp. a fakultatív vizsgálat rendszerét fogadta el. E szerint a vizsgálat nem minden ügyben kötelező, hanem csak akkor, ha a cselekmény súlya és jellege (5 évi szabadságvesztéssel vagy ennél súlyosabb szankcióval fenyegetettség, a sajtóvétségek, továbbá ha a vádat egyedül a magánvádló képviseli) azt megkívánja, vagy ha a felek indítványozzák, illetve ha a vádtanács ezt elrendeli. A vizsgálóbíró bármely intézkedése vagy mulasztása miatt a felek panasszal élhetnek fellebbviteli hatóságához, a vádtanácshoz. A vádtanács a törvényszék állandó tanácsa, amely az elnökből és két bíróból áll, akiket a törvényszék elnöke a törvényszéki bírák közül jelöl ki két évre erre a feladatra. A vádtanács fő funkciója a közbenső eljárásban a vád alá helyezés, a vizsgálat során azonban a vizsgálóbíró határozataival szembeni fellebbviteli fórum, továbbá ellenőrzi és szükség esetén irányítja a vizsgálatot. A vizsgálat befejezését a vizsgálóbíró vagy a vádtanács mondja ki. Az összegyűjtött vizsgálati anyag alapján a vádló vagy eláll a vádtól, vagy vádiratot nyújt be. A közbenső eljárás A Bp. rendszerében ez a vád alaposságának előzetes bírói vizsgálata, a tárgyalás előkészítése, amelynél a korabeli tankönyvek intenciója szerint elsősorban arra kell ügyelni, hogy olyan ügy főtárgyalásra ne kerülhessen, amelyben előreláthatólag felmentő ítéletet vagy megszüntető végzést kell hozni. Ez a követelmény részben azt fejezte ki, hogy a bíróságokat felesleges munkával ne terheljék, főként azonban azt, hogy a terheltet kellő alap nélkül a főtárgyalás nyilvánossága elé ne hurcolják. A tárgyalás A bűnvádi eljárás súlypontja döntő szakasza a főtárgyalás. Az eljárás összes szakaszai csak a főtárgyalásnak, a tulajdonképpeni bűnvádi pernek az előkészítését célozzák. Itt dől el az ügy sorsa, maradéktalanul csak itt érvényesülnek a büntetőeljárás alapelvei: a közvetlenség, a szóbeliség, a nyilvánosság, a védelem szabadsága. A főtárgyalás rendszerint nyilvános. A bíróság azonban elrendelheti a nyilvánosság kizárását, ha az a közrendet vagy a közerkölcsöt veszélyezteti. Ahogy a büntetőeljárás súlypontja a főtárgyalás, úgy a főtárgyalás gerince a bizonyításfelvétel. A bíróság ítéletét csak a főtárgyaláson, a felek jelenlétében az alapelvek betartásával lezajlott eljárásban felvett bizonyítékokra alapozhatja. A bizonyítás szabadságának, a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvén álló Bp. a bizonyítékokat nem, megszerzésük megengedett módjait azonban részletesen szabályozza. A főtárgyalást – a francia rendszernek megfelelően – az elnök vezeti. Széles körű rendfenntartási jogkörén kívül a bizonyítás felvétele is az ő irányítása alatt zajlik. O hallgatja ki a vádlottat, a tanúkat, szakértőket, vezeti az esetleg szükséges szembesítéseket. A bírák, a felek, illetve a magánfél képviselője azonban közvetlenül is intézhetnek kérdéseket a tanúkhoz vagy szakértőkhöz. A felek kiegészítő, szubszidiárius kérdezési joga mellett a Bp. lehetővé teszi az angol rendszerű keresztkérdezést is (308. §). A perorvoslati eljárás A Bp. kétfokú fellebbviteli rendszere úgy alakul ki, hogy elvileg minden ítélet ellen egyfokú fellebbezésnek és a fellebbezés folytán hozott ítélet ellen egyfokú semmisségi panasznak van helye. A felfolyamodásnak rendszerint nincs felfüggesztő hatálya, míg a fellebbezés és a semmisségi panasz az ítélet végrehajtását felfüggeszti. A felülbírálat terjedelméről a 386-387. § intézkedik, a súlyosítási tilalmat csak a vádlott terhére bejelentett fellebbezés oldja fel, a fellebbviteli bíróságnak részben kasszatórius (alaki semmisségi ok miatt), részben reformatórius (anyagi semmisségi ok miatt) jogköre van. Bizonyításnak csak a tábla által elrendelt főtárgyaláson van helye, amely az elsőfokú főtárgyaláshoz hasonlóan nyilvános, s érvényesül a közvetlenség és a szóbeliség elve. Perorvoslat a jogegység érdekében Ezt a rendkívüli perorvoslatot a Bp. honosította meg a magyar jogban. A koronaügyész vehette igénybe, ha valamely büntetőbíróság jogerős határozatát törvénysértőnek tekintette. Ha a megtámadott határozatot a Kúria törvénysértőnek találta, az elítéltet felmentette, büntetését enyhítette, de terhére a döntését nem változtathatta meg. A perújítás A feudális jogban is ismert perújítást – mint rendkívüli perorvoslatot – a Bp. újrafelvétel névvel XXI. fejezetében szabályozta. Az újrafelvételi indítvány elfogadásáról vagy elutasításáról rendszerint az első fokon eljárt bíróság határozott, s ugyanezen bíróság előtt zajlott le az új eljárás. Ha az eljárást az elítélt javára rendelték el, érvényesült a reformatio in peius tilalma; nem volt akadálya viszont az enyhítésnek, ha terhére 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 rendelték el az új eljárást. Az új ítélet ellen ugyanolyan perorvoslatokkal lehet élni, mint más elsőfokú ítélet ellen. Eljárási formák a törvényszéken kívül A büntetőeljárás alaptípusától, a törvényszék előtti eljárástól a bűncselekmények súly szerint differenciált egyéb elbírálási formái a következő főbb eltéréseket mutatják: Az esküdtszéki eljárás áll legközelebb az alaptípushoz, eltéréseket lényegében csak a tárgyalási szakban találunk. Az első különbség értelemszerűen az esküdtszék megalakításánál jelentkezik, amelyre a tárgyalás megnyitása után kerül sor. Az esküdtszék 12 esküdtből, s ha a főtárgyalás előreláthatóan hosszabb ideig tart, az elnök által meghatározott számú pótesküdtből áll. Az esküdtszék tagjait az esküdtek szolgálati lajstromáról beidézett 30 esküdt közül sorsolják ki. Sem a vádló, sem a vádlott nem köteles indokolni, hogy melyik esküdt közreműködését milyen indokból utasítja vissza. A szükséges számú esküdt kisorsolása után az esküdtszék megalakul, a tanács elnöke felesketi őket, az esküdtek elfoglalják helyüket, és a tárgyalás a törvényszéki főtárgyalás sémájára folytatódik. Az esküdtek a tárgyaláson a bírósági tanács tagjaival azonos jogokkal bírnak, a tanúkhoz és szakértőkhöz kérdéseket intézhetnek, bizonyítási indítványt tehetnek. A bizonyítás felvétele után a vád képviselője az esküdtekhez intézendő kérdésekre tesz javaslatot. A kérdéseket a vádlott, védője és az esküdtek esetleges kiegészítő indítványai után a bíróság fogalmazza meg oly módon, hogy azokra igennel és nemmel lehessen válaszolni. A kérdések megállapítását követően kerül sor a perbeszédekre, majd az elnök fejtegetésére, amelyben útmutatást ad az esküdteknek feladatukra, továbbá megmagyarázza nekik az általuk megoldandó jogi kérdéseket, vagyis azokat a törvényeket, amelyek az ügy eldöntésénél alkalmazásra kerülhetnek. Az elnök fejtegetésében azonban sem a bizonyítás eredményéről, sem a bizonyítékok mérlegeléséről véleményt nem nyilváníthat. A fejtegetés a hallgatóság távollétében, csupán ügyfélnyilvánosság mellett történik. Ezután az esküdtek visszavonulnak a verdikt meghozatalára, amelyet a külvilágtól elzárva, a maguk közül választott főnök vezetésével, szótöbbséggel hoznak meg. A bűnösség kimondásához kétharmados többség (8 szavazat) szükséges. Döntésük meghozatala után az esküdtek visszatérnek a tárgyalóterembe. Döntésüket a vádlott előtt kihirdetik, s ha szerintük a vádlott nem bűnös, a szakbíróság azonnal meghozza felmentő ítéletét. Ha azonban az esküdtszék a vádlottat bűnösnek nyilvánította, a szakbíróság a felek meghallgatása után zárt ülésben hozza meg ítéletét a büntetés mértékéről. Az ítéletet azután a törvényszéki főtárgyalás szabályai szerint hirdetik ki. A járásbíróság előtti eljárás a törvényszék előttihez viszonyítva a sommás (gyorsított és egyszerűsített) eljárás képét mutatja. A járásbíróságok elé egyrészt a törvényekben vagy miniszteri rendeletekben odautalt kihágások, másrészt az egy évet meg nem haladó fogházbüntetéssel büntetendő és kifejezetten a járásbírósághoz utalt vétségek tartoznak (a többi vétséget a törvényszék bírálja el). A járásbíróság egyesbíróként jár el, előtte a közvádat az ügyészségi megbízott (1897:XXXIV. tc. 9-14. §) képviseli. A járásbírósági eljárásban nincs vizsgálat, a nyomozást, amely a „mellőzhetetlenül szükségesekre szorítkozik”, a rendőri hatóságok és közegek végzik, de „.a feljelentés után az eljáró bíró teljesíti vagy teljesítteti” (Bp. 528. §). A vádirat helyét az alaki kellékekhez nem kötött vádindítvány foglalja el. A védelem nem kötelező, de természetesen megengedett. Védőként nemcsak ügyvéd és jogtanár járhat el – mint a törvényszék előtti eljárásban –, hanem a vádlott férfi hozzátartozója és az ügyvédjelölt is (Bp. 523. §). Az egész eljárás lényegében a tárgyaláson bonyolódik le, az ügyet lehetőleg egy tárgyaláson be kell fejezni, és a kihirdetett ítéletet azonnal, de legkésőbb 24 órán belül írásba kell foglalni. A tárgyaláson nagyobbrészt megtartják a törvényszék előtti főtárgyalásra irányadó szabályokat, azaz a járásbírósági eljárásban is érvényesülnek a Bp. alapelvei. A perorvoslatokat, különösen a semmisségi panaszt viszont a törvény korlátozza. A büntetőparancs A Bp. honosította meg a magyar jogban a büntetőparancs intézményét (532-535. §), amely lehetővé teszi, hogy az eljárás gyorsítása érdekében kihágás vagy csak pénzbüntetéssel büntethető vétség esetén a járásbíróság a nyomozás adatai alapján tárgyalás mellőzésével pénzbüntetést szabjon ki (maximum 200 koronát). Ha azonban a terhelt a büntetőparancs ellen kifogással él, a tárgyalást meg kell tartani. A Bp. méltatása A kortársak közül Balogh Jenővel egyetértve Finkey is mindenekelőtt azt emelte ki, hogy a Bp. az európai jogfejlődés szerves része, de nem a mintául vett nyugat-európai kódexek szolgai másolata, mivel 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 azokat a törvény szerkesztői „.átgyúrták, átdolgozták, sőt javították, és csak azt fogadták el az idegen jogokból, ami a magyar közjog alapelveinek és a magyar társadalom érdeklődésének és igényeinek megfelelő volt.”. Külön kiemeli, hogy „.az egyéni szabadság biztosítása, a terhelt szabad védelme tekintetében határozottan felül is múlja a Bp. a nyugat-európai jogokat”. Érdeme a szóbeliség és közvetlenség elveinek érvényesítése a felsőbíróságok előtti eljárásban, a vádelv helyes keresztülvitelével, a vádmonopólium korlátozása a fő- és pótmagánvád intézményével. Előnye továbbá a szabad bizonyítás elveinek világos érvényesítése és az esküdtszék intézményének kiterjesztése a közönséges és politikai cselekmények feletti ítélkezésre is. Összevetve azonban Finkey tankönyvében írt méltatását későbbi munkásságával, kiderül, hogy a korábban a Bp. pozitívumaként számon tartott esküdtszékről igencsak megváltozott a véleménye: „Ma már tisztán látjuk, hogy az esküdtbíróságot, amelyet Angliában sok évszázados gyakorlat épített ki, s az angol nemzetnek az ősi hagyományokhoz való szívós ragaszkodása tett népszerűvé, Franciaország s utána a többi európai államok az abszolutisztikus kormányzás túlkapásai elleni alkotmánybiztosítékul, mint a független bíróság eszményét honosították meg. A jury igazságszolgáltatási előnyei gyanánt felhozott érvek azonban nagyobbrészt nem reálisak, jóakaratú, de legtöbbször csak az alkotmányjogi előnyök erősítésére szolgáló erőszakolt okoskodások. Az 1914 óta lefolyt, immár újabb negyedszázad igazolja azt a mai nézetemet, hogy jól szervezett s valóban független szakbíróság mellett nincs szükségünk az esküdtszékre.” Alapvetően megváltozott a Bp. értékelése a pártállam kialakulásakor. A szakmai szempontú méltatást az osztályharcos szemlélet váltotta fel. Az 1961-ben megjelent Móra-Kocsis-tankönyv a Bp. ismertetésére összesen 14 sort szentel, majd közli: „Életbe léptetése után hamar rájött az uralkodó osztály arra, hogy ez a büntető perrend sem felel meg osztályérdekeinek. Az 1914-es világháború megindulásakor bevezették a gyorsított eljárást és a rögtönbíráskodást, amely széles körű alkalmazást nyert. Az esküdtbíráskodás, a burzsoá forradalomnak ez a nagy vívmánya nálunk nagyon nehezen valósult meg, és nagyon rövid ideig élt.” A Bp. méltatásának ez az alapattitűdje a későbbiekben is megmaradt, noha az 1970-es, 1980-as években a hazai marxista jogirodalomban – óvatosan ugyan, de – szakmai (eljárásjog-tudományi) szempontokat is felhasználtak az értékelésnél. Így a kritikában már néhány tárgyilagos megállapítás is megfogalmazódott, amikor arról írtak, hogy a Bp. a dualizmus idejének a maga nemében jelentős és színvonalas jogalkotása volt. Kodifikátorai figyelembe vették és hasznosították a francia, angol, német, osztrák stb. burzsoá büntetőeljárási jog elveit és intézményeit, az akkori magyar társadalom uralkodó osztályai, illetve a hazai jogtudomány nézeteinek megfelelően módosítva. A Bp. jelentősége A Bp.-nek a magyar igazságszolgáltatás történetében elfoglalt helyét valószínűleg csak úgy tudjuk tárgyilagosan kijelölni, ha félretesszük mind a kortársaknak a tényleges hibák, az inkább alkotmányjogi, mintsem eljárásjogi előnyök mérlegelésén alapuló koncepcionális tévedéseket a hosszú előkészítés után megszületett törvény feletti örömükben jóindulatú elnézéssel fogadó méltatásait, mind pedig a minden korábbi törvényben csak a kizsákmányolás „körmönfont” védelmezését látó vulgármarxista szemléletet. Mindenekelőtt az emelendő ki, hogy az egyén jogainak – mai terminológiával: az alapvető emberi jogoknak – védelménél valószínűleg a legmesszebb ment el a kortárs büntető perjogok közül. Konzekvens szabályozással biztosította például, hogy a terheltet valóban megillesse a védelem joga az eljárás bármely szakában, érdekében védő járhasson el – szemben például a korabeli olasz vagy francia joggal, amelyek az előkészítés szakában nem engedték meg a védő közreműködését. A maga korában egyedülálló a Bp. abban is, hogy nem tartalmazott kötelező letar- tóztatási szabályt. Biztosíték adása mellett elvileg bármely bűncselekmény elkövetője szabadlábra helyezhető volt. Vegyes rendszerén belül a Bp. a lehető legkövetkezetesebben igyekezett megvalósítani a vádelvet. A kortárs büntetőeljárási törvények a vegyes rendszer több árnyalatát jelenítették meg. Közöttük a különbségek abból adódtak, hogy milyen volt bennük a vádelv-nyomozóelv aránya. A vegyes rendszernek abban a formájában, amelyet a Bp. képviselt, az eljárás középpontjában a főtárgyalás állt. A törvény eleve nem kívánta meg a nyomozástól (vizsgálattól) az igazság teljes feltárását, mint ahogy ezt az 1973. évi kódex teszi, erősen elbillenve ezzel még mindig a nyomozóelvű eljárás felé – hanem csupán a vádló tájékoztatásához szükséges, a vádemelésben való állásfoglaláshoz elégséges tények összegyűjtését. Így a Bp. sokkal közelebb állt a vádelvű eljáráshoz (ami történelmileg közismerten kedvezőbb az egyén jogainak figyelembevételére), mint későbbi eljárási törvényeink bármelyike, beleértve a hatályos jogot is. Alapelveiből következően a Bp. a terhelt eljárásjogi helyzetét az ügyfélegyenlőség eszméjének megfelelően kívánta szabályozni. A vegyes rendszerben azonban – az előkészítő eljárás inkvizitórius jellege miatt – az


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 ügyfélegyenlőség következetesen elvileg is csak a perben vihető keresztül. Ez tükröződik a Bp. szabályaiban is, amely ugyan messzemenően igyekezett mind az ügy megismerésére, mind az eljárás előbbrevitelére vonatkozó terhelti jogosítványokat az előkészítés során is biztosítani – s ebben messzebbre ment el, mint későbbi eljárási törvényeink –, viszonylagos teljességet azonban csak a perre vonatkozóan ért el. [34] 3. A jogdogmatika eredményei az első kódextől 1945-ig A büntetőeljárási törvény megalkotása, elfogadása, életbe léptetése után a tudomány feladatának tekintette a törvény intézményeinek a feldolgozását, rendelkezéseinek kommentálását. Fayer László már említett munkásságán kívül figyelmet érdemelnek Balogh Jenő munkái, köztük elsősorban a Magyar bűnvádi eljárásjog. Általános tanok I. (Budapest, 1901) című műve. A szerző ebben a jogtörténeti előzmények ismertetése után az eljárásjog úgyszólván teljes elméletét kifejti. Olyan kérdéseket tárgyal, mint a bűnper fogalma, a bűnvádi eljárásjog három fő rendszere (a vád-, a nyomozó-, a vegyes rendszer), az alapelvek, a bizonyítási jog általános tanai. Balogh vallotta, hogy semmiféle bűnvádi perjogot, tehát a hazait sem lehet mélyrehatóan, tudományosan fejtegetni, ha a szerző figyelmen kívül hagyja az európai jogfejlődésre legnagyobb hatást gyakorolt perjogoknak, különösen az olasz, angol és francia eljárási jogoknak történeti és összehasonlító alapon való tárgyalását. Éppilyen fontosnak tartotta az újabb perjogi és alkotmányjogi irodalom figyelembevételét. Balogh e véleménye és programja beilleszkedett abba a tudományos irányba, amelyet Szalay László ösztönzött, és Fayer László is követett. Mégis, kevesebb illúziót táplált a büntető eljárásjog rendszere iránt, mint elődei. A vegyes rendszer híve volt, mert az akkori társadalmi viszonyok között az anyagi igazság érdekei nem engedték volna meg a vádrendszernek a maga elvi tisztaságában való megvalósítását. Szkepszissel tekintett az ügyfélegyenlőségre, s kijelentette, az nemcsak hogy nem valósul meg, hanem a hatályos igazságügyi szervezet mellett megvalósíthatatlan ábránd is. Akármennyit hangoztatják is az elméleti szakemberek az ügyfélegyenlőség kívánatos voltát, bizonyos, hogy az az egyenlőség a gyakorlatban, a dolog lényegét tekintve, egyáltalán nem érhető el. Látta a közvádlónak állami tekintéllyel támogatott nyomasztó túlsúlyát, és azt gondolta, hogy a védelem gyengesége, az egyenlőtlenség úgy volna megszüntethető, ha az állami közvádlóval, az ügyésszel védőhatóság állna szemben. Megállapításainak súlyát akkor értékelhetjük igazán, ha tudjuk, hogy Balogh nemcsak tudós tanár és kodifikátor volt, hanem politikus is. ABp. első kommentárja Az 1896. évi kódex alkalmazását segítette az 1896-1890- ben kiadott négykötetes kommentár, A bűnvádi perrendtartás magyarázata; szerzői Balogh Jenő egyetemi tanár, Edvi Illés Károly ügyész és Vargha Ferenc ítélőtáblai bíró voltak. A szerzők, tekintettel a büntetőeljárás alapelveinek újszerűségére, valamint az alapelveket és a történeti előzményeket tárgyaló rendszeres munka hiányára, ezeket is felvették a munka keretébe. Emiatt az első kötetnek majdnem a felét a jogtörténeti előzmények leírása és az elméleti tanok foglalták el. A fejezetek elé elvi-történeti bevezető részek kerültek, és bennük figyelemre méltó véleményeket és megállapításokat fejtettek ki. A munka a törvény rendszerében, a paragrafusok sorrendjében haladva dolgozta fel az anyagot. A terhelt tényleges jogállását jellemezve Vargha Ferenc leírta, hogy a kínvallatással az 1791. évi tilalom ellenére a gyakorlat nem akart szakítani. 1870-ben az igazságügy-miniszter „azon szomorú tapasztalat által indíttatva, hogy még mindig többfelé fordulnak elő esetei a kínzó vallatásnak”, felhívta a szerveket, hogy közegei a testi bántalmazással járó vallatási rendszertől szigorúan tartózkodjanak. Vargha hozzátette, hogy a rendőrség és a csendőrség közegei sok visszaélést követnek el. Történeti-elvi alapon kifejtette a terhelt jogállása közötti különbséget a nyomozás-, illetve a vádelvű eljárásban, és ismertette a Bp. rendelkezéseit, amelyek egészében kielégítő megoldást kínáltak. A kommentár 3. kötetének függelékében közölték Balogh Jenő mintegy 50 oldalas tanulmányát a bizonyítás általános tanairól, amely a tárgykörből talán az első rendszeres magyar nyelvű munka. Balogh úgy véli, hogy a bizonyítás eredménye nem lesz feltétlen, apodiktikus, ún. matematikai bizonyosság, hanem kisebb- nagyobb valószínűség. A tárgyi igazság, amelyet büszkén tűznek ki a büntetőítélkezés céljául, az emberi intézmények gyarlósága folytán gyakran nem érvényesül. A bizonyítási jog történeti fejlődésében Balogh összehasonlította az ókori, a középkori jogot és az újabb jogokat különböző országokban, majd ismerteti a kötött és a szabad bizonyítási rendszer elveit, mérlegeli hibáikat, erényeiket. A Bp. bizonyítási rendszerét a szabad bizonyítási rendszerhez sorolta, mert az felmenti az esküdtet és a bírót a bizonyítási szabályok alól, följogosítja őket arra, hogy meggyőződésüket a felmerülő bizonyítékok okszerű mérlegelésére alapítsák. Ez tehát már nem a francia


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 esküdtbíróság korlátlan belső meggyőződése, hanem a gondolkodás, a logika, a tapasztalati törvények uralma alatt álló szabadság, a racionális önálló meggyőződés. A kommentár 1910-ben megélt egy újabb kiadást, három vaskos kötetben, amelyben már a mintegy tízéves joggyakorlatot is feldolgozhatták. Elmaradt azonban a történeti rész, és csak a fejezetenkénti elméleti bevezetést hagyták meg, minthogy időközben a megjelent tankönyvek e részeket már tartalmazták. A kommentár útmutatásait a jogászok is követték, ezért hatása a jogalkalmazás alakításában is jelentős volt. A kommentár mind terjedelmében, mind színvonalában figyelemre méltó munka volt. Összefoglalt úgyszólván mindent, amit akkor Magyarországon a büntető eljárásjogról és annak elméletéről tudtak. A polgári korszak tudománya láthatóan később sem tudott sok lényegeset hozzátenni. Összehasonlítva a XIX. század eleji hasonló munkákkal, nemcsak a terjedelem lényeges növekedése állapítható meg, hanem az ismeretek terjedelmének és alaposságának a növekedése is. Egyfelől az elveknek, elméleteknek nagyobb teret szánnak, másfelől lényegesen finomodik a jogszabály-magyarázat, és mélyül a jogdogmatika. Ez az új vonás a büntető eljárásjog tudományának egyik jellemzőjévé válik. A második kommentár Újabb, hatkötetes kommentár kiadására vállalkozott húsz év elmúltával (1930-1934) Auer György ügyész, egyetemi magántanár és Men- delényi László kúriai bíró. A mű célja elsősorban gyakorlati volt, a kódex paragrafusainak sorrendjében közölte a jogszabályokat, és ismertette, bírálta a joggyakorlatot. Egyes fejezetek előtt bevezetés formájában foglalkoztak elméleti kérdésekkel és reformjavaslatokkal is. A mű többnyire nem lépte túl a jogszabály-magyarázat kereteit, és nemcsak terjedelmében, hanem színvonalában is elmaradt az előbbi kommentár mögött. A reformtörekvések közül akkor a hivatalos irányzat elsősorban az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását célzó javaslatokat karolta fel. A kommentár is ezt fejezi ki, méltatva az 1930. évi XXXIV. törvénycikket a törvénykezés egyszerűsítéséről, amely egyszerűsítette a nyomozást, a vád alá helyezést, szűkítette a tanácsban való ítélkezést, és kiszélesítette az egyesbírói eljárást. A szerzők elégedetlenek a perorvoslati eljárás bonyolultságával is. Úgy vélekednek, hogy az időközben bekövetkezett nagy történelmi események, a technika fejlődése, a racionalizálásra irányuló törekvések s végül a „magyar népléleknek” a megváltozása egyaránt követelik a büntető igazságszolgáltatás gyorsítását és egyszerűsítését. Ezért a kétfokú perorvoslat (fellebbezés és semmisségi panasz) helyett már csak egyfokú perorvoslati rendszert javasolnak. Az eljárás egyszerűsítésére, racionalizálására való törekvés önmagában nem kárhoztatható, és az 1930-as évek elején, a világgazdasági válság közepette meg pénzügyi okokkal is jól magyarázható. A tankönyvírás Az 1896. évi kódex megjelenésének ösztönző hatása volt a tankönyvirodalomra is. A múlt század végétől az 1940-es évekig tankönyvszerzőkként ismertek voltak: Fayer László, Balogh Jenő (A büntető perjog tankönyve, 1906), Finkey Ferenc sárospataki jogtanár (A magyar büntető perjog tankönyve, 1. kiadás 1899, 4. kiadás 1916), Lukáts Adolf kolozsvári egyetemi tanár (A bűnvádi per előkészítő része, 1904, amihez sorakoztak a főtárgyalásról, illetve az esküdtbíróságról írott kötetek); Vámbéry Rusztem (A bűnvádi perrendtartás tankönyve, 3. kiadás 1916), Angyal Pál budapesti egyetemi tanár (A magyar büntető eljárásjog tankönyve I—II., 1915-1917), Irk Albert pécsi egyetemi tanár (A magyar büntető perjog vezérfonala, 1931), Auer György budapesti egyetemi tanár (Magyar bűnvádi eljárásjog, 1938). A tankönyvek terjedelmükben és módszerükben nagyobb eltéréseket mutatnak, mint tartalmukban. Többnyire a fegyelmezett, a törvénnyel és joggyakorlattal megegyező, semmi vagy kevés kritikát tartalmazó ismeretközlés jellemzi a tartalmukat. Elütnek azonban a későbbi tankönyvektől Fayer, Balogh, Finkey munkái – az elsőéi történeti részével, itt-ott szenvedélyes hangvétellel, Baloghé és Finkeyé elméleti alaposságukkal. Népszerű lett a négy kiadást megélt Finkey-féle tankönyv, amely mind az elmélet, mind a gyakorlat igényeit jól szolgálta. Közölte a törvény szövegét és a hozzá fűződő ítélkezési gyakorlatot is. Finkey Ferenc elsősorban büntetőjogász volt, és csak ezután processzualista. Benne láthatjuk folytatóját és Lukáts Adolf mellett talán az utolsó jelentékeny képviselőjét annak az elméleti iránynak, amelyet Szalay, Fayer, Balogh fémjelzett. Finkey ismeri és tanítja az elmélettörténetet, a jogág történetét, jog-összehasonlítást végez az angol, amerikai jogig kiterjedően. Fontosnak tartja az állampolgári jogok biztosítékait, különösen a vádlott és a védő jogi helyzetének a szabályozását. Elítéli a nyomozó rendszert, annak „embertelen és durva felfogását”. Változást, mint írja, a nagy francia forradalom által kivívott emberi és polgári jogok, az egyéni szabadság és jogegyenlőség 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 eszméi hoztak. A védelemre úgy tekint, mint amely nemcsak a terhelt egyéni érdekeinek, hanem a közérdeknek is követelménye. Pártolja az esküdtszéket, mondván hogy megakasztja vagy legalábbis megnehezíti a bürokratizmust, a bírói mindenhatóság kifejlődését, a kasztszerű, önkényes ítélkezést. Alkotmányjogi, társadalmi-szociológiai, igazságszolgáltatási érvekkel polemizál az esküdtszék ellenzőivel. Elégedetlen viszont a perorvoslati rendszer bonyolultságával, az elsőfokú bíróságok függetlenségét, képzettségének erősítését kívánja. Perorvoslatra csak az ügy érdemét nem érintő büntetőjogi kérdések vagy az érdemleges ítéletnek a törvényesség szempontjából való felülvizsgálása végett van szükség. A statáriális eljárásról úgy gondolkodik, hogy az a modern büntetőeljárás vezérelveivel egyenesen ellentétben áll. Minthogy az 1896. évi Bp. után az nem létezett, azt kívánja még 1908-ban: vajha ne is lenne szükség többé külön törvényjavaslatként sem foglalkozni a statáriális eljárással. A jogi témájú irodalom Volt a jogi irodalomnak egy ága, amelyet nem sorolhatunk a jogtudomány keretébe, habár hozzá közel állt. Azokra a munkákra gondolunk, amelyek leírnak egy-egy nevezetesebb bűnpert, vagy egyes büntetőügyekben elhangzott perbeszédeket közölnek. Jelentőségük a jogtudomány számára főként abban keresendő, hogy megmutatják a jogszabályok és elveik tényleges hatását vagy hatástalanságát, különösen akkor, amikor az uralmon lévők érdekei kerülnek közvetlen veszélybe. Idetartozónak gondoljuk már Kazinczy Ferenc Fogságom naplója című művének néhány részletét is. Ebben a műfajban talán a legnagyobb hatású volt Eötvös Károly irodalmi értékű háromkötetes munkája, A nagy per (mely ezer éve folyik, s még sincs vége), amely húsz évvel az 1883-ban folytatott tiszaeszlári vérvádper után jelent meg. Eötvös Károly a rituális gyilkossággal vádlottak védelmének vezetője volt. Művében leírja a per előzményeit, körülményeit, menetét, egészen a felmentő ítéletig. Nem egyszerűen egy per története, a védelem módszerének a leírása ez, hanem pszichológiai elemzés, kor- és társadalomrajz is. Az irodalomtörténet méltán állapítja meg, hogy „az egész magyar kultúrtörténetnek egyik örökéletű darabja marad A nagy per", s hozzátehetjük, hogy a magyar igazságszolgáltatás lesüllyedésének és katarzisának megkapó, érzékletes ábrázolása. A fejlesztési elgondolások Az 1930-as évek büntető eljárásjogi irodalmában tovább élt az eljárás egyszerűsítésének a gondolata, és e körül élénk vita alakult ki. Igaz, az első világháború alatt és után a büntetőeljárás sokat egyszerűsödött; felfüggesztették az esküdtszékek működését, amit azután sohasem élesztettek fel; egyszerűsítették a nyomozást, bővítették az egyesbírói eljárást, korlátozták a perorvoslati jogosultságot, rendelkeztek a rögtönbíráskodásról és bevezetésének feltételeiről. Az eredeti kódexet az 1940-es évek elejére a kiegészítő törvények alapvetően megváltoztatták. A hivatalos jogtudomány képviselői főként a perorvoslati rendszert bírálták, és további egyszerűsítését ajánlották. Többen az esküdtbíróság végleges törvényi megszüntetését javasolták, hivatkozva külföldi példákra is. Mások (Horváth Dániel, Balár P. Elemér, Földvári Béla, Medvigy Gábor) főként folyóiratokban az angol jog intézményeinek ismertetése révén akarták a büntető eljárásjog mélyrehatóbb változását elérni. Azt az óhajt hangoztatták, hogy a büntetőeljárásból távolít- tassanak el az inkvizíciós elemek, és közeledjék a tiszta vádrendszerhez. A közvádat a magánvád rovására korlátozzák, illetőleg azt némely ügyekben tegyék fakultatívvá; az előkészítő eljárásban a védelem kapjon nagyobb szerepet; a vádlott kihallgatását mint intézményt meg kell szüntetni. A bíró szorítkozzék csak ítélkezésre, és a bizonyítás ne az ő, hanem az ügyfelek dolga legyen. Közben nem fukarkodtak éles bíráló szavakkal sem. A büntető eljárásjogról azt mondták, hogy amióta az osztrák befolyás rányomta a bélyegét, a hatalom egyoldalúságának az aggodalma, gyanakvó szellem üli azt meg. A büntetőeljárásban csak takaró ornamentika, önámító dísz a szóbeliség, a nyilvánosság, a közvetlenség és ügyfélegyenlőség is, de nem elvi élő igazság. Panaszolják a nyomozó szervek, ügyészség hatalmi túlsúlyát. Javasolják a csendőri, rendőri és ügyészi nyomozásnak mint tájékoztató adatgyűjtésen túlmenő és a tárgyaláson reprodukálható peranyagnak teljes kiküszöbölését. Az olcsóságot, gyorsaságot a peranyag ismétlését (ti. a nyomozás vizsgálatanyagának ismétlését a tárgyaláson) nem igénylő vádrendszer biztosíthatja. Ezek az eszmék, gondolatok jelezték a polgári korszak magyarországi büntető eljárásjog tudományának utolsó fellobbanását. Polgári demokratikus követelmények voltak, és az akkori viszonyok között eleve meddőségre ítéltettek. A hatalom birtokosai nem a liberalizálódást, hanem az elégedetlenkedők, a bele nem nyugvók fokozottabb elnyomását vágyták, és ennek az eszközeit kutatták.

2. II. CÍM A SZOCIALISTA JOG [35]


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 1.A magyar büntetőeljárási jog általános színvonala a második világháború végéig A magyar büntetőeljárási jog a jogfejlődésnek ahhoz a (nyugat-)európai vonulatához tartozva alakult ki, amelynek eszmei háttere, tudományos bázisa a felvilágosodás korára nyúlik vissza, az emberi és állampolgári szabadságjogokra épül, a vádlottat az eljárás tárgyából annak ügyféli jogokkal felruházott alanyává tette, és bizonyítási tana a szabad bizonyítás elvét fogadta el. Alapelvei kiállták az idő próbáját is, noha egyes jogtechnikai megoldásai elavultak, illetve a súlyos társadalmi megrázkódtatások miatt a mindenkori hatalom rendszeridegen elemeket vitt bele. Alapjában véve azonban változatlanul alkalmas lehetett volna – a kényszerhelyzetek miatti változások megszüntetésével, illetve a technikai fejlődésből adódó, az elvi megoldásokat nem érintő változtatások végrehajtásával – társadalmi feladatának betöltésére. A büntetőeljárás egyik meghatározója, a politikai berendezkedés változásai azonban nem tettek lehetővé egy ilyen önkorrigáló, egyenes vonalú fejlődést. A századfordulóra kialakult, a liberális jogállam eszméjének megfelelő igazságszolgáltatást – amelynek értelemszerűen szerves része a büntető perjog – az első világháború alatti, illetve az azt követő jogalkotás, a sok tekintetben a tekintélyuralmi politikai rendszer felé elmozduló törvénykezés éppen jogállami jellegében csorbította. A második világháborút követő időszak évtizedei pedig teljes egészében a tekintélyuralmi berendezkedés követelményeinek megfelelően alakították át az államszervezetet és benne az igazságszolgáltatást is. [36] 2. A szovjet jog recepciója Mialatt elméleti síkon zajlott a küzdelem a bűnügyi tudományok mint „burzsoá áltudományok” ellen, a gyakorlatban a tényleges politikai hatalom megszerzése után Magyarországon is megkezdődött a szocialista jogrendszer kiépítése. Ennek – legalábbis a kezdeti időszakban – alapvető jellegzetessége a szovjet megoldások szolgai másolása volt. A szovjet jog átvételének indoka – egészen leegyszerűsítve – az, hogy a marxizmus-leninizmus lineáris társadalomfejlődési elmélete szerint az emberi társadalom fejlődése kötött pályán halad: az osztály nélküli ősközösségekből az osztálytársadalmak különböző fokozatain keresztül az ismét osztály nélküli kommunista társadalom felé. E fejlődési pályán a Szovjetunió társadalmi és államberendezkedése halad az élen, mivel a szocializmus építésének szakaszába jutva közvetlenül a végcél, a kommunista társadalom előtt áll. A társadalom átalakításának egyetlen helyes – szocialista – útjára terelt valamennyi államnak ebből következő nyilvánvaló feladat, hogy felzárkózzék a szovjet fejlődéshez, átvegye mindazt, ami ott eredményesen funkcionál. A büntetőeljárási jogban ez a hazai fejlődési vonaltól eltérő, alapjában inkvi- zitórius rendszer átvételét jelentette, amely egy olyan totálisan szervezett társadalom igényei szerint alakult ki, mint a sztálini diktatúra csúcspontján lévő Szovjetunió volt. A szovjet jog megítélésénél sem lehet a koncepciós perekből kiindulni, mivel az közel sem a szovjet rendszer specifikuma (korábban, más diktatórikus rendszerek ugyanúgy visszaéltek a büntetőjoggal, legfeljebb nem olyan tömegméretekben). Figyelembe kell azonban venni, hogy a tömegméretekben konstruált koncepciós perek a jog tekintélyének és társadalmi reguláló szerepének lejáratása mellett szükségszerűen kihatnak a „normális” bűnügyekben folytatott ítélkezésre is, főként egy olyan környezetben, ahol az osztályharc élesedéséről szóló sztálini elmélet ideológiai indíttatást tulajdonít minden lopásnak. Ha ugyanis a bűnelkövető nem a törvény ellen ugyan vétő, de emberi mivolta alapján bizonyos személyi szabadságjogokkal rendelkező állampolgár, hanem osztályellenség, a vele való bánásmód is az ellenséggel szembeni magatartás formáit veszi fel, amely megfelelő ideológiai körítéssel jogi szabályozást kap. Az a büntetőeljárási rendszer pedig, amely az egyéni szabadságjogok figyelmen kívül hagyásával az állam mindenhatóságának keresztülvitelét a legegyszerűbben lehetővé teszi, az inkvizitórius rendszer. Így nem véletlen – mondhatnók: történelmi szükségszerűség –, hogy a szovjet eljárásjog a vegyes rendszerű kontinentális jogon belül a leginkább inkvizitórius jellegűvé vált. A szovjet jog recepciója nemcsak a jogrendszer és a jogintézmények, hanem a bűnüldözés és igazságszolgáltatás szervezete szovjet mintára történő átalakítását is jelentette. A kommunista párt elsőként – még a koalíciós időkben – a rendőrség, a polgári és katonai nyomozó hatóságok, állambiztonsági szervek fölötti ellenőrzést szerezte meg, és szervezte át azokat szovjet mintára, majd hatalomra kerülése után a teljes igazságügyi infrastruktúrát. Ennek nyitánya is az 1949:XI. tc. volt, amely az eljárás egyszerűsítése címén kiiktatta a büntetőeljárásból a harmadfokú felülvizsgálat lehetőségét. Az 1949-es alkotmányban még szereplő „felsőbíróságokat” a „főállamügyészségekkel” együtt az 1950-es alkotmánymódosítás (1950. évi IV. törvény) szüntette meg.


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 [37] 3. Az 1951. évi III. törvény (II. Bp.) Az 1949:XI. tc.-kel kezdődő kodifikációs hullámot, amely tízévenként új eljárási kódexek megalkotásával igyekezett kialakítani a szocialista büntetőeljárást, aligha tekinthetjük egységes folyamatnak. Legalább két élesen elhatárolható szakaszra bontható: az első az unifikációé, az egységes, differenciálatlan büntetőeljárás létrehozásáé, amikor a kodifikáció a mintának tekintett szovjet modell másolásával Magyarországon is kialakította az inkvizítórius túlsúlyú vegyes rendszert. Ennek terméke az 1951. évi III. törvény a Büntető perrendtartásról (II. Bp.). A II. Bp. felépítése Az 1951. évi III. törvény szakított a kontinentális büntető perrendtartások eredeti francia modelljének az 1896:XXXIII. tc.-ben is követett szerkezetével, amely a vádra vonatkozó előírással kezdődött, és az egész eljárást arra alapozva építette fel. Az 1951-es Bp. ezzel szemben a törvényszerkesztésnek azt az azóta is követett módját vezette be, amely először összefoglalja a büntetőeljárás uralkodó elveit (Alapvető elvek című I. fejezet) és az eljárás statikus elemeit, bemutatva a bíróságot (II. fejezet), a feleket (III. fejezet), az eljárásban felhasználható bizonyítékokat és bizonyítási eszközöket (IV. fejezet), illetve rögzíti az eljárás általános szabályait (V. fejezet). Ezt követően, a törvény második részében szabályozza az eljárás dinamizmusát – az 1951. évi Bp.-re vetítve ez az eljárás megindításáról és a nyomozás elrendeléséről (VI. fejezet), a tárgyalás előkészítéséről (VII. fejezet), a tárgyalásról (VIII. fejezet), az ítéletről (IX. fejezet) és a fellebbezésről szóló (X. fejezet) fejezeteket mint alapeljárást, illetve a rendkívüli perorvoslatokat (XI. fejezet), a különleges eljárásokat (XII. fejezet) s a büntető határozatok végrehajtásáról, valamint a perköltségekről rendelkező XIII. fejezetet jelenti. A törvényt záró XIV. fejezet vegyes rendelkezései kimondják, hogy az új törvény nem érinti a munkásbírósági törvény (1947:XXIII. tv.) hatályát, a katonai bíráskodást és a kihágási bíráskodást, foglalkozik a mentességgel, az elkobzás alá eső értéket helyettesítő fizetési kötelezettséggel stb. Az 1951-es Bp.-nek ez a szerkezete előbbrelépés az eredeti francia modellhez képest, jóllehet egy kódex megítélésénél szerkezeti felépítésének milyensége a tartalmi elemek mellett csak másodlagos jelentőségű. Másodlagos, de nem közömbös, mert az, hogy mi kerül az első, általános és elvi jelentőségű szabályokat rögzítő fejezetbe, jellemzi az egész kódexet és a kodifikátort is. A kódex élén felvonultatott elvek az egész törvény esszenciáját tartalmazzák, amely egyaránt mértékadó a jogalkalmazás és a törvény értelmezése szempontjából. Kodifikációs jelentősége pedig az, hogy megadja a törvény további szabályainak keretét. Az alapelvek Az új szerkesztésmódból adódóan a II. Bp.-ben érvényesülő alapelveket a törvény I., Alapvető elvek című fejezete foglalta össze. A felsorolás szerint ezek a következők: a személyi szabadság biztosítása, a terhelő és mentő körülmények figyelembevétele, a szabad bizonyítás (a bizonyítékok szabad mérlegelésének) elve, a büntetőeljárás kizárása (amely implicite magában foglalja a hiva- talbóli eljárás elvét is, éppúgy, mint az enyhítő és mentő körülmények hivatalbóli figyelembevételének előbb már említett elve), a többszöri eljárás tilalma, a nyilvánosság és az anyanyelv használatának joga. A fejezet címe azonban nem teljesen fejezi ki a tartalmát. Egyrészt ugyanis alapelvnek aligha minősíthető rendelkezést is tartalmaz (a polgári és a büntetőperben hozott ítéletek viszonyáról rendelkező 9. §-ában), másrészt pedig nem vagy nem itt említ néhány, valóban fontos alapelvet, mint amilyen például a szóbeliség, a közvetlenség, a védelem joga. Abból aligha adódhat komoly probléma, hogy a törvény nem sorol fel néhány, a részletszabályokból kiolvashatóan követett alapelvet. Súlyos következményekkel járhat azonban, ha a rögzített alapelvek megvalósítását biztosító részletszabályok hiányoznak. A II. Bp. 2. §-a ugyan ünnepélyesen megfogalmazta a személyi szabadság biztosítékait és az előzetes letartóztatásról szóló szabályok is korrektül hangzottak, mindössze arról nem volt szó, hogy letartóztatott hozzátartozóját értesíteni kell a letartóztatásról és a letartóztatott hollétéről. A védelem elve Mint minden inkvizitórius túlsúlyú eljárási törvény, a II. Bp. is mostohán bánt a védelem kérdéseivel. Alapelvként sem a védelemhez való jogot definiálta a maga teljességében (ahogy ezt ma értelmezzük), hanem csupán az anyagi védelemnek az inkvizitórius eljárás eszmerendszerével összhangban álló elvét („3. § A terhelő és a mentő, valamint a büntetést súlyosító és enyhítő körülményeket a hatóságok kötelesek az eljárás minden szakában figyelembe venni és kideríteni.”). Az alaki védelem elvének megfogalmazására már nem az alapelvek között, hanem a felekről szóló II. fejezetben került sor. Ott szerepelt a látszólag ugyancsak igen korrekt mondat: „A terhelt érdekében az eljárás bármely szakában védő járhat el.” [48. § (1) bek.] A gyakorlatban azonban éppen a nyomozási szakaszra vonatkozó részletszabályok hiánya miatt a „bármely szak” lényegében a bírói szakot jelentette. A meglehetősen szűkkeblű szabályozás tette lehetővé azt az értelmezést, amely szerint: „A büntető perrendtartás a védőnek a nyomozási eljárásban való részvételét nem zárja ki ugyan, azonban a védőnek még a nyomozás lefolytatása előtt az eljárásba való bevonása akadályozhatná a nyomozó


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 hatóságok működését és veszélyeztethetné a bizonyítékok mielőbbi, valamint egységes logikai rendszer szerint való megszerzését és rögzítését.” A védőnek a nyomozásból kirekesztése egyértelmű visszalépés volt a korábbi szabályozáshoz képest. Csemegi első (1882-es) javaslata óta következetes volt Magyarországon a törvényhozás abban, hogy a terheltet az eljárás kezdetétől megillette a védelem joga. A védő nyomozásbeli szerepének gyakorlati meghiúsításán túl különböző titkos utasításokkal messzemenően – és törvényellenesen – korlátozták az alaki védelem érvényesülését a bírói szakban is, egészen addig, hogy bizonyos ügykategóriákban a védő nem tekinthet be az iratokba, hanem a tanács vezetője jelöli ki számára az iratoknak azt a részét, amely védencére vonatkozik, és ezeket a részeket ismerheti csak meg. Az egységes nyomozás Az 1951-es Bp. – megszüntetve a bírói elővizsgálatot – egységes, tagolatlan nyomozási szakaszt hozott lére. A nyomozást a törvény szerint az ügyész, illetőleg annak irányítása mellett a rendőrség teljesíti (98. §). Egyes nyomozási cselekmények végrehajtása végett az ügyész akkor is a rendőrséghez fordulhatott, ha a nyomozást maga végezte. Elvileg a valamennyi szinten szervezett ügyészség mellett működtek ügyészségi nyomozók, akik a háborús és népellenes bűntettektől a tervgazdálkodás érdekeit sértő bűntetteken át az üzemi balesetekig terjedő meglehetősen széles bűncselekményi körben jártak el. A nyomozási szakasz fontosabb határozatait akkor is az ügyész hozta meg, ha az ügyben a rendőrség nyomozott (például a nyomozás megtagadása vagy megszüntetése). A személyi szabadságot súlyosabban korlátozó kényszerintézkedések elrendelése is az ügyész hatáskörébe tartozott, de határozata ellen fellebbezésnek volt helye a bírósághoz. A vád A vádat rendszerint az ügyész képviselte, vádmonopóliumát a magánvád korlátozta. A főmagánvád mellett a II. Bp. ismerte a pótmagánvád intézményét is (41. §), amellyel azonban a jogosultak a gyakorlatban csak igen ritkán éltek. A tárgyalás előkészítése a II. Bp. szerint a tanács elnökének feladata volt, aki az ügyet áttanulmányozva azt vagy tárgyalásra tűzte ki, vagy bemutatta a tanácsnak a szükséges érdemi intézkedések meghozatala végett [141. § (1) bek.]. Ezt a rendszert változtatta meg az 1954. évi V. törvény (Bp. novella, Bpn.) az előkészítő ülés intézményének bevezetésével. A tárgyalás A bírósági tárgyalás felépítésében a kontinentális modellt követte: a tárgyalást, a bizonyítás felvételét a büntetőtanács hivatásos bíró elnöke vezette, a vád képviselője, a terhelt és a védelem ügyfelek, s a tárgyaláson a törvény előírásai szerint elvileg érvényesülni kellett valamennyi elismert alapelvnek, a közvetlenségnek, a szóbeliségnek, a nyilvánosságnak, a kontradiktórius tárgyalási elvnek, a védelem jogának. A tárgyalás szakaszai lényegében azonosak a hatályos jog szerinti felosztással: a tárgyalás megnyitása, a tárgyalás megkezdése, a bizonyítás, a perbeszédek, majd a határozat zárt ülésen történő meghozatala, s végül annak kihirdetése. A szocialista jognak az 1950-es évekbeli uralkodó gondolatát tükrözi a II. Bp., amikor egységes eljárási szabályokat ír elő a járásbíróság és a megyei bíróság előtti ügyekre. A jogorvoslatok AII. Bp. az 1949: XI. tc.-kel meghonosított egyfokú fellebbezési rendszert követte: minden elsőfokú ítélet ellen egyetlen rendes perorvoslatot, a fellebbezést rendszeresítette. A járásbíróság és a megyei bíróság első fokon hozott ítéletével szemben tehát mind jog-, mind ténykérdésben fellebbezésnek volt helye. A fellebbezéssel megtámadott ítéletet a másodfokú bíróság öttagú tanácsban bírálta el, amelynek elnöke egy szakbíró, tagjai: két szakbíró és két népi ülnök [11. § (2) bek.]. Rendkívüli perorvoslatként a törvény a perújítást és a törvényesség érdekében használható perorvoslatot szabályozta – s ezzel lényegében követi az I. Bp. megoldását. A perújítás ugyanis azonos az I. Bp.-ben szabályozott újrafelvétellel, nevének megváltoztatására a miniszteri indokolás szerint a polgári perrendtartással való összhang érdekében került csak sor. A II. Bp. módosítása Két és fél évvel hatályba lépte után, az 1954. június 19-én elfogadott 1954. évi V. törvénnyel lényegesen módosult Bp. novellájára – mint a kortárs szerzők is rámutattak – elsősorban garanciális okokból került sor, s három lényeges területen módosította a kódexet. Az első a nyomozás, amelybe két garanciális szabályt építettbe, a terheltté nyilvánítást (91/B. §), valamint azt, hogy a nyomozó hatóság a nyomozás befejezésekor az iratokat a terhelt elé tárja, hogy az arra észrevételeket és indítványokat tehessen (133. §). A második változtatás a tárgyalás előkészítésének előbb már érintett, újraszabályozása volt, amely a szovjet Bp. megoldását tekintette mintának. A szovjet büntetőeljárási jog szerint az előkészítő ülés az ügyet 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 érdemben nem tárgyalhatja, csupán ellenőrzi, hogy az ügyész vádirata alapos-e, és hogy helyes volt-e a korábbi vizsgálat. Az előkészítő ülés feladata, hogy ne engedje meg az eljárási szabályok megsértését a megelőző eljárásban, és ne engedje meg helytelenül és alaptalanul a terhelt bíróságnak való átadását. A harmadik módosítás pedig a fellebbezési rendszert érintette, erőteljesen szűkítve a másodfokú bíróság reformációs jogkörét, és növelve a kasszációst. A novella megszüntette a laikus elem részvételét a másodfokú ítélkezésben. Az egységes eljárás koncepciója a novellával vált teljessé, amely – mint a szocialista jog garanciális elveivel összeegyeztethetetlent – eltörölte a büntetőparancs kibocsátásának és a terhelt bíróság elé állításának a II. Bp. eredeti szövege szerint megmaradt lehetőségét. A II. Bp. értékelése A II. Bp.-t méltatva a kortárs szerzők rendszerint annak demokratizmusát és szocialista jellegét emelik ki, valamint azt, hogy ha nem is sikerült benne „.minden nyomát eltüntetni a régi, 1896-os törvény feudál-bur- zsoá perjogi megoldásainak, az 1951-es III. törvény világos áttekinthetőségével, egyszerű, magyaros, mindenki számára érthető nyelvezetével komolyan hozzájárult ahhoz, hogy büntetőbíróságaink büntetőtörvényeinket helyesen alkalmazzák a nép ellenségeivel szemben, és dolgozóinkat a szocialista társadalmi együttélés szabályainak a megtartására neveljék”. Közel fél évszázad távlatából lehetőség nyílik e törvény tárgyilagos értékelésére is. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a II. Bp. nem nyújtott – erősen inkvizitórius jellege miatt nem is nyújthatott – elegendő garanciát a terhelt jogainak védelmére. Tisztességes jogalkalmazás mellett azonban még egy ilyen, garanciális szempontból erősen kifogásolható törvénynek sem kellett volna ahhoz vezetnie, ami büntető igazságszolgáltatás címén az ötvenes években zajlott. „Összességükben nem a jogi garanciák hiányoztak, hanem nem működtek azok a politikai garanciák, amelyek nélkül a jogi garanciák sem működnek. Ha elemeznők az akkori törvénysértő pereket, valószínűleg különösebb erőlködés nélkül kimutatható volna, hogy az eljárás és az ítéletek jogi értelemben semmisek voltak: non iudicium – »nem ítéletek«, valamint, ami nem a jog, hanem a tények, hatalom világába tartozik.” S mint ismeretes, a politikai rendszerváltás során, az 1990-es évek elején végrehajtott jogi felülvizsgálatok igazolták is Király Tibornak ezeket az 1985-ben papírra vetett gondolatait. AII. Bp. tehát garanciális szempontból számos kívánnivalót hagyott maga után. A kiélezett társadalmi körülmények között azonban még a benne megfogalmazott szerény korlátok is gátat vethettek volna bizonyos politikai akaratok végrehajtásának. Ezért 1956. november 12-től (az 1956. évi 22. tvr. életbelépésének napjától) egy sor büntetőeljárási tárgyú jogszabály látott napvilágot, bevezetve a katonai rögtönbíráskodást, amelynek alkalmazásával 1957. november 3-i hatályon kívül helyezéséig kb. 70 halálos ítéletet hoztak. Majd életre hívták a katonai rögtönbí- ráskodást kiegészítő polgári bíráskodásbeli gyorsított eljárást lefolytató megyei bírósági különtanácsokat, végül a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát. E különbíróságoknak a „rendes” büntetőeljárástól eltérő sajátos jogosítványai (így mindenekelőtt az, hogy a népbírósági tanács másodfokú eljárásában nem érvényesült a reformatio in peius tilalma) utat nyitottak a megtorlásoknak. [38] 4. Az 1962. évi 8. tvr. (I. Be.) A szocialista jog történetének második – hosszabb – szakasza kezdetét két időponthoz (törvényhez) is köthetjük. Ennek oka, hogy a második szakasz alapvető jellemzője az egységesített, inkvizitórius túlsúlyú büntetőeljárás fokozatos közelítése a szocialista jog továbbfejlesztése címén a jogállami modell felé. (Természetesen a kor ideológiai követelményeinek megfelelően mindig hangsúlyozva, hogy még az azonos nevű és rendeltetésű jogintézmények sem azonosak az „átkos kapitalizmusban” létezettekkel, hanem új, szocialista tartalmat kaptak.) Az inkvizitórius elemek háttérbe szorításának a terheltet védő garanciális szabályok megfogalmazásában megnyilvánuló első óvatos lépései jelentkeztek már az 1954-es novellánál, de látványosabb, az eljárás (újra)differenciálá- sában jelentkező részét az 1966. évi 16. tvr.-től számíthatjuk. E második szakasz egészen a közelmúltig, az 1989. évi XXVI. törvényig tartott, amely sokszor módosított büntetőeljárási törvényünket már hivatalosan sem a szocialista eljárásjog továbbfejlesztése, hanem a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával, illetve jogállamiság eszméjével összhangba hozása érdekében változtatta meg. Ezen időszakban két eljárási kódex született, az első 1962-ben, a második 1973-ban. Az eljárás felfogása az I. Be. szerint Az 1962-es tvr. címében is jelezni kívánta azt a szemléletváltást, amely az eljárásjog hazai elméletében addig bekövetkezett. A korábbi perrendtartásokkal ellentétben az 1962. évi 8. sz. törvényerejű rendelet a büntetőeljárást szabályozta. Vagyis, míg a korábbi kódexeknek elnevezésükben is tükröződő célja a büntetőper, tehát lényegében a bíróság előtti eljárás szabályozása volt, az 1962-es kódex már az egész eljárást kívánta felölelni. A címváltozás azonban inkább csak elvi jelentőségű volt, mivel a kódexnek a


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 nyomozással foglalkozó VII. fejezete alig haladta meg terjedelemben, a szabályozás mélységében a II. Bp. ugyene témával foglalkozó VI. fejezetét. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a nyomozás részletes szabályozására változatlanul a titkosság különböző fokozataiba sorolt, de legalábbis az állampolgárok számára hozzáférhetetlen belügyi rendelkezésekben és utasításokban került sor. Ez a szabályozási elv fennmaradt az 1973-as kódex megalkotásának idején is. Az 1962-es kódex (I. Be.) nem igazán új jogszabály, hiszen nagyobb része a II. Bp. szó szerinti átvétele. Mint a miniszteri indoklás kifejti, a törvényhozónak nem is elsősorban a büntetőeljárási jog újrakodifikálása volt a célja, hanem az, hogy büntető anyagi jogi szabályok (1961-es Btk.), illetve bizonyos kriminálpolitikai elképzelések változásaiból (az eljárás gyorsításának és egyszerűsítésének előtérbe állításából) szükségszerűen következő módosításokat egységbe foglalja, mivel „.a hatályos eljárási törvényt eddig már három novella módosította, s egy újabb terjedelmes módosítás az áttekinthetőséget és az egységes szerkezetbe foglalást szinte lehetetlenné tenné”. Az I. Be. megoldásai Az elsődleges cél megvalósítását, az eljárási kódex áttekinthető újraszerkesztését felhasználta a törvényhozó arra is, hogy néhány további változást eszközöljön. Ezek egy része a bűnügyi tudományok aktuális eredményeinek törvényi megjelenése volt. Így az eljárási garanciák s köztük a védelem jogainak helyreállításáért folytatott elméleti vita egyik gyakorlati eredménye az anyagi védelem (A terhelő és mentő körülmény felderítése) mellett az alaki védelem jogának alapelvkénti elismerése (A védelem joga) volt. A kriminológiai szemlélet erősödésének eljárásjogi megvalósulásaként az I. Be. az alapelvek körében szabályozta a büntetőügyekben eljáró hatóság ún. szignali- zációs kötelezettségét (13. § Intézkedés a büntetés megelőzésére). A megelőzés hatékonyságát vélték ugyanis fokozni annak előírásával, hogy ha az eljárás során a hatóságok a bűnelkövetést lehetővé tevő okokat és körülményeket feltárták, azokat az intézkedésre (az okok felszámolására) illetékes szerv tudomására hozzák. Egyben a törvény előírta, hogy ezek a szervek tájékoztatni kötelesek a bíróságokat az értesítés alapján tett bűnmegelőző intézkedésükről. A II. Bp. gyakorlati alkalmazása során felmerült problémák megoldása érdekében az újraszabályozás kapcsán három lényegesebb módosítást vezettek be. Az első a terheltté nyilvánítás túl bürokratikusnak tartott szabályozását enyhítette, a második az előkészítő ülések gyakorlatilag csaknem minden ügyben kötelező megtartását előíró szabályokat módosította. A kötelező előkészítés körét szűkebbre vette, a többi ügyben pedig a tanács elnökének belátására bízta, hogy a szükségeshez képest rendeljen el előkészítő ülést. Harmadikként a másodfokú eljárásban hoztak olyan változtatást, aminek alapján a másodfokú bíróság maga is vehetett fel részbizonyítást a megalapozatlanság kiküszöbölésére, ha az első fokon megállapított „tényállás hiányos vagy részben nincs” kellően felderítve, és a helyes tényállás „kis terjedelmű részbizonyítás felvételével megállapítható” (248. §). Az indokolás szerint ugyancsak a gyakorlati tapasztalatok indították a törvényhozót arra, hogy szűk körben teret engedjen az opportunitás érvényesülésének. Így a törvény lehetővé tette, hogy az ügyész a vádemelést, a bíróság pedig az eljárás lefolytatását mellőzze olyan csekély súlyú büntettek miatt, amelyeknek a terhelt által elkövetett „súlyosabb bűntettek mellett nincs jelentősége”. Ugyancsak mindmáig élő része büntetőeljárási jogunknak az I. Be.-nek az eljárás egyszerűsítését szolgáló az a megoldása [227. § (1) bek.], hogy a bíróság – ha a tárgyalás eredményeképp úgy találja, hogy a terhelt csak szabálysértést követett el – azt felmentő ítéletben rögzíthesse, és a szabálysértési szankciót alkalmazhassa. Az 1962-es kódex még az egységes eljárás elvét követte, és külön eljárásként csak az elkövető személyére tekintettel kialakított, hagyományosan külön kezelt eljárásokat, a fiatalkorúak és a katonák elleni eljárást ismerte, amelyek viszont lényegüket tekintve az alapeljárás mintáját követték. Az eljárás gyorsítását és egyszerűsítését szolgálta, hogy „Tárgyalás mellőzése pénzbüntetés kiszabása esetén” címmel (amelyet a gyakorlat büntetővégzésnek keresztelt el) lényegében visszaállította a büntetőparancs intézményét. A differenciálás folyamatát folytatta azután a kódex novellája, az 1966. évi 16. tvr., amely különeljárásként visszaállította a bíróság elé állítás intézményét. Ennek szabályaiból kiemelendő, hogy a törvényi előfeltételek meglétében az ügyész a vádlottat a bűncselekmény elkövetésétől számított három napon belül a bíróság elé állíthatta. A tárgyalás az általános szabályok szerint folyt le, a védő részvétele azonban mindig kötelező volt, és a tárgyalás előtt biztosítani kellett, hogy az ügyet megfelelően megismerhesse.


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 Az I. Be. értékelése Az 1962. évi Be. a kortárs szerzők véleménye szerint mindenben kielégítette a szocialista büntetőeljárási törvénnyel szembeni követelményeket. Egyaránt szolgálta a bűncselekmények gyors és hatékony felderítését, elkövetőjük felelősségre vonását, valamint a bűncselekmények megelőzését is. Szerkezetében és szabályozásában megfelelően megjelenítette az eljárás két szakaszának, a nyomozásnak és a bírói eljárásnak egyenrangúságát, kiemelve ezzel a nyomozás jelentőségét. (A nyomozásét, amely kimondva vagy kimondatlanul, de a büntetőeljárás fő szakaszává lépett elő. Ott dőltek el érdemben az ügyek, noha a „jogerőssé” váló döntést formálisan természetesen a bíróság hozta meg.) Az elmélet idegenkedett a bírói felmentéstől, amögött – alappal – a nyomozási szak törvénysértő lefolytatását vélelmezte. Az I. Be. – s ebben valóban igazat adhatunk a kortárs méltatóknak – a szocialista eljárásjogi gondolkodás tipikus terméke volt. Tényszerűen megállapítható az inkvizitórius túlsúly a vegyes rendszeren belül (az eljárás fő súlya a nyomozási szakaszon volt, a bíróságot a vádelejtés nem kötötte stb.). Ugyanakkor a törvény már az egyik kezdő lépés volt a II. Bp.-ben a szovjet jog recipiálásával testet öltött neoinkvizitórius „szocialista büntetőeljárásnak” a jogállami büntetőeljárás felé közelítése rögös útján. Erre utalnak a védelem jogának alapelvkénti elfogadásán túl a vádelv megerősítését célzó módosítások is. Így az ügyészi vádelejtésnél – szemben a II. Bp. szabályozásával – a bíróság erre hivatkozással az eljárást megszüntethette. Változatlanul joga volt azonban a vádelejtést felülbírálni. Ha azt indokolatlannak tartotta, a vádelejtésnek nem tulajdonított jelentőséget, hanem az eljárást tovább folytatta. A vádelvnek erre az áttörésére az indoklás szerint gyakorlati okokból volt szükség, a törvényhozó csak így látta megoldhatónak az indokolatlan vádelejtés következményeinek elhárítását. Az indokolatlan vádelejtés közismert eszközét, a pótmagánvád intézményét ugyanis nem kívánták bevezetni (feltehetően azért, mert az politikai megfontolásokból nem volt igazán kívánatos). [39] 5. A II. Be. A szocialista jog időszakának harmadik hazai büntetőeljárási kódexe az 1973. évi I. törvénnyel életbe léptetett II. Be., amely számtalan módosítással napjainkban is hatályban van. Összevetve azonban az 1973-as törvényszöveget a jelenleg hatályossal, igen jelentős eltéréseket találhatunk. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy két különböző kódexszel van dolgunk. Az 1973. évi I. törvény eredeti szövege a konszolidált (vagyis az egyetemes büntető eljárásjog tudományában kialakított, a gyakorlatban bevált jogintézményeket, a jogállamiság eszmerendszere büntető eljárásjogi vetületeinek jelentős részét szocialista jelzővel átvevő) szocialista jog terméke, amely olyan messze ment az állampolgárok jogainak biztosításában, amennyire csak rendszere engedte. A hatályos jog viszont e törvény szerkezeti vázát a módosítások során már a jogállamiság követelményeit tükröző részletszabályokkal töltötte fel, illetve kiiktatta az ezzel ellentétes intézményeket (vö. például törvényességi óvás). Annak indokolásául, hogy miért kellett 10 évvel az I. Be. hatálybalépése után a büntetőeljárást újrakodifikálni, a legutolsó pártkongresszus határozataira és a szocialista törvényesség további erősítésére utaló szokásos tiszteletkör után az igazságügy-miniszter első helyettese, Markój a Imre is a Btk. 1971-es módosítására hivatkozott. A Btk.-t módosító 1971. évi 28. sz. tvr. ismét visszaállította a bűncselekmények súly szerinti osztályozásával a bűntett-vétség kategóriákat (amelyet korábban mint burzsoá szőrszálhasogatást ugyancsak a szocialista törvényesség jelszavával szüntettek meg a büntető igazságszolgáltatás egységesítésének érdekében). Azoknak az anyagi jogi konzekvenciáknak levonása azután, amelyek az „egységes bűncselekmény-egységes büntetőeljárás” életidegen szocialista koncepciójának gyakorlati tarthatatlanságához vezettek, szükségessé tette az eljárásjogi következmények végiggondolását is; ez a kodifikáció előmunkálatainak szakirodalmi részében nyomon is követhető. A legfontosabb következmény az I. Be., illetve novellájának, az 1966. évi 16. tvr.-nek óvatos nyitása után a bűncselekmények súlyához is igazodó eljárási formák szétválasztása. Az enyhébb megítélésű ügyek egyszerűbb és gyorsabb elintézését lehetővé tevő vétségi eljárás kialakítása a bűntetti eljárás mellett az alapmodell eleme. Ezzel a törvényhozó végleg feladta az egységes büntetőeljárás koncepcióját. A törvény a vétségi eljárást nem a különeljárások körében szabályozta, hanem azt a törvényszerkesztési megoldást választotta, hogy a vétségi eljárásra vonatkozó külön szabályokat az alapeljárás (a bűntetti eljárás) egyes szakaszait taglaló fejezetei végén külön címekben adta meg (VI. fejezet II. cím: Nyomozás a vétségi eljárásban, VIII. fejezet II. cím: A tárgyalás előkészítése a vétségi eljárásban stb.). Eljárásjogi természetét illetően azonban a vétségi eljárás éppúgy az egyszerűsített külön eljárások körébe tartozik, mint például a bíróság elé állítás, amelyet a törvény ilyen cím alatt (Harmadik rész – Különeljárások) is szabályoz. Ennek megfelelően a II. Be. eredeti, 1973-as szövegével ismét kialakult egy olyan differenciált büntetőeljárási modell, amely a részletszabályok megfelelő módosításával a mai igényeket is kielégíti. Alapeljárása a vegyes 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 rendszer szocialista (azaz inkvizitórius túlsúlyú) változatában elképzelhető csaknem valamennyi garanciális szabályt felölelő bűntetti eljárás, ekvivalens különeljárásai a katonai, a magánvádas és a fiatalkorúak elleni eljárás, egyszerűsített különeljárásai pedig a vétségi eljárás, a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése pénzbüntetés kiszabása esetén. [40] 6. Az eljárásjog tudománya a szocialista jog időszakában A második világháborút közvetlenül követő koalíciós időszakban Magyarországon megindult demokratikus jogfejlődés lehetőséget biztosíthatott volna a büntető eljárásjog tudománya számára az 1896:XXXIII. tc. novelláris korszerűsítésével az európai normáknak megfelelő „karbantartásra”. A vesztes háborút követő nehéz helyzetben is megindult az eljárásjog-tudomány továbbművelése. Sárospatakon Finkey ez időben fejezte be azóta is kiadatlan tudománytörténeti munkájának (A magyar büntetőperjogi tudomány három százados fejlődéstörténete 1619-1914) kéziratát, s megjelent Heller Erik – igaz, főként a hatályos jog közvetítésére szorítkozó – tankönyve (1949). E folyamat azonban a pártállam kialakulásával megszakadt. A pártállam és intézményei kialakításának ugyanis szükségszerű velejárója volt a jogállamiság eszméjének eltűnése, a jog szerepének sajátos metamorfózisa, amelynek során a jog semmi mássá, csupán az uralkodó osztály akaratává vált. Ahhoz viszont, hogy a jog semmi más, mint az állam parancsa – az uralkodó osztály élcsapata nevében a hatalmat ténylegesen gyakorló szűk vezetői kör ellentmondást és kritikát nem tűrő, kikényszeríthető akarata – legyen, diszkreditálni kellett a jogtudomány ezzel ellentétes tételeit. Ennek módja a marxizmus dogmatizálása, az eredetileg a német tudományosságban megszokott módon érvelő és vitatkozó Marx és Engels munkáinak a mozgalmi szimplifikátorok által zanzásított és „továbbfejlesztett” változatának megdönthetetlen, kikezdhetetlen bölcsességek gyűjteményévé változtatása. Mindaz, ami az ily módon hittétellé vált „igazi tudományon” kívül esett, átalakult a nép félrevezetését, megtévesztését szolgáló „burzsoá áltudománnyá”. Az etatista felfogás érvényesülése A személyi kultusz politikai és ideológiai téren jelentkező dogmatizmusa a büntető eljárásjog tudományát sem kerülte el. Hatása egyértelműen felismerhető Visinszkij és más, a büntetőeljárás etatista koncepcióját kialakító szovjet perjogászok munkáin. Az etatista nézet képviselői Sztálinnak az osztályharc élesedéséről vallott téziseivel összhangban abból indultak ki, hogy a szocialista társadalmi, politikai és gazdasági rend elleni bűncselekmények elkövetői kivétel nélkül a nép ellenségei, akikkel szemben a leghatásosabb eszközzel, a büntetőjogi megtorlással kell harcolni. E szerint a büntetőeljárás feladata elsődlegesen a bűntett elkövetőjének a bíróság elé állítása és megbüntetése, és csak másodlagosan – amennyiben a büntetőpolitika hathatós megvalósításával általában vagy a konkrét ügyben nem ütközik – lehetséges, illetve szükséges az eljárás alá vont személy alkotmányos jogainak a törvényi megfogalmazása és gyakorlati biztosítása. Ebből a meggondolásból tagadták a büntetőjogi és eljárási jogviszonyok létezését, amelyek kölcsönös jogok és kötelezettségek feltételezését jelentik, és ezzel végső soron az eljáró hatósági szerv belátására bízták, hogy a terheltet megillető törvényes jogosítványok az eset összes körülményeire tekintettel a büntetőeljárásban hogyan, milyen mértékben érvényesüljenek. Az etatista nézetek tehát elméletileg igazolták a törvénytelenséget és az alanyi jogok korlátozását a büntetőeljárás gyakorlatában. Ugyanakkor az osztályharc félremagyarázott jelentőségének hangsúlyozásával már eleve menlevelet adtak az eljáró hatóság tagjai számára a terhelttel vagy az eljárás más magánszemélyeivel tanúsított önkényeskedés miatt. Az etatista koncepció elméleti megalapozását Visinszkijnek a jog lényegére vonatkozó, dogmává merevült meghatározása adta. E szerint a szocialista jog az uralkodó osztály akaratát kifejező, az állam által alkotott vagy szankcionált kényszerítő szabályok összessége, vagyis alanyi jogokat nem biztosító, csupán kötelező magatartást előíró parancs. A jog lényegének ilyen meghatározása mellett a büntetőeljárási jogban sem lehet szó jogviszonyokról, ez pedig szükségszerűen elvezet ahhoz a koncepcióhoz, amelyet Szabóné cselekményösszesség-elméletnek nevez: ha ugyanis a büntetőeljárási jogot „megtisztítjuk” az alanyok között létrejövő jogviszonyoktól, nem marad más, mint a számukra külön-külön megállapított kötelességek és jogosultságok, amelyek az eljárás során realizálódnak. A szovjet jog recepciójának hatása a magyar büntető eljárásjogi irodalomban A szovjet jog átvételével együtt kezd kialakulni a hazai jogi szakirodalomban is az a stílus és érvelési mód, amely nem a szakmai argumentumokra, hanem az elmélet megalapítóinak a témához kapcsolható megállapításaira, illetve az éppen magas pártfunkciókat betöltők kinyilatkoztatásainak idézésére, politikai jelszavakra épül. Ezt példázza a Lenin és Kalinyin idézeteivel, a jó bírót a szocializmust építő nép agitátoraként a régi „vaskalapos” szakbíróval szembeállító, a tettbüntetőjog posványáról elmélkedő előszó, amely a szocialista jog kiépítését megkezdő 1949: XI. tc. magyarázatát bevezeti. 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 Az eljárásjog tudományát a szocialista jog időszakában a minden korábbi eredményt burzsoá szőrszálhasogatásnak és áltudománynak minősítő kezdeti teljes dezorganizálás után az óvatos útkeresés, majd kétirányú fejlődés jellemzi. A kettős fejlődés Az egyik irány a szocialista törvényesség mint jogi paradigma kialakítása, tudományos igényű fejlesztése, a nemcsak jelzőként, hanem tartalmi determinánsként is felfogott „szocialista” büntetőeljárási jog kialakítása volt. Ez elvi-politikai megfontolásokból szakított a hazai jogfejlődés korábbi eredményeivel, példának a szovjet jog – esetenként a többi szocialista ország jogának – megoldásait tekintette, s igyekezett azokat meghonosítani, továbbfejleszteni. Idesorolhatók azok a munkák, amelyek a szovjet mintának megfelelően az egységes bűncselekmény-fogalom – egységes büntetőeljárás – egységes büntetésvégrehajtás kialakításának elméleti megalapozását és gyakorlati bevezetésének elfogadtatását célozták. Az irányzat alkalmazkodott ahhoz a helyzethez, amely a jogalkotásban is bizonyosfajta tervgazdálkodást vezetett be, s akkor is végrehajtotta a jogalkotási tervet, ha ahhoz az elmélet még nem szolgáltatott kiérlelt megoldásokat. Általánosan jellemző volt – egészen az 1973. évi kódex előmunkálataiig –, hogy a törvényhozás legalább egy lépéssel a tudományos munkák előtt járt, így azokban gyakran csak a már lezárult jogalkotásra reagálás olvasható. 1953-tól, a koncepciós perek létének hivatalos beismerésétől és elítélésétől a büntetőeljárás szocialista modelljének továbbfejlesztésében a korábbinál nagyobb figyelmet fordítottak a törvényességre. Miután az egységes eljáráson belül – az inkvizitórius túlsúlyú modellnek megfelelően – a domináns szerep a nyomozásé, a törvényesség erősítését a nyomozásbeli bizonyítás perrendszerű kialakításával, formalitásainak fokozásával kívánták emelni. Ugyanezt a célt szolgálta a nyomozás feletti ügyészi felügyelet eszközeinek bővítése és a hatékonyságának fokozása, valamint a tárgyalás-előkészítés kontrollszerepének erősítése. E tárgykörben számos cikk, tanulmány és több monográfia is született (a jelentősebbek Bólya Lajos és Gödöny József munkái). A bűncselekmények súlyában jelentkező különbségeket és annak következményeit ideológiai indíttatásból figyelmen kívül hagyó egységes bűncselekmény-fogalom és az arra épülő egységes büntetőeljárás életidegen konstrukciója a gyakorlati alkalmazásban számtalan problémát okozott. Ezekre megoldást keresve jutott el a szocialista elmélet ismét a differenciálás gondolatához mind az anyagi büntetőjogban, mind az eljárásjogban, és kezdte szorgalmazni a cselekmények súlyához igazodó egyszerűbb eljárási formák kialakítását. E témának több monográfiát is szentelt Szabóné Nagy Teréz. A másik irányzat mindvégig figyelemmel volt mind a korábbi hazai és európai, mind a kortárs nem szocialista jogfejlődésre, azokra a megoldásokra, amelyek a recipiált szovjet jog inkvizitórius jellegét tompítani, az alapvető emberi jogok büntetőeljárás-beli érvényesülését szűkebb-tágabb körben elősegíteni alkalmasak voltak. Tekintve azonban e korszak ideológiai követelményeit (a szocialista jog magasabbrendűségének elvárt hangoztatását, a megoldás összhangjának bizonyítását a szocialista törvényesség fokozásának éppen soron lévő feladatával stb.), ennek az irányzatnak képviselői sem mellőzhették munkáikban a szocialista frazeológiát. Ez az irányzat legfontosabb feladatai egyikének a védelem jogainak helyreállítást tekintette. A recipiált szovjet jog elmélete többé-kevésbé feleslegesnek minősítette a védő közreműködését a büntetőeljárásban azzal az indokkal, hogy a szovjet büntetőeljárás rendeltetése és a jogalkalmazók jogtudata biztosítja a vádlott védelmét. Ahogy Cselcov magyarul is megjelent tankönyvében olvasható: „A szovjet igazságszolgáltatás dolgozójának nem lehet a törekvése az, hogy ártatlant ítéljen el vagy felesleges kényszerintézkedéseket tegyen, vagy pedig túlságosan szigorú büntetést szabjon ki, szóval olyat tegyen, ami a burzsoá bíró és vizsgálóbíró kezében a faji, a nemzeti és az osztálymegkülönböztetés eszköze.”A védelem jogáért folytatott elméleti vita egyik jelentős állomása Király Tibor 1962-ben megjelent munkája: A védelem és a védő a büntetőügyekben. A könyvben összegzett – és az előpublikációkban már korábban közzétett – gondolatok nagymértékben hozzájárultak a korábban kialakított védőügyvéd-ellenes politikai közhangulat megváltoztatásához és az alaki védelemnek az 1962-es kódexben alapelvkénti deklarálásához. Ezzel megnyílt annak a lehetősége, hogy az elv gyakorlati, a nyomozási szakban történő megvalósítását szorgalmazni lehessen. 7. A szocialista jog időszaka büntetőeljárási irodalmának rövid áttekintése Műfaját tekintve természetszerűleg ezen időszak leggazdagabb – és kezdetben szinte egyedülálló – publikálási formája a cikkek és tanulmányok csoportja. Megjelenésük helye többnyire a Jogtudományi Közlöny, a Magyar Jog, a Rendőrségi (később Belügyi) Szemle, az egyetemek kari aktái, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének, illetve az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet periodikái (Állam- és Jogtudomány, Kriminológiai és


III. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 Kriminalisztikai Tanulmányok). Kezdetben főként a törvényhozás és a joggyakorlat által igényelt és felvetett témákat tárgyalták, majd fokozatosan kiterjedt a figyelem a büntetőeljárás szinte valamennyi elméleti és gyakorlati kérdésére.A jogszabályok feldolgozásában és a joggyakorlat alakításában fontos szerepet töltöttek be a kommentárok. Az 1951-es kódexhez 1952-ben és 1957-ben jelent meg – meglehetősen szerény kivitelű, osztályharcos szemléletű, nem túl bőséges és csekély tudományos értékű – kommentár. Az 1962-es Be.-hez már tekintélyes terjedelmű, a törvény magyarázatán túl elméleti kérdéseket is nagy terjedelemben tárgyaló kommentárt tettek közzé 1967-ben. Az 1973. évi I. törvény eredeti szövegének kommentárja (A büntetőeljárás magyarázata) 1982-ben jelent meg, ugyancsak két kötetben. Az időközbeni Be.-novellák miatt azonban mind gyakorlati jellegű magyarázatai, mind elméleti fejtegetései nagyobbrészt elavultak, így már nem tekinthető a hatályos törvény kommentárjának. Az egyetemi tananyagok szükségszerűen némi időbeli eltolódással követik a jogalkotást. A régebbi hazai gyakorlattal szemben, amikor a büntető eljárásjogot oktató professzorok rendszerint közzétették saját tankönyvüket, a szocialista jog időszakában egy személy nevéhez fűződő egyetemi tankönyv nem jelent meg. A tananyagok főként jegyzet formájában láttak napvilágot, s nem is mindegyik önállóan. Egyetemi tankönyv az egész időszakban csak egy jelent meg, 1961-ben, Móra Mihály budapesti és Kocsis Mihály pécsi egyetemi tanár A magyar büntetőeljárási jog című munkája, amely a tételes jog bemutatásán és elemzésén túl a szocialista eljárásjog-tudomány elméleti tételeinek ismertetését is célul tűzte ki. Az 1962-es Be. oktatásához készült egyetemi jegyzet (Magyar büntetőeljárási jog, 1965), amely több változatlan utánnyomásban valamennyi hazai jogi karon forgalomban volt. Részben ennek felhasználásával és továbbfejlesztésével készültek azután az 1973. évi büntetőeljárási törvényt feldolgozó jegyzetek (Király Tibor szerkesztésében 1974-ben és Szabóné Nagy Teréz szerkesztésében 1982-ben), mindkettő több utánnyomásban. Nagyobbrészt az 1974-es egyetemi jegyzet íróival azonos szerzők munkája a rendőrtisztképzés számára a Belügyminisztérium által 1974-ben kiadott büntető eljárásjogi tankönyv, amelyet az időközbeni módosításokat is tartalmazó háromkötetes főiskolai jegyzet váltott fel. Mind az egyetemi, mind a főiskolai jegyzetek elsődleges céljuknak a hatályos jog szisztematikus ismertetését tekintették, de súlyt helyeztek a büntetőeljárás elméleti problémáinak tárgyalására is. Így relatíve nagy terjedelemben ismertették az eljárás alapelveit, az alanyokat, a bizonyítás általános tanait, de kitértek – rendszerint rövidebben – a büntetőeljárás történeti rendszereinek ismertetésére, a hazai jogfejlődés (főként 1945 utáni) bemutatására, és tudománytörténeti áttekintést is tartalmaztak. A szakirodalmat gazdagították azok a – rendszerint tudományos fokozat megszerzése céljából írt disszertációk alapján elkészült – monográfiák, amelyek a büntetőeljárás egy-egy alapkérdését vagy részterületét dolgozták fel. Csaknem valamennyi bizonyítási eszközről (Nagy Lajos: Tanúbizonyítás a büntetőperben. Budapest, 1966; Székely János: Szakértők az igazságszolgáltatásban. Budapest, 1967; Kertész Imre: A tárgyi bizonyítékok elmélete a büntető eljárásjog és a kriminalisztika tudományában. Budapest, 1972; Pusztai László: Szemle a büntetőeljárásban. Budapest, 1977; Erdei Árpád: Tény és jog a szakvéleményben. Budapest, 1987), a büntetőperbeli ténymegállapítás a bizonyítás elméletéről (Cséka Ervin: A büntető ténymegállapítás alapjai. Budapest, 1968; Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán. Budapest, 1972; Nagy Lajos: Ítélet a büntetőperben. Budapest, 1974), a fellebbezésről és a fellebbezési rendszerről (Nagy Lajos: Fellebbezés a büntetőperben. Budapest, 1960; Cséka Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai. Budapest, 1985), az egyes különeljárásokról (Tremmel Flórián: A magánvád. Budapest, 1985) önálló monográfia született. Új megvilágításba helyezte a legalitás-opportunitás-officialitás elvét Bárd Károly munkája (A büntetőhatalommegosztásának buktatói. Budapest, 1987). Több olyan monográfia jelent meg a kriminalisztika szakterületéről is (Katona Géza, Kertész Imre, Vass Kálmán, Kiss Lajos munkái), amely a nyomozás eredményes lefolytatása szempontjából jelentős ismereteket közvetített.


4. fejezet - IV. FEJEZET – NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) [41] 1. A rehabilitálás iránti igények Az 1989. október 23-án kihirdetett módosított alkotmányban Magyarországot köztársaságként és független, demokratikus jogállamként jellemezték. A társadalomban érlelődő változások – az alkotmány módosításán felül – napirendre tűzték az elmúlt évtizedek legelviselhetetlenebb igazságtalanságainak az áttekintését, ezért kényszerítő erővel lépett fel az igény a büntetőítélkezés áldozatainak erkölcsi, jogi, politikai rehabilitálása iránt. A jogállamiság követelménye is azt igényelte, hogy felülvizsgálják a korábban hozott törvénysértő ítéleteket, és gondoskodjanak ezek áldozatairól. Ám az ügyek nagy száma nem tette lehetővé, hogy a szokásos bírói utat – a rendkívüli perorvoslatot – vegyék e célból igénybe. [42] 2. A klasszikus koncepciós per A publicisztikában és a szakmunkákban is közkeletűvé vált Magyarországon a koncepciós per kifejezés. Ezek közé a politikai hatalom által megrendelt büntetőperek tartoznak, amelyeknek szinopszisát és benne az áldozatok bukását előreköltötték (komponálták), és a teljes forgatókönyvet annak alapján, itt-ott valóságos elemet is alkalmazva, írták meg, majd nagyrészt valótlan, költött és akár tortúrával is kikényszerített vallomásokba foglalt elemek alapján lejátszották. E klasszikus koncepciós avagy műperekre (látszat-, álperekre) jellemző az is, hogy előbb választatott ki az elítélendő személy, mintsem bármit is elkövetett volna. A cselekményt, a történetet a személyekre szabták, hozzáköltötték, vele lejátszatták, vagy azt vele egyszerűen mint ítéletbe foglalt tényt közölték. Az ilyen műper lefolyhatott nyilvánosság előtt, rádió közvetítésével, a sajtó jelenlétében, preparált szereplőkkel, avagy titkon a törvényben előírt formaságok nélkül. Az sem volt ritkaság, hogy a bíró kész ítéletet kapott, neki csak közölnie kellett a máshol született döntést. E perek a szovjet példaképet követve különösen az 1940-es évek végén, az 1950-es évek első felében a tragikus hazai történelem mindennapjaihoz tartoztak. [43] 3. Az ideológiailag megkonstruált koncepciós per Másfajta koncepciós pernek tekinthető az az eljárás, amelyben a megtörtént, valóságos eseményekből ideologikusan meghatározott ténybeli és jogi következtetéseket vontak le. A jogi ítélkezés alapja, gondolati koncepciója hamis – ideológiailag meghatározott – értékrend vagy inkább nem-érték volt. Elítélték azokat, akik az uralkodó ideológiától eltérő értékrendhez igazodva például ártalmatlan, veszélytelen megbeszéléseket tartottak, vagy ellenforradalmárként azokat, akik az ország függetlenségéért szót emeltek, vagy fegyvert ragadtak. Az 1956 előtt, miatt és után elítéltek hosszú sora mind az így felfogott koncepciós per áldozata volt. Az ilyen koncepciós perekhez hasonlítanak azok is, amelyekben igaz elemekből önkényesen hamis következtetések hálóját szőtték a bűnösség kimondása érdekében. [44] 4. A harmadik típusú koncepciós per Ezek jogi alapja a törvény volt, mivel ez esetenként olyan csapdát állított a jó szándékú embernek, amit nehezen kerülhetett el. Ha a törvény morálisan lehetetlent kívánt – például a szülőtől, hogy jelentse fel a gyermekét –, vagy irracionálisat követelt a gazdálkodótól – a földjén megtermelhetetlent termelje meg, vagy hogy a „nincs”-ből teljesítse a beszolgáltatást –, a törvény megszegése biztosan bekövetkezett. Az effajta törvények célja talán nem is az volt, hogy megtartsák őket, hanem hogy alkalmat adjanak az osztályidegenek, a hatalom által megformált ellenségképbe illő emberek büntetésére. Sok tízezres, százezres tábort alkotnak azok, akik a törvény állította csapdába estek. [45]


IV. FEJEZET – NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) 5. Rehabilitálás. Az első semmisségi törvény A korábbi és az 1990-ben megválasztott Országgyűlés három törvényt alkotott, amelyek a koncepciós perek elítéltjeinek, jogi, erkölcsi, politikai rehabilitálását valósítják meg. „Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról” szóló 1989. évi XXXVI. törvény 1. §-a szerint: „Az 1956. október 23. és 1963. április 4. között, a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban – harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak miatti elítélések semmisnek tekintendők.” A 6. § szerint: „Az elítélt vagy hozzátartozója kérelmére az első fokon eljárt bíróság igazolja, hogy az elítélést a törvény alapján semmisnek kell tekinteni.” A törvény indoklása kimondta, hogy a hazánkban megindult politikai átalakulás során megkezdődött az átrendeződés a parlamentáris demokráciára épülő jogállam felé. Az 1956-os események valósághű, mai értékrendünk szerinti értékelése és ennek magas szintű jogszabályban való kinyilatkoztatása az egyik állomás a közmegegyezéshez és a társadalmi megbékéléshez vezető úton. „Nem megbocsátástól vezérelt gesztus értékű elhatározásról van szó, hanem annak kinyilvánításáról, hogy a politikai bűncselekmények miatti elítéléseknek nem volt jogalapjuk. ” 6. A második semmisségi törvény „Az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról” szóló 1990. évi XXVI. törvény 1. §-a szerint: „Az 1945. január 1. és 1963. április 4. között az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések semmisnek tekintendők.” A 3. § értelmében a semmisségről kérelemre a bíróság állít ki igazolást. A törvény indoklása megállapítja, hogy az igen nagyszámú koncepciós büntetőügy egyedi felülvizsgálata nem lehetséges. Ezért az első semmisségi törvényhez hasonlóan a meghatározott időszakban és bűncselekmények miatt történt elítéléseket törvény nyilvánítja semmisnek, tekintettel arra, hogy az adott időszakban történt elítélések általában koncepciós jellegűnek tekinthetők. [47] 7. A törvényalkotás dilemmái Mindkét semmisségi törvény speciális törvényalkotási problémákat vetett fel. Az egyik az volt, hogy az ügyek felülbírálata a rendkívüli perorvoslatok (perújítás, törvényességi óvás) alapján elviselhetetlen terhek viselésére, megoldhatatlan bizonyítási feladatokra, hosszú várakozási időre kárhoztatta volna a törvénytelenség áldozatait, az ügyek tömegessége pedig az igazságszolgáltatás szerveire rótt volna elviselhetetlen terheket. Megoldásként kínálkozott tehát a semmisség kimondása törvény által. A másik probléma ebből a megoldásból származik. Beavatkozhat-e a törvényhozás a bíróság által jogerősen elbírált büntetőügyekbe oly módon, hogy semmisnek mondja az elítélést? A törvények indoklása tartalmilag egybehangzóan kijelenti, hogy „Az Országgyűlés nem a bíróság jogkörében jár el, és nem az elítélések megalapozottságát és törvényességét vizsgálja. A semmisnek tekintés az elítélt jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását jelenti.” (1989. évi XXXVI. törvény). „Ez nem jelenti az elítélések büntető eljárásjogi értelemben történt hatályon kívül helyezését, hanem az elítélt jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását juttatja kifejezésre.” (1990. évi XXVI. törvény) [48] 8. Semmisség ex tunc Az 1989-1990-ben hatályos Be. alapján indult perújításban, illetőleg törvényességi óvás miatt indult eljárásban a cselekmények elbírálásának idején hatályban volt büntetőtörvények alapján a bíróság – kivéve főként az általunk az első csoportba sorolt koncepciós pereket – nem tudta volna megállapítani a büntető eljárásjog szerinti semmisséget. Ezért a törvény vállalta a semmisség deklarálását, ex tunc (visszaható) hatállyal. Más, későbbi értékrend szerint bírálta el az ügyeket, és annak egyetemes érvényt tulajdonítva semmisnek deklarálta az ítéleteket („semmisnek tekintendő”). Amikor a törvényhozó a semmisségi törvény indokolásában arra hivatkozik, hogy az elítélésnek nem volt jogalapja – az elítélés alapjául szolgáló törvényeket tartja eredendően semmisnek. Ez különösen a második semmisségi törvényből olvasható ki. A második semmisségi törvény ugyanis burkoltan bár, de legalitást nélkülözőnek nyilvánított néhány büntető jogszabályt (az állam biztonságáról, a tervbűncselekményekről, a társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények feljelentésének elmulasztásáról stb.), és ezzel fosztotta meg a büntetőítéleteket törvényi alapjuktól. A semmisségi törvényben felsorolt, semmisnek tartott jogszabályok alapján hozott ítéletek tehát mind semmisekké váltak akkor is, ha in concreto abszolút szabályos eljárás folyt.


IV. FEJEZET – NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) A semmisségi törvények elszakadnak tehát az elkövetés és elbírálás idején hatályban volt pozítiv jogtól. E fölé helyeznek egy másfajta, új jogi értékrendet, amint azt megengedi – más összefüggésben – az Emberi Jogok Európai Egyezménye is. Ez a pozitív joggal szemben „a civilizált nemzetek által elismert általános jogelveknek” ad elsőbbséget (7. cikk 2. pont). 9. A semmisségi törvények tehát rendhagyó törvények E törvényekkel az Országgyűlés ex tunc hatállyal nem bűncselekménnyé nyilvánított olyan cselekményeket, amelyek korábban annak tartottak, és ezért az elítélést (a nem bűncselekmények miatt) az egyedi esetekben is ex tunc hatállyal semmisnek nyilvánította. [49] 10. A harmadik semmisségi törvény „Az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról” szóló 1992. évi XI. törvény más logikát követ (A törvény 1. §-a egyebek között a lázadást, izgatást, tiltott határátlépést, egyesületi joggal visszaélést, sajtórendészeti vétséget sorolja ide.) Ez a törvény jogi megoldásában eltér a korábbi kettőtől, mert nem azt mondja, hogy az elítélés „semmisnek tekintendő”, amiről a bíróság ezen az alapon igazolást állít ki, hanem a bíróságnak kell különleges eljárásban semmissé nyilvánítani az ítéletet. A törvény a semmisség megállapítását feltételhez köti: „ha a bűncselekmény elkövetése az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában rögzített alapjogok gyakorlását vagy az abban foglalt elvek és célok megvalósítását jelentette”. Más szóval semmis az elítélés, mert a jog gyakorlása kizárta a büntethetőséget. A nóvum e törvényben a hatályos törvényhez képest a semmisségi ok megjelölése és a semmisség megállapítása különleges eljárásban perújításon és törvényességi óváson kívül. A harmadik semmisségi törvény azért engedhette meg, hogy bíróság külön eljárásban deklarálja a semmisséget, mert nem tömegjelenségről, nagyszámú ügyről volt szó, szemben az első két semmisségi törvényben megjelölt ügyek mennyiségétől. [50] 11. Kárpótlás A semmisségi törvényekhez csatlakozott „Az életüktől és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról” szóló 1992. évi XXXII. törvény. Ennek preambulumában a következő áll: „Magyarország történetének elmúlt fél évszázadában a különböző jellegű megkülönböztetéseken alapuló törvénysértések mérhetetlen károkat okoztak az ország polgárainak, a legsúlyosabb esetekben az életüktől, túlnyomórészt a szabadságuktól és javaiktól történő megfosztás által. A sérelmek orvoslására alkotott törvények kötelezően írják elő, hogy semmisnek tekintendő elítéléssel érintett személyek kárpótlásáról külön törvénynek kell rendelkeznie. Az Országgyűlés a politikai okból életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlása céljából – figyelemmel a nemzetgazdaság teherbíró képességére – a következő törvényt alkotja.” A törvény a büntetőeljárásnak a kártalanításra vonatkozó rendelkezéseitől eltérő módon rendelkezik, rábízva a tennivalókat a megyei, illetve országos kárrendezési hivatalokra, és tételesen megszabva a kárpótlás mértékét. Mindez annál is inkább indokolt volt, mert a törvény nemcsak az elítéltek, hanem az internáltak, kitelepítettek, munkaszolgálatosok, kényszermunkára hurcoltak kárpótlásáról is rendelkezik. Az említett törvényen kívül több más jogszabály is rendelkezik a kártalanításról. [51] 12. A negyedik semmisségi törvény rendelkezései és jogpolitikai indokai Az Országgyűlés 2000. december 12-i ülésén 44 évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc, 11 évvel a Magyar Köztársaság kikiáltása, valamint az első semmisségi törvény után fogadta el a 2000. évi CXXX. törvényt „az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról”. A törvény 1. §-a, illetőleg 2. § (1) bekezdése a következőket mondta ki: „Semmisnek tekintendő az 1956. évi 28. törvényerejű rendelettel és az 1956. évi 32. törvényerejű rendelettel bevezetett rögtönbíráskodásban, továbbá az 1957. évi 4. törvényerejű rendelettel bevezetett gyorsított eljárásban, valamint az 1957. évi 25. és az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel felállított népbírósági tanács előtti eljárásban – a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt történt elítélés. 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. FEJEZET – NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) Az elítélés a törvény alapján semmis, amelynek igazolása az ügyben eljárt elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozik.” A törvény megalkotásának jogpolitikai indokait a preambulum jelezte kimondván: „Az Országgyűlés korábbi három semmisségi törvénnyel egyértelművé tette, hogy melyek azok a büntető anyagi jogszabályok, amelyek megalkotása, léte, alkalmazása nem tér össze a jogállamisággal. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc miatt elszenvedett törvénysértések maradéktalan orvoslása érdekében indokolt, hogy a leszámolást kiszolgáló eljárási jogszabályok alkalmazásával történt elítélések tekintetében a törvényhozás hasonló értékítéletet fogalmazzon meg.” 13. A törvény sajátosságai Az első semmisségi törvény alapján büntetlenséget nyertek a meghatározott bűncselekmények miatt korábban elítéltek, ha az elítélés az 1956. évi „népfelkeléssel összefüggésben” vagy „harci cselekmények során” történt. A második, illetőleg a harmadik semmisségi törvény is meghatározott bűncselekmények miatti elítélés esetére biztosítja, illetőleg teszi lehetővé a büntetlenséget. A negyedik semmisségi törvény az előbbiektől eltérő, másfajta logikát követ. Az első törvényhez ugyan hasonlóan az 1956-os forradalomban történt cselekmények miatti elítélést veszi célba, de közömbös az iránt, hogy az elbírált cselekményt a büntetőjog alapján hogyan minősítették. A negyedik semmisségi törvény alkotója a rögtönbíráskodásban, a gyorsított eljárásban, illetőleg a népbírósági tanácsban hozott ítéleteket nyilvánítja semmissé. A törvény abból indult ki, hogy az ilyen eljárások, illetőleg tanácsok, amikor úgynevezett „ellenforradalmi” ügyekben jártak el és ítélkeztek – bármi is volt a cselekmény büntetőjogi minősítése – nem feleltek meg az elfogulatlanság és a pártatlanság igazságszolgáltatással szemben támasztott követelményeinek. A rögtönbíráskodásról szóló 1956. évi 28. törvényerejű rendelet preambuluma kifejezetten utalt „az ellenforradalmi elemek”-kel szembeni fellépésre. Az 1957. évi 34. sz. törvényerejű rendelet a népbírósági tanácsokról pedig a bevezetőjében kimondta „A gyorsított eljárás, valamint a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának ítélkezése hatékonynak bizonyult a politikai indító okokból elkövetett, illetőleg politikai célzatú bűncselekmények elbírálása során.” A negyedik semmisségi törvény indokolása is jellemzi az 1956-1957-es eljárási jogszabályok politikai indokait: „1956. évi forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás politikai szándéka megtervezett szempontok alapján használta fel az ítélkezést. Ezt világosan kifejezi a forradalom leverését követően alkotott különleges eljárási szabályok sora... A »különleges« eljárási szabályok olyan környezetet alkottak, amelyben nem voltak adottak a pártatlan, illetve elfogulatlan jogalkalmazás feltételei. A »különleges« eljárási szabályok alkalmazása esetén eleve reménytelen volt annak a helyzete, akinek cselekményét a forradalommal összefüggésbe hozva bírálták el. Ebben a jogi környezetben az elítélés szükségképpen elfogult volt. Ezért nincs annak jelentősége, hogy konkrétan mely törvényi tényállás miatt történt az elítélés. Annak van jelentősége, hogy az elítélés a felrótt cselekményt a forradalommal összefüggésben elkövetettnek tekintette-e.”. Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy az akkor hatályos alkotmány 41. §-ában deklarálta a bírói függetlenséget, a Bp., az 1951. évi III. törvény rendelkezései (3., 13., és köv. §) pedig az elfogulatlan eljárás szabályait tartalmazták. Ezeknek a megsértése az ítélet hatályon kívül helyezésére szolgáltatott alapot (1954-ben módosított Bp. 201., 202. §). A különleges eljárási szabályok alkalmazásával 1957-ben hozott ítéletek tehát az akkori rendes eljárás szabályai szerint is hatályon kívül helyezendők lettek volna. A semmisséget – az említett rendkívüli eljárásokban született elítélések tekintetében – a törvény állapította meg. A perújítás és a felülvizsgálat mint rendkívüli perorvoslatok ugyanis nem alkalmasak közel félévszázaddal az elítélések után arra, hogy feltárják egyenként az akkori eljárásokban, perekben alkalmazott módszereket, illetőleg törvénytelenségeket. Hogyan is lehetne megállapítani, miként folyt le például a nyomozás, amelyen a tárgyalás alapult, ha a legfőbb tanú, maga az elítélt nem hallgatható már ki. 14. A semmissé nyilvánítási eljárás és feltételei A semmissé nyilvánításnak három feltétele van: 1. az elítélés rögtönbíráskodásban vagy gyorsított eljárásban, illetőleg népbírósági tanácsban történt; 2. az elítélt a forradalom és szabadságharc céljait, eszméit követte (azokkal azonosult); 3. a bíróság a cselekményt olyannak ítélte, mint amely a forradalommal („ellenforradalommal”) – motívumai, céljai miatt – összefüggésben, esetleg oksági kapcsolatban van (tehát nem időbeli egybeesésről, hanem oksági vagy más kapcsolatról, összefüggésről van szó).


IV. FEJEZET – NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) Ha a feltételek teljesültek, az elítélés, vagyis a bűnösség megállapítása és a büntetés kiszabása (amelyekkel itt az elítélés azonos jelentésű) a törvény erejénél fogva semmis. A bíróság tehát pusztán deklaratív határozatot hoz majd, amikor végzésében igazolja a törvény alapján bekövetkezett semmisséget. A bíróság a semmisség kinyilvánítása mellett nem tesz és nem is tehet semmilyen megállapítást az ítéleti tényállásról, annak megalapozottságáról vagy megalapozatlanságáról. A törvény ugyanis eljárási okokból – minthogy az elítélés rendkívüli eljárásban keletkezett – az elítélést, vagyis az egész ítéletet mindenestül, beleértve a tényállás-megállapítást is, semmisnek mondta ki. A semmisségnek olyan esetével van itt dolgunk, amikor is az ítélet – az azt megelőző eljárás súlyos fogyatékosságai miatt – jogi értelemben nem volt ítélet (judicium non existens). Miután a bíróság jogerősen igazolta a semmisséget, az ügyben további eljárás nem folyik, erre sem szükség, sem lehetőség nincs. Az igazolás kiadását a semmisségről az ügyész, az elítélt, a védő (1973. évi Be. 356. § (1) bek.), valamint – az elítélt halála után – a hozzátartozója indítványozhatja [semmisségi törvény 2. § (2) a) pont]. Az igazolás iránti eljárásra az 1973. évi Be.-nek a különleges eljárásokra vonatkozó általános rendelkezései az irányadók. Az igazolás kiadásáról az alapügyben eljárt elsőfokú bíróság dönt; a végzése fellebbezéssel megtámadható. A bűnügyi költségeket az állam viseli. (2. §). 15. A büntetőeljárás függvénye a büntetőjognak Csak ott, ahol és amikor a jog felismeri, hogy az egyénen esett sérelem egyben az egész állam vagy büntetőhatalommal felruházott más közösség – város, egyház – sérelme is, vagyis hogy az bűncselekmény, csak ott és akkor váltja fel a sérelmet szenvedett egyén magánakcióját (a bosszút, a váltságdíj követelését) az állami megtorlás, vagyis a büntetés. [2] 2 A büntetőeljárási jog pedig arról rendelkezik, kivel szemben és hogyan érvényesíti az állam (város vagy más felhatalmazással rendelkező szervezet) a büntetőhatalmát, a büntetéshez való jogát. A büntetőeljárás és areávonatkozójogafejlődésének korábbi szakaszában nem különül el másféle igényt, például kártérítési igényt, birtok-visszaadási igényt érvényesítő eljárástól, tehát a mai jogi kategóriák szerinti polgári eljárástól. Az elkülönülésre az európai jogrendszerekben hosszú fejlődés után újkori jelenségként a XVI. századtól kezdve kerül sor, amit az önálló büntető perrendtartások jelképeznek: a német (Constitutio Criminalis Carolina, 1532), a francia (Ordon- nance Criminelle, 1670), az alsó-ausztriai (Praxis Criminalis, 1696) perrendtartás és mások, mint a büntetőeljárás önállósulásának a tanúi. A szokásjogon alapuló magyar jogban az elkülönülésről az irodalomban már a XVIII. században hírt adtak (Bodó Mátyás, 1751). A büntetőeljárási jog formálódásában nem hanyagolható el az a szerep, amit a bűncselekmény közjogi felfogása játszott. Másképpen működik ugyanis a jog érvényesítése, ha a sérelmet csak egyéni magánsérelemnek, és másképpen, ha azt egyben a társadalmat, az államot ért sérelemként fogják fel. Az utóbbi esetben a büntetőeljárás egyik uralkodó és vezérlő eszméjévé válik a legalitás, amely szerint minden bűncselekmény miatt eljárásnak kell indulnia, és az officialitás, tehát hogy az eljárást az arra hivatott szervek hivatalból kötelesek megindítani és folytatni. Ha ugyanis a sérelem az állam sérelme, annak kell cselekednie: a cselekmény elkövetése neki ad jogot az üldözésre, a felelősségre vonásra. Ilyen felfogás mellett az állam kezébe nagy hatalom kerül, ami azzal a következménnyel járhat, hogy kiszolgáltatottá válik, és néha reménytelen helyzetbe kerül, aki ellen büntetőeljárás folyik, akkor is, ha bűnös, de kiváltképp ha ártatlan. Ez különösképpen akkor volna így, ha nem találnának eszközöket, amelyek a hatalom ésszerű ellensúlyaként működnének. Az a felismerés, hogy erre szükség van, a felvilágosodás korában erőteljesen felszínre tört, nyilvánosan hangoztatott véleményként hangot kapott, először irodalmi munkákban, publicisztikában. A különböző országokban sorban jelentek meg a büntetőeljárás reformját követelő művek, amelyek különösképpen a tortúrának, a kényszervallatásnak az elítélésével, eltörlésének követelésével tettek népszerűségre szert. Majd megindultak a kodifikációs reformmunkálatok is, amelyekben már a polgárok részvételét az igazságszolgáltatásban – az esküdtszéket –, a védelem szabadságát, a nyilvánosságot, a vádelvet és más elismert elveket is érvényre akartak juttatni. 16. Az eljárási funkciók megoszlása A mai európai büntetőeljárási jogok az eljárási funkciók megoszlásának elvén nyugszanak. Három fő funkció: a bűnüldözés, ideértve a vádfunkciót is, a védelem és az ítélkezés különböztethető meg.


5. fejezet - V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG MEGHATÁROZÁSA ÉS NORMÁINAK SZERKEZETE [52] 1. A büntetőeljárási jog A büntetőeljárási jog azoknak a jogi normáknak az összessége, amelyek meghatározzák, milyen eljárásban kell megállapítani, történt-e bűncselekmény, ki az elkövetője, büntetőjogi felelősség terheli-e, kell-e rá büntetőjogi szankciót alkalmazni, vagy sem. A büntetőelj árási kötelezettségeiket, feltételeit, illetőleg hozható (hozandó) formáit.

jog meghatározza az elj árásban részt vevő személyek (alanyok) körét, jogaikat és az általuk elvégzendő vagy elvégezhető cselekményeket, az eljárás megindításának akadályait, az eljárásban érvényesítendő elveket, az eljárás szakaszait, az eljárás során határozatokat, a jogorvoslatokat, az eljárás általános és speciális (különös, különleges)

A magyar büntetőeljárást 1896 óta törvények szabályozzák, amelyek mellett azonban némely tárgykörökről (például a szakértők szervezetéről, működéséről) alacsonyabb szintű jogszabályok rendelkeznek. A büntetőeljárási jog kodifikált jog – az eljárásnak mint meghatározott célra irányuló zárt folyamatnak a jogi szabályozására ugyanis leginkább a kódexbe foglalás felel meg. 1896-ig a büntetőeljárásra csak elszigetelt törvények és a szokásjog vonatkozott, miközben a megyénkénti, városonkénti stb. eltérések számos bizonytalanságot hordoztak. Ez a jogbizonytalanság kodifikálásra ösztönzött. Mára már négy kódex volt hatályban (1896, 1951, 1962, 1973), és mindegyik kódex időről időre több novellát és módosítást megélt. Az ötödik, az 1998. évi kódex hatálybaléptetésének ideje 2003-ra tolódott. [53] 2. A büntetőeljárási normák szerkezete A büntetőeljárási jogszabály, mint minden másfajta eljárási norma, szerkezetében különbözik az anyagi jogi normáktól. A büntető-, polgári és néhány más eljárási jog valamilyen jogi igény érvényesítésének mikéntjéről szól, és meghatározza, hogy az erre irányuló eljárásban ki, milyen szerepet kap, mik a jogai és kötelességei, milyen lépések tehetők az indulástól az eljárás végéig. Az eljárásjog tehát sokszereplős folyamatot ír le. A központi kérdés mindig az: van-e olyan szereplő, akinek van érvényesíthető jogi igénye, és e kérdés eldöntése köré szerveződik több személy összefüggő tevékenysége, akik között jogviszonyok szövevénye létesül. A büntetőügyek egyik főszereplője ezért a per elindítója, vagyis aki a bíróság előtt azt állítja, hogy valakivel szemben büntetőfelelősségének megállapítására és megbüntetésére irányuló igénye van – vagyis a vádló. [54] A büntetőeljárási jog (kódex) normáit két fő részre szokás és lehet bontani: a statikus és a dinamikus részre. A statikus, az általános rész rendelkezései általános természetűek (például a személyek, a bizonyítás, a kényszerítő intézkedések), amelyek az egész eljárásra, az eljárás különböző szakaszaira vagy csak egy-egy szakaszra (például a különféle bírósági határozatok közös szabályai) irányadók. A dinamikus részben meghatározza a jog, mi történik az eljárásban a megindulásától a befejezéséig, tehát leírja a feljelentéstől, a nyomozástól a perorvoslatig vagy a végrehajtásig terjedő lehetséges processzuális eseményeket. Ha néhány hazai és külföldi büntetőeljárási kódex szerkezetét szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy egy olyan tárgykör van, amely mindegyik kódex általános rendelkezései között megjelenik, ha más-más terjedelemben és részletességgel is, mégpedig a bíróság, a hatóságok és más személyek. A bizonyítás, a kényszerítő intézkedések néhol helyet kapnak az általános rendelkezések között (például a német, az orosz törvényben), de másutt (az 1896. évi magyar, a francia, az osztrák törvény szerint) a dinamikus részben találhatók. Az eljárási alapelvek, a


V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI volt szocialista kódexektől eltekintve, kimerítő (taxatív) felsorolásban nem találhatók (újabb kivétel az olasz törvény), hanem egy-egy alapelv ott jelenik meg, ahol az eljárásba szervesen és természetesen beilleszkedik (például a nyilvánosság a tárgyalásra vonatkozó rendelkezések között; az officialitás a törvény legelején, a titkosság a nyomozás szabályai között a francia, a legalitás, a vádelv a tárgyalás szabályai között a német kódexben). Ha mindebből a büntetőeljárási kódex szerkezetére általánosan érvényes szabályra akarunk következtetni, az csak annyi lesz, hogy többnyire az eljárási kódexek dinamikus része a meghatározó mind tartalmában, mind terjedelmében, az általános (statikus) rész tartalmáról pedig nincs általánosan elfogadott kodifi- kációs megegyezés. A büntetőeljárási normák szerkezete több tekintetben atipikusnak mondható, ha bennük a jogi norma három elemét, nevezetesen a feltételt (hipotézist), a rendelkezést (diszpozíciót), a jogkövetkezményt (szankciót) keressük. A büntetőeljárási jog normái, éppen mert folyamatot írnak le az eljárás keletkezésétől, a nyomozás megindításától a jogerős ítéletig, nem tagolódhatnak ahhoz hasonlóan, mint a büntető törvénykönyvek különös részének normái. A büntetőeljárási jogra nemritkán az a jellemző, hogy a norma elemei (feltétel, diszpozíció, szankció) a jogszabályban egymástól elkülönülve, távol, különböző szövegrészekben találhatók. Általánosan érvényes, hogy az eljárásra, különösen a bírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések megszegésének szankciói a jogorvoslatokról szóló (fellebbezés, felülvizsgálat, perújítás) fejezetben kapnak helyet. A büntetőeljárási jog normái elrendezhetők és magyarázhatók – bár gyakorlati haszon nélkül – a normák szokásos háromtagú modellje szerint, de a törvények (jogszabályok) szerkezete más logikát és más látható rendszert követ: leírja az eljárást mint folyamatot (a dinamikus rész), és kiemeli az általános természetű rendelkezéseket (például az alapelvek, az eljárás résztvevőinek jogai – statikus rész). [55] 3. A büntetőeljárási jogi normák szintje Aligha látszik kétségesnek, hogy a büntetőeljárást – mint az államhatalom gyakorlásának a polgárokra nézve egyik legsúlyosabb következményekkel járó ágát – a legmagasabb szintű jogszabályban, tehát törvényben kell szabályozni. Az 1949. évi alkotmány alkalmazásában folytatott gyakorlat szerint azonban évtizedeken át a törvényt és a törvényerejű rendeletet egyenrangúként kezelték, és ennek következtében az egész büntetőjogi és büntetőeljárási jogalkotásban elszaporodtak a törvényerejű rendeletek. Ilyen volt például az 1951. évi büntető perrendtartást (Bp.) módosító novella, az 1957. évi 8. tvr.; a rögtönítélő bíráskodásról szóló 1956. évi 28. tvr.; a fiatalkorúak elleni eljárásról az 1954. évi 23. tvr.; a népbírósági tanácsokról az 1957. évi 34. tvr.; az 1962. évi Be. novellája, az 1966. évi 16. tvr. A 1973. évi Be.-t is három törvényerejű rendelettel módosították. A büntetőeljárási jog törvényi szintű szabályozása mellett szól a régebbi történeti gyakorlat, és mai indokoltsága az alkotmányból is levezethető. Az állampolgárok alapvető jogait ugyanis az alkotmány határozza meg, de a büntetőeljárás e jogok korlátozására, gyakorlásuk megszüntetésére ad felhatalmazást és lehetőséget, végső esetben, amíg a halálbüntetés megengedett volt, az élet kioltására is. Ha tehát az alkotmány garantálja a jogokat, törvénynek kell szabályoznia korlátozásukat, illetve a jogoktól való megfosztást. A bírósági működés és eljárás néhány elvét az alkotmány deklarálja. Minthogy valóban deklaratív természetű nyilatkozatról van szó, szükséges a részletes szabályok megalkotása, ami a jogviszonyok jelentősége miatt ugyancsak törvényi szintű rendezést kíván. Az alkotmány szava ugyanis veszítene súlyából, sőt hitelét vesztené, ha az Országgyűlés tudta nélkül történnék meg a részletek megállapítása, miközben alacsonyabb szintű jogszabályokkal akár oly erős kivételek vagy akadályok megállapítása is lehetséges volna, amelyek gyakorlatilag az alkotmányos szabályok kijátszását eredményeznék. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény a büntetőeljárás jogi szabályozásának szintjét megoldotta. E törvény 3. §-nak f) és g) pontjában a következő áll: „A társadalmi rendre vonatkozóan törvényben kell szabályozni különösen... f) a bűncselekményeket, a büntetéseket és a büntetés-végrehajtást, g) a büntető-, a polgári és az államigazgatási eljárást.”


V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI

2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI 1973 ÓTA [56] 1. Az 1973. évi kódex Az 1973. évi I. törvény a büntetőeljárásról (1973. évi Be.) 1974. január 1-jén lépett hatályba, és 30 év után 2003. július 1-jén veszti hatályát. [5 7 ] 2 . Az

1973. évi kódexet módosító jogszabályok Az 1973. évi Be.-t az eltelt időben

több jogszabály módosította, illetőleg kiegészítette. Az 1979. évi 4. tvr. a Btk. (1978. évi IV. törvény) hatálybalépése folytán szükségessé vált módosításokat vezette be. Az 1979. évi 11. tvr. a büntetés-végrehajtásról (Bvtvr.) létrehozta a „büntetés-végrehajtási bíró” intézményét, és az ő hatáskörébe utalta a szabadságvesztés végrehajtásával kapcsolatos eljárások egy részét (például a feltételes szabadságra bocsátást, ennek megszüntetését). Az 1987. évi IV. törvény, a Be.-nek mintegy 70 §-át módosította, kiegészítette vagy hatályon kívül helyezte. A legnagyobb elvi jelentőségű változások az eljárás nyomozási szakaszát érték: csökkent az ügyészség jogköre, nőtt a rendőrség, a nyomozó hatóság jogköre és önállósága. Az előzetes letartóztatás és más kényszerítő intézkedések elrendelése azonban ügyészi jogkörbe került. Az 1989. évi XXVI. törvény motívuma és célja az, hogy megteremtse a Be. és a nemzetközi egyezményekben megállapított normák összhangját, és hogy eltöröljön eljárási elvekkel szemben álló szabályokat. Ez a törvény az előzetes letartóztatás elrendelését nyomozási szakaszban is bírói jogkörbe utalta. A novella ezenfelül szélesítette a védő jogait a nyomozásban, megszüntette a Legfelsőbb Bíróság elsőfokú hatáskörét; eltörölte a katonai büntetőeljárásban az ügyvédek külön jegyzékére vonatkozó korlátozó rendelkezést, amellyel kizárták a jegyzékben nem szereplőket a védelem ellátásából. Az 1992. évi LXIX. törvény a felülvizsgálatról a törvényességi óvás helyébe lépő új jogorvoslatot vezetett be. Az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatában megállapította, hogy a törvényességi óvás jogintézménye alkotmányellenes, ezért a törvényességi óvásra vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket 1992. december 31-i hatállyal megsemmisítette. Az AB-határozat a törvényességi óvás alkotmányellenességét főként abban látta, hogy a jogerős határozatot a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke objektív korlátok nélküli és a felek akaratától független mérlegelése szerint emelt óvás megváltoztathatja. Az 1995. évi XLI. törvény a fiatalkorúak elleni büntetőeljárás néhány szabályát módosította, illetve kiegészítette. Kimondta többek között, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben, büntetésvégrehajtási intézetben vagy rendőrségi fogdában kell végrehajtani; a helyről a bíróság dönt. Nem mondja ki azonban most már a törvény (mint eddig), hogy a fiatalkorút a felnőttkorúaktól el kell különíteni. Új szabály, hogy az ügyész a vádemelés feltételeinek fennállása esetén ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt a vádemelést egy évtől két évig terjedő időre elhalaszthatja, és egyben megállapítja, hogy a fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll (17. §). A vádemelés elhalasztása olyan intézmények közé tartozik, amelyek – mint a próbára bocsátás vagy a büntetés végrehajtásának a felfüggesztése – az elkövető jövőbeni jogkövető magatartásának biztosítását nem a büntetéssel, hanem csak fenyegetéssel (a vád alá helyezésével) való kívánják elérni. A megoldás az opportunitás és az eljárási ökonómia válfajának tekintendő. Az 1995. évi LXI. törvény a tárgyalás mellőzésével hozható határozatok körét terjesztette ki. Tárgyalás mellőzésével mondható ki a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és mellette mellékbüntetésként foglalkozástól eltiltás, pénzbüntetés és mások; nem követelmény, mint eddig volt, hogy a bűncselekmény 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI csekély jelentőségű legyen (5. és következő §-ok). Ez az intézmény ma már alig hasonlít a néhai „büntetőparancsra”. Elvi alapja az egyszerűsítés, gyorsítás célján túl a vádlott rendelkezési jogosultságában keresendő. A vádlotton múlik az eljárás további sorsa, belenyugvása ugyanis az eljárás végét jelenti, mert a szankciót vállalta, ha az igazságos, ha nem. Az 1998. évi LXXXVIII. törvény az 1973. évi Be.-t módosító egyéb rendelkezések mellett átültette 1998. évi Be.-ből a tanúvédelemre, a fedett nyomozóra vonatkozó rendelkezéseket; kiterjesztette a vádemelés elhalasztásának lehetőségét a felnőttko- rúakra; módosította a büntetés-végrehajtás elhalasztásának, illetve halasztásának néhány szabályát. Az 1998. évi XCIII. törvény az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) feladatairól létrehozta a hivatal nyomozó hatóságát: a Bűnügyi Igazgatóságot és a területi nyomozó hivatalait. A hatáskörét az 1973. évi Be. 16. §-a határozza meg. Az 1999. évi LXXV. törvény a szervezett bűnözés elleni fellépésről főként a bűnmegelőzésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, és életbe lépteti a Be. néhány rendelkezését [605. § (8)-(12) bek.], főként a titkos adatgyűjtéssel kapcsolatban.

3. III. CÍM AZ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY A BÜNTETŐELJÁRÁSRÓL [58] 1. Az újrakodifikálás indokai A magyar törvényhozás a büntetőeljárási jogot [58] 1998-ban a XIX. törvényben újrakodifikálta; az Országgyűlés az előző kódexet 1973-ban, vagyis huszonöt évvel korábban fogadta el. Ez az idő, amint azt számos külföldi és hazai példa is igazolja, egy büntetőeljárási kódex életében nem számít hosszúnak, és önmagában még nem tenné szükségessé az újrakodifikálást. Ellenkezőleg: a jogrendszer stabilitása, az igazságszolgáltatás szervezetének egyenletes, zavartalan működése, a polgárok jogbiztonsága rendszerint a kódex megváltoztatása ellen szól. Lehet akár történelmi példákra is hivatkozni: az 1896. évi Bp. 1951-ig ötven, az 1878. évi Btk. különös része pedig 1961-ig, tehát nyolcvan éven át volt hatályos. Igaz, mindkét kódexet sokszor módosították, úgyhogy a szövegük már nehezen volt kezelhető. A két törvényt azonban nem a régiségük vagy átszabdalt voltuk miatt váltották fel újjal, hanem mert új intézményeket, új eljárási módszereket óhajtottak életbe léptetni. Az új büntetőeljárási kódex megalkotásának napirendre tűzése magyarázható egyrészt új elvek felszínre kerülésével: az alkotmányos követelményekkel és az 1990-et követő években beiktatott egyezményekben, különösen az Emberi Jogok Európai Egyezményében deklarált elvekkel. A büntető igazságszolgáltatásnak az eddiginél is erősebben kell kötődnie azokhoz a nemzetközi normákhoz, amelyek e területen irányadók. A változás iránti igény okait másrészt abban kell keresnünk, hogy megnövekedett a bűnözés, és kedvezőtlenül változott a struktúrája, amellyel szemben a bűnüldözés kevéssé hatékonynak és az igazságszolgáltatás lassúnak bizonyul. Attól lehet tartani, hogy mind több bűncselekmény és elkövetője felderítetlen marad, és ami a bíróság elé kerül, az már majdhogynem elavul és elévül. Ezekből következik a kívánatos változtatás iránya is. Olyan kódexre van szükség, amely egyfelől változatlanul biztosítja a polgárok, felek alkotmányos és nemzetközi normákban rögzített jogait, másfelől hatékony bűnüldözés és nem túlságosan késlekedő igazságszolgáltatás életre keltését vagy életben tartását segíti. A törvényhozást segítette, hogy szakmai tanulmányokban, konferenciákon hangot kapott számos reformjavaslat, amely az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását célozta. Az újrakodifikálás mellett szólt az az inkább technikai természetű ok, hogy a számos változtatás folytán a 73. évi kódex már mind nehezebben kezelhető, és az óhajtott változtatások is mind nehezebben volnának beilleszthetők a szövegébe. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a büntetőeljárási jog reformját nagymértékben befolyásolja, hogy mi történik az alkotmány, a bírósági szervezeti törvény és a büntető törvénykönyv újrakodifikálásában vagy módosításában. Ez a kölcsönös függőség – az alkotmánnyal vagy más érintkező törvényekkel – azzal jár, hogy az egyikben beállott a közös szabályozási tárgyat érintő változás maga után vonja a másik megváltoztatását. Például a bírósági szervezet reformjának megvalósítása az 1997. évi LXVI. törvénnyel az eljárási törvényben is kifejezést nyert a hatásköri szabályokban, a perorvoslati rendszerben, a jogegységi eljárás meghatározásában. 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI [59] 2. A Be. előkészítésének koncepciója A Kormány 2002/1994. (I. 7.) határozatában és ennek mellékletében megjelölte az elkészítendő büntetőeljárási törvény koncepcióját: „Az új büntetőeljárási törvény tervezetét a következő szempontok alapján kell elkészíteni: 1. A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el kell határolni a rendőri, ügyészi és bírói teendőket. 2. Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben – legalábbis az alaptípust tekintve – érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga. 1. A társasbíráskodás elvét továbbra is fenn kell tartani, de a mai szabályozáshoz képest szélesíteni kell az egyesbíró jogkörét. 2. Az alapjogok védelmében a tárgyalást megelőző szakaszban is meg kell teremteni az egyes eljárási cselekményeknél a bírói közreműködést. 3. A jogorvoslati rendszert akár három-, akár négyszintű bírósági szervezet keretében úgy kell kialakítani, hogy biztosítani lehessen a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét. 4. A büntetőeljárás során szélesíteni kell a sértett igényérvényesítési lehetőségeit és eljárási jogosítványait. Megfelelő korlátok között meg kell engedni, hogy a sértett pótmagánvádlóként járhasson el. 5. Az alaptípusnak tekintendő eljárás mellett – ahol a tárgyalás dominál – ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat, amelyek megfelelő alkalmazása lehetőséget ad az ügyek differenciált elbírálására. 6. Az eljárási reform sikerének érdekében az igazságügyi szervezeti jogszabályozási területére eső problémákat (ülnökrendszer, védői kirendelés) meg kell oldani.” A koncepcióban a jövő büntetőeljárási törvénye elé általános követelményként állították azt is, hogy építsen a magyar büntetőeljárási jog értékeire, megőrzésre érdemes hagyományaira, legyen figyelemmel a külföldi példákra, a nemzetközi szinten kirajzolódó tendenciákra és a büntetőeljárással kapcsolatos közösségi igényekre. Az 1998. évi Be. a koncepcióban foglalt követelmények figyelembevételével [60] készült, és ezeknek megfelelő új jogintézményeket is meghatározott, vagy a meglévőket újrafogalmazta. Meghatározta: • az ügyféli pernek megfelelő tárgyalási rendszert; • a nyomozási bíró jogintézményét, feladatát; • a kétfokú perorvoslati rendszert; • a sértett jogát a pótmagánvád emelésére és képviseletére; • a vádelhalasztást felnőttkorú vádlottak esetében is, ha a vádlott meghatározott kötelezettségei teljesítését az ügyész előtt vállalta; • a konszenzuális eljárást, vagyis – ha a vádlott lemondott a tárgyalásról – az ítélethozatalt tárgyalás nélkül. [61] 3. Az eljárási biztosítékok a Be.-ben és az opportunitás Emellett a Be.-n végighúzódó két koncepcionális vonást kell külön is megemlítenünk, nevezetesen az eljárási garanciáknak az erősítését és az opportunitás alkalmazásának a szélesítését. Az eljárási garanciák (biztosítékok) rendszerét erősítik többek között a kényszerintézkedésekhez kapcsolódó szabályok, amelyek mind az elrendelés feltételeit, mind az elrendelésre jogosultakat tekintve az eddigieknél több biztosítékot nyújtanak az érintett személyek jogainak és érdekeinek érvényesítésére. A nyomozási szakaszban 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI például szabály szerint csak az ügyész vagy a nyomozási bíró rendelhet el kényszerintézkedést, de ha a nyomozó hatóság sürgős esetben az ügyész vagy a bíró határozata nélkül cselekedett, utólag kell erről határozatot hozni. A biztosítékok rendszerében kulcsszerepet kap a nyomozási bíró intézménye és feladatai. A garanciális szabályok között kiemelkedő helyet foglalnak el a bizonyítási eszközök beszerzésével, megvizsgálásával és általában a bizonyítással összefüggő szabályok. Ezek között is fontos az a törvényi rendelkezés, amely szerint nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával, jogszabályt sértve szerzett meg. A sértettnek nyújtott biztosítékok közé sorolható a pótmagánvád intézményének a felújítása. A pótmagánvád annak az igénynek a kifejezője, hogy a sérelmeik miatt a bűncselekmény kárvallottai, áldozatai is a bírósághoz fordulhassanak, ha a vádhatóság kellő törvényes indok nélkül a vádképviselettől eláll. [6 2 ] Az opportunitás alkalmazásának lehetőségeit a Be. tágítja. Az opportunitás elsősorban az ügyész számára biztosított mérlegelés, diszkrecionális jog, amellyel élve eltekinthet a bűnüldözéstől. Ilyen jogintézmény a nyomozásban a nyomozás részbeni mellőzése; majd a vádemelésben a vádemelés mellőzése vagy részbeni mellőzése, a vádemelés elhalasztása. A törvény tehát felhatalmazza az ügyészt, hogy ne folytasson eljárást, ha a cselekmény ugyan bűncselekmény, de csekély súlyú, vagy ha a büntetőtörvény által követett cél büntetés nélkül, más eszközzel is elérhető, mint a vád elhalasztásának esetében. Az opportunitás lehetőségeinek a bővítése megfelel az Európa-szerte felismerhető tendenciának – amiről az Európa Tanács 1987. évi ajánlása is szól –, és összefügg azzal a gyakorlati célkitűzéssel is, hogy a bíróságok terhelése csökkenthető legyen, és az eljárások időtartama rövidüljön. [63] 4. Az 1998. évi Be. szerkezete Az 1998. évi Be. nem tér el mindenben az 1973. évi Be.-től, nem forgatja fel gyökerestül az eljárási rendszert, sőt szerkezetének alapjait épségben hagyja, és a szövegét több paragrafusban is megtartja. Abűntetti és a vétségi eljárás megkülönböztetését azonban elhagyta, minthogy vétség miatt bűntetti eljárás is folytatható, tehát a bűncselekmény és az eljárási forma között hiányzik a szoros kapcsolat. Az 1998. évi Be. valamiféle alapeljárást határoz meg, az egyszerűbb eljárási formákat (például a nyomozásban, egyesbíró előtti eljárást) a Be. más feltételekhez köti, attól függetlenül, hogy bűntettről vagy vétségről van-e szó. A Be. hat részre, harminc fejezetre tagolódik, és 606 paragrafust tartalmaz. Az első rész (I-VIII. fejezet 1-163. §) – a statikus rész – az alapvető rendelkezéseket, az alanyokra (személyekre), az eljárási cselekményekre, bizonyításra, a kényszerintézkedésekre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. A második-hatodik rész – a dinamikus rész – az eljárás menetére: a nyomozásra, a tárgyalás előkészítésére, az elsőfokú bírósági eljárásra, a fellebbezésre, a felülvizsgálatra, a perújításra, a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatra, a jogegységi eljárásra, a különeljárásokra, a különleges eljárásokra, a határozatok végrehajtására vonatkozó és a zárórendelkezéseket tartalmazza. A különeljárások száma a 1973. évi Be.-hez viszonyítva szaporodott. Idetartozik a fiatalkorúak elleni eljárás, a katonai büntetőeljárás, a magánvádas eljárás, a bíróság elé állítás, az eljárás távol levő terhelttel szemben, a lemondás a tárgyalásról, a büntetőparancs, az eljárás a mentességet élvező személyek ügyében. Akülönleges eljárások csonka eljárások, amelyekben a büntetőjogi főkérdésről, a bűnösség kérdéséről dönteni nem kell. Idetartozik például a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának utólagos megállapítása, de a kártalanítás az előzetes letartóztatásért vagy ideiglenes kényszergyógykezelésért, valamint a tárgyi elkobzás is. Összesen huszonhétféle különleges eljárást állapított meg a törvény. A XXIX. fejezet a határozatok végrehajtásáról szól, a XXX. fejezet pedig a zárórendelkezéseket tartalmazza. Ennek keretében a még nem módosított Be. 605. §-a kimondta: „Ez a törvény 2000. január 1-jén lép hatályba, rendelkezéseit a hatálybalépésekor folyamatban lévő büntetőeljárásokra is alkalmazni kell.” A Be. meghatározta tehát a hatálybalépésének


V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI időpontját, egyben felhatalmazást adott a Kormánynak, hogy rendeletben szabályozzon olyan tárgyköröket, amelyeknek részletes szabályait a Be. nem állapította meg. A tényleges hatálybalépést azonban először az 1999. évi CX. törvény 171. § (1) bekezdése 2003. január 1-jére módosította, majd a 2002. évi XXII. törvény véglegesen 2003. július 1-re tette. [64] 5. Az 1998. évi Be. utóélete Az 1998. évi Be. a kihirdetése utáni ötödik évben sok [64] módosítással lép hatályba. A Be. fogadtatása a törvényhozás által és a hatályba léptetéséhez kapcsolódó bizonytalankodás összefüggött a bírósági szervezet, nevezetesen az ítélőtáblák létesítésének vagy nem létesítésének a kérdésével. Amikor (1998-2002-ben) a jogpolitika nem pártolta a négyfokú bírósági szervezetet (helyi, megyei bíróság, ítélőtábla, Legfelsőbb Bíróság) és lényegében nem akarta az ítélőtáblákat, akkor nem tartotta időszerűnek a Be. hatályba léptetését, amely a kétfokú perorvoslati rendszerében (fellebbezés-felülvizsgálat) számolt az ítélőtáblákkal, mint perorvoslati fórummal. A Be. hatálybalépése időben egybeesik három ítélőtábla – Budapest, Szeged, Pécs – működésének megkezdésével (lásd a 2002. évi XXII. törvényt), de megmarad az 1973. évi Be.nek lényegében megfelelő egyfokú perorvoslati rendszer; vagyis az 1998. évi Be.-nek ez a része nem lép hatályba, ami a szervezet és az eljárás között a szükséges párhuzamosságot megbontja. A törvényhozás tehát az évek óta húzódó probléma megoldásában kettőt lépett: létesít ítélőtáblákat, az 1998. évi Be. javarészét hatályba lépteti, csak éppen az eljárási fórumrendszert nem bővíti harmadfokú eljárással (kétlépcsős perorvoslattal), ami az ítélőtáblák létesítésének értelmet adna. Mind emiatt a jelenlegi megoldás nem tekinthető véglegesnek. Az 1998. évi Be.-t már előkészítésének idején is számos bírálat érte, magában a kodifikációs bizottságban is érdemi vitákat váltott ki. A Magyar Jogászegylet tudományos ülésein, folyóiratok cikkeiben többen kifejtették ellenvéleményüket, és nemtetszésüknek adtak hangot. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a nyomozó hatóságok, féltve eddigi tényleges önállóságukat, nem kértek az ügyészek gyámkodásából, az ügyészek nem kívánták növelni a nyomozásért viselt felelősségüket, az ügyvédek kevesellték nyomozásbeli – a tanú kihallgatásánál való – jelenlétüket; más-más okból ki-ki ellenezte az ügyfél általi kihallgatást, és kiváltképp a Legfelsőbb Bíróság a kétfokú perorvoslati rendszert. Az 1973. évi Be. hatályának harminc éve alatt számos módosítást, kiegészítést élt meg, de a „gerince” nem tört meg. A helyébe lépő 1998. évi Be.-nek mélyreható átalakítását célozta meg a 2002. évi I. törvény (az Országgyűlés 2001. december 18-án fogadta el). E 309 §-ból álló törvény ismertetésére nem vállalkozunk, de utalunk a törvény indokolására, amelyben részletesen kifejtik a változtatások irányát és okait. Ezek között szerepelnek: az időközben keletkezett új jogszabályok miatt szükséges változások, a törvény pontatlanságainak eltüntetése, az egyfokú perorvoslati rendszer megtartása. Az indokolásból érdemes kiemelni a következő őszinte (noha nem egészen megalapozott) mondatokat: „.nem hallgatható el, hogy a törvénytervezet szakmai vitája során nem lettek kellő súllyal figyelembe véve azok az észrevételek, amelyek a kódex új, többnyire a magyar hagyományoktól idegen elemeinek gyakorlati alkalmazhatóságára vonatkoztak. Ebben a körben emelhetők ki például a bírósági tárgyaláson a kihallgatás rendjére vonatkozó szabályok, vagy egyes új, külön eljárásként kodifikált olyan jogintézmények, amelyek a magyar hagyományoktól idegenek, például a tárgyalásról lemondás [...] „A törvény (ti. az 1998. évi Be.) – alapul véve azt a tényt, hogy az Országgyűlés 1997 nyarán módosította az alkotmányt, újraalkotta a bírósági és ügyészségi szervezeti jogról szóló törvényeket, és ezzel megteremtette a négyszintű bírósági szervezetet – bevezette a kétfokú rendes jogorvoslati rendszert. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság a négyszintű bírósági szervezet megteremtése mellett is egyfokú rendes jogorvoslat fenntartását javasolta. Ez pedig negatív módon hatott az új törvény jogalkalmazói kar általi elfogadottságára.” Közben az Igazságügyi Minisztériumban elkészült az 1998. évi Be.-t módosító, hatályba léptető új törvény, a 2003. évi II. törvény (II. Ben.), amelyben a 2002. évi I. törvényt is érintik. Ebben figyelembe veszik az újabb – Be.-n belüli és kívüli – törvénymódosításokat, az Alkotmánybíróságnak a Be.-re vonatkozó határozatait és igyekeznek helyreállítani az 1998. évi Be. elhanyagolt építményét. Az indokolásban kiemelik, hogy a 2001. évi I. törvényből (I. Ben.) többnyire a hatóságoknak kedvező elemek beemelése történt a hatályos szabályozásba. Így bekerültek a fedett nyomozókra és a különösen védett tanúra vonatkozó rendelkezések és mások. Érdemes azonban áttekinteni, milyen rendelkezések nem kerültek bevezetésre 1998 óta, holott nem igényeltek volna különösebb szervezeti átalakítást, és különösebb költségkihatással nem jártak volna. Nem lépett hatályba a pótma- gánvád intézménye, a képviselőkre és a segítőkre vonatkozó szabályozás, valamint a tanú érdekében eljáró ügyvéd intézménye. Nem kerültek be a hatályos szövegbe a nyomozás és az előzetes letartóztatás két-, illetve hároméves objektív határidői sem. A sort még lehetne folytatni. Az itt említett törvényhelyek az 1973. évi Be. szerkezetének megbontása nélkül bevezethetők lettek volna. 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI A Be. szabályai az EU normáival összhangban vannak. A további átalakítások irányáról ma még nem tudunk megalapozott véleményt mondani. Egyelőre az a helyzet, hogy az EU-ban a büntetőjogi és igazságszolgáltatási kérdéseket illetően a rendőrségi, illetve az igazságszolgáltatási szervek közötti együttműködés, a büntetőjogi szabályok közelítése a kitűzött cél. Most is azt tartjuk, ha a Magyarország által 2001-ben ratifikált statútum a Nemzetközi Büntető Bíróságról ugyancsak együttműködést igényel, akkor okkal kérdezhetjük, vajon az együttműködés, a harmonizáció, a közelítés nem vezet-e egységesítéshez. Mintha ezt sugallná az ún. Corpus Juris is, amely ugyan nem hivatalos EU-okmány, de annak készült. [65] 6. Rendeletek A Be. 604. §-a felhatalmazta a Kormányt és az igazságügy-minisz- [65] tert, hogy a büntetőeljáráshoz kapcsolódó néhány tárgykört egymaga szabályozzon (rendelettel), néhányat pedig más miniszterekkel, illetőleg a legfőbb ügyésszel együtt vagy egyetértésben. Idetartozik többek között az igazságügyi szakértői szervezet, a jegyzőkönyveket helyettesítő magnetofon használatának szabályozása, a bűncselekmény elkövetése után bekövetkezett elmebetegség miatt elmegyógyintézetben való elhelyezés szabályozása és mások. A büntetőeljárási jog kérdéseinek szabályozása e szerint törvényi felhatalmazás alapján rendeletek útján is történhet. Itt is irányadónak kell azonban tekinteni azt az alkotmányos elvet (amelyet a jogalkotásról szóló törvény is kifejezésre juttat), amely szerint alapvető jogok és kötelességek szabályozására nem lehet alacsonyabb szintű jogalkotónak felhatalmazást adni. A büntetőeljárási jog körében a felhatalmazás minden esetben olyan tárgykörre kell hogy vonatkozzék, amelynek az alaprendelkezéseit a törvény foglalja magában, és a rendeletre a végrehajtás részleteinek a megállapítása tartozik. [66] 7. Utasítások Az utasítás nem jogszabály, az utasítás címzettje a kibocsátó [66] közvetlen irányítása alá tartozó szerv vagy személy, de nem a „külső” (extraneus) állampolgár. Az utasítást nyilvánosan nem hirdetik ki. Ha tehát a végrehajtási rendeletre igaz, hogy alapvető jogokat és kötelezettséget nem állapíthat meg, még inkább áll ez az utasításra, amely nem szól általában az állampolgárhoz, hanem csak valamely alárendelt szervhez, illetőleg annak tagjához. Az utasításnak minden olyan rendelkezése, amely túllép az említett korláton, még ha hézagpótló volna is, szükségképpen törvényellenessé válik. Az utasítás – bár nem állapíthatja meg közvetlenül külső személyek jogait és kötelezettségeit – óhatatlanul ilyen következményekkel jár, amikor például a külső személyekkel kapcsolatba került szervezet tagjainak kötelességeit meghatározza (a félfogadás szabályozása, a fogdaszabályzat őrzési szabályai, a látogatási idő megállapítása stb. természetesen hat a külső személyek jogi helyzetére). Emiatt az utasításokban mások jogainak korlátozását eredményező vagy számukra tilalmakat felállító rendelkezéseket elhelyezni nem szabad. Ezekre figyelemmel alkotmányossági okokból is szükséges, hogy a nyomozás részletes szabályait ne utasításban, hanem a törvény végrehajtásának keretében rendeletekben szabályozzák. A büntetőeljárás körében az utasítások közül a legnagyobb jelentőségre a belügyminiszter, illetve a legfőbb ügyész által a nyomozás teljesítését szabályozó utasítások (NyUt.) tettek szert.

4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG KAPCSOLATA MÁS JOGÁGAKKAL [6 7 ] 1. Szervezeti jogszabályok A bíróság, az ügyészség, a rendőrség, az ügyvédség szervezetét meghatározó jogszabályok egyben rendszerint kifejezésre juttatják a szervezeti elveket, és megjelölik a szerv feladatát. Ezért a jogszabályokban találhatók olyan rendelkezések, amelyeknek közvetlen kapcsolata van az eljárási szabályokkal, és alkalmazásuknak közvetlen hatása van az eljárásra. A rendszerváltozás után az eljárási jogra ható legmélyebb változások az igazságszolgáltatás, főként a bíróságok szervezetét érték, amelyek azonban fokozatosan következtek be. A korábbi – azóta már hatályon kívül helyezett – bírósági szervezeti törvény, az 1972. évi IV. törvény volt. Ez többek között kinyilvánította az igazságszolgáltatás alapelveit, a bírósági út kizárólagosságát, az anyanyelv 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI használatát, a tárgyalás nyilvánosságát, a védelem jogát és a jogorvoslati jogosultságot. Ugyancsak deklarálta a törvény, hogy a bíróság tanácsban jár el, és meghatározott ügyekben egyes bíró is eljárhat; hogy a bírói tisztséget választással töltik be, és hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek, valamint más jogszabályoknak vannak alárendelve. Az 1991. évi LXVII. törvény bírói testületeket létesített, a megyei összbíró értekezletet, a megyei bírói tanácsot, a kollégiumokat, valamint az Országos Bírói Tanácsot. E testületek egyetértésére volt szükség némely, a bíróságok gazdálkodását érintő kérdésben, valamint személyi kérdésekben (a bíró kinevezésére az igazságügy-miniszter a megyei bírói tanács egyetértésével tesz előterjesztést). [ 68 ] 1997-benaz Országgyűlés olyan új törvényeket hirdetett ki, amelyek az igazságszolgáltatás reformját, átalakítását szolgálják. A ma is hatályos 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról (Bsz.) deklarálja az igazságszolgáltatás elveit. Kimondja, hogy a bírák függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók. A hivatásos bírót a köztársasági elnök nevezi ki, illetőleg menti fel. Az ülnök tisztsége választással kezdődik. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyet független és pártatlan bíróság tisztességes eljárás során és ésszerű határidőn belül bírálja el. A bíróság előtt mindenki egyenlő. Senki sem vonható el a törvényes bírájától. A bíróság a tárgyaláson hozott határozatát nyilvánosan hirdeti ki. A bíróság határozatai ellen jogorvoslatnak van helye (3-13. §). A bírák függetlenségét védelmezi a mentességük (mentelmi joguk). A hivatásos bíróval szemben bármilyen cselekmény miatt, az ülnökkel szemben az igazságszolgáltatásban való részvételével összefüggő cselekmény miatt büntető- és szabálysértési eljárást indítani vagy ilyen eljárásban kényszerintézkedést alkalmazni a tettenérés esetét kivéve csak a kinevező, illetőleg a választásra jogosult hozzájárulásával lehet (5. § – a hivatásos bíróval szemben tehát büntetőeljárást csak a köztársasági elnök hozzájárulásával lehet indítani). A hivatásos bírák függetlenségét hivatott biztosítani az elmozdíthatatlanságukra vonatkozó szabály is, amelyről külön rendelkezéseket tartalmaz a bírák jogállásáról szóló törvény. A Bsz. az addig hatályos jogban nem ismert új intézményeket vezetett be, nevezetesen az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, az ítélőtáblákat és a jogegységi eljárást. [69] Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) ellátja a bíróságok igazgatásának központi feladatait; jogi személyként működik, és önkormányzattal rendelkezik (34. §). Az OIT létszáma tizenöt fő, kilenc tagja bíró, rajtuk kívül tagok: az igazságügyminiszter, a legfőbb ügyész, az Országos Ügyvédi Kamara elnöke, az Országgyűlés Alkotmány- és Igazságügyi Bizottsága, valamint a Költségvetési és Pénzügyi Bizottsága által kijelölt egy-egy országgyűlési képviselő. Elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke (35. §). Az OIT feladatai közé tartozik: a bírósági fejezetre vonatkozó költségvetési javaslatnak elkészítése és benyújtása a Kormány útján az Országgyűléshez (2002. évi XLVI. törvény), a költségvetés bírósági fejezete gazdálkodásával kapcsolatos feladatoknak a gyakorlása, a bíróságok feladatkörét érintő jogszabályok alkotásának kezdeményezése, véleményezése, az ülnökök választásának előkészítésével kapcsolatos feladatok ellátása, a bírósági statisztikai adatok gyűjtésével kapcsolatos feladatok ellátása, a bíróságok jogi képviseletének ellátása, saját szervezeti és működési szabályzatának megállapítása, a bíróságok szervezeti és működési szabályzata alapelveinek meghatározása. A Bsz. négyszintű bírósági szervezetet hozott létre: a helyi bíróságokon és a megyei bíróságokon kívül szabályozta az ítélőtáblák intézményét, és természetesen változatlanul fenntartja a Legfelsőbb Bíróság intézményét. Az ítélőtábla elbírálja a helyi vagy a megyei bíróság határozata ellen előterjesztett jogorvoslatot, illetve eljár a hatáskörébe utalt egyéb ügyekben. Az ítélőtáblák székhelyét külön törvény határozza meg (22. §). Erről végül is 2002. évi XXII. törvény rendelkezik. A Bsz. intézményesítette, illetőleg újra bevezette az 1896. évi Bp.-ben már ismert jogegységi eljárást. A bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása a Legfelsőbb Bíróság feladata. A Legfelsőbb Bíróság e feladatának


V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI ellátása körében jogegységi határozatot hoz, és elvi bírósági határozatokat tesz közzé (27. §). A Bsz. meghatározza a jogegységi eljárás megindításának, lefolytatásának a feltételeit is. [70] Az 1997. évi LXVII. törvény a bírák jogállásáról és javadalmazásáról részletesen meghatározza a bírák szolgálati viszonyára, a bíró jogaira és kötelességeire, a bírákkal kapcsolatos munkajogi kérdésekre és fegyelmi felelősségére vonatkozó szabályokat. Külön rendelkezik az ülnökök jogállásáról és javadalmazásáról is. A törvény megismétli azt a rendelkezést, hogy a bírót a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel. Ezt követően a bíróvá kinevezés feltételeit határozza meg, s szól arról, hogy a bírói állás betöltésére pályázatot kell kiírni. A pályázat kiírására a helyi bíróság esetében a megyei bíróság elnöke jogosult, az ítélőtáblán lévő bírói állásra az ítélőtábla elnöke ír ki pályázatot, a Legfelsőbb Bíróságon lévő bírói állásra pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöke. A pályázati kiírásban a pályázat elnyeréséhez szükséges valamennyi feltételt fel kell tüntetni. A törvény a bírák elmozdíthatatlanságára vonatkozó garanciális szabályokat is meghatározza. A bírót első kinevezésekor az OIT, ezt követően a Legfelsőbb Bíróságra ennek elnöke, az ítélőtáblára ennek az elnöke, a megyei bíróságra, továbbá a helyi és munkaügyi bíróságra a megyei bíróság elnöke osztja be. A bíró beosztásához, illetve kijelöléséhez a bíró hozzájárulása szükséges. A bírót a megyei bíróság illetékességi területén belül bírói beosztásba ideiglenesen más szolgálati helyre lehet kirendelni igazságszolgáltatási érdekből. A bíró kérelmére másik bíróságra áthelyezhető. A hivatásos bírák nem lehetnek tagjai pártnak, és politikai tevékenységet nem folytathatnak. A bíró a tisztsége ellátásán kívül csak tudományos, művészi, irodalmi, oktató- és műszaki alkotómunkát végezhet keresőtevékenységként. Ha a bíró országgyűlési vagy önkormányzati képviselőjelöltként, illetőleg polgármesterjelöltként indul a választáson, bírói tisztségéből fel kell menteni. A bíró nem lehet gazdasági társaság és szövetkezet vezető tisztségviselője, felügyelőbizottságnak pedig tagja sem. A törvény az összeférhetetlenségnek más eseteit is megállapítja. [7 1 ] Az ügyészségről szól az 1972. évi V. törvény. Ennek a rendelkezései közül a büntetőeljárás számára jelentőséggel bír különösen az a kijelentés, amely szerint az ügyészség felügyeletet gyakorol a nyomozás törvényessége fölött, képviseli a vádat a bírósági eljárásban. Ugyancsak fontosak azok a szabályok, amelyek szerint az ügyészi szervezetet a legfőbb ügyész vezeti és irányítja, az ügyészek neki alárendelten működnek (1., 5., 6. §). Megjegyezhetjük tehát, hogy az ügyészek – eltérően a bíróktól – nem függetlenek, hanem hierarchikusan felépített szervezet tagjaiként tevékenykednek. Az ügyészségi törvényt módosította az 1991. évi LXII. törvény, amely a vezető ügyészi állásoknak pályázat alapján való betöltését rendelte el. A törvény össz- ügyészi értekezletet intézményesít, amely a legfőbb ügyész számára véleményt nyilvánít a vezető ügyész kinevezéséről. Az alkotmány tiltja az ügyészek párttagságát és politikai tevékenységét, a bírákhoz hasonlóan. A legfőbb ügyészt az alkotmány értelmében az Országgyűlés választja. Voltak azonban számottevő törekvések, amelyek az ügyészi szervezetnek a Kormányhoz való hozzárendelését szorgalmazták, oly módon azonban, hogy emellett biztosíttassék a szervezet és a legfőbb ügyész függetlensége. [7 2 ] Az 1997. évi LXX. törvény módosította a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvényt. A módosító törvény kimondja egyebek között, hogy a legfőbb ügyész tanácskozási joggal részt vehet az Országgyűlés ülésein, valamint az Alkotmánybíróság teljes ülésein, és a Legfelsőbb Bíróság előtti jogegységi eljárásban gyakorolja a külön törvényben meghatározott jogkörét. A módosító törvény – a bírósági szervezeti törvénnyel összefüggően – az ítélőtáblák mellé rendeli új intézményként a fellebbviteli főügyészségeket, illetőleg a katonai fellebbviteli főügyészségeket. Az ügyészségi szervezeti törvény (Ütv.), illetőleg annak módosítása továbbra is biztosítja az ügyészek mentességét a büntetőeljárás megindításával kapcsolatosan. A legfőbb ügyészt az Országgyűlés, a többi ügyészeket, ügyészségi titkárt, fogalmazót és nyomozót pedig a legfőbb ügyész hozzájárulása nélkül őrizetbe venni, ellene büntető-, illetőleg szabálysértési eljárást indítani, 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI vagy ilyen eljárásban kényszerintézkedést alkalmazni -a tettenérés esetét kivéve – nem lehet (6. §, illetőleg az Ütv. 23. §-a). A 2002. évi XXII. törvény az ítélőtáblák mellett létesített fellebbviteli ügyészségek székhelyét jelöli ki. [7 2 ] Az ügyvédekről az 1998. évi XI. törvény rendelkezik, amely a korábbi jogszabályok helyébe lép. A törvény egyebek között hangsúlyozza, hogy az ügyvéd e tevékenységében szabad és független, és nem vállalhat olyan kötelezettséget, amely a hivatásbeli függetlenségét veszélyezteti. A törvény meghatározza az összeférhetetlenség eseteit. Az ügyvéd nem állhat munkaviszonyban, szolgálati viszonyban, de végezhet tudományos, művészeti, sport- és oktatói tevékenységet, és lehet választottbíró. Az országgyűlési és helyi önkormányzati, illetve társadalombiztosítási önkormányzati képviselői jogviszonyt is elláthat. (Kétségtelen, hogy az összeférhetetlenségnek egyik legvitatottabb kérdése, hogy az országgyűlési képviselői tevékenység és az ügyvédi tevékenység mennyiben egyeztethető össze, teremt-e összeférhetetlenséget, vagy sem.) A törvény újra megerősíti, hogy az ügyvédet titoktartási kötelezettség terheli minden olyan tényt és adatot illetően, amelyről a hivatásának ellátása során szerzett tudomást, és ez a kötelezettsége a megbízási jogviszony, illetőleg az ügyvédi működés megszűnése után is fennmarad. A törvény utal az ügyvédek kártérítési felelősségre, amely őket a Ptk. szabályai szerint terheli, de az ügyvéd az ügyvédi tevékenysége körében okozott károk megtérítésére köteles felelősségbiztosítási szerződést kötni, és azt az ügyvédi tevékenységének tartama alatt fenntartani. A törvény részletesen szabályozza az ügyvédi kamarák feladatát, az ügyvéddé válás feltételeit, az ügyvédek kötelességeit, beleértve a fegyelmi felelősséget is. [74] A rendőrségről az 1994. évi XXXIV. törvény szól. Meghatározza a szervezetét, feladatait, működésének általános elvi és részletes szabályait. A rendőrség feladata többek között a bűnmegelőzés és a bűnüldözés. Az ügyekben első fokon – ha jogszabály másként nem rendelkezik – a rendőrkapitányság jár el. A rendőrség bűncselekmény elkövetésének megelőzésére, az elkövető kilétének megállapítására, elfogására titokban is gyűjthet információt (63. §). A titkos információgyűjtés bírói engedélyhez van kötve magánlakás átkutatása, telefonlehallgatás esetén. A büntetőeljárás körébe tartozó más rendőrségi feladatokat és jogosultságokat a Be. határozza meg. [75] 2. A büntetőjog A büntetőjogot és az eljárási jogot korábban egy diszciplínának tartották, ami megőrződött az „anyagi” (materiális) és az „alaki” eljárási büntetőjog kifejezésekben. A büntetőjog egységesnek tartott tartományát hazánkban az elmélet még a múlt század derekán is három részre osztotta: az általános, a különös (részletes) részre és az eljárásra. De a kodifikációk során (1843, 1878, 1896) már különválik a büntetőjog és az eljárási jog, s mindkettőt külön-külön kódexbe foglalták. A büntetőjogban kifejeződik az államnak az az igénye, hogy felelősségre vonja, szankcióval sújtsa a bűncselekmény elkövetőjét. Minden büntető törvénykönyv különös részének szövege ezt világosan kimondja: „aki. bűncselekményt követ el. büntetendő”. Az állam a Btk.-ban kifejezett büntetéshez való jogát csak büntetőeljárás útján bíróság előtt érvényesítheti, amint ezt a bírósági út kizárólagosságáról szóló alkotmányos elv is tanúsítja. A büntetéshez való jog ebben erősen különbözik a polgári jogi igénytől, amely kielégíthető, elrendezhető peren kívül is. A szoros kapcsolatot a büntetőjog és az eljárási jog között ez a sajátosság teremti meg. Minthogy a büntetőeljárási jog végül is azt szabályozza, hogyan kell gyakorlatban alkalmazni és érvényesíteni a büntetőjogot, érthető, miért van az, hogy a büntetőeljárási jog intézményeit, terminológiáját át- és átszövik a büntetőjogi fogalmak, mint a bűntett, vétség, büntethetőséget kizáró, megszüntető okok, büntetés stb. Mindazonáltal a büntetőeljárási jognak megvannak a saját külön intézményei, fogalmai, terminológiája. [76] 3. Az alkotmányjog Az alkotmányba kívánkozik három olyan fejezet, amelyeknek különösen nagy jelentőségük van a büntetőeljárási jog számára. Ezek: a bíróságokról és az igazságszolgáltatásról, az ügyészségről és az állampolgárok jogairól szóló fejezetek. A bírói szervezetről és igazságszolgáltatásról szóló 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI fejezet meghatározhatja a bíróságok feladatát, szervezetét, a társas bíráskodás, a (népi) ülnökök részvételének elvét, a bírói függetlenség, a védelem elvét és másokat is. Az ügyészségről szóló fejezet a legfőbb ügyész és az ügyészség feladatait, a vádemelés és képviselet feltételeit és kötelességét állapítja meg. A hatályos alkotmánynak az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit megállapító XII. fejezetében elhelyezett 57. §-a kinyilvánítja a bíróság előtti egyenlőséget és mindenkinek azt a jogát, hogy az ellene emelt bármely vádat a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az alkotmány kinyilvánítja a védelemhez való jogot, a jogorvoslati jogosultságot, és megfogalmazza a büntetőtörvény visszaható hatályának a tilalmát. Az Alkotmánybíróság határozatainak értékelése során figyelembe kell venni, hogy az alkotmány az egyes (konkrét) büntetőeljárásokban nem jelenik meg közvetlen jogforrásként, de a büntetőeljárási jog normái, intézményei, garanciái közül számos egyenest az alkotmányból eredeztethető. Az Alkotmánybíróság felállításával a büntetőeljárási normák alkotmányosságának vizsgálata előtt is megnyílt az út. Az Alkotmánybíróság megsemmisíti a jogszabályt teljesen vagy részben, ha alkotmányellenességét állapítja meg (1989:XXXII. tv. 40. §). Ezt tette például a törvényességi óvásra vonatkozó rendelkezésekkel. A büntetőeljárási normák alkotmányossági vizsgálata az Alkotmánybíróság általános gyakorlata szerint nemcsak a szorosan a tárgyra vonatkozó alkotmányos rendelkezések szerint történik, hanem abban az egész alkotmány, a jogállam értelmezése is szerepet kaphat. A jogszabály megsemmisítésével az Alkotmánybíróság nem válik jogalkotó szervvé, a tevékenységét legfeljebb negatív jogalkotásnak tarthatjuk, amikor a jogrendszerből olyan normákat iktat ki, amelyeknek megállapította alkotmányellenességét. Az Alkotmánybíróság – amint azt a 14/2002. (III. 20.) AB határozatában is kimondta – számos határozatában vizsgálta a bírói hatalmi ág függetlenségének és a bíróságok pártatlanságának alkotmányos követelményrendszerét, a bíróságnak és az ügyészségnek ebben betöltött szerepét. E fölfogásból kiindulva mondta ki az 1998. évi Be. ama rendelkezésének alkotmányellenességét – és azt megsemmisítette –, amely szerint a bíróság hívja fel a távollevő ügyész figyelmét a vádkiterjesztés lehetőségére. Ez esetben ugyanis az eljárási funkciók összekeverednek, a bíróság kilép igazságszolgáltatási feladatköréből, és vádkezdeményezőként jelenik meg. – Az Alkotmánybíróság működése során az 1973. évi és az 1998. évi Be. több rendelkezésének (például a kártalanításra vonatkozó szabályoknak) az alkotmányellenességét állapította meg. [7 7 ] 4. Nemzetközi egyezmények Magyarország csatlakozott számos nemzetközi egyezményhez, amelyek egyes cselekmények bűncselekménnyé nyilvánítását, illetőleg azok üldözését írják elő. Ezeknek megfelelően kellett alakítani a belső jogot, és teljesíteni a vállalt nemzetközi kötelezettségeket. Nemzetközi egyezmény szól például a leánykereskedelemről, a kábítószer-kereskedelemről, a pornográfiáról, a légi közlekedés biztonságáról, a háborús bűncselekményekről, a népirtásról, a faji megkülönböztetésről, az apartheidről, a kínvallatás, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmáról és az ezek ellen való fellépésről. A büntetőeljárási jogra is vonatkozó egyik legjelentékenyebb egyezmény a [78] Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya (1966; kihirdette az 1976. évi 8. tvr.). A 9. cikke a személyi szabadság védelméről szólva egyebek között kimondja, hogy senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. A 14. cikk rögzíti az eljárás elveit, köztük: a törvény előtti egyenlőséget, a bírói függetlenséget és pártatlanságot, a tárgyalás nyilvánosságát, az ártatlanság vélelmét, a védelem jogát, az ügyfélegyenlőséget és az ügy megismerésére való jogot, az anyanyelv használatának jogát.A jogalkotásról szóló törvény (1987:XI. tv.) szerint az általánosan kötelező magatartási szabályt tartalmazó nemzetközi szerződést a tartalmának megfelelő szintű jogszabályba foglalva kell kihirdetni (16. §). Ezzel összhangban történt az egyezségokmány kihirdetése az akkori gyakorlatnak megfelelően törvényerejű rendeletben. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát időben megelőzte [79] a Rómában 1950-ben kelt Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről, az Emberi Jogok Európai Egyezménye (Konvenció, EJEE). Magyarország 1990-ben kinyilvánította a csatlakozási szándékát, és az Országgyűlés 57/1992. sz. határozatában megerősítette az egyezményt és az ahhoz tartozó kilenc kiegészítő jegyzőkönyvet; törvénybe iktatása az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt meg. Az egyezmény elvei azonosak az 1966. évi egyezségokmányéval; ez utóbbi annak rendelkezéseit tükrözi. Az EJEE azonban működteti Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bíróságát, amelyhez az elszenvedett


V. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI jogsérelem miatt a bíróság joghatóságát elismerő állam polgára panasszal fordulhat. Az Európa Tanács tagjai által megalkotott konvenció és az általuk létesített bíróság a rendszerváltozás előtt nem nyerhetett elfogadást a magyar kormány által, mert hiszen tagjai más politikai és szövetségi rendszerhez tartoztak. Elképzelhetetlen volt, hogy egy szocialista ország alávesse magát egy Nyugat-Európában szervezett és működő bíróságnak. A bíróság joghatóságának 1993-ban történt elismerése óta a bíróság gyakorlata a jogalkotásra jelentékeny hatással lehet, minthogy az egyezményben kifejezett elvek és szabályok bíróság általi értelmezését a jogalkotás figyelembe veszi. Számos nemzetközi egyezményhez csatlakoztunk, amelyek különböző cselekmények tilalmát tartalmazzák; a magyar törvényhozás eddig mindig arra vállalkozott, hogy a tiltott cselekményeket bűncselekménnyé nyilvánítsa, meghatározza a magyar Btk. logikája szerint a törvényi tényállást és a büntetést. Miután nincs egységes euro-Btk, az említett útról aligha lehet letérni. Hasonló a helyzet az eljárási jogban; például az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke igen fontos igazságszolgáltatási elveket deklarál, de a bíróságok a hazai Be. elvei szerint járnak el. Távolról sem elég az EJEE törvényben történő kihirdetése ahhoz, hogy az a magyar jogba teljesen besimuljon és hatályosuljon. A rendelkezéseit transzformálni kellett, ami részben már korábban megtörtént, így például meg kellett határozni, mennyi az őrizetbe vett személy bíróság elé állításának határideje; a magyar jog szerint nemcsak a gyanúsítottnak (mint az európai egyezmény szerint), hanem a sértettnek és másoknak is joga, hogy általa értett nyelven kapjon az eljárásban tájékoztatást, sőt hogy az anyanyelvét használja. Arról nem is szólva, hogy különböző nemzetközi normák összhangját is (például az ENSZ 1966. évi egyezségokmánya és az 1950. évi EJEE között) a hazai jogban kell megteremteni.

5. V. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG HATÁLYA [80] A büntetőeljárási jog személyi és területi hatálya igazodik a büntetőjoghoz: ha valamely ügyben a magyar büntetőtörvényt kell alkalmazni, akkor az eljárást is a magyar jog szerint folytatják le. Az eljárási jog azonban a Btk. normáit figyelembe véve tartalmazhat szabályokat a nemzetközi vonatkozású eljárásokról (kiadatás, büntetőeljárás felajánlása, külföldi ítélet érvényének elismerése, büntetés végrehajtásának átvétele), ami részint a hazai büntető jogszabály hatályának érvényesítéséről való lemondást jelent a nemzetközi együttműködés jegyében. A büntetőeljárási jogszabály időbeli hatályának szabályai eltérnek a büntetőjog szabályaitól: a büntetőeljárást az eljárás idejében hatályos törvény szerint kell lefolytatni, ezzel szemben a bűncselekményt főszabályként az elkövetés idején hatályos törvény szerint kell elbírálni. Az eljárási törvénynek tehát van visszaható hatálya: nem a bűncselekmény elkövetésének idejében hatályos törvény szerint jár el a bíróság. Az új kódexhez kapcsolódó szükséges átmeneti intézkedéseket rendszerint külön jogszabály állapítja meg, amit azoknak terjedelme és a kódextől eltérő természete indokol. Kisebb módosító törvények rendszerint maguk állapítják meg a hatálybalépés szabályait.


6. fejezet - VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK 1. I. CÍM AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE [81] 1. Az alapelvek meghatározása Az alapelvek a büntetőeljárási jogban olyan általános tartalmú normák, amelyek jellemzik és meghatározzák a büntetőeljárás rendszerét, működését, az eljárásban részt vevők jogainak és kötelességeinek lényeges elemeit, és arra szolgálnak, hogy irányítsák az egész büntető-igazságszolgáltatás működését. Az alapelvek a büntetőeljárásban normaként jelennek meg, éspedig vagy kiemelt, nevesített formában (ahogyan az 1973. és 1998. évi Be.-ben), vagy nevesítés nélkül, amikor is a törvény egyes rendelkezéseiből az alapelvre következtetünk. 1973 előtt például az ártatlanság vélelmét a törvény nem határozta és nem nevezte meg, de a felmentő ítélet feltételeiből előtűnt ez a vélelem. Az alapelvek, mielőtt jogi normaként megjelennének, rendszerint feltűnnek jogi-politikai követelményként. Magyarország jogtörténetében különösen a XIX. század első felének van e tekintetben kiemelkedő jelentősége. Amikor a polgári átalakulásért folyt a politikai küzdelem, akkor ennek előtérbe állított része volt a büntetőeljárás korszerűvé tételét célzó törekvés is. Ezt kifejezték néhány világosan megfogalmazott és kinyilvánított tételben, mint a törvény előtti egyenlőség, a vádelvű eljárás, a védelem szabadsága, az esküdtbíróság. Szalay László az esküdtbíróságról értekező munkája után (1841) a Pesti Hírlapban is rendszerbe foglalt és ismertetett néhányat azon követelmények közül, amelyek a büntetőeljárási jog átalakítására hivatottak. Cikksorozatában (1845-1846) a következő alapelveket tárgyalta: nyilvánosság, szóbeliség, szabad bizonyítási rendszer, esküdtbíróság (néprészvétel). A kinyilvánított követelményeket az 1843/44. évi törvényjavaslatokba foglalták, és azok tovább hatottak azután is, hogy a javaslatok meghiúsultak. Az 1896. évi Bp. előkészítése során a szakmai viták középpontjába különösen a vádelvű eljárás és az esküdtbíróság kérdései kerültek, míg a többi elv, követelmény addigra vitán felülivé, evidenssé lett. A büntetőeljárás rendszere és az alapelvek között szoros kölcsönös összefüggés van. Az eljárás rendszerét (vádelvű, inkvizíciós, vegyes) a benne uralkodó elvek adják (jellemzik). Meghatározott alapelvek meghatározott rendszert hoznak létre, és ezért ha valaki az egyik vagy másik eljárási rendszert akarja megvalósítani, akkor annak azt a reá jellemző elvekre kell felépítenie. Találhatók alapelvek, amelyek eltűrnek kivételt (officialitás, nyilvánosság, közvetlenség stb.), de az esetek túlnyomó többségében mégis érvényesülnek, ezért megmarad rendszerjellemző tulajdonságuk is. Más alapelvek azonban nem tűrnek kivételt (bírói függetlenség, védelem joga, ártatlanság vélelme stb.), mert kivételekkel olyan súlyosan sérülnének, hogy már nem volnának rendszerjellemzőek. Az említett különbségek azonban nem szolgálhatnak alapelvek rangsorolásának alapjául. A jogi-politikai követelményként megfogalmazott alapelvek a törvényhozás, a kodifikáció számára szolgálnak zsinórmértékül a jogi intézmények megformálása, a részletek kidolgozása, a szövegkészítés során. A már jogi normává lett alapelvek érvényesítése jogi úton kikényszeríthető, és a gyakorlatot irányító szerepük van mind a jogalkalmazásban, mind a jogértelmezésben. [82] 2. Az alapelvek száma A büntetőeljárási alapelvek körének meghatározása közben az elmélet szembe találta magát azzal a kérdéssel is: hány általános természetű elvi tételt kell alapelvként kezelnie, és van-e az alapelvek között olyan vezéralapelv, amelyre valamennyi többi visszavezethető. 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK Ami az első kérdést illeti: kétségtelen, hogy találhatók olyan általános szabályok, amelyeknek érvényesítése fontos követelmény, mint például az eljárás alapossága, gyorsasága (időszerűsége), a hatóságok elfogulatlansága (pártatlansága), a kényszerítő intézkedések törvényessége és mások. Az alapelvek túl nagy száma, inflációja azonban az elértéktelenedésükhöz vezet, és arra is alkalmas, hogy az eljárási rendszernek ne a lényegi jegyeit emelje ki. Egy-egy eljárási rendszer lényegi jegyeit kifejező olyan normákat (elvi tételeket) célszerű alapelvként kezelni, amelyeket az eljárás története ilyenként igazolt, és a tudomány általánosan elismert. Az alapelvek – a magyar jog története is ezt igazolja – az elméleti véleményütközések, a társadalmi változásokért folytatott küzdelem során fogalmazódtak meg és hitelesíttettek. [83] A büntetőeljárás elméletében van olyan nézet, amely szerint található egy vezéralapelv (centrális alapelv), amelyből egyik-másik eljárási rendszer felépül, és amely köré csoportosul a többi alapelv. Ilyenként kezelik a vádelvet, a kont- radiktórius eljárás elvét a róluk elnevezett eljárásban, esetleg az ártatlanság vélelmét, illetőleg a másik rendszerű eljárásban az inkvizíciós elvet. Az elméletnek vonzó vonása, hogy kísérletet tesz olyan büntetőeljárás felépítésére, amely egy axiómából kiinduló zárt logikai rendszert alkot. Az élő büntetőeljárási jogok azonban szükségleteket kielégítő pragmatikus, elvek közötti kompromisszumokat elfogadó rendszerek (mint említettük, érvényesülnek az elvek kivételei is), és ezenfelül nem mindegyik alapelv következik egy centrális elvből. Például a kontradiktórius tárgyalás lehet akár nyilvános, akár zárt; az inkvizíciós per lehet akár szóbeli, akár írásbeli stb. Sokkal több joggal állítható, hogy valamely eljárási rendszerben az elvek kölcsönös kapcsolatára az egymást kiegészítő jelleg a jellemző, és egyik-másik nélkül a rendszer csonka volna. Némely elvek között lehet azonban szoros kapcsolat: a kontradiktórius eljáráshoz hozzátartozik a szóbeliség, nyilvánosság és mások, a védelem jogához az ártatlanság vélelme; nem csak és nem is elsősorban logikai, hanem történeti okok miatt. [84] 3. Az alapelvek jogforrás szerinti eredete A büntetőeljárási alapelvek, amint már említettük, kiemelten, nevesítve szerepelhetnek a kódexben (törvényben), esetleg egy fejezetben összegyűjtve vagy a nélkül is. Az 1896. évi kódex első fejezete az Általános rendelkezések címet viselte, de a mai felfogásunknak megfelelő elveket csak az első paragrafusa deklarált: a vádelvet és a bírói út kizárólagosságát (1. §). „Bűnvádi ügyben bírói eljárás csak a törvény értelmében, vád alapján és csak az ellen indítható, akit bűntett, vétség vagy kihágás nyomatékos gyanúja terhel. Bűncselekmény miatt nem alkalmazható más büntetés, mint amelyet bírói hatalommal törvényesen felruházott hatóság törvényesen eljárva kimondott.” A többi alapelvet a törvény más rendelkezéseiből lehet megállapítani, illetőleg reájuk következtetni. Az 1951. évi III. törvény a büntető perrendtartásról az I. fejezetében tárgyalja az „alapvető elvek”-et. Itt nyilvánítja ki a törvény: a személyi szabadság biztosítékait, a bírói út kizárólagosságát, az eljáró hatóságok pártatlanságát, a szabad bizonyítást, az eljárásmegindítás törvényességének követelményét, a nyilvánosságot, az anyanyelv használatának biztosítását. Más alapelvek, például a védelem joga, a közvetlenség, az ártatlanság vélelme a törvény egyéb rendelkezéseiből következnek. Az 1973. évi Be. az I. fejezetben deklarálja a büntetőeljárás alapelveit, nevezetesen: a hivatalból való eljárás elvét (2. §), az ártatlanság vélelmét (3. §), a személyi szabadság és más állampolgári jogok biztosítását (4. §), a bizonyítékok szabad értékelését (5. §), a védelemhez való jogot (6. §), a jogorvoslati jogosultságot (7. §), az anyanyelv használatát (8. §), az eljárási feladatok megoszlását (9. §), a szóbeliséget és közvetlenséget (10. §), a tárgyalás nyilvánosságát (11. §). Az 1998. évi Be. takarékosan bánik az alapelvek fölsorolásával, nem itt szerepelteti a bizonyítékok szabad értékelését, a nyilvánosságot, a közvetlenséget, hanem ezek a törvény más megfelelő helyén jelennek meg. Ez a Be. az 1-9. §-ban a következőket sorolja és határozza meg: az eljárási feladatok megoszlása, jog a bíróság eljárásához, a bizonyítási teher, a védelem joga, a hivatalból eljárás, az ártatlanság vélelme, az önvádra kötelezés tilalma, az anyanyelv használata. [85] Az 1989-ben módosított alkotmány X. fejezete a bírósági szervezetről szólván deklarálja a bírósági út kizárólagosságát, a bíróságok függetlenségét, a társasbíráskodást és az ülnökök részvételét. A XII. fejezet az alapvető jogok és kötelességek körébe sorolja a bíróság előtti egyenlőséget; azt, hogy a vádat független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el; az ártatlanság vélelmét; a jogot a védelemre; a jogorvoslati jogosultságot.


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK [86] 4. Alapelvek a nemzetközi normákban A büntető igazságszolgáltatás elveinek súlyát emeli, hogy többet közülük nemzetközi jogi normák is deklaráltak. Jelentékeny jogforrás az ENSZ 1966. évi Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, amelyet Magyarországon az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet hirdetett ki. A büntetőeljárás számára különösen a 9. és a 14. cikk tartalmaz fontos iránymutatásokat, habár más cikkek hatását, amelyek néhány büntetőjogi elvet rögzítenek (6-8., 10., 11. cikk), a büntetőeljárási jogban ugyancsak nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyezségokmány 9., 14. cikkének legfontosabb tételei a személyi szabadság biztosítékairól, a büntetőeljárás, illetőleg az igazságszolgáltatás elveiről szólnak. A 9. cikk többek között kimondja, hogy „senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró vagy törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani.” A 14. cikk a magyar jogban is ismert elveket rögzít: a bírák függetlenségét, a pártatlan bíróság követelményét, az ártatlanság vélelmét, az anyanyelv használatát, a védelemhez való jogot, a jogorvoslati jogosultságot. A magyar törvényhozás az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amely a büntetőeljárás számára is irányadó elvi tételeket deklarál – köztük: • a személyi szabadság biztosítékait (5. cikk); • a jogot arra, hogy a vádról független, pártatlan bíróság tisztességes (fair) nyilvános tárgyaláson döntsön (6.1. cikk); • az ártatlanság vélelmét, a jogot a védekezésre és a védelemre, a tolmács igénybevételére, a tárgyaláson való aktív részvételre (6.2. cikk). Az egyezmény rendelkezései tehát olyan szabályokat tartalmaznak, amelyek eljárási alapelvként foghatók fel, és amelyeket a magyar alkotmány és a Be. is kinyilvánít. Az egyezmény által létesített Strasbourgban székelő Emberi Jogok Európai Bíróságához eljuthatnak természetes személyek panaszai, amennyiben azt állítják, hogy az egyezményben meghatározott jogok megsértésének áldozatai. E jogi útnak a megnyitása erős garanciája lehet az emberi jogok, köztük a processzuális jogok védelmének. [87] [87] 5. Az alapelvek és a garanciák A garanciák (biztosítékok) és az alapelvek nem azonos, de nem is ellentétes vagy egymást kizáró fogalmak. Az alapelvek felfogásunk szerint a garanciák közé tartoznak; az utóbbiak tágabb kört ölelnek fel, és a rendeltetésük is szélesebb az alapelvekénél. A büntetőeljárási garanciák arra hivatottak, hogy szolgálják a büntetőeljárás feladatainak a teljesítését, nevezetesen a büntetőjog alkalmazását a bűncselekmény elkövetőire, de csak reájuk, és hogy mentsék az ártatlanokat. A garanciákat • a jogban, • az igazságszolgáltatás jogilag szabályozott szervezetében, • a jogon kívül eső társadalmi-politikai feltételekben kereshetjük. A jogi garanciák a sértett vagy a terhelt – és végeredményben a társadalom – oldalán állnak, az ő alapvető eljárási jogaikat óvják. [88] A jogi garanciák jogi elvek, jogintézmények, normák, amelyeknek megtartása jogi eszközökkel kikényszeríthető. A garanciáknak adhatunk olyan tág értelmezést, hogy közéjük sorolhatók akár technikai jellegű eljárási szabályok is, például különféle határidők, rendelkezések arról, hogy a tanú mely személyi adatait kell rögzíteni, az ítélet szerkezetében mely rész legyen elöl, mely a végén. De ha minden szabályt garanciális természetűnek 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK tartunk, akkor eltűnik a garancia külön szerepe. Ezért kell kiemelni azokat az eljárási célokat, jogtárgyakat és intézményeket, amelyekkel kapcsolatban garanciákról beszélünk. Ilyen lehet különösen a legalitás, officialitás (az eljárás hivatali kötelességből), az elfogulatlan, pártatlan igazságkeresés, a személy sérthetetlensége és szabadsága, a tisztességes bánásmódban való részesítése, a jog a védelemre. Az itt példaként felsoroltak mindegyikének biztosítására a jog szabályokat fogalmazott meg, és jogintézményeket létesített. Ezeknek nyomatékot ad a jogorvoslati jogosultság: az a jogi lehetőség, hogy a sérelem orvoslását az érdekelt magasabb fórumtól kérje. A jogi garanciák egymáshoz kapcsolódó, részben hierarchikusan felépített rendszert alkotnak. Az elfogulatlan, pártatlan, igazságos és méltányos igazságszolgáltatásnak garanciája lehet többek között különösen: a független bíróság, az ártatlanság vélelme, a kontradiktórius eljárás. De ezek megtartása is garanciákat kíván, olyanokat, mint a bírák kizárására vonatkozó szabályok, a felmentő ítélet kimondásának kötelessége in dubio, a „fegyverek egyenlősége”. (A sor folytatható, míg eljuthatunk a végére, és végül is a „quis custodiat custodes” [ki őrizze az őrzőket] kérdés mintájára megkérdezzük: ki garantálja a garanciákat?) [89] Az igazságszolgáltatás szervezetének felépítésében a garanciákat főként az jelenti, hogy az eljárási funkciók ellátására egymástól nem függő szervezetek jöttek létre: a nyomozó hatóság, ügyészség, ügyvédség, bíróság. Mindegyik szervezetnek vannak elveken nyugvó belső működési normái: a fölé-, alárendeltségi viszony a bűnüldöző szerveknél, a titoktartás az ügyvédségnél, amelyek ugyancsak bizonyos irányba mutató garanciák. Ám a legfontosabb szervezeti garancia a bírák függetlensége. [90] 6. A politikai biztosítékok szerepe. A közvélemény A magyar múlt tanulságai igazolták, hogy a jogi garanciákat támogató politikai biztosítékok és akarat nélkül a jogi garanciák nem hatásosak, és számos esetben egyáltalán nem működnek. Csupán meddő deklarációkká válnak a jogi garanciák és a szervezeti elvek, mihelyst a politikai hatalom nem engedi érvényesülésüket, nem garantálja működésüket, önkényesen dönt a vádemelésről, korlátozza a védelmet vagy a bírói függetlenséget. A hétköznapi, köztörvényi ügyekben is eltűnhetnek a politikai garanciák, ha az igazságszolgáltatást mindenestől nem a törvényeknek, hanem az önkényesen meghatározott politikai célkitűzéseknek rendelik alá, és ezeknek érdekében nyomás alá helyezik. A társadalomban a büntető igazságszolgáltatásról nem mindig alakul ki hízelgő kép. Aki ugyanis mint gyanúsított, majd vádlott és elítélt szenvedi meg a büntetőeljárást, gyakran tagadja az őt sújtó ítélet igazságosságát. A sértett, az áldozat és a társadalom más tagjai ezzel szemben lassúnak, lagymatagnak és nemritkán túlságosan enyhének tartják az igazságszolgáltatást. A véleményeket két – ellentétes eredményre vezető-tapasztalat is alakítja: egyfelől a félelem a hatalom visszaéléseitől, amelyet táplál a visszaemlékezés a törvénytelen perek időszakára, másfelől a bűnözés mértékének most megélt robbanásszerű növekedése, eldurvulása, szervezettsége, transznacionálissá válása és a bűnözésnek való kiszolgáltatottság érzése. Emiatt a büntető igazságszolgáltatást ambivalens érzések kísérik: egyrészt félve az áldozattá válástól szilárd közbiztonságot fenntartó erős bűnüldöző hatalmat és kemény ítélkezést igényelnek, másrészt a hatalmi visszaélésektől tartva korlátozott bűnüldöző, ítélkező hatalmat óhajtanak. A bűnözéstől való félelemben sokan úgy gondolják, hogy a gyanúsítottat, vádlottat megillető jogok: az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog az akadálya az eredményes bűnüldözésnek és a büntető igazságszolgáltatásnak, hogy a garanciákban nincs egyensúly a társadalom és a terhelt érdekei között, a mérleg mindig a terhelt javára billen. E felfogást talán helyeselni lehetne, ha volna arra garancia, hogy a nyomozás, az eljárás mindig csak elkövető – tettes, bűnrészes – ellen indul, hogy csak őket érik kényszerintézkedések, hogy bíróság elé mindig csak bűnöst állítanak. Ám garanciát erre senki sem tud adni – nem azért, mert a vádló önkényeskedik talán, hanem mert az igazság megállapításának vannak korlátai. A büntetőeljárás elveivel – amelyek javarészt az eljárás bírósági szakaszára vonatkoznak – nem áll ellentétben a jól szervezett, képzett, jól felszerelt bűnfelderítő és bűnüldöző apparátus, ami éppen a társadalom által is óhajtott egyensúly garanciája lehet. [91]


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK 7. Elavultak-e az alapelvek? Az elismert eljárási elvek hiánya, a garanciák általános működésképtelensége minden történelmi ismeret szerint végül is a büntetőeljárás, a büntető igazságszolgáltatás súlyos zavaraihoz, sőt teljes deformá- lódásához vezetett. Az irodalomban azonban olyan nézetekre is rá lehet bukkanni, amelyek szerint a büntetőeljárás mai felépítése, elveivel, garanciáival együtt, elavult, minthogy javarészt a XVIII-XIX. században uralkodóvá vált eszmékre vezethető vissza. Az ilyen elveken felépülő büntetőeljárásokkal szerzett gyakorlati tapasztalatok azonban azt igazolják: az elismert elvek és garanciák nem akadályai annak, hogy a bizonyításban új krimináltechnikai, természettudományi módszerek meghonosodjanak, annak, hogy ezzel kitolják a bizonyíthatóság határait, és növeljék az igazság megtalálásának esélyeit, egzaktabbá téve a perbeli (ítéleti) igazság megállapítását. Ugyanakkor az elvek alkalmazásának terjedelme és értelmezése – összefüggésben más elvekkel – nem érinthetetlen dogma. A tárgyalás nyilvánosságának ügye például új dimenziót kap a telekommunikációs lehetőségek felhasználásával vagy tilalmával, avagy a tanúvédelem igényeinek jelentkezésével. Az elismert elvek és garanciák lényegi tartalmuk megőrzése mellett képesek alkalmazkodni a változó körülményekhez, sőt átalakulhatnak, mint például a néprészvétel, amely az esküdtbíróság helyett az ülnökbíráskodásban jelenik meg. [92] 8. Az alapelvek osztályozása A büntetőeljárásban ismert elvek többféle szempont alapján osztályozhatók. Megkülönböztethetők egyfelől általános jogelvek, amelyek az egész jogrendszer jellemzésére hivatottak (népfelség, törvényesség, jogegyenlőség, méltányosság), másfelől a speciálisan büntetőeljárási elvek. A jogforrás szerint feltüntethetjük a büntetőeljárás alkotmányos elveit (amelyeket alkotmány határoz meg) és másokat. A leggyakrabban alkalmazott felosztás szerint megkülönböztethetnek szervezeti és működési alapelveket: az elsőbe tartozik például a bíró függetlensége, a társas bíráskodás, a másikba az officialitás, a védelem elve. Az elvek felosztásának, rendszerezésének a hatályosulásukra nincs befolyása: nem attól függ az erejük, az alkalmazásuk kivételnélkülisége, hogy milyen osztályba tartoznak. Az osztályok megállapítása különben is bizonyos fokig mesterkélt: a szervezeti elvek például a szervezet működése közben érvényesülnek, és ennyiben működési elvként is felfoghatók; az alkotmány terjedelmétől, koncepciójától függ, milyen processzuális elveket fogad magába, ezért az elvek forrása szerinti felosztás ugyancsak sok esetlegesség hordozója.

2. II. CÍM BÍRÓI FÜGGETLENSÉG. TÁRSASBÍRÁSKODÁS. EGYESBÍRÓ [93] 1. A bírói függetlenség A bírák függetlensége társadalmi és politikai követelmény, amely ha realitás, akkor működtet minden más garanciát, ha pedig nem, akkor veszélybe kerül vagy egyenesen hiábavaló a többi. Az államhatalmi ágak elválasztásának általánosan elfogadott tartalma szerint a hatalmi ágak egyike (a törvényhozó, végrehajtó mellett) az igazságszolgáltatásban érvényesülő bírói hatalom. Történetiségükben nézve az államhatalmi ágakat, észlelhetjük, hogy az elválasztásuk nem minden kornak, társadalmi rendszernek, hatalmi struktúrának volt a sajátja, és hogy elismerésük esetén is változnak. A magyar jogfejlődésben is az államalapítás idején az ítélkezés a király (fejedelem) dolga volt, és később, amikor már önálló bírói fórumok is kialakultak (például a hétszemélyes tábla), a végrehajtó és a bírói hatalom szervei a vármegyékben még egybeestek. A bírói hatalom elválasztását a végrehajtó hatalomtól a kiegyezés után az 1869. évi IV. törvénycikk rendelte el, kimondván, hogy az „igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik”, és körvonalazta a bírói függetlenséget. E törvény óta ez az intézmény és elv jelszószerűen él, és mára a bírói függetlenségnek nagyjából letisztult jogi jelentésű fogalma van. A bírói függetlenség formuláját a hatályos jogban az alkotmány adja meg: „A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve.” [50. § (3) bek.] A bíró függetlensége azt jelenti, hogy a bíró a tényállás megállapításában, a jogalkalmazásban mindenfajta felsőbbség utasítása nélkül, függetlenül cselekszik. Nincs előre megrendelt ítélet, és a bírónak nincs is felsőbbsége a törvényen és lelkiismeretén kívül abban, mit tart igaznak, mi a törvény és mi az igazság. „Oly helyzetben kell lenni – írta Eötvös József – amelyben személyes kár vagy haszon nélkül kimondhassa ítéletét s mindamellett függésben maradjon a törvénytől.” A bírói függetlenség nem jelenti a társadalmi rendszertől, a kortól, a benne uralkodó eszméktől való függetlenséget, vagy elszigetelődését a környezettől, hiszen a bíró is a társadalom tagja. A bírói függetlenségnek 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK ugyancsak nem mond ellent sem a törvényben körvonalazott és szabályozott együttműködés a perbeli felekkel, a szakértőkkel, tanúkkal, indítványaik, véleményük, nyilatkozatuk meghallgatása, sem a más bíróságok vagy bírósági tanácsok által elemzett és általánosítható joggyakorlatnak a figyelembevétele. [94] 2. A bíróságok szervezeti és a bírák személyi függetlensége Az 1989. évben módosított alkotmánnyal megkezdett politikai, jogi változások szükségszerű elemévé vált az igazságszolgáltatás függetlenségének, a bírói tevékenység önállóságának a megerősítése. Már az alkotmány is a 3. §-ában kimondta, hogy „.egyetlen párt sem irányíthat semmiféle állami szervet” (amibe természetesen a bíróságok is beleértendők), 50. §-ában pedig: „A bírák nem lehetnek tagjai pártnak, és politikai tevékenységet nem folytathatnak.” Az alkotmány 48. §-a a bírói függetlenség több garanciáját deklarálta: „(1) A Legfelsőbb Bíróság elnökét a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja, elnökhelyetteseit a Legfelsőbb Bíróság elnökének a javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A Legfelsőbb Bíróság elnökének megválasztásához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. (2) A hivatásos bírákat törvényben meghatározott módon a köztársasági elnök nevezi ki. (3) A bírákat tisztségükből csak törvényben meghatározott okból és eljárás keretében lehet elmozdítani.” A bírák politikai pártoktól való deklarált függetlensége és kötelező pártsemlegessége mellett szükséges volt újra rendezni a végrehajtó hatalom és a bíróságok viszonyát. E feladat megoldására vállalkozott az 1972. évi Bsz.-t módosító 1991 :LXVII. tv. (Bsz.-novella). Ez a törvény a bírák által választott (addig nem ismert) bírói testületeket intézményesített (összbírói értekezlet, megyei bírói tanácsok, Országos Bírói Tanács). Csak e testületek egyetértésével gyakorolhatja az igazságügyminiszter jogosítványait költségvetési, bér- és létszámfejlesztési ügyekben. A bíróságok szervezeti és a bírák személyi függetlenségének garanciáit megerősítette és továbbfejlesztette a Bsz. – az 1997. évi LXVI. törvény és a bírák jogállásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény. (Ezek ismertetése a kötet 67-70. pontjában olvasható.) A bírói függetlenség magában hordozza a bírói önkény lehetőségét. A büntetőtörvények szabatos, egzakt megfogalmazása, az eljárási jog elvi felépítése, különösen a vádló (bűnüldöző) és ítélkező funkció elválasztása, a védők és képviselők közreműködése, jogorvoslati jogosultság és más szabályok hivatottak a bírói önkény kiküszöbölésére. [95] 3. Társasbíráskodás elve A társasbíráskodás – mint szervezeti alapelv – a kollektív döntés követelményének kifejezése az igazságszolgáltatásban. A társasbíráskodásnak ma három fő típusát különböztethetjük meg: az esküdtbíráskodást, a hivatásos bírákból alakult tanácsokban való bíráskodást és az ülnökbíráskodást. [96] 4. Az esküdtek Az intézményt a magyar jog a feudalizmus korától, már a XV. századtól kezdve ismerte. Törvény rendelte el, hogy minden megyében válasszanak négy derék embert, akik az alispánnal és a szolgabírákkal együtt szolgáltatnak igazságot. A mai értelemben vett esküdtbíróság Magyarországon a polgári átalakulás felé induló társadalom szülötte: első ízben az 1848. évi sajtótörvény (XVIII. tc.) létesített sajtóügyek elbírálására esküdtszéket, mert ebben látták a független bíráskodás lehetőségét, ami a szólásszabadság, véleménynyilvánítás garanciája lehet. Az 1896. évi Bp. által létrehozott esküdtszék európai minták szerint két testületből állt, az esküdtek testületéből (12 fő) és a hivatásos bírákból alakított tanácsból (bíróság). A tárgyalást a hivatásos bíró, az esküdtszék elnöke vezeti, ő határozza meg az eldöntendő kérdéseket, és ezekről a tárgyalás után az esküdtek szavazással döntenek. Majd a bíróság hoz ítéletet: felmenti a vádlottat, ha a verdikt „nem bűnös” volt, és büntetést szab ki, ha a verdikt „bűnös”. A magyar esküdtszék nem követte a francia rendszert, az ún. tény- és jogkérdés szétválasztásával. Az esküdtek mind a tény-, mind a jogkérdésről (milyen bűncselekményt követett el a vádlott) döntöttek, ha azonban az esküdtszék a vádlottat bűnösnek mondta ki, és a bíróság valamennyi tagja arról volt meggyőződve, hogy az


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK ügy lényegében a vádlott sérelmére tévedtek, a bíróság a további eljárást felfüggesztette, és az ügyet indokolás nélkül határozattal a legközelebbi ülésszak esküdtbírósága elé utasította. Magyarországon az esküdtbíróság rövid ideig működött, 1914-ben már az esküdtszékekre vonatkozó törvényrészt módosították, az esküdtbíróság jogkörét korlátozták, 1919-ben ideiglenesen felfüggesztették, majd soha újra fel nem élesztették. Az esküdtbíráskodás, az ún. laikus elem részvétele a bíráskodásban, a felvilágosodás korának filozófiájára vezethető vissza. E szerint a józan emberi értelem képes megállapítani a való tényállást, a valóságnak megfelelően képes az igazság felderítésére. Éppen azért a bíráskodásba be kell vonni a polgárokat, és csak a jogi kérdéseket kell rábízni a hivatásos jogászokra, a bírákra. Az esküdtbíráskodás – mint politikai intézmény – a polgárság intézménye volt, az esküdtté választás során nem a származás, hanem a vagyon, illetőleg a műveltség volt az irányadó. Az esküdtbíróságokat működésük során számos bírálat, kifogás érte, főként szubjektivizmusuk miatt; amiatt, hogy az esküdtek érzelmileg könnyen befolyásolhatók, többet adnak az érzelmekre, mint a rációra, ítélkezésük nem felel meg a tárgyilagosság és a logika szigorú törvényeinek. [97] 5. A hivatásos bírákból alkotott bírói testületek Korábban a feudalizmus idején a társasbíráskodást gyakorló bírói testületek tagjai nemritkán egyúttal állami, városi, egyházi stb. funkcionáriusok, tisztviselők voltak, akik a főurak, főpapok, nemesek, városi polgárok köréből kerültek ki. Nem voltak hivatásos bírók, és nem kellett jogászoknak lenniök. Városokban például a bírót a polgárok közül választották, ő volt egyúttal a magisztrátus feje. Szabad királyi városokban első fokon a város tanácsa, másodfokon a tárnokmester ítélkezett. Szakképzett jogász vagy jogi gyakorlattal rendelkező személy a városi igazságszolgáltatásban a jegyző volt. Magyarországon a felső, a földesúri, a vármegyei bíráskodást szintén nem csak szakképzett férfiakból alakult testületek látták el. Az egyik felsőbíróság, a hétszemélyes tábla elnöke (1848 előtt) a nádor, illetőleg az országbíró volt, tagjai között 5 főpap, 6 főúr és 9 nemesi ülnök foglalt helyet. Törvényes ítélethez 11 fő jelenléte volt szükséges. Látható tehát, hogy a hivatásos bírákból álló bírói testület csupán az utolsó másfél század fejleménye. Hivatásos bírákon egyetemi jogi végzettséggel és szakvizsgával rendelkező személyeket értünk. A ma hatályos törvény szerint hivatásos bíróvá az a büntetlen előéletű, magyar állampolgár nevezhető ki, akinek választójoga, egyetemi jogi végzettsége van, jogi szakvizsgát tett, bírósági titkár, ügyész stb. volt, s a pályaalkalmassági vizsgálaton megfelelt. Az 1869. évi IV. törvénycikk 6-7. §-a azt mondta ki, hogy bírói hivatalt az viselhet, aki életének 26. évét betöltötte, jogi végzettsége van, háromévi jogi gyakorlaton volt, s bírói vagy ügyvédi vizsgát tett. Ettől az időtől kezdve intézmé- nyesedik a hivatásosjogász-bíráskodás, amely mellett különböző mértékben és súllyal a laikus bíráskodás helyet kapott. A jogászi elem azonban mindig jelen volt az igazságszolgáltatásban, tehát már a feudális igazságszolgáltatásban is. Egyfelől a nem hivatásos bírák, különösen a magyar nemesség tagjai többnyire jogi képzettséggel rendelkeztek, másfelől a tisztán laikus bírák mellett a titkárként működő személy jogász vagy jogi gyakorlattal rendelkező személy volt. Magyarországon az esküdtszék működésének megszűnte után (1919) 1949-ig (kivéve a népbíróságokat és munkásbíróságokat) kizárólag hivatásosjogász-bírás- kodás folyt. Az elsőfokú bírósági tanácsok általában az elnökkel együtt háromta- gúak voltak, némely politikai ügyekben ötös tanácsokban ítélkeztek. Emellett kiterjedt volt az egyesbíráskodás. A ma hatályos magyar jog a kizárólag hivatásos bírákból álló tanácsok működését csak a jogorvoslati eljárásban ismeri. [98] 6. Az ülnökbíráskodás Az ilyen bíráskodás olyan tanácsokban folyik, amelyekben hivatásos bírák és az ülnökök (népi ülnökök) azonos jogokkal rendelkezve egy testületet alkotnak. A tanács elnöke hivatásos bíró, akinek azonban kiterjedt pervezetési jogai vannak. Magyarországon ülnökbírákkal elsőként a népbírósági tanácsok (1945. évi VII. törvény, 1957. évi 34. sz. tvr.) és a munkásbíróságok (1947. évi XXIII. törvény) működtek, amelyeknek hatásköre kiterjedt a háborús és 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK népellenes, majd az államrend elleni (1946. évi VII. törvény szerinti) bűncselekményekre, illetőleg a munkásbíróságoké a gazdasági bűncselekményekre. A „népi ülnök”-rendszert az 1949. évi XI. törvény és az 1949. évi alkotmány (XX. törvény) vezette be. A tanácsok kezdetben mind az első, mind a másodfokon népi ülnökökkel működtek. Az 1954. évi eljárási reform óta azonban (amikortól kezdve a másodfokú bíróság nem döntött ténykérdésekről, hanem csak jogi kérdésekről és az ítélet megalapozottságáról) az ülnökbíráskodás az első fokra szorult vissza. A tanács rendszerint három tagból áll, közülük az elnök a hivatásos bíró, ketten pedig az ülnökök. Bonyolult ügy elbírálására alakítható öttagú tanács, amelynek összetétele két hivatásos bíró és három ülnök. Az ülnökök tehát mindig számbeli fölényben vannak. Az ülnökbíráskodás mellett felsorakoztatható érvek kétfélék. Az egyik csoportba tartoznak általában a kollegiális (testületi) ítélkezés mellett szóló érvek: a „több szem többet lát” érve, a véleménycsere, a megvitatás lehetősége, az elfogulatlanság és a függetlenség nagyobb esélye, a befolyásolás veszélyének csökkentése. Ide tartozik az is, hogy az ülnökök korrigálhatják a hivatásos bírák rutin alapján való ítélkezésének egyoldalúságát. A másik érvcsoportban az kap hangsúlyt, hogy a néprészvétel a büntetőhatalom gyakorlásában az ülnökök által látszik biztosíthatónak. Az ülnökbíráskodásra alapított igazságszolgáltatás elméleti előnyeit azonban a hazai gyakorlati tapasztalatok nem mindenben igazolták. Az ülnökök többnyire nem váltak a hivatásos bírák egyenrangú partnereivé, a tárgyalás menetében passzivitásukkal tűntek ki, az ítéletalkotásukban az érzelmi elemek nagy súlyt kapnak. Az ülnök- (1990-ig népi ülnök) bíráskodás válságos időkben nem tudta megóvni az igazságszolgáltatás függetlenségét, és nem vált a törvénysértő ítélkezés gátjává. Emellett a népi ülnökök választása és a kijelölés módszerei is nélkülözték az elfogulatlanság, sőt az alkalmasak kiválasztásának kellő garanciáit is. A klasszikus esküdtbíróságok Európa-szerte tapasztalható visszaszorulása után az ülnökbíráskodás foglalta el a helyüket, igazolván életképességét; ennek feltétele azonban, hogy működésének garanciáit megteremtsék. [99] 7. Az egyesbíró intézménye A büntető igazságszolgáltatásban valamilyen formában mindig jelen volt az egyesbíró, különösen a kisebb súlyú büntetőügyekben, amelyeket a történelem folyamán többnyire kihágásként bíráltak el. Az 1896. évi Bp. szerint a járásbíróság kizárólag egyesbíróként működött, míg a törvényszék, az ítélőtábla, a Curia társasbíróságként járt el. A törvénykezés egyszerűsítéséről rendelkező 1930. évi XXXIV. törvény azonban néhány bűncselekmény elbírálását a törvényszéknél is egyesbíróra rábízta. Az 1949. évi XI. törvény a népi ülnökök rendszerének bevezetésével megszüntette az egyesbíráskodást, és általánossá tette a társasbíráskodást. Majd újabb fejleményként az 1972. évi Bsz. (bírósági szervezeti törvény) 11. §-a megengedte, hogy az eljárási törvények által meghatározott ügyek elbírálását megint egyesbíróra bízzák. Az 1973. évi Be. a vétségi ügyeket utalta egyesbíró elé. Ugyancsak egyesbíróra tartoznak a különleges eljárások, és egyesbíróként jár el a büntetés-végrehajtási bíró is (1979. évi 11. sz. tvr.). Az egyesbíró intézményét az 1998. évi Be. is megtartotta, lényegében azonos terjedelemben. Az egyesbírói intézmény mellett szól az eljárás egyszerűsítésének, gyorsításának a lehetősége, az egyéni felelősség súlyának a növekedése, az igazságszolgáltatás költségeinek a csökkentése. Ellene szól a hivatalnoki jelleg kidomborítása (hacsak nem választott laikus bíró az egyesbíró), és a társasbíráskodás minden lehetséges előnyének az elvesztése. Az egyesbíráskodást a hatályos alkotmány és az 1972. évi bírósági szervezeti törvény a társasbíráskodás alóli kivételként engedi meg. Az 1997. évi Bsz. azonban nem tesz különbséget: „A bíróság egyesbíróként vagy tanácsban jár el.” (15. §) Az egyesbírói eljárás gyakorisága az elsőfokú tárgyaláson mintegy 60%-os.

3. III. CÍM A LEGALITÁS ÉS AZ OFFICIALITÁS. AZ OPPORTUNITÁS [100] 1. A legalitás és az officialitás meghatározása a Be.-ben A legalitás a büntetőeljárásban az a követelmény, hogy a bűncselekményeket, értve ezen minden bűncselekményt, az erre hivatott szervek derítsék fel, és biztosítsák a büntetőtörvények alkalmazását; az officialitás értelmében pedig e tevékenység a hatóságok feladata. E két követelményt a Be. a következőképpen határozza meg: >6. § (1) A bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa. 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK (2) Büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján, és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel.< A büntetőügyek kezelésében a legalitás (törvényesség) és officialitás (az eljárás megindítása és lefolytatása hivatalból) a büntetőeljárásnak két olyan követelménye, amelyeket egymással összefüggésben szokás bemutatni. Az összefüggés egyfelől azon alapul, hogy az officialitás által vezérelt büntetőeljárási rendszerben a legalitás megvalósítása éppen azon múlik, miként, milyen hatásfokkal érvényesül az officialitás, másfelől azon a felfogáson, hogy a legalitás legjobban az officialitás által érvényesíthető. [101] 2. A történelmi előzmények és a szervezeti feltételek A legalitás és az officia- litás elvként lassú történelmi folyamatban tudatosodott és fogalmazódott meg. A büntetőeljárás nem az officialitás csúcsán kezdődött, és a legalitásnak jelszóként való megjelenését is igazán csak a legújabb korban ismerhetjük fel. A sérelem megtorlása kezdetben a közösség (csoport, törzs) feladata volt, és bosszúként (vérbosszú) öltött testet, később meg lehetett váltani a bűnt engesztelő áldozattal. Amikor pedig (a következő korszakban) az állam átvette a sérelmek, az erőszakos cselekmények, a hűtlenség megtorlásának terhét, és azokat az állam a tekintélyén esett sérelemnek nyilvánította, a sérelemből bűncselekmény, a bosszúból büntetés lett. Ezzel a felfogással párhuzamosan nem épült még ki az officialitást érvényesítő specializált bűnüldöző szervezet, de az állam mégsem volt oly gyámoltalan, hogy ne talált volna módszereket önnön védelmére. Szükség esetén kirendeltek vádlót a polgárok közül, vagy a hazaárulás felderítésére hivatalos személyeket jelöltek ki. Sokáig hatott és gátolta is az officialitás általánossá válását a bűncselekmények római jogból ismert felosztása magánüldözés alá eső vétségekre (delictum) és hivatalból üldözendő bűntettekre (crimen), ami például a magyar jogban még a XIX. században is erőteljesen érvényesült. A hivatásos, általános jogkörű bűnüldöző, különösen a vádlói testület kialakulása tehát még váratott magára, és amikor kiteljesedett, az összefüggött a bűncselekmények közjogi felfogásával, a centralizált hatalom mindenütt való jelenlétével, az eljárás inkvizíciós jellegének erősödésével. Általános az a vélemény, hogy Európában végül is a francia abszolutizmus adott példát a közvádlói szervezet, az ügyészség megalakítására, amikor is az 1670. évi büntetőeljárási törvény, csekély kivétellel, teljességgel az ügyész kezébe helyezte a közvádlói tisztet. [102] 3. Magyarországi előzmények és szervezeti feltételek Magyarországon sokáig tartotta magát a „magánbűnök” csoportja (közéjük sorolták például az erőszakoskodást, levelek elfogását, becstelenítést, magánhamisításokat), amelyek vád és vizsgálat alá nem kerültek, míg valaki azt nem követelte, mondván hogy egyenesen az ő jogait sértették meg. A feudális kor törvényszéke előtt közvádlóként a tiszti ügyész (fiscus magis- tratualis), a törvényben felsorolt hűtlenségi perekben (felségsértés, béketörés, bűntettes megszöktetése) a királyi főügyész (fiscus regius) lépett fel. Az úriszéken a vád képviseletére eleinte szintén nem működött specializált szervezet. Maga a sértett, emberölési ügyekben a legközelebbi hozzátartozó vagy helyette a földesúr (magistratus) emelt vádat (lépett fel keresettel). A XVI. századvégétől alkalmaznak állandóan vagy egy-egy alkalomra joghoz értő személyt, aki vádlóként, más esetben védőként lépett fel. A bűnüldözés és a vádképviselet teljes államosítása és centralizálása – amikortól már az officialitás következetes érvényesítéséről szólhatunk – azután következett be, hogy az 1871. évi XXXIII. törvénnyel felállították a királyi ügyészséget. Az ügyészség (államügyészség) lényeges szervezeti változások nélkül érintetlenül megmaradt addig, míg az 1949. évi alkotmány megfogalmazta az Országgyűlés által választott legfőbb ügyésznek alárendelt, az igazságügyi minisztertől független ügyészi szervezetet. Ez azonban csak 1953ban – az 1953. évi 13. sz. törvényerejű rendelettel – állt fel, és szervezeti modelljét tekintve mind a mai napig érintetlenül megmaradt. Az 1881. évi III. törvény megszüntette a vármegyei közbiztonsági szolgálatot (pandúrság, pandúrok), és felállította a városokon kívül illetékes csendőrséget. Az 1881. évi XX. törvény államosította Budapest Székesfőváros rendőrségét, és ezzel megkezdődött a városokban működő államrendőrségnek – mint bűnüldöző szervezetnek – az országos kiépítése, ami csak 1919-ben fejeződött be. A szocialista állam kiépítése során tovább folytatódott az officialitás és egyben a centralizáció igényeinek megfelelő bűnüldöző szervezet kiépítése. Ennek megfelelően csendőrséget az 1690/1945. ME. sz. rendelettel


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK már 1945-ben feloszlatták, és létrehozták az egész országban az egységes, a belügyminiszternek alárendelt államrendőrséget. Az 1946 után a rendőrségen belül mindinkább önállóan működő államvédelmi osztályok a rendőrség kötelékéből kiváltak, és 1949-ben Államvédelmi Hatósággá (ÁVH) szerveződtek. Ez a szervezet folytatta a nyomozást az állam elleni, a szabotázsnak minősített ügyekben, és az eljárási törvény normáit rendszerint félretéve konstruálta és előkészítette a történelemből ismert koncepciós pereket. Az 1956. évi 35. tvr.-rel az ÁVH-t szervezetileg feloszlatták, átadván jogkörét a BM szerveinek. [103] 4. A legalitás értelmezése és a kivételek A klasszikus büntetőjogi irányzatra alapított büntetőtörvények semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a tettest (elkövetőt) büntetni kell, aminek azután a legalitás elvének olyan értelmezése felelt meg, amely szerint az elkövetett bűncselekményt feltétlenül üldözni kell, és miatta büntetést kell alkalmazni. E követelmény megvalósítása legeredményesebben az officialitás által érhető el. Az officialitás és a klasszikus büntetőjogi felfogásra alapított legalitás sohasem vált igazán kivételt nem tűrő szabállyá. Kisebb-nagyobb mértékben mindig megengedték, hogy a sértett beleegyezése is szerephez jusson a büntetőeljárás megindításában és folytatásában. A magánindítvány volt az az egyik intézmény, amely mint az officialitás alóli kivétel kizárta néhány bűncselekmény üldözését hivatalból, a sértett beleegyezése nélkül. Hasonló hatása van a magánvád intézményének, amely lehetővé teszi, hogy a vádfunkció ellátása a hatóságtól magánszemélyhez kerüljön, és az ő belátásától függjön a vádemelés, ami tehát sem a legalitás, sem az officialitás érvényesülésének nem kedvez. Ezeken felül is láthatunk intézményeket, jelenségeket, amelyek a legalitás és officialitás árnyalt értelmezésére intenek. Az első repedést a klasszikussá merevített legalitás értelmezésén az 1878. évi Btk. I. novellája, az 1908. évi XXXVI. törvénycikk okozta, a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztésével, illetve a fiatalkorúak próbára bocsátásával. Ezek az intézmények ugyanis megelégedtek azzal, hogy az elkövetőt a fenyegetettség állapotába helyezték, és megengedték, hogy ténylegesen büntetés nélkül maradhasson. A legalitás ezután már nem értelmezhető úgy, hogy a bűncselekményt büntetésnek kell követnie, hanem szankciónak; a felelősségre vonás tehát már nem egyértelmű azzal, hogy a bűnöst megbüntetik. Vagyis a legalitásba az is belefér, hogy végrehajtható büntetés helyett más szankciót alkalmaznak, intézkedést vagy a büntetés-végrehajtás felfüggesztését. [104] 5. A legalitás kivételeket eltűrő követelmény Következetes érvényesítésének ellentmond minden olyan jogi intézmény, amely az elkövetett bűncselekmény meg nem büntetését engedi, lett légyen szó, akár kegyelemről, akár az elkövető és a sértett közötti – büntetőjogi szankciót elhárító – megegyezésről. A legalitás, aminthogy egyfelől fontos és nélkülözhetetlen biztosítéka a jogbiztonságnak, az állampolgárok személyi és vagyoni biztonságának, nem lehet másfelől akadálya annak, hogy a polgárok jogbiztonságát a büntetőjogiaknál kevésbé drasztikus és szükség esetén humánosabb eszközökkel szavatolja. A legalitás követelményeit gyakorlatilag legerőteljesebben egyrészt a latens bűnözés, másrészt a bűncselekmények fel nem derített elkövetőinek halmaza töri át. Ezeknek mértéke nem kis részben függ a sérelmet szenvedett emberek feljelentési hajlandóságától, valamint a bűnüldöző szervek készségétől és kapacitásától. Az állami szervekre háruló – az officialitásból fakadó – bűnüldözési tevékenység az állam szolgáltatása a polgárai számára, a jogaik megvédésének egyik garanciája. Az újkori államokban szinte elképzelhetetlen, hogy tétlenek maradjanak az államok, és kizárólag a sértettekre hárítsák a bűnüldözés terheit. A magányos sértett nem is volna képes eszközök híján szembeszállni a sérelmére cselekvő elkövetőkkel, különösen a szervezetten megjelenő veszélyes bűnözéssel. A fellépés a bűncselekményekkel, elkövetőikkel szemben régtől fogva már nem magánügy, ahogy a bűncselekmény sem csak az egyén sérelme, hanem a közösségé, az államé is. [105] 6. Opportunitás Amikor a törvény megengedi a legalitás mellőzését, azt rendszerint a jogpolitika által meghatározott célszerűségi, hasznossági okokból teszi. A legalitással szemben érvényesülő célszerűséget az eljárásban opportunitásnak nevezzük. Az opportunitás mint a legalitás követelményének ellentétje azon az elképzelésen nyugszik, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott esetekben mellőzhető 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK (elkerülhető), ha ez több haszonnal jár, mint az eljárás végigvitele. Az opportunitás alkalmazása vagy a felelősségre vonás teljes mellőzését, vagy annak feltételektől függő mellőzését engedi. A Be. intézményei (rendelkezései) közül az opportunitás megnyilvánulásai főként a következők: • a nyomozás részbeni mellőzése az olyan bűncselekmény miatt, amelynek az elkövetett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége [187. § (1) bek.]. Ugyanez okból a vádemelés részbeni mellőzése (220. §), illetőleg a tárgyaláson az eljárás megszüntetése [332. § (2) bek.]; • a nyomozás megszüntetése az együttműködő gyanúsítottal és a fedett nyomozóval szemben (192. §); • a vádemelés elhalasztása és magatartási szabályok megállapítása a gyanúsított számára (225. §); • az eljárás felfüggesztése, ha ettől a tartási kötelezettséget elmulasztótól a kötelezettség teljesítése várható [266. § (1) bek.]; • a büntetés kiszabásának mellőzése a Btk.-ban meghatározott valamely okból [330. § (1) bek. c) pont]. Az eljárásban a célszerűségi igények figyelembevételére az Európa Tanács is ösztönzött. Az Európa Tanács 1987. évi ajánlásával, amellyel a büntetőeljárás egyszerűsítését, az igazságszolgáltatás gyorsítását kívánta szolgálni, illetőleg erre buzdítani, egyebek között a vádhatóság diszkrecionális jogkörének az elvét tartotta bevezetendőnek. Az ajánlás azt a véleményt juttatta kifejezésre, hogy a vádhatóság diszkrecionális jogkörét, ennek alkalmazási körét ki kell terjeszteni, amennyiben a tagállamok történelmi fejlődése és alkotmánya ezt lehetővé teszi, vagy olyan intézkedéseket kell megvalósítani, amelyeknek azonos a hatásuk. Európa számos országában különböző mértékben teret engednek az opportunitás érvényesítésének, főként azzal, hogy az ügyészségre bízzák annak elbírálását, indokolt-e a vádemelés, és ebben a jogkörében eljárva az ügyészség a közérdekkel összhangban jogosult a vádemelést mellőzésére. [106] A jogi irodalomban alkalmazzák a diverzió fogalmát is. Ennek jelentése: főként a kisebb súlyú bűncselekmények elintézése a büntető igazságszolgáltatáson kívül, bűnösség kimondása nélkül. A diverzióban az opportunitás érvényesül megfelelő eljárási formák között, aminek alapja azonban a büntetőjog rendelkezése is lehet. A diverzió keretében elképzelhető a büntetőjogi felelősség felváltása fegyelmi felelősséggel vagy társadalmi felelősséggel (társadalmi bíróságok segítségével, amire volt példa a magyar büntetőeljárási jogban). Diverzió az is, ha az eljárási törvény megengedi a teljes mentességet, mint például a már hatályon kívül helyezett 221. § tette (elenyésző súlyú cselekmény esetén). A mentesség azonban lehet feltételhez is kötött, például a vádemelés elhalasztása, ha a gyanúsított vállalja az alkohol- vagy kábítószer-függőségből való gyógyítást. Ezekben az esetekben azonban a diverzió – a büntetőjogi felelősség mellőzése, illetőleg a büntetőjogi következmények felváltása mással – csak akkor lesz teljes, ha a törvényben előírt feltételek a valóságban teljesülnek. [107] Az ügyészi diszkrecionális (mérlegelési) jog jelentékeny mértékű kiterjesztése azonban aggályokat támaszthat különösen azokban a jogrendszerekben, amelyekben az ügyész, ügyészségi szervezet nem független a végrehajtó hatalomtól. Attól tartanak ugyanis a bírálók, hogy az eljárás, illetőleg a vádemelés mellőzése számos esetben nem közérdekből történik, hanem illetéktelen befolyásolás eredményeként. Az ügyészi diszkrecionális jog, amelynek folytán a vádemeléstől az ügyész eltekinthet, kiveszi az ügyet a bírósági eljárás hatóköréből, nem olyan eljárásnak az eredményeként jelenik meg, amelyben a garanciák (például a nyilvánosság, az ügyfelek jogegyenlősége, a méltányos eljárás) elvei megfelelően érvényesülhetnek. [108] 7. Az officialitás téves kiterjesztése a bíróságra A Be. a 6. § (1) bekezdésében az officialitás követelményét merő félreértésből a bíróságra is kiterjesztette. A bíróság ugyanis hivatalból eljárást nem indít, hanem csak vád alapján jár el, és a feladata a vádról való döntéssel, nem pedig az eljárás lefolytatásának kötelességével jellemezhető. Ahogy már volt róla szó, az officialitás történetileg mint a magánbűnüldözés, a magánvád ellentétje alakult ki, és mint ilyent kell ma is kezelni. Törvényhozói tévedés tehát a Be. 6. § (1) bekezdésében az utalás a bíróság kötelességére.


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK

4. IV. CÍM A VÁDELV. AZ ELJÁRÁSI FELADATOK MEGOSZLÁSA. A KONTRADIKTÓRIUS ELJÁRÁS ELVE [109] 1. A vádelv és az eljárási feladatok megoszlása a Be. meghatározásában A Be. a vádelvet tömören ekképp fogalmazta meg: >2. § (1) A bíróság az ítélkezés során vád alapján jár el. 1. A bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz.< A vádelv legfőbb jellemzői: • az eljárás csak az ellen és csak olyan cselekmény miatt folyik, amely miatt vádat emeltek; • a bíróság kötve van a vádhoz: arról a cselekményről kell döntenie, amely miatt vádat emeltek, és annak a személynek a bűnösségéről, aki ellen vádat emeltek (a bíróság vádhoz kötöttsége); • a vádról a vádló rendelkezik: módosíthatja, elejtheti a vádat; • a vádelvből következik, illetőleg ezzel függ össze az eljárási feladatok (funkciók) megoszlása. Ez utóbbit a törvény így fogalmazza meg: >A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül.< (1. §) A vádelv érvényesítése feltételezi, hogy a vádról a vád képviselőjétől különálló személy (fórum) dönt, vagyis hogy van olyan személy, aki elé döntés végett viszik, terjesztik a vádat, és ez természetesen nem azonos a vádlóval. A korrekt módon történő döntéshozás feltételezi azt is, hogy a vádlott a váddal szemben védekezhet – és ezzel már megvalósul az eljárási feladatok megoszlása a vád, a védelem és az ítélkezés (döntés) között. Az eljárási funkciók megoszlásának van még egy el nem hanyagolható jelentősége: megosztja a büntetőhatalmat. Az ügyész (közvádló) egyedül nem dönthet a bűncselekmény ügyében, és a bíróság sem ítélhet a bűncselekményről vád nélkül. Más szóval: az ügyész az elkövető felelősségre vonását csak a bíróság útján érheti el, és fordítva, a bíróság csak az ügyész kezdeményezésére ítélhet. [110] Ha a bíróságnak a vádban megjelölt cselekményről (vádbeli cselekményről) kell döntenie, ez indokolttá teszi a vádbeli és az ítéleti tényállás viszonyának vizsgálatát. A bíróságnak a teljes vádbeli tényállásról kell döntenie, vagyis azt „ki kell merítenie”. Nem teheti meg, hogy a tényállás valamelyik részéről hallgasson. A bíróságnak tehát döntési kötelessége van az egész tényállásra kiterjedően: bűnösséget mond ki, vagy felmentő ítéletet, vagy megszüntető végzést hoz a cselekmény minden egyes elemére nézve. (Ha pedig nincs hatásköre vagy illetékessége, az ügyet átteszi a döntésre hivatott szervhez.) A vádelv alkalmazásának következménye tehát a tettazonosság követelménye, vagyis hogy a bírósági döntésnek arról a tényállásról és csakis arról kell szólnia, amit vád tárgyává tettek: egyfelől azt ki kell merítenie, másfelől azonban nem terjeszkedhet túl azon. [111] A bíróság vádhoz kötöttsége nem jelenti azt, hogy a bíróság kötve van a cselekmény vádbeli jogi minősítéséhez, tehát a cselekményt jogában áll eltérően minősíteni. (Például sikkasztás helyett hűtlen kezelést, súlyos testi sértés helyett emberölés kísérletét állapíthatja meg, vagy fordítva.) A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azonban más állásponton van. Véleményük szerint törvénysértő, ha a bíróság a bűnösséget megállapító ítéletben más jogi minősítést alkalmaz, mint ami a vádban szerepel. A védelem ugyanis nemcsak a tényállásra, hanem annak jogi megítélésére is kiterjed, és a jogi érveit nem tudja kellően kifejteni, ha a cselekmény az ítéletben másképp minősül, mint ahogyan a vádban szerepel. A vádhoz kötöttség másik kérdése: dönthet-e a bíróság a vádról, ha az ügyész a vádat a tárgyaláson elejtette? A következetes álláspont szerint a bíróság ez esetben nem dönthet, hanem az eljárást megszünteti. Ezt az álláspontot fejezi ki az 1973. évi Be. [213. § (1) f) pont], valamint az 1998. évi Be. is [332. § (1) d) pont]. Nem 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK vitás azonban, hogy ez a megoldás aggályokat vethet fel. Ha ugyanis az ügyész tévedésből ejtette el a vádat, az ő tévedésének a következményei az eljárás megszüntetése után gyakorlatilag orvosolhatatlanok; illetve csupán új tények, új bizonyítékok alapján perújítással orvosolhatók. A törvényhozó korábban keresett más megoldásokat. Az 1962. évi Be. szerint, ha a vádat az ügyész elejtette, a bíróság erre hivatkozással az eljárást megszüntethette, ha azonban a vádelejtést nem látta indokoltnak, az eljárást folytatta, és ítéletet hozott (221. §). Volt egy másik megoldás is: rendkívüli perorvoslat (törvényességi óvás) kezdeményezése az ügyész téves vádelejtésének okából. A vádelven nyugszik a vádelvű eljárás, s ennyiben ez az elv eljárási rendszert meghatározó természetű. A vádelv végleges uralomra jutása a magyar büntetőeljárási jogban az 1896. évi Bp.-vel következett be. Akkor a kérdés a körül forgott, milyen mértékben legyen a büntetőeljárás vádelvű, illetőleg mennyiben érvényesüljön a nyomozó (inkvizíciós, vizsgálati, kutató) elv. A tudomány képviselői a vádelvű eljárás mellett foglaltak állást, de a bírósági eljárást megelőző eljárásban az inkvizíciós elv érvényesülését többen indokoltnak tartották. Az 1896. évi Bp. indokolása kifejtette, hogy jelentőségénél fogva az első helyre tartozik a nyomozó és a vádelv kérdésének tárgyalása, és azt tartották, hogy a Bp. a vádrendszert viszi keresztül. [112] 2. A nyomozó elv A nyomozó elv – mint a vádelv alternatívája – ugyancsak eljárási rendszert meghatározó jelentőségű. Mibenlétét röviden a következőkben foglalhatjuk össze: • az eljárás hivatalból indul; • az eljárás és a bíróság feladata az anyagi igazság megállapítása; • ennek érdekében a bírónak, illetőleg a vizsgálónak teljhatalma van a bizonyítás keretében; • az eljárás rendszerint titkos és írásbeli. Az erre alapított eljárásban a törekvés az anyagi igazság megállapítására és a vizsgáló bíró feladatának túlhajtása az eljárás eltorzulásával járt (főként a tortúra alkalmazása által), ezért a nyomozó elven alapuló eljárást általában meghaladottnak, elvetendőnek tekintették. A XIX. században azonban a túlzásoktól megtisztított vizsgálati elveket és eljárást alkalmazandónak tartották, főként az 1808. évi francia kódex mintájára. Ezen az alapon alakult ki a vegyes rendszerű eljárás. Ez az eljárási forma, amelyben mind a vádelv, mind a nyomozó elv bizonyos határok között érvényesül, Európa-szerte jelen van, az 1998. évi magyar büntetőeljárásban is. A vegyes rendszerű eljárásban a nyomozás (vizsgálat) a nyomozó elven nyugszik, a bírósági tárgyalás azonban vádelvű. A nyomozó (a vizsgálati) elv azonban a tárgyaláson is jelen van, amennyiben a bíró kötelessége, hogy az igazság megállapítása érdekében a vád, illetőleg a védelem indítványaitól függetlenül is bizonyítást rendeljen el. [113] 3. A kontradiktórius eljárás elve A kontradiktórius eljárás a vádelvnek és az eljárási feladatok megoszlása elvének a folyománya. A kontradiktórius tárgyalás elve két ellentétes érdekű fél, a vád és a védelem képviselőinek a jelenlétét feltételezi a tárgyaláson. A feleket a tárgyaláson főként a bizonyítás vitelében azonos jogok illetik meg: azonos jogaik vannak indítványok előterjesztésére, észrevételek megtételére, a kihallgatott személyeknek kérdések feltételére, perbeszéd előadására. A tisztán kontradiktórius tárgyalás, az ügyféli per akkor valósulhat meg, ha a kihallgatandó személyeket a felek hallgatják ki, nem a bíróság, és ha a bíróság alapvetően megmarad a per irányításának és a döntésre hivatott szervnek a szerepében. A kontradiktórius tárgyalás elméleti konstrukcióját azonban sokan kétségbe vonják. Rámutatnak arra, hogy az ügyész nem tekinthető csak az egyik oldalt képviselő ügyfélnek, minthogy nemcsak a terhelő és súlyosító, hanem az enyhítő és mentő körülmények figyelembevétele is kötelessége. Előfordulhat, hogy az ügyész a tárgyaláson a vádlott érdekében cselekszik, nem csupán azzal, hogy elejti a vádat, hanem például hogy a javára fellebbezést jelent be, vagy az ítélet jogerőre emelkedése után az elítélt érdekében perújítási indítvánnyal él. Rámutatnak arra is, hogy az államot képviselő ügyész a vád emelésével és képviseletével közhatalmat gyakorol, és nem állítható azonos szintre a vádlottal, aki adott esetben megbilincselve, letartóztatva áll a bíróság előtt. Szóvá teszik azt is, hogy a vádlott beismerése esetén nem bontakozik ki a felek között vita a tényállásról, nem szólván arról, ha az ügyész nincs is jelen a tárgyaláson. Az ellentétes perbeli oldalon álló felek nélkül tehát nincs kontradiktórius tárgyalás. 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK A kontradiktórius tárgyalás elvében mindazonáltal, a kritikák ellenére is annak az elméleti igénynek és gyakorlati lehetőségnek a törvényi kifejezését láthatjuk, hogy „hallgattassék meg a másik (mindkét) oldal is”, valamint azt, hogy a tárgyaláson a vádlott nem egyszerűen tárgya az eljárásnak és a bizonyításnak, hanem jogosítványokkal, alanyi jogokkal felruházott fél.

5. V. CÍM JOG A BÍRÓSÁGI ELJÁRÁSHOZ [114] 1. Jog a bírósági eljáráshoz >Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön.< [3. § (1) bek.] A Be.-nek ez a szabálya garanciális természetű, és kapcsolódik az eljárási funkciók megoszlásának elvéhez. Vádemelés után ugyanis nemcsak lehetőség, hogy a bíróság döntsön, hanem ez kötelesség is. E szabály alkalmazása azzal a következménnyel jár, hogy a vádemelés után az ügy (vád elbírálása) nem terelhető büntetőbíróságon kívüli útra, például közigazgatási fegyelmi eljárásra vagy akár polgári jogi útra. Ha a törvény célszerűségi okból vádemelés után megengedi a bírósági döntés elhalasztását (például a tartási kötelesség teljesítésének elősegítésére), a végleges döntés akkor is a bíróság feladata. Ez a szabály nem vonatkozik azonban a vádemelés elhalasztására mindaddig, amíg az ügyész nem emelt az ügyben vádat. 2. Jog a törvényes bírósághoz és bíróhoz A jog a bírósági eljáráshoz azt is jelenti, hogy a vádlottnak joga van a törvényes bírósághoz, vagyis hogy olyan bíróság járjon el, amelynek az ügyben van törvényes hatásköre és illetékessége. Ezt a követelményt a Bsz. 11. §-a ekként fejezi ki: „Senki sem vonható el törvényes bírájától. A törvény által rendelt bíró az eljárási szabályok szerint a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságon működő, az előre megállapított ügyelosztási rend szerint kijelölt bíró. Az ügyelosztási rendtől az eljárási törvényekben szabályozott esetekben, illetőleg igazgatási úton a bíróság működését érintő fontos okból lehet eltérni.” (11. §) A törvényes bírótól való elvonás tilalma elvileg kizárja, hogy az ügy elbírálására önkényesen – akár a vádlott javára, akár a terhére – elfogult bíróságot vagy bírót jelöljenek ki. E jognak a biztosítását szolgálja, hogy a tárgyalás megkezdése előtt, a tárgyalás megnyitásának keretében a vádlott mások mellett az ügy áttételét, valamint a tanács elnökének, tagjának, illetve a jegyzőkönyvvezetőnek a kizárását (283. §) indítványozhatja. A Be. a hatályon kívül helyezendő (semmis) ítéletek közé sorolja azt az ítéletet, amelyet a bíróság a hatáskörének túllépésével hozott [373. § II. c) pont]. Önmagában azonban a szabálytalan ügyelosztás nem szolgál még alapul a jogorvoslat benyújtására. Az erre való hivatkozás csak akkor vezethet eredményre, ha kimutatható, hogy a szabálytalan ügyelosztásnak lényeges hatása volt az ügy érdemi elbírálására. Érdemes megjegyezni, hogy a politikai leszámolás céljából nemritkán létrehoztak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságok mellőzésére különbíróságokat, amelyekben az elfogultság előre biztosított volt.

6. VI. CÍM AZ ÁRTATLANSÁG VÉLELME [115] 1. Az ártatlanság vélelmének szabályozása A magyar jogtudományban már a XIX. század elején megjelent és ismertté vált ez az elv. Törvényhozási szinten azonban kifejezetten (expressis verbis) 1973-ban jelent meg, habár az in dubio pro reo szabály formájában már az 1896. évi kódex is megfogalmazta. E törvény 326. §-ában ugyanis ez állt: „Felmentő ítélet hozandó: „.2. ha a vád alapjául vett bűncselekmény, vagy pedig az, hogy a vádlott követte el, nincs bizonyítva... ” Azóta ez a szabály minden kódexben benne van. Ma a magyar jog számára az ártatlanság vélelméről irányadó normák négy helyen találhatók: az 1976-ban kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányában, az 1989. évi alkotmányban, az 1993-ban kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezményében s az 1998. évi kódexben. A különböző forrásokban meghatározott ártatlanság vélelme között árnyalati eltérések vannak. Az alkotmány 57. §-a például így határozza meg az ártatlanság vélelmét. „A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.” Ezzel egyezően határozza meg a Be. 7. §-a: >Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg. < 74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK [116] Az európai egyezmény 6. cikkének 2. pontja szerint pedig: „Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.” A különbség tehát, amint az olvasható, abban fedezhető fel, hogy az idézett egyezmény nem nevezi meg a bíróságot, és nem jelöli meg a jogerős bírósági döntést, mint az ártatlanság vélelmének érvényesülési területét és annak határait. Az ártatlanság vélelme iránt a magyar jogirodalomban élénk érdeklődés mutatkozott meg az 1960-as évek elejétől kezdődően. Az elméleti vizsgálódások azonban nem minden ellenállás nélkül folytak, s többnyire politikai felhangot is kaptak. Ennek ellenére tanulmányok, vitacikkek jelentek meg e tárgykörről, amelyeknek hatása nem annyira a gyakorlatban, mint inkább az elméleti felkészülésben mutatkozott meg. Az akkor vizsgált és vitatott kérdéseket érdemes csokorba szedni, mert nem csupán elméleti-történeti érdekességek, hanem érvényességük máig hat. [117] 2. Az ártatlanság vélelmének történeti gyökerei Az egyik kérdés az ártatlanság vélelmének történeti gyökereire vonatkozott. Abban nagyjából egyetértés volt, hogy az 1789. évi francia emberi jogi deklarációig lehet visszanyúlni, kutatván a vélelem jelenkori európai felbukkanását, de többen rámutattak arra, hogy tulajdonképpen egy régebbi elv továbbéléséről van szó. Arról nevezetesen, hogy a (római jogi eredetű) jó hírnévhez való jog a praesumptio boni viri, az ártatlanság vélelmének formájában érvényesül a büntetőeljárási jogban. Abban azonban egyetértés volt, hogy az ártatlanság vélelme specifikusan a büntetőeljárásban érvényes, és csak a gyanúsítottat, illetőleg a vádlottat illeti meg. [118] 3. Az ártatlanság vélelmének jogi természete Ennek megállapításához tisztázni kellett, hogy az ártatlanság vélelme nem vélemény és nem szubjektív meggyőződés, hanem jogviszonyokat meghatározó norma, amely processzuális személyek egymáshoz való viszonyát határozza meg. Az ártatlanság vélelméből tehát objektív jogi helyzet következik, és ez nem vélemény, hanem vélelem. A vélelemnek, amint az közismert, a jogtudomány két fő nemét különbözteti meg: a megdönthető (megcáfolható) és a megdönthetetlen vélelmet. Az ártatlanság vélelme nyilvánvalóan az első csoportba sorolható, hiszen a büntetőeljárás célja éppen a vélelem megdöntése vagy fenntartása. De igaz-e, hogy az ártatlanság vélelme megfelel a vélelem fogalmának? Szabályos vélelemben ugyanis két tényt köt össze a jog, a vélelmező és vélelmezett tényt, nevezetesen: ha igaz A tény (amelyet bizonyítani kell), akkor a törvény akaratából bizonyítás nélkül is igaznak fogadjuk el a B tényt. Klasszikus példa lehet az apasági vélelem (a házasságban élés a vélelmező tény, az apaság a vélelmezett tény) vagy a holttá nyilvánítás, amelyben két tény szerepel. Az ártatlanság vélelméből hiányzik azonban a vélelmező tény, mert nincs szükség ártatlanságra mutató tényre ahhoz, hogy az ártatlanság vélelme éljen, nem kell bizonyítani semmilyen megelőző tényt, amiből majd a törvény az ártatlanságra való következtetést megengedné. Emiatt az ártatlanság vélelmét az úgynevezett ideiglenes igazságok körébe soroljuk, amelyek a vélelmezett tényekhez hasonlóan ugyancsak megcáfolhatók. Az ártatlanság vélelme e felfogás szerint nem igazi vélelem, hanem vélelemszerű jogi tétel. Ezzel azonban a bevett elnevezést, az ártatlanság vélelmét, távolról sem akarjuk ezentúl mellőzni vagy elvetni. [120] 4. A bizonyítási teher Az ártatlanság vélelmének egyik processzuális hatása abban van, hogy szabályozza a büntetőeljárásban a bizonyítási kötelességet, azaz: a bizonyítási terhet. Aki valamilyen tényeket állít, az köteles a valóságukat bizonyítani, tehát ha a vádló állítja, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, köteles erre bizonyítékokat felvonultatni. Ha a bűnösség megállapítására irányuló bizonyítás nem jár sikerrel, az ártatlanság vélelme nem dől meg, és a vádlottat felmentik. A Be. az ártatlanság vélelmétől elkülönítve, önálló paragrafusban rendelkezik annak hatásairól: a bizonyítási teherről és a kétséget kizáróan nem bizonyított tény értékéről: >A vád bizonyítása a vádlót terheli. A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.< (4. §) 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK [121] 5. A kétséges tények értelmezése Az ártatlanság vélelmének – a bizonyítási teher viselésének meghatározása mellett – másik hatása az in dubio pro reo szabályának érvényesülése, ami egyébként szorosan összefügg az első tétellel, vagyis hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet. Ez a gondolat és ennek jogi konzekvenciái jelentek meg más törvényi rendelkezésekben is, különösen a felmentő ítéletekre vonatkozó rendelkezések között. A bíróság ugyanis a vádlottat a vád alól felmenti akkor is, ha nincs bizonyítva bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a bűncselekményt a vádlott követte el. Más rendelkezésekkel való összevetése után kiderül, hogy míg más felmentési okok esetében bizonyos az ártatlanság, addig e felmentési okban az in dubio pro reo szabály rejlik, vagyis más szóval: ez felmentés a bűnösség bizonyosságának hiánya miatt. Ez a felmentési ok azokra az esetekre vonatkozik, amikor fennmaradnak ténybeli kételyek az elkövetést, a vádlott személyét, a bűnösségét illetően. A bizonyítékok nem győzték meg a bíróságot arról, hogy történt bűncselekmény, vagy ha történt, azt a vádlott követte el. Mondhatnánk, felmentés ez a valószínűség alapján, mert a bűnösség és az ártatlanság egyaránt valószínű, tehát nem dőlt meg az ártatlanság vélelme. [122] 6. Az ártatlanság vélelmének hatása a terhelt jogi helyzetére Az ártatlanság vélelme hatással van a terhelt általános processzuális jogi helyzetére – és ez e vélelem hatásának harmadik szférája. A terhelttel való bánásmódot elsősorban azok az eljárási szabályok határozzák meg, amelyek megállapítják processzuális jogait, és amelyek biztosítják e jogainak és alkotmányos szabadságjogainak a tiszteletben tartását. A törvény azonban nem minden részletet szabályoz. Sok olyan helyzet van, amelynek a megoldása az idők folyamán a gyakorlatban alakul ki. A büntetőeljárás kulturáltsága nemcsak azon mérhető le, hogyan tartják meg a törvény írott szavát, hanem azon is, hogyan oldják meg a szabályozatlan helyzeteket: milyen szituációkban tartják a vádlottat, valóban félnek vagy az eljárás tárgyának tekintik-e. A törvényben kifejezetten nem szabályozott helyzeteket az alapelveknek kell megfelelően megoldaniuk – ezeknek a rendszert általánosan meghatározó jelleg tulajdonítható. Az ártatlanság vélelméből kiindulva az eljáró hatóságoknak, bíróságoknak tudniuk kell, hogy a terhelt, a vádlott még nem elítélt, akkor sem, ha esetleg ők meg vannak győződve a bűnösségéről. Az ártatlanság vélelmének ez a hatásszférája a tisztességes (méltányos) eljárás fogalmi körébe tartozik. [123] 7. Kit köt az ártatlanság vélelme? Az ártatlanság vélelme hatókörének nem elhanyagolható lényeges kérdése: kit is kötelez a törvény által megkívánt magatartásra. Nincs kétség afelől, hogy az ártatlanság vélelme a büntetőeljárásra vonatkozó norma, tehát az eljárás azon alanyait köti, akik a gyanúsított, vádlott fölött valaminő hatalmat gyakorolhatnak. Az ártatlanság vélelme kötelezi a bírót – és ez felel meg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatának. A bíró számára az ártatlanság vélelme nem azt jelenti, hogy hinnie kell az ártatlanságban, hanem hogy elfogulatlanul kell a pert vezetnie. A kontinentális rendszerű eljárásokban, ahol is a kihallgatást a bíró végzi, nem azt a feltételezést kell stílusával, magatartásával sugallnia, hogy a vádlott bűnös, hanem azt, hogy megvizsgálja: tényleg ártatlan vagy netán bűnös-e a vádlott. Az ilyen magatartás különösen akkor nehéz, ha a bírónak nincs más a kezében, mint a nyomozás során felvett jegyzőkönyvek és a vádirat, és ha az ügyész távollétében, de az ő gondolatai nyomán halad az eljárás. Az ártatlanság vélelmével leginkább tehát az a perszerkezet kerülhet ellentmondásba, amelyben a bíró a vádlót is pótolni kényszerül. Minthogy azonban belátható időn belül Magyarországon aligha lehet elérni, hogy minden büntetőperben (tárgyaláson) az ügyész jelen legyen, növelni kell a bíró függetlenségét a nyomozási iratoktól (például a felolvasás tilalmának kiterjesztésével, a védői jelenlét szaporításával), és legfőképpen az elfogulatlan tárgyalásvezetési stílus követelményének elfogadásával és alkalmazásával. A nyomozó és az ügyész az ártatlanság vélelmét másképp éli meg, mint a bíró. A törvény tőlük is megköveteli az elfogulatlanságot – nem lehet perben, haragban vagy rokonságban a gyanúsítottal –, de azt a fajta pártatlanságot az ügyben, mint a bírótól, nem várja el. Az ügyésztől a vádemelésben éppen a vádlott bűnösségéről való meggyőződése kérhető számon, illetve a nyomozótól (vizsgálótól) az elszántság a bűnös felkutatására. Tőlük is megköveteli azonban a törvény, hogy a terhelő és a mentő, valamint a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket figyelembe vegyék. Reájuk tehát az ártatlanság vélelméből igazán a bizonyítási teher hárul, és az ügy sokoldalú, mindenirányú felderítésének a kötelessége. [124]


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK 8. Az ártatlanság vélelmének helye a bizonyítási rendszerben Az ártatlanság vélelmének a szabad bizonyítási rendszerben van értelme és szabályozó funkciója. A formális bizonyítási rendszerben a bíró a törvény foglya; nem ő értékel, mérlegel, hanem a törvény mondja meg, mi mennyit ér, és ezért az ő kiinduló pozíciójáról sem kell szólni az értékelés, mérlegelés során. Abban a bizonyítási rendszerben azonban, amelyben nem a törvény állapítja meg előre a bizonyíték értékét, hanem a bíró értékel, mérlegel, indokolt meghatározni, hogy a bíró miből induljon ki (.ártatlannak kell vélelmezni.). Abíró belső meggyőződését azonban az ártatlanság vélelme nem tudja befolyásolni abban, hogy melyik tanúnak és miért hisz vagy nem hisz, a szakértői vélemény mindenre kielégítő választ adott-e, vagy sem, és eloszlatta-e a homályt. Ez független az ártatlanság vélelmétől. Miközben tehát a bíró belső meggyőződése független az ártatlanság vélelmétől, a törvény mondja meg, mi a tennivaló, ha el nem oszlatható kételyek, repedések maradtak a belső meggyőződésében.

7. VII. CÍM JOG A VÉDELEMHEZ [125] 1. A jogforrások a védelemről A védelemhez való jogról elvi természetű kijelentéseket tartalmaz az Emberi Jogok Európai Egyezménye, amely 6. cikkében egyebek között kimondja: „Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy. b) rendelkezzék a védekezésének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel; c) személyesen vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék, és ha nem állnak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei azt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet. ” Hasonló szellemű kijelentések olvashatók a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 14. cikkében. A magyar jogforrások közül az alkotmány is szól a védelemről, mondván „A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.” [57. § (3) bek.] Az 1998. évi Be. is tesz elvi jelentőségű megállapítást a védelemről, kimondván: >A terheltet megilleti a védelem joga... A terhelt személyesen védekezhet, és a védelmét az eljárás bármely szakaszában védő is elláthatja.< [5. § (1), (3) bek.] Ezenfelül a Be. részletezi a terheltet és a védőt megillető jogokat, a kötelező védelem, valamint az összeférhetetlenség eseteit. A védelem súlyát a Be. a személyes szabadság megóvásával kapcsolatban is hangsúlyozza: >Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzék. E jogotkorlátozni, illetőleg bárkinek a szabadságát elvonni csak az e törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján lehet.< [5. § (2) bek.] [126] 2. A védelmet megillető jogok csoportosítása A védőt és a terheltet megillető jogokat – mint más ügyfelekét is – két csoportba sorolhatjuk: az ügy megismerését, illetőleg az eljárás előrevitelét célzó jogokra. Az első csoportba tartozik többek között: a jog a hatósági határozatok, intézkedések megismerésére (kézbesítés, kihirdetés stb. által), az iratbetekintésre, a jelenlétre. A jogok második csoportjába tartozik egyebek között: jog az indítványok, észrevételek megtételére, jogorvoslat benyújtására, kérdések feltételére, perbeszéd elmondására. [127] 3. Előzmények A védelem jogának, szabad gyakorlásának, a váddal való egyenjogúságnak általános elismerésére a társadalom fejlődésének meghatározott fokán kerülhetett sor. Az akkuzatórius (kontradiktórius) perben ugyan mindez elfogadott szabály lehetett, de az évszázadokon át uralkodó inkvizíciós eljárásban nem valósulhatott meg. A felvilágosodás korában, a XVIII. században jelent meg az irodalomban, a publicisztikában az igény az elismerésére, majd a XIX. században az európai jogalkotásban is kezdett testet ölteni. Magyarországon többek között Nyáry Pál és Szalay László szorgalmazták a védelem jogainak elismerését, Széchenyi István pedig egyenest közvédői intézmény létesítését üdvözölte volna a „nemtelenek” jogainak védelmére. Stádium című munkájának VI. törvényében írta, javasolta, hogy a „nemtelenek” is válasszanak maguknak megyei pártvédet. A pártvéd feladata lenne, hogy a nemtelenek csonkítatlan igazaira sikerrel, önmegelégedésre felvigyázzon, hogy a jobbágyok vagyonának és személyének oltalma- zója legyen az uraikkal szemben is.


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK A magyar jogalkotás a XIX. század elejétől napirenden tartotta a védelem jogainak általános – a terhelt rendi hovatartozásától független – elismerését, de végül is csak az 1896. évi Bp. tudta e jogokat, amelyek azonban közben már gyakorlattá lettek, kódexbe foglalni. [127] 4. A védelem szükségességének indokai Ha arra a kérdésre keressük a választ: miért van szükség a büntetőeljárásban a védelem és a védő jogintézményére, különösen a következőkre kell gondolni. A védelem hivatott a mentő és enyhítő körülmények feltárására, az erre vonatkozó bizonyítékok felkutatására és előterjesztésére, és ezzel – e keretek között – az igazság megállapításának elősegítésére. A védőfellép a terheltet megillető eljárási jogok megóvása érdekében és az igazságtalannak tartott ítélet megállapításai ellen – ezzel segítve személyi szabadságának és más jogainak védelmét. A védő a letartóztatott terhelt helyett elvégezheti a védelme érdekében a jog által megengedett eljárási cselekményeket, mindazt, amiben a terhelt fogva tartása miatt fizikailag akadályozva van; a védő a terhelt mellett áll, és segítheti más nem processzuális jogainak (családi, személyi stb.) ügyeinek ellátását. A védelem felfogható tehát úgy is, mint az a segítség, amelyet a társadalom nyújt a bajba jutott tagjának, akit éppen, mert bajba jutott, nem hagy magára. A védő jelenléte és fellépése a terhelt (vádlott) mellett biztosítja a vádló és a vádlott párharcában az egyensúlyt, a fegyverek egyenlőségét. Az inkvizíciós eljárásban a védelem funkciójának ellátására a vizsgáló (inkvirens) volt elsősorban hivatott, miközben a terheltet drasztikus módszerekkel beismerésre kényszerítette. Így hát sem elkötelezett védelemről, sem a vád és a védelem jogegyenlőségéről nem lehetett szó. A modern jogok gyakorlatában nem tagadhatjuk annak a törvényi parancsnak a jelentőségét, amely szerint a vádló is köteles a mentő és enyhítő – tehát a vád ellen szóló – tényeket is figyelembe venni. De hogy ez nehezen járható út, mert a vádlótól saját álláspontjának a revízióját igényli, azt talán fölösleges fejtegetni. Bebizonyosodik tehát, hogy az eljárási funkciók elválasztása, a védelem önállósága (a többi funkciókkal szemben) biztosítja leginkább a terheltnek (és védőnek is) „a fegyverek egyenlőségét”. Valahányszor az emberi szabadság gondolata felszínre tör, keresik az eszközöket, amelyekkel a büntetőeljárással járó kockázatokat mérsékelhetik, s az egyik ilyen eszközt a védelem szabadságában látták: „.a mérsékelt államokban, ahol a legjelentéktelenebb embereket is megbecsülik, nem fosztható meg senki a becsületétől és javaitól, csak alapos vizsgálat után, és nem fosztható meg senki az életétől, csak amikor a hazája támadja, és az nem támad, csak úgy, hogy megengedi a védelemnek minden lehetséges eszközét” – írta Montesquieu. [128] 5. A védelem alakzatai (formái) A védelemnek két fő alakzatát szokás megkülönböztetni, az anyagi (materiális) és az alaki (formális) védelmet. E szerint a materiális védelmet az eljáró hatóságok, a nyomozó szervek, az ügyész, a bíróság fejtik ki, amelyek a mentő, valamint a büntetőfelelősséget enyhítő körülményeket is kötelesek figyelembe venni. Ezen felül idesorolható az 5. § (3) bekezdésének második mondatába foglalt rendelkezés is: >A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság biztosítja, hogy az, akivel szemben a büntetőeljárást folytatják, az e törvényben meghatározott módon védekezhessék.< Materiális védelemnek nevezik továbbá azt a védelmet is, amelyet a terhelt maga lát el. A formális védelem ezzel szemben a védő által ellátott védelem. A védelemnek materiálisra és formálisra való felosztását már régóta kifogásolják, mivel az elnevezések nem találóak. A materiális védelem elnevezés ugyanis azt sugallja, hogy a hatóságok tevékenysége mint processzuális funkció, formájánál fogva nem védelem, de tartalmánál fogva az. A formális védelem viszont úgy érthető, mintha e tevékenység csak formailag, de nem tartalmában lenne védelem. Az elnevezések valóban nem szerencsések. A köznyelvben azonban mint történelmi gyökerű elnevezések elismertek, emiatt csak terminológiai okokból kifogást emelni fölösleges volna. Tudnunk kell azonban, hogy a védelem a büntetőeljárásban különálló funkció, amit a terhelt, illetőleg a védő láthat el. Az ügyész mint vádló: bűnüldöző, a bíró igazságszolgáltató funkciót és nem védelmet lát el. Ami az ügyészt illeti: ügyféli jogaiba elférnek a szorosan vett bűnüldöző cselekmények, éppúgy, mint a terhelt érdekében általa végzett cselekmények. Ez utóbbiak az ügyész által végezve, processzuális értelemben nem tartoznak a védelemnek mint különálló eljárási funkciónak körébe, hanem az ügyész ügyféli jogai közé, aki csak alapos törvényes vád emelésére jogosult. [129] 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK Minthogy a védelem a terheltnek és a védőnek az eljárási funkciója, helyes, ha a védelemnek két fajtáját különböztetjük meg: a terhelt által személyesen ellátott védelmet és a védő útján ellátott védelmet. A védő megbízás vagy kirendelés alapján járhat el. Vannak esetek, amikor a védő közreműködése a törvény értelmében kötelező. Ezeken kívül a védő megbízása, illetőleg kirendelése fakultatív. Mindezek az esetek azonban a védelemnek nem önálló faj ai. A védelem az alanyokat, a feladatát, a védő jogait tekintve minden esetben teljesen azonos, ezért az említett esetek a védelem tartalmát tekintve nem különböznek, és legfeljebb változatoknak tekinthetők. A törvény a védőn kívül felruházhat más személyeket is azzal a joggal, hogy a terhelt érdekében elvégezhessenek egyes eljárási cselekményeket. A terhelt nagykorú hozzátartozója és a törvényes képviselő adhat a védőnek megbízást, a terhelt házastársa a terhelt helyett fellebbezhet, a törvényes képviselő pedig a terhelt akarata ellenére is; s hasonló jogok illetik meg őket a perújításban. Ezek a cselekmények a védelem jogaihoz képest töredékes jellegűek, ezért tulajdonképpen a terhelt képviseletének, illetőleg helyettesítésének eseteiként foghatók fel.

8. VIII. CÍM AZ ANYANYELV HASZNÁLATA [130] 1. A nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvének használata Ezt az alapjogot az alkotmány 68. §-a biztosítja, és azt is deklarálja, hogy a „Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának.” Az 1998. évi Be. 9. §-a az anyanyelv használatáról a következőket rendeli: >(1) A büntetőeljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány. 1. A büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki az anyanyelvét, törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján, az abban meghatározott körben regionális vagy kisebbségi nyelvét vagy – ha a magyar nyelvet nem ismeri – az általa ismertként megjelölt más nyelvet használhatja. 2. Annak a határozatnak és más hivatalos iratnak a lefordításáról, amelyet e törvény szerint kézbesíteni kell, az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság gondoskodik, amelyik a határozatot meghozta, illetőleg a hivatalos iratot kibocsátotta. < Magyarország az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdette a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját (1992. november 5.), amelyben többek között arra vállalt kötelezettséget, hogy a horvát, német, román, szerb, szlovák és szlovén nyelv számára biztosítja a büntetőeljáráson belül a kartában külön kiemelt jogosítványokat ( 9. cikk). Ezenfölül pedig a magyarul nem tudó más nyelvet, nem az anyanyelvét (például az angol, orosz) is használhatja. A 9. § rendelkezései meglehetősen nehezen értelmezhetők. Ha ugyanis igaz, hogy a büntetőeljárásban mindenki szóban és írásban – attól függetlenül tud-e magyarul vagy sem – használhatja az anyanyelvét, akkor fölösleges külön is rendelkezni az itt élő néhány nemzeti kisebbség – a fölsorolt hat – kisebbségi vagy regionális nyelvéről. Egyedül a karta III. 9. cikkének 1. a) pont iv. alpontja az, amely valamelyest privilegizált helyzetet ígér a nevesített kisebbségiek számára. [131] 2. Az előzmények Az anyanyelv használatának szabályozása előrelépést jelent a régebbi jogállapothoz képest, amikor is az anyanyelv használatának megengedését a magyar nyelv „nem tudásától” tették függővé, vagyis csak a magyar nyelvet nem tudó használhatta az anyanyelvét. Az 1951. évi Bp. 8. §-a rendelkezett első ízben úgy, hogy a magyarul nem tudó személy az eljárás egész folyamán mind szóban, mind írásban anyanyelvét használhatja. Ezenfelül a 61. § megengedte, hogy a hatóság mellőzze a tolmács alkalmazását, ha a meghallgatandó személy által használt nyelvben kellően jártas. Ezt megelőzően az 1896. évi Bp.-ben az anyanyelv használata mindössze mint tolmácskérdés jelent meg. Ha a kihallgatandó személy által használt nyelvben a hatóság nem kellően jártas, mondta a törvény, tolmácsot kell alkalmazni (140., 216. §). A törvény kifejezetten nem szólt arról, hogy bárki is használhatja az anyanyelvét; ez a jog csak a kihallgatandó személy jogaként következtethető ki az említett szakaszokból. A törvény arról sem szólt, hogy az eljárás nyelve a magyar. 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK A bírósági eljárással kapcsolatban a nyelvi vita az esküdtszék intézményesítése előtt (1896) lángolt fel, nevezetesen amiatt, hogy van-e minden vármegyében elegendő létszámban magyarul tudó ember, akik közül majd az esküdtek megválaszthatók. A Bp. indoklása e kérdésnek külön figyelmet szentelt, statisztikai adatokat vonultatott fel annak bizonyságául, hogy minden vármegyében vannak elegendően magyarul tudók, illetőleg anyanyelvűek, és a magyar nyelvű igazságszolgáltatásnak az esküdtszéken sem lesz akadálya. Az 1972. évi Bsz. 7. §-a kimondta: „(1) A bírósági eljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit hátrány nem érhet. (2) A bírósági eljárásban mindenki anyanyelvét használhatja.” Ugyanezt ismétli meg az 1973. évi Be. 8. §-a, amit a (2) bekezdés kiegészít azzal, hogy anyanyelvét „mind szóban, mind írásban” mindenki használhatja. (Ez a szöveg nem teljesen szabatos, mert ha az eljárás nyelve a magyar, akkor a hatóság tagjai nem használhatják anyanyelvüket, ha ez nem a magyar, tehát a „mindenki” szűkítve értendő.) [132] 3. Az anyanyelv használatának szabadságfoka A nemzeti kisebbségi nyelv hivatalos nyelvként való használatának – elméletben – a következő fokozatai lehetnek: a. A hivatalos nyelvet nem tudó ügyfél (tanú stb.) használhatja az anyanyelvét. Hadd jegyezzük meg, hogy ez nemcsak az ügyfélnek a joga, hanem nemritkán a hatóság érdeke is. Ha ugyanis a hatóságok valakivel kontaktust akarnak teremteni, kénytelenek őt azon a nyelven megszólaltatni, amelyen tud. Joggá akkor lesz, ha a hatósághoz forduló kérelmező ügyfél akár írásban is használhatja az anyanyelvét. b. A hivatalos nyelvet tudó is használhatja a (nem hivatalos) anyanyelvét. A hatóság az a) és b) esetben tolmácsot alkalmaz. a. Egy a hivatalos nyelv, de a tisztségviselők – meghatározott földrajzi területen – kötelesek mind az állami, mind a nemzeti kisebbség nyelvét ismerni; tolmács nélkül folyhat az eljárás nemzeti kisebbségi nyelven is az ügyfelek kívánságára. A jegyzőkönyvek, az okiratok nyelve azonban csak hivatalos nyelv lehet. b. A nemzeti kisebbségi nyelv – meghatározott földrajzi területen – állami fórumokon is, szóban és írásban is, teljesen egyenjogú a többségi nemzet nyelvével. A most vázolt fokozatok, lehetőségek mellett biztosan vannak, elképzelhetők különböző köztes változatok és merőben más megoldások is (például az, hogy a hivatalos nyelv valamelyik idegen nyelv, mint volt nálunk a latin), de számunkra itt ezek a közeli időben megvalósult vagy megvalósítandó modellek. A hatályos jogszabályok, amelyek – az alkotmány alatti szinten – rendezik e jogviszonyokat a második b) fokozatot valósítják meg, így a már idézett 9. § is. Fontos az a törvényi kitétel, hogy az anyanyelvét mindenki nemcsak szóban, hanem írásban is használhatja, valamint hogy az általa ismertként megjelölt más nyelvet „használhatja”. Az anyanyelv szóban vagy írásban való használata ezt szinte félhivatalos nyelvvé teszi. A más ismert – közvetítő – nyelvnek a használata segítség azoknak, akik a Magyarországon, illetőleg Európában nemigen ismert nyelvet tudják anyanyelvüknek. Ez természetesen az eljáró szerveknek is segítség. [133] 4. Magyarországi lehetőségek Magyarországon nem csekély nehézségbe ütköznék a mostani tényleges állapot meghaladása, és a nemzeti kisebbségi nyelveknek hivatalossá tétele a bírósági eljárásban, amint azt a Be. eredeti 9. § (3) bek.-e tervezte.Három akadályt említhetünk: az egyik az, hogy a legnagyobb hat nemzeti kisebbség az ország területén szétszóródva él, szórványokban, és összesen alig teszik ki az összlakosság 5%-át; a másik, hogy nincs elég kétnyelvű szakember; a harmadik, hogy a nem magyar anyanyelvű népcsoportok a magyarokkal való két-háromszáz éves együttélés után a magyar hivatalos nyelvet megszokták vagy tudomásul vették, és ritkán élnek saját nyelvük használatának jog adta lehetőségével. Az olyan országokban, ahol a nemzeti kisebbség nagyobb létszámban, illetve tömbökben él, a kisebbség nyelvének hivatalossá tétele alig ütközne nehézségbe, ha ehhez nem hiányozna a politikai akarat.


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK

9. IX. CÍM A TISZTESSÉGES (FAIR) ELJÁRÁS MINT EGYETEMES ALAPELV [134] 1. Az EJEE a tisztességes eljárásról Az 1993. XXXI. törvénnyel kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezménye a büntetőjog és büntetőeljárás számára irányadó normákat az 5., 6., 7. cikkében fogalmazta meg. Az 5. cikk a személyi szabadság biztosítékait, a 7. cikk a büntető jogszabály visszaható erejének tilalmát, illetőleg a 7. cikk 2. pontja ennek kivételét deklarálja. A 6. cikk tipikusan eljárási jogra vonatkozó posztulátumokat mond ki, amelyek a magyar jogban eljárási alapelvként ismertek: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. Az ítéletet nyilvánosan kell kihirdetni.” [135] 2. Az egyezmény nem definiál Az egyezmény nem vállalkozik arra, hogy az egyes fogalmakat, jogintézményeket magyarázza; a „tisztességes” (fair) eljárás fogalmát és kritériumait természetesen szintén nem tartalmazza, illetve nem határozza meg. A strasbourgi bíróság feladata lesz, hogy az egyes panaszok elbírálása során állapítsa meg a „fair” eljárás normáit, illetőleg inkább azt, hogy mi nem fair. Kialakul tehát olyan precedensekre is hivatkozó jog, amely mind a törvényhozás, mind a gyakorlat számára követendő mintákat ad. Az egyezmény idézett pontja szerint a tárgyaló bíróságnak három tulajdonsággal kell rendelkeznie: legyen törvényesen megalakítva, független és pártatlan. Nem felel meg a posztulátumoknak a strasbourgi bíróság gyakorlata szerint a fegyelmi vagy a szabálysértési fórum, amelyben kriminális jellegű cselekményeket bírálnak el, és kriminális jellegű szankciókat alkalmaznak; emiatt az eljárás sem felel meg mindenben a tisztességesség követelményeinek. A fegyelmi szabálysértési hatóság ugyanis egyfelől nem bírói szerv, másfelől nem független. Az egyezmény a tisztességesség követelményeit nem szevezeti, hanem eljárási posztulátumként fogalmazza, ami nem zárja ki, hogy bírósági vagy más szervezeti fogyatékosságok ne tehessék az eljárást is fogyatékossá (nem fairré). A pártatlanság például szervezeti követelmény (ne legyen bíró, aki például nyomozási cselekményt végzett, vizsgálóbíróként működött az ügyben), de ha abíró emiatt elfogult, és az elfogultság manifesztálódik, akkor már az eljárás is nem tisztességessé válik. Az egyezmény 6. cikkének 1. pontjában a tisztességesség mellett felsorolt egyéb követelmények kiegészítik (például az ésszerű időn belül tárgyalás, a nyilvánosság), majd a 2. és 3. pontban kibontják a tisztességesség jelentését. (A 2., 3. pont szól többek között a vád megismeréséről, a védelemről, ügyfélegyenlőségről, tolmács ingyenes igénybevételéről.) Megállapítható, hogy az az eljárás minősül tisztességesnek, amelyik eleget tesz a 6. cikkben megfogalmazott minden követelménynek, és nem tekinthető fairnek (tisztességesnek vagy méltányosnak), amelyik ellentétes egyik vagy másik követelménnyel. Az egyezmény némely hiányait pótolták a kiegészítő jegyzőkönyvek, amelyekben a kártalanításról, a többszöri eljárás tilalmáról is szó van – a fair eljárás fogalmi teljességéhez tehát a jegyzőkönyvek is hozzájárulnak. [136] 3. A tisztességes eljárás fogalmi terjedelme A tisztességesség azonban többet is takar, mint amit az egyezmény a továbbiakban kifejezetten megnevez. Így például a büntetőeljárás gyermekkorú ellen, a fiatalkorú életkori sajátosságait figyelmen kívül hagyó, a kettős eljárás tilalmát megszegő, az elítélés elleni jogorvoslatot kizáró eljárás, a hatáskörrel, illetékességgel nem rendelkező bíróság eljárása és még sok másféle, nem minősíthető tisztességesnek. A tisztességes eljárás, illetve hiányának megítélésénél valószínűleg számításba vehető, amit az európai egyezményben foglaltakon felül az ENSZ 1966. évi egyezségokmánya a polgári és politikai jogokról kimondott. Minthogy a „tisztességes” eljárás az egyezményben definiálatlan fogalom, a strasbourgi bíróságnak szinte korlátlan lehetősége van az értelmezésre. Módja van azonban arra is, hogy merítsen az európai


VI. FEJEZET – AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK jogrendszerekben hagyományosan bevett jogi fogalmakból és kritériumokból. Ebből a szempontból tanulságos lehet különösképpen a fogyatékos, semmis eljárásról, a hatályon kívül helyezendő ítéletekről kialakított kodifikációs megoldások és hozzájuk kapcsolódó bírói gyakorlat tanulmányozása. A strasbourgi bíróságon természetesen minden eléje került esetet önállóan bírálnak el, önállóan, függetlenül, majdhogynem önhatalmúlag alakítják a gyakorlatukat. Számos döntésükben értelmezték az egyezmény 6. cikkében foglaltakat: az ésszerű időben való tárgyalást, az ártatlanság vélelmét, a tárgyaláson a fegyverek egyenlőségét és másokat. Az eseti döntésekben megfogalmazott álláspontok a magyar jogalkotás számára is figyelembe veendő szempontokat tartalmaznak.


7. fejezet - VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN SZEREPLŐK CSOPORTOSÍTÁSA [137] 1. A csoportosítás A büntetőeljárás mint cselekmények összefüggő folyama a törvényben meghatározott személyek és a bíróság, ügyész, nyomozó hatóság (ez utóbbi három a továbbiakban összefoglalva: hatóságok) cselekményeiből tevődik össze, köztük keletkeznek – az eljárás során változó, megszűnő – jogviszonyok. A Be. a „hatóság” szót nem alkalmazza; e szó használata a könyvben technikai, nem elvi okokból történik. A büntetőeljárás cselekvő alanyai között a nekik jutó funkció szerint megkülönböztethetünk főszemélyeket és résztvevőket (mellékszemélyek). Főszemélyek: • a bíróság – igazságszolgáltatást gyakorol; • az ügyész – bűnüldöző és a vád képviselője; • a nyomozó hatóság – bűnüldöző, bűnfelderítő; • a terhelt – aki ellen a büntetőeljárást folytatják, védelmi funkciót lát el, és mellette fellép • a védő. A sértett a büntetőeljárásban akkor számít főszemélynek, ha mint • magánvádló vagy pótmagánvádló, illetve • magánfél is fellép. Az eljárás résztvevői közé azokat sorolhatjuk, akik nem látnak el processzuális főfunkciókat, de korlátozott jogosítványokkal kapcsolódnak valamelyik főfunkcióhoz. Idetartozik: • a sértett, ha nem lép fel magán-, illetve pótmagánvádlóként és magánfélként sem; • az egyéb érdekelt (a harmadik személy), aki szinte véletlenül került a büntetőeljárásba (például bár nem orgazda, de nála foglalják le a lopott dolgot), és jogos érdekeit akarja érvényesíteni; • a képviselő, aki az eljárásban részt vevő magánszemélyeket (sértett, magánvádló, magánfél, egyéb érdekelt) képviseli. Az eljárás más résztvevői azok a személyek is, • akik a bizonyításban jutnak szerephez, idetartozik a tanú, a szakértő; • akik segítői valamely funkciót (szerepkört) ellátó személynek, például a jegyzőkönyvvezető, a tolmács, a szaktanácsadó, a hatósági tanú, a tanút segítő ügyvéd, a fiatalkorú törvényes képviselője, a vádlott hozzátartozója. Segítőnek tartjuk a megkeresett szervet (71. §), valamint az eljárási cselekmények elvégzésével megbízott hatóságot (61. §).


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. Más szempontok alapján a büntetőeljárásban megkülönböztethetjük • a hatóságokat (közhatalommal felruházott szerveket – bíróság, ügyész, nyomozó hatóság), • a magánszemélyeket. [138] 2. A hatóságok és a magánszemélyek jelentősége A hatóságokat olyan processzuális jogosítványok illetik meg, amelyekkel levezetik, irányítják az eljárás különböző szakaszait (a nyomozást, a bírósági tárgyalást), másokat kötelező határozatokat – illetve a bíróságok ítéleteket is – hoznak, határozataikat végrehajtják vagy -hajtatják. Emiatt keletkezik az a téves képzet, hogy büntetőeljárást csak hatóságok folytatnak. Ez igaz is volna, ha a büntetőeljárásba a magánszemélyek nem szólhatnának bele. Őket (nem szólva most a tanúk és a szakértők feladatairól) különböző jogosítványok illetik: indítványokat, észrevételeket tesznek, jogorvoslattal élnek stb., és ezzel a büntetőeljárás menetét alakítják. Ennek következtében a büntetőeljárásban a hatóságok és a magánszemélyek kontaktusa nem egyirányú kommunikáció: nemcsak a hatóságtól a magánszemély felé, hanem fordított irányban is haladhat. A hatóságokat mégis kiemeli a processzuális személyek közül az, hogy az állam nevében közhatalommal felruházva járnak el a legalitás és az officialitás alapján, és meghozzák az ügyben a végső döntést. A magánszemélyek ezzel szemben más elvekre hivatkozhatnak, köztük az ártatlanság vélelmére, a védelem szabadságára.

2. II. CÍM A BÍRÓSÁGOK. A BÍRÓSÁGI FÓRUMRENDSZER [139] 1. Előzmények 1949-ig Magyarországon a bírósági szervezetben a fórumrendszer négyféle bíróságra épült: a járásbíróságokra, a törvényszékekre, az ítélőtáblákra és a Kúriára. Közülük első fokon a járásbíróság vagy a törvényszék járt el, másodfokon a törvényszék vagy a tábla, harmadfokon a tábla vagy a Kúria. Erre a fórumrendszerre épült az a jogorvoslati rendszer, amely az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést engedett, a másodfokú ítélet ellen pedig – szűk terjedelemben – semmisségi panaszt. Az 1949. évi XI. törvény megszüntette az ítélőtáblákat, és egyfokú jogorvoslati rendszert honosított meg, tehát a semmisségi panaszt kiiktatta. Az ügyek elbírálása első fokon a járásbíróságra vagy a megyei bíróságra tartozott (ez az elnevezés váltotta fel a törvényszéket), másodfokon a megyei bíróságra vagy a Legfelsőbb Bíróságra (ez lépett a Kúria helyébe). Rendkívüli jogorvoslatként bevezették a törvényességi óvást, amellyel jogerős ítéletet támadhatott meg a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész. Az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30) AB határozatával a törvényességi óvásra vonatkozó rendelkezéseket megsemmisítette, és helyette a jogalkotás bevezette a felülvizsgálati kérelem jogintézményeit (1992. évi LXIX. törvény), amellyel a jogerős ítélet ellen most már a felek léphetnek fel. Az Alkotmánybíróság határozata után mindinkább megerősödött az a vélekedés, hogy újra kell gondolni az egész jogorvoslati rendszert és ezzel összefüggésben a bírósági fórumrendszert is. Erre vállalkozott az 1997. évi Bsz. és az 1998. évi Be. [140] 2. Négyszintű bírósági rendszer az 199 7. évi Bsz. szerint Az 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről négyszintű bírósági rendszert tervezett: „A Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a következő bíróságok gyakorolják: a. a Legfelsőbb Bíróság, b. az ítélőtáblák,


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. c. megyei bíróságok, a fővárosban Fővárosi Bíróság, d. a városi és a kerületi bíróságok (együtt: helyi bíróságok).” (16. §) A Bsz. melléklete megállapította a megyei és a helyi bíróságok illetékességi területét. Az 1997. évi LXIX. törvény megállapította az ítélőtáblák székhelyét és illetékességi területét. Öt ítélőtábla felállításáról rendelkezett – Budapest, Debrecen, Győr, Pécs és Szeged székhellyel-, de a 2003. január 1-jére tervezett három tábla (Budapest, Győr, Debrecen) felállítása nem kezdődött el, minthogy időközben a táblák szükségességét és számát is megkérdőjelezték. A négyszintű bírósági rendszer bevezetése és az ítélőtáblák felállítása körüli bizonytalankodásnak a 2002. évi XXII. törvény vetett véget. Ez a törvény 2003. január 1. napjától három ítélőtábla létesítését rendelte: Budapesten, Pécsett és Szegeden. Tényleges működésük kezdetét 2003. július 1-jében jelölte meg, és meghatározta illetékességi területüket is. [141] 3. Az eljáró bíróságok. A fórumrendszer és a bírósági tanácsok A Be. 13. és 14. §-a meghatározza a büntetőügyekben eljáró bíróságokat és összetételüket: >13. § (1) Első fokon a helyi bíróság és a megyei bíróság jár el. 1. Másodfokon jár el a. a megyei bíróság a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben, b. az ítélőtábla a megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben, c. ha e törvény az ítélőtábla határozata elleni fellebbezést lehetővé teszi, a hatáskörébe tartozó ügyekben.

Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla

1. Az e törvényben meghatározott esetekben az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben az egyesbíró, illetve a tanács elnöke helyett önálló aláírási joggal bírósági titkár is eljárhat. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági titkár eljárására kell alkalmazni. 2. Külön jogszabályban meghatározott esetekb en, önálló aláírási joggal, tár gyaláson kívül – a bíró irányítása és felügyelete mellett – bírósági ügyintéző is eljárhat. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági ügyintéző eljárására kell alkalmazni. 14. § (1) A helyi bíróság a. egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el, ha a bűncselekményre a törvény nyolcévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, b. ülnökök közreműködése nélkül (egyesbíróként) jár el az a) pont alá nemtartozó esetben. 1. A megyei bíróság mint elsőfokú bíróság – ha e törvény másképp nem rendelkezik – egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el. 2. A helyi bíróság az (1) bekezdés b) pontja esetében egy hivatásos bíróból éskét ülnökből álló tanácsban is eljárhat, ha megállapítja, hogy a vád tárgyává tettbűncselekmény a vádirati minősítéstől eltérően hogyan minősülhet. [142] 1. A megyei bíróság mint elsőfokú bíróság – az e törvényben meghatározott esetekben – két hivatásos bíróból és három ülnökből álló tanácsban járhat el. 2. A másodfokú bíróság, az ítélőtábla és – ha e törvény másképp nem három hivatásos bíróból álló tanácsban jár el.


rendelkezik – a Legfelsőbb Bíróság

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. 3. Az egyesbíró és a tanács elnöke hivatásos bíró; az ítélkezésben a hivatásos kötelességei azonosak.

bíró és az ülnökök jogai,

4. A 17. § (5) és (6) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén első fokon a tanács elnöke (egyesbíró), másodfokon a tanács egyik tagja az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által kijelölt bíró A [143] 4. A bíróságok joghatósága, hatásköre és illetékessége A bíróságok szervezeti formáiról és a bírói függetlenségről már korábban szóltunk (V. fejezet IV. cím, illetve VI. fejezet II. cím), a következőkben a bíróságok processzuális helyzetének más jellemzőiről esik szó. A büntetőbíróságok joghatóságának tárgya az igazságszolgáltatás, és kiterjed arra a területre, amelyen a magyar büntetőjog hatályos, és azokra a személyekre, akikre a magyar büntetőjog vonatkozik. A joghatóság területi és személyi terjedelme megegyezik tehát a büntetőjog területi és személyi hatályával. Ebből következik, hogy diplomáciai és más mentesség a nemzetközi jognak megfelelően nemcsak a büntetőjog hatálya alól, hanem a bíróságok joghatósága alól is kiveszi azokat a személyeket, akik mentességet élveznek. Az állam kétoldalú vagy többoldalú egyezménnyel azonban lemondhat a joghatóság részleges vagy teljes gyakorlásáról. Ilyen megállapodás volt hatályban az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg tagjainak jogállásáról. Magyarország csatlakozott a NATO fegyveres erőinek jogállásáról szóló londoni SOFA (Status of Forces Agreement) megállapodáshoz (1999. évi CXVII. törvény). Külön megállapodás rendezi a Magyarországon állomásozó USA-katonák jogállását (kihirdette az 1997. évi XIX. törvény). A bíróságokat megillető joghatóság egyúttal elhatárolja a jogkörét más hatóságokétól (a területi önkormányzatokétól, az ügyészségétől stb.). A hatáskör az azonos joghatóságot gyakorló hatóságok – például a különféle bíróságok (helyi, megyei bíróságok) közötti jogkörmegosztást, míg az illetékesség az azonos hatáskörű hatóságok, például a helyi bíróságok közötti jogkörmegosztást jelenti. A joghatóság alapján megtudjuk tehát: milyen fajta hatóság (például bíróság vagy önkormányzat), a hatáskör alapján: az azonos nemű hatóságok közül milyen (például megyei vagy helyi bíróság), az illetékesség alapján: melyik hatóság (például a szolnoki vagy debreceni) jogosult, köteles cselekedni. A hatáskör és az illetékesség félreértésekre okot nem adó világos meghatározása minden állami szervezet zavartalan, az ügyek ide-oda tologatását megakadályozó működésének elemi feltétele. Az állampolgárok számára is biztosítékot teremt, hogy nem valakinek a szeszélye vagy önkénye dönti el, mely bíróság elé kerül az ügye, hanem ezt előre törvény állapítja meg. Minthogy mindenkinek joga van a törvényes bírósághoz, vagyis ahhoz, hogy ügye a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság elé kerüljön, ezért ennek a követelménynek a megsértése az eljárás semmisségét eredményezheti. Ha a jogrendszer csak egyfajta elsőfokú bíróságot ismerne, a hatáskör megállapítása egyszerű volna: mindenféle bűncselekmény elbírálása első fokon odatartoznék. Ilyen rendezés azonban a történelemből (kivéve azt a kort, amikor a fejedelem még személyesen ítélkezett) alig ismeretes, és ma sem működik. [145] A különféle elsőfokú bíróságok közötti hatáskörmegosztás többféle kritérium alapján történhet, mint: • a bűncselekménynek a büntetési tételtől függő súlya; • a bűncselekmény tárgya vagy veszélyessége (élet elleni, terrorcselekmények stb. megyei bíróság elé kerülnek); • a terhelt személye (például fiatalkorú, katona). Szerepet játszhat a bűncselekmények gyakorisága is. A helyi bíróság elé (amelyekből Magyarországon közel 200 működik) a törvény a kisebb súlyú, de nagyobb gyakoriságú ügyek; a megyei bíróság elé (amelyekből Magyarországon a Fővárosi Bírósággal együtt 20 működik) a súlyosabb és ritkábban előforduló bűncselekmények kerülnek. Szerepet kaphat az a szempont is, hogy az ilyen ügyeket nagyobb tapasztalattal rendelkező, képzettebb bírák tárgyalhassák és dönthessék el.


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. A régebbi törvények a bűncselekmények súlya és jellege szerint osztották el az ügyeket a különféleképpen szervezett bíróságok között. Ilyen modell volt az, amely szerint • a kihágások a rendőrbíróságok (egyesbíró), • a vétségek a járásbíróság (egyesbíró), • a bűntettek a törvényszék (tanács), • a kiemelt bűntettek az esküdtbíróság hatáskörébe tartoztak. Ilyen precízen kiépített modellt azonban gyakorlatilag nem sikerül véghezvinni; a kihágások (az 1896. évi Bp. után) részben a járásbíróságokhoz tartoztak, a vétségek egy része törvényszék elé került, később pedig a törvényszék egyesbíróként is eljárhatott. [146] 5. A bíróságok hatáskör-megállapításának szempontjai Az elsőfokú bíróságok hatáskörének megállapítása összefügg a bírósági fórumrendszerrel, valamint a jogorvoslati rendszerrel. Az egyfokú rendes jogorvoslat kétszintű bírósági rendszert, a kétfokú rendes jogorvoslat pedig háromszintű bírósági rendszert igényel feltételezve, hogy csak egyféle elsőfokú bíróság van (például helyi bíróság). Ha azonban kétféle elsőfokú bírósággal számolnak (például helyi bíróságok és megyei bíróságok), akkor már az egyfokú rendes jogorvoslati rendszer is háromszintű, a kétfokú pedig négyszintű bírósági rendszert igényel. Az 1997. évi Bsz. négyszintű bírósági rendszer bevezetését tervezte, amivel párhuzamosan az 1998. évi Be. kétfokú rendes jog(per)orvoslat életbeléptetését határozta el. A négyszintű bírósági rendszer (a kétfokú jogorvoslati rendszer mellett) megengedte, hogy – az immár évszázados hagyománynak megfelelően – a Be. változatlanul kétféle elsőfokú bíróságot működtessen: a helyi és a megyei bíróságot. Itt jegyezzük meg, hogy a törvénynek nem kellett számolnia a különbíróságokkal; a katonai bíróság (hadbíróság) ugyanis már 1991 óta a megyei bíróságok katonai tanácsaként működött, a „fiatalkorúak bíróságaként” pedig a helyi bíróságok e célra szervezett tanácsa működik. Az 1998. évi Be. tervezése és szövegezése során nem tartották indokoltnak a közlekedési és néhány más hasonló bűncselekmény ügyében a kizárólagos illetékesség fenntartását a megyei székhelyen működő helyi bíróságok számára, minthogy ennek igazán semmi elvi indoka nincs. A Be. azonban változatlanul kitart a kizárólagos illetékesség mellett főként azon okból, hogy így biztosítható a bírák kellő szakértelme. (Az ilyen ügyekben a kártérítési igények elbírálására a polgári eljárásban nincs kizárólagos illetékesség.) A kellő szakértelemre mindenfajta ügyben szükség van, ezért az említett indok mellett meg kell említeni más okokat is, nevezetesen a decentralizációval (a kizárólagos illetékesség megszüntetésével) párosuló szervezési és a személyi nehézségeket. A kizárólagos illetékességű helyi bíróságról ugyanis a bírák a beleegyezésük nélkül nem helyezhetők át más bíróságra, ami kétségtelenül nyomatékos indok. [147] 6. A helyi és a megyei bíróság elsőfokú hatásköre A Be. szerint első fokon az általános hatáskörű bíróság a helyi bíróság: >Elsőfokon a helyi bíróság hatáskörébetartozik azoknak a bűncselekményeknek az elbírálása, amelyeket e törvény nemutal a megyei bíróság hatáskörébe. < (15. §) A törvénynek ez a szabályozási technikája nagyon racionális, mert egyfelől mentesít a hosszú fölsorolástól, másfelől így semmi sem marad ki a bűncselekmények fölsorolásából. A megyei bíróság hatáskörébe tartozó bűncselekményeket a Be. 16. §-a kimerítően fölsorolja. [148] > 16. § (1) A megyei bíróság hatáskörébe tartoznak a. azok a bűncselekmények, amelyekre a törvény tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását is lehetővé teszi; valamint b. az állam elleni bűncselekmények (Btk. X. fejezet); 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. c. az emberiség elleni bűncselekmények (Btk. XI. fejezet); I. az emberölésre irányuló előkészület, a gondatlanságból elkövetett emberölés [Btk. 166. § (3) és (4) bek.], az erős felindulásban elkövetett emberölés (Btk. 167. §), az életveszélyt (halált) okozó testi sértés [Btk. 170. § (5) bek. és (6) bek. harmadik fordulata], az emberrablás (Btk. 175/A. §), az emberkereskedelem (Btk. 175/B. §), az egészségügyi beavatkozás, az orvostudományi kutatás rendje és az egészségügyi önrendelkezés elleni bűncselekmények (Btk. XII. fejezet II. cím); III. a választás, a népszavazás és a népi kezdeményezés rendje elleni bűncselekmény (Btk. 211. §), az államtitok és a szolgálati titok megsértése (Btk. XV. fejezet III. cím), a hivatali bűncselekmények (Btk. XV. fejezet IV. cím), a nemzetközileg védett személy elleni erőszak (Btk. 232. §), a fogolyzendülés (Btk. 246. §), a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény (Btk. 249/B. §), a közélet (nemzetközi közélet) tisztasága elleni bűncselekmények (Btk. XV. fejezet VII. és VIII. cím); a. a terrorcselekmény (Btk. 261. §), a nemzetközi jogi kötelezettség megszegése (Btk. 261/A. §), a légijármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése (Btk. 262. §), a bűnszervezetben részvétel (Btk. 263/C. §); b. a nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák forgalmára vonatkozó kötelezettség megszegése (Btk. 287. §), a bennfentes értékpapír-kereskedelem (Btk. 299/A. §), a tőkebefektetési csalás (Btk. 299/B. §), a piramisjáték szervezése (Btk. 299/C. §), a pénzmosás (Btk. 303. §), a pénzhamisítás (Btk. 304. §) és a bélyeghamisítás (Btk. 307. §); c. a különösen nagy, vagy ezt meghaladó vagyoni hátrányt okozó közveszély- okozás [Btk. 259. § (2) bek. b) pont] és közérdekűüzem működésének megzavarása [Btk. 260. § (2) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentős kárt okozó számítástechnikai rendszer és adatok elleni bűncselekmény [Btk. 300/C. § (4) bek. a. és c) pont], a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó adó-, társadalombiztosítási csalás [Btk. 310. § (4) bek. a) pont], Munkaerő-piaci Alap bevételét biztosító fizetési kötelezettség megsértése [Btk. 310/A. § (3) bek.], társadalombiztosítási, egészségbiztosítási vagy nyugdíjjárulék fizetési kötelezettség megsértése [Btk. 310/B. § (3) bek.] és visszaélés jövedékkel [Btk. 311. § (4) bek. a) pont és 311. § (5) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentős értékű jövedéki termékre elkövetett jövedéki orgazdaság [Btk. 311/A. § a) bek. a) pont és 311/A. § (4) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösenjelentős értékű vámárura elkövetett csempészet és vámorgazdaság [Btk. 312. § (3)bek. a) pont és Btk. 312. § (4) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentőskárt okozó készpénzhelyettesítő fizetési eszközzel visszaélés [Btk. 313/C. § (5)bek. a) pont és 313/C. § (6) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentősértékre elkövetett lopás [Btk. 316. § (6) bek. a) pont és 316. § (7) bek.] éssikkasztás [Btk. 317. § (6) bek. a) pont és Btk. 317. § (7) bek.], a különösen nagy,illetőleg a különösen jelentős kárt okozó csalás [Btk. 318. § (6) bek. a) pont és 318.§ (7) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentős vagyoni hátrányt okozóhűtlen kezelés [Btk. 319. § (3) bek. c) és d) pont], a különösen nagy, vagy eztmeghaladó vagyoni hátrányt okozó hanyag kezelés [Btk. 320. § (2) bek.], akülönösen nagy, vagy ezt meghaladó értékre elkövetett rablás [Btk. 321. § (4) bek.a.pont] és kifosztás [Btk. 322. § (3) bek. a) pont], a különösen nagy, illetőleg akülönösen jelentős kárt okozó rongálás [Btk. 324. § (5) bek. és 324. § (6) bek.],a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentős értékre elkövetett orgazdaság [Btk.326. § (5) bek. a) pont és 326. § (6) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösenjelentős vagyoni hátrányt okozó szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogokmegsértése [Btk. 329/A. § (3) bek.] és iparjogvédelmi jogok megsértése [Btk.329/D. § (3) bek.]; i) a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekmények. (2) Ha a terhelt különböző bíróságok hatáskörébe tartozó bűncselekményeket követett el, a megyei bíróság jár el.< [149] Áttekintve e hosszú fölsorolást, a következő rendezési elveket fedezhetjük fel. Megyei bíróság hatáskörébe tartoznak a. a büntetés mértékétől függően: a legsúlyosabb büntetéssel – tizenöt évig vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel – fenyegetett bűncselekmények [16. § (1) bek. a) pont]; b. a jogtárgy alapján: 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. • az élet elleni, valamint külön meghatározott testi épség, egészség, személyi szabadság elleni [d) pont], az emberiség elleni bűncselekmények [c) pont]; • az állam elleni [b) pont], az állam zavartalan működése, a közélet tisztasága, nemzetközi kötelességek elleni meghatározott bűncselekmények [e) pont]; • a közbiztonság, a közrend elleni meghatározott bűncselekmények [f) pont]; -terrorcselekmények [f) pont]; a. a jogtárgy alapján és a bűncselekmények súlya alapján: a meghatározott gazdasági, illetve vagyon elleni bűncselekmények [g), h) pont]; b. az eljárási formától függően: a katonai eljárásra tartozó bűncselekmények [i) pont]. Meg kell jegyeznünk, hogy a megyei bíróságok elsőfokú hatáskörben évente mintegy 900 büntetőügyet bíráltak el, a helyi bíróságok pedig 80-90 ezret. A 2002/2003. évi hatásköri szabályok ezeken az arányokon lényegesen nem változtatnak, minthogy a nagy gyakoriságú bűncselekmények (közlekedési bűncselekmények, betöréses lopás, testi sértés stb.) a helyi bíróságoknál, illetve a kizárólagos illetékességű helyi bíróságoknál maradnak. Kétségtelen, hogy a hatásköri szabályok megállapításánál irányadó szempont volt, hogy egyfelől a kiemelkedő fontosságú jogtárgyakat támadó, valamint a nagy veszélyességet hordozó, illetve súlyos sérelmet okozó bűncselekmények a megyei bíróságok hatáskörébe kerüljenek, ám anélkül, hogy jelentősen növelnék a megyei bíróságokon a munkaterheket. E cél elérését szolgálja a kizárólagos illetékesség fenntartása a helyi bíróságokon. Az a szabály pedig, hogy a helyi bíróság tanácsban jár el, ha a bűncselekményre a törvény legalább nyolcévi szabadságvesztést rendel, a hatásköri szabályokkal együtt kifejezi, hogy a bűncselekményeknek – az elsőfokú hatáskör alapján – tulajdonképpen három csoportja van: • az egyesbíró elé, • a helyi bíróságokon, illetve • a megyei bíróságokon tanács elé tartozó bűncselekmények. [150] 7. Az illetékesség; az illetékességi okok >17. § (1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, az eljárásra az a bíróság illetékes, amelynek a területén a bűncselekményt elkövették. A bíróságok illetékességi területét a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény határozza meg. 1. Ha a bűncselekményt több bíróság területén követték el, vagy az elkövetés helye nem állapítható meg, az azonos hatáskörű bíróságok közül az jár el, amelyik az ügyben – a nyomozási bíró eljárását ide nem értve – korábban intézkedett (megelőzés). Ha az elkövetés helye a tárgyalás megkezdése előtt ismertté válik, az eljárást az ügyész, a terhelt, a védő, a pótmagánvádló vagy a magánvádló indítványára az a bíróság folytatja, amelynek a területén a bűncselekményt elkövették. 2. Az eljárásra az a bíróság is illetékes, amelynek területén a terhelt lakik, ha az ügyész, a magánvádló vagy – ha e törvény másként nem rendelkezik – a pótmagánvádló ott emel vádat. 3. Több terhelt esetében a terheltek egyikére illetékes bíróság a többi terhelttel szemben is eljárhat, ha ez a hatáskörét nem haladja meg. Ha több ilyen bíróság van, a megelőzés az irányadó. 4. A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés (Btk. 171. §), a közlekedési bűncselekmények (Btk. XIII. fejezet) – kivéve az ittas vagy bódult állapotban elkövetett járművezetést [Btk. 188. § (1) bek.] és a járművezetés tiltott átengedését [Btk. 189. § (1) bek.] –, a közlekedés körében elkövetett, de nem a Btk. XIII. fejezetében meghatározott bűncselekmény, a kiskorú veszélyeztetése (Btk. 195. §), a közveszélyokozás (Btk. 259. §), valamint a közérdekű üzem működésének megzavarása (Btk. 260. §) esetén a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el. E bíróságok illetékessége e bűncselekmények miatt a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki. 5. Visszaélés radioaktív anyaggal (Btk. 264. §), visszaélés nukleáris létesítmény üzemeltetésével (Btk. 264/A. §), visszaélés atomenergia alkalmazásával (Btk. 264/B. §), és a gazdasági bűncselekmények (Btk. XVII. fejezet) esetén – kivéve a pénzügyi bűncselekményeket (Btk. XVII. fejezet III. cím) – a megyei bíróság székhelyén lévő


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. helyi bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el. E bíróságok illetékessége e bűncselekmények miatt a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki. 6. Ha a terhelt különböző bíróságok illetékessége alá tartozó bűncselekményeket követett el, az a bíróság jár el, amely valamelyik bűncselekmény elbírálására az (5)-(6) bekezdés szerint illetékes. 7. Az elkövetőre illetékes bíróság illetékessége a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed. 18. § (1) A Magyar Köztársaság határain kívül elkövetett bűncselekmény elbírálására az a bíróság illetékes, amelynek a területén a terhelt lakik, vagy tartózkodik, ennek hiányában az a bíróság, amelynek a területén fogva tartják. (2) Ha a terhelt a bűncselekményt a Magyar Köztársaság határain kívül követte el, és az eljárást a távollétében folytatják, az a bíróság illetékes, amelynek a területén a terhelt utoljára lakott, vagy tartózkodott. < [151] Az illetékességet az illetékességi ok alapján határozhatjuk meg, vagyis ennek alapján választjuk ki azt az egy bíróságot, amely jogosult és köteles eljárni. Általános illetékességi ok: a bűncselekmény elkövetésének a helye; amely bíróság illetékességi területén elkövették a bűncselekményt, az jár el. Jogszabályok határozzák meg azt a földrajzi területet, amelyre egyikmásik bíróság illetékessége kiterjed. Az elkövetés helyével konkuráló illetékességi ok lehet a terhelt lakóhelye, ha célszerűségi okból ott emelnek vádat. A törvénynek minden eshetőséggel számolnia kell: meg kell határoznia, mely bíróság illetékes, ha a bűncselekményt külföldön követték el, és a terheltnek Magyarországon nincs lakóhelye. Az ún. összefüggés esetén a bíróság több ügyet együtt tárgyalhat, és ennek érdekében az egyik ügyben illetékes bíró kiterjeszti az illetékességet más ügyekre is. Személyi összefüggés esetén egy elkövetőnek több bűncselekményét, tárgyi összefüggés esetén több elkövetőnek (terheltnek) azonos tárgyú vagy egyébként összefüggő bűncselekményeit bírálja el a bíróság (például bűnrészesek, tettestársak, tolvaj-orgazda, bűnpártoló, csoportos elkövetők). Összefüggés esetén az a főszabály, hogy az egyik ügyben illetékes bíróság illetékes a többi ügyben is, ha arra hatásköre is van. [152] Kizárólagos illetékességet állapíthat meg a törvény oly módon, hogy az egyébként hatáskörrel rendelkező bíróságok közül egyet kiemel, és kiterjeszti az illetékességet más bíróságok területére, például a megyei székhelyén lévő helyi bíróságét az egész megyére [17. § (5) bek.]. Emögött célszerűségi okok húzódnak meg: az ügyekben való eljárást és elbírálást az ezekre specializálódott bírókra, ügyészekre bízzák. Az ilyen megoldással szemben joggal felhozható, hogy burkoltan különbíróságot hoz létre, miközben elvon ügyeket az illetékesektől. Egyenesebb megoldás volna tehát, ha a törvényhozó vagy elállna a kizárólagos illetékességtől, vagy létesítene különbíróságot, vagy pedig a speciális ismereteket igénylő ügyeket megyei bírósági hatáskörbe utalná – ahol is szaktanácsok működhetnek. [153] 8. A hatáskör és az illetékesség vizsgálata. Az eljáró bíróság kijelölése >A bíróság a hatáskörét és illetékességét, amint valamely ügy hozzákerült, hivatalból vizsgálja.< (19. §) Ha hatáskörének vagy illetékességének hiányát állapítja meg, az ügyet más bírósághoz átteszi. Ha azonban ez sem tartja magát az ügyben illetékesnek, akkor hatásköri vagy illetékességi (negatív) összeütközés miatt ki kell jelölni a bíróságot. A közös felettes bíróság az, amely megszünteti a hatásköri, illetve az illetékességi összeütközést, és kijelöli az eljárásra jogosult és köteles bíróságot. Keletkezhet azonban pozitív hatásköri vagy illetékességi összeütközés is, ha ugyanazon bűncselekmény miatt és személy ellen két vagy több bíróság előtt indult vagy folyik eljárás. Az összeütközés feloldása úgy történik, 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. hogy az ügyet az egyik bíróság átteszi a másikhoz megelőzés vagy összefüggés címén. Itt is érvényes a kettős eljárás tilalma (ne bis in idem): egyazon ügyben nem folyhat két vagy több büntetőeljárás, és nem tartható hatályban több ügydöntő határozat. Az eljáró bíróság kijelöléséről a törvény a következőképpen rendelkezik: >20. § (1) A bíróságok között felmerült hatásköri vagy illetékességi összeütközésesetében az eljáró bíróságot az ügyész indítványának beszerzése után ki kell jelölni. 1. A kijelölésről a. a megyei bíróság másodfokú tanácsa határoz, ha az összeütközés a területén levő helyi bíróságok között, b. az ítélőtábla határoz, ha a hatásköri összeütközés a területén lévő megyei bíróság és helyi bíróság között, avagy az illetékességi összeütközés a területén levő megyei bíróságok vagy területén levő különböző megyei bíróságokhoz tartozó helyi bíróságok között, c. a Legfelsőbb Bíróság határoz, ha a hatásköri összeütközés a különböző ítélőtáblákhoz tartozó megyei bíróságok és helyi bíróságok, a megyei bíróság katonai tanácsa és a megyei bíróság más tanácsa, illetőleg más megyei bíróság, a megyei bíróság és az ítélőtábla, a Fővárosi Ítélőtábla katonai tanácsa és a Fővárosi Ítélőtábla más tanácsa, illetőleg más ítélőtábla, a Legfelsőbb Bíróság és az ítélőtábla, avagy az illetékességi összeütközés az ítélőtáblák vagy különböző ítélőtáblákhoz tartozó megyei bíróságok, illetőleg helyi bíróságok között merült fel. 1. Az eljáró bíróságot a Legfelsőbb Bíróság jelöli ki akkor is, ha az illetékességet nem állapíthatók meg.<

meghatározó körülmények

[155] 9. A bírák kizárása Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az alkotmány szerint is mindenkinek joga van arra, hogy az ellene emelt vádat olyan bíróság bírálja el, amely nemcsak független, hanem „pártatlan”, vagyis elfogulatlan is. Megjegyezzük, hogy a magyar jogban és irodalomban nem a „pártatlanság”, hanem inkább az „elfogulatlanság” kifejezést alkalmazzuk. A pártatlanság utal a perbeli ügyfelekre (les parties), az elfogulatlanság tágabban fogható fel; egyiknek sincs azonban köze a szocialista elméletből ismert „pártossághoz”, úgy sem, mint ennek fogalmi ellentétéhez. Az elfogulatlanság biztosítékai közé sorolhatjuk a jogot a törvényes bírósághoz, de idetartoznak a bírák kizárására vonatkozó szabályok is. A kizárási szabályok megalkotásánál a törvényhozó rendszerint kombinált módszert alkalmaz: megállapít abszolút kizáró okokat, és ezeket kimerítően fölsorolja, ezenfelül megállapít általános és relatív okot is. Az abszolút kizáró ok – ha megvalósul – a bírót kizárja az eljárásból anélkül, hogy vizsgálni kellene, elfogulttá tette-e őt az, vagy sem. A törvény például kizárja mint bírót az eljárásból és a döntésből, ha ő a sértett vagy feljelentő stb., ezek hozzátartozója, és ilyen esetben nem kell mérlegelni, vajon a kapcsolat a bírót elfogulttá tenné-e. A törvény azonban kizár mindenki mást is az eljárásból, akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb – vagyis a törvényben fel nem sorolt valamely – okból nem várható el. Ez az általános relatív kizáró ok. Az elfogultság az eljárás egyik-másik résztvevője szempontjából lehet pozitív vagy negatív töltetű, azaz neki kedvező vagy hátrányos. A terhelt, a sértett, illetve a bíró közötti szoros baráti kapcsolat vagy haragos viszony elfogulttá tehet – de hogy ez tényleg így van-e, erről az érintett bírónak is nyilatkoznia kell. Az elfogultság sokféle forrásból táplálkozhat: lehet racionális és érzelmi jellegű, világnézeti, vallási, szociális és kulturális különbözőségből vagy éppen azonosságból eredő. A magyar jog nem enged előzetes beleszólást abba, kik legyenek az ügy bírái. A feleknek csak utólag, a tárgyalás kitűzése után az idézés alapján vagy más módon jut tudomásukra, hogy kik lesznek a bírók, és a kifogást a törvény szerint kizárt, illetve az elfogult bíróval szemben csak ezután tudják megtenni. A jogorvoslati eljárásban pedig hatályon kívül kell helyezni az elsőfokú bíróság ítéletét, ha meghozatalában a törvény szerint kizárt bíró vett részt. [156] A kizáró okok >21. § (1) Bíróként nem járhat el, 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. a. aki az ügyben mint ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja járt el, valamint ügyésznek vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója,

az ügyben eljárt vagy eljáró

b. aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagán- vádló, magánfél, feljelentő vagy mint ezek képviselője vesz, vagy vett részt, valamint aki ezek hozzátartozója, c. aki az ügyben mint tanú vagy szakértő, illetőleg szaktanácsadó vesz, vagy vett részt, d. aki az ügyben külön törvény alapján titkos információgyűjtés engedélyezéséről döntött, tekintet nélkül arra, hogy a titkos információgyűjtéssel szerzett adatokat a büntetőeljárásban felhasználták-e, e. akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható. (2) Az (1) bekezdés rendelkezései a nyomozási bíróra is irányadók.< A kizáró okok kiterjesztése az ügyben korábban eljárt bíróra >21. § (3) Az (1) bekezdésben szabályozott eseteken kívül a. a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként járt el, b. a másodfokú eljárásból ki van zárva az a bíró, aki az ügy elsőfokú elbírálásában rész vett, c. a hatályon kívül helyezés folytán megismételt elsőfokú, illetőleg másodfokú eljárásból ki van zárva az a bíró is, aki a hatályon kívül helyezőhatározat, illetőleg a megalapozatlansága miatt hatályon kívül helyezett határozat meghozatalában részt vett, d. a rendkívüli jogorvoslati eljárásból ki van zárva az a bíró, aki a rendkívüli határozat meghozatalában részt vett.

jogorvoslattal megtámadott

1. A (3) bekezdés esetén az ügy elbírálásából ki van zárva az a bíró is, akinek megtámadott határozat meghozatalában.

hozzátartozója vett részt a

2. A (3) bekezdés d) pontja esetén nem kizárási ok, ha az alapügyben a bíróolyan határozat meghozatalában vett részt, amelyet a rendkívüli jogorvoslatiindítvány nem érint.< A bíróság elnökével szemben fennálló kizáró okok kiterjesztése a bíróság tagjaira >22. § Nem járhat el az ügyben – a Legfelsőbb Bíróság kivételével – az a bíróság, amelynek elnökével, illetőleg elnökhelyettesével szemben a 21. § (1) bekezdésének a)-c) pontjában szabályozott kizárási ok merült fel.< [157] A kizáró ok bejelentése >23. § (1) A bíró a vele szemben felmerült kizárási okot köteles a bíróság elnökének haladéktalanul bejelenteni. 1. A kizárási okot az ügyész, a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, valamint ezek képviselője is bejelentheti. 2. A bíróság elnöke a tudomására jutott kizárási ok miatt a bíró kizárását hivatalból kezdeményezi.< A kizárási eljárás >24. § (4) A bíróság elnöke intézkedik más bíró kijelölése iránt, ha a bíró a kizárási okot maga vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke jelentette be, vagy a bíró a kizárásához hozzájárult. Ebben az esetben a kizárásról nem kell külön határozatot hozni.(5) Ha a kizárás iránti bejelentés a (4) bekezdésben szabályozott módon nem intézhető el, azt a bíróság más tanácsa bírálja el. 1. A 22. §-ban szabályozott esetben, vagy ha a bíróságnak nincs olyan tanácsa, amelyre a kizárási ok nem vonatkozik, a kizárásról a másodfokú bíróság, ha pedig a kizárás iránti bejelentés a megyei bíróságra mint másodfokú bíróságra, vagy arra is vonatkozik, az ítélőtábla határoz. Ha a kizárási ok az ítélőtáblára, vagy arra is vonatkozik, a kizárásról a Legfelsőbb Bíróság határoz. Ha a kizárás iránti bejelentésnek helyt adnak, az eljáró bíróság kijelölésére a 20. § irányadó. 2. A kizárásról a bíróság tanácsülésen határoz. Ha a kizárás iránti bejelentést szerezni a bíró nyilatkozatát. 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nem a bíró tette, be kell

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. 3. A kizárást kimondó határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye, a kizárás határozat elleni jogorvoslatban lehet sérelmezni.

megtagadását az ügydöntő

24. § (1) A bíró az ügyben a kizárási ok bejelentésétől kezdve nem járhat el, ha a kizárási okot maga vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke jelenti be. 1. Az (1) bekezdésben foglaltakat kivéve a bíró a bejelentés elintézéséig az határozat meghozatalában nem vehet részt.<

ügyben eljárhat, de az ügydöntő

A kizáró okok vonatkoznak az ülnökre, a nyomozási bíróra, a bírósági titkárra, ügyintézőre és a jegyzőkönyvvezetőre is (26-27. §). A nyomozási bíró azonban, ha a vele szemben bejelentett ok alapján a kizárásához nem járult hozzá, az ügyben a bejelentés elintézéséig eljárhat [27. § (3) bek.]. [158] 10.

A bíróság feladatai, kötelességei és jogai >12. § (1) A bíróság feladata az igazságszolgáltatás.

1. Bíróság dönt – ha e törvény eltérően nem szabadságkorlátozással járó kényszerintézkedésekről.

rendelkezik

–

a

szabadságelvonással,

illetve

2. A bíróság az e törvényben meghatározott más feladatokat is ellát. 3. A vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – a nyomozási bíró látja el.< Ha a bíróság feladatát röviden meg akarjuk határozni, akkor azt mondjuk, hogy a bíróság igazságszolgáltatást gyakorol. A büntetőügyekben ez abból áll, hogy a bíróság dönt a vádról: bűnösséget állapít meg, és büntetést szab ki, vagy más szankciót alkalmaz, vagy pedig felmenti a vádlottat a vád alól, esetleg az eljárást megszünteti. A bíróság ítélete (határozata), habár jogi aktus, ennél mégis több: egyúttal társadalmi és többnyire erkölcsi értékítélet is. Ideális viszonyok között kijelentés és megállapítás a jó és a rossz cselekvésekről; határt von a megengedett és a tiltott között. Az igazságszolgáltatás az „igazságosságra” (justitia) utal, ami szerint a rossz elnyeri méltó büntetését, ám az állami büntető igazságszolgáltatásnak már nem feladata, hogy a jót is jutalmazza, inkább csak az, hogy háborítatlanul hagyja. A büntető igazságszolgáltatás gyakorlása ősi hivatás, amit kezdetben a fejedelmek láttak el. Idővel az államhatalmi ágak egymástól elváltak, mígnem a polgári államokban elkülönült a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom. Az évszázadokon át uralkodó fölfogás a bírói hatalmat az Istentől származtatta, és ez volt uralkodó fölfogás mindaddig, amíg a polgári kor gondolkodásában nem terjedt el a népfelség (népszuverenitás) elismertetése. A mai magyar alkotmány is ezt vallja, amikor kimondja: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.” [2. § (2) bek.] Ebből következik, hogy a bírói hatalom a legitimációt nem önmagából meríti, hanem az áttételeken át (országgyűlés, törvények, köztársasági elnök) a néptől származtatja. A bírói hatalom a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól mind a szervezetét, mind a gyakorlásának formáit tekintve lényegesen eltér. Ez leginkább a szervezeti és a személyi függetlenségben nyer kifejezést, amibe beletartozik a politikától (legalábbis a rövid távú politikától) való függetlensége is. A bíróság kötelessége, hogy döntsön a vádról. Nincs arra joga és lehetősége, hogy elhárítsa, megtagadja az igazságszolgáltatást (negatio justitiae) arra hivatkozva, hogy az esetre nem vonatkozik semmilyen törvény. Ha úgy látja, hogy nincs az ügyben joghatósága vagy hatásköre, akkor átteszi az ügyet más hatósághoz, illetve az eljárási törvény szerint felmenti a vádlottat, vagy más határozatot hoz. Az elsőfokú bíróság jogait és kötelességeit két csoportba sorolhatjuk: • a tárgyaláshoz és • az ügy eldöntéséhez kapcsolódó jogok.


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. Ezeket a későbbi fejezetekben részletezzük. Elöljáróban megemlítjük, hogy mindkét kategóriát a szoros együvé tartozás jellemzi, hiszen a tárgyalás funkciója a döntés feltételeinek a megteremtése, a döntés pedig a tárgyaláson érlelődik. A tárgyalási jogok körébe sorolhatjuk a tárgyalás processzuális előfeltételeinek a vizsgálatát is, ami akár az ügy jogerős lezárásával is végződhet. [159] 11. A bíróság egyéb feladatai A Be. a büntetőügyekben a bíróság feladatait nemcsak az igazságszolgáltatásban jelöli meg, hanem „a szabadságelvonással, illetve a szabadságkorlátozással járó kényszerintézkedésekre” vonatkozó döntésekben is. A kényszerintézkedések nem tartoznak az igazságszolgáltatás körébe, ám a róluk szóló döntések azért tartozhatnak a bíróságra, mert a kényszerintézkedések az alkotmány által védett állampolgári jogokat – a személyi szabadságot és másokat – súlyosan sértik, és mert garanciális okokból indokolt, hogy ezekről független szerv döntsön. A kényszerintézkedésekről szóló határozataival a bíró a nyomozási szakaszba is bekerül döntésre hivatott fórumként. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a törvény szerint: >A vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – a nyomozási bíró látja el.< [12. § (4) bek.] A bíróság az igazságszolgáltatáson és a kényszerintézkedéseken kívül más feladatokat is elláthat. Idesorolhatjuk például a szabálysértési eljárásban benyújtott kifogások elbírálását (megjegyezvén, hogy ez már nem büntetőeljárás). A büntetőeljárás keretébe tartozik, de mégsem tartjuk igazságszolgáltatásnak, ha a bíróság gyógyító intézkedésekről rendelkezik például az alkoholisták esetében. Ez az intézkedés ugyanis nem a bűncselekményre, hanem az elkövető személyi állapotára reagál. [160] 12. A vizsgálóbíró és a nyomozási bíró A vizsgálóbíró intézményét az 1896. évi Bp. alkalmazta, s feladata a vizsgálat lefolytatása volt. Vizsgálatnak csak súlyosabb (öt évet meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett) bűncselekmények miatt folytatott eljárásban volt helye. Célja azoknak az adatoknak bírói kiderítése volt, amelyek alapján eldönthető, van-e helye főtárgyalás elrendelésének. Vizsgálatot azonban nemcsak az igazságügy-miniszter által két évre megbízott vizsgálóbíró folytathatott, hanem a járásbíróság, a vádtanács is. A vizsgálóbírói intézményt 1950-ben megszüntették, feladatát az ügyészség vette át. A felélesztésének a gondolata napjainkban újra felmerült, de el is halt. A vizsgálóbírói intézménynek akkor és ott van létjogosultsága, ahol a tárgyalást megelőző eljárást formálisan két szakaszra: nyomozásra és vizsgálatra bontják. Az utóbbi mintegy garanciája a pártatlanságnak, ha azt független bíró végzi. Vizsgálóbíró ma is több országban, köztük Franciaországban, Ausztriában működik. Az előkészítő eljárás két szakaszra (nyomozásra, vizsgálatra) bontásának és a vizsgálóbírói intézmény felélesztésének Magyarországon nyomatékos indoka nincs, de annak van, hogy már a nyomozás során is fellépjen a bíró, amikor alkotmányos állampolgári jogok korlátozása látszik indokoltnak. Ez az igény először az előzetes letartóztatás elrendelésével kapcsolatosan jelentkezett. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 9. cikke ugyanis kimondta, hogy azt, akit bűncselekmény vádjával őrizetbe vettek, legrövidebb időn belül bíró elé kell állítani. Ezért már az 1989:XXVI. tv. az előzetes letartóztatást bírói jogkörbe utalta. A rendőrségi törvény a titkos információgyűjtést – amely ugyancsak jelentékeny beavatkozás az alkotmány által védett magánszférába – ugyancsak bírói jogkörbe utalta. Kialakulóban volt/van tehát egy új bírói funkció: a nyomozási bíróé, aki a nyomozás keretében határoz az alkotmányos állampolgári jogok korlátozásáról.

3. III. CÍM AZ ÜGYÉSZSÉG ÉS AZ ÜGYÉSZ [161] 1. Az ügyészség szervei. Az ügyész Az ügyészség feladatait maga az alkotmány határozza meg; többek között kimondja, hogy az ügyészség meghatározott ügyekben nyomozást végez, képviseli a vádat a bírósági eljárásban


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. (51. §). Abüntetőel- járásban az ügyészség nevében az ügyész jár el, aki mint az ügyészség valamelyik területi (megyei, helyi stb.) szervezetének tagja ellátja a reá tartozó processzuális feladatokat. >Az ügyész azokat a jogokat gyakorolja, amelyek azt az ügyészséget illetik, ahol az ügyész működik.< [26. § (5) bek.] Az ügyész a legitimációját tehát az ügyészségtől eredezteti, de a büntetőeljárásban önálló processzuális személyként jelenik meg, a jogok, illetve a kötelességek alanyaként. A Magyar Köztársaság ügyészi szervei: • a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyészsége; • a fellebbviteli főügyészségek; • a megyei főügyészségek, illetőleg a Fővárosi Főügyészség; • a helyi ügyészségek (a megyékben városi, Budapesten kerületi ügyészségek); • a Katonai Főügyészség; • a Katonai Fellebbviteli Ügyészség; • a területi katonai ügyészségek (1997:LXX. tv. 4. §). [162] 2. A legfőbb ügyész Az ügyészi szervezet élén az Országgyűlés által választott és neki felelős legfőbb ügyész (a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze) áll. Az ügyészi szervezetet ő vezeti és irányítja (alkotmány 52., 53. §). A többször, legutóbb az 1997:LXX. törvénnyel módosított 1972. évi V. törvény az ügyészségről (Üsz. – ügyészségi szervezeti törvény) 6. §-a ehhez hozzáfűzi: „Az ügyészek a legfőbb ügyésznek alárendelten működnek, utasítást csak a legfőbb ügyész és a felettes ügyész adhat nekik.” A legfőbb ügyész utasítások, iránymutatások formájában irányítja az ügyészi szervezetet. Nincs azonban jogi akadálya annak, hogy a felettes ügyész egyedi ügyekben is megszabja az eljáró ügyész számára a tennivalókat. Az ügyész szervezeten belüli függetlenségét a törvény nem biztosítja, és erről tehát ilyen értelemben nem is beszélhetünk. A legfőbb ügyész alkotmányos jogosítványai őt és általa az ügyészséget teszik a büntetőpolitika, illetve a bűnüldözési politika legfőbb letéteményesévé. És minthogy a legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felel (alkotmány 52. §), e politika jóváhagyása, módosítása vagy elvetése végül is az Országgyűlésre hárul. A legfőbb ügyész által megfogalmazott büntetőpolitikának van/lehet befolyása az egyedi ügyek eldöntésére, különösképpen az ügyészi diszkrecionális jog és más mérlegelési jog gyakorlásánál (például a nyomozás megszüntetésének mérlegelést igénylő eseteiben, a vádemelés elhalasztásakor, büntetőparancs indítványozásakor, bíróság elé állításkor). [163] 3. Az ügyészség hatásköre és illetékessége Az ügyészség hatáskörét és illetékességét annak a bíróságnak a hatásköre és illetékessége határozza meg, amely mellett működik. A különböző ügyészségek illetékességébe tartozó bűncselekmények esetében az az ügyészség jár el, amelyik az ügyben korábban intézkedett. A legfőbb ügyész vagy a fellebbviteli főügyész, illetőleg a megyei főügyész rendelkezése alapján az ügyész olyan ügyben is eljárhat, amelyre a hatásköre, illetőleg az illetékessége egyébként nem terjed ki. Az ügyészségek között felmerült hatásköri vagy illetékességi összeütközés esetén az eljáró ügyészséget a felettes ügyész jelöli ki (30. §). Az ügyészség joghatóságára ugyanaz áll, mint a bíróságéra, vagyis annak határait a büntetőtörvény területi és személyi hatálya jelöli ki. Az ügyészség általános hatáskörét és illetékességét a törvény nem állapítja meg önállóan, hanem kimondja, hogy azt annak a bíróságnak a hatásköre és illetékessége határozza meg, amely mellett működik. Ebből azonban nem szabad arra következtetni, hogy az ügyészség bármi módon hozzá volna rendelve a bírósághoz. Az ügyészség és a bíróság egymástól függetlenek, eltérőek a feladataik, de egybeesik a területi és a tárgyi kompetenciájuk. Az ügyészség szervezetét külön törvény alapján a legfőbb ügyész határozza meg (30. §). 95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. [164] 4. Az ügyészség, az ügyész a nyomozásban Az ügyész feladatai a nyomozásban (a büntetőeljárás előkészítő szakaszában) az idők folyamán többször változtak. Az első ügyészségi (akkor még „államügyészségi”) törvényt követően (1871:XXXIII. tc.) és az 1896. évi Bp. után is az ügyész hivatali kötelessége volt a nyomozás elrendelése és teljesítése is. A nyomozás tárgya ekkor: azoknak az adatoknak kipuhatolása és megállapítása, melyek a vád emelése vagy nem emelése kérdésében a vádló tájékoztatására szükségesek (1896. évi Bp. 83. §). A szocialista jogalkotásban – az 1949. évi alkotmányt követően megalkotott ügyészségi jogszabályokban (1953, 1959, 1974) – az ügyészségnek a nyomozás törvényessége feletti felügyeletéről szólnak. És ez volt a főszabály. Ugyanakkor az 1951. évi Bp. és az 1973. évi Be. az ügyész nyomozási feladatait nemcsak felügyeletként fogalmazta meg, hanem tágabban is: az ügyész ugyanis jogszabály által meghatározott esetekben (például a rendőrség tagjai ellen folytatott eljárásban) maga is nyomoz, az eljárást a nyomozó hatóságtól magához vonhatja. Erre tekintettel az ügyészséget is nyomozó hatóságnak nevezik; a tényleges helyzet azonban mindvégig az, hogy a nyomozást a rendőrség (pénzügyőrség) végzi, és az ügyészség csak a hatáskörébe utalt néhány bűncselekmény ügyében nyomoz. Ama felfogás szerint, amely szerint a büntetőeljárás célja és feladata az igazságszolgáltatás, ami a tárgyaláson dől el, és a bizonyítás is ott történik, a nyomozás pedig a bizonyítási eszközök és bizonyítékok felkutatására, összegyűjtésére, megőrzésére és a vádló tájékoztatására szolgál, fontos, hogy maga a vádló, az ügyész ura legyen a nyomozásnak. Ne csak felügyeljen tehát, hanem nyomozást végeztessen is a nyomozó hatóságok által, és maga is végezzen nyomozási cselekményeket. [165] 5. Az ügyész feladatai a nyomozásban és viszonya a nyomozó hatósághoz >28. § (3) Az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy nyomoz. (4) Ha a nyomozó hatóság önállóan végez nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket [35. § (2) bek.], az ügyész felügyel arra, hogy azt e törvény rendelkezéseit megtartva végezzék, az eljárásban részt vevő személyek a jogaikat érvényesíthessék. Ennek érdekében az ügyész: a. nyomozást rendelhet el, annak lefolytatásával a nyomozó hatóságot bízhatja meg, a nyomozó hatóságot – annak illetékességi területén – nyomozási cselekmények végzésére vagy további nyomozásra, a nyomozásnak az általa megjelölt határidőn belül befejezésére utasíthatja, b. a nyomozási cselekményeknél jelen lehet, a nyomozás irataiba betekinthet, azokat magához kérheti, c. a nyomozó hatóság határozatát megváltoztathatja vagy hatályon kívül helyezheti, a nyomozó hatóság határozata ellen a hozzá megküldött panaszokat elbírálja, d. a feljelentést elutasíthatja, a nyomozást megszüntetheti, a nyomozó hatóságot a nyomozás megszüntetésére utasíthatja, e. az eljárást magához vonhatja. < Az I. Ben. újrafogalmazta és részletesebben meghatározta az ügyész büntetőeljárás-beli feladatait. Mindenekelőtt hangsúlyossá tette általános kötelességét az igazság feltárására és a törvényesség megtartására, kimondván: >Az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye.< [28. § (1) bek.] Az ügyész nyomozásbeli szerepének meghatározásánál a törvény figyelembe vette azt a körülményt, hogy az ügyész közvádló, aki a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy nyomoz. Az ügyésznek a nyomozó hatóságokhoz való viszonyában azonban a törvény arra is figyelemmel van, hogy a nyomozó hatóság a nyomozást az ügyész rendelkezése alapján vagy önállóan végzi [35. § (1) bek.]. E megkülönböztetés szerint látja el az ügyész is a feladatait, illetőleg gyakorolja a jogait a 28. § (4) bekezdésében meghatározott rendelkezések szerint. Figyelemre méltó, hogy a törvény 165. §-a lényegében ugyanazokat mondja el az ügyész jogosítványairól, mint az idézett 28. §. E 165. § szerint az ügyész rendelkezik a nyomozásról. Az ügyész a nyomozó hatóságot írásban vagy szóban utasíthatja. Az ügyész betekinthet a nyomozó hatóságok külön jogszabályban meghatározott 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. nyilvántartásaiba, és ezek adatait felhasználhatja. Egyes nyomozási cselekmények teljesítése végett az ügyész akkor is a nyomozó hatósághoz fordulhat, ha egyébként a nyomozást maga végzi. Az ügyész a határozatai előkészítésére a nyomozó hatóságot utasíthatja. A nyomozó hatóság az ügyésznek az ügy nyomozására vonatkozó utasításait határidőre teljesíti, az ügyészt – annak rendelkezése szerint – a nyomozás elrendeléséről és az ügy állásáról írásban vagy szóban tájékoztatja. E rendelkezéseket akkor is alkalmazni kell, ha a nyomozó hatóság a nyomozást önállóan végzi. [166] 6. Az ügyészség kizárólagos nyomozási hatásköre A Be. szerint kizárólag az ügyészség végzi a nyomozást a következő bűncselekmények miatt: >a) a közjogi tisztség betöltésén alapuló mentességet élvező személy [551. § (1)bek.], a nemzetközi jogon alapuló mentességet élvező személy [553. § (1) bek.]által elkövetett bűncselekmény, a sérelmükre elkövetett hivatalos személy ellenierőszak, a működésükkel kapcsolatban ellenük elkövetett más bűncselekmény,továbbá a nemzetközileg védett személy elleni erőszak, a. a bíró, az ügyész, a bírósági és ügyészségi titkár, fogalmazó és ügyintéző, az ügyészségi nyomozó, az önálló és a megyei bírósági végrehajtó és végrehajtó-helyettes, a közjegyző és a közjegyzőhelyettes, a rendőrség hivatásos állományú tagja ellen elkövetett emberölés, hivatalos személy ellen elkövetett emberrablás, hivatalos személy elleni erőszak, hivatalos személy ellen, hivatalos eljárása alatt elkövetett rablás, b. a rendőrség hivatásos állományú tagjának kivételével a b) pontban felsoroltak által elkövetett bármilyen bűncselekmény, valamint az ülnöknek az igazságszolgáltatással összefüggésben elkövetett bűncselekménye, c. a b) pontban felsoroltak vonatkozásában elkövetett vesztegetés, a vezetőbeosztású vagy a fontosabb ügyekben intézkedésre hivatott más hivatalos személyáltal elkövetett vesztegetés, a vesztegetésnek a Btk. 255. §-a szerinti alakzata, avesztegetés feljelentésének elmulasztása és a befolyással üzérkedés, d. a rendőrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja által elkövetett, nem katonai büntetőeljárásra tartozó bűncselekmény, a Vám- és Pénzügyőrség hivatásos állományú tagja, továbbá a pénzügyi nyomozó által elkövetett bármilyen bűncselekmény, e. az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények közül a hamis vád, a hatóság félrevezetése, a hamis tanúzás, a hamis tanúzásra felhívás, a hatósági eljárás akadályozása, a mentő körülmény elhallgatása, a hivatalos személy eljárása során elkövetett bűnpártolás, az ügyvédi visszaélés, a zugírászat, a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény, f. a külföldi hivatalos személy ellen elkövetett bűncselekmények, valamint a nemzetközi közélet tisztasága ellen elkövetett bűncselekmények.< (29. §) A bűncselekmények, amelyeknek a nyomozását a törvény kizárólagos ügyészségi hatáskörbe utalja, két csoportba sorolhatók. Az egyikbe tartoznak azok, amelyeknél az elfogultság, illetve az összeférhetetlenség veszélye fölmerülhet, és aminek elhárítására az ügyészség több garanciát nyújthat, mint más nyomozó szerv. A másikba az olyan bűncselekmények tartoznak, amelyek nyomozásában – az érintett személyekre tekintettel – a törvényesség megtartására külön is nagy súlyt kell helyezni. Az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozó bűncselekmények nyomozását a Fővárosi Főügyészségen és valamennyi megyei főügyészségen szervezett ügyészségi nyomozó hivatalok látják el. [167] 7. Az ügyész és jogai a nyomozásban; a jogok átruházása A Be. az ügyész nyomozásbeli helyzetét azzal az általános szabállyal határozta meg, amely szerint „...a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy végez” [28. § (3) bek.]. >Ha az ügyész nyomoz, bármely nyomozó hatóságot – annak illetékességi területén – nyomozási cselekmény elvégzésére utasíthatja, a legfőbb ügyész az ügy ügyészségi nyomozása során más nyomozó hatóságok tagjait az országos vezető egyetértésével igénybe veheti. Az ügyész ellenőrzi a büntetőeljárás során elrendelt, a személyes


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. szabadság elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedések törvényes végrehajtását.< [28. § (5)-(6) bek.] Ha az ügyész maga nyomoz, minden nyomozási cselekményt, kezdve a nyomozás elrendelésén és befejezve az iratok ismertetésén (193. §), maga végezhet/végez el. Ha a nyomozást más hatóság által végezteti, megrendelőként és irányítóként lép fel, és bármely nyomozási cselekményt a nyomozó hatóság által elvégeztethet. [168] Az ügyész a nyomozás során minden őt megillető jogot, ennek a gyakorlását átruházhatja a nyomozó hatóságra. Ez kiderül a törvény több rendelkezéséből, többek között abból, amely szerint az ügyész nyomozást >végeztet< [28. § (3) bek.], illetve hogy az ügyész >rendelkezik a nyomozásról< [165. § (1) bek.]. A jogosítványai közül nem adhatja át (nem delegálhatja) a nyomozó hatóságnak • a nyomozást egészében a kizárólagos ügyészségi nyomozási hatáskörbe tartozó ügyekben (29. §); egyes nyomozási cselekmények teljesítését azonban reá bízhatja [28. § (5) bek., 165. § (1) bek.]; • azt a jogát, hogy a nyomozási bíróhoz indítvánnyal forduljon; • a feljelentés elutasításának, a nyomozás felfüggesztésének, megszüntetésének jogát és más jogot olyan esetekben, amelyeket a törvény nem utal a nyomozó hatóság alternatív (párhuzamos) jogkörébe. (A feljelentés elutasításának, a szakértő alkalmazásának stb. egyes nevesített eseteiben a nyomozó hatóság is határozhat.) A nyomozás során a törvényben meghatározott cselekményeket akkor is az ügyész jogosult elvégezni, ha a nyomozást egyébként nem ő végzi. Idetartozhatnak bizonyítási cselekmények (például szakértő kirendelése, szemle), kényszerintézkedések (például előzetes letartóztatás indítványozása), határozatok meghozatala (például a feljelentés elutasítása, a nyomozás felfüggesztése, megszüntetése, ha erre a nyomozó hatóság nem jogosult). [28. § (4) bek. e) pont.] Az ügyész jogosultságai a nyomozásban minden nyomozási cselekményre, határozatra kiterjednek: a nyomozás elrendelésétől a befejezéséig, illetve a megszüntetésig minden bizonyítási cselekményre és más intézkedésre, határozatra, azoknak a kivételével, amelyeket a törvény a nyomozási bíró hatáskörébe utalt. [169] 8. A nyomozási bíró jogköre A nyomozási bíró az ügyész indítványa alapján dönt (207. §) • a titkos adatszerzésről, • a nyomozás megszüntetését követően a nyomozás folytatásának engedélyezéséről, • a különösen védett tanúvá nyilvánításról, • a kényszerintézkedésekről, köztük az előzetes letartóztatásról, lakhelyelhagyási tilalomról, házi őrizetről, ideiglenes kényszergyógykezelésről, útlevél elvételéről, óvadékról, házkutatásról, ügyvédi, közjegyzői, szerkesztőségi iratok, még nem kézbesített küldemények lefoglalásáról, lefoglalt dolgok értékesítéséről, zár alá vételről. A felsoroltakon kívül a kényszerintézkedést a nyomozás során az ügyész rendelheti el (motozást, lefoglalást). Az előbb leírtak alapján indokoltan jutunk arra a következtetésre, hogy a Be. a nyomozás keretében a nyomozási bírónak kizárólagos jogosultságokat juttat olyan döntésekre, amelyek az állampolgári alapjogok korlátozását engedik. A független bírói fórum, a nyomozási bírói intézmény és jogkör magyarázata éppen ez: az alapjogok védelme. [170] 9. Az ügyész a közvádló A Be. kimondja, hogy az ügyész a „közvádló” [28. § 1. bek.] >az ügyész az e törvényben meghatározott feltételek esetén vádat emel, ésa bíróság előtt – a magánvád és a pótmagánvád esetét kivéve – a vádat képviseli,vagy dönt a vádemelés elhalasztásáról, illetőleg részbeni 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. mellőzéséről. Az ügyész avádat elejtheti vagy módosíthatja. Az ügyész az ügy iratait a bírósági eljárásbanmegtekintheti, és indítványtételi jog illeti meg az ügyben felmerült minden olyankérdésben, amelyben a bíróság dönt.< [28. § (7) bek.] A vád az arra jogosulttól származó a bírósághoz intézett megindokolt indítvány, amely arra irányul, hogy a bíróság állapítsa meg a vádlott bűnösségét a meghatározott bűncselekményben, és emiatt őt büntesse meg, vagy vele szemben más jogkövetkezményt alkalmazzon. (A vád a büntetőeljárásban hasonló szerepet tölt be, mint a kereset a polgári perben: ez nyitja meg a bírósági utat, vagyis feltétele annak, hogy az ügy a bíróság elé kerüljön.) A vádemelés és képviselet joga a történelemben különböző formákat öltött, és különböző személyeket illethetett meg. A legáltalánosabb csoportosítás szerint megkülönböztethető volt a közvád és a magánvád, ezeken belül azonban további differenciálódás lehetséges. Közvádlóként hatóság, magisztrátus léphetett fel, ha ilyen jogkörrel fölruházták. Az ókori görög és római jog azonban elsősorban a sérelmet szenvedett személyt jogosította fel vádemelésre, tehát a magánvádat ismerte el. Magánszemély léphetett fel vádlóként a közösség érdekében akkor is, ha a bűncselekmény az egész közösséget sértette, un. közbűntények miatt (felségsértés, iniuria – személy elleni erőszak stb.). Ilyen esetben vádló lehetett bárki a népből (quivis ex populo; a görög történelemből ismert Szókratész elleni per is ilyen vádra indult). Az ilyen típusú vádat azonban az oka és a képviselt közösség alapján közvádnak tekinthetjük, jóllehet a vádló magánszemély volt. Az a fölismerés, hogy a bűncselekménnyel az egész közösséget sérelem éri, és emiatt akkor is fel kell lépni, ha a sértett (áldozat) maga nem emelt volna vádat, a közvádlói intézmény felállítását tette szükségessé. Az európai kontinensen a francia ügyészség (ministere public) létesítése és megszervezése volt az a minta, amelyet számos országban az ügyészség – mint közvádlói hatóság – felállításánál követtek. Magyarországon a XVII. század végétől kezdve állandóan alkalmazott deák (literatus), vagy egy-egy alkalomra szerződtetett joghoz értő egyén töltötte be a vádló szerepét. Minthogy tehát a vádképviseletére hivatott külön szerv nem volt, és ez éreztette kedvezőtlen hatását a büntető igazságszolgáltatásban (az eljárás megindítása, eredményessége többek között a helyi személyi feltételektől függött), szükségessé vált a közvádlói testület (hatóság) fölállítása. A már említett 1871. évi XXXIII. törvény létrehozta az államügyészséget. [171] A vádemelés és -képviselet az ügyész hivatali kötelessége, amit az officialitás elvét megfogalmazó 6. § (1) bekezdése is kifejez: >az ügyésznek. kötelessége, hogyaz e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetveaz eljárást lefolytassa<. Az ügyésznek a közvád emelésére való kizárólagos jogát szokás vádmonopóliumnak nevezni. A jognak az az álláspontja, amely a vádemelést kizárólag az erre hivatott szerv hivatali kötelességévé teszi, egyfelől a büntetőeljárási jog vívmánya: a sértettek, az áldozatok és általában a társadalom védelmének kiemelkedő fontosságú eszköze. Másfelől azonban a monopólium esetenként hátrány a sértettek szempontjából, mivel az ügy sorsa kizárólag az ügyészség kezében van, és a döntésük ellen nem lehet más fórumhoz folyamodni, ha az ügyész nem óhajt az ügyben föllépni: a nyomozást megszünteti, a vádat elejti stb. A monopolhelyzet orvoslásának egyik módszere: a szubszidiárius vádjogosultság, ami a magyar jogban pótmagánvádként jelenik meg. Ebben az intézményben nyer kifejezést a törvényhozónak az a szándéka, hogy bírói döntésre bízza az ügyet, ha a közvádlónak az ügyet lezáró határozatával a sértett elégedetlen. Ezen intézmény nélkül az ügy akkor is elkerülné a bíróságot, ha az ügyész akár jogi tévedése miatt, akár más okból alaptalanul utasítaná el a feljelentést, szüntetné meg a nyomozást, vagy ejtené el a vádat. Az ügyész mint közvádló a bíróság előtt lényegében ugyanazokat a jogokat élvezi és gyakorolja, mint a vádlott oldalán a védő. Ilyen értelemben a viszonyukra az ügyfélegyenlőség a jellemző. [172] 10. Az ügyész elfogulatlansága A törvény az ügyésztől elfogulatlanságot követel, amit a Be. már idézett 28. § (1) bekezdése kifejezésre juttat: >Az ügyész a közvádló. Az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye.< Ez a szabály irányadó számára, valahányszor határozatot kell hoznia, indítványt kell 99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. előterjesztenie, avagy vádemelésről kell döntenie. Az ügyésznek – habár a bűnüldözés a feladata – nemcsak azt kell tehát figyelembe vennie, ami a terhelt ellen, hanem azt is, ami a javára szól. Az ügyésznek ezért jogában áll a nyomozást elrendelni, vagy el nem rendelni, vádat emelni, vagy a nyomozást megszüntetni, a felmentés miatt avagy súlyosítás végett fellebbezni, vagy az ítéletet tudomásul venni, előzetes letartóztatást indítványozni, vagy sem. Az ügyész számára nehéz a döntés a kétséges esetekben, különösen ha vádemelésről van szó. Nyilvánvalóan alaptalan, megalapozatlan vádemelésre nem szabad vállalkoznia, de indokolt, hogy kétséges esetben (amikor az ügy kimenetele kétesélyes) bírósági döntést szorgalmazzon (jogos védelmi helyzet volt-e; szándékos vagy gondatlan volt-e a cselekmény, amikor ez utóbbi nem bűncselekmény stb.). Az ügyészt nem köti az in dubio pro reo-elv azzal a szigorral, ahogyan a bírót, de az sem engedhető meg, hogy az ügyészi döntéseket a legkisebb gyanúokokra alapozzák. Ez vonatkozik például az előzetes letartóztatás indítványozására is szökés vagy kollúzió (összejátszás) veszélye stb. miatt. [173] 11. Az ügyész kizárása Az ügyész elfogulatlanságát hivatottak biztosítani a kizáró okok, illetve a kizárásra vonatkozó szabályok. Ezek megegyeznek a bírákra vonatkozó kizáró okokkal, az értelemszerűen szükséges eltérésekkel: >31. § (1) A büntetőügyben ügyészként nem járhat el, a. aki az ügyben mint bíró járt el, valamint az ügyben eljárt vagy eljáró bíró hozzátartozója, b. aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagán- vádló, magánfél, feljelentő vagy mint képviselőjük vesz vagy vett részt, illetőleg ezek hozzátartozója, c. aki az ügyben mint tanú vagy szakértő, valamint szaktanácsadó vesz vagy vett részt, d. akitól az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható.< • A kizáró okok kiterjesztése: A perújítási eljárásból ki van zárva az az ügyész, aki az alapügyben a nyomozást teljesítette, egyes nyomozási cselekményeket végzett, vádat emelt, illetőleg a vádat képviselte. Nem kizárási ok, ha az ügyész a hivatali hatáskörében tudomására jutott bűncselekmény miatt tett feljelentést. Nem járhat el az ügyben – a Legfőbb Ügyészség kivételével – az az ügyészség, amelynek vezetőjével vagy helyettesével szemben az (1) bekezdés a) és b) pontjában szabályozott kizárási ok merül fel [31. § (4) bek.]. • A kizáró ok bejelentésére az eljárás résztvevői és maga az ügyész is jogosult; a bejelentés elintézéséig az eljárási jogai korlátozottak. Az ügyész kizárásáról az ügyészség vezetője, az ügyészség vezetőjének kizárásáról a felettes ügyészség vezetője határoz (32. §). Az ügyész kizárására vonatkozó szabályok irányadók a jegyzőkönyvvezető kizárására is (34. §).

4. IV. CÍM A NYOMOZÓ HATÓSÁGOK [174] 1. A nyomozó hatóságok köre A Be. szerint nyomozó hatóságnak minősül • a rendőrség, • a vám- és pénzügyőrség, • a határőrség, • az ügyészség mint kizárólagos nyomozási hatáskörrel felruházott nyomozó hatóság (36., 29. §). [175] 2. A nyomozási hatáskör megoszlása a nyomozó hatóságok között. Az illetékesség • A rendőrség. Az általános nyomozó hatóság a rendőrség. • A vám- és pénzügyőrség végzi a nyomozást a következő bűncselekmények miatt:


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. a. nemzetközi jogi kötelezettség megszegése, nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák forgalmára vonatkozó kötelezettség megszegése, engedély nélküli külkereskedelmi tevékenység, visszaélés jövedékkel, jövedéki orgazdaság, jövedékkel visszaélés elősegítése, csempészet és vámorgazdaság; b. áru hamis megjelölése, bitorlás, szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok védelmét biztosító műszaki intézkedés kijátszása, jogkezelési adat meghamisítása és iparjogvédelmi jogok megsértése, ha azt jövedéki termékre vagy vámárura követik el; c. adó-, társadalombiztosítási csalás, csalás, ha azt a vám- és pénzügyőrség hatáskörébe tartozó adóra, járulékra vagy költségvetési támogatásra követik el; d. az a)-c) pontokban meghatározott bűncselekményekkel összefüggésben elkövetett közokirat-hamisítás, magánokirat-hamisítás, egyedi azonosító jel meghamisítása és bélyeghamisítás; e. az ország területére behozatallal, az ország területéről kivitellel, valamint az ország területén átvitellel elkövetett visszaélés kábítószerrel és a visszaélés kábítószer előállításához használt anyaggal, ha a bűncselekményt a vám- és pénzügyőrség észleli, vagy a feljelentést a vám- és pénzügyőrségnél teszik meg. • A határőrség. A beutazási és tartózkodási tilalom megsértése, a jogellenes belföldi tartózkodás elősegítése, az embercsempészés, a határjelrongálás és úti okmány tekintetében elkövetett közokirat-hamisítás nyomozását a határőrség végzi, ha a bűncselekményt a Határőrség észleli, vagy a feljelentést a határőrségnél teszik meg. • A hajó, illetve a légi jármű parancsnoka. Külföldön lévő magyar kereskedelmi hajón, illetőleg polgári légi járművön magyar állampolgár vagy bárki által elkövetett bűncselekmény miatt a hajó, illetőleg a légi jármű parancsnoka jogosult a nyomozó hatóságra vonatkozó rendelkezések alkalmazására. (36. §) [176] A nyomozó hatóságok illetékességét külön jogszabályok határozzák meg. Ez lehetővé teszi, hogy a felügyeletet ellátó főhatóság gyakorlati okokból megállapítson kizárólagos illetékességet, például a megyei székhelyű rendőrkapitányság vagy főkapitányság számára. A nyomozó hatóságok szervei (például a rendőrkapitányságok, főkapitányságok) között a hatáskörmegosztást ugyancsak külön jogszabályok állapítják meg [37. § (1) bek.]. Ha különböző nyomozó hatóságok (például pénzügyőrség és határőrség) között hatásköri összeütközés van, az eljáró nyomozó hatóságot az illetékes ügyész jelöli ki [37. § (2) bek.]. [177] 3. A nyomozó hatóság tagjának kizárása >38. § (1) A büntetőügyben a nyomozó hatóság tagjaként nem járhat el, a. aki az ügyben mint bíró járt el, valamint az ügyben eljárt vagy eljáró bíró hozzátartozója, b. aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánképviselőjük vesz vagy vett részt, valamint ezek hozzátartozója,

vádló, magánfél vagy mint

c. aki az ügyben mint tanú vagy szakértő vesz vagy vett részt, d. akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható. (2) A perújítás során elrendelt nyomozásból a nyomozó hatóságnak az alapügyben eljárt tagja is ki van zárva. < A kizárásra irányuló indítványát az eljárás résztvevői közül bárki bejelentheti. A kizárásról a nyomozó hatóság vezetője, az ő kizárásáról a felettes nyomozó hatóság vezetője dönt (39. §). A kizárás szabályai a jegyzőkönyvvezetőre is vonatkoznak (41. §). [178] 4. A nyomozó hatóság feladatai A nyomozó hatóság feladatait a Be. részletesen a nyomozásról szóló IX. fejezetében határozza meg, és az általános feladatmeghatározás ugyancsak e fejezet rendelkezéseiben található. A nyomozó hatóság számára azonban irányadó az officialitás elve és követelménye is, ahogyan azt az Alapvető 101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. rendelkezések között a Be. 6. § (1) bekezdése meghatározza: >...a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa<. A büntetőeljárás megindításának legáltalánosabb feltétele a bűncselekmény gyanúja [6. § (2) bek.]. A Be. kimondja: >A nyomozás során fel kell deríteni a bűncselekményt, az elkövetőszemélyét, fel kell kutatni és biztosítani kell a bizonyítási eszközöket.< (164. §) Az ismertetett rendelkezések alapján körvonalazhatók a nyomozó hatóság feladatai: • a büntetőeljárást hivatali kötelességénél fogva indítja meg és folytatja, mihelyt bűncselekmény gyanújáról tudomást szerzett; • a tényállást, illetve az elkövető személyét felderíti, felkutatja; • a bizonyítási eszközöket ugyancsak felkutatja és biztosítja. A Be. rendelkezése a nyomozó hatóság feladatairól: >35 § (1) A nyomozóhatóság a nyomozást az ügyész rendelkezése alapján vagy önállóan végzi. (2) A nyomozó hatóság önállóan végez nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket, ha a bűncselekményt maga észlelte, a feljelentést nála tették, vagy arról más módon maga szerzett tudomást.< A Be. meghatározza azokat a jogi eszközöket – intézményeket, jogosultságokat –, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a nyomozó hatóság a törvények által reá rótt feladatait teljesíthesse. [179] 5.

A nyomozó hatóság önálló eljárása A nyomozó hatóság önállóan

• rendelhet el nyomozást a tudomására jutott adatok alapján [170. § (1) bek.]; • indíthat nyomozást nyomozási cselekményekkel [170. § (4) bek.]; • elutasíthatja a feljelentést a 174. § (2) bekezdésében meghatározott esetekben; • felfüggesztheti a nyomozást, illetve megszüntetheti a 189., illetve 190. § (2) meghatározott esetekben; • bizonyítási cselekményeket végezhet, és kényszerintézkedéseket alkalmazhat, kivéve azokat, amelyeket a törvény az ügyész vagy a nyomozási bíró számára tart fenn. A bizonyítási cselekmények közül a nyomozás során csak az ügyész • alkalmazhat szakértőt, ha a kérdés a kóros elmeállapot, alkohol-, illetőleg kábítószer-függőség vagy a kényszergyógykezelés vagy gyógyítás szükségessége [99. § (3) bek.]; • rendel el és tart szemlét, bizonyítási kísérletet, felismerésre bemutatást, de a nyomozó hatóság is jogosult erre akkor, ha e jogot az ügyész nem tartotta fenn önmagának [123. § (3) bek.] A kényszerintézkedések közül a nyomozó hatóság önállóan is határozhat • az őrizetbe vételről (127. §), • a motozásról [150. § (2) bek.], • az elővezetésről [162. § (2) bek.], -testi kényszer alkalmazásáról [163. § (1) bek.]. Előzetes ügyészi, illetve nyomozó bírói határozat nélkül késedelmet nem tűrő esetben • dolgokat őrzésbe vehet [151. § (6) bek.]. [180]


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. 6. A nyomozó hatóság és az ügyész párhuzamos jogosultságai – a kollízió Azokban az ügyekben, amelyekben a törvény a nyomozó hatóság önálló döntését is megengedi, a törvény első jogosultként többnyire az ügyészt tünteti fel: emiatt a nyomozás megtagadása, felfüggesztése, megszüntetése főszabályként az ügyész joga, de a törvényben megjelölt némely esetekben a nyomozó hatóságé is. Párhuzamos, alternatív jogosultságot állapított így meg a törvény: mindkét hatóság gyakorolhatja a jogot, de természetesen ugyanarról mindketten nem határozhatnak. Ha ilyen mégis előfordulna, az ügyészé lesz a végső szó (lásd utasítási jogát stb.). Találkozunk olyan törvényi rendelkezéssel a nyomozó hatóság önálló jogosultságáról, amelyből nem állapítható meg az ügyészi jog primátusa. Ilyen az őrizetbe vétel elrendelése, amelyben a nyomozó hatóság és az ügyész jogosultsága egyenrangú, amit nem kérdőjelez meg az sem, hogy a nyomozó hatóság köteles az ügyészt arról értesíteni. A nyomozó hatóság önálló jogosultságait nem tarthatjuk a törvény által delegált jognak. Ilyen fölfogás nem volna összeegyeztethető a 35. § (2) bekezdésében foglaltakkal, ami szerint a nyomozó hatóság önállóan végez nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket, ha a bűncselekményt maga észlelte, a feljelentést nála tették, vagy arról más módon maga szerzett tudomást. [181] A nyomozó hatóság önállóságának törvényi biztosítása összhangban van az officialitás elvével, illetve követelményével: nem várhat tehát a nyomozó hatóság sem az ügyész, sem más rendelkezésére, hanem önállóan kezdeményezi és végzi a szükséges nyomozási cselekményeket. A Be. azonban az ügyészt is az offi- cialitással kötelezi [6. § (1) bek.], és ez okból is biztosítja számára a jogot, hogy a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztessen [28. § (3) bek.] a nyomozó hatóság által [35. § (1) bek.]. A nyomozó hatóság által önállóan végzett nyomozás, illetve az ügyész rendelkezései szerint folytatandó nyomozás mikéntje között kollízió keletkezhet. A törvény ennek a feloldására nem teremt jogi eszközöket, hanem feltételezi, hogy az a nélkül is megoldható. A jogi eszközöket – és a nyomozás célját – tekintve [hogy tájékoztassa az ügyészt arról, van-e alap a vádemelésre – 164. § (2) bekezdés] – a nyomozásban az ügyész jogi pozíciója az erősebb, tehát – eltérő vélemény esetén – az ő álláspontja lesz az irányadó. Ezt kifejezetten kimondja a 165. § (1) bekezdése is: >Az ügyész rendelkezik a nyomozásról. Az ügyész a nyomozó hatóságot utasítja.< Fel kell azonban tételeznünk, hogy a nyomozásban az ügyész és a nyomozó hatóság viszonyát a kooperáció jellemezheti a legjobban, aminek formája, eszköze lehet a közvetlen szóbeli kommunikáció [165. § (5) bek.] A nyomozó hatóságoknak megvan a saját belső szervezetük és az abban meghatározott függelmi viszonyaik. A reájuk vonatkozó törvények, köztük az 1994:XXXIV. tv. a rendőrségről, ezeket részletesen meghatározzák. Ez utóbbi törvény többek között kimondja, hogy a rendőrség hatáskörébe tartozó ügyben – ha jogszabály másként nem rendelkezik – első fokon a rendőrkapitányság, másodfokon a rendőrfőkapitányság jár el (23. §). A törvény 11. §-a pedig a rendőrt kötelezi, hogy az elöljárója utasításainak engedelmeskedjék. A nyomozás során, amint az a Be. szövegéből kitűnik, az ügyész a nyomozó hatóságot – nem a rendőrt – utasítja, vagyis itt hatóság-hatóság kapcsolatról van szó, amelyet természetesen személyek jelenítenek meg. Fel lehet tételezni, hogy az ügyész és a nyomozó hatóság közötti kapcsolattartás részleteit a legfőbb ügyész nyomozati utasítása fogja megállapítani. (A nyomozás felügyeleti utasítások egyike: a legfőbb ügyész 2/1999. sz. utasítása.) [182] A bírósági szakaszt megelőző büntetőeljárást és ezen belül a rendőrség feladatát az európai országok törvényei különféleképpen oldják meg. A magyar jogi rendezés leginkább a némethez és az olaszhoz (1988) hasonlít, ahol is ugyancsak az ügyész a nyomozás ura, és működik nyomozási bíró. A francia, a belga és az osztrák jog is működteti a vizsgálóbírót, akinek kontrollsze- repe van az ügyész és a nyomozó hatóság tevékenysége fölött. Az ügyész azonban itt is a nyomozó hatóságot (igazságügyi rendőrség) irányítja (lásd a francia kódex 12. cikkét, az osztrák kódex 24. cikkét). Az új lengyel kódex (1996) megtartja a korábbi szisztémát: a kisebb ügyek nyomozása a nyomozó hatóság feladata – az ügyész felügyeletet lát el; a súlyos ügyekben vizsgálat van, amit az ügyész vagy rendelkezése alapján a nyomozó hatóság folytat.


VII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I. Az angol jogban a rendőrség önállóan működik. A nemrég (1988-ban) létesített ügyészség a nyomozásba nem szól bele, a feladata a döntés a vádemelésről. Hasonló jogi megoldásokkal találkozunk más országokban is, így például Dániában. Azokban az országokban, ahol a törvény koncepciója szerint az ügyészség irányítja a nyomozást (az eljárás előkészítő szakaszát), és ahol a rendőrség (nyomozó hatóság) a végrehajtó szerv, a tényleges helyzet nemritkán másképpen fest. A német jogirodalomban rámutatnak arra, hogy a valóságban a nyomozás messzemenően átment a rendőrség kezébe. Gyakran önállóan folytat nyomozást, és csak a befejezése után küldi át az iratokat az ügyészségnek. Ez azonban – írják – elgondolkodtató, mert megkérdőjelezi, az igazságügyi szervek által történik-e a nyomozás irányítása. Az itt bírálthoz hasonló helyzet alakult ki Magyarországon is, ahol a jog az ügyész számára elsősorban a felügyeletet biztosította, és ez lehetővé tette a rendőrségnek az ügyészségtől független nyomozást.


8. fejezet - VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. 1. I. CÍM AZ ÜGYFELEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN [183] 1. Az ügyfelek meghatározása A Be. az „ügyfél” kifejezéssel nem él, utoljára az 1951. évi Bp.-ben találkozhattunk vele, de azóta sem az 1973. évi, sem az 1998. évi Be.-ben nem fordul elő e szó. Mindazonáltal az ügyfél a büntetőeljárásban valóság, a kontradiktórius tárgyalás nélkülözhetetlen eleme. Az ügyfél a szakirodalomban használatos fogalom, amely az eljárási feladatok megoszlásán alapuló kontradiktórius tárgyaláson a szemben álló (ellenlábas) személyeket jelenti. A büntetőperbeli ügyfél fogalmáról két elmélet vált ismertté. Az egyik a materiális ügyfélfogalom. E szerint ügyfél az, aki az anyagi büntetőjog szerint az őt megillető igényét érvényesíti (az állam nevében a vádló), illetőleg az, akivel, mint az anyagi jog szerint kötelezettel, szemben az igényét érvényesíti (a terhelt). Ennek a felfogásnak az a hibája, hogy eltünteti az ügyfelet, ha a vádlottat felmentik vagy az eljárást büntetőjogi okból megszüntetik, mert hiszen, ha nincs büntetőjogi igény, nincs fél sem. A másik az általánosan elfogadott processzuális ügyfélfogalom. E szerint ügyfél az, aki a bíróságtól valamely jogvita eldöntésére ítéletet vár. Az eljárási jog szerint kell elbírálni, kik állnak ilyen értelemben a jogvitában felekként az ellentétes oldalakon, és hogy az eljárási jog egyenlő jogokat biztosít-e számukra. Ügyfél tehát – mint a vád képviselője – az ügyész, a magánvádló, pótmagán- vádló, ha pedig polgári jogi igényt érvényesít, a magánfél. A másik oldalon ügyfél a vádlott és a védő, aki azonos eljárási jogokkal rendelkezik, mint a vádlott. Aktív ügyfélnek szokás nevezni azt, aki az igényt érvényesíti, passzív ügyfél pedig, akivel szemben érvényesítik, tehát a vádlott és vele együtt a védő is. Az ügyfelek jogait két csoportra osztjuk: az ügy megismerését szolgáló, illetőleg az eljárás előbbrevitelét szolgáló jogokra. Az ügy előbbrevitelére szolgáló jogok: az indítvány, az észrevétel, a tárgyaláson való részvétel, a perbeszéd, a felszólalás, a jogorvoslat benyújtása. Az ügy megismerését szolgálja: az iratokba való betekintés, a jelenlét az eljárási cselekményeknél, a részvétel a tanúk, a szakértő meghallgatásánál (ezekről részletesen lásd 190-193. pontot, a terhelt, illetőleg a védő jogaival kapcsolatos részt). [184] 2. Az ügyfélegyenlőség Az ügyfelek jogi helyzetét, tömören ügyfélegyenlőségként jellemezhetjük. Az ügyfélegyenlőség azt fejezi ki, hogy a tárgyaláson a vád és a védelem képviselőinek azonosak a jogai. Mindkét fél előterjesztheti bizonyítási és más indítványait, észrevételeit, részt vesz a kihallgatáson kérdéseket intézve a kihallgatott személyhez, perbeszédet tarthat, jogorvoslattal, perorvoslattal élhet. Sokan azonban kétségbe vonják, hogy az ügyfélegyenlőség valósággá válhat-e. Egyfelől rámutatnak az ügyész hatalmi fölényére és lélektani előnyére, kiváltképpen akkor, ha a vádlott már huzamosabb ideje fogságban van, vagy a jogban járatlan vádlott mellett nem áll védő. Ilyenkor úgy vélik, az egyenlőség az ügyfelek között illúzió. Másrészt az ügyészt nem tartják igazi ügyfélnek. Az ügyfél ugyanis egy ügynek elfogultan fogja a pártját, az ügyész azonban elfogulatlanságra van kötelezve. Az ügyész ilyen jogállása azonban abból ered, hogy ő törvényes vád emelésére és képviseletére van kötelezve, tehát a vád ellen szóló tényeket is figyelembe kell vennie. Kontradiktórius eljárásról, tehát ügyfelekről legkevésbé sem beszélhetünk akkor – érvelnek az ügyfélfogalom ellenfelei tovább —, ha a tárgyaláson az egyik ügyfél, az ügyész nincs jelen, és a bíró ismerteti a vádat, hallgatja ki a vádlottat. Hasonló ehhez a helyzet akkor is, ha a vádlott mindent, ami a vádban szerepelt beismer és elismer, mert akkor igazán nincs két ellentétes pozíciót elfoglaló fél. Ezekkel az érvekkel szemben azt hozhatjuk fel, hogy az ügyféli pozíció a törvény által biztosított jogi lehetőség, amely akkor is fennáll, ha konkrét esetben nem élnek vele, vagyis ha az nem realizálódik (lásd erről a 113. pontot is).


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. [185] 3. A fegyverek egyenlősége Az ügyfelek kölcsönös viszonyában a fegyverek egyenlőségét tartják elérendőnek, illetőleg jellemzőnek. A fegyverek egyenlősége a jogi eszközök igénybevételének az egyenlőségét jelenti: ugyanazt teheti a védelem képviselője, mint a vád képviselője a bizonyításban és más eljárási cselekményekben. A fegyverek egyenlőek, ha a védelemnek éppannyi lehetősége van a bizonyítási eszközök felkutatására, bemutatására, szakértőinek meghallgatására, a tanúk és mások kihallgatására, mint a vádnak. Ez akkor van így, ha a nyomozás nemcsak a terhelő és súlyosító, hanem a mentő és enyhítő tények felkutatására is súlyt helyez, ha a védő jogosult keresni a neki kedvező tanúkat, felkutatni a tárgyi bizonyítási eszközöket. Ezért fontos az 50. § rendelkezése, amely szerint a védő az ügyben tájékozódhat, a jogszabályban biztosított lehetőségek keretei között adatokat szerezhet be és gyűjthet. Mindezek ellenére az ügyész mint bűnüldöző ténylegesen gyakran előnyben van, mert egész nyomozó apparátus áll a rendelkezésére. Az elkövető előnye ezzel szemben pedig abban van, hogy gyakran ismeretlen marad, és nem lesz belőle terhelt, vagy ha mégis felfedezik, akkor is a bizonyítás terhe a vádlóra hárul, akinek kétségtelenné kell tennie a vádlott bűnösségét. A különösen veszélyes bűnözési formák néha elkerülhetetlenné teszik a tanúvédelmet, és ennek feltételeit a törvény megteremti. Az a körülmény azonban, hogy a védő nem lehet jelen a különösen védett tanú nyomozó bírói kihallgatásán, és hogy őt a tárgyaláson nem hallgatják ki [294. § (2) bek.], megkérdőjelezi ilyen esetekben az ügyfélegyenlőséget és a fegyverek egyenlőségét is. Ebben az esetben egyben elvek ütközéséről van szó: egyik oldalon áll az ügyfélegyenlőség, a másikon a legalitás és az igazság megállapításának a kötelessége; jogpolitikai okokból az ügyfélegyenlőségnek meg kell hátrálnia az igazság megállapításának szükségessége előtt.

2. II. CÍM A TERHELT [186] 1. A terhelt / Terhelt az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak. A terhelt a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás vagy javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítélt.< [43. § (1) bek.] Terhelt csak fizikai személy lehet, mint ahogyan bűncselekmény elkövetője (tettese, részese) is. A büntetőeljárási jog egyik sajátossága, hogy – némely külön eljárástól eltekintve – a terheltekre vonatkozó szabályok függetlenek a terhelt személyétől, vagyis minden terheltre egyformán vonatkoznak, és függetlenek attól is, milyen bűncselekmény miatt folyik az eljárás. A törvény tehát nem tesz különbséget aszerint, hogy gyilkos, tolvaj vagy ittas gépkocsivezető áll-e a gyanú terhe, a vád alatt. Ez különben is megfelel a Bsz. 10. §ában foglalt kijelentésnek: „A bíróság előtt mindenki egyenlő”, amely tétel egyezik az alkotmánnyal (7. §). A bíróság előtti egyenlőség kihat természetesen az egész büntetőeljárásra, ami összhangban áll az alkotmányban deklarált jogegyenlőség követelményével (70/A. §). A különeljárásokban (fiatalkorúak, katonák elleni eljárás, magánvádas eljárás stb.) az általánostól néhány részletben eltérő szabályok érvényesek, azonban ezek sem ellentétesek a bíróság és a törvény előtti egyenlőség követelményével. Az eltérő szabályok sem fosztják meg ugyanis a terhelteket azoktól a jogoktól, amelyek egyébként a terhelteket megilletik: a védelem jogától, az ártatlanság vélelmének érvényétől, az anyanyelv használatától stb. A terhelt a mai jogfelfogás szerint a büntetőeljárás egyik jogalanya, akit a törvényben biztosított processzuális jogok illetik meg, és aki a jogalanyiságát – ideértve a közjogi jogalanyiságát – nem vesztette el. Röviden szólva: a terhelt a büntetőeljárásnak nem tárgya, hanem alanya. A mai jogfelfogáshoz azonban hosszú út vezetett. Európa büntetőeljárási jogán sok évszázadon át (a középkortól a XIX. századig) az inkvizíciós eljárási forma uralkodott. Ez volt jellemző a városállamok jogára, az egyházi jogra, a monarchiák jogára – ténylegesen az egész európai kontinentális jogra —, kiváltképp a nem szabadok, a jobbágyok, az eretnekek, a lázadók ellen folytatott eljárásokra. Az inkvizíciós eljárásban az inkvirens kezében összpontosult három alapvető eljárási funkció: a bűnüldözés, a védelem és az ítélethozás (amelyben részt vett). Vele szemben a terhelt eljárási 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. jogokkal nem rendelkezett, ő csak a vizsgálat tárgya volt, akinek az volt a dolga, hogy beismerő vallomást tegyen, és ezt elősegítendő elszenvedje a tortúrát. Magyarországon az inkvizíciós eljárás teljes következetességgel nem fejlődött ki, és különbség volt az Aranybulla privilégiumát élvező nemesek elleni írásbeli per vádlottjának és a sommás per alá vont jobbágy vádlottjának joga között. A XIX. században indul meg az átalakulás a jogegyenlőség felé (lásd különösen Széchenyi István Stádiumát, az 1843. évi Bp.-javaslatot, amelyben e követelések megfogalmazódnak). Az 1896. évi Bp.-ben a terhelt teljes jogalanyiságának és jogegyenlőségnek a következetes elismerése – mintegy évszázados erre irányuló törekvések után – teljessé vált. [187] 2. Az alapelvek meghatározzák a terhelt eljárási jogi helyzetét A terhelt büntetőeljárási jogi helyzetét, jogait, kötelességeit meghatározzák, illetve garantálják (biztosítják) az eljárási alapelvek, vagy legalábbis néhány közülük. Ezek főként a következők: • A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül (1.§). • Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön [3. § (1)]. • A vád bizonyítása a vádlót terheli. A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére (4. §). • A terheltet megilleti a védelem joga [5. § (1) bek.]. • Büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel [6. § (2) bek.]. • Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg (7. §). • Senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson (8. §). [188] 3. A terhelt jogai a 43. § szerint A terhelt személyesen védekezhet és a védelmétvédő útján is elláthatja.< [5. § (3) bek.] A személyesen ellátott védelem keretében a 43. § szerint: >(2) A terhelt jogosult arra, hogy a. a gyanúsítást, a vád tárgyát, illetőleg ezek változását közöljék vele, b. – ha e törvény másképp nem rendelkezik – az eljárási cselekményeknél jelenlegyen, az eljárás során az őt érintő iratokba betekintsen, c. megfelelő időt és lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre, d. a védelmére szolgáló tényeket az eljárás bármely szakaszában előadja, tegyen,

indítványokat és észrevételeket

e. jogorvoslattal éljen, f. a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a felvilágosítást kapjon.

nyomozó hatóságtól

(3) A fogva lévő terhelt jogosult arra, hogy a) védőjével, és ha külföldi állampolgár, az államának konzuli képviselőjével akapcsolatot felvegye, vele írásban és szóban ellenőrzés nélkül érintkezzék, b) a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság döntése alapján ahozzátartozójával vagy más személlyel szóban, személyesen felügyelet mellett,írásban ellenőrzés mellett érintkezzék. < [189] 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. 4. A terhelt egyéb jogai a 43. §-on kívül A terhelt jogait (jogosultságait) meghatározó 43. § rendelkezésein fölül találhatók a törvény más helyein is olyan szabályok, amelyek a terhelt jogairól szólnak. Idetartozik: • a terhelt joga a védőválasztásra [47. § (1) bek.], valamint arra, hogy • részére a hatóság, illetve a bíróság védőt rendeljen ki [48. § (1), (2) bek.], • a védővel felvegye a kapcsolatot és vele érintkezhessen; • a terheltnek joga van arra, hogy vallomást tegyen, az eljáró hatóságnak, bíróságnak kötelessége őt kihallgatni (117., 179., 289. §); a terheltnek azonban jogában áll a vallomástételt megtagadni. Megilletik a terheltet olyan általános jogok, amelyek más személyeket is megilletnek; a jogok között van a jog • az anyanyelv használatára és a tolmács közbejöttére (9., 114. §), • a bizonyítás során a személyiségi jogok tiszteletben tartására [77. § (2) bek.], • a kényszerintézkedések alkalmazásánál a kíméletre [188. § (1) bek.]. Megjegyezzük, hogy a terheltet megillető jogok biztosítása a hatóságok oldalán nemegyszer mint kötelezettség jelenik meg. [190] 5. Jog az ügy megismerésére és az eljárás előbbre vitelére A terheltnek a 43. §- ban megnevezett jogai közül külön-külön csoportba sorolhatjuk az ügy megismerésére, valamint az ügy előbbre vitelére irányuló (vonatkozó) jogait. Az előbbiek, az ügy megismerésének jogai közé tartozik a jog • a vád – ideértve a gyanú – megismerésére, • a jelenlétre az eljárási cselekményeknél, • az iratokba való betekintésre. A terhelt a nyomozás során azonban nem lehet jelen minden nyomozási cselekménynél: nem lehet jelen a terhelttársak, a tanúk kihallgatásánál, de jelen lehet a szakértő meghallgatásánál, a szemlén, a bizonyítási kísérletnél, a felismerésre bemutatásnál (185. §). Az iratbetekintési jog a nyomozás befejezéséig korlátozott: betekinthet a terhelt az olyan cselekményről készült jegyzőkönyvbe, amelynél jelen lehet, a szakvéleménybe; más iratokba pedig akkor, ha az a nyomozás érdekeit nem sérti (186. §). A nyomozás befejezése után azonban az ügy iratait az ügyész vagy a nyomozó hatóság átadja a terheltnek, hogy azokat és a tartalmukat megismerhesse (193. §). Attól kezdve, hogy a terheltből vádlott lesz, a jelenlét, az iratokba betekintés joga teljessé lesz, nem korlátozható. (Természetesen nem lehet jelen a bíróság tanácsülésein, ami zárt ülésként folyik.) A vádlott általános jogi helyzete a nyomozásbeli gyanúsítottéhoz képest lényegesen megváltozik. A vádlott ügyfél, akinek a vádlóval egyenlő jogai vannak. A terhelt mint gyanúsított nem ügyfél, de nem is jogfosztott, hanem jogok alanya; nem egy kontradiktórius eljárásban, hanem a vizsgálati (kutató, faggató, inkvizíciós) elv szerint működő nyomozásban vesz részt. A nyomozásban nem érvényes a nyilvánosság elve sem, ami érthetővé teszi, hogy a terhelt sem kísérheti azonnal nyomon a nyomozás minden mozzanatát. És különösen áll ez arra az időre, amikor már folyik a nyomozás ismeretlen elkövető ellen, de terheltként az ügyben még senki sem szerepel. A terhelt joga az ügy előbbre vitelére kiterjed • a védelemre szolgáló tények előadására (előterjesztésére), • indítványok, 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. • észrevételek megtételére, • jogorvoslat előadására (benyújtására, arra, hogy jogorvoslattal éljen). [191] 6. A védelmi cselekmények formája A védelemre szolgáló tények előadásának alakszerűségét a törvény általános érvényű szabállyal nem határozza meg: lehet szóban vagy írásban előadni, attól függően is, milyen eljárási szakaszról van szó. A terhelt például a tárgyaláson szóban jelenti be a fellebbezést, de tárgyaláson kívül írásban nyújtja be, vagy jegyzőkönyvbe mondja; a terhelt a vallomásában a védelemre szolgáló tényeket szóban adja elő, de nyilatkozatot írásban is tehet. A törvény esetenként rendelkezik arról, mikor kötelező az írásbeliség vagy más alakszerűség. A tárgyalás, miután szóban folyik, szóbeli indítványokat, észrevételeket igényel, de nem zárja ki az írásban történő előadásukat sem [lásd például a sértett segítőjét—59. § (2) bek.]. A nyomozásban azonban az írásbeliség az uralkodó forma. Már itt megjegyezzük, hogy meg kell különböztetni a terhelt vallomását – ami a kihallgatásának a terméke és bizonyítékforrás – a terhelt nyilatkozatától. Ez utóbbi ugyanis nem bizonyítékforrás (bizonyítási eszköz), hanem tartalma szerint lehet indítvány, észrevétel, kérelem, jogorvoslat bejelentése, az ítélet tudomásulvétele stb. A védelemre szolgáló tények előadása azonban megtörténhet a vallomásban (a terhelt az eseményeket elmondja, ezen belül azt, ami a javára szól), és megtörténhet ezen kívül eső nyilatkozatokban is. [192] 7. Az indítvány és az észrevétel Az ügy előbbre vitelére szolgáló jogok közül az indítványtétel (indítványozás) joga a védelem számára biztosított egyik legfontosabb cselekményre való jog. Az indítvány: akaratkijelentés, mert kifejezi, mit óhajt, akar az indítványozó elérni. Különbözik a nyomozó hatóság, ügyész, bíróság akaratkijelentésétől, amelynek formája és tartalma a határozat, rendelkezés, utasítás, és a címzettje a processzuális alany, többnyire magánszemély, aki köteles azt végrehajtani, engedelmeskedni, tűrni. Az indítvány ezzel szemben nem köti a címzettjét: az indítvány címzettje a hatóság, ügyész, bíróság, amely dönt arról, teljesíthető-e, amit az indítványozó elérni óhajt. Az indítványozó: magánszemély, a bíróság előtt pedig az ügyfél, aki lehet a közvádló is, tehát az ügyész. Az indítvány a tartalma szerint irányulhat • büntető jogszabály alkalmazására vagy nem alkalmazására (például a Btk. mely szakasza szerint minősítsék vagy ne minősítsék a cselekményt, van-e indok a büntetés végrehajtásának a felfüggesztésére); • eljárási jogszabály alkalmazására vagy nem alkalmazására (az előzetes letartóztatás, az óvadék szabályaira, a tárgyalás elnapolására, a fellebbezés elutasítására, az ítélet megváltoztatására vagy bármilyen más processzuális normára, jogosultságra vonatkozhat); • a bizonyítási cselekményre (indítvány a tanú, a szemle alkalmazására, a szakértő bevonására, kérdés feltételére vagy feltevésének megtiltására, a bizonyítás eredményének értékelésére vagy bármire, ami a bizonyításhoz tartozik). Az indítványt indokolni rendszerint nem kell, de a törvény rendelkezése néha azt implikálja. A terhelt például kérheti a lakhelyelhagyási tilalom korlátozását, ha a munkahelyén való megjelenés vagy más nyomatékos ok miatt a lakóhelyének elhagyása szükséges (137. §). Az ésszerűség is azt diktálja, hogy az indítványt indokolják, ha a teljesítésének szükségességéről a címzettet meg akarják győzni. Az indokolás lehet pár szavas (például a tárgyalás elhalasztásának kérése, mert a vádlott kórházban van), de lehet hosszú fejtegetés (például olyan kóros állapotú-e a terhelt, amely ideiglenes kényszergyógykezelését indokolja; miért kell a vádlottat felmenteni). [193] Az észrevétel más személy nyilatkozatáról, indítványáról, eljárási cselekményéről tett kritikai természetű vagy helyeslő kijelentés. A törvény némelykor kifejezetten szól az észrevétel megtételének lehetőségéről, például a fellebbezésre jogosultak tehetnek észrevételt (356. §). De a megjelölt eseteken fölül is: az észrevételezés az egész eljárásra, illetve minden eljárási cselekményre megtehető; a terhelt megteheti az észrevételeit a tanú, szakértő, a sértett és mások nyilatkozataira. Az eljáró hatóság, bíróság tevékenységét, cselekményeit azonban nem egyszerűen észrevétellel illeti, hanem jogorvoslattal (panasszal, fellebbezéssel stb.) támadja.


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. Az észrevételt gyakran az indítvánnyal együtt teszik meg, amikor az észrevétel akár az indítvány indokolásának a szerepét is betöltheti. Ha például a terhelt bejelenti a vádirat közlése után, hogy mely bizonyítási eszközöket fogja a tárgyaláson előterjeszteni (azaz indítványozni a megvizsgálásukat: például a tanú kihallgatását – 263. §), összekötheti ezt a vádiratra tett észrevétellel. [Éppen azért tart szükségesnek más bizonyítási eszközt is, nem csak a vádiratban indítványozottat, mert kifogásol valamit a vádiraton. Hasonlóképpen kapcsolódhat össze az észrevétellel más szakértő kirendelésének indítványozása (111. §).] Az észrevétel lehet röviden tett nyilatkozat, kijelentés, de összeköthető részletes indokolásával, alapos szakmai elemzéssel, mint például a szakvéleményre tett észrevételek esetén. A terhelt joga arra, hogy jogorvoslattal éljen, ugyancsak az ügy előbbre vitelét szolgáló, a törvény által széleskörűen biztosított jog. A jogorvoslat tartalma szerint: észrevétel a megtámadott határozatra vagy intézkedésre és indítvány az orvoslására, célja a jogi és más tévedések, a jogsértések korrigálásának, illetve orvoslásának elérése. E jogot az alkotmány is biztosítja, kimondván: „.. .mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti” [57. § (4) bek.]. (A jogorvoslatokról részletesen a XX-XXII. fejezetben szólunk.) [194] 8. A terhelt kötelességei A terhelt büntetőeljárás-beli helyzetére nemcsak az a jellemző, hogy jogok, cselekmények aktív alanya, hanem az is, hogy kötelességek terhelik, és hogy ő mások cselekményeinek passzív alanya. Egyszerűbben szólva: a vele szemben alkalmazott kényszerintézkedések – az őrizetbe vételtől a zár alá vételig – tekintetében a terheltet a tűrési kötelesség terheli; a terhelt köteles tűrni testének szakértői vizsgálatát is (106. §). A terhelt köteles megtartani a nyomozási cselekményeknél, a tárgyaláson az előírt rend szabályait; erre rendbírsággal, végső esetben testi kényszerrel is rákény- szeríthető, a megjelenése pedig elővezetéssel is biztosítható (161—163. §). >A Magyar Köztársaság területén élő terhelt köteles a lakóhelyének, illetve atartózkodási helyének címét és annak megváltozását az elköltözés után hárommunkanapon belül annál a bíróságnál, ügyésznél, illetőleg nyomozó hatóságnálbejelenteni, amelyik vele szemben büntetőeljárást folytat. Ennek elmulasztása estén – ha ehhez a törvény más jogkövetkezményt nem fűz – a terhelt rendbírsággalsújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.< [43. § (5) bek.] [195] • A terhelt jogutódjának jogai >Ha e törvény a terhelt hozzátartozójának (örökösének) indítványtételi jogot biztosít, a hozzátartozó (örökös) jogaira a terhelt jogai megfelelően irányadóak. Ha a terhelt olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után – hozzátartozó (örökös) hiányában – az egyenesági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját. < [43. § (6) bek.]

3. III. CÍM A VÉDŐ [196] 1. A védő feladata Az alkotmány 57. §-a az igazságszolgáltatásról szóló szabályok között deklarálja a védelemhez való jogot; ennek normatív megvalósítása a Be.-re, valamint az ügyvédségről szóló törvényre (Ütv.) tartozik. A Be. 44—50. §-a állapítja meg a védőre vonatkozó általános szabályokat, és a törvény többi fejezeteiben megtalálható az eljárás különböző fázisaiban a védőket megillető jogok és az őket terhelő kötelességek meghatározása. Azok az okok, amelyek a védelmet a büntetőeljárásban indokolttá, szükségessé teszik (lásd VI. fejezetet, VII. címét) vonatkoznak a védő részvételére is. A védő a működésével a terhelt mellett szóló tények, az enyhítő és mentő körülmények feltárását és figyelembevételét szorgalmazza, fölhívja a figyelmet a terhelt számára kedvező jogértelmezés és jogalkalmazás lehetőségeire. Ezenfölül különösen a letartóztatott terheltnek nyújthat segítséget – külön meghatalmazás alapján – személyi, családi, vagyoni és más jellegű ügyeinek intézésében.


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. A törvény a védőt (eltérően az ügyésztől, aki mind a terhelő és súlyosító, mind a mentő és enyhítő tényeket, körülményeket köteles figyelembe venni) nem kötelezi objektivitásra. A védő csak a terheltet mentő és felelősségét enyhítő tények feltárását (felderítését) szorgalmazhatja [50. § (1) bek.]. A védő arra hivatott, hogy az igazságnak ezt az oldalát lássa meg és láttassa. A feladata tehát nem az igazság elhomályosítása, hanem annak teljessé tétele. (Sokan azt gondolják azonban, hogy vannak oly súlyos bűncselekmények és oly elvetemült gonosztevők, hogy számukra nincs mentség és nincsenek enyhítő körülmények sem.) A magyar Btk. nem sorolja fel az enyhítő körülményeket, a bíróra bízza, mit tart ilyennek: a büntetlen előéletet, a bűnöző környezetet, amelyben az elkövető felnőtt, az alacsony intelligenciafokot, a töredelmes beismerést és megbánást stb. Az 1974. évi osztrák Btk. 34. §-a tizennyolc pontban példaszerű felsorolást tartalmaz a különösen enyhítő körülményekről kezdve a fiatal felnőttkorúsággal, az abnormális lelkiállapottal és befejezve a megbánással, beismeréssel, az elkövetéstől számított hosszabb időmúlással és jó magaviselettel. A védő feladata, hogy megtalálja azt, ami a terhelt mellett, a javára felhozható. A védő közfeladatot lát el, aminek meghatározó jelentősége van a terhelt-védő viszonyra. Habár a védő meghatalmazás alapján léphet be a büntetőeljárásba, ez mit sem változtat azon, hogy a jogai, kötelességei a törvényből erednek, és azon alapulnak. A jogok mikénti gyakorlásáról (például mely okból indítványozza az előzetes letartóztatás megszüntetését, tanúként kit idéztessen, az ítélet ellen fellebbezzen-e a védő) a terhelt közölheti kívánságait, de ezek a védőt nem kötelezik. A védő a büntetőeljárás önálló alanya, aki a törvény szerint, lelkiismerete és meggyőződése szerint látja el a védelmet. Ha a terhelt elégedetlen, a meghatalmazást visszaveheti, és mást bízhat meg a védelemmel. [197] 2. A védő önállósága, ügyféli jogai A védőt a büntetőeljárás-beli helyzete alapján minősítve nevezik a terhelt segítőjének és képviselőjének. Kétségtelen, hogy a működésében és a működés eredményében jelen vannak a segítés és a képviselet jellemzői és elemei is. A védő például az írásbeli indítványokat a terhelt helyett és képviseletében is előterjeszti; tanácsával segíti abban, éljen-e a fellebbezés jogával, és egész tevékenységével a vádlottat, az ügyét segíti, támogatja. A védőnek azonban a terhelttel azonos processzuális jogai vannak: „A terhelt jogait a védője külön is gyakorolhatja..." [50. § (3) bek.]. Mindketten tehát saját jogukon cselekedhetnek: az iratokba betekinthetnek, jelen vannak a szemlén, a kihallgatott személyhez kérdést intézhetnek, jogorvoslattal élhetnek stb. A védő tehát önálló jogokkal, cselekvési szabadsággal felruházott személy. Az eljárás bírósági tárgyalási, jogorvoslati szakaszában: ügyfél. A tevékenységének a tartalma lehet a segítés, és formálisan eljárhat a terhelt képviseletében, de a pro- cesszuális helyzete mégis az, hogy a védő önállóan, saját nevében gyakorolja a törvény adta védői jogosítványokat. A Be. külön-külön feltünteti a terheltet és a védőt, mint az eljárási jogok alanyait. Így tesz például a nyomozási cselekményeknél való jelenlétről, a jogorvoslati jogosultságról szólva. Ezzel is kifejezi a két személy jogainak különállását és párhuzamosságát. Habár a védőnek a terhelttel azonosak a processzuális jogai, vannak egyedül a terheltet személyesen megillető jogok, amelyek részben kötelességek. A védő nem gyakorolhatja azokat a jogokat, „.amelyek értelemszerűen kizárólag a terheltet illetik" [50. § (3) bek.], vagyis például nem tehet helyette vallomást, az utolsó szó jogával nem élhet, nem mondhat le a tárgyalásról. A terheltet a Be., különösen a 43. § szerint megillető jogok értelemszerűen megilletik a védőt is. Ezek között különösen fontosak az ügy megismeréséhez fűződő (jelenlét, iratokba betekintés, vád megismerése), az ügy előbbre vitelét célzó jogok (indítványok, észrevételek, jogorvoslat). Van azonban egy-két kivétel, amikor is a védőt megillető jog nem illeti meg a terheltet. A nyomozásban a tanú kihallgatásánál a terhelt nem lehet jelen, de a védő jelen lehet az általa, illetve a védence által indítványozott tanú kihallgatásánál [184. § (2) bek.]. A védőnek éppúgy, mint a terheltnek jogában áll a védelemre szolgáló tényeket az eljárás bármely szakaszában előadni, majd a tárgyaláson kérdéseket feltenni stb. E fontos jogok gyakorlásának azonban van egy nélkülözhetetlen előfeltétele, nevezetesen hogy a védő (és ez áll a terheltre is) tudja, ismerje azokat a tényeket, amelyek a védelem számára értékesek, és amelyeket érdemes, szükséges előadni, tudja, kik azok a tanúk, más bizonyítékforrások, akiknek/amelyeknek a bizonyításba való bevonását indítványozza. A Be. az ismeretszerzés jogát megadja a védőnek: >A védő a védelem érdekében az ügyben tájékozódhat, a jogszabályokban biztosított lehetőségek és feltételek keretei között adatokat szerezhet be és gyűjthet. < [50. § (2) bek.] A védő felkutathat tanúkat, tárgyi bizonyítási eszközöket, fordulhat szakértőhöz, kérhet iratokat a hatóságoktól, megnézheti a helyszínt – teheti ezt személyesen, a terhelt vagy legálisan működő magánnyomozó


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. iroda útján. A védő azonban nincs fölruházva közhatalommal: nem tarthat házkutatást, senkit nem kényszeríthet nyilatkozatra, a vele való együttműködésre, nem hallgathat ki senkit. Jogában áll azonban, hogy a nyomozó hatóságnak, az ügyésznek vagy a bíróságnak tegyen indítványt az óhajtott adat beszerzésére, bizonyítási vagy más eljárási cselekmény végzésére. [198] 3. A védő kötelességei A Be. 50. § (1) bekezdése szerint: >A védő köteles a. a terhelttel a kapcsolatot késedelem nélkül felvenni, b. a terhelt érdekében minden törvényes védekezési eszközt és módot kellő időben felhasználni, c. a terheltet a védekezés törvényes eszközeiről felvilágosítani, a jogairól tájékoztatni, d. a terheltet mentő, illetőleg a felelősségét enyhítő tények felderítését szorgalmazni. < A védő kötelességei összhangban vannak a jogaival, vagyis a jogok egyben a kötelességek teljesítésének az eszközei. A kapcsolatfelvételt a terhelttel a törvény szükségesnek tartja külön is megemlíteni, mivel a sikeres védelem egyik feltétele az információk megszerzése a terhelttől. A törvényi figyelmeztetés a kapcsolat „késedelem nélküli” felvételére elsősorban a kirendelt védőnek szól, és különösen akkor tesz jelentőségre szert, ha a terhelt előzetes letartóztatásban vagy más okból fogva van. Az érdemleges védelem időben való ellátása, az alapos felkészülés ilyen esetekben is a kapcsolat felvétele után és alapján történik, sőt a nélkül nem is lehetséges. A kapcsolat felvétele nélkül a védelem a szónak eredeti értelmében „formális” védelem volna. A törvény azt is előírja, hogy a védő a törvényes védekezési eszközöket és módokat „időben” használja fel, ennek kritériumait azonban nem határozza meg, és igazán meghatározni nem is tudja, mint ahogyan a védői késedelemre sem állapíthat meg általános processzuális szankciót. A védői mulasztás és késedelem egyes meghatározott esetekben szankcionálható: a védő rendbírsággal sújtható, ha idézésre nem jelenik meg [69. § (1) bek.], ha pedig a tárgyalásról marad távol, ez a költségére halasztható el [281. § (3) bek.]. A védő késedelme a terheltre nézve akkor járhat súlyos hátránnyal, ha a védő jogvesztő határidőt mulaszt, például a fellebbezés bejelentésére fenntartott háromnapi határidőt túllépi [325. § (1) bek.]. A törvény a védőt arra ösztönzi, hogy időben lépjen fel a védence érdekében, de azt nem dönti el, hogy a késlekedés, az eljárás elhúzására való törekvés a terhelt javára vagy hátrányára szól-e. Ha a védő akár a késedelmével, akár más módon a terheltnek kárt okoz, kártérítési kötelesség terhelheti a Ptk. szabályai szerint, mint ügyvédet pedig fegyelmi felelősség is az Ütv. szerint. Büntetőeljárási felelősség terhelheti a Btk.-ba ütköző cselekmények miatt, például hamis tanúzásra rábírás miatt. A védelem ellátása azonban nem bűnpártolás, hanem közfeladat ellátása. A védő tevékenységét az alkotmány védi, nemcsak azzal, hogy deklarálja a jogot a védelemre, hanem ezenfölül kijelenti: „A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.” [Alkotmány 57. § (3) bek.] A védőt megilleti a titoktartás joga és kötelessége. Ennek biztosítéka többek között az a szabály, amely szerint a védő nem hallgatható ki tanúként, valamint hogy nem foglalhatók le a védőnek az ügyre vonatkozó iratai [81. § (1) bek., 152. §(2) bek.]. [199] 4. A Be. rendelkezései a védőről. A védővé válás alapjai Védőként meghatalmazás vagy kirendelés alapján ügyvéd járhat el. A terhelt érdekében több védő is eljárhat. Több védő részére adott meghatalmazás esetén egy eljárási cselekményen vagy jognyilatkozat megtételekor a terhelt érdekében – ha a meghatalmazásból más nem következik – az eljáró meghatalmazott védők bármelyike eljárhat. Ha a terhelt érdekében több védő jár el, közülük a hivatalos iratokat – ideértve az idézést és az értesítést is – a vezető védőnek kell kézbesíteni, jogorvoslati nyilatkozatra és perbeszéd tartására a vezető védő vagy az általa kijelölt védő jogosult. Vezető védőnek mindaddig, amíg a védők egybehangzóan mást nem jelölnek meg, az ügyben meghatalmazást elsőként


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. benyújtó védőt kell tekinteni. Több terhelt érdekében ugyanaz a védő akkor járhat el, ha a terheltek érdekei nem ellentétesek [44. § (1)—(4) bek.]. Ügyvédjelölt ügyvéd helyetteseként a nyomozás során, valamint a helyi bíróságon járhat el [44. § (5) bek.]. A védő kizárása: >45. § (1) Nem lehet védő a) a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél és képviselőjük, valamint ezek hozzátartozója, a. aki az ügyben mint bíró, ügyész vagy mint a nyomozó hatóság tagja járt el, bírónak, ügyésznek vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója,

valamint az ügyben eljáró

b. aki a terhelt érdekével ellentétes magatartást tanúsított, vagy akinek az érdeke a terheltével ellentétes, c. aki az ügyben szakértőként, illetőleg szaktanácsadóként vesz vagy vett részt, d. aki az ügyben tanúként vesz vagy vett részt, kivéve, ha a 81. § (1) bekezdésének b) pontja alapján nem volt kihallgatható, illetve ha a 82. § (1) bekezdésének c) pontja alapján a tanúvallomást megtagadta, e. aki az ügyben terheltként vesz részt. 1. A tanú érdekében eljáró ügyvéd ezzel egyidejűleg nem lehet védő. 2. A védő kizárásáról a bíróság határoz. < [201] A kötelező védelem: >46. § A büntetőeljárásban védő részvétele kötelező, ha a. a terheltet fogva tartják, b. a terhelt süket, néma, vak vagy a beszámítási képességére tekintet nélkül kóros elmeállapotú, c. a terhelt a magyar nyelvet, illetőleg az eljárás nyelvét nem ismeri, d. a terhelt egyéb okból nem képes személyesen védekezni, e. e törvény erről külön rendelkezik.< [202] A védő meghatalmazása: >47. § (1) Védőt elsősorban a terhelt hatalmazhat meg.Meghatalmazást a terhelt törvényes képviselője vagy nagykorú hozzátartozója,külföldi állampolgár esetén a konzul is adhat. A meghatalmazásról a terheltet értesíteni kell. (3) A terhelt a meghatalmazást mind az általa, mind a más által meghatalmazott védőtől megvonhatja. < [203] A védő kirendelése: >48. § (1) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki, ha a védelem kötelező, és a terheltnek nincs meghatalmazott védője. A terheltet a kirendelést követően tájékoztatni kell a védő személyéről. A 46. § a) pontja esetén [a terheltet fogva tartják] a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig kell kirendelni. 1. A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság akkor is védőt rendel ki, ha a védelem nem kötelező, de a terhelt védő kirendelését azért kéri, mert a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni. 2. A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a 47. § (1) bekezdésében hivatalból védőt rendel ki, ha ezt a terhelt érdekében szükségesnek tartja.

felsoroltak kérelmére vagy

3. A kirendelés hatályát veszti, ha a terhelt védelméről meghatalmazás útján gondoskodnak. 4. A védő kirendelése ellen nincs helye jogorvoslatnak, de a terhelt – indokoltan – más védő kirendelését kérheti. A kérelemről az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság dönt, amely előtt az eljárás folyik. 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. 5. A kirendelt védő indokolt esetben kérheti a felmentését a kirendelés alól. A bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság dönt, amely előtt az eljárás folyik.

kérelem elfogadásáról az a

1. Ha a védő a kirendelését követően helyettest vesz igénybe, a helyetteseként eljáró személyéről haladéktalanul tájékoztatja a terheltet, illetőleg azt a bíróságot, ügyészt vagy nyomozó hatóságot, amely előtt az eljárás folyik. 2. Ha a terhelt fogva van, a kirendelt védő személyéről a kirendelő értesíti a fogva tartást végrehajtó intézetet. 3. A kirendelt védő a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság előtt idézésre, illetőleg értesítésre történt megjelenéséért, valamint a fogva tartott terhelttel a fogva tartás helyén történő megbeszélésért díjazásra, továbbá az eljárásával felmerült és igazolt készkiadásának megtérítésére jogosult.< [204] 5. A meghatalmazás elsőbbsége A védő a büntetőeljárásba meghatalmazás vagy kirendelés alapján lép be. A meghatalmazás polgári jogi ügylet, de a meghatalmazott védő jogait és kötelességeit, ahogy a kirendelt védőét is, a törvény határozza meg. A terhelt által adott meghatalmazás megelőzi a más által adott meghatalmazást és a kirendelést is. Ha a terhelten kívül más jogosult is adott meghatalmazást, ezt a terhelt megvonhatja. Ha pedig ezt érintetlenül hagyja, és maga is adott meghatalmazást, eljárhat az érdekében mindkét, illetve több meghatalmazott védő is. Ha nyomozó hatóság, ügyész vagy bíróság védőt rendelt ki, a terhelt azt bármikor átváltoztathatja meghatalmazáson alapuló védelemmé (meghatalmazást adva). Ha pedig másnak ad meghatalmazást, a kirendelés hatálya megszűnik [47. § (3), 48. § (4) bek.]. [205] 6. Az őrizetbe vett védelme A terhelt számára védőt kell kirendelni, ha a védelem kötelező. A védelem a terheltet attól a pillanattól kezdve megilleti, amikor őt a büntetőeljárásba terheltként bevonják, illetve őrizetbe veszik. E szabályokra alapított következtetéssel összhangban vannak a gyanúsított kihallgatásáról rendelkező szabályok: >A gyanúsítottat figyelmeztetni kell arra,hogy védőt választhat, illetőleg védő kirendelését kérheti. Ha az eljárásban védőrészvétele kötelező, a gyanúsított figyelmét arra is fel kell hívni, hogy ha háromnapon belül nem hatalmaz meg védőt, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság rendelki védőt. Ha a gyanúsított kijelenti, hogy nem kíván védőt megbízni, az ügyész,illetve a nyomozó hatóság nyomban védőt rendel ki.< [179. § (3) bek.] [206] 7. A védő kötelező részvétele az elsőfokú tárgyaláson A kötelező védelem eseteit meghatározó 46. § rendelkezései az egész büntetőeljárásra, tehát mind a nyomozásra, mind a tárgyalásra irányadók. A tárgyaláson való védői jelenlétről azonban külön kiegészítő rendelkezések szólnak: >242. § (1) A tárgyaláson a védő részvétele kötelező a. – ha e törvény másképp nem rendelkezik – a megyei bíróságmint elsőfokúbíróság előtt, b. a helyi bíróságon, ha a bűncselekményre a törvény öt évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, i. a helyi bíróságon a 46. §-ban szabályozott esetekben [a kötelező védelem esetei], a. ha pótmagánvádló lép fel. (2) Ha az ügyész a tárgyaláson részt vesz, és a vádlott védőt nem hatalmazott meg, a tanács elnöke szükség esetén védő kirendeléséről gondoskodik. Ha a vádlott kéri, védőt kell kirendelni. < A törvény külön rendelkezéseket tartalmaz a védő kötelező jelenlétéről a jogorvoslati eljárásokban, a külön- és a különleges eljárásokban.

4. IV. CÍM A SÉRTETT 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. [207] 1. Ki lehet sértett? >Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.< [51. § (1) bek.] A sértett processzuális fogalom, amely a büntetőjogból vezethető le. A büntetőjog a sértett fogalmát ugyan nem alkalmazza, de a bűncselekmény által megtámadott, veszélyeztetett személyek, alanyok és jogtárgyak nélkül bűncselekményről nem beszélhetünk. Vannak olyan bűncselekmények, amelyeknél a büntetőjog elmélete a bűncselekmény „passzív alanyát” ismeri fel, értve ezen azt a fizikai vagy jogi személyt, intézményt, amely/aki a bűncselekmény által sérelmet szenvedett. A passzív alany megjelenése a bűncselekményben világos, ha az fizikai személy vagy egyedileg meghatározható személy ellen, annak élete, testi épsége, nemi szabadsága, becsülete, vagyona ellen irányul. Nem ilyen világos, ki a sértett, ha a bűncselekménynek nincs individuálisan megjelölhető passzív alanya, ha az egyének közelebbről meg nem határozható létszámú és összetételű csoportja ellen irányul. A büntetőjog által védett jogtárgyak, értékek alapján megkülönböztethetünk – az egyik elméleti fölfogás szerint – az individuumok, a társadalom és a közösségei, valamint az állam elleni bűncselekményeket. A hatályos Btk. különös részének rendszere azonban nem ilyen elv szerint csoportosítja a bűncselekményeket. Függetlenül attól, hogy ilyen csoportosítást is alkalmaz-e a büntetőjog, az egyes bűncselekményeket nézve megállapítható, hogy vannak olyanok, • amelyeknek van individuális – fizikai vagy jogi személy – sértettje, passzív alanya, • amelynek passzív alanya (sértettje) közelebbről meg nem határozható személyek csoportja (nemzeti, vallási csoport, a közlekedésben részt vevő veszélyeztettek csoportja, a környezetszennyezés veszélyeztettjei), • amelyeknél az állam vagy az egész társadalom a veszélyeztetett. Processzuális értelemben az utóbbi kategóriának nincs sértettje, aki a büntetőeljárásban felléphetne: erre való az ügyész. A büntetőeljárási jog sértetten azokat a fizikai vagy jogi személyeket érti, akiknek/amelyeknek a bűncselekmény sérelmet okoz. Az 51. § szövege szerint a sértett: „aki” – tehát fizikai személy, de más rendelkezésekből kitűnik, hogy a törvény számol a jogi személlyel is [56. § (3) bek.]. [208] 2. Több sértett Nem jogi személyt alkotó embercsoport, vagyis informális csoport tagjai is lehetnek bűncselekmény sértettjei. Ez azonban számos további kérdést eredményez: vajon mindenki, aki azt tartja, hogy a bűncselekmény által a jogai sérültek, például a környezetkárosítással, etnikai csoport megsértésével, sértettként léphet-e föl? E processzuális jognak az elismerése a meghatározatlan létszámú és összetételű csoport tagjai javára ugyanis a büntetőeljárást megoldhatatlan helyzetekbe sodorná. A törvény nem tartja ilyen esetben a csoport tagjait egyenként processzuális értelemben teljes jogú sértetteknek. Az 58. § (3) bekezdése róluk így rendelkezik: >Az eljárásban a sértett képviselőjeként, ha pedig a bűncselekménynek több sértettje van, vagy egyének pontosan meg nem határozható, nagyobb létszámú csoportja tekintendő sértettnek, a sértettek képviselőjeként a közhasznú szervezetekről szóló törvény hatálya alá tartozó olyan közhasznú szervezet is eljárhat, amelyet sértettek vagy sértettek egyes csoportjainak érdekképviseletére hoztak létre.< Ez tehát kisebb terjedelmű jogosultság, mint ami egyébként a sértettet megilleti. Más a helyzet, ha a bűncselekménynek individuálisan megkülönböztethető olyan több sértettje van, akinek a sérelme nem pusztán eszmei, hanem egyénileg kimutatható vagyoni kár, a testi épség, a becsület sérelme. Ha ilyen sértettek tömegesen is vannak (lásd például a piramisjátékok sértettjeinek nagy számát), jogosultak egyenként fellépni, de célszerűbb, ha egy megbízottjuk jár el valamennyiük nevében [58. § (1) bek. – 228. pont]. [209] 3. A sértett jogi helyzete A sértett, az áldozat az, aki a bűncselekmény folytán közvetlenül a legtöbbet veszíti, a bűncselekménynek – az elkövető mellett – a fő szereplője. A büntetőeljárásban azonban a jelentősége és a szerepe degradálódik azt követően, hogy feljelentést tett. A nyomozásban a tevékeny főszereplő a bűnüldöző nyomozó hatóság, az ügyész, a tárgyaláson a vádló, aki mellett a sértett mint segítő szerepelhet.


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. A sértett processzuális helyzetének és tevékenységének ez a hátrébb sorolása éppen az állam megnövekedett szerepvállalásának, a legalitás és az officialitás érvényesítésének a következménye. Amint az állam elismerte és vallotta, hogy a bűncselekmény nemcsak az egyén, hanem az egész társadalom sérelme is, attól kezdve magára vette a bűnüldözés, a bizonyítás terhét és kötelességét – és tehermentesítette a sértettet. A sértett számára az állam szerepvállalása a bűnüldözésben kedvező helyzetet teremt: nem neki kell a bizonyítékokat összegyűjteni, a bíróság elé tárni, a költségeket sem előlegeznie, sem viselnie nem kell, és nem neki kell megmérkőznie a nálánál esetleg erősebb, hatalmasabb, elszánt gonosztevővel. Ez a kedvező helyzet ellensúlyozza azt a látszólagos hátrányt, hogy a büntetőeljárást és a pert nem a sértett irányítja. A bűnüldözés és a sértett érdekei egybeesnek, és csak kivételesen fordul elő közöttük ellentét. Az egyik ilyen eset az, ha a sértett az elkövetőtől fenyegetve érezve magát nem akar tanúskodni, a vádló azonban számít a tanúvallomására. Ennek orvoslására vagy inkább csak a feloldására szolgál az újonnan intézményesített tanúvédelem. Ellentét származhat abból is, ha a nyomozó hatóság vagy az ügyész, a sértettől eltérően, nem lát alapot és okot a büntetőeljárás megindítására és folytatására, és monopolhelyzeténél fogva módjában áll a büntetőeljárást megakadályozni. Az ilyen okból keletkezett ellentét feloldására szolgál a sértett vádlói jogának elismerése: a szubszidiarius vád, vagyis a pótmagánvád. [210] 4. A sértett kártalanítása A sértett büntetőeljárási jogi helyzetén kívül esik részben az a kérdés, hogyan, ki által kártalanítható az elszenvedett bűncselekménnyel okozott vagyoni és nem vagyoni károkért az áldozat. E régóta ismert kérdés iránt az érdeklődés különösen azután nőtt meg, hogy a viktimológia tudománya a második világháborút követő megalapozása után erre a figyelmet ráirányította. Világossá vált, hogy az állam tartozik kártalanítani az állam és a szervei által elkövetett bűncselekmények, különösen az emberiség elleni, a háborús bűncselekmények áldozatait, de az is kérdés, vajon az állam, amely védi a polgárok életét, javait, szavatolja a közbiztonságot, ne siessen-e a kártalanítással vagy annak előlegezésével más áldozatok segítségére is. Az állam, aminthogy nem vállalja az általa okozott sérelmek miatt a kártérítést, úgy nem veszi magára a bűnelkövető felelősségét, nem lép az ő helyébe. Az állam azonban – a nemzetközileg elismert elvekkel összhangban – meghatározott bűncselekmények áldozatai kárának enyhítése érdekében intézkedéseket tett és ennek pénzügyi feltételeit megteremtette. A pénzügyi alappal az e célra létesített közhasznú társaság gazdálkodik. (Kárenyhítést halálos kimenetelű, illetőleg a testi épség, az egészség súlyos károsodását okozó bűncselekmények áldozatai, illetőleg hozzátartozóik igényelhetnek [209/2001. (X. 31.) Korm. rendelet]. [211] 5. A sértett jogai és többféle szerepe a büntetőeljárásban A sértett a büntetőeljárásban többféle minőségben lehet jelen, nevezetesen mint • feljelentő, • sértett, • magánvádló, • pótmagánvádló, • magánfél, • tanú és • mint szakértői vizsgálat passzív alanya. Bűncselekmény elkövetése miatt bárki tehet a hatóságnál feljelentést, és természetesen a bűncselekmény sértettje is jogosult erre; magánindítványra üldözendő bűncselekmények miatt pedig kizárólag a sértett a jogosult (kivétel a cselekvőképtelenség). A feljelentés a sértettnek joga, de nem kötelessége. A sértett meghatározott személyt csak akkor jelenthet fel, ha bizonyos vagy a gyanúja legalábbis megalapozott a tekintetben, hogy a bűncselekményt a feljelentett követte el a sérelmére. Ha a hatóság a feljelentést elutasítja (174. §), a sértett a határozat ellen panasszal élhet [195. § (1) bek.]. 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. A sértettet – e minőségében – a törvény fölruházza az ügy megismerésére és előbbrevitelére irányuló jogosultságokkal. >51. § (2) A sértett jogosult arra, hogy a. – ha e törvény másképp nem rendelkezik – az eljárási cselekményeknél jelenlegyen, az eljárás őt érintő irataiba betekintsen, b. az eljárás bármely szakaszában indítványokat és észrevételeket tegyen, c. a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a felvilágosítást kapjon,

nyomozó hatóságtól

d. e törvényben meghatározott esetekben jogorvoslattal éljen. (3) Ha a sértett akár a büntetőeljárás megindítása előtt, akár azt követően meghalt, helyébe egyenes ági rokona, házastársa, élettársa vagy törvényes képviselője léphet, és gyakorolhatja a (2) bekezdésben meghatározott jogokat. Ha a sértett olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után – hozzátartozó (örökös) hiányában – az egyenes ági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját. < [212] 6. A sértett jogainak magyarázata A sértett a nyomozás során jelen lehet ugyanazoknál a cselekményeknél, mint a gyanúsított (185. §). A tárgyaláson jelen lehet, de a jelenlétre nem kötelezhető, ezért őt a tárgyalásra nem idézik, hanem arról csak értesítik (279. §). Ha azonban tanúként való kihallgatását rendelik el, akkor mind a nyomozás keretében, mind a tárgyalásra idézhető. A sértett a nyomozási jegyzőkönyvbe betekinthet, ha jelen lehetett a cselekménynél, amelyről az készült. A szakvéleményt a nyomozás során is megtekintheti, egyéb iratokat pedig akkor, ha az a nyomozás érdekeit nem sérti (186. §). A hatóságnak nincs olyan kötelessége, hogy az iratokat a nyomozás befejezése után a sértett elé tárja, mint ahogyan ezt megteszi a gyanúsítottal és a védővel (193. §). A sértett – a nyomozás végén – azonban igényelheti ezt, és a kérelme ekkor a nyomozás érdekeire hivatkozással már nem utasítható el. Itt jegyezzük meg, hogy a „nyomozás érdekeit” sem itt, sem másutt a törvény közelebbről nem határozza meg, de meghatározza a nyomozás és a nyomozó hatóságok elé állított feladatokat. Ezek között a 164. és a 170. § (4) bekezdése rendelkezései értelmében szerepel a bűncselekmény és az elkövető személyének a felderítése, a bizonyítási eszközök felkutatása és biztosítása. E rendelkezések alapján lehet és kell eldönteni, hogy a nyomozási iratokból nyert információk esetleges elhintése veszélyezteti-e a nyomozás érdekeit. A sértett indítványozási és észrevételezési joga bármire kiterjedhet, kivéve azt, amit a törvény más processzuális személynek tart fenn. Például az előzetes letartóztatást csak az ügyész indítványozhatja, és más indítványokkal is csak ő fordulhat a nyomozási bíróhoz. A tárgyaláson a sértett a kihallgatott személyhez kérdéseket intézhet [286. § (3) bek.]. Tehet indítványokat is: az ügy áttételére, a bíró, az ügyész kizárására (283. §). (Az indítványról és az észrevételről lásd a 190—193. pontban írottakat.) A sértett a nyomozás során hozott határozatok ellen panasszal élhet, ha a határozat reá >...nézve rendelkezést tartalmaz.< [195. § (1) bek.]. A határozatban ugyan fel kell tüntetni azt, akire a rendelkezés vonatkozik, de ettől is függetlenül a feljelentés elutasítása, a nyomozás megszüntetése, felfüggesztése, a reá kiszabott rendbírság olyannak számít, amely az ő (a sértett) jogaira vonatkozik. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a sértett fellebbezéssel nem élhet. Ha azonban az ítélet vele szemben rendelkezést tartalmaz, a reá vonatkozó rendelkezés ellen fellebbezhet (324. §). Ilyen eset a sértettel csak ritkán fordulhat elő. Például ha a bíró kizárására vonatkozó indítványát a bíróság elutasítja, ezt az ügydöntő határozat (ami lehet ítélet is) ellen benyújtott fellebbezésben sérelmezheti [24. § (8) bek., 283. § (1) bek.]. Ettől eltérően például a rendfenntartás körében vele szemben hozott határozat (rendbírság, őrizet) külön fellebbezéssel – tehát nem az ítélet elleni fellebbezéssel – támadható meg (248. §). A sértettnek a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság köteles az őt megillető jogokról és a kötelességeiről felvilágosítást adni, mégpedig a sértett kérdésére, kérelmére vagy e nélkül (62. §). A felvilágosításnak nem kell állandóan és folyamatosan történnie, hanem úgy, hogy a sértett ne maradjon le jogainak gyakorlásáról, és


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. tudatlanságból ne szegje meg a kötelességeit. Ha a sértettnek van képviselője, a felvilágosításadás jelentősége és szükségessége csökken.

5. V. CÍM A MAGÁNVÁDLÓ [214] 1. A magánvádas bűncselekmények. A magánvádló >52. § (1) Ha e törvény másképp nem rendelkezik, könnyű testi sértés, magántitok megsértése, levéltitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés esetén a vádat mint magánvádló a sértett képviseli, feltéve, hogy az elkövetőmagánindítványra büntethető. (2) A magánvádló halála esetén helyébe harminc napon belül a hozzátartozója léphet. < A sértett a törvényben meghatározott bűncselekmények miatt magánvádlóként emel vádat, feltéve hogy az eljárás csak magánindítványra indítható. A felsorolt bűncselekmények közül ugyanis a becsületsértés és a rágalmazás nem magánindítványra, hanem kívánatra üldözendő, ha a sértett diplomáciai mentességet élvez [Btk. 183. § (3) bek.] – tehát e miatt az ügyben magánvádló fellépésének nincs helye. A másik kivétel e közben a következő: >A becsületsértés és a rágalmazásközvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárás alatt, illetvehatóságsérelmére hivatali működésével összefüggésben követik el.< [52. § (4) bek.] [215] 2. A magánvád jogpolitikai indokai Amikor a társadalomban elfogadást nyer az a fölismerés, hogy minden bűncselekmény nemcsak az azt elszenvedett egyén sérelme, hanem az egész közösség sérelme is, akkor a büntetőjog és a büntetőeljárási jog is kikerül a magánérdekek köréből. A bűnüldözés, az igazságszolgáltatás, a büntetés közjogi jelleget nyer, a közhatalom feladatai közé tartozik – és annak szervei között helyet kap az ügyész mint közvádló. A magánvádlói intézmény fenntartása vagy létesítése tulajdonképpen ellentétes a büntetőeljárás közjogi jellegével és a benne uralkodó közvád intézményével. Feltehető a kérdés: ha a jog egyszer kikötött a közvádra alapuló büntetőper mellett, miért tartja fenn – ha szűk körben is – a magánvádat, amely maradványa egy meghaladott jogi fölfogásnak, annak, amelyben a bűncselekmények tetemes hányadát magánügynek és magánbűntettnek – delictum privatumnak tartották. Már a válasz előtt meg kell állapítani, hogy a sértett mint magánvádló nem magánjogi igényt, hanem az állam büntetőigényét érvényesíti, tehát közfeladatot lát el, de ennek ellenére vagy éppen ezért megmarad a kérdés: az állam miért engedi azt át magánszemélynek, amikor ilyen célra létesített szervezetet – ügyészséget – működtet? Ezenfölül az is feltűnő, hogy az ügyész köteles vádat emelni, ha ennek a feltételei megvannak (legalitás, officialitás), a magánvádló pedig nem; vagyis a magánváddal a törvény az opportunitás elemeit viszi be a vádemelés intézményébe. A magánvád intézménye azoknak a bűncselekményeknek a sajátosságaival magyarázható és indokolható, amelyek miatt magánindítványnak van helye. (Vagyis a processzuális intézmény okait a büntetőjogból elindulva találhatjuk meg.) A magánvádra üldözendő bűncselekmények az ember magánélete, személyisége elleni támadások, és a becsület, a magántitok megsértése, a testi épség könnyű megsértése tartozik közéjük. E bűncselekmények között találhatók olyanok, amelyeknek a tárgyi súlya nem nagy – a titoksértés pénzbüntetéssel, a többi bűncselekmény pénzbüntetéssel is büntetendő. Mégsem erre kell elsősorban a magánvádra üldözhetőség magyarázataként utalnunk. Nagyobb a jelentősége annak, hogy e bűncselekmények a sérelem szubjektív érzése vagy tudata nélkül nem valósulnak meg. Más szóval: az elkövetőhöz füződő viszonyától is függ, sérelmesnek és üldözendőnek tartja-e a cselekményt a sértett, és maga méri fel, mi/mennyi az, amit békésen eltűr. (Lásd például a levél felbontását hozzátartozó által, a páciens egészségi állapotáról nyújtott tájékoztatást a háziorvos által.) A magánvádra üldözhetőség rágalmazás és becsületsértés esetén arra is lehetőséget ad, hogy a sértett eldöntse: kiteszi-e magát a sikeres valóságbizonyítás kockázatának, és arra is lehetőséget ad, hogy eldöntse: nem célszerűbb-e a személyiségi jogok megsértése miatt nem vagyoni kártérítési igényt polgári perben érvényesítenie.


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. A magánindítvány nem vonható vissza (Btk. 31. §), a magánvád azonban korlátlanul elejthető vagy visszavonható az eljárás minden szakaszában; a törvény ezenfelül a magánvádló mulasztását (tárgyaláson nem jelent meg) vádelejtésnek vélelmezi. A magánvádról és indokoltságáról összességében a következőket állapíthatjuk meg: — kivételt teremt a legalitás és az officialitás elvének érvényesítése alól; • olyan részben kisebb súlyú bűncselekmények miatt alkalmazható, amelyekben a sértett szubjektív sérelemérzése a bűncselekmény kritériumaként fogható fel (a sértett nem tekinti sérelemnek, vagy abba beleegyezett, azt tudomásul vette); • teret enged a sértett rendelkezési jogosultságának, aki utólag is megbocsáthat, kiegyezhet, és ez okból a vádat elejtheti. Tegyük hozzá, hogy mindez emlékeztet a magándeliktumra és az emiatt indított eljárásra. Jelentőségét nem utolsósorban az adja, hogy tehermentesíti az ügyészt. [216] 3. A viszonvád Azt a tényt, hogy a magánvádas eljárás viseli a polgári per néhány sajátosságát, bizonyítja a viszonvád intézménye is, amely emlékeztet a viszonke- resetre. Viszonvád esetén két bűncselekményről van szó, és ugyanaz a személy az egyikben tettes, a másikban sértett. Emiatt a majdani perben is kettős szerepük lesz: magánvádló és vádlott. A viszonvád emelésére (ami azonos a magánindítvány bejelentésével) a viszon- vádlónak lehetősége van egészen addig, amíg a tárgyaláson a bíróság tanácskozásra visszavonul [321. §, 497. § (3) bek.], függetlenül attól, hogy egyébként a magánindítvány határideje időközben lejárt volna. A viszonvád a büntetőeljárásban szokatlan és meglepő, amelynek indokát az eljárási ökonómia (pergazdaságosság) adja, és nem utolsósorban az, hogy a két vélt vagy valóságos elkövetőnek, illetve sértettnek egyenlő esélye legyen az igazának a bizonyítására és esetleg a kiegyezésre.

6. VI. CÍM A PÓTMAGÁNVÁDLÓ [217] 1. A pótmagánvádló fellépésének feltétele esetben pótmagánvádlóként léphet fel, ha

>53. § (1) A sértett az e törvényben

meghatározott

a. az ügyész vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette, b. az ügyész a vádemelést részben mellőzte, c. az ügyész a vádat ejtette. (2) A pótmagánvádló halála esetén helyébe – harminc napon belül – egyenesági rokona, házastársa, élettársa vagy törvényes képviselője léphet. < [218] 2. A pótmagánvád jogpolitikai indokai A pótmagánvádló, pótmagánvád a magyar jogban nem ismeretlen intézmény. Már az 1896. évi Bp. biztosította a sértett számára a pótmagánvádlóként fellépés lehetőségét, de az 1954. évi V. törvény (I. Bpn.) az erről szóló rendelkezéseket hatályon kívül helyezte. A pótmagánvád a közvádas ügyekben lehetőséget nyújt a sértettnek arra, hogy a bírósághoz forduljon, ha az ügyész (a közvádló) ezt nem teszi meg, mert a nyomozást megtagadta, azt megszüntette, vagy a vádat elejtette. A pótmagánvád tehát az ügyészi vádmonopólium ellenszere (korrektívuma). A pótmagánvád 1954. évi megszüntetése következménye volt a szocialista jogban követett ama felfogásnak, amely szerint az ügyész a törvényesség őre, és egyedül jogosult – e szerepköre folytán – arról dönteni, van-e törvényes alapja a vádemelésnek. Az ügyész döntése arról, hogy eljárást nem indít, vádat nem emel, vagy azt 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. elejti, a bíróságon nem támadható meg, a sértett tehát legfeljebb polgári jogi úton érvényesítheti a vagyoni kártérítési igényét, ha a bűncselekmény következtében ilyen igénye támadt volna. Az ügyésznek e kizárólagos jogosultsága nem az ő csalhatatlanságán alapul, hiszen változatlanul érvényes a „res judicata pro veritate, habetur” tétele, tehát csak a jogerős bírói megállapítás bír az igazság erejével. A kizárólagos jogosultság magyarázatát abban a jogpolitikai álláspontban kereshetjük, amely a törvényesség őrének szerepéből vezeti le az ügyészi hatalmat. Az imént vázolt kizárólagos ügyészi jogosítványoknak idővel az ellensúlyai is kialakultak. Az ügyész tétlenségének (a nyomozás megszüntetésének és a vád nem emelésének) nincs jogerőhatása, vagyis a nyomozás, ha annak a feltételei újabb bizonyítékok alapján vagy más okból megvannak, újra folytatható. A vádelejtés azonban – ha a törvény a vádelvet követi – a bíróságot az eljárás megszüntetésére kötelezi. A szigorú – a vádelvnek megfelelő – szabályon az 1962. Be. lazított, mert megengedte, hogy a bíróság a vádelejtés ellenére folytassa a tárgyalást, ha a vádelejtést nem látta indokoltnak [1962. évi 8. sz. tvr. 221. § (3) bek.]. Az 1973. évi Be.-nek a 213. §-ban kifejezett álláspontja: az eljárás kötelező megszüntetése vádelejtés miatt, nem adott lehetőséget korrekcióra akkor sem, ha az ügyész ténybeli vagy jogi tévedésből, netán elfogultságból ejtette el a vádat, minthogy a megszüntető végzés jogerőre emelkedett. Ezért későbbi törvény lehetővé tette, hogy a legfőbb ügyész törvényességi óvást nyújtson be a megszüntető végzés ellen, ha a vádelejtés törvénysértő vagy megalapozatlan volt [1973. évi Be. 284. § (2) bek.]. [219] Az ügyészi vádmonopólium következetes korrekciójának a pótmagánvád látszik. Ezzel szemben is felhozhatók jelentékeny ellenérvek, köztük ezek: • a büntetőjogi felelősségre vonás, a büntetés joga kizárólag az államot illeti meg, tehát az érvényesítéséért is kizárólag az államot képviselő közhatalommal felruházott személy léphet fel; • a sértett az ügyben elfogult, emiatt hajlamos a megalapozatlan és törvényes alapot nélkülöző fellépésre, néha indulatoktól, talán bosszúvágytól vezéreltetve; • a bíróságok tevékenységét megterhelik a fölösleges-megalapozatlan vádemelésekkel szorgalmazott eljárások, aminek esélye a pótmagánvád által növekszik. A pótmagánvád mellett felhozható érvek: • a büntetőjogi felelősségre vonás, a büntetés joga az államot illeti meg, de az erre irányuló per kezdeményezését nem kell kizárólag csak az állam számára fenntartani, amint erről számos történeti példa és a magánvád is tanúskodik. A fontos az, hogy a végső döntés a társadalmat, a közösséget képviselő állami bíróság kezében legyen; • az ügyész tétlensége, ha ez az ügy téves ténybeli vagy jogi megítélésén vagy elfogultságon alapul, az igazságszolgáltatásnak útját állja; ennek orvoslása a pótmagánvád, amely a sértett mint a legközvetlenebbül érintett előtt nyitja meg a bírói utat – ahogyan a vádlottat megilleti az a jog, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön [3. § (1)] – úgy illeti meg a sértettet e jognak az ellenpárja (tükörképe): a jog a pótmagánvádra, tehát arra, hogy az őt ért sérelemről bíróság döntsön; • ha a pótmagánvád sikertelen, valóban fölöslegesen terheli a bíróságot, de ennek kockázatát csökkenthetik a pótmagánvád emelésének korlátot szabó feltételei, és a vád alá helyezés előzetes bírói kontrollja. [220] 3. A pótmagánvádló fellépése és jogi helyzete A törvény a pótmagánvádló fellépését három esetben engedi meg, ha • a feljelentést elutasították, • a nyomozást megszüntették, és e határozok ellen a sértett által benyújtott panasz nem járt sikerrel, • az ügyész a vádat elejtette, illetve a vádemelést részben mellőzte. 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. A törvény szerint a sértett nem léphet föl pótmagánvádlóként, ha a bíróság a vádlottat felmentette, vagy az eljárást megszüntette, de az ügyész nem fellebbezett; az 1896. évi Bp. ilyen esetben is lehetővé tette a pótmagánvádat (1896. évi Bp. 383. §). Az ettől eltérő, ma követett álláspontnak az az indoka, hogy a törvény a pótmagánvádló belépését a büntetőeljárásba akkor tartja megengedhetőnek, ha az ügy az ügyész tétlensége, illetve az ügyből való kilépése miatt elkerülné a bíróságot. Ha azonban az ügy megjárta a bíróságot, és ez már dönthetett a vádról, a pótmagánvádló belépése fölösleges. A törvény a pótmagánvádra folytatott eljárást nem szabályozza külön eljárásként, hanem az általánostól eltérő reá vonatkozó szabályokat az eljárási szakaszok rendelkezései között helyezi el. [221] Pótmagánvádló a sértettből akkor lesz, ha • a feljelentés elutasítását, a nyomozás megszüntetését követően a sértett az ellen panasszal élt, azt elutasították, és ezután vádat emelt [199. § (2) bek.]; • az ügyész a vádat elejtette vagy a vádemelést részben mellőzte, és a törvényes határidőn belül a sértett vádindítványt nyújtott be [229., 312. §]. A törvényi rendelkezésekből kitűnik, hogy a sértett pótmagánvádlói minőségében nem veszi át sem a nyomozó hatóság, sem az ügyész nyomozásbeli szerepét; ügyféli szerepe van, akinek az indítványairól a bíróság dönt. Más a pótmagánvádló helyzete, ha ő az ügyész vádelejtése után lép be az eljárásba. A pótmagánvádló a bírósági eljárásban – ha e törvény másképp nem rendelkezik – az ügyész jogait gyakorolja, ideértve a vádlott személyi szabadságának elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedés elrendelésének indítványozását (236. §). Habár a bíróság előtt a pótmagánvádló az ügyész jogait gyakorolja, a jogihelyzetükben vannak lényeges különbségek. A pótmagánvádló nincs kötelezve objektivitásra, az ügyésztől eltérően nem kell figyelembe vennie a vádlott mellett szóló enyhítő vagy mentő tényeket. Másfelől azonban bármikor elállhat a vádtól, azt elejtheti; nem vonatkozik rá ugyanis az officialitás és a legalitás követelménye (lásd a 6. §-t).

7. VII. CÍM A MAGÁNFÉL [222] 1. A magánfél és a polgári jogi igény >54. § (1) Magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban polgári jogi igényt érvényesít. 1. A magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti, cselekmény következtében keletkezett.

amely a vád tárgyává tett

2. A polgári jogi igény egyéb törvényes úton való érvényesítését nem zárja ki, hogy a sértett magánfélként nem lépett fel. < A büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igény – ami többnyire az okozott kár megtérítése – és az igényt megalapozó tény – a bűncselekmény – között okozati összefüggésnek kell lennie; ezeknek hiányában igény nem érvényesíthető. Habár tipikusan a kártérítési igény az, amit a büntetőeljárásban polgári jogi igényként érvényesítenek, más természetű polgári jogi igények is számításba jöhetnek, például a restitúciós igény (az eredeti állapot visszavagy helyreállítása). Nem számít azonban a büntetőeljárásban érvényesíthető igénynek az, amely függetlenül a bűncselekménytől még fennállt. Például a tartási kötelesség teljesítése nem érvényesíthető ennek az elmulasztása miatt folytatott büntetőeljárásban (Btk. 196. §), vagy a kiskorú visszaadására irányuló igény, ha az elhelyezését megváltoztatták (Btk. 194. §). Ezek az igények ugyanis nem a bűncselekmények miatt támadtak, a jogalapjuk más jogviszonyban (például a tartási kötelezettségé a válóperben) található. [223]


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. 2. A polgári jogi igény érvényesítése adhéziós eljárásban A polgári jogi igényt a sértett érvényesítheti a terhelttel szemben. A sértett az igény érvényesítésével válik magánféllé, ami az eljárás bírósági szakaszában következik be. Ha a sértett a büntetőeljárásban a bíróság előtt érvényesíti a polgári jogi igényét, akkor a büntetőeljárás keretei között polgári eljárás is folyik. Ezt adhéziós (kapcsolt) eljárásnak nevezik; s indoka és célja a pergazdaságosság. A sértett a nyomozási szakaszban is jogosult ugyan közölni a bűncselekménnyel neki okozott kár mértékét, vagy más sérelem természetéről, súlyosságáról nyilatkozni, és bejelenteni a polgári jogi igényét, de ezt még nem magánfélként teszi. A nyomozási szakasz csak sértettről tud, az ő jogairól rendelkezik; mint ahogyan a polgári eljárásban nincs nyomozás, úgy nincs a nyomozásban felperes, azaz magánfél. Ha a sértett a polgári igényét a nyomozás során bejelenti, az ügyész ezt a vádiratba foglalja [217. § (3) g) pont]. A törvény a polgári jogi igény érvényesíté-sére nem állapít meg határidőt, amiből következik, hogy a magánfél azt a tárgyaláson a bizonyítási eljárás befejezéséig (313. §) vagy az ezt követő felszólalásában jelentheti még be (316. §). Ha azonban a sértett az eljárásnak csak ilyen későbbi szakaszában jelenti be, illetve érvényesíti a polgári jogi igényét, a tárgyaláson nem a magánfél, hanem csak a sértett pozícióját tölti be (például a tanúhoz követlenül kérdést nem intézhet). >A polgári jogi igényt – a polgári perrendtartásban meghatározott feltételekesetén – az ügyész is érvényesítheti.< [54. § (4) bek.] Az ügyész joga a polgári jogi igény érvényesítésére az ügyészségi törvényben (1972. évi V. törvény) gyökerezik, amely szerint polgári peres eljárást indíthat – a büntetőeljárásban tehát polgári jogi igényt érvényesíthet – többek között akkor, ha a jogosult bármely okból nem képes jogainak védelmére (10. §). Az ügyész e szerint különösen a cselekvőképtelenek, a gyermekek és mások érdekében léphetne fel. Ha a polgári jogi igényt mind az ügyész, mind a magánfél érvényesíti, az igények egymást nem oltják ki. A bíróság mindkét igénybejelentést elbírálja, és ha a két igény között eltérés van, arra jogosult, hogy a magasabb összegű igény szerint döntsön [335. § (2) bek.]. A sértett rendelkezési jogosultságára azonban az ügyésznek tekintettel kell lennie, amint ezt az Ütv. is előírja. Ha például a sértett és a terhelt között a büntetőeljáráson kívül egyezség jön létre, az ügyész nem léphet fel ettől eltérő igényérvényesítéssel. Az állami adóhatóság hatáskörébe tartozó adóval vagy költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt az állam nevében a polgári jogi igény előterjesztésére az Adóés Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal jogosult [54. § (5) bek.]. Ha a sértett meghalt, az örököse léphet fel magánfélként, a sértetti jogok azonban csak a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatban illetik meg [54. § (6) bek.]. Feltűnő, hogy míg a sértett halála után a sértetti eljárási jogokat egyenes ági rokona stb. örökli [51. § (3) bek.], polgári jogi igénnyel azonban csak az örökös léphet fel. Ennek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy a polgári jogi igény vagyoni természetű jogokra terjed ki – tehát ezért az örökös a jogosult. Más sértetti érdekek képviseletére azonban a hozzátartozók a jogosultak. [224] 3. Az adhéziós eljárásban alkalmazott eljárási szabályok >Ha a polgári jogiigény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésről e törvény nem rendelkezik, apolgári eljárás szabályait kell alkalmazni, feltéve, hogy azok e törvénnyel, illetőlega büntetőeljárás jellegével nem ellentétesek. A terhelt a magánféllel szemben követelést nem érvényesíthet, beszámítási kifogással nem élhet.< [54. § (7) bek.] Az adhéziós eljárásban a polgári jogi igény elbírálása során főszabályként a polgári eljárás szabályait kell alkalmazni, kivéve azokat a kérdéseket, amelyekről a Be. rendelkezik, és kivéve azokat a szabályokat, amelyek a büntetőeljárás jellegével ellentétesek. E törvényi rendelkezés ellenére az a helyzet, hogy a büntetőeljárás a Be. szabályai szerint folyik akkor is, ha a sértett fellép magánfélként. Az a bíróság jár el, amelynek a büntetőügy elbírálására van hatásköre és illetékessége, és ez bírálja el a polgári jogi igényt akkor is, ha a polgári eljárás szabályai szerint egyébként nem volna hatásköre, és nem volna illetékes. A tárgyaláson való jelenlét, a személyek, a felek jogai stb. a Be. normái szerint bírálandók el. A polgári jogi igényt ugyanis a büntetőeljárás keretében (burkában) érvényesítik és bírálják el.


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. [225] A polgári eljárás szabályai közül irányadók különösen: • a kereset tartalmi kellékeire, • a felperes képviseletére, • a felperes tárgyalási jogaira, kötelességeire vonatkozó szabályok. A Pp. 121. § szerint a keresetlevélben fel kell tüntetni „a bíróság döntésére irányuló határozott kérelmet (kereseti kérelem)”, és csatolni kell azt az okiratot, amelyre a felperes bizonyítékként hivatkozik (például mi az ára az ellopott gépkocsinak). Ha kötelező a jogi képviselet (a felperes nem teljesen cselekvőképes vagy jogi személy), csatolni kell a jogi képviselő meghatalmazását. A büntetőeljárásban azt, hogy a vádlott követett-e el bűncselekményt, nem a magánfélnek, hanem a vádlónak kell bizonyítania. Azt a polgári igényt azonban, amely következménye ugyan a bűncselekménynek, de nem törvényi tényállási eleme (például emberölés, más halálát okozó bűncselekmény esetén a temetési költségek; maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés miatt a sértett ápolásának, tartásának költségei) a magánfélnek kell bizonyítania (Pp. 164. §). A felperes a tanúhoz – a bíró engedélyével – közvetlenül intézhet kérdéseket [Pp. 123. § (3) bek.], ez a jog tehát a büntetőeljárásban a magánfelet is megilleti. A bíróság a tárgyalás előkészítő szakaszában a polgári jogi igényt érdemben nem bírálhatja el; ha az eljárást itt megszüntette, erről értesíti a magánfelet azzal, hogy a polgári jogi igényét egyéb törvényes úton érvényesítheti [267. § (2) bek.]. A bíróság az ítéletben a polgári jogi igényt vagy érdemben elbírálja (helyt ad, elutasítja), vagy egyéb törvényes útra utasítja [335. § (1) bek.]. A magánfél az ítélet ellen fellebbezéssel élhet, de csak a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezés ellen [324. § (1) bek.]. Az egyéb törvényes út elsősorban a kereset benyújtását jelenti. A sértett azonban törekedhet peren kívüli elintézésre is, például egyezség megkötésére. Az 54. § (3) bekezdéséből egyébként is kiderül, hogy a törvény nem kötelezi a sértettet arra, hogy magánfélként fellépjen; választást enged a lehetséges törvényes igényérvényesítési módok között.

8. VIII. CÍM AZ EGYÉB ÉRDEKELT [226] >Az, akinek a jogára vagy a jogos érdekére a büntetőeljárásban hozott határozatközvetlen hatással lehet, az őt érintő körben indítványokat és észrevételeket tehet,a határozat reá vonatkozó rendelkezése ellen jogorvoslattal élhet, és a tárgyalásonmegjelenhet.< [55. § (1) bek.]. A büntetőeljárás főként a terhelt és a sértett (ideértve a pót- és magánvádlót, a magánfelet) jogviszonyait rendezi, és a határozatoknak reájuk, illetve a jogviszonyaikra van közvetlen hatásuk. A büntetőeljárásban hozott határozatok azonban érinthetik olyan személyek (ide nem értve a bizonyításban szereplőket, a tanúkat és másokat) jogait is, akik különben a büntetőeljáráson kívül esnek. Elsősorban az egyéb érdekeltek vagyonjogi viszonyaira lehetnek a határozatok hatással, például érintheti őket a lefoglalás, a zár alá vétel. Nem elképzelhetetlen azonban másfajta jogsérelem sem, amely kívülálló személyt érhet (például a házkutatással, személymotozással okozott sérelem, minthogy ezek nem csak a terhelt terhére végezhetők el). Egyéb érdekeltként a magánfél mellett „pernyertességének előmozdítása végett” felléphet a büntetőeljárásban az is, aki a polgári perben beavatkozóként szerepelhetne (Pp. 54. §). Az egyéb érdekelt jogai a sértetténél szűkebb körűek: a nyomozási cselekményeknél nem lehet jelen, az iratokba nem tekinthet be. Mind a nyomozási, mind a bírósági eljárási szakaszban indítványokat és észrevételeket tehet, jogorvoslattal élhet, de csak az őt érintő körben. A tárgyaláson megjelenhet – és ha ott van —, az ügyében az indítványait, észrevételeit ott, akkor is megteheti. A kihallgatott tanúhoz és másokhoz kérdést intézhet [286. § (3) bek.]. Az egyéb érdekelt a tárgyaláson a bizonyítás befejezése után felszólalhat (316. §); az ítélet ellen fellebbezéssel élhet [324. § (1) g) pont]. Az egyéb érdekelt eljárási jogainak a sértettéhez és a magánfélhez viszonyított korlátozott volta részben azzal magyarázható, hogy a büntetőügy szempontjából periferikus (noha az érdekelt számára fontos) ügyről van szó, amely elintézhető egyéb törvényes úton is, részben pedig azzal, hogy ha valamely határozattal (és nem a terhelt 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. által) okozott sérelemről van szó, azt a határozat szerzője vagy a felsőbb szerv akár hivatalból is orvosolhatja. Az egyéb érdekeltet a törvény a perben nem teszi ügyféllé, és nincs is ellenfele. A 2002. évi I. törvény azonban az egyéb érdekeltet a sértetti pozícióba helyezi, ha ő elkobozható, illetőleg olyan dolog tulajdonosa, amelyre vagyonelkobzás rendelhető el. Ha az elkobzást, illetőleg vagyonelkobzást rendelte el a bíróság, akkor az egyéb érdekelt a tulajdonjogi igényét egyéb törvényes úton (tehát polgári peres eljárásban) érvényesítheti [55. § (2)— (3) bek.].

9. IX. CÍM A KÉPVISELŐK [227] 1. A képviselő; a képviselet válfajai >A sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt – ha e törvény nem ír előszemélyes közreműködési kötelezettséget – a jogait a képviselője útján is gyakorolhatja. Képviselőként meghatalmazása alapján ügyvéd vagy a nagykorú hozzátartozója járhat el.< [56. § (1) bek.] A képviselő másnak a nevében, helyette és az érdekében jár el, annyi és olyan jog illeti meg, mint a képviseltet. Ennyiben különbözik a védőtől, aki ugyan képvisel is, de önálló jogok illetik meg, amelyeket nem a terhelt helyett, hanem saját jogán gyakorol. A törvény szerint a képviseletnek több válfaja különböztethető meg. • Kötelezd a képviselet igénybevétele, ha a sértett pótmagánvádlóként lép fel, kivéve ha jogi szakvizsgát tett, attól függetlenül, hogy cselekvőképességének teljesen birtokában van-e, vagy sem. Képviselőként ügyvéd jár el (56. §). • A törvényes képviselet az előzőektől eltérően az esetekben kötelező, amikor a jogosult (polgári jogi értelemben) cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, amikor is a törvényes képviselő (szülő, gyám, gondnok, illetőleg törvényben meghatározott esetekben a gyámhatóság) jár, illetve járhat el a nevében. Ez a kötelező törvényes képviselet [56. § (2) bek]. Idetartozik a jogi személyek képviselete is, amelyre külön törvényi rendelkezések vagy szabályzatok vonatkoznak (lásd például az önkormányzatok, a kamarák, az egyesületek, alapítványok képviseletének szabályait). A magánfél képviseletére a Pp. az irányadó [56. § (5) bek.]. • Fakultatív képviseletre meghatalmazott képviselővel ad lehetőséget a törvény a sértettnek, a magánvádlónak, a magánfélnek, az egyéb érdekeltnek, akik tehát nemcsak személyesen, hanem képviselő útján is gyakorolhatják jogaikat. Képviselőként csakügyvédjárhat el, meghatalmazás alapján. Atörvényes képviselők is jogosultak a képviseletükre ügyvédet megbízni. Képviselőt a bíróság kirendelhet a jogai érvényesítésére képtelen sértett vagy magánvádló számára [57. § (3) bek.]. A kirendelés történhet az érdekelt kérelmére is; a bíróság belátása szerint dönt. A kirendelt képviselő csak ügyvéd lehet (pártfogó ügyvéd). A törvény nem zárja ki, hogy a jogosult érdekében több meghatalmazott képviselő járjon el; de (a Pp. rendelkezéseivel is összhangban) egy-egy eljárási cselekménynél csak egyikük eljárása volna célszerűen megengedhető. [228] 2. Több sértett képviselete Ha a sértettek többen vannak, a törvény pergazdaságossági okból azt is megengedi, hogy mindnyájuk helyett a sértetti jogokat közülük egy természetes vagy jogi személy gyakorolja [58. § (1) bek.]. Pótmagán- vád és magánvád esetében ez kötelezővé válik, mert a bíróság jelöli ki közülük a közös vádképviselőt, ha a több jogosult nem tudott megállapodásra jutni [58. § (2). bek.]. A több magánfélről a Be. nem tartalmaz ugyan rendelkezést, de reájuk vonatkoznak a Pp.-nek a pertársaságról szóló rendelkezései (Pp. 51. § és köv.). A sértetti, a pót- és magánvádlói jogok közös gyakorlójának jogi helyzetét, a társakhoz való viszonyát a törvény nem rendezi. A jogok gyakorlása során azonban igazodnia kell a törvényhez és – amint az a többiektől elnyert meghatalmazásból következik – azoknak a kívánságaihoz, indítványaihoz, akiktől a megbízást kapta.


VIII. FEJEZET – SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II. A mulasztásai s a jogról való indokolatlan lemondása azonban nem szolgálhat a többiek hátrányára (vö. a Pp. 53. §-sal). Különösen a pótmagánvád és magánvád képviseletére választott vagy kijelölt személy eljárási cselekményeinek jogvesztő hatálya lehet vitatható. A pótmagánvádra jogosult több sértett ügyében a közös képviselet szabályainak értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy itt kettős képviseletről van szó. Egyfelől kötelező az ügyvédi képviselet, lesz tehát ügyvéd képviselő, másfelől a több sértett közül az egyikük lesz egyedül – választásuk vagy a bíróság által történt kijelölés alapján – a pótmagánvádló jogait gyakorló sértett, tehát a pótmagánvádat képviselő. A bírói gyakorlatnak kell majd kimunkálnia többek között: lehet-e mindegyik sértettnek külön-külön ügyvéd képviselője, vagy egyedül a választott, illetve a kijelölt pótmagánvádló joga lesz-e az ügyvéd képviselő meghatalmazása. Ha egyének pontosan meg nem határozható csoportja a sértett, a képviseletükre az 58. § (3) bekezdése külön szabályokat állapít meg (lásd a 207. pontot).

10. X. CÍM A SEGÍTŐK [229] >A segítők az e törvényben meghatározott tevékenységet fejthetnek ki a terhelt, atanú és. más személyek érdekében.< (59. §) A segítők kizárólag a törvényben meghatározott eljárási cselekményeket végezhetik. A törvény a „tevékenység” kifejezést alkalmazza, de ezen az eljárási cselekményeknél való megjelenést, jelenlétet is érteni kell. A segítő különbözik a képviselőtől: ez utóbbi más helyett, annak jogán jár el, a segítő pedig saját jogán. a. A terhelt segítői elsősorban azok, akik jogosultak számára védőt meghatalmazni, akik az érdekében perorvoslattal élhetnek, tehát: a törvényes képviselők, a hozzátartozók, a házastárs (324. §). Fiatalkorú terhelt ügyében a törvényes képviselő vagy az eseti gondnok jár el: indítványokat tehet, és más cselekményeket végezhet. A terhelt segítője az is, aki helyette óvadékot ajánl fel és tesz le (147. §). b. A tanú segítőjéről a Be. 80. §-a és a 85. § (4) bekezdése szól: >A tanú érdekében meghatalmazott ügyvéd járhat el, ha a tanú a jogairól való felvilágosításcéljából ezt szükségesnek tartja. Az idézésben a tanút erről tájékoztatni kell. < >A tanú kihallgatásánál jelen lehet az érdekében eljáró ügyvéd, aki a tanúnakfelvilágosítást adhat a jogairól, de más tevékenységet nem végezhet, és a vallomástnem befolyásolhatja. A kihallgatást követően az arról készült jegyzőkönyvet megtekintheti, és észrevételeit írásban vagy szóban előterjesztheti. < A tanú segítője a Be. által bevezetett új intézmény. A segítő szerepe abban áll, hogy felvilágosítja a tanút arról, köteles-e vallomást tenni, jogában áll-e a vallomástételt egészben vagy részben megtagadni. Az ezekre való figyelmeztetés a kihallgatást folytató hatóság, az ügyész, a bíró kötelessége, és nem csak joga, ezért ebben a tanú segítője csak másodlagos szerepet tölthet be. Talán ennél is fontosabb, hogy pusztán a segítő jelenléte a tanú számára megnyugtató hatással járhat. Ennek a jelentősége különösen megnő akkor, ha gyermekkorút óhajtanak kihallgatni, vagy más olyan személyt, akinek korlátozott az ítélőképessége (lásd erről a 86. §-t is).


9. fejezet - IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK. A SZEMÉLYEK (ALANYOK) JOGKÉPESSÉGE ÉS CSELEKVŐKÉPESSÉGE A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN [230] 1. Az eljárási cselekmények sorrendje A büntetőeljárás az abban részt vevő személyek cselekményeinek sora, amelyek meghatározott kezdettől indulnak (a nyomozás elrendelésétől) és a lehetséges befejezésig (nyomozás megszüntetéséig, bírósági ítéletig stb.) végezhetők. A kezdet és a befejezés (amelyek maguk is eljárási cselekmények) közötti történés eljárási cselekményekből áll, amelyeknek sorrendjét részben törvény állapítja meg. E szerint a nyomozás megelőzi a vádemelést, ez a tárgyalást, a perbeszédet, az ítélethozatalt. A cselekmények elvégzésének ideje azonban a törvényi keretek között a jogosultak által szabadon meghatározható: a nyomozó hatóság, az ügyész választja meg az előzetes letartóztatás elrendelésének, a védő a tanú bejelentésének, a bíró a szakértő meghallgatásának legcélszerűbbnek tartott időpontját. [231] 2. Az eljárási cselekmények csoportosítása Az eljárási cselekményeket külön-böző szempontok alapján szokták csoportosítani. Közkeletű a felosztás • a cselekmény formája (módja) szerint: szóban, írásban végzett cselekményekre, illetőleg reálaktusokra (például lefoglalás, házkutatás); • a cselekvő személye szerint: rendőrségi, ügyészségi, bírósági (hatósági) vagy magánszemélyektől származó, avagy másként: bírósági és nem bírósági cselekményekre; • az eljárási szakaszok szerint: nyomozási, perbeli, végrehajtási cselekményekre; • tartalmuk szerint: akaratkijelentésekre (határozatok, indítványok), tudomáskijelentésekre (például tanúvallomás), vagy megkülönböztethetők: bizonyítási cselekmények, kényszerintézkedések, eljárási szankciók. [232] 3. A jog- és cselekvőképesség Az érvényes, joghatályos eljárási cselekmények olyan személyektől származhatnak, akik jog- és cselekvőképesek, illetve arra joghatóságuk, hatáskörük van. A büntetőeljárási cselekményekkel kapcsolatban emiatt vizsgálható az eljárásban részt vevő személyek eljárási (processzuális) jogképessége és a cselekvőképessége, illetve joghatósága. A jogképesség azt fejezi ki, hogy valaki jogok és kötelességek alanya (hordozója) lehet, és minthogy minden embert megilleti a jogképesség, tehát megilleti a processzuális jogképesség is. A magyar jogban a jogképességet az alkotmány 56. §-a határozza meg: „A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes.” Ez a megállapítás azonban nem teljes a büntetőeljárási jogképesség szempontjából. Itt külön kell ugyanis vizsgálni, ki milyen speciális feltételek mellett léphet be eljárási jogviszonyokba, és válhat egyik vagy másik minőségben cselekvő processzuális alannyá. 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN A magánszemélyekre nézve nem úgy tesszük fel a kérdést, van-e valakinek általánosan felfogott processzuális jogképessége, hanem személyekre bontva: ki milyen feltételek alapján lehet gyanúsított, vádlott, sértett, tanú, szakértő stb., és mik a jogai, kötelességei. A terheltet illetően mindjárt szembetűnik, hogy a büntetőjogi vétőképességgel nem esik egybe a terhelti processzuális jogképesség. Gyermekkorú, elmebeteg – mint köztudott – nem lehet bűncselekmény elkövetője, de ha gyermekkorú ellen tévedésből vagy elmebeteg ellen indul eljárás, emelnek vádat, ő teljes jogú processzuális alannyá válik. Ugyanez vonatkozik a sértettre, mert a sértetté válásnak és processzuális jogképességének nincs semmilyen eljárásjogi korlátja: a sértett korától és bármi mástól függetlenül bárki lehet, akinek jogát a bűncselekmény sértette. A tanúzási képesség nem függ ugyan nemtől, kortól, felekezettől, de például a védő, a bíró nem lehet az ügyben tanú, tehát e korlátozott körben nincs tanúzási képessége. A büntetőeljárásban jogi személy is jogképes, amennyiben az eljárásban vagyoni jogi igényét érvényesíti (vállalat, egyesület stb.) vagy szakértői testületként működik (például tudományos intézet). [233] 4. A bíróságok, az ügyész, a nyomozó hatóság legitimációja Az állam nevében eljáró nyomozó hatóság, ügyész és bíróság jogképességének vizsgálata arra terjed ki, van-e legitimációja az állam nevében eljárni: van-e joghatósága, hatásköre, illetékessége, és hogy az mire terjed ki. Az állam a büntetőeljárásban közhatalommal lép fel (amit leginkább a legalitás és officialitás elve fejez ki), és ezért a jogképesség fogalma az állam, illetőleg az állami szervek jogosítványainak meghatározására nem igazán megfelelő. Az eljárási jogon kívül esnek azok a szervezetjogi kérdések, hogy például ki lehet ügyész, bíró, milyen képzettséggel és más személyi tulajdonságokkal kell rendelkeznie, ki nevezi őt ki, melyek az ügyvéddé válás feltételei, és ki lehet védő. Összefoglalva: A büntetőeljárásban nem a jogképesség – a processzuális jogképesség – igényel megoldást, hanem az, hogy ki, milyen feltételek mellett válik, válhat ilyen vagy olyan processzuális alannyá, melyek a jogai és kötelességei, milyen cselekvésre jogosult, illetőleg köteles. Általános processzuális jogképesség fogalmának konstruálására nincs szükség, mert ebből nem vezethető le az egyes processzuális alanyok jogképessége, vagyis abból semmi sem következik. Az azonban helytálló a büntetőeljárásban (amit a Ptk. 8. §-a is kifejez), hogy processzuális alannyá válásának nem lehet akadálya valamelyik nemhez, nemzetiséghez, valláshoz való tartozás. [234] 5. A cselekvőképesség vizsgálata magánszemélyeknél A büntetőeljárásban acselekvőképesség csak a magánszemélyekkel kapcsolatosan vizsgálandó; a bíróságról, ügyészről, nyomozó hatóságról ugyanis, mint már említettük, azt kérdezhetjük, vizsgálhatjuk, mire terjed ki a joghatósága, hatásköre és illetékessége, és ennek megfelelő körben járt-e el. Az, aki cselekvőképes, személyesen gyakorolja az őt megillető jogokat, tesz joghatályos nyilatkozatokat, végez eljárási cselekményeket. Főszabályként azt állapíthatjuk meg, hogy a büntetőeljárásban részt vevő személyeket megilleti a cselekvőképesség, vagyis maguk személyesen végzik az eljárási cselekményeket. [235] 6. A képviselő Kivételek azok az esetek, amikor is a törvény szerint képviselőnek kell eljárnia a jogosult nevében és helyett. Idetartozik a jogi személy, amelyet okszerűen ember (fizikai személy) képvisel. A törvény kimondja, hogy ki helyett (a sértett, az egyéb érdekelt vagy más helyett) járhat el képviselő, amiből következik, hogy más személy (a terhelt, tanú, szakértő stb.) helyett képviselő nem járhat el. Nincs azonban annak akadálya, hogy a meghatalmazott vagy kirendelt védőügyvédet más ügyvéd és a szakértői intézetet vagy testületet a reájuk vonatkozó szabályok szerint képviseletre jogosult személy képviselje [lásd a 227. pontot is]. A magánindítványt a Ptk. értelmében vett korlátozottan cselekvőképes sértett helyett a törvényes képviselője is, cselekvőképtelen helyett kizárólag a törvényes képviselője és a gyámhatóság is jogosult előterjeszteni (Btk. 31. §-a). Ebből következik, hogy a magánvád előterjesztésére az említett esetekben – amennyiben a magánvád egybeesik a magánindítvánnyal – a törvényben megnevezett képviselő jogosult. A Be. azonban ezen túlmenően nem ír elő a magánvádra képviseleti kényszert, vagyis a magánvádló személyesen járhat el, habár egyébként a Ptk. értelmében cselekvőképtelen; ugyanez vonatkozik más esetekben is a sértettre. A magánfél képviseletére azonban a polgári perrendtartás szabályait kell alkalmazni, amelyek képviseleti kényszert írnak elő.


IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN [236] 7. A terhelt képviselete, védelme A gyanúsított, vádlott (terhelt) képviseletéről nem, de védelméről szól a törvény, megállapítván azokat az eseteket, amikor a védőnek kell eljárnia a terhelt érdekében. Kötelező a védelem többek között, ha: a terhelt süket, néma, vak, kóros elmeállapotú, vagy ha a magyar nyelvet nem ismeri, valamint fiatalkorúak elleni eljárásban. A védő azonban nem vagy nemcsak képviselő, hanem önállóan cselekvő személy is (például bizonyítást indítványoz, a kihallgatotthoz kérdést intéz, perbeszédet mond, fellebbez). Jogosult emellett képviselőként a terhelt nevében és helyett eljárni, indítványokat tenni stb., de ezzel nem merítette ki a terhelt önálló cselekvési jogosultságát, aki tehát jogosult eljárni, eljárási cselekményeket végezni. Vagyis a terhelt és a védő önállóan, párhuzamosan eljárhatnak. Ha a terhelt a Ptk. értelmében korlátozottan vagy teljesen cselekvőképtelen is volna, a büntetőeljárási jogainak gyakorlására ennek nincs közvetlen hatása; habár védőt rendelnek is ki számára, megmarad érintetlenül a joga az önálló cselekvésre, és cselekményei joghatályosak lesznek. A törvény több esetben személyes közreműködést írhat elő, amikor is a kötelezett helyett nem cselekedhet (nem járhat el) más személy (jogi képviselője, védő), a személyes megjelenést, vallomást nem pótolja a képviselő. A terhelt nem köteles ugyan vallomást tenni, de a megtagadást vagy hallgatást is személyesen kell tanúsítania; a magánvádas eljárásban a bíróság személyes megjelenésre kötelezi a magánvádlót (sértettet), a meg nem jelenést vádelejtésnek vélelmezi.

2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI ELŐFELTÉTELEK, AKADÁLYOK. A CSELEKMÉNYEK JOGHATÁLYOSSÁGA [237] 1. A processzuális jogi hatásokat kiváltó cselekmények A büntetőeljárási cselekmények processzuális jogi hatásokat váltanak ki, amelyek egybeesnek vagy nem esnek egybe a cselekvő szándékaival (például a bizonyítási indítványt elfogadja vagy elutasítja a bíróság; az elsőfokú ítélet vagy jogerős és végrehajtható lesz, vagy nem; a fellebbezésnek vagy helyt adnak, vagy nem). A törvényben meghatározott és a cselekvő által célzott processzuális jogi hatást azonban csak azok az eljárási cselekmények váltják ki, amelyek a törvényben • feljogosított személytől (alanytól) származnak; • meghatározott tartalommal, formában, időben, helyen történtek. Az eljárási cselekmények jogi kellékeit törvény határozza meg. Habár törvény megállapít általános eljárási szabályokat, de nem határozza meg a büntetőeljárás valamennyi eljárási cselekményére érvényes összes törvényi kelléket; ezek szétszórtan a maguk helyén egy-egy cselekmény törvénybeni leírásánál találhatók meg. [238] 2. Az eljárás pozitív előfeltételei A büntetőeljárás (a mai jogrendszerünkben a magánvádas eljárás kivételével) – a nyomozással kezdődik. A büntetőeljárás megindításának kiemelkedő jelentősége van, mert ez az a kezdet, amelyet további eljárási cselekmények követhetnek, és emiatt nagy fontosságúak annak az előfeltételei. Ennek a törvényben meghatározott, illetőleg abból kiolvasható pozitív előfeltételei: • a bűncselekmény gyanúja; • a gyanút jogosult hatóság állapítja meg; • a hatóság dönt a büntetőeljárás megindításáról, és ennek megfelelően cselekszik. A büntetőeljárás ismeretlen elkövető (terhelt) ellen is indulhat; nem feltétel tehát, hogy a gyanú már elejétől fogva meghatározott személyt terheljen. Az eljárás egyik célja az elkövetéssel gyanúsított személyének a megállapítása, emiatt a büntetőeljárás megindítása nemritkán megelőzi a gyanúsított személy bevonását az eljárásba. Az azonban, hogy végül is rájöjjenek, ki az alaposan gyanúsítható személy, a vád emelésének és a 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN bírósági eljárás megindításának nélkülözhetetlen feltétele. Ha tehát a meginduláshoz nem is kellett gyanúsított, a folytatáshoz már ismerni kell őt. [239] 3. Az eljárás megindításának akadályai, negatív és speciális előfeltételei >Büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha a. a cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a terhelt (feljelentett személy) követte el, b. nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a bűncselekményt a terhelt (feljelentett személy) követte el, c. – az e törvényben meghatározott kivételekkel – büntethetőséget kizáró vagymegszüntető ok áll fenn, d. a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a negyedik rész, valamint a XXVIII. fejezet II. és III. címében meghatározott eljárások (rendkívüli perorvoslatok, illetve különleges eljárások) esetét.< [6. § (3) bek.] Az eljárás megindítását és folytatását kizáró körülmények, akadályok, vagyis a negatív előfeltételek lehetnek: • büntetőjogi akadályok: a büntetőjog szerint a gyanúba vett cselekmény nem bűncselekmény, a törvény kizárja a büntethetőséget (gyermekkor, jogos védelem stb.), illetőleg megszűnt a büntethetőség (az elkövető halála, elévülés, kegyelem stb.); • büntetőeljárási akadályok: nem állapítható meg alapos gyanú, a cselekményt már jogerősen elbírálták (kettős eljárás tilalma), magánindítvány hiánya; • más jogi akadályok: diplomáciai mentesség (a magyar joghatóság hiánya), mentelmi jog, bírák, ügyészek elleni eljáráshoz szükséges engedély hiánya (alkotmányjogi akadály). (Részletesen lásd a 486—489. pontban.) [240] Figyelemre méltó, hogy a büntetőeljárás megindításának törvényi akadályai— negatív előfeltételei – hatnak az egész eljárásban: ha az eljárás bármely szakaszában (a jogerős ítélet előtt) az akadály ismertté válik, az az eljárás megszüntetését vagy felmentő ítéletet von maga után; jogerős ítélet után pedig perújítás vagy rendkívüli felülvizsgálati eljárás alapjául szolgálhat. Más csoportosítás szerint az eljárási feltételek között megkülönböztethetjük a ténybeli feltételeket (mi történt? kérdése) és a jogi feltételeket (ami történt, az a jog tükrében mi, és mit parancsol, tilt, enged a jog). A büntetőeljárás megindításának előfeltételein kívül az eljárás egyes szakaszainak megvannak a speciális feltételei. Az eljárás bírósági szakaszainak legáltalánosabb feltétele a hatáskörrel rendelkező illetékes bíróság előtt emelt törvényes vád; a másodfokú bírósági eljárás indításának a feltétele a jogosult személy által időben, megfelelő helyen bejelentett fellebbezés. Más eljárási szakaszoknak, például a perújítási eljárásnak vagy a végrehajtási eljárásnak is megvannak a speciális feltételei. Ugyancsak speciális feltételektől függ a külön eljárás megindítása (magán- vádas eljárás, pénzbüntetés kiszabása tárgyalás nélkül). [241] 4. Az eljárás joghatályosságának kérdése A jogerő, amely elsősorban ítélet-hez vagy más ügydöntő határozathoz, például a bírósági megszüntető végzéshez kötődhet, az egész ezt megelőző büntetőeljárás joghatályosságának a kifejezője, de a felmentő ítélet és a megszüntető végzés éppen az eljárás előfeltételeinek hiányáról vall. Feltehető ezután a kérdés: ha jogerős bírósági döntés megállapítja, hogy a büntetőeljárás megindításának nem voltak meg a törvényi feltételei, vajon ez nem fosztja-e meg az egész lefolytatott eljárást processzuális jogi hatályosságától?


IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN A büntetőeljárásban magánszemélyek által végzett eljárási cselekmények pro- cesszuális joghatályosságának nem kritériuma az, hogy a megindult eljárásnak megvannak-e a törvényi feltételei. A terhelt (vádlott), a védő, a sértett, a szakértő stb. processzuális tevékenységének hatálya nem függ a megindult eljárás törvényi alapjaitól; sőt, ami a védelmet illeti, talán éppen attól nyer értelmet, az motiválja, hogy alaptalan eljárás indulhatott. Minden eljárási cselekmény joghatályossága ugyanis – akár elérte a célzott eredményt, akár nem – a reá vonatkozó törvényi feltételek alapján vizsgálható. A szabályszerűen bejelentett fellebbezés például joghatályos annak ellenére, hogy érdemben eredménytelennek bizonyult, mert mégis a másodfokú eljárás lefolytatásának alapjául szolgált. A bíróság, ügyész, nyomozó hatóság eljárási cselekményeinek processzuális hatályossága ugyancsak nem függ az eljárás végeredményétől. Így például a felmentő ítélettel végződő eljárásban is a vád vád volt, habár eredménytelen, habár nem álltak elő azok a büntetőjogi (anyagi büntetőjog) következmények, amelyeknek elérésére az ügyész törekedett. Összegzésképpen elmondható, hogy az alaptalanul indított eljárás is büntetőeljárás, amelyben joghatályos eljárási cselekmények végezhetők. [242] 5. A hatálytalanság Az a tény azonban, hogy valamelyik cselekmény büntetőeljárás keretében történik, önmagában nem teszi törvényessé a cselekményt, amelynek a hatásait aztán a jognak el kellene ismernie. A kínvallatás vagy a hamis tanúzás is kiválthat processzuális jogi hatásokat (például ha arra alapítják az ítéletet), de azok a törvényes eljárásban – esetleg majd csak perújítás keretében – megsemmisítendők lesznek. Amíg erre nem kerül, nem kerülhet sor, megmarad a lappangó hatálytalanság. A jog találkozhat, felismerhet azonban olyan súlyos törvénysértő eljárásokat, hogy indokoltnak tarthatja a meghozott ítéletnek és azt megelőző egész eljárásnak a semmissé nyilvánítását. Ilyen esetben az eljárásban végzett minden cselekmény a hatályát veszíti, még ha valamelyik önmagában törvényes és indokolt is volt. (Ha például éppen a védő beadványa vezetett az eljárás semmissé nyilvánítására, az egész eljárással együtt a védő egyéb cselekményei is ex nunc hatálytalanná válnak [lásd még a 247. pontot].) III. FOGYATÉKOS ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK [243] 1. A fogalom A „fogyatékos” kifejezést a törvény nem alkalmazza. Fogyatékos cselekményen a hibás, a nem joghatályos: a hatálytalan, a semmis cselekményeket értjük. A büntetőeljárási cselekmények fogyatékosságának lehet személyi oka, illetve származhat tartalmi vagy formai fogyatékosságból. [243] 2. A személyi és tartalmi fogyatékosság Személyi oka a fogyatékosságnak különösen az, ha a cselekményt arra nem jogosult végezte, például a nyomozó hatóságnak, bíróságnak, az ügyben nem volt joghatósága, hatásköre vagy illetékessége; az ügyben a törvény szerint kizárt személy járt el; a kihallgatott személynek nem a jogosult (például a sértett) tesz fel kérdést, vagy nem jogosult fellebbez, vagy kellő felhatalmazás nélkül jár el. Az eljárási cselekmény tartalmi fogyatékossága lehet ténybeli vagy jogi természetű, aszerint hogy a tények (események) hamis felidézésből, állításából vagy a jogszabály helytelen alkalmazásából, téves hivatkozásból, értelmezésből származik-e. Például ha a tanúvallomás hamis, megtévesztő, az erre alapított ítélet a tények téves megállapítása miatt fogyatékos; a bűncselekmény téves jogi minősítése teszi az eljárási cselekményt fogyatékossá. A ténybeli és jogi természetű fogyatékosság azonban nemritkán együtt jelenik meg (például a téves tényállás megállapítása az erre alapított ítéletet is fogyatékossá teszi). A ténybeli fogyatékosság körébe utalhatjuk a megalapozatlanságot is. A törvény az ítéletet akkor nevezi megalapozatlannak, ha a tényállás nincs felderítve, hiányos, ellentétes az iratok tartalmával, ami mögött tulajdonképpen a ténymegállapítás, bizonyítás fogyatékosságai állnak. (Ezek kiegészítő bizonyítással 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN orvosolhatók.) Hasonló értelemben beszélhetünk a vád, bármilyen más határozat vagy az indítványok megalapozatlanságáról. Ami azonban ténybeli szempontból, illetőleg bizonyítékok hiánya miatt megalapozatlan, az jogi kritériumoknak sem felel meg, hiszen hibásan megállapított, közölt tényekből hibás jogi következtetések származnak. Tartalmi fogyatékosságban szenvedő eljárási cselekmények közé sorolhatjuk az akarathibás cselekményeket, vagyis a kényszer, fenyegetés, narkotikum, alkohol hatása alatt, vagy más akaratbénító, -korlátozó állapotban végzett cselekményeket. A törvény int az állampolgári jogokat korlátozó intézkedések törvényességének biztosítására, tiltja, hogy bárkit is erőszakkal, fenyegetéssel vagy más hasonló módon vallomásra kényszerítsenek. Habár e törvényi parancsok, illetőleg tilalmak címzettjei ez esetben a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság, mégsem zárható ki, hogy fenyegetést, erőszakot velük szemben is alkalmazzanak. Tehát fogyatékos az akarathibás eljárási cselekmény, ha akár a magánszemély, akár a hatóság erőszak stb. hatására cselekedett. A törvény vélelmezi az eljárási cselekmények, sőt az egész eljárás tartalmi fogyatékosságát az esetben, ha a nyomozó hatóság, ügyész, bíróság tagja tudatosan súlyos törvénysértést követett el. Perújításnak van helye (és az ítéletet majd hatályon kívül helyezik), „ha az alapügyben a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság tagja kötelességét a büntetőtörvénybe ütköző módon megszegte”. Idesorolható bűncselekmény lehet például a kényszervallatás, hamis vád, bűnpártolás, vesztegetés és mások. [244] 3. A formai fogyatékosság Formai okból lesz fogyatékos az eljárási cselekmény, ha az alakiságot előíró, reá vonatkozó normákkal ellentétes. A büntetőeljárási jogot szokás volt „alaki” büntetőjognak nevezni, ami arra utal, hogy az „anyagi” büntetőjog érvényesítésének ez adja a formáját. E tág felfogásban a büntetőeljárási jog minden szabálya formát meghatározó, és formafogyatékos minden cselekmény, amely eljárási normát sért. (Az eljárási cselekmények formájáról lásd a következő fejezet I. címét!) A büntetőeljárási cselekmények formai fogyatékosságai igen eltérő súlyúak lehetnek. Nagy jelentőségű alaki szabály például, hogy a tárgyalást meg kell előzze a nyomozás; bírósági tanács törvényben meghatározott számú tagból áll; meghatározott esetben kötelező a tárgyaláson a védő jelenléte; a vádat és a védelmet a tárgyaláson egyenlő jogok illetik meg; hogy a fellebbezési határidő elutasítása miatt nincs helye igazolásnak. Kisebb jelentőségű, bár nem jelentéktelen formai szabályok vonatkoznak az ítélet szerkezetére, az idézés formájára, a bizonyításfelvétel sorrendjére, az egyes bizonyítási eszközök igénybevételére (milyen sorrendben, mely kérdéseket teszik fel a tanúnak, szakértőként kit lehet kirendelni) és egyebekre. A büntetőeljárási jog némely esetben szigorú formai követelményeket állít fel bírósági, a hatósági cselekményekkel szemben (például a határozatnak legyen indoklása; a tárgyaláson a bíró legyen mindvégig jelen), de megenged formakönnyítéseket is (például a pervezető végzést nem kell indokolni, rövidített ítéleti indoklás, illetőleg jegyzőkönyv készíthető, ha a kihirdetett elsőfokú ítélet nyomban jogerőre emelkedik). A magánszemélyek cselekményeivel szemben a törvény többnyire nem támaszt szigorú formai, hanem csak minimális tartalmi követelményeket (például a feljelentés, magánindítvány, fellebbezés szóban és írásban is előterjeszthető, a magánvádat pótolja a magánindítvány). Szigorú normákat állapíthat meg azonban a határidők kitűzésével a cselekmény helyének megjelölésével és másokkal is. IV. CÍM. A FOGYATÉKOSSÁG JOGI KÖVETKEZMÉNYEI [245] 1. A magánszemélyek fogyatékos cselekményei A magánszemélyek által végzett fogyatékos eljárási cselekmények sorsa elsősorban és legfőképpen az, hogy nem érik el a kitűzött célt. A magánszemélyek fogyatékosnak tartott indítványait, észrevételeit, vallomásait, jogorvoslatait a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság figyelmen kívül hagyja, elutasítja, cáfolja, attól függően, mi is volt a cselekmény. Az alaptalan feljelentés után például megtagadja a nyomozást, az ügyrenem tartozó vallomást ,ahamisanérvelő perbeszédetfigyelmen kívül hagyja, az elkésett vagy alaptalan fellebbezést elutasítja, a szakszerűtlen szakértői véleményt cáfolja.


IX. FEJEZET – A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN A magánszemély a fogyatékosnak, hibásnak tartott eljárási cselekményét ő maga orvosolhatja kijavítással, módosítással, visszavonással. A tanú a téves, hamis vallomást, a sértett a feljelentést, a vádlott a fellebbezést módosíthatja, visszavonhatja, a törvény azonban megjelölheti, meddig lehet joghatályosan visszavonni, változtatni. Az ítélet elleni fellebbezés például a másodfokú bíróság határozatát megelőző tanácskozásáig vonható vissza, a tévedés a vallomásban az érdemi határozat előtt bármeddig korrigálható; a magánindítvány joghatályosan azonban egyáltalán nem vonható vissza (Btk. 31. §.), hasonlóan a közvádas ügyben tett feljelentésekhez. A törvény erejénél fogva semmisek a magánszemélyek olyan eljárási cselekményei, amelyeknek hatástalanságát maga a törvény mondja ki; ilyen például a magánindítvány most említett visszavonása, vagy annak a tanúnak a vallomása, akit nem figyelmeztettek, hogy jogában áll a vallomástételt megtagadni. A semmis cselekmény olyan, mintha meg sem történt volna. [246] 2. A bíróságok és más eljárási szervek fogyatékos cselekményei A nyomozó [246] hatóság, az ügyész, a bíróságok fogyatékos eljárási cselekményeinek következménye lehet, hogy jogorvoslattal megtámadhatók, és hogy szükségessé válik az orvoslásuk kijavítás stb. által. A hatóságok jogosultak visszavonni, hatálytalanítani saját eljárási cselekményeiket, például a nyomozás elrendelése után ilyen a nyomozás megszüntetése, a vád elejtése; a pervezető végzés helyett új, eltérő tartalmú végzés meghozatala. A bíró azonban kisebb szám-, névhibától eltekintve kötve van a meghozott ítéletéhez és más ügydöntő határozatához, vagyis azon maga nem változtathat. A fogyatékos vagy ilyennek tartott eljárási cselekmények kijavítását célozzák a különböző jogorvoslati eszközök, köztük a panasz, észrevétel, kijavítási kérelem, fellebbezés, felülvizsgálati, perújítási indítvány. A cselekmények (intézkedések, határozatok) egy része jogorvoslattal nem támadható, például bizonyítás elrendelése, a vádemelés, a tárgyalás kitűzése, a pervezető végzések (amelyek tehát nem tartalmaznak döntést az ügyről), vagy csak az ügydöntő határozat ellen benyújtott fellebbezésben, jogorvoslati eszközökben kifogásolhatók. [243] 3. A semmisség A jogorvoslat elbírálása során az eljárási cselekmények olyan súlyos fogyatékosságai tárulhatnak fel, amelyek miatt azokat semmisnek kell tartani. Az 1973. és az 1998. évi Be. sem alkalmazza a „semmisség” kifejezést, de rendelkezik az ítélet „hatályon kívül helyezéséről” olyan esetekben, amikor meghatározott súlyos eljárási vagy büntető anyagi törvénysértés történt. Ilyen esetben az ítélet – kimondatlan – semmissége az az ok, ami miatt hatályon kívül kell azt helyezni. Hatályon kívül helyezésre ad okot (az 1896. évi Bp. terminológiája szerint az alaki semmisségi ok) a súlyos eljárási szabálysértés, köztük az, hogy a bíróság nem volt törvényesen megalakítva, a hatáskörét túllépte, vagy hogy a nyilvánosságot törvényes ok nélkül kizárta és mások, köztük a ténybeli megalapozottság hiánya. Anyagi semmisségi ok a büntetőjog törvénysértő alkalmazása, különösen a bűnösség megállapításának, illetőleg a felmentésnek a kérdésében. Az ítélet semmisségében az egész eljárás semmissége is kifejeződhet; különösen az eljárási szabályok megsértése végighúzódhat az egész eljáráson (például katonai büntetőeljárás, vagy magánvádas eljárás oda nem tartozó ügyben), ami semmissé teszi azt. A magyar jog nem ismeri az ipso jure beálló semmisséget. A nyomozó hatóságok, az ügyész vagy a bíróság cselekményeinek vagy mulasztásainak mégoly súlyos fogyatékossága is csak az ő cselekményeikkel lesz orvosolható. A szakirodalomban néha megkülönböztetik a semmis ítélettől (judicium nullum) az ettől még súlyosabban hibásat, a nem ítéletet (non judicium), nem létező ítéletet (judicium non existens). E kategóriába az olyan látszatítéletek sorolhatók, amelyek az ítélet minimális alaki jegyeit sem viselték, amelyeket bírói eljáráshoz hasonló eljárás nem előzött meg, ha ugyanakkor az egyébként a büntetőítéletben előírható következményekkel jártak (deportálás, száműzetés, kivégzés). Ezek igazán már a nyers erő és nem a jog kategóriájába tartoznak, tartoztak. 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. fejezet - X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI 1. I. CÍM AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK FORMÁJA, HELYE, IDEJE – HATÁRIDŐ, HATÁRNAP [248] 1. A Be. VI. fejezetének tárgya A Be. az Első részében az eljárási cselekmények közül kiemeli azokat, amelyek elvégezhetők az eljárás különböző szakaszaiban a nyomozástól a perorvoslati eljárásokig, és meghatározza azoknak az eljárási szakasztól független szabályait. Idesorolja a bizonyítási cselekményeket (VII. fejezet) és a kényszerintézkedéseket (VIII. fejezet). A Be. e részében, a VI. fejezetben meghatároz több más olyan – közös nevezőre aligha hozható – eljárási cselekményt és szabályt, amely az eljárás mindegyik szakaszában elvégezhető, illetve érvényes. Közös bennük az, hogy önállóan nem jelennek meg, hanem kapcsolódnak más eljárási cselekményekhez. A határidőt például valamilyen cselekmény elvégzésére állapítják meg; az idézés valamilyen minőségben – tanúként vagy más minőségben – való megjelenésre és tevékenységre szól. A VI. fejezetben határozza meg a Be. a határidő, az igazolás, az idézés és kézbesítés, a megkeresés, az ügyek egyesítésének, a bűnügyi költségeknek és a nyilvánosság tájékoztatásának szabályait, valamint néhány elvi természetű előírást. [249] 2. Az eljárási cselekmények formája A Be.-nek az eljárási cselekményeiről szóló általános rendelkezései (VI., IX. fejezet első cím, XI. fejezet) javarészt a nyomozó hatóságok, az ügyészek, a bíróságok eljárási cselekményeire vonatkoznak, és ezeknek formai követelményeit, alakszerűségeit szabják meg. A törvény az általános rendelkezések körében határozza meg, milyen legyen a jegyzőkönyv, a határozat szerkezete, de az egyes cselekményeknél külön is szól arról, elvégezhe- tők-e szóban, szükséges-e jegyzőkönyvi rögzítése, mely cselekmény végzendő írásban el, és mi a közlés módja. Ezekből is kitűnik, hogy a cselekmény formáján itt azt értjük, hogy az eljárási cselekmény szóban, írásban vagy más módon végezhető-e el, a cselekmény milyen részekből áll, mi a szerkezete, milyen sorrendben, kiknek a jelenlétében, hol, mikor végzendő el. Az eljárás formájához (alakszerűségéhez) tartozik az eljárási szakaszok, illetve azon belül a cselekmények sorrendje, amit törvény állapít meg: törvény meghatározza az eljárási szakaszok sorrendjét (nyomozás, vádemelés, tárgyalás) és a szakaszon belüli sorrendet is (lásd például a tárgyalás koreográfiáját). Az ügyész, a bíróság, a nyomozó hatóság cselekményeit a törvény rendszerint meghatározott formai követelményekhez, alakszerűséghez köti. A magánszemélyek eljárási cselekményeiről a törvény nem tartalmaz általános rendelkezéseket. Az egyes cselekmények alakszerűségeiről a törvény nem tartalmaz szigorú szabályokat, azoknak a formakötöttsége lazább. A törvény által megkívánt alakszerűség függhet azonban attól is, ki, milyen minőségben jár el: a feljelentés, az indítvány, a fellebbezés szóban és írásban egyaránt előterjeszthető, de a tanú a tárgyaláson a feltett kérdések sorrendjében és szóban tesz vallomást, a szakértő a szakvéleményt előadhatja szóban, de benyújthatja írásban is. A törvény által előírt tartalmi követelmények megszabhatják valamelyest az eljárási cselekmények formáját is, a szakvéleménynek például négy része van: lelet, a vizsgálati módszer ismertetése, szakmai ténymegállapítás, vélemény; az ítélet elleni fellebbezésben meg kell jelölni, hogy a fellebbező az ítélet mely rendelkezését vagy az indokolást sérelmezi-e, és mire irányul – amiből következik, hogy a fellebbezés legalább e két részre tagolódhat. [250]


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI 3. Az eljárási cselekmények helye Erről a Be. ugyancsak nem tartalmaz általánosan érvényes szabályt. A nyomozó hatóság, az ügyész a nyomozási cselekményeket részben a hivatal helyiségeiben végzi: itt hallgatja ki a gyanúsítottat, tanút, itt adja át olvasásra a nyomozási iratokat. A nyomozás jellege azonban megengedi, sőt szükségessé teszi, hogy nyomozási cselekményeket a hivatali helyiségen kívül ott végezzék el, ahol az szükséges, mint például a puhatolást, házkutatást, titkos adatgyűjtést. A bíróság a tárgyalást rendszerint a hivatali helyiségében tartja, de ettől el is térhet [278. § (2) bek.], például ha a szemlét vagy bizonyítási kísérletet végez a bűncselekmény helyszínén. A szakértői vizsgálat helye rendszerint a bíróság, a nyomozó hatóság hivatali helyiségein kívül esik, lehet az az intézet, a laboratórium, a kórház stb., ahol a vizsgálatot folytatják. A magánszemélyek eljárási cselekményeiket a hivatali helyiségekben végzik, vagy ott, ahová idézték őket, vagy ahová az értesítés szólt. A magánszemélyek is végezhetnek és végeznek az eljárásjogban szabályozott eljárási cselekményeket a hivatali helyiségeken kívül. A terhelt és a védő, sértett és a képviselője érintkezésének, a meghatalmazás megadásának a helye rendszerint ügyvédi iroda vagy akár más helyszín is. Ha a terhelt előzetes letartóztatásban van, a védővel való érintkezésének helye az a hely, ahol fogva van. [251] 4. Az eljárási cselekmények ideje. A határidő, a határnap Az időtartam vagy időpont megjelölése mind a büntetőjogi, mind a büntető eljárásjogi rendelkezések körében gyakran szerepel. A büntetőjogból vett példák: a bűncselekmény alanya csak életének 14. évét betöltött személy lehet, és nem büntethető, akinek a büntethetősége a Btk.-ban meghatározott idő elmúltával megszűnt (elévült); a szabadságvesztés legrövidebb és leghosszabb lehetséges tartamát a Btk. meghatározza, és ezenkívül is számos rendelkezése szól az időtartamról. A Be. számos rendelkezése állapít meg határidőt, amelynek tartama alatt valamely cselekményt el kell vagy el lehet végezni. A rendelkezés címzettje a hatóság,ügyész, bíróság vagy az eljárásban részt vevő magánszemély. A határidők, időtartamok törvényi megállapítása nem öncélú törvényhozói elhatározás, hanem arra szolgál, hogy elősegítse az eljárás ütemes, viszonylag gyors lefolyását, és megakadályozza az eljárás, a perek fölösleges elhúzódását. A személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekhez kapcsolódó rendelkezések, amelyek megszabják a lehetséges leghosszabb időtartamot, eljárási garanciát nyújtanak annak, akivel szemben azokat alkalmazták. [252] >64. § (1) Az egyes eljárási cselekmények teljesítésére nyitva álló időtartamot (határidő), illetve azt az időtartamot, amelynek két eljárási cselekmény között el kell telnie (időköz), a törvény határozza meg, és a határidőt a törvény alapján a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság állapítja meg. A határidőt órákban, napokban, hónapokban vagy években kell megállapítani. 1. Az órákban megállapított határidőbe minden megkezdett óra egész órának számít. A napokban megállapított határidőbe nem számít be az a nap, amelyre a határidő kezdetére okot adó körülmény esik (kezdőnap). A hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon végződik, amelynek száma a kezdőnapnak megfelel, ha pedig a hónapban nincs ilyen nap, a hónap utolsó napján. 2. Ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le. 3. A bírósághoz, az ügyészhez, illetőleg a nyomozó hatósághoz intézett beadványnak és az előttük teljesíthető eljárási cselekménynek a határideje a hivatali munkaidő végével jár le. Nem számít a határidő elmulasztásának, ha a beadványt a határidő utolsó napján postára adták.< A törvény, amint a következő példákból kitűnik, a határidőket mind évben, hóban, napban, mind órában meghatározza. A nyomozás lefolytatásának a határideje a megindítástól számított2 hónap, ami azonban meghosszabbítható (176. §). Anyomozást meg kell szüntetni, ha a meghatározott személy ellen a nyomozás megindulásától számított 2 év eltelt [190. § (1) i) pont]. Az őrizet legfeljebb 72 óráig tarthat [126. § (3) bek.]. Az ügyész a nyomozás iratainak a hozzáérkezését követő 30 napon belül vádat emel vagy másképp intézkedik [216. § (3) bek.]. Az ügyész az eljárást a vádemelés elhalasztásának lejártától számított 30 napon belül megszünteti, ha a vádemelés elhalasztásának tartama eredményesen telt el [226. § (1) bek.].


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI A sértett pótmagánvádlóként 30 napon belül azt követően léphet föl, hogy a nyomozás megszüntetése miatt bejelentett panaszát elutasító határozatot vele közölték [229. § (1) bek.]. A tanács elnöke az ügyiratainak a bírósághoz érkezése után 15 napon belül megvizsgálja az ügyet, és ezt követően a vádiratot haladéktalanul megküldi a vádlottnak és a védőnek azzal, hogy 15 napon belül jelöljék meg bizonyítási eszközeiket [263. § (1)-(2) bek.]. Ha a bíróság a tárgyalást elnapolta, 6 hónapon belül azt ismétlés nélkül folytathatja, ha a tanács összetételében nem történt változás [286. § (3) bek.]. Akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozata rendelkezést tartalmaz, a határozat ellen a közléstől számított 8 napon belül panasszal élhet [195. § (1) bek.]. Ha az elsőfokú bíróság ítéletét kihirdetés útján közölték, a fellebbezés nyomban bejelenthető, vagy erre 3 napi határidő tartható fenn. A kézbesítés útján közölt ítélet ellen 8 napon belül lehet fellebbezni [325. § (1)—(2) bek.]. Az eljárásban részt vevő magánszemélyek számára a bíróság, ügyész vagy a nyomozó hatóság állapítja meg a törvény által biztosított határidőt, de az is lehetséges, hogy a bíróság, az ügyész, a hatóság maga állapít meg határidőt. Így például a szakértő kirendeléséről szóló határozatban meg kell jelölni a szakvélemény előterjesztésének határidejét [100. § (1) bek.]; más esetekben is, amikor a bíróság iratkiegészítésre, pótlásra (az ügyvédi meghatalmazás csatolására, vagy más iratok bemutatására) állapít meg határidőt, ennek időtartamát saját belátása szerint határozza meg. [253] A határidő időtartama két eljárási cselekmény vagy esemény között telik. A törvény, illetve a törvény alapján a bíróság vagy más meghatározott eljárási cselekményekhez meghatározott hosszúságú időtartamot rendel, amely alatt egy másik eljárási cselekményt (cselekményeket) el kell vagy el lehet végezni. (Az ítélet kihirdetése után a fellebbezés bejelentése; a szakértő kirendelése után a szakvélemény benyújtása.) Az időköz a törvény meghatározása szerint az az időtartam, amelynek két eljárási cselekmény között el kell telnie. Időköz például az az idő, amely a kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának kezdete és befejezése között telik el. Időköz az elévülési idő kezdete és letelte közötti idő. Tisztán eljárási jogi természetű időköznek tekinthető például a vádemelés elhalasztásának az ügyész által megállapított időtartama. Az ügyész a vádemelést egy évtől két évig terjedő időre határozattal elhalasztja, ennek lejártától számított harminc napon belül az eljárást megszünteti, ha a vádemelés elhalasztásának tartama eredményesen telt el [222. § fs24 %0(1) bek., 226. § (1) bek.]. Időköznek számít az a két év is, amelynek eltelte után a nyomozást meg kell szüntetni, ha az meghatározott személy ellen folytatva eredménytelenül telt el; időköz az ítélet jogerőre emelkedése szempontjából az az idő, amely a fellebbezés bejelentésére nyitva álló határidőnek felel meg [588. § (2) a) pont]. Ennek letelte előtt ugyanis a bíróság az ítéletet nem nyilváníthatja jogerőssé. Valahányszor tehát valamely határidő lejártát be kell várni ahhoz, hogy a hatóság, a bíróság cselekedjék, a közbenső időt időköznek tekintjük. A határnap az eljárási cselekmény elvégzésére meghatározott időpont. A határnapot a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság állapítja meg [64. § (5) bek.]. A határnap szorosan vett időpont (például a dátum szerinti nap délelőttjé- nek 10. órája), de jelenthet egy napon belüli időközt is (például délelőtt 11—12 óra). A nyomozó hatóság például megjelölt határnapra idézi a tanút, a sértettet, a gyanúsítottat, erről értesíti a védőt; a bíróság tanácselnöke a tárgyalást kitűzi, megállapítva a tárgyalás határnapját.

2. II. CÍM A HATÁRIDŐ, HATÁRNAP ELMULASZTÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI ÉS ORVOSLÁSA. AZ IGAZOLÁS [255] 1. A bíróság és mások határidő-, határnap-elmulasztásának következményei A bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság számára a törvényben megszabott határidő elmulasztása rendszerint nem jár jogvesztéssel, vagyis nem fűződik hozzá ilyen eljárási szankció. Ha például a nyomozást meghosszabbítás nélkül két hónap alatt nem fejezik be, vagy az ügyész a vádemelés elhalasztásának eredményes eltelte után a nyomozást nem szünteti meg, vagy az ügyész harminc napon belül nem dönt a vádemelésről, avagy a bíróság tanácsának elnöke a vádiratot tizenöt napon belül nem vizsgálja meg, a mulasztó az elmulasztott határidő ellenére és után megteheti, sőt köteles megtenni, amit a határidőn belül nem tett meg. A határidő-megállapítás ezekben az esetekben tehát lex imperfecta.


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI Ha a nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság határidőt mulaszt, annak következménye nem lehet az eljárás elakadása vagy megszüntetése, ami esetleg éppen az eljárás résztvevőit sújthatná, de a mulasztó fegyelmi vagy szélsőséges esetben büntetőjogi felelősségre vonásával járhat. Viszonylag ritka az olyan határidő, amelynek eredménytelen elmúlása a nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság számára valamilyen kedvezőtlen következménnyel jár. Ilyen szabállyal találkozunk a tárgyalás folytonosságát biztosító rendelkezések között: hat hónap az a határidő, amelyen belül az elnapolt tárgyalás ismétlés nélkül folytatható; hat hónap elnapolási idő után a tárgyalást meg kell ismételni [287. § (3) bek.]. Más a helyzet, ha nem határidőről, hanem csak időtartamról van szó, mint például az előzetes letartóztatásnál; ha az előzetes letartóztatás törvényben megállapított időtartama (egy hónap) a nyomozás során anélkül telt el, hogy azt meghosszabbították volna, az előzetes letartóztatás megszűnik, és a gyanúsított szabadlábra kerül, illetőleg szabadlábra kell őt helyezni. Ez a megszűnés (és nem megszüntetés) azonban nem következménye a határidő elmulasztásának, mert hiszen a törvény nem állapított meg határidőt az előzetes letartóztatás meghosszabbításának elrendelésére, hanem csak maximálta az időtartamot, és lehetőséget adott egy külön aktussal való meghosszabbításra. [256] Ha magánszemély határidőt vagy határnapot mulaszt, ennek következménye lehet: • eljárási szankció alkalmazása, nevezetesen rendbírság kiszabása, elővezetés vagy kötelezés a mulasztással okozott költségek viselésére (például a mulasztó szakértő esetében); • jogvesztés (jogvesztő határidő), vagyis hogy a határidőn túl az eljárási cselekmény már nem végezhető el (például a fellebbezésre nyitva álló határidő elmulasztása, a pótmagánvád bejelentésének vagy a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása). [256] 2. Az igazolás – a mulasztás orvoslása >Ha a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, a pótmagánvádló, a tanú vagy a szakértő, továbbá a bírósági eljárásban az ügyész [mint ügyfél] határidőt vagy határnapot, illetőleg a jogorvoslatra jogosult határidőt önhibáján kívül mulasztott – ha e törvény eltérően nemrendelkezik –, igazolásnak van helye. < (65. §) Az igazolási kérelmet az elmulasztott határidő utolsó napjától, illetőleg a határnaptól számított nyolc napon belül lehet előterjeszteni, illetőleg attól a naptól számított nyolc napon belül, amikor az akadály megszűnt. Az igazolási kérelemben elő kell adni a mulasztás okát és azokat a körülményeket, amelyek a mulasztás vétlenségét valószínűsítik. A határidő elmulasztása esetén az igazolási kérelem előterjesztésével együtt az elmulasztott cselekményt is pótolni kell. Az igazolási kérelmet méltányosan kell elbírálni. Az igazolási kérelemről a határidőt, illetve a határnapot megállapító bíróság,ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határoz. Az igazolási kérelmet el kell utasítani, ha az igazolást a törvényt kizárja, a kérelem elkésett, vagy az elmulasztott cselekményt nem pótolták, holott az lehetséges volt. Az igazolási kérelemnek helyt adó határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye (66. §).

3. III. CÍM IDÉZÉS, ÉRTESÍTÉS; A MULASZTÁS KÖVETKEZMÉNYEI. A KÉZBESÍTÉS [258] 1. Az idézés és az értesítés a) Az idézés a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság rendelkezése arról, hogy az abban megnevezett személy a közölt minőségben meghatározott helyen és időpontban (határnapon) jelenjék meg. Az idézésre a megjelenés kötelező, az elmulasztása miatt eljárási szankció alkalmazható (pénzbírság,


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI elővezetés, bűnügyi költség viselésére való kötelezés). A 69. § rendelkezései értelmében az idézhető személyek: a terhelt, a védő, a tanú, a szakértő. A idézés szabályait a 67. § állapítja meg. E szerint az idézésből ki kell tűnnie, ki, kit, hová, mikorra, milyen minőségben idézi, melyek a mulasztás következményei. A „minőség” megjelölése az idézett eljárási helyzetére vonatkozik, tehát arra, hogy terheltként, védőként, tanúként, szakértőként vagy vádlóként idézik-e. Az idézett számára fontos, hogy tudja, milyen minőségben idézték, mert ez meghatározza a továbbiakban az eljárásjogi helyzetét; ha például terhelt, jogában áll az idézésre a védővel megjelenni; ha tanú, a képviselőjével jelenhet meg. Az általános szabályoknak megfelelően (62. §) erről a jogáról az idézettet a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság köteles tájékoztatni, ha pedig például a terheltnek már van védője vagy a sértettnek képviselője, ezeket értesítenie kell. Az idézés három formában történhet: írásban, szóban, vagy más módon (rövid úton). A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság azt idézi, akinek a jelenléte az eljárási cselekménynél kötelező. Az idézés és az értesítés rendszerint írásban vagy a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság előtti személyes megjelenés alkalmával szóban történik. Ha az idő hiánya indokolttá teszi, az említetteken kívül más alkalmas módon vagy eszközzel – különösen távbeszélő, telefax, számítógép útján – való idézésnek is helye van [67. § (1)-(3) bek.]. A megidézett felhívható arra, hogy az ügyre vonatkozó iratain kívül a bizonyításnál felhasználható feljegyzéseit vagy egyéb tárgyait hozza magával [67. § (5) bek.]. a. Az értesítés annak szól, akinek jelenléte az eljárási cselekménynél nem kötelező, de a törvény ezt lehetővé teszi (például a sértett, a tanú segítője). Egyebekben az idézés szabályai irányadók az értesítésre, de a meg nem jelenést nem követheti eljárási szankció. A bíróság az ügyészt nem idézi, hanem értesíti a határnapról akkor is, ha a jelenléte kötelező. Az értesítés közlésének három módja van, mint az idézésnek is, de ezenfelül a törvény megengedi az értesítést sajtó útján. Sajtóhirdetményben tehető közzé az értesítés, ha ezt az érdekeltek rendkívül nagy száma indokolttá teszi. Sajtóhirdetményben az értesítettek neve nem közölhető [67. § (3), (6) bek.]. Katonát rendszerint az elöljárója útján kell idézni, illetőleg értesíteni. Az idézés, illetőleg az értesítés az elöljáró egyidejű értesítése mellett közvetlenül is történhet, ha a megidézettnek, illetőleg az értesítettnek az idézés, illetve az értesítés küldőjének a székhelyén nincs elöljárója, és a késedelem az eljárási cselekmény elvégzését veszélyeztetné. A kiskorú idézéséről a gondozóját azzal a felhívással kell értesíteni, hogy a megjelenéséről gondoskodjék [68. § (1)-(2) bek.]. [259] 2. Az idézéssel, értesítéssel szembeni mulasztás következményei >69. § (1) Ha a terhelt, a védő, a tanú vagy a szakértő idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt előzetesen, mihelyt az akadály a tudomására jut, haladéktalanul, vagy ha ez már nem lehetséges, az akadály megszűnése után nyomban, alapos okkal nem igazolja, illetőleg az eljárási cselekményről engedély nélkül távozik, a. a terhelt elővezetése rendelhető el, b. a tanú elővezetése rendelhető el, vagy rendbírsággal sújtható, [...] c. a védő és a szakértő rendbírsággal sújtható. 1. Ha az [.] idézett kiskorú nem jelenik meg, és gondozója nem igazolja, hogya kiskorú meg nem jelenésében vétlen, a gondozó rendbírsággal sújtható, és a megnem jelenéssel okozott költség megtérítésére határozattal kötelezhető. 2. Ha az ügyész a bíróság értesítésében megjelölt időben és helyen olyan eljárási cselekményen nem jelenik meg, amelyen a részvétele kötelező, erről a bíróság a felettes ügyészt tájékoztatja.< Megjegyezzük, hogy az ügyész távolmaradása a tárgyalásról nem jár ugyanazokkal a következményekkel, mint a védő távolmaradása. Ennek egyedül az az elfogadható magyarázata lehet, hogy az ügyész mulasztása nem


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI szükségképpen személyes természetű mulasztás; lehet, hogy az ügyészség mulasztásáról van szó, ha például nem jelölték ki időben a tárgyaláson megjelenésre kötelezett ügyészt. A szankció következményeit tehát nem feltétlenül személyesen az ügyésznek kell viselnie. Ha az idézett sértett mint magánvádló vagy pótmagánvádló vagy mint magánfél nem tesz eleget az idézésnek, vele szemben más típusú eljárási szankciót alkalmazhat a törvény, nevezetesen a mulasztása jogvesztő hatállyal jár, kivéve ha távolmaradását megfelelő módon igazolta. [260] Az idézéssel szembeni mulasztás következményei csak akkor alkalmazhatók, ha mind az idézés, mind a kézbesítés szabályszerű volt. Annak, hogy az idézés és a kézbesítés szabályszerűen történjék, valamint annak is, hogy a szankciókat megfelelően alkalmazzák, a büntetőeljárásban nagy a fontossága. Hátráltathatja ugyanis az eljárás gyors lefolyását, a tárgyalás időben való befejezését, ha alaki hibák, például az idézés szabálytalanságai ennek útjában állnak. Az eljárások elhúzódásának gyakori oka éppen az idézettek meg nem jelenése az eljárási cselekménynél, és az idézés, a kézbesítés hiányosságai miatt szankciók sem alkalmazhatók. A Be. az eljárás sikeres lefolytatásának érdekében a szankciók speciális feltételét is megállapította. Ha a terhelt, a védő, a tanú vagy a szakértő önhibájából olyan állapotban jelenik meg, hogy nem hallgatható ki, illetőleg az eljárási kötelezettségeit nem képes teljesíteni, a következő kihallgatására, illetve eljárási kötelezettségének teljesítése érdekében a terhelt elővezetése rendelhető el, a tanú rendbírsággal sújtható vagy elővezetése rendelhető el, a védő és a szakértő rendbírsággal sújtható. Az okozott költség megtérítésére a felsoroltakat kötelezni kell [69. § (2) bek.]. [261] 3. A kézbesítés > 70. § (1) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság hivatalos iratának az érintett személy részére átadása (kézbesítés) történhet a. személyesen, b. posta útján, c. hirdetményi úton, d. a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság kézbesítője útján, e. nemzetközi jogsegély keretében. 1. A címzett az iratot az azt küldőnél is átveheti. 2. Ha a sértettnek vagy az egyéb érdekeltnek meghatalmazottja van, a részére kivételével – a meghatalmazottnak kell kézbesíteni.

szóló iratot – az idézés

3. A kézbesítés szabályszerű, ha a hivatalos iratot a címzett vagy helyette a külön jogszabály szerint átvételre jogosult más személy átvette. A hivatalos iratot szabályszerűen kézbesítettnek kell tekinteni, ha az átvételt megtagadják, illetőleg átveszik ugyan, de a kézbesítési bizonyítványt (tértivevényt) nem írják alá. 4. Az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt részére a hivatalos iratot hirdetményi úton kell kézbesíteni. [ ... ] (7) A kézbesítési bizonyítvánnyal (tértivevénnyel) feladott hivatalos iratot a kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át. < Az írásbeli idézést vagy értesítést zárt iratban kell megküldeni. Hirdetményi kézbesítés esetén – ismeretlen helyen tartózkodó terhelt részére – az iratot tizenöt napra ki kell függeszteni a bíróság, valamint a címzett utolsó lakóhelye szerinti helyi önkormányzat hirdetőtábláján. Államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó irat csak a bíróságnál, az ügyésznél, illetőleg a nyomozó hatóságnál kézbesíthető. A címzett az iratot nem viheti magával.


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI A kézbesítésre külön jogszabályok is vonatkoznak a Be. szabályainak megfelelően. 4. Másolat készítése az eljárás során keletkezett iratról >70/A. § (1) Az eljárás során keletkezett iratról – ideértve a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság által beszerzett, illetőleg a büntetőeljárásban részt vevő személyek által benyújtott, valamint csatolt iratot is – az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság, amely előtt az eljárás folyamatban van, a büntetőeljárásban részt vevő személyek kérelmére a (2)-(7) bekezdés szerint legkésőbb a kérelem előterjesztésétől számított nyolc napon belül másolatot ad ki.< A továbbiakban a törvény részletesen meghatározza a nyomozás befejezéséig, illetőleg a nyomozás befejezését követően a másolat megszerzésére jogosultak körét és az ezzel kapcsolatos egyéb korlátozásokat. A bírósági eljárásban a vádlott, a védő, a fiatalkorú törvényes képviselője, a sértett, a magánvádló, magánfél és a felsoroltak képviselője részére – ha a törvény eltérően nem rendelkezik – a másolat kiadása nem korlátozható [70/A. § (6) bek.]. 5. Az államtitok és a szolgálati titok megismerése A 70/B. § részletesen megállapítja az állam-, illetőleg szolgálati titok megismerésének szabályait. Az (1) bekezdés értelmében a büntetőeljárás során a terhelt, a védő, a törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekelt, valamint ezek képviselője (tehát gyakorlatilag a büntetőeljárásban részt vevő magánszemély) jogosult megismerni azt az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot, amit olyan irat tartalmaz, amelyet a törvény szerint megtekinthet. A (2) bekezdés szerint az államtitokról és szolgálati titokról szóló törvényben (1995. évi LXV. törvény) felsoroltak a büntetőeljárás során általuk megismerhető államtitkot, illetőleg szolgálati titkot akkor is megismerhetik, ha a megismerés külön jogszabályban meghatározott feltételei náluk nem állnak fenn. Ezek a bekezdések a további rendelkezésekkel együtt egyfelől biztosítják az államtitok és szolgálati titok megóvását, másfelől azonban azt is, hogy a büntetőeljárás során megismerhessék az állam- és szolgálati titkot mindazok, akiknek ehhez az eljárás során érdeke fűződik, tehát elsősorban a terhelt, illetőleg a védő és a sértett, illetőleg a képviselői. A törvény itt nem részletezi melyek azok az iratok, amelyeket a törvényben felsorolt személyek megtekinthetnek. Példaképpen utalhatunk a 186. § rendelkezéseire, amely szerint a nyomozási cselekményen jelenlévők megtekinthetik a jegyzőkönyvet, amely a nyomozási cselekményről készült.

4. IV. CÍM MEGBÍZÁS ELJÁRÁSI CSELEKMÉNY VÉGZÉSÉRE. MEGKERESÉS [262] 1. A megbízás A bíróság és az ügyész a helyi önkormányzat jegyzőjét és más hatóságot megbízhat a büntetőeljárás érdekében szükséges eljárási cselekmény végzésére. A megbízásnak a hatóság haladéktalanul köteles eleget tenni (61. §). A bíróság és az ügyész saját kompetenciájának egy részét átadja a helyi önkormányzat jegyzőjének vagy más hatóságnak (például nyomozó hatóságnak, tűzoltó-parancsnokságnak vagy másnak) meghatározott eljárási cselekmény végzése céljából. A megbízás tehát nem általános természetű, hanem egyedi (konkrét) ügyben elvégzendő eljárási cselekményre szól, mint például a helyszín biztosítása, dolog őrzése, tanú, gyanúsított előállítása. Az ügyész, illetőleg a bíróság ilyen intézkedése leginkább halaszthatatlanság okából lehet indokolt, és nem pótolja az ügyész vagy a bíróság által elvégzendő eljárási cselekményt (a helyszíni szemlét, a lefoglalást, a tanú kihallgatását stb.). [263] 2. A megkeresés >71. § (1) A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság állami és helyi önkormányzati szervet, hatóságot, köztestületet, gazdálkodó szervezetet, alapítványt, közalapítványt és társadalmi szervezetet kereshet meg tájékoztatás adása, adatok közlése, átadása, illetőlegiratok rendelkezésre bocsátása végett, és ennek a teljesítésére legalább nyolc, legfeljebb harmincnapos határidőt állapíthat meg. A rejtjelezett vagy más módon megismerhetetlenné tett adatot a megkeresett köteles az átadás vagy a közlés előtt eredeti állapotába visszaállítani, illetőleg a megkereső számára az adat tartalmát megismerhetővé tenni. Az adatszolgáltatás ingyenes. A megkeresett a megállapított határidő alatt – ha törvény másképp nem rendelkezik – köteles a megkeresést teljesíteni, vagy a teljesítés akadályát közölni. 1. A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság helyi önkormányzatot és más bocsátása végett is megkereshet.

hatóságot iratok rendelkezésre

2. Ha a megkeresés személyes adatok közlésére vonatkozik, az csak annyi és olyan személyes adatra vonatkozhat, amely a megkeresés céljának megvalósításához elengedhetetlenül szükséges. A megkeresésben az adatkezelés pontos célját és a kért adatok körét meg kell jelölni.< [71. § (1)—(3) bek.] 139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI A megkeresés célja az adatszerzés; a megkeresett szóban, írásban, iratok átadásával ad tájékoztatást. Az így szerzett adatok még nem tekinthetők bizonyító tényeknek, a megkapott iratok még nem bizonyítási eszközök, de azzá válhatnak, ha mint ilyeneket a Be. szabályainak megfelelően felhasználják. A megkeresés teljesítését megtagadhatja az, aki tanúvallomást vagy iratok átadását a Be. értelmében megtagadni jogosult volna [82., 152. §]. A megkeresésnek különösen a nyomozás kezdeti fázisában lehet jelentősége, amikor még a gyanúokok gyűjtése folyik. A bírósági eljárás szakaszában a jelentősége főként az, hogy gyorsíthatja a tárgyaláson megvizsgálandó iratok előteremtését (például a büntetett vagy büntetlen előéletre vonatkozó okirat beszerzése)

5. V. CÍM AZ ÜGYEK EGYESÍTÉSE ÉS ELKÜLÖNÍTÉSE [264] >72. § (1) Ha a büntetőügyben több terhelt van, velük szemben rendszerint egyazon eljárást kell folytatni. Ez a rendelkezés a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed. 1. Egyesíteni lehet azokat az ügyeket, amelyek együttes elbírálása az eljárás tárgyára vagy az eljárásban részt vevő személyekre tekintettel, illetve egyéb okból célszerű. 2. Az ügyek egyesítését mellőzni kell, illetőleg az ügyeket el kell különíteni, ha a terheltek nagy száma vagy egyéb ok a felelősségnek ugyanabban az eljárásban történő elbírálását jelentősen nehezítené. 3. Az elkülönített ügy iratait a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, ügyészhez vagy nyomozó hatósághoz kell áttenni.< A Be. most idézett általános szabálya mind a nyomozásra, a vádemelésre, mind az eljárás bírósági szakaszára vonatkozik. A törvény 72. §-án kívül is külön szól az egyesítésről és az elkülönítésről a tárgyalás-előkészítés (265. §) és az elsőfokú tárgyalás körében (283., 308. §). A törvény nem zárja ki az ügyek egyesítését vagy elkülönítését a perorvoslati eljárásban, minthogy nincsen olyan szabály, amely a tárgyalásnak idevonatkozó szabályaitól való eltérést állapítana meg. A perorvoslati eljárásban az elkülönítés azonban akkor lehet célszerű, ha megismételt eljárást rendelnek el, ha például katonai eljárásra utalják az egyik vádlott ügyét, míg a többinek az ügye nem ilyen eljárásban folytatódik. Az ügyek egyesítése tárgyi összefüggés alapján történik, ha a terheltek egyazon [265] bűncselekményt követték el (mint társtettesek, részesek), vagy a bűncselekményeik között egyébként van összefüggés (például csoportos az elkövetés, a helyszín, az idő, az alkalom azonos volt); a törvény idetartózóan kifejezetten megjelölte a bűnpártolást és az orgazdaságot mint az ügyek egyesítésére okot szolgáló körülményeket. Személyi összefüggés címén lehetőleg egyesíteni kell az egy terhelt ellen több bűncselekmény miatt folytatott eljárásokat. Az eljárások egyesítése akkor célszerű, ha egyazon eljárási cselekmények sokszorosítását zárja ki; például elkerülhető a többszörös tárgyalás megnyitása, a tanúk ismétlődő kihallgatása – és végül az utólagos összbüntetésbe foglalás elkerülhetővé válik, ha az egy vádlott ellen folytatott különböző eljárásokat időben egyesítették. Az ügyek egyesítésére csak az a bíróság lehet jogosult, amelynek hatásköre és illetékessége mindegyik ügyre kiterjed [lásd a 13., 17. § (3), (7), (8) bek.]. [266] Az ügyek elkülönítése vagy tisztán célszerűségi, vagy más eljárási jogi okból lehet indokolt. A célszerűség ugyanis amellett szól, hogy lehetőség szerint elkerüljék a bíróságok az óriási (monstre) pereket, amelyeknek tárgyalási anyaga végül szinte áttekinthetetlenné, rendszerezhetetlenné és a tanács emlékezete számára szinte megőrizhetetlenné lesz. Hogy mi a célszerűség szempontjából az optimum, annak nincs etalonja; különösen a gazdasági bűncselekmények körében lehet számolni az óriási (monstre) perekkel és buktatóival.


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI Az elkülönítés evidens jogi indoka adódhat különösen akkor, ha a vádlottak más eljárási forma keretében vonhatók felelősségre, például az általános szabályok szerint folytatandó eljárásban, illetőleg különeljárásban (katonák, fiatalkorúak, a tárgyalásról lemondás alapján).

6. VI. CÍM JEGYZŐKÖNYV – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK RÖGZÍTÉSE ÍRÁSBAN VAGY MÁS MÓDON [267] 1. A szóbeli és más cselekmények rögzítése írásban A büntetőeljárási cselekményeket szóban, írásban vagy más tevékenységekkel (reálaktusokkal) végzik. A szóbeli cselekményekről és a reálaktusokról is szükséges azonban írásbeli jegyzőkönyvet vagy más leírást készíteni, hogy a történtek emléke megmaradjon, és hogy utólag is felidézhetők és ellenőrizhetők legyenek. A nyomozás során a történtekről, különösen a bizonyítási cselekményekről, a kényszerintézkedésekről, a határozatokról, így többek között a terhelt, a tanúk vallomásáról, a házkutatásról, a lefoglalásról és más cselekményekről jegyzőkönyv tanúskodik, amelyet majd a tárgyaláson okiratként ismertethetnek vagy felolvashatnak, és ily módon a tárgyalás anyagává tesznek. Az elsőfokú bíróság tárgyalásának jegyzőkönyvei a másodfokú bírósági eljárásban a döntés alapjául szolgálnak, itt ugyanis – kivéve, ha bizonyítást is felvesznek – iratok alapján határoznak. Hasonló a jegyzőkönyvek szerepe a rendkívüli perorvoslati eljárásokban is. A jegyzőkönyveknek tehát a tárgyalás szóbelisége mellett is döntő befolyásuk van a büntetőügy kimenetelére. Emiatt a jegyzőkönyvek hitelessége nagy jelentőségű, és a felek joga a kijavítására garanciális természetű követelmény. A Be. a jegyzőkönyvek készítésének, pótlásának, hitelesítésének, kijavításának szabályait a nyomozás és a bírósági eljárás általános szabályai között külön-külön állapítja meg [166—167. §, illetőleg 250—255. §], de a követelmények lényegi egybeesése miatt együttes ismertetésük lehetséges. [268] 2. A jegyzőkönyv >A nyomozási cselekményekről – ideértve az ügyész, valamint a nyomozó hatóság intézkedéseit – [ ... ] az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság jegyzőkönyvet készít. A jegyzőkönyvet jegyzőkönyvvezető vagy a nyomozó hatóság tagja veszi fel.< [166. § (1) bek.] >A bíróság eljárásáról – rendszerint egyidejűleg – a jegyzőkönyvvezető jegyzőkönyvet készít.< [250. § (1) bek.] A jegyzőkönyv bevezető részéből ki kell tűnnie, mely nyomozó hatóság, ögyész, bíróság, mikor, hol, milyen, illetőleg kinek az ügyében, kinek a jelenlétében készült. A jegyzőkönyv érdemi része tartalmazza az eljárási cselekménynek, cselekményeknek a leírását, a kihallgatott személy adatait, törvényes j ogaira való figyelmeztetés megtörténtét, vallomásának, illetőleg a hozzá intézett kérdéseknek a rögzítését. [269] A nyomozási jegyzőkönyvben röviden le kell írni a nyomozási cselekmény menetét, akként, hogy a jegyzőkönyv alapján az eljárási szabályok megtartását is ellenőrizni lehessen. A gyanúsított és a tanú vallomását a jegyzőkönyvnek a szükséges részletességgel kell tartalmaznia. A kihallgatott indítványozhatja a vallomásának szó szerinti jegyzőkönyvbe foglalását. A nyomozás során hozott határozatot jegyzőkönyvbe lehet foglalni, vagy más módon kell írásba foglalni. [270] A tárgyalási jegyzőkönyvben a vallomást, a szakvéleményt, a szemle eredményét az ügyész, a vádlott, a védő, a magánvádló, pótmagánvádló és a magánfél indítványát kimerítően kell jegyzőkönyvbe felvenni. Ha valamely kifejezés vagy kijelentés szó szerinti szövege jelentős, azt szó szerint kell jegyzőkönyvbe venni. A jegyzőkönyvbe lehet foglalni az ügydöntő határozat kivételével az eljárás során hozott határozatokat is. 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI Ha a bírósági eljárásban a jegyzőkönyv nem az eljárási cselekménnyel egyidejűleg készült, vagy arról gyorsírással vagy más módon készítettek feljegyzést, legkésőbb az eljárási cselekmény időpontjától számított nyolc napon belül kell a jegyzőkönyvet elkészíteni. [271] 3. A jegyzőkönyv hitelesítése (aláírása) A hitelesítés a nyomozási, illetőleg a bírósági eljárásban különbözik. A nyomozás során a jegyzőkönyvet a nyomozási cselekményt végző ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság tagja és a jegyzőkönyvvezető írja alá. A gyanúsított, a tanú és a tolmács a jegyzőkönyv minden oldalát aláírja. A bírósági eljárásban a jegyzőkönyvet a tanács elnöke és a jegyzőkönyvvezető írja alá. [272] 4. A jegyzőkönyv kijavítása Ha a jegyzőkönyvben hibák fordulnak elő, a nyomozás során a jegyzőkönyvet az ügyész vagy a nyomozó hatóság eljáró tagja szükség esetén kijavítja vagy kiegészíti, a kijavítást és a kiegészítést aláírja, és arról az érdekelteket értesíti. Az érdekelt joga – ha a jegyzőkönyv ellen kifogása van – abban áll, hogy indítványozhatja a jegyzőkönyvnek a pótlását vagy kiegészítését, általános indítványozási jogánál fogva, ha pedig ez eredménytelen, megtagadhatja a jegyzőkönyv aláírását. Bírósági eljárásban az eljárási cselekményen jelen volt ügyész, vádlott és az eljárásban részt vevő más személy tizenöt napon belül a jegyzőkönyv kiegészítését vagy kijavítását indítványozhatja. Erről a bíróság – indokolt esetben az eljárási cselekménynél jelen voltak megkérdezése után – határoz. Nyilvánvaló név- vagy számelírás és más hasonló elírás esetén a bíróság a jegyzőkönyv javítását mind indítványra, mind hivatalból elrendelheti. [273] 5. Az eljárási cselekmény rögzítése más módon Az ügyész, valamint a nyomozó hatóság elrendelheti a nyomozási cselekménynek gyorsírással, kép- vagy hangfelvevővel vagy egyéb berendezéssel történő rögzítését; elrendeli azt, ha a gyanúsított, a védő vagy a sértett ezt a költségek egyidejű előlegezésével indítványozza. A rögzítés ilyen módja a jegyzőkönyvet nem pótolja, de az ügyész vagy a nyomozó hatóság által készített, a képet és a hangot egyidejűleg rögzítő felvétel esetében a jegyzőkönyvben mindössze a jelenlevőket, az elkészítés helyét, idejét és egyéb körülményeit kell feltüntetni. A bíróság is elrendelheti az eljárás egészének vagy egy részének gyorsírással történő feljegyzését, kép- vagy hangfelvevő eszközzel vagy más berendezéssel történő rögzítését. Az ily módon történő rögzítés a jegyzőkönyvet a bírósági eljárásban sem pótolja. A bírósági eljárásban rövidített jegyzőkönyvet lehet készíteni, ha a bíróság felmentő ítélete első fokon jogerőre emelkedik. Ennek is, mint általában a jegyzőkönyvnek, áttekinthetően kell tartalmaznia azonban a bírósági eljárás menetének és minden lényeges alakiságának leírását akként, hogy nyomon lehessen követni az eljárási szabályok megtartását is.

7. VII. CÍM A BÍRÓSÁG, AZ ÜGYÉSZSÉG ÉS A NYOMOZÓ HATÓSÁG ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYÉNEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI – ELVI TERMÉSZETŰ KÖVETELMÉNYEK [274] 1. Az arányosság követelménye >Ha e törvény Be. a kényszerintézkedések alkalmazása esetén az érintett személy alkotmányos jogainak korlátozását megengedi, az ilyen cselekmény elrendelésének az egyéb feltételek megléte mellett is csak akkor van helye, ha az eljárás célja kisebb korlátozással járó más cselekménnyel nem biztosítható.< (60. §)


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI A Be. a VI. fejezetének I. címében olyan szabályokat helyez el, amelyek – akárcsak az arányosság követelménye – jelentőségüknél fogva akár az Alapvető rendelkezések vagy az alapelvek között is helyet kaphattak volna. Ám ez utóbbiaknak a sora már hagyományosan kialakult, és az új igényeknek megfelelő szabályok a cselekmények általános szabályai között is jól elhelyezhetők voltak. Az egyes kényszerintézkedések szabályozásánál a törvény külön is megkívánja a fokozatosságot. Ennek megfelelően többek között a motozás, házkutatás, lefoglalás alkalmazásánál az eljáró hatóságnak előbb fel kell szólítania az érintett személyt a keresett dolog kiadására, vagy házkutatásnál a személy jelentkezésére (149., 150., 152. §), és csak ennek eredménytelensége után kerül sor kényszerintézkedésre. A Be. az előzetes letartóztatás helyettesítésére olyan jogi eszközöket kínál a hatóságnak, amelyekkel ésszerű alkalmazás esetén ugyanaz a cél elérhető, mint ami az előzetes letartóztatás célja. Ilyen eszköz például a lakhelyelhagyási tilalom, az ezzel együtt elrendelt útlevél elvétele és az óvadék elfogadása. Hasonlóan konkuráló lehet a rendbírság és az elővezetés, amikor is ez utóbbi jelenti az alkotmányos jogok súlyosabb korlátozását. [275] 2. Az eljárási cselekménnyel érintett személy tájékoztatása (kioktatása) >A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság az eljárási cselekmény elvégzése előtt a cselekménnyel érintett személyt a jogairól tájékoztatja, és a kötelezettségeire figyelmezteti. < (62. §) A törvény nem határozza meg, ki a „cselekménnyel érintett személy”, és nem határozza meg, mi az a cselekmény, amely az eljárásban részt vevő személyt vagy mást érinthet. Elsősorban a terhelt és a sértett az a személy, aki igényelheti, hogy jogairól és kötelezettségéről megfelelően tájékoztassák, de az eljárás más magánszemélyei is: az egyéb érdekeltek, a tanúk, a szakértők és mások is igényt támaszthatnak arra, hogy jogaikról megfelelő tájékoztatást nyerjenek. Azok a cselekmények, amelyek az említett személyeket érinthetik, elsősorban a kényszerintézkedések, az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás, a házkutatás és hasonlóak, de más eljárási cselekmények ugyancsak számításba jöhetnek. Ilyen a tanúkihallgatás, a szakértő meghallgatása, az idézés, az értesítés, amelyekkel összefüggően, a bíróságnak, az ügyésznek, a nyomozó hatóságnak van olyan a kötelezettsége, hogy megfelelő tájékoztatást nyújtson az ily módon érintett személynek arról, hogy milyen jogai és kötelességei vannak. Ez a tájékoztatási kötelezettség bizonyos határok között kiterjed azokra is, akik szakmájuknál fogva a büntetőeljárásban jártassággal rendelkeznek, mint a védők, a képviselők. Számukra a tájékoztatásadás akkor válik kötelezővé, ha nem észlelték annak a lehetőségét, hogy a jogaikkal éljenek, a szükséges jogi eszközöket igénybe vegyék azok érdekében, akiket képviselnek. [276] 3. A személyes adatok védelme A személyes adatok védelmének szükségessége és fontossága az alkotmányból vezethető le. Az alkotmány 59. §-augyanis kijelenti, hogy mindenkit megillet a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. E deklarációt kötelező normákká alakította az 1992:LXIII. tv. a személyes adatok védelméről (módosította az 1999:LXXII. tv.). Ez a törvény meghatározta a személyes adat fogalmát. Személyes adat: a meghatározott személlyel kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. A személyes adat az adatkezelés során mindaddig megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az érintettel helyreállítható [2. § (1) bek.]. A büntetőeljárásban a terhelt, az eljárásban részt vevő személyek (sértett, az egyéb érdekelt, a tanú, szakértő és mások) személyes adatai a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság előtt ismertekké válhatnak, de ismertté válnak a különleges adatok is. Az adatvédelmi törvény értelmében különleges adat: a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre, az egészségi állapotra, a kóros szenvedélyre, a szexuáliséletre,valamint a büntetett előéletre vonatkozó személyes adatok [2. § (2) bek.]. Az adatvédelmi törvény a személyes és a különleges adatok kezeléséről rendelkezvén kijelenti, hogy személyes adat akkor kezelhető, ha azt törvény elrendeli; különleges adat pedig akkor, ha a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés érdekében törvény elrendeli [3. § (1) bek.]. A Be. a személyes adatok védelméről külön szabályokat állapított meg: >63. §


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI 1. Az eljárásban részt vevő személyek személyes adatainak megismerésére és kezelésére a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság, a szakértő, valamint a bíróság vagy az ügyész által megkeresett hatóság az e törvényben meghatározott feladatainak teljesítése érdekében jogosult. [A terhelt bűnügyi nyilvántartás céljára szolgáló személyes adatainak körét és a személyes adatok kezelésének szabályait külön törvény (1999:LXXXV.) állapítja meg.] (2) A büntetőeljárásban részt vevő személy személyes adatait a szükséges rögzíteni. <

mértékig kell jegyzőkönyvben

A Be. az adatvédelmi törvényen túllépve nemcsak az adatok kezeléséről, hanem a megismeréséről is rendelkezik. Ennek ellenére maradnak nyitott kérdések: a büntetőeljárásban ugyanis – amelyben a védő védelmet lát el, amelyben magánvádló, illetőleg pótmagánvádló fellép, amelyben a tárgyalás nyilvános – a személyes, sőt a különleges adatok megismerése nemcsak a hatóság előtt nyitott lehetőség, hanem szélesebb körben is. Abból kellene kiindulni, hogy a bűnüldözés, a bűnmegelőzés, a büntető igazságszolgáltatás érdekei olyan össztársadalmi érdeket jelenítenek meg, amely háttérbe szorítja a személyes adatok titkosságához fűződő érdeket, illetőleg korlátozza azt a jogot, hogy a személyes adataival mindenki maga rendelkezzék. [277] 4. A nyilvánosság tájékoztatása A sajtó részére a nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság erre feljogosított tagja, a vádemelésig az ügyész, a bírósági eljárás során az erre feljogosított személy adhat felvilágosítást. Meg kell tagadni a sajtó számára a felvilágosítást, ha az államtitkot vagy szolgálati titkot sértene vagy egyébként az eljárás eredményes lefolyását veszélyeztetné A bíróság nyilvános tárgyalásáról a sajtó jogosult tájékoztatást adni (74/A. §) A folyamatban lévő vagy befejezett büntetőügy irataiba csak az a törvény által erre feljogosított személy tekinthet be. Az eljárásról felvilágosítás annak adható, akinek az eljárás lefolytatásához, illetőleg annak eredményéhez jogi érdeke fűződik (74/B. §).

8. VIII. CÍM A BŰNÜGYI KÖLTSÉGEK [278] 1. A bűnügyi költség meghatározása Bűnügyi költség az a költség, amely az eljárás megindításától a büntetés-végrehajtás befejezéséig, továbbá a rendkívülijogorvoslati eljárás, valamint a különleges eljárások során keletkezett [74. § (1) a) pont]. A bűnügyi költségbe tartozó költségelemeket a törvény részben kimerítően, részben példaszerűen felsorolja. A bűnügyi költségek közé tartoznak különösen: • a tanú megjelenésével felmerült költség; • a szakértő, szaktanácsadó, a tolmács részére megállapított munkadíj és költségtérítés; • a lefoglalt dolog szállításának és megőrzésének költségei [74. § (2) bek.]. Bűnügyi költség a terheltnek, a sértettnek, valamint a törvényes képviselőjének, a magánfélnek, magánvádlónak, pótmagánvádlónak készkiadásai, valamint a kirendelt védő, a sértett, a magánfél, a pótmagánvádló képviselőjének készkiadásai [74. § (1) b)-c) pont]. [279] 2. A bűnügyi költség előlegezése Az állam előlegezi a 74. § (2) bekezdésében fölsorolt költségeket, a többi költségeket pedig előlegezheti. Külön jogszabály alapján a terheltet – vagyoni, kereseti, személyi viszonyaira tekintettel – költségmentesség illetheti meg; ez esetben a védő készkiadásait az állam előlegezheti. Az elővezetés nem bűnügyi költségként szerepel, a megtérítésére külön szabályok vonatkoznak [74. § (5) bek.]. [280] 3. A bűnügyi költségek viselése A bűnügyi költségeket az állam, a vádlott vagy az eljárásban érdekelt más résztvevő viseli. 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI a. Az állam viseli a bűnügyi költségeket • a nyomozás megszüntetése esetén, kivéve azokat, amelyek a gyanúsított mulasztása miatt keletkeztek [190. § (3) bek.]; • a vádlott felmentése vagy az eljárás bírósági megszüntetése esetén az előbbi kivételekkel [339. § (1), (4) bek.]; • ha azok amiatt keletkeztek, hogy a vádlott süket, néma, vak, a magyar nyelvet nem ismeri [339. § (2) bek.]; • a kirendelt védő díját, ha a terheltet személyes költségmentesség illeti meg [74. § (3) bek.]; • egyéb költségeket, amelyeknek viselésére sem a vádlott, sem más (például a mulasztó védő, szakértő) nem kötelezhető [339. § (1) bek., 340., 344. §]. [281] a. A költségek megtérítése az állam által: ha a vádat az ügyész képviselte, és a bíróság a vádlottat felmenti, az állam a határozat jogerőre emelkedésétől számított tizenöt napon belül – a külön jogszabályban meghatározott mértékben – megtéríti a vádlott védőjének az eljárás során nem előlegezett díját és a készkiadását [339. § (3) bek.]. [282] a. A bíróság a vádlottat a bűnügyi költség viselésre kötelezi, ha őt bűnösnek mondja ki, vagy szabálysértés elkövetéséért a felelősségét megállapítja. Ez a rendelkezés nem vonatkozik arra a bűnügyi költségre, amelynek viselésére a törvény alapján mást kell kötelezni. A vádlottat csak azzal a cselekménnyel, illetőleg a tényállásnak azzal a részével kapcsolatban felmerült bűnügyi költség viselésére lehet kötelezni, amelyre a bűnösségét vagy a felelősségét megállapították. Nem lehet kötelezni annak a bűnügyi költségnek a viselésére, amely – nem az ő mulasztása folytán – szükségtelenül merült fel. A bíróság a bűnösnek kimondott vádlottakat külön-külön kötelezi a bűnügyi költség viselésére. A bíróság a bűncselekmény súlyához képest aránytalanul nagy bűnügyi költség egy részének megfizetése alól a vádlottat mentesítheti [338. § (1)-(4) bek.]. [283] a. Más résztvevők bűnügyi költségének viselése: a magánfél és képviselője készkiadásának, valamint az utóbbi díjának megfizetésére a bíróság a vádlottat akkor kötelezi, ha a magánfél által érvényesített polgári jogi igénynek helyt ad. Részben helyt adás esetén a vádlottat az említett költség arányos részének megfizetésére kell kötelezni; egyébként e költséget a magánfél viseli. A pótmagánvádló és képviselője készkiadásának, valamint ez utóbbi díjának megfizetésére a bíróság a vádlottat akkor kötelezi, ha a vádat a pótmagánvádló képviseli, és a bíróság a vádlott bűnösségét megállapítja [340. § (1)(2) bek.] Ha a vádlottat felmentették, vagy vele szemben az eljárást megszüntették, a pótmagánvádló viseli a 74. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott bűnügyi költségből azt a költséget, amely a pótmagánvádló fellépése után keletkezett (344. §). [284] 4. Rendelkezés a bűnügyi költségek viseléséről A bűnügyi költségek viseléséről a bíróság az ügydöntő határozatában dönt [338. és következő §-ok, 381. § (1) bek.]. A másodfokú bíróság a bűnösnek kimondott vádlottat mentesítheti a másodfokú bírósági eljárásban felmerült költségek vagy azok egy részének megfizetése alól, ha a vádlott vagy a védő fellebbezése eredményes volt [381. § (2) bek.].


X. FEJEZET – AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI Külön rendelkezik a törvény a bűnügyi költségek viseléséről a perújítási eljárásban [399. § (4) bek.], a magánvádas eljárásban (514. §), a különleges eljárásokban [555. § (2) j) pont]. [285] 5. Felhatalmazás részletes szabályozásra A Be. maga nem állapíthat, nem állapít meg szabályokat a költségek számításáról és nagyságáról, minthogy – a rendezési elvek törvényi megállapítása után – viszonylag gyakrabban változó szabályozásra van e területen szükség. A Be. 604. §-a az igazságügy-minisztert hatalmazta fel, hogy más miniszterekkel együtt és a legfőbb ügyésszel egyetértésben állapítson meg részletes szabályokat többek között: • a személyes költségmentességről; • a kirendelt védő és a képviselők díjáról és költségeiről; • a bűnügyi költségek előlegezéséről; • a szakértő, szaktanácsadó, a tolmács, a fordító díjazásáról; • a tanú, a szakértő felszámítható költségeiről [604. § (2) b), c), d), g) pont]. [286] 6. A rendező elv Azt feltételezve, hogy a terhelttel (vádlottal) szemben áll egy másik személy (alany) – az állam, illetve a nevében fellépő nyomozó hatóság, az ügyész, illetve más esetekben a sértett mint magán(pótmagán-) vádló, magánfél —, a bűnügyi költségviselés szabályozásának a rendező elve azzal fejezhető ki, hogy közülük a (per-) vesztes viseli a bűnügyi költségeket. Két jelentékeny kivétel ismert: a kirendelt védő költségei, amelyek mindig az államot terhelik, ha a terhelt költségmentességet élvez. A másik kivétel: a mulasztó által okozott költségek reá terhelhetők [például a szakértőre a 113. § (1) bek. szerint, a védőre a 281. § (3) bek. szerint]. Külön meg kell azonban jegyeznünk, hogy a bűnügyi költségek nem azonosak a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás költségeivel. Az utóbbiakba beletartozik a nyomozó hatóságok, az ügyészség, a büntető bíróságok teljes személyi és dologi ellátásának a biztosítása (a személyi illetmények, az épületek fenntartásának, a dologi berendezések működtetésének költségei), illetve fedezete az állami költségvetésben. A „bűnügyi költségek”-ben csak az egyes eljárási cselekmények szorosan vett költségei jelennek meg, ezért mondható, hogy a bűnözés – és ezáltal a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás költségeit az egész társadalom viseli.


11. fejezet - XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS MEGHATÁROZÁSA [287] 1. A fogalom Bizonyításon a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság és más alanyok cselekményeinek sorát értjük, amelyek arra irányulnak, hogy ismereteket nyújtsanak, illetve szerezzenek arról, történt-e bűncselekmény, és ki az elkövetője. A jog a bizonyítás körében több személy tevékenységéről szól, és emiatt a „bizonyítás” átfogó, többjelentésű kifejezés. Már a nyomozó is, aki felkutatja a lehetséges szemtanúkat, kihallgatja őket, szemlét tart – a jogilag szabályozott bizonyítás szabályai szerint jár el. Az ügyész, aki vádat emel, a bíróság előtt a tanúk, a szakértők felvonultatásával, ki-, illetve meghallgattatásával bizonyítja, hogy igaz, amit a vádban állított: a vádlott tényleg elkövette, amit a terhére rótt. A védő hasonló módon tanúkkal stb. bizonyítja, hogy a bűncselekmény meg sem történt, vagy nem úgy, ahogyan azt az ügyész állítja, vagy azt nem is a vádlott követte el. A bíró előtt folyik mindez, aki kihallgatja a vádlottat, a tanúkat, megvizsgálja a tárgyi bizonyítási eszközöket, és ezekből szerez ismeretet a vád tárgyára tett eseményekről; az ő számára a processzuális értelemben fölfogott – több személy cselekményéből összeálló – bizonyítás ismeretszerző, megismerő tevékenység. A szónak tiszta értelmében vett bizonyítást a büntetőeljárásban az végez, aki valamit állít vagy cáfol – tehát a vád és védelem –, és ehhez vonultatja fel a bizonyítás eszközeit; a bizonyítás a bíróság színe előtt és az ő közreműködésével és határozatainak megfelelően folyik. A bizonyítás azonban – különböző jogi jelentőséget hordozva – megjelenik az eljárás más szakaszaiban is, különösen a nyomozásban. [288] 2. A bűncselekmény – az esemény megismerése a nyomai alapján A bűncselekmények elkövetése változást előidéző esemény, illetőleg a bűncselekmény maga a változás: a dolgok megrongálódnak, az úttestre a gépjármű fékezésének a nyomai rajzolódnak, az ember megsérül, az üvegen ujjnyomok maradnak, a bűncselekmények története rögződik az elkövető, a sértett, a tanú emlékezetében. (A bűncselekmény előidézte utóbbi változás az ember tudatában történik.) A múltbeli események megismerését éppen az események nyomai, emlékei teszik lehetővé. Az esemény és a nyomai, az azt őrző emlékek között okozati összefüggés van: az esemény az ok, a nyomok, az emlékképek az okozat, vagyis az esemény idézi elő, okozza ezeket. A bizonyítás az okság kapcsolatán olyan módon alapul, hogy a megismert okozatból (nyomok, emléket idéző vallomások) visszakövetkeztetnek a múltban lejátszódó eseményre. A büntetőeljárásban a bizonyítás keretében a megismerés: közvetett megismerés. Az eljáró hatóságok, a védő és mások a bűncselekményt, amely miatt az eljárás folyik, saját érzékszerveikkel nem érzékelték, sőt szabály szerint nem lehet bíró, ügyész, nyomozó, védő, aki az eseményt látta, és az ügyben tanúként szerepel. A hatóságok és más személyek számára az eseményről az ismereteket mások közvetítik, különösen a tanúk, a sértett, a terhelt vallomásaikban. Közvetítik a nyomok, az eseménnyel kapcsolatban levő dolgok (például a helyszínen hagyott tárgyak, eszközök), a róluk készült rajz, irat, film, hangfelvétel is. Amikor a hatóság ezeket megszemléli, vagy más módon érzékeli, akkor az eseményről (bűncselekményről) szintén csak közvetített ismereteket szerez. [289] A büntetőeljárásban jelentősége van olyan tények megismerésének is, amelyek az eljárás idején, akkor és ott, jelen vannak. Ilyen különösen a terhelt személyisége és személyes körülményei, környezete, a tanú személyisége, viszonya a terhelthez, a büntetés kiszabásánál irányadó és a jelenben ható tények. Ezeknek többségéről az eljáró hatóság rendszerint szintén közvetve győződik meg: tanúvallomásokból, hatósági iratokból, szakértői vizsgálatokból és véleményekből. Viszonylag szűk körben azonban saját érzékelésre, észleleteire is tud támaszkodni. Például amikor szakértő közbejötte nélkül a tárgyaláson megfigyeli a terheltet, 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI és őt beszámítási képességgel rendelkező személyként kezeli, a tanút szavahihetőnek tartja. Ilyen viszonylag kisszámú tény megismerése a bíró, a hatóság közvetlen érzékelésén alapulhat. A megismerés közvetett jellege nincs ellentétben az eljárás közvetlenségének elvével. Ez utóbbi ugyanis nem a bűncselekmény, hanem a bizonyítási eszközök közvetlen megismerésének igényét fejezi ki. [290] 3. Az érzékelés, a logika szerepe a bizonyításban A büntetőeljárásban – mint minden emberi megismerő tevékenységben – a megismerés mindkét egymást követő és összefüggő fokozatának, az érzékinek és a racionálisnak is szerepe van. A tanú, a szakértő ismereteket érzékelés (látás, hallás stb.) útján szerez, azokat fogalmak, ítéletek (kijelentések), következtetések által gondolatokká formálja. Ezeket beszéd útján közli a nyomozóval, ügyésszel vagy bíróval, akiknél a megismerés szintén az említett fokozatokon megy át. Minthogy a megismerés igényli az ember gondolkodását, gondolati tevékenységét, érthető, ha a gondolkodást a logika szabályaival is összevetjük. A logika tudományának tárgykörébe tartozik a bizonyítás, amelynek különféle módszereit – a dedukciót, indukciót, hipotézist, analogikus következtetést – meghatározza. A logika értelmében a bizonyítás gondolati művelet, amelyben valamely kijelentés igazságát más igaz kijelentésekkel igazolunk, illetve kijelentésekből új igaz kijelentéseket vezetünk le. A büntetőeljárásban, ennek minden szakaszában a logika szabályainak megfelelően folytatandó bizonyítással találkozunk. A bírósági ítélet indokolása, az ügyész, a védő érvelése tartalmaz (nem jogi értelemben vett) bizonyítást. A szakértő a véleményében ugyancsak bizonyít, amikor általános tudományos tételekből következtet egyedi esetekre (például a vércsoport, az ujjnyom-azonosítás általános szabályait alkalmazza konkrét esetre). A terhelt, a tanú vallomásában is találkozunk a logika értelmében vett bizonyítással, vagyis állítás igazolására szolgáló kijelentésekkel. A nyomozás kezdetén, amikor néhány jelből következtetnek az esemény lehetséges lefolyására, hipotéziseket állítanak fel, vagy analogikus következtetéshez folyamodnak. (Például az úttest szélén találnak sérült embert, és feltételezik, hogy egy ott elhaladó gépjármű gázolta el, vagy a sérültet máshonnan hozták oda.) A büntetőeljárásra, a processzuális gondolkodásra azonban nem csak a hagyományos logika szabályai szerint levezetett szigorú következtetés, bizonyítás a jellemző. A büntetőeljárásban a hatóságoknak problémát kell megoldaniok; megölték-e az áldozatot, vagy öngyilkos lett-e, ki ölte meg; mondta-e a terhelt, amit a terhére rónak. A probléma megoldásához eljárási cselekmények (műveletek, például nyomok felkutatása, vizsgálata, bizonyítási kísérlet) és logikai műveletek vezetnek. Ezek között ilyen típusú műveletek is vannak: Ha a bűncselekményt este 8 és 9 óra között követték el, és NN este 8 és 9 óra között valószínűleg járt a bűncselekmény helyszínén, akkor valószínűleg NN a tettes. Ezt a következtetést heurisztikus okoskodásnak nevezik. Nem tartalmaz igaz, bizonyított zárótételt, csak valószínűt. De a probléma megoldásához vezető egyik módszer, út ez. Az eljárás során sokasodó jelek (gyanúokok) végül elvezethetnek a bizonyosság felismeréséhez. [291] 4. A ténybizonyítás A büntetőeljárásban ún. ténybizonyítás folyik: amit bizo- nyítanak, az valamely érzékileg észlelhető egyedi esemény, tény, a bűncselekmény, amely meghatározott időben és helyen történt. Az eseményt a szemtanú érzékeli, amit majd (logikai) ítéletekké alakít, és nyelvi formában közöl. (Például: „Láttam, hogy a gépkocsi tilosba hajt”.) Az esemény a dolgokon változást idéz elő (az összeütközés folytán a gépkocsi megrongálódott), amit szintén tanúk, kirendelt szakértők érzékelnek. Érzékeléseik alapján ugyancsak ítéleteket alkotnak, amelyeket nyelvi formában közölnek. A büntetőeljárásban a bizonyításban főként az érzékelésen közvetlenül alapuló kijelentések vesznek részt. Elsődleges jelentőségük van a tényállás megállapításában. (Az elméleti érvek, tudományos tételek ezeken alapulnak, illetőleg ezek elemzésére, ellenőrzésére szolgálnak.) A büntetőeljárásban a bizonyítás elsősorban gyakorlati, a közvetlen érzékelésen alapuló érvekkel folyik, és az elméleti érvek is (például a szakértők tudományos érvei) azokra vonatkoznak. Ily módon ez a bizonyítás (ellentétben például a matematikai bizonyítással) a valósággal közvetlen kapcsolatban van. Miután itt az érzékelésen alapuló kijelentéseknek fontos szerep jut, szokták ezt érzéki bizonyításnak is nevezni.


XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI A büntetőeljárásban az érzékelésnek (annak amit a tanú látott vagy hallott, a hatósági vagy szakértői szemlének) nagy a szerepe, de a bizonyításban az érzékelés, észlelés alapján képzett gondolatok mindig nyelvi formában öntött kijelentésekként vesznek részt. A ténybizonyítás is tehát gondolati művelet, illetőleg műveletek sorozata. [292] 5. A bizonyítás eljárásjogi jelentése A bizonyítás processzuális (eljárásjogi) értelemben nem azonos a bizonyítás logikai fogalmával; a processzuális bizonyításnak ugyan eleme ez utóbbi, de egymástól mégis különböznek. A processzuális bizonyítás a jog által szabályozott tevékenység, amelyben csak meghatározott alanyok meghatározott bizonyítási eszközökkel vehetnek részt, és a tevékenység csak a törvényben megjelölt kérdések eldöntésére irányul. Ez a bizonyítás tehát a törvényben meghatározott alanyok tevékenysége, amely az ott meghatározott bizonyítási eszközökkel és formában a bűncselekmények elkövetésének vagy meg nem történtének megállapítására és a büntetőjogi felelősség eldöntésére irányul. A bizonyítás az eljárásban összetett jelenség: magában foglalja a bíróság, azügyész, a nyomozó hatóságok és más résztvevők megismerő tevékenységét, a logikaibizonyítást és ezeknek jogilag szabályozott rendjét. A bizonyítás nem processzuális értelemben vett fogalma más esetekre is alkal- mazhatónak látszik: a. A bíróság ítéletének rendelkező részében kijelenti: „A vádlott bűnös lopás vétségében.” Ezt a megállapítást indokolja az ítélet indokolási részében. Itt kifejti, milyen bizonyítékok alapján, milyen következtetések vagy más gondolati műveletek útján jutott arra a meggyőződésre, hogy a vádlott bűnös. Az ítélet indokolása tulajdonképpen a rendelkező részben elhelyezett kijelentés, megállapítás bizonyítása. b. A védő a védőbeszédben azt állítja, hogy a vádlott ártatlan. Elemzi a tanúvallomásokat, rámutat a szakértői vélemény gyengéire, és igyekszik bizonyítani álláspontjának helyességét. Az ilyen bizonyítás ugyanakkor pszichikai hatás elérésére is törekszik, illetőleg ilyen elemeket is magában foglal, és ennyiben eltér az ítéleti indokolás jellegétől. A büntetőeljárásban a meggyőzést célzó érvelés, bizonyítás fontos szerepet tölt be; különösen a perbeszédekben találkozhatunk vele, ahol is a törekvés az emocionális hatások elérésére helyén való. Az a) és b) alatt említett bizonyítást azonban nem soroljuk a processzuális bizonyítás fogalmának tartományába, annál is kevésbé, mert a perbeszédre (és ítélethozatalra is) azután kerül sor, hogy a bíróság a „bizonyítást befejezettnek” nyilvánította. [293] 6. A bizonyítás célja A bizonyítás során a cél mindig a múltbeli esemény megismerése, illetve megismertetése. A megismerés a büntetőeljárásban folyamat, amely a nem ismeréstől a tudás, a gyanútól a bizonyosság felé halad. A jog a büntetőeljárást szakaszokra osztja, és meghatározza, milyen ismeretszintet kíván a döntésre hivatott alanyoktól, a nyomozó hatóságtól, az ügyésztől, a bíróságtól. A nyomozás elején, a nyomozás elrendelése idején a gyanú elegendő, illetve szükséges; a nyomozás végén a vádemelés idején az ügyésznek, az ítélethozatalkor a bíróságoknak már teljesíteniük kell azt a feladatot, hogy a tényállást a valóságnak megfelelően állapítsák meg. A jog csak a jogerős bírósági határozatnak: ítéletnek és megszüntető végzésnek tulajdonítja az igazságmegállapítás hatását. A jogerős határozat után (kivéve a rendkívüli perorvoslatot) nincs többé lehetőség kétségbe vonni a bírói ténymegállapítást. (Res judicata pro veritate habetur.) A nyomozó hatóság és az ügyész ténymegállapításaihoz a jog nem az igazság, hanem a megalapozott gyanú megállapításának joghatásait fűzi. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a jog nem vonja kétségbe a hatóságok képességét és alkalmasságát az igazság megállapítására. Sőt, éppen azt teszi kötelességükké, de emellett szükségesnek tartja garanciális okokból állításainak, megállapításainak kontrollját a bírósági tárgyalás keretében. [294] 7. A megismerés akadályai A múlt eseményeinek megismerését néha akadályozhatja, hogy bűncselekmény nyomai megváltoznak, eltűnnek (a lábnyomokat elmossa az eső, az anyag kémiailag elbomlik, a tanú vagy a 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI sértett meghal stb.). Előfordulhatnak a hatóságok felderítő munkájában is hibák, késedelem, ami miatt nem sikerült feltárni a valóságot. A törvény tehát számol azzal a lehetőséggel, hogy néha fennmaradnak el nem oszlatható kétségek, nem tudják már tisztázni, mi történt, vagyis nem lehet megállapítani az igazságot. Ha az ügy felderítetlen marad, vagy a gyanú bizonyítékokkal kellően nem erősíthető meg, a nyomozást meg kell szüntetni, illetve felmentő ítéletet kell hozni. Itt érvényesülhet az in dubio pro reo szabály, amely szerint a kétségek a terhelt javára értelmezendők. 8. A valószínűsítés a büntetőeljárásban A törvény – eljárásgazdaságossági, [294] célszerűségi okokból – néha megelégszik a bizonyítás olyan mértékével, amely nem vezet a kétségtelenül bizonyított igazsághoz (bizonyossághoz), hanem valószínűséghez. Ez az eset például az igazolási kérelemnél, amelyben elő kell adni a mulasztás okát és azokat a körülményeket, amelyek a mulasztás vétlenségét valószínűsítik [65. § (3) bek.]. Valószínűségi értékű megállapítást tesz a bíróság, illetőleg az eljáró hatóság, amikor a jövőre következtet. Például: • az előzetes letartóztatás elrendelhető a terhelt szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel, és emiatt megalapozottan feltehető, hogy a jelenléte az eljárásban másképp nem biztosítható; • tárgyalás mellőzésével büntetőparancsban kiszabható pénzbüntetés, ha a bíróság úgy látja, hogy a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhető; • a bíróság a büntetés végrehajtását felfüggesztheti, ha úgy látja, hogy a büntetés célja a büntetés végrehajtása nélkül is elérhető. A valószínűségi megállapítás eseteiben is szükséges a bizonyítás, és ez itt olyan, már megvalósult vagy létező tényekre irányul, amelyekből következtetni lehet a jövőben valószínűleg bekövetkező eseményre. (Például a bűncselekmény jellegéből, a terhelt életmódjából, foglalkozásából, családi viszonyaiból, baráti környezetéből következtetéseket lehet levonni, ha korlátozottan is, a jövőbeni magatartására.) [295] 9. A bizonyítási eljárásban részt vevő személyek Az ügyészen, a bíróságon, a nyomozó hatóságon, illetve azok tagjain kívül a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekeltek és ezek képviselői vesznek részt a büntetőeljárásban (részt vevő személyek); a bizonyításban őket különféle jogok illetik meg, és a kötelességek terhelik. A bizonyítási tevékenységben részt vevő személyek, alanyok jogai és kötelességei, az eljárási szerepüktől függően, eltérőek. Az ügyész, a bíróság, illetve tagjai irányítják, vezetik a bizonyítási eljárást, döntenek a bizonyítási indítványokról, céljuk a valóság megismerése. Az ügyfelek – ideértve a közvádló ügyészt – és más résztvevők állításaik igazolására bizonyítási indítványokat terjesztenek elő, jelen vannak a bizonyítási cselekményeknél, a kihallgatotthoz kérdéseket intéznek. A tanúk, a szakértők ismereteikkel bizonyítékokat szolgáltatnak. A nyomozás során a bizonyításban két – személyhez kötött – fő funkciót különböztethetünk meg: a bűnüldözést (nyomozó hatóság, illetve ügyész) és a védelmet (terhelt és védő). A tárgyaláson három fő funkció van: a vád képviselete (az ügyész, magánvádló, pótmagánvádló), a védelem (vádlott, védő) és az ítélkezés (a bíróság). Más személyek – például a sértett, a magánfél, egyéb érdekelt – tevékenysége a bizonyítás során az említett tevékenységhez csatlakozik, és azokhoz képest másodlagos. Az eljárási irodalomban vitás, vajon az az eljárási szerkezet célszerű-e, amelyben a nyomozó hatóság bizonyítást végez, avagy az, amely szerint a nyomozó (vizsgáló) hatóság csupán felderíti a bizonyítékokat, összegyűjti, rögzíti, és az ügyész elé tárja. Az 1998. évi Be. ebből a felfogásból indul ki, habár nem teljes következetességgel. Az 1973. évi Be. értelmében nem vitás, hogy a nyomozó hatóság bizonyítási tevékenységet folytat; a nyomozás keretében folytatott bizonyítás jogi hatásai azonban nem egyenlő értékűek a bírósági tárgyaláson folyt bizonyításéval. Az eljárás, a bizonyítási eljárás résztvevőitől jogi helyzetük és tevékenységük jellegét tekintve különböznek azok, akik bizonyítási eszközt (például vallomást), illetve bizonyítékot szolgáltatnak (tanúk, szakértők).

2. II. CÍM A BIZONYÍTÁS TÁRGYA 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI [296] 1. A bizonyítás tárgyának meghatározása Az a tény (tények), amelyet bizonyítani kell, a bizonyítás tárgya. A büntetőeljárásban a >a bizonyítás azokra atényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyatás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni.< [75. § (1) bek.]. A bizonyítás tárgyához tartozó tények e szerint két csoportra oszthatók: 1. a büntetőtörvények, 2. az eljárási jogszabályok alkalmazása szempontjából jelentős tények. Büntetőjogi szempontból jelentős tények lehetnek a valószínű elkövető személyére, a cselekmény tárgyi oldalára (tevés vagy mulasztás, hely, idő, eszköz, módszer, eredmény okozati összefüggés), a cselekmény szubjektív oldalára (szándékosság, gondatlanság, motívum, célzat), a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására vonatkozó, illetve irányadó (az elkövető személyisége stb.) tények. Eljárási szempontból jelentősek például az előzetes letartóztatás elrendeléséhez, az illetékesség, a kizáró okok, a fellebbezési jogosultság, a perújítási ok eldöntéséhez, illetve megállapításához szükséges tények. [297] Abizonyítás tárgya az ügyre tartozó, ún. releváns tények köre. Hogy mi tartozik egy-egy konkrét esetben az ügyre, azt a büntetőjogi szabályokra is tekintettel a büntetőeljárási jog határozza meg. A vádra, az ítélet és más határozatok tartalmi kellékeire vonatkozó rendelkezésekből tűnik ki ugyanis, miről kell a bíróságnak döntenie, és ehhez képest mi az, ami az ügyre tartozik. A bizonyítás tárgya a tény: az egyszeri, meg nem ismételhető, érzékelhető esemény, jelenség. Azokat a tényeket, amelyekre a bizonyítás folyik, a természeti, társadalmi folyamatokból, az emberi magatartás sorából mesterségesen kiragadjuk, izoláljuk. A bizonyítás, különösen a közvetett bizonyítás folyhat olyan tényekre is, amelyek az eldöntendő főkérdéssel, a bűnösséggel csak igen távoli összefüggésben vannak. Kérdés lehet például az elkövető vagy a sértett hajszíne, járása, az általa használt illatszer, reggelizett-e és mit stb. Az ilyen és hasonló tényeknek a cselekmény- és személyazonosításban lehet nagy fontosságuk, az ezekből levont következtetések hozzásegítenek a büntetőjogi fő kérdések (történt-e bűncselekmény, ki követte el stb.) eldöntéséhez, de a bizonyítás tárgyai között legfeljebb segédtényeknek nevezhetők. [298] >A bizonyítás a büntetőeljárás járulékos kérdéseinek – különösen a polgári jogi igénynek – elbírálásában jelentős tényekre is kiterjedhet.< [75. § (2) bek.] A polgári jogi igény elbírálásában is a büntetőjogi és a büntetőeljárási jogi kérdések alkotják a bizonyítás tárgyát, legalábbis nagyrészt. Következik ez abból, hogy a polgári jogi igényként a vád tárgyává tett cselekmény, tehát a bűncselekmény folytán keletkezett igény érvényesíthető. Az igény jogalapja e szerint a bűncselekmény elkövetése, és ez a bizonyítás tárgya. A polgári jogi igény érvényesítésének vannak azonban olyan elemei is, amelyek a büntetőjog szempontjából irrelenvánsak; különösen áll ez az igény összegére. Például emberölés miatt érvényesített polgári jogi kártérítési igény esetén közömbös a bűncselekmény elbírálásában az okozott vagyoni veszteség, például a temetési költségek, a megölt által eltartottat megillető tartásdíj összege. Amennyiben azonban a büntetőbíróság érdemben elbírálja a polgári jogi igényt, a bizonyítás kiterjed a jogalap mellett az összegszerűségre is. A polgári jogi igényen kívül más járulékos kérdések is jelentőségre tehetnek szert a bizonyítás tárgyaiként, például a szabálysértés (337. §) vagy az előzetes, prejudiciális kérdés, ha azt maga a bíróság dönti el. [299] 2. Amit nem kell bizonyítani >Nem kell bizonyítani azokat a tényeket, amelyek köztudomásúak, vagy amelyekről az eljáró bíróságnak, ügyésznek, illetőleg nyomozó hatóságnak hivatalos tudomása van.< [75. § (3) bek.] [300] a. A köztudomású tények körét a törvény nem határozza meg. Ezt viszonylagos b) fogalomként kell kezelnünk, amelynek tartalma változik, függvénye az általános műveltségi szintnek és a helyi ismeretek körének is. Ma 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI sem feltételeznénk, hogy köztudomásúak azok a tények, ismeretek, amelyeket az általános iskola nyolc osztályában tanítanak, mert nem való, hogy minden ott tanított költemény, biológiai ismeret stb. köztudomású volna. Köztudomásúak viszont a mindennapi életben való eligazodáshoz szükséges tények: hogy léteznek közintézmények, iskolák, üzletek, közlekedési szabályok, pénzforgalom stb. Azt is tekintetbe kell venni, hogy a helyi körülmények is meghatározzák, mi a köztudomású; mezőgazdasági területen vagy bányaipari vidéken más-más tények tekinthetők köztudo- másúaknak. A köztudomású tények körébe sorolhatók némely tudományos tételek, például a víz vegyi összetételéről; földrajzi ismeretek, például Magyarország vízrajza, Európa országainak fővárosai; politikai tételek, például valamely társadalmi rendszer leglényegesebb sajátosságai. [301] A köztudomású tények körébe utalhatjuk az ún. evidens tényeket, amelyeket a társadalmi gyakorlat vagy a tudomány igazolt, és ezért bizonyítás nélkül valónak fogadjuk el (például a számtan, geometria elemi szabályai, az évszakok váltakozása; hogy gyermekkorban, felnőttkorban és öregkorban mások a biológiai sajátosságok; hogy egyik-másik növénynek jellegzetes illata van). a. Az eljáró hatóságnak arról van hivatalos tudomása, amiről hivatalos működése közben tájékoztatják, például a jogszabályokról, utasításokról, munkaszüneti napokról, különböző állami szervek feladat- és hatásköréről, a városok, megyék határairól. [302] a. A törvények kifejezetten nem említik a jogi vélelmeket, amelyek meghatározott tények bizonyítását fölöslegessé teszik. A vélelemben a törvény két tényt kapcsol össze, az ún. vélelmező és a vélelmezett tényt. A vélelmező tény valósága esetén a törvény rendelkezése folytán a vélelmezett tényt bizonyítás nélkül valónak kell elfogadni. A büntetőjogban és a büntetőeljárási jogban a vélelemnek nincs nagy jelentősége, minthogy a törvény a vélelmet a vélelmező és vélelmezett tény valószínűségi (statisztikai) kapcsolatára alapítja. (Többnyire igaz a vélelmezett tény, ha igaz a vélelmező tény.) A bírói döntést azonban nem valószínűségre, hanem bizonyosságra kell alapítani. A büntetőjogban természetes vélelmen alapul néhány jogszabály, például a gyermekkorú büntetőjogi beszámíthatatlanságról (Btk. 23. § – megdönthetetlen), a jogszabályok ismeretéről [Btk. 27. § (2) bek. megdönthető]. Az eljárásjogban érvényesülő vélelmek: az ártatlanság vélelme (megdönthető és tulajdonképpen csak vélelemszerű szabály), a jogerős ítéleti tényállás igazságának vélelme (res judicata pro veritate habetur – perújítási eljárásban megdönthető vélelem).

3. III. A BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS A BIZONYÍTÉKOK [303] 1. A bizonyítási eszközök felsorolása és a bizonyítékok osztályozása A bizonyítás eszközei a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz,az okirat és a terhelt vallomása.< [76. § (1)bek.] Bizonyítási eszközök azok az eljárási cselekmények (például a tanúvallomás) vagy dolgok (például tárgyi bizonyítási eszköz), amelyekből a nyomozó, az ügyész, a bíró és az eljárás résztvevői a bűncselekményre, az elkövetőre vonatkozó ismereteket szereznek. A bizonyítási eszközt a szakirodalomban a bizonyítékok forrásának is nevezik, minthogy ebből ered a bizonyító tény. A bizonyíték (bizonyító tény) az a tény, ami a bizonyítási eszközből következik (az a tény, hogy a tanú látta; hogy a gyanúsított ujjnyoma a helyszínen volt), és ami a bűncselekményre vagy annak az elkövetőjére, vagy éppen annak hiányára vagy cáfolatára vonatkozik. (Lásd erről az V. címet is.) A bizonyítási eszközök lehetnek személyi (alanyi) természetűek – ilyen a tanúvallomás, a szakértői vélemény, a terhelt vallomása – vagy tárgyi, dologi jellegűek: a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat. 152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI A bizonyíték lehet eredeti (a szemtanú vallomásában közölt tény, az eseményt rögzítő filmben vagy hangfelvételen szereplő tények), avagy származékos, ha a bizonyítási eszköz reprodukált, más személy ismereteit közvetíti (a tanú arról vall, hogy a vádlott neki elmondta, hogyan követte el a bűncselekményt; a tanúnak az eljáráson kívül elmondott szavait rögzítő hangszalag; a tanú látott fényképeket, amelyek a sértettet és a vádlottat együtt ábrázolják). A bizonyíték lehet terhelő vagy mentő, és közvetlen vagy közvetett a bizonyítandó tényhez való viszonyától függően. A törvény a bizonyítási eljárásokat külön nem sorolja fel, de a Be. VII. fejezet VII. címében a következő bizonyítási eljárások szerepelnek: a szemle, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás és a szembesítés. [304] 2. A bizonyítási eszközök köre lezárt A büntetőeljárás során – a szabad bizonyítási rendszereknek megfelelően – minden arra alkalmas bizonyítási eszköz és eljárás igénybe vehető. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy bármely büntetőügyben a bizonyítási eszközök, eljárások közül bármelyik alkalmazható. Kérdés volt azonban, hogy csak a törvényben felsorolt bizonyítási eszközök vehetők-e igénybe, vagy mások is. A kódexek többsége felsorolja a bizonyítási eszközöket, az 1973. évi Be. 61. §-a példaszerű felsorolást tartalmaz, amit a törvény szövegében a felsorolás előtt elhelyezett különösen kifejezés jelez. Ebből következne, hogy a felsoroltakon kívül más bizonyítási eszközök is igénybe vehetők. Ám a lehetséges bizonyítási eszközök, a megismerés lehetséges forrásai ma már ismertek, és számuk tetszés szerint nem tágítható. [305] Abból a felismerésből kiindulva, hogy a lehetséges bizonyítási eszközök és eljárások ismertek, és körük lezártnak tekintendő, az 1998. évi Be. kimondja, hogy a törvényben meghatározott bizonyítási eszközök, eljárások használhatók fel szabadon. Azok a technikai eszközök, amelyek az utóbbi évtizedekben ismertekké váltak (a hangrögzítő eszközök, a számítógépek és memóriaegységeik, a vegyi anyagok stb.) mind besorolhatók a törvény által bizonyítási eszközként említettek körébe. Nem valószínű, hogy belátható időn belül olyan bizonyítási eszközök vagy eljárások felderítésére, bevezetésére kerülhetne sor, amelyek ne tartoznának az ismert kategóriák valamelyikébe. Ha azonban mégis felfedeznének a törvényben fel nem tüntetett új bizonyítási eszközt vagy eljárást, és ezt a hatóságok alkalmazni kívánnák, szembe találnák magukat azzal a nehézséggel, hogy mi módon, milyen formában iktassák az eljárásba. A törvény ugyanis, amint már említettük, nemcsak felsorolja a bizonyítási eszközöket, eljárásokat, a tanúvallomást stb., hanem azt is meghatározza, hogyan kell ezeket alkalmazni, tehát hogyan kell a tanút kihallgatni, okiratot felolvasni. Új bizonyítási eszköz bevezetése esetén ilyen eljárási rendelkezések megfogalmazására lenne szükség, nélkülük az eljárás törvénysértő volna. [306] 3. A másodkézből beszerzett bizonyítási eszköz A büntetőeljárásban fel lehethasználni azokat az okiratokat és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyeket valamely hatóság – jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során ahatáskörében eljárva – a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszer-zett.< [76. § (2) bek.] Az ügyész a vádat, a bíróság az ítéletét megalapozhatja a más hatóság által készített, illetőleg beszerzett bizonyítási eszközökből merített bizonyítékokkal. Idetartozhatnak például a közigazgatási, a szabálysértési, adóügyi eljárás keretében készített jegyzőkönyvek, beszerzett magánokiratok vagy más bizonyítási eszközök. A törvény idézett rendelkezése felmentést ad a közvetlenség követelménye alól: a bíró eszerint az ítéletét olyan tanú vallomására alapítja, akivel nem is találkozott, akit nem ő, hanem például a szabálysértési hatóság hallgatott ki. Az ilyen bizonyítási eljárás akkor lehet indokolt, ha a bizonyíték más módon már nem beszerezhető vagy pótolható. Javára írható, mindamellett, hogy megkíméli a tanút vagy mást a bíróság előtti többszöri megjelenéstől. A másodkézből beszerzett bizonyítási eszközök, illetve bizonyítékok értékelése során vizsgálni kell majd, vajon a hatóság hatáskörében és feladatainak teljesítésében járt-e el, amikor a jegyzőkönyv készült, vagy a tárgyi bizonyítási eszközt megszerezte, de ezeken túl azt is, vajon egyébként megfelelnek-e a Be. szabályainak: nem volt-e például a tanúvallomásnak vagy a lefoglalásnak a Be.-ben meghatározott valamilyen akadálya.


XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI

4. IV. CÍM A BIZONYÍTÁS ELVEI [307] 1. Alapelvek a bizonyításban A büntetőeljárásban a nyomozás, az elsőfokú bírósági tárgyalás és a fellebbezési eljárás keretében is folyik bizonyítás, ezért azok a működési alapelvek, amelyek jellemzik az eljárást, jellemzik a bizonyítást is, különösen az officialitás, az ártatlanság vélelme, a védelem, a tárgyaláson a kont- radiktórius tárgyalási elv, a szóbeliség, illetve a közvetlenség. A bizonyítás számára az itt említett elveknek nagy jelentőségük van. A bizonyítás speciális elvei közé sorolhatjuk a bizonyítási kötelesség megállapítását, a bizonyítás törvényességét, a bizonyítás szabadságát, a bizonyítékok szabad értékelését (mérlegelését), a személyiségi jogok tiszteletét. [308] 2. A bizonyítási (kötelesség) teher megosztása A Be. 6. §-a arról rendelkezik, hogy az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy a törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa. A 4. § kimondja, hogy a vád bizonyítása a vádlót terheli, a 28. § (1) bekezdése pedig azt, hogy az ügyész kötelessége mind a terhelő és súlyosító, mind a mentő és enyhítő körülmények figyelembevétele. Az idézett és egymással összefüggő három szabály alapján kirajzolódik az ügyész bizonyítási kötelessége (bizonyítási teher – onus probandi) és az ezt körülvevő más szabályok, nevezetesen hogy azt hivatali kötelességből (officialitás) és elfogulatlanul teszi (a gyanúsított, vádlott mellett szóló körülményeket is figyelembe kell vennie). Tegyük hozzá, hogy a vád megalapozására is szolgáló nyomozás megindítása és folytatása ugyancsak hivatali kötelesség, és a nyomozásban szintén kötelező az elfogulatlanság. Ha vádlóként nem az ügyész, hanem a magánvádló vagy pótmagánvádló lép fel, akkor őket terheli a bizonyítási kötelesség: bizonyítania a vádat annak kell, aki állítja, hogy a terhelt bűncselekményt valósított meg. A bíróságot nem terheli bizonyítási kötelesség. A bíróságot az a kötelesség terheli, hogy a tárgyaláson mind a vád, mind a védelem bizonyítási indítványai alapján az ügy teljes megismerésére szert tegyen, ennek érdekében szükség esetén bizonyításkiegészítést rendeljen el. A bíróság tehát nem bizonyít, hanem a tényállásról ismereteket szerez, és tényállást állapít meg. [309] A Be. nem tartalmaz szabályt a bizonyítási kötelesség (teher) formális megosztásáról a vád és a védelem között. A Be. a vádló (ügyész, magánvádló, pótmagánvádló) bizonyítási kötelességéről tartalmaz rendelkezést, de nem tartalmaz szabályt a védelem bizonyítási kötelességéről. A törvény nem kötelezi a terheltet semmilyen állításának a bizonyítására. A védelem abban a kényelmes helyzetben van, hogy teljes passzivitása mellett is bekövetkezhet a felmentés, ha a bizonyítás befejezése után a bűnösség kétséges vagy az ártatlanság kétségtelen. Ha a terhelt saját érdekétől vezéreltetve folytat bizonyítást, nem kötelezett objektivitásra. A törvény nem teszi formálisan a védő kötelességévé állításainak bizonyítását, de az 50. § kötelességévé teszi, hogy a terheltet mentő, illetőleg a felelősségét enyhítő tények felderítését szorgalmazza. A védő azonban nem kezdeményezheti terhelő, illetőleg súlyosító körülmények feltárását vagy bizonyítását. A bizonyítási teher tehát nem oszlik meg formálisan egyfelől a nyomozó hatóság, az ügyész (vádló), másfelől a védelem között. Az ügyész köteles a vád bizonyítására, a védelem nem köteles a vád cáfolatára vagy megdöntésére. Az ügyész az ügy mindenoldalú feltárására, a terhelő és súlyosító körülmények mellett a mentő és enyhítő körülmények figyelembevételére, objektivitásra is kötelezett, ezzel szemben a védő csak a mentő és enyhítő körülmények feltárásának „szorgalmazására” kötelezett. [310] 3. A bizonyítás szabadsága és terjedelme, törvényessége A bizonyítás törvényességének követelménye az egész büntetőeljárásra, az eljárás minden szakaszára, tehát a nyomozásra és a bírósági tárgyalásra is kiterjed. Ha 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI a bizonyítás törvénysértő volt, az hatással van az egész büntetőeljárás és az ügydöntő határozat törvényességére is; ha például a bizonyíték beszerzése a nyomozásban törvénysértő volt, az a tárgyaláson nem használható fel, vagy ha felhasználják, anélkül, hogy a törvénysértést orvosolnák, az egész eljárást és ítéletet törvénysértővé teszi. Az eljárás általános törvényességi kritériumai vonatkoznak a bizonyításra: ha a büntetőeljárás egészben törvénysértő, illetőleg semmis (súlyos eljárási szabálysértés miatt, például a bíróság a hatáskörét túllépte, törvényes vád nélkül járt el), akkor a törvénysértés kiterjed a bizonyításra is. A bizonyítás, a bizonyítási eljárás törvényességének vannak azonban speciális kritériumai is. A Be. 77. § (1) bekezdése a bizonyítás törvényességéről rendelkezvén egyebek között kimondja: >A bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása ésfelhasználása során e törvény rendelkezései szerint kell eljárni. < Az idézett törvényhely mondandójának lényege abban áll, hogy a törvény határozza meg a bizonyítási eljárás szabályait a felderítéstől a bizonyítási eszközök, eljárások felhasználásáig, és hogy a büntetőeljárás minden személye (alanya) köteles azokhoz igazodni. A rendelkezés címzettjei elsősorban a nyomozó hatóságok, az ügyész, a bíróság – de vonatkoznak másokra is, például a védőre, ha bizonyítási eszközt felkutat, felhasznál. A bizonyítási szabályok törvényi megállapítása nincs ellentétben a bizonyítás szabadságával. [311] A bizonyítás szabadságának, a szabad bizonyítási rendszernek egyik lényeges jellemvonása éppen az, hogy a törvényben szabályozott módon A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás.< [78. § (1) bekezdés első mondata.] Ez a szabadság – a szabad felhasználás, alkalmazás joga – egyaránt adott a nyomozó hatóság, az ügyész számára, amikor megalapozzák a vádat, és a védelem számára, amikor a vád ellen fellép, és a bíróság elé tárja a bizonyítékokat. Adott a bíróságnak, amelynek törvény nem írja elő, mely bizonyíték mit ér, és melyiknek adjon hitelt, mennyi bizonyíték elegendő a bizonyossághoz. [312] A törvény nem határozhatja meg azokat a kriminalisztikai módszereket, amelyek a bizonyítási eszközök felderítésére és összegyűjtésére alkalmasak, csupán a jogi feltételeket állapíthatja meg. Ezek közé tartozik például az adatszerzés, a tanú vagy a szakértő ki-, illetve meghallgatása, a szemle, a házkutatás és mások, amelyek információkat adhatnak más, új bizonyítási eszközökről, hollétükről. A bizonyítási eszközök biztosításának (rögzítésének) a célja abban áll, hogy az általuk adott információk, vagyis a bennük foglalt bizonyító tények (bizonyítékok) ne menjenek veszendőbe, megmaradjanak a bűnügy jogerős befejezéséig és azon túl is. A biztosítás jogi eszközei: a jegyzőkönyvek, a hang- és képfelvételek, a helyszínrajzok, a lefoglalt dolgok tárolása és egyebek, amelyeknek szabályait a törvény állapítja meg. A bizonyítási eszközök felhasználásának törvényes módszereit ugyancsak törvény határozza meg. Törvény mondja meg például a tanúkihallgatás szabályait, ki nem hallgatható ki tanúként, a nyomozás során tett vallomásról készült jegyzőkönyvek a tárgyaláson felolvashatók-e, mely dolog nem foglalható le. A bizonyítási eszközök felhasználásának kulcskérdése azonban az, hogy az abból származó tény bizonyítékként értékelhető-e. [313] 4. Kötelező bizonyítási szabályok A törvény a bizonyítás általános, közös szabályai mellett megállapít egyes esetekre vonatkozó speciális szabályokat is. Többek között kimondja: Jogszabály elrendelheti a bizonyítási cselekményekteljesítésének, a bizonyítási eszközök megvizsgálásának és rögzítésének, valaminta bizonyítási eljárások lefolytatásának meghatározott módját.< [77. § (1) bekezdés második mondata.] A 78. § (1) bekezdése pedig azt is mondja: A törvény azonbanelrendelheti egyes bizonyítási eszközök igénybevételét. < Az ismertetett törvényhelyek tehát olyan esetekre vonatkoznak, amikor törvény az általános bizonyítási szabályokon túlmenően speciális szabályokat állapít meg, például elrendeli a kötelező közreműködést a szakértői vizsgálatnál, vagy amikor a hangfelvétel mellett a jegyzőkönyv készítését kötelezővé teszi, vagy meghatározza a poligráffal kapcsolatos eljárást. Idesorolhatók más meghatározott bizonyítási szabályok is, mint a tanúvédelem, a bizonyítás a nyomozási bíró előtt, a titkos adatgyűjtés szabályai, vagy egyes bizonyítási eszközök (szakértő) kötelező igénybevétele. A 99. § (2) szerint kötelező a szakértő alkalmazása kóros elmeállapot, biológiai vizsgálat személyazonosítás céljából, exhumálás eseteiben. 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI [314] 5. A személyiségi és más jogok védelme A Be. a bizonyítás törvényességénekkövetelményévé teszi a következőket: A bizonyítási cselekmények végzésekor azemberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait és a kegyeleti jogot tiszteletbenkell tartani, és biztosítani kell, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenülne kerüljenek nyilvánosságra.< [77. § (2) bek.] A törvénynek itt megfogalmazott intelme első pillantásra csak morális tartalmú felszólításnak látszik, amelynek címzettje a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság lehet. A címzettek azonban nemcsak ők, hanem mindenki, aki bizonyítást folytathat, bizonyítási cselekményeket végezhet, köztük tehát a védő, a magánvádló, a pótmagánvádló, a képviselő, a szakértői vizsgálatot végző; és a szabály (követelmény) megsértésének nemcsak morális, hanem jogi szankciói is lehetnek. Az idézett törvényhely érvényességi területét kijelölni csak arra tekintettel lehet, hogy a büntetőeljárás természeténél fogva jogosan sértheti az emberi méltóságot, a személyiségi jogokat (például a jó hírnévhez való jogot). A gyanúsítottá, vádlottá válás ugyanis ilyen következményekkel járhat, de sem a nyomozó hatósággal, sem az ügyésszel szemben, aki törvényes hatáskörében cselekszik, nem lehet fellépni emiatt reparációs vagy a Ptk.-ban meghatározott más érvényesíthető igénnyel. Csak a büntetőeljárási törvények által megengedett és szabályozott keretek túllépése kerülhet ellentétbe a törvényben meghatározott követelménnyel, vagyis a törvény által biztosított jog gyakorlása nem vonhat maga után szankciót (a polgári jogi szankciókról lásd a Ptk. 84. §-át). A77. § (2) bekezdésében meghatározott követelmények megsértéséhez nem fűz a törvény speciális jogkövetkezményeket, de ilyen esetre is állhat az a szabály, amely szerint a tiltott módon beszerzett tény bizonyítékként nem értékelhető, feltéve hogy a beszerzés módja így minősíthető.

5. V. CÍM A BIZONYÍTÉKOK SZABAD ÉRTÉKELÉSÉNEK ELVE [315] 1. A bizonyíték fogalma A bizonyíték az a tény, amelyet a bizonyítási eszközökből megismernek, amely következtetést enged a bűncselekményre vagy más releváns körülményre. (Például a tanú vallomása bizonyítási eszköz – az a tény, hogy valamit látott, és az, amit látott, az a bizonyíték; a lábnyom tárgyi bizonyítási eszköz – az ebből következő tény, hogy NN ott járt stb., a bizonyíték.) Bármely tény, amelyet érzékszervekkel vagy műszerek közbeiktatásával felfogunk, lehet bizonyíték. A tény pedig valamely egyszeri, érzékelhető esemény, jelenség vagy ennek elemei; természeti vagy társadalmi folyamatokról, az ember magatartásából mesterségesen kiragadott, izolált esemény, illetőleg jelenség. A bizonyíték lehet olyan tény, amely közvetlenül a bűncselekményre vonatkozik, a bűncselekményt vagy annak valamelyik mozzanatát őrzi, rögzíti, vagy lehet olyan tény is, amelyből a bűncselekményre vagy valamelyik mozzanatára következtetni lehet. (Például a tanú, aki látta a közlekedési balesetet, közvetlen bizonyítékot szolgáltat; a féknyomok közvetett bizonyítékok.) A bizonyítékok közé nemcsak az elkövetésre vonatkozó, hanem az azt cáfoló negatív tények, valamely állítás, feltételezés, verzió cáfolására szolgáló tények is tartoznak. Klasszikus példájuk az alibibizonyítás, vagyis annak bizonyítása, hogy a terhelt a kritikus időben másutt volt. Itt a negatív tényt, hogy ti. a terhelt nem volt a tett színhelyén, más pozitív tény (másutt volt) bizonyításával igazolják. A negatív tényekre vonatkozó bizonyítékokat mind a védelem (a vád állításának cáfolására), mind a vád (a védelem állításának cáfolására) alkalmazhat. A Be. megkülönbözteti ugyan a bizonyítási eszköz és bizonyíték fogalmát, de előfordul, hogy a „bizonyítékot” néha a bizonyítási eszköz szinonimájaként is használjuk. Még inkább így van ez a köznyelvben, amely a bizonyíték fogalmába beleérti a bizonyítási eszközt, forrást, módszert is. [316] 2. A bizonyítási eszköz, a bizonyíték értéke >78. § (2) A bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. (3) A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. < 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI A szabad bizonyítási rendszer egyik jellemzője, hogy a törvény előre nem állapítja meg sem a bizonyítási eszközök, sem a bizonyítékok értékét. Semelyik bizonyítási eszköz nem előbbre való a másiknál, vagyis nincs köztük rangsor. A törvény azonban a konszenzuális eljárásokban (például a vádemelés elhalasztása, lemondás a tárgyalásról) eljárási feltételként előírja a beismerő vallomást, főként azért, mert e nélkül nem lehet szó az eljárási forma egyetértésen alapuló alkalmazásáról. Ettől függetlenül az ügyész, a bíróság köteles véleményt formálni a beismerés hitelességéről. A törvény a bizonyítékok között sem állapít meg rangsort. Nem mondja ki például, hogy a szakértői véleményben leírt bizonyító tény többet ér, mint amit a tanú érzékelt, látott és amiről vallott. [317] 3. A bizonyítékok szabad értékelése A bizonyítékok szabad értékelésének különösen a bíróságok tevékenységében nagy a jelentősége, de szerepe van az ügyész tevékenységében is. A bíróság a bizonyítékokat az ügydöntő határozatának vagy más nem pervezető határozatának meghozatalával összefüggően értékeli, az ügyész pedig főként a nyomozás megszüntetéséről vagy a vádemelésről szóló döntésével összefüggésben. A bizonyítékok értékelését azonban a nyomozó hatóságtól sem lehet megtagadni azon esetekben, amikor az egyébként az ügyészt megillető jogkörben jár el. A bizonyítékok értékeléséről vallott tudományos felfogás és a törvényi szabályozás szerint is az említett processzuális műveletnek két fázisa különböztethető meg: 1. a bizonyítékok szabad értékelése, 2. a meggyőződés szerint való elbírálás. A bizonyítékok szabad értékelésében sematikusan négy mozzanatot különböztethetünk meg: 1. annak eldöntése, melyik a hitelt érdemlő bizonyítási eszköz (szavahihető-e a tanú, az általa tett vallomás egészben vagy csak egyes részeiben tévedésmentes, a tárgyi bizonyítási eszköz valódi vagy koholt, szenvedett-e időközben valamilyen változást); 2. a hitelt érdemlőnek elfogadott bizonyítási eszközökből mely tények származnak, melyek tekinthetők valónak, igaznak; 3. a valónak elfogadott tények összeillesztése, egyes tényekből más tényekre való következtetés elvégzése, az egész tényállás rekonstruálása; 4. az ellentétes, illetőleg más lehetőségek megvizsgálása, kizárása. Az értékelésnek most leírt menete valóban csak séma, és nem tekinthető sem mozzanataiban, sem azok sorrendjében általánosan követhetőnek. A mozzanatok ugyanis egymást kölcsönösen feltételezik, egymásba átfolynak, egymást fedik, és nem különülnek el élesen. Az 1., 2., illetőleg a 2., 3. egymástól alig választható el, hiszen például a vallomás tartalmától is nagymértékben függhet, hogy szavahihetőnek tartják-e a tanút. A bizonyítást folytató ügyész, bíróság a bizonyítás egész menetében mérlegeli, értékeli a bizonyítási eszközöket és bizonyítékokat, a bizonyítás egész menetében alakul, nő vagy csökken az egyes eszközök és bizonyítékok értéke. Az értékelésbe más mozzanatok is bekapcsolhatók; némely esetben indokolt külön annak a mérlegelése, törvényes volt-e a bizonyítás. [318] 4. Az értékelés – problémamegoldás Az értékelés összetett szellemi tevékenység, amelyben az ember életszemlélete, a pszichikai tulajdonságai, érzelemvilága és egész tudata részt vesz. A bizonyítékok értékelése problémamegoldás, amelynek során több kérdést (problémát) kell eldönteni. Az értékelésben érvényesül a logika, a tudományok szabályai, a gyakorlat által igazolt tapasztalatok. Az értékelésben a hatóságnak, bíróságnak olyan értelemben nincs korlátlan szabadsága, hogy igazodnia kell az említett szabályokhoz. Tevékenysége során támaszkodhat egzakt szabályokra, például az ujjnyom-azonosításnál a biológia törvényeire, a gépjárművek összeütközésénél a mechanikai törvényekre, a halálos méregadag megállapításánál az orvostudományra. Számos esetben azonban nem talál egzakt szabályokat, például amikor verbális bűncselekménynél tanúk ellentétes vallomásai alapján kell döntenie, és ilyenkor hivatkozhat általánosítható tapasztalatokra, arra, mit tart életszerűnek. Ha ez esetekben kétségek maradnak, a bíróság az in dubio... szabály szerint dönt. De jogában áll az ellentétes vallomásokat tevők közül az egyiknek hinni, a másik vallomását pedig elvetni, ám a döntését indokolnia kell. (Megjegyezzük, hogy az egyik magyarázata annak, miért vesznek igénybe több tagból álló tanácsokat a súlyosabb ügyek eldöntésénél, éppen az említett okokban rejlik.) [319] 5. A belső meggyőződés – bizonyosság A meggyőződés (belső meggyőződés) szerint való elbírálás az értékelésre épül. A meggyőződés kialakításának ugyancsak a bíróság döntésében van elsődleges szerepe, s főként arra a kérdésre vonatkozik, bűnös-e, ártatlan-e a vádlott. Ha a bíróság e kérdésekben nem tudott 157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI határozott meggyőződésre jutni, felmentő ítéletet kell hoznia. A meggyőződésnek más döntésekben is jelentősége van: az ügyész vádemelésében, a nyomozó hatóság ama döntésében, hogy a nyomozást nem szünteti meg, és az ügyet vádemelésre az ügyésznek megküldi. [320] A büntetőeljárásban a tényállás megállapításának a valóságnak megfelelően kell történnie. A megállapításnak processzuális értelemben vett bizonyítékokon kell nyugodnia, a megállapított igazságnak egyúttal bizonyosságnak kell lennie. A bizonyosság nem belső, tudati állapot, hanem objektív jellegű kategória. A büntetőeljárásban, különösen az ítéletben a bizonyosságot akkor érik el, ha a bíróság • törvényes és hitelt érdemlő bizonyítási eszközökre alapította megállapításait; • a ténybeli következtetéseket, a logika, a tudományok szabályainak, az igazolt tapasztalatoknak megfelelően alkalmazta; • ha a bizonyítás módszere és az eljárás a törvényeknek megfelelt; • ha a megállapításokkal ellentétes lehetőségeket kizárták. E követelményeknek megfelelő megállapítás jogi értelemben bizonyos, és ezen alapulhat a belső meggyőződés. [321] Ha a bíró, az ügyész az így megállapított tényállás bizonyosságában (igazságá- ban) kétkedés nélkül hisz (az igazságról belsőleg meg van győződve), akkor beszélhetünk belső meggyőződésről. Ez a meggyőződés a döntésre hivatott személy belső tudati állapotának felel meg. Az imént vázolt bizonyosságot a bíró, az ügyész a gondolkodási folyamatának eredményeként szerzi meg, és erre épül belső meggyőződése a megállapításainak helyességéről. A kettő: a bizonyosság és a belső meggyőződés azonban többnyire nem külön-külön alakul ki, ez inkább egységes, sokszor emóciókkal kísért lelkiállapot. A meggyőződés szabad kialakítását garantálja az a törvényi kijelentés, amely szerint a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs előre meghatározott bizonyító ereje. Ez a szabály biztosítja a törvényi kötöttségek nélküli meggyőződés kialakítását, minthogy a törvény nem rangsorolja a bizonyítási eszközökben kifejezett (közvetített) tények bizonyító erejét.

6. VI. CÍM A BIZONYÍTÁSI TILALMAK [322] 1. A bizonyítási tilalmak válfajai A bizonyítási eszközök és eljárások szabad felhasználásáról rendelkező 78. § (1) bekezdése nem állít fel tilalmakat, de a törvény másutt utal a bizonyítás törvényességére, a személyiségi jogok tiszteletére. A törvény ezenfölül megállapít értékelési tilalmat, amiből kiderül, hogy a bizonyítás szabadsága nem korlátlan, mert nem hághat át bizonyos tilalmakat. A törvényben megállapított értékelési tilalom magában foglalja a bizonyítékok törvényellenes megszerzésének a tilalmát. Ezeken felül azonban tekintetbe kell venni, van-e olyan tárgy, amelyről bizonyítás nem folytatható. [323] 2. A bizonyítás tárgyára vonatkozó tilalmak A törvény általános érvényű szabállyal nem határozza meg kifejezetten, melyek azok a tények, amelyekre bizonyítás nem folytatható. A jog, a törvények néhány szabálya és elve azonban e tekintetben eligazítást adhat. Nem lehet bizonyítani azokat a tényeket, illetve állításokat, • amelyek ellentétesek a megdönthetetlen törvényi vélelemmel (például bizonyítani, hogy a gyermekkorú elkövetőnek van büntetőjogi beszámítási képessége; hogy az ittas elkövetőnek a Btk. 25. §-ával ellentétben nincs beszámítási képessége); • amelyek igazolt egzakt tudományos tételekkel vagy elismert emberi tapasztalatokkal ellentétesek. 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI Ha az ügyész, a bíróság a bizonyítás tárgyát illetően semmi ésszerű korlátot nem ismerne, groteszk helyzetet tűrne el például becsületsértési perben, ha a valóság bizonyítása arról folyna, hogy a sértett tényleg boszorkány, hogy a bűvészmutatvány realitás – a kard sebejtés nélkül áthalad a testen –, vagy hogy a csillagjóslás módszerei tudományosan igazolhatók. De nem engedhető bizonyítás arról sem, ami ellentétes némely – alkotmányban és elismert nemzetközi konvenciókban rögzített – emberi jogi alapelvvel, tehát például azzal, amely szerint „Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van” – annál is kevésbé, minthogy az ilyen tételek közismert (köztudomású) tényekként kezelhetők. Az ilyen kérdések elbírálásánál azonban az eljáró ügyésznek különösen a bíróságnak nagy körültekintéssel kell eljárnia. Ha a tilalmakkal a bíróság bőkezűen bánna, kialakulhat egy olyan taburendszer, amely a történeti vagy más tudományos vizsgálatoknak útját állná. A bíróság maga nem hivatott arra, hogy tudományos kérdéseket döntsön el; de ha például rágalmazási vagy hasonló ügyben az a lényeges, hogy a sértett „áltudományt” művele, akkor a bíróságnak alapos bizonyítást kell erről lefolytatnia, és arról dönteni, áltudomány-e, amit a sértett művelt. A bizonyítási tabuk felállítása azért is kényes ügy, mert nemcsak a tudományos kutatás, hanem a véleménynyilvánítás szabadságát is sértheti. A bizonyítás tárgyára vonatkozó tilalomról, mint említettük, a Be. nem tartalmaz kifejezett általános érvényű rendelkezést, vagyis olyan tilalommal, amely szerint nem folytatható bizonyítás a tudományos vagy köznapi ismeretekkel ellentétes, állítólagos tények igazolására, a Be.-ben nem találkozunk. A tilalom jogi alapja következtetéssel mutatható ki, abból kiindulva, hogy a bizonyítás tárgya valamely tény, realitás lehet. Amit pedig a tudomány vagy az elismert, elfogadott emberi tapasztalatok ténynek nem ismernek el, annak valóságáról, létéről a büntetőeljárás keretében nem is folyhat bizonyítás. Ugyanakkor a bizonyítás megengedéséről vagy megtiltásáról a döntés végül is a pervezető bíró kezében van. A Be. néhány szabálya a tárgyra vonatkozó burkolt, korlátozott tilalmat is tartalmaz: a védő például nem hallgatható ki arról, amit a terhelt vele közölt, az államtitok tudója a titokról, míg nem kapott felmentést. E tárgyak védelme azonban nem korlátlan, mert a terhelt elmondhatja, mit közölt a védővel, a titoktartási kötelesség pedig feloldható. [324] 3. A bizonyítási eszközre, eljárásra vonatkozó tilalmak A Be. felsorolja a bizonyítás eszközeit és eljárásokat, és ezeknek a szabad felhasználását engedi [78. § (1) bek.]; ennek folytán úgy tűnik, minden más bizonyítási eszköz vagy eljárás alkalmazása tilos volna. Feltételezzük azonban, hogy a törvény minden elképzelhető és lehetséges bizonyítási eszközt és szükséges bizonyítási eljárást felsorol, ezért a „tilos” ebben az összefüggésben értelmetlen kategória. A törvény azonban felállít egyes bizonyítási eszközökhöz kapcsolódó speciális tilalmakat. Idetartoznak például a tanúzás akadályai, az iratok lefoglalásának tilalma. Ezek lehetnek abszolút tilalmak (a védő kihallgatásának tilalma, a védői iratok lefoglalásának tilalma), vagy relatív tilalmak, amelyek feloldhatók, például vallomás megtagadására jogosult tanú az ő egyetértésével kihallgatható. A bizonyítási eszköz igénybevételének módjára vonatkoznak azok a speciális tilalmak is, amelyek egyes kérdések feltételét vagy módját tiltják. A 180. § szerint a nyomozás során nem tehető fel a gyanúsítottnak a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, vagy a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés; a hasonló kérdésekre adandó választ a tárgyaláson a tanács elnöke megtilthatja [290. § (3) bek.]. Az itt fölsorolt tilalmak megszegése nem teszi az egész vallomást semmissé, hanem csak a tilalommal érintett részét. A poligráf alkalmazását mint bizonyítási eljárást a Be. nem tiltja, de egyedül a nyomozásban, a terhelt kihallgatásánál, az ő beleegyezésével, szaktanácsadó igénybevételével alkalmazható (180., 182. §). Más eljárásban vagy módon való felhasználása eszerint tilos. [325] 4. A bizonyíték megszerzésére, illetve értékelésére vonatkozó tilalmak; a tiltott módszerek A bizonyíték megszerzésének módszeréről legáltalánosabban megfogalmazott tilalmakat az a törvényi rendelkezés tartalmazza, amely szerint a bizonyítási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, a személyiségi jogokat tiszteletben kell tartani [77. § (2) bek.], vagyis tilos azok sérelmével járó bizonyítás. E tilalom határaira, illetőleg érvényességi területére már korábban rámutattunk a bizonyítás törvényességével összefüggésben.


XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI A bizonyítás, a bizonyíték megszerzésének módszerét illető ugyancsak általános tilalom olvasható ki, illetőleg arra lehet következtetni a 78. § (4) bekezdésének rendelkezéseiből: >Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközbőlszármazó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. < Tilos tehát a bizonyítási eszköz, a bizonyítékszerzés • bűncselekmény útján, • más tiltott módon, • a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával. [326] A bűncselekmény útján szerzett bizonyítási eszköz egyértelmű, aligha félreérthető törvényi kijelentés. A számításba jöhető bűncselekmények gyakorlatilag főként a hivatali visszaélés, a bántalmazás, a kényszervallatás, jogellenes fogva tartás, vesztegetés. A Be. nem szól arról, vajon követelmény-e, hogy a bűncselekmény tényét külön folytatott büntetőeljárásban állapítsák meg, vagy megengedhető-e, hogy a bizonyítékokat értékelő bíróság külön eljárás nélkül maga jusson arra a következtetésre, hogy a bizonyítási eszközt bűncselekmény útján szerezték meg. Ha tehát például a vádlott a tárgyaláson arra hivatkozik: a nyomozás során a beismerést fizikai kényszer hatására tette, megengedett, hogy a tárgyaló bíróság maga folytasson bizonyítást a nyomozási kihallgatás körülményeiről, és ezt illetően megállapítson tényeket, tényállást a bizonyítékok szabad értékelésének őt megillető jogánál fogva. A tárgyaló bíróságnak azonban van joga arra is, hogy az eljárást felfüggessze, amaz előzetes kérdésnek a külön büntetőeljárásban való tisztázására, történt-e kényszervallatás vagy más bűncselekmény (307. §). Összehasonlítás végett megemlítjük, hogy perújításnak amiatt, hogy a nyomozó hatóság tagja, az ügyész vagy a bíró a kötelességét büntetőtörvénybe ütköző módon megszegte, csak akkor van helye, ha bűncselekmény elkövetését jogerős bírósági ítéletben megállapították [392. § (2) bek.]. [327] A bizonyítási eszközök megszerzésének más tiltott módjait a Be. nem sorolja fel és nem határozza meg, de egyéb rendelkezései alapján idetartozónak tekinthetjük elsősorban az egyes bizonyítási eszközökhöz kapcsolódó külön (speciális) tilalmakat. A törvény külön ki is mondja, hogy a tanúzási akadály ellenére kihallgatott tanú vallomását bizonyítási eszközként nem lehet figyelembe venni (84. §). A lefoglalás tilalma ellenére történő lefoglalás szintén tiltott módnak számít, emiatt a lefoglalt iratok, dolgok, illetőleg az azokban foglalt tények bizonyítási eszköznek, illetőleg bizonyítéknak nem tekinthetők. A szabálytalan módon történő felismerésre bemutatás szintén értéktelen bizonyítékot eredményez. A bizonyítás tiltott módjának körébe tartoznak az olyan eljárások, amelyek a kihallgatott személy tudatának befolyásolásával, az önkontroll kikapcsolásával, a tudattól megfosztással járnak, mint amilyen a hipnózis, kábítószerek adagolása, a természetes alvás folyamatos akadályozása. Tiltott módszernek tekintendő a fizikai állóképesség megtörése, a megfélemlítést eredményező kényszer, fenyegetés akár csak például a hozzátartozók gyötrésének, letartóztatásának kilátásba helyezésével a vallomás kicsikarása vagy a tárgyi bizonyítás eszköz átadásának érdekében. A tiltott módszerek közé tartozik az ember megalázása beismerő vagy a kívánt vallomás elérésére. A titkosan végzett hatósági adatgyűjtés, ha az nem a Be.-ben vagy más törvényben meghatározott módon és feltételekkel történik, ugyancsak a bizonyítási eszközszerzés tiltott szférájába esik. Nem tarthatjuk azonban kizártnak, hogy az arról szóló tanúvallomást a bíróság az értékelési körébe vonja. A magánszemély által titokban készített hang- vagy képfelvétel a büntetőeljáráson kívül eső cselekménynek számít, de ha azt a bíróság elé terjesztik, a bíróság tárgyi bizonyítási eszközként értékelheti, és a hitelessége és értéke felől dönthet. [328] A résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozása (mint a bizonyítási eszköz megszerzésének tiltott módja) a Be.-ben új fogalomként jelenik meg. (Az 1973. évi Be. 261. §-a a fellebbviteli eljárásban relatív hatályon kívül helyezési okok között számon tartja a törvényes jogok gyakorlásának korlátozását „lényeges” jelző nélkül, ami akkor veendő figyelembe, ha az az ítéletet lényegesen befolyásolta.) Az 1998. évi Be. szabálya szerint olyan konstrukcióról van szó, amelyben a jogok lényeges korlátozásával szerzett bizonyítási eszközökből származó


XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI bizonyíték feltétlenül semmis (nem értékelhető), attól függetlenül, hogy jelentős vagy kis jelentőségű körülményre vonatkozik-e és az ítéletre lehet-e befolyása. A résztvevőkön a Be. V. fejezetében felsorolt személyeket kell érteni, tehát a terheltet, a védőt, a sértettet, a magánvádlót, pótmagánvádlót, magánfelet, az egyéb érdekeltet, a képviselőiket, a bírósági tárgyaláson pedig az ügyészt is mint a vád képviselőjét. Azok az eljárási jogaik, amelyek – mint a lényeges korlátozás tárgyai – számításba jöhetnek: a bizonyításhoz, a bizonyítási eszközök megszerzéséhez kapcsolódó garanciális természetű jogok, például a védővel való érintkezés, a jelenlét, a kérdezés joga. Ha a vallomás vagy az okirat, a tárgyi bizonyítási eszköz megszerzését épp az tette lehetővé, hogy például a védőt távol tartották az eljárási cselekménytől, és a terhelt érdekében nem léphetett fel, az így szerzett bizonyíték nem lesz értékelhető. A „más tiltott módon” történő bizonyítási eszköz megszerzése gyakorlatilag mindig a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával jár, emiatt együtt vizsgálandó a tényleges megtörténtük.

7. VII. CÍM A KÖZVETETT BIZONYÍTÁS. A BIZONYÍTÁS NÉHÁNY MÓDSZERTANI PROBLÉMÁJA [329] A bizonyítás – mint gyakorlati tevékenység – a büntetőeljárás legdinamikusabban fejlődő része, s a fejlődés hat a jogi formákra, a jogi szabályozásra is. A bizonyításban alkalmaznak új tudományos módszereket, eszközöket; a múlt századokban hagyományosan még csak az orvostudományt vették igénybe, de mára más tudományok: a kémia, fizika stb., újabban a számítástechnika, az információelmélet, a matematika is alkalmazásra kerül. A tudományos módszerek által szolgáltatott bizonyítékok többnyire az ún. közvetett bizonyítékok körébe tartoznak. [330] A közvetett bizonyíték – ellentétben a közvetlennel – nem a bizonyítandó, hanem olyan más tény(ek)re vonatkozik, amely(ek)ből következtetni lehet a bizonyítandó tény(ek)re. A közvetett bizonyítékok, illetve bizonyítás irányulhat a főtény közvetett (következtetést is igénybe vevő) megállapítására, az elkövetésre, az elkövető személyére; vagy csak egyes mozzanatokra, például az elkövetés idejére vagy helyére. A szándékosság és más tudati tények bizonyítása mindig közvetett bizonyítás útján történik. A közvetett bizonyíték és bizonyítás történetileg ismert fogalmak és módszerek. A feudális jogban a legális (törvényes, formális, kötött) bizonyítási rendszerben a törvény előre rögzítette a bizonyítékok értékét (például a terhelt beismerése, két tanú egybehangzó vallomása teljes értékű bizonyíték). Az ún. gyanúokok (indíciumok) értékét a törvény ugyancsak meghatározta, és így lettek fél-, egynegyed, egynyolcad értékű bizonyítékok, amelyeket gyakran csak a sejtésekből, feltételezésekből, híresztelésekből szereztek (például a sértett és a terhelt között levő ellenséges viszony; az, hogy a terheltet a cselekmény elkövetése után a helyszín közelében látták; a kétesnek tartott életmód stb. gyanúokokként szolgálhattak). A közvetett bizonyítással és bizonyítékkal ma is élnek, és jelentőségük a természettudományi és műszaki tudományok módszerei alkalmazása következtében egyre nő. A törvény azonban nem határozza meg a közvetett bizonyítás módszereit és a bizonyítékok értékét; az eljáró hatóságok, a bíróság feladata, hogy a bizonyítékoknak a tudomány, a logika módszereinek alkalmazásán alapuló értékelésével hibátlan következtetéssel alakítsa ki ésszerű meggyőződését. A közvetett bizonyítékokra, illetve a bizonyításra vonatkozó néhány szabály körülírható, anélkül azonban, hogy merev szabályként kívánnánk kezelni: a. közvetett bizonyítékok egymástól függetlenül, elszigetelten jelennek meg (betöréses lopásnál például a gyanúsított ujjnyoma a helyszínen, őt a helyszín közelében látták, az ellopott dolgokat a lakásán látták); b. nagyon csekély volt annak a valószínűsége, hogy rendes (a bűncselekménytől független) körülmények között a bizonyítékul szolgáló tények, események előfordulhatnak (valószínűtlen volt, hogy a terhelt ujjnyoma a helyszínen előfordulhasson, minthogy ő az elkövetés helyén idegen, hogy ő a helyszín közelében, környékén járjon);


XI. FEJEZET – A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI c. az, hogy a csekély valószínűség ellenére mégis ténylegesen megjelentek, a bűncselekmény elkövetésével való kapcsolatukat nagymértékben valószínűsíti, és együttes előfordulásukat éppen a bűncselekménnyel való összefüggésük magyarázza; d. a közvetett bizonyítékok az általuk bizonyított (belőlük következtetett) ténnyel ellentétes más lehetőségeket (verziókat) kizárják vagy cáfolják (például az alibit vagy azt, hogy más személy lehetne az elkövető), és e. nincsenek olyan tények, amelyek cáfolnák vagy kétségessé tennék a közvetett bizonyítékokra alapított következtetést. A közvetett bizonyítékok jelentőségét a kriminalisztikai módszerek, eszközök fejlődése növeli. Ismeretlen elkövetők felderítéséhez (segítségnyújtás elmulasztása, élet elleni bűncselekmények nyomozása során) többnyire közvetett bizonyítékok (a reflektor üvegszilánkjai, féknyomok, festéknyomok) vezetnek. A bizonyítás elméletében kísérletet tesznek a közvetett bizonyítékok valószínűségi értékének számszerű kifejezésére (kvantifikálására). Néhány esetben, mint például vércsoport- vagy írásazonosítás eredményre vezethet, de egyelőre eredménytelen az egész bizonyítási folyamat számszerűsítésének minden kísérlete.


12. fejezet - XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK 1. I. CÍM A TANÚVALLOMÁS [332] 1. A tanúvallomás jelentősége A tanú vallomása bizonyítási eszköz, amelynek a jelentősége a büntetőeljárásban napjainkban is kiemelkedő. Annak ellenére, hogy a bizonyításba bevonult új technikai és tudományos módszerek folytán az értékelhető tárgyi bizonyítási eszközök, szakértői vélemények köre nagymértékben kitágult, a tanúvallomás a bűnügyekben mással rendszerint nem pótolható és nem nélkülözhető. Ilyen tipikus helyzettel találkozunk például minden ügyben, amelynek van individuális sértettje, aki tanúként be tud számolni az őt ért támadásról, sérelméről, a káráról. Az elkövető és olykor a sértett személyazonosítása az intellektuális bűncselekmények (például vesztegetés, okirat-hamisítás, csalás), a verbális bűncselekmények (rágalmazás, izgatás stb.) bizonyítása során rendszerint ugyancsak tanúk közreműködését igényli. Habár elképzelhető tanú nélküli büntetőeljárás, amikor is a bizonyítás például csak a terhelt beismeréséből, tárgyi bizonyítási eszközből, szakértői véleményből áll, de az ilyen eljárás nagyon ritka. Az események szóbeli felelevenítése nélkül nincs büntetőeljárás, és arra a terhelt vallomása, a szakértő véleménye, az okiratok mellett a tanúk vallomásai hivatottak. A tanúvallomásokban a személyeket megnevezik, a dolgokat elnevezésük szerint említik, és a bűncselekmények eseményeit krónikaszerűen felidézik. A történés, ami a bizonyítás tárgya volt, így válik teljessé és érthetővé, mint ahogyan a régmúlt történelmi eseményeknek a felidézése, rekonstruálása is a szóbeli, írott emlékek alapján történik. A tanúvallomás intézménye nemritkán szembesül az elméleti megfontolások vagy gyakorlati tapasztalatok által táplált bizalmatlansággal. Rámutatnak arra, hogy a tanú különböző szubjektív és objektív okok miatt téved, szándékosan vagy véletlenül hamisan vall, és emiatt lehetőleg mellőzni kell és pótolni objektívebbnek tartott bizonyítási eszközökkel, vagy legalábbis alávetni emezek kontrolljának. Annak ellenére, hogy a tanúvallomások nemritkán aggályosak, a büntetőeljárásból nem zárhatók ki, egyfelől azért, mert más bizonyítási eszköz nem mindig áll rendelkezésre, másfelől, mert az események gyakran csak általuk rekonstruálhatók és szólaltathatók meg. A tanúvallomás hitelességének az ellenőrzése azonban szükséges, ami mások vallomásával, a tárgyi bizonyítási eszközökkel, szakértői véleménnyel, okirattal, esetleg közismert tényekkel történő egybevetéssel valósítható meg. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy más bizonyítási eszközök sem csalhatatlanok, a tárgyi bizonyítási eszköz lehet hamis, hamisított, a megszólalta- tója – a szakértő – tévedhet, vagyis ezeknek a hitelessége is vizsgálandó.) 2. A tanúzási képesség Összhangban azzal az alkotmányos elvvel, amely szerint mindenki jogképes, a Be. senkit sem zár ki származása, vallása, neme, foglalkozása vagy más ok miatt a tanúvallomás tételének általános jogosultságából. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert a XIX. századig érvényben voltak ilyen korlátozások; például kétségesnek tartották a nem nemesek vallomását a nemesek ellen, a nem keresztényekét a keresztények ellen. A hatályos törvények azonban mentesítik a tanúvallomás kötelezettsége alól azokat, akikre nézve tanúzási akadály állapítható meg. Az akadályok nem általános érvényűek, és nem állnak összefüggésben a tanúzási képességgel, hanem mindig meghatározott ügyekben, illetőleg viszonyokban érvényesek, például a védő nem hallgatható ki abban az ügyben, amelyben véd, a szülő beleegyezése nélkül a vádlott gyermeke ügyében. [334] 3. A tanúzási képességet befolyásoló tényezők; szubjektív és objektív adottságok Van azonban a törvény szerint olyan tanúzási akadály, amely mintha a tanúzási képességet vonná kétségbe, nevezetesen a törvény szerint nem hallgatható ki tanúként, akitől a testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás [81. § (1) c) pont]. De ez az akadály sem vonja kétségbe a kihallgatandó személy általános, minden


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK esetre kiterjedő képességét, hanem az csak bizonyos viszonyokban érvényes, például a vak nem hallgatható ki, arról, hogy mit látott, az elmebeteg arról, amit észlelni vagy felfogni nem volt képes. A szellemi fogyatékosság azonban szélsőséges esetben kizárhatja a tanúzási képességet. A szellemi fogyatékosság kifejezést a törvény nem alkalmazza, hanem csak a szellemi állapotra utal, ami a tanúzás akadálya lehet. A tanúzást akadályozó szellemi állapot nagyrészt egybeeshet a büntetőjogi beszámítási képességet kizáró okokkal. Az egybeesés azonban mégsem teljes, a beszámítási képesség nem zárja ki feltétlenül a tanúskodási képességet. Például a gyengeelméjűség, amely a büntetőjogi felelősséget kizárja, nem jelenti szükségképpen az észlelési képesség, illetve az észleletek közlésére való képesség hiányát is. Ha például a nemi erőszak sértettje gyengeelméjű, az eseményről tanúként a szellemi képességeinek a figyelembevételével kihallgatható. Az ügyész, a bíróság feladata a szellemi állapot tanúskodási képességet kizáró mértékének a megállapítása, de a megalapozott döntés érdekében szakértőt, pszichológust, pszichiátert vesz igénybe. A szellemi képességeknek a korral adekvát fejletlensége a gyermek tanúskodásiképességét kizárhatja. A 86. § (1) bekezdése szerint: >A tizennegyedik életévét megnem haladott személyt csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásátólvárható bizonyíték mással nem pótolható.< A gyermektanú kihallgatásánál különös tapintatot kell tanúsítani, és gondot kell fordítani a korának megfelelő, a pszichológiai és pedagógiai tényezőket figyelembe vevő kihallgatási módszerekre. A gyermektanú vallomásának értékelésénél a szellemi fejlettségét, észlelési, általánosító képességét, a befolyásoltságát külön kell mérlegelni. A tanúzási képességet befolyásoló testi, fogyatékos állapot, mint a hallási, a látási, más érzékelési képesség hiánya, csak annyiban zárja ki a tanúskodási képességet, amennyiben az érzékelést, észlelést kizárta. A tanúskodási képességről az eljáró nyomozó hatóság, ügyész, bíróság alkot [336] véleményt. A törvény azonban lehetővé teszi [106. § (4) bek.] a tanú megvizsgálását szakértő által, tehát pszichológus, pszichiáter által is. A tanú szakértői vizsgálata kiterjedhet szélesebb körre is: értékelési, észlelési, emlékező, reproduktív képességére, morális tulajdonságaira, mint az igazmondás, a konfabulálás stb. A szakértők véleményére támaszkodva dönthet az ügyész, a bíróság a tanúskodási képességről, a szavahihetőségről, de a bizonyítási eszközök értékelése mégis az igazságszolgáltatás szerveinek a feladata marad. [337] A tanúzási képességet befolyásolják a tanú szubjektív, személyes adottságai és az objektív körülmények is. A szubjektív adottságok között szerepet játszik a tanú érzékelési, észlelési képessége, a rendelkezésére álló fogalmi készlet, amely alá besorolja az észleleteit; a kifejező, kommunikációs képessége, a szakmai ismeretei, amelyek őt esetleg szakértő tanúvá teszik. Esetenként nagy befolyással lehetnek az érzelmek, amelyekkel az eseményeket követte, az érintett személyekhez való érzelmi vagy más viszonya, általuk való befolyásolhatósága, az emlékezőtehetsége. A személyes adottságok között néha az életkor (gyermekkor, aggkor), a szellemi vagy fizikai állapot is jelentőségre tehet szert. A tanúkat a szubjektív adottságaik alapján típusokba lehet sorolni: a tanú lehet például közlékeny vagy szófukar, olyan, aki élvezi a szereplést, a nyilvánosságot vagy aki gátlásos. Lehet tudálékos, határozott vagy bizonytalan, hezitáló; fölényes vagy szerény. Az ilyen adottságok a kihallgatás során előbukkanhatnak, és befolyásolhatják a kihallgatás módszerének kialakítását. [338] Az objektív körülmények közé sorolhatjuk azt a szituációt, amelyben valakiből tanú lesz, és amire rendszerint a váratlanság a jellemző. A tanú, ritka kivételektől eltekintve, ugyanis nem számol azzal, hogy olyan eseményeket lát, hall, amelyekről majd vallomást kell tennie, és emiatt gyakran nem is arra figyelt, ami az ügyben lényeges lesz. Objektív tényező az az idő, amely az esemény és a vallomástétel között eltelik, és amely a felejtést gyorsíthatja, de az emlékeket a lényegtelentől meg is tisztíthatja. Objektív tényező a másoktól, akár a sajtóból a tanúhoz eljutó, az ügyre vonatkozó információk, amelyek az emlékezetét befolyásolhatják, sőt módosíthatják is, de idesorolhatjuk a környezetből hozzá érkező más impulzusokat is, például a fenyegetéseket, a megfélemlítést, vagy fordítva, a vesztegetést vagy ennek kísérletét, a kecsegtető ígéreteket. Nem utolsósorban mint objektív


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK ténynek van jelentősége annak, milyen körülmények között, milyen jogi szituációkban folyik a kihallgatás, ami mint köztudott más a nyomozásban és más a tárgyaláson. [339] 4. A tanú meghatározása Tanú az, aki valamilyen történést, eseményt vagy annak egyes mozzanatait látott, hallott, vagy más módon, vagy más érzékszervével (szaglás, tapintás, hőérzékelés) érzékelt, észlelt. A büntetőeljárásban tanú az lesz, akit e minőségben idéznek vagy/és kihallgatnak. Előfordulhat, hogy valaki látta a bűncselekmény elkövetését, annál jelen volt, de eljárásjogi értelemben nem lesz tanú, mert ilyen minőségben nem vonják be az eljárásba. Ennek a fordítottja is előfordulhat, hogy valaki eljárásjogi értelemben tanúként szerepel, őt tanúként kihallgatják, de nem tud az ügyről semmit, és a vallomása nem tartalmaz bizonyítékot. A Be. 79. § (1) bekezdése óvatosan fogalmaz, és nem a tanú meghatározását adja, hanem a kihallgatásának egyik lényeges feltételét állapítja meg. >Tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet.< [79. § (1) bek.] A törvény nem szól arról, mily módon szerezhetett a kihallgatandó tudomást a bizonyítandó tényről. Ezzel a törvény megengedi tulajdonképpen, hogy ne csak a közvetlenül tudomást szerző, hanem a közvetett, származékos módon tudomást szerző is tanú lehessen, tehát például aki a szemtanútól hallott az eseményről. De – és ez lényeges – ez a tanú csak azt tanúsítja, amit ő hallott a szemtanútól, és nem ő az eseménynek a tanúja. Az ilyen közvetett vagy származékos ismeretekkel rendelkező tanú kihallgatásának a jelentősége abban van, hogy megerősítheti a közvetlen bizonyítékok hitelességét, vagy néha hézagpótló lehet. [340] 5. A tanú feladata A tanúnak nem feladata az eseménnyel kapcsolatos véleményközlés. A tanú érzékelése, észlelései alapján fogalmak, logikai ítéletek segítségével leírja az eseményt; távolabbi, általánosító következtetések megfogalmazása nem tartozik feladatai közé, ezért többnyire helytelen a kérdésfeltevés, ha a kihallgatás során a tanú véleményét kérik, például arról, milyen a terhelt közlekedési morálja. Nehéz elkerülni és megakadályozni, hogy a tanú ne közölje saját következtetéseit. Amit ugyanis észlelt, látott, azt általános fogalmak és (logikai) ítéletek által fejezi ki. Ha például csak annyit mond, hogy a „vádlott egy fa alatt várakozott”, már ebben is van következtetés (mi a „fa”, mi a „várakozás”?). Minél bonyolultabb eseményekről ad számot a tanú, annál több a vallomásában az észleleteire alapított következtetés. Ha a tanú a vallomásában a következtetéseit közli, tisztázni kell, hogy ezeket milyen tényekre alapítja. Számolni kell azzal is, hogy a tanúk ismeretszintje, képzettségük jellege különböző, és ezért különbözőképpen észlelik és értelmezik ugyanazt az eseményt. Például más elemeket ragad meg és emel ki a közlekedési balesetből az autóbusz-vezető, különösképpen, ha azt az általa jól ismert helyen látta, mint a véletlenül odavetődött, a helyszínen ismeretlen és a gépjárművezetésben járatlan járókelő. Lehetnek tehát az eseménynek olyan tanúi, akik egyben a vizsgált tárgykörnek a szakemberei is. Ezek az ún. szakértő-tanúk. Ha például az orvosi műtétnél műhiba történt, a hibát helyrehozó második műtétet végző sebész tanúja lesz annak, amit észlelt, talált a betegnél. Egyfelől már észlelni is csak szakismeretei alapján tud, másfelől szükségszerűen következtetéseken alapuló megállapításokat is tesz. A szakértő-tanú jogi helyzete a tanúéval azonos, vallomását, a benne foglalt bizonyítékokat meggyőződése szerint az ügyész, a bíróság értékeli, a szakmai következtetéseit szükség esetén szakértővel ellenőrizteti. [341] 6. A tanú jogállása A tanú pótolhatatlan, az ő észleléseiről más nem nyilatkozhat; a tanú jogállása különbözik másétól, azért a tanú funkciója az eljárásban kizár más funkciókat. A tanúzási funkció éppen pótolhatatlansága miatt prioritást élvez más szerepkörökkel szemben. Ha a között kell választani például, hogy valaki tanú legyen-e vagy bíró az ügyben, az előbbit kell választani. Aki az ügyben tanúként szerepel, az nem lehet bíró, ügyész, nyomozó, szakértő. Egyedül a sértett az, aki akkor is, ha magánvádlóként vagy magánfélként fellép, tanúként is szerepelhet. A terhelt sem szerepelhet az ellene folytatott eljárásban tanúként, sem a saját, sem terhelttársai ügyében. Más eljárásban azonban a tettestársak, más elkövetők ellen folytatott eljárásban a volt terhelt kihallgatható tanúként, függetlenül attól, hogy jogerősen befejeződött-e az ellene folytatott eljárás. De itt megilleti őt a tanúvallomás megtagadásának joga is (önmagát bűncselekmény elkövetésével nem kell vádolnia, függetlenül az elítélésétől).


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK [342] 7. A tanú jogai és kötelességei >79. § (2) Akit tanúként megidéztek, ha e törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni.< A 67. § (5) bekezdése szerint az idézésben a tanú arra is felhívható, hogy az ügyre vonatkozó iratain kívül a bizonyításnál felhasználható feljegyzéseit vagy egyéb tárgyait hozza magával. A törvényben megjelölt e kötelességen felül (a megjelenés, a vallomástétel, a bizonyítási eszközök bemutatása) kötelessége a tanúnak az igazmondás is. A tanú jogai között szerepel az, hogy igénye van külön jogszabályban megállapított mértékben a megjelenésével felmerült költségek megtérítésére. Erre a tanút kihallgatásának befejezésekor figyelmeztetni kell. [79. § (3) bek.] A tanú kötelezettségeinek teljesítésére kényszeríthető, illetőleg szankciókkal sújtható; ha a tanú szabályszerű idézésre nem jelent meg, elővezetése rendelhető el vagy rendbírsággal sújtható (69. §). Ha a tanú a vallomástételt, illetve az eljárási cselekménynél való közreműködést a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költségek megfizetésére kötelezhető. Ha a tanú a mentességére hivatkozással tagadja meg a vallomástételt, az ennek helyt nem adó határozat elleni jogorvoslatnak halasztó hatálya van (93., 94. §). [343] 8. A tanúsegítő ügyvéd A Be. új intézményként vezette be a tanúsegítő intézményét. A tanúnak jogában áll meghatalmazni ügyvédet abból a célból, hogy a kihallgatásánál jelen legyen, és a jogairól őt felvilágosítsa. A tanú kihallgatásánál jelen lehet az érdekében eljáró ügyvéd, aki a tanúnak felvilágosítást adhat a jogairól, de más tevékenységet nem végezhet, és a vallomást nem befolyásolhatja. A kihallgatást követően az arról készült jegyzőkönyvet megtekintheti, és észrevételeit írásban vagy szóban előterjesztheti. A tanút az idézésben erről tájékoztatni kell [80. §, 85. § (4) bek.]. A tanúsegítő közreműködése kötelező a 86. § (2) bekezdésében meghatározott esetben, amikor is e minőségben a tanú törvényes képviselője vagy a kihallgatandó által megnevezett hozzátartozó lép fel. E törvényi rendelkezés értelmében, aki szellemi vagy egyéb állapota miatt korlátozottan képes megítélni a tanúvallomás megtagadásának jelentőségét, tanúként csak akkor hallgatható ki, ha vallomást kíván tenni, és a törvényes képviselője vagy a tanúként kihallgatandó által megjelölt hozzátartozó hozzájárul. A törvényes képviselő vagy a kihallgatandó által megjelölt hozzátartozó a tanú érdekében ügyvédet hatalmazhat meg. A tanúsegítő ügyvéd eljárási jogosultságai viszonylag szűkre szabottak. A jogi segítség főként abból áll, hogy felvilágosítja a tanút, egészben megtagadhatja-e a vallomást vagy egyes kérdésekre a választ, továbbá hogy a jegyzőkönyvre észrevételeket tehet. Túl ezen a segítsége: a jelenléte, amivel a tanúnak lelki támaszt nyújthat. A Be. ezenfölül intézményesítette a tanúvédelmet. [344] 9. A tanúvallomás tételének akadályai A vallomástétel akadályai természetük szerint és jogpolitikai szempontból eltérőek. A vallomástétel akadálya lehet: • a tanúskodási képesség hiánya (testi, szellemi állapot); • a bizonyítandó tény természete (államtitok, szolgálati titok, hivatási vagy védői titok); • személyes érdekeltségi viszony (hozzátartozói kapcsolat). A vallomástétel akadályai lehetnek elháríthatók (felmentés a titoktartási kötelezettség alól) vagy elháríthatatlanok (a tanúskodási képesség hiánya, a védői, a gyónási titok). A törvény az akadályokat két csoportja osztja aszerint, hogy vannak személyek: a. akiket nem lehet tanúként kihallgatni, b. akik megtagadhatják a tanúvallomást. Az első esetben az akadály a kihallgatandó személy akaratától független, a másik esetben az akadály az ő nyilatkozatától függ.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK [345] 10.

Az abszolút akadályok >81. § (1) Nem hallgatható ki tanúként

a. a lelkész, illetőleg az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn, b. a védő arról, amiről mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségében közölt, c. akitől a testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás. 1. Államtitoknak vagy szolgálati titoknak minősülő tényről nem hallgatható kötelezettség alól nem kapott felmentést.

ki tanúként az, aki a titoktartási

2. A (2) bekezdésben meghatározott esetben az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvényben meghatározott minősítő az ügyész, illetőleg a bíróság megkeresésére dönt a felmentés megadásáról vagy a titoktartási kötelezettség fenntartásáról. A felmentésre irányuló megkeresésben azonosításra alkalmas módon meg kell jelölni azokat a kérdéseket, amelyekre a felmentést kérik. < A Be. újra intézményesítette a lelkészt és más egyházi személyeket megillető védelemként a tanúvallomás tételének elháríthatatlan akadályát. Az 1896. évi Bp. ugyan ilyen akadályt ismert, de az 1951. évi Bp. azt eltörölte; a lelkész a hivatásának gyakorlása során a tudomására jutott titkot az 1951. évi Bp. után is megőrizhette, mert jogában állt a tanúvallomást megtagadni. Az 1998. évi Be. figyelembe veszi és honorálja azt a tényt, hogy a lelkészre vagy más egyházi személyekre bízott titok megtartása, akár gyónás által, akár más egyházi tevékenység során jutott a tudomására, meg nem szeghető hivatási parancs. Emiatt a Be. értelmében e körben kihallgatására sem kerülhet sor, és kérdés sem tehető fel. Odáig tehát a törvény szerint az eljárás el sem juthat, hogy a lelkésznek a tanúvallomást meg kellene tagadnia. A védő azért nem hallgatható ki tanúként, még a védő vagy a vádlott indítványára sem, mert köti őt a titoktartási kötelezettség. A védelem funkciójának ellátása szükségessé teszi, hogy a vádlott bizalommal viseltessék védője iránt, és ennek egyik biztosítéka a védő titoktartási kötelezettsége, amelynél fogva a védő a terhelt által vele közölteket bizonyítékként nem szolgáltathatja ki. A védő akkor sem hallgatható ki tanúként, ha megbízatása megszűnt, és nem hallgatható ki más eljárásban sem, akár polgári, akár büntetőügyben, akár a volt védence, akár más ellen folyik is az eljárás. A védő arról sem hallgatható ki, hogy ő mit mondott a vádlottnak, vagyis a köztük folytatott párbeszéd egyik feléről sem hallgathatók ki. Az államtitok, illetőleg a szolgálati titok megtartására vonatkozó tilalom csak azokra a tényekre vonatkozik, amelyek titkos jellegűek, más tekintetben a tanú számára nem biztosítanak mentességet. A mentesség, amely egyébként feloldható, attól függetlenül fennáll, hogy a szolgálati viszony, megbízatás, amelyből a titoktartási kötelezettség származott, megmaradt vagy megszűnt-e már. [346] 11.

A tanúvallomás megtagadása – az elhárítható akadályok >82. § (1) A tanúvallomást megtagadhatja

a. a terhelt hozzátartozója, b. az, aki a (4) bekezdés esetét kivéve magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben, akkor is, ha a tanúvallomást az a) pont alapján nem tagadta meg, c. – a 81. § (2) bekezdésében foglalt titoktartási kötelezettség esetét ide nem értve – az, aki a foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelezettségét megsértené, kivéve, ha ez alól a külön jogszabály szerint jogosult felmentette, vagy külön jogszabály szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megkeresésére a titoktartási kötelezettség alá eső adat továbbítása a felmentésre jogosult számára kötelező. 1. A tanút a kihallgatása elején a mentességi okokról tájékoztatni és a jogaira figyelmeztetni kell. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. 2. A megtagadás jogosságáról az eljáró bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határoz. <


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK A tanúvallomás megtagadásának jogát biztosító rendelkezések konfliktushelyzetek (kötelesség-kollízió) megoldását szolgálják. A törvény az érdekelt kihallgatandó személy részére választási lehetőséget biztosít: a vallomástétel között, amely igazmondási kötelezettséggel párosul és – más kötelezettségekre, kapcsolatokra tekintettel – a hallgatás között. A törvény nem kényszeríti a hozzátartozót, hogy a terhelt terhére szóló vallomást tegyen, de lehetőséget ad akár a mentő, akár a terhelő vallomás megtételére. A mentességre jogosult hozzátartozók körét a Btk. 137. §-a határozza meg. A hozzátartozó a vallomástételt csak egészben tagadhatja meg, ellenkező esetben pedig minden kérdésre köteles válaszolni. Nem kényszeríthető a tanú arra, hogy önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolja, de lehetőséget ad a törvény terhelő vallomás megtételére is; a tanú nem az egész vallomás, hanem csak az őt vagy a hozzátartozót terhelő válasz megtagadására jogosult. >A tanúvallomást az (1) bekezdés b) pontja alapján nem tagadhatja meg az,aki a kérdésre adott válasszal önmagát olyan bűncselekmény elkövetésével vádolná, amelyre nézve vele szemben a feljelentést a 175. § (1) bekezdése alapjánelutasították, vagy a nyomozást a 192. § (1) bekezdése alapján megszüntették. Atanúvallomást az (1) bekezdés b) pontja alapján nem tagadhatja meg az sem,akivel szemben a nyomozást megszüntették [190. § (1) bek. f) pont], illetőleg abüntetőeljárást a bíróság megszüntette [332. § (1) bek. e) pont], ha a kérdésreadott válasszal önmagát olyan bűncselekmény elkövetésével vádolná, amelynekbüntethetősége a Btk. 147. §-ának (4) bekezdésében, 255/A. §-ában, 263/C.§-ának (2) bekezdésében, 283/A. §-ának (2) bekezdésében, 300/E. §-ának (3)bekezdésében, 303. §-ának (4) bekezdésében vagy 329/B. §-ának (4) bekezdésében meghatározott ok miatt szűnt meg.< [82. § (4) bek.] Az I. Ben.-nel módosított 82. § (4) bekezdése tehát olyan kivételeket állapít meg, amelyek kizárják a tanúvallomás megtagadásának a jogát. Nem tagadhatja meg eszerint a tanú a vallomást azon a címen, hogy önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, ha korábban e bűncselekmény miatt a feljelentést elutasították, a nyomozást megszüntették, illetőleg a bíróság az eljárást megszüntette többek között a következő esetekben: • a tanú korábban mint terhelt együttműködött, illetőleg együttműködik a hatósággal és emiatt az ellene tett feljelentést elutasították, illetőleg az eljárást megszüntették; • egyéb büntethetőséget megszüntető ok (például önkéntes elállás a kísérlettől; bűnszervezetből kiválás és a hatóság tájékoztatása – Btk. 203/C. §) vezetett az eljárás megszüntetésére. A törvénynek most ismertetett rendelkezései feltáró jellegű vallomás megtételére bátorítják azt, aki ellen a felelősségre vonásig folyhatna büntetőeljárás – ha nem működött volna együtt a hatósággal és nem vállalná a másokat terhelő tanú szerepét, legyen szó bűnszervezetről vagy más bűnkapcsolatról. A törvény által megállapított kivétel (hogy ti. a tanú nem hivatkozhat a vallomás megtagadásának jogára és köteles vallomást tenni) csak azáltal válik működőképessé, hogy a törvény kijelenti: e vallomása alapján a tanú (volt terhelt) ellen nem folytatható büntetőeljárás [82. § (5) bek.]. A törvény ezt a szabályt kiterjeszti a tanúvallomás során feltárt más bűncselekményekre, ha ezek miatt is indokolt volna a törvényben ismertetett valamelyik ok alapján a feljelentés elutasítása, az eljárás megszüntetése. Az egész most tárgyalt eljárás ilyen modell szerint írható le: • a terhelt kész együttműködni a hatósággal az ügy felderítése érdekében, • ehhez jelentősebb nemzetbiztonsági, illetőleg bűnüldözési érdek fűződik, mint az, hogy a terheltet felelősségre vonják [175. § (1) bek. és más §-ok], • a terhelt ezután tanúként szerepel és büntetlenséget élvezve a bűnszervezetről, bűntársairól feltáró vallomást tesz. A törvény [82. § (1) bek. c) pont] választási lehetőséget ad mindazoknak, akik foglalkozásuknál vagy közmegbízatásuknál fogva titoktartásra kötelezettek (hivatási titok). Idesorolhatók például az orvosok, szülésznők, ügyvédek, közjegyzők, valamint önkormányzati, állami funkcionáriusok is, ha funkciójuk teljesítése közben magántitok (nem állami vagy szolgálati titok) ismertéhez jutnak.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK A vallomástétel akadályát figyelembe kell venni, ha az akár a bűncselekmény elkövetésekor, akár a kihallgatáskor áll fenn. [347] 12. A tanúvallomás megtagadásának időkorlátja és más feltételei A tanúvallomás tételének akadályát figyelembe kell venni, ha az akár a bűncselekmény elkövetésekor állt fenn, akár a kihallgatáskor áll fenn. Az önmagát vagy hozzátartozóját vádoló vallomástételt a tanú akkor is megtagadhatja, ha a bűncselekmény elkövetését már jogerősen megállapították, illetőleg az ügyész a vádemelést vele szemben elhalasztotta. Más szóval: valamilyen újabb eljárásban (például az orgazda vagy tettestárs ellen folytatott eljárásban) a már korábban elítélt nem köteles önmagát vagy hozzátartozóját vádoló tanúvallomást tenni. Ez a mentesség nem illeti meg azonban a hatósággal együttműködő tanút (aki ellen eljárást épp ez okból nem folytatnak). Az egyházi személyt, illetőleg a védőt terhelő titoktartási kötelezettség az annak alapjául szolgáló viszony megszűnése után is fennmarad, ha e titoktartási kötelezettség alól nem kapott felmentést. Ebben az esetben a tanú a titoktartási kötelezettségének körébe tartozó bizonyítandó tényre nem hallgatható ki. Ha a hivatásánál, foglalkozásánál fogva titoktartásra kötelezett személy e kötelezettsége alól nem kapott felmentést a kötelezettsége a külön jogszabályban meghatározott ideig áll fenn [83. § (2)-(3) bek.]. A tilalmak ellenére kihallgatott tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe (84. §). [349] 13. A terhelt vallomásának felolvasása a tárgyaláson A vallomástétel megtagadása nem akadálya annak, hogy a tárgyaláson tanúként kihallgatandó személynek az eljárás korábbi szakaszában terheltként történő kihallgatásáról készültjegyzőkönyvet a bírósági eljárásban felolvassák.< [83. § (1) bek.] A törvénynek ez a rendelkezése olyan esetről szól, amikor többvádlottas eljárás folyik és az egyik terheltből még a vádemelés előtt tanú lesz (mert például a nyomozást ellene megszüntették). A törvény a bíróság számára lehetővé teszi, hogy a vonakodó, vallomást megtagadó tanú korábbi, terheltként tett vallomását felolvasván, azt „a tárgyalás anyagává tegye” és besorolja a bizonyítási eszközök közé. Ez a lehetőség azonban csak akkor nyílik meg, ha a vallomást a tanú törvényes ok nélkül, alaptalanul tagadta meg. Az előbbiekből azonban kitűnt, hogy nem tagadhatja meg a vallomást a hatósággal a törvényben meghatározott feltételek mellett együttműködő tanú [a tanúvallomás felolvasásának 296. § (3) bek.-ében foglalt tilalma ilyen esetre nem vonatkozik]. [349] 14. A tanú kihallgatásának általános szabályai >85. § (1) A tanúkat egyenként kell kihallgatni. 1. A kihallgatás kezdetén meg kell kérdezni a tanútól a nevét, a születési idejét és helyét, anyja nevét, a lakóhelyének és tartózkodási helyének címét, a foglalkozását, a személyazonosító okmány számát, valamint azt, hogy a terhelttel vagy a sértettel rokoni viszonyban van-e, vagy hogy az ügyben más okból érdekelt vagy elfogult-e. Ezekre a kérdésekre a tanú akkor is köteles válaszolni, ha egyébként a vallomástételt megtagadhatja. 2. A kihallgatás elején tisztázni kell, hogy nincs-e a tanú vallomástételének akadálya (81-82. §). Ha a tanú vallomástételének nincs akadálya, figyelmeztetni kell arra, hogy köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani, továbbá figyelmeztetni kell a hamis tanúzás következményeire. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. < A tanú kihallgatásának két része van: 1. személyi adatokra és más általános kérdésekre, 2. a tényállásra vonatkozó kihallgatás. Az általános kérdések a személyazonosság megállapítását, az érdekeltség vagy elfogultság tisztázását célozzák (perben, haragban, rokonságban áll-e a tanú a terhelttel vagy a sértettel, vagy más okból érdekelt vagy elfogulte). Tisztázni kell azt is, hogy van-e akadálya a vallomástételnek. Az általános kérdések után a tanút az igazmondás kötelezettségére (köteles igazat mondani, semmit el nem titkolhat) és a hamis tanúzásnak a Btk.-ban megállapított következményeire figyelmeztetni kell. [350]


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK >88. § (1) A kihallgatás során a tanú a hozzá intézett kérdésekre válaszol, dearra is módot kell neki adni, hogy a vallomását összefüggően előadja; ennek során – a tanú védelmére vonatkozó szabályok figyelem bevételével – tisztázni kell azt is,hogy a tanú az általa elmondottakról miként szerzett tudomást. Ha a tanúvallomása eltér a korábbi vallomásától, ennek okát tisztázni kell. Az eljárás azonosszakaszában a tanú újabb kihallgatásánál a személyi adatokat – ha azok nemváltoztak – nem szükséges rögzíteni. (2) A tanú kérelmére a vallomásának egyes részeit szó szerint kell jegyzőkönyvbe venni.< A tényállásra vonatkozó kérdések és az ezekre adott válaszok után biztosítani kell, hogy a tanú vallomását saját szavaival, összefüggően elmondhassa. Ennek egyfelől az a célja, hogy a kihallgató a tanútól olyan ismereteket is szerezhessen, amelyekre nem is gondolt, másfelől az is, hogy a tanú tényleges ismeretei kerüljenek felszínre. Ha ugyanis csak a feltett részletkérdésekre válaszol, ezek a vallomását befolyásolhatják, és meghatározott irányt adhatnak a közléseknek. A különböző időkben, illetve eljárási szakaszokban tett vallomások között az eltérések tisztázása történhet egyszerűen az eltérésre vonatkozó kérdések feltételével, illetve a tárgyaláson a korábbi vallomás ismertetésével (297. §). A kihallgatásra, illetve a kérdésfeltevésre jogosultak körét a törvény meghatározza. A nyomozás során: a nyomozó hatóság tagja, az ügyész, a szakértő tehet fel kérdéseket, a terhelt, a sértett kérdések feltevését indítványozhatja. A védő a 184. § szerint jelen is lehet az általa, illetőleg a védence által indítványozott tanú kihallgatásán, valamint a szemlén és hozzá kérdéseket intézhet. A tárgyaláson a törvényben meghatározott sorrendben kihallgat, illetve kérdéseket tehet fel a bíróság tagjain kívül az ügyész, a pótmagánvádló, a magánvádló, a vádlott, a védő, a magánfél, az egyéb érdekelt és a szakértő. A sértett kérdés feltételét indítványozhatja (lásd még az 515., 519. és 534. pontot). A tanú kihallgatása előtt a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság kihallgatási tervet készíthet, ami különösen a bonyolult, több vádlott ellen folytatott, számos bizonyítási eszköz megvizsgálását igénylő ügyben indokolt. Ennek az a célja, hogy a kihallgatást módszeressé tegye, elősegítse a vallomás kronologikus és logikai rendezettségét, biztosítsa áttekinthetőségét, hogy minden az ügyre tartozó kérdés, amelyre a tanútól válasz várható, a kihallgatás során elhangozzék. A kihallgatási terv elkészítésénél szükséges érvényesíteni pszichológiai szempontokat is, figyelembe kell venni a tanú korát, szellemi képességeit, képzettségét, szakismeretét, az igazmondást befolyásoló tényezőket. >A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság engedélyezheti, hogy a tanú a szóbeli kihallgatását követően vagy helyette írásban tegyen vallomást. Ebben az esetben a tanú a vallomását saját kezűleg leírja és aláírja, az elektronikus okirat formájában elkészített vallomását minősített elektronikus aláírással látja el, vagy a tanúnak a más módon leírt vallomását bíró vagy közjegyző hitelesíti. Az írásbeli tanúvallomás megtétele nem zárja ki, hogy utóbb a tanút, ha ez szükséges, a kihallgatása céljából a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megidézze.< [85. § (5) bek.] [351] 15. A gyermektanú; kihallgatás a nyomozási bíró által >A tizennegyedik életévét meg nem haladott személyt csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható. A kihallgatása esetén a hamis tanúzás következményeire való figyelmeztetést mellőzni kell.< (86. §) A Be., amint erre már utaltunk, nem zárja el a tanúvallomástól a büntetőjogi értelemben vett gyermekkorút, de csak kivételes helyzetben számít rá (ha a vallomása mással nem pótolható). De még akkor is feltétel, hogy a vallomás önkéntes legyen, a törvényes képviselő vagy a megnevezett más hozzátartozó a vallomástételhez hozzájáruljon. A törvény óvatossága a gyermektanúkkal kapcsolatban egyrészt azzal függ össze, hogy az értelmi, érzelmi fejlettségük foka, a befolyásolhatóságuk nem teszi őket feltétlenül hiteles tanúkká, másfelől meg akarja őket óvni a kihallgatás által keltett esetleg nyomasztó benyomásoktól. A tanú bírói kihallgatása a tárgyalást megelőzően a Be. által bevezetett új eljárási lehetőség: >A nyomozási bíró a vádirat benyújtása előtt az ügyész indítványára kihallgatja a tizennegyedik életévét be nem töltött tanút, ha megalapozottan feltehető, hogy a tárgyaláson történő kihallgatása a fejlődését károsan befolyásolná. A tanú kihallgatásának indítványozását a törvényes képviselő, a gondozó és a tanú érdekében eljáró ügyvéd az ügyésznél kezdeményezheti.< [207. § (4) bek.] A nyomozási bíró hallgathatja ki a tanút, ha ezt a védelme indokolja, vagy ha a vallomás a tárgyaláson meg nem ismételhető. >A tárgyalást megelőzően a tanú bíróság előtti kihallgatásának akkor van helye, ha 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK a. a tanú az életét közvetlenül veszélyeztető állapotban van, b. megalapozottan feltételezhető, hogy a tanú tárgyaláson nem jelenhet meg.< (87. §) Ezt a rendelkezést kiegészíti a 207. § (3) bekezdése, amely szerint az indítványt a nyomozási bíró előtti kihallgatásra a tanú és az érdekében eljáró ügyvéd az ügyésznél teheti meg. A 87. § szövegéből kitűnik, hogy a rendelkezéseknek kétféle közvetlen indoka van: az egyik a tanú védelme, a másik a bizonyíték megszerzése, ha a tanú egészségügyi vagy más ok miatt a tárgyaláson (már) nem tudna megjelenni. A Be. mindkét esetben abból indul ki, hogy a nyomozási bíró támadhatatlanul törvényes eljárásban jár el, a törvények megtartásának minden biztosítéka (garanciája) adva van, ami megengedi, hogy az itt megszerzett bizonyítékok az ítélethozatalnál is figyelembe vétessenek. [352] 16. A tanúvallomás értékelése Magyarországon a büntetőügyekben tanúként évente több százezer embert hallgatnak ki. A tanúvallomások és a tárgyi bizonyítási eszközök, amint erre már utaltunk, egymást kiegészítő eszközök, kölcsönösen erősíthetik vagy gyengíthetik egymás bizonyító erejét. A tanúvallomás jelentőségét a tárgyi bizonyítási eszközökkel kapcsolatosan mi sem mutatja jobban, mint az, hogy semmilyen tárgyi bizonyítási eszköz személyes közvetítés nélkül nem válhat a bizonyítás részévé. Kell valaki, aki a tárgyi bizonyítási eszközt megtalálta, rögzítette, és ebben nemcsak a szakértőknek, hanem a tanúknak is rendszerint kiemelkedő szerepük van. A tanúvallomás értékelésénél figyelembe kell venni azokat a torzító tényezőket is, amelyek a tanúvallomást befolyásolhatják. Ezek lehetnek szándékoltak (hamis tanúvallomás) vagy nem szándékoltak. Ez utóbbiak lehetnek érzékelés, észlelési hibák, emlékezethibák, az észlelt jelenségek értékelésének hibája (logikai hiba), az esemény helytelen, félreérthető nyelvi megfogalmazása. Jelentékeny tényező az idő múlása az esemény észlelése és a vallomás megtétele között. A tanút önkéntelenül is befolyásolhatja az, amit az eseményről másoktól hallott, különösen a sajtóból, a tömegtájékoztatási eszközökből. Az ember tanúvá rendszerint váratlanul lesz, és a szituáció váratlansága okozza az észlelési, értelmezési hibák jelentékeny számát. A tanúvallomás értékelésénél ezeket és más, a tanúvallomást befolyásoló tényezőket figyelembe kell venni, de egyelőre arra nincs lehetőség, hogy a büntetőeljárás lemondjon a tanúk vallomásairól, és ne támaszkodjék az emberek emlékezetére és a szó megelevenítő erejére. A tanúvallomást kritikai elemzésnek kell alávetni, szembesíteni kell más tanúk vallomásával, a szakértők véleményével, a tárgyi bizonyítási eszközökkel. De nem lehet kiindulni abból, hogy minden tanú tévedésből vagy más okból hamisan vall. [353] 17. A tanú védelme A tanú megfenyegetése, zsarolása, megfélemlítése abból a célból, hogy ne merészeljen vallomást tenni, vagy a fenyegetőző szempontjából hátrányos vallomást tenni, a büntetőeljárások történetében nem számít új jelenségnek. Az azonban, hogy a tanúk megfélemlítése az igazságszolgáltatás megbénításának kialakult módszerévé vált, a szervezett bűnözés találmánya, ami a XX. század utolsó évtizedeiben különösen elharapódzott. A tanú – a törvények és általában a jogrendszerek fölfogása szerint – köteles vallomást tenni és igazat mondani. A tanú fenyegetettsége, amely a személyét, vagyonát vagy hozzátartozóit érinti, azonban kérdésessé teszi, elvárható-e tőle a vallomástétel, ha az nagy kockázattal jár. A tanú fenyegetettségét csökkentendő a biztonságáért a felelősséget az állam vállalja, amely az igazságszolgáltatást működteti, és a tanúvallomásokra igényt tart. Az állam intézményesíti a tanúvédelmet, amivel igyekszik egyfelől kockázatmentessé tenni a tanú szereplését, másfelől megakadályozni az igazságszolgáltatás megbénítását. A tanúvédelem ismertté vált eszközei és módszerei: • a tanú személyének, adatainak a titkosítása; • a kihallgatás külön szabályai; • a személyes védelem, őrzés. A Be. mindhárom lehetőségről rendelkezik: >A tanú életének és testi épségénekvagy személyes szabadságának védelme, valamint annak érdekében, hogy a tanúa vallomástételi kötelezettségének eleget tegyen és a vallomását 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK megfélemlítés nélkültegye meg, a tanút az e törvényben meghatározottak szerint védelemben kellrészesíteni.< (95. §) A tanú személyi adatainak zárt kezelése (az anonim tanú). >96. § (1) A tanú, [354] illetve az érdekében eljáró ügyvéd kérelmére vagy hivatalból elrendelhető, hogy atanú személyi adatait [85. § (2) bek.] – a nevén kívül – az iratok között elkülönítve,zártan kezeljék. Kivételesen indokolt esetben a tanú nevének zárt kezelése iselrendelhető. Ezekben az esetekben a tanú zártan kezelt adatait csak az ügybeneljáró bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság tekintheti meg. 1. Ha a tanú személyi adatainak zárt kezelését rendelték el, ettől kezdve a. az eljárást folytató bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság biztosítja, hogy a tanú zártan kezelt adatai az eljárás egyéb adataiból ne váljanak megismerhetővé, b. a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a tanú személyazonosságát iratok egtekintésével állapítja meg,

az azonosításra alkalmas

c. a személyi adatok zártan kezelésének megszüntetésére csak a tanú beleegyezésével kerülhet sor. 1. A tanú személyi adatai zárt kezelésének el rendelésétől kezdve a büntetőel járásban részt vevőknek a tanú személyi adatait tartalmazó iratról olyan másolat adható, amely a tanú személyi adatait nem tartalmazza. < A tanú anonimitása nemcsak a kihallgatásával összefüggően őrizendő meg, hanem más eljárási cselekmények során is, különösen a felismerésre bemutatás [122. § (5) bek.] és a szembesítés során [ez akár mellőzhető is a tanú védelme érdekében – 124. § (2) bek.]. A törvény rendelkezéseiből kitűnik, hogy az eljárás során a tanú nevét és más adatait csak a nyomozó hatóság, az ügyész és a bíróság ismerheti meg. Ki van tehát rekesztve a terhelt és a védője, amiből következik, hogy a törvény a terhelő tanúk (a vád tanúi) védelmét célozza. Könnyű azonban belátni, hogy a törvényi rendszabály csak akkor lehet hatékony, ha a tanút egyébként a terhelt vagy a köre nem ismeri. Az is valószínű, hogy a tanú anonimitása az ügyféli perben (a felek által történő kihallgatás során) nehezen őrizhető meg. A törvény rendelkezéseiből az is kitűnik, hogy a védelem tanúját ilyen védelem nem illeti meg, holott őt is veszélyeztethetik például a bűntársak, akikről esetleg terhelő, míg más társukról mentő vallomást tenne. [355] A különösen védett tanú: Különösen védetté nyilvánítható a tanú, ha a. vallomása kiemelkedő súlyú ügy lényeges körülményeire vonatkozik, b. a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható, c. személyét és tartózkodási helyét a gyanúsított és a védő nem ismeri, és d. személyének felfedése esetén a tanú vagy hozzátartozója élete, testi épsége súlyos fenyegetésnek lenne kitéve.< (97. §)

vagy személyes szabadsága

A különösen védett tanú kihallgatására külön szabályok vonatkoznak. A különös védetté nyilvánításról az ügyész indítványára a nyomozási bíró dönt [207. § (2) d) pont], aki a kihallgatását is végzi. A kihallgatásánál csak az ügyész és a tanú érdekében eljáró ügyvéd, a jegyzőkönyvvezető és a tolmács lehet jelen. A kihallgatás részletes szabályait a 213. § (2) bekezdése állapította meg. [356] 18. A büntetőeljárásban részt vevők személyi védelme A büntetőeljárásban részt vevő és szereplő személyek köre mind a hatóságokat, hatósági személyeket, mind a magánszemélyeket magában foglalja. Közülük a büntetőeljárásban való részvétele miatt vagy ezzel összefüggésben bárki – noha más-más okból, motívumból – fenyegetésnek, zsarolásnak, veszélynek, támadásnak lehet kitéve. A törvény erre gondolva lehetőséget teremt a büntetőeljárás szereplőinek személyes védelmére.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK >98. § (1) Különösen indokolt esetben nyomozó hatóság kezdeményezheti, hogy érdekelt képviselője, továbbá a tanú, felsoroltak valamelyikére tekintettel részesüljön.

az eljárást folytató bíróság tanácsának elnöke, ügyész, illetőleg a terhelt, a védő, a sértett, az egyéb érdekelt, a sértett és az egyéb a szakértő, a szaktanácsadó, a tolmács, a hatósági tanú, illetve a más személy a külön jogszabályban meghatározott védelemben

(2) A kérelmet az eljárást folytató bíróságnál, ügyésznél, illetőleg nyomozó hatóságnál lehet előterjeszteni, a szóbeli kérelmet jegyzőkönyvbe kell foglalni. < A személyi védelem eszközeit a 34/1999. (II. 26.) Korm. rendelet állapította meg. A törvény a hatósági személyek védelméről is gondoskodni kíván és ennek érdekében így rendelkezett: >98. § (3) A bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóságés a büntetés-végrehajtási intézet állományába tartozó személy, illetve reájuktekintettel más személy személyi védelmét a bíróság elnöke, az ügyészség, illetőlega nyomozó hatóság vezetője és a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka kezdeményezheti. 1. A személyi védelemre vonatkozó iratokat a büntetőügy iratai között kell kezelni. Az iratokat a kérelem és a kezdeményezés tárgyában hozott döntés kivételével zártan kell kezelni. < A törvényhozás 2001. évi LXXXV. törvénnyel védelmi programot intézményesített a büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők érdekében. A program felelőse, végrehajtója a rendőrségen belül létrehozott Tanúvédelmi Szolgálat. A 47 paragrafusból álló törvény a tárgykört részletesen szabályozza, beleértve azt is, hogy a védelmi programról megállapodást kötnek az érdekeltek a Tanúvédelmi Szolgálattal. A Be. 98/A §-a rendelkezik a programnak a büntetőeljárást érintő hatásairól. Az (1) bekezdés többek között arról szól, hogy a külön jogszabályban meghatározott tanúvédelmi programban részt vevő terheltnek, sértettnek és tanúnak e programban való részvétele a felsoroltak büntetőeljárási jogait és kötelességeit nem érinti, de a programban részt vevő személy esetén a törvény rendelkezéseit eltérésekkel kell alkalmazni, például a programban részt vevő személyt a védelmet ellátó szerv útján kell idézni, illetőleg értesíteni: az ilyen személy lakóhelyének, illetőleg tartózkodási helyének közlése helyett a védelmet ellátó szerv címét jelölik meg. Meg kell jegyeznünk, hogy a 98. § nagyrészt és a 98/A. § is részben nem büntetőeljárási, nem büntető igazságszolgáltatási tárgyú szabályokat tartalmaz, hanem a büntetőeljárás külső, rontó körülményeiről és nemkívánatos következményeinek elhárításáról és megelőzéséről szól. E büntetőeljáráson kívüli intézkedések célját világítja meg az idézett védelmi programot megállapító törvény preambuluma. E szerint e törvény célja, hogy védelmet nyújtson a büntetőeljárásban részt vevő, az igazságszolgáltatást tevékenyen segítő, továbbá azokkal közeli kapcsolatban álló olyan személyek számára, akik erre tekintettel kerülnek fenyegetett helyzetbe...

2. II. CÍM A SZAKVÉLEMÉNY [357] 1. A szakvélemény. A különleges szakértelem A szakvélemény bizonyítási eszköz, amelyet a szakértő ad. A nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság akkor fordul szakvélemény beszerzése végett szakértőhöz, >ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges<. Ilyen esetben >szakértőt kell alkalmazni< [99. § (1) bek.]. Mi a „különleges szakértelem”, ezt a törvény nem határozza meg, de eldöntése a gyakorlatban ritkán okoz nehézséget. A „különleges szakértelem” körülírásában elindulhatunk abból, hogy mi a köztudomású tény. A köztudomású tények megállapítása ugyanis nyilvánvalóan nem igényel különleges szakértelmet, de még bizonyítást sem. A különleges szakértelmet igénylő tényeket tehát azok között kell keresni, amelyekről bizonyítás folyik, és amelyek természetesen kívül esnek a köztudomású tényeken. A bizonyítandó tények java részének a megismerése nem igényel a minden értelmes felnőtt embertől elvárható ismeretszintnél többet; azok tehát különleges szakértelem nélkül is a józan emberi ésszel megismerhetők és megítélhetők. A különleges, vagyis a speciális szakismeret vonatkozhat bármelyik szakmai területre, akár tudományos, akár másfajta, gyakorlati jelentőségű ismereteket igényel is. Napjainkban már a százat is meghaladja azoknak a szakterületeknek a száma, amelyekről szakértőket regisztrálhatnak; 150 évvel ezelőtt azonban gyakorlatilag csak orvos szakértőket alkalmaztak. A szakértői szakmáknak e nagymértékű gyarapodása részben összefügg azzal, hogy felismerték a jogi bizonyítási eljárásokban a természet-, a műszaki tudományok és a technika hasznosságát, miközben ezekben jelentékeny differenciálódás és specializálódás is végbement. Azonfelül az ítéletek megalapozottságának követelménye – 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK amely nem elégedett meg az indokolás nélküli bírói belső meggyőződéssel – elvezetett a szakértők bevonásához bármely szakterületről. Az orvos szakértők mellé fokozatosan mind több szakterület szakértői sorakoztak: a műszaki, közlekedési szakértők, a könyvvizsgálók, a nyomszakértők, lőfegyverszakértők, a vegyészet, biológia, a genetika szakértői, mezőgazdasági, állatorvosi szakértők, írásszakértők, művészettörténészek, régészek. Az előforduló, az elszaporodó bűncselekmények jellege is közrehat abban, miféle szakértelemre van szükség. Másmás szakértelmet igényel például az autófeltörés és -lopás, a kábítószer-kereskedelem, a műkincsek lopása és csempészése, a csődbűntett, a bankkártya-hamisítás, a számítógépes csalás felderítése és bizonyítása, mint az olyan régtől elterjedt bűncselekmények, mint az emberölés, testi sértés, a betöréses lopás vagy akár a közlekedési bűncselekmények. [358] 2. Szakértő kötelező igénybevétele – a kirendelő belátásától függően A törvény értelmében a szakértő igénybevétele kötelező, ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges. A kötelezettség az eljáró nyomozó hatóságot, az ügyészt, illetve a bíróságot terheli, minthogy ezek állapítják meg a tényállást, és ítélik meg a tényeket. A kötelezettség címzettjének azonban legfőképpen a bíróság tekintendő, minthogy az ítélet megalapozottsága és végeredményben az egész eljárás sorsa múlhat azon, hogy a szakértői vélemények kellően megalapozzák-e azt. Annak az eldöntése, hogy a tények megismerése, elbírálása különleges szakértelmet igényel-e, végül is a döntésre hivatott belátásától függ, és ebben támaszkodhat az eljárásban részt vevők indítványaira is. Nemritkán előfordul azonban, hogy szakértő kirendelése az eljárás elnyújtásának, a befejezés elodázásának eszközévé válik, ha az ügy a már megvizsgált bizonyítási eszközök alapján is eldönthető lett volna. Szakértő igénybevétele kötelező olyankor is, amikor a nyomozó hatóság tagja, az ügyész vagy a bíró maga is a különleges szakértelem birtokában van; e szerepkörük ugyanis nem olvadhat egybe a szakértőével. A bíró nem töltheti be a szakértő szerepkörét, és a szakértő a bíróét; tehát nem mentesít a szakértő igénybevételének kötelezettsége alól például az, hogy a bírónak vagy az ülnöknek mérnöki képesítése van, és az elbírálandó tény éppen a szakismeretük területére esik. A Be. meghatározza azokat a szakterületeket, amelyek tényeinek megállapítása szakértő igénybevételét teszi kötelezővé; a törvény nem teszi tehát mérlegelés tárgyává, vajon a megnevezett szakterületen „különleges szakértelem szükséges-e”, hanem maga dönti el a kérdést. [359] 3. Szakértő kötelező alkalmazása a törvény rendelkezése alapján >99. § (2)Szakértő alkalmazása kötelező, ha a. a bizonyítandó tény, illetőleg az eldöntendő kérdés személy kóros elmeállapota, alkohol-, illetve kábítószerfüggősége, b. a bizonyítandó tény, illetőleg az eldöntendő kérdés kényszergyógykezelés vagy szükségessége,

kényszergyógyítás

c. a személyazonosítást biológiai vizsgálattal végzik, d. elhalt személy kihantolására kerül sor. (3) Szakértőt a bíróság, az ügyész, illetőleg – a (2) bekezdés a) és b) pontjábanfoglalt eseteket kivéve – a nyomozó hatóság alkalmazhat. < [360] 4. A szakértő meghatározása Szakértő – a szónak tágabb értelmében – az a személy, aki valamely területen a megkívánt szakértelemmel bír; nem feltétel, hogy a szakértelmét jogi eljárásokban gyümölcsöztesse. Lehet szakértő a szakíró, kutató vagy bármilyen más szakmájú ember, például egy vitaműsorban az iparos, a szerelő, orvos vagy más. [361] A szakértők körén belül szűkebb kört képviselnek az igazságügyi szakértők. Róluk rendelkezik többek között az 53/1993. (IV. 2.) Korm. rendelet. E szerint az igazságügyi szakértő feladata, hogy a bíróság, az ügyészség, a rendőrség, illetve a jogszabályban meghatározott más hatóság kirendelése, továbbá megbízás alapján, a 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését. Az igazságügyi szakértő a tevékenységét az igazságügyi szakértői névjegyzékbe való felvételkor meghatározott szakterületen fejti ki. Igazságügyi szakértői tevékenységet az erre feljogosított természetes személy vagy az e célra létesített igazságügyi szakértői intézmény végezhet. Igazságügyi szakértő hiányában, vagy ha a kirendelő illetékességi területén nem áll rendelkezésre kirendelhető szakértő, a szakértői feladat ellátására megfelelő szakértelemmel rendelkező természetes személy, illetőleg jogszabályban meghatározott szervezet is kirendelhető. Igazságügyi szakértő az lehet, aki büntetlen előéletű, továbbá a szakterületének megfelelő felsőfokú képesítéssel és legalább ötéves szakmai gyakorlattal, illetőleg, ha nincs a szakterületén felsőfokú képzés, középfokú képesítéssel és legalább tízéves szakmai gyakorlattal rendelkezik. Jogszabály egyéb szakképesítés megszerzését is előírhatja. Igazságügyi szakértői tevékenységet az végezhet, aki az igazságügyi szakértői kamara tagja; külön jogszabály rendelkezése alapján a szakértői kamarai tagság lehet nem kötelező is. Az igazságügyi szakértők nevét és szakterületét hivatalos névjegyzék tartalmazza. Az igazságügyi szakértő e tevékenység ellátására a névjegyzékbe való felvétellel válik jogosulttá. Az igazságügyi szakértőt kérelmére a névjegyzékbe az igazságügy-miniszter veheti fel. Az igazságügyi szakértőnek a névjegyzékbe való felvételére a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész javaslatot tehet. A névjegyzékbe való felvétel előtt az igazságügy-miniszter beszerzi a szakfelügyeleti jogot gyakorló miniszternek (országos hatáskörű szerv vezetőjének), a megyei (fővárosi) bíróság elnökének, az igazságügyi szakértői kamarának, az illetékes szakmai önkormányzatnak, valamint a munkaviszonyban (közszolgálati, közalkalmazotti vagy szolgálati jogviszonyban) álló személyről a munkáltatónak a véleményét. (Az igazságügyi szakértői kamaráról az 1995. évi CXIV. törvény szól.) [362] 5. A szakértő kirendelése Büntetőeljárásban szakértővé az lesz, akit a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság kirendel. A kirendelés sajátos határozat, amelynek hatályához nem tartozik, hogy a kirendelt ezt elfogadja – kivételes esetektől eltekintve, amikor is kérheti a mentesítést. >A szakértő alkalmazása kirendeléssel történik. A szakértő kirendeléséről szólóhatározatnak meg kell jelölnie a. a szakértői vizsgálat tárgyát és azokat a kérdéseket, amelyekre a szakértőnek választ kell adnia, b. a szakértő részére átadandó iratokat és tárgyakat, ha az átadás nem megtekinthetésének helyét és idejét,

lehetséges, az iratok és a tárgyak

c. a szakvélemény előterjesztésének határidejét.< [100. § (1) bek.] A törvény a szakértő-kirendelés alapesetének azt tartja, amikor a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozatban egy szakértőt rendel ki. A 101. § (1) ki is mondja: >Rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni.< Az „egy szakértő” azonban nemcsak fizikai személy, hanem intézet és testület is lehet. Kivételes esetben elvégezhető a kirendelés szóban: >Ha a szakvélemény elkészítéséhez sürgős részvizsgálatra van szükség, e vizsgálat kirendelő határozat nélkül, az ügyész vagy a nyomozó hatóság szóbeli rendelkezése alapján is elvégezhető. < [100. § (2) bek.] A kirendelésnek az egyszerűsített, szóbeli formája a tárgyalást megelőző eljárási szakaszban alkalmazható, ha a főkérdés eldöntéséhez valamilyen részkérdés tisztázása szükséges, például igazságügyi boncolásnál daktiloszkópus bevonása. [363] 6. Két vagy több szakértő kirendelése > A halál oka és körülményei, valamint az elmeállapot vizsgálatánál két szakértőt kell alkalmazni. Jogszabály más esetben is kötelezővé teheti több szakértő alkalmazását.< [101. § (2) bek.] 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK Ha a vizsgálat jellege szükségessé teszi, több szakértő is kirendelhető. Ez úgy is történhet, hogy >a kirendelés csak a szakértői csoport vezetőjét jelöli ki, és feljogosítja őt arra, hogy a többi szakértőt bevonja< [101. § (1) bekezdésének harmadik mondata]. A törvénynek ez a rendelkezése tekintetbe veszi, hogy a szakmai specializálódás szükségessé teszi többféle szakértő együttműködését; ezek lehetnek például a halál okának megállapításánál különféle szakképesítésű orvosok, ballisztikai szakértők, vegyészek, közlekedési balesetek ügyében műszaki szakértők, orvosmeteorológusok, pszichiáterek vagy mások is. A kirendelés idején nem lehet mindig felmérni, hányféle szakismeretre lesz szükség a vizsgálathoz. Emiatt indokolt szakértői csoport alakítása és a vezetőjének megbízása új szakértők bevonására. Ez a helyzet például a kiterjedt környezeti katasztrófa felmérése és véleményezése esetén. [364] 7. Együttes és egyesített szakvélemény > Ha a vizsgálatban több szakértő működött közre, a véleményben fel kell tüntetni, hogy melyik szakértő milyen vizsgálatot végzett. Ha több szakértő azonos véleményre jut, a szakvéleményt közösen is előterjeszthetik (együttes szakvélemény). Több szakterülethez tartozó szakkérdésben a szakértők a szakvéleményüket egyesíthetik (egyesített szakvéle- mény).< [108. § (4) bek.] [365] 8. Az igazságügyi és az eseti szakértő kirendelése >102. § (1) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a szakértői névjegyzékben szereplő igazságügyi szakértőt, ha pedig ez nem lehetséges, kellő szakértelemmel rendelkező személyt vagy intézményt (eseti szakértő) rendelhet ki szakértőként. 1. A szakértő kirendeléséről a kirendelő, az eljáró szakértő kijelöléséről az intézmény, illetve testület vezetője értesíti a terheltet, a védőt és a sértettet; ha a szakértőt a bíróság rendelte ki, erről az ügyészt is értesíti. < Az igazságügyi szakértőkről, feladataikról, a szakértővé válás feltételeiről, a névjegyzékről a már előbb ismertetett 53/1993. (IV. 2.) Korm. rendelet szól. Az eseti szakértővel szemben a törvény egyedül azt a követelményt támasztja, hogy „kellő szakértelemmel” rendelkezzék. Feltételezhetjük azonban, hogy az igazságügyi szakértőkkel szemben támasztott egyéb követelményeknek megfelelő személyeket fogják alkalmazni. A törvény a szakértő kirendelésében sorrendet állapít meg, nevezetesen az igazságügyi szakértő elsőbbséget élvez az eseti szakértővel szemben. Eseti szakértő kirendelésére ugyanis csak akkor kerülhet sor, ha „nem lehetséges” igazságügyi szakértő kirendelése, mert például a szakkérdésnek nincs olyan szakértője, vagy a kizárás miatt az nem alkalmazható. 9. A szakértői intézetek és testületek kirendelése A Be. szakértőn elsősorban [366] fizikai személyt ért, és a rendelkezések többsége erre van szabva. Szakít a Be. a korábbi jogi rendelkezéssel, amely kitüntetett szerepet biztosított az intézeteknek, illetve az ott dolgozó szakértőknek. Az 1973. évi Be. szerint ugyanis a hatóság elsősorban jogszabályban feljogosított intézményt rendel ki, ha ilyen nincs akkor „kijelölt” szakértőt. A Be. nem tartalmazza ezt a rangsorolást, de nem zárja ki, hogy a jövőben is sor kerüljön intézetek és testületek kirendelésére. >Külön jogszabály meghatározhatja azokat a szakkérdéseket, amelyekben meghatározott intézmény vagy testület jogosult szakvéleményt adni. Intézmény vagytestület kirendelése esetén annak vezetője jelöli ki az eljáró szakértőt.< [102. § (2) bek.] A Be.-hez igazodó ilyen új jogszabály egyelőre nincs, de a 604. § (2) e) pontban az igazságügy-miniszter felhatalmazást nyert, hogy a szakértőként kirendelhető intézményeket és testületeket az illetékes miniszterekkel együttesen, a legfőbb ügyésszel egyetértésben rendeletben szabályozza. A hatályos rendelkezés [53/1993. (IV. 2.) Korm. rendelet 6. §-a] e kérdésről hasonlóan szól, azt is kimondván, hogy az igazságügyi intézmény tevékenységi körét az alapító az igazságügy-miniszterrel egyetértésben állapítja meg. A hatályos jognak megfelelően működnek: az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alatt néhány megye székhelyén igazságügyi orvos-, könyv- és műszaki, illetve vegyészeti szakértői intézetek (irodák); az egyetemek igazságügyi orvostani intézetei, a BM Bűnügyi Technikai Intézete a fegyver-, véralkohol-, nyomszakértői kérdésekben, a BM Bűnügyi Nyilvántartó részlege a daktiloszkópiai kérdésekben, tűzvédelmi ügyekben a Tűzoltóság Országos Parancsnoksága és mások.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK A már ismertetett kormányrendelet 7. §-a felsorolja a szakértői vélemény felülvizsgálatára jogosult testületeket. Ezek a következők: a. az Állatorvos-tudományi Egyetem Igazságügyi Felülvéleményező Bizottsága, b. az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága, c. az Igazságügyi Könyvszakértői Bizottság, d. az Igazságügyi Mezőgazdasági Szakértői Bizottság, e. az Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottság, f. az Igazságügyi Pszichológiai Bizottság. [367] A Be. ilyen felülvizsgálatot (kvázi másodfokú szakvéleményt) nem ismer, de a 111. § (1) kimondja: >Ha a szakértőtől kért felvilágosítás vagy a szakvélemény kiegészítése nem vezetett eredményre, vagy egyéb okból szükséges, más szakértőt kell kirendelni.< Ilyenkor az előbb felsorolt testületek is lehetnek azok, amelyek „más szakértőként” kirendelhetők lesznek. A Be. végül is nem zárja ki intézetek, testületek kirendelését, de azt sem, hogy az intézetnek személy szerint megnevezett szakértőjét rendeljék ki. Számos szakmai kérdés megoldása csak korszerűen felszerelt, műszerekkel jól ellátott, szakmailag jól felkészült intézetekben lehetséges; az individuális szakértő ilyen háttér nélkül számos szakmai kérdésben nem boldogulhat. [368] 10. A szakértő kizárása, függetlensége >Szakértőként nem járhat el, a) aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá mint sértett, feljelentő vagy mintezek képviselője vesz, vagy vett részt, valamint ezek hozzátartozója, a. aki az ügyben mint bíró, ügyész vagy nyomozó hatóság tagja járt vagy jár el, valamint ezek hozzátartozója, b. aki az ügyben tanúként vesz vagy vett részt, c. a halál oka és körülményei vizsgálatánál, továbbá a kihantolásnál az az orvos, aki a meghalt személyt közvetlenül a halála előtt gyógykezelte, illetve aki megállapította a halál beálltát, d. a szakértői intézmény szakértője vagy szakértői testület tagja, ha az a) pontban meghatározott kizáró ok az intézmény vagy a szakértői testület vezetőjéreáll fenn, e. akit az ügyben szaktanácsadóként vettek igénybe, f. akitől elfogulatlan szakvélemény egyéb okbólnem várható.< [103. § (1) bek.] A kizáró okokat két csoportba oszthatjuk. A szakértő kizárásának törvényben meghatározott eseteiben kifejezésre jut a szakértő feladatának, szerepkörének összeférhetetlensége más eljárási funkciókkal. A szakértő a büntetőeljárásban nem tölthet be más szerepkört, és fordítva is igaz: más szereplő sem láthatja el egyben a szakértő feladatát [a), b), c), f) pont]. A törvény az eljárási funkciók összeférhetetlenségén kívül megállapítja azokat az okokat is, amelyek a szakértőt elfogulttá tehetik, és amelyek emiatt kizáró okként jelennek meg. Idetartozik a meghatározott hozzátartozói viszony [a) pont], valamint az elhalt személy gyógykezelése közvetlenül a halála előtt, illetve a halál megállapítása [d) pont], és bármilyen más tevékenység vagy kapcsolat, amely miatt elfogulatlan szakvélemény nem várható el [e), g) pont]. A törvény intenciója – és ez derül ki a kizárás szabályaiból – az, hogy a szakértő a véleményadásában független és elfogulatlan legyen. A szakértő a vele szemben felmerült kizárási okot köteles a kirendelőnek haladéktalanul bejelenteni; intézmény kirendelése esetén a bejelentést az intézet vezetője útján kell megtenni.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK A szakértő kizárásáról az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határoz, amely előtt az eljárás folyik [103. § (2), (3) bek.]. A szakértő kizárásának törvényi okai, amelyek egyben az alkalmazásának az akadályai, figyelembe veendők, ha akár a kirendelés idején, akár korábban is megvoltak már (például nyomozói, ügyészi tevékenység, a hozzátartozói viszony). A kizáró ok ellenére adott (beszerzett) szakvélemény bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe [103. § (4) bek., illetve 83., 84. §]. [369] 11.

A szakértő kötelességei A szakértő köteles

• az ügyben közreműködni, • igaz véleményt nyilvánítani, • a véleményt szóban vagy írásban előadni, • az idézésre megjelenni. A szakértőt a kötelességei működése során és a véleménynyilvánítással kapcsolatban terhelik. >A szakértő köteles az ügyben közreműködni, és szakvéleményt adni.< [104. § 1.bek.] A szakértő azonban kérheti a kirendelés alóli felmentését, vagyis a szakértői kötelesség alóli mentesítését. >A szakértőt a kirendelés alól az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság, amely előtt az eljárás folyik, fontos okból határozattal felmentheti. A szakértő – intézmény vagy testület kirendelése esetén annak vezetője útján – a kirendelőt értesíti, ha a. a szakkérdés nem tartozik a szakértő szakismereteinek körébe, b. a szakkérdésben külön jogszabály alapján meghatározott intézmény vagy adni,

testület jogosult szakvéleményt

c. a szakértői tevékenység ellátásában fontos ok akadályozza, így különösen, ha a tevékenység zavartalan ellátásának vagy a részvizsgálatok elvégzésének a feltételei nincsenek meg.< [104. § (2) bek.] [370] 12. A szakértői vizsgálat; a szakértő ezzel összefüggő kötelességei és jogai >105. § (1) A szakértő szakértői vizsgálat alapján ad véleményt. A szakértő a vizsgálatot a tudomány állásának és a korszerű szakmai ismereteknek megfelelő eszközök, eljárások és módszerek felhasználásával köteles elvégezni. 1. A szakértő köteles és jogosult mindazokat az adatokat megismerni, amelyek a feladatának teljesítéséhez szükségesek, e célból az ügy iratait megtekintheti, az eljárási cselekményeknél jelen lehet, a terhelttől, a sértettől, a tanúktól és az eljárásba bevont többi szakértőtől felvilágosítást kérhet. Ha ez a feladatának teljesítéséhez szükséges, a kirendelőtől újabb adatokat, iratokat és felvilágosítást kérhet. A szakértő a kirendelő felhatalmazása alapján a neki át nem adott tárgyat megtekintheti, megvizsgálhatja, mintavételt végezhet. 2. A szakértő a vizsgálat során személyt vizsgálhat meg, hozzá kérdéseket intézhet, tárgyakat megtekinthet és vizsgálhat. Ha a szakértő olyan tárgyat vizsgál meg, amely a vizsgálat folytán megváltozik vagy megsemmisül, annak egy részét lehetőleg az eredeti állapotban úgy kell megőriznie, hogy az azonosság, illetőleg a származás megállapítható legyen.< A szakértőt a vizsgálat során, illetve érdekében a 105. § rendelkezései alapján különösen a következő jogok illetik meg. Jogosult: • szakvéleményadáshoz szükséges adatokat megismerni, iratokba betekinteni;


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK • eljárási cselekményeknél jelen lenni; • felvilágosítást kérni az őt kirendelőtől, a terhelttől, a sértettől és másoktól; • személyeket, dolgokat megvizsgálni. A szakértő a vizsgálatokat szükségképpen rendszerint a nyomozó hatóság, ügyész, a bíró hivatali helyiségein kívül a saját irodájában, laboratóriumában, műhelyében vagy másutt végzi. Ott tehát, ahol a vizsgálathoz szükséges technikai felszerelések és feltételek megvannak. A szakértői vizsgálat a tárgyalástól eltérően nem nyilvános, az azon való jelenlétet a felek számára a törvény nem biztosítja, illetve többnyire az nem is volna technikailag kivitelezhető. Emiatt előfordulhat, hogy a szakvélemény helyessége, hitelessége iránt kételyek támaszthatók. Ennek elkerülésére, illetve a vizsgálat kifogástalanságának igazolására, biztosítására szolgálnak azok a rendelkezések, amelyek szerint a szakvéleményben le kell írni a vizsgálati eljárásokat, eszközöket, módszereket [108. § (2) bek.]; • meg kell őrizni a vizsgálat folytán megváltozó, illetve megsemmisülő tárgyak (dolgok) egy részét [105. § (3) bek.]. A szakértői vizsgálat hitelességének igazolását szolgálja a 105. § (4) bekezdésébe foglalt rendelkezés is: A kirendelő meghatározhatja azokat a vizsgálatokat,amelyeket a szakértőnek a kirendelő jelenlétében kell elvégezni. < [371] 13. A terhelt tűrési, a sértett és a tanú közreműködési kötelezettsége a szakértői vizsgálaton Ha a szakértő személyt vizsgál, ennek különböző módszerei lehetnek attól függően, miről kell véleményt mondani. A vizsgálat célja lehet például a sértetten levő külsérelmi nyomok szemrevételezése és megállapítása, a pszichikai állapot minősítése tesztek által, a viselt ruha minőségének megállapítása stb. Más vizsgálatoktól minőségileg eltér, ha a személy testét kell megvizsgálni szinte a megalázó bánásmód határáig (például alkohol- vagy kábítószer-fogyasztás feltárása, nemi erőszak nyomainak vizsgálata). >A megvizsgálandó személy testének sérthetetlenségét érintő szakértői vizsgálat csak a kirendelő külön rendelkezése alapján végezhető. A terhelt és a sértett köteles a szakértői vizsgálatnak, illetve beavatkozásnak magát alávetni, kivéve a műtétet és a műtétnek minősülő vizsgálati eljárást. A sértett köteles a szakértői vizsgálat elvégzését egyéb módon (például adatszolgáltatással) is elősegíteni. A kirendelő külön rendelkezése alapján a terhelt, a sértett, valamint a szemletárgy birtokosa tűrni köteles, hogy a birtokában lévő dolgot a szakértő – akár az állag sérelmével vagy a dolog megsemmisülésével járó – vizsgálatnak vesse alá.< [106. § (1) bek.] A szakértői vizsgálattal okozott kárért – külön jogszabály szerint – kártalanításnak van helye. Ha a terhelt nem működik közre, vele szemben kényszer alkalmazható. Ha a sértett szegi meg közreműködési kötelezettségét, rendbírsággal sújtható [106. § (1)-(3) bek.]. A bizonyítás során szükséges lehet nemcsak a test vizsgálata szemrevételezéssel vagy műszerekkel, hanem a terhelttől, a sértettől, esetleg a tanútól származó anyagminták beszerzése is. Ilyen anyag lehet például a vér, a hajszál, nyál, ondó, köröm vagy bármi más, ami szakértői vizsgálat tárgya lehet, különösen a személyazonosítás céljából. Az utóbbi évtizedekben a vér alkoholszintjének megállapítása végett végzett vérvétel tett nagy jelentőségre szert. Az anyagminta megszerzése, ha ez különös szakértelmet igényel, a szakértői vizsgálat részének tekintendő, és a törvény ennek eltűrésére kötelezi az érintettet. Vizsgálat tárgya lehet a terhelt, illetve mások birtokában lévő dolog is. A vérvételre és esetleg más anyagminta beszerzésére is vonatkozhat azonban a 100. § (2) bekezdésének már idézett rendelkezése arról: ha a szakvélemény elkészítéséhez sürgős részvizsgálatra van szükség, e vizsgálat kirendelő határozat nélkül, az ügyész vagy a nyomozó hatóság szóbeli rendelkezése alapján is elvégezhető. Ez a szabály a test sérthetetlenségét érintő vizsgálattal összefüggően kivételes felhatalmazást ad – hangsúllyal a sürgősségen –, de nem ment fel az alól, hogy a kirendelő arról külön rendelkezzék. A „részvizsgálat” tipikusan éppen a vizsgálandó anyag megszerzése lehet, amit a kellő szakképzettséggel rendelkező személy (például a helyszínen levő orvos mint eseti szakértő) elvégezhet. Ha a terhelt megtagadná a közreműködést, vagyis ha önként nem tűrné a beavatkozást, vele szemben kényszer – beleértve a testi kényszert is (163. §) – alkalmazható volna. 179 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK [372] A terhelt közreműködési kötelezettsége a testi vizsgálatban, amit bizonyíték megszerzése érdekében végeznek, látszólag ellentmond a Be. 8. §-ában megfogalmazott elvnek, amely szerint senki sem kötelezhető arra, hogy önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. A 8. § felfogásunk szerint azt zárja ki, hogy a terhelt köteles legyen önként előadni például a lopott dolgokat, megmutatni a tett helyét, a csempészett dolgok rejtekhelyét, vagy más módon aktívan közreműködni az ellene szóló bizonyítékok megtalálásában és megszerzésében. A terhelt ezekre nem kötelezhető, de ezzel szemben tűrnie kell a házkutatást, a motozást, a szemlét, amelyekkel akarata ellenére és közreműködése nélkül a bizonyítékok felkutathatók és megszerezhetők. A 106. § (1) bekezdése a terhelt számára nem közreműködési, hanem tűrési kötelezettséget ír elő, nevezetesen hogy tűrnie kell a testének sérthetetlenségét érintő szakértői vizsgálatot, és hogy erre rákényszeríthető. Ebből következően a 106. § (3) bekezdésének szövege a terhelt közreműködési kötelezettségéről téves. Az e körben a sértettre vonatkozó rendelkezéseket a tanúra is alkalmazni kell, de őt ugyanaz okból, mint a tanúvallomásnál, megilleti a mentesség [106. § (4) bek.]. A sértett és a tanú fizikai erővel közreműködésre nem kényszeríthető, de engedetlenség miatt rendbírsággal sújtható. [373] 14. Az elmeállapot megfigyelése > 107. § (1) Ha a szakvélemény szerint a terhelt elmeállapotának hosszabb szakértői megfigyelése szükséges, a bíróság – a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára – a terhelt elmeállapotának megfigyelését rendeli el. A fogva levő terheltet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe, a szabadlábon levő terheltet a jogszabályban meghatározott pszichiátriai fekvőbeteg intézetbe kell beutalni. A megfigyelés egy hónapig tarthat, ezt a határidőt a bíróság a megfigyelést végző intézet véleménye alapján egy hónappal meghosszabbíthatja. (2) Az elmeállapot megfigyelésének elrendelése miatt bejelentett jogorvoslatnak nincs halasztó hatálya, kivéve, ha a terhelt szabadlábon van.< A terhelt elmeállapotának a megfigyelése az erre kijelölt és alkalmas intézetben a személyes szabadság megvonásával jár, ezért az elrendelése bírói jogkörbe tartozik már a vádirat benyújtása előtt is. A határozatnak nemcsak a megfigyelés elrendelését kell tartalmaznia, hanem annak az intézménynek vagy személynek a megnevezését is, amely vagy aki a szakértői megfigyelést végzi. Az elmeállapot megfigyelése hasonlít az ideiglenes kényszergyógykezeléshez, de ettől különbözik az elrendelés okában és céljában. A megfigyelés esetében még kétséges, milyen a terhelt elmeállapota, kóros-e, és a cél ennek az eldöntése; az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének feltétele az, hogy a terhelt kóros elmeállapotú, és a cél a bűnismétlés megakadályozása stb., mint az előzetes letartóztatás esetében (140. §). A végrehajtás helye mindkét jogintézmény esetében azonos. >A szabadlábon lévő terhelt elmeállapotának megfigyelése során a terhelt személyes szabadsága az egészségügyről szóló törvényben meghatározottak szerint korlátozható. Ha a terhelt az elmeállapot megfigyelése alól kivonja magát, a pszichiátriai intézet erről haladéktalanul értesíti az elmeállapot megfigyelését elrendelő bíróságot.< [107. § (3) bek.] [374] 15. A szakvélemény előterjesztése >108. § (1) A szakértő a szakvéleményt szóban előadja, vagy a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság által kitűzött határidőn belül írásban terjeszti elő. 1. § (1) A szakvélemény szóbeli előadása előtt meg kell állapítani a szakértő személyazonosságát, és tisztázni kell, hogy nincs-e vele szemben kizáró ok. Az eseti szakértőt figyelmeztetni kell a hamis szakvélemény adásának következményeire [Btk. 238. § (2) bek.]. A figyelmeztetést, valamint a szakértőnek a figyelmeztetésreadott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A szakvélemény előadása után a szakértőhöz kérdéseket lehet intézni. 1. A szakvéleménynek a tárgyaláson történő előadása előtt az igazságügyi szakértői esküjére. < 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szakértőt figyelmeztetni kell a

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK [375] 16.

A szakvélemény szerkezete >108. § (2) A szakvélemény magában foglalja

a. a vizsgálat tárgyára, a vizsgálati eljárásokra és eszközökre, a vizsgálat változásokra vonatkozó adatokat (lelet),

tárgyában bekövetkezett

b. a vizsgálat módszerének rövid ismertetését, c. a szakmai megállapítások összefoglalását (szakmai ténymegállapítás), d. a szakmai ténymegállapításból levont következtetéseket, ennek keretében a válaszokat (vélemény).

feltett kérdésekre adott

1. A szakértő a szakvéleményt a saját nevében adja.< A törvény meghatározza, hogy mely elemeket kell a szakvéleménynek tartalmaznia, de nem tesz kötelezővé valamilyen egységes szerkezetet. Nem vétene például a törvény ellen a szakértő, ha a legelején közölné a véleményét [d) pont], és utána jönne az indokolás [a)-c) pontok]. Az sem kifogásolható, ha például az a) és b) pontban meghatározottakat (vizsgálati eljárások és módszerek) a szakértő összevonva közli. A szakvélemény terjedelméről sincs előírás; az a vizsgálat bonyolultságának, terjedelmének, igényességének függvényében változik. Például egy szokványos orvosi látlelet a bőr elszínesedéséről, a testen észlelt kék foltokról, lehet rövid, lakonikus. A szakvéleményben a szakértők használhatják, használják a szaknyelvet, szükség esetén matematikai, kémiai vagy más képleteket, hivatkoznak fizikai, biológiai vagy más törvényekre és összefüggésekre. Bármennyire nehéz is, mégis szükséges, hogy a szakvélemény, különösen ennek a véleményrésze, közérthető nyelven is megfogalmaztassék. Ha például a kórnak van ismert magyar elnevezése, akkor ezt is fel kell tüntetni, ha pedig közölték a kábítószer vegyi összetételét, akkor fel kell tüntetni a hatását és más tulajdonságát. A szakvélemény címzettje ugyanis a kirendelő, az olvasói pedig a bíróság tagjai, a felek – és róluk nem feltételezhető, hogy ismerik a szakmai terminológiát. [376] 17. Kategorikus és valószínűségi vélemény A szakvéleményért a szakértő felel; véleményét részrehajlás nélkül, legjobb tudása és lelkiismerete szerint kell adnia. Ha a szakértő a vizsgálatokból leszűrt és általuk megalapozott bizonyosságon nyugvó véleményt kétkedés nélkül helytállónak tartja, kategorikus véleményt formál. Ez tartalmazhat igenlő vagy nemleges, más szóval kizáró választ a feltett kérdésre (például arra, a lövedék a megvizsgált fegyverből származott-e). A szakértői vizsgálatok azonban nem mindig vezetnek bizonyossághoz, hanem néha csak valószínűségi értékű megállapításokhoz. Különösen azokon a szakmai területeken és ügyekben lehet ezzel számolni, amelyek nem támaszkodhatnak egzakt mérési módszerekre (például kézirat-hamisítás azonosítása, pszichológiai vagy pszichiátriai vizsgálat, régészeti lelet kormeghatározása), vagy amelyek számos tényező figyelembevételét igénylik (például mi okozta a halált: vélt orvosi műhiba, korábban szerzett betegségek, a beteg leromlott állapota vagy más). A valószínűségi vélemény felhasználhatósága vitatott. A valószínűség lehet olyan fokú (99% fölött), ami már a bizonyossággal egyenértékű, és akkor ilyenként értékelhető, de takarhat teljes bizonytalanságot is. Ha például a szakértői vélemény szerint nem kizárt, hogy a hamis okiraton a terhelt keze írása található, de az bizonyossággal nem állapítható meg – a véleménynek nem lesz bizonyító ereje. Más bizonyítási eszközök mellett esetenként ilyenkor is fölhasználható a vélemény egyik vagy másik állítása (például amely szerint nem kizárt, vagy hogy nincs bizonyosság) mint támogató érv. [377] 18. A szakértő felelőssége. A szakértői vélemény aláírása, hitelesítése >Az írásbeli szakvéleményt a szakértőnek alá kell írnia. Ha a kirendelt szakértő intézmény, illetve testület volt, a szakvéleményt annak vezetője is aláírja.< [108. § (5) bek.] A szakvéleményért a felelősséget a szakértő (fizikai személy) viseli, akinek emiatt is a szakvéleményt aláírásával hitelesítenie kell. Ha intézményt vagy testületet rendeltek ki szakértőnek [102. § (2) bek.], akkor közös a felelőssége a vezetőnek és az általa kijelölt individuális szakértőnek (személynek). A vezető felelőssége nemcsak a kijelölésre terjed ki, hanem ő felel a szakvéleményért is, amit az aláírásával is igazol. Az általa elfogadhatatlan szakvéleményt nyilvánvalóan nem szabad az aláírásával hitelesítenie. 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK A kirendelő nem vizsgálja, hogy a testület szakvéleménye egyhangú vagy többségi véleményt takar-e, hanem többek között azt, hogy a törvény által megkívánt aláírásokkal magukénak fogadták el az aláírók a véleményt. A szakvélemény leletrészének titkosítása: a terhelt, a tanú, a sértett, valamint a terhelt védője és a tanú érdekében eljáró ügyvéd kérheti, hogy a szakvéleménynek reá vonatkozó leletrészét (a vizsgálat tárgyára, eljárásokra vonatkozó adatokat) kezeljék zártan. A rendelkezés összefügg a személyes adatok védelmével. [108. § (7) bek.] Más indíttatású a 108. § (8) bekezdésének rendelkezése: A terheltnek az eljárás alapjául szolgáló cselekményre vonatkozó szakértő előtt tett nyilatkozata bizonyítékként nem használható fel. < Itt arról van szó, hogy nem tekinthető perrendszerű nyilatkozatnak vagy vallomásnak, amit a terhelt a szakértőnek (például pszichiáternek) a vizsgálat során a bűncselekményről mondott; ez a nyilatkozat, illetve az abban foglaltak nem tekinthetők sem bizonyítéknak, sem bizonyítási eszköznek. [378] 19. A szakvélemény kiegészítése. Más szakértő alkalmazása > 109. § Ha a szakvélemény hiányos, homályos, önmagával ellentétben álló vagy az egyébként szükséges, a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság felhívására a szakértő köteles a kért felvilágosítást megadni, illetve a szakvéleményt kiegészíteni. 1. § (1) Ha a szakértőtől kért felvilágosítás vagy a szakvélemény kiegészítése egyéb okból szükséges, más szakértőt kell kirendelni.

nem vezetett eredményre, vagy

1. Ha kényszergyógykezelésről kell határozni, a terhelt, a törvényes képviselője élettársa vagy a védő indítványára más szakértőt is ki kell rendelni.<

vagy a házastársa, illetőleg

A terheltnek és a védőnek jogában áll, hogy indítványozza szakértő kirendelését és alkalmazását – ez a jog őket általános indítványozási jogosultságuk következtében megilleti [43. § (2) d) pont, 50. § (3) bek.]. A törvény ezenfölül külön is biztosítja számukra a jogot „más” szakértő alkalmazásának indítványozására. >A terhelt és a védő a nyomozás során indítványozhatja más szakértő kirendelését. A kirendelésről az ügyész határoz.< [111. § (2) bek.] >111. § (4) Ha az ügyész vagy a nyomozó hatóság a nyomozás során szakértőt rendel ki, és a vádlott vagy a védő a vádirat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül indítványozza [263. § (2) bek.], a bíróságnak ugyanazon tényre más szakértőt is ki kell rendelnie. E rendelkezés alkalmazásának nincs helye, ha az ügyben a bíróság is kirendelt szakértőt, vagy a terhelt, illetve a védő által felkért személy (intézmény, testület) szakértőként való bevonását a bíróság, illetőleg az ügyész engedélyezte. 1. Ha ugyanazon bizonyítandó tényre ugyanazon vizsgálati anyag alapulvételével készített szakvélemények között az ügy eldöntése szempontjából lényeges szakkérdésben olyan eltérés van, amely a szakértőktől kért felvilágosítással, a szakvélemény kiegészítésével vagy a szakértők egymás jelenlétében való meghallgatásával (125. §) nem tisztázható, a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság hivatalból vagy indítványra újabb szakvélemény beszerzését rendelheti el. 2. Az (5) bekezdés alapján beszerzett szakvéleménynek abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy a szakvélemények közötti eltérés mire vezethető vissza, szükséges-e bármelyik szakvélemény kiegészítése, illetőleg hogy az ügyben más szakvélemény beszerzése szükséges-e.< [111. § (5)-(6) bek.] [379] 20. A terhelt és a védő kezdeményezése szakértő bevonására Szakértő alkalmazása a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság joga, vagyis az is mondható, hogy a büntetőügyben az lesz szakértő, akit ők kirendelnek [99. § (3) bek.]. A szakértő alkalmazása, bevonása a büntetőeljárásba, úgy tűnik, a felsorolt szervek monopóliuma, és hogy a terhelt, a védő legföljebb az indítványozás jogával élhet. A Be. rendelkezései azonban lazítanak e szabályokon, és megengedik, hogy a terhelt és a védő a maguk választotta szakértőt bízzanak meg szakvélemény készítésével. Ez a megbízott azonban eljárásjogi értelemben csak akkor lesz szakértő, és gyakorolhat szakértői jogokat, ha a bíróság, illetve az ügyész őt ilyen minőségben az eljárásba bevonja, amit az alkalmazásról szóló határozatában mond ki. >112. § (1) A terhelt és a védő közölheti az ügyésszel, illetőleg a bírósággal, hogy készíttetni, és benyújtani. 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szakvéleményt kíván

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK (2) A terhelt vagy a védő által szakvélemény készítésére felkért személy (intézmény, testület) szakértőként való bevonásáról a bíróság, illetőleg az ügyész határoz. A felkért szakértő – e minőségének elismerése után – a szakértői vizsgálatokban közreműködhet; a bírósági eljárásban a bíróság, illetőleg az ügyész által kirendelt szakértővel azonos jogok illetik meg, és kötelezettségek terhelik. < A terhelt, illetve a védő felkért szakértője nem „más” szakértő, hanem lehet akár az első vagy egyedüli, vagy a már kirendelt mellett a párhuzamosan működő szakértő. Ha a felkért szakértő igazságügyi szakértő, az ügyész, illetve a bíróság nem vonhatja kétségbe az alkalmasságát, és ilyen okból nem tagadja meg a bevonását az eljárásba. Ha azonban eseti szakértőről volna szó, jogosultak az alkalmasságát mérlegre tenni, és eldönteni, megfelel-e az eseti szakértővel szemben támasztható követelményeknek. A felkért szakértő bevonása nemcsak alkalmatlansága okából tagadható meg, hanem eljárási-gazdaságossági okokból is, ha például a bíróság a bizonyítást már befejezettnek tartja. >Ha a bíróság vagy az ügyész a felkért személy bevonását megtagadja, az elkészített vélemény az okiratra vonatkozó szabályok szerint használható fel.< [112. § (3) bek.] [380] 21. A szakértő kötelességszegésének következményei A szakértő rendbírsággal sújtható, ha idézésre nem jelent meg [69. § (1) bek.]; rendbírsággal sújtható és az okozott költségek megfizetésére kötelezhető, ha a közreműködést vagy a véleménynyilvánítást jogosulatlanul megtagadja, vagy indokolatlanul késlekedik (113. §). [381] 22. A tolmács >E törvénynek a szakértőre vonatkozó rendelkezései a tolmácsra is irányadók azzal, hogy a külön jogszabályban meghatározott képesítéssel rendelkezőszemély vehető igénybe tolmácsként. Tolmácson a fordítót is érteni kell.< [114. § (3) bek.] >Ha nem magyar anyanyelvű személy az eljárás során az anyanyelvét, – törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján, az abban meghatározottkörben – regionális vagy kisebbségi nyelvét kívánja használni, tolmácsot kelligénybe venni. Ha az anyanyelv használata aránytalan nehézségbe ütközne, amagyar nyelvet nem ismerő személy által ismertként megjelölt más nyelv használatát kell tolmács útján biztosítani.< [114. § (1) bek.] [382] 23. Pártfogó felügyelői vélemény A II. Ben. a pártfogó felügyelő véleményét a szakvélemények közé sorolja. (A fiatalkorúak ügyében a pártfogó által készített környezettanulmány korábban az okirati bizonyítási eszközök közé tartozott, ám az új szabályozás értelmében ez is a szakvéleménynek lesz tekinthető.) A pártfogói véleményt szakértői véleménnyé minősítő rendelkezéssel összefügg a pártfogó eljárásbeli helyzetének a meghatározása: >E törvénynek a szakértőre vonatkozó rendelkezései a pártfogó felügyelői véleményt készítő pártfogóra is irányadók. [114/A. (6) bek.] 1. A bíróság és az ügyész a büntetés vagy intézkedés alkalmazása, illetőleg a vádemelés elhalasztása előtt pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendelheti el. A pártfogó felügyelői vélemény beszerzését törvény kötelezővé teheti. A pártfogói felügyelői véleményt a pártfogó felügyelő készíti el. 2. A pártfogó felügyelői vélemény a terhelt személyiségét és életviszonyait jellemző tényeket és körülményeket – így különösen családi körülményeit, egészségi állapotát, esetleges káros szenvedélyeit, lakhatási körülményeit, iskolai végzettségét, szaktudását, munkahelyét, ennek hiányában a foglalkoztatására vonatkozó adatokat, jövedelmi, vagyoni viszonyait – írja le, továbbá bemutatja a feltárt tények, körülmények és a bűncselekmény elkövetése között fennálló kapcsolatot. (5) A pártfogó köteles és jogosult mindazokat az adatokat megismerni, amelyek a pártfogó felügyelői vélemény elkészítéséhez szükségesek, e célból az ügy iratait megismerheti, a terhelttől, a sértettől, a tanúktól és az eljárásba bevont más személyektől felvilágosítást kérhet. Ha ez feladatának teljesítéséhez szükséges, az ügyésztől vagy a bíróságtól újabb adatokat, iratokat és felvilágosítást kérhet. < [114/A. §(1), (2), (5) bek.] A pártfogó felügyeletről a Btk. 82. §-a szól, amely a bíróság által kiszabott valamelyik szankcióhoz, illetőleg a büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódik. A II. Ben.-ben [114/A. §] azonban egészen másról van szó, nem a már elítélt vagy a vád elhalasztása alatt álló felügyeletéről, hanem arról, hogy a pártfogó felügyelő a büntetés kiszabása, az intézkedés alkalmazása, a vád elhalasztása előtt nyilváníthasson véleményt és ezzel 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK befolyásolhassa az ügyészi döntést (a vád elhalasztás esetén), illetőleg a bírói ítélet meghozatalát. Emiatt a pártfogó felügyelői vélemény a büntetőeljárásban egyedülálló szerephez jut: nem a tényállás megállapításában, miként a szakvélemények, hanem a szankció megválasztásában játszik szerepet. Ez azonban számos alapvető elméleti és gyakorlati kérdés tisztázását igényli, mint például az eljárási funkciók különállása, viszony az ügyész indítványozási jogához, az ítélőbíró önállósága. III. CÍM A TÁRGYI BIZONYÍTÁSI ESZKÖZ. AZ OKIRAT [383] 1. A tárgyi bizonyítási eszköz A Be. szerint: >Tárgyi bizonyítási eszköz minden olyan tárgy (dolog), amely a bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas, így különösen az, amely • a bűncselekmény elkövetésének nyomait hordozza, vagy • a bűncselekmény elkövetése útján jött létre, • amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy • amelyre a bűncselekményt elkövették.< [115. § (1) bek.] A bűncselekmény elkövetése (amint erről már szóltunk) változásokat idéz elő, amelyek a dolgokon, fizikai testeken vagy a helyzetükön következnek be. A változás lehet mechanikai, kémiai természetű, lehet a dolgok helyének a megváltoztatása. Tárgyi bizonyítási eszköz az a dolog, fizikai test, amelyen a bűncselekménnyel kapcsolatos változások észlelhetők, illetőleg amelynek helyzetéből a bűncselekményre vonatkozó adatok nyerhetők. A bűncselekmény elkövetésének a nyomai a dolgokon különbözőképpen megőrződnek: ujjnyom, lábnyom, a kábítószer-élvező injeckiós tűje, lövedék a helyszínen; a feltörés nyomai az ajtózáron, a sérülés nyomai, sebek az áldozat testén; vérnyomok a gépkocsiban, amelyben az áldozatot szállították. Az utóbbi évtizedekben nagy jelentőségre tettek szert a mikronyomok, amelyeknek már a felfedezése is különös szakértelmet kíván. A mikronyomok lehetnek akár az áldozat ruházatára, testére rátapadt anyagrészecskék, például a tettes ruhájából származó gyapjúszál, vagy az áldozat körme alatt lelhető anyagok, hajszál, a cigarettán nyálnyomok. A bűncselekmény útján létrejött dolog, a bűncselekmény produktuma lehet például hamis okirat, hamis pénz, rossz minőségű ipari termék, a termelt, illetőleg előállított kábítószer, illegálisan előállított magnókazetták, CDk. Ide tehát olyan dolgok sorolhatók, amelyeket a jogszabály által tiltott tevékenységgel hoztak létre. A bűncselekmény eszköze látszik a legegyszerűbben meghatározhatónak: olyan dolog, amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközként használtak, mint például szerszám, lőfegyver, méreg és más. Lehet az azonban például szállítóeszköz is, amelyen csempész- vagy más tiltott árut szállítottak. Tárgyi bizonyítási eszköz az a dolog is, amellyel a bűncselekményt elkövették, tehát a bűncselekmény elkövetési tárgya, például a lopott dolog, az engedély nélkül tartott lőfegyver, kábítószer; jogellenesen megszerzett emberi szerv (Btk. 173/I. §); közlekedési jelzőberendezés, ha ezt megrongálták. A dolog, amelyre a bűncselekményt elkövették: a bűncselekmény elkövetési tárgya, például a lopott dolog, a megrongált vasúti jelzőberendezés, az átvágott folyami gát, az engedély nélkül tartott lőfegyver. A törvény a tárgyi bizonyítási eszköz fogalmát kiterjeszti, kijelentvén, hogy >tárgyi bizonyítási eszköz az irat, a rajz és minden olyan tárgy, amely műszaki,vegyi vagy más eljárással adatokat rögzít< [115. § (2) bek.]. Nem tartoznak ide azok az iratok (jegyzőkönyvek, rajzok, fényképek), amelyeket a büntetőeljárás keretében készítenek, például a szemle során. A 115. § (2) bekezdése értelmében az az irat, fénykép stb. a tárgyi bizonyítási eszköz, amely a bűncselekmény elkövetését, az arra való felkészülést, vagy annak egy részletét a bűncselekménnyel egyidejűleg vagy akár utólag rögzíti, például a tettes naplója vagy más feljegyzései; a véletlenül készített fénykép; a banktermet pásztázó videokamera felvétele. A rendészeti tevékenység során készült fényképek (például a gyorshajtást rögzítő felvétel) vagy a videofelvételek a futballpálya környékén is ebbe a kategóriába tartoznak.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK Tárgyi bizonyítási eszköznek számít az az irat is vagy fénykép stb., amely a bűncselekményt megtestesíti: rágalmazó levél vagy cikk a sajtóban; kiskorú személyről készített pornófelvétel. Az irat mint tárgyi bizonyítási eszköz lehet valódi (például a rágalmazó levél, az eseményről készült fénykép) vagy hamis, hamisított irat, okirat (például a csaláshoz használt áligazolvány). [384] 2. A tárgyi bizonyítási eszköz vizsgálata és jelentősége Tárgyi bizonyítási [384] eszközök felfedezése rendszerint szaktanácsadó vagy más szakember közreműködését, értelmezése pedig általában szakértői vizsgálatot is igényel. A tárgyi bizonyítási eszközök megismerésének processzuális eszköze: a szemle és az irat felolvasása. A tárgyi bizonyítási eszközt le kell foglalni [151. § (2) bek.] és meg kell őrizni, konzerválni, változatlan állapotban fenntartani. Ennek módja függ a tárgyi bizonyítási eszköz jellegétől. Némely bűncselekmény felderítésében és bizonyításában a tárgyi bizonyítási eszközöknek kiemelkedő a jelentőségük, különösen például az ismeretlen tettes által elkövetett bűncselekmények esetében, vagy minden olyan bűncselekmény elkövetése esetén, amely helyszínhez kötődik, vagy egyébként tárgyi nyomokat hagy. A büntetőeljárásban, amint már a tanúvallomással kapcsolatosan említettük, a tárgyi és személyi bizonyítási eszközök együttesen teszik lehetővé tényállás megállapítását. A tárgyi bizonyítási eszközök értékelésénél tisztázni kell, más bizonyítási eszközökkel való kapcsolatukat, bizonyító erejüket s azt, hogy vajon valódiak-e. A tárgyi bizonyítási eszközök többnyire közvetett bizonyítékokat szolgáltatnak. [385] 3. Az okirat >Okirat az a bizonyítási eszköz, amely valamely tény, adat valósá- [385] gának, esemény megtörténtének vagy nyilatkozat megtételének bizonyítására készül, és arra alkalmas.< [116. § (1) bek.] A Be. meghatározásában okiraton mind a köz-, mind a magánokiratot érteni kell, közömbös tehát, hogy kik állították ki. A 115. §-ban meghatározott irattól az okiratot az különbözteti meg, hogy ez utóbbi tény stb. bizonyításának céljára készült. A Be. értelmében az okirat csak hiteles, valódi lehet. A hamis vagy hamisított okirat: tárgyi bizonyítási eszköz, vagyis irat. Okiratok, jegyzőkönyvek, írott határozatok készülnek a büntetőeljárás keretében is. Vallomás, nyilatkozat tartalmát rögzítő okirat tárgyaláson csak a törvény rendelkezése szerint használható fel a bizonyítás eszközeként. A törvény kivételesen engedi meg a nyomozás során keletkezett jegyzőkönyv felolvasását, illetőleg ismertetését. A közvetlenség elvének átlépését akkor teszi lehetővé, ha a vallomástevő például nem hallgatható ki (meghalt, beteg), a vallomástételt megtagadja, vagy az okirat tartalma és a vallomás között ellentét van (291., 296. skk. §). A törvény az okirat fogalmát kiterjeszti az okirat kivonatára és az olyan okiratszerű tárgyakra (dolgokra), amelyek tény stb. bizonyítása céljából műszaki, vegyi vagy más eljárással készültek. >Az okiratra vonatkozó rendelkezések irányadók az okiratból készült kivonatraés az olyan tárgyra is, amely valamely tény, adat valóságának, esemény megtörténtének vagy nyilatkozat megtételének igazolása céljából a 115. § (2) bekezdésében megjelölt módon [műszaki, vegyi vagy más eljárással] készült.< [116. § (2) bek.] Idesorolható például a közlekedési baleset helyszínéről készült rajz, film, videofelvétel. A törvény külön rendelkezése szerint okiratként kell kezelni a tanú hiteles, illetőleg két tanúval, közjegyzővel hitelesített vallomását [116. § (3) bek.] és hasonlóan a terhelt, illetőleg a védő által felkért szakértő véleményét, ha őt az eljárásba nem vonták be [112. § (3) bek.]. A terhelt írásbeli vallomása ugyancsak okiratként kezelendő [118. § (3) bek.]. A törvény külön rendelkezése alapján a büntetőeljárásban fel lehet használni azokat az okiratokat és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyeket valamely hatóság – jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során a hatáskörében eljárva – a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett [76. § (2) bek.]. [386] 4. Az okirat vizsgálata és jelentősége Az okirat megismerésének módja a tárgyalás során a felolvasás, a nyomozás során pedig az elolvasás is. A filmfelvétel, a magnetofonszalag eljárásbeli megismerésének és felhasználásának processzuális formája a szemle.


XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK Az eljárás keretében készült okiratok jelentőségét főként az adja, hogy az eljárás későbbi szakaszai számára rögzítik az előzményeket; a nyomozási iratok: a tárgyalási, fellebbezési szakasz; az elsőfokú tárgyalás iratai, a fellebbezés iratai: a további fórumok vagy a perújítás számára. A büntetőeljárás keretében felhasználhatók a köz- és magánokiratok, a különböző eljárásokban készült jegyzőkönyvek, rajzok, iratok, és az ügyész, a bíróság feladata, hogy minden okiratot, annak hitelességét, bizonyító erejét stb. értékelje. Az okiratok értékelésére, ideértve a közokiratot is, vonatkozik a Be. ama rendelkezése, hogy azokat az ügyész, a bíróság meggyőződése szerint bírálja el. A büntetőbíróság jogerős ítéletének rendelkezéseit azonban valónak kell elfogadni. (Csak perújítás, rendkívüli perorvoslat során változtathatók meg.)

3. IV.CÍM A TERHELT VALLOMÁSA [387] 1. A terhelt kihallgatása A terheltnek a büntetőeljárásban kettős jogállása van. Egyfelől processzuális jogosultságok alanya, a tárgyaláson ügyfél; másfelől vallomásával bizonyítási eszközt szolgáltató alany és kényszerítő intézkedések passzív alanya is. Ennek megfelelően a terhelt vallomásának is kettős szerepe van. Egyfelől tartalmazhatja a terhelt védekezését, másfelől bizonyítékokat szolgáltat. A terhelt kihallgatásának két része van: az első a személyi adatokra vonatkozó kihallgatás (ez a személyazonosság, a joghatóság megállapítására irányul, és jelentősége van a büntetés kiszabásában is) és a jogaira való figyelmeztetés (tájékoztatás), a második rész pedig a tényállásra vonatkozó kihallgatás. >117. § (1) A terhelt kihallgatása előtt megkell állapítani a személyazonosságát, ennek érdekében meg kell kérdezni a terhelt nevét, születési idejét és helyét, anyja nevét, lakóhelyének és tartózkodási helyének lakcímét, a személyazonosító okmánya számát és az állampolgárságát. Ezekre a kérdésekre a terhelt akkor is köteles válaszolni, ha egyébként a vallomástételt megtagadja. 1. A terheltet a kihallgatásának megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás tételét, illetőleg az egyes kérdésekre történő válaszadást a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, de bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz, akkor is, ha korábban a vallomástételt megtagadta. Figyelmeztetni kell arra is, hogy amit mond, illetőleg rendelkezésre bocsát, bizonyítékként felhasználható. A figyelmeztetést és a terhelt válaszát jegyzőkönyvbe kell foglalni. A figyelmeztetés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. 2. A terhelt kihallgatása a foglalkozására, munkahelyére, iskolai végzettségére, családi, kereseti és vagyoni körülményeire, továbbá a korábbi büntetésre és az eljárás tárgyától függően a katonai rendfokozatára és a kitüntetéseire vonatkozó kérdésekkel kezdődik. Ezt követi a terhelt részletes kihallgatása. 3. Ha a terhelt a vallomás tételét megtagadja, figyelmeztetni kell arra, hogy ez az eljárás folytatását nem akadályozza. Ha a terhelt vallomást tesz, figyelmeztetni kell, hogy a vallomásában mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat. Arra a bűncselekményre nézve, amelyre a terhelt a vallomás tételét megtagadta, a terhelthez további kérdések nem intézhetők, és a terhelt a többi terhelttel, illetőleg a tanúkkal nem szembesíthető, kivéve, ha előtte úgy dönt, hogy vallomást tesz. A vallomás tételének megtagadása nem érinti a terhelt kérdezési, észrevételezési és indítványtételi jogát. 4. Ha a terhelt vallomást kíván tenni, a vallomástétel lehetőségét biztosítani kell. <és hogy jogában áll ügyvédet választani, illetve kirendelését kérni, a kihallgatás elején figyelmeztetni kell. Ez azún. Miranda-elv, amely az USA-ban hozott egyik bírói döntés alapján kapta a nevét. A vallomás megtagadásának okát a terhelt nem köteles közölni, például azt, hogy vallomásával nem akarja a hozzátartozóját vagy mást megvádolni, vagy hogy miért nem akarja önmagát védeni. [388] 2. A hallgatás joga A terhelt a vallomástételt bűnösségétől függetlenül megtagadhatja, és kiváltképp arra nem kötelezhető, hogy önmagára terhelő vallomást tegyen (8. §). Erre, valamint arra, hogy amit mond, azt ellene fel lehet használni, A terhelt a vallomásával mást következmények nélkül hamisan nem vádolhat. A Be. nem szól arról, hogy köteles volna-e a terhelt mást, például a vádlott-társát mentő körülményt a vallomásában feltárni, 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK engedelmeskedve a Btk.-ban előírt kötelességnek (Btk. 243. §). A közlés kötelessége (ártatlant mentő tény közlése) és a terheltet megillető hallgatás joga között a terheltnek választania kell, és jogában áll bármelyiket választani. De ha a vallomásában nem tette, azon kívül kellő időben köteles a mentő tényt feltárni, kivéve ha ezzel önmagát vagy a hozzátartozóját vádolná a bűncselekmény elkövetésével [Btk. 243. § (2) b) pontja]. >118. § (1) A terheltnek módot kell adni arra, hogy a vallomását összefüggően előadhassa, ezt követően kérdések intézhetők hozzá. Ha a terhelt vallomása a korábbi vallomásától eltér, ennek okát tisztázni kell. 1. A terhelt beismerése esetén – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – meg bizonyítékokat is.

kell szerezni az egyéb

2. A terhelteket egyenként kell kihallgatni. A terhelt a vallomását saját kezűleg vagy más módon leírhatja, ezt az iratokhoz kell csatolni. < [389] 3. A terhelt vallomásának értékelése és jelentősége A terhelt vallomása igen fontos információkat tartalmazhat, akár tagadó a vallomás – feltéve, hogy a terhelt valóban nem elkövető –, akár beismerő – feltéve, hogy valóban a terhelt az elkövető. A kihallgatás során, különösen annak a kezdetén, gyakran bizonytalan, hogy tényleg a terhelt-e az elkövető. A nyomozás kezdetén nagyobb annak a valószínűsége, hogy nem a terhelt az elkövető, az eljárás későbbi fázisaiban ez a valószínűség csökken. A nyomozó hatóság, az ügyész és a bíróság részéről gyakran bizonyul célszerű és indokolt magatartásnak, ha a terhelt vallomását ésszerű kétkedéssel fogadják, attól függetlenül, hogy beismerő vallomást tett-e, vagy tagadott. A terhelt vallomását egybe kell vetni más bizonyítási eszközökkel; a terhelt beismerése esetén is szerezni kell más bizonyítékokat. A terhelt beismerő vallomása lehet igaz, de előfordulhatnak olyan esetek is, amikor a beismerő vallomás hamisnak bizonyul. Ennek motívuma lehet például a másért való felelősségvállalás, önfeláldozás, menekülés a nagyobb súlyú bűncselekményért való felelősség elől, pszichikai zavar. A tagadás is lehet igaz, ha valóban nem a terhelt az elkövető, de lehet hamis is, ha a terhelt ily módon akarja az eljáró szerveket félrevezetni, és megmenekülni a felelősségre vonás alól. Vannak olyan esetek, amikor a beismerő vallomásnak nagy a jelentősége, így különösen a felderítő jellegű vallomásnak, ha az újabb bűncselekmény megelőzéséhez vezethet, vagy olyan esetben, ha azt utólag más bizonyítási eszközök is igazolják, vagy amikor a közvetett bizonyítékokat a beismerő vallomás utólag igazolja vagy jól kiegészíti. A büntetőeljárásnak nem feladata és célja, hogy a bizonyítást a terhelt beismerő vallomására alapítsa, és a törvény nem is teszi lehetővé, még kevésbé szükségessé a beismerő vallomásnak bármi áron való megszerzését. A törvény általában nem tulajdonít a terhelt beismerésének kiemelt értékű bizonyító erőt. Kétségtelen azonban, hogy a gyakorlatban nemritkán súlyt helyez a nyomozó hatóság vagy az ügyész arra, hogy az egyéb bizonyítékok mellett a terhelt beismerése is igazolja (megalapozza) a gyanút, a vádat. A beismerésnek ugyanis nagy a bizonyító ereje, amikor egyezik a más forrásból származó bizonyítékokkal, amikor például a helyszíni kihallgatáson (a bűncselekmény rekonstruálásán) olyan mozzanatokat tár fel, amelyekről csak az tudhat, aki a bűncselekményt elkövette. A törvény néhány külön eljárás lefolytatásához megköveteli a beismerést: ezek közé tartozik a lemondás a tárgyalásról, a büntetőparancs, a bíróság elé állítás és a vádemelés elhalasztása. A beismerésnek azonban itt nem a bizonyító erején van a hangsúly, hanem azon, hogy kifejezi: számítani lehet a terhelt egyetértésére és együttműködésére a különeljárási formában, illetőleg annak az elfogadásában.

4. V. CÍM BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁSOK [390] 1. A bizonyítási eljárások jellege A bizonyítási eszközöket a jellegüktől függően a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság különböző eljárási cselekmények által ismeri meg. A tanút, a terheltet, a szakértőt ki- vagy meghallgatják, tehát hallás útján ismerkednek meg velük. Más bizonyítási eszközök és bizonyítékok – a tárgyi bizonyítási eszközök, a bűncselekmény helyszíne, a hamisítás az iraton vagy az emberi testen látható sérülések – azonban inkább látás révén ismerhetők meg, és 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK a szemle az a bizonyítási eljárás, amely erre szolgál. Vannak azonban összetett természetű bizonyítási eljárások, amelyekben a megismerést szolgáló több érzékszervnek van jelentősége, illetőleg több elem van jelen, amikor is például a látásnak és a hallásnak egyaránt szerepe van, és közben a terhelttől, a tanútól vagy a szakértőtől meghatározott szerep betöltését várják el. Ilyen a helyszíni kihallgatás, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás. A törvény a bizonyítási eljárások közé sorolja: a szemlét, a helyszíni kihallgatást, a bizonyítási kísérletet, a felismerésre bemutatást, a szembesítést és a szakértők párhuzamos meghallgatását. [391] 2. A szemle >Szemlét a bíróság, illetőleg az ügyé sz rendel el és tart, ha a bizo nyítandó tény felderítéséhez vagy megállapításához személy, tárgy vagy helyszín megtekintése, illetőleg tárgy vagy helyszín megfigyelése szükséges.< [119. § (1) bek.] A szemlét a nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság rendeli el és tartja, a szemle tehát általuk végzett eljárási cselekmény. A terhelt, a védő és a sértett a nyomozás keretében végzett szemlén jelen lehet (185. §). A tárgyaláson a bírói szemle úgy történik, hogy a tanács elnöke felmutatja a tárgyi bizonyítási eszközt vagy ennek fényképét, illetőleg tárgyalás keretében tart szemlét, esetleg kiküldött tagja által. >A szemle alkalmával a bizonyítás szempontjából jelentős körülményeket részletesen rögzíteni kell. A szemlén fel kell kutatni és össze kell gyűjteni a tárgyibizonyítási eszközöket, és gondoskodni kell a megfelelő módon történő megőrzésükről. A szemle tárgyáról, ha lehetséges és szükséges, kép- vagy hangfelvételt, illetveképet és hangot egyidejűleg rögzítő felvételt, rajzot vagy vázlatot kell készíteni, ésazt a jegyzőkönyvhöz kell csatolni.< [119. § (3) bek.] Ez a rendelkezés a szemle általános szabályait tartalmazza, amelyek megfelelően alkalmazhatók attól függően, mi a szemle tárgya. Az a szabály, amely szerint fel kell kutatni és össze kell gyűjteni a tárgyi bizonyítási eszközöket, elsősorban a helyszíni szemlére vonatkozik. Ha pedig a szemle tárgya már megvan, akkor a rögzítésre, megőrzésre vonatkozó szabályok lépnek előtérbe. >Ha a szemle tárgyát egyáltalán nem, vagy csak jelentős nehézség, illetve költség árán lehetne a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság elé vinni, a szemlét a helyszínen kell megtartani.< [119. § (4) bek.] De ilyen esetre is vonatkozik a 303. § (1) bekezdésének második mondata, amely szerint a bíró a tárgyaláson ilyenkor az ott készült fényképet stb. felmutatja. [392] A személy szemléje összekapcsolható szakértői vizsgálattal (106. §), vagy a nyomozás során a szemle akár átfordulhat motozássá is, ha kényszer alkalmazása volna indokolt a bizonyítási eszköz előkerítése céljából. A személy más eljárási cselekménnyel össze nem kapcsolódó szemléje például akkor szükséges, ha a rajta található nyomokat (sebhelyet vagy a ruházat sajátosságát) az ügyész vagy a bíróság szemrevételezi. A szemlénél rendszerint szakértőt kell alkalmazni [119. § (2) bek.]. Atörvénynek ez a rendelkezése nem általánosan kötelező; figyelemfelhívó szabály ez, amely arról szól, hogy szakértő már a szemlére is kirendelendő, ha ott különleges szakértelemre szükség van. Már az a kérdés, mit és hol kell keresni, az miről ismerhető meg stb. speciális szakértelmet igényelhet, amit nyújthat a szaktanácsadó (de ő nem válhat az eljárás későbbi szakaszaiban sem szakértővé) vagy a szakértő. A bűncselekmény helyszínére kiszálló nyomozócsoport szabály szerint úgy van összeállítva, hogy tagjai között ott vannak a speciális szakértelemmel rendelkezők is. [393] 3. Helyszíni kihallgatás >120. § (1) A bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság a helyszínen hallgatja ki a terheltet és a tanút (helyszíni kihallgatás), ha az addigi kihallgatás után is szükséges, hogy a bűncselekmény helyszínén nyilatkozzék, és mutassa meg az elkövetés helyét, a bűncselekménnyel összefüggő más helyet, tárgyi bizonyítási eszközt vagy a cselekmény lefolyását. (2) A helyszíni kihallgatás előtt a terheltet, illetőleg a tanút ki kell hallgatni arról, hogy a kérdéses helyet, cselekményt vagy tárgyi bizonyítási eszközt milyen körülmények között észlelte, és miről ismerné fel.< Ez az eljárási cselekmény a terhelt kihallgatásának sajátos esete, amikor is a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság ismeretet szerez: a terhelt vallomása, a helyszín megszemlélése és azáltal, amit a terhelt ott mutat, 188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK illetőleg újra lejátszik, felelevenít. A helyszíni kihallgatás tehát összetett bizonyítási eljárás, amelyben a hatóság részéről a hallásnak és a látásnak egyaránt szerepe van. [394] 4. A tárgyi bizonyítási eszköz és az iratok szemléje A tárgyi bizonyítási eszköz megismerése a szemle keretében történhet [119. § (1) bek.]. A tárgyaláson a tanácselnök a tárgyi bizonyítási eszközt felmutatja [303. § (1) bek.], és a tárgyi bizonyítási eszköznek számító irat felolvasásáról rendelkezik [301. § (1) bek.]. Az iratok felolvasását, amely a megtekintéssel együtt jár, szemlének tartjuk, sőt ezen túllépve a műszaki, vegyi vagy más eljárással adatokat rögzítő tárgyak, hang-, illetőleg hang- és képfelvételek megtekintését, illetőleg meghallgatását is. Az ugyanis, ami az iratokra vonatkozik, vonatkozik az adatrögzítő tárgyakra is [115. § (2) bekezdés második mondata]. Az iratok és az adatrögzítő tárgyak a szemle által a többi tárgyi bizonyítási eszközzel egy tekintet alá esnek, habár a megismerésükben nemcsak a látásnak, hanem a hallásnak is szerep jut. A Be. az el- vagy felolvasásról mint az ismeretszerzés eszközéről más esetekben is rendelkezik: például a nyomozási iratok megismeréséről, ami gyakorlatilag elolvasás lehet (193. §); a tárgyaláson a terhelt vagy tanú nyomozási vallomásának felolvasásáról és ismertetéséről. Ezek azonban más természetű eljárási cselekmények, és nem tartoznak a szemle fogalmi körébe. [395] 5. A bizonyítási kísérlet >121. § (1) A bíróság, illetőleg az ügyész bizonyítási kísérletet rendel el és tart, ha azt kell megállapítani vagy ellenőrizni, hogy valamely esemény vagy jelenség meghatározott helyen, időben, módon, illetőleg körülmények között megtörténhetett-e. 1. A bizonyítási kísérletet lehetőleg ugyanolyan körülmények között kell lefolytatni, mint ahogyan a vizsgált esemény vagy jelenség megtörtént, illetőleg megtörténhetett. < A bizonyítási kísérlet célja a hallási, látási vagy más viszonyok utólagos megállapítása (láthatta-e a tanú abból a távolságból, szögből, abban a megvilágításban az eseményt stb.). A bizonyítási kísérlet a nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság által végzett eljárási cselekmény, amelyben azonban a bíróság stb. rendelkezése szerint mások is, nevezetesen a terhelt, a tanú, a sértett, a szakértő részt vesznek. A bizonyítási kísérlet hasonlít a szemlére, de ez az eredeti helyszínen, vagy körülmények között, vagy tárgyakkal kapcsolatban történik, a bizonyítási kísérletben ezzel szemben mesterségesen előállítják a valóságos vagy vélt körülményeket, eseményeket, helyszíneket, vagyis azokat szimulálják. A bizonyítási kísérlethez mindig hozzátartozik valamilyen cselekvés (kiáltás, lövés, robbantás, futás), a szemle azonban viszonylag statikus. A bizonyítási kísérletben az ügyész, illetőleg a bíróság által meghatározott személyeknek részt kell venniük, a szemlére megállapított szabályok szerint. Ez annál inkább is így van, mert a bizonyítási kísérletre a szemle szabályait kell megfelelően alkalmazni. [396] 6. A felismerésre bemutatás > A bíróság, illetőleg az ügyész felismerésre bemutatást rendel el és tart, ha az személy vagy tárgy felismerése céljából szükséges. A terheltnek vagy a tanúnak felismerésre legalább három személyt vagy tárgyat kell bemutatni. A terheltnek vagy a tanúnak – ha más lehetőség nem áll rendelkezésre – felismerésre személy vagy tárgy fényképen, illetőleg más adathordozón rögzített kép-, illetőleg hangfelvétele is bemutatható.< [122. § (1) bek.] Ennek a bizonyítási cselekménynek különösen akkor van jelentősége, ha a terhelt vagy a tanú nem biztos az ismereteiben, olyan körülmények között látta, hallotta az eseményt, a személyt, ami a biztos észlelést nem tette lehetővé (például félhomályban menekülés közben látta a vélt elkövetőt, és nem biztos a személy azonosságában). A Be. a felismerésre bemutatásról részletes technikai, kriminalisztikai szabályokat állapít meg a továbbiakban: >122. § (2) A felismerésre bemutatás előtt azt, akitől a felismerés várható,részletesen ki kell hallgatni arról, hogy a kérdéses személyt vagy tárgyat milyenkörülmények között észlelte, milyen kapcsolata van vele, milyen ismertető jeleirőltud. 189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. FEJEZET – BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK 1. Személyek bemutatása esetén az ügytől független és a felismerést végző által nem ismert, továbbá a kérdéses személlyel a fő ismertető jegyekben megegyező tulajdonságú – így különösen vele azonos nemű, hasonló korú, testalkatú, bőrszínű, ápoltságú és öltözetű – személyeket kell a kérdéses személlyel egy csoportba állítani. Tárgyak bemutatása esetén a kérdéses tárgyat hasonló tárgyak között kell elhelyezni. A kérdéses személynek vagy tárgynak a csoporton belüli elhelyezkedése a többitől jelentősen nem térhet el, és nem lehet feltűnő. 2. A bemutatást több felismerő személy esetében is külön-külön, egymás távollétében kell végezni.< A felismerésre bemutatás a kihallgatás speciális esete. Annak alapján sem a terhelt, sem a tanú nem köteles olyan vallomást vagy nyilatkozatot tenni, amellyel önmagát, illetőleg a tanú hozzátartozóját vádolná. Nem köteles a felismerésre bemutatáson az sem részt venni, aki hivatalánál fogva titoktartásra jogosult (82. §). >Ha a tanú védelme szükségessé teszi, a felismerésre bemutatást úgy kell végezni,hogy a felismerésre bemutatott a tanút ne ismerhesse fel, illetőleg ne észlelhesse. Haa tanú személyi adatainak zárt kezelését rendelték el, erről a felismerésre bemutatásnál is gondoskodni kell.< [122. § (5) bek.] [397] 7. A szemle, a bizonyítási kísérlet és a felismerésre bemutatás közös szabályai >123. § (1) A bizonyítási kísérletre és a felismerésre bemutatásra a szemle szabályait értelemszerűen alkalmazni kell. 1. A bíróság, illetőleg az ügyész a szemle, a bizonyítási kísérlet és a felismerésre bemutatás tartásához a nyomozó hatóságot is igénybe veheti. A nyomozó hatóság a bíróság utasításait határidőre teljesíti. 2. A szemlét, a bizonyítási kísérletet és a felismerésre bemutatást – ha az ügyész másképp nem rendelkezik – a nyomozó hatóság is elrendelheti, és tarthatja.< [398] 8. A szembesítés és a szakértők párhuzamos meghallgatása > 124. § (1) Ha a terheltek, a tanúk, illetőleg a terhelt és a tanú vallomásai egymással ellentétesek, az ellentétet szükség esetén szembesítéssel lehet tisztázni. A szembesítettek a vallomásukat egymással élőszóban közlik; megengedhető, hogy egymásnak kérdéseket tegyenek fel. 1. Ha a tanú vagy a terhelt védelme szükségessé teszi, a tanú, illetőleg a terhelt szembesítését mellőzni kell. 2. A tizennegyedik életévét be nem töltött személyt akkor lehet szembesíteni, nem kelt félelmet. <

ha a szembesítés a kiskorúban

>125. § Ha a szakértők véleménye eltér, az eltérést a szakértők egymás jelenlétében való meghallgatásával lehet tisztázni. <


13. fejezet - XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK 1. I. CÍM A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK JOGPOLITIKAI INDOKA ÉS TÖRVÉNYI ALAPJA [399] 1. Az alkotmányos jogok korlátozásának indoka A kényszerintézkedések a személyes szabadságot, a mozgási szabadságot, a személyiség integritását, a házijogot (a magán- és családi élet védelmét), a tulajdoni, vagyoni jogokat korlátozzák, és emiatt szemben állnak az alkotmány biztosította, mindenkit megillető alapvető jogokkal. Az alkotmány az alapvető jogokat azonban nemcsak deklarálja, hanem azt is kijelenti, hogy. senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani” [55. § (1) bek.]. Az alkotmány tehát felhatalmaz olyan törvények megalkotására, amelyek a szabadságtól megfosztás okait és eljárását meghatározzák; ilyen törvény a Btk. és a Be. is. A Be.-ben meghatározott primer ok: a bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja, amit kiegészíthetnek másodlagos okok: például előzetes letartóztatás esetén az a körülmény, amely miatt a gyanúsított, vádlott szökésétől lehet tartani, vagy házkutatás elrendelése esetén a bizonyítási eszköz elrejtése és megszerzésének szükségessége. A kényszerintézkedések jogintézményének elméleti igazolása az előbbieken túlmenően arra a felismerésre alapítható, hogy a bűncselekmények éppen az alapvető jogokat sértik vagy veszélyeztetik, és hogy a gyanúsítottat is megillető alapvető jogok nem állhatják útját a bűnüldözésnek és az igazságszolgáltatásnak. Kétségtelen, hogy érdekkonfliktus van az állampolgári alapvető jogok érvényesítése és a bűnüldözés, illetőleg a büntető igazságszolgáltatás között, de ennek a feloldása a törvény által megvalósulhat, ha bizonyos egyensúlyt teremt közöttük. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a törvény meghatározott feltételekhez köti az alapvető jogok korlátozását, az eljárásba garanciákat helyez el, és jogorvoslatot biztosít. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) – amellyel a magyar jog összhangban van – egyfelől megengedi a jogok korlátozását bűncselekmény megalapozott gyanúja miatt, másfelől azonban a feltételeket is meghatározza. Az 5. cikk egyebek között megengedhetőnek tartja a törvényes letartóztatást vagy őrizetbe vételt abból a célból, hogy a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személyt hatóság elé állítsák, vagy hogy megakadályozzák újabb bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben. A 8. cikk biztosítja mindenkinek a jogát arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák, de megengedhetőnek tartja, hogy hatóság e jogok gyakorlásába beavatkozzék a közbiztonság vagy bűncselekmény megelőzése érdekében. [400] 2. Törvényességi igények A kényszerintézkedések alkalmazása törvényes, ha mindenben megfelel a rá vonatkozó törvényi feltételeknek. Ezek a következők: • a törvényes formák (alakszerűségek) megtartása, ideértve azt is, hogy az arra jogosult hatóság, ügyész vagy bíróság rendeli el; • az elrendelése és a végrehajtása a rá előírt törvényes feltételek teljesülése (teljesítése) esetén történik; • a kényszerintézkedés terjedelme, időtartama a törvényes keretek között marad; • tartalma (a jog korlátozása) a törvényes mértéknek megfelel, azt nem lépi túl. A kényszerintézkedések alkalmazása, ideértve a végrehajtásukat, kikényszeríthető, amint azt már az elnevezésük is jelzi. Az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás, a házkutatás, a lefoglalás stb. határozat alapján történik (amelyet meghoznak, közölnek), de a határozat végrehajtása néha csak fizikai erő alkalmazásával történhet meg, különösen ha az érintett önként annak nem veti magát alá. A kényszerintézkedések, mint a fizikai


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK erő igénybevételét is igénylő intézkedések, az államhatalom gyakorlásának a legkeményebb megnyilvánulásai és végső eszközei közé tartoznak. A Be. 60. §-ában foglalt korábban már idézett felhívás azonban a kisebb korlátozással járó (a kisebb malum) igénybevételét ajánlja, ha az eljárás célja ezzel is elérhető. Ez a szabály adott esetben a fizikai erő alkalmazását is elkerülhetővé teheti. [401] 3. A kényszerintézkedések csoportosítása Az elrendelője alapján megkülönböztethetők a kizárólag csak bíróság, illetve az ügyész és a nyomozó hatóság által is elrendelhető kényszerintézkedések. Csak a bíróság rendelheti el az előzetes letartóztatást, lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet, ideiglenes kényszergyógykezelést, útiokmány elvételét, óvadék elfogadását, zár alá vételt. A jog, a szabadság (jogtárgy) alapján, amelyet korlátoz vagy elvon a kényszerintézkedés, megkülönböztethetők • a személyi szabadságot, mozgásszabadságot korlátozó intézkedések, • házijogot, a magánszférát korlátozó intézkedések, • a tulajdonjogot, más vagyoni jogokat érintő intézkedések. Megkülönböztethetők a kényszerintézkedések aszerint is, hogy egyedül a terhelttel vagy mással szemben is alkalmazhatók-e. Egyedül a terhelttel szemben alkalmazhatók a személyi szabadságot korlátozó intézkedések és a zár alá vétel. Az eljárási cél, aminek elérésére irányulhat, lehet • a bizonyítási eszköz megszerzése, megőrzése; • a terhelt jelenlétének, közreműködésének biztosítása; • más személy jelenlétének, közreműködésének biztosítása; • a büntetőjogi szankció végrehajtásának a biztosítása; • az eljárás rendjének biztosítása.

2. II. CÍM AZ ŐRIZETBE VÉTEL [402] 1. Az őrizetbe vétel feltételei és elrendelése > Az őrizetbe vétel szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja – különösen tettenérés – esetén rendelhető el, feltéve hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető.< [126. § (2) bek.] Az őrizetbe vétel elrendelésének feltételei: • bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja; • a bűncselekmény szabadságvesztéssel büntethető; • valószínűsíthető a terhelt előzetes letartóztatása. A törvény az őrizetbe vétel okait explicit módon nem határozza meg, de közvetve utal az előzetes letartóztatás okaira, vagyis őrizetbe vételnek van helye, ha az előzetes letartóztatás speciális okai közül valamelyik megállapíthatónak látszik, és feltételezhető, hogy az őrizetbe vételt előzetes letartóztatás fogja követni. Az őrizetbe vétel többnyire halasztást nem tűrő eljárási cselekmény, nemritkán azonnali reagálás az elkövetett bűncselekményre, amikor is a hosszabb eljárást igénylő előzetes letartóztatás elrendelésének bevárása indokolatlan kockázattal járna. Mindazonáltal feltétel, hogy a bűncselekmény elkövetésének megalapozott 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK gyanúja megállapítható legyen, amelyet különösen igazolhat, amint erre a törvény kifejezetten is utal, a tettenérés. A gyanút azonban más is megalapozottá teheti, például a szemtanú vallomása, az önkéntes beismerő önfeljelentés, az addig lefolytatott nyomozás adatai. Őrizetbe csak a terhelt vehető. Őrizetbe vételt az ügyész, a nyomozó hatóság határozatban rendelhet el. Ha az őrizetbe vételt a nyomozó hatóság rendelte el, erről az ügyészt 24 órán belül értesíti. A nyomozási bíró őrizetbe vételről nem dönthet, hanem csak előzetes letartóztatásról [207. § (2) bek. a) pont]. Vádirat benyújtása után a bíróság ugyancsak nem őrizetbe vételről, hanem előzetes letartóztatásról dönt. [403] 2. Őrizetbe vétel bíróság által; elfogás bárki által A bíróság őrizetbe vételt tárgyaláson rendelhet el, abban az esetben, ha a tárgyaláson büntetőeljárás alapjául szolgáló rendzavarás történt; ekkor a bíróság 72 óra időtartamra a rendzavarót őrizetbe veheti, és erről az illetékes nyomozó hatóságot értesíti (249. §). Az őrizetbe vételnek ez az esete azonban eltér az egyéb esettől, figyelemmel arra, hogy ennek feltételeit a törvény mindössze abban állapítja meg, hogy tárgyaláson bűncselekményként minősíthető rendzavarás történt. További feltételt a törvény az őrizetbe vétel emez esetéhez nem fűz hozzá. >A bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozó hatóságnak haladéktalanul átadni; ha erre nincs módja, a rendőrséget értesíteni.< [127. § (3) bek.] A törvény által e szabályban adott felhatalmazás „elfogásra” és nem őrizetbe vételre szól, minthogy ez utóbbi csak hatósági határozathoz kötött cselekmény lehet. Az elfogás jogszerű, ha a cselekmény, amelyben valakit tetten érnek bűncselekmény, de nem feltétel, hogy az szabadságvesztéssel legyen büntethető. A tettenérőnek azonban határozottan fel kell ismernie a bűncselekményt, vagyis ennek nyilvánvalónak kell lennie (például hogy az betörés vagy rablás), hogy az elfogás ne fajuljon személyi szabadság megsértésévé vagy önbíráskodássá. [404] 3. Az őrizetbe vétel időtartama >126. § (3) Az őrizet legfeljebb hetvenkét óráigtarthat. Ennek elteltével az őrizet megszűnik, a terheltet – ha a bíróság az előzetesletartóztatását nem rendelte el – szabadon kell bocsátani. A terheltet szabadon kellbocsátani, ha a bíróság az őrizet tartama alatt az előzetes letartóztatását nemrendelte el. 1. Ugyanazon bűncselekmény miatt – ha a körülmények nem változtak – az őrizetbe vétel újra nem rendelhető el. < Az őrizetbe vételt meg kell szüntetni a 72 óra letelte előtt is, ha az őrizetbe vétel feltételei hiányoznak, például kiderül, hogy a bűncselekmény jelentéktelen, és szabadságvesztéssel nem büntethető, a gyanú nem megalapozott stb. Az őrizetbe vétel megszüntetése önálló eljárási cselekmény, és különbözik attól az esettől, amikor például az idő lejártával az őrizet megszűnik. [405] 4. Az őrizetbe vett jogai Az őrizetbe vett személy terhelt, gyanúsított, és ilyenként illetik meg az eljárási jogok, tehát jog a védelemre, a 43. §-ban meghatározott jogok körében. Jogosult arra, hogy a védőjével a kapcsolatot felvegye, vele szóban és írásban ellenőrzés nélkül érintkezzék [43. § (3) bek.]. Ha az eljárásban a védő részvétele kötelező, a gyanúsított figyelmét arra is fel kell hívni: ha három napon belül nem hatalmaz meg védőt, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság rendel ki egyet [179. § (3) bek.]. Az őrizetbe vett terheltet 24 órán belül ki kell hallgatni, a nyomozásra megállapított általános szabályok szerint. Az őrizetbe vétel elrendeléséről és a fogva tartás helyéről 24 órán belül értesíteni kell a terhelt által megjelölt hozzátartozót vagy más személyt. A terhelt felügyelet nélkül maradó kiskorú gyermekét, illetőleg az általa gondozott más személyt gondozás céljából a hozzátartozójának, illetőleg az arra alkalmas intézménynek kell átadni. Intézkedni kell a terhelt felügyelet nélkül maradt vagyonának és lakásának biztonságba helyezéséről is (128. §). 193 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK A törvény nem szól külön az őrizetbe vett elhelyezéséről, erre az előzetes letartóztatásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni; a 135. § (2) bekezdését figyelembe véve a rendőrségi fogda szolgál az őrizet helyéül.

3. III. CÍM AZ ELŐZETES LETARTÓZTATÁS [406] 1. Az előzetes letartóztatás jelentősége >Az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat előtt.< [129. § (1) bek.] Az előzetes letartóztatás az egyik legsúlyosabb, sőt legkíméletlenebb beavatkozás az ember jogaiba a büntetőeljárás során, mert nemcsak hogy az ember mozgásszabadságát néhány négyzetméternyi területre szűkíti le, hanem teljesen megfosztja őt az addigi megszokott életvitele lehetőségétől is. Az előzetes letartóztatásnak gyakorlati – ha nem is a törvény által intencionált processzuális – hatása az, hogy jelentékenyen korlátozza a védelem személyesen történő ellátásának a lehetőségét is. A büntetőeljárási kódexek és más törvények mindig nagy figyelmet fordítottak az előzetes letartóztatás jogi szabályozására, ezen belül különösen négy kérdéscsoportra: • az előzetes letartóztatás elrendelésének célja és oka; • mely szerv jogosult az előzetes letartóztatás elrendelésére; • mi a letartóztatott jogi helyzete, jogai; • mekkora a letartóztatás lehetséges időtartama. [407] Az előzetes letartóztatás célja, amire az okokból is következtetni lehetett/lehet, mindig eljárásjogi és nem büntetőjogi természetű cél, többek között különösen az, hogy a terhelt a hatóság, a bíróság által elérhető legyen, a jelenléte az eljárásban biztosított legyen, és hogy szabadlábon hagyása a bizonyítást ne veszélyeztesse. Az 1896. évi Bp., amely az előzetes letartóztatás mellett a vizsgálati fogságot is ismerte, a letartóztatás, illetve a fogva tartás okai között felsorolta mindazokat, amelyeket a mai jog is elismer, tehát a szökés, illetőleg a szökés veszélyét, a kollúziót (az összejátszást a bizonyítékok eltüntetésére stb.), a bűnismétlés veszélyét. Ezenfelül mint letartóztatási okot ismerte még a tettenérést és azt a körülményt, hogy a terhelt nem magyar állampolgár. Az 1951. évi Bp.-ben az előbbi kódexben megállapított előzetes letartóztatási okok megmaradnak, de a tettenérés akkor válik letartóztatási okká, ha a terhelt kiléte nem állapítható meg, és nem letartóztatási ok önmagában a magyar állampolgárság hiánya. Az 1973. évi Bp. az előbbihez két indokot hozzátesz: a lakhelyelhagyási tilalom megszegését és azt, hogy a terhelt szabadlábon hagyása a köznyugalmat zavarná. Ez az utóbbi ok, bármennyire is elnyerhette a közvélemény támogatását, semmiképpen sem nevezhető eljárási oknak vagy célnak, és emiatt később (1989) a törvényből ki is maradt. Az előzetes letartóztatás elrendelése az eljárás bírósági szakaszában mindig a bíróság hatáskörébe tartozott, az 1896. évi Bp. szerint pedig a nyomozás, illetőleg a vizsgálat során is. Az 1951. évi Bp. szerint azonban a nyomozás során az ügyész vagy az ő jóváhagyásával más nyomozó hatóság rendelhette el az előzetes letartóztatást. Az 1980-as években változások következtek be: az 1987. évi IV. törvény megvonta a nyomozó hatóság jogát az előzetes letartóztatás elrendelésére, azt a vádirat benyújtásáig kizárólag az ügyész gyakorolhatta. Az 1989. évi XXVI. törvény az előzetes letartóztatás elrendelését kizárólagos bírósági jogkörbe utalta, az ügyészt az indítványozás joga illeti meg. A vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás időtartama általában az ügy jogerős befejezéséig tarthat. A vádemelést megelőző eljárási szakaszban alkalmazott előzetes fogva tartást a törvények meghatározott időtartamban szabják meg, vagy a nyomozás (vizsgálat) engedélyezett időtartamához kötötték. Meg nem hosszabbítható időtartamot azonban általában nem állapítottak meg. A vádemelés előtt a vizsgálati fogság az 1896. évi Bp. szerint legfeljebb három hónapig, az 1951. évi Bp. szerint az előzetes letartóztatás két hónapig tarthatott, amit azonban a legfőbb ügyész meghosszabbíthatott.


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK Az előzetes fogva tartásnak a törvény előírásai szerint általában nem voltak kötelező esetei, de a közveszélyes munkakerülés miatt folytatott eljárásban a törvény kötelezővé tette azt (1913. évi XXI. törvénycikk), továbbá kiadatási eljárásban és rögtönbírósági eljárásban is. [408] 2. Az előzetes letartóztatás feltétele és okainak törvényi meghatározása elrendelésének általános feltétele

Az előzetes letartóztatás

• bűncselekmény elkövetésének – a terheltet terhelő – megalapozott gyanúja, • a bűncselekmény szabadságvesztéssel büntetendő, • a büntetőeljárásnak nincs törvényes akadálya. Az általános feltételek mellett az előzetes letartóztatás elrendelésének feltétele, hogy a törvényben meghatározott különös feltételek, azaz a letartóztatási okok közül valamelyik megállapítható legyen. Az előzetes letartóztatásának okai (különös feltételei): >A terhelt előzetes letartóztatásának szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban, és akkor van helye, ha a. megszökött, a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság elől elrejtőzött, vagy szökést kísérelt meg, illetőleg az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult, b. szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel vagy más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható, c. megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást, d. megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el.< [129. § (2) bek.] [409] 3. Az előzetes letartóztatás okai Már első ránézésre is feltűnik, hogy a letartóztatási okok két csoportba sorolhatók: az a) pontban a törvény már megtörtént eseményeket, tényeket jelöl meg, a további pontokban azonban a jövőben bekövetkezhető nemkívánatos események veszélyére utal. Az ok megállapítása az a) pontban meghatározott esetben egyszerű ténymegállapítás lehet, amely önmagában – ha az általános feltételek adva vannak – az előzetes letartóztatás elrendelésére vezet. A másik okcsoport esetében olyan, a törvényben meg nem nevezett körülmények megállapítására van szükség, amelyekből következtetni lehet a törvény által nem kívánt következmények beálltának a valószínűségére (például olyan tények, amelyekből a szökés veszélyére következtetni lehet). A szökés és az elrejtőzés egyaránt a tartózkodási helynek az eltitkolásával jár. A szökés: titkon való eltávozás az ismert tartózkodási helyről, míg az elrejtőzés: rejtekhelyen való tartózkodás, eltávozás nélkül, de elrejtőzés lehet az is, ha a terhelt a küllemét a felismerhetetlenségig megváltoztatja. A szökés azonban nem egyszerűen titkos eltávozás, hanem a szökés akkor szökés, ha az összefügg a büntetőeljárással, ha az például őrizetből, az elfogás elől (például tettenérés esetén) a cselekmény várható következményei miatt történik. Ugyanez áll az elrejtőzésre is. [410] A gyakorlatban az előzetes letartóztatást elrendelő határozatban gyakran a b) pontban meghatározott okra hivatkoznak, tehát a szökés vagy elrejtőzés veszélyére. A szökés, illetőleg az elrejtőzés veszélyét, a bekövetkezésüket különösen akkor tartják valószínűnek, ha a törvény a bűncselekményre súlyos büntetést helyez kilátásba. A bírósági gyakorlatban azonban többször rámutattak arra, hogy egyedül a várható büntetés nagysága nem mindig elegendő alap az előzetes letartóztatásra. Vizsgálni kell a terhelt személyi körülményeit is 195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK (családi, vagyoni viszonyait, egészségügyi állapotát, gyógykezelési szükségletét, mozgási képességét, elszántságát), amelyek a szökés, elrejtőzés motívumait csökkentik, vagy némely esetben éppen növelik. A gyakorlat szerint, ha az eljárás tárgya olyan bűncselekmény, amelynek ötévi vagy ennél nagyobb szabadságvesztés a törvényes büntetési tétele, ez már okot ad az előzetes letartóztatásra. A törvény a b) pontban nem elégszik meg a szökés, elrejtőzés veszélyével, mint letartóztatási okkal, hanem azt is mondja, hogy ha más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekménynél a terhelt jelenléte másképp nem biztosítható, ekkor is előzetes letartóztatásnak van, lehet helye. Ilyen más ok – a szökésen és elrejtőzésen kívül – lehet például az, hogy a terheltnek nincs lakhelye, ahonnan idézhető volna; gyakran tartózkodik ismeretlen helyen; folyamatosan polgári engedetlenséget tanúsít az idézéssel szemben, amivel megbénítja a tárgyalást. A törvény szövegéből az is kitűnik, hogy az előzetes letartóztatás célja ez esetben az, hogy a terhelt az eljárási cselekményeknél jelen legyen. A c) pontban meghatározott előzetes letartóztatási okot a szakirodalomban kollúziónak, összejátszásnak szokás nevezni. Ez a fogalom azt a tevékenységet takarja, amellyel a terhelt másokkal együttműködve nehezíti, nehezítené, meghiúsítaná a bizonyítást, illetőleg azt veszélyeztetné, ami a tanúk befolyásolásával vagy más módon valósulhat meg. A törvény szerint azonban nem feltétlen eleme az előzetes letartóztatási oknak, hogy a terhelt másokkal összejátszva veszélyeztesse a bizonyítást: a tárgyi bizonyítási eszközök vagy okiratok eltüntetésével, meghamisításával, vagy más módon a terhelt egymaga is előidézheti a bizonyítás veszélyeztetését. A c) pontban meghatározott előzetes letartóztatási ok [hasonlóan a b) pont szerintihez] preventív célú, a nem kívánt lehetőség, veszély megelőzésére szolgál. Fel kell tenni azonban a kérdést, mire alapozható az a feltevés („megalapozottan feltehető”), hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén a bizonyítást megnehezítené, meghiúsítaná stb. Ez a letartóztatási ok többnyire intellektuális tevékenységet feltételez, mint a tanú, a szakértő befolyásolása, okiratok meghamisítása, ezért leginkább a bűncselekmény jellegéből, az elkövetés módjából, a terhelt személyi körülményeiből és lehetőségeiből, a bizonyítási eszközök hozzáférhetőségéből lehet következtetést levonni. Különösen megalapozottan feltehető, hogy a törvényben nevezett nem kívánt következmény (veszély) a terhelt tevékenysége folytán beállhat, ha már megkísérelte a tanúkat befolyásolni, iratokat eltüntetni, amivel ilyen irányú elszántságának tanújelét adta. A d) pontban meghatározott előzetes letartóztatási ok, röviden: a bűnismétlés veszélye, vagyis ha újabb – szabadságvesztéssel járó – bűncselekmény elkövetése fenyeget. Erre következtetni lehet a bűncselekmény motívumából, a terhelt személyi körülményeiből, elszántságából. Az előkészület bűncselekmény elkövetésére csak akkor lehet előzetes letartóztatási ok, ha az előkészület maga is büntetendő, akár mint sajátképi bűncselekmény. A folytatólagosan vagy üzletszerűen elkövetett bűncselekmény folytatásának veszélye előzetes letartóztatási ok lehet, az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélye alapján. [411] A b), c), d) pontokban meghatározott előzetes letartóztatási okok szerkezete annyiban hasonló, hogy • a törvény megjelöli a nem kívánt helyzet (következmény) beálltának veszélyét (a terhelt nem lesz jelen az eljárási cselekménynél; a bizonyítás meghiúsul, megnehezül; újabb bűncselekmény történik); • a törvény „a megalapozottan feltehető” fordulattal kifejezi, hogy a nem kívánt helyzet veszélyére, a körülményekre következtetni kell; • a törvény példálózva sorol fel veszélyt előidéző körülményeket: szökést vagy mást; tanúk befolyásolását, okiratok eltüntetését; a megkísérelt bűncselekmény befejezését, újabb bűncselekmény elkövetését, amelyekre ugyancsak „a megalapozottan feltehető” fordulat áll. [412] 4. Határozat az előzetes letartóztatásról Előzetes letartóztatás elrendelésére [412] kizárólag a bíróság jogosult; az eljárás nyomozási szakaszában az ügyész indítványára a nyomozási bíró, a bírósági eljárás szakaszában indítványra vagy e nélkül az eljáró bíróság az elrendelő szerv. Előzetes letartóztatást határozatban kell elrendelni, a határozat fellebbezéssel megtámadható.Előzetes letartóztatásba csak az a terhelt helyezhető, akit szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja terhel. Ha a büntetőeljárásnak magánindítványra van helye, az előzetes letartóztatás a magánindítvány előterjesztése előtt nem rendelhető el [130. § (3) bek.]. 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK A határozatot indokolni kell. A nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok értelmében [214. § (1) bek.] az indokolás tartalmazza az indítvány lényegét, a bűncselekmény rövid leírását és minősítését, az indítvány törvényi feltételeinek fennállását vagy azok hiányára való utalást. Hasonló szabályok vonatkoznak a vádemelés után eljáró bíróság határozatára [257. § (3) bek., 262. § (3) bek.]. Az indokolás nem állhat pusztán a törvény előzetes letartóztatási okokat meghatározó szövegének megismétléséből, vagy erre való utalásból, hanem a határozatban meg kell jelölni azokat a tényeket vagy körülményeket, amelyekből a bíróság következtet a törvényben megjelölt nem kívánt következményre, illetőleg amelyek az előzetes letartóztatást szükségessé vagy indokolttá teszik. E feladatot mindig arra a bűncselekményre és annak a terheltnek a körülményeire, sajátosságaira figyelemmel kell teljesíteni, amely miatt, illetőleg aki ellen az eljárás folyik. A bíróságok gyakorlata azonban ma még messze van e követelményektől. Ez alól sajnos a fellebbviteli fórumok sem mentesek. [413] 5. Az előzetes letartóztatás időtartama A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az egyhavi tartam azonban többször meghosszabbítható. Nem tarthat azonban két évnél hosszabb ideig, minthogy a nyomozás megszüntetendő, ha a terhelt ellen folyó nyomozás megindításától számított két év eltelt [190. § (1) i) pont]. E szabályok a törvény szerint részletesen: >131. § (1) A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az előzetes letartóztatást a nyomozási bíró alkalmanként legfeljebb három hónappal, összesen legfeljebb az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást a megyei bíróság egyesbíróként eljárva, a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint, alkalmanként legfeljebb két hónappal meghosszabbíthatja. 1. A vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás meghosszabbítása iránt letartóztatás határidejének lejárta előtt öt nappal tesz indítványt a bíróságnak.

az ügyész az előzetes

2. A nyomozási bíró határozata ellen bejelentett fellebbezést a megyei bíróság másodfokú tanácsa, a megyei bíróság egyesbíróként hozott határozata elleni fellebbezést az ítélőtábla tanácsa bírálja el.< A vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás a határozatot hozó bírósági fórum ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az e határozat után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás a következő fórum ügydöntő határozatának kihirdetéséig tarthat, de nem lehet hosszabb, mint a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartama. A szabályok a törvény rendelkezései szerint részletesen: >A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartottelőzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, azelsőfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagyfenntartott, illetőleg a másodfokú bíróság által elrendelt előzetes letartóztatás azeljárás jogerős befejezéséig, de legfeljebb a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart. Az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának hatályonkívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítása esetén a másodfokúbíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnaka megismételt eljárás során hozott határozatáig tart.< [131. § (4) bek.] [414] 6. Az előzetes letartóztatás indokoltságának felülvizsgálata Ha a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartama a. hat hónapot meghalad, és az elsőfokú bíróság még nem hozott ügydöntő határozatot, az elsőfokú bíróság, b. egy évet meghalad, a másodfokú bíróság az előzetes letartóztatás indokoltságát felülvizsgálja.


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK Ha a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartama egy évet meghalad, az előzetes letartóztatás indokoltságát a másodfokú bíróság legalább hathavonta felülvizsgálja. [132. § (1)-(2) bek.]. [415] 7. Az előzetes letartóztatás megszűnése és megszüntetése Ha az előzetes letartóztatás tartama a három évet eléri, az előzetes letartóztatás megszűnik, kivéve • az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás esetét, továbbá • ha az ügyben hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárás van folyamatban [132. § (3) bek.]. A bíróságnak, az ügyésznek, illetőleg a nyomozó hatóságnak arra kell törekednie, hogy az előzetes letartóztatás a lehető legrövidebb ideig tartson. Ha a terhelt előzetes letartóztatásban van, az eljárást soron kívül kell lefolytatni. >136. § (2) Az előzetes letartóztatás nyomban megszűnik, illetőleg meg kell szüntetni, ha a tartama meghosszabbítás vagy fenntartás nélkül lejárt, az eljárást jogerősen befejezték, a nyomozást megszüntették, a vádemelést mellőzték, illetőleg elhalasztották, vagy ha az elrendelésének oka megszűnt. 1. Az előzetes letartóztatást a vádirat benyújtásáig az ügyész is megszüntet- heti.< Az előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítványt a bíróság érdemben megvizsgálja, és erről indokolt határozatot hoz. Ha a terhelt, illetőleg a védő az ismételt indítványban új körülményre nem hivatkozik, a bíróság az indítványt érdemi indokolás nélkül elutasíthatja. Ha az előzetes letartóztatás elrendelése, illetőleg meghosszabbítása óta három hónap eltelt, az indítványt érdemben kell elbírálni akkor is, ha új körülményre hivatkozás nem történt (133. §). [416] 8. Az előzetes letartóztatás garanciális szabályai. A jogorvoslatok Az előzetes letartóztatáshoz kapcsolódó garanciális szabályok között fontos helyet foglalnak el az előzetes letartóztatás időtartamáról, felülvizsgálatáról, valamint a megszűnéséről és kötelező megszüntetéséről szóló rendelkezések. Ezeknek egységes célja az, hogy az ügyész, a bíróság alaptalanul és indokolatlanul előzetes letartóztatást ne tartson fenn, és hogy ez az indokoltnál tovább (hosszabb ideig) ne tartson. Ezt a célt szolgálja az is, hogy az előzetes letartóztatásnak van át nem léphető maximális időtartama: két év a nyomozásban és három év (két kivételtől eltekintve) az egész eljárásban összesen. A törvényben nyújtott garanciák a terhelt javára szolgálnak, aminek legfőbb indoka az, hogy a terhelt bűnössége még nem bizonyos; nincs elítélve, és lehet, hogy nem is lesz; tehát nem kizárt, hogy az előzetes letartóztatás ártatlant sújt, és indokolatlanul okoz neki sérelmet. Az előzetes letartóztatáshoz kapcsolódó garanciális szabályok között fontos helyet foglal el az a szabály, amely szerint előzetes letartóztatásról mindig csak a bíróság dönthet. Az eljárás nyomozási szakaszában az ügyész indítványára, a vádemelés után az eljárás bírósági szakaszában ugyancsak az ügyész indítványára vagy e nélkül is hivatalból dönt a bíróság (130., 269., 309., 327. §). A nyomozás során az előzetes letartóztatásról a nyomozási bíró határoz, aki azt azonban összesen az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év időtartamra hosszabbíthatja meg. Az egy év utáni időre a nyomozási szakaszban, de összesen legfeljebb két évre a megyei bíróság egyesbíróként eljárva hosszabbíthatja meg az előzetes letartóztatást. Az előzetes letartóztatás elrendelése minden esetben fellebbezéssel megtámadható, habár ennek nincs halasztó hatálya. A nyomozási bíró határozata ellen bejelentett fellebbezést a megyei bíróság másodfokú tanácsa, a megyei bíróság egyesbíróként hozott határozata elleni fellebbezést az ítélőtábla tanácsa bírálja el.< [131. § (3) bek.] A vádemelés után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás miatt bejelentett fellebbezésre a végzés elleni fellebbezési szabályok az irányadók. Az előzetes letartóztatás elrendelésének megtámadhatósága a garanciák sorában fontos helyet foglal el. A gyakorlatban azonban sajnos nem ritka a fellebbezések formális, sablonos, az érdemi vizsgálatot és mérlegelést nélkülöző intézése.


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK [417] A közvélemény egy része az előzetes letartóztatásban előrehozott büntetést akar látni nemritkán a tömegtájékoztatási eszközök (médiumok) által befolyásolva, amelyek közül némelyek a maguk ítéletét már a bíróság előtt meghozzák. Sokan emiatt úgy vélik, hogy a gyanúsítottat és főképp a vádlottat fogva kell tartani, minthogy a bűnösségét a napnál világosabbnak tartják. Szinte közmeggyőződésként hat, hogy a súlyos bűncselekmény terheltjével szemben azonnal kezdődjék meg a megtorlás; fogva kell őt tartani, mert nem érdemli meg, hogy szabadlábon legyen. Az ügyész, a bíróság dolga, hogy a közvélekedéstől függetlenül döntsön az előzetes letartóztatásról – azt csak akkor elrendelve, ha erre van törvényes ok. [418] 9. Az előzetes letartóztatott jogai, jogi helyzete >135. § (3) Az előzetesletartóztatásban lévő terhelt eljárási jogainak gyakorlásában nem korlátozható.Biztosítani kell, hogy a terhelt a védőjével – és külföldi esetén államának konzuliképviselőjével – érintkezhessen. Az előzetes letartóztatásban lévő terhelt csak olyankorlátozásnak vethető alá, amely a büntetőeljárás jellegéből következik, vagy amelya letartóztatást foganatosító intézet rendje szükségessé tesz. Az előzetes letartóztatás végrehajtásának részletes szabályait külön jogszabályok határozzák meg. 1. Ha bizonyítható, hogy a terhelt az előzetes letartóztatásának foganatba kapcsolattartás felhasználásával

vételét követően a védőjével való

a. szökést készít elő, b. a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével az eljárás meghiúsítására törekszik, illetőleg c. újabb, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetésére hív fel, a bíróság – a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára – a védőt az eljárásból kizárhatja. < Az előzetes letartóztatásba helyezett eljárásjogi helyzete nem tér el a szabadlábon levő terhelt eljárásjogi helyzetétől: megilletik őt a törvényben meghatározott jogok, különösen hogy közöljék vele a gyanúsítást, ami miatt fogva tartják, kellő lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre, védőt válasszon, és a ha védelem kötelező, számára védőt rendeljenek ki. De a letartóztatott tényleges helyzete – minthogy mozgási, cselekvési szabadságában korlátozva van – merőben más, mint azé, aki szabadlábon van, és emiatt is különösen rászorul a védő segítségére. Ebben az összefüggésben nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy az előzetes letartóztatottal szemben a kirendelt védő kötelességei azonosak a meghatalmazott védő kötelességeivel, és ezért különös jelentőséget kap az 50. § (1) a. pontba foglalt rendelkezés: a védő köteles a terhelttel a kapcsolatot késedelem nélkül felvenni. Az előzetes letartóztatott érintkezését a védővel törvény biztosítja. A fogva levő terhelt jogosult arra, hogy a védőjével a kapcsolatot felvegye, vele szóban és írásban ellenőrzés nélkül érintkezzék [43. § (3) bek.]. Az érintkezés azonban szükségképpen igazodik a fogva tartás helyének a szabályaihoz és rendjéhez. A védő kizárása az eljárásból ellentétes a védelem elvével. Ha erre mégis sor kerülne, szükséges biztosítani annak lehetőségét, hogy a kizárt védő helyett más védő járhasson el, és ennek számára biztosítani kell a védelemre való kellő felkészülést. [419] 10. A fogva tartás helye Az előzetes letartóztatást büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. A vádirat benyújtása előtt azonban az előzetes letartóztatás kivételesen a bíróság határozata alapján, legfeljebb 30 napig, továbbá – ha a nyomozási cselekmény elvégzése ezt indokolttá teszi – az ügyész határozata alapján kétszer, alkalmanként legfeljebb 15 napig, rendőrségi fogdában is végrehajtható. [135. § (1)-(2) bek.]


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK Ez a szabály 2005. január 1-jén lép hatályba, addig az előzetes letartóztatás végrehajtásának helyére a Bv. tvr. 116. §-a az irányadó. Ebben többek között arról van szó, hogy az előzetes letartóztatás a nyomozás befejezéséig a rendőrségi fogdában is végrehajtható. A törvény főszabályként tehát a fogva tartás helyéül a büntetés-végrehajtási intézetet jelöli meg. A rendőrségi fogdában való elhelyezés célszerűségi okból lehet indokolt, különösen akkor, ha valamely eljárás, például a szemle, a bizonyítási kísérlet, a szembesítés célszerűbben, gazdaságosabban végezhető el, ha a fogva tartás az elvégzendő cselekmény helyszínének közelében, rendőrségi fogdában történik. Ha a letartóztatott pszichiátriai kezelése szükséges, a bíróság rendelkezése alapján a letartóztatást az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben kell végrehajtani [141. § (2) bek.]. [420] 11. Értesítési kötelesség Az előzetes letartóztatásról – hasonlóan, mint az őrizetbe vételről – a nyomozó hatóság, illetőleg a bíróság 24 órán belül értesíti aletartóztatott hozzátartozóit, és gondoskodni kell kiskorú gyermekeinek elhelyezéséről, illetőleg felügyeletéről és vagyonának, lakásának biztonságba helyezéséről(134. §, 128. §). [421] 12. Rendeletek a fogva tartásról Az előzetes letartóztatás időtartama, amint az a törvény rendelkezéseiből kitűnik, eltarthat akár három évig, sőt kivételesen ez időn túl is. Emiatt, de más okokból is különösképpen fontos kérdés, hogy a büntetés-végrehajtás szabályai mennyiben vonatkoznak az előzetes letartóztatottra, mennyiben biztosított számára az egészségügyi ellátás, a munkáltatás, melyek a szabadidő eltöltésének szabályai, az érintkezés a külvilággal és mások. A többször módosított 1979. évi 11. sz. tvr. a büntetés-végrehajtásról (Bv. tvr.) megállapítja az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályait. A Bv. tvr.-ből nyert felhatalmazás alapján a részleteket az igazságügy-miniszter állapítja meg. A 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet III. fejezete (233-262. §) tartalmaz részletes szabályokat az előzetes letartóztatás végrehajtásáról. A rendőrségi fogdák rendjéről a 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet szól.

4. IV. CÍM A LAKHELYELHAGYÁSI TILALOM ÉS A HÁZI ŐRIZET [422] 1. A lakhelyelhagyási tilalom jogpolitikai indoka Amikor az előzetes letartóztatást a bíróság az eljárás korai vagy későbbi szakaszában elrendeli, a terhelt mellett szól még az ártatlanság vélelme, az in dubio pro reo, és megilletik őt a védelem jogai. Nem kizárt, amint erre előbb utaltunk, hogy az eljárást ellene később megszüntetik, vádat nem emelnek, vagy őt a vád alól akár fel is mentik, és ha ez bekövetkezik, a terhelt kártalanítási igényt érvényesíthet az állammal szemben. Az előzetes letartóztatás elrendelésével, amellett, hogy alkotmányos jogokat korlátoz, az állam tehát kockázatot is vállal, és már csak emiatt is indokolt, hogy az előzetes letartóztatás ritkább, a terhelt szabadlábon hagyása gyakoribb legyen. Ennél is lényegesebb szempont azonban az, hogy az alapvető alkotmányos állampolgári jogok megóvása a büntetőeljárásban is megkerülhetetlen követelmény, amiből következik, hogy előzetes letartóztatásra csak akkor kerülhet sor, ha annak eljárási céljai más módon nem érhetők el. Erre külön is figyelmeztet a korábban már idézett 60. § (alkotmányos jogok korlátozásának csak akkor van helye, ha az eljárás célja kisebb korlátozással járó más cselekménnyel nem biztosítható), amelynek rendelkezésével összhangban mondja ki a 130. § (2) bekezdése: >A bíróság előzetes letartóztatás helyett lakhelyelhagyási tilalmat is elrendelhet. < A büntetőeljárási törvényekben mindig is találhatók voltak olyan intézmények, amelyek az előzetes letartóztatás (vizsgálati fogság) helyettesítését szolgálták. Most nem arra gondolunk, hogy a magyar feudális jog az olyan súlyos bűncselekmények kivételével, mint a hazaárulás, a nemesek számára a szabadlábon maradást és védekezést biztosította, hanem az olyan intézményekre, mint a kezességvállalás, a házi őrizet. Az 1896. évi Bp. nem tartotta még külön jogintézménynek a lakhelyelhagyási tilalmat, de arról rendelkezett, hogy a bíró megtilthatta a terheltnek meghatározott helységben való tartózkodást, ha a vizsgálati fogságot megszüntette. A lakóhely elhagyásának tilalmát az 1951. évi Bp. vezette be és szabályozta.


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK [423] 2. A lakhelyelhagyási tilalom jogkorlátozó tartalma A lakhelyelhagyás tilalma tartalma szerint kétféle tilalmat tartalmaz: egyrészt a terhelt a tartózkodási helyét, illetőleg a lakóhelyét nem változtathatja meg, másrészt meghatározott területet, körzetet engedély nélkül nemhagyhat el [137. § (1) bek.]. A két tilalom egybeeshet, ha a lakóhely kisebb helységben van, de nagyobb községben, városban kijelölhető a tartózkodás helye is. Még szűkebb mozgásteret enged a házi őrizet. [424] 3. A lakhelyelhagyási tilalom elrendelésének okai, általános feltételei A lakhelyelhagyási tilalom elrendelésének általános feltétele és oka egybeesik az előzetes letartóztatáséval, minthogy ennek a helyébe lép. A lakhelyelhagyási tilalom elrendelésének speciális feltételeit, vagyis azt, hogy az előzetes letartóztatás helyett mikor alkalmazható, a törvény nem sorolja fel kimerítően, hanem példákat hoz fel: >A lakhelyelhagyási tilalom rendelhető el akkor, ha a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi és családi körülményeire, különösen az egészségi állapotára, idős korára vagy az eljárás során tanúsított magatartására tekintettel az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók.< [137. § (2) bek.] A lakhelyelhagyási tilalomban nem a terheltnek nyújtott kedvezményt kell látnunk, hanem megfelelő (adekvát) jogi eszközt, például a szökés vagy a bűnismétlés veszélyének elhárítására. Annak megítélésében, elegendő-e az előzetes letartóztatás helyett a lakhelyelhagyási tilalom alkalmazása, a bűncselekmény jellegének és a terhelt személyi körülményeinek meghatározó a jelentősége. Végül is a bíróság mérlegelésétől függ, elegendőnek tartja-e az eljárási célok elérésére a lakhelyelhagyási tilalmat, vagy azt kevésnek tartja. A lakhelyelhagyási tilalommal csak a terhelt sújtható, és csak bíróság – vádirat benyújtása előtt a nyomozási bíró – rendelheti el határozatban. [425] 4. A lakhelyelhagyási tilalom időtartama; felülvizsgálata >A vád irat benyúj tása előtt elrendelt lakhelyelhagyási tilalom az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, az ezt követően elrendelt vagy fenntartott lakhelyelhagyási tilalom az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az elsőfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott lakhelyelhagyási tilalom a másodfokú eljárás befejezéséig, a másodfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott lakhelyelhagyási tilalom az eljárás jogerős befejezéséig tart.< [137. § (5) bek.] A vádirat benyújtása előtt elrendelt lakhelyelhagyási tilalom szükségességét azonban a bíróság megvizsgálja, ha az elrendelése óta hat hónap eltelt anélkül, hogy az ügyész vádat emelt volna; a felülvizsgálat iránt az ügyész a határidő lejárta előtt öt nappal tesz indítványt [137. § (6) bek.]. [426] 5. A lakhelyelhagyási tilalom megszűnése, illetőleg megszüntetése >A lakhelyelhagyási tilalom megszűnik, ha a tartama – annak meghosszabbítása nélkül – lejárt, a nyomozást megszüntették, annak határideje – ideértve a 176. § (2) bekezdésének második mondatában szabályozott esetet is – meghosszabbítás nélkül lejárt, a vádemelést elhalasztották, az eljárást jogerősen befejezték, illetőleg azt meg kell szüntetni, ha az elrendelésének oka megszűnt. A lakhelyelhagyási tilalom megszüntetésére a vádirat benyújtásáig az ügyész is jogosult.< [137. § (8) bek.] 6. A terhelt jogi helyzete a lakhelyelhagyási tilalom alatt A lakhelyelhagyási tilalom alá helyezés a terhelt eljárásjogi helyzetét, a védelemhez való jogát egyebekben nem érinti. A lakhelyelhagyási tilalmat elrendelő határozatában a bíróság azonban előírhatja, hogy a terhelt meghatározott időközönként a rendőrségen jelentkezzék, és a lakhelyelhagyási tilalom célját biztosító más korlátozásokat is elrendelhet [137. § (3) bek.]. A lakhelyelhagyási tilalommal elrendelt korlátozások megtartását a rendőrség ellenőrzi. A házi őrizet előírásainak megtartását a rendőrség folyamatos őrzéssel is ellenőrizheti [137. § (4) bek.].


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK >(2) A terhelt a lakhelyelhagyási tilalom korlátozását kérheti, ha a munkahelyén való megjelenés vagy más nyomatékos ok miatt lakóhelyének elhagyása szükséges, illetve kérheti a lakóhely megváltoztatásának engedélyezését. A kérelemről az ügyész, vádemelés után a bíróság dönt.< [137. § (7) bek.] [427] 7. Házi őrizet A házi őrizet az előzetes letartóztatás és a lakhelyelhagyási tilalom között, a korlátozás mértékét tekintve a középső helyet foglalja el. A 130. § (2) bekezdése szerint a bíróság előzetes letartóztatás helyett lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet is elrendelhet. Ebből következik, hogy a házi őrizet elrendelésének feltételei megegyeznek az előzetes letartóztatás feltételeivel (szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmény megalapozott gyanúja, szökés veszélye stb.). Speciális feltételként ideértendők még a lakhelyelhagyási tilalomról írottak: akkor rendelhető el, ha >a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi és családi körülményeire – különösen az egészségi állapotára, idős korára – vagy az eljárás során tanúsított magatartására tekintettel az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók.< [137. § (2) bek.] A házi őrizet a lakhelyelhagyási tilalomnál szigorúbb: >Házi őrizet elrendeléseesetén a bíróság által kijelölt lakást és az ahhoz tartozó bekerített helyet a terheltcsak a bíróság határozatában meghatározott célból, így különösen a mindennapi élet szokásos szükségleteinek biztosítása vagy gyógykezelés céljából az ott írt időben és távolságra (úti célra) hagyhatja el.< [138. § (1) bek.] A szigorúbb feltételeket szabó rendezés abból is kitűnik, hogy e kényszerintézkedés elrendelésére, tartamára, illetőleg fenntartására, valamint megszüntetésére az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására, illetőleg fenntartására, valamint megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. [138. § (2) bek.] A házi őrizetes hollétének ellenőrzésére technikai eszközök alkalmazhatók, például a testre csatolt adót, jelzőt engedélyezi a törvény 138. § (3) bekezdése, mondván, hogy ez a terhelt hozzájárulásával történhet. A házi őrizet előírásai megtartásának ellenőrzéséről külön jogszabály is rendelkezik. 8. A szabályok megszegésének következményei Ha a terhelt a lakhelyelhagyási tilalmat, illetőleg a házi őrizet szabályait megszegi vagy az eljárási cselekményen idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt alapos okkal előzetesen nem menti ki, vagy az akadály megszűnése után alapos okkal nyomban nem igazolja, őrizetbe vehető. Ezen felül súlyosabb korlátozásoknak vethető alá, tehát a házi őrizetes előzetes letartóztatásba helyezhető, a lakhelyelhagyás tilalma alatt álló házi őrizet alá helyezhető vagy előzetes letartóztatása rendelhető el. Ha ez azonban nem volna szükséges, akkor elegendő, ha a szabályokat megszegőt rendbírsággal sújtják (139. §).

5. V. CÍM AZ IDEIGLENES KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS [428] 1. Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése és feltételei Az ideiglenes kényszergyógykezelés ugyanúgy az előzetes letartóztatással konkuráló intézmény, mint a lakhelyelhagyási tilalom. Lényeges különbség van azonban közöttük abban, hogy az utóbbi és az előzetes letartóztatás között a bíróság mérlegelésétől függően választhat, de nincs választási lehetősége abban, hogy előzetes letartóztatás helyett ideiglenes kényszergyógykezelést rendeljen el, vagy fordítva. >Ideiglenes kényszergyógykezelésnek akkor van helye, ha megalapozottan lehet következtetni arra, hogy a terhelt kényszergyógykezelését kell elrendelni.< [140. § (2) bek.] Kényszergyógykezelést a Btk. 74. § szerint a bíróság akkor rendel el, haa személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjeelmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogyhasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kell kiszabni.Ha a terhelt előzetes letartóztatásban van, az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésével egyidejűleg az előzetes letartóztatást meg kell szüntetni. >Ha az előzetesen letartóztatott pszichiátriai kezelése szükséges, de ideiglenes kényszergyógykezelésének elrendelésérenincs alap, az előzetes letartóztatást – a bíróság rendelkezése alapján – az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben kell végrehajtani.< [141. § (2) bek.] A törvény rendelkezéseiből kitűnik: a kóros elmeállapotú terhelt attól függően kerülhet ideiglenes kényszergyógykezelés alá vagy előzetes letartóztatásba, hogy van-e alap a kényszergyógykezelése majdani elrendelésére. Ha a cselekmény, illetve a terhelt állapota nem felel meg a Btk. 74. §-ában meghatározott 202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK kritériumoknak, vagy a pszichiátriai kezelést szükségessé tevő kóros elmeállapot a bűncselekmény elkövetése után következett be, kényszergyógykezelés és ily módon ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének sincs törvényes alapja. Ettől függetlenül a kóros elmeállapotú terheltet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben kell kezelni, akár előzetes letartóztatásban van, akár pedig ideiglenes kényszergyógykezelés alatt áll [141. § (2) bek., 144. § (1) bek.]. Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének általános feltétele és oka, hogy megalapozottan következtetni lehet arra, hogy a terhelt kényszergyógykezelését kell elrendelni [140. § (2) bek.]. Ebbe tehát a következő feltételek tartoznak: • a bűncselekmény miatt az elkövető egy évnél hosszabb tartamú szabadságvesztéssel volna büntetendő; • a terhelt kóros elmeállapotú; • tartani lehet attól, hogy újra hasonló cselekményt fog elkövetni. Az ideiglenes kényszergyógykezelést a bíróság, illetve a vádirat benyújtása előtt [140. § (3) bek.]. A bíróság határozata ellen fellebbezésnek van helye.

a nyomozási bíró rendeli el

[429] 2. Az ideiglenes kényszergyógykezelés időtartama >142. § (1) A vádirat benyújtása előtt elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig tart. 1. Ha az ideiglenes kényszergyógykezelés megkezdésétől hat hónap eltelt, és az ügyész még nem nyújtott be vádiratot, az ideiglenes kényszergyógykezelés indokoltságát a bíróság felülvizsgálja. [.] 2. Az ideiglenes kényszergyógykezelés megkezdésétől számított egy év elteltével annak indokoltságát a megyei bíróság egyesbíróként eljárva vizsgálja felül.< A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által fenntartott vagy elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés az első, illetve a másodfokú bíróság eljárásának befejezéséig tart; ha azt azonban a másodfokú bíróság tartotta fenn vagy rendelte el, az ideiglenes kényszergyógykezelés az ügy jogerős befejezéséig tart [143. § (1) bek.]. Ha a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott ideiglenes kényszergyógykezelés hat hónapot, illetőleg egy évet meghalad, az indokoltságát felül kell vizsgálni; a felülvizsgálatra az előzetes letartóztatással kapcsolatos szabályokat kell alkalmazni [143. § (2) bek., 132. § (1)-(2) bek.]. Az ideiglenes kényszergyógykezelés nyomban megszűnik, illetőleg meg kell szüntetni, ha tartama lejárt, a nyomozást megszüntették, az eljárást jogerősen befejezték, vagy ha az elrendelésének oka megszűnt. Az ideiglenes kényszergyógykezelést a vádirat benyújtásáig az ügyész is megszüntetheti (145. §). [430] 3. Az ideiglenes kényszergyógykezelés alá helyezett jogai Az ideiglenes kényszergyógykezelés alá helyezettet változatlanul megilletik mindazok a jogok, amelyek a terhelteket általában megilletik. Amiként az előzetes letartóztatásban levőre, rá is vonatkozik az a törvényi rendelkezés, amely szerint csak olyan korlátozásnak vethető alá, amely a büntetőeljárás jellegéből következik. Biztosítani kell, hogy a büntetőeljárási jogait gyakorolhassa, védelméről gondoskodhasson, védőjével és ha külföldi, államának konzuli tisztviselőjével érintkezhessen. Az ideiglenesen kényszergyógykezelt a törvényes képviselőjével szóban, ellenőrzés nélkül, ha pedig megalapozottan feltehető, hogy ezáltal az eljárást meghiúsítaná, ellenőrzés mellett érintkezhet, sőt a védő az eljárásból ki is zárható [144. § (2) bek., 135. § (4) bek.].

6. VI. CÍM AZ ÚTI OKMÁNY ELVÉTELE. AZ ÓVADÉK [431] 1. Az úti okmány elvétele Ez a kényszerintézkedés annak biztosítására irányul, hogy a terhelt külföldre távozásával vagy odaszökésével ne vonhassa ki magát az eljárás alól, és hogy az eljárási cselekményeknél jelen lehessen. Az úti okmány elvétele önálló intézkedésként alkalmazható. A bíróság – a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára – a terhelt úti okmányának elvételét rendelheti el, ha olyan bűncselekmény miatt folyik 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK eljárás, amely háromévi vagy annál súlyosabb szabadságvesztést rendel, és az úti okmány elvétele a terhelt eljárási cselekményeknél való jelenlétének biztosítása végett indokolt. Akinek úti okmánya elvételét a bíróság elrendelte, nem utazhat külföldre. A vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság a terhelt indokolt kérelmére azonban hozzájárulhat ahhoz, hogy az útlevélhatóság a terhelt külföldre utazását meghatározott időtartamra, illetőleg úti célra engedélyezze [146. § (1)-(3) bek.]. >A bíróság az úti okmány elvételét megszünteti, ha az elvétel oka megszűnt,illetőleg a büntetőeljárás jogerős határozattal befejeződött. A nyomozás megszüntetése vagy a vádemelés elhalasztása esetén, illetve, ha az elvétel oka a vádirat benyújtása előtt szűnt meg, az úti okmány elvételét az ügyész szünteti meg. < [146. § (2)bek.] Az úti okmány elvétele más kényszerítő intézkedéshez kapcsolódhat. Az őrizetbe vétel elrendelésekor a terhelt úti okmányát le kell foglalni, de azt az őrizetbe vétel megszűnését követően a terheltnek vissza kell adni, kivéve ha az úti okmány elvételének elrendelése továbbra is indokolt. Erről külön határozatot kell hozni. Az úti okmány elvételétől különbözik az úti okmány visszavonása; ez utóbbi közigazgatási hatósági cselekmény, az útlevélhatóság hatáskörébe tartozik. Az előzetes letartóztatás és a személyes szabadságot korlátozó más kényszerítő intézkedések elrendeléséről az úti okmány visszavonása érdekében a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság haladéktalanul értesíti az útlevélhatóságot. Ha az úti okmány rendelkezésre áll, azt az értesítéssel együtt meg kell küldeni az útlevélhatóságnak, ez ellen jogorvoslatnak helye nincs [146. § (7) bek.]. [432] 2. Az óvadék és a célja >A bíróság a 129 § (2) bekezdésének b) pontjábanmeghatározott esetben [szökés vagy elrejtőzés veszélye esetén] a terhelt előzetesletartóztatásának elrendelését mellőzheti és az elrendelt előzetes letartóztatástmegszüntetheti, ha a bűncselekményre és a személyi körülményekre tekintettel azeljárási cselekményeknél a terhelt megjelenését az óvadék letétele valószínűvé teszi.Óvadékot a terhelt vagy helyette más ajánlhat fel és tehet le.< [147. § (1) bek.] A jogrendszerek régóta ismernek olyan intézményeket, amelyek a személyi szabadság korlátozása nélkül hivatottak biztosítani a terhelt, a vádlott megjelenését a bűnüldöző hatóság, a bíróság előtt. Ezt a célt szolgálta különösen az óvadék (kaució) és a kezesség. Az óvadék vagyoni természetű biztosíték, amelyet a terhelt vagy helyette más is letehetett, a kezesség pedig bizalmat élvező személy vagy intézmény által kifejezett és vállalt biztosíték. Az 1896. évi Bp. mind az óvadékról (biztosíték néven), mind a kezességről rendelkezett és alkalmaztatta; egy 1945. évi kormányrendelet (1. 363/1945. M. E. sz. rendelet) a reájuk vonatkozó rendelkezést hatályon kívül helyezte, és ezzel megszűnt az alkalmazásuk lehetősége. [433] Az óvadék látszólag hozzá hasonló jogintézményben biztosíték név alatt feléledt. Az 1973. évi Be. novellája ugyanis a következőket mondta ki: „Ha a terhelt külföldön él, kérelmére a vádirat benyújtásáig az ügyész, ezt követően a bíróság engedélyezheti biztosíték letétbe helyezését. Ebben az esetben az eljárás a terhelt távollétében lefolytatható.” (1973. évi Be. 393/A. §) A biztosíték azonban beolvadhat a büntetésbe: „Ha a bíróság a terheltet bűnösnek mondja ki, illetőleg megállapítja, hogy bűncselekményt követett el, de az eljárást megszünteti, a biztosíték a határozat jogerőre emelkedésével az államra száll. Ha a bíróság pénzbüntetést szab ki, illetőleg a terheltet vagyoni előny, elkobzás alá eső érték vagy a bűnügyi költség megfizetésére kötelezi, az államra szállt biztosítékot ezek végrehajtására kell fordítani.” [1973. évi Be. 393/B. §] Más esetekben azonban a biztosíték visszajár annak, aki azt letette. A biztosíték – amely ugyancsak pénz letétbe helyezésével történik – ebben az egyben hasonlít az óvadékra, de eltér tőle processzuális céljában; célja ugyanis az, hogy a külföldön élő vádlottat ne kelljen fogva tartani, és az eljárás a vádlott távollétében is lefolytatható legyen, és hogy a biztosíték a vagyoni természetű büntetéseknek, illetőleg intézkedéseknek a fedezetéül szolgáljon. Ezzel szemben az óvadék eljárási célja a terhelt jelenlétének biztosítása az eljárási cselekményeknél. Az óvadéknak két esete különböztethető meg: ha azt a terhelt maga teszi le, vagy ha más. Ez utóbbi esetben az óvadékot letevő egyben morális kezességet is vállal azért, hogy a terhelt jelen lesz az eljárási cselekményeknél, hiszen ő maga is bízik abban, hogy az óvadék letételével nem kockáztatja sem a vagyonát, sem a jó hírnevét. [433] 3. Az óvadék elfogadása és más intézkedések >147. § (3) A felajánlott óvadék elfogadását a terhelt vagy a védő az előzetes letartóztatásról döntésre jogosult bíróságnál indítványozhatja. A felajánlott óvadékról és elfogadásáról a bíróság ülést tart, ezen az ügyészt, a terheltet, a védőt, valamint azt, aki az óvadékot 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK felajánlotta, meghallgatja. Ha a védő az ülésen értesítés ellenére nem jelent meg, az ülés a védő távollétében is megtartható. 1. A bíróság az óvadék elfogadását kimondó határozatában az óvadék összegét a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére is figyelemmel határozza meg. Az óvadék elfogadásával egyidejűleg a bíróság a lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet, valamint a terhelt úti okmányának elvételét is elrendelheti. < Az óvadék összegének sem az alsó, sem a felső határát nem határozza meg a törvény; a terhelt személyi és vagyoni viszonyaira figyelemmel olyan összegben látszik azt célszerűnek meghatározni, hogy az óvadék elvesztésének a kilátása a szökéstől, elrejtőzéstől visszatartson. A törvény nem mondja, hogy az óvadékot letevő más személy személyi, vagyoni viszonyait figyelembe kell venni, de ez az óvadék céljából magából következik. Az óvadék felajánlása történhet az előzetes letartóztatás elrendelése előtt, például amikor az ügyész a nyomozási bírónál erre indítványt tett, vagy az előzetes letartóztatás tartama alatt. A bíróság az előzetes letartóztatást mellőzi, illetőleg azt nem rendeli el, ha a felajánlott óvadékot elfogadta, és azt az érdekelt letette. Ha az előzetes letartóztatás tartama alatt felajánlott óvadékot a bíróság elfogadta, az előzetes letartóztatást megszünteti. >147. § (4) Az óvadék elfogadásával egyidejűleg a bíróság a lakhelyelhagyási útlevelének elvételét is elrendelheti.

tilalmat, valamint a terhelt

1. Az óvadék ellenében a terhelt előzetes letartóztatásának mellőzését, illetőleg határozat ellen az ügyész élhet fellebbezéssel.

megszüntetését kimondó

2. A bíróság által jogerősen elfogadott óvadékot a bíróságon készpénzben kell letenni, ennek megtörténte után a fogva levő terheltet haladéktalanul szabadon kell bocsátani. 3. Az óvadék elfogadása iránti indítvány elutasítása esetén a terhelt, illetőleg a védő óvadék elfogadása iránt ismételten akkor terjeszthet elő indítványt, ha ebben új körülményre hivatkozik. Ha az ismételt indítványban a terhelt, illetőleg a védő nem hivatkozik új körülményre, a bíróság az indítványt érdemi indokolás nélkül elutasíthatja. < [435] 4. Az óvadékhoz kapcsolódó eljárási szankciók > 148. § (1) Az óvadék mellettszabadlábon hagyott, illetőleg szabadlábra helyezett terhelt előzetes letartóztatásáta bíróság elrendelheti, ha a. a terhelt az eljárási cselekményen idézés ellenére nem jelent meg, és elmaradását előzetesen alapos okkal nem mentette ki, vagy az akadály megszűnése után nyomban alapos okkal nem igazolta, b. az óvadék elfogadása után a terhelt előzetes letartóztatásának más oka merült fel. 1. Az óvadékot letevő elveszti a jogát az óvadék összegére, ha az (1) bekezdés a. pontjában meghatározott okból a terhelt előzetes letartóztatását elrendelték. < [436] 5. Az óvadék összegének visszaadása >148. § (2) Az óvadék összegét azóvadékot letevőnek vissza kell adni, ha a. a terheltet – az (1) bekezdés a) pontja kivételével – letartóztatták, b. az ügyész a nyomozást megszüntette, illetőleg annak határideje – ideértve a 176. § (2) bekezdésének második mondatában szabályozott esetet is-meghosszabbítás nélkül lejárt, vagy az ügyész a vádemelést elhalasztotta, c. a bíróság az eljárást jogerős ítélettel vagy megszüntető határozattal befejezte. 1. Szabadságvesztés kiszabása esetében az óvadékot akkor lehet visszaadni,


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK ha a büntetés végrehajtását megkezdték.< [437] 6. Az óvadék jogintézményével szemben fölhozott érvek Az ellenzők arra mutatnak rá, hogy az a jómódúaknak és különösen a gazdag szervezett bűnbandák tagjainak kedvezne – és magában hordozná a korrupció veszélyét is. Ez fölfogásunk szerint a kérdés (probléma) egyoldalú megközelítése. Az óvadék ugyanis a más társadalmi rétegek tagjai számára is elérhető összegben állapítható meg; működhetnek továbbá karitatív vagy érdekvédelmi szervezetek, amelyek az arra érdemesekért kezességet is vállalva felajánlanának óvadékot. A kérdés részletezése nélkül tehát rá kell mutatni annak összetettebb jellegére.

7. VII. CÍM A HÁZKUTATÁS [438] 1. A házkutatás helyszíne (objektuma) A házkutatás ellentétes a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő, az alkotmány 59. §-ában és az EJEE 8. cikkében deklarált joggal, de törvény alapján ez is, mint más alkotmányos alapjogok, a bűnüldözés, a büntető igazságszolgáltatás érdekében korlátozható, illetőleg figyelmen kívül hagyható. >A házkutatás a ház, lakás, egyéb helyiség vagy azokhoz tartozó bekerített hely,továbbá az ott elhelyezett jármű átkutatása, illetőleg számítástechnikai rendszervagy ilyen rendszer útján rögzített adatokat tartalmazó adathordozó átvizsgálásaaz eljárás eredményessége érdekében.< [149. § (1) bek.] Ez a meghatározás nemcsak a házkutatás célját („az eljárás eredményessége”), hanem a házkutatás objektumát (tárgyát) is megjelöli. A házkutatás objektuma nemcsak a lakás, a lakásként vagy más módon használt ház, hanem „egyéb helyiség” is lehet. Az „egyéb helyiség” tág értelmezést enged: lehet az iroda, intézet, üzlethelyiség, bank, kiállítási csarnok, játékterem, üzem, hivatali helyiség vagy más olyan helyiség, ahol a házkutatással érintett tartózkodik, dolgozik; nem feltétel, hogy az lakásként szolgáljon. Ezt erősíti a (6) bekezdés rendelkezése, amely kifejezetten közjegyzői, ügyvédi irodáról, illetőleg egészségügyi intézményről szól. A házkutatás objektuma nemcsak a szilárd, tartós építmény, hanem lakókocsi, sátor, kunyhó vagy bármi más építmény, berendezés is lehet, amely emberi tartózkodásra szolgál. A házhoz, lakáshoz tartozó udvar, kert, az azon lévő építmények (ól, pajta, magtár, garázs), az ott elhelyezett jármű ugyancsak a tárgya. (Az épület előtt, az utcán álló, vesztegelő jármű nem a házkutatás, hanem a motozás tárgya lehet.) Az I. Ben. sorolta az átkutatandó helyek közé az adathordozó számítástechnikai eszközöket, rendszereket, adathordozókat. Ez a besorolás sajátos, és helyessége is kétséges. A dolog természeténél fogva a számítástechnikai rendszerek és az azokban lévő adatoknak stb. a megismerése sokkal jobban hasonlít azokra a körülményekre, amelyek között az iratok, az okiratok tartalmát megismerik. Ennek folytán logikusabb lett volna e tárgyakat a tárgyi bizonyítási eszközök körébe sorolni. [439] 2.

A házkutatás feltétele, célja és oka Házkutatásnak akkor van helye, ha megalapozottan feltehető, hogy az

a. a bűncselekmény elkövetőjének kézrekerítésére, b. a bűncselekmény nyomainak felderítésére, c. bizonyítási eszköz megtalálására vezet.< [149. § (2) bek.] A házkutatás általános feltétele, hogy „megalapozottan feltehető”: a törvényben megjelölt eredményre (az elkövető kézre kerítésére stb.) fog vezetni. Erre a következtetésre olyan megismert tények alapján lehet eljutni, amelyek azt a megalapozott gyanút keltik, hogy a keresett személy, dolog, nyom az átkutatandó helyen található. Ilyen következtetésre okot adó tény lehet például az, hogy a gyanúsított ott lakik, rendszerint ott tartózkodik, vagy az élettársának az a lakása, a hely a bűnözők által gyakran látogatott, vagy általuk igénybe vett búvóhely.A nyomok, a bizonyítási eszközök, amelyeknek a felderítésére, illetőleg a megtalálására a kutatás


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK irányul, tárgyi és nem személyi jellegűek; ilyenek tehát a dolgokon, dolgokban lévő nyomok, a tárgyi bizonyítási eszközök (például a bűncselekmény eszköze, tárgya), okiratok. A házkutatás hasonlít a helyszín szemléjéhez, mert hiszen itt is a törvény értelmében fel kell kutatni a tárgyi bizonyítási eszközöket, beleértve a bűncselekmény nyomait. A különbség a kettő között az elrendelésük feltételei között van: házkutatást tartanak, ha valamit, valakit elrejtenek a lakásban vagy hasonló helyen, és azt ott a nyomozó hatóság, ügyészség megtalálni reméli, és a végrehajtásához kényszert alkalmaz. A szemle helyszíne ezzel szemben bármely hely lehet (utca, mező, de lakás is), és a végrehajtása nem kényszerintézkedés jellegű. [Vesd össze a 158. § (3) bekezdését a 119. § (4) bekezdésével.] A házkutatással érintett személy tipikusan a terhelt (gyanúsított) vagy a rejtegető; a szemle helyszíne pedig ezzel ellentétben lehet éppen a sértett lakása, ahol a betörést, az emberölést elkövették, és azt bizonyítási cselekményként és nem az érintett ellenkezése ellenére kényszerintézkedésként hajtják végre. [440] 3. A házkutatással érintett személy Házkutatás főként a terheltet érintheti [440] (sújthatja); az ő lakására, a törvényben megnevezett más helyiségére, helyre terjedhet ki, de érinthet más személyt is, ha a bűncselekmény keresett elkövetője, a bűncselekmény nyomai, a bizonyítási eszközök feltehetően az ő lakásában stb. találhatók. A „más személy” lehet akár vétlen is, ha például a bűncselekmény elkövetője vétlen személy tudtán kívül ennek háza melléképületében elrejtőzött, vagy a bűncselekményből származó dolgokat ott rejtette el. [441] 4. A házkutatás elrendelése > Házkutatást a bíróság, az ügyész, illetőleg ha azügyész másképp nem rendelkezik, a nyomozó hatóság rendel el, a bíróság és azügyész a házkutatás végrehajtásához a nyomozó hatóságot igénybe veheti. A (2)bekezdés b) és c) pontja esetén a házkutatást elrendelő határozatban – ha ezlehetséges – meg kell jelölni azokat a bizonyítási eszközöket, elkobozható, vagyvagyonelkobzás alá eső dolgokat, amelyek megtalálása érdekében a házkutatásszükséges.< [149. § (3) bek.] Az ügyész és a nyomozó hatóság a házkutatást halasztást nem tűrő esetben nyomban elvégezheti határozat nélkül, ám az eljárási cselekményről készült jegyzőkönyvben a halaszthatatlanság tényét fel kell tüntetni (177. §). A házkutatás az alkotmány által védett magánélet szférájának kétségtelenül egyik legsúlyosabb megsértése, és emiatt indokolt az elrendelését jelentékeny biztosítékokhoz, többek között bírói, bírósági határozathoz kötni. A törvényhozó azonban a gyakorlati igények nyomására nem így rendelkezett, és gyakorlatilag a házkutatás elrendelésében és végrehajtásában teljesen szabad kezet ad a nyomozó hatóságnak. [442] 5. A közjegyzői és más irodákban tartható házkutatás >A közjegyzői vagy ügyvédi irodában, továbbá az egészségügyi intézményben tartandó házkutatást – ha az nem kizárólag bűncselekmény elkövetőjének kézre kerítésére [(2) bek. a) pont] irányul – a vádirat benyújtásáig a bíróság rendeli el. A házkutatás csak azügyész jelenlétében végezhető.< [149. § (6) bek.] E három intézmény kiemelése az általános szabályok közül a jogi helyzetükkel függ össze. Az ügyvéd a büntetőeljárásban védelmet láthat el, és a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész nyomozási feltételezéseinek vagy koncepciójának ellenfele lehet, tehát érdekellentét keletkezhet köztük. Ezenfelül pedig mind az ügyvédi és a közjegyzői irodában, mind az egészségügyi intézményben személyi adatok, esetleg különleges személyi adatok találhatók. A házkutatás elrendelése ezért – a magántitok megőrzése érdekében is – az ügyben elfogulatlan bíróságra, a nyomozási bíróra tartozik. A közjegyzői, az ügyvédi irodában, az egészségügyi intézményben az ügyész és a nyomozó hatóság a bíróság határozata nélkül tarthatja meg a házkutatást, ha a házkutatás késedelmes foganatosítása az eljárás eredményességét veszélyeztetné. Ez esetben a bíróság határozatát utólag be kell szerezni. Ha a bíróság az erre irányuló indítványt elutasítja, a házkutatás eredménye bizonyítékként nem használhatófel [149. § (7)-(8)]. A házkutatásra vonatkozó törvényi rendelkezésekből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy házkutatás szabály szerint egyedül csak a nyomozás során rendelhető el és tartható. A bíróság azonban a tárgyalás előkészítése keretében megkeresheti az ügyészt bizonyítási eszközök felkutatása iránt [268. § (1)], és ugyanezt megteheti a tárgyaláson is (305. §), amiből következik, hogy a bizonyítási eszközök felkutatása akár az elrendelt házkutatás által is megtörténhet. Ha például a tárgyaláson vallaná a vádlott vagy a tanú, hogy az elrabolt 207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK ékszerek valahol a vádlott kertjében elásva találhatók, szemle vagy házkutatás által lehetne meggyőződni az állítás valóságáról. [443] 6. A házkutatással érintett (a házkutatást szenvedő) jogi helyzete >149. § 1. A házkutatást rendszerint az érintett jelenlétében kell elvégezni, a megkezdése előtt közölni kell vele a házkutatást elrendelő határozatot, és – ha a házkutatás meghatározott, illetőleg ismert bizonyítási eszköz vagy elkobozható dolog, illetőleg személy megtalálására irányul – fel kell őt szólítani, hogy a keresett dolgot adja elő, a számítástechnikai rendszeren vagy adathordozón tárolt adatot tegye hozzáférhetővé, illetőleg a személyt adja át. Ha az érintett a felszólításra a keresett dolgot előadja, a számítástechnikai rendszeren vagy adathordozón tárolt adatot hozzáférhetővé teszi, illetőleg a keresett személyt átadja, a házkutatás nem folytatható, kivéve, ha gyanú merül fel arra, hogy a házkutatás során más bizonyítási eszköz, elkobozható vagy vagyonelkobzás alá eső dolog is fellelhető. < 2. Ha a házkutatáson az érintett, illetőleg védője, képviselője, segítője vagy megbízott hozzátartozója nincs jelen, az érintett érdekeinek védelmére olyan személyt kell kirendelni, akiről feltehető, hogy a házkutatással érintett érdekeit megfelelően védi.< Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a házkutatás megtartásának nem lehet akadálya, ha az eljáró hatóság nem talál megfelelő személyt a házkutatással érintett érdekeinek védelmére. Ilyen esetben célszerű, ha az eljáró hatóság hatósági tanút alkalmaz.

8. VIII. CÍM A MOTOZÁS [444] 1. A motozás célja és objektuma A motozás olyan kényszerintézkedés, amely sértheti az alkotmány 54. §-ában biztosított emberi méltóságot, és akár megalázó bánásmódnak, elbánásnak minősíthető, amit az EJEE 3. cikke ugyancsak tilt. Különösen áll ez arra az esetre, ha a motozás az érintett személy testének átvizsgálására irányul. A motozás megengedése a Be. által más kényszerintézkedéshez hasonlóan, szintén olyan esetekre szól, amikor a bűnüldözés, a büntető igazságszolgáltatás érdekei megelőzik az érintett személy alkotmányos jogát, nevezetesen ez esetben az emberi méltóságához, a sérthetetlenségéhez fűződő jogát és érdekét. A büntetőeljárás érdeke pedig ez esetben az, hogy a bizonyítási eszközt vagy az elkobzandó dolgot az eljáró nyomozó hatóság meglelje, és szükség esetén lefoglalja. >A motozás bizonyítási eszköz vagy elkobozható, illetőleg vagyonelkobzás aláeső dolog megtalálása céljából a terhelt és az olyan személy ruházatának és testénekátvizsgálása, akiről megalapozottan feltehető, hogy bizonyítási eszközt vagy elkobozható, illetőleg olyan dolgot tart magánál, amely vagyonelkobzás alá eshet. Amotozás során a motozás alá vont személy rendelkezése alatt álló jármű, csomagés más tárgy is átvizsgálható.< [150. § (1) bek.] Ez a törvényi meghatározás megjelöli tehát a motozás • célját (bizonyítási eszköz, elkobozható, illetve vagyonelkobzás alá eső dolog megtalálása), • tárgyát és végrehajtását (a terhelt vagy más személy ruházatának, testének stb. átvizsgálása). A motozás elsődleges tárgya: az érintett személy ruházata, teste, a nála levő dolgok (tárgyak), de a törvény a motozást kiterjeszti az érintett uralma (rendelkezése) alatt álló, a nála ott lévő más dolgokra is, például munkaeszközre, fényképezőgépre, élelmiszerre, gyógyszerre és nevesítve különösen a járműre. [445] 2. A motozás általános feltétele és oka Motozást akkor lehet elrendelni, ha megalapozottan feltehető, hogy az érintett bizonyítási eszközt, vagyis tárgyi bizonyítási eszközt vagy okiratot – ideértve az elkobozható dolgot is – tart magánál. A megalapozott feltételezés tényekből levont következtetésen alapulhat. Ilyen eset például, ha a bűncselekmény gyanúsítottja szúró- vagy lőfegyvert használt, pénzt, ékszert lopott, kábítószert árult, korrupciós pénzt elfogadott, és feltehetően ezeknek egy részét a ruházatában, táskájában tartja. [446] 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK 3. A motozással érintett személy A motozás által érintett személy (tehát az, aki megmotozható) elsősorban a gyanúsított. Elképzelhető azonban, hogy vétlen személy is a motozás passzív alanyává lesz, ha tudtán kívül a keresett dolog hozzá került, vagy annak minőségét nem ismerve elfogadta azt (például a hamis pénzt), feltéve hogy a dolgot felszólításra nem adta át, vagy nem is volt alkalom arra, hogy erről őt megkérdezzék. [447] 4. A motozás elrendelése >Motozást az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság rendel el. Ha a motozást ügyész rendeli el, végrehajtásához a nyomozó hatóságot veszi igénybe.< [150. § (2) bek.] A motozás jellegéből következik, és a törvény szövegéből is kitűnik, hogy motozásnak az eljárás nyomozási szakaszában van helye; bíróság motozást nem rendel el. A tárgyaláson történő esetleges rendzavarás sem szolgáltat okot arra, hogy a bíróság motozást rendeljen el, hanem csak őrizetbe vételről intézkedik [245. § (4) bek., 249. §]. [448] 5. A motozott jogai >150. § (3) Ha a motozás célja meghatározott dolog megtalálása, az érintettet előbb fel kell szólítani, hogy a keresett dolgot adja át, ha a felszólításra a keresett dolgot előadja, a motozástól el kell tekinteni. < 1. Az érintett testének átvizsgálását csak a megmotozottal azonos nemű végezheti, és a motozásnál csak ilyen személy lehet jelen. E rendelkezés nem vonatkozik a motozásnál közreműködő orvosra. 2. A motozásnál jelen lehet a motozás helyszínén tartózkodó, az érintett által olyan személyt, akinek a jelenléte a nyomozás érdekeit veszélyezteti. <

megnevezett személy, kivéve az

Az ügyész, a nyomozó hatóság a motozást, akárcsak más kényszerintézkedéseket, halaszthatatlan nyomozási cselekményként határozat nélkül is elvégezheti (177. §). [449] 6. A motozás egyéb esetei A Be. rendelkezésein kívül esnek a hatóság bűnmegelőzési, rendészeti jogkörben végzett intézkedései: a rendőrség és a határátlépés alkalmával a vám- vagy a határőrség csomag-, illetve a jármű-átvizsgálása (1994:XXXIV. tv. 30. §). Nem azonos a motozással a Be. 106. §-ában meghatározott közreműködési kötelezettség a szakértő eljárása során. Ebben a személy testének sérthetetlenségét érintő szakértői vizsgálatot végeznek, például vérvételt, véralkohol-vizsgálatot, külsérelmi nyomok megvizsgálását, de eközben nem dolgokat, vagyis tárgyi bizonyítási eszközöket keresnek, mint a motozás esetén. A hasonlóság abban van, hogy ez a szakértői vizsgálat a motozáshoz hasonlóan kiterjedhet az érintett testére vagy ruházatára.

9. IX. CÍM A LEFOGLALÁS [450] 1. A lefoglalás célja >A lefoglalás a bizonyítás érdekében, vagy az elkobzás, illetve vagyonelkobzás biztosítására, a dolog birtokának hatósági elvonása a birtokos rendelkezése alól.< [151. § (1) bek.] A lefoglalás az érintett személy: birtokos, tulajdonos vagyoni jogi jogosultságait, a dologgal való rendelkezést korlátozza. A korlátozás annak ellenére történik, hogy az alkotmány 13. § (1) bekezdése biztosítja a tulajdonhoz való jogot, mégpedig, mint más kényszerintézkedéseknél is, a korlátozás a bűnüldözés, a büntető igazságszolgáltatás érdekében történik. A lefoglalás célja kétféle: az egyik lehet a bizonyítási eszköz biztonságba helyezése a bizonyítás céljaira, a másik: a leendő elkobzás végrehajtásának a biztosítása. [451] 2. A lefoglalás tárgya Az a dolog, illetőleg számítástechnikai rendszer vagy ilyen rendszer útján rögzített adatokat tartalmazó adathordozó, amely >a) bizonyítási eszköz, a. a törvény értelmében elkobozható, vagy amelyre vagyonelkobzás rendelhető el.< [151. § (2) bek.].


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK Bizonyítási eszközön mint a lefoglalás tárgyán tárgyi bizonyítási eszközt és okiratot kell érteni. Az elkobozható dolgot a Btk. 77. §-a határozza meg. E szerint el kell kobozni a bűncselekmény elkövetéséhez használt eszközt, azt a dolgot, amelynek birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, amely a bűncselekmény elkövetése útján jött létre, amelyet az elkövető az elkövetésért kapott, amelyre nézve a bűncselekményt elkövették, amely az adott vagyoni előny tárgya volt, a sajtóterméket, amelyben a bűncselekmény megvalósult. Azoknak a dolgoknak a köre, amelyek elkobzás alá eshetnek, egyben tárgyi bizonyítási eszközként is szerepelhetnek, különösen gyakorisága miatt ilyen a bűncselekmény eszköze, a bűncselekmény által létrehozott dolog, az, amire nézve a bűncselekményt elkövették. A Btk.-ban meghatározott tiltott dolog birtoklásán a törvény olyan eseteket ért, amikor a tiltott dolog, illetve ennek birtoklása nem függ össze az eljárás tárgyával (például az eljárás műkincslopás miatt folyik, és a terheltnél orvvadászatra utaló lőfegyvert vagy engedély nélkül tartott vadállatot találnak). [452] 3. A lefoglalás alól mentesülő dolgok; a lefoglalás tilalma >152. § (2) Nem foglalhatók le a terhelt és a védő között váltott levelek és más írásbeli közlések, valamint a védőnek az ügyre vonatkozó feljegyzései. 1. Nem foglalhatók le a terhelt és a tanúvallomás megtagadására a 82. § (1) bekezdése alapján jogosult személy között váltott levelek és más írásbeli közlések, feltéve, ha a dolgot a tanúvallomás megtagadására jogosult személy őrzi. 2. Nem foglalhatók le azok az iratok sem, amelyeknek tartalmára a tanúvallomás megtagadható, ha az iratot a tanúvallomás megtagadására jogosult személy őrzi. Ez a korlátozás kiterjed annak a személynek a hivatali helyiségében őrzött iratokra és dolgokra, aki a 82. § (1) bekezdés c) pontja alapján [hivatásánál, foglalkozásánál fogva titoktartásra köteles] a tanúvallomást megtagadhatja.< A tanúvallomás akadályai érvényesek az iratok lefoglalására is. Ahogyan a védői titok nem juthat a bűnüldöző hatóság tudomására a védő szóbeli vallomásával, éppúgy nem juthat az azt tartalmazó iratok lefoglalásával sem. A tanúvallomás megtagadására jogosultak irataik, leveleik tekintetében ugyanazt a mentességet élvezik, mint amely a szóbeli vallomáshoz kapcsolódik. Nem foglalható le például a szülő birtokában levő levél, amelyet a gyermeke írt, még ha ebben a bűncselekmény elkövetéséről be is számolt volna; ahogy nem foglalhatók le az orvosnál a terhelt egészségügyi kezelésére vonatkozó iratok sem. Az irat, a levél birtokosának azonban jogában áll az iratot átadni, vagy a tartalmával megismertetni az eljáró nyomozó hatóságot, az ügyészt vagy a bíróságot, mint ahogy jogában áll vallomást tenni, ha nem kívánt a vallomás megtagadásának jogával élni. A lefoglalási tilalom lényege tehát az, hogy a birtokosától az irat kényszerintézkedéssel, lefoglalással nem vehető el. A lefoglalásnak nincs akadálya, ha azzal szemben, aki egyébként tanúként a vallomást megtagadhatná, a társtettesség, részesség, bűnpártolás vagy orgazdaság gyanúja merül fel, vagy a dolgot önként átadja, illetőleg, ha a lefoglalandó dolog a bűncselekmény eszköze [152. § (5) bek.]. [453] 4. A lefoglalás elrendelése Lefoglalást a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság rendel el. A közjegyzői vagy ügyvédi irodában, továbbá egészségügyi intézményben tartott házkutatás során az ott talált iratok lefoglalását egyedül a bíróság rendelheti el. A címzettnek még nem kézbesített postai és távközlési küldemény, valamint a iratainak lefoglalását az ügyész rendeli el [151. § (2)-(4) bek.].

sajtótermék szerkesztősége

[454] 5. Intézkedés késedelmet nem tűrő esetben Ilyenkor az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a dolgot őrzésbe veheti, abban az esetben, ha egyébként a lefoglalás elrendelésére nem volna jogosult. (Vagyis olyan esetben, amikor a bíróság joga a lefoglalás elrendelése, illetőleg a nyomozó hatóságot tekintve az ügyész joga.) A dolog őrzését meg kell szüntetni, és azt annak kell visszaadni, akitől őrzésbe vették, ha a lefoglalásra jogosult a lefoglalást utólag nem rendeli el [151. § (6) bek.]. [455]


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK 6. A lefoglalás végrehajtása > A lefoglalás érdekében a dolog, illetőleg a számítástechnikai rendszer vagy az ilyen rendszer útján rögzített adatokat tartalmazóadathordozó birtokosát vagy az adat kezelőjét fel kell szólítani, hogy a keresettdolgot adja át, illetőleg a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatot tegyehozzáférhetővé. Ha ezt önként nem teszi meg, rendbírsággal sújtható, kivéve aterheltet és azt, aki a tanúvallomást megtagadhatja, illetőleg aki tanúként nemhallgatható ki. Az átadás megtagadása nem akadálya annak, hogy a keresettdolgot, illetőleg a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatot házkutatással,illetve motozással megszerezzék. Erre az érintettet figyelmeztetni kell.< [152. § (1) bek.] >Ha a lefoglalást a bíróság, illetőleg az ügyész rendeli el, a végrehajtáshoz anyomozó hatóságot veheti igénybe.< [151. § (5) bek.] [456] 7. Eljárás irat lefoglalása esetén >Irat esetében gondoskodni kell arról, hogy annak tartalma illetéktelen személy előtt rejtve maradjon. Ha az irat megtalálásánál az ügyész nincs jelen, és az irat birtokosa, illetőleg védője, képviselője, segítője vagy megbízott hozzátartozója az irat tartalmának megismeréséhez nem járul hozzá, azt zárt borítékban átadhatja a nyomozó hatóságnak, a nyomozó hatóság az iratot betekintés nélkül átadja az ügyésznek.< [153. § (1) bek.] Ha ez nem lehetséges, a nyomozó hatóság intézkedik az irat őrzéséről. Az ügyész az irat tartalmának megismerése után haladéktalanul határoz az irat lefoglalásáról, illetőleg ügyvédi, közjegyzői irodában vagy egészségügyi intézményben talált iratok esetében a lefoglalás iránti indítvány előterjesztéséről a bírósághoz. [153. § (2) bek.] [457] 8. A lefoglalt dolog kezelése >154. § (1) 154. § (1) A lefoglalt dolgot letétbe kell helyezni; ha a dolog letétbe helyezésre nem alkalmas, vagy azt más fontos ok indokolja, a megőrzéséről egyéb módon kell gondoskodni. Ez utóbbi esetben a lefoglalt dolognak a bűncselekménnyel kapcsolatos egyedi tulajdonságait rögzítő iratot vagy fényképet kell az ügy irataihoz csatolni. Ha ingatlan lefoglalásának van helye, a lefoglalást el kell rendelni, azt azonban a zár alá vétel szabályai szerint kell végrehajtani. 1. A lefoglalt dolgokat jegyzőkönyvben vagy más okiratban a mennyiségük, értékük, minőségi állapotuk feltüntetésével, egyedi azonosításra alkalmas módon fel kell sorolni. 1. A lefoglalt dolgot úgy kell őrizni, hogy az változatlanul maradjon, a bűncselekmény esetleges nyomai el ne tűnjenek, a lefoglalt dolgot ne lehessen kicserélni, és az azonossága könnyen megállapítható legyen. < A lefoglalt dolgok (bűnjeltárgyak) sokfélék lehetnek, mint például nemesfémből készített tárgyak, értékpapírok, vámáruk, robbanóanyagok, lőfegyverek, mérgek, kábítószerek vagy akár a határon csempészés közben lefoglalt vadállatok. A kezelésük, tárolásuk a sajátosságaiknak megfelelően történik, az erre vonatkozó jogszabályoknak megfelelően. Mindegyikre áll azonban a Be. 154. § (3) bekezdésének az a szabálya, hogy a lefoglalt dolgot úgy kell őrizni, hogy az változatlanul maradjon, a bűncselekmény esetleges nyomai el ne tűnjenek, és hogy az azonosságuk könnyen megállapítható legyen. Vannak azonban olyan lefoglalt tárgyak, amelyek tartósan nem tárolhatók. Ezekről a törvény külön rendelkezik. >156 § (1) A bíróság a lefoglalt dolog értékesítéséről határoz, ha a lefoglalt dolog a. gyors romlásnak van kitéve, b. huzamos tárolásra alkalmatlan. (2) A bíróság a lefoglalt dolog értékesítése iránt akkor is határozhat, ha a lefoglalt dolog a. kezelése, tárolása, illetve őrzése – különösen a dolog értékére vagy az tárolására tekintettel – aránytalan és jelentős költséggel járna,

előreláthatólag hosszú ideig tartó

b. értéke az előreláthatólag hosszú ideig tartó tárolás miatt jelentősen csökkenne. [...]


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK 1. A lefoglalt dolog értékesítéséből befolyt ellenérték a lefoglalt dolog helyébe lép. < E szabályból egyebek között kitűnik, hogy a dolog értékesítéséről a bíróságnak kell döntenie. Ennek garanciális jelentősége van, számos esetben nagy értékű dolgok azok, amelyeknek sorsáról, értékesítéséről dönteni kell (például a nagy értékű gépjármű, amelynek tulajdonjoga nem tisztázható, illetőleg a tulajdonosa ismeretlen). Nagy körültekintést igényel például a lefoglalt értékpapírok, részvényjegyek sorsának a meghatározása, figyelemmel arra a szabályra is, amely szerint gondoskodni kell arról, hogy az értékük lehetőleg ne csökkenjen, illetőleg változatlanul maradjon. [452] 9. A lefoglalás megszüntetése; a lefoglalt dolog kiadása >155. § (1) A lefoglalást a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megszünteti, ha arra az eljárás érdekében már nincs szükség; a lefoglalást meg kell szüntetni, ha a nyomozást megszüntették, illetőleg annak határideje [...] meghosszabbítás nélkül lejárt.A lefoglalás megszüntetése helyett a más jogszabályban meghatározott módon kelleljárni, ha a lefoglalt dolog birtoklása jogszabályba ütközik. A bíróság általelrendelt lefoglalást a vádirat benyújtásáig az ügyész is megszüntetheti. (2) A lefoglalás megszüntetésekor a lefoglalt dolgot annak kell kiadni, aki a dolog tulajdonosa volt, és ezt kétséget kizáró módon igazolni tudja.

bűncselekmény elkövetésekor a

(3) Ha nincs olyan személy, akinek a (2) bekezdés szerint a dolgot ki kell adniés ez az eljárás adataiból sem tűnik ki, a dolgot annak kell kiadni, aki a kiadásairánt alaposnak látszó igényt jelentett be. (4) Ha olyan személy nincs, akinek a (3) bekezdés szerint lehetne a dolgotkiadni, vagy ilyen igény az eljárás adataiból nem tűnik ki, a dolgot annak kellkiadni, akitől azt lefoglalták. [...] (6) A terhelttől lefoglalt dolog a bíróság határozata alapján az állam tulajdonába kerül, ha az kétségtelenül mást illet, de akinek a kiléte nem állapítható meg. A később jelentkező igénylő a dolog kiadását, illetőleg az értékesítésből származó ellenértékét igényelheti. Az igénylő kérelme tárgyában a Polgári perrendtartás szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság határoz. (7) A lefoglalás megszüntetése esetén, ha a dolog természetben már nem adhatóki, a dolog előzetes értékesítéséből befolyt ellenértéket alapul véve, a kezeléséből,tárolásából eredő költséggel csökkentett, a megtérítés időpontjáig eltelt időre számított mindenkori törvényes kamatával növelt összegét kell megtéríteni. Vámáruesetén a vámjogszabályban meghatározott elszámolást követően kell kifizetni azértékesítésből befolyt ellenértéket. A jogosult az ezt meghaladó igényét a polgári jogszabályai szerint érvényesítheti. Ha a lefoglalás alaptalan volt, a dolog előzetesértékesítéséből befolyt ellenérték a dolog kezeléséből, tárolásából eredő költséggelnem csökkenthető. Erről a lefoglalás megszüntetéséről határozatot hozó bíróság,ügyész, illetőleg nyomozó hatóság a határozatában dönt. < Ez utóbbi törvényi rendelkezés azonban nem értelmezhető úgy, hogy a dolog az állam tulajdonába kerül, amennyiben például az első tulajdonos és a harmadik jóhiszemű szerző között tulajdonjogi vita támad. Erre az a szabály áll, hogy az igénylő kérelme tárgyában a bíróság határoz. >Ha a lefoglalt dolog értéktelen és arra senki sem tart igényt, a lefoglalásmegszüntetése után azt meg kell semmisíteni.< [155. § (8) bek.] [459] 10. A dolog elkobzása, kiadása vagy visszatartása a bíróság által A bíróság az ügydöntő határozatában dönt a lefoglalt dolog sorsáról, és azt vagy elkobozza, amennyiben az elkobzás feltételei megvannak, vagy dönt a lefoglalás megszüntetéséről és a dolog kiadásáról az előbbiekben ismertetett szabályok szerint. Ha a dolgot elkobozza, a dolog tulajdona a Btk. értelmében az államra száll át. A lefoglalt dolog visszatartását a törvény lehetővé teszi, hogy más természetű igények kielégítésének biztosítására szolgáljon. >A terheltnek kiadandó lefoglaltdolgot a vele szemben megállapított pénzbüntetés, pénzmellékbüntetés, vagyonelkobzás, bűnügyi költség vagy a polgári jogi igény biztosítására vissza lehet tartani,erről az ügydöntő határozatban kell rendelkezni.< [157. § (1) bek.] [460] 212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK 11. A házkutatás, a motozás, a lefoglalás közös szabályai >A házkutatást, a motozást és a lefoglalás érdekében tett intézkedést az érintett kíméletével, lehetőleg a napnak a hatodik és huszonnegyedik órája között kell végezni. Biztosítani kell, hogy az intézkedés folytán ne kerüljenek nyilvánosságra a magánéletnek a büntetőeljárással össze nem függő körülményei; kerülni kell a szükségtelen károkozást. < [158. §(1) bek.] A törvénynek ez az intelme lex imperfecta, minthogy a be nem tartásának nincs eljárási jogi szankciója. Ha azonban a törvényi rendelkezés megszegése olyan súlyú volna, hogy hivatali vagy más bűncselekményként volna értékelhető, akkor járhatna azzal a következménnyel, hogy a házkutatással stb. megszerzett dolog, illetőleg az ebből származó tény nem volna bizonyítékként értékelhető [78. § (4) bek.].

10. X. CÍM SZÁMÍTÁSTECHNIKAI RENDSZER ÚTJÁN RÖGZÍTETT ADATOK MEGŐRZÉSÉRE KÖTELEZÉS ÉS LEFOGLALÁSUK [461] 1. Az új jogintézmény jelentősége, szabályozási köre A számítástechnikai rendszerekbe bevitt és itt rögzített adatoknak akkora a jelentősége, mint az okiratokban vagy iratokban rögzített adatoknak. A törvényhozónak számolnia kellett ezzel e ténnyel és meg kellett határozni annak a technikáját, ahogyan az ilyen rendszerekben rögzített adatok a büntetőeljárásban szükség esetén a hatóságok számára is hozzáférhetővé válnak. A szerepük nyilvánvalóan elsősorban a bizonyítás területén igen jelentős, emellett azonban az eljárásban más szerep betöltésére is alkalmasak, például tájékoztatás szerezhető a gyanúsított vagy más személy hollétéről. A törvényhozó e kérdések megoldására az I. Ben.-ben elhelyezett rendelkezéseket (158/A. §) fogalmazta meg. A részletes szabályokból a tankönyv a következő a leglényegesebbnek tartott elemeket emeli ki: a birtokos kötelezése a számítástechnikai rendszer útján rögzített adat megőrzésére; a számítástechnikai rendszer útján rögzített adat feletti rendelkezési jog ideiglenes korlátozása a bűncselekmény felderítése és a bizonyítás érdekében; az adat birtokosán kívül a feldolgozó, illetőleg a kezelő megőrzésre kötelezésének lehetősége. A bíróság, az ügyész, valamint a nyomozó hatóság elrendeli annak a rögzített adatnak a megőrzését, amely bizonyítási eszközként szerepel, vagy a gyanúsított kilétének, tartózkodási helyének a megállapításához szükséges. A megőrzésre kötelezett a határozat vele történő közlésének időpontjától köteles a határozatban megjelölt számítástechnikai rendszer útján rögzített adatot változatlanul megőrizni és biztosítani annak biztonságos tárolását. A megőrzésre kötelezést elrendelő hatóság a megőrzéssel érintett adatot fokozott biztonságú elektronikus aláírással láthatja el. Ahhoz az adathoz, amelyet a megőrzésre kötelezés érint, az intézkedés tartama alatt kizárólag az elrendelő bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság, valamint az ő engedélyükkel az adat birtokosa vagy kezelője jogosult hozzáférni. A megőrzés kötelezett köteles haladéktalanul tájékoztatni az elrendelőt, ha a megőrzésre kötelezéssel érintett adatot jogosulatlanul megváltoztatták, törölték, átmásolták, továbbították vagy megismerték. [462] 2. A lefoglalás és az időtartama A megőrzésre kötelezést követően az elrendelő haladéktalanul megkezdi az érintett adatok átvizsgálását, és ennek eredményéhez képest az adatoknak a számítástechnikai rendszerbe vagy más adathordozóra történő átmásolásával az adat lefoglalását kell elrendelni. A megőrzésre kötelezést meg kell szüntetni, ha annak célja, oka megszűnt. A megőrzésre kötelezés egyébként is az adatok lefoglalásáig, de legfeljebb három hónapig tart. Ezt követően a kötelezés megszüntetendő. A megőrzésre kötelezés megszűnik akkor is, ha a büntetőeljárást befejezték. A megőrzésre kötelezés ideiglenes, biztosító jellegű kényszerintézkedés, amely az adatok birtokosának, kezelőjének az adatok feletti rendelkezési jogát ideiglenesen korlátozza. A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság nemcsak a bizonyítási eszköznek minősülő adatnak a változatlan megőrzését rendelheti el, hanem annak a számítástechnikai úton rögzített adatnak is, amely bizonyítási eszköz felderítéséhez, a gyanúsított kilétének, tartózkodási helyének megállapításához szükséges. A megőrzésre kötelezés tehát nemcsak arra szolgálhat, hogy a számítástechnikai bűncselekményhez szolgáltasson bizonyítási eszközöket, hanem arra


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK is, hogy az abban lévő adatok elvezessenek bizonyítási eszközökhöz a gyanúsított személy tartózkodási helyének felderítéséhez, vagy más a bizonyítás szempontjából lényeges adathoz. 2001-ben Budapesten írták alá az Európa Tanács számítástechnikai bűnözésről szóló egyezményét. Az egyezmény célja az új technológiával történő visszaélések megelőzése érdekében a nemzetközi jogi keretek között folytatott együttműködés megteremtése.

11. XI. CÍM A ZÁR ALÁ VÉTEL ÉS A BIZTOSÍTÁSI INTÉZKEDÉS [463] 1. A zár alá vétel célja, tárgya, elrendelésének feltétele >A zár alá vétel a záralá vett vagyontárgyak és vagyoni jogok feletti rendelkezési jogát függeszti fel. Zár alá vételt a bíróság rendel el.< [159. § (1) bek.] A zár alá vétel – a lefoglaláshoz hasonlóan – a tulajdonos vagyoni jogi jogosultságait korlátozza, attól azonban nemcsak az eljárásjogi céljában különbözik, hanem abban is, hogy a tárgya eltérő: • a terhelt vagyonára, ennek egészére, egy részére vagy egyes vagyontárgyakra terjed k, akkor is, ha azt más birtokoljai; • olyan dolgokra is kiterjedhet, amelyek egyébként nincsenek a bűncselekménnyel kapcsolatban; • a zár alá vételt csak bíróság rendelheti el. A zár alá vétel elrendelésének feltétele, hogy az eljárás olyan bűncselekmény miatt folyik, amellyel kapcsolatban vagyonelkobzásnak van helye, illetőleg ha polgári jogi igényt érvényesítenek, és alaposan tartani lehet attól, hogy a kielégítést meghiúsítják [159. § (2) bek.]. A zár alá vétel célja az állam, illetőleg a magánfél vagyoni jogi természetű igényei kielégítésének a biztosítása. (A zár alá vétel nem szolgál azonban az esetleg kiszabott pénzbüntetés végrehajtásának vagy a bűnügyi költségek behajtásának a biztosítására. Ilyen célra szolgál a lefoglalt dolog visszatartása – erről lásd 157. §-t.) [464] . 2. A zár alá vétel végrehajtása A végrehajtás azáltal történik, hogy a közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzés iránt az elrendelő bíróság haladéktalanul intézkedik. Ha nincs külön jogszabály szerint közhitelű nyilvántartás, a zár alá vétellel érintett gazdálkodó szervet kell értesíteni [159. § (2) bek.]. A magánfél által érvényesített polgári jogi igény biztosítására zár alá vételnek csak a magánfél indítványára van helye. A nyomozás során zár alá vételnek helye van a sértett, valamint az állami szerv indítványára is. Állami szerven itt az APEH értendő meghatározott pénzügyi bűncselekmények miatt keletkezett igényével kapcsolatban. [465] 1. A zár alá vétel feloldása A zár alá vételt fel kell oldani, ha • az elrendelésének oka megszűnt, a nyomozást megszüntették, illetőleg annak határideje meghosszabbítás nélkül lejárt; • a zár alá vételt meghatározott összeg biztosítására rendelték el és ezt az összeget letétbe helyezték; • az eljárást vagyonelkobzás alkalmazása nélkül fejezték be; • a polgári jogi igényt elutasították; • a magánfél a megítélt polgári jogi igényre a teljesítési határidő lejártától számított 30 napon belül nem kért végrehajtást.


XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK A zár alá vételt nem kell feloldani, ha a vagyontárgyat, illetőleg a vagyoni jogokat magának követelő személy a követelése érdekében 60 napon belül polgári eljárást indított. A zár alá vétel szabályai szerint kell eljárni, ha ingatlan lefoglalását rendelték el [159. § (4)-(6) bek.]. [466] 3. Biztosítási intézkedés a zár alá vétel előtt A biztosítási intézkedés a zár alá vétel érdekében annak ideiglenes megakadályozása, hogy a terhelt vagy más érdekelt az ingó vagy ingatlan vagyona, vagy más vagyona feletti rendelkezési jogát gyakorolja [169. § (1) bek.]. Ez a biztosítási intézkedés jellegét tekintve a halaszthatatlan nyomozási cselekmények körébe tartozik. Akkor kerülhet rá sor, amikor azonnali cselekvésre van szükség az eljárási célok meghiúsításának megakadályozása érdekében. A biztosítási intézkedést követően a zár alá vétel elrendelését haladéktalanul indítványozni és az érintettet értesíteni kell [160. § (6) bek.]. A biztosítási intézkedés a terhelt ingó és ingatlan vagyona, hitelviszonyt vagy tagsági jogot megtestesítő értékpapírjai, értékpapírnak minősülő, de hitelviszonyt megtestesítő papírjai, gazdálkodó szervezet vagyonából megillető üzletrésze feletti rendelkezési jogának átmeneti, ideiglenes jellegű megakadályozása. A biztosítási intézkedés végrehajtása érdekében a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész dolgokat lefoglalhat, vagy az önkormányzatot, jegyzőt vagy más hatóságokat bízza meg a hatáskörébe tartozó intézkedések elvégzése céljából [160. § (2) -(3) bek.]. A biztosítási intézkedés elsősorban azzal szemben alkalmazható, akinek a zár alá vétel a rendelkezési jogát felfüggesztené, tehát a terhelttel szemben. Mással szemben is alkalmazható akkor, ha a terhelttel való kapcsolattartása vagy ilyen kapcsolat létesítése megalapozottan feltételezhető, mégpedig ha az abból a célból történik, hogy a dolog elrejtése, rendelkezési jogának átruházása, elidegenítésének megkísérlése megvalósulhasson [160. § (5) bek.]. A törvénynek ez a rendelkezése azt a célt szolgálja, hogy meghiúsítsák a terhelt vagyonának átjátszását más javára, mivel ez a vagyonelkobzás vagy más vagyoni természetű szankció végrehajtását tenné lehetetlenné.

12. XII. CÍM AZ ELJÁRÁSI SZANKCIÓK. AZ ELJÁRÁS RENDJÉNEK BIZTOSÍTÁSA [467] 1. Az eljárási szankciók mibenléte A törvény a cím alatt három intézkedést helyez el, nevezetesen a rendbírságot, az elővezetést és a testi kényszer alkalmazását. Ezek az intézkedések az eljárás menetét, rendjét zavaró, az eljárási kötelességek megszegésében, engedetlenségben megmutatkozó magatartás miatt az eljárásban részt vevőkkel szemben alkalmazott eljárási szankciók. Céljuk az eljárás rendjének, szabályos menetének a biztosítása. Az eljárási szankciók a tulajdonképpeni kényszerintézkedésektől eltérnek az elérendő cél tekintetében, minthogy ez utóbbiak a terhelt jelenlétének biztosítása, a bizonyítás sikere, a büntetőjogi szankció végrehajthatóságának érdekében alkalmazhatók, elsősorban a terhelttel szemben. [468] 2. A rendbírság A rend fenntartása érdekében, valamint az eljárási kötelességek megszegése miatt 1000 Ft-tól 200 000 Ft-ig, különösen súlyos vagy ismételt esetben 500 000 Ft-ig terjedő rendbírság szabható ki. A rendbírság összegének megállapításánál a kiszabására okot adó cselekmény súlyát és következményeit kell figyelembe venni. A rendbírság kiszabásáról a bíróság és az ügyész határoz (161. §). Rendbírsággal a törvényben meghatározott okból – a terhelt kivételével – az eljárás minden résztvevője (sértett, tanú, szakértő, védő és mások) sújtható. Az ügyészre rendbírságot ugyancsak nem lehet kiróni. A kiszabott rendbírságot meg nem fizetése esetén a bíróság elzárásra változtatja át. A rendbírság elzárásra történő átváltoztatása esetén 1000,- Ft-tól 5000,- Ft-ig terjedő összeg helyett egy-egy napi elzárást kell 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. FEJEZET – A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK számítani. A rendbírság helyébe lépő elzárás egy napnál rövidebb és száz napnál hosszabb nem lehet. Erre a rendbírságot kiszabó határozatban a megbírságolt személyt figyelmeztetni kell. Az ügyész által kiszabott rendbírság átváltoztatásáról az illetékes nyomozási bíró az iratok alapján dönt [161. § (5)-(6) bek.]. Atörvény felsorolja azokat a személyeket, illetőleg okokat, amikor is megengedi a rendbírságnak elzárásra történő átváltoztatását. Idetartozik egyebek között a tanú és a védő, ha az idézésre nem jelent meg, valamint a kiskorú gondozója, ha a kiskorú nem jelent meg az idézésre, a pótmagánvádló képviselője, ha a tárgyaláson nem jelent meg. Elzárásra változtatható át a rendbírság, ha a tanú a vallomást törvényes ok nélkül megtagadja, a sértett nem veti magát alá szakértői vizsgálatnak; a tanú, a szakértő vagy más személy a szemlének, a bizonyítási kísérletnek és a felismerésre bemutatásnak nem veti magát alá; a dolog birtokosa a lefoglalandó dolgot nem adja át; a házkutatást, lefoglalást, motozást akadályozó személy; a tárgyalást zavaró személy. [469] 3. Az elővezetés A terhelt, a tanú elővezetése rendelhető el, ha idézés ellenére nem jelenik meg, és azt alapos okkal előzetesen haladéktalanul nem menti ki, vagy az eljárási cselekményről engedély nélkül távozik (69. §). Az elővezetés elrendeléséről a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság rendelkezik. Az elővezetést rendőrség vagy más nyomozó hatóság az általa nyomozott ügyben hajtja végre. A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság rendelkezhet úgy, hogy a rendőr az elővezetés foganatosítása helyett az érintett személy útba indulását ellenőrizze, ha megalapozottan feltehető, hogy az elővezetés célja ezzel is elérhető (162. §). A rendőr, illetőleg a nyomozó hatóság az elővezetést elrendelő határozatban megjelölt helyre kíséri az érintett személyt és vele szemben szükség esetén a törvény által engedélyezett kényszert vagy más intézkedést alkalmazhat. Az elővezetést általában a nap 6. és 24. órája között kell végrehajtani. [470] 4. Testi kényszer alkalmazása Ha megalapozottan feltehető, hogy eljárási cselekmény biztosítása vagy bizonyítási cselekmény foganatosítása céljából testi kényszer alkalmazása szükséges, erről az eljárási cselekmény elvégzését elrendelő bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság rendelkezhet. Testi kényszer a terhelttel, a sértettel, a tanúval, valamint az eljárási cselekményt akadályozó más személlyel szemben alkalmazható. A testi kényszer alkalmazására a bíróság és az ügyész elsősorban a rendőrséget veszi igénybe. Kivételesen a bíróság eljárási cselekménynél jelen lévő büntetés-végrehajtási őr is igénybe vehető, ez azonban nem terjedhet ki bizonyítási cselekmény érdekében alkalmazott testi kényszerre (163. §). Emlékeztetnünk kell arra, hogy testi kényszer nemcsak az eljárási cselekmény biztosítása vagy bizonyítási cselekmény foganatosítása céljából alkalmazható, hanem a házkutatás, a motozás vagy a lefoglalás végrehajtásának érdekében is (158. §), és természetszerű, hogy a személyi szabadságot korlátozó intézkedések (őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés) ugyancsak testi kényszer alkalmazását teszi szükségessé, amennyiben a kényszerintézkedésnek az érintett személy önként nem veti magát alá. Ugyancsak testi kényszer alkalmazható a megvizsgálandó személy testének sérthetetlenségét érintő szakértői vizsgálat elvégzése érdekében, ha az érintett személy a vizsgálatnak önként nem veti alá magát (106. §).


14. fejezet - XIV. FEJEZET – A NYOMOZÁS 1. I. CÍM A NYOMOZÁS FELADATA ÉS ELVEI [471] 1. A nyomozás feladatának törvényi meghatározása A büntetőeljárás a közvádas ügyekben nyomozással kezdődik. A nyomozásnak a büntetőeljárásban a jelentősége kiemelkedően nagy. Ha ugyanis a nyomozás során a bűncselekményt, a gyanúsítható elkövetőt, a bizonyítási eszközöket nem derítik fel, nem találják meg, további eljárásra nincs lehetőség, és büntetlenül maradnak a bűncselekmények elkövetői, nem történik meg felelősségre vonásuk. A bűnüldözést, az igazságszolgáltatást a társadalmi megítélésben főként akkor éri rosszallás, ha következmények nélkül lehet bűncselekményeket elkövetni; ez pedig elsősorban akkor van így, ha az elkövetők ismeretlenek maradnak. A nyomozás során elkövetett hibák, például a helyszín felületes, szakszerűtlen szemléje, a bűncselekmény tárgyi nyomainak a megsemmisítése az eljárás bírósági szakaszában már alig javíthatók ki, a mulasztások alig pótolhatók. A nyomozással szemben a tárgyalás primátusának az említése (hangsúlyozása) nem a nyomozás jelentőségének a kétségbe vonását jelenti, hanem azt, hogy mind a bűnösségről, mind a jogkövetkezményekről a végső szó kimondására a bíróság a jogosult. Az első szó azonban a nyomozásé. A nyomozás a büntetőeljárás első szakasza, amelynek feladatát a 164. § (2) bekezdése határozta meg: >A nyomozás során fel kell deríteni a bűncselekményt,az elkövető személyét, fel kell kutatni és biztosítani kell a bizonyítási eszközöket.A tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádatemel-e.< E meghatározásból kitűnik tehát, hogy a nyomozásra alapvetően három feladat vár. - Fel kell deríteni a bűncselekményt. A „felderítés” többértelmű kifejezés. Jelenti egyfelől azt, hogy a nyomozó hatóság tevékenysége során felderíti, hogy történtek-e bűncselekmények és hol, így rátalál a bűncselekményekre. Ez a tevékenység azonban operatív, kriminalisztikai módszerekkel folytatott tevékenység, amely kívül esik a büntetőeljáráson. Erről szól a rendőrségi törvény (1994:XXXIV. tv.) 1. §-a is, kimondván, hogy a rendőrség „meghatározott bűnmegelőzési... rendészeti feladatkörében... végzi a bűncselekmények megelőzését és felderítését”. A „felderítés” másik jelentése azt takarja, hogy a nyomozó hatóság a tudomására jutott bűncselekmény tényállását, részleteit, körülményeit, mozzanatait tárja fel. A nyomozásra a felderítésnek ez az értelmezése illik. • A nyomozásban fel kell deríteni az elkövető személyét, vagyis meg kell állapítani, ki az elkövető, a személyi adatait és a reá vonatkozó más adatokat. • A nyomozás során fel kell kutatni és biztosítani a bizonyítási eszközöket. A bizonyítási eszközök felkutatása különösen igényli a kriminalisztikai módszerek alkalmazását, lett légyen szó akár tanúk ki- és hollétének, akár a bűncselekmény nyomainak, a tárgyi bizonyítási eszközöknek a felkutatásáról. A bizonyítási eszközök biztosításának módszerei függnek a bizonyítási eszköztől: a tanú vallomását jegyzőkönyvbe foglalják, a tárgyi bizonyítási eszközt más módon konzerválják. A nyomozásban ezeken fölül biztosítani kell kiegészítő feladatok teljesítését is, többek között azt, hogy a terhelt meg ne szökjék, és az eljárás során elérhető legyen; hogy a vagyonát másnak át ne játszhassa, meghiúsítva a vele szemben támasztható igények kielégítését. A nyomozás – mint általában az egész büntetőeljárás – a már megtörtént bűncselekményt követi, arra reagál, és nem feladata a bűncselekmények elkövetésének a megelőzése. Más kérdés, hogy a jól működő igazságszolgáltatásnak, a büntetéseknek lehet/van ilyen hatása. A Be. egy-két esetben azonban kifejezetten utal a nyomozásban is érvényesíthető prevencióra. Az előzetes letartóztatásról szólva a törvény kimondja, hogy előzetes letartóztatásnak van helye, ha megalapozottan feltehető, hogy a szabadlábon hagyása esetén a terhelt a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el [129. § (1) d) pont]. [472] 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIV. FEJEZET – A NYOMOZÁS

2. A nyomozás terjedelmének igazodása a vádemelés igényeihez Ahogy már említettük, a törvény 164. § (2) bekezdése azt is kimondja, hogy a nyomozás során a tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e. Ez a rendelkezés, ha a gyakorlatban megfelelően alkalmazzák, jelentékeny befolyással lehet a nyomozás eljárásbeli helyének és terjedelmének meghatározására. Kifejezi ugyanis a nyomozásnak és a vádnak azt a viszonyát, amelyben a vádemelés feltételei a nyomozás számára iránymutatásként szolgálnak; a nyomozás során felderítendő tények és a vádemelés ebbéli feltételei egybeesnek. A nyomozást ésszerűen e feltételek tisztázására kell korlátozni, nem szükséges a vádemelés szempontjából irreleváns vagy mellékes körülményekre kiterjeszkedni. Nincs azonban erre általánosan, egyetemesen alkalmazható recept. Némely ügyben a bűncselekmény helyszínének aprólékosan pontos meghatározása szükséges, más ügyben az fölösleges; vagy a gyanúsított kedvteléseinek, olvasmányainak, a szabadidő-eltöltés módjainak a feltárása, az okozott kár, a dolog értékének pontos megállapítása egyik ügyben nélkülözhetetlen, másikban szükségtelen. A nyomozási gyakorlatban válaszolható meg csupán a kérdés tehát: mely tények ismerete és bizonyítása szükséges ahhoz, hogy az ügyész döntsön a vádemelésről, anélkül hogy kockáztatná a vádemelés eredményességét, és anélkül, hogy fölösleges részletezésbe bocsátkoznék. A törvény idézett szövegének értelme az is, hogy a bizonyítást ésszerűen meghatározott mederben kell tartani, vagyis a „túlbizonyítást” el kell kerülni. Újabb tanúk, újabb szakértők meghallgatása fölöslegessé válhat, ha már a nyomozó hatóság azok nélkül is meggyőző bizonyítékokkal rendelkezik. Ez a kérdés is csak a gyakorlat által lesz megoldható. Elképzelhető, hogy a nyomozás anyagának tömörsége, terjedelmének korlátozása miatt a bizonyítás jelentősége a tárgyaláson megnő, ez azonban nem jár feltétlenül a terjedelmének a növelésével, feltéve hogy a bíró a tárgyalás menetét a pervezetés eszközeivel az eldöntendő kérdésekhez tudja igazítani, és nem engedi sem a feleket, sem a kihallgatott személyeket nemkívánatos irányba elkalandozni. Aligha vonható azonban kétségbe, hogy a törvény előbb idézett szabályának érvényesítése esetén csökken a tárgyaláson a nyomozási iratok felolvasása iránti igény. A vádemelés igényeihez igazító tényállás felderítésének mértéke a nyomozásban nem jelenti azonban sem a felderítetlenség legalizálását, sem azt, hogy az ügyész felmentést nyer ama kötelezettsége alól, amely szerint nemcsak a terhelő, hanem a mentő körülményekre is a figyelmének ki kell terjeszkednie [28. § (1) bek.]. Kétséges azonban, hogy már a vádemelés szakaszában minden súlyosító és enyhítő körülményt figyelembe kelle vennie, minthogy ezektől nem függ az, hogy vádat emel-e, vagy az eljárást megszünteti. Emiatt mondható, hogy a nyomozásnak e körülményekre szükségtelen vagy részben szükségtelen kiterjednie. [473] 3. Elvek a nyomozásban A nyomozásban a büntetőeljárás elvei közül némelyek egyáltalán nem is érvényesülnek, vagy más hangsúlyt nyernek. A nyomozásban nem érvényesül a nyilvánosság, a közvetlenség, a vádelv vagy a kontradiktórius eljárás elve. A nyilvánosság leszűkül arra, hogy a törvényben meghatározott nyomozási cselekményeknél a gyanúsított, a védő, a sértett jelen lehet. A nyomozás a felderítés sikere érdekében nem nyílik meg bárki előtt, de a nyomozó hatóság eleget tesz a közvélemény tájékoztatása iránti igénynek a nyomozásnak abban a szakaszában, amikor a nyomozás sikerét már nem veszélyezteti. Más esetekben a tájékoztatás célja az, hogy az elkövetésről, elkövetőről stb. a közönség köréből nyerjen információkat. Ez azonban nem teszi az egész nyomozást nyilvánossá. [474] A közvetlenség a nyomozásban nem követelmény. A nyomozás egyszerre több helyszínen folyhat, több (sok) személy gyűjtheti az adatokat, végezhet nyomozási, bizonyítási cselekményeket, éppen ezért a határozatok iratok alapján, más személy által szerzett bizonyítékok, adatok alapján hozhatók meg. A törvény azonban előírhatja például a gyanúsított kihallgatását, tehát a személyes meggyőződést, mielőtt az előzetes letartóztatásra az ügyész indítványt tesz, illetve a nyomozási bíró erről dönt. A nyomozás feladatával, jellegével a kontradiktórius eljárási jelleg nem fér össze. Ez ugyanis csak ott és akkor lehetséges, ahol az ellentétes érdekű felek és döntésre jogosult hatóság együtt van – ahogy a tárgyaláson a bíróság előtt. A nyomozás rendszerint nem lehet sem térben (egy hivatali helyiségre), sem időben (hivatali időre) koncentrált, hanem több helyütt, párhuzamosan, időben széthúzva is folyhat. [475]



Nem a kontradiktórius elv érvényesülését jelzi az, hogy a nyomozásban a gyanúsítottat, a védőt megilleti az indítványozás, az észrevétel, a jelenlét, a védelem joga. Ez ugyanis nem változtat a nyomozás elvi szerkezetén, amelyre a kutató (vizsgáló) inkvizíciós elv uralma a jellemző. Ezen elv szerint folytatott eljárásban a vizsgáló (inkvirens) feladata a valóság (igazság) feltárását szolgáló bizonyítási eszközök felkutatása, az adatok összegyűjtése és rögzítése, és ezek alapján a határozatok meghozása. Két főszemély szerepel: a vizsgáló és az, aki ellen a vizsgálat folyik (terhelt, gyanúsított). A hatályos jog szerint a nyomozásban, tehát a vizsgálók szerepében az egyik oldalon áll a nyomozó hatóság és az ügyész teljes hatósági hatalommal felruházva, a másik oldalon a gyanúsított (és mellette esetleg a védő). Az ilyen két alanyon nyugvó vizsgálati modellen bizonyos törést okoz a nyomozási bíró intézményesítése, akire meghatározott körben a vizsgálótól (nyomozó hatóságtól, ügyésztől) átszáll a határozathozatal joga. [476] Az ártatlanság vélelme, noha közte és a gyanúsítás között látszólag ellentét van, érvényes a nyomozásban is. Az ártatlanság vélelme elsősorban a bírót kötelezi – akinek teljes elfogulatlanságra és pártatlanságra kell törekednie, aki számára a vádlott az ítélethozatalig ártatlannak számít –, de kötelezi a nyomozó hatóságot és az ügyészt is. Az ő számukra az ártatlanság vélelme nem azt jelenti, hogy a gyanúsítottat, aki ellen a nyomozás folyik, ártatlannak kell tartaniuk, hanem azt, hogy a gyanú igazolására össze kell gyűjteniük a terhelő bizonyítékokat. E nélkül ugyanis a gyanú nem megalapozott. Emellett a gyanút ők sem tarthatják bizonyosságnak, különösképpen addig nem, amíg a lehetséges mentő tények valóságát nem ellenőrizték. A nyomozásra is egyébként áll, hogy az ártatlanság vélelme nem szubjektív vélemény, hanem (objektív) jogi helyzet, amelyből egyebek között a vádló bizonyítási kötelessége következik. Ez pedig már a nyomozásra is kiterjed. [477] A védelem elve érvényes a nyomozásban is. Teljes érvényesítésének azonban megvannak a gyakorlati korlátai: korlátozott például az iratokba való betekintés lehetősége, a nyomozási cselekmények végzésénél való jelenlét. A személyesen ellátandó védelemnek gyakorlati korlátja az őrizetbe vétel, a letartóztatás, ami különösen a nyomozásban teszi lehetetlenné a gyanúsított számára a kedvező bizonyítási eszközök, tények felkutatását. E hátrányok ellensúlyozását szolgálja mind a kötelező, mind a fakultatív védői részvétel a nyomozásban, mind pedig az, hogy a nyomozó hatóság és az ügyész is a mentő tények feltárására is kötelezett. A nyomozásban a legalitás és az officialitás elve az uralkodó elv, vagyis hogy a nyomozó hatóság és az ügyész minden bűncselekmény miatt hivatali kötelességénél fogva köteles a büntetőeljárást megindítani, illetve lefolytatni (6. §, 170. §). A legalitás fogalmi ellentétje az opportunitás, az officialitásé pedig a magánkezdeményezésű eljárás: a magánindítvány, a magánvád – amelyek az előbbiekhez viszonyítva mint kivételek jelennek meg.

2. II. CÍM A NYOMOZÁS MEGINDÍTÁSÁNAK FELTÉTELEI [478] 1. A nyomozás megindításának feltételei; a gyanú Pozitív, általános feltétele a büntetőeljárás és a nyomozás megindításának: a bűncselekmény gyanúja. A Be. következőt mondja: >Büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján, és csakaz ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel. < [6. § (2) bek.] A törvény nem határozza meg, mi a gyanú. Elméleti megközelítésben a gyanút a valószínűségi értékű kijelentések közé sorolhatjuk, amely tehát nem bizonyosságot, hanem csak valószínűségi értékű állítást tartalmaz. Ha tehát azt állítjuk, hogy valamely esemény valószínűleg bűncselekmény, illetőleg bűncselekmény által jött létre (például a halál nem természetes halál volt, nem öngyilkosság, hanem azt valószínűleg, de nem bizonyosan, bűncselekmény okozta), gyanút fejezünk ki. A gyanú mint a büntetőeljárás, a nyomozás megindításának feltétele: a minimális követelmény. Ha egy bűncselekményről bizonyossággal állítható, hogy az elkövetése vagy az elkövetés gyanúja megalapozott, ez természetesen feltétele a büntetőeljárás, a nyomozás megindításának. Nem ritka, sőt gyakori eset, hogy büntetőeljárás megalapozott gyanú, sőt bizonyosság alapján indul, például tettenérés esetén, a büntetőeljárás 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


előtt folytatott felderítésben szerzett adatok alapján, önfeljelentés alapján, amelyet a helyszíni adatok is igazolnak stb. A gyanú köznapi szóhasználatban is többarcú (-komponensű) jelenség. Egyfelőltényekből levont valószínűségi következtetés; ennyiben objektív vagy racionálistermészetű, másfelől a gyanút valaki felismeri, amit gondolatba foglal, tehátennyiben szubjektív természetű. A gyanú lehet azonban pusztán sejtésen alapuló, élettapasztalat alapján formált, tényekkel még kellően nem megalapozható vélemény, vagyis tisztán szubjektív természetű (valaki gyanakszik). Ezenfölül a „gyanú” szó egyben valami rosszallást is kifejez, el- vagy megvetendő jelenségre, cselekményre vonatkozik (ami gyanús, az rossz). A gyanúnak mint a nyomozásmegindítás feltételének tényeken, adatokon kell nyugodnia, de nem szükséges, hogy ezek a bizonyosság erejével hassanak. Habár a gyanú valószínűségi foka nehezen mérhető, de mégis elvárjuk, hogy gyanú esetén nagyobb legyen a valószínűsége annak, hogy bűncselekmény történt, mint annak, hogy nem történt. Annak megállapítására, van-e gyanú vagy sem, a nyomozó hatóság és az ügyész hivatott. Jogában áll, hogy például önmagában a sértett feljelentése alapján, a közlekedési baleset vagy az állítólagos öngyilkosság helyszínén talált gyanúokok alapján állapítsa meg a gyanú létét, és elég okot lásson a nyomozás megindítására. [479] 2. Az 1973. évi Be. a nyomozás megindításáról A Be. az 1973. évi törvénytől a nyomozás megindításának feltételeit tekintve két ponton lényegesen eltér. A büntetőeljárás megindításához a Be. nem kíván, mint korábban az 1973. évi Be., „alapos gyanút”, hanem csak gyanút. Ennek egyik oka az, hogy a bűncselekmény gyanúja fogalmilag magában foglalja, hogy az valamilyen tényekből, tényből levont következtetés. E nélkül nem gyanúról, hanem sejtésről, „azt hiszemről” volna csak szó. A törvényben megnevezett gyanú, amelyet szokás „egyszerű gyanúnak” is nevezni, racionális természetű, amely tehát a valószínűség valamilyen fokával rendelkezik. A másik ok, amiért az „alapos” szó elhagyható, a feljelentéskiegészítés intézményének elhagyásával függ össze, ami egyben második eltérés a korábbi Be.-től. A Be. nem tartja fenn az 1973. évi törvényben is ismert feljelentéskiegészítés intézményét. A feljelentés kiegészítése a nyomozó hatóság számára széles körű jogosítványokat biztosít anélkül, hogy kötelezné a hatóságot az egyébként kötelező eljárási szabályok, például a szemle, a tanúkihallgatás szabályainak a megtartására, és ezzel lehetőséget nyújt törvénysértésre. [481] A feljelentéskiegészítés intézményének elhagyása miatt a nyomozó hatóságok nem esnek el a szükséges kiegészítő információk beszerzésének a lehetőségétől, de ezen túl ezt csak a nyomozás keretében tehetik. A feljelentés kiegészítését fölöslegessé teszi az adatszerzés szabályainak törvényi meghatározása és megformálása [178. § (1) bek.]. [482] 3. A hivatalos tudomásszerzés a bűncselekmény gyanújáról A nyomozás megindításának általános feltétele, hogy a bűncselekmény elkövetése, illetőleg gyanúja az eljárásra jogosult és köteles, joghatósággal, hatáskörrel rendelkező illetékes hatóság előtt ismertté váljon. A hatóság a törvény szerint a bűncselekményről feljelentésből vagy hivatalból eredő eljárásban szerzett adatokból szerez tudomást. A Be. 170. § (1) bekezdése erről így szól: A nyomozás az ügyésznek vagy a nyomozó hatóságnak hivatali hatáskörében, valamint a nyomozó hatóság tagjának hivatali minőségében tudomására jutott adatok alapján vagy feljelentésre indul meg.< A bűncselekményről, illetőleg a gyanújáról hivatali eljárásban többféle módon szerezhető, illetve több forrásból származhat a „tudomás”. A rendőrség, vám- és pénzügyőrség, határőrség által végzett rendészeti és más jellegű tevékenység (például közlekedésrendészet, export-import vámellenőrzése, határforgalom ellenőrzése) során fedezhet fel, ismerhet fel bűncselekményeket vagy ezek gyanújára utaló adatokat és tényeket. A bűnüldöző szervek, a nyomozó hatóság, a rendőrség, az ügyészi nyomozó hivatal végeznek olyan célzott tevékenységet, amely a bűncselekmények megelőzésére, de egyben a titkon elkövetett bűncselekmények felderítésére, leleplezésére irányul. A rendőrségi törvény például többek között kimondja, hogy a rendőrség 220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


bűncselekmény elkövetésének megelőzésére, felderítésére, megszakítására, az elkövető kilétének megállapítására, bizonyítékok megszerzésére titokban információt gyűjthet (1994:XXXIV. tv. 63. §-a). Ez a tevékenység nem tartozik ugyan a nyomozás körébe, de járhat azzal az eredménnyel, hogy a hatóságok bűncselekmény gyanúját megállapíthatják. A nyomozó hatósághoz más hatóságok, önkormányzatok áttehetik a hivatalos eljárásban (adóügyi, szabálysértési eljárásban, állami számvevőszéki vizsgálatban, bankfelügyeleti, fogyasztóvédelmi eljárásban stb.) észlelt adatokra, tényekre vonatkozó iratokat, illetőleg ügyeket, ha azok véleményük szerint bűncselekményre vagy annak gyanújára utalhatnak. Ilyen esetben a nyomozó hatóság feladata dönteni arról, vajon feljelentés történt-e, és tényleg van-e ok a büntetőeljárásra. A nyomozó hatóság és tagja hivatali nyomozási eljárás közben tudomást szerezhet más bűncselekményről is, mint amely miatt eddig folyt az eljárás. Ez az észlelés, tudomásszerzés új nyomozás megindításának alapja lehet. [483] 4. A nyomozás megindítása feljelentés alapján A nyomozás megindításának leggyakoribb alapja: a feljelentés. >171. § (1) Bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést. A feljelentés kötelező, bűncselekmény.

ha annak elmulasztása

1. A hatóság tagja és a hivatalos személy, továbbá ha külön törvény előírja, a köztestület köteles a hatáskörében tudomására jutott bűncselekményt – ha az elkövető ismert, annak megjelölésével – feljelenteni. A feljelentéshez csatolni kell a bizonyítási eszközöket, ha ez nem lehetséges, a megőrzésükről kell gondoskodni. < >A feljelentést rendszerint az ügyésznél vagy a nyomozó hatóságnál kell írásban vagy szóban megtenni.< [172. § (1) bek.] A feljelentés távbeszélőn vagy más technikai eszközzel is történhet. A szóban tett feljelentést jegyzőkönyvbe kell foglalni. A feljelentést nyomban nyilvántartásba kell venni. A feljelentést más hatóság és a bíróság is elfogadhatja, de köteles azt a nyomozó hatóságnak megküldeni. Ha a feljelentés azonnali intézkedést kíván, azt el kell fogadni. Ha a feljelentést nem a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező ügyésznél, illetve nyomozó hatóságnál tették, a feljelentést ez is köteles átvenni, illetőleg jegyzőkönyvbe foglalni, és az eljárásra jogosultnak megküldeni (172. §). [484] A feljelentés megtétele kötelező, ha elmulasztása bűncselekmény. Idetartozik a Btk. 150. §-a szerint néhány állam elleni bűncselekmény, amelyeknek a feljelentését törvény előírja, de mentesek a feljelentési kötelezettség alól a hozzátartozók. Felfogásunk szerint azok is mentesek, akik a Be. szerint tanúként nem hallgathatók ki, vagy jogosultak a tanúvallomást megtagadni. A feljelentés megtételére kötelezett a hatóság tagja, a hivatalos személy a hatáskörében tudomására jutott bűncselekményről; magánértesülés azonban nem keletkeztet feljelentési kötelezettséget. A köztestületek (a kamarák, az MTA) illetékes vezetőit feljelentési kötelezettség terhelné abban az esetben, ha ilyen kötelességet külön törvény írna elő. A Be. a korábbi törvénytől eltérően nem szól a büntetőeljárás megindításáról „bejelentés” alapján, mert a bejelentés vagy bűncselekmény gyanújáról szól, és akkor tartalma szerint feljelentés, vagy nem, és akkor a büntetőeljáráson kívül esik. A nyomozó hatóságokhoz természetesen sok bejelentés érkezik gyanús ügyekről, amelyekről a nyomozó hatóság először büntetőeljáráson kívüli eszközökkel tájékozódhat, személyek, objektumok megfigyelésével stb. Nyomozást akkor indíthat, ha bűncselekmény gyanúja támadt. Különös figyelmet érdemelnek a sajtóban megjelenő írások, közlemények, különösen a leleplező cikkek, amelyekben a közölt adatok (információk) bűncselekményre utalhatnak. Az ilyen írások, közlemények, interjúk stb. nem tekinthetők jogi értelemben feljelentésnek, mert címzettjük nem a nyomozó hatóság, hanem az olvasók, a hallgatók. Ha azonban a közölt adatok hitelt érdemlőnek látszanak, és bűncselekmény gyanúját keltik, a szükséges felderítés után nyomozás megindításának alapjául szolgálhatnak. [485] 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


5. A magánindítvány, a kívánat A törvény némely esetben a feljelentési jogosultságot korlátozza – ezt szolgálja a magánindítvány, a kívánat intézménye. >Magánindítványra üldözendő bűncselekmény miatt csak a jogosult feljelentése alapján indítható büntetőeljárás. A magánindítvány előterjesztőjének bármely olyan nyilatkozatát, amely szerint az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását kívánja, magánindítványnak kell tekintetni.< [173. § (1) bek.] A magánindítványt attól a naptól számított harminc napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett. Az elhunyt sértett hozzátartozója a még nyitva álló határidő alatt terjesztheti elő a magánindítványt. A magánindítvány előterjesztésére jogosult nyilatkozatát be kell szerezni, ha a nyomozás megindítását követően derül ki, hogy a cselekmény csak magánindítványra büntethető; a nyilatkozatot harminc napon belül teheti meg. A magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolásnak akkor van helye, ha a bűncselekmény nem magánvádra, hanem közvádra üldözendő (173. §). A Btk. szerint magánindítványra üldözendők a magánvádas bűncselekmények, s az emberi méltóság elleni (183. §), némely nemi erkölcs elleni (209. §), a hozzátartozó által elkövetett némely vagyon elleni bűncselekmény (331. §). A magánindítvány jogpolitikai indoka feltehetően abban keresendő, hogy kisebb súlyú bűncselekményekről van szó, de ennél nyomatékosabban esik latba, hogy e bűncselekmények a sértett közreműködése nélkül aligha bírálhatók el. A bűncselekmény létrejöttében ugyanis szerepe van annak, hogy a sértett sérelmet észlel-e, vagyis olybá veszi-e az elkövetett cselekményt, amely által semmilyen sérelmet nem szenvedett. A magánindítványra vonatkozó szabályok egy részét, a magánindítvány előterjesztésre jogosult személyeket a Btk. 31. §-a határozza meg. E szerint a magánindítvány előterjesztésére a sértett jogosult. Ha a sértett korlátozottan cselekvőképes, a magánindítványt törvényes képviselője is, ha pedig cselekvőképtelen, kizárólag a törvényes képviselője terjesztheti elő. Ezekben az esetekben a magánindítvány előterjesztésére a gyámhatóság is jogosult. Ha a magánindítvány előterjesztésére jogosult sértett meghal, a hozzátartozója jogosult a magánindítványt előterjesztésére. Bármelyik elkövetővel szemben előterjesztett magánindítvány valamennyi elkövetőre hatályos. A magánindítvány nem vonható vissza (Btk. 31. §). A diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló személyes mentességet élvező személy sérelmére elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés a sértett kívánatára büntethető [Btk. 183. (3) bek.].

3. III. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS AKADÁLYAI – A NYOMOZÁS AKADÁLYAI [486] 1. A nyomozás megindításának akadályai (negatív feltételek). A joghatóság hiánya és az alkotmányjogi akadályok A nyomozás megindításának akadályai egyben a büntetőeljárás megindításának az akadályai is. (Lásd még a 239., 240. pontot.) Az akadályokat jogi ere-etük alapján a következő csoportokba sorolhatjuk: • a magyar joghatóság hiánya, • alkotmányjogi akadályok, • büntetőjogi akadályok, • eljárási jogi (processzuális) akadályok, • vegyes: büntetőjogi és eljárási akadályok. [487]



A magyar joghatóság hiánya állapítható meg, ha a bűncselekmény gyanúja diplomáciai vagy más nemzetközi jogon alapuló mentességet élvező személyt terhel (lásd 553-554. §). [488] Alkotmányjogi akadály a mentelmi jog, ha a bűncselekmény gyanúja mentelmi jogot élvező személyt terheli, és a mentelmi jogot nem függesztették föl. Ellenük csak a mentelmi jog felfüggesztése után indítható büntetőeljárás. Az országgyűlési képviselő, az alkotmánybíró, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és általános helyettese, a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, az adatvédelmi biztos, az Állami Számvevőszék elnöke és elnökhelyettesei ellen – e tisztségük fennállása alatt – csak a mentelmi jog felfüggesztése után indítható büntetőeljárás. A hivatásos bíró és az ügyész ellen, valamint az ülnök ellen az e minőségében elkövetett bűncselekménye miatt csak az arra jogosult előzetes hozzájárulásával indítható büntetőeljárás. [489] 2. A büntetőjogi akadályok Az eljárásnak büntetőjogi akadálya van • ha a cselekmény nem bűncselekmény, • a büntethetőséget kizáró ok vagy • a büntethetőséget megszüntető ok áll fenn. Ha a cselekmény miatt feljelentést tettek, vagy a cselekmény, amelyet a hatóság észlelt, jogi értelemben nem bűncselekmény (nem minősíthető bűncselekménnyé), a nyomozás nem indítható meg. Idetartozik például az, hogy a cselekmény csak szabálysértés vagy tisztán polgári jogi deliktum (a lejárt adósság meg nem térítése, baleset vétlen okozása stb.) vagy olyan cselekmény, amely jogilag indiferens, jogi következményekkel nem jár. A büntethetőséget kizáró okokat a Btk. 22. §-a sorolja fel, e szerint a büntethetőséget kizárja: a. a gyermekkor, b. a kóros elmeállapot, c. a kényszer és a fenyegetés, d. a tévedés, a. a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka, b. a jogos védelem, c. a végszükség, d. a magánindítvány hiánya, e. a törvényben meghatározott egyéb ok. A büntethetőséget kizáró egyéb okokat a Btk. különös részében találhatjuk. Ilyen például a hozzátartozói viszony a feljelentés elmulasztása esetén, az, hogy az elkövető önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná a hamis tanúzás esetén; vagy a hivatali vesztegetés enyhébb változata esetén, ha az előny meg nem adásával az elkövető jogtalan hátránytól tartana, feltéve hogy azt a hivatalos személy kezdeményezte. A büntethetőséget kizáró okok közé soroljuk a sértett beleegyezését, a jogszabály engedélyét vagy az elöljáró parancsát. A büntethetőséget megszüntető okokat a Btk. 32. §-a sorolja fel: e szerint megszünteti a büntethetőséget az elkövető halála, az elévülés, a kegyelem, a cselekmény társadalmi veszélyességének megszűnése vagy csekéllyé válása, valamint a törvényben meghatározott egyéb ok. Egyéb ok a Btk. általános része szerint az önkéntes elállás a kísérlettől, illetőleg az előkészületi cselekménytől, továbbá a Btk. különös részében meghatározott 223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


esetei az önkéntes elállásnak (például az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásának bűncselekménye esetén; a tartás elmulasztásának alapesete miatt nem büntethető, aki a kötelességének az elsőfokú ítéletig eleget tesz). [490] 3.

Az eljárásjogi akadályok A nyomozás megindításának tisztán eljárási jogiakadálya

• a kettős eljárás tilalma, vagyis nem indítható és nem folytatható újabb büntetőeljárás, ha a cselekményt már bíróság jogerősen elbírálta (res judicata); • ha a bűncselekmény gyanúja – a feljelentés vagy a hivatalos tudomásszerzés alapján – nem állapítható meg. A büntetőeljárás további folytatásának akadályai azonban ennél szélesebb skálán helyezkednek el. A nyomozást meg kell szüntetni akkor is, ha a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény; ha nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt, illetve hogy a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el [190. § (1) bek. b)-c) pont]. Ezek a körülmények a vádemelés akadályai. [491] 4. A vegyes (kettős) természetű akadályok A Btk. a büntethetőséget kizáró okok közé sorolja a magánindítvány hiányát, a büntethetőséget megszüntető okok közé pedig az elévülést, valamint az elkövető halálát is. A büntetőeljárásban nincs „elkövető”, hanem terhelt, gyanúsított, vádlott van. Ha az elkövető meghal, természetesen nem büntethető, ha pedig a gyanúsított, vádlott meghal, az eljárás azért nem indítható, illetőleg folytatható, mert nincs processzuális alany, aki ellen eljárás folyhat, és ez független attól, ő volt-e az elkövető, vagy sem. Az elkövető halála és a terhelt halála jogi következményeiben tehát nem azonos: az eljárás nem indítása, nem folytatása ugyanis: nem a büntethetőség megszűnésének lesz a következménye, mert a büntethetőségről a jogerős elítélésig semmilyen joghatályos megállapítás nincs. Minthogy a halott terhelt lehetett ártatlan is, vagyis nem elkövető, azért nem a büntethetőség megszűnése lesz az eljárás akadálya, hanem – mint említettük – a jogalany hiánya. Analóg a helyzet az elévülés esetében. A büntethetőség megszűnése időmúlás okából feltételezi az elkövetőt, a bűnöst; az ártatlan ugyanis nem büntethető, tehát a büntethetősége sem szűnik meg. Az idő múlása azonban megjeleníthető az eljárás abszolút akadályaként, függetlenül a büntethetőségtől. A büntetőeljárási jog – nem érintve a Btk. rendelkezéseit, amelyek az elkövető halálát és az elévülést mint a büntethetőséget megszüntető okokat állapítják meg – a terhelt halálát és az időmúlást, azaz az elévülést processzuális akadályként kezeli, és emiatt függetleníti a büntethetőségtől. A Be. a feljelentés elutasításáról vagy a nyomozás megszüntetéséről szólva nem utal a büntethetőségre, csak annyit mond: halál, elévülés miatt az eljárás nem indítható, illetőleg a nyomozást meg kell szüntetni a gyanúsított halála, elévülés miatt (174., 190. §). A Be. a határidők számítását, az elévülés félbeszakítását, nyugvását illetően azonban a Btk. szabályait alkalmazva azokat érintetlenül hagyja. A magánindítvány hiányának a hatályos magyar jog szerint kettős természete van: a Btk. szerint kizárja a büntethetőséget, az eljárási jog szerint azonban eljárási akadály. Ez leginkább a tárgyalási szakaszban válik világossá, amikor a magánindítvány hiánya nem felmentési ok, mint a többi büntethetőséget kizáró körülmény, hanem az eljárás megszüntetésének oka (332. §). A magánindítványról írottak vonatkoznak a kívánatra is. A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb személyes mentességet élvező személy sérelmére elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés a sértett diplomáciai úton kijelentett kívánatára büntethető és üldözhető (Btk. 183. §). [492] 5. A feljelentés elutasítása >174. § (1) Az ügyész a tudomására jutott feljelentést három napon belül határozattal elutasítja, ha magából a feljelentésből megállapítható, hogy a. a cselekmény nem bűncselekmény, b. a büntethetőséget kizáró ok (Btk. 22. §) állapítható meg,



c. eljárás halál, elévülés vagy kegyelem (Btk. 32. § a)-c) pont) folytán nemindítható, d. a magánindítvány, kívánat vagy feljelentés hiányzik, e. a cselekményt már jogerősen elbírálták. (2) Az (1) bekezdés a), valamint d)-e) pontjában meghatározott esetekben,továbbá ha a büntethetőséget a gyermekkor zárja ki [Btk. 22. § a) pont] a feljelentéselutasítására a nyomozó hatóság is jogosult. < A feljelentés elutasítására általános hatásköre az ügyésznek van, de a törvény párhuzamosan a nyomozó hatóságot is feljogosítja arra. A büntethetőséget kizáró okok közül azonban a nyomozó hatóság egyedül a feljelentett gyermekkora miatt utasíthatja el a feljelentést. Más büntethetőséget kizáró okoknak a jogi megítélése nehezebb, például a jogos védelemé, a tévedésé, amelyek tehát első látásra csak a feljelentés alapján nehezen vagy egyáltalán el sem dönthetők. Emiatt a kérdések megítélése az ügyészre mint a leendő vádlóra tartozik. De ő is csak akkor utasíthatja el alapos okkal a feljelentést, ha magából a feljelentésből nyilvánvalóan kitűnik a büntethetőséget kizáró ok. A büntethetőséget megszüntető okok – kivéve a három felsoroltat (az elkövető halála, az elévülés, a kegyelem) – a jogi megítélés bonyolultsága miatt egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a feljelentés elutasításának alapjául szolgáljanak, tehát nem akadályai a nyomozás megindításának. Például a kísérlettől elállás mint büntethetőséget megszüntető ok nyilvánvalóan csak a nyomozás keretében a tényállás bővebb tisztázása után lesz megállapítható. [493] A feljelentést nem lehet elutasítani, ha a. kényszergyógykezelés elrendelése látszik szükségesnek, b. elkobzásnak, vagyonelkobzásnak a büntethetőségtől függetlenül helye van, kivéve ha az elkobzásra, illetőleg a vagyonelkobzásra irányuló eljáráshoz a bizonyítékok rendelkezésre állnak [174. § (3) bek.]. A 174. § (3) bekezdése azokról az esetekről szól, amikor a büntetőeljárás annak ellenére indítható és folytatható, hogy a terhelt nem volna büntethető. Idetartozik az, ha a terhelt a kóros elmeállapota miatt nem büntethető, de a kényszergyógykezelés feltételei megállapíthatóknak látszanak. A Btk. már korábban is ismertetett 74. § (1) bekezdése szerint: „Személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelését kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni.” A másik itt szabályozott eset az objektív (tárgyi) eljáráshoz kapcsolódik. A Btk. 77. § (4) bekezdése szerint: „Az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot vagy a cselekmény a társadalomra veszélyességének csekély foka miatt nem büntethető.” Az 569. § (1) bekezdése szerint: >Az ügyész indítványára az elkobzásról, illetve a vagyonelkobzásról a bíróság határoz, ha büntetőeljárás senki ellen nem indult, vagy azt megszüntették, illetőleg a terhelt ismeretlen helyen tartózkodása vagy elmebetegsége miatt az eljárást felfüggesztették. < Ez a törvényi rendelkezés lehetővé teszi az elkobzást stb., ha senkinek a bűnössége nem állapítható meg, például csempészárut találnak, de csempészt nem; vagy a terhelt meghalt, és emiatt az eljárást ellene megszüntették, illetve a Btk. 74. § (4) bekezdésében meghatározott esetben. A 174. § (3) bekezdése szerint a feljelentés nem utasítható el, ha az objektív eljárásnak – elkobzásnak stb. – helye van. Ha azonban a tárgyi eljárásnak a feltételei nincsenek meg (például a csempészáru tulajdonosát, a csempészárut csempészőt megtalálták), a feljelentés elutasításáról az általános szabályok szerint kell dönteni. Az 1973. évi Be. „nyomozás megtagadásáról” szólt, és ehelyett az új Be. a „feljelentés elutasítása” kifejezést alkalmazza. Ennek oka az, hogy a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek a feljelentés beérkezése után a feljelentésről és annak alapján kell döntenie. A terminológiai eltérés oka az is, hogy a feljelentés: indítvány a nyomozás megindítására. A hatóságok, a bíróság pedig az általánosan használt kifejezéssel élve vagy az indítvány szerint dönt (annak helyt ad), vagy azt elutasítja. Az elutasítás szó különösen megfelelő kifejezés, ha az indítvány érdemi vizsgálata nélkül történik (például a halál okából, magánindítvány hiányának okából).



4. IV. CÍM A NYOMOZÁS MEGINDÍTÁSA [494] 1. A nyomozás elrendelése >170. § (2) Nyomozást az ügyész vagy a nyomozó hatóság rendel el, és erről feljegyzést készít. A feljegyzésből ki kell tűnnie, hogy milyen bűncselekmény miatt és – ha a feljelentett (elkövetéssel gyanúsítható) személy ismert – ki ellen és mikor indítottak nyomozást. Ha nyomozást feljelentésre indítanak, az elrendelését rendszerint a feljelentést tartalmazó iraton kell feljegyezni. 1. A nyomozás elrendeléséről a feljelentés megérkezésétől számított három napon belül kell határozni, feltéve, ha a feljelentést nem utasítják el. A nyomozó hatóság az általa elrendelt nyomozásról, illetőleg a feljelentés elutasításáról huszonnégy órán belül értesíti az ügyészt. Ha a feljelentést nem a sértett tette, de a személye ismert, a nyomozás elrendeléséről értesíteni kell a sértettet is. Külön jogszabály határozza meg, hogy a nyomozás elrendeléséről, illetőleg megszüntetéséről szóló értesítést az e törvényben meghatározottakon kívül kinek kell megküldeni. 2. Nyomozás elrendelése nélkül indul meg a nyomozás, ha az ügyész vagy a nyomozó hatósága bizonyítási eszközök biztosítására, az elkövetéssel gyanúsítható személy kilétének megállapítása, elrejtőzésének, a bűncselekmény befejezésének avagy újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása végett vagy késedelmet nem tűrő más okból nyomozási cselekményt végez. A nyomozás megindításának tényéről és idejéről utólag haladéktalanul feljegyzést kell készíteni.< Az ügyész, a nyomozó hatóság hivatalos tudomás vagy feljelentés (magánindítvány, kívánat) alapján indít eljárást, feltéve, hogy bűncselekmény gyanúját állapította meg. A nyomozás megindítása vagy az elrendelésével történik, vagy nyomozási cselekménnyel (reálaktussal). A nyomozás elrendelése formailag nem ölt határozati alakot, hanem egyszerű feljegyzéssel történik. Ebből ki kell tűnnie, hogy ki, mely hatóság, mely bűncselekmény miatt, mikor rendelt el nyomozást, és ha a gyanúsított ismert, ki ellen. Nyomozási cselekménnyel (reálaktussal) – előzetes formális elrendelő aktus nélkül – indul a nyomozás késedelmet nem tűrő esetben, különösen • bizonyítási eszközök (helyszín stb.) biztosítására, • a gyanúsított személy megállapítása, megtalálása, • újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása végett. >A (4) bekezdés szerinti nyomozási cselekményt bármely nyomozó hatóság elvégezheti, köteles azonban a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nyomozó hatóságot haladéktalanul értesíteni.< [170. § (5) bek.] 2. Halasztást nem tűrő nyomozási cselekmények Más késedelmet, illetőleg halasztást nem tűrő nyomozási cselekmények formai határozat nélkül, a már megindult nyomozás közben is elvégezhetők a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész által. >Az ügyész és a nyomozó hatóság az olyan kényszerintézkedéseket,amelyeknek elrendelésére egyébként jogosult (126. §, 149. §, 150. §, 151. §, 158/A. §) halasztást nem tűrő esetben nyomban elvégezheti, és bizonyítási cselekmények (119. §, 121. §, 122. §) elvégzését rendelheti el (halaszthatatlan nyomozási cselekmény). Az eljárási cselekményről készült jegyzőkönyvben a halaszthatatlanság tényét fel kell tüntetni.< (177. §) Az ügyész és a nyomozó hatóság gyakran kerülhet olyan helyzetbe, hogy azonnal döntenie és cselekednie kell, az azonnali döntés kényszere elé kerül, mert később azt már nem teheti meg, illetve a mulasztása be nem hozható vagy jóvátehetetlen hátrányt okoz. A törvény megengedi, hogy a kényszerintézkedések közül határozat nélkül az őrizetbe vétel (126. §), a házkutatás (149. §), a motozás (150. §), a lefoglalás (151. §), a számítástechnikai adatok megőrzése (158/A. §) történjék meg. A bizonyítási eljárások közül pedig a szemle (119. §), abizonyítási kísérlet (121. §) és a felismerésre bemutatás (122. §) végezhető el határozat nélkül. A cselekmény elvégzéséről jegyzőkönyv készül, amelyben a halaszthatatlanság tényét fel kell tüntetni. A törvény a 177. §-ban nem szól arról, kell-e utólag alakilag határozatot hozni az elvégzett cselekményről. A 169. § (1) bekezdéséből azonban világosan kitűnik, hogy kényszerintézkedésekről határozatot kell hozni. Ez annál is inkább indokolt, mert jogorvoslattal a határozat megtámadható, a halaszthatatlanság pedig nem ok a jogorvoslati



jogosultság megvonására. A rendelkezések egybevetéséből tehát arra kell következtetnünk, hogy a halaszthatatlanul elvégzett kényszerítő intézkedésekről utólag indokolt a határozat meghozása. A törvény nem határozza meg, melyek a késedelmet vagy a halasztást nem tűrő esetek kritériumai. Az ügyésznek, illetve a nyomozó hatóságnak kell eldöntenie, milyen kockázatot vállal, ha nem cselekszik sürgősen: vajon megszökne-e közben a gyanúsított, megsemmisítené-e a bizonyítási eszközt? Ha pedig határozat nélkül lép fel, vajon nem minősül-e az önkényes, az állampolgári alkotmányos jogokat sértő cselekvésnek? Érdekkollízióról van tehát szó; a választás a bűnüldözés remélt sikere és a jogok korlátozásának szabályozott formái között a nyomozó hatóságra, illetve az ügyészre tartozik. Azt, hogy a kettő közül melyik élvezzen prioritást, minden egyes esetben külön-külön kell eldönteni.

5. V. A NYOMOZÁS LEFOLYTATÁSA [496] 1. A nyomozás határideje >176. § (1) A nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, és az elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály indokolja, a nyomozás határidejét az ügyész két hónappal, ha ez a határidő letelt, a megyei főügyész legfeljebb a büntetőeljárás megindításától számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. (2) Egy éven túl a legfőbb ügyész jogosult a nyomozás határidejének meghosszabbítására. Ha a nyomozás meghatározott személy ellen folyik, a meghosszabbítás legfeljebb a gyanúsítottnak a 179. § (1) bekezdése szerinti kihallgatásától számított két évig terjedhet. < A törvény rendelkezése a nyomozás határidejéről elsősorban a nyomozó hatóságnak és az ügyésznek szól. Nem közömbös azonban a sértett és általában a társadalom számára sem a nyomozás gyorsasága, hatékonysága, tehát megfelelő időben való elvégzése. Ha a nyomozás a törvény szabta határidőn belül nem volt lefolytatható, a nyomozást meg kellene szüntetni vagy felfüggeszteni. Atörvényhozó azonban nem érdekelt a sikertelen nyomozásban, épp azért a határidők meghosszabbítására ad lehetőséget, és ezzel részben elkerüli, hogy a határidők jogvesztők legyenek. A legfőbb ügyész elé a törvény nem állít időkorlátot, ő a nyomozást határidő nélkül meghosszabbíthatja, ha a nyomozás ismeretlen elkövető ellen folyik. Ha azonban a nyomozásnak van gyanúsítottja, ellene a nyomozás legfeljebb két évig tarthat. Két év után vagy vádat kell emelni, vagy meg kell szüntetni a nyomozást. Tudnunk kell azonban, hogy a megszüntetése után, ha annak törvényi feltételei megvannak, újraindítható, vagyis folytatható a nyomozás (lásd erről a 191. §-t). [497] 2. A nyomozás jogi meghatározottsága A nyomozás során, amint arra a nyomozás feladatait meghatározó rendelkezésből (164. §) következtetni lehet, három - már korábban ismertetett – egymással összefüggő feladatot kell teljesíteni: • fel kell deríteni a bűncselekményt, más szóval a tényállást, amelyről feltételezik, hogy bűncselekmény, habár kiderülhet közben, hogy mégsem az; • fel kell deríteni és fel kell kutatni az elkövetőt, vagyis azt a személyt, akit bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja terhel; • fel kell kutatni és biztosítani a bizonyítási eszközöket, a bennük rejlő, illetőleg belőlük meríthető bizonyítékokat. E feladatok teljesítése érdekében a törvény meghatározza azokat a jogi eszközöket, amelyek a feladatok sikeres megoldását elősegítik vagy biztosítják; meghatározza • a bizonyítási eszközöket és eljárásokat, ideértve a titkos adatszerzést is, 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• a kényszerítő intézkedéseket, • a nyomozási eljárás jogi szabályait. A Be. a nyomozás jogi kereteit határozza meg, amelyek között tehát a nyomozás folyik, de a nyomozást nem csak jogi eljárásként kell elképzelni. A nyomozás során, amint már említettük, alkalmazzák a kriminalisztikai módszereket: a bűnügyi taktikát és a bűnügyi technikát. A Be. megállapítja például a gyanúsított vagy a tanú kihallgatásának jogi szabályait, de a kihallgatás taktikáját nem állapítja meg; a Be. meghatározza a szemle jogi szabályait, de hogy milyen módszerrel, hogyan folyjék ez például a vasúti katasztrófa vagy a tűzvész helyszínén, nem állapítja meg; és például azt sem, hogyan keressék az elrejtőzött gyanúsítottat, vagy hogyan kutassák fel a szemtanúkat. A rendőrségi törvény (Rtv.) 36. §-ának bekezdése rendelkezik a körözésről: „(1) A Rendőrség a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható vagy az eltűnt személy, tárgy felkutatására, továbbá ismeretlen holttest azonosítására körözést rendelhet el. (2) A Rendőrség a sértetti kör megállapítására, tanúk felkutatására, illetve a bűncselekmény tényállásának tisztázása érdekében a sajtóban, rádióban, televízióban – díjmentesen – felhívást tehet közzé.” A „bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személy” körözése, a sértett, a tanú felkutatására tehető intézkedések a büntetőeljárásba illő cselekmények, a reájuk vonatkozó törvényi rendelkezések pedig a Be.-t egészítik ki kriminalisztikai módszer (körözés) megjelölésével. A körözés, amely a nyomozás feladatainak teljesítésére alkalmas jogban megállapított egyik eszköz, a rendőrségi törvényben sem nyer részletesebb meghatározást, különösen nem állapíthatók meg a törvényből a körözés stratégiai, taktikai módszerei. Ezek valóban a kri- mináltaktika körébe tartoznak. [499] 3. A nyomozó hatóság egyéb adatszerző tevékenysége Az adatszerzés a nyomozásban az előzetes információgyűjtés nélkülözhetetlen módja, különösen a nyomozás elején, amikor még kevés adat ismert a nyomozó hatóság előtt. A nyomozó hatóság például csak azt tudja biztosan, hogy valakit a lakásában megöltek, vagy hogy a gépkocsit a ház garázsából ellopták, de nem tud semmit az elkövetőről, jártak-e idegenek vagy mások a környéken, a sértettnek, az áldozatnak milyen volt az életvitele, kikkel érintkezett stb. A nyomozó hatóság tagjai esetleg házról házra járva érdeklődhetnek, tesznek fel kérdéseket, keresik azokat, akik hasznos információkat tudnak szolgáltatni, és majd esetleg tanúként szerepelnek. A nyomozó hatóság a büntetőeljárás megindítása után annak megállapítására, hogy vannak-e bizonyítási eszközök és ezek hol találhatók, adatszerzést végezhet, ennek során igénybe veheti a rendőrség külön törvényben meghatározott bűnüldözési adatkezelési adatbázisait. A megkeresésre vonatkozó szabályok szerint kérheti: • bárkitől okiratok és adatok rendelkezésre bocsátását, valamint felvilágosítás adását; • a feljelentő vagy sértett állami szerv (valamint helyi önkormányzat, köztestület, gazdálkodó szervezet, alapítvány, közalapítvány vagy társadalmi szervezet) vezetőitől vizsgálat tartását és a kár megállapítását; • a bűncselekmény helyszínét megtekintheti; • szaktanácsadót vehet igénybe és • a megszerzett adatokat ellenőrizheti. A nyomozó hatóság az adatszerzésre az ügyész engedélyével fedett nyomozót is igénybe vehet, valamint bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést is végezhet. A nyomozó hatóságnak az adatszerzést végző tagja jegyzőkönyv helyett jelentést készít. A jelentés tartalmazza az elvégzett eljárási cselekmények megjelölését és ezek tartalmának tömör összefoglalását akként, hogy az eljárási szabályok megtartását is ellenőrizni lehessen. Ha az ügyész a nyomozó hatóság adatszerző tevékenységének eredményét bizonyítékként kívánja felhasználni, az arról készített jelentést csatolja a nyomozás irataihoz. A nyomozás irataihoz történő csatolást követően a jelentés az okiratra vonatkozó szabályok szerint használható fel bizonyítékként [178. § (1)-(4) bek.].



[500] 4. A gyanúsítottról folytatott adatszerző tevékenység A nyomozás elrendelését követően az ügyész, illetőleg az ügyész jóváhagyásával a nyomozó hatóság a gyanúsítottról a tényállás felderítése érdekében adatok szolgáltatását igényelheti: • az adóhatóságtól, • a hírközlési szolgáltatást nyújtó szervezettől, • az egészségügyi adatot kezelő szervtől, • banktitoknak, üzleti vagy más gazdasági jellegű titoknak minősülő adatkezelő szervtől. Az ügyész jóváhagyása nélkül is igényelheti a nyomozó hatóság adatok szolgáltatását a közúti közlekedési nyilvántartásból és az ingatlan-nyilvántartásból. A gyanúsítottról be kell szerezni a bűnügyi nyilvántartás adatait – és ha annak külön törvényben meghatározott feltételei megvannak –, a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ (SZEBEK) adatnyilvántartásában kezelt adatokat. Az ügyész hozzájárulásával a nyomozó hatóság átveheti az ügyészségi adatnyilvántartásban, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet nyilvántartásában kezelt adatokat. A megnevezett szervektől átvett adat csak az ügyben, és csak akkor használható fel, ha az adatszolgáltatással érintett személlyel szemben az ügyész vádat emel. Ellenkező esetben az átvett adatot törölni kell (178/A. §). A most ismertetett paragrafus rendelkezései biztosítják a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyészség számára, hogy olyan adatokhoz is hozzáférjen, amelyek egyébként titoknak minősülnek és a titokvédelem alatt állnak. Kétségtelen, hogy a sikeres bűnfelderítés érdekében a titok feloldására szükség van. A rendelkezések biztosítják a szervezett bűnözéssel szembeni hatékonyabb fellépés lehetőségét. 2000-ben az Országgyűlés törvényben rendelkezett a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ megalakításáról és feladatairól. E szervezet feladatának lényege, hogy gyűjti, elemzi és felhasználásra jogosult szerveknek továbbítja a szervezett bűnözésre utaló adatokat, amelyeket a nyomozó hatósági jogkörrel rendelkező, illetőleg a titkos információgyűjtésre feljogosított szervek szereztek meg (lásd az I. Ben. indokolását a 109. §-hoz). [501] 5. Bizonyítás a nyomozásban A nyomozás során, amint ezt a 164. § alapján már megállapítottuk, fel kell kutatni és biztosítani a bizonyítási eszközöket. A felkutatás módszertani mikéntjét a Be. nem részletezi, minthogy ez a kriminalisztika felségterületére tartozik: nem határozza meg tehát, hogyan, hol kell keresni a tanúkat, hol, hogyan az új nyomokat, de meghatározza ezeknek a jogi eszközeit (puhatolás, helyszíni szemle, házkutatás stb.). A bizonyítási eszközök „biztosítása” kifejezés többféle tevékenységet takar. Jelenti • a bűncselekmény nyomainak, a tárgyi bizonyítási eszközöknek, az okiratoknak a megőrzését, ezekről jegyzőkönyvek, vázlat, fénykép stb. készítését; • a gyanúsított, a tanú, a szakértő ki-, illetőleg meghallgatását és vallomásának, illetőleg véleményének rögzítését jegyzőkönyvben vagy más módon is. A nyomozás során minden bizonyítási eszköz igénybe vehető, és minden bizonyítási eljárás elvégezhető, amit a Be. VII. fejezete a bizonyításra vonatkozó általános rendelkezések között meghatároz. Az általános rendelkezések a nyomozásban is érvényesek, de a Be. a nyomozásról szóló IX. fejezetben ezeket kiegészíti a szükséges speciális szabályokkal. A Be. a nyomozási fejezetben külön rendelkezik: -az adatszerzésről (178., 178/A. §), • a gyanúsított, a tanú kihallgatásáról (179-181. §),



• a szaktanácsadó közreműködéséről (182. §), • a hatósági tanúról (183. §), • a jelenlétről a nyomozási cselekményeknél (184. §), • a titkos adatszerzésről (200-206. §).

6. VI. CÍM A GYANÚSÍTOTT KIHALLGATÁSA [502] 1. A Be. a gyanúsított kihallgatásáról >179. § (1) Ha a rendelkezésre álló adatok alapján meghatározott személy megalapozottan gyanúsítható bűncselekmény elkövetésével, az ügyész, illetőleg – ha az ügyész másképp nem rendelkezik – a nyomozó hatóság a gyanúsítottat a 117-118. § szerint kihallgatja. A fogva lévő gyanúsítottat huszonnégy órán belül ki kell hallgatni. E határidőt attól az időponttól kell számítani, amikor a gyanúsítottat a nyomozó hatóság elé állították. 1. A gyanúsítottal a kihallgatás elején közölni kell a gyanúsítás lényegét, az megjelölésével.

erre vonatkozó jogszabályok

2. A gyanúsítottat figyelmeztetni kell arra, hogy védőt választhat, illetőleg védő kirendelését kérheti. Ha az eljárásban védő részvétele kötelező, a gyanúsított figyelmét arra is fel kell hívni, hogy ha három napon belül nem hatalmaz meg védőt, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság rendel ki védőt. Ha a gyanúsított kijelenti, hogy nem kíván védőt megbízni, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság nyomban védőt rendel ki. < Ahogy a törvény hivatkozásaiból is kitűnik, a gyanúsított kihallgatására irányadók a terhelt vallomására a „Bizonyítás” című VII. fejezetben megállapított rendelkezések (Be. 117-118. §). A 6. § (2) bekezdése, valamint a 179. § értelmében is a büntetőeljárás, a nyomozás gyanúsítottként csak az ellen indítható, illetve folytatható, akit a bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja terhel. A büntetőeljárás, a nyomozás megindítása és a nyomozás folytatása meghatározott személy, a gyanúsított ellen időben nem szükségszerűen esik egybe. Nyomozás ugyanis indulhat ismeretlen elkövető ellen a bűncselekmény elkövetése miatt, még mielőtt volna gyanúsított, annál is inkább, mert ahhoz elég az egyszerű gyanú, a meghatározott személy elleni eljáráshoz azonban megalapozott gyanú kell. A nyomozás megindítása és a megindítása meghatározott személy ellen feltétlenül egybeesik akkor, ha őt minden más nyomozási cselekmény előtt őrizetbe vették. Az őrizetbe vétel törvényi feltétele ugyanis „a bűncselekmény megalapozott gyanúja” [126. § (2) bek.]. Az őrizetbe vétellel pedig – mint reálaktussal – a nyomozás megindítható, különösen tettenérés esetén, de más esetekben is. A gyanúsítottat terhelő „megalapozott gyanú” azt juttatja kifejezésre, hogy a gyanúnak bizonyító tényen vagy tényeken, illetőleg ezekből levont következtetéseken kell nyugodnia. A bizonyító tények származhatnak a tanú, a feljelentő vallomásából, bizonyítási eszközökből, az elkövető önkéntes jelentkezéséből és beismeréséből, a hatóság észleléséből vagy másból. A megalapozott gyanúnak nem kell azonban a bizonyosság erejével hatnia. [503] 2. A gyanúsított bevonása a büntetőeljárásba – megalapozott gyanú közlése A gyanúsítottnak a büntetőeljárásba e minőségében való bevonása formális határozat nélkül történik, ami egyben azt is jelenti, hogy az jogorvoslattal nem támadható meg. A közlés arról, hogy bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja miatt valakit gyanúsítottként vonnak be a büntetőeljárásba történhet • az őrizetbe vétel alkalmával (126., 169. §), • a kihallgatásra történő idézésben, amelyben meg kell jelölni, hogy gyanú- sítotti minőségben idézik (67. §), • a kihallgatás elején, amikor is közölni kell a gyanúsítás lényegét [179. § (2) bek.]. A gyanúsítás lényege: annak a tényállásnak a lényege, amelynek feltételezett elkövetése miatt a nyomozó hatóság vagy az ügyész valakit gyanúba fog. Az esetenként külön-külön eldöntendő, hogy a tényállás 230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


lényegéhez mi tartozik; az elkövetési magatartás, a jogtárgy, elkövetési tárgy, a sértett, a hely, az idő a lényeghez tartoznak (hacsak például az elkövetés helye éppen nem ismeretlen), más esetekben például a motívum, a célzat tartozhat a lényeghez. Annak a bűncselekménynek a törvényi tényállása, amely miatt az eljárás megindult, ad eligazítást arról, mi tekintendő a gyanúsítás lényegéhez tartozónak. Nem szükséges azonban közölni, miből merítette a nyomozó hatóság, az ügyész a gyanú megalapozását szolgáló adatokat.A nyomozás során a gyanúsítottnak felróható cselekmények köre tágulhat. Amennyiben a megalapozott gyanú terjedelme nő – más súlyosabb bűncselekményre vagy más bűncselekményre is kiterjed –, erről a gyanúsítottat tájékoztatni kell, és ki kell őt azokról hallgatni. Erre nemcsak azért van szükség, mert az eljáró hatóság a terhelt vallomásából is szerezhet információkat, hanem azért is, mert a védelem feltételeihez tartozik, hogy a terhelt tudja, mivel gyanúsítják. [504] 3. A kihallgatás ideje A nyomozó hatóság, az ügyész a gyanúsítást a terhelt kihallgatásának elején közli; a törvény azonban azt nem írja elő, hogy a nyomozás során mikor kell a terheltet kihallgatni. A törvényből kitűnik, hogy nem hallgatható ki, amíg nem terheli őt megalapozott gyanú, ám mihelyt ilyen gyanú van, kihallgatható lesz, ennek azonban nincs törvényi határideje. A nyomozó hatóság, az ügyész törvénysértés nélkül megteheti, hogy nyomozást folytat az általa megalapozottan gyanúsított ellen a kihallgatása előtt is. A 179. § (1) bekezdése a kihallgatásra jogot és kötelességet állapít meg, de határidőt csak az őrizetben, az előzetes letartóztatásban levő, tehát a fogva levő terhelt kihallgatására állapít meg: >a fogva levő gyanúsítottat huszonnégy órán belül ki kell hallgatni<. A nyomozó hatóságnak, az ügyésznek az adatokból leszűrt véleménye, meggyőződése lesz a megalapozott gyanúról szóló kijelentésnek az alapja, de érthető, ha a gyanú közlésével már „biztosra” akarnak menni, vagyis ha a megcáfolásnak nem akarnak sok esélyt adni. Nyomozástaktikai megfontolások is közrehathatnak abban, mikor jut a nyomozó hatóság, az ügyész arra a véleményre, hogy a gyanú megalapozott, és ezután mikor célszerű közölni azt a gyanúsítottal. A gyanúsítás késedelmes közlése azonban azzal járhat, hogy a gyanúsított nem gyakorolhatja az egyébként őt megillető jogokat, például nem lehet jelen a szemlén, a szakértő meghallgatásánál, ami pedig már jogsértést eredményezhet, és panaszra adhat okot. A büntetőeljárásba kerülés gyanúsítottként – tehát a gyanúsítottá válás – őt processzuális alannyá teszi, akinek meghatározott kötelességei és jogai vannak. Kötelességei közé tartozik a tűrési kötelesség, legfőképpen, hogy vele szemben alkalmaznak kényszerintézkedéseket: az őrizetbe vételt, motozást, házkutatást és másokat. Másfelől a gyanúsított számára megnyílik a jog a védelemre, beleértve a védő közreműködését; gyakorolhatja az indítványozás, a jelenlét jogát, a panaszjogot stb. A gyanúsítottá válás, és ez következik az ártatlanság vélelméből is, még nem fosztja meg jogi értelemben véve a gyanúsítottat a jó hírnevétől. Lehetséges azonban, hogy a büntetőeljáráson kívüli jogszabályok, különösen munkajogi, közigazgatási jogi szabályok az érintett személyre hátrányos következményeket állapítanak meg (például a munkaviszony felfüggesztése, működési engedély, útlevél bevonása). Nem ritka az sem, és ebben a közvéleményt befolyásoló sajtónak jelentékeny szerepe szokott lenni, hogy a nyomozás megindításának hatására a gyanúsított iránti bizalom meginog, a megbecsülése csökken, elvész. [505] 4. Tiltott kérdésfeltevés >Nem tehető fel a gyanúsítottnak a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés.< [180. § (1) bek.] A gyanúsított kihallgatására érvényesek az Alapvető rendelkezések (I. fejezet). Közülük különösen a 8. §-t szükséges itt megemlítenünk, amely szerint: >Senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.< Érvényesek ezenfölül a Bizonyítás című fejezet rendelkezései, különösen a bizonyítás törvényességére (77. §), a bizonyítékok értékelésére, a bizonyítási tilalomra (78. §) vonatkozó, valamint a terhelt vallomására vonatkozó rendelkezések (117-118. §). A 118. § szerint a terhelthez kérdések intézhetők, és módot kell adni arra, hogy a vallomását összefüggően előadja. Mindkét módszernek van létjogosultsága és jelentősége a nyomozásban is. A nyomozó hatóság a kihallgatási taktikát – amellyel esetleg a tagadó feltételezett elkövetőtől értékelhető beismerést remél elérni – a megtervezett kérdések feltevésével tudja érvényesíteni. A vallomás összefüggő elmondása pedig a védekezés előterjesztésének eszközeként alkalmazható, de az nemcsak a védelem érdekeit szolgálhatja, hanem a nyomozó hatóságot is új, az általa feltett kérdések által fel nem tárható adatok ismeretéhez juttathatja.



[506] 5. A poligráf A poligráfról (igazmondás-hazugság gépi, műszeres vizsgálatáról) a törvény két szabályt tartalmaz: >A gyanúsított beleegyezése nélkül a vallomásapoligráf alkalmazásával nem vizsgálható.< [180. § (2) bek.]; >Szaktanácsadóigénybevétele kötelező, ha a terhelt vallomását a nyomozásban poligráf alkalmazásával vizsgálják.< [182. § (2) bek.] Ha ezután a poligráffal végzett vizsgálatot a büntető eljárásjog rendszerében el akarjuk helyezni, kénytelenek vagyunk néhány negatív kijelentéssel kezdeni: • nem bizonyítási eszköz, illetőleg eljárás (a törvény ezek között a poligráfot nem sorolja fel); • nem származik belőle bizonyíték (bizonyíték csak bizonyítási eszközből vagy eljárásból származik); • nem kihallgatás (nem a kihallgatásra megállapított szabályok szerint folyik); • nem szakértői vizsgálat, és a terhelt nem köteles magát annak alá vetni; • tárgyaláson nem alkalmazható. A negatív kijelentések ellenére a poligráf alkalmazása a nyomozás során fontos, néha a nyomozás kimenetelét eldöntő szerepet tölthet be. Olyan adatokat szolgáltathat, amelyekből kiindulva a nyomozó hatóság bizonyítási cselekményeket végezve bizonyítékokhoz juthat: például megismétli a szabályszerű kihallgatást, már jobb kérdezési pozícióban; a bűntársak, a tárgyi bizonyítási eszközök felkutatásához támpontokat nyerhet. A poligráfos vizsgálat a nyomozó hatóság által alkalmazott olyan kriminalisztikai módszer, amely a nyomozás feladatának teljesítését segíti: a bűncselekmény, az elkövető személyének a felderítését, a bizonyítási eszközök felkutatását; a törvényben meghatározott adatszerzés szabályai a poligráfra ráillenek. Alkalmazásának leginkább a nyomozás kezdetén van létjogosultsága. A poligráf alkalmazása a bizonyítási eljárásban többnyire korai cselekmény, és nem a gyanúsítotti vallomás értékelésének a helyettesítésére való, hanem arra, hogy elvezessen a bizonyítási eszközökhöz, és az ezekből nyert bizonyítékokat értékelje az ügyész, illetőleg a bíróság. Ennyiben rokonítható a 106. §-ban leírt szakértői vizsgálattal (amelyhez azonban tűrési kötelesség tartozik), vagy az ujjnyom felvételével, vagy akár a nyomozó kutya alkalmazásával. [507] 6. A kihallgatás szabályai A gyanúsítottakat a nyomozás során az ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja hallgatja ki; az általuk történt kihallgatáson a védő jelen lehet [184. § (2) bek.], a törvény azonban nem írja elő a védő kötelező jelenlétét arra az esetre sem, amikor egyébként a védelem kötelező. Előfordulhat ugyanis, hogy ennek technikai vagy más akadálya van, például a kirendelt védő nem érhető el, a nyomozó hatóság taktikai okokból nem tudja bevárni a védő megérkezését. A gyanúsítottnak azonban jogában áll a vallomástételt. A fogva levő gyanúsítottnak azonban jogában áll a vallomástétel előtt a védőjével értekezni [184. § (3) bek.]. A gyanúsított kihallgatása a nyomozás során többször is és folyamatosan is lehetséges, huzamos időn át tarthat, amennyiben ezt az ügy jellege indokolttá teszi. A nyomozó hatóságnak azonban figyelemmel kell lenni a Be. rendelkezéseire a bizonyítás törvényességéről: tiszteletben kell tartani az emberi méltóságot, a személyiségi jogokat, és tartózkodni a meg nem engedett módszerektől (7778. §). A gyanúsított kihallgatásának helye rendszerint a kihallgatást végző (nyomozó hatóság, ügyész, nyomozási bíró) hivatali helyisége. Külön törvényi rendelkezés szól a helyszíni kihallgatásról (120. §). Ennek célja, hogy a terhelt a helyszínen rekonstruálja (lejátssza) a bűncselekmény elkövetését, ami lehetővé teszi a vallomás hitelességének az ellenőrzését is. A gyanúsított kihallgatásáról jegyzőkönyv készül a 166-167. §-ban foglalt szabályok szerint.

7. VII. CÍM A TANÚK KIHALLGATÁSA [508]



1. A Be. a tanú kihallgatásáról >181. § (1) A tanút az ügyész, illetőleg – ha az ügyész másképp nem rendelkezik – a nyomozó hatóság a 79-88. § szerint kihallgatja. A tanúnak nem tehető fel a 180. § (2) bekezdésében tilalmazott, továbbá olyan kérdés, amely a feleletre útmutatást tartalmaz. (2) A feljelentő tanúként kihallgatható. Ha a feljelentés tartalmazza a feljelentő kihallgatása mellőzhető. <

előadását, a tanúkénti

A tanúról, a vallomástétel akadályairól, a kihallgatásról, az alkalmazható kényszerintézkedésekről, a tanú védelméről szóló rendelkezések a Bizonyítás című fejezetből (VI. fejezet) a nyomozásban is alkalmazandók. A tanút, mint az egész büntetőeljárásban, a nyomozásban is hármas kötelesség terheli: – a megjelenés idézésre a hatóság előtt; az igaz vallomástétel (kivéve, ha a kihallgatása tilos, vagy jogában áll a vallomástételt megtagadni); és a közreműködés (például a felismerésre bemutatásnál, a bizonyítási kísérletnél, az igazmondás). A tanút a nyomozás során az ügyész vagy a nyomozó hatóság hallgatja ki. A nyomozásbeli kihallgatására az általános szabályok (85. § és következők) az irányadók: hozzá kérdéseket intéznek, de a vallomása összefüggő elmondására is lehetőséget kell neki adni, hasonlóan és hasonló okból, mint a gyanúsított kihallgatása során. A tanúnak sem tehető fel a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés, és ezeken fölül sugalmazó, azaz a feleletre útmutatást tartalmazó kérdés. A tanú kihallgatásán a kihallgató ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja, illetve a jegyzőkönyvvezető van jelen. A védő jelen lehet az általa, illetve a gyanúsított által indítványozott tanú kihallgatásán [184. § (2) bek.]. A védő, illetőleg a gyanúsított által „indítványozott” tanúnak tekintendő a tanú attól függetlenül, hogy az indítvánnyal egy időben vagy azt követően a hatóság saját kezdeményezésre idézte, idézte volna a tanút. A Be. ebben eltér az 1973. évi Be.-től, amely minden tanú kihallgatásánál megengedi a védő jelenlétét, ezért e korlátozó szabályát főként az ügyvédek részéről bírálat éri. Megjegyezzük, hogy a bírált szabály abban a fölfogásban fogant, hogy a nyomozás nem kontradiktórius, és a bizonyítás súlya a tárgyalásra esik. A Be. által bevezetett új intézmény: a tanúsegítő ügyvéd [85. § (4) bek.] a tanú kihallgatásánál jelen lehet, de hozzá kérdéseket nem intézhet. Feladata abban áll, hogy a tanúnak felvilágosítást ad a jogairól. Ez elsősorban a tanúvallomás megtagadásának a jogára vonatkozik, attól függetlenül, hogy az egész vallomásra vagy csak az egyes kérdésekre adandó válaszra terjed-e ki e jog. És minthogy ezenfölül a tanú kihallgatására is vonatkoznak a bizonyítás törvényességi követelményei (személyiségi jogok stb. tisztelete), a tanúsegítő a tanúnak erről is felvilágosítást adhat, amennyiben a kihallgatás menete erre okot ad. Kifogásait, észrevételeit azonban csak utólag, a jegyzőkönyv megtekintése után teheti meg [85. § (4) bek.]. A tanúsegítő ügyvéd a kihallgatás során csak a tanúval értekezhet, indítványt, észrevételt a 85. § (4) bekezdése szerint nem tehet, a kihallgatotthoz kérdéseket nem intézhet. Ám a 96. § (1) bekezdése szerint kérheti a hatóságtól a tanú védelme érdekében személyi adatainak zárt kezelését. [509] 2. A tanúvallomás néhány külön szabálya. Az írásbeli vallomás Nem elképzelhetetlen, hogy akit a hatóság tanúként kihallgatott később ugyanazon eljárásban gyanúsítottá válik, és mint ilyent újra kihallgatják. A tanúként tett vallomás ugyanis más jogi helyzetben (vallomási kötelességre történő figyelmeztetés után, védő nélkül stb.) hangzott el, ezért egyazon eljárásban semmiképpen sem használható fel. A későbbi eljárásban a gyanúsított korábbi tanúvallomása olyannak tekintendő, amelyet „eljárási jogainak lényeges korlátozásával” szereztek meg [78. § (4) bek.]. A törvényben meghatározott esetekben a nyomozás keretében a nyomozási bíró hallgatja ki a tanút, ha az életét közvetlenül veszélyeztető állapotban van, vagy megalapozottan feltételezhető, hogy a tanú tárgyaláson nem jelenhet meg (87. §). A nyomozási bírói eljárás feltételeiről a 207. § (3) bekezdése is rendelkezik. E szerint indítványt a nyomozási bírói kihallgatásra az ügyész tehet, nála azt kezdeményezheti a tanú és a tanúsegítő ügyvéd. A nyomozási bíró által kihallgatható az a tanú, akiről az idézett 87. § szólt, de ezenfelül a különösen védett tanú is. A törvény külön szól a 14. életévet be nem töltött tanú nyomozási bírói kihallgatásáról is [97. § (4) bek.], és meg kell jegyeznünk, hogy az általános rendelkezések is külön figyelmet szentelnek a gyermek- és fiatalkorú tanúnak. A 87. § egyebek között arról szól, hogy a 14. életévét meg nem haladott személyt csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható. 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


[510] >Az ügyész vagy a nyomozó hatóság engedélyezheti, hogy a tanú szóbeli kihallgatás nélkül írásban [...] tegyen vallomást; erre őt figyelmeztetni kell. Ha a tanúszóbeli kihallgatás nélkül, vagy a szóbeli kihallgatást követően írásban tesz vallomást, az írásbeli vallomásból ki kell tűnnie, hogy a tanú a vallomást a vallomástételakadályainak (81-82. §), valamint a hamis tanúzás következményeinek ismeretében tette meg. Erre a tanút a szóbeli kihallgatásán, illetőleg az írásbeli vallomásmegtételének engedélyezésével egyidejűleg a vallomástétel akadályainak ismertetésével figyelmeztetni kell.< [85. § (5), (6) bek., lásd még a 350. pontot.]

8. VIII. CÍM A SZAKTANÁCSADÓ KÖZREMŰKÖDÉSE. A HATÓSÁGI TANÚ [511] 1. A szaktanácsadó feladata >Az ügyész, valamint a nyomozó hatóság a nyomozási cselekményeknél szaktanácsadót vehet igénybe, ha a bizonyítási eszközök felkutatásához, megszerzéséhez, összegyűjtéséhez vagy rögzítéséhez különleges szakértelem szükséges, illetőleg az ügyész vagy a nyomozó hatóság valamilyen szakkérdésben felvilágosítást kér.< [182. § (1) bek.] A szaktanácsadó feladatait a 182. § (1) bekezdése világosan meghatározza, és ennek alapján tekinthetjük őt a nyomozó hatóság, az ügyész segítőjének. A szaktanácsadó olyan személy, akinek valamilyen szakmai diszciplínában különleges szakértelme van. Ebben azonos a szakértővel, akinek ugyancsak különleges szakértelme van [99. § (1) bek.]. A „különleges” ebben az összefüggésben nem a kivételest jelenti, hanem speciális ismereteket, amelyek meghaladják az ügyésztől, nyomozó hatóságtól általánosan elvárható ismeretszintet. A szakértő mind az ügyésztől, mind a nyomozó hatóságtól független szerv vagy személy. Szakértő nem lehet ugyanis, aki az ügyben mint ügyész vagy nyomozó hatóság tagja járt el. A szaktanácsadó azonban, és ez a 182. § (4) bekezdése alapján megállapítható, lehet a nyomozó hatóság tagja is, és lehetne az is, aki ügyészként járt el, minthogy ilyen tilalom a kizárásról szóló szabályok szerint a szaktanácsadóra nem vonatkozik. Szaktanácsadó rendszerint a nyomozó hatóság szervezetében működik: részt vehet már az adatszerzésben is; ujjnyomok, tárgyi bizonyítási eszközök felkutatása, rögzítése, fényképek, helyszíni rajzok készítése stb. tartozik a feladatkörébe. A szaktanácsadó közreműködése úgyszólván elengedhetetlen a szemle, a helyszíni szemle, a helyszíni kihallgatás, a bizonyítási kísérlet végzése során. A 182. § (3) bekezdése szerint szaktanácsadó a gyanúsítottól, sértettől vért vehet, vagy más hasonló cselekményt („a személy testének sérthetetlenségét érintő” beavatkozást) végezhet a nyomozó hatóság, az ügyész külön rendelkezése alapján. Kötelező a szaktanácsadó igénybevétele a poligráfos kihallgatás során [182. § (2) bek.]. >A szaktanácsadó közreműködéséről jegyzőkönyvet kell készíteni, és azt anyomozás irataihoz kell csatolni.< [182. § (5) bek.] [512] 2. A szaktanácsadó és a szakértő Szaktanácsadóként igénybe vehető a nyomozó hatóság szervezetén kívül álló személy is, ha a szükséges szakértelemmel rendelkezik, és eljárási okból indokolt külső szakember segítségéhez folyamodni. A szaktanácsadóból azonban nem válhat szakértő, amint ez a 103. § (1) bekezdéséből kitűnik: nem járhat el szakértőként, akit az ügyben szaktanácsadóként vettek igénybe. De fordítva is igaz: szakértőből sem válhat szaktanácsadó, mert ahogyan szakértővé nem lehet, aki a nyomozó hatóság tagjaként vagy ügyészként járt el, úgy nem válhat szaktanácsadóvá sem, minthogy a reájuk (a nyomozó hatóságra, ügyészre) vonatkozó kizáró okok vonatkoznak a szaktanácsadóra is [182. §(4) bek.]. E szabályok alkalmazása a gyakorlat számára azzal a következménnyel jár, hogy inkább szakértőként veszik igénybe a szükséges szakértelemmel rendelkező személyt, mert a véleménye a továbbiak során a bírósági eljárásban is bizonyító eszközként szerepelhet. A szaktanácsadó azonban nem szakvéleményt ad, hanem a bizonyítási eszközhöz vezető adatokat szolgáltat. Ezért is, ha a szakemberek állománya szűk, például a 234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


lőfegyver-azonosításnál, bizonyítási kísérletnél, az alkalmazandó szakembert szakértőként célszerű igénybe venni. A szaktanácsadó – a jegyzőkönyv mellett – szóban vagy más módon (írásban, rajzzal, fényképpel stb.) tájékoztatja a nyomozó hatóságot vagy az ügyészt. Szükség esetén tanúként kihallgatható arról, mit talált, észlelt eljárása közben a bűncselekmény helyszínén vagy másutt. [513] 3.

A hatósági tanú >183. § (1) Az ügyész és a nyomozó hatóság

• a szemle, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás, a lefoglalás, a végrehajtásánál,

házkutatás és a motozás

• az írni, olvasni nem tudó személy kihallgatásánál felvett jegyzőkönyv ismertetésénél az érdekelt (a gyanúsított és a védője, valamint a cselekményekkel érintett személy) indítványára, elháríthatatlan akadály kivételével, hatósági tanút alkalmaz. Erre az érdekeltet figyelmeztetni kell. Az ügyész és a nyomozó hatóság a felsorolt eljárási cselekményeknél hatósági tanút hivatalból is alkalmazhat. A hatósági tanú igazolja annak a nyomozási cselekménynek a lefolyását és eredményét, amelynél jelen volt.< [138. § (1) bek.] A hatósági tanú elsősorban a hatóság segítője. Az a feladata, hogy tanúsítsa, miként folyt le a nyomozási cselekmény, amelynél asszisztált. A tevékenysége abból áll, hogy jelen van, és szemléli a hatóságok és az eljárásban részt vevő, illetőleg érintett személyek cselekményeit. Jogában áll észrevételt tenni [183. § (2) bek.] eljárás közben és utólag is. A nyomozási cselekményről, amelynél jelen van, jegyzőkönyv készül, ha a tanú az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság alkalmazottja a lakcíme helyett a munkakörét, illetve beosztását kell feltüntetni. Ha a nyomozási cselekmény során a hatósági tanú észrevételt tett, a jegyzőkönyvben ezt is fel kell tüntetni [183. § (5) bek.]. A hatósági tanú lehetőleg érdektelen, elfogulatlan személy. Ha a hatóság tagja szerepelne hatósági tanúként, vele szemben könnyen támasztható volna elfogultsági vagy összeférhetetlenségi kifogás, ezért alkalmazásuk mellett alig hozhatók fel érvek, kivéve ha más a szerepre nem vállalkozik, és a nyomozó hatóságnak nyomatékos érdeke fűződik a hatósági tanú jelenlétéhez (például mert az eljárás érintettje fokozottan bizalmatlan az eljáró hatóság iránt, vagy az ügynek kiemelkedő jelentősége van).

9. IX. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS RÉSZTVEVŐINEK JELENLÉTE A NYOMOZÁSI-BIZONYÍTÁSI CSELEKMÉNYEKNÉL ÉS MÁS JOGOSULTSÁGAIK [514] 1. A védő jelenléte a nyomozásnál >184. § (1) A nyomozási cselekményen az ügyészen, a nyomozó hatóság tagján és a jegyzőkönyvvezetőn kívül csak az lehet jelen, akinek a jelenlétét e törvény megengedi. 1. Ha a gyanúsítottat az ügyész vagy a nyomozó hatóság kihallgatja, a védője a kihallgatáson jelen lehet. A védő jelen lehet az általa, illetve az általa védett gyanúsított által indítványozott tanúkihallgatáson, valamint az ilyen tanú részvételével megtartott szembesítésen is. A kihallgatáson jelen lévő védő a gyanúsítotthoz és a tanúhoz kérdéseket intézhet. 2. A fogva lévő gyanúsított a kihallgatása előtt a védővel értekezhet.[ ... ] 1. Azoknál a nyomozási cselekményeknél, amelyeknél a védő jelen lehet, a védő ügyvédjelölt is jelen lehet.

mellett vagy helyetteseként

2. Külföldi állam nyomozó hatóságának tagja – külön törvény vagy nemzetközi szerződés alapján – nyomozási cselekményeken jelen lehet. < [515]



2. A gyanúsított, a védő és a sértett jelenléte a nyomozásnál > 185. § (1)A gyanúsított, a védő és a sértett jelen lehet a szakértő meghallgatásánál, a szemlénél, a bizonyítási kísérletnél és a felismerésre bemutatásnál, indítványt terjeszthet elő és észrevételt tehet, a szakértőhöz kérdéseket intézhet. A felsoroltaknak a nyomozási cselekményről való értesítése kivételesen mellőzhető, ha ezt a nyomozási cselekmény sürgőssége indokolja. Az értesítést mellőzni kell, ha ennek következtében a tanú zártan kezelt adatai a gyanúsított, a védő és a sértett előtt ismertté válnának. 1. A gyanúsított a szemlére és a bizonyítási kísérletre idézhető, ebben az gyanúsított távollétében nem tartható meg.<

esetben a nyomozási cselekmény a

A nyomozás nem nyilvános, és főszabály szerint a nyomozásban az ügyfélnyilvánosság sem érvényesül. A nyomozásban az a fő szabály, hogy a nyomozási cselekményeknél az van jelen, aki azt végzi: a nyomozó hatóság tagja vagy az ügyész. Az ügyész, aki a nyomozást irányítja akkor is jelen lehet a nyomozási cselekménynél, ha azt egyébként nem ő végzi. Jelen vannak ezeken fölül a törvényben meghatározott esetekben a nyomozó hatóság segítői: szaktanácsadók, a hatósági tanú és azok, akiket a 185. § (3) bekezdése szerint a nyomozó hatóság a helyszínen való jelenlétre kötelez, például a feltételezett szemtanúk, tűzoltók vagy mások. Négy nyomozási-bizonyítási cselekmény: • a szakértő meghallgatása, • a szemle, • a bizonyítási kísérlet, • a felismerésre bemutatás az, amelynél ügyfélnyilvánosság érvényesülhet, minthogy azoknál jelen lehet • a gyanúsított, • a védő, • a sértett. A sértett ezt a jogát képviselő útján is gyakorolhatja [56. § (1) bek.]. Nem kizárt azonban, hogy a sértett személyes jelenlétére, különösen a cselekmény helyszínén, szükség van, akkor pedig a sértett tanúként idézhető a nyomozási cselekmény helyére. A védő jelen lehet a gyanúsított és az általa vagy a gyanúsított által indítványozott tanú kihallgatásán, és kérdések feltevését indítványozhatja, a fogva levő gyanúsítottal a kihallgatása előtt értekezhet. A védőn kívül a tanúkihallgatáson a tanúsegítő is jelen lehet. [516] 3. Az iratok megtekintése >186. § (1) Aki a nyomozási cselekményen jelen lehet, az arról készült jegyzőkönyvet nyomban megtekintheti. 1. A gyanúsított, a védő és a sértett a nyomozás során is megtekintheti a pedig akkor, ha a nyomozás érdekeit nem sérti.

szakvéleményt, az egyéb iratokat

2. A gyanúsított és a védő jogosult arra, hogy azokról az iratokról, amelyeket megtekinthet, másolatot kapjon. 3. A sértett, illetőleg a tanú vallomását vagy egyébként személyi adatait tartalmazó, a nyomozás során keletkezett, illetőleg annak során beszerzett, benyújtott vagy csatolt iratról készült másolaton nem tüntethetők fel a sértett, illetőleg a tanú személyi adatai. Nem adható másolat az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság határozatának tervezetéről, az ügyész és a nyomozó hatóság között a 165. § (1)-(3) bekezdése alapján keletkezett iratokról.< A jelenlét jogán felül az előbb nevezettek (a gyanúsított, a védő, a sértett) indítványt terjeszthetnek elő és észrevételeket tehetnek, a jegyzőkönyvet megtekinthetik. Az írásbeli szakvéleményt akkor is megtekinthetik, ha



szakértő-meghallgatás nem volt, vagy ha volt, de azon nem vettek részt; más iratok pedig a nyomozó hatóság belátásától függően tekinthetők meg, ha az a nyomozás érdekeit nem sértené. [517] 4. A rendfenntartás A nyomozási cselekmény helyszínén az ügyész és a nyomozó hatóság tartja fenn a rendet. A rendfenntartás keretében eltávolíthatja a helyszínről azt, akinek a jelenléte az eljárást akadályozza, a nyomozás elősegítése érdekében bárkit a nyomozási cselekmény helyszínén való tartózkodásra kötelezhet. Bírságot szabhat ki arra, aki az eljárás rendjét zavarja vagy a helyszínen tartózkodás kötelezettségének nem tesz eleget. A rendbírságot azonban a 161. § (3) bekezdése szerint a nyomozó hatóság nem, csak az ügyész róhatja ki, ami a nyomozó hatóság számára, ha az ügyész nincs jelen a helyszínen, ezt az eszközt majdnemhogy hozzáférhetetlenné teszi. [518] 5. Az értesítés, idézés, a távolmaradás következménye Az eljárás résztvevőinek a jelenléte a nyomozási cselekményeknél távolról sem olyan szigorú szabályokhoz kötött, mint a jelenlét a tárgyaláson. Ha a jelenlétüket a törvény megengedi, de nem teszi kötelezővé, ez azt is jelenti, hogy nem idézni kell őket, hanem értesíteni; a nyomozási-bizonyítási cselekmény távollétükben is elvégezhető és ez a körülmény nem teszi a cselekményt sem megtámadhatóvá, sem hatálytalanná. Akit azonban a nyomozó hatóság vagy az ügyész idéz (a gyanúsítottat, a tanút, a szakértőt), az köteles megjelenni a megjelölt helyen és időben. A nyomozó hatóság, az ügyész rendszerint nem teheti meg, hogy a nyomozási cselekményről ne értesítse azt, akinek a törvény szerint azon jogában áll jelen lenni, de az sem várható el, hogy a nyomozó hatóság veszélyeztesse a nyomozási cselekmény elvégezhetőségét vagy a remélt eredményt az értesítendőkre várakozva. Ezt az érdekkonfliktust a törvény az érdekeltek rovására, a nyomozás haladéktalan folytatásának javára oldja meg: az >értesítés kivételesen mellőzhető, ha ezt a nyomozási cselekmény sürgőssége indokolja< [185. § (1) bek.]. Az érdekeltek utólag a jegyzőkönyvből megtudhatják, mi történt. [519] 6. Jogászhallgatók jelenléte a nyomozási cselekményeken A 184. § (4) megengedi a következőket: >A nyomozási cselekményen jelen lehet az állam- és jogtudományi kar nappali tagozatán jogász szakon hallgatói jogviszony keretében szervezett szakmai gyakorlatát töltő személy, ha ezt az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság engedélyezi, és a jelen lévő gyanúsított, tanú vagy sértett ehhez írásban hozzájárul.< A hallgató jelenléte a nyomozási cselekménynél eszerint három feltételtől függ: • a hallgató szakmai gyakorlatát tölti; • az ügyésztől, illetve a nyomozó hatóságtól engedélyt kapott; • az eljárás érintett résztvevője hozzájárult. A törvény e rendelkezése nyilvánvalóan a gyakorlati ismeretek megszerzését kívánja támogatni, ami – bármennyire is helyes, de – a büntetőeljárás feladatán kívül eső célkitűzés. Az engedély megadásánál tekintetbe kell venni a törvény más rendelkezéseit is, vagyis hogy a hallgató jelenlétének a lehetősége ne haladja meg például a sértett ilyen jogát. Legkevésbé lehet aggályos a jelenlétük azoknál a cselekményeknél, amelyeknél a gyanúsított, a védő, a sértett egyaránt jelen lehet. A hallgatók jelenléte nem teszi a nyomozást nyilvánossá, és az ott szerzett ismereteket nem hozhatják nyilvánosságra. [520] 7. Jelenlét a külföldi állampolgár kihallgatásánál >184. § (5) A külföldi állampolgár gyanúsítottkénti vagy tanúkénti kihallgatásán jelen lehet államának konzuli tisztviselője. 1. Törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés rendelkezése alapján a. a külföldi állampolgár gyanúsított ellen, illetőleg b. a külföldi állampolgár sértett sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt



indult eljárás során lehetővé kell tenni, hogy a nyomozási cselekményen a külföldi állam hatóságának tagja jelen lehessen. Az értesítés mellőzhető, ha a késedelem veszéllyel jár. Ebben az esetben a külföldi állam hatóságát az elvégzett nyomozási cselekményről utólag haladéktalanul értesíteni kell. <

10. X. CÍM A NYOMOZÓ HATÓSÁG ÉS AZ ÜGYÉSZ HATÁROZATAI [521] 1. A határozat írásba foglalásának jelentősége A nyomozás feladatából következik, hogy a merev formai kötöttségek a nyomozás sikerének a rovására mehetnek, és az írásbeliség követelményének az elburjánzása az eljáró szervektől esetleg haszontalanul von el időt. Másfelől azokban a nyomozás során másoknak a jogait, jogi helyzetét mélyen érintő intézkedések és elhatározások születnek, és ezért ezeknek a meghozása, rögzítése és közlése csak törvényes feltételek és formák között történhet. Ezek adják az érintettek számára annak a garanciáját, hogy az intézkedés, az eljárás törvényes. A Be. több rendelkezésében adja annak a tanújelét, hogy előbbre helyezi a gyors intézkedést az előzetes írásba foglalásnál. Ilyen például a nyomozás megindítása reálaktussal, illetve a nyomozási cselekmény elvégzése határozat nélkül halasztást, illetve késedelmet nem tűrő esetben (177. §). Ha azonban nincs halasztást vagy késedelmet nem tűrő helyzet, akkor meg kell tartani az eljárás formai követelményeit: el kell végezni az írásba foglalást. A nyomozó hatóság és az ügyész, amikor határozatot kell hoznia, azt írásba foglalja. A határozat az ő akaratkijelentése, a címzettje pedig az eljárás megnevezett résztvevője (a gyanúsított, a sértett) vagy más (a szakértő, a házkutatást elszenvedő és mások). [522] 2. A határozat nemei, szerkezete A Be. 169. § (1) kimerítően sorolja fel azokat az intézkedéseket, amelyeket írásbeli határozat formájában kell megtenni, ezek: • a kényszerintézkedések, kivéve az elővezetést és a testi kényszer alkalmazását (163. §); • az eljárást lezáró, illetve érdemi természetű határozatok: a feljelentés elutasítása, az eljárás felfüggesztése, a nyomozás megszüntetése, a nyomozás részbeni mellőzése, a panasz elbírálása; • némely közbenső intézkedések, amelyek a bizonyításra vonatkoznak (például a szakértő kirendelése, a tanú vagy a szakértő mentességének el nem ismerése), vagy a résztvevők más jogait érintik (például az igazolása kérelem elbírálása). >169. § (2) A határozatban megkell nevezni azt, akire a rendelkezés vonatkozik, azonosításhoz szükséges személyi adatokat. A határozatban fel kell tüntetni:

és fel kell tüntetni az

a. az ügyész vagy a nyomozó hatóság megnevezését, b. a bűncselekményt, amely miatt az eljárás folyik, c. a határozatban megállapított rendelkezést és a jogszabályt, amelyen az alapul, d. hogy ellene van-e helye jogorvoslatnak, és azt milyen határidőn belül, melyik ügyészséghez, illetőleg bírósághoz kell benyújtani.

nyomozó hatósághoz,

1. A határozatot röviden azoknak a tényeknek a feltüntetésével kell indokolni, rendelkezéseire okot adtak.

amelyek a határozat

2. A határozatot jegyzőkönyvbe, vagy más módon írásba kell foglalni, és azzal kell közölni, akire a rendelkezése vonatkozik, továbbá azzal is, akinek az eljárási jogait érinti. A gyanúsítottal közölt határozatot 238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


a védővel is közölni kell. A határozatot a jelenlevőknek át kell adni, és szóban is közölni kell, egyébként pedig kézbesítés útján kell közölni. < A törvény lehetőséget ad a név, szám elírásának, a számítási hiba vagy más hasonló elírásnak a kijavítására – indítványra vagy hivatalból.

11. XI. CÍM A NYOMOZÁS RÉSZBENI MELLŐZÉSE [523] >A gyanúsított kihallgatása után az ügyész a további nyomozást határozattalmellőzheti az olyan bűncselekmény miatt, amelynek az elkövetett jelentősebb súlyúbűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége.< [187. § (1) bek.] A törvénynek ez a rendelkezése célszerűségi szabály, az opportunitás érvényesítésének egyik esete, kivétel a legalitás követelménye alól. A nyomozó, az ügyész, a nyomozó hatóság ezzel törvényi felhatalmazást nyert arra, hogy az egyébként büntetendő, de viszonylag kisebb jelentőségű cselekmény miatt ne folytassa az eljárást: arra vonatkozó bizonyító eszközöket ne derítsen fel, ne gyűjtsön, arról tanúkat ne hallgasson ki, okiratokat ne vizsgáljon, feltéve hogy a cselekmény halmazatban áll jelentősebb súlyú bűncselekménnyel vagy bűncselekményekkel. Ez a szabály alkalmazható attól függetlenül, hogy egy bűncselekmény vagy halmazatban lévő bűncselekmények mellett áll-e a relatíve kisebb jelentőségű bűncselekmény. Például az egy- vagy többrendbeli gyilkosság ügyében folytatott nyomozást nem terjesztik ki a közben elkövetett közlekedési veszélyeztetés vétségére, a dolog rongálására stb. Más a helyzet a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény vagy több sértett rovására elkövetett sorozatbűncselekmények (például csalássorozat) esetében. A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egy bűncselekmény, erre tehát a nyomozás részbeni mellőzésének szabálya nem alkalmazható, de erre is áll az a másik szabály, amely szerint a tényállást csak addig a mértékig kell felderíteni, hogy az ügyész dönthessen arról, vádat emel-e vagy sem (164. §). Elég lehet tehát például a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény részcselekményeinek csak egy részét felderíteni, ha a felelősségre vonás szempontjából a többinek a felderítése már közömbös volna. A több sértett rovására elkövetett sorozat-bűncselekmények, különösen a tömegesen elkövetett bűncselekmények miatt folytatott eljárásban a 187. § alkalmazásával korlátozható a nyomozás a jelentősebb súlyú, illetőleg kárt okozó bűncselekményekre, és mellőzhető az olyan bűncselekmények miatt folytatandó eljárás, amelyeknek a felelősségre vonás szempontjából már nincs jelentőségük (mert például a büntetés mértékére már nem lehet befolyásuk). Itt érdemes felfigyelni arra, hogy a törvény a 187. §-ban nem nevezi a mellőzött bűncselekményt kis jelentőségűnek, hanem csak viszonyt jelez: „jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége”. A határozatot a feljelentővel, a sértettel közölni kell.

12. XII. CÍM A NYOMOZÁS FELFÜGGESZTÉSE [524] 1. A nyomozás felfüggesztésének okai és joghatása nyomozást, ha

>188. § (1) Az ügyészhatározattal felfüggeszti a

a. a gyanúsított ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik, és az eljárás a távollétében nem folytatható, b. a gyanúsított tartós, súlyos betegsége vagy a bűncselekmény elkövetése után miatt az eljárásban nem vehet részt, c. az elkövető kiléte a nyomozásban nem volt megállapítható, d. az eljárás lefolytatásához előzetes kérdésben hozott döntést kell beszerezni,


bekövetkezett elmebetegsége


e. jogsegély iránti megkeresés külföldi hatóság általi teljesítése szükséges és elvégzendő nyomozási cselekmény már nincs, f. nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett bűncselekmény miatt a szükséges döntést kell beszerezni,

további, Magyarországon

büntetőeljárás megindításához

g. nemzetközi büntetőbíróság a joghatóságába tartozó ügyben a magyar hatóságot a büntetőeljárás átadása végett megkeresi. 1. A felfüggesztés tartama a nyomozás határidejébe nem számít be. (2) Az eljárást folytatni kell, ha a felfüggesztés oka megszűnt. < A nyomozás felfüggesztése a nyomozás időleges szüneteltetése, amely után a nyomozás, ha a felfüggesztés oka megszűnt, folytatható. Ha azonban közben beállt az elévülés, a nyomozást meg kell szüntetni, vagyis a szüneteltetése véglegessé válik. A felfüggesztés oka az eljárás folytatásának időleges vagy időlegesnek látszó akadálya, avagy valamely speciális feltétel vagy előzetes (prejudiciális) kérdés tisztázására szükséges időnek a bevárása. [525] 2. A nyomozásfelfüggesztés okainak magyarázata Időleges vagy annak tartott akadály az, hogy az ismert gyanúsított ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik. Ha a terhelt a nyomozás során ismeretlen helyen tartózkodik, az ügyész vagy a nyomozó hatóság a 73. § alapján és szerint intézkedik tartózkodási helyének felderítése iránt, a rendőrségi törvény szerint körözését rendelheti el, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények miatt az ügyész elfogatóparancsot bocsát ki. Ezek az intézkedések az elévülést félbeszakítják, és az elévülés határideje azoktól kezdve újraindul (Btk. 35. §). A nyomozás felfüggesztése a gyanúsított megtalálásáig az eljárás újraindulásáig vagy az elévülésig tart. A vádemeléstől kezdődően a büntetőeljárás főszabály szerint olyan terhelt ellen folyik, aki ismert helyen van, és a bíróság előtt képes megjelenni. Kivételnek kell tartani a bírósági eljárást a terhelt távollétében, amiről a XXVI. fejezet rendelkezései szólnak. Ha a nyomozás során nem sikerül megállapítani a gyanúsított tartózkodási helyét, akkor az eljárásban kétfelé nyílik út: az egyik, hogy az ügyész a távollevő ellen vádat emel, „ha a nyomozás adatai alapján a vádemelésnek nincs akadálya” [527. § (2) bek.]; a másik az, hogy marad a felfüggesztés. A vádemelésnek akadálya lehet, ha olyan bizonyításra van szükség, amely a gyanúsított nélkül nem végezhető el (például szükséges a testének a vizsgálata személyazonosság megállapítása végett). Csak olyan bűncselekmény miatt tárgyalható az ügy a terhelt távollétében, amely miatt elfogatóparancs bocsátható ki – és ilyen a 73. § szerint a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény. Az e körön kívül eső bűncselekmények miatt tehát a gyanúsított távollétében az eljárás nem folytatható. A nyomozás felfüggesztése után a gyanúsított személyét közvetlenül érintő nyomozási cselekmény általában nem végezhető, kivéve ha a gyanúsított ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik [188. § (6) bek.] [526] Ha a gyanúsított külföldön tartózkodik, az ügyész legfeljebb egyéves határidőt állapít meg a visszatérésre. Ha a gyanúsított ennek nem tesz eleget, a jogsegélyt veszik igénybe, vagy az eljárást távollétében folytatják. Erről részletesen különösen az 532. § rendelkezései szólnak. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről pedig az 1996. évi XXXVIII. törvény tartalmaz rendelkezéseket, amelynek 5. §-a szerint a jogsegély iránti megkeresés akkor teljesíthető vagy terjeszthető elő, ha a cselekmény mind a magyar jog, mind a külföldi állam joga szerint büntethető, és a jogsegély nem politikai bűncselekményre vagy azzal szorosan összefüggő egyéb bűncselekményre, és nem katonai bűncselekményre vonatkozik. A törvény 22-32. §-a szerint, ha külföldön tartózkodó olyan terhelt ellen kell büntetőeljárást lefolytatni, akivel szemben kiadatásnak van helye, a bíróság elfogató parancsot bocsát ki, és az iratokat megküldi az igazságügy-miniszternek. A kiadatási kérelem előterjesztéséről az igazságügy-miniszter dönt, döntéséről az elfogatóparancsot kibocsátó bíróságot értesíti. A betegség és a bűncselekmény elkövetése után bekövetkező elmebetegség a nyomozás felfüggesztésére vezet, ha az hitelt érdemlően megállapítható, különben csak ürügyül szolgálhatna a felelősség alóli kibúvásra. Az ügyészség, valamint a nyomozó hatóság jogosult az említett okokról akár szakértői vizsgálat útján is meggyőződni, és a 106. § szerint a terhelt köteles magát a vizsgálatnak alávetni. 240 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


[527] Az 1973. évi Be. szerint a nyomozás megszüntetésére vezet, ha az elkövető ismeretlen maradt. Az 1998. évi Be. azonban ezt felfüggesztő oknak tartja; emögött az a felfogás áll, hogy a nyomozás alapfeladata – a terhelt kilétének a felderítése – sérülne, ha megszüntetéssel az ügyész, a nyomozó hatóság lemondana a további kutatásról, az ügyet a maga részéről látszólag vagy ténylegesen végleg lezárva ad acta tenné. Ezért indokolt a megszüntetés elhagyása, és ezzel szemben az ügy ébren tartása oly módon, hogy a nyomozást felfüggesztik, de egyúttal >a nyomozó hatóság az ügyet nyilvántartásba veszi, és ha az elkövetőszemélyére utaló újabb adat birtokába jut, a nyomozást folytatja< [189. § (2) bek.]. [528] Az előzetes (prejudiciális) kérdés eldöntése érdekében a nyomozást ugyancsak fel kell függeszteni. Az előzetes kérdés olyan büntetőjogi – a törvényi tényállás ismérvére vonatkozó – kérdés, amely egyben más jogág területére is esik. Az előzetes kérdést rendszerint a büntetőbíróságnak kell eldöntenie, de a személyi állapotról való döntés vitás esetben a polgári bíróságra tartozik, és annak jogerős befejezéséig a nyomozást fel kell függeszteni. (Lásd erről 593. pontot is.) Más természetű az oly tényre vonatkozó előzetes kérdés, amely az eldöntéséig az eljárás megindításának vagy folytatásának akadályaként jelenik meg. Ilyen kérdés például az, hogy a diplomáciai vagy más mentesség, a mentelmi jog megilleti-e a gyanúsítottat. Az ezzel kapcsolatos eljárásról a XXVII. fejezet 551-553. §-a szól. [529] 3. Az ügyész és a nyomozó hatóság joga a nyomozás felfüggesztésére. Az ügyész egyéb jogosítványai A nyomozás felfüggesztése általában az ügyész hatáskörébe tartozik, a törvény azonban a nyomozó hatóságot is felruházza e joggal két eset kivételével: ha a gyanúsított beteg, illetőleg elmebeteggé vált, valamint ha előzetes kérdésről kell döntést várni, a felfüggesztés kizárólag az ügyész jogkörébe tartozik. A nyomozás felfüggesztéséről az ügyész, valamint a nyomozó hatóság is határozatban dönt. >188. § (3) Az ügyész legfeljebb egyéves határidőt állapíthat meg a. a külföldön tartózkodónak a visszatérésre, b. az érdekeltnek kereset benyújtására, a személyi állapot kérdésének eldöntése érdekében, c. ha a nyomozást a jogsegély teljesítése végett függeszti fel. 1. Ha az ügyész által megállapított határidőeredménytelenül telt el, az eljárást folytatni kell. < A felfüggesztő határozatot a gyanúsítottal, a védővel, sértettel, feljelentővel közölni kell.

13. XIII. CÍM A NYOMOZÁS MEGSZÜNTETÉSE [530] 1. A nyomozás megszüntetésének okai > Az ügyész a nyomozást határozattal megszünteti, a. ha a cselekmény nem bűncselekmény, b. ha a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény, c. ha nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt, illetve ha a nyomozás meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el,

adatai alapján nem állapítható

d. ha büntethetőséget kizáró ok állapítható meg, kivéve, ha kényszergyógykezelés elrendelése látszik szükségesnek, e. a gyanúsított halála, elévülés, kegyelem miatt, f. a törvényben meghatározott egyéb büntethetőséget megszüntető ok miatt, 241 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


g. ha a magánindítvány, kívánat vagy feljelentés hiányzik, és az már nem pótolható, h. ha a cselekményt már jogerősen elbírálták (akár külföldi bíróságon is – lásd aBtk. 6. §-át), i. ha a meghatározott személy ellen folyó nyomozás megindításától számított két év eltelt [176. § (2) bek.].< [190. § (1) bek.] [531] 2. A nyomozásmegszüntetés okainak magyarázata A nyomozás megszüntetésének okai: eljárási akadályok, amelyek miatt az eljárás nem folytatható. Ám az okok többsége már a feljelentés elutasításának is okaként szerepelt, nevezetesen: ha a cselekmény nem bűncselekmény, hiányzik a bűncselekmény gyanúja, büntethetőséget kizáró ok állapítható meg, a halál elévülés, kegyelem miatt nem indítható eljárás, hiányzik a magánindítvány, kívánat, feljelentés vagy a cselekményt már jogerősen elbírálták (174. §). Előfordulhat azonban, hogy a feljelentésből még nem tűnt ki nyilvánvalóan az egyébként elutasításra okot adó eljárási akadály, ám a nyomozás során feltárt adatok az akadályokat nyilvánvalóvá teszik, és akkor a megindult nyomozást meg kell állítani, vagyis meg kell szüntetni. (Lásd még a 489-491. pontot.) A nyomozás menetében előállhatnak az eljárás folytatásának olyan akadályai is, amelyek a feljelentés alapján még nem voltak felfedezhetők, nem szolgálhattak tehát alapul a feljelentés elutasításához. Idetartozik a 190. § (1) bekezdésének b), c) pontjában meghatározott ok. Ezeken fölül a 190. § (1) bekezdés i) pontja eljárási akadállyá nyilvánítja az időmúlást, nevezetesen ha a meghatározott személy ellen folyó nyomozás megindításától számított két év sikertelenül eltelt. A törvény e szabálya a nyomozó hatóság elé jogvesztő határidőt állít. Ennek jogpolitikai célja egyfelől az, hogy a nyomozó hatóságot az eljárás hatékony és lehetőleg gyors lefolytatására serkentse, másfelől, hogy a gyanúsított bizonytalan, függő helyzetének véget vessen. A 190. § (1) a), b) és c) pontban meghatározott okok és egymáshoz való viszonyuk valamelyest magyarázatra szorul. Az a) pont (a cselekmény nem bűncselekmény) rendelkezése arról az esetről szól, amikor a nyomozás során állapítják meg, hogy a feltárt cselekményre semmilyen bűncselekmény törvényi tényállása nem illik rá, tehát nem minősíthető bűncselekménynek. Lehet a cselekmény szabálysértés, polgári jogi deliktum, fegyelmi vétség vagy akár olyasmi, ami erkölcstelen is, de a büntetőjog szempontjából közömbös, irreleváns, és a büntetőjog szféráján kívül esik. Az idézett ok alapján attól függetlenül szüntetik meg a nyomozást, hogy ismert-e az elkövetéssel gyanúsított személy, vagy sem. A b) pont szerint megszüntetésre (ha a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény) akkor kerül sor, ha a bizonyítási eszközökből merített adatok nem elegendőek annak megállapításához, hogy bűncselekmény történt, vagyis az adatok a megalapozott gyanút nem erősítik meg. Ebben az esetben a cselekmény, amely miatt a nyomozás folyik, bűncselekménynek minősülne, de nem nagy a valószínűsége annak, hogy bűncselekmény történt. Ha például a kérdés: öngyilkosság, gyilkosság avagy vétlen baleset, gyújtogatás vagy öngyulladás történt-e, s a nyomozás adatai alapján egyértelműen nem dönthető el, akkor a nyomozást megszüntetik, feltéve hogy az eljárás folytatásában sem lesznek már bizonyítási eszközök igénybe vehetők, illetőleg új adatok feltárhatók. A b) pont alapján történő megszüntetésben nem az elkövetőről, gyanúsítottról van szó, hanem a cselekményről. Itt maga a cselekmény mibenléte, amely miatt a nyomozás megindult, a kétséges, a tisztázatlan. A c) pont szerinti megszüntetési ok két esetet foglal magában. Az első: „nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt”, a bizonyosság erejével tett kijelentés. Biztos, hogy bűncselekmény történt, de biztos, hogy azt nem a gyanúsított követte el, hanem másvalaki, aki vagy ismert, vagy ismeretlen. A másik eset valószínűségi kijelentést takar: „a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el". Biztos, hogy bűncselekmény történt, de a nyomozás adatai nem elegendőek annak a megállapításához, hogy a gyanúsított volt az elkövető. A nyomozás végére az ügyésznek nem kell ugyan a bizonyosságig eljutnia, de szükséges, hogy vádemelésre csak akkor kerüljön sor, ha igen csekély a valószínűsége a vádemelés eredménytelenségének. A vádemeléssel ugyanis nem az ügyész kockáztat, hanem a vádlott rovására cselekszik, ha a vád nem kellően megalapozott.



A nyomozás megszüntetése a c) pont alapján tehát végül is arra hatalmazza fel az ügyészt, hogy a gyanúsított javára döntsön, ha erős kételyek szólnak az ellen, hogy bűncselekményt követtek el. Ezt a felhatalmazást azonban mégsem tarthatjuk az in dubio pro reo szabály nyomozásbeli tükörképének. Ez a szabály ugyanis kategorikus természetű, ami nem engedi meg a vádlott elítélését, ha a bűnössége nem bizonyos. A vádemeléshez ezzel szemben annyi kell, hogy a vád bizonyítékokkal megalapozott legyen, a bizonyítékok végső értékelése pedig a bíróság dolga. [532] Leegyszerűsített összefoglalás az a), b), c) pontban mondottakról: a. pont: biztos a cselekmény, és biztos, hogy az nem bűncselekmény, b. pont: nem biztos, mi a cselekmény, és az sem, bűncselekmény-e, c. pont: biztos, hogy a cselekmény bűncselekmény, de • biztos, hogy nem a gyanúsított követte el, vagy • nem biztos, hogy ő követte el. [533] 3. Az ügyész és a nyomozó hatóság joga a nyomozás megszüntetésére A nyomozás megszüntetése az ügyész jogkörébe tartozik, a törvény azonban e jogot megadja a nyomozó hatóságnak is olyan esetben, amikor a jogi megítélés viszonylag egyértelmű (halál, elévülés, kegyelem, gyermekkor, magánindítvány, kívánat, feljelentés hiánya), valamint akkor is, ha a cselekmény nem bűncselekmény [190. § (2) bek.]. Ez utóbbinak a megítélése azonban nem mindig egyszerű, és ezért a nem evidens esetekben helyesebb, ha a döntést az ügyész magának tartja fent. A nyomozás megszüntetéséről az ügyész és a nyomozó hatóság is határozatban dönt. A határozat vonatkozhat csak az ügyre, a cselekményre, ha az ügyben nincs gyanúsított [például a 190. § (1) b) vagy g) alkalmazásában], vagy vonatkozhat mind az ügyre, cselekményre, mind a gyanúsítottra. Az is lehetséges, hogy a gyanúsítottal szemben folytatott nyomozást szüntetik meg (mert ő nem követte el a bűncselekményt), de az ügyben a nyomozást folytatják mással szemben. [534] 4. A nyomozás folytatása A nyomozást megszüntető határozathoz nem fűződik jogerő. A nyomozás a megszüntetése után újra folytatható, ha újabb bizonyítási eszközök, újabb adatok bukkannak fel (például más ügyben vagy más gyanúsított ellen folytatott eljárásban). A nyomozás folytatását azonban nem az rendeli el, aki a nyomozást megszüntette, hanem az ügyész (ha a nyomozást a nyomozó hatóság szüntette meg) vagy a felettes ügyész (ha a nyomozást ügyész szüntette meg) [191. § (1)-(2) bek.]. Csak a nyomozási bíró rendelheti el a nyomozás újrafolytatását, ha meghatározott személlyel – gyanúsítottal – szemben szüntették meg a nyomozást. E szabály alól kivétel, ha a sértett vagy más jogosult a megszüntetés miatt panasszal élt, és a felettes ügyész elrendelte már a nyomozás folytatását [191. § (3) bek., 207. § (1) bek. c) pont]. A törvény, amint azt látjuk, a meghatározott személlyel szemben újraindítható nyomozás engedélyezését a nyomozási bíróra, tehát az ügyben nem érdekelt személyre bízza. Ennek oka az, hogy a nyomozás lezárásának a nyomozás megszüntetésének a törvény – a jogbiztonságot szolgálva – a jogerőhöz hasonló hatást kíván tulajdonítani. Emiatt a nyomozási bíró az ugyanazon okra alapított ismételt indítványt a nyomozás folytatása iránt el fogja utasítani [191. § (4) bek.]. A nyomozás megszüntetéséről értesíteni kell a gyanúsítottat, a védőt, a sértettet és a feljelentőt [190. § (4) bek.]. [535] 5. A nyomozás megszüntetése az együttműködő gyanúsítottal és a fedett nyomozóval szemben >192. § (1) A bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja esetében az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság az ügyész engedélyével a nyomozást megszüntetheti, ha a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy az ügy, illetőleg más büntetőügy bizonyításához hozzájárulva olyan mértékben



együttműködik, hogy az együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési érdek jelentősebb, mint az, amely az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződik. 1. A bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja esetében az ügyész a nyomozást határozattal megszünteti, ha a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható fedett nyomozó [178. § (4) bek.] a cselekményt szolgálati feladata teljesítése közben bűnüldözési érdekből követte el, és a bűnüldözési érdek jelentősebb, mint az, amely az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződik. < A 192. § (1)-(2) bekezdésében foglalt szabályok az opportunitás érvényesítésének engednek teret oly helyzetekben, amikor a gyanúsított elkövető büntető üldözéséhez és megbüntetéséhez fűződő érdek kisebb, mint a mások által elkövetett bűncselekmények és elkövetőinek a leleplezése, felelősségre vonása. A törvény itt – a büntetőeljárási következményeiket tekintve – hasonló, de egyébként lényegesen eltérő két helyzetről szól. Az elsőben elfogott, leleplezett bűnözőről van szó, akivel a nyomozó hatóság megállapodik arról, hogy segíti más elkövetők leleplezését, róluk információkat szolgáltat, vagy más módon együttműködik a hatósággal. A másik esetben fedett nyomozóról van szó, aki e minőségét leplezve beépül a bűnözők közé, velük együttműködik annak érdekében, hogy a leleplezésükhöz szükséges adatokhoz, bizonyítási eszközökhöz hozzájusson, és ezekről a nyomozó hatóságot tájékoztassa. Közismert, hogy különösen a szervezett bűnbandák ellen hatékonyan fellépni beépült személyek segítsége nélkül úgyszólván lehetetlen. Természetesen a fedett nyomozó más formában is tevékenykedhet a bűncselekmények leleplezése, a bizonyítási eszközök megszerzése érdekében. A törvény nem határozza meg, mi, mennyi az, ami az elkövetőnek, a fedett nyomozónak megengedhető; a törvény prioritást állapít meg: a nemzetbiztonsági érdek, illetőleg a bűnüldözési érdek jelentősebb legyen az együttműködő elkövető, illetőleg a fedett nyomozó megbüntetéséhez fűződő érdeknél. Ennek mérlegelése az ügyész feladata. A szándékos emberölés azonban nem bocsátható meg, illetőleg nem engedhető meg [192. § (3) bek.]. Az együttműködő személy és a fedett nyomozó titokban tartásához jelentékeny érdek fűződik, azért mint tanúk is fokozott vé delemre tarthatnak igényt (95., 98. §). Más rendelkezések is a titoktartást szolgálják: a megszüntető határozat csak rendelkező részből és dátumból áll; az együttműködő személy, illetve a fedett nyomozó helyett az általuk okozott kárt az állam téríti meg [192. § (4) bek., 175. § (3) bek.]. A hatósággal együttműködő személy, illetőleg a fedett nyomozó ellen feljelentés alapján nyomozás sem indítható, ha a nyomozás megszüntetésére okot adó feltételek már a feljelentés idején is megvoltak. A feljelentést a feltételek okából el kell utasítani [175. § (2) bek.].

14. XIV. CÍM A NYOMOZÁS BEFEJEZÉSE ÉS A NYOMOZÁSI IRATOK MEGISMERÉSE [536] >193. § (1) A nyomozás elvégzése után az ügyész vagy – ha az ügyész másképp nem rendelkezik – a nyomozó hatóság a gyanúsítottnak és a védőnek az erre kijelölt helyiségben átadja a nyomozás összefűzött iratait. Lehetővé kell tenni, hogy a gyanúsított és a védő az esetleges vádemelés alapjául szolgáló összes iratot – kivéve a zártan kezelt iratokat – megismerhesse. 1. Az iratok megtekintésének határnapjáról a gyanúsítottat és a védőt értesíteni kell, a fogva levő gyanúsítottat a határnapra – kérésére – elő kell állítani. A gyanúsított és a védő a nyomozás kiegészítését indítványozhatja, egyéb indítványokat és észrevételeket tehet, az iratokról másolatot kérhet. A gyanúsítottat erre a jogára figyelmeztetni kell. 2. A gyanúsított, illetőleg a védő indítványáról az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság határoz. 3. A gyanúsított és a védő az iratok megtekintésének határnapját követően is megismerhesse az (1) bekezdés szerinti iratokat, azokról másolatot kapjon.

jogosult arra, hogy

4. Ha az (1) bekezdés szerinti eljárási cselekményt a nyomozó hatóság végezte, ennek megtörténte után tizenöt napon belül az iratokat megküldi az ügyésznek.



5. Az (1) bekezdés szerinti eljárási cselekmény elvégzését követően a sértettet értesíteni kell arról, hogy a nyomozás iratait megtekintheti, és gyakorolhatja az őt a nyomozás során megillető más jogokat.< A gyanúsítottnak és a védőnek joga van arra, hogy megismerje mindazokat a nyomozási iratokat, amelyekre, illetőleg a bennük foglalt adatokra az ügyész a vádat alapítja. A gyanúsított és a védő ugyan több nyomozási cselekménynél jelen lehetett, de nem mindnél, és többnél esetleg akkor sem volt jelen, amikor erre joga volt, mert nem akart vagy tudott élni a jogával. Az iratok megismerése fontos a védelemnek az időben történő felkészülés okából. Az sem közömbös azonban, hogy a védelem által az iratismeret után tett észrevételek alapot adhatnak a körültekintő vádemeléshez, vagy esetleg a nyomozás megszüntetéséhez. Az iratismeret birtokában tud a védelem arról is dönteni, a tárgyalásról való lemondáshoz folyamodik-e, vagy sem. Az iratok megismerésének különös jelentősége van, ha a tárgyalás a felek által történő kihallgatás rendszere szerint folynék. Akkor ugyanis a védőnek teljes és tökéletes ügyismerettel kell rendelkeznie, ha a kérdéseket célszerűen és nem vaktában teszi fel. Emiatt is indokolt a kérdés, vajon jogában áll-e, és meg kell-e ismernie a védelemnek azokat az iratokat is, amelyekre az ügyész a vádat nem alapozza. Ezekben ugyanis lehetnek a védelem számára értékes adatok. A törvény arról nem tartalmaz tilalmat, és a védelem indítványozhatja a be nem mutatott iratok ismertetését is. Ilyen indítvány elutasítása pedig csak alapos indokok alapján volna lehetséges. A nyomozási iratok némely ügyben sok száz, több ezer oldalt is kitehetnek, kitesznek. Az alapos áttanulmányozásuk a hivatali helyiségben nehézségbe ütközhet, emiatt is teszi lehetővé a törvény másolatok készíttetését, amelyeket a gyanúsított, a védő elvihet magával. Ez utóbbi szabály alól azonban kivétel az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratmásolat (lásd a 70/A. és a 70/B. §-t). A törvény nem zárja ki az iratmegismerés jogából a sértettet; a 51. § (2) a) pontja kimondja, hogy az „eljárás őt érintő irataiba” betekinthet. Az ügyész és a nyomozó hatóság a nyomozás befejezése után azonban nem hivatalból tárja eléje a nyomozási iratokat, hanem a sértett kérelmére, indítványára. Ha azonban a sértett pótmagánvádlóként kíván fellépni, az „ellene elkövetett bűncselekményre vonatkozó iratok” megismerését az ügyész hivatalból lehetővé teszi [229. § (2) bek.].

15. XV. CÍM JOGORVOSLAT A NYOMOZÁS SORÁN [537] 1. A törvény a panaszról >195. § (1) Akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozata rendelkezést tartalmaz, a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet. 1. A panasznak – ha e törvény kivételt nem tesz – nincs halasztó hatálya. Kivételesen indokolt esetben a határozatot hozó, illetőleg a panaszt elbíráló a határozat végrehajtását a panasz elbírálásáig felfüggesztheti. 196. § Az, akit az ügyész vagy a nyomozó hatóság intézkedése vagy intézkedésének elmulasztása érint, ellenvetést tehet. A panaszt ellenvetésként kell elbírálni, ha elkésett, vagy nem a jogosulttól származik. Az ellenvetés alapján a szükséges és indokolt intézkedéseket az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megteszi.< 2. A panasz Elöljáróban tisztázni kell, hogy a nyomozás keretében a törvény kétféle rendes jogorvoslatot ismer: a panaszt és a nyomozási bíró határozata ellen bej elenthető fellebbezést. Panasz a nyomozó hatóság vagy az ügyész határozata ellen terjeszthető elő. A törvény 169. § (1) bekezdése kimerítően (taxatíve) sorolja fel azokat az eseteket, amikor az ügyész, a nyomozó hatóság határozatban dönt (különösen a kényszerintézkedésekről, a feljelentés elutasításáról, a nyomozás felfüggesztéséről, megszüntetéséről), amikor is tehát panasznak lehet helye. A panasznak helyt adhat az, akinek a határozata ellen irányul (ennyiben a panasz nem devolutív hatályú); ha azonban a panasznak nem adott helyt, azt elbírálásra az ügyészhez, illetőleg a felettes ügyészhez felterjeszti (ennyiben devolutív hatású). Panasznak van helye a határozat nélkül tett halaszthatatlan nyomozási cselekmények (177. §) miatt is. [538]



3. A felülbírálati indítvány A panasz egyfokú jogorvoslat, további jogorvoslatra általában nincs lehetőség. A törvényben meghatározott külön esetekben [195. § (6) bek.] azonban a panaszt elutasító határozat felülbírálati indítvánnyal megtámadható. Erről a nyomozási bíró dönt [207. § (2) e) pont]. A felülbírálati indítvány átszármaztatja a döntést a bűnüldöző hatóságoktól a bírósághoz, és ennyiben rendkívüli jogorvoslatnak tekintendő. Felülbírálati indítvány a következő ügyekben terjeszthető el: • házkutatás elrendelése, • motozás elrendelése, • a lefoglalás elrendelésének különböző esetei. A panaszban hivatkozni lehet jogi okokra: a büntetőjogi vagy büntető eljárásjogi szabályok törvénysértő alkalmazása vagy nem alkalmazása miatt, az eljárásban részt vevők jogainak korlátozása stb. miatt; a tényállás felderítése, megállapítása során elkövetett tévedésekre, hiányosságokra. [539] 4. A panaszra jogosultak; az elbírálás Panasz előterjesztésére az jogosult, „akire a határozat rendelkezést tartalmaz”, vagyis az, akinek eljárási jogaira a megtámadott határozat vonatkozik. Lehetnek az eljárás magánszemélyei közül a főszemélyek: a gyanúsított, a védő, a sértett, de lehetnek mások is; az egyéb érdekelt, a szakértő, a tanú, a kényszerintézkedésnek alávetett személy, tehát a határozattal érintett személyek. A panasz elbírálásáról a Be. külön szabályokat nem határoz meg, például nem írja elő a panasztevő meghallgatását, de azt nem is tiltja. Általános szabálynak azt kell tartanunk, hogy a panasz szóban vagy írásban terjeszthető elő, a szóbeli panaszról jegyzőkönyvet kell készíteni, hasonlóan, mint a feljelentésről. A panaszt elbíráló ügyész határozattal dönt, a panasznak egészben vagy részben helyt adva, a határozatot megváltoztatja, hatályon kívül helyezi vagy elutasítja [195. § (4)-(5)]. [540] 5. Az ellenvetés Az ügyész, a nyomozó hatóság más cselekményei miatt, amelyek nem öltöttek határozati formát, ellenvetés jelenthető be. Ezenfölül a panaszt is ellenvetésként kell elbírálni, ha elkésett, vagy nem a jogosulttól származik (196. §). Az ellenvetés nem tekinthető jogorvoslatnak, hanem a tartalmától függően indítványnak, észrevételnek vagy együttesen mindkettőnek. Az ellenvetés annál tehető meg, akinek cselekményét a jogosult kifogásolja, akitől intézkedést kér, de megtehető az ügyésznél is, még ha nem is ő nyomoz, vagy a felettes ügyésznél. Az ügyészt, a nyomozó hatóságot az ellenvetés nem kényszeríti határozathozatalra vagy más cselekvésre, de az ésszerű vagy szükséges cselekvésre és magatartásra indíthatja. A törvény szándéka azzal, hogy a panaszjogot a határozatokra korlátozza, és más esetekben a nem formalizált ellenvetést favorizálja, a nyomozási eljárás egyszerűsítésére irányul. – Az elkésett panasz esetleges figyelembevételét pedig a cél- és ésszerűség diktálja. [541] 6. A nyomozás folytatása kegyelem után a gyanúsított kérelmére >197. § (1) Ha az ügyész a nyomozást a 190. § (1) bekezdésének e) pontja alapján azértszüntette meg, mert a büntethetőség a hivatalból kezdeményezett eljárási kegyelemfolytán szűnt meg, a gyanúsított a nyomozást megszüntető határozat közlésétőlszámított nyolc napon belül kérheti a nyomozás folytatását, ebben az esetben anyomozást folytatni kell. 1. A büntetőeljárást folytatni kell, ha a gyanúsított a nyomozást megszüntető határozat ellen benyújtott panaszában a megrovás alkalmazását sérelmezi, és a büntetőeljárás megszüntetésének más oka nincs. Erre a gyanúsítottat a határozatban figyelmeztetni kell. < Az ártatlan, aki bűncselekményt nem követett el, nem tart igényt kegyelemre, hanem éppen annak a megállapítására, hogy nem bűnös. A kegyelem okából történt nyomozásmegszüntetés ellen tehát panasszal élhet a 197. § értelmében.



Ennek alapján a nyomozást folytatják annak érdekében, hogy tisztázzák, valóban ártatlan-e az elkövető, valóban más okból kell-e ellene a nyomozást megszüntetni, és nem kegyelem okán. A nyomozás eredményeképpen vagy megállapítható az a megszüntető ok, amelyre a gyanúsított hivatkozik, vagy nem, akkor pedig újra megvizsgálandó, vajon a cselekményére a kegyelem kiterjed-e avagy sem, és ennek megfelelően újabb döntés meghozása szükséges. Ha a nyomozást elévülés okából szüntették meg, a törvény nem teszi lehetővé a gyanúsított számára emiatt panasz benyújtását. A Be. ugyanis az elévülést függetleníti a személy büntethetőségétől, azt az időmúlástól függő eljárási akadályként kezeli. A büntetőeljárás megindításának vagy folytatásának az elévülése áll elő, ha a cselekmény büntethetősége, függetlenül valamely gyanúba fogható személy büntethetőségétől szűnik meg. Az elévülés okából történő megszüntetésnek tehát nincs dehonesztáló jellege, minthogy az a Be. rendelkezése folytán nem tartalmaz semmilyen megállapítást a személy büntethetőségéről. A 190. § (1) e) pontjának fogalmazása szerint ugyanis a nyomozás megszüntetésének oka nem meghatározott személy büntethetőségének megszűnte elévülés alapján, hanem a büntetőeljárásra való jogosultság – akár személytől elvonatkoztatott jogosultság – megszűnése az időmúlás folytán.

16. XVI. CÍM BÍRÓI ENGEDÉLYHEZ KÖTÖTT TITKOS ADATSZERZÉS A NYOMOZÁS ALATT [542] 1. A titkos adatszerzés jogpolitikai indokai A bűnözés, kiváltképpen a szervezett bűnözés elleni sikeres küzdelem aligha képzelhető el anélkül, hogy a bűnüldözők rendkívüli, titkos eszközöket és módszereket vennének igénybe. Erre sor kerülhet nemcsak az elkövetett bűncselekmény leleplezése érdekében, hanem már korábban is, a bűncselekmény elkövetésének megelőzéséhez. A titkos módszerek, eszközök alkalmazásának igazi célja és terepe a prevenció, vagyis hogy fel lehessen lépni a bűncselekménnyel szemben még annak előkészületi stádiumában, vagy legalábbis mielőtt annak káros következménye bekövetkezne. Fellépni tehát, mielőtt a bűnszervezet kiépülne, mielőtt robbantanának, pénzt tisztára mosnának, vagy más bűncselekményeket végrehajtanának. Az Rtv. 63. §-a egyebek között kijelenti: „A Rendőrség bűncselekmény elkövetésének megelőzésére, felderítésére... – törvény keretei között – titokban információt gyűjthet.” Ezen túlmenően, e törvény egész VII. fejezete a titkos adatgyűjtésről rendelkezik. Az elkövetett, befejezett bűncselekmények bizonyítékainak az összegyűjtése, végső soron a bűncselekmények bizonyítása nemritkán ugyancsak nem lehet sikeres a titkos adatszerzés nélkül. A Be. a magyar büntetőeljárási kodifikációjában elsőként vállalkozott arra, hogy az erről szóló rendelkezéseket megállapítsa. A törvényhozó vállalkozását indokolta egyfelől az, hogy a bűnözés szerkezetében és a bűncselekmények elkövetésének módszereiben bekövetkezett kedvezőtlen változások, különösen a szervezett bűnözés terjedése és transznacionálissá válása a bűnüldözéstől is ahhoz igazodó (adekvát) módszereket és eszközöket igényel. Másfelől számolni kellett azzal, hogy az említett módszerek és eszközök a valóságban a bűnüldözésben akkor is megjelennek, ha a Be. nem venne róluk tudomást – vagyis indokolt a beépítésük a Be.-be. Megjegyezzük, hogy korábban a büntetőeljárási törvények egyedül a még nem kézbesített postai küldemények titkos lefoglalásáról intézkedtek. [543] 2. A titkos adatszerzéshez kapcsolódó legfontosabb kérdések A kérdések a következők: • milyen célra irányul; • kit érint; • mely cselekmények végezhetők, és mely jogokat érintenek (sértenek); • melyek az engedély feltételei, illetőleg az eljárás szabályai; • az adatok felhasználásának kérdése. A Be. a 200-206. §-ai tartalmaznak ezekről szóló rendelkezéseket. 247 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


[544] 3. A törvény rendelkezései e kérdésekről A titkos adatgyűjtés célja: >A nyomozásban az érintett tudta nélkül és leplezett eszközzel, illetve módszerrel történőadatszerzésnek (titkos adatszerzés) bizonyítási eszköz felderítése, a gyanúsítottkilétének, tartózkodási helyének megállapítása, vagy a gyanúsított elfogásánakérdekében a vádemelésig van helye.< [200. § (1) bek.] A titkos adatgyűjtéssel érintett személy: >Titkos adatszerzést elsősorban agyanúsítottal szemben lehet alkalmazni. Mással szemben akkor alkalmazható, haa gyanúsítottal való kapcsolattartás vagy ilyen kapcsolat létesítése megalapozottanfeltehető, illetőleg az ügynek még nincs gyanúsítottja. A titkos adatszerzést nemgátolja, ha az kívülálló személyt elkerülhetetlenül érint.< [201. § (1) bek.] A titkosan végezhető cselekmények. >Bírói engedéllyel lehet a. a magánlakásban történteket technikai eszközzel megfigyelni és rögzíteni; b. postai küldemény tartalmát megismerni és technikai eszközzel rögzíteni; c. telefonvezetéken vagy azt helyettesítő távközlési rendszer útján továbbított közlés tartalmát megismerni, és azt technikai eszközzel rögzíteni.< [202. § (1) bek.] E rendelkezésekből kitűnik, hogy a cselekmények az alkotmányban, valamint az EJEE 8. cikkében szavatolt jogokat, a magánszférát sértik. Az EJEE szerint ugyanis mindenkinek joga van arra, hogy a magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. Ám az egyezmény 8. cikkében hozzáfűzik még a következőket is: „E jog gyakorlásában hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése... mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.” A Be. a titkos eszközök, módszerek engedélyezésével nem lép ki ama keretek közül, amelyeket az idézett egyezmény megrajzol. [545] 4. A titkos adatok gyűjtésének engedélyezése és a további eljárás >... A titkosadatszerzésre szolgáló eszközök és módszerek (különleges eszközök) alkalmazásának akkor van helye, ha az eljárás a. öt évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény, illetőleg pénzhamisítás; b. bűnszövetségben, üzletszerűen, bűnszervezet tagjaként, fegyveresen, illetőleg bűncselekmény gyanúja miatt folyik.< [202. § (2) bek.]

kiskorú sérelmére elkövetett

A titkos adatszerzés engedélyezése iránti indítványt az ügyész írásban a bíróságnál terjeszti elő. Az előterjesztéssel egyidejűleg be kell mutatni az indítványban foglaltakat megalapozó iratokat. Az alkalmazás meghosszabbítására vonatkozó indítvány előterjesztésével egyidejűleg be kell mutatni a korábbi engedélyezés óta keletkezett iratokat is [203. § (1) bek.]. A különleges eszköz alkalmazása legfeljebb kilencven napra engedélyezhető, ez ismételt indítványra legfeljebb kilencven nappal meghosszabbítható [203. § (5) bek.]. A rendőrségi fogdában, illetőleg a büntetés-végrehajtási intézetben lévő ügyvédi beszélő helyiségében akkor végezhető titkos adatszerzés, ha az ügyvéddel szemben a gyanúsított ellen folyamatban lévő üggyel összefüggő bűncselekmény gyanúja merült fel. Az ügyvédi irodában akkor végezhető titkos adatszerzés, ha az ügyvéddel szemben a bűncselekmény gyanúja merült fel [203. § (4) bek.]. [546] 5. A titkosan szerzett adat felhasználása A titkosan szerzett adatot az adatszerzés végrehajtása során a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság ismerheti meg. Ha az ügyész a titkosan szerzett adatot a büntetőeljárásban bizonyítékként felhasználja, a titkos adatszerzésről készült okiratot egyidejűleg csatolja az iratokhoz. Ha az okirat csatolása a nyomozás iratainak megismerése után történt, a gyanúsítottat és a védőt erről értesíteni kell, és lehetőséget kell adni az irat megismerésére. A titkosan szerzett adat leírását tartalmazó, az adatszerzés végrehajtásáról készített okirat bizonyítékként felhasználható [203. § (1), (3), (4) bek.].



Az okirat, amely a titkos adatszerzés végrehajtásáról készül, tartalmazza a megszerzés forrásának megjelölését, a megszerzés módjának leírását, helyének és időpontjának feltüntetését és az engedélyező végzés számát [204. § (1) bek.]. Az ügyész a titkos adatszerzés tényéről értesíti a bírói engedélyben érintettet, ha az érintett ellen nem indult büntetőeljárás, és az értesítés a titkos adatszerzés alapján indult büntetőeljárás sikerét nem veszélyezteti [205. § (5) bek.]. A titkos adatszerzés engedélyezéséről a nyomozási bíró dönt [207. § (2) b) pont]. A nyomozás során alkalmazhatnak azonban olyan titkos eszközöket és módszereket, amelyek nincsenek bírói engedélyhez kötve. Ezekről külön törvények rendelkeznek, többek között az Rtv., amely tartalmazza a bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtésre vonatkozó szabályokat. Idetartozik például informátor vagy bizalmi személy igénybevétele, a rendőri jelleg leplezésével történő információgyűjtés, fedő vállalkozás létrehozása, fenntartása, együttműködő személyek tevékenységének igénybevétele és anyagi ellenszolgáltatás nyújtása.

17. XVII. CÍM A NYOMOZÁSI BÍRÓ ELJÁRÁSA [547] 1. A nyomozási bíró feladata >A vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait első fokon a megyei bíróság elnöke által kijelölt bíró (nyomozási bíró) látja el.< [207. § (1) bek.] A nyomozási bíró feladatát a 207. § (2)-(5) bekezdése részletezi, és ennek alapján a feladatát két főcsoportra bonthatjuk: 1. határozat (döntés) kényszerintézkedésekről, 2. bizonyítási cselekmények elrendelése vagy végzése. [548] 1.A kényszerintézkedések körében a 207. § (2) szerint a nyomozási bíró dönt: a. első fokon: • az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet, az ideiglenes kényszergyógykezelés, a házkutatás meghatározott eseteiben, az úti okmány elvételének, a számítástechnikai adatok megőrzésének kötelezéséről, az óvadék elfogadásáról; • közjegyzői, ügyvédi irodában, egészségügyi intézetben tartandó házkutatásról, valamint • az azokban talált iratok lefoglalásáról, • a lefoglalt dolog értékesítéséről, • zár alá vételről, a. felülbírálati jogkörben: a felülbírálati indítványról, amelyet házkutatás (149. §), motozás (150. §) ügyében, a lefoglalás különböző eseteiben [151. § (2)-(4) bek., 153. § (2) bek.] hozott ügyészi határozat ellen, valamint a rendbírságnak elzárásra történt átváltoztatása miatt a jogosultak bejelentettek. [549] 2. A bizonyítás körében a nyomozási bíró dönt: • az elmeállapot megfigyelésével kapcsolatos indítványokról, • a titkos adatszerzés engedélyezéséről, • a nyomozás megszüntetését követően a nyomozás folytatásának elrendeléséről, • a tanú különösen védetté nyilvánításáról [207. § (2) bek.].



A nyomozási bíró az ügyész indítványára kihallgatja • a különösen védett tanút és azt a tanút, aki az életét közvetlenül veszélyeztető állapotban van, kihallgatja továbbá • a 14. életévét be nem töltött tanút, ha megalapozottan feltehető, hogy a tárgyaláson történő kihallgatása a fejlődését károsan befolyásolhatná. A kihallgatás indítványozását a tanú és az érdekében eljáró ügyvéd, illetőleg a törvényes képviselő, gondozó az ügyésznél kezdeményezheti [207. § (3)-(4) bek.].>Az ügyész, a gyanúsított és a védő bizonyítás felvételét is indítványozhatja, ha megalapozottan feltehető, hogy az így megszerezhető bizonyítási eszköz a bírósági eljárásban már nem állna rendelkezésre, vagy az addigra jelentős mértékben megváltozna, illetőleg bizonyítási eszköz jellegét elveszítené.< [207. § (5) bek.] A tanúnak vagy kivételes esetben a gyanúsítottnak a zárt célú távközlő hálózat útján történő kihallgatását is indítványozhatja az ügyész, a védő, a tanú segítő ügyvéd, a kiskorú gondozója és törvényes képviselője [207. § (5) bek. második mondata]. 3. A két említett széles körű feladaton kívül a nyomozási bíró dönt a védő kizárásáról is [45. § (3) bek.]. [550] 3. A nyomozási bíró hatásköre és illetékessége >208. § (1) A nyomozási bíró a megyei bíróság illetékességi területén lévő ügyészségek által folytatott eljárás során jár el, tekintet nélkül arra, hogy az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény elbírálása a helyi bíróság vagy a megyei bíróság hatáskörébe tartozik. (2) A megyei bíróság elnöke a megyei bíróság területén lévő több helyi bíróságon is kijelölhet nyomozási bírót, és ebben az esetben a nyomozási bírók illetékességét a megyei bíróság elnöke állapítja meg. A nyomozási bíró bizonyítási cselekmény elvégzése esetén az illetékességi területén kívül is eljárhat.< [551] A nyomozási bíró kizárására ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint más bírákra [21. § (2) bek.], de a bíróság további eljárásából ki van zárva az, aki az ügyben nyomozási bíróként járt el [21. § (3) a) pont]. [552] 4. A nyomozási bíró eljárása A nyomozási bíró eljárását a 209-215. §-ai [552] részletesen meghatározzák, de az eljárás materiális szabályai (például melyek az előzetes letartóztatás, más kényszerintézkedés feltételei vagy időtartama) a szóban forgó intézkedésre vonatkozó rendelkezések között helyezkednek el. A nyomozási bíró eljárása különleges, de nem különeljárásnak tekintendő, minthogy nem tárgya a büntetőjogi fő kérdés: a bűnösség vagy a szankció. Elhelyezését a nyomozási fejezetben az indokolja, hogy a nyomozásnak szerves részét alkotja, és nem jellemző rá – ami egyébként a különleges eljárásoknak általában sajátja –, hogy jogerős bírói döntés után indulnak. A nyomozási bíró eljárására a bírósági eljárás általános szabályai a törvényben foglalt eltérésekkel alkalmazhatók. Ez egyebek között azt jelenti, hogy a rendfenntartásra, a jegyzőkönyvvezetésre az általános szabályok vonatkoznak, valamint egyebek között az ülésre mint az eljárás formájára. A nyomozási bíró vagy az iratok alapján, vagy ülésen dönt. Az ülés nem nyilvános; az ülésen jelen van a nyomozási bíró, a jegyzőkönyvvezető, a vádló, az indítványozó, az ügy jellegétől függően a terhelt és a védő. Jelen lehet az is, akit a bíróság az ülésre idézett [234. § (4) bek. értelemszerűen]. A nyomozási bíró ülésen dönt a személyes szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedések elrendeléséről, az előzetes letartóztatásnak az elrendelésétől számított hat hónapot meghaladó meghosszabbításáról, az óvadék elfogadásáról, az elmeállapot megfigyelésének elrendeléséről. A bizonyítási cselekmények körében a nyomozási bíró ülésen kihallgatja a különösen védett tanút, a veszélyeztetett, a 14. életévét be nem töltött tanút, és elvégzi a bizonyítási cselekményeket az olyan bizonyítási eszközök felvételével, amelyek a tárgyalásig jelentős mértékben megváltoznának, bizonyítási eszköz jellegüket elveszítenék.



A nyomozási bíró más esetekben iratok alapján dönt, de ha ez szükséges, ülést tart azokban az ügyekben is, amelyek egyébként iratok alapján eldönthetők volnának. Az elmeállapot megfigyelését azonban iratok alapján is elrendelheti. Ha az indítványt az ügyész terjeszti elő, az indítványban megjelöli az ülés időpontját, a gyanúsítottnak a nyomozási bíró előtti megjelenéséről gondoskodik, az ülés időpontjáról és helyéről a védőt értesíti. Más esetben e feladatokat a nyomozási bíró látja el. Ha az ülésen az indítványozó nem jelenik meg, ezt úgy kell tekinteni, hogy az indítványát visszavonta. Az ülésen az indítványozó az indítványt megalapozó bizonyítékokat írásban előterjeszti, vagy szóban előadja. A jelenlevőknek módot kell adni arra, hogy az indítványozó bizonyítékait megismerjék. Az általános szabályok szerint indítványt, észrevételt tehetnek, és ezeket a nyomozási bíró elé tárhatják akár szóban, akár írásban. A nyomozási bíró megvizsgálja, hogy az indítvány törvényi előfeltételei fenn- állnak-e, nincs-e akadálya a büntetőeljárásnak, és az indítvány megalapozottsága iránt nem támaszthatók-e ésszerű kételyek. Az előzetes letartóztatás kérdéseinek eldöntésénél a vizsgálat kiterjed a gyanúsított személyi körülményeire is. A nyomozási bíró az ülést zárt láncú távközlő hálózat útján is tarthatja. Az ülésen védő részvétele kötelező; a védőnek az ülés tartama alatt a gyanúsítottal azonos helyen kell tartózkodni [291. § (5) bek.]. Az ülés tartásának ez a formája – ennek a technikai feltételei megvannak – különösen az előzetes letartóztatásról való döntésnél alkalmazandó, amikor a nyomozási bíró székhelye és a fogva tartás helye nem egy helységben vagy nem egymás közelségében van. Az előzetes letartóztatottak szállítása ugyanis veszélyeztetheti az előírt határidők megtartását is. [553] 5 . Bizonyítás a nyomozási bíró előtt Atörvény a nyomozási bíró által végzendőbizonyítási cselekmények speciális szabályait is meghatározza. A bizonyítási cselekmény elvégzésére vonatkozó indítvány előterjesztője gondoskodik a bizonyításfelvétel elvégzésének a feltételeiről. Ez különösen fontos abban az esetben, ha veszélyeztetett bizonyítási eszközről van szó, amely tehát már a bírósági eljárásra nem állna rendelkezésre, vagy addigra jelentékeny mértékben megváltozna, bizonyítási eszköz jellegét elveszítené. Az ilyen bizonyítási eszközt az indítványozónak kell a nyomozó bíró rendelkezésére bocsátania. Az olyan tanú kihallgatásánál, akinek életét közvetlen veszély fenyegeti, vagy feltehető, hogy a tárgyaláson nem jelenhet meg, a gyanúsított és védője, valamint a tanú érdekében eljáró ügyvéd jelen lehet, kivéve ha ezt a tanú állapota nem teszi lehetővé. A különösen védett tanú kihallgatásánál csak az ügyész, a tanú érdekében eljáró ügyvéd és a tolmács lehet jelen, valamint természetesen a nyomozási bíró és a jegyzőkönyvvezető. A különösen védett tanú kihallgatása során a nyomozási bírónak fel kell tárnia és szükség esetén a nyomozó hatóság közreműködésével ellenőriznie kell a tanú szavahihetőségét. A nyomozási bíró gondoskodik arról, hogy a különösen védett tanú személyére és tartózkodási helyére a vallomásáról felvett jegyzőkönyvi kivonat alapján ne lehessen következtetni [213. § (2) bek.]. [554] 6. A nyomozási bíró határozata A nyomozási bíró végzéssel határoz, amelyben az indítványnak helyt ad, részben ad helyt, vagy azt elutasítja. A nyomozási bíró határozatára a bírósági határozat általános szabályai az irányadók, de e törvényben meghatározott eltérésekkel. Az indokolás csak az indítvány lényegét tartalmazza, és az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény rövid leírását és minősítését, valamint az indítvány törvényi feltételeinek fennállását vagy azok hiányára való utalást. A határozatot az ügyésszel, az indítványozóval és azzal kell közölni, akire az rendelkezést tartalmaz. A gyanúsítottal közölt határozatot a védővel is közölni kell. A határozatot az ülésen kihirdetés útján kell közölni, ha pedig a nyomozási bíró iratok alapján döntött, a határozatot az írásban foglalást követően nyomban kézbesíteni kell (214. §). [555] 7. Jogorvoslat A nyomozási bíró határozata ellen fellebbezésnek van helye, amit az jelenthet be, akivel a határozatot közölték. Kihirdetés után a fellebbezést nyomban be kell jelenteni. Aki a kihirdetésen nem volt 251 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


jelen, három napon belül jelentheti be a fellebbezést, és ugyancsak három napon belül jelenthető be a fellebbezés a kézbesítés útján közölt határozat ellen. A fellebbezést a megyei bíróság másodfokú tanácsa tanácsi ülésen bírálja el. A nyomozási bíró végzése ellen főszabály szerint fellebbezésnek van helye, a törvény azonban a 215. § (4) bekezdésében meghatározza azokat az eseteket, amikor nincs helye fellebbezésnek, méghozzá többszörös visszautalással a törvény különböző rendelkezéseire. E szerint nincs helye fellebbezésnek egyebek között a közjegyzői, ügyvédi irodában, egészségügyi intézményben tartandó házkutatással, az ugyancsak ott tartandó lefoglalással kapcsolatos végzés ellen; az iratok lefoglalásával kapcsolatos végzés ellen; a tanúk kihallgatására vonatkozó végzés ellen, a felülbírálati indítványról hozott határozat, a felülbírálati indítványról hozott végzés ellen; és általában a bizonyítási cselekmény nyomozási bíró által való elvégzésére vonatkozó indítványról hozott végzés ellen. Fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható a személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedés elrendelése. Az ilyen kényszerintézkedésnek az iratok alapján történt megszüntetése miatt bejelentett ügyészi fellebbezés – amennyiben a megszüntetést nem az ügyész indítványozta – halasztó hatályú.


15. fejezet - XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD 1. I. CÍM A VÁDEMELÉS ÉS A VÁDIRAT [556] 1. A nyomozási iratok megküldése az ügyésznek Ha a 193. § (1) bekezdés szerinti eljárási cselekményt [az iratok megismertetését] a nyomozó hatóságvégezte, ennek megtörténtét követően tizenöt napon belül az iratokat az ügyésznekmegküldi. Az ügyész az iratok hozzáérkezését követően a. további nyomozási cselekményt végezhet, vagy az elvégzéséről rendelkezhet, b. a nyomozást felfüggesztheti, c. a nyomozást megszüntetheti.< [216. § (1) bek. A nyomozó hatóság – miután az iratokat a gyanúsított és a védő elé tárta – azokat 15 napon belül megküldi az ügyésznek. Az ügyésznek ezután több lehetősége van: folytatja, folytattatja a nyomozást, a nyomozást felfüggeszti, megszünteti, vagy vádat emel, a vádemelést részben mellőzi, vagy elhalasztja. A nyomozás folytatására okot adhat a tényállás további felderítésének, tisztázásának, újabb bizonyítási eszközök beszerzésének, megvizsgálásának az igénye. Okot adhat azonban az is, ha a nyomozás során az eljárás résztvevői nem gyakorolhatták jogaikat, és ennek orvoslását az elmulasztott nyomozási cselekmény elvégzésével vagy szabályos megismétlésével az ügyész lehetségesnek és szükségesnek tartja (például a gyanúsítottat vagy a sértettet kizárták a nyomozási cselekményeknél való jelenlét lehetőségéből, az iratok megismeréséből). Ha további nyomozási cselekményt végeztek, és ezután az ügyész vádat emel, ezt megelőzően a keletkezett iratokkal a gyanúsítottat és a védőt meg kell ismertetnie [216. § (3) bek.]. A nyomozás felfüggesztését, a megszüntetését az ügyész a törvényben meghatározott bármely okból, attól függetlenül elrendelheti, hogy a nyomozó hatóság erre nem látott okot. Természetesen él a jogával az ügyész azokban az esetekben is, amelyekben a felfüggesztés vagy a megszüntetés kizárólag az ő joga. Az előzőekben megjelölt határidőt az ügyészség vezetője kivételes esetben harminc nappal meghosszabbíthatja. Nagy terjedelmű ügyben az ügyészség vezetőjének javaslatára a felettes ügyész kivételesen ennél hosszabb – legfeljebb kilencvennapos – határidőt is engedélyezhet. A határidőt az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott esetben a nyomozási cselekmény elvégzésétől kell számítani [216. § (2) bek.]. [557] 2. Vádemelés Az ügyész a nyomozás iratainak ismertetése után, illetve a feljelentésnek a hozzáérkezését követően emel vádat. A törvény nem határozza meg a vád büntetőeljárási jogi fogalmát és a vádemelés feltételeit sem. A vád az arra jogosulttól származó, a bírósághoz intézett indokoltindítvány, amely arra irányul, hogy a bíróság állapítsa meg a vádlott bűnösségéta meghatározott bűncselekményben, és emiatt őt büntesse meg, vagy vele szembenmás jogkövetkezményt alkalmazzon. A váddal szemben támasztott általános követelmény, hogy az törvényes és megalapozott legyen. [558] Törvényes a vád, ha • a vádemelésre jogosulttól származik, tehát ügyésztől, sértettől, esetleg jogutódjától mint pótmagánvádlótól, vagy a magánvádas ügyekben mint magánvádlótól; 253 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD • azt bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja miatt emelik • azzal szemben, aki a magyar törvények szerint büntetőjogi felelősségre vonható. Nem tekinthető törvényesnek a vád, ha az eljárásnak bármilyen természetű akadálya van: akár büntetőjogi, akár büntető eljárásjogi, akár más természetű (diplomáciai mentesség, mentelmi jog). Az eljárás akadályai a 6. § (3) bekezdésében, valamint a nyomozás megszüntetésének okai között találhatók, és ezek többsége abszolút akadály, vagyis nem háríthatók el. A nyomozás felfüggesztésének okai időleges akadályok, amelyek idővel elhárulhatnak az eljárás útjából. Ilyen természetű a mentelmi jog is. A nyomozás megszüntetésének okai közül a 190. § 1. bek. a)-d) pontja újabb nyomozás során szerzett új tények, bizonyítékok által utólag elhárítható akadályokká válnak. A törvény olyan általános követelményt, hogy a vád legyen törvényes és megalapozott, kifejezetten nem fogalmaz meg, a törvény más rendelkezéseiből – az eljárás megindítására, a vádiratra, a nyomozás, az eljárás megszüntetésére, a felmentő ítéletre vonatkozó rendelkezések alapján – azonban az említett követelmények világosan előtűnnek. A 373. § kimondja, hogy a fellebbezési eljárásban hatályon kívül kell helyezni az ítéletet, „ha az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában járt el”. Ebben az esetben azonban – figyelembe véve a fellebbezési eljárás egyéb szabályait – a törvény a „törvényes vád” jelentését leszűkített értelemben alkalmazza. Itt az az eset értendő, ha a közvádas ügyben magánvádló járt el, esetleg a megfelelő feltételek hiányában a közvádló magánvádas ügyben. [559] Megalapozott a vád, ha olyan bizonyítékokon alapul, amelyek törvényes bizonyítási eszközökből származnak. Az ügyész, amint azt a 78. § (3) bekezdése mondja, „a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg”. Ez tehát azt is jelenti, hogy az ügyész meggyőződésétől függ, milyen értéket tulajdonít a bizonyítékoknak, és ezek alapján milyen tényállást tart megállapíthatónak. Ám ez a meggyőződés nem születhet érzelmi alapon, hanem a gondolkodás törvényei szerint, amelyek biztosítják, hogy az mások számára is érthető, hihető, meggyőző legyen. A tárgyalás lesz az ügyészi meggyőződés hitelességének a kontrollja. Bűnösséget megállapító ítéletben a bírónak a bizonyosságig kell eljutnia. Ideális követelmény, hogy az ügyész a vádemelés esetén a vádlott bűnösségét illetően szintén eljusson a bizonyosságig. A jog azonban az ügyésztől nem ezt igényli, hanem azt, hogy megalapozott gyanú alapján emeljen vádat. Ez szerintünk objektív kritérium, és az ügyésznek a vádemelésben erről kell a bizonyítási eszközök felsorakoztatásával számot adnia. Ha a jog az ügyésztől nem kíván teljes bizonyosságot, hanem megalapozott gyanút, ebben elfér a kételynek bizonyos foka is. Az ügyész azonban nem emelhet vádat, ha a bizonyítékok értékelésének az a bizonyosság, az a belső meggyőződés az eredménye, hogy a gyanúsított bűncselekményt nem követett el, illetőleg büntetőjogi felelősséggel nem tartozik, nem bűnös. Az ügyész számára kényessé válhat a kérdés: mit is tegyen, ha a feljebbvaló utasítására meggyőződése ellenére vádat kellene emelnie és képviselnie. A Be. szabályai nem vesznek arról tudomást, hogy az ügyész egy hierarchikusan felépített szervezet tagja. A Be. ugyanis az ügyészt autonóm személyiségként kezeli, aki maga hozza meg a döntéseit. A szervezeti jogszabályok szerint azonban ez nem így van, hiszen a felettes ügyészt utasítási jog illeti meg. Ám az ügyész – ha az a meggyőződésével ellentétes volna – kérheti, hogy az általa kifogásolt ügy képviselete alól kapjon felmentést. >A gyanúsítottat az ügyész szükség esetén a vádemelés előtt kihallgatja.< [217. § (2) bek.] A törvény nem teszi kötelezővé az ügyész számára, hogy vádemelés előtt kihallgassa a gyanúsítottat, elképzelhető tehát, hogy iratok alapján, látatlanban emel vádat. A „szükség esetét” a törvény nem határozza meg, tehát ennek eldöntése az ügyészre van bízva. Feltételezhetjük, hogy a kihallgatásra különösen akkor van szükség, ha az ügyész a gyanúsítottat még nem hallgatta ki, ha a védelem ezt kéri, ha a panasz elbírálása ezt indokolja, ha a nyomozás alapossága, törvényessége iránt az ügyészben kételyek támadnak, és a vádemelésről való döntéséhez a személyes kihallgatást szükségesnek tartja. [560] 3.

A vádirat tartalma >217 § (1) Az ügyész vádiratnak a bírósághoz való be nyújtásával emel vádat.


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD 1. A vádirat tartalmazza a. a vádlottnak a 117. § (1) bekezdésében felsorolt személyi adatait, b. a vád tárgyává tett cselekmény leírását, c. a vád tárgyává tett cselekménynek a Btk. szerinti minősítését, d. az eljárás megindításához szükséges külön törvényi feltétel (magánindítvány, feljelentés, kívánat, mentelmi jog vagy mentesség felfüggesztése, hozzájárulás a büntetőeljárás megindításához) meglétét, e. a bíróság hatáskörére és illetékességére vonatkozó jogszabályok megjelölését, továbbá a vádiratot benyújtó ügyész hatáskörére, illetőleg illetékességére vonatkozó szabályokra való utalást, f. a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására vonatkozó indítványt, ha az ügyész nem vesz részt a tárgyaláson, g. a bejelentett polgári jogi igényt, továbbá az egyéb indítványokat, h. a tárgyalásra idézendők és az arról értesítendők indítványozását, i. a bizonyítási eszközök megjelölését, valamint azt, hogy mely tény bizonyítására szolgálnak, j) a tárgyaláson való bizonyítás felvételének sorrendjére vonatkozó indítványt. 218. § (1) Ha a gyanúsított a vádirat benyújtásakor a személyi szabadság elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedés hatálya alatt áll, és az ügyész ennek fenntartását indokoltnak tartja, a kényszerintézkedés fenntartására indítványt tesz. Ha az ügyész az előzetes letartóztatás fenntartását indítványozza, és a nyomozás során az előzetesen letartóztatott korlátozásoknak volt alávetve, az indítványban ki kell térni arra, hogy az ügyész mely korlátozások fenntartását látja indokoltnak. 1. Ha a vádlott a gyermeke sérelmére szándékos bűncselekményt követett el, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a bíróság a vádlott szülői felügyeleti jogát szüntesse meg. 2. Az ügyész a vádiratban a vádlottal szemben polgári jogi igényt terjeszthet elő. 1. Ha a vádemelés kábítószerrel visszaélés (Btk. 282-282/C. §) miatt történik, és a gyanúsítottal szemben korábban indult büntetőeljárást a bíróság a 266. § (6) bekezdése alapján felfüggesztette, a vádiratban indítványozni kell az eljárás folytatását [266. § (7) bek.] és az ügyek egyesítését.< Az ügyész, kivéve a bíróság elé állítást, a vádat írásba foglalja. A vádirat szerkezetét a nyomozási utasítás (2/1999. LÜ utasítás) részletezte, és a vádiratnak négy részét különböztette meg: személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés megjelölése és személyi rész; tényállás; a cselekmény minősítése; egyéb jogi hivatkozások és indítványok, ideértve az idézendők névsorát. Minden vádiratnak tartalmaznia kell a törvényben meghatározott, kötelező elemeket – az a)-c), e), h), i), j) pontokban megjelöltek tartoznak ide, tehát: a személyi adatok, a cselekmény leírása, a minősítés, a hatásköri, illetékességi szabályok idézése, az idézendők, értesítendők, a bizonyítási eszközök megjelölése és a bizonyítás sorrendje. Az ügy jellegétől függően tartalmazza a vádirat az esetleges elemeket [217. § (1) d), f), g), illetve 218. §], tehát a magánindítvány stb. meglétét, a büntetés kiszabására, intézkedés alkalmazására vonatkozó indítványt, ha az ügyész nem vesz részt a tárgyaláson, a bejelentett polgári igényt, az előzetes letartóztatás vagy a személyi szabadság korlátozásának más kényszerintézkedésére, ezek fenntartására vonatkozó indítványt, a szülői felügyeleti jog megszüntetésének indítványozását, a polgári jogi igény bejelentését. Az ügyész a vádiratban – ha nem vesz majd részt a tárgyaláson – a büntetés kiszabására, büntetőjogi intézkedés alkalmazására indítványt tesz. Ez az indítvány a tárgyalás lefolyásának ismerete nélkül olyan vélelmet tükröz, hogy a tárgyalás mindenben és teljesen a vádat igazolja majd, ami azonban nem mindig következik be. Emiatt ez az indítvány legfeljebb tájékoztató jellegű, és más indítványokhoz hasonlóan, a bíróságot ez sem köti. Minthogy az ügyész a tárgyaláson a perbeszédben a büntetés vagy az intézkedés meghatározott mértékére nem 255 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD tehet indítványt [315. § (2) bek.], ebből következik, hogy ezt még kevésbé teheti meg a vádiratban, amikor a tárgyalás eredményét még nem is ismerhette. A vádiratban az ügyész felsorolj a (megjelöli) a bizonyítási eszközöket, valamint azt, hogy mely tény bizonyítására szolgálnak. E rendelkezés célja és értelme az, hogy elősegítse a tárgyalás célszerű előkészítését és vezetését, különösen a több vádlott ellen folytatott vagy egyébként bonyolult ügyekben. A bíróság számára az ekképpen nyújtott tájékoztatás lehetővé teszi, hogy például a több napra tervezett tárgyalásra a tanú, szakértő vagy mások idézését annak figyelembevételével bocsássák ki. Ezenfölül is segíti a tárgyalási terv célszerű elkészítését, ha mind a bíróság, mind a védelem előre tudja, hogy melyik releváns tény bizonyítására mely bizonyítási eszközök szolgálnak. Hasonló célt szolgál az a szabály, amely szerint az ügyész a vádiratban előzetesen indítványt tesz a bizonyítás felvételének sorrendjére. A 285. § (2) bekezdése szerint azonban végül is a bizonyítási cselekményekről és azok sorrendjéről a tanács elnöke határoz az ügyész, illetve a vádlott és a védő indítványainak figyelembevételével. [561] 4. A vádirat mellékletei >219. § (1) A vádirat ot annyi példányban kell benyúj tani, hogy a bíróságnak, valamennyi vádlottnak és védőnek egy-egy példány jusson. A vádirat bírósági példányához csatolni kell a vádemelés alapjául szolgáló mindazon iratot, amelyet az ügyész a gyanúsítottnak, illetve a védőnek ismertetésre az eljárás végén átadott, valamint a tárgyi bizonyítási eszközöket. 1. Ha a tanú nevének, illetőleg adatainak zárt kezelését rendelték el, a tárgyalásra idézendő tanú nevét, illetve adatait nem a vádiratban, hanem külön zárt iratban kell közölni. 2. Ha a vádlott a magyar nyelvet nem ismeri, a vádirat e vádlottra vonatkozó részét a vádlott anyanyelvére, regionális vagy kisebbségi nyelvére, illetőleg kérésére az általa korábban ismertként megjelölt, az eljárásban korábban használt más nyelvre le kell fordítani, és azt így kell a bírósághoz benyújtani. < Ez a szabály összhangban van az EJEE követelményeivel, amely szerint a vádlottal a vádat az általa ismert nyelven kell ismertetni [6. cikk 3. a) pont], sőt talán – a Kisebbségi Nyelvek Kartájára figyelemmel – azon is túl megy. Az EJEE ugyanis azt igényli, hogy a gyanúsítottat tájékoztassák a vád természetéről és indokairól – de nem szól arról, hogy ennek írásban kell történnie. A tárgyaláson azonban ingyenesen tolmácshoz van joga. A vádirat teljes lefordítása munka-, idő- és költségigényes, ami végül is nem használ a büntetőeljárás hatékonyságának. A vádlottat ugyanakkor a költségek terhelni fogják, ha őt a bíróság bűnösnek találja [338. § (1) bek.]. >219. § (4) Ha az ügyész a különösen védett tanú vallomását a bírósági eljárásban bizonyítékként kívánja felhasználni, a különösen védetté nyilvánított tanú kihallgatásáról készült jegyzőkönyv-kivonatot csatolja a vádemelés alapjául szolgáló iratokhoz. Ha ennek az iratnak a csatolása a nyomozás iratainak megismerése (193. §) után történt, a gyanúsítottat és a védőt erről értesíteni kell, és lehetőséget kell adni az utóbb csatolt irat megismerésére. 1. A különösen védetté nyilvánított tanú kihallgatásáról készült jegyzőkönyvkivonat a nyomozás irataihoz történő csatolást követően az okiratra (116. §) használható fel bizonyítékként.

vonatkozó szabályok szerint

1. A vádemelésről a sértettet értesíteni kell. <

2. II. CÍM A VÁDEMELÉS RÉSZBENI MELLŐZÉSE ÉS A VÁDEMELÉS ELHALASZTÁSA [562] 1. A vádemelés részbeni mellőzése >220. § Az ügyész határozattal mellőzhetia vádemelést az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége. Erre a vádiratban utalni kell, és a vádemelés részbeni mellőzését a sértettelközölni kell.


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD Az ügyész a határozatban tájékoztatja a sértettet, hogy a polgári jogi igényét egyéb törvényes úton érvényesítheti, valamint, hogy annak a cselekménynek a tekintetében, amely miatt a vádemelést részben mellőzte, pótmagánvádnak van helye. < (221. §). A vádemelés részbeni mellőzésének (a vádemelés korlátozásának) feltételei és indokai hasonlóak a nyomozás részbeni mellőzésének indokaihoz, emiatt itt csak visszautalunk az ezekről írottakra. A vádemelés részbeni mellőzésére azonban az eljárás későbbi szakaszában kerül sor, amikor az ügy nyomozása már befejeződött, a mellőzés tehát most már nem a nyomozás, hanem a tárgyalás terheinek a csökkentésére irányul. Lényeges azonban, hogy mind a nyomozás részbeni mellőzésében, mind a vádemelés részbeni mellőzésében relatív, a továbbra is nyomozott, illetőleg vádban szereplő bűncselekményhez viszonyított jelentéktelenségről van szó, minthogy a súlyos bűncselekmény mellett a büntetés kiszabásánál nem számít (nem esik latba). Pedig lehet, hogy önmagában a bűncselekmény a felelősségre vonáshoz elegendő alapul szolgálna. [563] 2. A vádemelés elhalasztása és jogpolitikai problémái A vádemelés elhalasztása ugyancsak az opportunitás elvével indokolható és magyarázható. A magyar jogban viszonylag új intézményt az 1995. évi XLI. törvény vezette be, amely azonban az alkalmazását egyedül a fiatalkorúakkal szemben tette lehetővé. A Be. már általánossá teszi, az ügyészségi jogkört kiszélesíti, megtartva bizonyos eltéréseket a fiatalkorúak ügyében (459. §). A vádemelés elhalasztása azon a jogpolitikai megfontoláson nyugszik, amely szerint a büntetőjogi szankciót érdemes elhagyni, és erre tekintettel a büntetőeljárást lerövidíteni és egyszerűsíteni, ha a büntetőjogi szankcióval elérendő cél, sőt azon túlmenő jogi célok, például az áldozat kártalanítása egyéb eszközökkel is elérhetők, méghozzá a büntetőjogi szankcióhoz fűződő hátrányok nélkül. Ez a megfontolás, fölfogás kétségtelenül nem fér össze a legalitás elvével és követelményével, mindazonáltal nem ellentétes a közérdekkel. A legalitás a köz érdekében érvényesítendő, és ha az opportunitást a legalitás elé helyezzük, az csak úgy engedhető meg, hogy ne hasson a közérdek ellen. A vádemelés elhalasztását tehát úgy kell alkalmazni, hogy a közérdek ne sérüljön, és az igazságszolgáltatás céljai általa elérhetők legyenek. A vádelhalasztással szemben több elméleti-jogi alapú aggály hozható fel. Az egyik az ártatlanság vélelmére alapítható, mert hiszen az ügyész bűncselekmény elkövetése miatt állapítana meg kötelezettségeket, és a teljesítésüket kívánná a gyanúsítottól, noha bíróság még nem mondta őt bűnösnek. A megállapítható jogkövetkezmények jogi természete is kétséges: a kártérítés polgári jogi természetű, de a köz számára végzendő munka már büntetőjogi ízű következmény, a gyógyító kezelés pedig humanitárius és preventív büntetőjogi természetű intézkedés. Végül az is megkérdőjelezhető, miért az ügyész – a közvádló – az, aki a bírósági eljáráson kívül jogosult az egész eljárást lebonyolítani, ami annál is inkább feltűnő, mert az előzetes letartóztatásról kezdettől fogva nem az ügyész dönt, s a motozásról, a házkutatásról is felülbírálati indítvány alapján végül a nyomozási bíró határoz. Az aggályok helytállóak, helytállóaknak látszanak, ha a kérdéseket tisztán klasszikus jogelvek alapján vizsgáljuk. A törvény álláspontja azonban az, hogy a gyorsabb, egyszerűbb büntetőeljárás – ha ezzel is elérthetők a büntetőjog és igazságszolgáltatás céljai – a megfelelő biztosítékok mellett nem veszélyezteti sem a gyanúsított, sem a sértett érdekeit és végső fokon a közérdeket sem. Erre szolgálnak biztosítékként a vádemelés elhalasztása esetében az alkalmazhatóság törvényes feltételei, köztük a rendkívüli enyhítő körülmények, a gyanúsított és a sértett egyetértése. A vádemelés elhalasztása megfelel az Európa Tanács 1987. évi ajánlásának, amely az ügyészi jogosítványok bővítését, valamint a felek megegyezését is szorgalmazza. Az ajánlás az ügyész diszkrecionális jogáról szól, tehát arról, hogy az ügyész választhat a vádemelés és más jogi eszközök között. Kimondja, illetve ajánlja, hogy a vádhatóság diszkrecionális jogkörének az elve vezettessék be. Ennek alapján, ezen elvek alapján a vádemelés mellőzésére kerüljön sor, de csak akkor, ha a vádhatóságnak a bűnösségre megfelelő bizonyítékok állnak rendelkezésre. Ezt az alapelvet olyan alapvető elvi alapon lehet alkalmazni, mint például a közösség érdeke. Az illetékes hatóság vegye figyelembe a bűncselekmény súlyát, természetét, körülményeit és következményeit, a feltételezett elkövető személyiségét, a sértett, az áldozat helyzetét, és ezeknek figyelembevételével függessze fel az eljárást, vagyis halassza el a vádemelést. Mindezt azonban a gyanúsított beleegyezésével kell, lehet megtennie.


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD A Be.-ben megrajzolt vádemelés elhalasztása megfelel a büntetőeljárási jogban már jelen lévő tendenciának is, amely teret ad a terhelt rendelkezési jogának; például a büntetőparancsot tudomásul vevő terhelt önmagáról döntött, amikor lemondván a jogorvoslatról, vállalta a megállapított jogkövetkezményeket, még akkor is, ha a bűnösségét nem látta bizonyítottnak. A rendelkezési jogosultság megjelenése a büntetőeljárásban az egyébként követett elvek alól kivétel, és ez jellemző a vádemelés elhalasztására is. [564] 3. A vádemelés elhalasztásának feltételei; elhalasztás rendkívüli enyhítő körülmények okán A Be. a vádemelés elhalasztásának három, egymástól a feltételeiben és részben a következményeiben is eltérő esetét állapítja meg: • a rendkívüli enyhítő körülményekre figyelemmel (a vádemelés elhalasztásának általános esete), • ha a gyanúsított kábítószer-fogyasztó (speciális eset), • ha a gyanúsított a tartást elmulasztotta (speciális eset). >222. § (1) Az ügyész a vádemelés helyett három évi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt – a bűncselekmény súlyára, és a rendkívüli enyhítő körülményekre tekintettel – a vádemelést egy évtől két évig terjedő időre határozattal elhalaszthatja, ha ennek a gyanúsított jövőbeni magatartásában mutatkozó kedvező hatása feltételezhető. 223. § (1) A vádemelés a 222. § (1) bekezdése alapján nem halasztható el, ha a gyanúsított a. többszörös visszaeső, b. a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt vagy a szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt követte el. < A magyar jogban nem található olyan szabály, amely a súlyosító vagy enyhítő körülményeket általános érvénnyel felsorolná, egyes bűncselekmények privilegizált eseteiben azonban a törvény ilyeneket megnevez. A Btk. általános részében megtalálhatók a büntetés korlátlan enyhítését megengedő rendelkezések, ilyen például az alkalmatlan kísérlet, a korlátozott beszámítási képesség kóros elme- vagy más állapot miatt, a kényszer, fenyegetés hatása, a jogos védelem szükséges mértékének, illetve a végszükségben a sérelem nagyságának téves felmérése (Btk. 17., 24., 26., 29., 30. §). A Btk. különös részében meghatározott tevőleges megbánás okából korlátlanul enyhíthető a büntetés, ha a vagyon elleni bűncselekmény elkövetője, mielőtt felfedezték volna, a hatóságnak vagy a károsultnak bejelenti, és a kárt megtéríti, vagy megtesz minden tőle elvárhatót a kár megtérítése érdekében (Btk. 332. §). Hasonló indíttatású szabály található a Btk. 236. és 241. §-ában a hamis vádra és a hamis tanúzásra vonatkozóan. A büntetés korlátlan enyhítésének eseteit besorolhatjuk a „rendkívüli enyhítő körülmények” fogalmi körébe, de ez a kör annál tágabb, és nem csak a Btk.-ból most idézett esetek, példák tartozhatnak ide. A rendkívüli enyhítő körülmények előfordulhatnak a bűncselekmény bármely ismérvének körében: lehet az például hajlott életkor, az elkövetés felbújtás hatására függő helyzetben lévő személy által, a negligencia enyhe foka, a sértett provokatív magatartása, a szabálysértési értékhatárt alig átlépő cselekmény. Mindezek mérlegelése az ügyész kötelessége, aki egyébként is köteles az enyhítő körülményeket figyelembe venni. A gyanúsított jövőbeni magatartásában mutatkozó kedvező hatásról az ügyész csak prognózist állíthat fel, amire az addig megismert adatokból, a gyanúsított személyiségének, előéletének jellemzőiből következtet. Az elvárt, remélt magatartás az, hogy a gyanúsított nem követ el újabb bűncselekményt. [565] 4. Vádemelés elhalasztása a kábítószer-fogyasztóval szemben >Ha a Btk. 283. §-ában meghatározott büntethetőséget megszüntető okból az eljárás megszüntetésének lehet helye, az ügyész a vádemelést egyévi időtartamra elhalasztja, ha a kábítószer-élvező gyanúsított vállalja a kábítószer-függőséget gyógyító kezelésen, kábítószer-használatot kezelő más ellátáson vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson való részvételt.< [222. § (2) bek.]


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD A Büntető Törvénykönyv 283. §-a a következőképpen szól: „(1) Nem büntethető kábítószerrel visszaélés miatt, a. aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5) bek. a) pont], b. aki csekély mennyiségű kábítószert, együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad [282/A. § (6) bek. a) pont], c. az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy felhasználásával csekély mennyiségű kábítószert saját használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282/B. § (7) bek. a) pont], d) 1. az a tizennyolcadik életévét betöltött, de huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek, illetőleg 2. az a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén, illetőleg annak közvetlen környezetében csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad [282/B. § (7) bekezdés b) pont első fordulata, ha a bűncselekmény a (2) bekezdés a) vagy b) pontjába ütközik], a. az a kábítószerfüggő személy, aki 1. jelentős mennyiséget el nem érő mennyiségű kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont], illetőleg 2. csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad [282/C. § (2) bek. és (5) bek. a) pont], a. az a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban meghatározott bűncselekménnyel összefüggésben – kétévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő – más bűncselekményt követ el, feltéve, ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószerhasználatot kezelő más ellátásban részesült, vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt. 1. Az (1) bekezdés b) és d) pontja, valamint e) pontjának 2. alpontja nem alkalmazható, ha az elkövetővel szemben a cselekmény elkövetését megelőzően két éven belül legalább egy alkalommal kábítószerrel visszaélés miatt indított büntetőeljárás keretében az elkövető büntetőjogi felelősségét megállapították, vagy vele szemben a vádemelést elhalasztották.” [566] 5. Vádemelés elhalasztása tartási kötelezettség teljesítése érdekében A vádemelés-elhalasztás harmadik esetéről a 222. § (3) bekezdése szól: „Az ügyész a vádemelést tartás elmulasztásának vétsége miatt egy évre elhalasztja, ha ettől az elmulasztott kötelezettség teljesítése várható. ” A Btk. 196. §-a határozza meg a tartás elmulasztásának vétségét ekképpen: „Aki jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási nem teljesíti, vétséget követ el ... ”

kötelezettségét önhibájából

Amikor a tartás elmulasztása bűncselekményként jelent meg a magyar jogban (1978), a jogpolitikai cél nem elsősorban a büntetés, hanem a tartásdíj fizetésének a kikényszerítése volt (képletesen szólva az adósok börtönével fenyegetés által). A cél mai napig nem változott, ezért a hatályos Btk. is fizetés (kötelezettség teljesítésének) esetére helyezi kilátásba a büntetlenséget. A Be. a vádemelés elhalasztásában egy lépéssel korábban nyújt kedvezményt: nem a kötelezettség teljesítése után, hanem már ennek ígérete alapján megállítja a büntetőeljárás folytatását.


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD A vádemelés elhalasztásának két speciális esetére is vonatkoznak az általános feltételek: a rendkívüli enyhítő körülményekre és a jövőbeni magatartás kedvező alakulására. Ez utóbbit biztosítani látszik a gyanúsított részéről vállalt kötelezettség: a gyógykezeltetés, illetőleg a tartási kötelezettség teljesítése. A 223. § (2) bekezdésében általános érvénnyel mondja ki: >Ha a Btk. az eljárás megindulását követő magatartástól teszi függővé a büntethetőség megszűnését, a vádemelés elhalasztásának csak az e törvényben meghatározott esetben van helye.< Ez a szabály ráillik a kábítószer-fogyasztóra, valamint a tartási kötelezettséget elmulasztóra is, akiknek a Btk. kilátásba helyezi a büntethetőség megszűnését, ha az elsőfokú ítélet hozataláig igazolják a részvételt a gyógyító kezelésben, illetőleg az elmulasztott tartási kötelezettségnek eleget tesznek; az ő esetükben tehát lehetséges a vádemelés elhalasztása. Nem engedi azonban az idézett rendelkezés a vádemelés elhalasztását más büntethetőséget megszüntető ok címén, mint amilyen lehet például a hamis tanúvallomás visszavonása. [567] 6. Magatartási szabályok megállapítása vádemelés elhalasztása esetén >225. § (1) Az ügyész a vádemelés elhalasztásáról szóló határozatában elrendeli a gyanúsított pártfogó felügyeletét, a gyanúsítottat magatartási szabályok megtartására vagy más kötelezettségek teljesítésére kötelezheti. A magatartási szabályok megtartását és a kötelezettségek teljesítését a pártfogó – a pártfogó felügyelet végrehajtására vonatkozó jogszabályok szerint – ellenőrzi és segíti. A pártfogó e feladatainak a teljesítéséhez más szervek és szervezetek segítségét is igénybe veheti. 1. Az ügyész a gyanúsított részére kötelezettségként írhatja elő, hogy a. részben vagy egészben térítse meg a sértettnek a bűncselekménnyel okozott kárt, b. más módon gondoskodjék a sértettnek adandó jóvátételről, c. meghatározott célra anyagi juttatást teljesítsen, vagy a köz számára munkát teljesített jóvátétel),

végezzen (a köz javára

d. pszichiátriai vagy alkoholfüggőséget gyógyító kezelésben vegyen részt. 1. Az ügyész a (2) bekezdésben meghatározott magatartási szabályok és kötelezettségek közül többet is, illetőleg a felsoroltakon kívül más magatartási szabályt is megállapíthat vagy más kötelezettséget is előírhat. 2. A 222. § (2) bekezdése esetén kötelezettségként elő kell írni a kábítószerfüggőséget gyógyító kezelésen, kábítószer-használatot kezelő más ellátáson vagy megelőző felvilágosító szolgáltatáson való részvételt. 3. A vádemelést elhalasztó határozatot a sértettel, a feljelentővel és a magánindítvány előterjesztőjével is közölni kell. A sértett a vádemelés elhalasztásáról döntő határozat ellen jogorvoslattal élhet. < A sértettnek adandó kártérítést vagy jóvátételt az ügyész csak a sértett és a gyanúsított hozzájárulásával állapíthatja meg [224. § (2) bek.]. Ez a hozzájárulás, lényegében egyetértés és egyezség, ami kiterjed a kártérítés mértékére is, ha pedig más jóvátételről is megállapodnak, kiterjed ennek a módjára is. A kártérítésre a Ptk. szabályai az irányadók, és a kártérítés jogalapja mind vagyoni, mind nem vagyoni kár okozása lehet. A jóvátétel „más módja” igen változatos formát ölthet: lehet például az erkölcsi károkozás miatt a sajtóban közzétett helyreigazítás vagy nyilvános megkövetés, lehet az eredeti állapot helyreállítása, a sértettnek nyújtandó szolgáltatás vagy más. A köz javára nyújtandó elégtétel anyagi juttatás vagy munkateljesítés formájában jelenik meg. Nem öltheti azonban a büntetőjogi büntetés jellegét, amit biztosít, hogy csak a gyanúsított hozzájárulásával írható elő [224. § (2) bek.]. A köz számára végzendő munka jellegét a Be. nem határozza meg. Emiatt célszerű figyelembe venni a közérdekű munka végrehajtására vonatkozó, a büntetés-végrehajtási tvr. V. fejezetében meghatározott szabályokat. Az ügyész munkára csak oda irányíthatja a gyanúsítottat, ahol megvan arra a fogadókészség; a megyei munkaügyi központok adnak tájékoztatást arról, mely munkahelyek igénylik a közérdekű munka végzését. Az anyagi juttatás mértékének a megállapítása ugyan a gyanúsított hozzájárulásával történik, de


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD célszerű itt is a befizetés rendeltetését és a mértékét illetően figyelembe venni a pénzbüntetés korlátozó szabályait, valamint a rendkívüli enyhítő körülményekre tekintettel a méltányosságot. [568] Kábítószer-, valamint alkoholfüggőséget gyógyító kezelésben való részvételre az ügyész kötelezheti a gyanúsítottat. Az alkoholfüggőség gyógyításáról a Btk. 75. §-a is szól: Az elkövető kényszergyógyítása rendelhető el, ha bűncselekménye alkoholista életmódjával függ össze, és hat hónapot meghaladó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik – de ez esetben a bíróság dönt az elítélt beleegyezése nélkül is.ABe. a vádemelés elhalasztásánál a gyógyítás elrendelését nem a kiszabott büntetéstől teszi függővé, hanem a vádemelés elhalasztásának általános feltételeitől [222. § (1) bek.]. A gyógyító kezelés időtartamáról azonban a Be. külön nem szól, ezért az legfeljebb annyi ideig tarthat, mint a vádemelés elhalasztásának időtartama, tehát egytől kettő évig, minthogy az ennek a keretében történik. A Be. a gyógykezelés helyét sem határozza meg, ezért az egészségügyi szabályozásnak megfelelően egészségügyi intézetben vagy ambuláns kezelésben lesz megvalósítható. A kábítószer-fogyasztók gyógyításában is; az időtartam pedig legfeljebb egy év lehet, tehát annyi, ameddig a vádemelés elhalasztása tarthat [222. § (2) bek.]. Mind a kábítószer-, mind az alkoholfüggőség esetében nélkülözhetetlen feltétel az önkéntesség, tehát a gyanúsított beleegyezése (hozzájárulása), ami nélkül a gyógyulásnak alig volna esélye. Ezt fejezi ki a 224. § (1) és a 222. § (2) bekezdése, amelyik szerint e kötelezettségek csak a gyanúsított hozzájárulásával írhatók elő. Az előírt magatartási szabályok megtartását és a kötelezettségek teljesítését a pártfogó ellenőrzi és segíti [225. § (1) bek.]. [569] 7. Meghallgatás a vádemelés elhalasztása előtt >224. § (1) Az ügyész – ha avádemelés elhalasztása mellett magatartási szabályok megállapítását vagy kötelezettség előírását látja szükségesnek – a vádemelés elhalasztása előtt pártfogófelügyelői vélemény beszerzését rendeli el, majd ennek elkészülte után a gyanúsítottat meghallgatja. A meghallgatás során – tekintettel a pártfogói véleménybenfoglaltakra is – tisztázni kell, hogy a gyanúsított a kilátásba helyezett magatartásiszabályok megtartását és kötelezettségek teljesítését vállalja-e és képes-e teljesíteni.Ha ez szükséges, a pártfogó felügyelő is meghallgatható. 1. A 225. § (2) bekezdésének a) és b) pontjában írt kötelezettségek a gyanúsított és a sértett hozzájárulásával, ac) és d) pontjában írt kötelezettségek agyanúsított hozzájárulásával írhatók elő. 2. A 225. § (2) bekezdésének a) és b) pontja esetén az ügyész a sértettet ismeghallgatja; a sértett meghallgatása mellőzhető, ha a hozzájárulásáról korábbannyilatkozott. A sértett hozzájárulásának hiánya nem akadálya annak, hogy akártérítési, illetve a sértettnek teljesítendő jóvátételi kötelezettség előírása nélkülaz ügyész a vádemelést elhalassza, ha annak feltételei enélkül is fennállnak. < A vádemelést egyedi és egy elemből álló eljárási cselekménynek tarthatjuk, amely összeköti a nyomozást a bírósági eljárással, és éppen ezért önálló eljárási cselekmény, de nem sorolható sem a nyomozási, sem a bírósági cselekmények közé. A vádemelés joga mellett azonban a törvény az ügyésznek diszkrecionális jogot biztosít: törvényi határok között választhat egyfelől a vádemelés, másfelől a vádemelés mellőzése, valamint elhalasztása között. Ez utóbbi azonban nem egy elemből álló eljárási cselekmény, hanem többmozzanatos ügyészi eljárás. A következő elemek (mozzanatok, fázisok) különböztethetők meg: • a vádemelés-elhalasztás törvényi feltételei meglétének megállapítása a nyomozási iratokból, • pártfogói felügyelői vélemény beszerzése, • a gyanúsított és a sértett meghallgatása a megállapítandó kötelezettségekről és magatartási szabályokról, • a magatartási szabályok és kötelezettségek megállapítása határozatban, • eljárás a vádemelés elhalasztása után.


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD A gyanúsított és a sértett meghallgatásának szabályait a Be. nem részletezi. A gyanúsítottat meg kell hallgatni, bármilyen magatartási szabályt vagy kötelezettséget állapítana is meg az ügyész, a sértettet azonban csak a kártérítési igényéről vagy a neki nyújtandó más jóvátételről. Őket a meghallgatásra idézni kell, különben nem volnának meghallgathatók, a fogva lévő gyanúsítottat pedig elő kell vezettetni. A meghallgatásról a védőt értesíteni kell; a védő a meghallgatáson jelen lehet, ami következik általános jogi helyzetéből, de kötelező jelenlétét a törvény nem írja elő. Biztosítani kell azonban, hogy a gyanúsított a védővel – a kötelezettségek vállalása, a hozzájárulása előtt – értekezhessen, ami következik a védelemhez való jogából, és analóg módon megfelel a tárgyaláson való lemondásnál követett fölfogásnak, amikor is a védő részvétele kötelező [536. § (1) bek.; a lemondás a tárgyalásról ugyanis hasonlóan konszenzust igényel, mint a vádemelés elhalasztása]. A sértett mellett jelen lehet a képviselője, a kötelezettség megállapításához azonban a sértett személyesen tett nyilatkozata szükséges. Ugyanez áll a gyanúsítottra is. A meghallgatás az ügyész előtt nem kontradiktórius jellegű, de a jelenlevőknek jogában áll az ügyész által kilátásba helyezett intézkedésekről – megállapítandó kötelezettségekről, magatartási szabályokról – nyilatkozni. A gyanúsított azokhoz vagy hozzájárul, vagy nem; a gyanúsított meghallgatásának célja ugyanis éppen ennek a tisztázása. Ha a gyanúsított nem járul hozzá az alkalmazandó, a kilátásba helyezett intézkedésekhez, az ügyész vádat fog emelni. A sértett az őt érintő és kilátásba helyezett intézkedésekről nyilatkozik, tesz észrevételt vagy indítványt, amit az ügyész a határozatában figyelembe vehet. A meghallgatás elsődleges célja konszenzus, egyetértés létrehozása a gyanúsított és a sértett között, illetőleg az ő konszenzusuk, egyetértésük az ügyész által kilátásba helyezett intézkedésekkel. Ezt fejezi ki a 225. § (2), (3), amely szerint • a kártérítéshez és a sértettnek adandó más jóvátételhez mind a sértett, mind (egyetértése)

a gyanúsított hozzájárulása

• minden más intézkedéshez a gyanúsított hozzájárulása (egyetértése) szükséges. A sértett hozzájárulásának hiánya nem akadálya annak, hogy a kártérítési, illetve a sértettnek teljesítendő jóvátételi kötelezettség előírása nélkül az ügyész a annak feltételei e nélkül is fennállanak.

vádemelést elhalassza, ha

[570] 8. A pártfogó szerepe A II. Ben. a vádemelés elhalasztásában kiemelt szerepet juttat a pártfogónak. Az ügyész – ha a vádemelés elhalasztása mellett magatartási szabályok megállapítását vagy kötelezettség előírását látja szükségesnek – a vádemelés elhalasztása előtt pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendeli el [224. § (1) bek.]. Ezen fölül a magatartási szabályok megtartását és a kötelezettségek teljesítését a pártfogó – a pártfogó felügyelet végrehajtására vonatkozó szabályok szerint – ellenőrzi és segíti [225. § (1) bek.]. A pártfogó büntetőeljárásbeli feladatairól részletesen szól a 114/A. § (3) és (4) bekezdése is: >(3) A pártfogó felügyelő a véleményben tájékoztatást ad a terhelt adottságainak megfelelő munkalehetőségről, egészségügyi, illetőleg szociális intézményi ellátási lehetőségről, és javaslatot tehet a terhelttel szemben egyedi magatartási szabály elrendelésére. 1. Ha a bíróság vagy az ügyész úgy rendelkezik, a pártfogó felügyelői véleményben ki kell térni arra, hogy a terhelt a kilátásba helyezett magatartási szabályok vagy kötelezettségek teljesítését vállalja-e és képes-e teljesíteni, valamint arra, hogy a sértett hozzájárul-e a részére adandó jóvátételhez.< Ezek a szabályok részben ismétlődnek a már ismertetett 224. § (1) bekezdésében. A pártfogóról ezen felül külön is rendelkezik a 2003. évi XIV. törvény. Ennek 4. §-a a pártfogó felügyelő feladatait meghatározva egyebek között kimondja, hogy pártfogó felügyelő a pártfogoltról pártfogó felügyelői véleményt, környezettanulmányt készít, szervezi és ellenőrzi a közérdekű munka végrehajtását, az egyéni pártfogó felügyelői terv szerint végrehajtja a pártfogó felügyeletet, pártfogói tevékenységet lát el a büntetés-végrehajtási intézetben, végzi az utógondozást, valamint ellátja a jogszabályban meghatározott más feladatait. [571]


XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD 9. Eljárás a vádemelés elhalasztása után >226. § (1) Az ügyész az eljárást avádemelés elhalasztásának lejártától számított harminc napon belül megszünteti,ha a vádemelés elhalasztásának tartama eredményesen telt el. < A vádemelés elhalasztása eredményesen telt el, ha a gyanúsított az előírt szabályoknak megfelelő magatartást tanúsított, és azokat súlyosan nem szegte meg, illetőleg a kötelezettségeket teljesítette. Önmagában a kábítószerfogyasztó hathavi gyógykezeltetése, illetőleg más kötelezettségének teljesítése is a vádemelés-elhalasztás eredményes leteltének számít. E szabály tükörképe a 227. § (4) bekezdésének, amely szerint vádat kell emelni, ha a gyanúsított okirattal nem igazolja, hogy a vádemelés elhalasztásától számított egy éven belül legalább hat hónapig tartó folyamatos, kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószerhasználatot kezelő más ellátásban részesült vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt, illetőleg a vádemelés elhalasztásának tartama alatt a gyanúsított ellen kábítószerrel visszaélés miatt újabb büntetőeljárás indult, és a nyomozás felfüggesztésének vagy megszüntetésének nincs helye. Ebből azonban arra következtethetünk, hogy őket más kötelezettséggel az ügyész nem terhelheti, illetőleg nem célszerű terhelnie, mert a nem teljesítés esetén nem áll módjában azokat számon kérni. Habár ezt a törvény külön nem említi, az alkoholfüggő gyógykezeltetését is olyannak kell tekinteni, mint a kábítószer-fogyasztóét a vádemelés-elhalasztás szabályainak alkalmazása szempontjából. [572] 10. Vádemelés a vádemelés elhalasztása után > Az ügyész vádat emel, ha a. a gyanúsított a határozat ellen panasszal él, és a nyomozás megszüntetésének feltételei nincsenek meg [az a tény, hogy a gyanúsított panasszal él, annak a kifejezése, hogy nem jött létre egyetértés, konszenzus az ügyész és közötte a megállapítandó kötelezettségek tekintetében], b. a gyanúsítottal szemben a vádemelés elhalasztásának tartama alatt elkövetett szándékos bűncselekmény miatt vádat emelnek, c. a gyanúsított a magatartási szabályokat súlyosan megszegi, vagy a kötelezettségét nem teljesíti, d. a vádemelés elhalasztásának tartama alatt állapítják meg, hogy a vádemelés elhalasztása a 223. §-ban meghatározott valamely kizáró ok ellenére történt.< [227. § (1) bek.] A c) esetében a vádemelés előtt az ügyész a gyanúsítottat meghallgatja. A vádemelés elhalasztása mellett megállapított magatartási szabályok megtartása és a kötelezettségek teljesítése nem kényszeríthető ki, de a szabályok súlyos megszegését, a nem teljesítést a törvény szankcionálja. A szankció: a vádemelés. Az ennek alapján indult eljárásban a bíróság a vádemelés-elhalasztás keretében tett ügyészi intézkedésektől függetlenül állapítja meg a jogkövetkezményeket. A törvény nem határozza meg, mi a magatartási szabályok „súlyos” megszegése. A törvény azonban erre nem is vállalkozhat, minthogy sokféle magatartási szabályról lehet szó: lehetnek azok tilalmak (például némely nyilvános helyek látogatásának tilalma) vagy tevékenység előírása (például részvétel valamilyen tanfolyamon). Feltételezhetjük, hogy ide lesz sorolható például a teljesítés nyílt, szándékos megtagadása; a tudatosan tanúsított ellentétes viselkedés az előírt magatartással. Ha vádemelésre a magatartási szabályok súlyos megsértése miatt kerül sor, az ügyész a gyanúsítottat a vádemelés előtt meghallgatja. Ha a vádemelés elhalasztására kábítószer-függőség esetén került sor, vádat kell emelni, ha a gyanúsított okirattal nem igazolja, hogy a vádemelés elhalasztásától számított egy éven belül legalább hat hónapig tartó folyamatos, kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesült vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt, illetőleg a vádemelés elhalasztásának tartama alatt a gyanúsított ellen kábítószerrel visszaélés miatt újabb büntetőeljárás indult, és a nyomozás felfüggesztésének vagy megszüntetésének nincs helye [227. § (4) bek.].

3. III. CÍM JOGORVOSLAT AZ ÜGYÉSZ HATÁROZATÁVAL SZEMBEN: A PANASZ 263 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XV. FEJEZET – A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD [573] >228. § (1) Akire nézve az ügyész határozata rendelkezést tartalmaz, a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet. 1. Ha az ügyész a panasznak három napon belül nem ad helyt, azt haladéktalanul felterjesztik a felettes ügyészhez. 1. A vádemelés miatt nincs helye jogorvoslatnak.< A nyomozás keretében az ügyész mint nyomozó hatóság határozatai ellen jogorvoslatnak van helye a törvény 195. és következő §-ainak rendelkezései szerint, vagyis a nyomozásról szóló rendelkezések szerint. A 228. § a vádemelés jogából következő, de annak a gyakorlását éppen mellőző határozatok ellen bejelentett jogorvoslatra vonatkozik. Az itt szóba jöhető – panasszal megtámadható – határozatok: a vádemelés részleges mellőzése (220. §), a vádemelés mellőzése (221. §), vádemelés elhalasztása (222. § és köv.). Vádemelés miatt azonban jogorvoslatnak, amint a törvény mondja, helye nincs. A jogorvoslat: panasz. A panasz elbírálásának szabályai lényegében megegyeznek a nyomozás során bejelentett panasz elbírálásának szabályaival. Panaszra joga elsősorban a gyanúsítottnak (vádlottnak) és a sértettnek van, és másoknak is, ha jogaikat az ügyész határozata érinti. Panasznak helyt adhat már az ügyész is, aki a határozatot hozta, ellenkező esetben azt a felettes ügyész bírálja el. A felettes ügyész háromféle döntést hozhat: • elutasítja a panaszt tartalmi vagy formai okok miatt; • a panasznak helyt ad egészben vagy részben; • a határozatot hatályon kívül helyezi, és az ügyészt új határozat hozatalára kötelezi [228. § (3) bek.]. A törvény nem részletezi, mikor élhet a felettes ügyész az egyik, mikor a másik jogi lehetőséggel. A jogorvoslati eljárásokban követett elvekből következik, hogy a kasszációs jogkör (a hatályon kívül helyezés) gyakorlásának akkor van alapja, ha a határozat vagy az azt megelőző eljárás a felső fórum által már nem vagy csak nehezen orvosolható a súlyos jogi fogyatékosságok miatt, vagy ha a határozat ténybeli alapja súlyosan fogyatékos. Idetartozhat például, ha az ügyésznek nem volt az ügyben hatásköre, ha hiányzik a gyanúsított vagy sértett hozzájárulása a vádemelés elhalasztása esetén az előirányzott intézkedéshez, vagy ha őket meg sem hallgatták. A kasszációs jogkör gyakorlása főként akkor lesz indokolt, ha a gyanúsított és a sértett meghallgatása szükséges a határozat feltételeinek tisztázása végett. Ha azonban például a bűncselekmény megalapozott gyanúja hiányzik, és ezért sem a vádemelésnek nem lett volna helye, és emiatt a helyébe lépő vádemelés mellőzésének vagy elhalasztásának sincs törvényes alapja (például a cselekmény nem volt bűncselekmény, nem a gyanúsított követte el, elévült, hiányzik a magánindítvány stb.), a felettes ügyész maga megváltoztathatja a határozatot, és a törvénynek megfelelő új határozatot hozhat. A nyomozás keretében a panaszt elbíráló felettes ügyésznek ugyancsak az említett háromféle döntési lehetősége van (habár a törvény erről kifejezetten nem rendelkezett), minthogy a panasznak egyébként is közös szabályai vannak.


16. fejezet - XVI. FEJEZET – A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT 1. I. CÍM A PÓTMAGÁNVÁDLÓ FELLÉPÉSE A NYOMOZÁS UTÁN [574] 1. A pótmagánvádló fellépésének általános feltételei A sértettnek pótmagán- vádlóként való fellépésére a törvény szerint három esetben van lehetősége: • ha az ügyész a feljelentést elutasította; • a nyomozás után, ha a nyomozást megszüntette; • a tárgyaláson, ha az ügyész a vádat elejtette. A pótmagánvád emelésének feltételeit a törvény meglehetősen bonyolultan – többszörös visszautalással különböző törvényi rendelkezésekre – oldotta meg. [575] 2. Pótmagánvád a feljelentés elutasítása után Ha a felettes ügyész a sértettnek a feljelentést elutasító határozata ellen bejelentett panaszát elutasította, pótmagánvádnak van helye [229. § (1) bek.]. A sértett a panaszt elutasító határozat közlésétől számított harminc napon belül léphet fel pótmagánvádlóként, ha a feljelentést az okból utasították el, hogy a cselekmény nem bűncselekmény, vagy hogy büntethetőséget kizáró ok állapítható meg. A büntethetőséget kizáró okok közül nem szolgálhat pótmagánvád emelésének alapjául az, ha a gyanúsított gyermekkorú vagy kóros elmeállapotú [199. § (2) -(3) bek.]. E törvények rendelkezései alapján nem emelhető pótmagánvád akkor sem, ha a feljelentés elutasításának más oka volt, például hogy hiányzik a gyanú; beállt az elévülés; a gyanúsított meghalt; hiányzik a magánindítvány stb., lásd erről a 174. § rendelkezéseit. [576] 3. Pótmagánvád a nyomozás megszüntetése után Ha a felettes ügyész a sértettnek a nyomozást megszüntető határozat elleni panaszát elutasította, pót- magánvádnak van helye [229. § (1) bek.]. A sértett a panaszt elutasító határozat közlésétől számított harminc napon belül ez esetben is pótmagánvádlóként léphet fel. Erre akkor van joga, ha a nyomozás megszüntetésének oka a következők közül valamelyik volt: a cselekmény nem bűncselekmény; a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése; nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt, illetve a nyomozás adatai alapján ez nem állapítható meg; büntethetőséget kizáró ok állapítható meg; a törvényben meghatározott egyéb büntethetőséget megszüntető ok állapítható meg [190. § a)-d), f) pont]. Nem emelhető pótmagánvád, ha a nyomozás megszüntetésének más oka volt, például hiányzik a magánindítvány, beállt az elévülés, a gyanúsított meghalt, de akkor sincs lehetőség a pótmagánvád emelésére, ha a gyanúsított gyermekkorú vagy kóros elmeállapotú, illetve kényszergyógykezelés elrendelése szükséges, tehát hasonlóan, mint a feljelentés elutasítása esetében [199. § (2)-(3) bek.]. [577] 4. A pótmagánvádló további eljárása A panasz elutasítását követően a sértettnek lehetőséget kell adni, hogy az ellene elkövetett bűncselekményre vonatkozó iratokat az ügyészség hivatalos helyiségében megismerhesse [229. § (2) bek.]. Erre azért van szükség, mert ezeknek ismeretében képes a sértett állást foglalni abban, hogy van-e jogalapja pótmagánvád emelésének. 265 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVI. FEJEZET – A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT A pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező. A sértett – mint pótmagán- vádló – ügyvédje útján az ügyészségnél vádindítványt nyújt be. A vádindítványt az ügyészség az iratokkal együtt továbbítja a bírósághoz. A vádindítvány tartalmi kellékeit meghatározva a törvény utal a vádirat tartalmi kellékeire, nevezetesen a 217. § (3) bekezdésének a)-c), g)-h) pontjában felsoroltakra. E szerint a vádindítványnak tartalmaznia kell: a vádlott személyi adatait, a vád tárgyává tett cselekmény leírását, a cselekmény jogi minősítését, a bejelentett polgári jogi igényt, a tárgyalásra idézendők és az arról értesítendők névsorát. A vádindítványnak ezenfelül meg kell jelölnie azokat az indokokat, amelyek alapján a pótmagánvádló a feljelentés elutasítása, vagy a nyomozás megszüntetése ellenére a bírósági eljárás lefolytatását indítványozza [230. §]. A vádindítvány annak ellenére, hogy egyes tartalmi elemei megegyeznek a vádirattal, még nem tekintendő vádiratnak. A vádindítványnak lényeges tartalmi eleme azoknak az okoknak a feltüntetése, amelyek a vádindítvány sorsáról döntésre hivatott bíróság meggyőzéséhez vezethetnek. Az előadott indokok lehetnek jogi természetű okok. A feljelentés elutasítása esetén ezeknek kizárólagos szerepük van, hiszen itt az eldöntendő kérdés jogi természetű: bűncselekmény-e a feljelentett cselekmény, büntethetőséget kizáró oknak (jogos védelemnek, tévedésnek, jogos fegyverhasználatnak) minősül-e a feljelentésben leírt körülmény. A nyomozás megszüntetése esetén a ténykérdések is kiemelt szerephez jutnak mindazon esetekben, amikor a megszüntetés oka ténykérdés: a bizonyítékok elégtelensége volt. Mint például ha az a kérdés, vajon a nyomozási adatok alapján megalapozott-e a gyanú, hogy a gyanúsított követte el a bűncselekményt. A vádindítvány indokolásában szerepelhetnek bizonyítási indítványok, sőt éppen ezek tehetik leginkább hitelt érdemlővé a vádindítványt. A vádindítványban különben is meg kell nevezni az idézendőket, tehát a tanúkat, szakértőket és szükséges megjelölni a beszerzendő más bizonyítási eszközöket is. [578] 5. A bíróság döntése a vádindítványról helye.< [231. § (1) bek.]

>A bíróság a vádindítványt elfogadja,

ha elutasításának nincs

A bíróság a vádindítványt elutasítja érdemi okból, ha a vádindítvány ténybeli vagy jogi alapja nyilvánvalóan hiányzik. Elutasítja alaki okból, ha a vádindítvány elkésett, a pótmagánvádlót – kivéve ha jogi szakvizsgája van – ügyvéd nem képviseli, illetőleg a vádindítvány nem a jogosulttól származik [231. § (2) bek.]. A vádindítványt elutasító végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, a vádindítvány elutasítása nem akadálya annak, hogy a nyomozás folytatását rendeljék el (233. §). Az elutasítás azonban annak sem akadálya, hogy a sértett pótolja az alaki fogyatékosságokat, például ügyvédi képviselettel nyújtsa be a vádindítványt. A vádindítvány benyújtása még nem vádemelés. A vádindítványból akkor lesz vád, és benyújtása akkor minősül vádemelésnek, ha a bíróság azt elfogadja, és a gyanúsított ekkor kerül vád alá. A bíróságnak ez esetben sajátos a szerepe, emlékeztet a vádtanácsra, amelynek jogában állt a terheltet vád alá helyezni. A bíróságnak a vádindítványt elutasító határozata nem egyenértékű a közvád esetében hozott eljárást megszüntető végzéssel: ez jogerőre képes, amaz pedig csak a feljelentés elutasításának vagy a nyomozás megszüntetésének a hatályát erősíti meg, vagyis a bíróság ezeknek nem kölcsönöz jogerőt, itt nem veszi át az ügydöntő hatóság szerepét. Ezzel áll összhangban az a szabály, amely szerint a vádindítvány elutasítása nem akadálya a nyomozás folytatásának. A nyomozás ugyanis a megszüntetése után is folytatható. [579] 6. A bíróság tennivalói a vádindítvány elfogadása után

> Ha a bíróság a vádindítványt nem utasította el,

a. gondoskodik arról, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak, b. kényszerintézkedést rendelhet el.< [231. § (5) bek.] A bíróság elfogadja (vagyis nem utasítja el) a vádindítványt, ha ennek nincs formai akadálya, és a ténybeli vagy jogi alapja nyilvánvalóan nem hiányzik. Ez utóbbi feltétel pozitív módon is megfogalmazható: a bíróság elfogadja a vádindítványt, ha azt törvényesnek és megalapozottnak találja. A vád törvényességéről és megalapozottságáról a váddal kapcsolatosan írottak a vádindítványra is vonatkoznak. A bíróság a döntésének meghozatalában támaszkodik a meglévő nyomozási iratokra, a sértett által előadott indokokra, az általa csatolt iratokra, bizonyítási eszközökre és a nyilatkozataira. 266 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVI. FEJEZET – A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT A bíróság elfogadó végzésével a vádindítványból – jogi hatását tekintve – vád lesz, és a vádindítványhoz a vádemelés jogi hatásai fűződnek. A 231. § (5) fölsorolja a bíróság jogait és tennivalóit a vádindítvány elfogadása után. A bíróság gondoskodik arról, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak. Minthogy az ügyész a büntetőeljárásból már kilépett, a további hatósági tennivalókat a bíróság látja el (a pótmagánvádló indítványára vagy a nélkül is), szükség esetén az ügyész bevonásával. Ha a nyomozás megszüntetése után lép fel a pótmagánvádló, akkor vannak nyomozási iratok, jegyzőkönyvek, bizonyítási eszközök, amelyeket a tárgyaláson a törvény szerint megvizsgálnak, fölhasználnak, kiegészítenek. Más a helyzet, ha a pótmagánvádló a feljelentés elutasítása után lép fel; nyomozás nem volt, nincsenek nyomozási iratok, nincsenek felderített bizonyítási eszközök. A szükséges intézkedésekről ezt követően a bíróság a tárgyalás előkészítésének keretében gondoskodik. [580] 7. A tárgyalás előkészítése A vádindítvány bírósági elfogadása és a tárgyalás előkészítése a bíróság tevékenységének két különböző fázisa. A vádindítvány elfogadása után a bíróságot a 231. § (5) bekezdése szerinti teendők nem mentesítik attól, hogy a tárgyalás előkészítését ezután szabályszerűen elvégezze. A bíróság annak érdekében, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak, megkeresheti az ügyészt, az ügyész megkeresése bizonyítási eszközök felkutatására irányulhat [268. § (1) bek.]. A bíróság elrendelheti a vádindítvány elfogadása után a vádlott előzetes letartóztatását [231. § (5) c) pont], de erről csak előkészítő ülésen határozhat [272. § (2) bek.]. Ugyancsak a tárgyalás előkészítés szabályai szerint közli a vádindítványt, mint vádat, tűzi ki a tárgyalást stb. A tárgyalás előkészítésében a pótmagánvádló az ügyész jogait gyakorolja (236. §).

2. II. CÍM A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT A VÁD ELEJTÉSE UTÁN [581] 1. Vádelejtés a tárgyalás előkészítési szakaszában Az ügyész a vádat elejtheti a tárgyalás előkészítése során és a tárgyaláson is. >267. § (3) Ha a vád elejtése esetén [a tárgyalás előkészítése során] pótmagán-vádnak van helye, a bíróság tizenöt napon belül kézbesíti a sértettnek az ügyészvádelejtést tartalmazó nyilatkozatát. Ha a sértett harminc napon belül nem lép felpótmagánvádlóként, az eljárást a bíróság megszünteti. E határidő elmulasztásamiatt igazolásnak nincs helye. Ha a sértett pótmagánvádlóként kíván fellépni, avádindítványt a bírósághoz nyújtja be. 1. Pótmagánvádló fellépése esetén a 229. § (2) bekezdése, a 230. §, a 231. § értelemszerűen alkalmazni.<

és a 233. § rendelkezéseit kell

Az (5) bekezdésben közölt törvényi utalásokból következik, hogy a pótmagán- vádló fellépésének a vádelejtés után ugyanazok a lényeges feltételei, mint a nyomozás megszüntetése esetén. Eszerint: az ügyvédi képviselet kötelező; a sértett jogosult az ügyre vonatkozó iratokat megismerni; a sértett vádindítványt nyújt be; változatlanok a tartalmi követelmények; a bíró a vádindítványt elfogadja vagy elutasítja, aminek feltételei, valamint a bíró jogosítványai változatlanok, mint a nyomozás megszüntetése után. A bíróság végzéssel dönt, fellebbezésnek nincs helye, de a vádindítvány megismételhető. Ha a bíróság a vádindítványt elutasítja, az eljárást megszünteti az ügyész vádelejtésének okából [267. § (1) bek. f) pont]. Ha a vádindítványt elfogadja, a tárgyalás előkészítését végzi; a pótmagánvádló itt az ügyész jogaiba lép. [582] 2. A vád elejtése tárgyaláson Ha az ügyész tárgyaláson ejti el a vádat, a sértett pótmagánvádlóként felléphet a 312. §-ban meghatározottak szerint: >Ha a vád elejtése esetén pótmagánvádnak van helye, a bíróság a tárgyalástelnapolja, és tizenöt napon belül kézbesíti a sértettnek az ügyész vádelejtésttartalmazó nyilatkozatát. Ha a sértett harminc napon belül nem lép fel


XVI. FEJEZET – A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT pótmagán-vádlóként, az eljárást a bíróság megszünteti. E határidő elmulasztása miattigazolásnak nincs helye.< [312. § (1) bek.] A törvény további rendelkezései [312. § (2)-(5) bek.] lényegében megegyeznek a pótmagánvádló fellépésének előbbi eseteire vonatkozó rendelkezésekkel. Ezek szerint a sértettnek lehetőséget kell biztosítani az iratok megismerésére; az ügyvédi képviselet a vádindítvány benyújtásától fogva kötelező; a vádindítvány tartalmi kellékei változatlanok; a bíróság dönt a vádindítvány elfogadásáról vagy elutasításáról azonos indokok alapján, mint az eljárás korábbi szakaszában benyújtott vádindítvány esetében. Az elutasító végzés ellen fellebbezésnek helye nincs, de a sértettnek lehetősége van a vádindítványt ismételten benyújtani. >312. § (6) Ha az ügyész a vádat elejtette, és az ügyben pótmagánvádló lép fel, a tárgyalást folytatni kell. A tárgyalás folytonosságára a 286. § rendelkezései irányadók. 1. Ha az eljárás több bűncselekmény miatt folyik, és az ügyész a vádat ezek valamelyikében ejti el, a pótmagánvádló akkor léphet fel, ha az az ügy, amelyben a vádat elejtették, elkülöníthető. Ez esetben az ügyet el kell különíteni. < A 286. § rendelkezéseit is figyelembe véve megállapítható, hogy a pótmagán- vádló belépése az eljárásba nem teszi szükségessé a tárgyalás addigi eseményeinek a megismétlését; a tárgyalás az addig keletkezett jegyzőkönyvek ismertetésével folytatódik. [583] 3. A pótmagánvádló jogállása a tárgyaláson A pótmagánvádló a bírósági eljárásban az ügyész jogait gyakorolja (236. §). A törvény azonban meghatározza azokat az eltéréseket, amelyeket a tárgyalás keretében érvényesíteni kell, ha a vádat a pótmagánvádló képviseli. Erről tartalmaz rendelkezéseket a 343. és 344. §: >343. § (1) A pótmagánvádló képviselője a tárgyaláson köteles részt venni. Ha a pótmagánvádló képviselője a tárgyaláson nem jelenik meg, és magát alapos okkal előzetesen haladéktalanul nem mentette ki, a bíróság a tárgyalást a képviselő költségére elhalasztja, és a képviselőt rendbírsággal sújthatja. 1. Ha a pótmagánvádló ügyvédi képviselete az eljárás alatt megszűnik, a bíróság az erről való tudomásszerzést követőnyolc napon belül felszólítja a pótma- gánvádlót, hogy ügyvédi képviseletéről nyolc napon belül gondoskodjék. Ha a pótmagánvádló a kitűzött határidő alatt ügyvédi meghatalmazásról nem gondoskodik, az eljárást meg kell szüntetni. Erre a pótmagánvádlót figyelmeztetni kell. 2. Ha a pótmagánvádló ügyvédi képviseletről azért nem tud gondoskodni, mert a jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán az ügyvédi munkadíjat előreláthatóan nem tudja megfizetni, és ezt a külön jogszabályban meghatározott módon igazolta, kérelmére a bíróság személyes költségmentességet engedélyezhet. A személyes költségmentesség engedélyezése esetén a. a pótmagánvádló kérelmére a bíróság képviselőként ügyvédet vagy ügyvédi irodát rendel ki, b. a pótmagánvádlót és kirendelt képviselőjét a büntetőügy iratairól kért illetékfeljegyzési jog illeti meg,

másolat egyszeri kiadása során

c. a kirendelt képviselő díját és igazolt készkiadását az állam előlegezi. 1. A pótmagánvádló kirendelt képviselőjének díjára a kirendelt védő díjazására vonatkozó jogszabályt kell alkalmazni. 2. A pótmagánvádló a vádat nem terjesztheti ki. 3. A perbeszédet a pótmagánvádló képviselője tartja. 4. Az elsőfokú bíróság ügydöntő határozata ellen a pótmagánvádló a vádlott javára nem fellebbezhet.


XVI. FEJEZET – A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT 5. Ha a fellebbezés bejelentésekor a vádat a pótmagánvádló képviseli, az közvetlenül terjeszti fel a másodfokú bírósághoz.

elsőfokú bíróság az iratokat

344. § Ha a vádlottat felmentették, vagy vele szemben az eljárást megszüntették, a pótmagánvádló viseli a 74. § (1) bekezdésében meghatározott bűnügyi költségből azt a költséget, amely a pótmagánvádló fellépése után keletkezett. <


17. fejezet - XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE 1. I. CÍM A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK JELENTŐSÉGE ÉS FORMÁI [584] 1. A tárgyalás előkészítésének jelentősége A büntetőeljárás bírósági szakaszának önálló része a tárgyalás előkészítése, amely a vádiratnak, magánvádas ügyben a feljelentésnek a bírósághoz való érkezésével, vagy a pótmagánvád elfogadásával kezdődik. A tárgyalás előkészítésének jelentősége garanciális jellegében rejlik: feladata annak biztosítása, hogy törvénysértő vád ne kerüljön bírósági tárgyalásra, hogy a bíróság ne vonjon hatáskörébe vagy illetékességébe hozzá nem tartozó ügyet, és hogy az ügy alapos előkészítése nélkül ne állítsák a terheltet a bíróság elé. A vádirat benyújtása után az eljárás bírósági szakaszának nincs ugyan a terhelt más – nem büntetőjogi, illetőleg büntetőeljárási – jogaira lényeges hatása (következmények inkább az előzetes letartóztatáshoz és nem a bíróság elé állításhoz fűződnek), az eljárás bírósági szakaszának a terhelt és az ügy szempontjából mégis jelentősége van: a terhelt vádlottá vált, ami azt is jelenti, hogy a nyomozásban összegyűjtött és az ügyész által hitelt érdemlőnek és alaposnak elismert bizonyítékok bűnösségre utalnak. A nyilvános tárgyalás a vádlott terhére rótt cselekményt szélesebb körben ismertté teheti, és olyan közvélemény kialakulását segítheti elő, amely a terhelt bűnösségét elismeri. A tárgyalás a vádlottnak további pszichikai megterhelését idézheti elő, hiszen az újabb kihallgatása, a bizonyítási eljárás, az ítéletvárás mind-mind újabb megpróbáltatás. A törvény mindettől meg akarja kímélni azt a személyt, aki ellen a bíróság nem hozhatna bűnösséget megállapító ítéletet, hanem a tárgyaláson fel kellene őt mentenie (például mert a cselekmény nem bűncselekmény), vagy ellene az eljárást meg kellene szüntetnie (például mert elévült). A tárgyalás előkészítésének tehát garanciális jelentősége van, elsőrendű feladata megakadályozni a büntetőeljárás folytatását akkor, ha a vád nem törvényes. A tárgyalás előkészítésének a garanciális jelentősége mellett technikai és pergazdaságossági jelentősége is van, mert a tárgyalás zavartalan lefolyását hivatott biztosítani. A Be. 287. §-a szerint a bíróságnak minden ügyet lehetőleg megszakítás nélkül kell befejeznie. A bíróság e törvényi követelménynek csak meghatározott feltételek esetén tehet eleget. Ezeknek a feltételeknek nagy részét már a nyomozás során és a vádirattal biztosítani kell. E feltételek közé tartozik például, hogy a terhelt tartózkodási helye ismert legyen, hogy az ügy kellően fel legyen derítve, és a bizonyítékok rendelkezésre álljanak; a hatáskör, illetékesség elbírálásához szükséges adatok ismertek legyenek, egyes előzetes kérdések (például a személyes mentesség) eldönthetőek legyenek; mindazok, akiknek a tárgyaláson jelen kell lenniük, idézhetők vagy értesíthetők legyenek. A bíróság a tárgyalás előkészítése során vizsgálja meg a tárgyalás megtartásának a feltételeit, és megteszi a szükséges intézkedéseket. A Be. felhatalmazza a bíróságot olyan határozatokra és intézkedésekre, amelyek biztosítják a tárgyalás megtartását (a védő kirendelése, idézés stb.), és amelyeknek a tárgyalás feltételeinek előzetes megteremtésére irányulnak. A tárgyalás előkészítése a leírtakra tekintettel a büntetőeljárásnak nélkülözhetetlen része. [585] 2. A tárgyalás előkészítésének formái Az európai kontinentális jogrendszerekben a tárgyalás előkészítésének egyik legjelentősebb formája a vádtanácsban történő előkészítés volt. A vádtanács feladata elsősorban az, hogy döntsön az ügyész vádjának törvényességéről és megalapozottságáról, és vagy vád alá helyezést mondjon ki, vagy az eljárást szüntesse meg. A vádtanács összetételében a tárgyaló bíróság tanácsától különálló szervként működött. A vádtanács intézménye azonban ma már inkább csak történelmi emlékként él. Magyarországon a vádtanácsot az 1896. évi Bp. vezette be. A vádtanács a vizsgálóbíró felügyelő és fellebbviteli bírósága volt, irányította és ellenőrizte a vizsgálatot, és határozott a vád alá helyezésről. A vádtanács járásbírósági ügyekben nem működött, csak egyes törvényszéki ügyekben. A vád alá helyezés a vádtanács által 270 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE fakultatív volt, csak akkor következhetett be, ha a terhelt a vádirat ellen kifogást emelt. Ha a terhelt nem tett kifogást, ügye a vádtanács eljárása nélkül került tárgyalásra. Minthogy a terhelt jogi-szakmai ismeretei a kifogások megtételéhez szükségesek lettek volna, valamint hogy a vádtanács eljárása az eljárást a terheltre nézve általában hátrányos módon meghosszabbította, és ugyanakkor a vádtanács nem szívesen vállalt felelősséget az eljárás megszüntetéséért, a vádtanács ritkán járt el, és valóságos szerepe viszonylag jelentéktelenné zsugorodott. A vádtanács működését későbbi jogszabályok tovább korlátozták, mígnem az 1946. évi XIV. törvénycikk végleg megszüntette, minthogy a vádtanács a kitűzött garanciális szerepet az említett okok miatt nem tölthette be. A későbbi törvények mind egyeztek abban, hogy az ítélő tanácstól különálló tanácsot – vádtanácsot – a vád alá helyezés céljára nem jelölnek ki. A vádirat benyújtása után a tárgyalás előkészítése a tanács elnökének vagy a tanácsnak a dolga, amely majd az ügyet tárgyalni fogja. Ennek következtében nagyobb felelősséggel tud állást foglalni az eldöntendő kérdésekben, és nem törekszik áthárítani a felelősséget a döntésért egy másik tanácsra. Az itt vázolt törvényhozói gyakorlatnak és megoldásnak azonban kétségtelenül vannak bizonyos veszélyei. Ezek abban állnak, hogy a bíróság, amely a vádat törvényesnek találta, és ennek alapján a tárgyalásra az ügyet kitűzte, sajátjává teheti a vádban kifejezett álláspontot, vagyis elfogulttá válhat az ügyben. Ezt is figyelembe véve a bíróság szerepét a tárgyalás előkészítésében nem abban kell látnunk, hogy a bíróság a vád megalapozottságát mérlegeli, hanem abban, hogy megvizsgálja, van-e törvényes akadálya annak, hogy az ügyet tárgyalásra kitűzze. Ezzel a kérdéssel összefügg az a kérdéskör is, hogy mikor következik be a vád alá helyezés. [586] 3. A vád alá helyezési eljárás Az a kérdés, hogy az általános szabályoknak megfelelő tárgyalás-előkészítés tekinthető-e vád alá helyezési eljárásnak, egyben annak a kérdése is, hol van a büntetőeljárásban a választóvonal az eljárás két fő szakasza, az előkészítő és a bírósági szakasz között. Ez a választóvonal felfogásunk szerint: a vádirat benyújtása a bírósághoz. Ezzel a vád megtörtént, és ami utána következik, az nem vád alá helyezés, hanem a vádirat előzetes vizsgálata és a tárgyalás előkészítése. A pótmagánvádló fellépése esetén a vádindítvány elfogadása a bíróság részéről ugyancsak nem tekinthető vád alá helyezésnek, hanem annak a megállapításával egyenértékű, hogy a vádnak nincs törvényes akadálya. Az az álláspont, amely a cezúrát a vádirat benyújtásához köti, elméleti és gyakorlati következményekkel jár, és alkalmas arra, hogy félreértéseket eloszlasson. Ha a vád és a vád alá helyezés a vádirat benyújtásával megtörtént, akkor a vádhatóság az ügyész. Ha azonban a vád alá helyezési eljárást mint külön eljárást elismernénk, és ennek következtében a vád alá helyezést a bíróság aktusának tartanánk, akkor a vád és az ítélkezési funkció egy kézben, vagyis a bíróság kezében egyesülne, ami természetesen ellentétes a büntetőeljárási jogban elismert eljárási funkciók megosztásának elvével. Azzal, hogy a bíróság a tárgyalás elrendelésével vagy kitűzésével elismerte a vád törvényességét és tárgyalásra való alkalmasságát, nem tette a vádat sajátjává, nem vette át azt. A vád ezután is változatlanul az ügyész (magánvádló, pótmagánvádló) vádja, amely meghatározza a bíróság tevékenységének a kereteit. A tárgyalás elrendelése vagy kitűzése nem azonos a terhelt bűnösségének a megállapításával, és e tekintetben a bíróság döntése nem fogható fel előzetes döntésnek. A bíróság csak arról döntött, hogy megvannak-e a per előfeltételei, illetőleg hogy nincs-e a további eljárásnak törvényes akadálya.

2. II. CÍM A BE. RENDELKEZÉSEI A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉRŐL [587] 1. A tárgyalás előkészítésének jellemzői A Be. a tárgyalás előkészítésének azt a rendszerét tartja meg, amely szerint a tárgyaló (ítélő) tanács feladata a tárgyalás előkészítése. Ha azonban később az ügyet más tárgyalná, mint aki a tárgyalást előkészítette (például betegség vagy más akadály miatt), ez semmiképpen sem tekinthető eljárási szabálysértésnek.


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE A Be. szerint a vádemelés után a tárgyalás előkészítése a bíróság által, a kivételektől eltekintve, kötelező. A feladat megoszlik a tanács elnöke és a tanács között. Ha a helyi bíróság egyesbíróként jár el, mind a tanács, mind a tanács elnökének jogkörét az egyesbíró látja el. A törvény a tárgyalás előkészítésének egyszerű formáját pártolja, nevezetesen hogy a tárgyalás kitűzéséről a tanácselnök egyedül döntsön. De tanács dönt az eljárás megszüntetéséről és az előzetes letartóztatásról, valamint a személyes szabadságot érintő más kényszerintézkedésekről. Előkészítő ülést az ügyész és a vádlott részvételével ritka esetekben kell tartani. A tárgyalás-előkészítés általános szabályaitól eltérő szabályokat állapít meg a törvény a külön eljárásokban: • a pótmagánvádas (231. §), • a magánvádas (502. §), • a távol lévő terhelttel szemben folytatott eljárásban (529. §), • a tárgyalásról lemondás (540. §), • a büntetőparancs kibocsátása esetében (544. §). A bíróság elé állítás (516. és köv. §-ok) az a különeljárás, amelyből hiányzik a tárgyalás előkészítése a bíróság által. [588] 2. A tanácselnök jogköre; intézkedései és határozatai A tanács elnöke az ügy iratainak a bírósághoz érkezése után tizenöt napon, nagy terjedelmű ügyben harminc napon belül megvizsgálja, hogy van-e helye a 264-271. §ban foglalt rendelkezések alkalmazásának.< [263. § (1) bek.] Azt vizsgálja tehát, kitűzheti-e az ügyet tárgyalásra, vagy azt megelőzően kell más határozatot hozni például az előzetes letartóztatásról, az áttételről, az eljárás felfüggesztéséről, avagy van-e a további eljárásnak és a tárgyalás kitűzésének olyan akadálya, amely miatt az eljárás megszüntetendő. >A tanács elnöke határoz az ügy áttételéről, az ügyek egyesítéséről vagy elkülönítéséről, az eljárás felfüggesztéséről, intézkedik eljárási cselekmény elvégzése iránt az iratok visszaküldése nélkül, megállapítja a vádtól eltérő minősítés lehetőségét, elrendelheti, hogy az ügyet öttagú tanács tárgyalja. < A tárgyalás előkészítése során a bíróság végzéssel határoz [257. § (1) bek.]. [589] 3. A vádirat közlése A tanács elnöke az ügy megérkezését követő tizenötödik, illetve harmincadik nap után a vádiratot haladéktalanul megküldi a vádlottnak és a védőnek, és felhívja őket, hogy tizenöt napon belül jelöljék meg bizonyítási eszközeiket [263. § (2) bek.]. A tanács elnöke a vádirat kézbesítésével egyidejűleg közli a vádlottal és a védővel, ha az ügyész különösen védett tanú vallomását kívánj a bizonyítási eszközként felhasználni, figyelmezteti őket arra, hogy a különösen védett tanú vallomását tartalmazó jegyzőkönyvi kivonatot megtekinthetik, és írásban a különösen védett tanúhoz kérdések feltevését, továbbá a tanú különösen védetté nyilvánításának megszüntetését indítványozhatják. A különösen védett tanúhoz feltett kérdések közvetlenül nem irányulhatnak a különösen védett tanú személyének és tartózkodási helyének felfedésére [263. § (3) bek.]. A vádirat közlésének a szerepe – még a tárgyalás kitűzése előtt – nyilvánvalóan azt szolgálja, hogy a védelemnek elég ideje legyen a felkészülésre. A felszólítás a bizonyítási eszközök megjelölésére pedig arra való, hogy a bíróság már akár az első tárgyalási napra is idézhesse a tanúkat, és beszerezhessen más bizonyítási eszközöket is. A különösen védett tanú anonimitásának megőrzéséről a törvény az eljárás e szakaszában is gondoskodik, de arról is, hogy a védelem hozzá kérdéseket intézhessen. [590] 4. Áttétel > Ha a bíróságnak az ügy elbírálására nincs hatásköre vagy illetékes sége, az ügyet átteszi a hatáskörrel, illetőleg illetékességgel rendelkező bírósághoz.<


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE (264. §) A bíróság a hatáskörét és illetékességét hivatalból vizsgálja (19. §), tehát erre irányuló indítvány vagy észrevétel nélkül dönt. A bíróság az eljárás e stádiumában az ügyet bármely hatásköri vagy illetékességi okból átteheti más bírósághoz, tehát például a megyei bíróság a helyi bírósághoz, egyik helyi bíróság a másikhoz. A tárgyalás megkezdése után az áttétel lehetősége már szűkül (lásd a 308. §-t). Ha a bíróság joghatósága hiányzik vagy hiányozhat, az ügy jellegétől függően dönt; például ha az ügy szabálysértés vagy a vádlottat diplomáciai mentesség illeti meg, az eljárást megszünteti. Nem mond ki a bíróság áttételt, hanem az iratokat megküldi az ügyésznek a magánvádasként indult ügyben, ha a feljelentés, az iratok alapján olyan bűncselekmény látszik megállapíthatónak, amely miatt a vádat az ügyész képviseli [501. § (1) bek.]. Az áttételnek különösen hatásköri okból egyik lehetséges feltétele az, hogy a bíróság álláspontja szerint a vád tárgyává tett bűncselekmény a vádirattól eltérően minősülhet. Ha például a vád súlyos testi sértés, és a bíróság véleménye szerint az ügy helyesen szándékos emberölés kísérletének minősül, az ügyet ennek megállapítása mellett a helyi bíróság a megyei bírósághoz teszi át. Az áttételről szóló határozat: az ügy visszautasítása (képletesen szólva: a küszöbtől, a limine) a megfelelő eljárási feltételek hiánya miatt. Ez a határozat nem jelent érdemi döntést, de csatlakozhat megszüntető végzéshez, amely ügydöntő határozat. Ha az ügyet több bíróság is elutasította hatásköréből vagy illetékességéből, negatív hatásköri, illetőleg illetékességi összeütközés keletkezhet. [591] 5. Az ügyek egyesítése és elkülönítése >A bíróság hivatalból vagy indítványrahatároz az ügyek egyesítéséről vagy elkülönítéséről.< [265. § (1) bek.] A bíróság hivatalból vagy indítványra határoz az ügyek egyesítéséről vagy elkülönítéséről a 72. §-ban meghatározott szempontok szerint. E szerint: ha a büntetőügyben több terhelt van, velük szemben rendszerint egyazon eljárást kell folytatni. Ez a rendelkezés a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed. Egyesíteni lehet azokat az ügyeket, amelyek együttes elbírálása az eljárás tárgyára vagy az eljárásban részt vevő személyekre tekintettel, illetve egyéb okból célszerű. Ha a vádlott ellen több ügyben külön-külön emeltek vádat, az ügyeket ugyancsak egyesíteni kell. Az elkülönítés kimondásánál a 72. § (3)-(4) bekezdésének rendelkezései az irányadók. Az ügyek egyesítését mellőzni kell, illetőleg az ügyeket el kell különíteni, ha a terheltek nagy száma vagy egyéb ok a felelősségnek ugyanabban az eljárásban történő elbírálását jelentősen nehezítené. Ügyek egyesítésére tárgyalás-előkészítési szakban akkor kerülhet sor, ha az egyesítendő ügyekben már vádat emeltek, és a tárgyalást egyikben sem kezdték meg. Ha ugyanis nem emeltek vádat, a bíróságnak nincs az ügyben joghatósága, ha pedig a tárgyalást már megkezdték, a döntés a tárgyaló bíróra tartozik. A különböző bíróságok előtt folyamatban lévő ügyek egyesítése, vagy annak mellőzése kérdésében az együttes elbírálásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság dönt, ha több ilyen bíróság van, a megelőzés az irányadó. A bíróság az előtte folyamatban lévő ügyet az egyesítés kérdésében határozathozatalra jogosult bíróságnak az egyesítés megfontolása végett megküldi [265. § bek.]. [592] 6. Az eljárás felfüggesztése>266. § (1) A bíróság az eljárást a. a 188. § (1) bekezdésének a), b) és d)-g) pontjában meghatározott okbólfelfüggeszti, b. hivatalból vagy indítványra felfüggeszti, és az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezi, ha az ügy elbírálása során olyan jogszabályt vagy állami irányítás egyéb jogi eszközét kell alkalmazni, amelynek alkotmányellenességét észleli. 1. A bíróság az eljárást akkor is felfüggeszti, ha az eljárás megindításához szükséges feljelentés [Btk. 236. § (1) bek., 240. §] hiányzik. Az eljárás felfüggesztése legfeljebb az alapügy jogerős befejezéséig ta r t A Az eljárás felfüggesztése: az eljárás időleges megakasztása elhárítható akadály miatt. A felfüggesztés addig tart, amíg az akadály fennáll.


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE A felfüggesztés okai egyébként – amint az a 188. §-ra utalásból kitűnik – azonosak azokkal, amelyek a nyomozás keretében is felfüggesztésre vezetnek, kivéve azt az esetet, amikor a terhelt, az elkövető ismeretlen marad. (Ekkor ugyanis nincs aki ellen vádat lehetne emelni.) A felfüggesztés oka tehát: ha a vádlott ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik; súlyosan, tartósan beteg, utólag vált elmebeteggé; ha előzetes kérdés eldöntendő; a jogsegély iránti megkeresés szükséges; magyar állampolgár által külföldön elkövetett bűncselekmény miatt a büntetőeljárás megindításához szükséges döntést kell beszerezni; nemzetközi büntetőbíróság a joghatóságába tartozó ügyben a magyar hatóságot a büntetőeljárás átadása végett megkeresi. A Be. rendezi azt a kérdést, mi a teendő, ha az eljáró bíróság valamelyik Be.-beli rendelkezést, más jogszabályt vagy kormányhatározatot, miniszteri utasítást, avagy az állami irányítás valamelyik egyéb eszközét alkotmányellenesnek tartja. – A bíróság felfüggesztve az eljárást az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezi és bevárja a döntését, és ezt követően maga is dönt. A 226. § (2) bekezdésében említett Btk. 236. és 240. §-a arról szól, hogy hamis vád, illetőleg hamis tanúzás miatt büntetőeljárás csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indítható, és a Be. ehhez tehát azt fűzi hozzá, hogy ez okból az eljárást fel kell függeszteni mindaddig, amíg az alapügy be nem fejeződik. Itt is megjegyezzük, hogy mentelmi jog, valamint a diplomáciai mentesség kérdésének tisztázása céljából a Be.nek e tárgyakra vonatkozó rendelkezései szerint (551. § és következők) az eljárást ugyancsak fel kell függeszteni. [593] 7. A prejudiciális kérdés E helyt a felfüggesztés okai közül egyedül az előzetes kérdésről – ennek bizonyításelméleti vonatkozásai miatt – szólunk bővebben. Az előzetes (prejudiciális) kérdés olyan nem kizárólag büntetőjogi jellegű tény, amelynek eldöntése feltétele a büntetőjogi kérdés eldöntésének. Az előzetes kérdés rendszerint a büntetőtörvényi tényállásnak az egyik ismérve, s ennyiben büntetőjogi természetű. Így például a sikkasztás bűntettének megállapítása szempontjából előzetes kérdés a dolog tulajdona; a kettős házasság szempontjából a korábbi házasság érvényessége; az adócsalás bűntette szempontjából a veszélyeztetett adó összege; a tartási kötelezettség elmulasztásának bűntette szempontjából a hatósági (bírósági) határozat végrehajthatósága; a magántitok megsértésének bűntette szempontjából az a kérdés, hogy foglalkozásánál fogva tudta-e meg a terhelt a magántitkot. Ilyen értelemben a büntetőjogi kérdések elbírálása során számos esetben előfordulhatnak előzetes kérdések, hiszen a büntetőjog a területén kívül eső társadalmi, illetőleg jogviszonyokat védi. A büntetőeljárási törvényhozás előtt mindig felmerül a kérdés, ki döntsön az előzetes kérdésben, a büntetőbíróság-e, vagy más bíróság, illetőleg hatóság. A Be.10. § azt a gondolatot fejezi ki, hogy a büntetőbíróságnak magának kell a bűnösség megállapításához szükséges tényeket tisztázni. A bíróságot más hatóságok állásfoglalása különben sem köti abban a tekintetben, hogy a terhelt követett-e el valamilyen bűncselekményt. Így például, ha valamelyik tényállást közigazgatási szervek szabálysértésként bíráltak el, ez nem akadálya annak, hogy a bíróság ugyanezen tényállás miatt a terhelt bűnösségét bűncselekményben állapítsa meg. Egyedül a büntetőítéletnek tulajdonítható az a hatás, hogy az abban megállapított tényeket a büntetőbíróságnak valóknak kell elfogadni (res iudicata pro veritate habetur). A büntetőbíróság felelős tehát a megállapított tények valóságáért, s részletkérdéseket sem bízhat más hatóság döntésére, nevezetesen közigazgatási hatóságra. A problémakör összefügg a bizonyítási rendszer kérdéseivel is, nevezetesen azzal, hogyan állapíthatja meg a büntetőbíróság egyes tények valóságát. A bíróság ítéletét a tárgyaláson megvizsgált bizonyítékokra alapítja, a bizonyítékokat egyenként és a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. Ebből az is következik, hogy más hatóság által történő ténymegállapítás esetén a tények valóságát a bíróságnak magának kell eldöntenie. Más a helyzet, ha valamelyik bűncselekmény törvényi tényállásának egyik eleme: a közigazgatási vagy más hatóság határozatának, engedélyének, illetőleg intézkedésének a létezése. Ilyenkor a büntetőbíróságnak azt kell megállapítani, megtörtént-e a kérdéses határozathozatal, például a zártörés, a tartás elmulasztása esetében. Az, hogy volt-e egyáltalán határozat, prejudiciális (előzetes) kérdésnek tekinthető, és ezzel összefüggően a büntetőbíróság vizsgálhatja, volt-e a törvényes követelményeknek megfelelő határozat vagy intézkedés. Az általános szabály alól, amely szerint az előzetes kérdést rendszerint a büntetőbíróság maga bírálja el, kivétel a személyi állapotra vonatkozó körülmény. E kérdésben a polgári bíróság döntése az irányadó, és a büntetőbíróság nem dönthet a polgári bíróságtól eltérően.


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE Ha a büntető törvényalkalmazás a személyi állapotra vonatkozó olyan körülménytől függ, amelyben hozott polgári bírósági ítélet mindenkivel szemben hatályos (például a kettős házasság miatt indított eljárásban ilyen előzetes kérdés a korábbi házasság érvénytelensége), a büntetőeljárást a polgári eljárás jogerős befejezéséig mindig fel kell függeszteni. Ha azonban a polgári eljárás még nem folynék, megindítására az érdekeltet megfelelő határidő kitűzése mellett kell utasítani. [594] 8. Az eljárás felfüggesztésének más esetei. Az eljárás folytatása felfüggesztheti, ha

> 266. § (3)

A bíróság az eljárást

a. a vádlott huzamosabb ideig külföldön tartózkodik ... 1. Ha a bíróság a (3) bekezdésben foglalt intézkedéseket nem tartja indokoltnak és a vádlott külföldi tartózkodási helye ismert, a bíróság elfogatóparancsot bocsáthat ki, és a vádlott kiadatása iránti eljárást kezdeményezhet. Ha a vádlott kiadatását megtagadták, vagy a kiadatására nincs lehetőség, a bíróság – amennyiben a feltételek fennállnak – a büntetőeljárás átadását kezdeményezheti.< A törvény rendelkezése a felfüggesztésről a (3) bekezdés a) pontjában célszerűségi szabály, amely elsősorban olyan esetekről szól, amikor a vádlott nem bujkál, nem akarja magát kivonni a büntetőeljárás alól. A külföldön tartózkodásnak ugyanis legális indokai lehetnek (munkavállalóként, szolgálatteljesítőként tartózkodik külföldön), és ilyen esetben indokolt megvárni a megfelelő időben való hazatérését. Az eljárás így egyszerűbb és célszerűbb, mintha szükség volna kiadatás iránt folyamodni, vagy más hasonló eszközt igénybe venni. A (4) bekezdés olyan körülményekről szól, amikor sem a méltányosság, sem a célszerűség nem szól a vádlott mellett, ezért a bíróság elfogatóparancsot bocsáthat ki, kiadatás iránt folyamodhat. A kiadatásról és a büntetőeljárás átadásáról Magyarország és más államok közötti kétoldalú egyezmények rendelkeznek. Ha a kábítószerfüggővel szemben az eljárás megszüntetésének lehet helye (Btk. 283. §), és az ügyész a vádemelést nem halasztotta el, a bíróság az eljárást egy évi időtartamra felfüggeszti, feltéve hogy a kábítószerélvező vádlott vállalja a kábítószer-függőséget gyógyító kezelésen, kábítószer-használatot kezelő más ellátáson vagy megelőző felvilágosító szolgáltatáson való részvétel [266. § (6) bek.]. >266. § (7) Az eljárást folytatni kell, ha a vádlott nem igazolja, hogy a felfüggesztéstől számított egy éven belül legalább hat hónapig tartó folyamatos,kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesült vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt, illetőleg haaz ügyész a vádlott ellen kábítószerrel visszaélés miatt újabb vádiratot nyújtott be. 1. A tartás elmulasztása (Btk. 196. §) miatt indított eljárást – ha az ügyész a vádemelést a 222. § (3) bekezdése alapján nem halasztotta el – a bíróság legfeljebb egy évre felfüggeszti, feltéve, hogy ettől az elmulasztott kötelezettség teljesítése várható. Az eljárást a határidő lejárta előtt folytatni kell, ha a vádlott továbbra sem tesz eleget.<

a tartási kötelezettségének

A kábítószer-fogyasztóval szemben és a tartás elmulasztójával szemben már az ügyész is élhet a vádemelés elhalasztásának jogával annak érdekében, hogy esélyt adjon a gyógyulásra, illetve a tartási kötelezettség teljesítésére. Ha az ügyész nem élt e törvény adta lehetőséggel, a Be. megteremti a tárgyalás-előkészítési szakaszban a bíró számára is az eljárás felfüggesztésének a lehetőségét, ugyancsak abból a célból, hogy a kábítószer-fogyasztó gyógykezeltethesse magát, és a tartás elmulasztója teljesíthesse a tartási kötelezettséget. Célszerűségi szabályról van szó, amikor is nagyobb érdek fűződik a gyógykezeltetéshez, illetőleg a tartási kötelezettség teljesítéséhez, mint a büntetés kiszabásához. Ha a vádlottak a számukra előírt kötelezettséget a meghatározott határidőn belül teljesítették, a bíróság az eljárást a Btk. rendelkezéseinek megfelelően megszünteti, büntethetőséget megszüntető okból. >Ha az eljárás felfüggesztésének oka megszűnt, a bíróság az eljárást folytatja.< [266. § (5) bek.] Ha azonban a felfüggesztés oka tartósnak bizonyul, és nem szűnik meg, beállhat az elévülés [Btk. 33., 35. § (2) bek.], és akkor az eljárást meg kell szüntetni. [595]


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE 9.

A bíróság intézkedései a bizonyítási eszközökről > A bíróság az eljárást felfüggesztheti, ha

a. az ügyészt bizonyítási eszköz felkutatására, vagy a vádirat hiányosságainak pótlására kereste meg [268. § (1) bek.].< [266. § (3) bek.] A bíróság a tárgyalás előkészítése során megkeresheti az ügyészt a bizonyítási eszközök felkutatására (egyebek között pótmagánvád esetén is), de ez nem minősül pótnyomozásnak, az ügy tehát bírósági szakaszban marad. Ez a lehetőség, amelyet a (3) bekezdés b) pontja biztosít, arra szolgál, hogy az ügyésznek a bizonyítási eszközök felkutatására kellő idő álljon rendelkezésre, a felfüggesztés tartama alatt ugyanis az elévülés nyugszik. >A bíróság hivatalból vagy az eljárásban részt vevő személyek indítványáraintézkedik aziránt, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak. Ennek érdekében – határidő tűzésével, szükség esetén az eljárás felfüggesztésemellett – megkeresheti az ügyészt, továbbá pártfogó felügyelői vélemény beszerzésétrendelheti el. Az ügyész megkeresése bizonyítási eszköz felkutatására és a vádirathiányosságainak pótlására is irányulhat.< [268. § (1) bek.] A tárgyalás technikai előkészítése a bíróság feladata, de a bizonyítással összefüggő egyes cselekmények elvégzése a tárgyalást megelőzően az ügyészre hárítható, minthogy az elvégzéséhez szükséges jogkörrel és más feltételekkel ő rendelkezik. A Be. nem tartja fenn a pótnyomozás intézményét, de felhatalmazza a bíróságot arra, hogy az ügyészt nyomozási-bizonyítási cselekmények elvégzése, bizonyítási eszközök felkutatása érdekében megkeresse. A bíróság vagy a vádlott, a védő, a pótmagánvádlóként fellépő sértett indítványára avagy hivatalból saját kezdeményezésére fordul a megkereséssel az ügyészhez. Így tesz, ha például tárgyi bizonyítási eszköz felkutatása, bizonyítási kísérlet elvégzése, tanú hollétének megállapítása szükséges. A Be. nem zárja ki, hogy a bíróság akár házkutatást vagy más kényszerintézkedést rendeljen el annak érdekében, hogy „a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak”, habár ilyen drasztikus és kétes kimenetelű eszköz igénybevételét inkább a tárgyaláson volna célszerű elrendelni. A pótmagánvád elfogadása után azonban a bíróság a törvény szerint kifejezetten „kényszerintézkedést rendelhet el” [231. § (5) c) pont]. A 268. § (2) és (3) bekezdése a különösen védett tanú vallomásának a felhasználásáról rendelkezik. Ha az ügyész a különösen védett tanú vallomását kívánja bizonyítási eszközként felhasználni, akkor a tanács elnöke a nyomozási bírótól beszerzi e vallomásról készült jegyzőkönyvet, és egyben a nyomozási bíró határozatát arról, hogy az illetőt különösen védett tanúvá minősítette. Ha a vádlott, a védő és az ügyész a különösen védett tanúhoz kérdés feltevését indítványozza, a bíróság a jegyzőkönyvet a nyomozási bíróhoz visszaküldi, és elrendeli, hogy a feltett kérdésekre a különösen védett tanút ismételten hallgassa ki. A kihallgatáson a nyomozási bírón és a jegyzőkönyvvezetőn kívül csak az ügyész és a tanú érdekében eljáró ügyvéd lehet jelen, illetve szükség esetén a tolmács is. A 263. § (2) bekezdése értelmében a bíróság megküldvén a vádiratot, a vádlottat és a védőt felhívja, hogy jelölje meg bizonyítási eszközeit. A (3) bekezdés szerint pedig: >A tanács elnöke a vádirat kézbesítésével egyidejűleg közli a vádlottal és a védővel, ha az ügyész különösen védett tanú vallomását kívánja bizonyítási eszközként felhasználni; figyelmezteti őket arra, hogy a tanú vallomását tartalmazó jegyzőkönyvi kivonatot megtekinthetik, és írásban a különösen védett tanúhoz kérdés feltevését indítványozhatják.< A törvények eme rendelkezéséhez kapcsolódik az idézett 268. § (2) és (3) bekezdése. A különösen védett tanú kihallgatása a vádindítvány benyújtása előtt a nyomozási bíró joga és feladata, és a most idézett törvényhely a nyomozási bíró jogkörét kiterjeszti a vádemelés utáni eljárási szakaszra. De itt lényegében ugyanannak a nyomozási cselekménynek a folytatásáról és kiegészítéséről van szó, és indokolatlan volna a kihallgatás jogát elvonni a nyomozási bírótól, és azt más bíróra bízni, habár az eljárás már túljutott a nyomozási szakaszon. [596] 10. A vádtól eltérő minősítés >A bíróság megállapíthatja, hogy a vád tárgyávátett bűncselekmény a vádirati minősítéstől eltérően hogyan minősülhet. < (270. §) A vádtól eltérő minősítés lehetősége nem olyan döntés, amely kötné a bíróságot; a majdani ítéletét nem ehhez, hanem a tárgyalás anyagához kell igazítania. A vádtól eltérő minősítés inkább csak figyelemfelhívás, kiváltképpen a védelem számára, hogy a felkészülés során már azt a lehetőséget is tartsák szem előtt, különösen, ha a súlyosabb minősítés lehetőségéről van szó. (A strasbourgi Európai Bíróság gyakorlata, amely újabban eltér a tettazonosságra alapított vád-ítélet viszonyától, szintén indokolja a figyelemfelhívást az eltérő minősítés lehetőségére.)


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE A vádtól eltérő minősítés lehetőségét megállapító végzést nem tartjuk konstitutív, jogot megállapító végzésnek, hanem csak deklaratív hatályúnak. Más azonban a helyzet, ha a megállapításnak a bíróság hatáskörére vagy illetékességére is van hatása, mert a cselekmény új minősítése folytán például nem a helyi bíróságnak, hanem a megyei bíróságnak van hatásköre, vagy fordítva. Akkor pedig a bíróságnak az ügy áttételéről is döntenie kell. Hasonló a helyzet, ha a minősítés megváltoztatása folytán az ügy katonai büntetőeljárásba tartoznék, vagy fordítva. Ez az eset ugyancsak áttételt tehet indokolttá. A vádtól eltérő minősítés lehetőségének megállapítása azzal a következménynyel is járhat, hogy a bíróság indokoltnak tartja az ügyek egyesítését, elkülönítését, az eljárás felfüggesztését vagy akár megszüntetését is [370. § (1) bek. második mondata]. [597] 11. Az ügy öttagú tanács elé utalása >A megyei bíróság elrendelheti, hogy az ügyet két hivatásos bíróból és három ülnökből álló tanács tárgyalja, ha a. ezt a vádlottak nagy száma vagy az ügy különösen nagy terjedelme indokolja, b. a bűncselekményre a törvény életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását is lehetővé teszi.< (271. §) A törvény e rendelkezésének látszólag kétféle jogpolitikai indoka van: az egyik az ügy teljes áttekintésének, az emlékezetben tartásának a nehézsége, másik a bűncselekmény súlyossága; a kettő azonban nem feltétlenül esik egybe. Abűncse- lekmény lehet például súlyos, de a tényállása egyszerű, vagy sokan vannak a vádlottak, de a bűncselekményeik nem súlyosak. Az, ami a kétféle jogpolitikai indokot mégis összeköti, ami bennük a közös, az a döntésért való bírói felelősség fokozott súlya. A törvény abból a feltételezésből indul ki, hogy két hivatásos bíró jelenléte a tárgyaláson megenged közöttük bizonyos munkamegosztást, a meghozandó bírói döntés előzetes kritikai áttekintését, ami csökkenti a tévedés veszélyét, növeli a határozat megalapozottságát, és ez együtt megkönnyíti a felelősség viselését.

3. III. CÍM A TANÁCS ELJÁRÁSA ÉS HATÁROZATAI. AZ ELŐKÉSZÍTŐ ÜLÉS [598] 1. A tanács jogköre. Az előkészítő ülés >273. § (3) A bíróság tanácsa határoz az eljárás megszüntetéséről, valamint a személyi szabadság elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedésekről. 1. A bíróság minden olyan kérdésben határozhat, amely egyébként a tanács elnökének jogkörébe tartozik. 272. § (1) Ha a tárgyalás előkészítése során vizsgált kérdésekben a határozat meghozatala előtt az ügyész vagy a vádlott meghallgatása látszik szükségesnek, a bíróság a 263. § (1) bekezdésében meghatározott határidő (tizenöt vagy harminc nap) letelte után harminc napon belül ülést tart. (2) Az előkészítő ülés kötelező, ha a bíróság előzetes letartóztatás, lakhelyelhagyási tilalom házi őrizet vagy ideiglenes kényszergyógykezelés elrendeléséről határoz, ha a vádlott vagy a védője a tanú különösen védetté nyilvánításának megszüntetését indítványozza. < Az előkészítő ülés az ülés egyik formája. Az ülés szabályait a 234. § (4) bekezdése foglalja össze: >Az ülésen a bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, a vádló,továbbá – ha a törvény eltérően nem rendelkezik – a vádlott és a védő vesz részt.A felsoroltakon kívül az ülésen az lehet jelen, akit a bíróság az ülésre idézett, vagyakit arról értesített.< A tanács elnöke az előkészítő ülés időpontjáról az ügyészt, a vádlottat és a védőt értesíti. Ha a bíróság az előzetes letartóztatásról, házi őrizetről vagy ideiglenes kényszergyógykezelésről dönt, valamint ha a vádlott meghallgatása más okból szükséges, a vádlottat és – kötelező védelem esetén – a védőt idézi. Az előkészítő ülés nem tartható meg az ügyész, valamint a megidézett vádlott és védő távollétében. Az előkészítő ülésen a tanács elnöke ismerteti az ügyet, a tanács tagjai, az ügyész, a vádlott és a védő további iratok ismertetését indítványozhatják. A tanács elnöke és tagjai az ügyészhez és a vádlotthoz kérdést intézhetnek. A vádlotthoz az


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE ügyész és a védő is intézhet kérdést, az ügyészhez intézendő kérdésre a vádlott és a védő indítványt tehet [272. § (3)-(6) bek.]. Az előkészítő ülés tartása vagy kötelező, vagy fakultatív. A kötelező esetet a törvény [272. § (2) bek.] állapítja meg; idetartozik tehát a törvényben megnevezett esetekben a határozat a személyes szabadság elvonásáról vagy korlátozásáról. A bíróság az ügyész indítványára vagy hivatalból határoz a kényszerintézkedés fenntartásáról, elrendeléséről vagy megszüntetéséről [269. § (1) bek.]. A határozatokat kellő időben kell meghozni, figyelembe véve az ezekre vonatkozó törvényi határidőket. Az előzetes letartóztatásról például a 131. §( 1) bekezdése kimondja, hogy a vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb (ha meghosszabbítása nem történt meg) egy hónapig tart. Az előkészítő ülést tehát úgy kell megtartani, hogy a bíróság időben dönthessen az előzetes letartóztatás fenntartásáról vagy megszüntetéséről. Az ügy áttételét elrendelő bíróság által fenntartott vagy elrendelt kényszerintézkedés annak a bíróságnak a tárgyaláselőkészítés során hozott határozatáig tart, amelyhez az ügyet áttették [269. § (2) bek.]. Az előkészítő ülés megtartása más, fakultatív esetekben attól függ, indokoltnak tartja-e a bíróság, illetve a tanács elnöke a vádlott vagy az ügyész meghallgatását. Az ügyész meghallgatása rendszerint akkor szükséges, ha a bíróság tervezett intézkedése vagy határozata az ő feladatait is közvetlenül érintené. Ilyen lehet különösen a megkeresése bizonyítási cselekmények végzése iránt (268. §), avádtól eltérő minősítés lehetőségének a megállapítása, az áttétel, a felfüggesztés néhány esete vagy akár a megszüntetés. A vádlott meghallgatása szükséges lehet, különösen az általa indítványozott bizonyítási cselekményekről (például miért tartja szükségesnek más szakértők kirendelését), valamint az ő jogi helyzetét közvetlenül befolyásoló határozatok előtt, például a súlyosabb minősítés lehetőségének esetében. Előkészítő ülés megtartása szükséges lehet akkor is, ha a bíróság – tehát a tanács – az eljárást megszünteti, és ezzel összefüggésben az ügyész vagy a vádlott meghallgatása látszik szükségesnek. Az előkészítő ülésen jelen vannak a bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, a vádló, és jelen lehetnek a vádlott és a védő. Az előkészítő ülés azonban nem tartható meg a vádlott és a védő távollétében, ha a bíróság őket a tárgyalásra köteles volt megidézni. [272. § (3)-(4) bek.] Ha pedig az ügyben pótmagánvádló lépett fel, az előkészítő ülésen ő gyakorolja az ügyészt megillető jogokat. A bíróság jogkörébe utalt ügyekről előkészítő ülésen vagy tanácsülésen dönt, amelyen a bíróság tagjai és a jegyzőkönyvvezető vesz részt [234. § (5) bek.]. A bíróság tanácsülésen minden kérdésben határozhat, kivéve a személyes szabadságot érintő kényszerintézkedéseket, amikor is, mint említettük, előkészítő ülést kell tartani. A bíróság tanácsülésen határozhat a tanács elnökének jogkörébe tartozó kérdésekben is [273. § (4) bek.]. [599] 2. Az eljárás megszüntetése >267. § (1) A bíróság az eljárást megszünteti, a. ha a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény, b. ha a vádlott gyermekkorú, c. a vádlott halála, elévülés, kegyelem, vagy a törvényben meghatározott egyéb ok miatt,

büntethetőséget megszüntető

d. ha a vád tárgyává tett cselekményt már jogerősen elbírálták, ideértve a Btk. 6. § esetét is, e. ha a magánindítvány, a kívánat, illetőleg feljelentés hiányzik, és az nem pótolható, f. ha az ügyész a vádat elejtette és pótmagánvádnak nincs helye, g. az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége,

súlyú bűncselekmény mellett a

h. és a vádlottat megrovásban (Btk. 71. §) részesíti, ha a bűncselekmény már nem veszélyes, vagy oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés vagy más intézkedés alkalmazása is szükségtelen,


XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE i. ha az eljárást a 266. § (6) vagy (8) bekezdése alapján függesztette fel, és a vádlott igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesült vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt, illetve, ha a tartás elmulasztása vétségének vádlottja a tartási kötelezettségét teljesítette. 1. Az eljárás megszüntetéséről a bíróság értesíti a magánfelet azzal a figyelmeztetéssel, hogy a polgári jogi igényét egyéb törvényes úton érvényesítheti. < Az előkészítő ülésen hozható végzések között a megszüntető végzésnek kiemelkedő a jelentősége, minthogy ez ügydöntő végzés. Ha a bíróság előkészítő ülésen jogerősen megszüntette az eljárást, az ügyben további büntetőeljárásnak, kivéve a perújítást és a rendkívüli perorvoslatokat, nincs helye. Vonatkozik ez arra az esetre is, ha fellebbezésnek nincs helye. Az eljárás megszüntetésében az előkészítő ülés garanciális jelentősége szembeötlő. Az eljárást megszüntető határozatban a bíróság megállapítja, hogy a további eljárás feltételei hiányoznak, ennyiben a bíróság döntése feltételeiben azonos a nyomozás megszüntetésével. A nyomozás megszüntetéséhez azonban jogerőhatás nem fűződik. Az eljárás megszüntetésének okai a nyomozás megszüntetésének okaival csak részben azonosak. Nem szerepelnek ugyanis az eljárás megszüntetésének okai között a 190. § b), c), d) pontokban meghatározottak, tehát hogy a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, hogy azt nem a gyanúsított követte el, hogy büntethetőséget kizáró ok állapítható meg. Ennek az a magyarázata, hogy a Be. az eljárás megszüntetésének okai között egyfelől csak a tisztán jogi megítélést igénylő okot (a cselekmény nem bűncselekmény), másfelől az egyszerűen megállapítható okokat (a gyermekkortól a vád elejtéséig terjedő okokat) tünteti fel. A többi esetben a Be. nem tartja ugyanis sem indokoltnak, sem megengedhetőnek, hogy a bíróság pusztán iratok alapján értékelhesse a nyomozás eredményét, és tárgyalás nélkül elutasítva a vádat, jogerősen megszüntesse az eljárást. Hasonló a helyzet azon esetleg vitás tény- vagy jogkérdésekben, amelyek nem egyszerűen megállapíthatók (például a nyomozás adatai elégségesek-e ahhoz, hogy bűncselekmény elkövetése megállapíthassék; volt-e jogos védelmi helyzet). A bíróságnak ilyenkor tárgyaláson kell döntenie, miután a bizonyítékokról maga közvetlenül meggyőződött. A Be. két novellája bővítette a büntetőeljárás megszüntetésének okait a g)-i) pontokkal. Ezek közé tartozik a g) pontban meghatározott eset, amely egyezik a nyomozás, illetőleg a vádemelés részbeni mellőzésére okot adó esettel [187., 220. §], vagyis a bűncselekmény viszonylagos jelentéktelenségével (lásd erről az 523., 562. pontot). A h) pont a Btk. 28., 36. §-ban meghatározott – elenyészően csekély súlyú bűncselekményeket érintő – rendelkezésekről szól, amikor is az elkövető megróható. A korábbi törvények a megrovás kimondását az ügyésznek is megengedték, ám a Be. – helyesen – e büntetőjogi szankció alkalmazására kizárólag a bíróságot jogosítja fel. Az i) pont kábítószerfüggő személy gyógykezelésen való részvételét, illetőleg a tartási kötelességet mulasztónak a kötelezettség teljesítését jutalmazza az eljárás megszüntetésével.

4. IV. CÍM A TÁRGYALÁS KITŰZÉSE [600] 1. A tárgyalás kitűzése >278 § (1) A tanács elnöke a vádirat közlése utánmegállapítja a tárgyalás határnapját, gondoskodik a tárgyalás megtartásánakelőkészítéséről, az idézésekről és értesítésekről. 1. A tárgyalást rendszerint a bíróság hivatalos helyiségében kell tartani. Ha a bíróság indokoltnak tartja, ettől eltérően rendelkezhet. 2. A tárgyalás határnapját az ügyek érkezési sorrendjének figyelembevételével és az ügy soronkívüliségére vonatkozó rendelkezés szem előtt tartásával a lehető legközelebbi napra úgy kell kitűzni, hogy a bíróság lehetőleg elnapolás nélkül be tudja fejezni az ügyet. 1. § (1) A kitűzött határnapra idézni kell a vádlottat, kötelező védelem esetén a védőt és mindazokat, akiknek a megjelenése a tárgyaláson kötelező. Értesíteni kell az ügyészt, továbbá – ha e törvény kivételt nem tesz – a szakértőt, illetőleg azokat a büntetőeljárásban részt vevő személyeket, akiknek a jelenlétét a tárgyaláson e törvény lehetővé teszi. Ha az ügyész a vádlott szülői felügyeleti jogának megszüntetését indítványozza, a tárgyalásról értesíteni kell a másik szülőt és a gyámhivatalt. 279 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE (2) Az idézésben vagy az értesítésben a büntetőeljárásban részt vevő személyeket fel kell hívni arra, hogy a bizonyítási indítványaikat késedelem nélkül, a tárgyalás előtt tegyék meg. A tanács elnöke intézkedik, hogy az ügy elbírálásához a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak. 1. § (1) Ha a tanú a tizennegyedik életévét nem töltötte be, és a nyomozás során a bíróság kihallgatta [207. § (4) bek.], a tárgyalásra nem idézhető. Ha azilyen tanú a tárgyalás időpontjában a tizennegyedik életévét betöltötte, a tárgyalásra különösen indokolt esetben idézhető. (2) A különösen védett tanú (97. §) a tárgyalásra nem idézhető. 279. § (3) A vádlottnak az idézést legalább öt nappal a tárgyalás előtt kell kézbesíteni.< Ez az öt nap az ún. tárgyalási időköz, amely a védelem felkészülésére szolgál. Nagy, bonyolult ügyekben ez az idő túl rövid lehet, ha a vádlott, illetve a védő a vádirattal (a 263. § alapján) korábban nem ismerkedett meg. A tárgyalás előkészítésének háromféle befejezése lehet: az áttétel, az eljárás megszüntetése és a tárgyalás kitűzése. Minden más bírói intézkedés, határozat közbenső természetű. A tárgyalás előkészítését és a tárgyalás kitűzését az a tanácselnök végzi, akire a büntetőügyet a bíróság elnöke kiosztotta. A bíróságon lehetnek szakosodott tanácsok (például vagyon elleni, közlekedési, élet elleni bűncselekmények tárgyalására), a kiosztás e szerint, valamint az egy-egy tanácsra jutó ügyek számának figyelembevételével történik. Az ügyeket az érkezés sorrendje szerint kell tárgyalásra előkészíteni és kitűzni. Ha a vádlott előzetes letartóztatásban van, az ügy soron kívüli eljárást és határozatot igényel (136. §). A mentességet élvező vádlottak ügyében a mentelmi jog felfüggesztését, illetőleg a hozzájárulás megadását követően az eljárást soron kívül kell lefolytatni [552. § (3) bek.]. A tárgyalásra idézni kell mindazokat, akiknek a megjelenése a tárgyaláson kötelező. Erről a később ismertetendő 241-242. § rendelkezik, amely meghatározza egyebek között, mikor kötelező az ügyész és a védő jelenléte. A Be. szerint az ügyészt a bíróság nem idézi, hanem csak értesíti, habár a jelenléte lehet kötelező. Ez az ügyésszel kapcsolatban alkalmazott udvariassági gesztus azt takarja, hogy a bíróság személy szerint nem meghatározott ügyészt vár a tárgyalásra, hanem az illetékes ügyészséget képviselő ügyészt. [601] 2. Határozat a tárgyalás előkészítése után >275. § (1) A tárgyalás előkészítésének befejezése, illetőleg a tárgyalás kitűzése után – ha szükséges – a 267. és a 269. §-ban szabályozott kérdésekben a bíróság tanácsülésen, a 264., 265., 266., 268., 270. és 271. §-ban szabályozott kérdésekben a tanács elnöke határoz. 1. A tanács elnöke a kitűzött tárgyalást fontos okból elhalaszthatja. A védő akadályoztatása miatt a tárgyalás akkor halasztható el, ha a vádlott más védőt nem hatalmaz meg, illetőleg más védő kirendelése már nem lehetséges, vagy ha az új védő a tárgyalásig – idő hiányában – nem tud a védelemre felkészülni. < A bíróság a tárgyalás kitűzése után is a törvényben meghatározott bármely intézkedést megtehet. Az eljárás megszüntetéséről és a személyes szabadságot érintő kényszerintézkedésekről tanácsülésen kell határozni, más intézkedésekről a tanács elnöke határoz. A megtehető intézkedések skálája az áttételtől (261. §) az öttagú tanács elé utalásig (271. §) terjed. Utólagos intézkedések vagy határozatok különféle okok miatt válhatnak szükségessé, például a bíróság utólag szerzett tudomást valamely tényről, vagy az utólag következett be (például a vádlott halála). Ha a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik, és emiatt az idézés nem volt kézbesíthető, a bíróság a 73. § szerint tartózkodási helyének felkutatása iránt intézkedik, elfogatóparancsot bocsáthat ki (a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények miatt), és az eljárást felfüggeszti, ha az eljárás a vádlott távollétében nem folytatható. A tárgyalás elhalasztása: a tárgyalás kitűzése későbbi határnapra az elnapolás következményei nélkül (például a korábbi eljárási cselekményeket nem kell megismételni, ha időközben változott is a tanács összetétele). A tárgyalás elhalasztásának oka lehet például az, hogy a védő a tárgyalás kitűzése után jelentett be újabb tanúkat, akik az eredeti határnapra már nem volnának megidézhetők; elháríthatatlan akadály (például árvíz, közlekedési sztrájk) miatt az idézettek megjelenése lehetetlen.

5. V. CÍM A JOGORVOSLAT 280 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. FEJEZET – A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE [602] A tárgyalás előkészítése során hozott végzések fellebbezéssel megtámadhatók, de a törvény megállapít kivételeket is. Fellebbezéssel megtámadható: az áttétel, az ügyek egyesítése és elkülönítése, az eljárás felfüggesztése, a megszüntetése, s a kényszerintézkedések tárgyában hozott végzés. A többi végzés, intézkedés fellebbezéssel meg nem támadható. Közéjük tartozik a külföldön tartózkodó vádlott ügyében az eljárás felfüggesztése [266. § (3) bek.], valamint az eljárás megszüntetése vádelejtés miatt [267. § (1) f) pont], a bizonyítás céljára tett intézkedések (268. §). A fellebbezéssel meg nem támadható végzések többsége az ügy menetét megállapító (pervezető) végzés. Az előkészítő ülésen hozott végzés elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai irányadók (347. §). A 276. § részletesen felsorolja azokat a határozatokat, illetőleg intézkedéseket, amelyekkel szemben fellebbezésnek nincs helye. A paragrafus (4) bekezdése a következőket tartalmazza: ha a bíróság a vádlottat megrovásban részesíti, ez ellen fellebbezésnek nincs helye, de az ügyész és a vádlott, valamint védője a végzés közlésétől számított 8 napon belül tárgyalás tartását kérheti. A kérelem alapján a bíróság tárgyalást tart.


18. fejezet - XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 1. I. CÍM A BÍRÓSÁG ELJÁRÁSÁNAK FORMÁI. A TÁRGYALÁS FELADATA ÉS RENDSZEREI [603] 1. Az eljárás formái A Be. a bíróság eljárásának négy formáját különbözteti meg: • a tárgyalást, • a nyilvános ülést, • az ülést, • a tanácsülést. E formák a bírósági eljárás mindegyik fokán (első-, másodfokon, rendkívüli perorvoslati eljárásban) alkalmazhatók. Nyilvános ülést tart a bíróság a törvényben meghatározott esetekben. A nyilvános ülésre a törvényben megállapított eltérésekkel a tárgyalásra vonatkozó rendelkezések az irányadók [234. § (2), (3) bek.]. Nyilvános ülést tart a bíróság például a tárgyalásról lemondás esetében (536. §). Ülésen a bíróság ugyancsak a törvényben meghatározott esetekben dönt. Az ülésen a bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, a vádló, továbbá – ha a törvény eltérően nem rendelkezik – a vádlott és a védő vesz részt. A felsoroltakon kívül az ülésen az lehet jelen, akit a bíróság az ülésre idézett, vagy akit arról értesített [234. § (2) bek.]. Ülést tart a bíróság például a tárgyalás előkészítésének szakaszában az előkészítő ülésen (272. §), és ugyancsak ülésen dönt a nyomozási bíró (210. §). A tanácsülés tulajdonképpen zárt ülés, amelyen csak a bíróság tagjai és a jegyzőkönyvvezető vesznek részt. Tanácsülést tart a bíróság például a tárgyaláson a bizonyítás befejezése után, amikor a bíróság ítélet, illetőleg határozathozatal céljából visszavonul. A másodfokú bíróság számos esetben tanácsülésen dönt például akkor is, amikor az elsőfokú bíróság ítéletét alaki okokból hatályon kívül helyezi (373. §). [604] 2. A tárgyalás jelentősége A büntetőeljárásnak kiemelkedő szakasza az elsőfokú bírósági tárgyalás; azzá teszi a jogi és a társadalmi jelentősége. >Bűncselekmény elkövetésében bárkinek a bűnösségét megállapítani, és emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult.< [ 3. § (2) bek.] A tárgyalás jelentőségét pedig meghatározza az a tény, hogy a bíróság az igazságszolgáltatási funkcióját tárgyaláson – bizonyítás alapján – valósítja meg. >A bíróság tárgyalást tart, ha vádlott büntetőjogi felelősségének megállapításárabizonyítást vesznek fel.< [234. § (1) bek.] A Be. azonban pergazdaságossági okoktól vezéreltetve megállapított két olyan kivételt, amikor büntetőjogi szankciót a bíróság tárgyalás nélkül alkalmazhat. Az egyik (az 1896 óta ismert) büntetőparancs, a másik a lemondás a tárgyalásról. Mindkét esetben a tárgyalás mellőzése a vádlott egyetértésével történik: büntetőparancsnál a vádlott a tárgyalás elmaradását utólag veszi tudomásul, amikor nem kér tárgyalást, a lemondás esetén a vádlott lép fel kezdeményezőként. A tárgyalásról lemondás után ugyan nincs tárgyalás, de van nyilvános ülés, amely a tárgyalástól mindössze abban különbözik, hogy a vádlott kihallgatásán kívül más bizonyítás nem folyik. Az említett két eljárási formában közös, hogy a büntetőeljárási elvek közül néhány nem érvényesül (közvetlenség, szóbeliség, kontra- diktórius tárgyalási elv), ezek helyett azonban érvényesül a felek rendelkezési joga. A törvény tudomásul veszi a vádlottak akaratát, beleegyezését, követve azt a fölfogást, amely szerint nem éri jogsérelem azt, aki abba beleegyezett (volenti non fit injuria).


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A bírósági eljárás centruma azonban a tárgyalás, minthogy (az említett két kivétel mellett is) büntetés, szabadságvesztés és ennek legsúlyosabb alakzata is csak tárgyaláson szabható ki. Emiatt érvényesülnek a tárgyaláson a Be.-ben is kifejezésre juttatott alkotmányos elvek, amelyek a személyes szabadság és általában az állampolgári jogok megóvását biztosítják. A bűnösség büntetőjogi következményeinek a megállapítására, a büntetés kiszabására tárgyaláson kerül sor, ami azt jelenti, hogy a büntetőjog a feladatát, nevezetesen a társadalom védelmét, az általános és a speciális megelőzést a büntetőeljárás és ezen belül elsősorban a tárgyalás közvetítésével fejti ki. Mindezek a körülmények azok, amelyek együttesen meghatározzák az elsőfokú bírósági tárgyalás jogi és társadalmi jelentőségét. [605] 3. A tárgyalás és a nyomozás viszonya A tárgyalás követi a nyomozást, és megelőzi a jogorvoslati eljárást, ez jellemzi a helyét a büntetőeljárásban. A tárgyalás az elsőfokú bíróságon azokra a bizonyítékokra, adatokra támaszkodik, amelyeket a nyomozás során gyűjtöttek össze, de mégsem tekinthető a nyomozás után egyszerű ismétlésnek. A tárgyaláson ugyanis a bizonyítás más szabályok szerint folyik, mint a nyomozásban. A tárgyalás nyilvános, a tárgyaláson az ügyfelek, a vádlott, a tanúk és mások kihallgatásánál jelen vannak, és a kihallgatásban hatékonyan részt vesznek. Ennek következtében olyan tények is ismertekké válhatnak, amelyek a nyomozás során még rejtve voltak. Másfelől a nyomozásban a felderítés során elvégezhettek olyan nyomozási cselekményeket is, amelyek az ügy eldöntése szempontjából közömbösek, és ezért azoknak a tárgyaláson való megismétlése, újbóli vizsgálata nem történik meg. A bizonyítás terjedelme tehát a nyomozás és a tárgyalás során nem szükségképpen azonos; bizonyos esetekben a nyomozásban lehet tágabb és a tárgyaláson szűkebb, de ennek az ellenkezője is lehetséges. A tárgyalás tehát nem tekinthető a nyomozás megismétlésének. A nyomozás után, amelynek a nyomozási tevékenységet irányító központi gondolata a bűncselekmény, az elkövető és a bizonyítékok gyors felderítése, összegyűjtése, a tárgyalás nem fölösleges. A tárgyalás, amely a kontradiktórius elv teljes érvényesülése mellett az összegyűjtött bizonyítékok sokoldalú, a felek közreműködésével való elemzését biztosítja, lehetővé teszi a cselekmény társadalmi és jogi jelentőségének sokoldalú mérlegelését. A büntetőeljárás gyorsítása és egyszerűsítése sohasem juthat odáig, hogy egyeduralkodóvá tegye a nyilvános, kontradiktórius tárgyalás nélküli eljárást, mert az igazság megállapításának és a törvényesség megvalósításának ez a legfőbb eljárási eszköze. [606] 4. A tárgyalás elvei és más sajátosságai Az elsőfokú bíróság jogi és társadalmi jelentőségével függ össze, hogy az eljárási garanciák és alapelvek teljes következetességgel éppen itt érvényesülnek, biztosítván az objektív, igazságos ítélkezést, a bűncselekmények elkövetőinek a felelősségre vonását, és az állampolgárok jogainak a megóvását. A tárgyaláson az eljárási cselekmények formai kötöttsége nagyobb, mint az eljárás más szakaszaiban. Az eljárási alakiságok szintén garanciális szerepet töltenek be, nem tekinthetők értelmetlen formalizmusnak. A tárgyaláson eljárási alakiságnak tekinthetjük például a tanács összetételét, hogy tanácsban ülnökök vesznek részt, hogy meghatározott esetekben a vádlónak és a védőnek is jelen kell lennie, hogy bizonyítás után perbeszédekre kerül sor, és ezután a határozat meghozatalára. Ezek és más eljárási alakszerűségek összességükben az igazságszolgáltatás törvényességének és alaposságának a biztosítékai. A tárgyalás időben és helyileg koncentrált: egy helyen, valamennyi érdekelt jelenlétében végzik az eljárási cselekményeket. A tárgyalás koncentrálása szervezettséget és bizonyos formák megtartását kívánja. Természetesen a tárgyalás szakaszában is elképzelhető a formalizmusnak olyan megnyilatkozása, amely fölösleges, és a helyes döntésnek egyenesen útjában áll. A törvény azonban nem ragaszkodhat a korszerűtlen eljárási formákhoz, de megtartja az eljárási garanciákat tartalmazó formákat. A Be. abból indul ki, hogy a büntetőjog érvényesítése a bíróság feladata: ez állapítja meg, hogy történt-e bűncselekmény, ez alkalmaz büntetőjogi szankciót, és ezért a büntetőeljárási jognak biztosítania kellett a bírósági eljárás, a tárgyalás annak megfelelő súlyát. Ezt szolgálja a nyomozás és a tárgyalás viszonyát befolyásoló szabály is, amely szerint a nyomozás feladata a tényállásnak a felderítése oly mértékben (és ezen fölöslegesen nem kell túllépnie), hogy az ügyész dönthessen arról, vádat emel-e (164. §). A teljességre törekvő bizonyítás tehát nem e nyomozás feladata, hanem annak a vád és a védelem indítványaira is figyelemmel majd a tárgyaláson kell lefolynia. A tárgyalás jelentőségét és súlyát hivatott biztosítani az a tárgyalási rendszer is, amely szerint a kihallgatást a vád és a védelem képviselője végzi.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A bírósági tárgyalás jelentőségét és súlyát az említetteken fölül leginkább az adja meg, hogy a bíróság a maga által a tárgyaláson észlelt, megvizsgált bizonyítási eszközökből merített bizonyítékok alapján állapítja meg a tényállást, és hozza meg az ítéletét. [607] 5. Büntetőügyek elintézése tárgyaláson kívül A büntetőeljárási jog azonban engedve a gyorsítás, pergazdaságosság és egyszerűsítés iránti igényeknek, több olyan intézményt vezetett be, amelyek megengedik az ügynek a tárgyalás nélküli elintézését. Ilyen különösen a büntetőparancs (1896 óta), a magánvádas ügyben a kibékülés és az eljárás megszüntetése tárgyaláson kívül (1962 óta), az eljárás felfüggesztése tárgyaláson kívül a tartási kötelezettség teljesítése végett (1966 óta). A vádemelés mellőzése és elhalasztása felnőttek ügyében és a lemondás a tárgyalásról a Be. (1998) által bevezetett új intézmények. A két tendenciát, vagyis egyfelől a tárgyalás jelentőségének a hangsúlyozását, másfelől a büntetőügyek tárgyaláson kívüli elintézésének a szorgalmazását nemcsak egymással konkuráló, hanem egymást kiegészítő kétféle koncepció termékének is kell tartanunk. Azokban az ügyekben ugyanis, amelyekben nincs mód az egyszerűsítő eljárási eszközök igénybevételére, a tárgyalás primátusa érvényesül. A büntetőeljárási jog szerint a tárgyalás a főszabály, a többi pedig ehhez képest a kivétel. [608] 6. A kétféle tárgyalási rendszer A Be. kétféle tárgyalási rendszert állapít meg. Az egyikre a felek általi kihallgatás a jellemző, és ebben a bíróság tagjai a felek által történt kikérdezés befejezése után intézhetnek kérdéseket a tanúhoz, a szakértőhöz. Ez a tárgyalási rendszer csak akkor működik, ha mind az ügyész (vádló), mind a védő a tárgyaláson köteles részt venni, illetőleg részt vesz, ha a tanács elnöke ennek alkalmazását engedélyezte. A 295. § szerint ugyanis az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára a tanács elnöke engedélyezheti, hogy a tanút először az ügyész és a védő kérdések feltevésével hallgassa ki. A Be. meghatározza a másik, az uralkodó tárgyalási rendszert is, amelyben a bíróság (a tanács elnöke vagy egyesbíró) hallgat ki, és a jelen levő ügyész vagy védő ezután tehet fel kérdéseket (286., 293. §). A magyar büntetőeljárásban ez utóbbi, amely megegyezik a kontinentális jogokban kialakult tárgyalási rendszerrel, honosodott meg, és ennek vannak nálunk jelentékeny hagyományai. Éppen ezért az ügyféli pert, azaz a Be.-ben eredetileg tervezett felek általi kihallgatás rendszerét sokan kétkedéssel fogadták. A bíró általi kihallgatás tárgyalási rendszere a bíró aktivitásán nyugszik; mögötte mindenekelőtt a vizsgálati (inkvizíciós) elv áll, amely szerint a bírónak mindent meg kell tennie, amit a törvény és a lelkiismerete megenged az igazság megállapítása érdekében. E szerint a bíró legfőbb feladata az objektív igazság megállapítása, és ebben nem kötik a felek indítványai, ezektől függetlenül, ezeken túlmenően is keresi az igazságot. Ennek a tárgyalási rendszernek is vannak azonban árnyoldalai. Ezek legfőképpen a következőkben mutatkoznak meg. A bíró, aki a nyomozási iratok és a vád alapján hallgat ki, könnyen azonosul az abban foglalt állásponttal, és elveszti a tárgyilagosságát. A vádlott a bírói kihallgatás és az ügyész kérdései, fellépése nyomán úgy érzi, hogy azonos pozíciót elfoglaló két ellenféllel, két vádlóval van dolga. Abíró számára az ítélethozatal szempontjából is az a kényelmes, ha minden a vádat igazolja, és emiatt a kihallgatás során akaratlanul is ennek az igazolására hajlik. A felek általi kihallgatás rendszere a felek aktivitásán nyugszik; megfelel a következetes kontradiktórius tárgyalási elvnek, amely szerint a per a két egyenlő jogú ügyfél indítványai és bizonyítási cselekményei alapján folyik, és a döntést a per tárgyáról a tőlük független bíró hozza meg. A bíró szerepe a határozat (ítélet) kimondásáig arra szorítkozik, hogy biztosítja a feleknek a jogaik gyakorlását. Ez a tárgyalási szisztéma a bíró elfogulatlanságát hivatott biztosítani, mert a kihallgatás által nem neki kell kutatnia, igazak-e a vád vagy a védelem állításai. Minden attól függ, mit tárnak a felek a bíró elé, és ezeknek alapján állapítja meg, hogy mi tekintendő bizonyítottnak. E kihallgatási rendszernek is vannak árnyoldalai. Ilyennek mutatkozik az, hogy a bíró az igazság megállapításában erősen kötve van a felek indítványaihoz, és nem annyira az igazság megállapításának óhaja, mint inkább a felek közötti tény- és jogvita eldöntésének a kényszere hajtja. Árnyoldala lehet az is, hogy a felek taktikai megfontolásokból a per elnyújtására törekszenek, vagy az, hogy az ellenfél tanújának szavahihetőségét lerombolandó kíméletlen módszerekhez folyamodnak.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS E hátrányok elkerülésére szolgálnak a tanács elnökének pervezető jogosítványai, továbbá az, hogy a kérdésfeltevés joga a Be. szerint a bíróság tagjait is megilleti, valamint hogy a bíró a felek indítványa nélkül is bizonyítás kiegészítését rendelheti el. >Ha a bíróság [...] az ügy teljesebb felderítését tartja szükségesnek, hivatalból [...] további bizonyítás felvételét, illetőleg bizonyíték megszerzését rendelheti el.< (305. §) A felek általi kihallgatást azonosítani szokták az angolszász jogrendszerekben alkalmazott keresztkérdezéssel. Ennek mint fakultatív kihallgatási módszernek a használatát Magyarországon az 1896. évi Bp. már megengedte. A gyakorlat azonban ettől igencsak elzárkózott nálunk, mind az ügyészek, mind a védők számára a bírói kihallgatás elfogadhatóbbnak (és talán kényelmesebbnek) látszott, márpedig az ő egyetértésüktől függött, élneke a felek általi kihallgatás törvény adta lehetőségével. A magyar jogban a Be. szerint alkalmazandó felek általi kihallgatás számos vonásában nem azonos a keresztkérdezés rendszerével; nem azonos főként a bírák aktivitása miatt, ami a kérdésfeltevés jogában, valamint a bizonyításkiegészítés elrendelésének jogában mutatkozik meg. Ezekre figyelemmel, habár a Be. szerinti kihallgatási rendszer kétségtelenül viseli a keresztkérdezés jegyeit is, inkább vegyes jellegű rendszernek tekintendő.

2. II. CÍM ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK A TÁRGYALÁSRÓL: A NYILVÁNOSSÁG; A TÁRGYALÁSON JELEN LÉVŐK [609] 1. A tárgyalás nyilvánossága >237. § (1) A bíróság tárgyalása nyilvános. A tanács elnöke a tárgyalás szabályszerű lefolytatása, méltóságának és biztonságának megőrzése érdekében, helyszűke esetén meghatározhatja a hallgatóság létszámát. (2) A tárgyaláson hallgatóként a tizennegyedik életévét be nem töltött személy nem vehet részt, a tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt a tanács elnöke a hallgatóság köréből kizárhatja. < A nyilvánosság a büntetőeljárás átalakítását követelő mozgalmak jelszava volt, a büntetőeljárás reformjára törekvők már az 1840-es években hangsúlyozták a tárgyalás nyilvánosságának a szükségességét. A követelmény indoka az volt, hogy a nyilvánosságban, a nyitott ajtók mellett folytatott tárgyalásban látták a biztosítékát annak, hogy a vádlottal szemben nem alkalmaznak törvénytelen módszereket, és hogy különben is, a tárgyalás korrekt módon folyik. A polgárok már pusztán a jelenlétükkel is a tárgyaláson mindennek a garanciáját képesek nyújtani. Ezek a megfontolások egyebek mellett ma is a tárgyalás nyilvánossága mellett szólnak. [610] 2. A nyilvánosság korlátai. A tájékoztatás A nyilvánosság – szükségessége mellett – mára azonban néhány problémának a forrásává is lett. Az egyik a sajtó, a tömegtájékoztatási eszközök szerepe, aminél a széles körű tájékoztatás indokoltsága mellett különösen két szempont igényel megfontolást. Az egyik a büntetőeljárásban szereplők – a vádlottól a bíróság tagjaiig – személyiségi jogainak védelme, a másik a közvélemény befolyásolása, elfogulttá tétele már az ítélet kihirdetése előtt. E kérdésekre a Ptk., illetőleg a sajtójogszabályok idetartozó szabályai tartalmaznak választ. A Ptk. rendelkezései közül különösen a 80. § érdemel figyelmet: „(1) A személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés. 1. Képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához – a nyilvános közszereplés kivételével – az érintett személy hozzájárulása szükséges. 2. Az eltűnt, valamint a súlyos bűncselekmény miatt büntetőeljárás alatt álló személyekről készült képmást (hangfelvételt) nyomós közérdekből vagy méltánylást érdemlő magánérdekből a hatóság engedélyével szabad felhasználni.” A tárgyaláson a rendfenntartás keretében a tanácselnök dönt arról, egyáltalán engedélyezi-e a tárgyaláson a képvagy hangfelvételt, és különösen a nyilvánosságra hozatalukat. A sajtó a feladatát, a hiteles tájékoztatást, a számára megszabott jogi keretek és feltételek között láthatja el, és ehhez hozzátartozik, hogy a tárgyalóteremben lezajlottakról hiteles híradást nyújtson még akkor is, ha egyébként hang- vagy képfelvételt nem készíthet. 285 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A II. Ben. (74/A., 74/B. §) a nyilvános tájékoztatás jelentőségére figyelemmel külön szabályokat határozott meg: A bírósági tárgyalásról a nyilvánosság tájékoztatása érdekében hang- vagy képfelvételt a tanács elnöke engedélyével a bírósági tárgyaláson jelen lévő személyről – a bíróság tagjain, a jegyzőkönyvvezetőn, az ügyészen és a védőn kívül – csak az érintett hozzájárulásával szabad készíteni. A tanács elnöke a tárgyalás folyamatosságának és zavartalanságának érdekében az engedélyt megtagadhatja, illetőleg azt visszavonhatja. A zárt tárgyalásról, illetőleg a tárgyalásnak azon részéről, amelyről a bíróság a nyilvánosságot kizárta, a sajtó nem adhat tájékoztatást és a sajtó részére általában felvilágosítás nem adható [74/B. § (1), (2) bek.]. [611] A nyilvánosság által keltett másik probléma a tanúvédelem, amelynek megoldására kísérletet tesz a Be., és ennek érdekében szabályokat állapít meg. Hasonlóképpen problémát jelenthet a tárgyalóterem biztonsága, amire választ tartalmaz a 245. § (1) bekezdése. A tárgyaló bírók, ügyészek személyi biztonságának garantálása azonban részben a Be. kompetenciáján kívül esik (lásd 356 pontot). Ez a Magyarországon egészen új keletű problémakomplexum a bűnözés szerkezetében végbement változásnak, a szervezett, a szupranacionális bűnözés elha- rapózódásának a következménye. [612] A nyilvánosság a tárgyaláson nem korlátlan, tömegméretű, hanem tárgyalóterem-méretű nyilvánosságot jelent. (Történeti példák vannak ugyan arról, amikor rádióközvetítéssel a koncepciós perekben a nyilvánosságot országméretűvé tették, de az így teremtett nyilvánosság a nyilvánossággal elkövetett visszaélés volt, és éppen a megtévesztés és a megfélemlítés céljait szolgálta.) A tömegméretű nyilvánosság könnyen válhatna a manipulálás, a nyomásgyakorlás eszközévé, vagy a nélkül is a bíróság könnyen kerülhetne az ott kialakult hangulat befolyása alá, ami tehát a bírói elfogulatlanságot veszélyeztetné. A tanács elnöke meghatározhatja a hallgatóság létszámát a tárgyalóterem méreteire figyelemmel. Eldöntheti, mekkora létszámú hallgatóság, ülő vagy álló személyek befogadására képes a terem anélkül, hogy veszélyeztetné a tárgyalás méltóságát és biztonságát. És döntésének megfelelően a létszámon felüliek a tárgyalóteremben hallgatóként nem vehetnek részt. [613] 3. A nyilvánosság kizárása. Zárt tárgyalás >237. § (3) A bíróság hivatalbólvagy az ügyész, a vádlott, a védő, a sértett, illetőleg a tanú indítványára anyilvánosságot az egész tárgyalásról vagy annak egy részéről indokolt határozattalkizárhatja (zárt tárgyalás) a. erkölcsi okból, b. az eljárásban részt vevő kiskorú védelme érdekében, c. az eljárásban részt vevő személyek (V. fejezet) vagy a tanú védelme érdekében, d. az államtitok vagy szolgálati titok megőrzése végett. 1. § (1) A nyilvánosság kizárásáról szóló határozatot a bíróság nyilvános tárgyaláson hirdeti ki. A nyilvánosság kizárása ellen külön fellebbezésnek nincs helye, azt az ügydöntő határozattal szemben bejelentett fellebbezésben lehet sérelmezni. 1. A bíróság a nyilvánosság kizárása esetén is engedélyezheti, hogy az igazságszolgáltatással összefüggő feladatokat ellátó hivatalos személyek a tárgyaláson jelen legyenek. A külföldi állampolgár vádlott ellen, illetőleg a külföldi állampolgár sértett sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt indult eljárás során lehetővé kell tenni, hogy a tárgyaláson a külföldi állampolgár államának konzuli tisztviselője, illetőleg törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés rendelkezése alapján a külföldi állam hatóságának tagja jelen lehessen. 2. A nyilvánosság kizárása esetén a sértett, ha nincs képviselője, illetőleg a indítványozhatja, hogy a tárgyalás helyszínén tartózkodó,


vádlott, ha nincs védője,

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS általa megnevezett személy – kivéve a tárgyaláson kihallgatandó személyt – legyen jelen a tárgyaláson. Ha a nyilvánosságot a bíróság a 237. § (3) bekezdésének d) pontja alapján zárta ki, ilyen indítvány nem terjeszthető elő. Az indítvány tárgyában hozott határozat ellen fellebbezésnek nincs helye. 1. Ha a bíróság zárt tárgyalást rendel el, szükség esetén figyelmezteti a résztvevőket arra, hogy a tárgyaláson elhangzottakról tájékoztatást nem adhatnak, figyelmezteti őket az államtitoksértés, a szolgálati titoksértés következményeire. A figyelmeztetést a jegyzőkönyvben fel kell tüntetni. 1. § (1) A tárgyalást nyilvánosan kell folytatni, ha a zárt tárgyalás indoka megszűnt. 1. A bíróság a tárgyaláson hozott határozatát akkor is nyilvánosan hirdeti ki, nyilvánosságot kizárta. <

ha a tárgyalásról a

Zárt tárgyalást nem a tanács elnöke, hanem a tanács rendel el. Ha a bíróság zárt tárgyalást rendel is el, a tárgyaláson ott maradnak a felek (ügyfélnyilvánosság), tehát a vádlott, a védő, az ügyész és természetesen a tanács tagjai és a jegyzőkönyvvezető. Ha az eljárás magánvádra vagy pótmagánvádra folyik, a zárt tárgyaláson a vád képviselői vannak jelen. A magánfél, illetőleg a képviselője a zárt tárgyaláson nincs jelen, minthogy nélkülük a tárgyalás megtartható [lásd 240. § (3) bek.]. [614] 4. A nyilvánosság kizárásának okai A törvény meghatározza azokat az okokat, amelyek miatt a nyilvánosság kizárható, az okok értelmezésére azonban a bíróságnak tág lehetősége nyílik. Erkölcsi okon rendszerint a nemi erkölcsöt, a közszemérmet sértő jelenségek értendők. De idetartoznak más jelenségek is, mint például a brutalitás, kegyetlenkedés, amelyek önmagukban erkölcstelenek, és amelyeknek felidézése nyilvános tárgyaláson közízlést és közerkölcsöt sért. A zárt tárgyalás „a kiskorú védelme érdekében” kitétel vonatkozhat ugyan az ő személyes biztonságára is (például mint sértett ne tétessék ki újabb zaklatásnak), de itt elsősorban a kiskorú érzelmi, értelmi fejlődésének védelme jön szóba. Az eljárásban részt vevők (a terhelt, védő, sértett, egyéb érdekelt, a képviselők, segítők) védelmének főként a személyes biztonságuk, illetve a reájuk vonatkozó magántitkokra értendő. A magánéletre, a családi életben követett szokásokra (például akár az étkezési szokásokra) vagy az egészségi állapotra vonatkozó adatoknak a nyilvános kiteregetése tárgyaláson, súlyos érdeksérelemmel járhat, ezért indokolt lehet a nyilvánosság kizárása, legalábbis a tárgyalásnak egy részéről. Ha a bíróság a nyilvánosságot kizárta, az ellen önálló fellebbezésnek nincs helye, hanem csak az ítélet vagy a megszüntető végzés ellen bejelentett fellebbezésben sérelmezhető. És ebben van a kizárás kimondásának a kockázata. A másodfokú bíróság ugyanis az ítéletet hatályon kívül helyezi, és új eljárást rendel el, ha a nyilvánosságot „a törvényes ok nélkül kizárták” [373. § II. e) pont]. A nyilvánosság kizárása emiatt is körültekintő döntéshozatalt igényel a bíróságtól. A törvény álláspontja a fellebbezési jog korlátozásáról azzal magyarázható, hogy el kívánták kerülni a tárgyalás megszakítását az önálló fellebbezés elbírálásáig. [615] 5. A tárgyaláson részt vevő személyek >240. § (1) A tárgyaláson a tanács tagjai mindvégig jelen vannak. 1. A tanács tagjának elkerülhetetlen akadályoztatása esetén az ügydöntő határozatot más összetételű tanács is kihirdetheti. 2. Ha e törvény másképp nem rendelkezik, a tárgyalás a jegyzőkönyvvezető, a vádlott, az ügyész és – ha a védő jelenléte a tárgyaláson kötelező – a védő nélkül nem tartható meg. < A bíróság már a tárgyalás megnyitása során meggyőződik arról, jelen vannak-e azok, akiknek a tárgyaláson való jelenléte a törvény szerint szükséges. A vádlottnak a tárgyaláson általában jelen kell lennie. A törvény célszerűségi, pergazdaságossági okokból azonban megállapít néhány lényeges kivételt. [616] A tárgyalás a vádlott távollétében a következő esetekben tartható meg:


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS • Az ügyész indítványára. Ha a terhelt felkutatására a nyomozás során tett intézkedések nem vezettek eredményre, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a terhelt távollétében tartsák meg [527. § (2) bek.]; ha a terhelt külföldön tartózkodik, és kiadatásának nincs helye, illetőleg kiadatását megtagadták, és a büntetőeljárás átadására sem került sor, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg [532. § (1) bek.]. • Ha az eljárás tárgya a vádlott kényszergyógykezelésének elrendelése, és az állapota miatt a tárgyaláson nem jelenhet meg, illetőleg a jogainak gyakorlására képtelen [281. § (5) bek.], szintén megtalálható a tárgyalás. Ha az eljárás több vádlott ellen folyik, de legalább egy vádlott jelen van, • megtartható a tárgyalásnak az a része, amely a távol levő vádlottat nem érinti, • a tárgyalást az ügy elkülönítése nélkül meg lehet tartani addig, amíg a távol lévő vádlott kihallgatására nem kerül sor [281. § (4) bek.]. [617] 6. Az ügyész, illetve a védő jelenléte >241. § (1) A tárgyaláson az ügyész részvétele kötelező a. első fokon, ha a bűncselekményre a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, b. másodfokon, ha az ügyész részvétele az első fokú tárgyaláson kötelező volt, másodfokú eljárásban már nem áll fenn,

kivéve, ha a részvétel oka a

c. a vádlottat fogva tartják, d. ha a vádlott – a beszámítási képességére tekintet nélkül – kóros elmeállapotú, e. ha a bíróság az ügyészt a tárgyaláson való részvételre kötelezte, f. ha az ügyész bejelenti, hogy a tárgyaláson részt vesz. 1. Az (1) bekezdés e) pontja kivételével a helyi bíróságon ügyészségi titkár isképviselheti a vádat. [618] 242. § (1) A tárgyaláson a védő részvétele kötelező a. ha e törvény másképp nem rendelkezik, a megyei bíróság mint elsőfokú bíróság előtt, b. a helyi bíróságon, ha a bűncselekményre a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, c. a helyi bíróságon a 46. §-ban szabályozott esetekben, d. ha pótmagánvádló lép fel. (2) Ha az ügyész a tárgyaláson részt vesz, és a vádlott védőt nem hatalmazott meg, a tanács elnöke szükség esetén védő kirendeléséről gondoskodik. Ha a vádlott kéri, védőt kell kirendelni.< A 242. §-ban említett 46. § a kötelező védelem eseteit határozza meg, tehát azokat az eseteket, amikor a védő részvétele az eljárásban kötelező attól függetlenül, hogy az eljárásnak melyik szakaszáról van szó. Ha a megidézett védő nem jelent meg, helyette a vádlott más védőt hatalmazhat meg, illetőleg – ha a védő tárgyalási részvétele kötelező – „a meg nem jelent védő” helyett más védőt kell kirendelni. Az új védőnek megfelelő időt kell biztosítani ahhoz, hogy a védelemre felkészüljön. Ha ez nyomban nem lehetséges, a tárgyalást a meg nem jelent védő költségére el kell halasztani [281. § (3) bek.]. Ha az eljárás több vádlott ellen folyik, a védő távollétében is megtartható a tárgyalásnak az a része, amelyen a védence a törvény értelmében nem köteles részt venni. Az ügyésznek, a pótmagánvádló képviselőjének, a vádlottnak, a védőnek az említett kivételektől eltekintve a tárgyaláson mindvégig, egészen a határozat kihirdetéséig, sőt a fellebbezésről való nyilatkozatig jelen kell lennie


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS mindazon esetekben, amikor a jelenlét a törvény értelmében kötelező. A bíróság tagjainak, a vád és a védelem képviselőinek a jelenléte és aktív részvétele biztosítja a tárgyalás kontradiktórius jellegének a megtartását. A sértett, a magánfél, az egyéb érdekelt és képviselőik, a tanúk, szakértők távolmaradása nem akadályozza a tárgyalás megtartását.

3. III. CÍM ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK A TÁRGYALÁSRÓL: A TÁRGYALÁS VEZETÉSE ÉS RENDJÉNEK FENNTARTÁSA [619] 1. A tárgyalás vezetése és méltóságának megőrzése >244. § (1) A tárgyalást a tanács elnöke vezeti, és e törvény keretei között megállapítja az elvégzendő cselekmények sorrendjét. Ügyel a törvény rendelkezéseinek megtartására, és gondoskodik arról, hogy az eljárásban részt vevő személyek a jogaikat gyakorolhassák, ezekre a figyelmüket felhívja. 1. A tanács elnöke gondoskodik a tárgyalás méltóságának megőrzéséről. Ennek érdekében a tárgyalóteremből eltávolíttatja azokat, akik állapotuk vagy megjelenésük folytán a tárgyalás méltóságát sértik. 2. Akit a bíróság előtt kihallgatnak, vagy aki a bírósághoz szól, annak állva kell beszélnie. A tanács elnöke ez alól kivételt tehet.< A tanács elnökének és tagjainak az ítélkezésben azonosak a jogaik és a kötelességeik, egyenlő a felelősségük is. A tanács elnökének a tárgyalási jogai és kötelességei azonban szélesebbek, mint a tanács tagjaiként közreműködő ülnököké. A tanács elnökét különösen az emeli az ülnökök jogai fölé, hogy ő vezeti a tárgyalást. Ennek a tevékenységnek a jelentőségét kifejezi az a tény, hogy a kontradiktórius eljárásban a bíró az igazság megállapításának aktív tényezője, akinek minden törvényes eszközt igénybe kell vennie az igazság felderítése érdekében. A Be. a tanács elnökének e tevékenysége közben feladatául teszi, hogy ügyeljen a törvények megtartására, a tárgyalás tekintélyének megóvására. A tárgyalás vezetése megkívánja a tanács elnökétől, hogy erre felkészüljön. A tárgyalásra való felkészülés, az ügy áttanulmányozása lehetővé teszi a tanács elnökének, hogy tisztázza, melyek azok a fő kérdések, amelyekre a bizonyítást kell folytatni, vannak-e a bizonyítékok által alkotott logikai láncban még hézagok, vannak-e a nyomozási anyagnak belső ellentmondásai, indokolt ténybeli kételyek. A felkészülés elősegíti a tárgyszerű tárgyalást, azt, hogy semmilyen lényeges kérdésnek a megvizsgálása a tárgyalás anyagából ki ne maradjon, s hogy az időpazarlással járó elkalandozás a tárgytól ne történjék meg. A tárgyalásra való felkészüléssel, az ügy előzetes áttanulmányozásával szemben felhozható az az érv, hogy a tanács elnöke ily módon a vádnak az álláspontját sajátítja el, azt a szemléletet teszi magáévá, amit a vád képvisel. Ez az aggály nem egészen alaptalan, ezért eloszlatása érdekében is fontos, hogy a védelem már a tárgyalás előtt felsorakoztassa érveit, tegyen bizonyítási indítványokat, és ezzel elérje, hogy a tanács elnöke és a tanács már a tárgyalás előtt az ügynek minden szálát, oldalát megismerje. [620] 2. A cselekmények sorrendjének meghatározása a tárgyaláson A tárgyaláson végzett egyes eljárási cselekmények, illetőleg szakaszok sorrendjét a törvény meghatározza ugyan, de tág lehetőséget biztosít a tanács elnökének is a cselekmények sorrendjének a megállapítására. A Be. a tárgyalási cselekmények sorrendjét illetően a következő fontosabb szabályokat állítja fel. A tárgyalás megnyitását követi a vád ismertetése, majd a bizonyítás: először a vádlottat kell kihallgatni; az ügyész által indítványozott bizonyítási eszközök rendszerint megelőzik a védelem által indítványozott bizonyítási eszközöket. A bizonyítás befejezése után következnek a perbeszédek, majd a határozathozatal (ítélethozatal). A törvény szabta kereteken belül a vádló, a vádlott és a védő indítványának figyelembevételével a tanács elnöke határozza meg a cselekmények sorrendjét [285. § (2) bek.]. Ha az ügyben több vádlott szerepel, célszerű a bizonyítékokat olyan sorrendben megvizsgálni, hogy egy-egy vádlott ügyére vonatkozó bizonyítékok egymást követően vizsgáltassanak meg. Ez lehetővé teszi a bíróság számára az ügy jobb áttekintését. Ha egy terhelt ellen több bűncselekmény gyanúja miatt emeltek vádat, 289 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS célszerű az egy-egy bűncselekményre vonatkozó bizonyítékokat (bizonyítási eszközöket) összefüggően megvizsgálni, ami szintén a bizonyítási anyag rendszerezését, jobb áttekintését biztosítja. Ha azonban szerepel az ügyben olyan tanú, akinek minden vádpontról tudomása van, őt a bizonyítási eljárás végén célszerű kihallgatni, mert vallomása összefüggően, folyamatosan az egész tényállásról tartalmazhat adatokat. Az időbeni, okozati és logikai összefüggések tisztázása érdekében célszerű először azokat a tanúkat kihallgatni, akik a cselekmény előkészítéséről, majd azokat, akik a bűncselekmény véghezviteléről, s legvégén azokat kihallgatni, akik a bűncselekmény befejezése után tanúsított magatartásról tudnak. Elképzelhető a tárgyalási cselekmények sorrendjének oly módon való meghatározása, hogy először a tanúk, a szakértők kihallgatása történjék meg, majd az okirati bizonyításra és a tárgyi bizonyítási eszközökre kerüljön sor. Ez a módszer nem követi a bűncselekmény megvalósításának időbeli menetét és az ügy logikai vázát, de különösen a könnyebben áttekinthető ügyekben így is felépíthető a tárgyalás menete. A tárgyalásra való felkészülés és a cselekmények sorrendjének ésszerű megtervezése nemcsak a tárgyalás zavartalan lefolyását biztosítja, nemcsak a gyorsaságát segíti elő, hanem könnyíti az ítélethozatalt megelőző tanácskozást is. A tárgyalási cselekmények sorrendjének logikus meghatározása ugyanis szinte magától felszínre hozza azokat a kérdéseket, amelyeket a tanácskozáson el kell dönteni, és végül is segíti az ítélet logikus felépítését. [621] 3. A tárgyaláson részt vevők jogainak biztosítása Atanács elnöke gondoskodik arról, hogy a tárgyaláson részt vevők jogaikat gyakorolhassák. Ezekre figyelmüket felhívja. A büntetőeljárási jog a tárgyaláson részt vevő ügyfeleknek és más személyeknek különböző eljárási jogokat ad. Ezeknek a gyakorlása azonban függ attól, tudják-e egyáltalán, melyek azok a jogok, amelyek őket megilletik. A tárgyalás résztvevői között vannak olyan személyek, akik a jogban járatlanok, és esetleg nem lép fel oldalukon képviselő, aki segítségükre lenne. Különösen a vádlott, a sértett, a magánfél, a magánvádló szorul jogi tanácsra, elsősorban őket kell a jogaik gyakorlására felhívni. A magánszemélyeken kívül azonban a tanács elnöke az eljárásban részt vevő hivatalos személyeket is köteles figyelmeztetni a jogaikra, például az ügyészt a vádkiterjesztés lehetőségére. A tanács elnöke figyelmezteti a feleket, például arra, hogy tehetnek bizonyítási indítványt, hogy az ellenfél indítványára tehetnek észrevételt, hogy jogorvoslati jogosultságot gyakorolhatnak. A vádlottat figyelmeztetni kell arra, hogy az általa állított tényekre bizonyítékokat terjeszthet elő, szakértői véleményekre észrevételeket tehet stb. Ha a tanács elnöke elmulasztja az ügyfeleket figyelmeztetni az általuk gyakorolható jogokra, az lehet eljárási szabálysértés, ami esetleg a hozott határozatnak a fellebbviteli bíróság általi hatályon kívül helyezését eredményezheti. A törvény ezen túlmenően is a tanács elnökének feladatává teszi a törvény megtartásának biztosítását. A tárgyaláson ez azzal érhető el, hogy méltányos módon mindenkinek megadják a lehetőséget jogai gyakorlására, hogy az indítványokat, észrevételeket komolyan és elfogulatlanul fontolóra veszik. [622] 4. A tárgyalás rendjének fenntartása >245. § (1) A tárgyalóterembe – a büntetés-végrehajtási testület és a rendőrség szolgálati feladatot ellátó tagjain kívül - fegyverrel vagy rendbontásra alkalmas eszközzel senki sem léphet be. A tárgyalásra idézett személy a fegyverét nem hozhatja be a tárgyalóterembe. 1. Azt, aki a tárgyalás rendjét zavarja, a tanács elnöke rendre utasítja, esetén a tárgyalásról kiutasíthatja, illetőleg

ismételt vagy súlyos rendzavarás

kivezettetheti. A tanács elnöke ugyanígy jár el azzal szemben, aki a tárgyalás szabályszerű menetét zavarja [ ... ] 1. § (1) Az ügyész rendzavarása esetén vele szemben rendreutasításnak van helye. Ha az ügyész rendzavarása miatt a tárgyalás nem folytatható, a tanács elnöke a tárgyalást felfüggeszti, és az ügyészség vezetőjéhez fordul más ügyész kijelölése érdekében. Ha más ügyész kijelölése nyomban nem lehetséges, a tárgyalást el kell napolni.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 1. A védő rendzavarása esetén rendbírsággal sújtható, azonban a tárgyalásról nem utasítható ki, és nem vezettethető ki. Ha a védő rendzavarása miatt a tárgyalás nem folytatható, a tanács elnöke a tárgyalást felfüggeszti. Ebben az esetben a vádlott más védőt hatalmazhat meg, illetőleg – ha a védő tárgyalási részvétele kötelező – más védőt kell kirendelni. Ha ez nyomban nem lehetséges, a tárgyalást a rendzavaró védő költségére el kell napolni. 2. A pótmagánvádló képviselőjének rendzavarása esetén a (2) bekezdés rendelkezései megfelelően irányadóak. 1. § (1) A bíróság a tárgyalást a kiutasított vagy kivezetett vádlott távollétében is folytatja, de legkésőbb a bizonyítási eljárás befejezése előtt a vádlottat ismét a bíróság elé szólítja, és ismerteti vele a távollétében lefolytatott bizonyítást. 1. Ha a vádlott az (1) bekezdés szerinti esetben a rendzavaró magatartással nem hagy fel, és ezzel lehetetlenné teszi a tárgyalás jelenlétében való tartását, a tárgyalás a távollétében, védő részvételével lefolytatható.< A tárgyalás higgadt, körültekintő és erélyes vezetése rendszerint önmagában megóvja a tárgyalás tekintélyét. Előfordulhatnak azonban a tárgyalás feszült légkörében olyan esetek, hogy a tárgyalás vezetése során a rend fenntartása érdekében erélyesebb eszközökhöz kell nyúlni. A tárgyalás rendjének a megóvása ugyanis mind a tanács, mind a tárgyaláson részt vevő felek munkájának nélkülözhetetlen feltétele. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a bíróság tekintélye a tárgyalásnak olyan légkörét és rendjét kívánja meg, amely nem ejt csorbát azon. [623] 5. A tanács elnökének jogköre A tárgyalás rendjét a tanács elnöke tartja fenn: 1. a tárgyalásról a 14 éven aluliakat kizárja, a 18 éven aluliakat kizárhatja [237. § (2) bek.]; • eltávolíttatja azokat, akik állapotuk vagy megjelenésük folytán a tárgyalás méltóságát sértik [244. § (2) bek.]; • a rendzavarót rendre utasítja, kiutasítja, kivezettetheti, a tárgyalási napon való visszatérést megtilthatja [245. § (2)-(3) bek.]; • a tárgyalást felfüggeszti az ügyész, illetőleg a védő rendzavarása esetén [246. § 1. -(2) bek.]; • a nyilvánosságot kizárja, ha a hallgatóság a tárgyalás rendjét ismételten megzavarj a (a nyilvánosság kizárása más esetekben a bírósági tanács jogkörébe tartozik) [245. § (5) bek.]. [624] 6.

A bíróság (a tanács) jogköre A tanács

• rendbírságot ró ki a rendzavaróra – kivéve az ügyészt és a vádlottat [245. § 1. bek.]; • a kivezetés vagy kiutasítás esetén a rendzavarás napján tartó tárgyalás befejezéséig a rendzavarót (kivéve a vádlottat) őrizetbe veheti [245. § (4) bek.]; • a rendzavarót 72 óráig tartó időtartamra őrizetbe veszi, ha a rendzavarás a büntetőeljárás alapjául szolgált (249. §). >A tárgyalás vezetésének és rendjének fenntartása körében hozott határozatok ellen külön fellebbezésnek nincs helye, kivéve, ha a határozat rendbírság kiszabásáról, a költségek viselésére kötelezésről vagy őrizetbe vételről rendelkezik.< (248. §)

4. IV. CÍM A TÁRGYALÁS MENETE. A TÁRGYALÁS MEGNYITÁSA ÉS MEGKEZDÉSE 291 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS [625] 1. A tárgyalás szakaszai Az elsőfokú bírósági tárgyalás a következő szakaszokra osztható fel: • a tárgyalás megnyitása, • a tárgyalás megkezdése, • érdemi tárgyalás (bizonyítás), • perbeszédek, • határozathozatal, • a határozat kihirdetése, • nyilatkozat a fellebbezésről. [626] 2. A tárgyalás megnyitása. Intézkedés a távollevők megjelenése iránt >281. § (1) A tárgyalást a vád tárgyának megjelölésével a tanács elnöke nyitja meg, ezután a hallgatóságot a csend és rend megtartására és a rendzavarás következményeire figyelmezteti. Közli a bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, az ügyész és a védő nevét. Számba veszi a megjelenteket és megállapítja, hogy az idézettek és értesítettek jelen vannak-e, ettől függően megvizsgálja, hogy a tárgyalást meg lehet-e tartani. 1. A tanács elnöke a lehetőséghez képest intézkedik, hogy a szabályszerű idézés ellenére meg nem jelent vádlottat vagy tanút azonnal vezessék elő, a távol maradt ügyészt vagy szakértőt pedig a tárgyaláson való megjelenésre hívja fel, az ügyész felhívása az ügyészség vezetője útján történik. < A tárgyalást a tanács elnöke a vád tárgyának megjelölésével nyitja meg; közli, hogy ki ellen, milyen bűncselekmény vádja miatt folyik az eljárás. A bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, az ügyész nevének közlése nemcsak egyszerűen a tájékoztatás céljait szolgálja, hanem összefügg a kizárási indítvánnyal is; az erre jogosultak ugyanis csak az érintett személyek kilétének ismeretében tudnak élni a joggal. [627] 3. A tárgyalás megtartásának vagy elhalasztásának feltételei >282. § (1) A bíróság az ügyész, a vádlott, illetőleg a védő meghallgatása után dönt a tárgyalás megkezdéséről, ha olyan személy maradt el a tárgyalásról, akinek a távolléte a tárgyalás megtartását nem akadályozza. 1. Ha a tárgyalás megtartásának nincs akadálya, a tanács elnöke felhívja a tanúkat – a sértett kivételével – a tárgyalóterem elhagyására. Figyelmezteti őket az igazolatlan eltávozás következményeire. A szakértőt csak akkor kell távozásra felhívni, ha ezt a bíróság szükségesnek tartja; egyébként a szakértő a tárgyaláson annak kezdetétől fogva jelen lehet. 2. A tárgyalási időköz [...] be nem tartása miatt a tárgyalást nem kellelhalasztani, ha a vádlott és a védő egybehangzóan kéri a tárgyalás megtartását.Ha a védelem nem kötelező, és a meghatalmazott védő a tárgyaláson nem jelentmeg, a tárgyalást nem kell elhalasztani, ha ezt a vádlott nem kéri.< A Be. a 240., 241., 242., 343. §-ban határozza meg, kiknek kell a tárgyaláson jelen lenniük (lásd a 615-618. pontot). Fő szabálynak azt kell tartani, amit a 240. § (3) bekezdése kijelent, amely szerint a tárgyalás a jegyzőkönyvvezető, a vádlott, az ügyész és – ha a védő jelenléte a tárgyaláson kötelező – a védő nélkül nem tartható meg. A törvény azonban megengedi, hogy meghatározott esetekben a tárgyalás vagy annak egy része a vádlott távollétében folyjék [281. § (4)-(6) bek.]. A tárgyalás a vádlott távollétében megtartható, ha az eljárás tárgya a vádlott kényszergyógykezelésének elrendelése, és az állapota miatt a tárgyaláson nem jelenhet meg, illetőleg a jogainak gyakorlására képtelen.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS Ha a tanács elnökének az azonnali elővezetést elrendelő intézkedése nem vezetett eredményre, a tárgyalást a szabályszerű idézés ellenére meg nem jelent, szabadlábon lévő vádlott távollétében is meg lehet tartani, a bizonyítási eljárást azonban nem lehet befejezni. A megjelent személyek kihallgatását, illetőleg meghallgatását követően a tárgyalást el kell napolni és a meg nem jelent vádlottnak a következő tárgyalási határnapra történő elővezetését kell elrendelni. Ha bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését már korábban elrendelték, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogató parancsot kell kibocsátani, vagy az előzetes letartóztatását lehet elrendelni. Ha pedig a vádlottnak nincs védője, számára védőt kell kirendelni [281. § (4)-(6) bek.]. Ha a bíróság a vádlottat a távollétében felmenti vagy vele szemben a büntetőeljárást megszünteti, az erről szóló határozatot kézbesítés útján közli a vádlottal és a védővel [281. § (9) bek.]. A védő meg nem jelenésének következményeiről a 281. § (3) bekezdése szól (lásd a 606. pontot). Végső esetben – hogy az új védő a védelemre felkészülhessen – a bíróság a tárgyalást elhalasztja. Elhalasztja akkor is, ha a tárgyalás megtartásának más akadálya van [282. § (4) bek.]. Ez a „más akadály” bármely személynek a távolléte lehet, akinek jelenléte a törvény szerint kötelező (ülnök, jegyzőkönyvvezető, ügyész, vádlott, védő, a pótmagánvád képviselője), és akinek a jelenléte a tárgyalási napon már nem biztosítható. A tárgyalás elhalasztása az ügy újabb kitűzése későbbi határnapra, anélkül hogy ezzel beállhatna a tárgyalás folytonosságának a megszakadása és ennek jogi hatásai. [628] 4. Indítványok a tárgyalás megnyitásán megkezdése előtt

>283. § (1) Az ügyész, a vádlott, avédő és a sértett a tárgyalás

a. az ügy áttételét, egyesítését vagy elkülönítését, b. a tanács elnöke, tagja, illetve a jegyzőkönyvvezető kizárását indítványozhatja, c. más olyan körülményt jelölhet meg, amely a tárgyalás megtartását akadályozhatja, illetőleg, amelyet a tárgyalás megkezdése előtt figyelembe kell venni. (2) A vádlott, a védő és a sértett a tárgyalás megkezdése előtt az ügyész kizárását indítványozhatja.< Az áttétel a tárgyalás megnyitása során még bármely hatásköri vagy illetékességi okból kimondható, hasonlóan, mint a tárgyalás előkészítése során; a tárgyalás megkezdése után az áttétel joga már korlátozott (lásd a 308. §-t). A kizárási indítvány előterjesztésének jogát a Be. az eljárás e szakaszában is biztosítja. Összhangban a 23. § (2) bekezdésével, sértetten itt a magánvádlót, a magánfelet is érteni kell. [629] 5. A tárgyalás megkezdése >284. § (1) Ha a tanács elnöke megállapítja, hogy a tárgyalás megtartásának nincs akadálya, és a tanú, illetőleg a szakértő elhagyta a tárgyalótermet [282. § (2) bek.], a bírósága tárgyalást megkezdi. (2) A tanács elnöke felhívására a. az ügyész ismerteti a vádat, b. a jelen lévő sértett, illetve képviselője nyilatkozik arról, hogy érvényesít-e polgári jogi igényt; ha a sértett polgári jogi igényt kíván érvényesíteni, a tanács elnöke felhívja őt igényének ismertetésére, és figyelmezteti az 54. § (7) bekezdésében foglaltakra; ezt követően c. a tanúként kihallgatandó sértett a tárgyalótermet elhagyja. < A tárgyalás megnyitása után megkezdődik a tárgyalás. A tárgyalás megkezdése: az ügy érdemi (in merito) tárgyalásának a megkezdése; ennek első cselekménye a vád ismertetése. A vád ismertetése nem azonos a vádirat felolvasásával, hanem a vád lényegi elemeinek az ismertetése, tehát a vádlott személyének, a terhére rótt


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS cselekményeknek a megjelölése, a bűncselekmény minősítésének a közlése, valamint az indítványok ismertetése. A tárgyalás megkezdésének más eljárási jogi hatásai vannak, mint a tárgyalás megnyitásának. A tárgyalás megkezdése után a bíróság a hatáskört csak abból a szempontból vizsgálhatja, nem tartozik-e az ügy megyei bíróság hatáskörébe, katonai büntetőeljárásra vagy kizárólagos illetékességű bíróságra. Azt is meg kell azonban vizsgálnia, nem tartozik-e az ügy a fiatalkorúak bírósága elé, habár ez nem hatásköri kérdés, hanem annak a kérdése, hogy a törvénynek megfelelően megalakított tanács tárgyalja-e az ügyet. A tárgyalás megkezdése után a tárgyalást már nem lehet elhalasztani, hanem csak félbeszakítani vagy elnapolni, és nem lehet az ügyet öttagú tanács elé utalni sem. [Az 54. § (7) bekezdése arról szól, hogy az adhéziós eljárásban milyen terjedelemben alkalmazhatók a polgári eljárás szabályai.] [630] 6. A tárgyalás folytonossága >287. § (1) A bíróság a megkezdett tárgyalást az ügy befejezéséig lehetőleg nem szakítja meg. Ha az ügy terjedelme miatt vagy egyéb okból szükséges, a tanács elnöke a megkezdett tárgyalást legfeljebb nyolc napra félbeszakíthatja, a bíróság pedig – bizonyítás kiegészítése céljából vagy más fontos okból – a tárgyalást elnapolhatja. Ilyen esetekben a tárgyalás folytatásának napját ki kell tűzni, kivéve, ha – az kétséges, hogy a tárgyalást hat hónapon belül folytatni lehet.

elnapolás okára tekintettel –

1. A tárgyalást hat hónapon belül ismétlés nélkül lehet folytatni, ha a tanács változás; egyébként a tárgyalást elölről kell kezdeni. 2. A tárgyalás hat hónapon belül a tárgyalás anyagának ismertetésével is összetételében a hivatásos bíró személye nem változott. […] 3. Az elnapolt tárgyalást a tárgyalás legutóbbi részéről készült jegyzőkönyv megszakítása óta nyolc napnál hosszabb idő telt el. […]<

összetételében nem történt megismételhető, ha a tanács

ismertetésével kell folytatni, ha

A tárgyalás anyagának, illetve a jegyzőkönyvnek az ismertetése után figyelmeztetni kell az ügyészt, a vádlottat és a védőt arra, hogy az ismertetésre észrevételt tehet, és az ismertetés kiegészítését kérheti. A figyelmeztetést és az észrevételt jegyzőkönyvbe kell foglalni [286. § (5) bek.]. A tárgyalás folytonossága a büntetőeljárásnak egyik fontos szervezési kérdése: biztosítani kell, hogy mindazok, akik a tárgyaláson való jelenlétre kötelezettek, a megállapított időben jelen legyenek, és hogy a tárgyalás technikai feltételei (terem, műszaki felszerelés) is teljesüljenek. A tárgyalás folytonossága az eljárás garanciális kérdése is. A bíróságtól – a Be. felfogása szerint – ugyanis csak akkor várható el, hogy az ítéletét (határozatát) az ügy ismeretének birtokában hozza meg, ha a bírói tanács összetétele a tárgyalás megkezdése és az ítélet (határozat) között nem változott; hat hónapnál nem hosszabb volt az elnapolás időtartama. A törvény ugyanis azt vélelmezi, hogy ennél hosszabb idő után feledésbe merülnek a tárgyaláson elhangzottak, a szemle és más bizonyítási cselekmények eredményei. A törvény ezért az elnapolt tárgyalást is csak a tárgyalás legutóbbi részéről készült jegyzőkönyv ismertetésével tartja folytathatónak, ha a megszakítás óta nyolc napnál hosszabb idő telt el. Nincs azonban akadálya annak, hogy a tanács elnöke, a bíróság tagjai és mások bármikor felfrissítsék emlékezetüket a jegyzőkönyv egyes részeinek elolvasásával vagy felolvastatásával. A tárgyalás folytonosságának követelménye összefügg a közvetlenség elvével is, amely szerint a bíró annak alapján határozzon, amit ő maga észlelt, hallott, látott. Hosszú idő elmúltával azonban saját észleléseinek emléke elenyészik, és emiatt a közvetlenség ténylegesen már hiányzik. [631] Az elnapolás: az érdemi tárgyalás folytatása újabb határnapon, a tárgyalás megszakításának következményeivel. Az elnapolás jogi következményei eltérőek attól függően, hogy hat hónapot meghaladta-e az elnapolás időtartama, és változott-e a tanács összetétele. 294 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS Összefoglalva: • a tárgyalást meg kell ismételni, elölről kell kezdeni, ha az elnapolás időtartama a hat hónapot meghaladta, vagy a tanács összetétele megváltozott; • a tárgyalás anyagának ismertetésével megismételhető a tárgyalás, ha az elnapolás időtartama a hat hónapot nem haladta meg, és a hivatásos bíró személye nem változott; • az elnapolt tárgyalást a tárgyalás legutóbbi részéről készült jegyzőkönyv ismertetésével kell folytatni, ha megszakítása óta nyolc napnál hosszabb idő telt el. A bíróság a tárgyalást a törvényben megjelölt okokból félbeszakíthatja. A tárgyalás félbeszakítása: a megkezdett tárgyalás megszakítása legfeljebb nyolc napra, a folytonosság megszakításának jogi következményei nélkül.

5. V. CÍM BIZONYÍTÁS A TÁRGYALÁSON [632] 1. A bizonyítás általános szabályai. A bizonyítás felvételének sorrendje Az érdemi tárgyalás keretében kihallgatják a vádlottat, a tanúkat, a szakértőket, ismertetik az okiratokat, szemlét tartanak, megszemlélik a tárgyi bizonyítási eszközöket, és más bizonyítási cselekményeket végeznek. Mindezekre a - tárgyaláson folytatott - bizonyítási cselekményekre a Be.-nek a bizonyításról szóló VII. fejezete vonatkozik. Ez a fejezet nemcsak a bizonyítás általános szabályait állapítja meg, hanem az egyes bizonyítási eszközökre és eljárásokra vonatkozó szabályokat is tartalmaz. - Ezek a törvényi rendelkezések a tárgyaláson is érvényesek. A sorrendről (lásd a 608. pontot): >286. § (1) A bizonyítási eljárás a vádlott kihallgatásával kezdődik. 1. A tanúk közül rendszerint a sértettet kell elsőként kihallgatni. 2. A vádlott és a tanú kihallgatását, illetőleg a szakértő meghallgatását követően hozzájuk a bíróság tagjain kívül az ügyész, a vádlott, a védő, a sértett, a magánfél, valamint az őt érintő körben az egyéb érdekelt és a szakértő kérdést tehet fel. 285. § (4) Az ügyész által indítványozott bizonyítás rendszerint megelőzi a vádlott és a védő által indítványozott bizonyítás felvételét. 1. Az ügyész, illetve a vádlott és a védő által indítványozott bizonyítási cselekményekről és azok sorrendjéről a tanács elnöke az ügyész, illetve a vádlott és a védő indítványainak a figyelembevételével határoz.< A sértett a tárgyaláson lehet magánvádló, pótmagánvádló, magánfél is, és e minőségekben a kihallgatott személyhez közvetlenül intézhet kérdést. Az egyéb érdekelt és a szakértő kérdezési joga korlátozott, csak az őket érintő körben tehetnek fel kérdéseket: az egyéb érdekelt a jogának érvényesítésére vonatkozóan, a szakértő a szakvéleményének elkészítéséhez szükséges tárgykörben és terjedelemben. [633] 2. Bizonyítási indítványok és észrevételek >285. § (1) A bizonyítási eljárás során az ügyész, a vádlott, a védő, a sértett, a magánfél, illetőleg az őt érintőkörben az egyéb érdekelt indítványokat és észrevételeket tehet. 1. A bizonyítási indítvány elutasítása ellen külön fellebbezésnek nincs helye, azt az ügydöntő határozattal szemben bejelentett fellebbezésben lehet sérelmezni. < A 285. § a tárgyaláson részt vevők indítványozási jogosultságáról rendelkezik. Az indítvány megtételére jogosult résztvevőkön az ügyészt, valamint a tárgyaláson részt vevő magánszemélyeket: a vádlottat, a védőt, és ha jelen vannak, vagy jelen kell lenniük, a sértettet, a magánfélt, a magánvádlót, a pótmagánvádlót, az egyéb érdekeltet is érteni kell. E szakasz értelmében az indítványozás joga, összhangban a személyek általános eljárásjogi helyzetével, bármilyenprocesszuális cselekményre (az áttételre, eljárás megszüntetésére és egyebekre), nem csak a bizonyítási cselekményre vonatkozik.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A 285. § rendelkezései a bizonyítási indítványokra és észrevételekre vonatkozó jogot külön is hangsúlyozzák. A bizonyítási indítvány a vád és a védelem számára az ügy vitelére biztosított nagy jelentőségű jogosítvány. A bizonyítási indítványokról a tanács elnöke dönt [285. § (2) bek.], és elfogadásuk vagy elutasításuk nagymértékben befolyásolja az ügy kimenetelét. Valamelyik fél valamennyi vagy lényeges, esetleg perdöntő bizonyítási indítványainak az elutasítása súlyos eljárási szabálysértés, amely az ítéletet megalapozatlanná teszi. Pergazdaságossági okokból a bizonyítási indítvány elutasítása önálló fellebbezéssel nem támadható meg, de megtámadható az ügy érdemében hozott határozat elleni fellebbezésben.

6. VI. CÍM A VÁDLOTT KIHALLGATÁSA [634] 1. Általános kérdések. A vádlott nyilatkozata >288. § (3) A tanács elnöke megállapítja a vádlott személyazonosságát és a 117. § (1) bekezdésében felsorolt személyi adatait, megkérdezi a vádlottat, hogy a vádat megértette-e, nemleges válasz esetén a vádat megmagyarázza. Ezt követően a vádlottnak lehetőséget kell adni arra, hogy röviden összefoglalva kifejtse a váddal kapcsolatos álláspontját. A vádlott, illetőleg védője - ha ezt szükségesnek tartja - kitérhet arra is, hogy a védelem érdekében milyen bizonyítás lefolytatását indítványozza. 1. Ha a vádlott a (3) bekezdésben meghatározott lehetőségével nem él, illetőleg a nyilatkozatából ez nem derül ki, a tanács elnöke kérdést intéz a vádlotthoz, hogy a büntetőjogi felelősségét elismeri-e.< Az a kérdés, hogy a vádlott a vádat megértette-e, a védelem szempontjából fontos. Megfelelően védekezni ugyanis a vádlott csak akkor tud, ha megértette, mi az, amit a terhére rónak. A bíróságnak az a feladata, hogy a terhelt szellemi, műveltségi fokához igazodva magyarázza meg a vádat, olyan nyelven, olyan szavak használatával, amelyeket a vádlott megért. Ez tehát a vádlottnak felkínált lehetőség arra, hogy röviden összefoglalva kifejtse a váddal kapcsolatos álláspontját, alkalmat nyújt neki különösen a következőknek a kifejtésére: -A vádlott az eljárásnak látja-e akadályát? Bármely eljárási akadály számba jöhet, amely az eljárás megszüntetéséhez vagy felmentéséhez vezetne. Akadályként felhozható a joghatóság, a hatáskör vagy illetékesség hiánya, büntetőjogi vagy eljárási akadály (például az ügy közkegyelem alá esik, elévült, hiányzik a magánindítvány); - a vádat megalapozottnak tartja-e, vagyis arra vonatkoznak-e a bizonyítékok, hogy a bűncselekményt ő követte el, és egyáltalán vannak-e ilyen bizonyítékok, további bizonyítási eszközök beszerzését tartja-e szükségesnek, elismeri-e a büntetőjogi felelősségét? A büntetőjogi felelősség elismerésének vagy tagadásának annyiban nincs eljárásjogi jelentősége, hogy ez egymagában bizonyítékot nem szolgáltat. Bizonyítékként majd a vádlott vallomásának az a része jöhet számításba, amelyben a múltbeli tényeket, eseményeket mondja el. A bűnösség elismerésének, illetőleg tagadásának az a jelentősége, hogy röviden összefoglalva közli a vádlott álláspontját a vád tárgyává tett tényállásról, és erről tájékoztatja a bíróságot és az eljárásban részt vevőket. A büntetőjogi felelősség elismerése annak az elismerését jelenti, hogy a vádlott követte el a bűncselekményt, és hogy a magatartása és az eredmény között (ha van ilyen) megvan az okozati összefüggés, tehát azt jelenti, hogy ő az elkövető, és a büntetőjogi felelősségre vonásnak minden feltétele megvan. A vádlott bűnösségének az elismerése ténybeli és jogi jelentőségű állítás: annak az állítása, hogy a cselekmény megtörtént, azt a vádlott követte el, és hogy az bűncselekmény. Lehetséges, hogy a vádlott a cselekmény elkövetését elismeri, de nem érzi magát bűnösnek a miatt, mert például nem tartja a cselekményt bűncselekménynek, vagy büntethetőséget kizáró okra hivatkozik, vagy a cselekményt morálisan tartja menthetőnek. [635] 2. A vádlott kihallgatásának körülményei, figyelmeztetése >288. § (1) A vádlottat rendszerint a még ki nem hallgatott vádlott-társai távollétében kell kihallgatni.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 1. A tanács elnöke, az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára, illetőleg hivatalból a vádlott kihallgatásának tartamára a tárgyalóteremből eltávolíttatja azt a már kihallgatott vádlott-társat, akinek jelenléte a vádlottat a kihallgatása során zavarná. -A tanács elnöke a 117. § (2) bekezdésben foglaltakon kívül [hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás tételét a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, továbbá amit mond, illetőleg rendelkezésre bocsát, vele szemben is felhasználható] a vádlottat figyelmezteti arra, hogy egyes kérdésekre is megtagadhatja a választ, illetve bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz, habár korábban a vallomástételt megtagadta, továbbá, hogy a bizonyítási eljárás során a kihallgatottak- hoz kérdést intézhet, indítványokat és észrevételeket tehet. A figyelmeztetés kiterjed arra is, hogy ha a vádlott nem tesz vallomást, a gyanúsítottként tett korábbi vallomása felolvasható. (289. §)< [636] 3. A vádlott érdemi kihallgatása. A vallomás >290. § (1) A 289. § (2) bekezdésében írt figyelmeztetést követően, ha a vádlott vallomást kíván tenni, a vádra vonatkozó, a védekezését is magában foglaló vallomását összefüggően adhatja elő. Ezt követően a tanács elnöke, majd a 286. § (3) bekezdésében felsorolt személyek - az ott meghatározott sorrendben - kérdéseket intézhetnek a vádlotthoz. 1. A tanács elnöke gondoskodik arról, hogy a kérdezés módja a vádlott emberi méltóságát ne sértse. 2. Ha a kérdés a vádlott befolyásolására alkalmas, illetőleg a választ magában foglalja, az nem az ügyre tartozik, arra illetéktelen személy tette fel, a tárgyalás tekintélyét sérti, vagy az ismételten ugyanarra a tényre irányul, a tanács elnöke a kérdésre a feleletet megtiltja. 289. § (3) A vádlott - a tárgyalás rendjének zavarása nélkül - a tárgyalás alatt is értekezhet a védőjével, de a kihallgatása közben ezt csak a tanács elnökének engedélyével teheti meg.< [637] A vádlott kihallgatásának általános szabályait, amelyek az eljárás mindegyik szakaszában, tehát az elsőfokú tárgyaláson is érvényesek, a Bizonyítás című VIII. fejezet 117-118. §-ban találhatók. Ezekre is tekintettel megállapítható, hogy a vádlott kihallgatása, ideértve most a felszólítást a nyilatkozatra is, a következő elemekből áll: • a személyi adatok felvétele, a személyazonosság megállapítása; • felhívás a vádlott nyilatkozatára a vádról; • a vádlott figyelmeztetése (kioktatása) a jogaira (arra, hogy nem köteles vallomást tenni, és kioktatása más jogaira és a következményekre); • a vádlott által összefüggően elmondott vallomás - kérdések a vádlotthoz. A törvény a vádlott kihallgatásához fűződő tilalmakat fogalmazott meg: a kérdezés módja ne sértse a vádlott emberi méltóságát; az ügyre nem tartozó, a választ magában foglaló, a tárgyalás tekintélyét sértő vagy ismételten ugyanarra a tényre vonatkozó kérdésre a választ a tanács elnöke megtiltja [290. § (2)-(3) bek.]. Ami pedig válasz nélkül marad, az nem lesz a tárgyalás anyaga, nem szolgál bizonyítékul. A kihallgatás menetét a törvény tehát azzal a technikával szabályozza, hogy a tárgyalást vezető tanácselnök kezébe helyezi a döntést arról, melyik kérdés a megválaszolható. A nyomozásban, minthogy itt nincs harmadik személy, aki dönthetne a kérdés helyességéről, a törvény egy lépéssel előbbre helyezi a tilalmakat: meghatározott kérdések feltételét tiltja: nem tehető fel a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés [180. § (1) bek.]. Ilyen kérdésekre, ha a tárgyaláson hangoznék el, a választ a tanács elnöke megtilthatja, minthogy veszélyeztetik a tárgyalás komolyságát, és sértik a tekintélyét. A beugrató kérdés éppúgy, mint a sugalló kérdés, vagy bárminek az ígérgetése a tárgyalás komolyságát és tekintélyét veszélyezteti. A tanács elnöke után a vádlotthoz kérdést intézhetnek a tanács tagjai, az ügyész, a védő, a vádlott, a sértett, az egyéb érdekelt [286. § (3) bek.]. A kérdező a kérdést közvetlenül a kihallgatott személynek, nem pedig a bíróság


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS útján teszi fel. A közvetlen kérdésfeltevésnek az az előnye, hogy az eredeti fogalmazásban elhangzott kérdésre válaszolhat a kihallgatott, így a kérdés lényege vagy a kérdésben hangsúlyozott részletek a közvetítéssel nem sikkadnak el. Hátránya lehet azonban, hogy ily módon sugalló, a választ vagy még nem bizonyított tények állítását magukban foglaló, homályos, beugrató kérdések tehetők fel. Hogy ez meg ne történjék, a tanács elnöke ügyel arra, hogy a kihallgatott személy befolyásolására alkalmas kérdést ne tegyenek fel, s ha mégis feltették, az arra való feleletet megtiltja. Ügyel arra is, hogy az üggyel összefüggésben nem álló körülményekre a bizonyítás, tehát a kérdezés ne terjedjen ki. Nem szabad azonban megakadályoznia az ügy sokoldalú megvizsgálását, azt, hogy a terhelő, mentő, a súlyosító és az enyhítő körülmények egyaránt megállapíthatók legyenek. [638] 4. Nyilatkozat a vallomásban A vádlott a tárgyaláson a részletes (érdemi) kihallgatása keretében vallomást tesz. A vallomás tudomáskijelentéseket tartalmaz, amelyek bizonyító tényekre vonatkozhatnak (például mit, hogyan cselekedett vagy nem cselekedett a vádlott, hol volt vagy nem volt), és a kijelentések, az, amit a vádlott mond, vele szemben felhasználható [117. § (2) bek.]. A vallomás tartalmazhat olyan elemeket, kijelentéseket is, amelyek nem tudomáskijelentések, hanem észrevételek, kérések, indítványok. Ezeket nevezhetjük nyilatkozatoknak. A vádlott nyilatkozatának nincs bizonyító ereje, de a megengedése a vallomás keretében (vagy azon kívül is) a védelem számára igen fontos. A vallomás funkciója ugyanis nemcsak a beismerés, az elkövetés elismerése vagy tagadása, hanem az egyben a védekezés előadásának az eszköze is. Emiatt törvényes követelmény, hogy a vádlott a vallomását, ebben a védekezését összefüggően elmondhassa. >A vádlott jogosult arra, hogy a védelmére szolgáló tényeket az eljárás bármely szakaszában előadja, indítványokat és észrevételeket tegyen.< [43. § (2) d) pont.] [639] 5. A vádlott korábbi vallomásának felolvasása és ismertetése a tárgyaláson >291. § (1) Ha a vádlott a tárgyaláson nem kíván vallomást tenni, illetőleg a 281. § (5) bekezdése esetén, valamint ha a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik, a nyomozás során tett vallomását az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára, illetve hivatalból a tanács elnöke felolvassa, vagy a jegyzőkönyvvezetővel felolvastatja. 1. Ha a vádlottat a nyomozás során tanúként hallgatták ki, a tanúvallomás csak akkor olvasható fel, ha ezt a vádlott indítványozza, vagy a tanúvallomásról készült jegyzőkönyvből a 85. § (3) bekezdésében meghatározott figyelmeztetés és az erre adott válasz egyértelműen kitűnik. [...] 1. A tanács elnöke az ügyész vagy a védő indítványára, illetőleg hivatalból ismertetheti a vádlott korábbi - az eljárásban gyanúsítottként vagy vádlottként tett - vallomásának részeit, ha a vádlott vallomása a korábbi vallomásától eltér. 2. A korábbi vallomás részeinek ismertetésére csak akkor kerülhet sor, ha az ismertetésben foglalt tényekre és körülményekre a vádlotthoz kérdést intéztek, illetve a vádlott e tényekre és körülményekre a tárgyaláson vallomást tett. A tanács elnöke gondoskodik arról, hogy az ismertetés a tényállás megállapításához szükséges mértékű legyen. < A törvény szövegében a 281. § (5) bekezdésre utalás arra az esetre vonatkozik, amikor a terhelt, a vádlott távollétében folytatható a tárgyalás. A 85. § (3) bekezdése arról szól, hogy a tanút kihallgatása elején figyelmeztetni kell a tanúvallomás tétel akadályaira és az igazmondás kötelességére. A 291. § (2) bekezdése olyan esetekre vonatkozik, amikor valakit a nyomozás során előbb tanúként hallgatnak ki, és majd - talán éppen a tanúként tett vallomásából szerzett ismeretek alapján-vádlottáteszik. Nyilvánvaló, hogy atanúpozíciójában, illetőleg a vádlott pozíciójában tett vallomás körülményei lényegesen eltérnek egymástól, hiszen a tanú köteles igazat mondani, a vádlott pedig egyáltalán nem köteles vallomást tenni. Ezért van értelme a 85. § (3) bekezdésre való hivatkozásnak, minthogy a tanúként való kihallgatás esetén is figyelmeztetni kell arra a tanút, hogy önmagát terhelő tényekről tanúként nem köteles vallani. A 291. § (4) bekezdése arra a nem ritka esetre vonatkozik, amikor a terhelt nyomozásban tett vallomása és a tárgyaláson tett vallomása között eltérés mutatkozik. Ilyenkor éppen a korábbi vallomás ismertetésével és a tárgyaláson tett vallomással való szembesítéssel igyekeznek tisztázni az eltérés okát.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A Be. rendelkezéseinek megfelelően a bíróság a tárgyaláson maga hallja, mit mond a vádlott, majd a tanú, a szakértő szükség szerint szemlét tart, és azoknak alapján hozza meg az ítéletét, határozatát, vagyis a közvetlenség követelményei szerint jár el és határoz. Ez az ideális helyzet azonban nem valósul meg a vádlott kihallgatásánál, ha nem kíván vallomást tenni, illetve nehezíti a tisztánlátást, ha a vádlott tárgyaláson tett vallomása eltér a nyomozásbeli vagy korábbi vallomásától. Az első esetben - ha a vádlott a tárgyaláson nem tesz vallomást - a nyomozásbeli vallomását felolvassák; a másik esetben - ha eltérés van a nyomozásbeli és a tárgyaláson tett vallomás között - ismertetik a korábbi, illetőleg a nyomozásbeli vallomás kritikus részeit hivatalból vagy indítványra. A törvény nem tartalmaz rendelkezést arról, hogy a felolvasott vallomásban foglaltakat a bíróság bizonyítékként elfogadhatja-e, és hogy az eltérő vallomások közül melyiknek adjon hitelt. A törvény erre nem is tud adni a bíróságnak más útmutatást, mint amit a bizonyítékok értékeléséről általánosságban kijelent (78. §). Önmagában abból a tényből, hogy a tárgyaláson felolvasható, ismertethető mint okirat a nyomozási jegyzőkönyv vagy annak része, következik, hogy az a tárgyalás anyagává lett, és bizonyíték forrása lehet. A bíróság majd más bizonyítási eszközöket is figyelembe véve dönthet arról, mely vallomásnak vagy milyen mértékben ad hitelt. A nyomozás során és a tárgyaláson tett vallomások hitelt érdemlőségének kérdése mind a gyakorlatban, mind az elméletben vitás, mindkét oldalon nyomós érveket és ellenérveket sorakoztatnak fel. Az egyik oldalon azzal érvelnek, hogy a nyomozás során keletkezett beismerés rendszerint azért nem érdemel hitelt, mert a nyomozó hatóság a védő távollétében, különösen a letartóztatott gyanúsítottól nemegyszer fizikai vagy pszichikai kényszerrel csikarja ki a beismerést. A másik oldalon arra hivatkoznak, hogy a korai vallomás azért érdemel hitelt, mert különösen az őrizetbe vett gyanúsított első ijedelmében igazat vall, mert még nem volt ideje és alkalma a védelmére mesét kitalálni, és nem kaphatott még tanácsot arról, mit, miként tagadjon a gyanú elterelésére. Elméleti síkon, egyik oldalon azt hangsúlyozzák, hogy inkább a nyomozói, ügyészi szoba csendjében teremthető meg az a személyes kapcsolat és pszichikai hangulat, amikor a gyanúsított hajlandó kitárulkozni és őszintén beszélni, mint a teátrálisan szervezett tárgyaláson. Ezzel szemben a másik oldalon arra mutatnak rá, hogy éppen a két ellentétes pozíciót elfoglaló fél (a vádló és a védő) kérdései képesek a teljes igazság feltárására. A Be. közvetlenül nem választ a két ellentétes álláspont közül, de azzal, hogy megengedi a nyomozási jegyzőkönyv felolvasását vagy ismertetését, lehetővé teszi a nyomozási anyag bevonását a tárgyalásba, és az értékelését is. De a törvény nem kívánja azt túlsúlyossá tenni, azért a vallomások közötti eltérés esetén csak a korábbi vallomás részének a felolvasását engedi. [640] 6. Más eljárásban tett vallomás felolvasása és ismertetése >A vádlottnak más büntetőeljárásban gyanúsítottként vagy vádlottként tett vallomása akkor olvasható fel, ha a vallomásról készült jegyzőkönyvből a 117. § (2) bekezdésében meghatározott figyelmeztetés és az erre adott válasz egyértelműen kitűnik.< [291. § (3) bek.] [A 117. § (2) bekezdés a tanúvallomás megtagadására való figyelmeztetésről rendelkezik.] A 291. § az előbb tárgyalt két alapeseten kívül más (a vallomástétel megtagadása, illetve ellentétek a vallomásai között) helyzeteket is szabályoz, nevezetesen ha a vádlott - más büntetőeljárásban gyanúsítottként vagy vádlottként tett vallomást. A törvény a különböző helyzetekhez mért feltételektől függően engedi a korábbi vallomás felolvasását vagy részének ismertetését. A más eljárásban tett gyanúsítotti vagy vádlotti vallomás felolvasását engedélyező rendelkezés [291. § (3) bek.] külön nem fogalmaz feltételt, vagyis arra kell gondolnunk, hogy itt a 76. § (2) bekezdésében meghatározott esethez hasonlóval van dolgunk. (E szerint fel lehet használni azokat az okiratokat, amelyeket valamely hatóság jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során a büntetőeljárás megindítása előtt készített.) De ettől függetlenül itt is érvényesnek kell lennie ama feltételnek, amely szerint a vallomás megtagadása esetén olvasható fel valamelyik korábbi vallomás.

7. VII. CÍM A TANÚ KIHALLGATÁSA [641]


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 1.A tanúkihallgatás általános szabályai >292. § (1) A tanú kihallgatása alatt a még ki nem hallgatott tanúk nem lehetnek jelen. Ettől a rendelkezéstől a tanúként kihallgatandó sértett esetében el lehet térni. (2) A tanács elnöke az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára, illetőleg hivatalból a tanú kihallgatásának tartamára a tárgyalóteremből eltávolíttatja azt a vádlottat, akinek jelenléte a tanút kihallgatása során zavarnáA >293. § (1) A tanú kihallgatásának kezdetén a tanács elnöke a 85. § (2) és (3) bekezdése szerint jár el, majd ezt követően, ha a tanú vallomástételének nincs akadálya, a tanács elnöke a tanút - a 88. § rendelkezéseire figyelemmel - kihallgatja. A tanúként kihallgatandó sértett a kihallgatás kezdetén, ha korábban erről nem nyilatkozott, a 284. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti nyilatkozatot is megteheti. (2) A tanú kihallgatására a 290. § (2) és (3) bekezdését megfelelően alkalmazni kellA A tanú kihallgatását a tanács elnöke az általános szabályoknak megfelelően azzal kezdi, hogy megállapítja a tanú személyazonosságát, kikérdezi a személyi adatairól, a viszonyáról a vádlotthoz és a sértetthez. Ezután tisztázni kell, hogy a vallomástételnek nincs-e akadálya, s a tanút figyelmeztetni kell az igazmondás kötelességére és a hamis tanúzás következményeire [85. § (2)-(3) bek.]. A tanú számára biztosítani kell, hogy egyfelől a feltett kérdésekre válaszolhasson, másfelől, hogy összefüggően elmondhassa a vallomását (88. §). A tanú a vallomása során nyilatkozhat a polgári jogi igényének az érvényesítéséről is [284. § (2) bek. b) pont]. A tanács elnöke, mint a vádlott kihallgatásánál is, gondoskodik arról, hogy a kérdezés a tanú emberi méltóságát ne sértse, és a tiltott kérdések feltevésére, illetőleg tiltott módszerek szerint feltett kérdésekre adandó választ az elnök megtiltja [290. § (2), (3) bek.]. A különösen védett tanú a tárgyaláson nem hallgatható ki. (A nyomozási bíró előtt tett vallomásáról készült jegyzőkönyv használható fel a tárgyaláson.) Ha a 14. életévét be nem töltött tanút a nyomozási bíró hallgatta ki, ez a tanú a tárgyaláson csak akkor lesz kihallgatható, ha a 14. életévét már betöltötte és a tárgyaláson történő kihallgatása különösen indokolt (294. §). [642] 2. A tanúk kihallgatása a felek által > Az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára a tanács elnöke engedélyezheti, hogy a tanút először az ügyész és a védő kérdések feltevésével hallgassa ki. Ebben az esetben a tanú kihallgatására a 293. § rendelkezéseit a következő eltérésekkel kell alkalmazni: a. ha a tanú kihallgatását az ügyész indítványozta, a tanút előbb az ügyész hallgatja ki, ezt követően a tanúhoz a vádlott és a védő kérdéseket intézhet, majd a sértett kérdések feltevését indítványozhatja, b. ha a tanú kihallgatását a vádlott vagy a védő indítványozta, a tanút előbb a vádlott vagy a védő hallgatja ki, ezt követően a tanúhoz az ügyész intézhet kérdéseket, majd a sértett kérdések feltevését indítványozhatja, 1. ezt követően újabb kérdéseket az jogosult intézni a tanúhoz, aki a tanú kihallgatását indítványozta, de csak olyan új tényekre és körülményekre nézve, melyek a másik kérdező kérdése folytán merültek fel, (1) a tanács elnöke és a bíróság tagjai mind a kérdezés befejezése, mind bármelyik kérdésre adott felelet után kérdéseket intézhetnek a tanúhoz.< [295. § (1) bek.] Az utalás a 293. §-ra azt jelenti, hogy a tanúkihallgatás ilyen formája esetén is az általános szabályok érvényesek, tehát egyebek között az, hogy a tanács elnökének a feladata a személyi adatok megállapítása a kihallgatás során, a figyelmeztetés az igazmondásra, illetőleg annak tisztázása, van-e a tanúvallomásnak törvényi akadálya. A felek általi kihallgatás mögött az a megfontolás húzódik, hogy legjobban az tudja, mit tudhat a tanú, aki őt javasolta. Az indítványozót követi a kikérdezésben az ellenfél. Nemritkán előfordulhat, hogy az ellenfél kérdései főként annak a kipuhatolására szolgálnak, vannak-e ellentmondások a tanú vallomásában, nem befolyásolták-e őt, nem előre betanult szöveget mond-e, és általában szavahihetőnek tekinthető-e. A tanú kihallgatására is érvényesek azok a tilalmak, amelyek a vádlott kihallgatására: ne sértsék az emberi méltóságát; a választ az elnök megtiltja, ha a kérdést a választ magában foglalja, nem az ügyre vonatkozik, vagy a tárgyalás tekintélyét sérti [293., illetve 290. § és lásd még az ezekről a vádlott kihallgatásáról írottakat a 637. pontban).


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A tanács elnöke és tagjai nemcsak a kérdés befejezése után, hanem bármely kérdésre adott válasz után is kérdéseket intézhetnek a tanúhoz. A tanács elnöke a kérdezőtől a kérdezés jogát megvonja (és átveheti a tanú kihallgatását), ha a kérdés ismételten ugyanarra a tényre irányul, vagy a kérdés, illetőleg annak módja tiltott [295. § (2) bek.]. Ha a felek általi kihallgatásra irányuló indítványt a bíróság elutasította, ez ellen külön fellebbezésnek nincs helye, de a határozattal szemben bejelentett fellebbezésben lehet sérelmezni [295. § (3) bek.]. [643] 3. A tanú korábbi vallomásának felolvasása > A tanács elnöke a tanúnak az eljárás korábbi szakaszában tett vallomását az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára vagy hivatalból felolvashatja vagy a jegyzőkönyvvezetővel felolvastathatja, ha a. a tanú a tárgyaláson nem hallgatható ki, vagy a tárgyaláson való megjelenése egészségi állapotára tekintettel aránytalan nehézséggel járna, vagy az tartós külföldi tartózkodása miatt nem lehetséges, b. a tanú a tárgyaláson a vallomástételt jogosulatlanul megtagadja, c. a tárgyalást a 287. § (3) bekezdése alapján elölről kell kezdeni, d. a tanú a 85. § (5) és (6) bekezdése alapján írásban tett vallomást, és a tanú tárgyaláson történő kihallgatását a bíróság nem tartja szükségesnek, e. a bíróság a tanút a 281. § (8) bekezdése alapján írásban történő vallomástételre hívta fel.< [296. § (1) bek.] A tanú nyomozási vallomásának a felolvasása vagy felolvastatása a tárgyaláson egymástól - motívumait is tekintve - lényegesen eltérő okokból válhat szükségessé. Ilyenek lehetnek például: a tanú időközben beállt halála, a beszédképesség elvesztése, ismeretlen helyre való eltávozása, ami miatt a tárgyaláson nem hallgatható ki, vagy mozgásképtelensége (megjelenése egészségi állapotára tekintettel aránytalan nehézséggel járna). Az ilyen esetektől különbözik az, ha a tanú a tárgyaláson jelen van, de itt megtagadja a vallomástételt akár azért, mert tévesen, alaptalanul hivatkozik a mentességére, akár azért, mert más okból nem hajlandó újra vallomást tenni. A különösen védett tanú. Számára a törvény mentességet biztosít a tárgyaláson való megjelenés és vallomástétel alól (294. §). A vallomása, amit a nyomozási bíró előtt tett, illetve annak kivonata [213. § (2) bek.] azonban felolvasható. Ha a tizennegyedik életévét be nem töltött tanút a nyomozási bíró hallgatta ki, a tárgyaláson az arról felvett jegyzőkönyvet felolvassák, kivéve ha a tárgyaláson a 294. § alapján kihallgatják. A nyomozási bíró által a felek indítványára más esetekben [207. § (5) bek.] folytatott tanúkihallgatásról készült jegyzőkönyv a tárgyaláson ugyancsak felolvasható, ha a tanú a tárgyaláson már nem hallgatható ki, vagy nem tud megjelenni. Ha a tanú a vallomástételt törvényes ok nélkül tagadja meg, bírsággal sújtható, és az okozott költség viselésére is kötelezhető (93. §), ezenfölül a nyomozási vallomása felolvasható. [644] >Ha a tanú a tárgyaláson a mentességi jogával él, a korábban tett vallomása nem olvasható fel.< [296. § (2) bek.] Előfordulhat, hogy a tanú a nyomozás során, habár e jogára figyelmeztették, nem élt a vallomás megtagadásának a jogával. Ha a tárgyaláson majd e jogával él, és nem tesz vallomást, a nyomozási vallomása nem olvasható fel. Ennek az a gyakorlati következménye, hogy a nyomozás során tett vallomás nem válik a tárgyalás anyagává, ezért erre mint bizonyítási eszközre, illetőleg az abban foglaltakra mint bizonyítékokra az ítéletet, illetőleg a határozatot nem lehet alapítani. >Ha a tárgyaláson tanúként kihallgatandó személyt az eljárás korábbi szakaszában gyanúsítottként vagy vádlottként hallgatták ki, a hozzájárulása nélkül a korábbi vallomása vagy vallomásának csak az a része olvasható fel, amelyre nem vonatkozik a 82. § (1) bekezdésében biztosított


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS mentességi joga.< [296. § (3) bek.] (A mentességi jog ebben az esetben a tanúvallomás megtagadásának a jogát tartalmazza.) Előfordulhat például, hogy a gyanúsított ellen a nyomozást megszüntetik, és ezután ő az ügyben (például a volt terhelttársa ellen továbbfolytatott eljárásban) már tanúként szerepel. Ha ezután a vallomástételt megtagadná (például arra hivatkozva, hogy önmagát vádolná bűncselekmény elkövetésével), a korábbi gya- núsítotti minőségben tett vallomása nem olvasható fel. Felolvasható azonban a nyomozási vallomásának az a része, amelyben önmagát vagy hozzátartozóját nem terheli, hanem esetleg másra nézve terhelő adatokat tartalmaz. Meg kell jegyeznünk, hogy az így felolvasott vallomás bizonyító értéke iránt sokszor támadhatnak jogos aggályok, minthogy a gyanúsított és a vádlott igazmondási kötelezettség nélkül vallott. Az idézett (3) bekezdés nem vonatkozhat arra az esetre, ha a tárgyaláson lesz a vádlottból tanú, és ilyenként hallgatják ki. Ilyen eset ugyanis nem létezhet, a 296. § (3) bekezdése hibás szöveg. Helyesen így szólhatna: „...az eljárás korábbi szakaszában gyanúsítottként, vagy más eljárásban vádlottként hallgatták ki”. Ilyen eset lehetséges, ha ugyanaz az ember vádlott saját ügyében, és tanú a bűntársa ellen folytatott új (más) perben. [645] 4. A tanú korábbi vallomásának ismertetése >297. § (1) A tanács elnöke az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára, illetőleg hivatalból ismertetheti a tanú korábbi vallomásának részeit, ha a tanú a történtekre nem emlékszik, vagy ha a tárgyaláson tett és a korábbi tanúvallomása között ellentét van. Az ismertetés kiterjedhet a tanúnak az eljárás korábbi szakaszában vagy más eljárásban gyanúsítottként vagy vádlottként tett vallomására is. 1. A korábbi vallomás részeinek ismertetésére csak akkor kerülhet sor, ha a kihallgató az ismertetésben foglalt tényekre és körülményekre a tanúhoz kérdést intézett, illetve a tanú e tényekre és körülményekre nyilatkozott. A tanács elnöke gondoskodik arról, hogy az ismertetés a tényállás megállapításához szükséges mértékű legyen. < A tárgyaláson a tanútól nem azt várja a bíróság, hogy megismételje a nyomozási vallomását, hanem hogy azt mondja el, amit tud. Ha azonban az esemény, amelyről a tanúnak nyilatkoznia kellene, nem volt jelentékeny, vagy más okból nem hagyott maradandó nyomokat a tanú emlékezetében, akkor előfordulhat, hogy az eseményre a tárgyalásig eltelt hosszú idő miatt a tanú már alig vagy egyáltalán nem emlékszik. Ekkor olvasható fel az emlékezet felfrissítése céljából a nyomozási vallomás egy része. A másik eset, amikor ismertethető a tanú korábbi vallomásának részlete, az, ha a tárgyaláson tett és a korábbi tanúvallomás között ellentét van. A tanú az ismertetés után arról nyilatkozhat, melyik vallomását tartja igaznak, méghozzá anélkül, hogy a hamis tanúzásért felelősségre lenne vonható vagy vonandó, feltéve hogy a tanú az egyik vallomásában pusztán tévedett, és hiányzott a szándékosság (lásd a Btk. 240-241. §-át is). A nyomozás során és a tárgyaláson tett tanúvallomás hitelt érdemlőségéről és értékéről a nézetek nem egységesek, hasonlóan eltérnek egymástól, mint a terhelt vallomását illető nézetek. Az idetartozó felsorakoztatható, eltérő érveket itt nem ismételjük, de megemlítjük, hogy a tanúvallomás értékének jellemzésében nem annyira a nyomozó hatóság által lehetséges befolyásolást, mint inkább az időmúlás jelentőségét, illetve a tanú észlelési képességének, emlékezőtehetségének és más fizikai és szellemi adottságainak a jelentőségét hangsúlyozzák. A korábbi vallomás részeinek ismertetésére akkor is törvényes lehetőség nyílik, ha a tanút az eljárás korábbi szakaszában vagy más eljárásban gyanúsítottként vagy vádlottként hallgatták ki, feltéve hogy a tanú nem emlékszik, vagy vallomásai között eltérés van [297. § (1) bek.]. Az eljárás korábbi szakasza, amikor gyanúsítottként hallgatnak ki: a nyomozás. Más eljárás, amelyben a tanú korábban gyanúsított vagy vádlott lehetett, az az ellene folytatott büntetőeljárás, attól függetlenül, hogy jogerősen be van-e fejezve, és ha igen, milyen ítéletet vagy más határozatot hozott a bíróság. Feltűnő az ismertetett rendelkezés és a 296. § (3) bekezdésének szövege közötti különbség (amely a tanúvallomás felolvasásáról szól). Ez utóbbiból, amint ezt már megjegyeztük, hiányzik ugyanis a „más eljárásban” kitétel. A 296. § (3) bekezdésébe is beleértendő a „más eljárásban”, e szerint tehát a tanút vádlottként nem az eljárás korábbi szakaszában hallgatták ki, hanem vagy más eljárásban, vagy ugyanannak az eljárásnak a tárgyalásán ismételten.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS

8. VIII. CÍM A SZAKÉRTŐ MEGHALLGATÁSA ÉS MÁS BIZONYÍTÁSI CSELEKMÉNYEK [646] 1. A szakértő meghallgatása és a szakvélemény felolvasása >298. § (1) A 110. § (1) bekezdésében foglalt figyelmeztetést követően a szakértőt a tanú kihallgatására vonatkozó szabályok értelemszerű alkalmazásával kell meghallgatni. (2) A szakértő a meghallgatása során az írásban előterjesztett szakvéleményét vagy feljegyzéseit igénybe veheti, és szemléltető eszközöket alkalmazhat. < A szakértő meghallgatását a tanács elnöke kezdi; a bizonyítás általános szabályainak megfelelően megállapítja a személyazonosságát, tisztázza, nincs-e vele szemben kizáró ok, az eseti szakértőt figyelmezteti a hamis szakvéleményadás következményeire [110. § (1) bek.]. A szakvéleménynek a tárgyaláson történő előadása előtt az igazságügyi szakértőt figyelmeztetni kell a szakértői esküre [110. § (2) bek.]. Ezután a tanácselnök felszólítására következik a szakvélemény előadása, majd ezt követően lehet a szakértőhöz kérdéseket intézni. Az elsőbbség a kérdésfeltevésben - mint a tanú kihallgatásánál is - azt illeti meg, aki a szakértő meghallgatását indítványozta. A szakértő meghallgatására a továbbiakban a tanú kihallgatására vonatkozó szabályok az irányadók. Ha az ügyben több szakértő szerepel, őket egyenként kell meghallgatni. Ha azonban a véleményük eltér egymástól, az eltérést egymás jelenlétében történő meghallgatásával tisztázni lehet (párhuzamos meghallgatás, 125. §). >Ha a szakértő a tárgyaláson az értesítés ellenére nem jelent meg, vagy a szakértő értesítését a bírósága 108. § (6) bekezdése alapján mellőzte, az írásban előterjesztett szakvéleményt a tanács elnöke felolvassa, vagy a jegyzőkönyvvezetővel felolvastatja. Ha a szakvélemény felolvasása után a 109. § alapján a szakértő meghallgatása szükséges, a tárgyalást el kell napolni, és a szakértőt a kitűzött tárgyalásra meg kell idézni.< [299. § (1) bek.] [A 108. § (6) bekezdése szerint a bíróság mellőzi a szakértő értesítését, ha egyébként megidézésére nincs szükség és maga a szakértő nem kéri az értesítését. A szakvélemény felolvasása után szükséges megidézni a szakértőt, ha a szakvélemény hiányos, homályos maradt.] >299. § (2) Ha a szakértő az idézés ellenére a tárgyaláson nem jelenik meg, a bíróság indítványra vagy hivatalból engedélyezheti az írásban előterjesztett szakvélemény felolvasását. Ha az ügyész, a vádlott vagy a védő a szakvélemény felolvasása után a szakértőnek kérdéseket kíván feltenni, a tárgyalást el kell napolni, és a szakértőt a kitűzött tárgyalásra meg kell idézni.< A szakértőt újra meg kell hallgatni akkor is, ha a tárgyalást újra kell kezdeni a hat hónapot meghaladó elnapolási idő miatt [299. § (3) bek.]. >300. § Ha a szakértő kirendelése a tárgyaláson válik szükségessé, a tanács elnöke a tárgyalásra nyomban idézi a szakértőt. Ha erre nincs mód, a bíróság a tárgyalást elnapolja, és megállapítja a szakvélemény elkészítésének határidejét. < [647] 2. Az okiratok és más iratok felolvasása >301. § (1) A tanács elnöke rendelkezik az okiratok és a bizonyítás eszközéül szolgáló iratok felolvasásáról a tárgyaláson. 1. A nyomozó hatóság jelentése okiratként felolvasható. 2. Az ügyész, a védő és a vádlott egybehangzó indítványára a tanács elnöke engedélyezheti, hogy az okirat felolvasása helyett lényegének ismertetésére vagy megjelölésére kerüljön sor.< A tárgyaláson végzett bizonyítás keretében különféle okiratok, köz- és magánokiratok juthatnak szerephez. Az okiratok egyik csoportjába sorolhatók azok, amelyek a bűncselekménnyel vannak kapcsolatban, például a vállalati nyilvántartások, kimutatások, szerződések, számlák eredeti vagy hamis példányai. Másik csoportba 303 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS tartozhatnak a hatóság által kiállított okiratok: erkölcsi bizonyítványok, kiviteli, behozatali engedélyek, főiskolai diplomák. Megint más csoportba tartoznak a büntetőeljárás, főként a nyomozás során keletkezett jegyzőkönyvek és okiratok. A terhelt és a tanú nyomozási vallomásáról készült jegyzőkönyvek fölhasználásáról a törvény külön rendelkezik [291-292., 296-297. §], de más nyomozási okiratokról, jegyzőkönyvekről nem. Ezekre az okiratok felolvasásáról szóló általános szabály [301. § (1) bek.] vonatkozik, amely szerint a tanács elnöke rendelkezik például a házkutatásról, más kényszerintézkedésről, a szemléről vagy más bizonyítási eljárásról, valamint a nyomozás során keletkezett jegyzőkönyv vagy határozat felolvasásáról vagy ismertetéséről. Ha a tanú a nyomozás során a vallomását saját kezűleg, hitelesített formában leírta [116. § 1. bek.], erre ugyancsak a vallomás felolvasásának a szabályai az irányadók. A tárgyaláson felolvashatók azok az okiratok is, amelyeket más hatóság (például versenyhivatal, cégbíróság, bíróság polgári eljárásban, szabálysértési hatóság) a hatáskörében eljárva a büntetőeljárás megindítása előtt készített [76. § (2) bek.]. A vádlottnak, sértettnek, tanúnak korábban más hatóság előtt tett és j egyzőkönyv- be is foglalt vallomása és ennek felolvasása azonban nem pótolja és nem helyettesíti a büntetőbíróság előtt tett vallomást. Mindezekre is áll az a szabály, amely szerint a bizonyítási cselekményről a tanács elnöke a felek indítványaira figyelemmel határoz. Az okiratok felolvasásáról vagy ismertetéséről néhány külön rendelkezés is szól. • Az ügyész ismerteti a tárgyalás megkezdése után a vádiratot. • A nyomozó hatóság jelentése (168. §) okiratként felolvasható. • Ha tárgyalás elnapolása nyolc napnál hosszabb időre történt, a korábbi tárgyalási jegyzőkönyvet ismertetni kell. • A kiküldött és a megkeresett bíróság eljárásáról felvett jegyzőkönyvet fel kell olvasni. • A megismételt eljárásban felolvassák a bíróság előtt korábban tett vallomás jegyzőkönyvét(388. §). [648] 3. Az eljárási cselekményről készített felvétel felhasználása >A tanács elnöke az eljárási cselekményről képvagy hangfelvevővel, illetve egyéb berendezéssel rögzített felvételt a tárgyaláson hivatalból vagy az ügyész, a vádlott, illetve a védő indítványára bemutathatja.< [302. § (1) bek.] Ha a felvétel a gyanúsított vagy a tanú kihallgatásáról készült, a bemutatására megfelelően alkalmazni kell a vádlott, illetőleg a tanú korábbi vallomásának felolvasására vagy ismertetésére vonatkozó szabályokat [302. § (2) bek.]. >A tárgyaláson a tanács elnöke mutatja fel a tárgyi bizonyítási eszközt. Ha ez nem lehetséges, a tárgyi bizonyítási eszköz fényképét kell bemutatni, és ismertetni kell a leírását.< [303. § (1) bek.] A Be. 167. §-ának értelmében a nyomozási cselekménynek kép- vagy hangfelvevővel vagy egyéb berendezéssel történő rögzítése elrendelhető, de a rögzítésnek ilyen módja a jegyzőkönyvet nem pótolja. A nyomozás során az eljárási cselekmények közül különösen a szemle, a helyszíni kihallgatás, a bizonyítási kísérlet az, amely igényli a képfelvevővel vagy más eszközzel való megörökítést. Ugyanez áll a tárgyi bizonyítási eszközökre is, különösen azokra, amelyek nagy terjedelműek (például gépkocsironcs). A bíróság nyilvános vagy zárt tárgyalás keretében bemutatja a felvételt, ami abból áll, hogy a képfelvételt megnézik, a kép- és hangfelvételt megnézik és -hallgatják, a hangfelvételt meghallgatják, a helyszínről készült rajzot, vázlatot megtekintik. A tárgyi bizonyítási eszközt a bíróság felmutatja, vagy a róla készült felvételt stb. bemutatja. Az iratot azonban, amely tárgyi bizonyítási eszközül szolgál [115. § 1. bek.], az okiratra megállapított szabályok szerint kell felolvasni.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A törvény lehetővé teszi, hogy a terhelt, illetve a tanú nyomozási kihallgatásáról is készüljön kép- és/vagy hangfelvétel (167. §). A tárgyaláson ezek is bemutat- hatók, de csak ama korlátok között, amelyek egyébként a nyomozási jegyzőkönyv felolvasására, illetve ismertetésére érvényesek. (Bemutatható például a videofelvétel, ha a vádlott nem kíván vallomást tenni, vagy a tanú nem hallgatható ki.) [649] 4. Bírói szemle >303. § (2) A bíróság hivatalból vagy indítványra szemlét tart a tárgyalás keretében. 1. A bírói szemlét a bíróság vagy annak kiküldött tagja tartja. < A szemlét, különösen a helyszín megszemlélését és a helyszíni kihallgatást (120. §), valamint a bizonyítási kísérletet is rendszerint már a nyomozás során le kell folytatni, hogy a tárgyi bizonyítási eszközöket felkutathassák, a helyszínt megőrizhessék és rögzíthessék, meggyőződhessenek arról, miként folyt le a bűncselekmény. A helyszíni szemle, ideértve a helyszíni kihallgatást, a helyszíni tárgyaláson, illetve tárgyalás keretében tartható meg. A szemle ebben az esetben a tárgyalás egyik mozzanata, amely a helyszíni tárgyalás keretében folyik. A tárgyalás általános szabályait a helyszíni tárgyalás keretében is alkalmazni kell, vagyis mindazoknak jelen kell lenniük, akik nélkül a tárgyalás nem volna megtartható. A törvény nem szól itt külön a bizonyítási kísérletről, de minthogy a bíróság rendelhet el bizonyítási kísérletet, ez értelemszerűen rendszerint a helyszínen tartandó meg. Ennek megfelelően a bizonyítási kísérletet is a helyszínen tartott tárgyalás keretében folytatják le. A tárgy (tárgyi bizonyítási eszköz) felmutatása a tárgyaláson nem minősül bírói szemlének. [650] 5. Bizonyítás felvétele kiküldött vagy megkeresett bíró útján >304. § (1) Ha a bizonyítás tárgyaláson nem végezhető el, vagy rendkívüli nehézségbe ütközik, a bíróság hivatásos bíró tagját küldi ki (kiküldött bíró), vagy szükség esetén - más bíróságot keres meg (megkeresett bíróság). A bizonyítás felvételéről az ügyészt, a vádlottat és védőjét, valamint a sértettet értesíteni kell. 1. A megkeresett bírósággal közölni kell a vádlott, a védő és a sértett nevét és lakcímét, a bizonyítás során tisztázandó tényállást, a kihallgatandó személyek nevét és lakcímét, valamint azt, hogy milyen körülményekre kell őket kihallgatni. A megkeresett bíróság részére meg kell küldeni azokat az iratokat vagy az iratok másolatát, amelyek a megkeresés teljesítéséhez szükségesek. [...] 1. A kiküldött és a megkeresett bíróság eljárásáról felvett jegyzőkönyvet a tárgyaláson fel kell olvasni. 2. A vádlott és a védő értesítését mellőzni kell, ha ennek következtében a tanúnak a 96. § alapján [az ő, illetve a tanú-segítő ügyvéd kérelmére] zártan kezelt adatai a vádlott és a védő előtt ismertté válnának. A vádlott és a védő értesítését mellőzni lehet a tizennegyedik életévét be nem töltött tanú [280. § (1) bek.] [nyomozási bíró által már kihallgatott] kihallgatására vonatkozó bizonyítás felvételéről. < Ha a bíróság a bizonyítást kiküldött vagy megkeresett bíró útján végzi, akkor lemond a közvetlenség előnyeiről, ezért e bizonyítás módszeréhez csak a törvényben meghatározott okból folyamodhat. Ilyen ok, hogy a bizonyítás a tárgyaláson nem végezhető el, vagy rendkívüli nehézségbe ütközik. Tipikus idetartozó eset lehet az, ha helyszíni szemlét, helyszíni kihallgatást vagy bizonyítási kísérletet kell végezni a bíróság székhelyén kívül; ha tartósan beteg, nehezen mozgatható tanút kell kihallgatni. Más bíróság megkeresése akkor szükséges, ha a bizonyítási cselekményt a tárgyaló bíróság illetékességi területén kívül kell elvégezni. A megkeresett bíróság részéről ugyancsak egy hivatásos bíró jár el, miként kiküldött bíróként is. A 304. § (5) arról rendelkezik, hogy a tanú anonimitása, illetve személyi adatainak zárt kezelése a kiküldött, a megkeresett bíró eljárásában is megőriztessék. [651]


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 6. A bizonyítás kiegészítése >305. § (1) Ha a bíróság a bizonyítás eredményéhez képest az ügy teljesebb felderítését tartja szükségesnek, hivatalból vagy indítványra további bizonyítás felvételét, illetőleg bizonyíték megszerzését rendelheti el. Ha ez nyomban nem lehetséges, a bíróság a tárgyalást elnapolja, és a bizonyítást az új határnapra kitűzött tárgyaláson veszi fel. (2) Ha a bizonyítás felvétele kiküldött bíró, illetőleg megkeresett bíróság útján nem lehetséges (304. §), továbbá ha a bizonyítás kiegészítése tárgyaláson nem végezhető el, a bíróság az ügyészt bizonyítási eszköz felkutatására hívja fel. < A bizonyítás kiegészítésére akkor kerül sor, ha az ügyész vádiratában, a védelem által a vádirat kézbesítése után, valamint más idézettek vagy értesítettek által még a tárgyalás megnyitása előtt indítványozott és a bíróság által elvégzett bizonyítási cselekményeken fölül másoknak az elvégzése is szükségessé vált. Másképp szólva: a bizonyítás kiegészítése akkor szükséges, ha a vádiratban vagy a korábbi indítványokban meg nem jelölt tényekre vagy meg nem jelölt bizonyítási eszközökkel szükséges a bizonyítást folytatni. A cél: az ügy teljesebb felderítése; ennek érdekében a bíróság új bizonyítási eszközök felvételét, új bizonyítást, új bizonyítékok megszerzését rendelheti el. A bizonyítás kiegészítése a tárgyaláson, vagy elnapolt tárgyaláson kiküldött bíró vagy megkeresett bíróság útján történik, ha pedig mindez nem lehetséges, a bíróság az ügyészt felhívja a bizonyítékok felkutatására. A bíróság ez utóbbi eszközzel élve nem juttatja vissza az ügyet nyomozási szakaszba, az ügy minden processzuális következményével tárgyalási szakaszban marad. A bíróság a felkutatás érdekében kényszerintézkedést, például házkutatást vagy más bizonyítási cselekményt (például személy szemléjét) is elrendelhet. A bizonyítás kiegészítését a bíróság a felek indítványára vagy hivatalból rendeli el. A bizonyítás kiegészítésének elrendelése a bíróság által hivatalból, tehát a felek indítványa nélkül, elvi jelentőségű, annak elvi súlya van. Azt juttatja ugyanis kifejezésre, hogy a bíróság nemcsak a felek indítványaihoz kötötten működik, hanem köteles hivatalból cselekedni az igazság teljes felderítéséért. Ezzel jut kifejezésre az igazság megállapításának követelménye. Ez egyben azt is jelenti, hogy a büntetőeljárás kontradiktórius rendszere mellett vagy ennek keretében érvényesül a vizsgálati elv is, amelynek egyik fontos vonása az igazság megállapítására való törekvés. >305. § (3) Az ügyész, a vádlott és a védő a bizonyítás eredményéhez képest a különösen védett tanúhoz újabb kérdések feltevését indítványozhatja. A különösen védett tanúnak a bíróság is tehet fel kérdéseket. Ebben az esetben a 268. § (2) és (3) bekezdése szerint kell eljárni. (4) Ha a vádlott vagy a védő a különösen védetté nyilvánított tanút akár a tárgyaláson, akár az (1) bekezdésben meghatározott intézkedéseket követően - annak eredményeként - megnevezi vagy a személyét más, kétséget kizáró módon azonosítja, a bíróság a tanú különösen védetté nyilvánítását megszünteti. Ebben az esetben a tanú idézésére és kihallgatására az általános szabályok irányadóak; a tanács elnöke szükség esetén hivatalból vagy indítványra a tanú védelmének más formáját kezdeményezi. < A törvény a bizonyítás kiegészítésén kívül megengedi a bizonyítás mellőzését is. A bíróság a bizonyítást mellőzheti az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége (306. §). Az intézmény előzménye már a nyomozásban is előfordul mint a nyomozás részbeni mellőzése és a vádemelésben is mint a vádemelés részbeni mellőzése. A bizonyítás mellőzése a tárgyaláson ugyancsak az opportunitás elvének egyik megnyilatkozása; a bíróságnak e cselekmény miatt az eljárást meg kell szüntetnie, amennyiben emiatt az ügyész vádat emelt.

9. IX. CÍM A VÁDDAL VALÓ RENDELKEZÉS A TÁRGYALÁSON [652]


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 1. A vádmódosítás intézménye Az ügyész a tárgyaláson azt a vádat képviseli, amelyet a vádiratba foglaltak. A vádiratban leírt tényállás szabja meg ugyanis a tárgyalás, a bizonyítás ténybeli kereteit, terjedelmét. A bíróságnak arról a tényállásról kell majd döntenie, amely miatt vádat emeltek. Előfordulhat azonban, hogy a tárgyaláson a bizonyítás eredményéhez képest a tényállás megváltozik vagy bővül. Ilyen esetben a vádlónak, felismervén a helyzetet, a vádjával igazodnia kell a módosult tényálláshoz, s ezt a törvény lehetővé teszi a vádmódosítás intézményével. >Ha az ügyész - a vád tárgyává tett és azokkal összefüggő tények tekintetében - úgy látja, hogy a vádlott más bűncselekményben bűnös, vagy más bűncselekményekben is bűnös, mint amely miatt ellene vádat emelt, a 321. § (1) bekezdése szerinti [határozathozatalt előkészítő] tanácsülésig a vádat megváltoztatja, illetőleg kiterjeszti vagy a vádirat kiegészítése végett a tárgyalás elnapolását indítvá- nyozza.< [310. § (1) bek.] A törvény a módosításnak két esetét különbözteti meg: a vád megváltoztatását és a vád kiterjesztését. [653] 2. A vád megváltoztatása A vádló ilyenkor az eredetileg vád tárgyává tett bűncselekmény helyett másik miatt emel vádat. Az ügyész a vádat akkor változtatja meg, ha a tárgyaláson a vádiratbeli tényálláshoz képest változott a tényállás. A vád megváltoztatása azonban csak akkor lehetséges, ha a vádbeli tényállás kisebb mértékben változott, és nem lép a vádiratban eredetileg leírt tényállás helyébe egészen más, új tényállás. Ha ugyanis ez következnék be, nem a vád megváltoztatására, hanem új vádra (vádkiterjesztésre) lenne szükség. A vád megváltoztatása, például az az eset, ha tárgyaláson új tényként állapítják meg, hogy a vádlott az üzem raktárából olyan dolgokat vitt el, amelyeket az „ő őrzésére bíztak”. Ehhez képest nem lopás, hanem sikkasztás a helyes minősítés. A vád megváltoztatásának nevezhetjük azt az esetet is, ha a tárgyalás alapján megállapítható tényállás a vádbeli tényálláshoz viszonyítva változatlan, de az ügyész e változatlan tényállás eredeti jogi minősítését nem tartja helyesnek, s nem tartja fenn. A vád megváltoztatására tehát a jogi megítélés változásának okából is sor kerülhet. Például az ügyész nem tartja fenn az eredeti helytelen minősítést, vagy nem tartja fenn a minősítést, ha közben új jogszabály keletkezett, amely a vádlott számára kedvezőbb elbírálást tesz lehetővé. A vád megváltoztatása jogi és tényállási okokból rendszerint nem jár hasonló processzuális következményekkel. A minősítés megváltoztatása jogi okokból ugyanis számos esetben indifferens lehet, mert a bíróságot a vádló jogi álláspontja nem köti, máskor azonban - ha a bíróság a vádló megváltozott álláspontját elfogadja - például az ügy áttételét eredményezheti. [654] 3. A vád kiterjesztése A vádló ilyenkor az eredetileg vád tárgyává tett bűncselekmény mellett más bűncselekmény miatt is vádat emel. A vád kiterjesztésére akkor kerülhet sor, ha a tárgyaláson - a vád tárgyává tett és azokkal összefüggő (akár a bizonyítás eredménye folytán megismert) tények alapján - más bűncselekmény megvalósítása is megállapíthatónak tűnik; vád kiterjesztéséhez, tehát a vádbeli tényálláson belül valamilyen többlet szükséges. Ha például kiderül, hogy a garázda cselekménnyel okozott sérülés nem nyolc napon belül, hanem azon túl gyógyult, a vád kiterjeszthető a garázdaság mellett a súlyos testi sértésre is. Vádkiterjesztés az is, ha változatlan tényállás mellett az ügyész a minősítést megváltoztatva további bűncselekményt is megállapíthatónak tart. (Az ügyész például rájön arra, hogy a tényállásban nemcsak testi sértés van, hanem garázdaság is.) Ilyen esetben tulajdonképpen a vád olyan megváltoztatásáról van szó, amely egyben vádkiterjesztés is, és amely nem érinti a vádbeli tényállást, hanem csak annak jogi minősítését. Kérdés, hogy kiterjeszthető-e a vád a tárgyalás adatai szerint megállapítható bűncselekményre, ha az eredetileg vádolt bűncselekmény elkövetése nem látszik megállapíthatónak. A törvény erre nem ad lehetőséget, a vád kiterjesztését ugyanis akkor engedi meg, ha a vádlott „más bűncselekményben is bűnös”. Vagyis a vád kiterjesztése akkor lehetséges, ha az eredeti vád megáll. A törvénynek ez az álláspontja helyes, indokolt, mert vádkiterjesztés esetén - ha az eredetileg vádolt bűncselekmény mellett más bűncselekmények is mutatkoznak csak halmazati büntetésről lehet szó, ami nem jelent a vádlott számára egészen új helyzetet. Ha azonban csak az új bűncselekmény vádja látszik bizonyítottnak, az egészen új helyzetet teremtene. 307 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A törvény nem teszi lehetővé a vád kiterjesztését a tárgyaláson olyan személyre, aki az ügyben addig vádlottként nem szerepelt. Ha a tárgyaláson a vádlottakon kívül más személyek bűnösségére utaló tények is felmerülnek, a bíróság ezekről tájékoztatja a bűnüldöző szerveket, amelyek az eljárást a nyomozástól kezdve szabályszerűen lefolytatják. A törvény szerint ugyanis a kötelező előkészítő szakasz: a nyomozás, valamint a tárgyalás előkészítése garanciális okok miatt nem mellőzhető (az ügy alapos felderítése, a védelemre való felkészülés okából) egyetlen terhelt esetében sem. [655] A vádmódosítás eljárásjogi következményei. >310. § (2) A vád megváltoztatása esetén a bíróság a tárgyalást elnapolhatja, ha azt az ügyész vagy - a védelem előkészítése érdekében - a vádlott, illetőleg a védő indítványozza. 1. A vád kiterjesztése esetén a bíróság a tárgyalást legalább nyolc napra a vádlott és a védő együttes indítványára elnapolja, vagy hivatalból elnapolhatja; illetőleg azt az ügyet, amelyre a vádat kiterjesztették, elkülöníti. 2. Az ügyet át kell tenni, ha a módosított vád elbírálása a bíróság hatáskörét meghaladja, vagy az a fiatalkorúak elleni, illetőleg a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozik.< [656] 4. A vád elejtése >Az ügyész a 321. § (1) bekezdése szerinti tanácsülésig [amíg a bíróság az ítélet meghozatala céljából vissza nem vonul] a vádat elejtheti. Az ügyész a vád elejtését indokolni köteles.< [311. § (1) bek.] A vádelejtés a vádló nyilatkozata arról, hogy a vádat tovább nem tartja fenn; azonos értelmű a vád visszavonásával. A vádelejtésnek különböző jogi hatásokat lehet tulajdonítani. Az egyik álláspont szerint - és ezt követte az 1973. évi Be., és követi a Be. is - a vád elejtése az eljárás kötelező megszüntetését vonja maga után, mert hiányzik az ítélethozatal egyik feltétele, a törvényes vád. Ez a nézet a vádelv következetes megvalósítására törekszik, elismervén az ügyész rendelkezési jogát a váddal, és fokozott felelősségét a jogpolitika megvalósításáért. (Ilyen állásponton volt az 1896. évi Bp. is - amin enyhített a pótmagánvád intézménye - és az 1951. évi Bp. is.) Az ismertetett jogi megoldásnak - elvi tisztasága mellett - vannak vagy lehetnek jelentékeny hátrányai. Ha ugyanis a vádelejtés alaptalan volt, nélkülözte a törvényes alapot, téves helyzetmegítélésen alapult, nincs mód a hiba helyrehozására rendes eljárásban. A perújítás lehetősége ugyanis nem mindig adott, és a pótmagánvádló fellépésére sem lehet mindig számítani - különösen akkor nem, ha a vádbeli cselekménynek nincs individuális sértettje. Az ellentétes álláspont szerint az ügyész a vádat joghatályosan nem ejtheti el. Ha ugyanis a bíróság elrendelte az ügy tárgyalását, az ügyész megszűnt az ügy ura lenni, a bíróság kötelessége, hogy érdemben döntsön a vádról; az ügyész egyoldalú nyilatkozattal nem állhatja útját az igazság megállapításának. (Ezt az álláspontot képviselte az 1954. évi V. törvény.) Az 1962. évi Be., főként praktikus okokból, kompromisszumos megoldást követett, elismerte a vádelejtés joghatályát, de az nem volt kötelező a bíróságra. Az ügyész a vádelejtést köteles indokolni, amiből következik, hogy a vádelejtés csak törvényes okokra alapítható, nevezetesen vagy arra, hogy a bűncselekmény elkövetése nem bizonyított, vagy arra, hogy a bűnösség megállapításának jogi akadályai vannak (a cselekmény nem bűncselekmény, büntethetőséget kizáró ok stb. áll fenn). A vádelejtést azokra az okokra kell tehát alapítani, amelyek miatt egyébként az eljárás megszüntetendő lenne, vagy felmentő ítélet születne. Az ügyész a vádbeszédben indokolt indítványt tehet a vádlott felmentésére [315. § (3) bek.]. Ez az indítvány a bíróságot nem köti, az indítványtól függetlenül hoz érdemi határozatot az ügy állásának megfelelően: a vádlottat felmenti, kimondja a bűnösségét, vagy az eljárást megszünteti. A vádlott felmentésére tett indítvány tehát jogi hatásában nem azonos a vádelejtéssel: lehet gesztus a vádlott felé (morálisan lehet több a felmentés a bíróság által, mint az eljárás megszüntetése esetleg bizonyítási eljárás nélkül); lehet gesztus a bíróság felé (amely szabad kezet kap, nem úgy, mint a vádelejtés esetében). A következetes vádelv érvényesítésének kivételével van dolgunk, amely a tárgyaláson az ügyésznek is választási lehetőséget ad.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS [657] 5. Elállás a vád képviseletétől Ha az ügyész a vád képviseletét a pótmagán- vádlótól vette át, a vádat nem ejtheti el, de a vád képviseletétől elállhat. Ha a pót- magánvádló és képviselője jelen van, a tárgyalást folytatni kell, ellenkező esetben a bíróság a tárgyalás elnapolásával egyidejűleg új tárgyalást tűz ki, a pótmagán- vádlót pedig értesíti, hogy a vádat ismét ő képviseli. [311. § (2) bek.] Ha az ügyész belépett a pótmagánvádló helyébe, és menet közben úgy találja, hogy a vád megalapozatlan, elállhat a vádtól. Ennek jogi hatása nem azonos a vád elejtésével, és abban áll, hogy a vádképviselet joga visszaszáll a pótmagánvádlóra, aki ezt követően akár el is ejtheti a vádat. A Be., amikor feljogosítja az ügyészt arra, hogy átvegye a pótmagánvád képviseletét, teszi ezt azért, hogy az ügyész eleget tehessen hivatali kötelességének, ha a vádnak törvényes alapja van. Nem kívánja azonban a Be. megfosztani a sértettet mint pótmagánvádlót a váddal való rendelkezés jogától az esetleges újabb ügyészi vádelejtés miatt. X. CÍM A BIZONYÍTÁS BEFEJEZÉSE. A PERBESZÉDEK [658] 1. A bizonyítás befejezése és újra megnyitása >A bizonyítási eljárás lefolytatása után, ha bizonyítási indítványt nem tettek, vagy azt a bíróság elutasította, a tanács elnöke a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánítja, és felhívja a jogosultakat a perbeszédek és a felszólalások megtartására.< (313. §) A tanács elnökének a bizonyítás befejezéséről szóló határozata pervezető végzés, amely nem rendelkezik kötőerővel, és ezért a bizonyítási eljárás újra megnyitható, ha a felek olyan adatokra hívják fel a figyelmet, amelyeknek a megvizsgálása indokolt. A bíróság az ügydöntő határozat meghozatala előtt a bizonyítási eljárást újra megnyitja, ha ezt a perbeszédekben, a felszólalásokban, illetőleg az utolsó szó jogán elhangzottakban foglaltak miatt szükségesnek tartja (320. §). Az így lefolytatott bizonyítási eljárás után a tárgyalást ismét befejezettnek kell nyilvánítani, és helyt kell adni a perbeszédeknek és a felszólalásoknak. [659] 2. A perbeszédek közös szabályai >314. § (1) Az ügyész vádbeszédet, a védő védőbeszédet tart, a vádlott, a sértett, a magánfél és az egyéb érdekelt felszólalhat. 1. Ha ugyanazon vádlott érdekében több védő jár el, a védőbeszédet a vezető védővagy az általa kijelölt védőtartja. Ha a sértett, a magánfél és az egyéb érdekelt érdekében több képviselő jár el, a felszólalást megegyezésük szerint - egyikük tartja. 2. Perbeszéd közben a szót nem lehet megvonni. 3. A perbeszéd nem szakítható félbe, kivéve, ha bűncselekményt megvalósító kifejezést foglal magában, rendzavarást kelt, továbbá ha az eljárás elhúzásának megakadályozása érdekében ez szükséges.< [660] 3. A vádbeszéd és a csatlakozó felszólalások >315. § (1) Az ügyész a vádbeszédében, ha a vádlott bűnösségét megállapíthatónak tartja, a jogszabályokat is megjelölve, indítványt terjeszt elő arra, hogy a bíróság a. a vádlottat mely tények alapján, milyen bűncselekményben mondja ki bűnösnek, b. milyen büntetést szabjon ki, illetőleg intézkedést alkalmazzon, c. milyen egyéb rendelkezést tegyen. 1. Az ügyész a büntetés, illetőleg az intézkedés meghatározott mértékére nem tehet indítványt. 2. Ha az ügyész a vádlott bűnösségét nem tartja megállapíthatónak, a perbeszédében a jogszabályokat is megjelölve, indokolt indítványt tesz a vádlott felmentésére. 316. § Az ügyész után a sértett, a magánfél és az egyéb érdekeltek felszólalhatnak. A sértett nyilatkozhat arról, hogy a vádlott bűnösségének megállapítását és megbüntetését kívánja-e. A magánfél megjelöli, hogy milyen


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS összegben érvényesíti a polgári jogi igényét, ezt indokolhatja, távolléte esetén a bejelentett igényt az iratokból kell felolvasni. Az egyéb érdekelt a jogát vagy jogos érdekét közvetlenül érintő körben indítványt tehet. < [661] 4. A védőbeszéd és a felszólalások. A viszonválaszok >317. § (1) Afelszólalások után a védőbeszéd következik. A védő perbeszéde után a vádlott is szót emelhet saját védelmére. Ha a vádlottnak nincs védője, e felszólalásra a perbeszédre vonatkozó szabályok [...] az irányadóak. (2) Több vádlott esetén a védőbeszédek sorrendjét a tanács elnöke határozza meg. 1. § (1) A perbeszédek és a felszólalások után, azok sorrendjében viszonválaszoknak van helye. A viszonválaszra további viszonválasz adható, utoljára a védő, illetőleg a vádlott szólhat. 2. § Az ügydöntő határozat meghozatala előtt az utolsó szó joga a vádlottat illeti. 318. § (2) A perbeszédek, felszólalások, illetve a viszonválaszok után, ha a vádlott süket és tolmács nem alkalmazható, lehetőséget kell biztosítani számára a jegyzőkönyv elolvasására. < [662] 5. A perbeszéd és a felszólalás A Be. a bizonyítás befejezése után az ügyféli nyilatkozatok többféle válfaját említi: • perbeszédet tart az ügyész (a vádló - vádbeszéd) és a védő (védőbeszéd); • felszólalhat a védő után a vádlott saját védelmére (ami lehet védőbeszéd méretű), valamint akkor is, ha nincs védője; • felszólalás az utolsó szó jogán; • a sértett, a magánfél, az egyéb érdekelt felszólalása; • viszonválaszokat kölcsönösen adhatnak a felszólalók és a beszédek előadói. A Be. egyedül a vádbeszéd tartalmi kellékeit határozza meg, a védőbeszédet illetően nem támaszt követelményeket, de azokra a vádbeszédből ellenkező előjellel következtethetünk. A felszólalások a perbeszédeknél rövidebbek, és más műfajt képviselnek; egyebek között nem tartalmaznak sem részletes okfejtést, sem kimerítő indokolást. Ugyanez vonatkozik a viszonválaszra. Jogi tartalmukat tekintve ezek is indítványokból, észrevételekből és indokolásokból állnak. [663] 6. A perbeszéd jogi jellege és feladata A perbeszéd összefügg az eljárás kontradiktórius jellegével. A kontradiktórius perben természetes, hogy az ügyfelek indítványokat és észrevételeket tesznek, és ez különösen akkor szükséges, amikor a bíróság a bizonyítást befejezettnek nyilvánította. Ebben a pillanatban az ügyfelek az egész tárgyalási anyagnak az ismeretében összefoglalják azt a tényállást, amely nézetük szerint megállapítható, megteszik az ügy eldöntésére indítványaikat, elmondják észrevételeiket. A perbeszéd jogi természetét tekintve: észrevételek és indítványok, valamint ezek indokolásának a foglalata. A perbeszéd egyben retorikai mű is - és felépítését, tartalmát ez a tulajdonsága is meghatározza. A perbeszéd címzettje a bíróság. Az ügyfél a tárgyalás anyagából következtet a bíróság lehetséges álláspontjára, s ezt törekszik befolyásolni. Amennyiben a bíróság feltételezett álláspontja megegyezik az ügyfél álláspontjával, ezt akarja erősíteni, ha pedig ez az ügyfél álláspontjától eltérő lenne, igyekszik azt megingatni. A perbeszéd vitabeszéd is. A vádbeszéd cáfolja a védelem álláspontját, amelyet a korábbi indítványokból, észrevételekből megismert, a védőbeszéd pedig: vita a vádbeszéddel. Ha azonban a vád és a védelem álláspontja között lényeges eltérés nincs, ami különösen akkor képzelhető el, ha a vádló is a vád elejtésével az eljárás megszüntetését indítványozza, vagy a terhelt a bűntett elkövetését elismerte, akkor a perbeszédek a vitajelleget nélkülözik, vagy ez csak egyes kisebb jelentőségű részletkérdésekre korlátozódik.


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS A nyilvános tárgyalásokon a perbeszédek hallgatója a tárgyaláson jelen levő közönség is. A perbeszédnek az is a feladata, hogy a hallgatóságot meggyőzze az ügyfél álláspontjának helyességéről. A vádbeszéd a bűncselekmény közérdeket is sértő jellegének a megvilágításával a hallgatóság véleményének formálására törekszik. A védőbeszéd is igyekszik a tárgyalás közönségét meggyőzni az álláspontjáról, megmagyarázni a cselekmény motívumait, a mentő és enyhítő körülményeket. A perbeszédet érthetően, logikusan kell felépíteni, s tömörségre, a stílus egyszerűségére kell törekedni. Minthogy a perbeszédben a tényállást is össze kell foglalni, nem veheti át például a tudományos értekezéseknek a stílusát, hanem elbeszélő elemeket is magában foglal. A perbeszédben tényekkel, tudományos érvekkel kell a bíróságot meggyőzni, s nem kell arra törekedni, hogy a perbeszéd kizárólag érzelmi hatásokat érjen el. A bűncselekményt, amely a tárgyalási anyag alapján bizonyítottnak látszik, kísérik bizonyos érzelmek - felháborodás, ellenszenv vagy menthető motívumok esetén bizonyos együttérzés. Perbeszédben az ilyen érzelmeket csak mint a tények hátterét, mint érzelmi aláfestést lehet felhasználni. A bíróságnak azonban az ítéletét tényekre, érvekre kell alapítani. Ezért a perbeszédnek erre figyelemmel tényekkel, tényekből levonható következtetésekkel, tudományos tételekkel kell érvelni. Az ügyész a vádbeszédben értékeli azokat a bizonyítékokat, amelyek a tárgyalás során ismertekké váltak. Foglalkozik az egyes bizonyítási eszközök hitelt érdemlőségével, s azzal, hogy melyek azok a tények, amelyek a bizonyítás alapján megállapíthatók. A bizonyító tények alapján rekonstruálja azt a tényállást, amely megállapíthatónak látszik. A tényállást a kezdetétől a végéig elmondja, tehát az előkészülettől a bűntett megvalósításán át, a bűntett befejezése után tanúsított magatartásig. Ha a vádbeszéd a tényállást vázolja, és a védelem a vádbeli tényállást nem cáfolja, nem szükséges újra elmondani a védőbeszédben az egész cselekménysort. A vádbeszéd a tényállás jogi jelentőségét is elemzi, azaz indítványt tesz a cselekmény jogi minősítésére, ha azt bűncselekménynek tartja, vagy ha a cselekményt bűncselekménynek nem minősíti, ennek az indokait is előterjeszti. A vádbeszéd elemzi a cselekményt, s egyben kitér azokra a körülményekre is, amelyek a büntetés kiszabása szempontjából relevánsak. Foglalkozik tehát a törvényi tényállásnak mind a tárgyi, mind az alanyi oldalához tartozó egyes ismérvekkel, illetőleg ezeknek a megvalósításával, a súlyosító és az enyhítő körülményekkel. A védőbeszédben természetesen a bizonyítási eszközöket, a tényállást, a minősítést ugyancsak elemzik, de a védelem szempontjából; a terhelő körülményeket nem tárhatják fel, hiszen a feladat: a mentő vagy enyhítő körülményeknek az elemzése. A perbeszéd foglalkozhat a terhelt személyi körülményeivel, a személyiségével. A vádló és a védelem is igyekszik a terhelt egyéniségét más-más oldalról megvilágítani, jellemzi azt az embert, aki felett a bíróság ítéletet mond. Az ügyfelek a perbeszédben indítványokat terjesztenek elő a hozandó határozatra, amely természetesen igazodik az ügy jellegéhez. Az ügyész indítványt terjeszt elő a büntetési nemre, illetve az intézkedésre, de nem a mértékére. A védelem is előterjeszthet ilyen indítványokat, s javasolhatja például a terhelt felmentését, a büntetőeljárás megszüntetését, a büntetés végrehajtásának a felfüggesztését vagy az enyhítő rendelkezések alkalmazását. Nem képzelhető el azonban, hogy a védelem súlyosabb indítvánnyal álljon elő, mint a vádló. A perbeszédnek ez a vázlata nem alkalmazható minden ügyre, mert mind a vádnak, mind a védelemnek esetenként igazodni kell a konkrét ügy jellegéhez. Lehetséges például, hogy a vádló a perbeszédben módosítja a vádat (megváltoztatja, illetőleg kiterjeszti), az is lehet, hogy a védő a védőbeszédet egyetlen érvre építi fel, bizonyítja például azt, hogy a bíróságnak nincs joghatósága, a magánindítvány elkésett, vagy hogy a büntethetőség elévült, s más körülményekkel a védőbeszédben nem is foglalkozik.

10. XI. CÍM TÁRGYALÁS AZ EGYESBÍRÓ ELŐTT. TÁRGYALÁS AZ ÜGYÉSZ, A VÉDŐ TÁVOLLÉTÉBEN [664]


XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS 1. A tárgyalás speciális szabályai A Be. a tárgyalás általános szabályait a tanácsban, az ügyész és a védő kötelező jelenléte mellett eljáró bíróság szabályaiként állapította meg. A helyi bíróság azonban rendszerint egyesbíróként jár el [14. § (1) bek. b) pont], és a katonai eljárásban a tárgyalás szintén folyhat egyesbíró előtt [472. § (2) bek.]. Mind az ügyész, mind a védő együttes jelenléte a tárgyaláson a 241. és a 242. § rendelkezési alapján kötelező, főként az ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények tárgyalásán, vagy ha a vádlott fogva van. Lehetséges azonban, hogy a megyei bíróságon a tárgyalás az ügyész távollétében (például öt évet el nem érő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény esetén) és a védő jelenlétében, vagy a helyi bíróságon az ügyész jelenlétében és a védő távollétében folyik. Mindezekre tekintettel szükséges volt megalkotni az általános tárgyalási szabályoktól eltérő speciális szabályokat. [665] 2. Az egyesbíró >Ahol e törvény a bíróságról, a bíróság tanácsáról vagy a tanács elnökéről rendelkezik, ezen az egyesbírót is érteni kell.< (235. §) [666] 3. Tárgyalás az ügyész, a védő távollétében >342. § (2) Ha az ügyész nincs jelen a tárgyaláson, a vádiratból a vádat a bíróság ismerteti. 1. Ha a védő nincs jelen a tárgyaláson, a védőbeszédet a vádlott adhatja elő. 2. Ha a kihirdetés útján közölt ügydöntő határozat ellen a vádlott és a védő nem jelent be fellebbezést, a bíróság azt a tárgyaláson jelen nem levő ügyésszel a rendelkező rész kézbesítése útján közli. Ha az ügydöntő határozatot a bíróság az ügyésszel a rendelkező rész kézbesítése útján közli, az ügyész a fellebbezését öt napon belül jelentheti be. E határidő elmulasztása ellen nincs helye igazolásnak. < E paragrafus rendelkezéseiből kitűnik, hogy az ügyész távollétében az ő szerepét részben a bíróság veszi át, de tulajdonképpen a védőét is. A bíróságnak ugyanis a vádlott mellett szóló körülményekre is figyelemmel kell lennie, a vádlottat a jogairól ki kell oktatnia, és biztosítania kell, hogy a jogait gyakorolhassa. A tárgyalás a helyi bíróságon a vádló és a védő távollétében egyszemélyessé válhat, mert mindent a bíróság, az egyesbíró végez. Az ilyen eljárást természetesen csak elméletileg tarthatjuk kontradiktórius jellegűnek. A 342. § (3) bekezdését az Alkotmánybíróság 14/2002. (III. 20.) AB határozatában megsemmisítette, így a rendelkezés nem lép hatályba. A (3) bekezdésben arról volt szó: ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn és az ügyész nincs jelen a tárgyaláson erről a bíróság az ügyészt a tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése mellett értesíti. Az Alkotmánybíróság a törvény rendelkezését megsemmisítő határozatát indokolva rámutatott arra, hogy a büntetőeljárási törvény az eljárási funkciók megosztásának elvén áll, amely szerint az ítélkezés, a bűnüldözés ideértve a vádemelést - és a védelem funkciója elkülönül. Azzal, hogy a bíróság hívja fel az ügyész figyelmét a vádkiterjesztés lehetőségére, a terhelt ellenében avatkozik be a felek kapcsolatába, sőt az eljárásban addig nem szereplő személlyel szemben is előzetes eljárás nélkül a vádemelést szorgalmazza. Mindez pedig a közvádlói és a bírói szerep összemosását jelenti, a bíróságnak a vád oldalán történő beavatkozását az eljárásba, ami pedig alkalmas lehet arra, hogy kételyeket ébresszen a bíróság pártatlansága iránt.

11. XII. CÍM TÁRGYALÁS TARTÁSA ZÁRTCÉLÚ TÁVKÖZLŐ HÁLÓZAT ÚTJÁN [667] 1. A jogpolitikai indokok A zártcélú távközlő hálózat igénybevétele a büntetőeljárásban többféle okból, illetőleg célból lehet indokolt, amint az a törvény rendelkezéseiből kitűnik. Ilyen ok: a tanú biztonsága; meghatározott bűncselekmények esetében, illetőleg a kiskorúnak a nyilvános vallomástételtől való megkí- mélése; a mozgásban korlátozott kímélése; a vádlott biztonsága. A tárgyalás zártcélú távközlő hálózat útján nem az egész tárgyalást öleli át, hanem annak csak egy szelvényét: a vádlott vagy a tanú kihallgatását. Ezen kívül a tárgyalást az általános szabályok szerint kell lefolytatni. A tárgyalásnak két helyszíne van ilyenkor: 312 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS • a tárgyalás tulajdonképpeni helyszíne, ahol a tárgyaló bíróság tartózkodik, • elkülönített helyiség a kihallgatott tartózkodási helyén: a kihallgatást biztosító bíróságon vagy a fogva tartó intézetben. [668] 2. A feltételek A tanács elnöke a tanúnak, vagy kivételes esetben a vádlottnak zártcélú távközlő hálózat útján történő kihallgatását rendeli el. Az erre irányuló indítványt az ügyész, a vádlott, a védő, a tanú, a tanú érdekében eljáró ügyvéd, a kiskorú tanú gondozója vagy törvényes képviselője terjesztheti elő. Ilyen tárgyalás hivatalból is elrendelhető. A tárgyalás helyszíne és a kihallgatott személy tartózkodási helye között az összeköttetés közvetlenségét a mozgóképet és a hangot egyidejűleg továbbító készülék biztosítja. >A tanács elnöke zártcélú távközlő hálózat útján történő kihallgatását rendelheti el a. a tizennegyedik életévét be nem töltött tanúnak, b. annak a tanúnak, akinek sérelmére az élet, a testi épség és az egészség elleni bűncselekmények (Btk. XII. fejezet I. cím), vagy a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények (Btk. XIV. fejezet) körébe tartozó vagy más, személy elleni erőszakos bűncselekményt követtek el, a. annak a tanúnak, akinek a tárgyaláson való megjelenése egészségi állapotára vagy más körülményre tekintettel aránytalan nehézséggel járna, b. annak a tanúnak vagy vádlottnak, aki a külön jogszabályban meghatározott tanúvédelmi programban vesz részt, vagy a védelme ezt egyébként indokolttá teszi, c. annak a fogva lévő vádlottnak vagy tanúnak, akinek a tárgyaláson való megjelenése a közbiztonság veszélyeztetésével járna.< [244/A. § (2) bek.] E tárgyalást a tanács elnöke indokolt végzéssel rendeli el, ez ellen azonban külön fellebbezésnek nincs helye, azt csak az ügydöntő határozatban lehet sérelmezni. A végzést legalább öt nappal a tárgyalás határnapja előtt közölni kell az érdekeltekkel, illetve a jogosultakkal [244/A. § (3), (4) bek.]. [669] 3. Kihallgatás A kihallgatandó tanút vagy vádlottat a kihallgatását biztosító bíróságon vagy fogva tartást végrehajtó intézetben elkülönített helyiségben kell elhelyezni. Itt jelen lehetnek: a tanú érdekében eljáró ügyvéd, kiskorú esetében a törvényes képviselője vagy gondozója, szükség esetén szakértő, tolmács és a zárt célú távközlő hálózat működését biztosító személyzet. A vádlott kihallgatása esetén a védő mind a tárgyalás helyszínén, mind az elkülönített helyiségben jelen lehet. A kihallgatás során biztosítani kell, hogy a vádlott a védőjével érintkezhessen. Ha a védő a tárgyalás helyszínén tartózkodik, e jog biztosítása érdekében az elkülönített helyiség és a tárgyalás helyszíne között telefonkapcsolatot kell biztosítani. Az elkülönített helyiségben az annak helye szerint illetékes bíróságról egy bírónak jelen kell lennie.A tárgyalás megnyitása során az elkülönített helyiségben lévők személyazonosságát az ott lévő bíró állapítja meg, és igazolja, hogy az elkülönített helységben illetéktelen személy nem tartózkodik. Egyébként a tárgyalás megnyitása az általános szabályoknak megfelelően történik. A kihallgatás helye szerint illetékes bíróság bírájának itt meghatározott feladatait bírósági titkár is teljesítheti [244/B. §]. A zártcélú távközlő hálózat útján történő kihallgatás során biztosítani kell, hogy a büntetőeljárásban részt vevők az őket megillető kérdezési, észrevételezési indítványtételi és egyéb eljárási jogaikat e törvény rendelkezései szerint gyakorolhassák. 313 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. FEJEZET – AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS Biztosítani kell, hogy a tárgyaláson jelen levő résztvevők láthassák az elkülönített helységben a kihallgatott tanút, illetőleg vádlottat, valamint a tanúval, illetőleg vádlottal egyidejűleg ott tartózkodó valamennyi személyt. Ha a kihallgatott tanú a 14. életévét még be nem töltötte, hozzá kizárólag a tanács elnöke intézhet kérdéseket. Az elkülönített helyiségben jelen levő bíró külön jegyzőkönyvet készít. A kihallgatással egyidejűleg a tárgyalás helyszínén és a kihallgatott személy tartózkodási helyén a történteket rögzítő kép- és hangfelvételt kell készíteni. Ezeket az iratokhoz kell csatolni (244/C. §, 244/D. §).


19. fejezet - XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 1. I. CÍM TANÁCSKOZÁS ÉS SZAVAZÁS [670] 1. A tanácskozás és a szavazás rendje. A különvélemény >321. § (1) A per-beszédeket, a felszólalásokat, illetve az utolsó szó jogán elhangzottakat követően abíróság határozat meghozatala céljából tanácsülésre visszavonul. 256. § (1) A bíróság tanácsa a határozatát tanácskozás után szavazással hozza meg. 256. § (4) A fiatalabb bíró az idősebbet megelőzően szavaz, az elnök utolsónak adja le a szavazatát [...] 256. § (1) Ha a szavazás nem egyhangú, a határozatot a többségi szavazat dönti el. 256. § (5) A kisebbségi véleményen lévő bíró jogosult az írásba foglalt különvéleményét a tanácsülésről készült jegyzőkönyvhöz csatolni. 256. § (3) Ítélethozatalnál a tanács megállapítja a tényállást, és annak alapján dönt arról, hogy a vádlott bűnös-e, és ha igen, milyen bűncselekményben, majd abban, hogy milyen büntetést kell kiszabni, illetve intézkedést alkalmazni, továbbá dönt arról, hogy milyen egyéb rendelkezéseket kell hozni. 1. § (4) [...]Ha a büntetés kiszabása vagy az intézkedés alkalmazásakérdésében a szavazás nem egyhangú, a szavazattöbbséget úgy kell megállapítani,hogy a legsúlyosabb jogkövetkezmény mellett leadott szavazat a hozzá legközelebbesőt erősíti, és ahhoz kell számítani. 321. § (1) A tanácsülésen a határozat rendelkező részét le kell írni, és azt a bíróság tagjai aláírják. 1. § (2) Ha a bíróság ülnökökből is álló tanácsban jár el, a szavazást megelőzően a tanács elnöke felvilágosítást ad arról, hogy milyen határozat hozható, tájékoztatást ad a döntéshez szükséges törvényhelyekről, a büntetési nemekről és azok mértékéről, valamint az intézkedésekről ű A tanácsülés és a szavazás nem nyilvános, a tanácsülésen csak a bíróság tagjai és a jegyzőkönyvvezető vesznek részt [234. § (5) bek.]. A szavazáson a bíróság minden tagjának, ideértve az elnököt is, a szavazata egyenlő. A tanácsülésről akkor kell jegyzőkönyvet készíteni, ha a határozat nem egyhangú. A tanácskozási jegyzőkönyv készítését a tanács elnöke rendeli el. A tárgyalási jegyzőkönyvben legkésőbb a határozat kihirdetésekor kell feltüntetni, hogy a tanácskozásról jegyzőkönyv készült, vagy különvéleményt foglaltak írásba. [255. § (1) bek.] [671] 2. Az eldöntendő kérdések Arról, hogy melyek azok a kérdések, amelyekre a bíróságnak válaszolnia kell, eligazítanak azok a rendelkezések is, amelyek a tárgyalás alapján hozandó határozatok nemeit megállapítják. Ha ugyanis a tárgyaláson például áttételt kimondó határozat hozható, ez azt jelenti, hogy szükséghez képest a bíróság arról tanácskozik, megvan-e az ügyben a hatásköre vagy illetékessége. Az egyik kérdés, amire a bíróságnak – mielőtt az ítéletét meghozná – válaszolnia kell, a tényállás kérdése, vagyis az, hogy történt-e bűncselekmény, és azt a vádlott követte-e el. Erre a bíróság bizonyítékok alapján, azokat mérlegelve válaszolhat. A végső válasz megfogalmazása rendszerint úgy lehetséges, hogy a bíróság előzőleg egyes részkérdéseket fogalmaz meg, és azokra keresi a választ. Így például arra a kérdésre, a vádlott követte-e el a bűncselekményt, azután lehet válaszolni, hogy tisztázták, volt-e egyáltalán a vádlott a helyszínen, vagy övé-e a helyszínen talált dolog. Az a kérdés, hogy egyáltalán megtörtént-e az a cselekmény, amely miatt


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON vádat emeltek, például annak a kérdésnek az eldöntése után lehetséges, hogy vajon a sértett önkezétől halt-e meg, vagy más személy ölte meg. A tényállás ismeretében kell dönteni arról, hogyan minősül a cselekmény, bűncselekmény-e, és milyen. Másik eldöntendő kérdés az, hogy bűnös-e a vádlott a cselekmény elkövetésében, és a vádlottat az elkövetett cselekményért meg kell-e büntetni; ez elsősorban a büntethetőségi feltételekre, a büntethetőséget kizáró vagy megszüntető körülményekre vonatkozó kérdés. A bíróságnak meg kell állapítania, hogy a vádlott szándékosan vagy gondatlanságból követte-e el a cselekményt, nem vétlen-e az elkövetésben, nem történt-e bűnösséget kizáró tévedés, nem állapítható-e meg büntethetőséget kizáró vagy megszüntető körülmény, amely miatt büntetés nem szabható ki. Az ügy jellegétől függően meg kell vizsgálni, hogy beszámítható-e a terhelt a cselekmény elkövetésekor, nem cselekedett-e jogos védelmi helyzetben, nem hiányzik-e a magánindítvány, nem évült-e el a bűncselekmény stb. A büntetésről vagy intézkedésről való döntés a súlyosító és az enyhítő körülményeknek gondos megállapítását, mérlegelését kívánja, s figyelemmel kell lenni a mellékbüntetések alkalmazhatóságára is. Az ügy jellegétől függően a tanácskozáson más kérdések eldöntése is szükségessé válhat. Példaképpen a következőket említjük: • ha a bíróság a tényállást a bizonyítás és a perbeszédek után nem találja egészen tisztázottnak, döntenie kell arról, hozhat-e érdemben döntést, vagy további bizonyítást rendel el; • a bíróságnak a jogkövetkezmények megállapítása érdekében állást kell foglalnia abban, hogy intézkedés alkalmazása (kényszergyógykezelés, elkobzás) indokolt-e. A bíróság szükség szerint minden kérdésről külön-külön szavazás útján dönt. Ha azonban az egyes részletkérdésekben egyetértés van, a kérdésenkénti szavazás nem szükséges. A tanácskozás során minden kérdést a tanács elnöke (hivatásos bíró) és az ülnökök együtt döntenek el.

2. II. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK NEMEI [672] 1. Az ítélet és a végzés >257. § (1) A bíróság e törvényben meghatározott esetekben ítélettel, egyébként végzéssel határoz. A bíróságnak az ügydöntő határozatban a vádról határoznia kell; a tényállás jogi elbírálásában az indítványok nem kötik. 1. A bíróság az ítéletét és az ügydöntő végzését „A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN” hozza. 2. A határozat – ha e törvény másképp nem rendelkezik – bevezető részből, rendelkező részből, indokolásból és keltezésből áll. 3. A határozat eredeti példányát, illetőleg a kihirdetés előtt írásba foglalt rendelkező részét a tanács minden tagja aláírja. Ha a tanács elnöke vagy valamelyik tagja a határozat aláírásában akadályozva van, a határozatot helyette – helyettesi minőségének feltüntetésével – az eljárt tanács egyik tagja, illetőleg elnöke írja alá. Ez a rendelkezés nem alkalmazható a határozat rendelkező részének a 321. § (1) bekezdésében szabályozott aláírására. 4. A határozatot a tanács elnöke hirdeti ki. 260. § (1) A pervezető végzést – az ügy menetét megállapító, de nem az ügy érdeméről rendelkező határozatot – nem kell indokolni. A bizonyítási indítvány elutasításának indokait az ügydöntő határozatban kell kifejteni. 1. A jegyzőkönyvbe foglalt határozatnak nincs bevezető része és keltezése. < A határozat a büntetőperben a bíróság akaratkijelentése, amelyhez fontos jogi hatások fűződnek, mint végrehajthatóság, az ügy előrevitele vagy befejezése stb.


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON Nem minden akaratkijelentés ölt azonban határozati formát, különösen a szervezési, technikai „intézkedések” nem. A tanács elnöke például intézkedik a tárgyaláson meg nem jelent ügyész vagy mások megjelenése iránt [281. § (2) bek.]. A törvénynek az idézett rendelkezéseiből kitűnik a bírósági határozatok osztályozása, amely alapján megkülönböztetünk végzéseket és ítéleteket. Ítélettel a bíróság vád alapján a tárgyaláson a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében dönt. Az első esetben a bíróság kimondja a vádlott bűnösségét, a másik esetben pedig a vád alól felmenti őt (330., 331. §). Tárgyaláson kívüli ítélet nem hozható, kivéve a lemondást a tárgyalásról, amikor is a bíróság nyilvános ülésen ítél [534. § (1) bek.]. Előkészítő ülésen – ha a bíróság a terheltet ártatlannak tartja – megszüntető végzést hoz. Ez esetben a bíróság még nem a tárgyalási anyag alapján dönt, valóban csak azt állapítja meg, hogy a vádban foglaltak valósága esetén is hiányoznak az eljárási feltételek (a cselekmény nem bűncselekmény stb.). Fiatalkorúak ellen folytatott eljárásban és a különleges eljárásokban hozandó ítélet feltételeit a törvény külön határozza meg. Mindazokban az esetekben, amikor a bíróság nem hoz ítéletet, végzéssel határoz. A végzés nem tartalmazhat rendelkezést a terhelt bűnösségéről vagy ártatlanságáról, és nem tartalmazhat büntetést kiszabó rendelkezést. Egy kivételt állapít meg a törvény: a büntetőparancs alapján a tárgyalás mellőzésével kiszabott büntetést, amikor is a bíróság végzést hoz (544. §). A nyomozási bíró végzéssel határoz. [673] 2. Az ügydöntő és más határozatok A bírósági határozatok feloszthatók ügydöntő és nem ügydöntő határozatokra. Ügydöntő határozatában a bíróság a vádról határoz. Ügydöntő határozat: az ítélet, a megszüntető végzés, a büntetőparancsot tartalmazó, a tárgyalás mellőzésével büntetést kiszabó végzés. Az ügydöntő határozatoknak az is közös tulajdonságuk, hogy a büntetőjogi főkérdést, a bűnösség vagy ártatlanság, illetőleg a szankciók kérdését döntik el, vagy a megindult büntetőeljárást véglegesen lezárják (megszüntető végzés). Az ügydöntő határozatok az ügy érdemében jogerőre képes határozatok, s amennyiben jogerőre emelkedtek, az ügyben beállnak azok a hatások, amelyek az úgynevezett ítélt ügyhöz (res iudicata) fűződnek. Nem ügydöntő határozatok a bíróság más végzései. Közös tulajdonságuk, hogy nem tartalmaznak döntést a vádról, a büntetőjogi főkérdésről: a bűnösségről, ártatlanságról, s nem zárják le véglegesen a megindult büntetőeljárást. A nem ügydöntő végzések közé tartoznak a pervezető végzések [260. § (1) bek.]. A bíróságnak ezek a határozatai megállapítják az ügy menetét, és az eljárás során eldöntendő egyes részletkérdésekre vonatkoznak. Ilyen határozat például a bizonyítás kiegészítéséről, a szakértő kirendeléséről, a tárgyalás elnapolásáról szóló határozat. Ennek a határozatnak nincs kötőereje, ami azt is jelenti, hogy a bíróság azt megváltoztathatja, visszavonhatja, helyébe új határozatot hozhat. A nem ügydöntő határozatok sorába tartoznak a bíróságnak egyes olyan határozatai is, amelyek önálló fellebbezéssel megtámadhatók, s amelyekhez ennek következtében a bíróság kötve van. Ezek a határozatok abban az eljárásjogi részkérdésben, amelyre vonatkoznak, végrehajthatók, és jogerőre képesek. Idetartozik például az áttételt, az eljárás felfüggesztését elrendelő határozat. Nem ügydöntőek, de önálló fellebbezéssel megtámadhatók a kényszerintézkedésekről rendelkező végzések is. A különleges eljárások során hozott határozatok, amennyiben a büntetésekre, illetőleg intézkedésekre vonatkoznak, vagy más olyan jogkövetkezményről tartalmaznak döntést, amely az ítélethez kapcsolódik, ügydöntő határozatok, illetőleg az ügydöntő határozat részének tekintendők. [674]


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 3. Az ítélet jogi jellege, tartalmi elemei A tárgyalás társadalmi és jogi jelentőségéről mondottak annyiban vonatkoznak az ítéletre is, hogy az ítéletben mint a tárgyalást befejező aktusban fejeződik ki a leghatározottabban az igazságszolgáltatás jelentősége. Az ítélet állapítja meg a büntető jogviszony létezését vagy nem létezését. Az ítéletben megállapított bűnösség és az ítéletben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés által hatályosul a büntetőjog, érvényesülnek a büntetés céljai: a társadalom védelme, az általános és a speciális megelőzés. A bíróság az igazságszolgáltatás funkciójának egyik megnyilatkozását, a bűnösség megállapítását, a büntetés kiszabását ítéleti formában gyakorolhatja. Az ítélet a jogalkalmazó aktus egyik neme, nem egyedi norma, nem új jogot teremtő bírói aktus, hanem az általános jogi normának alkalmazása egyedi esetre. A jogszabály általános fogalmazású jogi norma, címzettje mindenki, s elképzelt, feltételezett tényállást fogalmaz meg. Az ítélet konkrét, egyedi tényállásra vonatkozik, címzettje megnevezett személy. Ha az ítéletet tartalmi szempontból elemezzük, megállapíthatjuk, hogy az különböző elemekből tevődik össze. Az ítélet tartalmaz ténymegállapítást, leírja azt a történést, múltbeli eseményt, amelyet a bíróság valónak fogad el. Az ítélet e részének nincs is más feladata, mint az, hogy hitelesen felidézze és kifejezze a múltbeli eseményeket. Az ítélet tartalmaz továbbá jogi elemeket, nevezetesen a tényállás jogi minősítését, annak a megállapítását, hogy a cselekmény egyáltalán bűncselekmény-e, és ha bűncselekmény, minek minősül. Az ítéletnek ezek a részei deklaratív jellegűek. Amennyiben ugyanis a tényállást, múltbeli eseményt leírja, ennyiben nem állapít meg új tényeket, hanem csak valamely múltbeli eseményt rekonstruál. A tényállás jogi minősítése – habár jogszabály értelmezése alapján történik – szintén nem tekinthető másnak, mint múltbeli esemény jogi minősítésének, azaz deklaratív jellegű aktusnak. Az ítélet tartalmaz konstitutív elemet is, nevezetesen a büntetést kiszabó részében, illetve más büntetőjogi vagy eljárási következményeket megállapító részében. A büntetés kiszabásával a bíróság nem valamely múltbeli tényt ismer fel, hanem a törvény keretei között akaratát juttatja kifejezésre, jogokat és kötelezettségeket állapít meg. A bűncselekmény mint a múltbeli valóság egy darabja létezett, mielőtt a bíróság megállapította volna. A bűncselekmény miatt kijáró büntetés azonban a bírói ítélettel keletkezett. A bíróságnak a büntetés kiszabása előtt meg kell ismernie a múltbeli tényeket, a bűncselekményeket, a súlyosító és enyhítő körülményeket, az elkövető személyiségét, az alkalmazandó büntetőjogi normákat, s ezekből összetett következtetések (szillogizmusok) útján állapítja meg az alkalmazandó büntetést. A bíróságnak azonban a relatíve határozott büntetési rendszerben széles körű mérlegelési joga és lehetősége van, s ezért a megállapított büntetésben nemcsak a bíróság felismerő tevékenységének – mint a büntetéskiszabás előfeltételének – van szerepe, hanem a bíróság akaratának is. Ez az akarat nem korlátlan; érvényesülésének törvényes feltételeit és határait a jog megszabta. A büntetést nemcsak múltbeli tényekből levont, s a múltra, esetleg a jelenre vonatkozó következtetések figyelembevételével szabják ki, hanem valószínűségi értékű prognózist állítanak fel a jövőre, az elkövető nevelhetőségére. Mindez arra mutat, hogy az ítélet nemcsak a múltban történt, s megismert tények alapján levont következtetések, logikai ítéletek összessége, nemcsak „igaz” elemeket – a múlt eseményeit kifejező elemeket – tartalmaz, hanem valószínűségi és akarati elemeket is. Az ítélet megalkotása a bíróság jogilag szabályozott tevékenysége, amely a tárgyalás, a tanácskozás eredményeként keletkezik. A bíróság a tanácskozáson dönt az ítélethozatalhoz szükséges kérdésekben. Igen lényeges mozzanat és követelmény, hogy a bírák a meggyőződésüket – ami a tényállást, múltbeli eseményeket illet – kizárólag csak a bizonyítási eszközökből merített bizonyítékokra alapíthassák. Az ítélet megalkotása nemcsak jogi, hanem gondolkodási tevékenység is, és ennyiben logikai és pszichológiai probléma is. A bírák személyiségének az ítéletalkotásában nem kis szerep jut, ezért is állítja fel a büntetőeljárási jog az elfogulatlan ítélkezésnek számos garanciáját, a társas bíráskodás elvét, a bírák kizárására vonatkozó szabályokat stb. [675] 4. Az ítélet ténybeli és jogi keretei >2. § (1) A bíróság az ítélkezés során a vád alapján jár el. 318 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 329. § A bíróság a vádról ítélettel határoz.. .< Az ítélet ténybeli kereteit a vád határozza meg, értve ezen a vádiratban (magánvádban, pótmagánvádban) körvonalazott tényállást, illetőleg a vád módosítása (a vád megváltoztatása vagy kiterjesztése) által megjelölt tényállást. Ha a bíróság megállapítja a terhelt bűnösségét, csak olyan tények miatt mondhatja ki őt bűnösnek, amelyek miatt az ügyész (magánvádló, pótmagánvádló) vádat emelt. Felmentő ítéletben a bíróság a vádtól eltérő tényállást állapíthat meg. Ha például a vádirat szerint a vádlott meghatározott időben és helyen lopott, és a bíróság megállapítja, hogy a lopás nem történt meg, a vádlott nem követett el lopást – ebben az esetben a felmentő ítélet nem a vádbeli tényállással azonos tényállást állapít meg. Ennyiben a felmentő ítélet ténybelileg nem kötött a vádbeli tényálláshoz, de arról tartalmaz negatív megállapítást. Felmentő ítélet esetében is van jelentősége a vádbeli tényállásnak, mert ennek a valóságát, illetőleg bizonyíthatóságát, s nem valamilyen más tényállást köteles a bíróság a tárgyaláson megvizsgálni. A bíróság a vád tárgyává tett tényállásról – ha az elbírálásra hatásköre és illetékessége van – köteles dönteni. Nem tagadhatja meg a döntést arra való hivatkozással, hogy nincs olyan büntetőjogi norma, amely alapján a tényállás elbírálható lenne. Ha ugyanis a vádbeli tényállásra nem illik rá egyik bűncselekmény törvényi tényállása sem, akkor felmentő ítéletet kell hozni, mert a cselekmény nem bűncselekmény. Az ítéletnek a vádat ki kell meríteni, azaz az egész vádbeli tényállásról kell dönteni. A hatályos jog kizárja, hogy a bíróság valamilyen tényállásról vád nélkül mondjon ítéletet. (A törvényes vád hiánya: eljárási akadály.) Ha a bíróság a bizonyítás eredményéhez képest mégis úgy látja, hogy a terhelt más bűncselekményben is bűnös, mint amely miatt ellene vádat emeltek, megvárja az ügyész nyilatkozatát a vád kiterjesztéséről. Ha ez nem történik meg, az ügyet érdemi döntés nélkül elkülönítheti. Minthogy a bíróság a terheltet csak olyan tényállás elkövetésében mondhatja [676] ki bűnösnek, amely miatt vádat emeltek, eldöntendő, mikor tekinthető a vádbeli és az ítéleti tényállás azonosnak. Ez az ún. tettazonosság problémája. A bírói gyakorlat azt az álláspontot követi, amely szerint azonosságról akkor beszélünk, ha az ítéleti tényállás lényeges mozzanatait – beleértve a személy azonosságát – a váddal egyezően állapítják meg. Nem szükséges, hogy a sértett jogi tárgyat a vád és az ítélet azonosan jelölje meg, minthogy ez elsősorban jogi és nem ténykérdés. Az sem szükséges, hogy minden részletben egyezzen a vádban megjelölt és az ítéletben megállapított tényállás. Ez már azért sem követelmény, mert a vádirat a tényállást nem részletezi. (Eltérés lehet a vádbeli tényállás és az ítéleti tényállás között, például az elkövetési tárgyak mennyiségében vagy értékében, az elkövetés módjában, az elkövetés pontos időpontjában, a sérülés gyógytarta- mában.) A vád tárgyává tett tényállás jogi elbírálásában a bíróságot az indítványok nem [677] kötik. Ez azt jelenti, hogy a bíróságot, amely a vádbeli tényálláshoz van kötve, nem köti a tényállás jogi minősítése. A bíróság másképp minősítheti a tényállást, mint az ügyész, maga dönti el, hogy milyen bűncselekményt valósít meg. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azonban – mint erre már előbb az 596. pontban is rámutattunk – legújabb gyakorlatában megköveteli a jogi minősítés azonosságát: a bíróság nem mondhatja ki bűnösnek a vádlottat olyan bűncselekményben, amely a vádbeli tényállás jogi minősítésében nem volt feltüntetve. (Ha például a vád sikkasztásról szólt, a vádlott nem mondható ki bűnösnek – egyazon tényállás alapján – hűtlen kezelésben.) Az eltérő minősítésnek különféle következményei lehetnek: áttétel, bírósági tanács elé utalás, felmentő ítélet, a tárgyalás elnapolása, ha a felkészülés a védelemre ezt indokolja.

3. III. CÍM AZ ÍTÉLET [678] 1. A bűnösséget megállapító ítélet >A bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki, ha megállapítja, hogy bűncselekményt követett el, és büntethető.< [330. § (1) bek.] A Be. itt nem részletezi, melyek a bűnösség kimondásának a feltételei, mindössze két feltételt határoz meg: a vádlott bűncselekményt követett el, és büntethető. A bíróság annak megállapításához, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, a tárgyaláson folytatott bizonyítás eredményeként, a bizonyítékok szabad értékelése alapján meggyőződése szerint jut el. A vádlott büntethetőségének a megállapítása egyfelől kifejezi, hogy a 319 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON vádlottban megvannak az ahhoz szükséges tulajdonságok (életkor, beszámíthatóság), másfelől hogy nem állapítható meg büntethetőséget kizáró vagy megszüntető körülmény. >330. § (2) A bűnösséget megállapító ítéletben a bíróság a. büntetést szab ki, b. a vádlottat próbára bocsátja, vagy megrovásban részesíti, c. a büntetés kiszabását mellőzi. 1. Ha a bírósága vádlottat pártfogó felügyelet alá helyezi, az ítélet rendelkező része a 258. § (2) bekezdésében írtakon [az egyébként kötelező elemeken] kívültartalmazza a bíróság által megállapított magatartási szabályokat. 2. Ha a vádlott bűnösségét a bíróság próbára bocsátás ideje alatt vagy a próbára bocsátás előtt elkövetett bűncselekmény miatt állapítja meg, a próbára bocsátást kimondó rendelkezést hatályon kívül helyezi, és halmazati büntetést szab ki.< A Be. következetesen érvényesíti azt az álláspontját, amely szerint közömbös, büntetést vagy más büntetőjogi szankciót alkalmaz-e a bíróság; ha egyszer a bűncselekmény elkövetését megállapította, ítéletet hoz, és az elnevezése a lényege szerint: a bűnösség megállapítása lesz. A Be. álláspontját indokolja az a körülmény, hogy a Btk. a duális szankciórendszert tartja fenn, a büntetéseket és az intézkedéseket, és mindkettő a bűnösséghez kapcsolódik. A bíróság a bűnösséget megállapító ítéletben tehát nemcsak büntetést szabhat ki, hanem a (2) bekezdésben megjelölt intézkedéseket, köztük a megrovást is alkalmazhatja. Az intézkedések közül (Btk. 70. §) a Be. itt nem említi a kényszergyógykezelést (Btk. 74. §), minthogy az a felmentéshez kapcsolódik, és nem említi sem az alkoholisták kényszergyógyítását (Btk. 75. §), sem a vagyonelkobzást és az elkobzást (Btk. 77. §), minthogy ezek nem önálló intézkedések, hanem a kiszabott büntetéshez kapcsolódnak (de az elkobzás kapcsolódhat felmentéshez is). A büntetés kiszabásának mellőzésének lehetőségéről a Btk. általános és különös részében egyaránt találhatók rendelkezések. Mellőzhető a büntetés, például alkalmatlan kísérlet esetén [17. § (2) bek.], tevőleges megbánás esetén (332. §). A 258. § (2) bek. az ügydöntő határozat rendelkező részének tartalmi elemeit határozza meg, erről lásd később a VI. címet (678-679. pont). A „bűnösség”, amelyet kimond (megállapít) a bíróság, nem azonos a büntetőjogban ismert, a szándékosság vagy gondatlanság formájában megjelenő bűnösséggel; az ítéletben megállapított „bűnösség” annál több. Bűnös a vádlott, ha a cselekményt ő követte el (auctor delicti), és tizennegyedik életévét akkor már betöltötte, tehát van büntetőjogi vétőképessége, a cselekménye és annak következménye között megvan az okozati összefüggés; ha azt szándékosan vagy gondatlanságból követte el, és nincs büntethetőséget kizáró körülmény vagy más akadály. A bűnösséget a bíróság akkor sem mondja ki, ha büntethetőséget megszüntető körülményt állapít meg. A bűnösség megállapítása jogi ítélet, de ha a büntetőjog és a társadalmi értékítélet között összhang van, akkor annak hatása az erkölcsi elítélés is. [679] A polgári jogi igény elbírálása: >335. § (1) A polgári jogi igényt a bíróság az ítéletben lehetőleg érdemben bírálja el; annak helyt ad, vagy azt elutasítja. Ha ez jelentékenyen késleltetné az eljárás befejezését, valamint a vádlott felmentése esetén, vagy ha az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja, a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. 1. Ha a polgári jogi igény érvényesítése során eltérő indítványt terjesztettek elő, a bíróság ezeket a magasabb összegű igény keretein belül bírálja el. < Ha a sértett a polgári jogi igényét legkésőbb a bizonyítás befejezése utáni felszólalásában bejelentette, a bíróság azt az ítéletében érdemben elbírálhatja. A magánfél igényének azonban csak bűnösséget megállapító ítéletben


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON adhat helyt, polgári jogi igényként ugyanis csak „a vád tárgyává tett cselekmény következtében” keletkezett igény érvényesíthető; a felmentő ítélet pedig annak a cselekménynek az elkövetését éppen nem állapítja meg. A vádlott felmentése esetén sem feltétlenül szükséges a polgári jogi igény elutasítása. Ha például a vádlottat kóros elmeállapota miatt felmentette a bíróság és elrendelte a vádlott kényszergyógykezelését, a magánfelet az igényével egyéb törvényes útra utasítja. Az is lehet, hogy a cselekmény ugyan nem bűncselekmény, de polgári jogi deliktummá minősíthető, és ebben az esetben is egyéb törvényes útra utasíthatja a bíróság a magánfelet. Az egyéb törvényes út elsősorban a polgári per megindítása, kereset benyújtása (lásd erről a 224. pontot is). A polgári jogi igény érdemi elbírálása azt jelenti, hogy a bíróság az igénynek egészben vagy részben helyt ad, vagy azt elutasítja. Ha a sértett és az ügyész vagy a sértettek például eltérő összegű kártérítési igényt jelentettek be, a bíróság a magasabb összegű igény keretein belül dönthet, anélkül hogy ezáltal a petitumot (a polgári jogi igény mértékét) túllépte volna. [680] A szülői felügyeleti jog megszüntetése: >336. § (1) A bíróság az ügyész indítványára a vádlott szülői felügyeleti jogát megszünteti, ha a vádlottat a gyermekének sérelmére elkövetett szándékos bűncselekményben bűnösnek mondja ki, és megállapítja a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 88. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételek fennállását. 1. A bíróság az (1) bekezdésben meghatározott feltételek hiányában az indítványt elutasítja. 2. A bíróság a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, ha az indítvány elbírálása a büntetőeljárás befejezését jelentékenyen késleltetné, vagy az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja.< A szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti igény itt a polgári jogi igény speciális eseteként vagy inkább ahhoz hasonlóként jelenik meg. Az ügyész joga és igénye a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránt a gyermek sérelmére elkövetett szándékos bűncselekményből keletkezik, amit a szülők elkövettek. Megtalálható tehát az okozati összefüggés a bűncselekmény és a gyermeknek okozott sérelem között, amelynek orvoslása nem a kártérítési igény érvényesítése, hanem a kivonás a szülői hatalom alól. Ennek érvényesítésére az ügyésznek a Be.-től függetlenül meglévő jogosultsága van. Az 1952. évi IV. törvény idevágó rendelkezéseit – és ezek között a 88. §-t is – az 1986. évi IV. törvény módosította. A szülői felügyeleti jog megszüntetésének feltételei között szerepel többek között az, ha a szülőt a bíróság gyermeke személye ellen elkövetett szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélte. [681] 2. A felmentő ítélet >331. § (1) A bíróság a vádlottat a vád alól felmenti, ha a vádlott bűnössége nem állapítható meg, és az eljárást nem szünteti meg. 1. Ha a kóros elmeállapota miatt felmentett vádlott kényszergyógykezelésének feltételei megvannak, a bíróság elrendeli a vádlott kényszergyógykezelését. 2. Az ítélet indokolása a 258. § (3) bekezdésében írottakon kívül tartalmazza azoknak az okoknak a feltüntetését, amelyek a bíróságot az ítélet kialakításában vezették, különösen a bűncselekmény hiányára, a bűncselekmény bizonyítottságának hiányára, illetőleg a büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okokra való utalást. 3. Ha a felmentés alapja büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok, a bíróság vagyonelkobzást rendelhet el.<

elkobzást, illetve

A Be. a felmentés kimondásának okát az 1973. évi törvénytől eltérő módon állapítja meg. Ez utóbbi a felmentő ítélet meghozásának három lehetséges okát állapította meg, nevezetesen hogy a cselekmény nem bűncselekmény, nincs bizonyítva bűncselekmény elkövetése, büntethetőséget kizáró ok áll fenn. A Be. más szerkezeti megoldást követ, az említett okokat az ítélet indokolásában látja elhelyezendőnek, abból kiindulva, hogy az ítéleti rendelkezés: a felmentés, ennek oka pedig az ítélet indokolási részébe való. 321 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON A Be. szerint a felmentés kimondásának két negatív feltétele van: • a vádlott bűnössége nem állapítható meg, • az eljárás megszüntetésének nincs oka. [682] a) A felmentés okai közül elsőként kell megemlíteni a felmentést bizonyosság alapján. A vádlott bűnössége nem állapítható meg a következő jogi vagy ténybeli (bizonyítási) okok miatt. • A vádbeli cselekmény nem bűncselekmény. Idetartozik az olyan eset, amikor biztos, hogy a vádlott a cselekményt elkövette, de a vád tárgyává tett cselekmény a helyes minősítés szerint nem bűncselekmény, hanem polgári jogi deliktum vagy fegyelmi vétség, vagy gondatlan cselekmény, és a törvény a gondatlan elkövetést nem rendeli büntetni. • Bizonyított, hogy bűncselekmény történt, de biztos, hogy annak nem a vádlott az elkövetője, hanem valaki más. Ilyen okból mentik fel a terheltet például akkor, ha kétségtelen alibit igazol, ami kizárja, hogy az elkövetés idejében az elkövetés helyszínén lehetett volna, vagy bizonyított, hogy kizárólag a vádlott terhelttársai vettek részt a bűncselekmény elkövetésében, vagy azt esetleg mások, az eljárásba még be nem vont személyek követték el. [683] b) Felmentés kétségek miatt azokban az esetekben születik, amikor a vádlott bűnössége nem állapítható meg, mert: • a bűncselekmény elkövetése nem bizonyított, vagyis nem bizonyított az, hogy bűncselekmény egyáltalán történt-e (például a tűzvészről nem tudják megállapítani, hogy gyújtogatás vagy műszaki hiba következménye volt-e); - bár biztosan bizonyított, hogy bűncselekmény történt, de nem biztos, nembizonyított, hogy azt a vádlott követte el. Ez utóbbiak azok az esetek, amikor fennmaradnak az elkövetést, a vádlott ártatlanságát és bűnösségét illetően egyaránt ténybeli kételyek. A bíróság nem szerzett belső meggyőződést arról, hogy történt bűncselekmény, sem arról, hogy azt a vádlott követte el. A bíróság a vádlottat bűnösnek csak akkor mondhatja ki, ha kétségtelenül bizonyított a bűnössége. Ha bármilyen kétely marad, a bíróság nem állíthatja, hogy a vádlott a bűncselekményt elkövette. Ez a felmentési ok összefügg az ártatlanság vélelmével. E szerint ugyanis a terhelt bűnösségét a vádlónak kétséget kizáró módon bizonyítani kell, ha pedig ez nem sikerült, az ártatlanság vélelme nem dőlt meg, és a terheltet ez okból fel kell menteni. Itt érvényesül az ártatlanság vélelmének az a szabálya, amely szerint a kételyeket a vádlott javára kell értelmezni (in dubio pro reo). Ha a terhelt bűnösségét illetően kétségek maradnak fenn, és ezek nem oszlathatóak el, a javára kell dönteni, azaz fel kell őt menteni. Ezt a felmentést a bizonyítékok hiányában való felmentésnek szokták nevezni, és néha alacsonyabb rangú felmentésnek tartják, mint a más okból történő felmentést. Ezt a felfogást a Be. nem osztja, ami kitűnik egyebek között abból is, hogy az előzetes fogva tartás miatt érvényesített kártalanítási igények között a Be. nem tesz különbséget aszerint, mi volt a felmentési ok. [684] i. A vádlott bűnössége nem állapítható meg, ha a bíróság büntethetőséget kizáró okot állapított meg. A büntethetőséget kizáró okokat a Btk. általános és különös része határozza meg. Ezek közé tartozik a gyermekkor, a kóros elmeállapot, a jogos védelem, a tévedés, a tanúvallomás megtagadás jogára való figyelmeztetés elmulasztása hamis tanúzás esetén (Btk. 241. §) stb. Ha büntethetőséget kizáró ok állapítható meg, ez egyúttal azt is jelenti, hogy az elkövetett cselekmény nem bűncselekmény. Emiatt ez a kategória beletartozik abba az előzetesen tárgyalt okcsoportba, amely szerint felmentésnek van helye, ha a cselekmény jogi minősítése szerint nem bűncselekmény. Hagyományos okokból


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON azonban a büntethetőséget kizáró okokat, mint a felmentésre vezető okokat, külön tárgyaljuk. Ennek a különállásnak az is a jogi magyarázata, hogy a büntethetőséget kizáró okok egyben negatív büntethetőségi előfeltételek is. [685] a. A vádlott felmentésének konjunktív feltétele az, hogy a bíróság az eljárást nem szünteti meg (mert erre nincs oka). A Be. ezzel a fordulattal azt is kifejezi, hogy a felmentést kizárja bármely körülmény, amely az eljárás megszüntetésének az alapja lehetne a Be. 332. § szerint (halál, elévülés, kegyelem stb.). Ha találkozna két olyan körülmény, amelyek közül az egyik felmentési ok (például hogy az elkövetés nincs bizonyítva), a másik az eljárás megszüntetésének oka (például hogy lejárt az elévülési idő), akkor a bíróság ez utóbbi alapján az eljárást megszünteti – és nem is kell vizsgálnia, volna-e oka a felmentésnek. Egyes intézkedések – a kényszergyógykezelés, az elkobzás stb. – kapcsolhatók a büntethetőséget kizáró ok alapján kimondott felmentéshez, de nem kapcsolódhatnak a bűncselekmény hiánya miatt kimondott felmentéshez [331. § (2), (4) bek.]. A Be. itt a Btk.-val összhangban lehetővé teszi büntetőjogi intézkedés alkalmazását a büntethetőségtől függetlenül. Ha a bíróság a terheltet a vád alól felmentette, az ítélet nem tartalmazhat rendelkezést a büntetésről. A felmentő ítéletnek azonban rendelkeznie kell a bűnügyi költségek viseléséről, a lefoglalt dolgok sorsáról, a polgárjogi igényről és a szabadságot korlátozó kényszerintézkedés megszüntetéséről. [686] 3. Szabálysértés elbírálása >337. § (1) Ha a bíróság a tárgyalás eredményéhez képest úgy látja, hogy a vád tárgyává tett cselekmény szabálysértés és ezért a vádlottat felmenti, a szabálysértést elbírálja. 1. Az (1) bekezdés esetében a bíróság elkobzást rendelhet el, és a polgári jogi igényt érdemben elbírálhatja. < A bíróság ilyenkor a Be. szabályai szerint jár el, és a szabálysértési jogkövetkezményeket olyan ítéletben alkalmazza, amelyben felmentést mondott ki. [687] (3) Ha a vádlottal szemben több bűncselekmény miatt emeltek vádat, és valamely vád tárgyává tett cselekményről a bíróság megállapítja, hogy az szabálysértés, a bíróság e szabálysértés miatt az eljárást megszüntetheti, ha a vád tárgyává tett más bűncselekmény mellett e cselekménynek a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége. <

4. IV. CÍM AZ ELJÁRÁST MEGSZÜNTETŐ VÉGZÉS [688] >332. § (1) A bíróság az eljárást megszünteti a. a vádlott halála, elévülés vagy kegyelem miatt, b. ha az eljárás megindításához szükséges magánindítvány, feljelentés vagy a nem pótolták, illetőleg az már nem pótolható,

kívánat hiányzik, és e hiányt

c. ha a cselekményt jogerősen elbírálták, d. ha az ügyész a vádat elejtette és pótmagánvádnak nincs helye, e. a büntethetőséget megszüntető egyéb ok [Btk. 32. § e) pont] esetén. 1. A bíróság az eljárást megszünteti az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége. 2. A bíróság az (1) vagy (2) bekezdésben meghatározott ok észlelésekor az eljárást nyomban megszünteti. 323 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 3. Az eljárás megszüntetéséről a bíróság értesíti a magánfelet azzal a figyelmeztetéssel, hogy a polgári jogi igényét egyéb törvényes úton érvényesítheti. 334. § Az eljárásnak a 332. § (1) bekezdése a)-b) és e) pontja alapján történtmegszüntetése esetén a bíróság elkobzást, illetőleg vagyonelkobzást rendelhet el.< A megszüntető végzés ügydöntő határozat, amely bizonyos rokonságot mutat a felmentő ítélettel. A megszüntető végzésben ugyanis a bíróság ugyanúgy nem állapítja meg a vádlott bűnösségét, mint a felmentő ítéletben. A megszüntető végzés okai négy csoportba sorolhatók: • elháríthatatlan processzuális akadály, ilyen a vád elejtése és az ítélt ügy (res judicata); • eljárási célszerűség érvényesítése a relatíve jelentéktelen bűncselekmény esetén; • vegyes jogi természetű akadályok: a magánindítvány, a feljelentés, a kívánat hiánya; • a büntethetőséget megszüntető okok közül a halál, a kegyelem, az elévülés, valamint az „egyéb okok” (lásd a 489. pontot). Az eljárást megszüntető végzés – annak ellenére, hogy a felmentő ítélethez áll [689] közel – ettől különbözik is jogi természetében és a joghatások tekintetében. A megszüntető végzéssel befejezett ügyben ugyanis a bíróság nem állapítja meg a terhelt ártatlanságát, pontosabban szólva: a megszüntető végzés nem azonos a vádlott ártatlanságának a megállapításával. A megszüntető végzés jogi természetére jellemző, hogy abban a bíróság nem fejezi ki a vádlott bűnösségét sem, minthogy ennek elhárítatlan processzuális akadálya van. A megszüntető végzés tehát olyan, mintha átmenet volna a felmentés és a bűnösség megállapítása között, némely esetben azonban a bűnösség burkolt megállapításával látszik azonosnak (például a kegyelem esetén). Az eljárás megszüntetésére vezető okok nem teremtenek alkalmat arra, hogy a bíróság az ügy érdemét elbírálja, és állást foglalhasson az ártatlanság vagy a bűnösség kérdésében. Összegezve tehát azt állapítjuk meg, hogy e tekintetben az eljárást megszüntető végzés semleges álláspontot foglal el. Ez utóbbi megállapításnak ellentmondani látszik az a szabály, amely szerint az eljárás megszüntetése esetén – ha az a vádlott halála, illetve a törvényben megjelölt más ok miatt történt – a bíróság elkobzást rendelhet el, mintha a vádlott bűnös volna. A bíróságnak ilyenkor fel kell derítenie a cselekményt addig a mértékig, hogy dönthessen arról, van-e jogalapja az elkobzásnak vagy sem, tehát például történt-e bűncselekmény, amely miatt azonban felelősségre vonásra büntethetőséget megszüntető ok miatt (halál, kegyelem stb.) már nem kerülhetett sor. Ha ugyanis a vádlott bűncselekményt nem követett volna el, akkor elkobzásnak stb. nincs helye, és őt a vád alól fel kell menteni (kivéve, ha elhalálozott – lásd erről a tárgyi eljárás rendelkezéseit is: 569. §).

5. V. CÍM A BÍRÓSÁG NEM ÜGYDÖNTŐ HATÁROZATAI A TÁRGYALÁSON [690] 1. Pervezető és más végzések a tárgyaláson A bíróság a tárgyalás menetében számos nem ügydöntő határozatot hozhat és hoz, amelyekkel alakítja a tárgyalás menetét, vagy amelyekkel döntést hoz az ügy érdeméhez nem tartozó jogviszonyokról (például a kényszerintézkedésekről). A határozatok között jelentékeny helyet foglalnak el a pervezető végzések, amelyek főként a tárgyalásvezetés és a rendfenntartás körébe esnek, valamint azok, amelyek a bizonyítási cselekményekhez kapcsolódnak (például bizonyítási indítványnak helyt adó vagy elutasító végzés). A végzéseket a tanács vagy az elnöke hozza; a tanács elnöke egyes intézkedéseket a tárgyalásvezetés és a rendfenntartás körében maga tesz meg (244-245. §), dönt a bizonyítási indítványokról (285. §). A bíróság az említetteken fölül a bizonyítás befejezése, a perbeszédek és felszólalások után vagy előtt hozhat nem ügydöntő, de önálló fellebbezéssel megtámadható határozatokat. [691] 324 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 2. A tárgyalás megkezdése után hozható határozatok A bíróság határozhat: • az eljárás felfüggesztéséről, • az ügy áttételéről, • az ügyek egyesítéséről vagy elkülönítéséről, valamint az általános rendelkezéseknek megfelelően • a kényszerintézkedésekről. Ha a bíróság az eljárást a vádlottnak a bűncselekmény elkövetése után bekövetkezett elmebetegsége miatt vagy azért függesztette fel, mert a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik, elkobzást, illetve vagyonelkobzást rendelhet el (307. §). A tárgyalás megkezdése után áttételnek csak akkor van helye, ha az ügy elbírálása a bíróság hatáskörét meghaladja, vagy katonai büntetőeljárás hatálya alá, illetőleg kizárólagos illetékességű bíróság elé tartozik [308. § (1) bek.]. [692] 3. Az elnapolás után hozható határozatok Ilyenkor a bíróság tárgyalás nélkül tanácsülésen hozhat határozatot a 309. §-ban megjelölt ügyekről, tehát az áttételről, az ügyek egyesítéséről vagy elkülönítéséről, az eljárás felfüggesztéséről, megszüntetéséről, a személyi szabadság megvonásáról, illetve korlátozásáról. Az eljárás megszüntetésére tárgyaláson kívül akkor nyílik lehetőség, ha az ok a vádlott halála, elévülés, kegyelem, vagy a magánindítvány, kívánat, feljelentés hiánya, vagy az, hogy a cselekményt már jogerősen elbírálták. Az, hogy a bíróság a tárgyalás elnapolása után a tárgyaláson kívül tanácsülésen hozhat végzéseket, az ezeknek a jellegében és feltételeiben leli a magyarázatát, mert például a felek jelenléte lehetetlen vagy nehézségekbe ütköznék (halál, betegség, külföldi tartózkodás), vagy jelenlétük nélkül is eldönthető (pótolhatatlan magánindítvány, előzetes letartóztatás megszüntetése), és mert valamennyi különben is önálló fellebbezéssel megtámadható.

6. V. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK SZERKEZETE [693] 1. Az ítélet és az ügydöntő végzés tartalma és szerkezete bevezető részében fel kell tüntetni

>258. § (1) Az ítéletés az ügydöntő végzés

a. a 257. § (2) bekezdése szerinti kijelentést [a Magyar Köztársaság nevében], b. a bíróság megnevezését, a bírósági eljárás helyét, c. a tárgyalás – ha az ügyben több tárgyalást tartottak, valamennyi – napjának határozathozatal helyét és idejét,

megjelölését, a

d. a bírósági eljárás formáját, e. azt, hogy az eljárás nyilvános volt-e. 1. Az ítélet és az ügydöntő végzés rendelkező része tartalmazza a. a vádlott előzetes fogva tartására vonatkozó adatokat, b. a vádlott nevét és személyi adatait, c. a vádlott bűnösnek kimondását, illetőleg a vád alóli felmentését vagy azt, megszünteti, d. a bűncselekmény, továbbá az elkövetői és elkövetési alakzat megjelölését,


hogy a bíróság az eljárást

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON e. a kiszabott büntetést, illetőleg az alkalmazott intézkedést, valamint az egyéb jogkövetkezményeket, f. az egyéb rendelkezéseket, g. a bűnügyi költség viseléséről szóló rendelkezést. 1. Az ítélet és az ügydöntő végzés indokolása összefüggően tartalmazza a. a vádra történő utalást, a vádirat szerinti jogi minősítést, szükség esetén a ismertetését,

vádirati tényállás lényegének

b. a vádlott személyi körülményeire vonatkozóan megállapított tényeket, a vonatkozó adatokat,

vádlott korábbi büntetéseire

c. a bíróság által megállapított tényállást, d. a bizonyítékok számbavételét és értékelését, e. a bíróság által megállapított tényállás szerinti cselekmény jogi minősítését, büntetés kiszabása, intézkedés alkalmazása, illetőleg ezek mellőzése esetén e döntés indokolását, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével, f. a határozat egyéb rendelkezéseinek és az indítványok elutasításának indokolását, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével. < Az ítéletnek és az ügydöntő végzésnek három része van: a bevezető, a rendelkező rész és az indokolás. Ezeket követik, más törvényi rendelkezések alapján, az aláírás a tanács elnöke, valamint a tanács tagjai által, a keltezés, és ha a határozat jogerőre emelkedett, a záradék a jogerőről. Az eljárás formája, amely a bevezető részben feltüntetendő lehet: az ítéletben (nyilvános) tárgyalás vagy nyilvános ülés (a tárgyalásról lemondás esetén); a megszüntető végzésben tárgyalás, előkészítő ülés, tanácsülés; a büntetőparancsot tartalmazó végzésben tanácsülés. (A büntetőparancsra vonatkozó rendelkezéseket lásd külön a Be. XXVI. fejezetében.) [694] 2. A rendelkező rész Az ítélet rendelkező része tartalmazza a bíróság akarat kinyilvánítását: azokat a jogkövetkezményeket, amelyeket a bíróság a tényállás alapján megállapított. Itt rendelkezik a bűnösségről és a büntetésről vagy a vádlott felmentéséről. [258. § (2) bek.] Ha a vádlottat bűnösnek mondják ki, az ítélet rendelkező része tartalmazza annak a bűncselekménynek a megjelölését, amelyben bűnösségét megállapították, továbbá a kiszabott büntetést, illetőleg az alkalmazott intézkedést és az ezekkel kapcsolatos egyéb rendelkezéseket is, rendelkezést a bűnügyi költségek viseléséről, a polgári jogi igényről. Felmentés esetében az ítélet rendelkező része tartalmazza annak a bűncselekménynek a megjelölését, amelynek vádja alól a vádlottat felmentették. A rendelkező rész leírja a vádlott nevét és a személyi adatait, utal a vádlott büntetett vagy büntetlen előéletére. Megjelöli azt a bűncselekményt, amely az ítélet tárgyául szolgált. Ha a vádlottat több bűncselekménnyel vádolták, vagy több bűncselekményben mondták ki bűnösnek, valamennyi bűncselekményt meg kell jelölni. Ha ugyanannak a bűncselekménynek többrendbeli elkövetésével vádolták a vádlottat, azt is meg kell jelölni (háromrendbeli lopás), vagy ha folytatólagosan elkövetett bűncselekményt rónak a vádlott terhére, úgy azt kell megjelölni (elkövetési alakzat). Ha a vádlott az ügy bűnsegédje, felbujtója vagy tettestársa (elkövetői alakzat), a rendelkező részben erre a minőségére kell utalni (például bűnös felbujtóként lopásban). Ha a vádlottat felmentik, azt kell kimondani, hogy milyen (például lopás) bűncselekmény vádja alól mentik fel. Az ítélet rendelkező részében azonban a felmentés okát nem kell feltüntetni. Ha a bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki, büntetést szab ki, vagy megrovásban részesít, próbára bocsát, de a büntetés kiszabását mellőzheti is [330. § (2) bek.].


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON A rendelkező rész tartalmazza a kiszabott büntetést és az egyéb rendelkezéseket is, amelyeket a bíróság valamilyen jogszabály alapján hoz. Ha a bíróság szabadságvesztés büntetést szab ki, meghatározza a végrehajtás fokozatát is. A főbüntetés mellett – amennyiben feltételei megvannak – dönt a bíróság a mellékbüntetésről: a pénzbüntetés napi tételéről, felfüggesztett büntetés esetén a próbaidő tartamáról: a feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról; az előzetes fogva tartás beszámításáról (a bíróság a fogva tartás kezdő és záró időpontját jelöli meg), a zár alá vétel megszüntetéséről stb. Itt rendelkezik a bíróság a Btk.-ban meghatározott egyes intézkedésekről: próbára bocsátásról, megrovásról, a büntetés kiszabás mellőzéséről, az alkoholisták kényszergyógyításáról, a lefoglalt dolog kiadásáról, az elkobzásról. A felmentő ítélet rendelkező részében rendeli el a bíróság a kóros elmeállapotú kényszergyógykezelését, ebben állapítja meg a bíróság a szabálysértés elkövetését és jogkövetkezményeit. A megszüntető végzés rendelkező része hasonlóan az ítélet rendelkező részéhez a vádlott személyi adatain felül tartalmazza: • a vádlott előzetes fogva tartására vonatkozó adatokat; • annak a bűncselekménynek a megjelölését, amely miatt vádat emeltek, továbbá az eljárás megszüntetéséről szóló rendelkezést; • a jogszabályon alapuló egyéb rendelkezéseket; • elkobzást, vagyonelkobzást (334. §). Hasonlóan az ítélethez, itt is rendelkezni kell a bűnügyi költségekről, a lefoglalt dologról, a bűnügyi zárlatról stb. Polgári jogi igény azonban érdemben nem bírálható el. [695] 3. Az indokolás Az ítélet indokolásának [258. § (3) bek.] elején a bíróság ismerteti a vádat, és leírja a tényállást, amelyet valóként állapított meg. A tényállás előtt a bíróság megjelöli a vádlott személyi körülményeire vonatkozó tényeket, amelyeknek az ügy eldöntése szempontjából jelentőségük van. Nem szükséges az életrajz kivonatos ismertetése, hanem csak a releváns mozzanatok feltüntetése, mint például a korábbi büntetések adatai. A tényállás annak a múltbeli eseménynek, illetőleg eseményeknek a leírása, amelyeket a bíróság a bizonyítékok alapján megállapított. A történeti tényállás e részébe a jogilag releváns mozzanatok kerülnek, ideértve azokat is, amelyeknek a büntetés kiszabása szempontjából jelentőségük van, például az okozott kár vagy sérelem nagyságát, a cselekmény motívumait. Nem hiányozhatnak a tényállásból tehát azok a körülmények, amelyeknek a minősítés, a büntetés kiszabása szempontjából jelentőségük van. Ha a bíróság felmentő ítéletet hoz, ebben is összefüggően le kell írni azt a tényállást, amely a bíróság által megállapítható volt, és rá kell mutatnia azokra a tényekre, amelyek a felmentést indokolták. A Be. 331. § (3) bekezdésében kifejezetten azt rendeli, hogy a felmentő ítélet indokolásában kell előadni azokat az okokat, amelyek a bíróságot az ítélet kialakításában vezették: a bűncselekmény hiányát, bizonyítottságának hiányát, a büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okokat. A bíróság a megállapított tényállást bizonyítékokra alapítja. A bizonyítékokat a bizonyítási eszközökből, a vádlott, a tanúk vallomásából, a szakértői véleményből, tárgyi bizonyítási eszközökből meríti. Hivatkozni kell név szerint azokra a tanúkra, akiknek a vallomása az ítéleti tényállás megállapítására vezetett, a szakértői véleményre, amelyre támaszkodott a bíróság az ítélet megalkotásában. Előfordul, hogy a tanúvallomások és a vádlott vallomása ellentétben állnak. Az indokolásban meg kell jelölni azokat az okokat, amelyeknek alapján a bíróság valamely bizonyítási eszköznek, például a tanúvallomásnak hitelt adott, illetőleg nem adott hitelt. Ha a bíróság a szakértő véleményét nem fogadja el, ennek okát ki kell fejteni. Ha az egyes bizonyítási eszközök és a vádlott vallomása között nincs ellentét, a bíróság mellőzheti annak részletes kifejtését, miért fogadta el valónak az egyes bizonyítási eszközöket. A bíróság köteles az egyes rendelkezéseit jogilag is megindokolni. Különösen áll ez a minősítésre, a cselekmény szándékossá vagy gondatlanná minősítésére. Az alkalmazott büntetéseknek, illetőleg intézkedéseknek jogi indokolása ugyancsak szükséges. Ez az indokolás természetesen összefügg a tényállással. Ha a bíróság például a büntetés végrehajtását felfüggesztette, vagy a törvény által kötelezően előírt pénzmellékbüntetés kiszabását 327 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON mellőzte, vagy a Btk. 68. §-ának alkalmazásával a büntetést enyhítette, ennek indokolására ki kell térni. Ha a Btk. különös része alternatív büntetési nemet állapított meg, a bíróságnak indokolni kell a választását. Az indokolás a rendelkező rész minden elemére kiterjed: a polgári jogi igény eldöntésére, a bűnügyi költségek megállapítására stb. Az indokolási részben nemcsak a jogi indokokat kell felsorakoztatni, hanem itt kell megjelölni a döntés alapjául szolgált jogszabályokat, illetőleg azok szakaszszámait. Az ítélet indokolásában foglalkozni kell azzal, miért utasította el a bíróság a felek vagy más személyek bizonyítási indítványait [260. § (1) bek.]. E követelmény teljesítése elejét veheti a fölösleges fellebbezéseknek. Ha ugyanis az indokolás alapos, meggyőzheti a terheltet például arról, hogy az a körülmény, amelyről bizonyítást kívánt, az ügy elbírálása szempontjából irreleváns, vagy a megvizsgált bizonyítékok oly meggyőzőek, hogy megdönthetetleneknek látszanak. A tárgyalás során hozott pervezető végzések önálló fellebbezéssel nem támadhatók meg. Az ítélet indokolásában egyes ilyen határozatok indokolására is ki kell térni, hogy a felek által ezek miatt bejelentett fellebbezés esetén a másodfokú bíróság is kellően tájékozott legyen. Egy ítélet dönthet több vádlott ügyében vagy egy vádlottnak több bűncselekményéről. Az ilyen bonyolultabb ítélet sajátos szerkesztési módot kíván. A rendelkező részben minden vádlottra vonatkozó rendelkezést különkülön kell megfogalmazni. Az indokolási részt nagyobb ügyekben helyes részekre bontani oly módon, hogy az indokolás egyes részeit római számokkal vagy címekkel elválasztják egymástól. Általános szabályt ezekre az esetekre felállítani nem helyes, de helyeselni lehet azt a gyakorlatot és tendenciát, hogy az egyes részcselekmények szétválasztásával, az indokolási résznek vádlottcsoportok szerinti szétbontásával igyekeznek az áttekinthetőséget biztosítani. A megszüntető végzés indokolásának tartalmára ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az ítéletre. E végzés indokolásában a megszüntetés ténybeli és jogi indokait kell kifejteni, valamint a rendelkező rész egyéb rendelkezéseinek indokait. Előfordulhat, hogy egy vádlott ügyében a bíróság az egyik bűntett tekintetében ítéletet hoz, más cselekmény tekintetében pedig az eljárást megszünteti – áttételt mond ki, vagy más határozatot hoz. Hasonló eset előfordulhat több vádlott ügyében is. A bíróság ekkor is egy határozatot hoz, és az egész határozatot ítéletnek nevezi. Az ítélet ugyanis, mint magasabb típusú határozat, magában foglalhatja a végzést, de fordítva nem. [696] 4. A rövidített indokolás >Ha a kihirdetés útján közölt ügydöntő határozat ellensem az ügyész, sem a vádlott, sem a védő nem jelentett be fellebbezést, a határozatindokolása csupán a tényállásból és az alkalmazott jogszabályok megjelöléséből isállhat. A felmentő ítélet indokolásában a tényállás is mellőzhető.< [259. § (1) bek.] Rövidített indokolás akkor szerkeszthető, ha a határozat az e paragrafusban megnevezett személyek tekintetében jogerőre emelkedett. Ezen nem változtat az sem, ha a magánfél esetleg fellebbezést jelentene be, mert a másodfokú bíróság majd csak a polgári jogi igényről (akár egyéb törvényes útra utasítással) jogosult dönteni. A rövidített indokolásban a tényállást tömören kell összefoglalni, a bizonyított, a döntés alapjául szolgáló tények alapján. A rövidített indokolás nem tartalmazza a bizonyítékok értékelését, annak indokát, miért fogadott el a bíróság valamely tényt valónak, miért utasított el indítványt, és nem tartalmaz jogi okfejtést. A rövidített indokolás feltétele az, hogy az ítéletet a kihirdetés alkalmából a felek tudomásul vették, illetőleg a fellebbezés bejelentésére fenntartott három nap alatt sem fellebbeztek, tehát az ítélet ezt követően jogerőssé vált. >Ha az ügydöntő határozat több vádlottat érint, az indokolás az (1) bekezdésszerinti formában is írásba foglalható az olyan vádlott tekintetében, akivel szembenaz ügydöntő határozat első fokon jogerőre emelkedett.< [259. § (2) bek.] [697] 5. A bíróság nem ügydöntő határozatainak szerkezete A Be. a nem ügydöntő határozat szerkezetét, tartalmi kellékeit részletesen nem határozza meg. Irányadó azonban a 257. § (3) bekezdése, amely szerint >a határozat – ha a törvénymásképp nem rendelkezik – bevezető részből, rendelkező részből, indokolásból éskeltezésből áll<. 328 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON A nem ügydöntő határozatokra az ügydöntő határozatok tartalmi kellékeire vonatkozó rendelkezéseit ennek megfelelően kell alkalmazni. A bevezető rész tartalmazza a bíróság megnevezését, az eljárás helyét, a határozathozatal helyét és idejét, a bírósági eljárás formáját; a rendelkező rész tartalmazza a vádlott személyi adatait, a bűncselekmény megjelölését, amely miatt az eljárás folyik, a bíróság rendelkezését (például az áttétel, a felfüggesztés kimondását). Az indokolás tartalmazza röviden azoknak a tényeknek a feltüntetését, amelyek a határozat rendelkezéseire okot adtak, valamint a jogszabályt, amelyen a rendelkezés alapul. Az őrizetbe vételről, az előzetes letartóztatásról, az ideiglenes kényszergyógykezelésről, valamint a lakhelyelhagyási tilalomról, a házi őrizetről rendelkező határozat tartalmáról a 258. § (4) bekezdése külön rendelkezik. A pervezető végzésről a 260. § (1) bekezdése kimondja, hogy azt nem kell indokolni. Ha azonban a pervezető végzés a bizonyítási indítvány elutasításáról szól, annak indokait az ügydöntő határozatban ki kell fejteni. A nyomozási bíró határozatának szerkezetére is vonatkozik az imént idézett 257. § (3) bekezdésének rendelkezése, a nyomozási bíró határozatának indokolásáról pedig a törvény a 214. §-ában külön rendelkezik.

7. VI. CÍM A HATÁROZAT KÖZLÉSE, KIHIRDETÉSE, ÍRÁSBA FOGLALÁSA [698] 1. A határozat kihirdetése; elnapolás kihirdetés céljából A határozatot, ítéletet, más ügydöntő határozatot és más határozatokat is a jelenlevőkkel szóban kihirdetéssel, egyébként kézbesítés útján írásban kell közölni [262. § (2) bek.]. >257. § (5) A határozatot a tanács elnöke hirdeti ki. 262. § (3) A határozat kihirdetése során fel kell olvasni a rendelkező részt, ismertetni kell az indokolás lényegét és szükség esetén meg kell magyarázni.< E rendelkezésből is kitűnik, hogy az ítélet, az ügydöntő határozat és más határozatok rendelkező részét a kihirdetés előtt már írásba kell foglalni. >321. § (2) Az ügydöntő határozatot a meghozatala után nyomban ki kell hirdetni [...] 1. Az ügydöntő határozat rendelkező részét a tanács elnöke állva olvassa fel, és a jelenlevők állva hallgatják meg, a tanács elnöke valamely jelen lévő személy egészségi állapotára tekintettel e szabály alól kivételt tehet. Ezt követően a tanács elnöke szóban elmondja az indokolás lényegét. 2. Ha a bíróság az ügydöntő határozat meghozatala előtt azt állapítja meg, hogy a vád tárgyává tett cselekmény a vádirati minősítéstől eltérően minősülhet, a tárgyalást a védelem előkészítése érdekében elnapolhatja, erre nézve a jelen lévő ügyészt, a vádlottat és a védőt meghallgatja. < A törvénynek ez a rendelkezése lényegében ugyanazon a gondolaton alapszik, mint a tárgyalás előkészítési szakaszában a vádtól eltérő minősítés lehetőségének a megengedése [270. §, 587. pont]. >322. § Ha az ügy bonyolultsága, a határozat nagy terjedelme vagy más fontos ok szükségessé teszi, a határozat meghozatalára és kihirdetésére a tárgyalás legfeljebb nyolc napra elnapolható. A határozat kihirdetésének időpontját a tárgyalás befejezésekor ki kell tűzni.< [699] 2. Általános rendelkezések a határozat közléséről; a közlés címzettje és módja >262. § (1) A határozatot azzal kell közölni, akire rendelkezése vonatkozik; avádlottal közölt határozatot a védővel is, az ügydöntő határozatot a sértettel isközölni kell. A tárgyalás vezetése és rendjének fenntartása körében hozott határozatkivételével a határozatot közölni kell az ügyésszel, az ügy áttételéről, a bíróságkijelöléséről és az eljárás felfüggesztéséről hozott határozatot közölni kell a sértettelis. A sértettel és az egyéb érdekelttel közölt határozat a reá és a vádlottra vonatkozószemélyes adatokon kívül más személyes adatait nem tartalmazhatja. 1. A határozatot a jelenlevőkkel szóban, egyébként kézbesítés útján kell közölni.


XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 2. A határozat kihirdetése során fel kell olvasni a rendelkező részt, ismertetni szükség esetén meg kell magyarázni.

kell az indokolás lényegét, és

3. Az ügyész, a vádlott, a védő és a sértett részére az ügydöntő határozat indokolást is tartalmazó kiadmányát akkor is kézbesíteni kell, ha velük a határozat rendelkező részét kihirdetés vagy kézbesítés útján már közölték, egyébként a határozat indokolást is tartalmazó kiadmányát – ha a határozat ellen a felsoroltakon kívül más fellebbezett – a fellebbezőnek kell kézbesíteni. 4. Külön jogszabály meghatározhatja, hogy a határozatot az e §-ban felsoroltakon kívül kinek kell megküldeni. 5. A magyar nyelvet nem értő vádlott részére a kihirdetés után az ítéletet és az ügydöntő végzést az anyanyelvére [ ... ] vagy kérésére az általa ismertként megjelölt, az eljárásban korábban használt más nyelvre le kell fordítani.< [700] 3. A határozat írásba foglalása és kijavítása A jegyzőkönyvbe lehet foglalni – az ügydöntő határozat kivételével – az eljárás során hozott határozatokat is. >260. § (4) A jegyzőkönyvbe nem foglalt határozatot – ha e törvény másképp nem rendelkezik – legkésőbb a meghozatalától, illetőleg a kihirdetésétől számított harminc napon belül, ha hosszabb indokolást igényel, hatvan napon belül kell írásba foglalni. 1. § (4) A határozat eredeti példányát, illetőleg a kihirdetés előtt írásba foglalt rendelkező részét a tanács minden tagja aláírja. Ha a tanács elnöke vagy valamelyik tagja a határozat aláírásában akadályozva van, a határozatot helyette – helyettesi minőségének feltüntetésével – az eljárt tanács egyik tagja, illetőleg elnöke írja alá. < A tanácsülésen a határozat rendelkező részét le kell írni, és azt a bíróság tagjai aláírják [321. § (1) bek.]. A határozat kijavítása: Az eljárási cselekményen jelen volt ügyész, vádlott, védő és az eljárásban résztvevő más személy a jegyzőkönyv elkészítésétől számított 15 napon belül annak kiegészítését vagy kijavítását indítványozhatja [254. § (1) bek.]. Nyilvánvaló név-, számelírás, számítási hiba és más hasonló elírás esetén a bíróság a határozat kijavítását mind indítványra, mind hivatalból elrendelheti. A kijavítást a határozatra és a kiadmányaira fel kell jegyezni. [261. § (1), (2) bek.] A határozat kijavítása az „elírást” és a számítási hibát érintheti. Semmiképpen sem lehet olyan mélységű és terjedelmű, hogy az már a határozat megváltoztatását eredményezze. E tekintetben különösen a határozat rendelkező része az érzékeny, amelyben szerepelhet többek között a terhelt neve, a kiszabott büntetés mértéke, a megítélt polgári jogi igény összege. Ha a szóban kihirdetett határozat rendelkező részétől eltér az írásba foglalt határozat, általában a kihirdetettet kell irányadónak tekinteni. A felek által kezdeményezett kijavítás a jogorvoslat egyik speciális neme. Ez összefügg azzal, hogy az ítélet és a végzés szóbeli és írásbeli, vagy szóbeli határozatok. Kitűnik ez abból, hogy a törvény az ítélet (határozat) szóbeli kihirdetéséhez is joghatásokat fűz. Az ítélet kihirdetésével megnyílik a fellebbezési jog, és az ítélet már a szóbeli kihirdetés után jogerőre emelkedhet, ha a fellebbezésre jogosultak fellebbezést nem jelentettek be. A kijavítást elrendelő végzés ellen az ügyész és az élhet fellebbezéssel, akire a határozat vagy kijavítása rendelkezést tartalmaz. A vádlott esetén a védő is [261. § 1. bek.]. A törvénynek ez a rendelkezése a kijavítás jelentőségére mutat rá, ha ugyanis tévesen rendelték el a helyes szövegnek a kijavítását, célszerű, hogy az ilyen lépés ellen jogorvoslattal lehessen élni.

8. VII. CÍM TENNIVALÓK A TÁRGYALÁSON A HATÁROZAT (ÍTÉLET) KIHIRDETÉSE UTÁN [701] 1. A jogorvoslati nyilatkozatok. A fellebbezés bejelentése >323. § (1) A határozat kihirdetése után a tanács elnöke megkérdezi a jelen lévő fellebbezésre jogosultakat, hogy kívánnak-e fellebbezni. A fellebbezési 330 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON nyilatkozatok sorrendje a következő: az ügyész, a magánfél, az egyéb érdekeltek, a vádlott és a védő nyilatkozata. (2) A fellebbezőnek meg kell jelölnie, hogy a határozat mely rendelkezését sérelmezi, és a fellebbezés mire irányul. A fellebbezési ok téves megjelölése, vagy a fellebbezés egyébként téves volta miatt a fellebbezés érdemi elbírálását nem lehet megtagadni. Az ügyésznek meg kell jelölnie azt is, ha a vádlott terhére fellebbez [354. § (2) bek.]. 325. § (1) Az, akivel az elsőfokú bíróság az ítéletet kihirdetés útján közli, a fellebbezését nyomban bejelentheti, vagy erre három napi határidőt tarthat fenn. E határidő elmulasztása miatt nincs helye igazolásnak. 1. A kézbesítés útján közölt ítélet ellen nyolc napon belül lehet fellebbezni. 2. A nem a kihirdetéskor bejelentett fellebbezést az elsőfokú bíróságnál kell jegyzőkönyvbe mondani. 3. Az ügyésznek a (3) bekezdés szerint benyújtott fellebbezéséről az elsőfokú értesíti. <

írásban benyújtani, vagy

bíróság a vádlottat és a védőt

A fellebbezés tartalmát a törvény e helyt részletesen nem határozza meg, de két tartalmi követelményt felállít: meg kell jelölni a sérelmezett rendelkezést és azt, hogy mire irányul a fellebbezés. A törvény nem igényli ezeknek szabatos jogi kifejezését, hanem csak annyit, hogy a fellebbező szándéka érthető legyen. Ha például a vádlott csak annyit mondana, hogy a büntetés enyhítését kéri, vagy hogy azért fellebbez, mert az ítélet súlyos, ebből világosan kitűnik, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezést sérelmezi, és hogy a fellebbezés az enyhítésre irányul. A fellebbezés irányán – ha ítéletről van szó – azt kell elsősorban érteni, hogy a terhelt javára vagy a terhére szól-e; más határozatok esetében pedig azt is, vajon a határozat teljes vagy részbeni megváltoztatására, avagy a határozat hatályon kívül helyezésére irányul-e a fellebbezés. Háromnapi „gondolkodási idő” a fellebbezés bejelentésére csak az ítélethez tartozhat, de nem kapcsolódhat a megszüntető végzéshez. [702] 2. Határozat az előzetes letartóztatásról és más kényszerintézkedésekről az ügydöntő határozat kihirdetése után >[327. § (1) bek.] Ha az ügydöntő határozat a kihirdetéskor nem emelkedik jogerőre, a bíróság az előzetes letartóztatás, az ideiglenes kényszergyógykezelés vagy a lakhelyelhagyási tilalom, vagy házi őrizet felől nyomban határoz. 1. Az (1) bekezdés esetén az előzetes letartóztatás a 129. § (2) bekezdésének a. , b) vagy d) pontjában meghatározott okokon kívül akkor is elrendelhető, ha azítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétőlvagy elrejtőzésétől kell tartani. 1. A vádlott felmentése, próbára bocsátása, az eljárás megszüntetése esetén, vagy ha a bíróság nem szabott ki végrehajtandó szabadságvesztést, illetőleg ha a felmentés esetén nem rendelt el kényszergyógykezelést, az előzetes letartóztatást, a lakhelyelhagyási tilalmat, a házi őrizetet, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelést megszünteti, és nyomban intézkedik a vádlott szabadlábra helyezéséről.< Az előzetes letartóztatás (és más személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések) sorsa az elsőfokú ítélet után következőképpen alakul: • megszűnik, ha a vádlottat felmentették stb. [lásd a (3) bekezdést], ha nem szabtak ki végrehajtandó szabadságvesztést, ha jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték • a fenntartásáról, elrendeléséről vagy megszüntetéséről dönt a bíróság ügyészi indítványra vagy a nélkül. A 131. § (4) bekezdése kimondja, hogy a vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig tart; hasonló szabály vonatkozik a lakhelyelhagyási tilalomra, házi őrizetre és az ideiglenes kényszergyógykezelésre. Ha a határozat jogerőre emelkedik, és a vádlottat szabadságvesztésre ítélték, vagy kényszergyógykezelését rendelték el, ennek a végrehajtása veszi kezdetét, és a fogva tartott elítéltet nem helyezik szabadlábra (a végrehajtás elhalasztásáról az 591. § és következő szakaszok rendelkeznek). 331 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIX. FEJEZET – A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON Ha a bíróság a vádlottat végrehajtandó szabadságvesztésre vagy kényszergyógykezelésre ítélte, és az ítélet nem jogerős, a bíróság ügyészi indítványra vagy a nélkül elrendelheti a vádlott előzetes letartóztatását vagy ideiglenes kényszergyógykezelését, illetőleg ezeknek a fenntartását. A 327. § (3) bekezdés alkalmazása – ami szerint felmentés stb. esetén az előzetes letartóztatás és más személyes szabadságot elvonó, korlátozó intézkedések nem tarthatók fenn – attól független, hogy a felmentő ítélet vagy más ott megjelölt határozat jogerőre emelkedett-e vagy sem, vagyis a vádlottat szabadlábra kell helyezni, habár a felmentés stb. nem mindig jogerős. [703] 3. A tárgyalás berekesztése A jogorvoslati nyilatkozatok megtétele, valamint az előzetes letartóztatása és más kényszerintézkedésekre vonatkozó határozatok meghozatala után a tanács elnöke a tárgyalást berekeszti (328. §).


20. fejezet - XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 1. I. CÍM A FELLEBBEZÉSI RENDSZER ÉS ELJÁRÁS ALAPKÉRDÉSEI [704] 1. A jogorvoslat fogalma, a jogorvoslatok felosztása A jogorvoslat az eljárásban részt vevő alanyok (magánszemélyek és felek) számára biztosított jogi eszköz a hatóság határozataiban vagy intézkedéseiben előforduló ténybeli vagy jogi tévedések, törvénysértések kijavításának indítványozására. A jogorvoslat tartalmát tekintve tehát indítvány, célja a tévedések, törvénysértések kijavítása és következményeik megszüntetése. A jogorvoslat címzettje rendszerint a határozatot hozó hatóság felettes (másodfokú) vagy felügyelő fóruma. A jogorvoslat fogalma magában foglalja a nyomozás során (panasz, ellenvetés) és az eljárás bírósági szakaszában használható jogorvoslatokat is (fellebbezés stb.). A bírósági szakasz jogorvoslatait szokás perorvoslatoknak is nevezni. A szó tágabb értelmében jogorvoslatnak nevezhetjük az igazolást is, amely ugyan nem a hatóságok tévedésének, hanem a fél (résztvevő) mulasztásának a helyrehozására irányul, de jogi hatásaiban a jogorvoslathoz hasonló (például a hozott határozat hatályon kívül helyezése). Jogorvoslat a tárgyalás kitűzésének (tartásának) a kérése is, ha a bíróság büntetőparancsban tárgyalás mellőzésével büntetést szabott ki. Ennek a jogorvoslati jellege vitás. Felfogásunk szerint azonban ez is jogorvoslatnak tekinthető, mert azokkal a fogalmi ismérvekkel rendelkezik, mint a többi jogorvoslat (indítvány célja hatósági tévedés, törvénysértés megszüntetése stb.), ezért a rendes jogorvoslatok közé soroljuk, de nem a devolutív hatályúak közé. A perorvoslatokat felosztjuk rendes és rendkívüli perorvoslatokra. Rendes perorvoslat a fellebbezés, rendkívüli perorvoslat a perújítás, a felülvizsgálati indítvány és a jogorvoslat a törvényesség érdekében. Rendes perorvoslat az, amely a jogerőre nem emelkedett határozat, rendkívüli perorvoslat pedig az, amellyel a jogerős határozat támadható meg. A jogegységi eljárást az 1997. évi bírósági szervezeti törvény vezette be. Némely hatásában rendkívüli perorvoslatként jelenik meg, de lényegét tekintve mégsem minősíthető sem rendes, sem rendkívüli perorvoslatnak, hanem pontosan annak, amit a neve is kifejez: eljárásnak a jogegység érdekében. A perorvoslatok hatályuk alapján feloszthatók devolutív és nem devolutív hatályú perorvoslatokra, aszerint hogy a róluk való döntés más, magasabb fokú bíróságra hárul el (devolutív hatály), vagy sem. Devolutív hatályú például a fellebbezés, a felülvizsgálati indítvány. Szuszpenzív hatályú az a jogorvoslat, amely felfüggeszti a megtámadott határozat végrehajtását. Ilyen az ítélet elleni fellebbezés, míg más jogorvoslatnak ilyen hatálya szabály szerint nincs. A jogorvoslatok között hatásainál, gyakoribbságánál fogva a legjelentékenyebb a fellebbezés, s ezen belül is az ítélet elleni fellebbezés. A fellebbezés a jogosult személy indítványa az elsőfokú bíróság határozatának a másodfokú bíróság által való felülvizsgálatára és az alaptalannak vagy törvénysértőnek talált határozat hatályon kívül helyezésére vagy megváltoztatására. A nyomozási bíró határozata ellen bejelentett jogorvoslat ugyancsak fellebbezés. A fellebbezési eljárás: a másodfokú bíróság eljárása, amelynek keretében a másodfokú bíróság a fellebbezés alapján felülbírálja a megtámadott határozatot, és meghozza a döntését a fellebbezésről, az elsőfokú határozatról és az ennek alapjául szolgáló eljárásról. 333 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA [705] 2. A fellebbezés (jogorvoslat) megengedésének jogpolitikai indokai Abüntetőeljárás egyik jellegzetessége, hogy több egymást követő szakaszból áll, mindegyik szakaszban más-más a döntésre jogosult szerv (ügyész, bíróság). Mindegyik szakasznak az eljárásban szűrőszerű szerepe van, amelyen át a további szakaszba csak az arra alkalmas ügyek jutnak. Az eljárás szakaszossága a büntetőeljárás egyik garanciája. A büntetőeljárás fakultatív szakasza a fellebbezési eljárás (a másodfokú bíróság eljárása), amely attól függően folyik, hogy beadtak-e joghatályos fellebbezést. A másodfokú bíróság tevékenysége felülbírálati (revíziós) tevékenység, amelynek az a szerepe, hogy megakadályozza a megalapozatlan vagy törvénysértő ítéletek jogerőre emelkedését, és biztosítsa a büntetőügyekben az igazság és a törvényesség megvalósítását. Az eljárási garanciák már a nyomozásban és az elsőfokú bírósági eljárásban is érvényesülnek, ennek ellenére előfordul, hogy a bíróság eljárása, ügydöntő határozata hibás vagy egyenest hatálytalan. A hibák, a hatálytalanság okai többfélék lehetnek. Lehet, hogy nem megfelelően állapították meg a tényállást, nem minden körülményt derítettek fel, amelynek az ügy eldöntésében szerepe van. Ennek következtében a tényállás jogi értékelésében is tévedések fordulhatnak elő. Lehet, hogy a helyesen megállapított tényállást jogilag nem minősítették helyesen: ami bűncselekmény, azt az ítéletben nem nyilvánították bűncselekménnyé, vagy fordítva. Lehet, hogy a büntetés kiszabása törvénysértően szigorú vagy enyhe. És végül előfordulhatott, hogy az elsőfokú bíróság olyan súlyos eljárási szabálysértéseket követett el, hogy emiatt az egész eljárása és az erre alapított döntése hatálytalan. A fellebbezési eljárásnak az a funkciója, hogy a másodfokú bíróság, az elsőfokú eljárás és döntés felülbírálása során határozatokat hozzon az említett fogyatékosságok orvoslására. A másodfokú bíróság tevékenysége az illetékességi területén az egységes törvényesség megvalósítását segíti. A megyei bíróság mint másodfokú bíróság a területén működő helyi bíróságok gyakorlatát, az ítélőtábla a megyei bíróságok gyakorlatát éppen a fellebbezési gyakorlata által egységesíti. A fellebbezési eljárás természetesen nem egyedüli eszköze az egységes törvényesség megvalósításának – a Legfelsőbb Bíróság kollégiumi állásfoglalásai (korábban az elvi döntései), a határozatok a jogegység érdekében is nagymértékben szolgálják a joggyakorlat egységének a megvalósítását. Ezeket azonban a fellebbezési eljárások rendszere egészíti ki, illetőleg konkretizálja, egyedi aktusokká, határozatokká váltja át. Ismert olyan álláspont is, amely szerint a másodfokú bírósági eljárás szükségtelen, vagy csak igen szűk keretek között engedhető meg. E nézet kialakulását nemcsak a centralizált igazságszolgáltatástól való félelem segítette, hanem az esküdtszéki rendszer példája is. Az esküdtbírósági döntés jogereje annak a következménye, hogy az esküdtek a népszuverenitást fejezik ki, s emiatt a döntésük más által nem kérdőjelezhető meg, és nem bírálható felül. Ülnökbíróság vagy hivatásos bírákból alakult bíróság eljárása esetén a másodfokú eljárást más okból, vagyis azért tartják szükségtelennek, mert konfliktust okoz az első és a második, illetőleg a különböző bírósági eljárások viszonyában. Nem lehetséges ugyanis – ezen álláspont szerint – a másodfokú eljárásban a kontradiktórius, szóbeli, közvetlen tárgyalás megismétlése, amely egyedül biztosíthatná a másodfokú bíróság helyes döntését. De az is kétséges, jobb lenne-e az elsőnél a második (másodfokú) eljárás, az a lehetőség pedig, hogy a másodfokú bíróság irathalmazból ismerkedjék meg az üggyel, a helyes döntés semmi biztosítékát sem tartalmazza. E nézetek képviselői, akik főként a büntetőeljárás és a represszió gyorsaságát tartják szem előtt, és elméleti jellegű érveket hangoztatnak, nem gondolnak arra, amit számos történeti tapasztalat igazol, hogy tényleg vannak törvénysértő ítéletek, amelyeknek hatálytalanítása egyéni és társadalmi érdek lehet, s ennek, e cél megvalósításának pedig legjobb eszköze a jogorvoslati rendszer kiépítése. [706] 3. A fellebbezési rendszerben megválaszolandó kérdések A fellebbezést követő fellebbezési eljárás a büntetőeljárás önálló szakasza, ám az eljárás, a tárgyalás elvei a fellebbezésben is irányadók. Érvényesek rá tehát a Be. alapvető rendelkezései, az eljárási feladatok megoszlásától (1. §) az anyanyelv használatáig vagy a büntetőjogi felelősség önálló elbírálásának elvéig (10. §). Érvényesek az itt nem említett más elvek is, valamint a speciális tárgyalási elvek közül a nyilvánosság és igen korlátozottan a közvetlenség. A fellebbezési rendszer meghatározásánál a törvényhozónak válaszolnia kell néhány kérdésre, amelyek feltétlenül adottak, ha a fellebbezést (jogorvoslatot) a törvény egyáltalán megengedi. A kérdések – amelyek


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA mind a fellebbezéssel, mind más jogorvoslattal és perorvoslattal kapcsolatosan is feltehetők – a következők lehetnek: • a fellebbezési eljárást követheti-e újabb jogorvoslat, vagyis egy-, két- vagy esetleg többfokú-e a jogorvoslati rendszer; • a fellebbezési jog kiket illet meg, és mire terjed ki, azaz mi miatt lehet fellebbezni, és az mire irányulhat; • a másodfokú bíróságot köti-e a fellebbezési ok és a fellebbezés iránya, vagyis a felülbírálat (revízió) teljes-e, tehát minden tény- és jogkérdésre kiterjed-e, és ehhez kapcsolódva • a másodfokú bíróságot megilleti-e a korlátlan súlyosítás joga; • kötve van-e a bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz, és erre figyelemmel • mit tehet, ha az ítéletet (határozatot) és az azt megelőző eljárást törvénysértőnek vagy megalapozatlannak tartja: jogában áll-e az ítéletet (határozatot) megváltoztatni. Mielőtt a Be. e kérdésekre adott válaszainak részletes ismertetéséhez kezdenénk, az utolsó és az első kérdésre adható választ és annak indokolását mutatjuk be. [707] 4. A reformatórius jogkör A fellebbezést (jogorvoslatot) elbíráló bíróság reformatórius (reformációs) jogkört gyakorol, ha megváltoztathatja a jogorvoslattal megtámadott határozatot, azaz helyette részben vagy egészben új határozatot hozhat. Ez a jogkör a mérsékelt formájában csak odáig terjed, hogy pusztán a jogkérdések megítélésén változtat (a cselekmény jogi minősítésén, az alkalmazott szankción), és teszi ezt ama tényállás alapján, amelyet az első (korábban eljáró) bíróság megállapított. E jogkör gyakorlásának feltételei közé tartozik az is, hogy az első bíróság eljárása nem volt súlyosan törvénysértő (a bíróság a hatáskörében járt el, törvényes vád alapján, és kötelező védelem esetén a védő közreműködött). Az ilyen terjedelmű – tehát mérsékelt –, csak a jogi kérdésekre kiterjedő reformatórius jogkört rendszerint minden jogorvoslati rendszerben biztosítják a fellebbviteli (felsőbb) fórum számára, esetleg a súlyosítási tilalom alkalmazásával együtt. Ez a mérsékelt reformatórius jogkör azonban szintén hordoz kérdéseket, amelyekre a gyakorlat során adják meg a választ. Egyik kérdés: a jog- és a ténykérdés határai. Vajon a beszámíthatóság, a szándékosság vagy a jogos védelem megléte mennyiben jogi és mennyiben ténykérdés. A gyakorlat válasza az, hogy ezek tényekből levont jogi következtetések, tehát a bíróság szabadon dönt arról, beszámítható-e a vádlott, szándékos vagy gondatlan volt-e az elkövetés, volt-e jogos védelmi helyzet, vagy sem. A társadalmi veszélyesség jellege elméleti megközelítésben ugyancsak vitatható, a gyakorlat álláspontja szerint azonban az jogkérdés. [708] A tény- és a jogkérdés határainak a problémájára leegyszerűsítve a következőket válaszolhatjuk: ténykérdés a „mi történt?” kérdése. Jogkérdés pedig a jogalkalmazás és -értelmezés területe: „ami történt, az a jog szempontjából minek minősül?”. Jogkérdések ezenfölül azok is, amelyek nem a bírói felismerés (kog- níció) területére tartoznak, hanem akaratkijelentések, mint például az előzetes letartóztatás elrendelése, az óvadék letételének engedélyezése, bizonyítási cselekmény elrendelése, a szabadságvesztés kiszabása. A reformatórius jogkör lehetséges másik változata az, ha a fellebbezési (jogorvoslati, felsőbb) bíróság más tényeket állapíthat meg, mint az előtte korábban eljáró bíróság. Ennek a jogkörnek a terjedelme a kisebb jelentőségű tényállás kiigazításától a teljesen eltérő tényállás megállapításáig terjedhet. A megváltoztatott vagy eltérő tényállás megállapításának jogához több elméleti és gyakorlati kérdés fűződik. Idevágó kérdések többek között: megengedhető-e két ténybíróság (az első- és másodfokú), hiszen az igazságszolgáltatás hitelét veszélyezteti, ha minden eljárási fokon mást-mást tartanak igaznak; megengedhető-e, hogy az ülnökökből alakult bírósági tanács ténymegállapításától eltérjen a csak hivatásos bírákból alakult fellebbezési tanács; csak bizonyítás felvétele alapján állapítható-e meg új vagy más tény, eltérő tényállás, vagy az első fokon feltárt bizonyítékokból levont következtetések alapján is. Ha pedig a bizonyítás megengedett, az 335 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA milyen terjedelmű lehet, elérheti-e az első fokon folytatott bizonyítás mértékét, és ha elérheti, akkor milyen különbség marad az első- és a másodfokú bíróság között? [709] Már e kérdések is mutatják, hogy a másodfokú bíróság ésszerű keretek között rendszerint kötve van az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz, és azt inkább csak kiegészíteni, helyesbíteni van joga. Az így megváltoztatott tényállásból vonhatja le a megfelelő jogi következtetéseket, és változtathatja meg a határozatot a jogkérdésekben is. A teljesen eltérő tényállás megállapításának a joga a fellebbezési bíróság számára kivételes, ritka lehetőség. A legnagyobb mértékben eltérő a tényállás, ha az egyik bíróság szerint a vádlott elkövette a cselekményt, a másik szerint nem (tehát bűnös vagy nem), vagy fordítva. Eltérő a tényállás akkor is, ha olyan lényeges elemekben van eltérés, amelyek az egész ügy megítélését megfordíthatják, például mi volt a halál oka: vízbe fulladás vagy lőtt seb; akaratát megbénító kényszer alatt cselekedett a vádlott, vagy sem. A reformatórius jogkörben a jogorvoslati fórum az eltérő tényállás megállapítására és abból a jogi következtetések és következmények megállapítására különösen akkor nem jogosult, ha ez a felmentett vádlott, vagy aki ellen az eljárást megszüntették, bűnösségének megállapításához vezetne. [710] 5. A kasszációs jogkör. A kasszáció A fellebbezést (jogorvoslatot) elbíráló bíróság kasszációs jogkört gyakorol, ha a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi (megsemmisíti), és az ügyet új határozathozatal céljából visszautalja a korábban eljáró bírósághoz, esetleg más fórumhoz. A kasszációs jogkör gyakorlásának törvényi feltétele lehet, ha a megtámadott határozat annyira súlyosan fogyatékos eljárásban keletkezett, hogy amiatt a határozat semmis vagy nem hatályos. Ilyen súlyos fogyatékosságot okoz a büntetőeljárásban különösen az, hogy a bíróság törvényes vád hiányában járt el, a bíróságnak nem volt hatásköre, az ítélőtanács nem volt törvényesen megalakítva, védő távollétében járt el, holott a védelem kötelező volt. A határozat hatályon kívül helyezésének másik okcsoportja az lehet, hogy a megtámadott határozatban megállapított tényállás nem nyugszik bizonyítékokon, vagy azokból a megállapított tényállásra nem lehet következtetni, avagy ellentétes az iratokkal. A kisebb tényállási hibákat, hiányosságokat orvosolhatja ugyan a jogorvoslati fórum, de teljes vagy széles körű bizonyításra rendszerint nem hivatott, ez az első fórum dolga. Ezért hatályon kívül helyezvén a határozatot, a jogorvoslati fórum visszautalja az ügyet az első fokon eljáró bírósághoz. Kasszációs jogkör gyakorlására okot adhat az is, ha a határozat (ítélet) az anyagi büntetőjogot oly mértékben sérti, hogy a határozat semmisnek tekintendő, például ha a Btk. szerint nem létező bűncselekményben mondja ki bűnösnek, vagy nem létező büntetéssel sújtja (előfordulhat ez, ha például az elkövetés idején hatályos törvény megváltozott, és a bűncselekmény törvényi tényállását vagy a büntetési nemet megszüntették). A jogorvoslati bíróság ilyen esetben rendszerint megváltoztatja az ítéletet, de lehetséges, hogy a törvénysértő ítéletet meg is semmisíti, és új eljárást rendel el. (Figyelemre méltóan hasonló az Alkotmánybíróság eljárása, amikor az alkotmányellenes törvényi rendelkezéseket megsemmisíti, de nem alkot új törvényt, mert az a törvényhozás dolga, ha szükségesnek tartja.) A kasszációs rendszer következetesen megóvja a kontradiktórius elvet, a szóbeliséget, a közvetlenséget; a másodfokú bíróság, amely bizonyítást nem végzett, nem hoz érdemi döntést; következetes a feladatok megosztásában: a másodfokú bíróság nem ténymegállapító, hanem jogkérdésekben dönt. Az igazi, minden kérdésben döntésre jogosult bíróság: az elsőfokú bíróság. A Be. rendelkezéseinek alapján megállapítható, hogy a fellebbezési rendszer se nem tisztán reformatórius, se nem kasszációs, hanem vegyes: kasszációs-reformatórius. [711] 6. Az egy- és a kétfokúperorvoslati rendszer 1949-ig Magyarországon büntetőeljárás három bírói fórumon folyhatott, mígnem az 1949. évi XI. törvény szakított vele, és bevezette az egyfokú perorvoslati rendszert. A háromfokú eljárás ellen – amely tehát két fokon enged perorvoslatot – felhozott érvek voltak többek között, hogy az bonyolult, mert nemcsak az első- és a másodfok viszonyát, hanem a másod- és a harmadfok viszonyát is rendezni kell; hosszadalmas, mert a gyors felelősségre vonást – de éppúgy a gyors jogerős felmentést is – 336 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA nehezíti. Az az előny, ami ebből származik, vagyis hogy a téves másodfokú döntéseket harmadfokon helyrehozzák, elvész az eljárás meghosszabbodásának hátrányaiban. Habár a büntetőeljárásban 1949 után egyfokú volt a rendes perorvoslat, emellett rendkívüli perorvoslatként létezett a törvényességi óvás, amellyel a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke hivatalból vagy a felek indítványára oly gyakran élt, hogy az ténylegesen betöltötte a másodfokú perorvoslat szerepét. A törvényességi óvást 1992-ben fölváltotta a rendkívüli új perorvoslat: a felülvizsgálat. Ezzel és előtte a törvényességi óvással is tulajdonképpen bebizonyosodott, hogy szükség van a másodfokú ügydöntő határozatok (ítéletek) felülbírálatára is. Amikor az 1998. évi Be. bevezette a kétfokú perorvoslati rendszert, tette azt azért is, mert a másodfokú határozatok felülbírálatát – amennyiben az szükséges – nem a jogerőt feloldó rendkívüli, hanem rendes perorvoslat alapján akarta elérni. Ezen felül számolt azzal, hogy az 1997. évi Bsz. rendelkezése szerint létesítendő ítélőtáblák működésének eredményeként a rendkívüli perorvoslatok száma és a Legfelsőbb Bíróság ügyforgalma csökken. Az 1998. évi nem módosított Be. szerint a büntetőügy útja a következő lett volna: I. fok helyi (városi, kerületi) bíróság vagy megyei (Fővárosi) bíróság (ideértve a katonai tanácsokat is), II. fok megyei (Fővárosi) bíróság vagy ítélőtábla, III.

fok ítélőtábla vagy Legfelsőbb Bíróság.

Ez a modell azonban nem valósult meg. Az ítélőtáblák tényleges létesítésére a 2002. évi XXII. törvény alapján került sor, de az I. Ben. (2002. évi I. törvény) megtartotta az 1949 óta lényegében változatlanul működő egyfokú perorvoslati rendszert azzal az el nem hanyagolható eltéréssel, hogy a megyei bíróság fölött az ítélőtábla és nem a Legfelsőbb Bíróság a második fórum. A Legfelsőbb Bíróság pedig – néhány kivételtől eltekintve – egyedül a rendkívüli perorvoslatok és a jogegységi eljárás bíróságává alakult át. A hatályos (a 2002. évi I. törvénnyel módosított) Be. szerint a büntetőügy útja a következő lehet: I. fok helyi (városi, kerületi) bíróság vagy megyei (Fővárosi) bíróság (ideértve a katonai tanácsokat is), II. fok megyei (Fővárosi) bíróság vagy ítélőtábla (ideértve a Fővárosi Ítélőtábla katonai tanácsát). A II. Ben. (2003. évi II. törvény) indokolásából azonban kiderül, hogy a törvényalkotás a fórumrendszer kérdéseinek, problémáinak ügyét nem tartja véglegesen lezártnak.

2. II. CÍM A FELLEBBEZÉSRE ÉS AZ ELJÁRÁSRA VONATKOZÓ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK [712] 1. Ítélet és eljárást megszüntető végzés elleni fellebbezési jogosultság terjedelme; a fellebbezés okai >346. § (1) Az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a másodfokú bírósághoz. Az elsőfokú bíróság tárgyalás alapjánhozott eljárást megszüntető végzése elleni fellebbezésre az ítélet elleni fellebbezésszabályai irányadók. 1. Az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezés az ítélet bármely rendelkezése ellen is irányulhat.

vagy kizárólag az indokolás

2. Fellebbezésnek jogi és ténybeli okból van helye. 323. § (3) A fellebbezésben új tényt is lehet állítani, és új bizonyítékra is lehet hivatkozni. 1. A fellebbezés írásban indokolható. Az indokolást az iratok felterjesztéséig az elsőfokú bíróságnál, az iratok felterjesztése után a másodfokú bíróságnál – legkésőbb a tárgyalást megelőző nyolcadik napon – kell előterjeszteni. <


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A jogorvoslati jogosultság tág értelmezésének egyik megnyilvánulása, hogy a törvény bármely elsőfokú ítélet és tárgyaláson hozott megszüntető végzés ellen fellebbezést enged. A törvény nem tartalmaz semmiféle megszorítást, bármilyen tartalmú az ítélet (bűnösséget megállapító vagy felmentő), bármilyen a büntetés (enyhe vagy a legsúlyosabb) és bármely okból született a megszüntetés, fellebbezéssel megtámadható. Ugyancsak nem tartalmaz a törvény megszorítást a fellebbezési okok tekintetében. Az ítélet bármilyen okból megtámadható, és a fellebbezés bármely része ellen irányulhat; a fellebbezésnek jogi és ténybeli okból van helye. A fellebbezés büntetőjogi oka lehet például: • a bűnösség megállapítása (a fellebbezés felmentés végett); • a felmentés vagy megszüntetés (a fellebbezés a bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása végett); • a büntetés súlyossága (fellebbezés enyhítésért); • a büntetés enyhesége (fellebbezés súlyosításért). Eljárásjogi fellebbezési ok például: • a tanácsban nem voltak ülnökök; • kötelező védelem esetén a védő nem volt a tárgyaláson végig jelen; • a bíróság túllépte hatáskörét; • a bizonyítási indítványt indokolatlanul elutasította (eljárási szabálysértés megalapozatlansága).

és

egyben az

ítélet

Ténybeli okok: a ténymegállapítás hibái. Idetartozik például: • az ítélet megalapozatlansága, mert nem nyugszik bizonyítékokon; • hiányos a bizonyítás; • helytelen a ténybeli következtetés. A fellebbezés az ítélet (határozat) indokolása ellen is irányulhat, ha a fellebbezésre jogosult azt tartja sérelmesnek, mert például a személyi körülmények vagy a tényállás leírásában, a megjelölt törvényekben számára hátrányos tévedések vannak, attól függetlenül, hogy volt-e hatásuk a rendelkező részre. A fellebbezésben előadható új tény és új bizonyíték is. A tény ebben az összefüggésben valamilyen múltbeli esemény vagy annak egy részlete, a vádlott, a sértett vagy más személy valamelyik tulajdonsága. A Be. az új tény közlését nem köti feltételhez, közömbös tehát, a fellebbezőnek mikor, milyen körülmények között jutott tudomására, és miért csak a fellebbezésben hivatkozik rá; ugyanez áll az új bizonyítékra is. Az új bizonyíték bejelentése rendszerint maga után vonja új bizonyítási eszköz feltüntetését, amelyből a bizonyíték megszerezhető. A fellebbezésre, különösen az írásbeli indokolására a fellebbezéssel érintettek észrevételeket tehetnek (356. §). [713] 2. Fellebbezés az elsőfokú bíróság nem ügydöntő végzése ellen >326. § Ha az elsőfokú bíróság a nem ügydöntő végzést kihirdetés útján közli, a fellebbezést a végzés kihirdetésekor kell bejelenteni. 347. § (1) Az elsőfokú bíróság nem ügydöntő végzése ellen fellebbezésnek van helye, ha azt e törvény nem zárja ki. A végzés elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai irányadók. A másodfokú bíróság a végzés elleni fellebbezést bizonyítás felvétele esetén tárgyaláson, egyébként tanácsülésen intézi el.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 1. A végzés a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható, kivéve, ha a fellebbezés halasztó hatályát e törvény kimondja. Kivételesen indokolt esetben a végzés végrehajtását mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság felfüggesztheti. < Ha a nem ügydöntő végzést a bíróság kihirdette, a fellebbezés bejelentésére háromnapi határidő nem tartható fenn, hanem a fellebbezést nyomban be kell jelenteni. A kézbesítés útján közölt végzés elleni fellebbezés bejelentésére az ítélettel kapcsolatos szabályok az irányadók. Nem ügydöntő végzések – mint például az áttétel, felfüggesztés, a tárgyalás elnapolása, a kényszerintézkedések elrendelése – ellen fellebbezés miatt folytatott eljárásra és határozatra az ítélet ellen bejelentett fellebbezést követő eljárás szabályai az irányadók, ami rendszerint egyszerű eljárást, tehát a tanácsülésen való elintézést jelenti. A nyomozási bíró végzése elleni fellebbezésről külön rendelkezik a törvény (245. §). [714] A nem ügydöntő végzések megtámadhatóságuk szerint a következőképpen csoportosíthatók: • A külön fellebbezéssel megtámadható végzések közé azok az első fokon hozott végzések tartoznak, amelyek ellen a fellebbezést a törvény kifejezetten ki nem zárta, például az áttétel, az eljárás felfüggesztése, pénzbírság kiszabása a rendfenntartás körében, az előzetes letartóztatás vagy más kényszerintézkedés elrendelése. • Az ítélet vagy megszüntető végzés ellen bejelentett fellebbezésben panaszolható végzések különösen a pervezetés körében hozott némely végzések, például a bizonyítási indítvány elutasítása [285. § (3) bek.], a rendfenntartás körében hozott végzések (248. §), abíró kizárását megtagadó végzés [24. § (8) bek.]. Minthogy az ítélet elleni fellebbezés oka lehet eljárási jogi ok is, a bíróságnak a tárgyalás során hozott minden szabálysértő végzése az ítélet elleni fellebbezésben eljárási szabálysértésként panaszolható. • Fellebbezéssel meg nem támadható végzések közé tartoznak azok a végzések, amelyek ellen a fellebbezést a törvény kifejezetten kizárja. E nélkül ugyanis fellebbezésnek volna ellenük helye. Kizárt a fellebbezés a törvény kifejezett rendelkezése folytán, például az igazolási kérelemnek helyt adó végzés ellen, az előkészítő ülésen hozott egyes határozatok ellen (276. §). A 346. § 1. bekezdése szerint nincs helye fellebbezésnek, ha az eljárást a vádlott külföldön tartózkodása miatt függesztették fel, valamint ha az eljárást vádelejtés miatt szüntették meg, és pótmagánvádnak nincs helye, végül a határozat tudomásulvételét követően tett jogorvoslati nyilatkozat elutasítása ellen. A törvény nem jelöli meg kifejezetten azokat, akik a végzés ellen fellebbezéssel élhetnek, de a törvény rendelkezéseiből megfelelő következtetések levonhatók. A 262. § megjelöli azokat, akikkel a határozatot közölni kell, vagyis azokkal, akikre a rendelkezés vonatkozik. Ebből következik, hogy azok élhetnek fellebbezéssel, akikre rendelkezést tartalmaz, ami megfelel egyébként az ítélet ellen fellebbezési jogosultak idetartozó körének is. Ezen túlmenően azonban a tárgyaláson hozott nem ügydöntő végzés ellen fellebbezéssel felléphetnek azok, akik egyébként az ítélet ellen is fellebbezésre jogosultak (324. §). A fellebbezésnek a megtámadott végzés végrehajtására csak azokban az esetekben van halasztó hatálya, amelyekben a törvény ezt kimondja. Fontos okból azonban a végzés végrehajtását mind az első-, mind a másodfokú bíróság a fellebbezés elintézéséig felfüggesztheti. Kivételt nem ismerő szabály, hogy a fellebbezés kizárja az ítélet és az eljárást megszüntető végzés végrehajtását. A nem ügydöntő végzéseknél a főszabály ennek az ellenkezője, a fellebbezés nem halasztja el a végrehajtást. A törvény egyes esetekben azonban kifejezetten halasztó hatályt tulajdoníthat a végzés elleni fellebbezésnek, például a pénzbírságot kiszabó különféle végzések esetében. A 347. § (2) bekezdésének a rendelkezéseit azonban nem úgy kell érteni, hogy a nem jogerős végzés hatásai beállnak a fellebbezés ellenére. Az áttétel vagy a felfüggesztés a fellebbezés elbírálásáig nyilvánvalóan nem hajtható végre, különben a fellebbezésnek nem volna értelme. A rendfenntartás körében hozott egyes végzések azonban nyilvánvalóan nyomban végrehajtandók. [715] 339 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 3. Az ítélet ellen fellebbezésre jogosultak >324. § (1) Az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésre jogosult a. a vádlott, b. az ügyész, c. a védő, a vádlott hozzájárulása nélkül is, d. a vádlott örököse, a polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezés ellen, e. a kényszergyógykezelés elrendelése ellen – a vádlott hozzájárulása nélkül is – a nagykorú vádlott törvényes képviselője vagy házastársa, f. a magánfél, a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezés ellen, g. az, akivel szemben az ítélet rendelkezést tartalmaz, a reá vonatkozó rendelkezés ellen. 1. A vádlott terhére az ügyész fellebbezhet. < A törvény szerint a vádlottat, az ügyészt, a védőt teljes fellebbezési jog illeti meg abban az értelemben, hogy az ítélet bármely része és bármely rendelkezése ellen, valamint bármely okból bejelenthetik a fellebbezést. A törvényben megnevezett más személyek korlátozott fellebbezési jogot gyakorolhatnak, mert csak a reájuk vagy azokra vonatkozó rendelkezések ellen jelenthetnek be fellebbezést, akik helyett fellépnek. A törvényben felsorolt személyeknek eredeti fellebbezési jogosultságuk van, kivéve a vádlott örökösét, aki a vádlott jogcímén fellebbezhet. A törvény nem tesz általában különbséget aszerint, hogy a fellebbezés a vádlott javára vagy terhére szól-e. A kérdést eldönti a fellebbezőnek a tárgyaláson elfoglalt helyzete (vádlott, ügyész, védő), valamint a törvény rendelkezése arról, hogy ki, mi ellen fellebbezhet. A jogorvoslati nyilatkozatból is ki kell tűnnie, mire irányul a fellebbezés. A 324. § (2) bekezdése ezért a törvényben fölösleges rendelkezés. Az ugyanis az ügyész vádlói pozíciójából következik, hogy jogosult a vádlott terhére bejelenteni fellebbezést, inkább azt lenne szükséges hangsúlyozni, hogy az ügyésznek, aki a vádló, kötelessége a 28. § (1) bekezdése szerint a mentő és enyhítő körülmények figyelembevétele. Ebből következik, hogy fel kell lépnie fellebbezéssel a vádlott javára, ha az ítélet törvénytelenül súlyos büntetést tartalmaz, vagy ha a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezés megalapozatlan volna. Ezzel szemben: >Az elsőfokú bíróság ügydöntő határozata ellen a pótmagán- vádló a vádlott javára nem fellebbezheti [343. § (7) bek.] A törvény nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arról, kik jogosultak az eljárást megszüntető végzés ellen fellebbezéssel föllépni. Minthogy azonban a megszüntető végzés elleni fellebbezésre általában az ítélet elleni fellebbezés szabályai az irányadók [346. § (1) bek.], a megszüntető végzés ellen a fellebbezésre ugyanazok jogosultak, akik egyébként az ítélet elleni fellebbezésre is jogosultak volnának. Az eljárást megszüntető végzés tartalma azonban gyakorlatilag csak az ügyész számára teszi lehetővé a fellebbezést. [716] 4. A felülbírálat (revízió) terjedelme A fellebbezési rendszernek egyik alapkérdése, meddig terjed a másodfokú bíróság hatásköre a megtámadott ítélet felülbírálatában, kötve van-e a fellebbezésben előadott okokhoz, vagy hivatalból is észlelheti-e az ítéletnek vagy az elsőfokú eljárásnak azokat a hiányosságait, amelyekre a fellebbezésben nem hivatkoztak. Az igazság és a törvényesség érvényesítése azt kívánja, hogy a másodfokú bíróság felülbírálati jogköre minél szélesebb legyen, de gondolni kell közben a felek eljárási jogainak a sértetlenségére, a pergazdaságosságra, ami a felülbírálatnak korlátot szab. Ha a másodfokú bíróság nincs kötve a fellebbezési indokhoz, és a fellebbezés ténye a megtámadott ítéletnek minden irányú felülbírálatát lehetővé teszi, teljes revíziós jogkörről beszélünk. Ez érvényesül főszabályként a hatályos fellebbezési rendszerben. A Be. azonban kivételeket állapít meg: meghatározott esetekben ugyanis a másodfokú bíróság nem terjeszkedhet ki az ítélet olyan részeinek a felülbírálására, amelyeket fellebbezéssel 340 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA nem támadtak meg. Az ítéletnek az a része, amit a másodfokú bíróság nem bírálhat felül, jogerőre emelkedik már az elsőfokú ítélet után: a fellebbezés az ítélet jogerőre emelkedését abban a részben függeszti fel, amelyet a másodfokú bíróság a fellebbezés folytán felülbírált [346. § (4) bek.]. Ez esetben beszélünk a részleges jogerőről. [717] 5. A teljes revízió >A másodfokú bíróság – ha e törvény kivételt nem tesz – afellebbezéssel megtámadott ítéletet az azt megelőző bírósági eljárással együttfelülbírálja. Az ítélet tényállásának megalapozottságára, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, valamint intézkedésalkalmazására vonatkozó rendelkezéseit a másodfokú bíróság arra tekintet nélkülbírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett. Hivatalból dönt a másodfokúbíróság az előbbiekhez kapcsolódó járulékos kérdésekben, így a polgári jogi igényre,a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezésekről is.< [348. § (1) bek.] A törvény rendelkezéséből kitűnik a teljes revízió joga, vagyis hogy a másodfokú bíróság • az ítéletet és a megelőző bírósági eljárást együtt bírálja felül; • az ítéleti tényállás megalapozottságát, az ítélet rendelkező részének meghatározott rendelkezéseit (a cselekmény, illetőleg a bűncselekmény minősítéséről, a szankcióról) attól függetlenül bírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett; • a felülbírálatot hivatalból kiterjeszti a járulékos kérdésekre, mint a polgári jogi igényre és a bűnügyi költségekre, és ezekről dönt. A rendelkezésből tehát az is kitűnik, hogy nem akadálya az ítélet rendelkező része felülbírálatának az, hogy a fellebbezés csak az ítélet indokolása ellen irányult, vagy hogy a fellebbezési ok nem a büntetőjogi törvény megsértése, hanem eljárási jogi szabálysértés volt. A korlátlan, teljes felülbírálatnak és az abból levonható következményeknek azonban útját állja a súlyosítási tilalom is, és legfőképpen a kivételként meghatározott részleges jogerő. [718] 6. A részleges jogerő >348. § (2) Ha a vádlott ellen több bűncselekmény miattemeltek vádat, az ítéletnek csak az a felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezése bírálható felül, amely ellen fellebbeztek. 1. Ha a fellebbezés kizárólag az ítéletnek a lefoglalás megszüntetésére, a polgári jogi igényre, a szülői felügyeleti jog megszüntetésére vagy a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezése ellen irányul, a másodfokú bíróság az ítéletnek csak ezt a részét bírálja felül. 349. § (1) Ha az elsőfokú bíróság ítélete több vádlottról rendelkezik, a másodfokú bíróság az ítéletnek csak a fellebbezéssel érintett vádlottra vonatkozó részét bírálja felül. < A részleges jogerő beálltának a Be. három esetét határozza meg: • Egy vádlott több bűncselekményéről ítélt a bíróság, és azok közül valamelyikre a bíróság felmentést vagy megszüntető végzést hozott, illetőleg mondott ki, de a bejelentett fellebbezés csak a többi bűncselekmény ügyében hozott ítéleti rész ellen irányul (például a védelem csak ama bűncselekmény tekintetében jelent be fellebbezést, amelyben a bíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki, és büntetést szabott ki, az ügyész pedig a felmentés vagy az eljárás megszüntetése miatt nem fellebbezett). Az ítéletnek ez utóbbi része nem bírálható fölül, tehát jogerős. • A fellebbezés az ítéletnek csak valamelyik a törvényben megnevezett járulékos kérdést eldöntő rendelkezése ellen irányul (lefoglalás megszüntetése, polgári jogi igény, szülői felügyeleti jog megszüntetése, bűnügyi költség). A felülbírálat nem terjedhet ki az ítéletnek a büntetőjogi főkérdésekre vonatkozó rendelkezéseire (bűnösség, büntetés), ezekre nézve beáll a jogerő. • Az ügyben több vádlott szerepel, és a fellebbezés nem valamennyi vádlott ügyére vonatkozik; az ítéletnek csak azokra a vádlottakra vonatkozó része bírálható felül, akiknek ügyében volt fellebbezés. A többiekre vonatkozó ítéleti rész jogerős, kivéve a következő 349. § (2)-(3) bekezdésében meghatározott eseteket. [719]


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA Azonban vannak a részleges jogerő alól kivételek (vagyis a felülbírálat kiter- jesztése a nem fellebbezőkre). A másodfokú bíróság a fellebbezéssel nem érintett vádlottat felmenti, a bűncselekményének enyhébb minősítése folytán törvénysértően súlyos büntetését, illetve a vele szemben büntetés helyett alkalmazott intézkedést enyhíti, vagy az elsőfokú bíróság ítéletének reá vonatkozó részét hatályon kívül helyezi, és vele szemben az eljárást megszünteti, illetőleg az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a fellebbezéssel érintett vádlott tekintetében is ugyanígy határoz [349. § (2) bek.]. A (2) bekezdés szövegének jelentése (értelme) a következőképpen foglalható össze: ha a másodfokú bíróság a fellebbező vádlottat (akinek ügyében van fellebbezés) • felmenti, • a büntetését vagy az intézkedést enyhíti, • az eljárást ellene megszünteti vagy • az ügyében új elsőfokú eljárásra utasít (eljárási szabálysértés vagy az ítélet megalapozatlansága miatt), akkor ugyanígy határoz a nem fellebbezőről is (akinekügyében nincs fellebbezés). A törvény nem részletezi, milyen ok alapján terjesztheti ki a másodfokú bíróság a felülvizsgálatot és a határozatot a nem fellebbező vádlott ítéletére is. A törvényi rendelkezés azonban csak akképp értelmezhető, hogy feltételezzük: csak azonos ok alapján kerülhet sor azonos határozatra. Ha tehát például nincs bűncselekmény, és emiatt felmentik a tettességgel vádolt fellebbezőt, akkor felmentik a bűnsegédi bűnrészességgel vádolt nem fellebbezőt is. Olyan oknak kell tehát szerepelnie, amely mind a fellebbezőnél, mind a nem fellebbezőnél megvan, és javára szól (például mert a cselekmény nem volt bűncselekmény, mert mindenkire beállt az elévülés, a bíróság tanácsa nem volt törvényesen megalakítva), és amely a vádlott számára kedvező, ugyanazon eredményre vezet. Az ilyen okot összefüggő oknak nevezi. Összefüggő ok címén a részleges jogerő csak a vádlott javára oldható fel, vagyis itt a favor defensionis (a védelemnek adott kedvezés) egyik esetével van dolgunk. Összefüggő ok híján a részleges jogerő feloldása a nem fellebbező javára indokolatlan és értelmetlen volna, mert ha például a fellebbező vádlott bűnsegédet felmentik, mert a terhére rótt cselekményt nem követte el, ez nem ok a nem fellebbező tettes felmentésére, ha az a terhére rótt cselekményt elkövette. Az elsőfokú eljárás megismétlése a bizonyítás lefolytatása céljából a nem fellebbező érdekében azonban csak akkor rendelhető el, ha annak eredményeként őt is felmentenék, enyhébben büntetnék, vagy ellene az eljárást megszüntetnék (350. §). [720] 7. Kötöttség az elsőfokú bíróság ítéletének tényállásához >351. § (1) A másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásraalapítja, kivéve, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, illetőleg a fellebbezésben új tényt állítottak vagy új bizonyítékra hivatkoztak [323. § (3) bek.], ésennek alapján a másodfokú bíróság bizonyítási eljárást folytat le. 1. Az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ha a. a tényállás nincs felderítve, b. az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást, vagya tényállást hiányosan állapította meg, c. a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával, d. az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett. < Az a kérdés, hogy a másodfokú bíróság az érdemi ügydöntő határozatot csak az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapíthatja-e, vagy eltérhet attól, és milyen mértékben, mi módon, a fellebbezés egyik alapkérdése. A kérdés mögött több részkérdés húzódik meg, többek között – amint erre már rámutattunk – az is, mi a tény- és mi a jogkérdés, s határesetekben hol húzódik köztük a választóvonal.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A 351. § (1) és (2) bekezdéseiből kitűnik, hogy a másodfokú bíróság a határozatát főszabályként az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja. E szabály alól a törvény két kivételt határoz meg, amikor is a másodfokú bíróság nem az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja a döntését: • ha az ítélet (ténybelileg) megalapozatlan, • ha a másodfokú bíróság bizonyítást folytatott. A megalapozatlanság kiküszöbölésének (orvoslásának) lehetőségeiről szó lesz a 707. pontban, ha pedig a másodfokú bíróság bizonyítást folytatott, az ennek alapján módosított tényállás alapján határoz. [721] 8. A megalapozatlan ítélet Az ítélet megalapozatlan, ha a rendelkező részében foglalt megállapítások (például a bűnösségről) és rendelkezések (például a büntetésről) nem következnek a tényállásból, nem nyugszanak a tényállás megállapításain. Megalapozatlan az ítélet, vagyis az ítélet rendelkező része nincs megalapozva bizonyítékokkal a 351. § (2) bekezdésben meghatározott esetekben: • A tényállás nincs felderítve, ha a bíróság a vád tárgyává tett cselekménynek a minősítés vagy a lehetséges szankció alkalmazása szempontjából releváns tényekről nem a szükséges mértékű bizonyítást folytatta. Vonatkozhat ez a bűncselekmény törvényi tényállásának bármelyik elemére (mint például a gondatlanság, a motívum, az okozati összefüggés), a büntethetőségre avagy a büntetés kiszabásánál figyelembe veendő valamely személyi körülményre. • Az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást, ha például a vádat nem merítette ki, mert a vád tárgyává tett több cselekmény közül csak az egyikre terjeszkedett ki a bizonyításban és a tényállás megállapításában. A tényállást pedig hiányosan akkor állapítja meg a bíróság, ha bizonyítást a releváns tényről folytatott, de annak eredményét a ténymegállapításba nem foglalta be. • Ellentétes az iratok tartalmával a megállapított tényállás, ha más van az ítélet indokolásában tényállásként leírva, mint ami a tárgyalási jegyzőkönyvben, a tárgyaláson ismertetett okiratokban, az írásban benyújtott szakértői véleményekben vagy más iratokban szerepel. Itt nem a jegyzőkönyvben vagy az ítéletben előforduló és kijavítható elírásokra, név- stb. téves leírására kell gondolni, hanem ezen kívül eső eltérésekre. - Az ítélet megalapozatlansága az okból, hogy az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett, leginkább a közvetett bizonyítás alkalmazásában fordulhat elő. A bíróság a közvetett bizonyításban a bizonyított tényekből következtet tudományos vagy az általános tapasztalatokkal igazolt logikai alapon a még nem bizonyított tényekre, végső soron akár arra is, hogy a vádlott elkövette vagy nem követte el a cselekményt. A következtetés gondolati művelet és ebben találhat a másodfokú bíróság hibát, különösen ha egész következtetési láncról van szó. A következtetés kritikai újragondolása és elemzése a gondolati műveletben rejlő hibák feltárására vezethet; a felületes, nem ellenőrzött következtetések ilyen hibát rejthetnek. (Például a helyszínen talált ujjnyom nem mindig bizonyítja a tettességet, hanem csak az ujjnyom tulajdonosának a jelenlétét a helyszínen; további bizonyítékok és következtetések szükségesek, hogy abból eljussanak a tettes felderítéséhez. Mást mond például a pénztáros ujjnyoma a feltört páncélszekrényen, mint a sehogyan sem odavaló emberé.) [722] 9. Az ítélet megalapozatlanságának kiküszöbölése (orvoslása) >352. § (1) Megalapozatlanság [351. § (2) bek.] esetében a másodfokú bíróság a. a tényállást kiegészíti, illetőleg helyesbíti, ha a hiánytalan, illetőleg a helyes ténybeli következtetés vagy a felvett bizonyítás útján megállapítható;

tényállás az iratok tartalma,

b. az elsőfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállást állapíthat meg, ha a felvett bizonyítás alapján a vádlott felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 1. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a helyesbített, kiegészített, illetve eltérő tényállás alapján bírálja felül. 2. Az (1) bekezdés esetében a másodfokú bíróság csak azokkal a tényekkel kapcsolatban értékelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően a bizonyítékokat, amelyekre bizonyítást vett fel. < A megalapozatlanság lehet teljes (például a tényállás nincs felderítve, a bíróság nem állapított meg tényállást) vagy részleges (például ha a megállapított tényállás hiányos vagy ellentétes az iratok tartalmával). A másodfokú bíróság az ítélet megalapozatlanságát iratok alapján vagy bizonyítás útján küszöböli ki (orvosolhatja) azzal, hogy a tényállást kiegészíti vagy helyesbíti, ideértve azt is, hogy a hibás ténybeli következtetést helyesbíti. A kiegészítés és a helyesbítés nem az egész tényállást érinti, hanem annak csak egyes elemeit, vagyis a megalapozatlanság részleges. Ezeknek az elemeknek a súlya és jelentősége attól függ, mekkora befolyásuk van a cselekmény büntetőjogi minősítésére vagy a jogkövetkezmények megállapítására. Ha a kiegészítés vagy helyesbítés például a bűncselekménnyel okozott kár nagyságára vagy a sértett gyógyulásának időtartamára vonatkozik, az maga után vonhatja a minősítés vagy a büntetés megváltoztatását is; de lehetnek kismértékűek, és emiatt az ügy érdemi elbírálására nincs befolyásuk. (A másodfokú bíróságnak már csak pergazdaságossági okokból is tartózkodnia kellene az olyan kiegészítésektől és helyesbítésektől, amelyeknek sem a bűnösség, sem a jogkövetkezmények megállapítására nincs hatásuk.) Az iratok alapján kiegészítéssel és helyesbítéssel az ítéletnek bármely okból származó megalapozatlansága [351. § (2) bek.] orvosolható, kivéve azt, ha nincsenek felhasználható iratok, mint például ha a tényállás nincs felderítve vagy az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást. [723] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállás megállapításával is orvosolható az elsőfokú bíróság ítéletének a megalapozatlansága. Ez azonban csak a másodfokú bíróság által felvett bizonyítás alapján történhet, és a vádlott érdekében, nevezetesen ha a felvett bizonyítás alapján a vádlott felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye. A másodfokú bíróság az első fokon felmentett vádlott bűnösségének megállapításához vezető eltérő tényállást nem állapíthat meg, erre a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak lesz joga, miután a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte. Ez a megoldás azzal magyarázható, hogy nem engedhető meg, hogy első ízben a másodfokú (fellebbezési) bíróság állapítsa meg a vádlott bűnösségét és szabjon ki rá büntetést anélkül, hogy ez ellen a vádlott, illetőleg a védője rendes perorvoslattal léphessen fel. Eltérő a tényállás, ha a múltbeli vád tárgyává tett cselekmények, események leírásai lényeges vonásaikban oly mértékben eltérnek egymástól, hogy az egyik, illetőleg a másik ítéletben leírtak nem azonosak. Eltérő a tényállás, ha például az egyik ítélet szerint a cselekmény megtörtént, a másik szerint nem; ha a cselekményt a vádlott elkövette, illetőleg nem követte el. Jogos védelemben cselekedett, vagy az ítélet szerint nem támadt jogos védelmi helyzet. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a helyesbített, kiegészített, illetve eltérő tényállás alapján bírálja felül [352. § (2) bek.], ami azt jelenti, hogy annak alapján megváltoztatja az ítéletet: felment, megváltoztatja a minősítést, a büntetést, a büntetőjogi intézkedést. Eltérő tényállás alapján tehát az elsőfokú bíróság által bűnösnek ítélt vádlott felmenthető, illetve az eljárás ellene megszüntethető. A Be. nem engedi eltérő tényállás megállapítását a vádlott terhére (in peius) és ennek folytán az ítélet ilyen irányú megváltoztatását sem. [724] 10. Bizonyítás a másodfokú bíróság eljárásában A másodfokú bírósági eljárásban bizonyításnak hivatalból a 301. § (2) bekezdésében meghatározott okok esetén (megalapozatlanság), indítványra a 323. § (3) bekezdése alapján (új tényre, új bizonyítékra, első fokon mellőzött bizonyításra hivatkozással okán) van helye [353. § (1) bek.].


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA >353. § (2) Az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlanságának kiküszöbölése végett bizonyításnak akkor van helye, ha a megállapított tényállás nincs felderítve vagy hiányos. A bizonyítás felvételére – a (3) bekezdésben meghatározott kivétellel – tárgyalást kell kitűzni. (3) Ha az ügyben a büntetéskiszabási körülmények további tisztázása érdekében a vádlott meghallgatása szükséges, a másodfokú bíróság nyilvános ülést tart.< A Be. szerint az a főszabály, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított változatlan tényállás alapján határoz. Kivétel, amikor a Be. megengedi, hogy a másodfokú bíróság a tényállást kiegészítse, helyesbítse, eltérő tényállást állapítson meg és ez alapján határozzon. Ezek a módosítások, változtatások azonban vagy iratok alapján, vagy a másodfokon folytatott bizonyítás eredményeként következhetnek be. A másodfokú bíróság bizonyítást nem folytathat bármely okból. Hivatalból folytathat bizonyítást megalapozatlanság miatt, ha az ügy nincs felderítve, illetőleg hiányos. De nem ok a bizonyításra, ha az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást (ekkor az elsőfokú bíróság határozatát hatályon kívül helyezi és új, megismételt eljárást rendel el), és ugyancsak nem ok a bizonyításra, ha az iratok alapján lehetőség van a tényállás kiegészítésére vagy helyesbítésére, például ha a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával, vagy az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből helytelen következtetéseket vont le. Ugyancsak nem folytathat bizonyítást a bűnösség megállapítása végett, ha a vádlottat az első fokon felmentették vagy ellene az eljárást megszüntették. A másodfokú bíróság által folytatható bizonyítás feltételeit a következőkben foglalhatjuk össze: A másodfokú bíróság • hivatalból folytat bizonyítást, ha bizonyítással kiküszöbölhető a tényállás federítetlensége vagy hiányossága, és ha a vádlott felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye; • indítványra folytat bizonyítást, ha új tényre, új bizonyítékra, első fokon mellőzött bizonyításra hivatkozik a fellebbező. A másodfokú bíróság nem folytat bizonyítást • ha az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást (ez esetben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és bizonyítás felvételére utasítja); • iratellenesség, illetőleg helytelen következtetés kiküszöbölése céljából, ha az az iratok alapján helyesbíthető vagy kiegészíthető. 11. A bizonyítékok eltérő értékelése A tényálláshoz kötöttség egyik sarkalatos, a közvetlenség elvéből fakadó követelménye, hogy a másodfokú bíróság ne értékelje a bizonyítékokat másként, mint ahogyan azt az elsőfokú bíróság tette (a felülértékelés tilalma). A másodfokú bíróságnak tehát például annak a tanúnak, a szakértőnek a kijelentéseit kell igaznak tekintenie, akiét az elsőfokú bíróság ilyennek elfogadta. Ha azonban a másodfokú bíróság maga is folytathat bizonyítást, ennek alapján eltérhet az elsőfokú bíróság értékelésétől; például az új szakértő véleménye alapján elutasíthatja annak a véleményét, akiének az elsőfokú bíróság hitelt adott. >[...] a másodfokú bíróság csak azokkal a tényekkel kapcsolatban értékelhetiaz elsőfokú bíróságtól eltérően a bizonyítékokat, amelyekre bizonyítást vett fel< [352. § (3) bek.]. [725] 12. A súlyosítási (reformatio in peius) tilalom, vagyis az ítélet súlyosító megváltoztatásának tilalma >Az elsőfokú bíróság által felmentett vádlott bűnösségét megállapítani, a vádlott büntetését, illetve a büntetés helyett alkalmazott intézkedést súlyosítani csak akkor lehet, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. Ez irányadó akkor is, ha a másodfokú bíróság a 353. § alapján bizonyítást vesz fel, és annak eredményeként súlyosabb bűncselekmény állapítható meg.< [354. § (1) bek.] A Be. relatív súlyosítási tilalmat ismer el, de nem az abszolút súlyosítási tilalmat. Az abszolút súlyosítási tilalom azt fejezné ki, hogy a másodfokú bíróság a terhelt terhére semmilyen esetben sem változtathatja meg az ítéletet.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA Erre csak annak a bíróságnak volna joga, amely maga állapította meg a tényállást, és az embert, aki fölött ítéletet mond, maga is megismerte, tehát az elsőfokú bíróságnak. Az abszolút súlyosítási tilalom a reformatórius rendszerrel nem fér össze, ha ugyanis a másodfokú bíróság tényállást állapított meg, és ez a terhelt terhére szól, meg kell engedni meghatározott feltételek mellett, hogy ennek jogi következményeit a terhelt terhére levonhassa – vagyis az ítéletet súlyosíthassa. Erről szól a relatív súlyosítási tilalom, amely szerint az ítélet súlyosítása megengedett, feltéve hogy a terhelt terhére jelentettek be fellebbezést. A relatív súlyosítási tilalom a jogorvoslati jogosultság elvének a következménye. Ha ugyanis a másodfokú bíróság az ítéletet akkor is súlyosíthatná, ha fellebbezést csak a terhelt vagy a védő jelentett be, az azzal járna, hogy a kockázat miatt nem mernének fellebbezni. Ez a helyzet pedig a jogorvoslati jogosultságot a védelem számára úgyszólván semmivé tenné. A relatív súlyosítási tilalom a bíróság vádhoz kötöttsége elvének kiterjesztése a másodfokú eljárásra. Mint ahogyan az elsőfokú bíróság vád nélkül nem járhat el a terhelt ellen, úgy nem járhat el ellene, és nem dönthet a terhére a másodfokú bíróság, ha a terhére nem jelentettek be fellebbezést. A terhelt javára bejelentett fellebbezés esetén a bíróság tartalmilag nem a terhelt „ellen”, hanem a javára jár el. A relatív súlyosítási tilalomnak tehát helyt kell kapni a reformatórius jelleget viselő fellebbezési rendszerben, amennyiben az eljárás egyáltalán elismeri a jogorvoslati jogosultságot és a vádhoz kötöttséget. [726] 13.

A súlyosítás értelmezése A 354. § (1) bekezdése értelmében súlyosításnakszámít

• a felmentés vagy az eljárás megszüntetése helyett a bűnösség megállapítása, • a büntetés súlyosítása vagy a büntetés helyett alkalmazott intézkedés súlyo- sítása. Nem számít súlyosításnak a súlyosítási tilalom szempontjából a cselekmény büntetőjogi minősítésének a súlyosítása. A súlyosítási tilalom megszegésének számítana, ha a másodfokú bíróság a vádlott terhére bejelentett fellebbezés nélkül szabna ki • büntetést azzal szemben, akinek az ügyét első fokon önállóan alkalmazott intézkedéssel bírálták el; • pénzbüntetés helyett közérdekű munkát vagy szabadságvesztést, közérdekű munka helyett szabadságvesztést; • felfüggesztett szabadságvesztés helyett végrehajtandó szabadságvesztést; végrehajtandó szabadságvesztés helyett hosszabb tartalmú szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem; • végrehajtandó pénzbüntetés vagy közérdekű munka helyett felfüggesztett szabadságvesztést; • felfüggesztett pénzbüntetés helyett végrehajtandó pénzbüntetést, végrehajtandó pénzbüntetés helyett nagyobb összegű pénzbüntetést, annak felfüggesztése mellett sem; • az elsőfokú bíróság által nem alkalmazott mellékbüntetést; • az első fokon főbüntetés helyett önálló büntetésként alkalmazott mellékbüntetés helyett főbüntetést [354. § (4) bek.]. Nem számít súlyosításnak, ha az elsőfokú bíróság az elkobzásról, illetőleg a vagyonelkobzásról a törvény rendelkezése ellenére nem rendelkezett, a tényállás azonban a döntéshez szükséges adatokat tartalmazza és erről a másodfokú bíróság határoz akkor is, ha a terhelt terhére nem jelentettek be fellebbezést [354. § (5) bek.]. A szabálysértés miatt alkalmazott jogkövetkezmény akkor súlyosítható, ha a fellebbezés a felmentő rendelkezés ellen irányult, vagy a jogkövetkezmény súlyosbítását célozza [354. § (6) bek.]. Mi számít a vádlott terhére bejelentett fellebbezésnek? >354. § (2) A vádlottterhére bejelentett fellebbezésnek azt kell tekinteni, ami a bűnösségének megállapítására, bűncselekményének súlyosabb minősítésére, a büntetésének súlyosítására,illetve a vele szemben büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél súlyosabbnak amegállapítására, vagy az ilyen intézkedés helyett büntetés megállapítására irányul. 346 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 355. § Az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának későbbi időpontban történő meghatározását, illetőleg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárását a büntetés súlyo- sításának; az erre irányuló fellebbezést a vádlott terhére bejelentettnek kell tekinteni.< A Btk. 70. § (2) bekezdése szerint a büntetés helyett alkalmazható önálló intézkedések: a megrovás, a próbára bocsátás, a kényszergyógykezelés, a fiatalkorúaknál a javító intézeti nevelés is. 14. A súlyosítási tilalom és a felülbírálati joga >354. § (3) Ha az elsőfokú bíróság a bűncselekmény miatt kiszabott büntetés vagy büntetés helyett alkalmazott intézkedés mellett a vádlottat valamely bűncselekmény miatt emelt vád alól felmenti, vagy vele szemben az eljárást megszünteti, a bűncselekmény miatt kiszabott büntetés vagy a büntetés helyett alkalmazott intézkedés – ha a vádlott terhére a fellebbezést kizárólag a felmentés vagy a megszüntetés ellen jelentették be – csak akkor súlyosítható, ha az ítélet felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezése miatt bejelentett fellebbezés sikeres. < Az idézett (3) bekezdés rendelkezései a felülbírálati jogkör és a súlyosítási tilalom viszonyát szabályozzák arra az esetre, ha egy vádlott ellen több bűncselekmény miatt emeltek vádat. A (3) bekezdés értelmében, ha például A bűncselekmény miatt a vádlottat elítélték, és B cselekmény vádja alól felmentették, vagy ellene az eljárást megszüntették, a másodfokú bíróság • a büntetést, illetőleg intézkedést csak akkor súlyosíthatja, ha a B cselekményre vonatkozó felmentés vagy megszüntetés miatt bejelentett fellebbezésnek helyt adott (azaz a fellebbezés sikeres volt); • és e feltétel nélkül nem súlyosíthatja az A bűncselekmény miatt kiszabott büntetést, illetőleg intézkedést, habár különben a felülbírálat joga erre is kiterjedne [348. § (1) bek. szerint], sőt még akkor sem, ha a fellebbezés kifejezetten ezek súlyosítására is irányult volna.

3. III. CÍM A FELLEBBEZÉSI BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A fellebbezési eljárásra a bírósági eljárás általános, valamint az elsőfokú bírósági eljárás és tárgyalás szabályai az irányadók a törvény XVI. fejezetében (a fellebbezésre vonatkozó fejezetben) meghatározott eltérésekkel. A fellebbezési eljárásra is irányadók tehát a bíróság általános szabályai (XI. fejezet) közül a jegyzőkönyvekre, a határozatokra, a tárgyalás rendjének fenntartására, a nyilvánosságra vonatkozó, valamint más ott meghatározott szabályok. A Be. a 341., a 356-369. §-ban állapítja meg a fellebbezési eljárás szabályait. [727] 1. Az iratok felterjesztése a másodfokú bírósághoz Ha a fellebbezésre megszabott határidő valamennyi jogosultra lejárt, az elsőfokú bíróság tanácselnöke az iratokat haladéktalanul felterjeszti a másodfokú bírósághoz. A felterjesztés a másodfokú bíróság területén működő ügyész útján történik. A törvényben kizárt vagy az arra nem jogosulttól származó fellebbezést az elsőfokú bíróság elutasítja. Ha a fellebbezést olyan eljárási szabálysértésre alapították, amelynek körülményei az iratokból nem tűnnek ki, az elsőfokú bíróság arra a felterjesztésben felvilágosítást ad. A másodfokú bíróság területén működő ügyész a felterjesztés során hozzá küldött iratokat indítványával vagy egyéb nyilatkozatával és ezek indokaival együtt haladéktalanul, de legkésőbb 30 napon belül megküldi a másodfokú bíróságnak (341. §). [728] 2. Észrevétel a fellebbezésre, a fellebbezés visszavonása A fellebbezéssel érintettek a fellebbezésre észrevételt tehetnek az elsőfokú bíróságnál, az iratok felterjesztése után pedig a másodfokú bíróságnál. A fellebbező a fellebbezését a másodfokú bíróságnak határozathozatal céljából tartó tanácsüléséig visszavonhatja. Az ügyész fellebbezését a másodfokú bíróság mellett működő ügyész vonhatja vissza [356. §, 357. § (1)-(2) bek.].


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA >357. § (3) A vádlott javára más által bejelentett fellebbezést a fellebbező, hozzájárulásával vonhatja vissza.

kivéve az ügyészt, csak a vádlott

1. A visszavont fellebbezést nem lehet újra előterjeszteni. < [729] 3. A fellebbezés elintézésének előkészítése Ha az iratok a másodfokú bírósághoz megérkeztek, az ügy tárgyalására kijelölt tanács elnöke teszi meg a fellebbezési eljárás lefolytatása érdekében szükséges intézkedéseket. A fellebbezési eljárásban a tárgyalás előkészítése kizárólag a tanács elnökére tartozik, az előkészítésnek más formája nem ismert. A tanács elnöke az előkészítés keretében a következő intézkedéseket teheti: • intézkedik a hiányok pótlása, az iratok kiegészítése, új iratok beszerzése, az iratoknak az ügyészhez való megküldése vagy az elsőfokú bíróságtól felvilágosítás megszerzése iránt; • a vádlottnak és a védőnek kézbesíti a más által bejelentett fellebbezést és a másodfokú bíróság mellett működő ügyész indítványát; • a vádlott vagy a védő fellebbezésének indokolását megküldi a másodfokú bíróság mellett működő ügyésznek; • bizonyítást rendelhet el, és emiatt szükséges intézkedéseket, különösen tanú idézését, szakértő kirendelését is megteheti (358. §). [730] 4. A fellebbezési eljárás formái A fellebbezési eljárásnak három formája van: • a tanácsülés, • a nyilvános ülés és • a tárgyalás. (Itt emlékeztetünk arra, hogy a bíróság másodfokon háromtagú tanácsban jár el; az elnök és az ülnökök is hivatásos bírák.) Tanácsülésen bírálja el az ügyet a másodfokú bíróság, ha a következő határozatokat hozza: • a fellebbezés elutasítása nem érdemi okból, azaz ha a fellebbezésre nem jogosulttól származik, illetőleg ha a fellebbezés elkésett, vagy az a törvény szerint kizárt; • az ügy áttétele a másodfokú bíróság hatáskörének vagy illetékességének hiánya miatt; • az ítélet hatályon kívül helyezése a 373. §-ban meghatározott okokból: • az eljárást felfüggeszti a 266. § (1) bekezdésében meghatározott okokból (a 266. § rendelkezéseinek ismertetését lásd az 592. pontban a tárgyalás előkészítéséről szóló fejezetben). Ha a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik, illetőleg tartós súlyos betegsége miatt az eljárásban nem vehet részt, az eljárás akkor függeszthető fel, ha a tárgyalás a vádlott távollétében nem tartható meg (359. §). Tanácsülésre tartozó ügy célszerűségi okokból nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson is elintézhető [360. § (2), (3) bek.]. Nyilvános ülés: >361. § (1) A másodfokú bíróság nyilvános ülést tart, ha a hiánytalan, illetőleg a helyes tényállás az iratok

megalapozatlanság esetén a

tartalma vagy ténybeli következtetés útján megállapítható, illetőleg ha az ügyben körülmények további tisztázása érdekében a vádlott meghallgatása szükséges.

a büntetéskiszabási

1. A másodfokú bíróság azt, akinek a meghallgatását szükségesnek tartja, nyilvános ülésre idézi, a fogva lévő vádlott előállítása iránt intézkedik.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 360. § (2) A tanács elnöke tanácsülésre tartozó ügyben nyilvános ülést, illetőleg tárgyalást tűzhet ki, ha úgy látja, hogy a fellebbezés csak nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson bírálható el. 1. A másodfokú bíróság a tanácsülésen hozható határozatot nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson is meghozhatja, ha az ennek alapjául szolgáló okot a nyilvános ülésen, illetőleg a tárgyaláson észleli.< [731] 5. A tárgyalás, a tárgyaláson részt vevőkre vonatkozó speciális szabályok Tárgyaláson kell a másodfokú bíróságnak elbírálnia az ügyet, ha bizonyítást vesz fel. A tárgyaláson részt vevő személyekre, a jelenlétükre az elsőfokú tárgyalásra vonatkozó szabályok az irányadók, amelyek azonban kiegészülnek néhány speciális szabállyal: • Az ügyész részvétele kötelező másodfokon, ha az elsőfokú tárgyaláson is kötelező volt [241. § (1) bek. b) pont]. • A vádlottat a tárgyalásra idézni kell, ha a másodfokú bíróság a tárgyaláson bizonyítást vesz fel, vagy a megítélése szerint a vádlott jelenléte szükséges; értesíteni kell őt, ha idézése nem kötelező. • Ha a megidézett vádlott fogva van, a másodfokú bíróság a vádlott vagy a védő kérelmére az előállítása iránt intézkedik. • Ha kötelező a védelem a védőnek a tárgyaláson jelen kell lennie, és arra idézni kell. • Értesíteni kell az ügyészt, a kötelező védelem esetén kívül a védőt, a sértettet, valamint azokat, akik fellebbeztek (364. §). • A tárgyalást a vádlott távollétében meg lehet tartani, ha a szabadlábon lévő vádlott szabályszerű értesítése megtörtént, vagy a vádlottat a tárgyalásról azért nem lehetett értesíteni, mert a lakcímének megváltozását nem jelentette be. A megidézett vádlott távollétében a tárgyalás akkor is megtartható, ha a vádlott előzetesen bejelentette, hogy azon nem kíván részt venni, illetőleg a vádlott terhére nem jelentettek be fellebbezést (365. §). [732] 6. Értesítés és idézés A tárgyalásra idézendőkről és az értesítésről az előző pontban szóltunk. Az értesítést olyan időben kell kiadni, hogy a kézbesítése legalább 5 nappal a tárgyalás előtt megtörténjék [364. § (4) bek.]. Nyilvános ülésre idézi a másodfokú bíróság azt, akinek a meghallgatását szükségesnek tartja, a fogva lévő vádlott előállítása iránt pedig intézkedik. A másodfokú bíróság a nyilvános ülésről értesíti az ügyészt, továbbá, ha az idézésükre nem került sor a pótmagánvádlót, a vádlottat, a védőt, a sértettet. A nyilvános ülésen az ügyész részvétele nem kötelező (361-362. §). [733] 7. A tárgyalás A másodfokú bírósági eljárásban az elsőfokú tárgyalásra vonatkozó rendelkezéseket (XIII. fejezet) a következő eltérésekkel kell alkalmazni: >366. § (1) A tárgyaláson a tanács elnöke által kijelölt bíró az ügyet előadja.Ismerteti az elsőfokú bíróság ítéletét, a fellebbezést és az arra tett észrevételeket,továbbá az iratokból azt, ami az ügy felülbírálásához szükséges. Az elsőfokúbíróság ítélete indokolásának ismertetése mellőzhető, ha azt a jelenlévők nem kérik,és azt a másodfokú bíróság sem tartja szükségesnek. 1. A bíróság tagjai, az ügyész, a vádlott, a védő és a sértett az ügy előadásának kiegészítését kérhetik. 2. Ezután a fellebbezésre jogosultaknak [324. § (1) bek.] lehetővé kell tenni, illetőleg indítványaikat megtehessék.

hogy az előterjesztéseiket,

3. A bizonyítást az ügy előadása, illetve a (3) bekezdésben írt indítványok megtétele után kell felvenni.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 4. Az ügy előadása, illetőleg a bizonyítás felvétele után az erre jogosultak perbeszédet tartanak, illetőleg felszólalnak. Perbeszédet először a fellebbező tart. Ha az ügyész is fellebbezett, először ő mondja el a perbeszédet. < Ha a másodfokú bíróság az ügydöntő határozat meghozatala előtt azt állapítja meg, hogy a cselekmény az elsőfokú bíróság által megállapított minősítéstől eltérően minősülhet, a tárgyalást a védelem érdekében elnapolhatja [366. § (6) bek.]. A nyilvános ülésre a tárgyalásra vonatkozó rendelkezések az irányadók, ennek következtében a tárgyalás menetéről megállapított törvényi rendelkezések a nyilvános ülés menetére is irányadók [361. § (3) bek.]. A törvény ismertetett rendelkezéseiből kitűnik, hogy önmagában az a tény, hogy a vádlott terhére jelentettek be fellebbezést, nem teszi szükségessé a jelenlétét a fellebbezési tárgyaláson vagy a nyilvános ülésen. Ennek következtében előfordulhat, hogy a vádlott büntetését súlyosítják a távollétében tartott tárgyalás alapján.

4. IV. CÍM A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG HATÁROZATAI [734] 1. Határozathozatal ítélettel vagy végzéssel >370. § (1) A másodfokú bíróság – az e törvényben meghatározott esetekben – az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja, megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi, illetőleg a fellebbezést elutasítja. 1. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatása esetén határoz.

ítélettel, egyébként végzéssel

2. A határozat indokolása tartalmazza, hogy ki, miért fellebbezett, és kifejti a bíróság döntésének indokait.< A másodfokú bíróság a törvény szerint végzéssel dönt, ha • a fellebbezést elutasítja; • átteszi az ügyet a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező másodfokú bírósághoz; • az eljárást felfüggeszti; • helybenhagyja az elsőfokú ítéletet; • azt hatályon kívül helyezi; • kényszerintézkedésről dönt. A másodfokú bíróság határozatai közül ügydöntő határozat a megváltoztató ítélet [370. § (2) bek.], a helybenhagyó végzés [371. § (3) bek.], az eljárást megszüntető végzés [373. § I. pont]; ezeket a határozatokat a Magyar Köztársaság nevében hozza és hirdeti ki [257. § (2) bek.]. A hatályon kívül helyező végzés azonban nem ügydöntő. [735] 2. Az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása >371. § (1) A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja, ha a fellebbezés alaptalan, illetőleg egyébként az ítéletet nem kell hatályon kívül helyezni, vagy nem kell, illetőleg – a súlyosítási tilalom vagy a (2) bekezdés rendelkezése folytán – nem lehet megváltoztatni. 1. Ha a tényállás kiegészítésére, illetve helyesbítésére [352. § (1) bek. a) pont]nem került sor, az elsőfokú bíróság ítéletében a törvényi büntetési tételkeretek közöttkiszabott büntetés kisebb megváltoztatásának nincs helye. 2. A másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyó végzése ügydöntő határozat. 3. A határozat indokolásának a helybenhagyás indokait röviden kell tartalmaznia.<


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A törvény szerint, ha a fellebbezés alaptalan, a bíróság azt nem utasítja el, hanem helybenhagyja a megtámadott határozatot. Ez tehát érdemi döntés. Az elutasítás alaki okból történik. A törvény nem határozza meg pozitív szabállyal, mikor alaptalan a fellebbezés, de arra a törvényből következtetni tudunk. Alaptalan a fellebbezés, ha az ok, amire azt az indítványozó alapozza, nem létezik, vagy nem állapítható meg. Ennek következtében, ha például a bűnösség kimondása vagy a büntetés súlyossága miatt bejelentett fellebbezés alaptalan, nem helytálló, az elsőfokú ítélet törvényesnek minősülhetne. A helybenhagyó határozat meghozatalának azonban nemcsak az a feltétele, hogy a fellebbezés alaptalan, hanem az is, hogy nincs olyan ok, amely miatt a fellebbezés okától függetlenül a határozatot hatályon kívül kellene helyezni (lásd a 373. és következő §-okat). Annak ellenére tehát, hogy a fellebbezés alaptalan, a másodfokú bíróság nem hagyja helyben a határozatot, ha más okból – nem a fellebbezésben megjelölt ok miatt – a határozatot hatályon kívül kell helyezni. Például az ügyész súlyosítás végett él fellebbezéssel, de a hiba nem a büntetés enyheségében van, hanem abban, hogy az eljáró bíróságnak nem volt az ügyben hatásköre, és akkor a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörénél fogva ezt az eljárási szabálysértést figyelembe veszi és az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezi. A súlyosítási tilalom – habár a fellebbezés indokolatlan – az ítélet megváltoztatásának útj át állj a, és helybenhagyó végzés meghozatalához vezet akkor, ha egyedül csak a vádlott javára jelentettek be fellebbezést, pedig súlyosítás volna indokolt. Például egyedül a védelem élt fellebbezéssel a felmentés érdekében, de a másodfokú bíróság szerint a bűnösség megállapítása törvényes, a büntetés pedig enyhe. A előbb idézett 371. § (2) bekezdése tulajdonképpen azt mondja ki, hogy amennyiben a másodfokú bíróság a tényálláson kismértékű változtatást (kiegészítést, helyesbítést) sem végzett, nincs joga a kiszabott büntetés kisebb mértékű megváltoztatására. Ebben a törvényi rendelkezésben az a jogpolitikai megfontolás rejlik, hogy a másodfokú bíróság a büntetésen is csak akkor változtasson, ha változtat a tényálláson, vagy fordítva, ha a tényállás változatlan, a büntetés is maradjon változatlan. A helybenhagyó végzés ügydöntő határozat akár ítéletre, akár megszüntető végzésre vonatkozik [minthogy a fellebbezési eljárásban az ítélet elleni fellebbezés szabályai irányadók a megszüntető végzésre is – 346. § (1) bek.]. A helybenhagyó végzést a Magyar Köztársaság nevében kell kihirdetni [lásd a 749. pontot is]. [736] 3. A másodfokú bíróság ítéletének megváltoztatása >Ha az elsőfokú bíróság jogszabályt helytelenül alkalmazott, és az ítéletét nem kell hatályon kívül helyezni, a másodfokú bíróság az ítéletet megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő határozatot hoz.< [372. § (1) bek.]. A másodfokú bíróság ítélete – akárcsak az elsőfokú ítélet – ügydöntő határozat. Az ítélet megváltoztatásával a másodfokú bíróság reformatórius jogkört gyakorol. Ha az elsőfokú ítéletet hatályon kívül kell helyezni abszolút hatályon kívül helyezési ok, vagy az ítéletre lényeges hatást gyakorló relatív hatályon kívül helyezési ok, vagy a másodfokon ki nem küszöbölhető megalapozatlanság miatt, akkor a másodfokú bíróságnak nincs lehetősége az ítélet megváltoztatására. A másodfokú bíróságnak – eltekintve az abszolút hatályon kívül helyezési okoktól és attól, ha az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást – az előbb felsorolt feltételeket illetően széles körű értelmezési és mérlegelési lehetősége nyílik arra, hogy eldöntse, milyen súlyú a relatív hatályon kívül helyezési ok, milyen következményekkel járt, és vajon bizonyítást kell-e végezni a megalapozatlanság kiküszöbölésére. E mérlegelés alapján dönt arról, hogy maga kiküszöbölve az ítélet fogyatékosságait, azt megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi. Az ökonómia amellett szól, hogy a hatályon kívül helyezésre ritkán és kivételesen kerüljön sor. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét jogkérdések tekintetében változtatja meg, ha az büntető jogszabályt sértett, de amint láttuk, a jogköre a tényállás helyesbítésére és kiegészítésére is kiterjed. A főszabály a tényálláshoz kötöttség, a jogkérdésekben a másodfokú bíróságnak teljes megváltoztatási jogköre van. A másodfokú bíróság az ítéletnek a rendelkező részét változtathatja meg, mert ebben nyer kifejezést az anyagi büntetőjogi szabályok helytelen alkalmazása. Nem tekinthető azonban kizártnak, hogy a megváltoztatási jogkör az ítélet indokolási részére is kiterjedjen. Ha ugyanis az elsőfokú bíróság ítéletének rendelkező része törvényes, 351 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA de az indokolás nem felel meg az anyagi büntető jogszabályoknak, illetőleg azok helyes értelmének, akkor az ítélet indokolási részét kell megváltoztatni a rendelkező rész érintetlenül hagyása mellett. Lehetséges például, hogy a rendelkező részben kiszabott büntetés mértéke vagy valamely intézkedés törvényes, de nem felel meg a törvénynek az a jogi indokolás, amelyet az ítélet indokolási része magában foglal. Ezen álláspont mellett szól az is, hogy a fellebbezés nemcsak az ítélet rendelkező része ellen, hanem az indokolás ellen is irányulhat. [737] A másodfokú bíróság az ítéletet, ennek rendelkező részét a következő jogkér- désekben változtathatja meg: • megállapíthatja a felmentett terhelt bűnösségét, és büntetést szab ki; • felmenti a terheltet, akinek bűnösségét megállapították; • megváltoztatja a bűncselekmény minősítését; • megváltoztatja a kiszabott büntetés vagy intézkedés nemét vagy mértékét. A másodfokú bíróság a megváltoztató ítéletét az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra vagy iratok alapján maga által kiegészített, helyesbített vagy a bizonyítás alapján megállapított eltérő tényállásra alapítja [372. § (2) bek.]. Arra viszont nincs lehetősége, hogy eltérő tényállást állapítson meg a vádlott terhére és ez alapján mondja ki a bűnösségét. A már korábban idézett 352. § (1) bekezdés b) pontja alapján ugyanis eltérő tényállást csak akkor állapíthat meg a másodfokú bíróság, ha annak alapján a vádlott felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye. A felmentő ítélet okai közül bármelyiknek az alapján felmentheti a másodfokú bíróság a terheltet, ha a kiegészített, helyesbített vagy az új eltérő tényállás a felmentést indokolttá teszi. Felmenthetik a terheltet elmebetegség címén, ha a másodfokú bíróság elé tárt szakértői vélemény alapján a felmentés indokolt, vagy ha a másodfokú bíróság előtt bizonyított alibi kizárja a terhelt tettességét stb. Ha azonban új tényeket a másodfokú bíróság nem állapított meg, a felmentő ítélet csak arra alapítható, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás jogilag nem minősül bűncselekménynek. Például a másodfokú bíróság – elfogadván a döntés alapjául az első fokon megállapított tényállást – kimondhatja, hogy a cselekmény nem sikkasztás, hanem csak polgári jogi deliktum. Az elsőfokú bírósági tényállással szemben azonban a másodfokú bíróság – új tények nélkül – nem állapíthatja meg, hogy a terhelt a tényállást nem valósította meg. Ez ugyanis a bizonyítékok mérlegelése alapján lehetne kimondható, márpedig a másodfokú bíróság a bizonyítékokat csak bizonyítás alapján értékelheti eltérően [352. § (3) bek.]. Ezek a megállapítások megfelelően érvényesek a felmentett terhelt bűnösségének megállapítására is azzal, hogy e tekintetben érvényesül a súlyosítási tilalom: az ítélet a vádlott terhére csak akkor változtatható meg, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. A másodfokú bíróság a cselekmény bűncselekményi minősítését korlátlanul megváltoztathatja, akár a terhelt javára, akár a terhelt terhére. Ez utóbbit akkor is megteheti, ha egyedül a terhelt javára jelentettek be fellebbezést, de ez esetben a büntetést nem súlyosbíthatja. A másodfokú bíróság megváltoztathatja ítéletében a büntetés nemét, mértékét és az intézkedés nemét és mértékét. Az ítéletben megállapított büntetés helyett más büntetést vagy intézkedést alkalmazhat, ezek mértékét is megváltoztathatja. E vonatkozásban is érvényesül azonban a súlyosítási tilalom. E törvényi rendelkezések szempontjából igen nagy jelentősége van annak a kérdésnek, amint arra már rámutattunk, hogy mi a súlyosabb büntetés. A másodfokú bíróságnak ugyanis csak a terhelt javára bejelentett fellebbezés esetén szabad olyan módon megváltoztatni az ítélet büntetőrendelkezését, hogy az tartalmilag súlyosabb legyen [a büntetések és intézkedések súlyossági fokozatairól, egymáshoz viszonyáról lásd a 354. §. (4) bekezdést].


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A bírói gyakorlat szerint a súlyosítási tilalom szempontjából nem lehet kizárólag annak vizsgálatára szorítkozni, hogy a különböző büntetések közül közvetlenül a kiszabás időpontjában melyik jelent nagyobb hátrányt a terheltre, hanem az egyes büntetések valamennyi kihatását, tehát távlati következményeit is értékelni kell. Így például figyelemmel kell lenni az elévülésre, a rehabilitáció lehetőségére, visszaesőkénti minősítésre, a feltételes szabadságra bocsátás korlátaira. Ha az ügyész csupán minősítés végett jelentett be fellebbezést, vagy pedig kizárólag a mellékbüntetés enyhe volta, illetőleg a mellékbüntetés nem alkalmazása miatt támadja az ítéletet, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által alkalmazott főbüntetést súlyosíthatja. A 371. § (2) bekezdése és ezzel összhangban a kialakult bírói gyakorlat változatlanul azon az állásponton van, hogy a másodfokú bíróság tartózkodjék az elsőfokú bíróság ítéletében a törvényi büntetési keretek között kiszabott büntetés jelentéktelen mérvű megváltoztatásától. A büntetés mértékének a megállapítása ugyanis bonyolult mérlegelési tevékenységet igényel, és aligha lehet megindokolni az első fokon kiszabott büntetés jelentéktelen megváltoztatását. Az, hogy mit kell jelentéktelen büntetésváltoztatásnak tekinteni, függ a kiszabott büntetés nagyságától; néhány hónapos tartamú szabadságvesztés esetén egy-két hónapos enyhítés nem jelentéktelen, viszont többévi tartamú szabadságvesztés egyévi időtartamú megváltoztatása sem mutatkozhat helyesnek. A másodfokú bíróság a polgári jogi igényre, a bűnügyi költségekre és más járulékos kérdésekre vonatkozó ítéleti rendelkezéseket is megváltoztathatja, felülbírálati jogánál fogva ezekről hivatalból dönt [348. § (1) bek.].

5. V. CÍM AZ ÍTÉLET HATÁLYON KÍVÜL HELYEZÉSE A FELLEBBEZÉSI ELJÁRÁSBAN [738] 1. Az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése és az eljárás bíróság tanácsülésen

megszüntetése >A másodfokú

I. hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és az eljárást megszünteti, a. a vádlott halála, elévülés vagy kegyelem miatt, b. ha az elsőfokú bíróság az eljárás lefolytatásához szükséges magánindítvány, hiányában hozott ítéletet,

feljelentés vagy kívánat

c. ha a cselekményt már jogerősen elbírálták.. .< [373. § I. pont]. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyező és eljárást megszüntető végzése ügydöntő határozat. E határozat lényegét tekintve az ítéletet megváltoztató határozat, minthogy az eljárás megszüntetése más érdemi rendelkezés helyébe lép (például akár a bűnösség kimondása helyébe), tehát az az ítélet rendelkezéseinek hatályon kívül helyezéssel történő megváltoztatása. A 373. § I. pontban felsorolt eljárást megszüntető okok az ott meghatározott határozatra okot adnak attól függetlenül, hogy az elsőfokú ítélet meghozásának idején vagy csak az után következtek-e be (halál, elévülés, kegyelem, res iudicata), illetőleg váltak ismertekké (magánindítvány, feljelentés, kívánat hiánya). A hatályon kívül helyező és megszüntető végzés alapja lehet akár az elsőfokú tényállás, akár a kiegészített, helyesbített vagy eltérő tényállás is.

bíróság által megállapított

2. Külön törvényi rendelkezés az eljárás megszüntetéséről, az elkobzásról, a polgári jogi igényről és a kisebb súlyú bűncselekményekről >374. § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a 373. § I. a) pontja alapján szünteti meg, vagyaz eljárást a vádlott tartós súlyos betegsége, illetőleg a bűncselekmény elkövetéseután bekövetkezett elmebetegsége miatt függeszti fel, az elsőfokú bíróság ítéleténekaz elkobzásra, továbbá – az eljárásnak a vádlott halála folytán történt megszüntetését kivéve – a polgári jogi igény megállapítására vonatkozó rendelkezését a. hatályban tartja, ha ezekre nézve nem jelentettek be fellebbezést, vagy az alaptalan,


ezekre vonatkozó fellebbezés

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA b. megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő határozatot hoz, ha az elsőfokú bíróság az ítéletében jogszabályt helytelenül alkalmazott. (2) Ha a másodfokú bíróság a felfüggesztett eljárást folytatja, az (1) bekezdés hatályon kívül helyezi. <

alapján hozott rendelkezést

A törvénynek e rendelkezései összefüggnek a másodfokú bíróság felülbírálati jogosultságával [348. § (1) bek.], amely egyébként kiterjed az ítéletnek az intézkedések alkalmazására vonatkozó rendelkezéseire is, attól függetlenül, mire vonatkozott a fellebbezés; a 374. § (1) a) pont azonban éppen a felülbírálati jogot korlátozza, minthogy a bíróság döntését a fellebbezési okhoz köti. A b) pont összefügg a Btk. rendelkezéseivel, amelyek az elkobzást a büntethetőségtől függetlenül is megengedik, de csak meghatározott esetekben [gyermekkor, kóros elmeállapot, csekély társadalmi veszélyesség – Btk. 77. § (7) bek.]; ha az elsőfokú bíróság nem a Btk.-ban megnevezett okból mondott ki elkobzást stb., a másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletnek e részét. [739] >A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és azeljárást megszünteti az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vádlott felelősségrevonása szempontjából nincs jelentősége.< (377. §) A nyomozás részbeni mellőzésére (187. §), a vádemelés részbeni mellőzésére (220. §), az elsőfokú bíróság megszüntető végzésére [332. § (2) bek.] az ad okot és lehetőséget, hogy a jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett található olyan bűncselekmény, amelynek a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége. Ha a másodfokú bíróság a vád tárgyává tett bűncselekmények között talál ilyen relatíve jelentéktelen súlyú bűncselekményt, az eljárást emiatt megszünteti. Habár a 377. § nem utal kifejezetten arra, hogy itt a súlyosabb bűncselekmény mellett jelentéktelennek tűnő bűncselekményről van szó, de a törvény összefüggéseiből ez világosan kitűnik. Az eljárásnak ebben a szakaszában is azonban a vád tárgyává tett bűncselekmények összehasonlítása látszik indokoltnak még akkor is, ha a vád szerinti súlyosabb bűncselekmény vádja alól a bíróság felmentette volna a vádlottat, és egyedül a relatíve kisebb súlyú bűncselekmény elkövetése volna megállapítható. Emiatt azonban az eljárást megszüntetheti. Lehetséges tehát, hogy a felmentés mellett találjuk a megszüntetést. A 377. § szövege ezt az értelmezést lehetővé teszi. [740] 3. Az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése eljárási szabálysértés miatt; abszolút hatályon kívül helyezési okok [373. § (1)A másodfokú bíróság tanácsülésen] > II. hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és az elsőfokú bíróságotúj eljárásra utasítja, ha a. a bíróság nem volt törvényesen megalakítva, b. az ítélet meghozatalában a törvény szerint kizárt vagy olyan bíró vett részt, aki nem volt mindvégig jelen a tárgyaláson, c. a bíróság a hatáskörét túllépte, katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó, illetékességébe tartozó ügyet bírált el,

vagy más bíróság kizárólagos

d. a tárgyalást olyan személy távollétében tartották meg, akinek a részvétele a törvény értelmében kötelező. I. hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, ha az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában járt el; II. hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és a. az iratokat az ügyésznek megküldi, ha az ügyész a XXV. fejezet szerinti hiányában indítványozta,

eljárást a törvényi előfeltételek

b. az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bíróság a XXV. fejezet szerinti eljárást a törvényi előfeltételek hiányában folytatta le.< (A XXV. fejezet a tárgyalásról történő lemondásról szól.)


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A bíróság nem volt törvényesen megalakítva, ha nem tanácsban járt el, vagy a tanács összetétele nem felelt meg a törvénynek, például a hivatásos bírót fogalmazó vagy titkár helyettesítette, nem volt jelen két esküt tett ülnök, vagy az előírt esküt még nem tették le. Arról, hogy az ítélethozatalban kizárási ok folytán melyik bíró, mikor nem vehet részt, a 21. és következő §-ok rendelkeznek. Az ítéletet akkor is hatályon kívül kell helyezni, ha az ítélethozatalban a kizárt bíró már nem vett részt, de az ő helyébe lépő bíró a tárgyaláson nem volt mindvégig jelen, és nincs mód arra, hogy a tárgyalást az anyagának ismertetésével ismételjék meg (287. §). Azt a kérdést, hogy a bíróság a hatáskörét túllépte-e, a Be. 15. és következő, illetőleg a 308. § figyelembevételével kell eldönteni. Lehetséges az is, hogy a másodfokú bíróság a bűncselekményt másképp minősíti, mint az elsőfokú bíróság, és ennek a minősítésnek a következménye az a megállapítás, hogy az elsőfokú bíróság a hatáskörét túllépte. A másodfokú bíróság eltérő minősítésének lehet a következménye az is, hogy a tárgyalást olyan személy távollétében tartották meg, akinek a részvétele a törvény értelmében kötelező, így ha például az elsőfokú bíróság a cselekményt három évig terjedhető szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekménynek minősítette, és a másodfokú bíróság álláspontja szerint a helyes minősítés következményeként a büntetési tétel öt évet meghalad – az ügyész részvétele és a védő részvétele kötelezővé válik. Ilyen esetben, ez okból az elsőfokú ítéletet hatályon kívül kell helyezni. Nincs azonban helye az ítélet hatályon kívül helyezésének ellenkező esetben, nevezetesen: a védő részvételének hiánya miatt, ha az elsőfokú bíróság tévesen ötévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő cselekményben állapította meg a terhelt bűnösségét, a másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban öt éven aluli szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény valósult meg. A leírtakból kitűnik, hogy a bíróság törvényes hatáskörének és a tárgyaláson való kötelező részvételének a megítélésére nem az elsőfokú, hanem a másodfokú bíróság minősítése az irányadó. >A felmentő ítéletet, illetőleg az ítélet felmentő rendelkezését a 373. § (1) bekezdésének II. d) pontja alapján nem kell hatályon kívül helyezni, ha az ítéletet a vádlott vagy a védő távollétében hozták meg.< [374. § (3) bek.] E törvényi rendelkezésnek az a magyarázata, hogy felmentés esetén a bíróság a terhelt érdekeit, a terhelt mellett szóló mentő körülményeket messzemenően figyelembe vette, és ezért a védelem távolmaradása közömbös. [741] A III. ponttal összefüggésben az a törvényes vád, amely eljárásjogi értelemben törvényes, attól függetlenül, hogy megalapozott-e. Törvényes tehát az a vád, amely a közvád emelésére fölhatalmazott, hatáskörrel rendelkező vádhatóságtól, vagy egyébként vádemelésre jogosulttól származik. Hiányzik a törvényes vád például akkor, ha közvádas ügyben csak magánvádló volt, ha a bíróság vád tárgyává nem tett cselekményt bírált el (amire például az ügyész a tárgyaláson a vádat nem terjesztette ki). Hiányzik a törvényes vád akkor is, ha a pótmagánvád emelésére nem jogosult személy lép fel pótmagánvádlóként. A törvény nem rendelkezik arról, mi a másodfokú bíróság tennivalója a hatályon kívül helyezésen felül, ha a törvényes vád hiányzott. Célszerűnek látszik, hogy ez esetben a másodfokú bíróság az ügyet az elsőfokú bíróságnak küldje vissza. A 373. § (1) bekezdés II—III. pontjában felsorolt és eddig tárgyalt eljárási szabálysértések a hatályon kívül helyezés kötelező eseteit jelölik. A hatályon kívül helyezésnek ezeket az okait nevezhetjük abszolút hatályon kívül helyezési okoknak is, mert előfordulásuk esetén a bíróságnak minden további mérlegelés nélkül az ítéletet hatályon kívül kell helyeznie. Közömbös, és ezt külön nem is kell vizsgálni, volt-e hatásuk az ügy érdemi eldöntésére. A törvény tulajdonképpen oly súlyos eljárási szabálysértéseknek tartja ezeket, hogy kizártnak tartja a törvényes és megalapozott ítéletnek a meghozatalát, ezt a hatásukat az ügy érdemére vélelmezi. [742] 4. Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése eljárási szabálysértés miatt; relatív hatályon kívül helyezési okok >A másodfokú bíróság az elsőfokúbíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja,ha a 373. § (1) bekezdésének II. pontjában fel nem sorolt olyan eljárási 355 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA szabálysértés történt, amely lényeges hatással volt az eljárás lefolytatására, illetőleg a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, illetőleg a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására. Ilyennek kell tekinteni különösen, ha azeljárásban részt vevő személyek a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták, vagyezek gyakorlását korlátozták, illetőleg ha az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének nem tett eleget. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezheti, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasíthatja akkor is,ha a nyilvánosságot a tárgyalásról törvényes ok nélkül kizárták.< [375. § (1) bek.] A relatív hatályon kívül helyezési ok az, amely az ítélet hatályon kívül helyezésének oka csak akkor lehet, ha lényeges hatással volt az eljárás lefolytatására, illetőleg az ítéletre nevezetesen a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, illetőleg a büntetés kiszabására, vagy intézkedés alkalmazására. A relatív eljárási szabálysértéseket a törvény példaszerűen említi és ezek közé sorolja az indokolási kötelezettség elmulasztását is. A 375. § (1) bekezdés utolsó mondata a nyilvánosság kizárásáról szól, és a törvény a hatályon kívül helyezés lehetőségét adja meg a másodfokú bíróságnak, ha a nyilvánosságot a tárgyalásról törvényes ok nélkül zárták ki. A másodfokú bíróságnak ebben az esetben is azt kell mérlegre tennie, vajon a nyilvánosság befolyással volt-e az ügy érdemi elbírálására, nem járt-e olyan következményekkel, hogy emiatt az eljárásban részt vevők nem tudták jogaikat kellő mértékben érvényesíteni. A kérdés különösen kényes lehet, ha fiatalkorút, gyermekkorút, különösen védett tanút hallgatott meg a bíróság a nyilvánosság kizárása mellett. Ilyen eljárási szabálysértésnek kell tartanunk (a 373. § II—III. pontban fel nem sorolt) olyan eljárási szabálysértéseket, amelyek miatt a felek jogaikat nem gyakorolhatták, azokat korlátozták: ha például a védelemnek nem volt elég ideje a felkészülésre, ha a vádlót nem értesítették a tárgyalásról, ha a felek nem tekinthettek be a másik fél által benyújtott szakvéleménybe, ha nem élhettek a kérdezés jogával, a bizonyítási indítványokat a bíróság rendre elutasította. A relatív hatályon kívül helyezési okra is vonatkozik az a szabály, amely szerint a felmentő ítéletet, illetőleg az ítélet felmentő rendelkezését nem kell hatályon kívül helyezni, ha az eljárási szabálysértés a vádlott vagy a védő törvényes jogainak gyakorlását korlátozta [375. § (2) bek.]. [743] 5. Hatályon kívül helyezés megalapozatlanság okából >376. § (1) A másod-fokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a 352. § alapján ki nem küszöbölhető megalapozatlanság a bűnösség megállapítását vagy a büntetés kiszabását, illetőleg az intézkedés alkalmazását lényegesen befolyásolta. (2) Az ítélet felmentő rendelkezését nem kell hatályon kívül helyezni, ha az ítélet megalapozatlan. <

csupán egyéb részében

A 352. § a megalapozatlanság kiküszöbölésének három módját ismeri el: a tényállás kiegészítése, illetőleg helyesbítése • iratok tartalma alapján; • iratok alapján levont helyes ténybeli következtetéssel; • felvett bizonyítás útján. A 376. § (1) azt mondja ki, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül kell helyezni és új eljárásra utasítani, ha nincs lehetőség az előbbiekben ismertetett módon a tényállás kiegészítésére vagy helyesbítésére iratok alapján vagy a másodfokú bíróság által folytatott bizonyítás alapján. Ez a helyzet áll elő különösen akkor, ha a tényállás nincs felderítve vagy az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást. Ilyenkor ugyanis az, ami történnék, már nemcsak a tényállás kiegészítése vagy helyesbítése volna, hanem esetleg egy teljesen új tényállásnak a megállapítása. Akkor sincs mód másodfokon folytatott bizonyítással orvosolni a megalapozatlanságot, ha a felmentett vádlottnak, illetőleg annak, aki ellen az eljárást megszüntették, a bűnösségét kellene kimondani eltérő tényállás alapján. Az ilyen – a terhelt terhére szóló eltérő – tényállás megállapítására csak az elsőfokú bíróság jogosult (lásd ezekről a 722. és 723. pontot is).


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA A másodfokú bíróságnak, amennyiben a felmentett vádlott terhére eltérő tényállás volna megállapítandó, egyetlen lehetősége van, hogy az ügyet visszaadja az elsőfokú bíróságnak, hatályon kívül helyezvén az elsőfokú ítéletet. A megalapozatlanság okából történő hatályon kívül helyezés okai egyébként relatív okok abban az értelemben, hogy csak akkor vezetnek hatályon kívül helyezésre, ha a megalapozatlanság a bűnösség megállapítását vagy a büntetés kiszabását, illetőleg az intézkedés alkalmazását lényegesen befolyásolta. A 376. § (2) bekezdés a részleges jogerőnek speciális esetét állapítja meg azzal, hogy kimondja: az ítélet felmentő része hatályban marad és az ítéletnek csak más részeit kell hatályon kívül helyezni megalapozatlanság okából. [744] 6. A határozat indokolása > A hatályon kívül h elyező végzés indokolása tartal mazza a hatályon kívül helyezés okát, továbbá a másodfokú bíróságnak a megismételt eljárásra vonatkozó iránymutatását . < [378. § (1) bek.] A másodfokú bíróság határozatainak a szerkezetéről a törvény külön rendelkezést nem tartalmaz, ebből következik, hogy megfelelően alkalmazni kell a határozatokról szóló 257-260. § rendelkezéseit. Ezekből egyebek között kitűnik, hogy a határozat bevezetésből, rendelkező részből és indokolásból áll. A 370. § (3) bekezdése kimondja, hogy a határozat indokolása tartalmazza, hogy ki, miért fellebbezett, és kifejti a bíróság döntésének indokait. Ezeket a rendelkezéseket egészíti ki a 378. § imént idézett (1) bekezdése. [745] 7. Más bíróság kijelölése a megismételt eljárásra >A másodfokú bíróság [ha az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja] elrendelheti, hogy az ügyet az elsőfokúbíróság más tanácsa vagy – kivételesen – más bíróság tárgyalja.< [378. § (2) bek.] A másodfokú bíróság hatályon kívül helyező végzése nem tartalmazhat utasítást arról, miként döntsön a másodfokú bíróság a megismételt eljárás alapján. A másodfokú bíróság határozata azonban megjelöli azokat a körülményeket, amelyeknek a felderítését a másodfokú bíróság a megismételt eljárásban indokoltnak, illetve szükségesnek tartja. A másodfokú bíróság számára ez iránymutatásként jelenik meg, és ebben az irányban kell a másodfokú bíróságnak a bizonyítási vagy más tevékenységét elvégeznie. Ha azonban a másodfokú bíróság nem lát elegendő biztosítékot arra, hogy a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság ennek az iránymutatásnak megfelelően fog eljárni, más bíróságot jelölhet ki a tárgyalásra, amennyiben az elsőfokú bíróságnak nincs olyan másik tanácsa, amelyikre a megismételt eljárás lefolytatása rábízható volna. Ettől függetlenül is az az elsőfokú bírósági tanács, amelynek a határozatát hatályon kívül helyezték, nem szívesen vállalja az eljárás megismétlését, amennyiben saját korábbi álláspontjával szembe kellene helyezkedni. A más tanácshoz utasítás tehát felfogható úgy is, mint tapintatos tudomásulvétele az elsőfokú bíróság álláspontjának.

6. VI. CÍM A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG EGYÉB RENDELKEZÉSEI [746] 1. Rendelkezés a polgári jogi igényről, illetve a szülői felügyeleti jogról >379. § (1) Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének kizárólag a polgári jogi igényre vonatkozó rendelkezését bírálja felül, és a fellebbezést alaposnak találja, az ítéletnek ezt a részét megváltoztatja. Ha a polgári jogi igény érdemi elbírálása az eljárást késleltetné, az elsőfokú bíróság ítéletének erre vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezi, és a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. Ha a fellebbezés alaptalan, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. (2) A másodfokú bíróság a polgári jogi igényt akkor is elbírálhatja érdemben, ha az ügyész fellebbezése alapján az elsőfokú bíróság ítéletének azt a részét bírálja felül, amellyel a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasította.


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA 380. § A 379. § (1) bekezdése értelemszerűen irányadó, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének kizárólag a szülői felügyeleti jog megszüntetésére vonatkozó rendelkezését bírálja felül. < [747] 2. Rendelkezés a bűnügyi költségekről >381. § (1) A másodfokú bíróság a határozatában megállapítja a másodfokú bírósági eljárásban felmerült bűnügyi költséget, és szükség esetén rendelkezik annak a viseléséről. 1. A másodfokú bíróság a bűnösnek kimondott vádlottat mentesítheti a másodfokú bírósági eljárásban felmerült bűnügyi költségnek vagy egy részének a megfizetése alól, ha a vádlott vagy a védő fellebbezése eredményes volt. < [748] 3. Az ügydöntő határozat kihirdetése, közlése >367. § (1) A másodfokú bíróság ügydöntő határozatát a fellebbezővel is közölni kell. 1. A másodfokú bíróság az ügydöntő határozatát kézbesíti az ügyésznek, a vádlottnak, a védőnek, a sértettnek és annak, akire a határozat rendelkezést tartalmaz. < A másodfokú bíróság ügydöntő határozatait az általános szabályoknak megfelelően (amelyek egyébként az elsőfokú eljárásban érvényesek) kell kihirdetni, illetőleg közölni. A törvény hangsúlyossá teszi, hogy az ügydöntő határozat a fellebbezővel is kézbesítés útján közlendő, amennyiben a határozat kihirdetésénél nem lett volna jelen. A (2) bekezdés felsorolja mindazokat, akikkel egyébként a másodfokú bíróság ügydöntő határozatát kézbesítés útján közölni kell. (Az ügydöntő határozatok felsorolásáról lásd a 673. pontot.) [749] 4. Határozat az előzetes letartóztatásról és más kényszerintézkedésekről >Az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése esetén az előzetes letartóztatásról, a lakhelyelhagyási tilalomról, a házi őrizetről, az ideiglenes kényszergyógykezelésről és az úti okmány elvételéről a másodfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésben határoz.< (368. §) Az előzetes letartóztatásról és más kényszerintézkedésekről a másodfokú bíróság arra való tekintettel határoz, hogy a korábban elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás stb. a másodfokú eljárás befejezéséig tarthatott [131. § (4) bek.]. Ezután hasonlóan kell határoznia az előzetes letartóztatás stb. fenntartásáról, elrendeléséről, illetve a szabadlábra helyezésről, mint az elsőfokú bíróságnak (lásd a 327. §-t, illetve a 345. §-t az elsőfokú eljárás szabályainak megfelelő alkalmazásáról). A kényszerintézkedésekről a másodfokú bíróság szükség esetén az ügydöntő határozatokban is dönt (például a megváltoztató ítéletben). A nem ügydöntő hatályon kívül helyező végzésben is a másodfokú bíróságnak kell döntenie ezekben a kérdésekben, annak ellenére, hogy az ügyet visszaküldte az elsőfokú bírósághoz. [750] 5. Intézkedések a fellebbezés elintézése után A fellebbezés elintézése után a másodfokú bíróság a határozatának kiadmányait kézbesíti, és az ügy iratait a határozatának kiadmányával és a tárgyalásról, illetve a nyilvános ülésről készült jegyzőkönyvvel visszaküldi az elsőfokú bíróságnak. Ha a másodfokú bíróság a vádlottat távollétében részesítette megrovásban, ennek foganatosításáról az elsőfokú bíróság tanácsának elnöke gondoskodik (369. §). [751] 6. A másodfokú bíróság által első fokon hozott végzés elleni jogorvoslat A másodfokú bíróság eljárása során elsőfokú bíróságként hozhat végzéseket, ezek között helyt kaphatnak pervezető végzések és a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos végzések is. A másodfokú bíróság eljárása során első fokon hozott végzések elleni jogorvoslat nyújtható be, és ezekre a fellebbezés elbírálására vonatkozó, illetőleg a másodfokú bírósági eljárásra vonatkozó általános szabályok az irányadók (382. §). A másodfokú bíróság eljárása során a kényszerintézkedés elrendeléséről, megszüntetéséről, a kényszerintézkedés tartamának egy évet meghaladó felülvizsgálatáról hozott végzés ellen, valamint a


XX. FEJEZET – A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA másodfokú eljárásban hozott, olyan nem ügydöntő végzés ellen, amely ellen az elsőfokú eljárásban fellebbezésnek lenne helye, ha a végzést • a megyei bíróság hozta, az ítélőtáblához, • az ítélőtábla hozta, a Legfelsőbb Bírósághoz fellebbezésnek van helye (383. §). Az ítélőtábla, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést tanácsülésen bírálja el (384. §).


21. fejezet - XXI. FEJEZET – AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ 1. I. CÍM A MEGISMÉTELT ELJÁRÁS [752] 1. A megismételt eljárás a másodfokú bíróság határozata alapján Az elsőfokú bíróságon az eljárás megismétlését a másodfokú bíróság eljárási szabálysértés vagy az ítélet megalapozatlansága miatt rendeli el. A bíróság határozatának hatályonkívül helyezése folytán megismételt eljárásban az elsőfokú bírósági eljárásra vonatkozórendelkezéseket a megismételt eljárásról szóló fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni (385. §). Az új eljárásra utasítás, az eljárás megismétlése tehát azt jelenti, hogy az elsőfokú bíróságon az ügyet újra kell tárgyalni a tárgyalás törvényi szabályai szerint, de a 386-389. §-ban meghatározott eltérésekkel. A megismétlés azonban nem terjed ki sem a nyomozásra, sem a tárgyalás előkészítésére. A megismételt eljárásban a bíróság soron kívül jár el. Az ügyet ilyenkor a hatályon kívül helyező határozat okainak és indokainak figyelembevételével bírálja el. A megismételt eljárásban hozott ítélet felülbírálata során a másodfokú bíróságot változatlan tényállás mellett sem kötik a hatályon kívül helyező határozatban kifejtett okok és indokok (386. §). [753] 2. A megismételt tárgyalás szabályai >387. § (1) A tárgyalás megkezdése utána tanács elnöke ismerteti a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező határozatát,az elsőfokú bíróság hatályon kívül helyezett határozatát, valamint a vádiratot. 1. Ha az ügyész a vádat az elsőfokú bíróság határozatának hatályon kívül módosított vádiratot az ügyész ismerteti. 2. Ha a vádlott nem kíván vallomást tenni, a tanács elnöke a hatályon kívül szolgáló tárgyaláson tett vallomását is felolvashatja.

helyezése után módosította, a helyezett határozat alapjául

388. § (1) A tanú kihallgatása, illetőleg a szakértő meghallgatása helyett a tanúnak a hatályon kívül helyezett határozat alapjául szolgáló tárgyaláson tett vallomásáról, illetőleg a szakértőnek az ott előterjesztett szakvéleményéről készült jegyzőkönyvet fel lehet olvasni.< A másodfokú bíróság a hatályon kívül helyező és új eljárást elrendelő végzésében megjelölhette azokat a körülményeket, amelyeknek a felderítését indokoltnak látja tanúk, szakértők meghallgatása, szemle stb. által. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási cselekményeket rendszerint maga végzi, de alkalmazhat bírókiküldést vagy megkeresést, vagy felhívhatja az ügyészt is bizonyítási eszközök felkutatására (304., 306. §). A megismételt tárgyalás alapján az elsőfokú bíróság új érdemi (ügydöntő) határozatot hoz, az ügyet a hatályon kívül helyező határozat okainak és indokainak figyelembevételével bírálja el [386. § (2) bek.]. Ennek megfelelően például lefolytatja a másodfokú bíróság által szükségesnek tartott bizonyítást, figyelembe veszi a másodfokú bíróság jogi álláspontját, de a bizonyítékok értékelésében, a tényállás megállapításában, ennek minősítésében, a szankciók meghatározásában függetlenül jár el. A másodfokú bíróság által felrótt nyilvánvaló fogyatékosságokat az elsőfokú bíróságnak azonban ki kell küszöbölnie. A megismételt tárgyalás eredendő feltétele és oka a fellebbezés, amelynek hatása itt súlyosítási tilalomként is érvényesül. >Ha a vádlott terhére nem jelentettek be fellebbezést, a megismételt eljárásban nem lehet a felmentett vádlott bűnösségét megállapítani, illetőleg a hatályon kívül helyezett ítéletben kiszabott büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni, vagy büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél súlyosabb intézkedést alkalmazni.< [389. § (1) bek.]


XXI. FEJEZET – AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ Ezen általános szabály alól a törvény kivételeket állapít meg, amikor tehát a megismételt eljárásban súlyosításnak van helye, habár csak a terhelt javára jelentettek be fellebbezést. A kivételek a következők: Ha a hatályon kívül helyezést a 373. § (1) bekezdésének II. a)-c) pontjára (abíróság nem volt törvényesen megalakítva, kizárt vagy nem mindvégig jelen voltbíró vett részt az ítélethozatalban, a bíróság hatáskörét túllépte) vagy a 376. § (1)bekezdésében meghatározott okra (ki nem küszöbölhető megalapozatlanság[389. § (2) bek. a) pont]) alapították. A felsorolt eljárási szabálysértések mellett hozott ítéletet a törvény semmisnek, nem ítéletnek tartja, ezért a súlyosítási tilalom szempontjából nem köt, vagyis olyan, mintha nem is volna. >389. § (2) b) a megismételt eljárásban felmerült új bizonyíték alapján a bíróságolyan új tényt állapít meg, amelynek folytán súlyosabb büntetést kell kiszabni,feltéve, hogy az ügyész ezt indítványozza, a. az ügyész vádkiterjesztése folytán a vádlott bűnösségét más bűncselekményben is meg kell állapítani, b. az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére a felülvizsgálati bejelentett felülvizsgálati indítvány folytán került sor. <

eljárásban a terhelt terhére

A b) pont alkalmazásának négy konjunktív feltétele van, nevezetesen, hogy a megismételt eljárásban • új bizonyíték alapján • új tény állapítható meg, • emiatt súlyosabb büntetést kell kiszabni, • az ügyész ezt indítványozza. Arra a kérdésre, mikor kell súlyosabb büntetést kiszabni (például fogház helyett börtönt) a Btk.-ban található meg a válasz. A d) pont arról az esetről szól, amikor a rendkívüli perorvoslat (felülvizsgálat) alapján kerül vissza az ügy az elsőfokú bíróságra. A megismételt eljárásban azonban nincs helye súlyosításnak azzal a terhelttel szemben, akinek ügyében egyáltalán nem volt fellebbezés, de reá a hatályon kívül helyezést összefüggő ok címén a javára mondta ki a bíróság [389. § (3) bek.]. [754] 3. Az eljárás megismétlése a Legfelsőbb Bíróság határozata alapján A másodfokú bíróság eljárásának megismétlésére a Legfelsőbb Bíróság határozataalapján sor kerülhet. Az így megismételt tárgyalásra az első fokon megismételt eljárás szabályai értelemszerűen irányadók. >Ha a Legfelsőbb Bíróság a másodfokúbíróság határozatát hatályon kívül helyezi, és a másodfokú bíróságot utasítja újeljárásra, a másodfokú bíróság eljárására az I. cím rendelkezéseit kell megfelelőenalkalmazni.< (390. §)

2. II. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZAT JOGEREJE [755] 1. A jogerő általános szabályai A jogerő a határozatnak az a tulajdonsága, hogy perorvoslattal többé meg nem támadható és meg nem változtatható. A magyar büntetőeljárási jog szerint jogerő csak a bíróság ügydöntő határozatához fűződik, ami kiderül a perújítás és más rendkívüli perorvoslatok törvényi szabályaiból is, amelyek megnevezik a jogerőre képes határozatokat. Ebből következik, hogy a nyomozó hatóság, az ügyész nyomozást megszüntető vagy más határozata (például a vádemelés elhalasztása) nem emelkedhet jogerőre, és rendkívüli perorvoslat nélkül változtatható meg. A bíróság határozatai közül nem valamennyi képes jogerőre. Jogerősekké válhatnak az ügydöntő határozatok, tehát az ítélet, a megszüntető végzés, a büntetőparancsot tartalmazó végzés, a másodfokon hozott helybenhagyó végzés, a megváltoztató ítélet.


XXI. FEJEZET – AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ A büntetőeljárás keretébe tartozó különleges eljárások során hozott határozatok közül az ítéletek ugyancsak jogerőre képesek. Jogerős például az összbünte- tésbe foglalásról rendelkező ítélet. Jogerőre emelkedhetnek továbbá a különleges eljárások során hozott végzések is, amelyek egy-egy részletkérdésben döntenek, és egyébként önálló fellebbezéssel megtámadhatók. Idetartozik például a felfüggesztett büntetés végrehajtását elrendelő végzés (572. §), az elkobzás kimondása (570. §) stb. Nem emelkednek jogerőre a bíróság pervezető végzései. A büntetés végrehajtása során hozott bírósági határozatok többnyire szintén nem emelkednek jogerőre, már csak azért sem, mert fellebbezéssel nem támadhatók. Például az 591. § szerint a szabadságvesztés halasztását engedélyező végzés vagy a tanács elnöke által engedélyezett részletfizetési engedély (592. §) nem válik jogerőssé – az ilyen végzések megváltoztatása, hatályon kívül helyezése nem kíván jogorvoslati eljárást. A jogerő bekövetkezésének az időpontja az a nap, amelyen a perorvoslatra jogosultak az ítéletben (határozatban) megnyugodtak, a perorvoslati határidőt elmulasztották, vagy a perorvoslatot visszavonták, illetve amelyen a bíróság a perorvoslatot elutasította. (Lásd erről az 597. §-t, illetve a 773. pontot.) [756] 2. A jogerő nemei Megkülönböztethetünk teljes és részleges jogerőt. Teljes jogerőn azt értjük, hogy a határozatnak minden rendelkezése jogerős, nem támadható, illetve nem változtatható meg. A magyar büntetőeljárási jogban szabály szerint a teljes jogerő érvényesül. Részleges jogerőn azt értjük, hogy a határozatnak csak egyes rendelkezései váltak jogerősekké, és mások nem. Részleges jogerő akkor áll be, ha a perorvoslattal megtámadott ítéletnek (határozatnak) csak azt a részét bírálják felül, amely ellen a perorvoslat irányult. Megkülönböztethetjük továbbá az abszolút és a relatív jogerőt. Abszolút jogerőnek nevezzük azt, ha a határozat minden perorvoslatra jogosulttal szemben jogerős, vagyis ha nincs olyan jogosult, aki még perorvoslattal élhetne, és kérhetné a határozat megváltoztatását. A relatív jogerő a perorvoslatra jogosultak közül csak egyesekkel szemben következik be, míg mások perorvoslati jogosultságukkal még élhetnek, például az, aki a tárgyaláson jelen van, az előtte kihirdetett ítélet ellen azonnal vagy három napon belül jelenthet be perorvoslatot. Aki azonban a tárgyaláson nincs jelen, az a fellebbezést az írásban közölt határozat kézhezvétele után jelentheti be. Ily módon a határozat egyesekkel szemben jogerős, amennyiben részükről nem támadható meg, másokkal szemben pedig nem. [757] 3. A jogerő jelentősége Az ügydöntő határozatok jogerejének társadalmi jelen-tősége az, hogy biztosítja a jogrend stabilitását, az állami akarat, a törvények érvényesítését. Büntetőügyekben bűncselekmény elkövetése esetén a törvényesség azzal valósul meg, hogy az elkövetőket felelősségre vonják, és büntetést, büntetőjogi intézkedést alkalmaznak. Ha a bíróságnak a büntetőítéleteit korlátlanul kétségbe lehetne vonni, ez gyakorlatilag kizárná a törvények, az állami akarat érvényesítését, aláásná a jogbiztonságba vetett bizalmat, és kétségessé tenné az állami szervek eljárásának az értelmét. A jogerő az elítéltek szempontjából sem jelentéktelen. Velük azt tudatja, hogy az ügyükben hozott határozat végleges, hogy azt egyfelől tovább a terhükre megváltoztatni nem lehet, másfelől azt, hogy a helyzetük, a sorsuk eldőlt. Előfordulhatnak azonban esetek, hogy a jogerős határozat nem állapít meg igazságot, vagy nem törvényes, és akkor az az érdek, hogy végrehajtásuk ne történjék meg; erre szolgálnak a rendkívüli perorvoslatok, amelyek kivételes, a jogerő intézményét nem kizáró, de egyedi esetben a jogerőt oldó jogi eszközök. [758] 4. A jogerő hatásai A jogerő hatásai közé a következőket sorolhatjuk: - A határozat megváltoztathatatlansága. A határozatnak ezt a tulajdonságát szokás alaki jogerőnek is nevezni. Azt jelenti, hogy a határozat rendes perorvoslattal többé nem támadható meg, és ennek következtében semelyik fórum sem jogosult a határozat megváltoztatására. 362 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. FEJEZET – AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ • A kötelező erő. A jogerős határozatba foglaltak, mindazokra, akikre az ítélet vonatkozik, kötelezőek. A határozat jogviszonyokat állapít meg, illetőleg jogviszonyokat konstituál, és mindazok, akik e jogviszony következtében jogosultak vagy kötelezettek lettek, ezeknek megfelelően gyakorolják jogaikat, teljesítik kötelezettségeiket. A büntetőítélet azonban hatályos másokkal szemben is, amennyiben a bűnösség megállapítása vagy a felmentés kimondása a terhelt jogi helyzetét azok számára is eldönti, akik különben a büntetőeljárásnak nem résztvevői (például a választásra való jogosultság, némely munkajogi viszonyok). A kötelező erőből következik a ne bis in idem – az újabb eljárás tilalma. • A végrehajthatóság. A kötelező erő a határozat végrehajtását is maga után vonja. A jogerős határozatban megállapított rendelkezések szabály szerint végrehajthatók, vannak azonban olyan rendelkezések, amelyek külön végrehajtást nem kívánnak, például a felmentés a vád alól, az eljárás megszüntetése. Az ítéletet csak a jogerőre emelkedés után lehet végrehajtani. A határozat végrehajthatóságában nyilvánul meg leginkább az anyagi jogerő: a büntetőjog alkalmazásának a véglegessége. • A bizonyító erő. A jogerő a határozatnak bizonyító erőt kölcsönöz. Ezt a Pp. 9. §-a így fejezi ki: a jogerősen elbírált bűncselekményről polgári perben „.. .a bíróság a határozatban nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt”. A bizonyító erő a res iudicata pro veritate habetur tételt juttatja kifejezésre. A jogerős (írásba foglalt) ítélet eszerint bizonyító erővel rendelkező okirat, és a benne foglaltak ellenkezőjét csak akkor lehet bizonyítani, ha perújítás vagy felülvizsgálat folytán az ügyben új jogerős határozat keletkezett. Vitás, hogy a határozatnak mind a rendelkező, mind az indokolási része rendelkezik-e bizonyító erővel. Nézetünk szerint az indokolási résznek is van bizonyító ereje. A terheltről és a cselekményről az indokolásban tett megállapításokat igaznak kell tartani (tehát abban a részben, amelyben az ítélet leírja a megállapított tényállást), hacsak rendkívüli perorvoslattal azokat nem cáfolják. Más hatóságok eljárásuk során a büntetőítéletnek ezeket a megállapításait nem vonhatják kétségbe. [759] 5. A kötőerő A jogerőtől különbözik a határozat kötőereje. A jogerőre képes határozatnak általában van kötőereje, ami azt jelenti, hogy az a bíróság, amely a határozatot meghozta, kötve van a saját határozatához, azt nem változtathatja meg már a jogerő bekövetkezése előtt sem (kivétel a határozat kijavítása). Ha ugyanis a bíróság a határozatot kihirdette, közölte, e határozatához kötve van, nem hozhat helyébe új határozatot. A bíróságok némely határozatainak nincs kötőereje, ilyenek a pervezető végzések, amelyek helyébe a bíróság bármikor új határozatot hozhat. A kötőerő hiánya azonban nem jelenti azt, hogy a határozathoz semmilyen joghatás nem fűződik, hogy nem a határozatba foglaltaknak megfelelően kell eljárni. Az ilyen határozat mindaddig, amíg helyébe újat nem hoznak köti azokat, akikre kötelezettségeket ró. [760] 6. Az alaki és az anyagi jogerő Az előbbiekből kitűnik, hogy a büntetőeljárási jog elmélete megkülönbözteti az alaki jogerő mellett az anyagi jogerőt is. Az alaki jogerőt főként a határozatnak a rendes perorvoslattal való megtámadhatatlansága fejezi ki. Az anyagi jogerő pedig főként abban áll, hogy a büntetőjogi főkérdésről (felelősség, szankció) való döntés után a büntetőjog működésbe lép – végrehajthatóvá válik a határozat, és beáll az újabb eljárás tilalma; az állam büntetőjogi igénye ugyanis kielégült, ha volt bűncselekmény és róla döntöttek. Az ügydöntő határozatoknál az alaki és az anyagi jogerő egyaránt jelen van, és gyakorlatilag nem választható szét. [761] 7. A nem ügydöntő határozatok jogerejének kérdései A nem ügydöntő bírósági határozatok jogereje tartalmában teljesen más, mint az ügydöntő határozatoké. Az ügydöntő határozatok ugyanis, ha jogerősek, anyagi jogerővel bírnak, és végleges döntést tartalmaznak a bűnösségről, a büntetőjogi felelősségről, a büntetőjogi szankcióról vagy ezeknek a hiányáról, tehát a büntetőjog alkalmazásáról. A nem ügydöntő határozatok közvetlenül nem ezekről, hanem a büntetőeljárás során eldöntendő közbenső kérdésekről rendelkeznek, tehát a büntetőjog alkalmazása nem tartozik rájuk. Emiatt anyagi jogerő nélkül valók, és a hatásuk nem terjed ki a büntetőjog alkalmazására.


XXI. FEJEZET – AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ A nem ügydöntő határozatok egyik csoportjába azok a határozatok tartoznak, amelyek fellebbezéssel egyáltalán nem támadhatók, mint a pervezető végzések, vagy önálló fellebbezéssel meg nem támadhatók (például a nyilvánosság kizárása). Ezekhez sem jogerő, sem kötőerő nem fűződik. Más csoportot alkotnak az önálló fellebbezéssel vagy kifogással megtámadható határozatok. Idesorolhatók többek között a kényszerintézkedésekről, a bírák kizárásáról, az ügyek egyesítéséről, az ügy áttételéről, az eljárás felfüggesztéséről rendelkező végzések. Ezek olyan jogerőre képesek, amely nem tartalmaz anyagi jogerőt, de a jogerő hatása közül reájuk jellemző elsősorban: • az alaki jogerő, vagyis, hogy a fellebbezés elbírálása után jogorvoslattal már nem támadhatók; 1. a végrehajthatóság, de a törvény ezt függetleníti az alaki jogerőtől, főszabály szerint ugyanis a végzés fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható [347. § (2) bek.]; a végrehajthatóság ez esetben a processzuális szankciókra, intézkedésekre terjed ki, véglegessé csak a fellebbezés elbírálása után válik. A kötőerő lazán fűződik az ilyen határozatokhoz, mert a törvény például a kényszerintézkedések felülbírálatát (mint az előzetes letartóztatás megszüntetését – lásd a 133. §-t) az azt elrendelő bíróságnak is megengedi. Az ügyész, a nyomozó hatóság a nyomozást megszüntető határozatai jogerőre (amiként már említettük) nem képesek, de panasszal megtámadhatók. Amennyiben a nyomozás megszüntetése alaptalan volt, új tények váltak ismertekké, a nyomozás folytatása rendkívüli perorvoslat nélkül elrendelhető (191. §) – ebből következik, és a törvényből ez is kitűnik, hogy e határozatoknak kötőerejük nincs, illetőleg az csak korlátozott mértékű.


22. fejezet - XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT 1. I. CÍM A JOGERŐ FELOLDÁSÁNAK ELMÉLETI ÉS TAPASZTALATI OKAI [762] A büntetőeljárás, különösen annak a bírósági szakasza, egész felépítésében, rendszerében alkalmasnak látszik arra, hogy teljesítse az igazságszolgáltatás feladatát: az igazság és a törvényeknek megfelelő igazságosság megvalósítását a büntetőügyekben, mivel a büntetőeljárás szakaszai, a bírósági fórumrendszer, az eljárásban részt vevő személyek jogosítványai és kötelességei, az érvényesítendő elvek és a garanciák mind az igazságszolgáltatás említett feladatának a teljesítését szolgálják. Mindezért mind a társadalom, mind a törvényhozás joggal feltételezi, és abból indul ki, hogy a jogerős ítélet vagy ügydöntő határozat megfelel az igazság és a törvény szerinti igazságosság követelményeinek. E fölfogást fejezi ki az a jogi tétel, amely szerint igaznak kell tartani, amit a (jogerős) ítélet tartalmaz (res iudicata pro veritate habetur). A rendkívüli perorvoslatok intézménye e fölfogás tagadásának látszik, minthogy abból indul ki, hogy a jogerős bírósági határozat is lehet téves vagy törvénysértő, és ennek folytán igazságtalan is. A tagadásnak az alapja kettős gyökerű: elméleti és tapasztalati-történeti. A rendkívüli perorvoslatok intézményének elméleti indoka abból a fölfogásból vezethető le, amely szerint a bíróság megállapításai nem apodiktikus vagy abszolút igazságok (mint például a matematikai tételek), tehát nem véglegesek és cáfolhatók. Maga az idézett jogi tétel az ítélet igazságáról is csak annyit mond, hogy „igaznak kell tartani” (pro veritate habetur), és nem azt, hogy igaz. A büntető igazságszolgáltatás története és a vele szerzett tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a leggondosabban felépített és a legelfogulatlanabbul működtetett igazságszolgáltatási rendszer sem képes elkerülni azt, hogy keletkezzenek téves és törvénysértő ítéletek. A bírói tévedésnek számos oka lehet, mint például a bírói judícium korlátai, a felek megtévesztő manipulációi, a hamis tanúzás, a bizonyítás gyenge elméleti-technikai felkészültsége és háttere, a deformált közvélemény vagy a politikai hatalom nyomása. Ha a tévedés, a törvénysértés bekövetkezett, azt orvosolni kell, és erre a jognak lehetőséget kell adnia. A törvényhozás számára dilemmát jelenthet a jogerő és az igazság, a törvényesség, igazságosság közötti konfliktus feloldása. Kétségtelen ugyanis, hogy a jogerős határozatok, ítéletek megváltozhatatlanságához jelentékeny érdekek fűződnek: de ez az érdek vajon fölötte állhat-e az igazság, a törvényesség, igazságosság érvényesítéséhez fűződő érdeknek? A törvényhozásnak tehát válaszolnia kell a kérdésre: minden jogerős ítélet (határozat) megtámadhatatlanságához ragaszkodik-e, vagy megengedi-e alapos okból a megtámadásukat és ennek következtében esetleg a megváltoztatásukat? A rendkívüli perorvoslatok intézményesítése az utóbbi kérdésre igenlő választ tartalmaz, abból kiindulva, hogy csak a súlyosan tévesnek vagy törvénysértőnek tartott jogerős ítéletek, határozatok azok, amelyek orvoslást igényelnek. A jogerő azonban meg nem támadható és érintetlen marad, ha az ítélet igazságával vagy törvényességével szemben nem hozhatók fel alapos indokok. A törvényhozás kétféle orvoslást igénylő jogerős ítélettel (határozattal) számol: olyannal, amelyben a ténymegállapítás hibás, téves, megalapozatlan, és olyannal, amelyben helytelenül alkalmazták a törvényt, amely tehát törvénysértő. Ennek megfelelően alakult ki a kétféle rendkívüli perorvoslat: perújítás és a ma felülvizsgálatnak nevezett perorvoslat. De már itt meg kell jegyeznünk, hogy a hibás, megalapozatlan ténymegállapítás okait a Be. tágan vonja meg, továbbá hogy a perújítás okai közé nemcsak a bizonyításból eredő fogyatékosságokat sorol, hanem olyan jogieljárási tényeket is, amelyeknek főként a büntetőjog alkalmazására lehet hatása.


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT

2. II. CÍM A PERÚJÍTÁS [763] 1. A perújítás történelmi előzményei A perújítás intézményesítése annak az elvnek az elismerése, hogy a jogerőnél az igazság erősebb. A magyar jogban intézményesített formában az 1896. évi Bp. óta van jelen (per-) újrafelvétel név alatt. A feudális magyar jogban a perújítás azonban még ismeretlen volt; a fellebbezés mint rendes perorvoslat mellett az uralkodóhoz intézett kegyelmi felfolyamodást tartották számon. Ez nemcsak a halálbüntetés, hanem más büntetések eltörlésére vagy enyhítésére is irányulhatott, új ítéletet eredményezhetett. A hangsúly ebben nem feltétlenül az elítélt számára kedvező új tényekre vagy bizonyítékokra, hanem a kegyelemből történő megváltoztatás kérésére esett. A kegyelmi felfolyamodást ugyan a jogorvoslatok között tartották számon, de a perorvoslattal csak távolabbi rokonságot mutat. Az 1843. évi Bp.-javaslat azonban már bevezetni óhajtotta a perújítást (e néven), de csak mintegy ötven év múlva valósulhatott meg. Az 1896. évi Bp. óta a perújítás (1951 óta e név alatt) a jogunkban folyamatosan jelen van. [764] 2. A perújítással megtámadható határozatok és a perújítás okai A bíróság jogerős ítélete, az eljárást megszüntető végzése, valamint a tárgyalás mellőzésével hozott végzése (a büntetőparancs) támadható meg a törvényben meghatározott okból perújítási indítvánnyal [392. § (1) bek., 404. §]. (A jogerőre emelkedéstől lásd 773. pontot.) [765] Az új, illetve a hamis vagy hamisított bizonyíték (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha

>A bíróság jogerős ítéletével

elbírált cselekmény

a. az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé teszi, hogy 1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy alkalmazni, illetve a büntetőeljárást kell megszüntetni,

büntetés helyett intézkedést

2. a terhelt bűnösségét meg kell állapítani, vagy lényegesen súlyosabb büntetést, intézkedés helyett büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett lényegesen súlyosabb intézkedést kell alkalmazni; [...] 1. az alapügyben hamis vagy hamisított bizonyítékot használtak fel.< [392. § (1) a), c) pont.] Az itt fölsorolt okok a perújítás klasszikus, általánosan elismert okai: az új bizonyíték, amely akár új, akár már korábban felmerült tényre vonatkozik (no- vum), vagy hamis, illetve hamisított bizonyíték (falsum). A „bizonyíték” kifejezés itt bizonyítási eszközt is jelenthet, például az új tényt új tanúval vagy szakértővel óhajtják igazolni. A 392. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti új bizonyítéknak kell tekinteni az olyan személy tanúvallomását is, aki az alapügyben a mentességi jogával élve a vallomástételt megtagadta (393. §). Az új bizonyíték relatív perújítási ok, vagyis csak akkor indít el perújítási eljárást, ha lényeges hatása lehet a büntetőjog alkalmazására [(1) a) 1-2. pont], vagyis a bűnösség kérdésének eldöntésére, illetve a büntetőjogi következmények alkalmazására. A hamis, hamisított bizonyíték fölhasználása az alapügyben ugyancsak perújítási ok. >Az (1) bekezdés c) és d) pontja esetében perújításnak csak akkor van helye, ha a. a perújítási okként megjelölt bűncselekmény elkövetését jogerős ítélet megállapította, vagy ilyen ítélet meghozatalát nem bizonyítottság hiánya zárja ki, és b. e bűncselekmény a bíróság határozatát befolyásolta.< [392. § (2) bek.] Ez tehát azt jelenti, hogy előbb jogerősen meg kell állapítani a hamis tanúzást, szakértői véleményadást, hamis vádat, okirat-hamisítást, és ezt követően lehet perújítást indítványozni, feltéve hogy az alapügyben eljáró bíróság az ítéletalkotásnál a hamis bizonyítékokat figyelembe vette.


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT A többszörös ítélkezés, a távollevő elítélése > 392. § (1) bek. A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha [...] a. a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több jogerős ítéletet hoztak; […] a. az alapügyben az ítéletet a XXIV. fejezet alapján a terhelt távollétében tartott tárgyaláson hozták. < A most idézettek nem új bizonyítékra, hanem valamilyen az alapüggyel szembeállítható új határozatra vagy új eseményre utalnak: • a jogerős határozattal szemben vagy mellett áll az ugyanazon cselekményről hozott újabb jogerős határozat(ok) (többszörös, illetve kettős eljárás tilalma, ne bis in idem); • a távollétében elítélt (XXIV. fejezet) előkerült. Ez utóbbi esetben csak a javára kezdeményezhető a perújítás, ha a tartózkodási helyéről idézhető [395. § (3) bek.]. A két idetartozó ok mindegyike abszolút perújítási ok. A többszörös, illetve kettős eljárás, illetve ítélethozatal tilalma – tartalma szerint – nem a ténymegállapítás, hanem a jog problémája. Ugyanabban az ügyben nem lehet ugyanis egyszerre két vagy több jogerős ítélet hatályban, és már a fellebbezési eljárásban is hatályon kívül kell helyezni az ítéletet (határozatot), ha az ügyet már jogerősen elbírálták [373. § I. c) pont]. Ha ez addig nem történt meg, a perújításban orvosolják a törvénysértést. A perújítás lehetővé teszi, hogy a bíróság a törvényes határozatot helybenhagyja, a későbbit hatályon kívül helyezze, vagy az ügynek megfelelő más új határozatot hozzon. A bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóság tagjának bűncselekményt megvalósító kötelességszegése mint perújítási ok A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha >d) az alapügyben a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság tagja akötelességét a büntetőtörvénybe ütköző módon megszegtei [392. § (1) bek. d) pont]. A Be. közelebbről nem határozza meg, mely bűncselekmények jöhetnek számításba, csak annyit jelent ki, hogy a bűncselekmény: kötelességszegés, vagyis ezzel együtt járt, vagy ennek a következménye lehetett. Nem szükséges, hogy az elkövetett bűncselekménynek a (hivatali) kötelesség megszegése törvényi tényállási eleme legyen, mert éppen a hivatali bűncselekményeknél a Btk. nem teszi tényállási elemmé a kötelességszegést (lásd Btk. 226-228. §-t). A kötelességszegés lehet a törvényi tényálláson kívül eső elem számos elkövethető képzeletbeli bűncselekmény mellett, mint a lopás, zsarolás, okirat-hamisítás, vesztegetés, hamis tanúzásra rábírás. A bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság „tagja” ebben az összefüggésben kiterjesztően értelmezendő: a bűncselekmény alanya lehet a jegyzőkönyvvezető vagy más ügyintéző is, aki például a bűnügy irataihoz hozzáférhet. A 392. § (1) d) pontban meghatározott perújítási ok: relatív ok, és csak akkor érvényesíthető, ha (mint a hamis bizonyíték esetén) a bűncselekmény elkövetését jogerős ítélet megállapította, és e bűncselekmény a bíróság határozatát (az alapügyben) befolyásolta [392. § (2) bek.]. A törvény nem szól befolyásolás irányáról: e perújítási ok tehát a vádlott javára és terhére is érvényesíthető. [766] 3. A perújítási indítvány, az iránya, az előterjesztésére jogosultak Perújítási indítvány a terhelt javára vagy terhére terjeszthető elő. A Be. nem határozza meg külön, mely perújítási indítvány szól a terhelt terhére, ezért a fellebbezés körében meghatározott, e tárgykörbe tartozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. (Ezek szerint a bűnösség megállapítására, súlyosabb büntetés vagy intézkedés alkalmazására irányuló perorvoslat szól a terhelt terhére.) >Perújításnak a terhelt terhére csak életében és csak az elévülési időn belül van helye. A perújítást nem zárja ki, hogy a terhelt büntetését végrehajtották, a terhelt javára szóló perújítást pedig az sem, hogy a terhelt büntethetősége megszűnt. < (394. §)


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT Ebből következik,hogy a terhelt (elítélt) javára a halála után is – az elévüléstől függetlenül – előterjeszthető perújítási indítvány. >395. § (1) A terhelt terhére perújítási indítványt terjeszthet elő a. az ügyész, b. a pótmagánvádló, a felmentett vádlott bűnösségének megállapítása érdekében. 1. A terhelt javára perújítási indítványt terjeszthet elő a. az ügyész, b. a terhelt, c. a védő, kivéve, ha a terhelt ezt megtiltja, d. a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője, e. a kényszergyógykezelés elrendelése ellen – a terhelt hozzájárulása nélkül is – a terhelt törvényes képviselője és hozzátartozója, f. a terhelt halála után egyenesági rokona, testvére vagy házastársa. 396. § (3) Ha bármely hatóság vagy hivatalos személy a hivatali hatáskörében olyan körülményről szerez tudomást, amelynek alapján perújítást lehet indítványozni, köteles erről a perújítás megengedhetőségének kérdésében döntésre jogosult bíróság területén működő ügyészt értesíteni.< A perújítási indítvány tartalmáról a Be. annyit mond, hogy abban >meg kelljelölni az indítvány okát és bizonyítékait. Az ok nem szabatos megjelölése aperújításnak nem akadálya.< [396. § (2) bek.] A perújítási indítvány tartalmának más elemeire – a Be. különrendelkezésének hiányában – a fellebbezési nyilatkozatról szóló 323. § rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni. A perújítási indítványból ki kell tűnnie, mely határozat mely rendelkezése ellen irányul, a terhelt (elítélt) javára vagy terhére szól-e. [767] 4. A perújítási eljárás és megengedhetősége A perújítási eljárásnak két fő szakasza van: az egyik az eljárás és a határozat a perújítás megengedhetőségéről, a másik a perújítási tárgyalás és határozat. Ez utóbbi fakultatív természetű, vagyis akkor kerül rá sor, ha a perújítást a bíróság megengedte. A perújítási indítványt az eljárás résztvevői az illetékes ügyész útján terjesztik a megengedhetőségről döntésre hivatott bíróság elé. A perújítási indítványt a bíróság másodfokú tanácsa tanácsülésben bírálja el: >A perújítás megengedhetősége kérdésében, ha az alapügyben a helyi bíróság járt el első fokon, a megyei bíróság, ha a megyei bíróság járt el első fokon az ítélőtábla dönt.< [397. § (1) bek.] Az alapügyben első fokon eljárt bíróságtól függ tehát, hogy melyik másodfokú bíróságnak van hatásköre és illetékessége a döntésre. A perújítási indítványt a döntésre jogosult bíróság területén működő ügyésznél kell írásban benyújtani vagy jegyzőkönyvbe mondani. Az ügyész az indítványt – a nyilatkozatával együtt – harminc napon belül megküldi a bíróságnak. A perújítási indítvány megküldése előtt az ügyész nyomozást rendelhet el [397. § (2) bek.]. Ha a perújítást az ügyész vagy a pótmagánvádló kezdeményezi, az indítvánnyal közvetlenül a bírósághoz fordul [397. § (2) bek.]. A bíróság a perújítási indítvány beérkezése után beszerzi az alapügy iratait, és ha a perújítás megengedhetőségében való döntéshez szükséges, az indítványozó által megjelölt bizonyítási eszközök felkutatása érdekében megkeresheti az ügyészt.


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT Előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés, lakhelyelhagyási tilalom és házi őrizet az eljárásnak e szakaszában nem rendelhető el [398. § (1) bek.]. Más kényszerintézkedésnek – például úti okmány elvétele – azonban törvényes akadálya nincs. A perújítási indítványt a bíróság másodfokú tanácsa tanácsülésen bírálja el [398. § (2) bek.]. Ha a bíróság a perújítási indítványt alaposnak találja, a perújítást elrendeli, és az ügyet a megismételt eljárás lefolytatása végett megküldi az alapügyben eljárt elsőfokú bíróságnak, illetőleg a megismételt eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz teszi át, egyidejűleg az alapügyben hozott bármely rendelkezés végrehajtását felfüggesztheti, illetőleg félbeszakíthatja, vagy a szükséges kényszerintézkedést elrendelheti. Ha a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több jogerős ítéletet hoztak, a bíróság az alapeljárást maga is megszüntetheti. Az alaptalan, az arra nem jogosulttól származó perújítási indítványt a bíróság elutasítja. A határozatot közli azzal, aki a perújítási indítványt előterjesztette, és ha az indítványt nem az ügyész terjesztette elő, az ügyésszel is. Az ugyanazon jogosult által a korábbival azonos tartalommal ismételten előterjesztett vagy egyébként a korábbival azonos tartalommal ismételten előterjesztett indítvány elutasítására vonatkozó határozat hozatalát a bíróság mellőzheti. A felmerült bűnügyi költséget a perújítási indítvány elutasítása esetén az indítványozó viseli, ha a perújítási indítványt az ügyész terjesztette elő, a bűnügyi költséget az állam viseli. [399. § (2)-(4) bek.]. A perújítási indítvány elutasítása miatt az indítványt előterjesztő fellebbezhet [419. § (4) bek.]. [768] 5. A perújítási tárgyalás >Ha a bíróság a perújítási indítványt alaposnak találja, a perújítást elrendeli, és az ügyet a megismételt eljárás lefolytatása végett megküldi az alapügyben eljárt elsőfokú bíróságnak, illetőleg a megismételt eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz teszi át, egyidejűleg az alapügyben hozott bármely rendelkezés végrehajtását felfüggesztheti, illetőleg félbeszakíthatja, vagy a szükséges kényszerintézkedést elrendelhetik [399. § (1) bek.] A perújítás elrendelése esetén a bírósági eljárás általános szabályairól szóló XI. és az elsőfokú tárgyalásról szóló XIII. fejezet rendelkezéseit a perújítás jellegéből folyó értelemszerű eltérésekkel kell alkalmazni. Ebből következik, hogy a tárgyaláson jelenlévőkre, a tárgyalás menetére, a bizonyításra, a határozathozatalra e fejezetek rendelkezései – az eltérésekre figyelemmel – az irányadók. A terheltnek a tárgyalásra szóló idézéssel együtt – ha ez korábban nem történt meg – a perújítást elrendelő végzést is kézbesíteni kell. A tárgyaláson a vádirat helyett a perújítással megtámadott ítéletet és a perújítást elrendelő végzést ismerteti a tanács elnöke [401. § (1)-(2) bek.]. A törvény kifejezetten nem szól arról, mennyiben alkalmazhatók a megismételt eljárásban a XV. fejezet szabályai, amelyek a fellebbezést követő megismételt eljárásra vonatkoznak. A tárgyalás szabályait azonban „a perújítás jellegéből folyó értelemszerű eltérésekkel kell alkalmazni”, ami széles körű felhatalmazást tartalmaz, melybe beleférhet a XV. fej ezet értelemszerű alkalmazása is (például korábbi bírósági jegyzőkönyvek felolvasásáról). Erre egyébként az azonos szóhasználat is (megismételt eljárás) följogosít, illetőleg utalni látszik. Ha a vádlott javára a felmentése érdekében az ügyész vagy az ügyész is perújítási indítványt terjesztett elő, a tárgyalás sajátos képet ölthet: a „vád” nem a terhelt ellen, hanem az elítéltetése ellen szól, így igazi kontradiktórius tárgyalás ilyen esetben nem is lehetséges, a védő pedig itt az ügyésznek nem ellenfele, hanem egyetértő, együttműködő partnere lesz. A törvény a tárgyaláson való jelenlétről nem ír elő a perújításra vonatkozó speciális szabályokat, ezért az általános szabályokat kell értelemszerűen alkalmazni. A perújítási tárgyalás is lefolytatható tehát, ha ez a törvénynek megfelel, az ügyész, illetőleg a védő távollétében is. Értelemszerű azonban, hogy a perújítást kezdeményező a tárgyaláson jelen legyen. A pótmagánvádló képviselőjének a jelenléte kötelező. 369 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT A bizonyítás tárgya – ha áttételesen is – változatlanul a vád tárgyává tett cselekmény. A bíróság ugyanis végső soron a perújítási tárgyaláson is a vádról dönt, de most már a jogerős ítéletet figyelembe véve és a perújítási indítvány szabta keretek között. A tárgyalás tárgyát a perújítási eljárásban tehát nemcsak a vád, hanem perújítási indítvány is adja. A bíróságot köti a perújítási ok, ennek az alaposságáról tárgyal és dönt. Maga a bíróság természetesen más perújítási okot se be nem jelenthet, se nem vizsgálhat. A bíróságnak a perújítási tárgyaláson a perújítási indítványból következő felülbírálati jogon túl terjedő felülbírálati (revíziós) jogosultsága nincs. A perújítás sajátosságából következik, hogy a bizonyítás a perújítási indítványban felhozott tények és bizonyítékok körül forog, amelyekkel cáfolható vagy gyöngíthető a jogerős határozatban megállapított tényállás. Más esetekben, mint például a hamis bizonyítás fölhasználása vagy az eljáró szervek tagjának bűncselekménye esetében, ha folyna is bizonyítás, az főként annak a tisztázását célozná, volt-e a perújítási oknak hatása az ügy érdemi eldöntésére. [769] 6. A perújítási tárgyalás alapjánhozott határozatok >402. § (1) Ha abíróság – a tárgyalás eredményétől függően – megállapítja, hogy a perújítás alapos, az alapügyben hozott ítéletet vagy az ítéletnek a perújítással megtámadott részét hatályon kívül helyezi, és új ítéletet hoz, ha pedig a perújítást alaptalannak találja, azt elutasítja. 1. Ha a perújítási indítványt a terhelt javára terjesztették elő, az ítéletet a megváltoztatni. <

hátrányára nem lehet

A perújítási tárgyalás alapján a bíróság kétféle határozatot hozhat: elutasítja az indítványt érdemi okból, ha az alaptalan, vagy új ügydöntő határozatot hoz. Az új ügydöntő határozat (ítélet) A perújítási tárgyaláson hozott új ügydöntő határozat a törvény szerint két mozzanatból áll: az egyik a jogerős határozatnak vagy egy részének a hatályon kívül helyezése, a másik az új ítélet meghozása. Ha a perújítási indítvánnyal megtámadott határozat ítélet volt, ennek helyébe a bíróság rendszerint új ítéletet hoz, de hozhat eljárást megszüntető határozatot is (ítéletet vagy végzést például elévülés okából), ha az eljárás megszüntetésének már a jogerős határozatban helye lett volna. Nem hoz a perújítási bíróság új ítéletet, illetőleg ilyet nem kell hoznia, ha a perújítás oka az volt, hogy a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több jogerős ítéletet hoztak. A perújítási bíróságnak ebben az esetben az a feladata, hogy azt az ítéletet tartsa hatályban, amelyet elsőként hoztak, és amely ennek megfelelően törvényes volt. A későbbi határozatok nyilvánvalóan nem lehettek törvényesek, figyelemmel arra, hogy már korábban keletkezett egy ügydöntő jogerős határozat. A perújítási bíróságnak ebben az esetben azokat a jogerős határozatokat kell hatályon kívül helyeznie, amelyek az első és törvényes határozatot követték, arra ugyanis nincs ok, hogy a bíróság olyan határozatot helyezzen hatályon kívül, amely önmagában véve törvényes volt. Erre a 392. § utolsó mondata kínál megoldást, amely szerint a bíróság az alapeljárást maga is megszüntetheti. A perújítási indítványhoz kötöttség, illetve ennek hiánya A perújítási bíróságot a határozatában köti a perújítási indítvány iránya; ha a perújítási indítványt a terhelt javára terjesztették elő, az ítéletet a hátrányára nem lehet megváltoztatni; nem köti azonban a perújítási indítvány iránya a bíróságot, ha azt a terhére jelentették be. Nincs törvényi akadálya annak, hogy ilyen esetben a perújítási bíróság az elítélt javára döntsön. A határozatok megtámadhatósága A perújítás elrendelése ellen fellebbezésnek nincs helye, a perújítási indítvány elutasítása miatt az indítványt előterjesztő fellebbezhet. A perújítás elrendelése után hozott határozatok ellen az általános szabályok szerint van helye jogorvoslatnak [400 § (1) bek., 302. § (4) bek.]. [770] 7. Összbüntetési ítélet, polgári jogi igény, szülői felügyeleti jog a perújítási eljárásban Ha a perújítási bíróság büntetést szabott ki, azt összbüntetésbe foglalhatja egy másik ügyben korábban kiszabott büntetéssel. Ennek részletes feltételeit és eljárási szabályait a 402. § (2) bekezdése állapította meg, egyben utalva az összbüntetésbe foglalás különleges szabályaira (574. §).


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT Kizárólag a polgári jogi igény kérdésében perújításnak (új eljárásnak) csak a polgári perben eljáró bíróság előtt van helye. Erre az indítványt az ügyész, a terhelt vagy a magánfél teheti meg. A szülői felügyeleti jog kérdésében perújításnak ugyancsak a polgári perben eljáró bíróság előtt van helye; az ügyész, vagy a terhelt indítványára kell határozni a szülői felügyeleti jog megszüntetése tárgyában (403. §). 8. Az ítélettel kapcsolatos perújítási eljárás kiterjesztése A törvény a 392403. §-ban az ítélet elleni perújítás szabályait határozza meg. A 404. § e szabályokat kiterjeszti az eljárást megszüntető végzés, valamint a tárgyalás mellőzésével hozott végzés elleni perújításra is. Perújítási indítvánnyal tehát (amint ezt már jeleztük) a jogerős ítélet, az eljárást megszüntető végzés, valamint a tárgyalás mellőzésével hozott végzés (büntetőparancs) támadható. Az eljárás részleteire mindhárom esetben ugyanazok a szabályok vonatkoznak.

3. III. CÍM A FELÜLVIZSGÁLAT [771] 1. A felülvizsgálat történelmi előzményei és indokai Az 1949. évi XI. törvény, majd az 1951. évi Bp. eltörölte az 1896. évi Bp. által intézményesített jogegységi eljárást, és helyébe bevezette a „perorvoslat a törvényesség érdekében” elnevezésű jogintézményt. A legfőbb ügyész, és később a Legfelsőbb Bíróság elnöke is bármely bíróság jogerős határozata ellen perorvoslatot a törvényesség érdekében emelhetett, ha a határozat törvénysértő vagy megalapozatlan volt (1951. évi Bp. 225. §). Az ennek alapján hozott legfelsőbb bírósági határozattal a megtámadott jogerős határozat megváltoztatható vagy hatályon kívül helyezhető volt a terhelt javára vagy a terhére is. Az 1949-ben, illetőleg a Bp.-vel 1951-ben bevezetett perorvoslat részleteket érintő változtatásokkal, legutóbb törvényességi óvás név alatt, fennmaradt 1992-ig, mígnem az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, és a reá vonatkozó törvényi rendelkezéseket megsemmisítette [9/1992. (I. 30.) AB határozat): Alkotmányellenesnek azért találtatott, mert sérti a jogbiztonság követelményét, „a bírósági eljárás egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy a jogerős határozatot a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke objektív korlátok nélküli és a felek akaratától független mérlegelése szerint emelt óvás megváltoztathatja” (AB határozat V. 5. pontja). Az Alkotmánybíróság határozata után az 1992. évi LXVI. törvény bevezette a felülvizsgálat mint rendkívüli perorvoslat jogintézményét, amely most már nem a legfőbb ügyész vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökének a jogosultsága, hanem a felek kezébe helyezett jogi eszközzé vált. A rendkívüli perorvoslat a törvénysértések orvoslására hivatott olyan esetekben, amikor is a jogerős ítélet vagy más ügydöntő határozat a büntető- vagy büntetőeljárási jogsértés miatt semmisnek tekintendő. [772] 2. A felülvizsgálati indítvánnyal megtámadható határozatok Felülvizsgálatnak a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen van helye [405. § (1) bek.]. Az elsőfokú bíróság által hozott ügydöntő határozatok: az ítélet az eljárást megszüntető végzés, a tárgyalás mellőzésével hozott büntetést megállapító végzés (lásd még a 673. pontot). A másodfokú bíróság ügydöntő határozatai a megváltoztató ítélet, a helybenhagyó végzés, az eljárást megszüntető végzés (lásd még a 734. pontot is). [773] A jogerőre emelkedés időpontját a Be. a végrehajthatóság meghatározásával kapcsolatosan rögzíti. >588. § (2) Az elsőfokú bíróság ítélete azon a napon emelkedik jogerőre, amelyen a. azt kihirdették, feltéve, hogy ellene e törvény a fellebbezést kizárja, b. a fellebbezésre jogosultak úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánnak fellebbezni, visszavonták,

illetőleg a fellebbezést

c. a fellebbezési határidő fellebbezés bejelentése nélkül telt el, d. a másodfokú bíróság a fellebbezést elutasította, vagy az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. 371 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT (3) A másodfokú bíróság ítélete a kihirdetésével emelkedik jogerőre.i E rendelkezésből kitűnik, hogy a fellebbezés elutasításával, illetőleg az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyásával a másodfokú bíróság emeli jogerőre a fellebbezéssel megtámadott elsőfokú ítéletet. Ennek következtében felülvizsgálati indítvány az így jogerőre emelt ítélet ellen nyújtható be. A jogerőre vonatkozó megállapítások érvényesek a perújításban is (lásd a 764. pontot). [774] 3. A felülvizsgálat büntetőjogi okai >405. § (1) Felülvizsgálatnak a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen akkor van helye, ha a. a terhelt felmentésére vagy az eljárás megszüntetésére, illetve a terhelt büntetőjogi felelősségének megállapítására, továbbá kényszergyógykezelésének elrendelésére a büntető anyagi jog szabályainak megsértése miatt került sor, b. a bűncselekmény törvénysértő minősítése, a büntetőjog más szabályának megsértése miatt törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak, illetőleg a büntetés végrehajtását a Btk. 90. §-ában foglalt kizáró ok ellenére függesztették fel, c. a bíróság határozatának meghozatalára a 373. § (1) bekezdésének II-IV. pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor, d. a bíróság határozatának meghozatalára a súlyosítási tilalom [.] megsértésével került sor.i A felülvizsgálati indítvány mind a terhelt javára, mind a terhelt terhére benyújtható. A törvény értelmében a büntetőjog szabályainak az elítélt hátrányára bekövetkezett megsértése miatt felülvizsgálatra okot adó törvénysértések a következőkbenfoglalhatók össze: • a vádlott büntetőjogi felelősségének (bűnösségének) megállapítása, • kényszergyógykezelésének elrendelése (amit felmentő ítéletben kell elrendelni), • ha a bűncselekmény minősítése törvénysértő volt, és emiatt – most már a törvényes minősítésre figyelemmel – a kiszabott büntetés vagy az alkalmazott intézkedés törvénysértő (súlyos vagy egyébként a vádlott hátrányára törvénysértő), • ha a kiszabott büntetés a büntetőjog más szabályainak megsértése miatt törvénysértő. A „büntetőjog más szabályainak megsértése miatt törvénysértő büntetés” kiszabása miatt engedélyezett felülvizsgálat azzal a veszéllyel jár, hogy a büntetés mértéke miatt élnek a rendkívüli felülvizsgálat előterjesztésének jogával, hivatkozva a Btk. 86. §-ára, amely kimondja, hogy a büntetésnek igazodnia kell a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez. Ez pedig egészben a bírói mérlegeléstől függ. Nem indokolt, hogy a törvény a jogerősen lezárt ügyben megengedje a bírói mérlegelés körébe tartozó rendelkezés – a büntetés mértéke – miatti rendkívüli perorvoslatot. Ezek voltak tehát a terhelt javára folytatott felülvizsgálat feltételei. A felülvizsgálatnak a terhelt terhére van helye, ha • felmentésre vagy az eljárás megszüntetésére, • törvénysértő minősítés miatt törvénysértő büntetés, intézkedés kiszabására, illetőleg alkalmazására, • büntetés végrehajtásának felfüggesztésére anyagi büntetőjogi szabály megsértése miatt került sor. [775]


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT 4. A felülvizsgálat büntetőeljárási okai A c) és a d) pontban meghatározott felülvizsgálati eljárásra vezető okok eljárásjogi természetűek. A c) pontban meghatározott eljárási szabálysértés akár a terhelt javára, akár a terhelt terhére szolgáló törvénysértésnek minősíthető. A d) pontban meghatározott eset azonban, amely szerint a súlyosítási tilalom megsértésével hozott ítélet támadható felülvizsgálati indítvánnyal, csak a terhelt terhére következhetett be és e miatt a felülvizsgálati indítvány ez okból csak az ő javára nyújtható be. A 373. § hivatkozott bekezdéseiben megjelölt eljárási szabálysértések: a törvény által az ítélethozással kapcsolatosan legsúlyosabbnak tekintett ilyen jellegű szabálysértések, többek között, ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva, a törvény szerint kizárt bíró vett részt a határozathozatalban, ha a bíróság a hatáskörét túllépte, ha törvényes vád nélkül járt el, illetőleg a IV. pont szerint, ha a lemondásos eljárásra vonatkozó speciális szabályokat eljárás közben a bíróság megszegte. (Részletesen lásd a 373. § vonatkozó rendelkezéseinek ismertetését a 740. és köv. pontok alatt.) A tárgyalás mellőzésével hozott (büntetőparancsot tartalmazó végzés) jogerőre emelkedett végzés ellen is rendkívüli felülvizsgálati indítványt lehet benyújtani, ha a határozat meghozatalára a 373. § II—III. pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel vagy a büntetőparancsra vonatkozó külön eljárási szabályok megsértésével került sor. A büntetőparancsot tartalmazó jogerős végzés természetesen az okból is megtámadható rendkívüli felülvizsgálattal, hogy a büntető jogszabályok megsértésével szabták ki a vádlottra a büntetést, vagyis az ítéletre is megállapított törvénysértések esetén. [776] 5. A terhelt javára folytatott felülvizsgálat az Alkotmánybíróság, az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata, a jogegységi határozat alapján >A terhelt javára felülvizsgálatnak van helye akkor is ha a. az Alkotmánybíróság a jogerős határozattal befejezett büntetőeljárás felülvizsgálatát elrendelte, [.] b. ha nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv megállapította, hogy az eljárás lefolytatása vagy a bíróság jogerős határozata megsértette a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés valamely rendelkezését, [...] c. a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatából következően a jogegységi határozattal nem érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezés törvénysértő.< [406. § (1) bek.] A büntető igazságszolgáltatásnak szembesülnie kellett azzal a kérdéssel, mi a tennivaló, ha a vádlottat olyan büntetőjogi szabály, vagy törvényi tényállás alapján ítélték el, amelynek az alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság megállapította. Ilyen esetre tartalmaz szabályt a novellákkal módosított Be. idézett a) pontja. Felülvizsgálatra – részben eltérő feltételek mellett – lehetőség van akkor is, ha már befejeződött az ítélet végrehajtása, és akkor is, ha még nem. A törvény további feltételeket is megállapít az idézett a) pontban, illetőleg a 406. §. (2) bekezdésében. A b) pont meghatározza a hazai ítélkezés viszonyát elsősorban a strassbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának határozataihoz. Ha egy egyedi esetben a strassbourgi bíróság megállapította, hogy a magyar bíróság jogerős határozata megsértette a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés valamelyik rendelkezését, akkor helye van a terhelt javára folytatandó felülvizsgálatnak. A jogegységi határozatban a Legfelsőbb Bíróság változtathat azon az ítéleten, amely miatt esetleg a jogegységi eljárást megindították. A c) pont azonban azt mondja ki, hogy a jogegységi határozat alapján az e határozattal egyedi esetben nem érintett jogerős bírósági határozat is megtámadható a terhelt javára felülvizsgálati indítvánnyal. Nincs helye felülvizsgálatnak a Legfelsőbb Bíróság olyan határozata ellen, amelyet a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati, illetőleg jogegységi eljárása alapján hozott (407. §). [777] 6. A felülvizsgálati indítvány benyújtása, a benyújtásra jogosultak 373 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT >Felülvizsgálati indítvány benyújtására jogosult I. a terhelt terhére: a. az ügyész, b. felmentés vagy az eljárás megszüntetése esetén a magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló, I. a terhelt javára: a. az ügyész, b. a terhelt, c. a védő, kivéve, ha a terhelt ezt megtiltotta, d. a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője, e. a kényszergyógykezelés elrendelése ellen – a terhelt hozzájárulása nélkül is – a nagykorú terhelt törvényes képviselője és házastársa, f. a terhelt halála után egyenesági rokona, testvére és házastársa A (408. §) Felülvizsgálati indítványt a terhelt terhére a jogerős ügydöntő határozat közlésétől számított hat hónapon belül lehet előterjeszteni. A terhelt javára szóló felülvizsgálati indítvány benyújtása nincs határidőhöz kötve, kivéve ha a felülvizsgálat indoka az Alkotmánybíróság határozata volt. Minden jogosult csak egy ízben nyújthat be felülvizsgálati indítványt, kivéve ha az újabb felülvizsgálati indítvány benyújtása emberi jogi szervezet határozata okából történik. A legfőbb ügyész hivatalból köteles a felülvizsgálati indítványt benyújtani, ha ennek oka az Alkotmánybíróság határozata, nemzetközi emberjogi szervezet, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata. Ha bármely más bíróság, más hatóság vagy hivatalos személy a hivatali hatáskörében azt észleli, hogy büntetőügyben a terhelt sérelmére a felülvizsgálatra okot adó törvénysértés történt, köteles erről a legfőbb ügyészt értesíteni. – Ez az értesítési (szignalizációs) kötelesség gyakorlatilag a más ügyben eljáró bíróságot, ügyészt, nyomozó hatóságot, vagy büntetés-végrehajtási bírót terhelheti. Az értesítés azonban a legfőbb ügyészt csak akkor kötelezheti felülvizsgálati indítvány előterjesztésére, ha magának is módjában állott meggyőződni ennek alaposságáról. A felülvizsgálati indítvány az azt elbíráló bíróság határozathozatal céljából történt tartott tanácsülésig visszavonható. A védő az általa előterjesztett felülvizsgálati indítványt azonban csak a terhelt hozzájárulásával vonhatja vissza. Az indítvány visszavonása után a bíróság a felülvizsgálati eljárást megszünteti. Kizárólag a polgári perrendtartás szabályai szerint van helye felülvizsgálatnak, a polgári igény, illetőleg a szülői felügyeleti jog kérdésében. >409. § (1) A 406. § (1) bekezdésében felsorolt esetekben a legfőbb ügyész hivatalból köteles a felülvizsgálati indítványt benyújtani. 1. Ha bármely bíróság, más hatóság vagy hivatalos személy a hivatali hatáskörében azt észleli, hogy büntetőügyben a terhelt sérelmére a 405. vagy 406. §-ban meghatározott törvénysértés történt, köteles erről a legfőbb ügyészt értesíteni. 1. § (1) Felülvizsgálati indítványt a terhelt terhére a jogerős ügydöntő hónapon belül lehet előterjeszteni.

határozat közlésétől számított hat

1. A terhelt javára szóló felülvizsgálati indítvány benyújtása – a 406. § (2) bekezdésének esetén kívül – nincs határidőhöz kötve. Az indítvány benyújtását nem zárja ki, hogy a terhelt büntetését végrehajtották, vagy a terhelt büntethetősége megszűnt. 2. Minden jogosult csak egy ízben nyújthat be felülvizsgálati indítványt, indítvány benyújtása a 406. § (1) bekezdésének 374 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kivéve, ha az újabb felülvizsgálati

XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT a. pontján alapul. 1. § A büntetőügyben hozott jogerős határozatnak kizárólag a polgári jogiigény vagy a szülői felügyeleti jog megszüntetése kérdésében hozott rendelkezéseellen a polgári perrendtartás szabályai szerint van helye felülvizsgálati kérelemelőterjesztésének. 2. § (1) A felülvizsgálati indítvány az azt elbíráló bíróság határozathozatal visszavonható.

céljából tartott tanácsüléséig

1. A védő az általa előterjesztett felülvizsgálati indítványt csak a terhelt hozzájárulásával vonhatja vissza. 2. A felülvizsgálati indítvány visszavonása esetén a bíróság a felülvizsgálati eljárást megszünteti.< [778] 7. A felülvizsgálati eljárás és az előkészítése A törvény a 413-424. §-ban határozza meg a felülvizsgálati eljárás szabályait. A felülvizsgálati indítványt a felülvizsgálat okának és céljának megjelölésével az alapügyben eljárt elsőfokú bíróságnál kell írásban benyújtani. A bíróság az indítványt az alapügy irataival felterjeszti az eljárásra hatáskörrel rendelkező bírósághoz. A felülvizsgálati indítványt a Legfelsőbb Bíróság tanácsa, ha pedig az a Legfelsőbb Bíróság határozata ellen irányul, a Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló tanácsa bírálja el. Ha azonban a felülvizsgálati indítványt a 373. § (1) bekezdés II-IV. pontjában meghatározott súlyos eljárási szabálysértés miatt (lásd ezekről a 725. pontot) nyújtották be az első fokon jogerőre emelkedett ügydöntő bírósági határozat ellen, a felülvizsgálati indítványt az ítélőtábla tanácsa bírálja el. A felülvizsgálati eljárás lefolytatására a másodfokú bírósági eljárás szabályait az itt meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. A bíróság a felülvizsgálati indítványt nyilvános ülésen bírálja el. A bíróság azonban tanácsülésen határoz, ha az indítvány elutasításának van helye, ha az indítványt visszavonták és amiatt a felülvizsgálati eljárást meg kell szüntetni, illetőleg ha az indítvány előterjesztésének oka a 373. §-ban meghatározott súlyos eljárási szabálysértés volt (lásd ezekről a 740. pontot). A nyilvános ülést a legfőbb ügyész, illetve a fellebbviteli főügyész vagy képviselője és a védő jelenléte nélkül nem lehet megtartani. Ha a terheltnek nincs védője a tanácselnök számára védőt rendel ki. A bíróság az indítványt akkor utasítja el, ha az a törvényben kizárt, az arra nem jogosulttól származik vagy az indítvány elkésett. Ha elutasításnak nincs helye, a tanács elnöke az indítványt az alapügy irataival együtt nyilatkozattétel végett megküldi a legfőbb ügyésznek. A legfőbb ügyész nyilatkozatát a tanács elnöke megküldi a felülvizsgálati indítvány előterjesztőnek, illetőleg a terheltnek és a védőnek. A tanács elnöke, ha a terheltnek nincs védője, védőt rendel ki. A nyilvános ülés megnyitása után a tanács elnöke által kijelölt bíró ismerteti az ügyet. Az ügy előadása után a felülvizsgálati indítvány előterjesztője, az ügyész, a védő, valamint az egyéb jogosultak felülvizsgálati indítvány keretei között felszólalhatnak. A nyilvános ülés megnyitására, elnapolására, folytonosságára, rendjének fenntartására és a határozat közlésére a bírósági eljárásra vonatkozó általános szabályokat, valamint az elsőfokú tárgyalásra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. [779] 8. Az eljárás elvi természetű szabályai a rendkívüli felülvizsgálatban A felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó [420. § (1) bek.]. A felülvizsgálati indítványt a megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni [420. § (2) bek.]. A törvénynek ez a rendelkezése érinti a Btk. 2. §-át, amelyik az új büntetőtörvények visszaható erejének tilalmáról is szól, de megengedi az elbírálás idején a terheltre kedvezőbb jogszabály alkalmazását. A Be.-nek a


XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT most említett rendelkezése azzal magyarázható és indokolható, hogy rendkívüli perorvoslatról van szó, amely az ügy megítélését visszavetíti arra az időre, amikor az ügyben a jogerős határozat keletkezett. A Be. idézett szabálya érinti a büntetőeljárási jogszabály hatályát is, vagyis azt fejezi ki, hogy a jogerőre emelkedés idején hatályos jogszabály alapján és nem az elbírálás idején hatályos büntetőeljárási jogszabály alapján kell az ügyet elbírálni. Más szabályok vonatkoznak az elbíráláskor figyelembe veendő jogszabályokra azokban az esetekben, amikor is a felülvizsgálat oka az Alkotmánybíróság határozata, emberjogi szervezet határozata, illetve jogegységi eljárás során hozott határozat. Ilyenkor a felülvizsgálati indítványt az elbíráláskor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni. Ha azonban az indítvány alapja emberi jogi szerv határozata, akkor a nemzetközi szerződéssel ellentétes hazai jogszabály és jogegységi határozat figyelmen kívül hagyásával kell azt elbírálni [420. § (3) bek.]. [780] 9. A felülbírálati jogosultság terjedelme A bíróság a felülvizsgálati indítványhoz főszabály szerint kötve van. A határozatot • csak a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott részében és • csak a felülvizsgálati indítványban meghatározott ok alapján bírálja felül. Ez utóbbi szabály alól azonban a törvény kivételt állapít meg: a bíróság a terhelt javára akkor is megváltoztathatja a megtámadott határozatot, ha az indítványt csak a terhére jelentették be [420. § (4) bek.]. További kivétel a felülbírálat terjedelmét érinti olyan esetekben, amikor a Legfelsőbb Bíróság előtt van az ügy. A Legfelsőbb Bíróság a megtámadott határozatot abszolút hatályon kívül helyezési ok alapján akkor is felülbírálja, ha az indítványt nem ebből az okból nyújtották be [420. § (5) bek.]. (Ilyen, a 405. illetőleg a 373. § (1) bek. II-IV. pontja szerinti abszolút hatályon kívül helyezési ok, ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva, a bíróságnak nem volt az ügy elbírálására hatásköre, törvényes vád nélkül járt el stb. – lásd még a 740. pontot.) A felülvizsgálati indítvány benyújtása a megtámadott határozat jogerejét és végrehajthatóságát nem oldja fel. A felülvizsgálati indítványnak nincs halasztó hatálya, annak alapján az eljáró bíróság azonban az indítvány elbírálásáig a megtámadott határozat végrehajtását felfüggesztheti vagy félbeszakíthatja (421. §). A leírtakon túlmenő felülvizsgálati, bírálati jogosultságot a törvény nem állapít meg. Nem vizsgálhatja tehát a bíróság a felülvizsgálati eljárásban, nem tekinthető-e a jogerősen megállapított tényállás megalapozatlannak, nem történt-e olyan eljárási szabálysértés, amely egyébként a relatív hatályon kívül helyezési okok között szerepel. [781] 10. A felülvizsgálati eljárásban hozott határozatok A bíróság a felülvizsgálati eljárásban négyféle határozatot hozhat: • a határozatot hatályon kívül helyezi és új eljárásra utasít • a határozatot hatályon kívül helyezi új eljárásra utasítás nélkül • maga hoz a törvénynek megfelelő határozatot • a megtámadott határozatot hatályában fenntartja. 11. A határozat hatályon kívül helyezése E tárgykörről a 425. § tartalmaz részletes rendelkezéseket: A bíróság a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi, és a korábban eljárt bíróságot, illetőleg a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságot új eljárásra utasítja, ha a határozat meghozatalára a 373. § 376 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT II. pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel, illetve a súlyosítási tilalom megszegésével került sor. A bíróság a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi, és az iratokat az ügyésznek megküldi, illetőleg az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a határozat meghozatalára a 373. § IV. pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor. A bíróság e megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi, ha a határozat meghozatalára a 373. § III. pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel [törvényes vád hiányában] került sor. A 373. § II. pontjában a törvény a legsúlyosabb eljárási szabálysértéseket sorolja fel (ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva stb. – lásd erről a 740. pontot), a 373. § IV. pontja pedig a tárgyalásról lemondás eljárási szabályainak a megsértésére vonatkozik. A bíróság az említett abszolút hatályon kívül helyezési okokból a hatályon kívül helyezést anélkül mondja ki, hogy vizsgálná, volt-e hatása az eljárási szabálysértésnek az ügy érdemi elbírálására. A felülvizsgálati indítvány alapján az eljáró bíróság anyagi büntetőjogi szabálysértés okából is hatályon kívül helyezi a megtámadott határozatot és a korábban eljárt bíróságot új eljárásra utasítja. Atörvény e helyütt a 405. § első bekezdésének a) és b) pontjára és az ebben meghatározott anyagi jogszabálysértésekre utal. Idetartozik a büntetőjogi felelősség téves megállapítása, a vádlott felmentése, az eljárás megszüntetése vagy a téves minősítés és ennek következtében a törvénysértő büntetéskiszabás vagy intézkedések alkalmazása. [782] 12. Érdemi – ügydöntő határozat Ha a felülvizsgálati eljárásban a LegfelsőbbBíróság a büntetőtörvénynek a 405. § (1) bekezdése a) és b) pontjában meghatározott valamely megsértését állapítja meg, maga hoz törvénynek megfelelő határozatot. A Legfelsőbb Bíróság tehát felmentheti a vádlottat, az eljárást megszüntetheti, a kényszergyógykezelést mellőzheti, megváltoztathatja a minősítést, a kiszabott büntetést enyhítheti. Ha azonban nem lehetséges az új érdemi döntés, a Legfelsőbb Bíróság a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi, és a korábban eljárt bíróságot új eljárásra utasítja. Nem kényszerül a bíróság a megtámadott határozat (ítélet) hatályon kívül helyezésére, ha annak megváltoztatása a terhelt javára indokolt. Ha a terhelt felmentésének, a kényszergyógykezelés mellőzésének, az eljárás megszüntetésének, illetőleg enyhébb büntetés kiszabásának vagy enyhébb intézkedés alkalmazásának van helye, a 405. § (1) bekezdésének a) és b) pontjában meghatározott jogszabálysértés esetén (lásd az előbbi 781. pontban az ismertetést) a Legfelsőbb Bíróság maga is hozhat a törvénynek megfelelő határozatot. Ugyanez a jog illet meg más eljáró bíróságot is, ha a megtámadott határozatot megelőző eljárásban a 405. § (1) bekezdése c), illetve d) pontjában meghatározott súlyos eljárási szabálysértést állapít meg (lásd a 740. és köv. pontokat). A Legfelsőbb Bíróság a terhelt terhére is dönthet: maga is hozhat a törvénynek megfelelő határozatot, ha a bíróság a büntetés végrehajtását kizáró ok ellenére függesztette fel. >A Legfelsőbb Bíróság a 406. §-ban felsorolt felülvizsgálati ok megállapításaesetén maga hoz a törvénynek megfelelő határozatot, ha ez az iratok alapjánlehetséges. Ha a törvénynek megfelelő határozat meghozatalára új eljárás lefolytatása szükséges, a Legfelsőbb Bíróság a megtámadott határozatot hatályon kívülhelyezi, és a korábban eljárt bíróságot új eljárás lefolytatására utasítja.i [426. § (3) bek.] (A 406. § az Alkotmánybíróság, az emberi jogi szerv és a jogegységi határozat alapján folytatandó felülvizsgálatról szól.) A hatályon kívül helyező végzéssel egy időben a terhelt fogva tartásáról is dönt az eljáró bíróság, amennyiben a terhelt fogva van [426. § (1)-(4) bek.]. Ha a felülvizsgálati indítvány alapján eljáró bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem ad helyt, a megtámadott határozatot a hatályában fenntartja (427. §). Ha a bíróság megváltoztatja az ítéletet, ítéletet hoz. Ha azonban az indítványnak nem ad helyt, a megtámadott határozatot végzésben hatályában fenntartja . A rendkívüli felülvizsgálati indítvány elintézése után a bíróság az ügy iratait a határozatának kiadmányával és az ülésről készült jegyzőkönyvvel együtt visszaküldi az elsőfokú bíróságnak. Ezt megelőzően a Legfelsőbb Bíróság a határozatát kézbesíti. 377 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. FEJEZET – A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT Ha a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróságot utasítja új eljárásra, az iratokat a másodfokú bíróságnak megküldi [429. § (1)-(2) bek.].


23. fejezet - XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS 1. I. CÍM JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN [783] 1. Általános jellemzés A fejezet címét adó két rendkívüli jogi eszköz egyike sem sorolható a rendkívüli perorvoslatok közé. A rendkívüli perorvoslat a felek és más érdekelt személyek által igénybe vehető jogi eszköz, amelynek célja a büntetőeljárás során okozott jogsérelem helyrehozása. A jogorvoslat a törvényesség érdekében ezzel szemben nem a felek, hanem csak a legfőbb ügyész által igénybe vehető jogi eszköz és elsődleges célja nem a felekre kiható határozat elérése, hanem annak deklarálása, hogy a megtámadott határozat törvénysértő és hogy mi lett volna a törvényes határozat. A jogegységi eljárásnak ugyancsak mások a kritériumai, mint a rendkívüli perorvosnak. (A történeti előzményekről és párhuzamokról lásd a 771. pontot.) [784] 2. A jogpolitikai indokok A bírósági határozat jogerőre emelkedhet akkor is, ha törvénysértő, feltéve hogy a még nem jogerős határozatot a jogosultak jogorvoslattal nem támadták. A már jogerős határozat is törvénysértő maradhat, ha megtámadására, változtatására nem vettek igénybe rendkívüli perorvoslatot. A legfőbb ügyész alkotmányos kötelessége, hogy őrködjék a törvények megtartásán – - ennek érvényesítésére szolgáló egyik eszköz a jogorvoslat a törvényesség érdekében. A jogerős, de törvénysértő bírósági határozat (ítélet) törvénysértő jellegének megállapítását és ennek deklarálását célzó végső eszköz tehát a jogorvoslat a törvényesség érdekében. Az erről szóló megállapítás, illetve ennek deklarálása nem a múltra hat, hanem a jövő jogalkalmazása számára tartalmazhat iránymutatást. A törvény azonban megengedi, hogy a jogorvoslattal megtámadott ítéletet a Legfelsőbb Bíróság kizárólag az elítélt javára és nem a terhére megváltoztathassa. Ez a kettősség abból a megfontolásból ered, hogy a jogerő után se legyen senki kényszeríthető törvénytelen elítélést elszenvedni; ám a jogerő tisztelete megengedi, hogy a terhelt (vádlott) javára történt tévedésbe a jogrend belenyugodjon. A terhelt sérelmére korábban hozott törvénysértő határozatnak az ő javára történő megváltoztatását ez esetben a törvényesség, igazság követelménye, míg a terheltre kedvező korábbi törvénysértő határozat érintetlenségét a jogerő épségben tartásának igénye igazolja. [785] 3. Az eljárás A legfőbb ügyész a bíróság törvénysértő és jogerős határozata ellen a Legfelsőbb Bíróságnál a törvényesség érdekében jogorvoslatot jelenthet be, feltéve, hogy a jogerős határozat más jogorvoslattal nem támadható meg. (431. §) Felülvizsgálati indítvány például nem nyújtható be a terhelt terhére, ha a büntethetősége megszűnt, ha a határozat jogerőre emelkedésétől, illetőleg közlésétől hat hónapnál hosszabb idő eltelt. Nem nyújtható be sem a terhelt terhére, sem javára például azon az alapon, hogy a megtámadott határozat megalapozatlan vagy hogy relatív eljárási szabálysértés valósult meg az eljárásban vagy a határozat meghozatalában. 379 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS >432. § A jogorvoslat bejelentése nincs határidőhöz kötve, és a határozat hatálya.

végrehajtására nincs felfüggesztő

1. § Nincs helye törvényesség érdekében jogorvoslat bejelentésének, ha a hozta.

határozatot a Legfelsőbb Bíróság

2. § (1) A törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot a Legfelsőbb intézi el.

Bíróság tanácsa nyilvános ülésen

1. A nyilvános ülésről a legfőbb ügyészt, a terheltet és védőjét értesíteni kell. nem volt védője, a Legfelsőbb Bíróság a terhelt részére védőt rendel ki.

Ha az alapügyben a terheltnek

2. A törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati indítványra a terhelt és a védő észrevételeket tehet. 1. § (1) A nyilvános ülés a legfőbb ügyésznek vagy képviselőjének a távollétében nem tartható meg. (2) [ ... ] A nyilvános ülésen a legfőbb ügyész vagy képviselője, a terhelt és védője felszólalhat és – az eljárás jellegéhez képest – indítványokat tehet.i [786] 4. A határozatok Ha a Legfelsőbb Bíróság a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot alaposnak találja, ítéletében megállapítja, hogy a megtámadott határozat törvénysértő (deklaratív természetű határozat), ellenkező esetben a jogorvoslatot végzésével elutasítja. A Legfelsőbb Bíróság törvénysértés megállapítása esetén a terheltet felmentheti, a kényszergyógykezelését mellőzheti, az eljárást megszüntetheti, enyhébb büntetést szabhat ki, vagy enyhébb intézkedést alkalmazhat (ügydöntő határozat), illetőlegilyen határozat meghozatala érdekében a megtámadott határozatot hatályon kívülhelyezheti, és szükség esetén az eljárt bíróságot új eljárásra utasíthatja (határozat a terhelt javára); egyéb esetekben a Legfelsőbb Bíróság határozata csak a törvénysértést állapíthatja meg (deklaratív természetű határozat). A jogorvoslati eljárás során felmerült bűnügyi költséget az állam viseli (436-438. §).

2. II. CÍM A JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS [787] 1. A jogegységi eljárás történelmi előzményei A bírósági szervezeti törvény Bsz. – 1997. évi LXVI. törvény) újra bevezette a jogegységi eljárást; 40. §-a többek között kimondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz, amely az ítélkezési gyakorlat biztosításának jogi eszköze. A Legfelsőbb Bíróság a jogértelmezés legfőbb bírói letéteményese, amit – a Bsz.,illetve a jogegységi eljárás bevezetése előtt – elvi döntések, irányelvek útján valósított meg, amelyek az alkotmány szerint a bíróságok számára kötelezők. (Ezek mellett a Legfelsőbb Bíróság kollégiumainak az állásfoglalásai is betöltik a bírói gyakorlat és joggyakorlat irányításának a szerepét. A Legfelsőbb Bíróság és más fórumok is a kollégiumi állásfoglalásokat úgy kezelik, mintha a joggyakorlatban ezek is kötelező erővel rendelkeznének, ám ennek a felfogásnak nincs alkotmányos alapja. De aligha kétséges, hogy a kollégiumi állásfoglalások is a bírói szokásjog kialakítása felé mutatnak, és az egységes joggyakorlat kialakulását segítik.) A jogegységi eljárás és határozat intézménye 1896-1949 között a magyar jogban már jelen volt. Az 1896. évi Bp. szerint a jogegységi eljárás elsődleges célja a jogalkalmazás egységének megteremtése és biztosítása volt, a törvény azonban megengedte, hogy a Kúria felmentést mondjon ki a jogegységi határozat alapján, amennyiben az elítélt terhére megállapítható törvénysértés történt. „A Kúriának a törvény megsértését kimondó határozata a felekre nézve rendszerint nem bír hatállyal, ha azonban a vádlott a törvény megsértésével volt elítélve, a Kúria őt felmentheti, vagy a büntetését enyhítheti, hatáskör hiánya esetében pedig az ítéletet megsemmisíti és az ügyet az illetékes hatósághoz utasítja.” (442. §)


XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS Amint már említettük (lásd a 772. pontot), az 1949. évi XI. sz. törvény a jogegységi eljárást eltörölte, helyette bevezette a „perorvoslat a törvényesség érdekében” elnevezésű rendkívüli jogorvoslatot, amely később törvényességi óvás elnevezést nyert. A törvényességi óvást azonban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, tehát megsemmisítette a reá vonatkozó törvényi rendelkezéseket, többek között a Legfelsőbb Bíróság jogát a törvényességi óvás kezdeményezésére [9/1992. (I. 30 AB határozat), lásd még a 772. pontot is]. A jogegységi eljárásnak és határozatnak a Bsz. által történt újraintézményesí- tése részben összefügg a törvényességi óvás jogintézményét eltörlő AB-határozat- tal. Ezt követően ugyanis újra kellett rendezni a rendkívüli perorvoslati rendszert. 1992-ben a törvényességi óvás helyébe lépett a felülvizsgálat, majd 1997-ben a Legfelsőbb Bíróság jogosítványait rendező jogegységi eljárás. [788] 2. A jogegységi eljárás jellemzői A jogegységi eljárás a már kialakult jogértelmezés és joggyakorlat ellentmondásaira reagál, vagy a joggyakorlat fejlesztése érdekében a meglévő joggyakorlat meghaladására irányul. A jogegységi eljárás megteremti annak a lehetőségét, hogy a Legfelsőbb Bíróság akár a joggyakorlat átfogó elemzése alapján, akár egyedi ügyekből kiindulva, viszonylag gyorsan reagáljon az egységes ítélkezési gyakorlat érdekében, ha a különböző bíróságok vagy a Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérő jogértelmezést alkalmaznak vagy gyakorlatot folytatnak. A jogegységi eljárás és indítványozása nem tekinthető rendkívüli perorvoslati eljárásnak, illetőleg perorvoslatnak. A jog- és perorvoslat fogalmi kellékei közé ugyanis az tartozik, hogy a perbeli fél vagy az folyamodik jogorvoslatért, akit valóságos vagy vélt jogsérelem ért. A jogegységi eljárás és indítványozása azonban nem ilyen; az eljárás indítványozására nem a felek jogosultak, hanem a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a büntető kollégiumának vezetője, a legfőbb ügyész, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság tanácsa. [789] A jogegységi eljárás nemperes eljárás, ebben nincsenek ügyfelek, és nem szükségszerű, hogy legyenek ellenfelek; az eljárási törvény megfogalmazása szerint túlnyomóan írásbeli, főként iratok, írott vélemények ismertetéséből áll. A törvény ugyan szól arról, hogy az ülésen a legfőbb ügyész és az indítványozó felszólalhat, de a törvényben arról nincs szó, van-e lehetőség válaszokra, többszöri viszonválaszra. Feltételezzük, hogy ennek nincs akadálya, és hogy az ülésen a jelen levők között igazi eszmecserére is lehetőség nyílik. A jogegységi eljárás a büntetőperen kívül eső olyan eljárás, amelynek tartalma a jogértelmezés. Célja nem a vádról való döntés, hanem a büntetőjogi vagy eljárási jogi értelmezést igénylő elvi kérdés eldöntése vagy a jogegység biztosítása. A határozat hatályának kiterjesztése az elítéltre a jogegységi eljárás lehetséges, de nem szükségképpeni, másodlagos következménye. [790] 3. A jogegységi eljárás célja és megindításának általános feltétele >Jogegy- ségi eljárásnak van helye, ha a. a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges, b. a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától.K [439. § (1) bek.] A jogegységi eljárás célja: határozat meghozatala elvi természetű kérdésben, a joggyakorlat továbbfejlesztésének vagy egységes ítélkezési gyakorlatnak a biztosítására. Mi az, ami „elvi” kérdés – ennek meghatározására a törvény nem vállalkozik, de az fölösleges is volna; esetenként a Legfelsőbb Bíróság dönti el, mit tekint elvi kérdésnek. A Legfelsőbb Bíróságnak az irányelvekkel és büntető elvi döntésekkel kapcsolatos eddigi gyakorlata arról tanúskodik, hogy a joggyakorlatban nagy horderejűnek bizonyult – az elkövetők, a terheltek vagy a bíróságok jogosultságait meghatározó – kérdések, vagy pedig egyes törvényi tényállások terjedelmének a meghatározása jelent meg elvi kérdésként (az emberölés törvényi tényállásának elemei, illetőleg azok értelmezése, a jelentős és különösen nagy elkövetési érték meghatározása, a súlyosító vagy enyhítő körülmények, az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való felelősség stb.).


XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS A joggyakorlat továbbfejlesztését leginkább az indokolhatja, ha a megváltozott viszonyok az addig követett gyakorlatot korszerűtlenné teszik, ha például a bűncselekmények kíméletlensége vagy tömegessége a sértettek jogi lehetőségeinek a törvény keretei között való teljessé tételét indokolná; ha némely bűncselekmények látványos elszaporodása a velük kapcsolatos ítélkezési gyakorlat változását indokolná. A joggyakorlat továbbfejlesztésének igénye különös erővel jelenhet meg, ha a törvények új intézményeket vezetnek be, ami mind a Btk., mind a Be. esetében adva van. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárásnak van helye különösen akkor, ha az ítélőtábla, a megyei bíróság vagy a helyi bíróság elvi kérdésben korábban hozott jogerős bírósági határozattól eltérő jogerős határozatot hozott, és a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész az elvi kérdés eldöntését szükségesnek tartja. [439. § (2) bek.] A jogegységi eljárás a) pont szerinti megindításának általános feltétele, hogy a törvényben megjelölt cél érdekében a határozat meghozása szükséges; és hogy ez így van-e, objektíve adott szükségről van-e szó, a Legfelsőbb Bíróság dönti el a joggyakorlat elemzése alapján, figyelembe véve a gyakorlat bizonytalankodását vagy ellentmondásait. [791] 4.

A jogegységi eljárás indítványozása Jogegységi eljárást kell lefolytatni,

a. ha azt a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a büntető kollégiumának vezetője, indítványozza, továbbá

illetőleg a legfőbb ügyész

b. a Legfelsőbb Bíróság tanácsának indítványára, ha a Legfelsőbb Bíróság valamelyik tanácsa jogkérdésben el kíván térni másik ítélkező tanácsának határozatától [440. § (1)-(2) bek.]. A Bsz. 33. §-a az indítványozás jogán kívül szól az eljárás kezdeményezésének jogáról is. A Legfelsőbb Bíróság, az ítélőtábla és a megyei bíróság kollégiuma szükség esetén javasolja a Legfelsőbb Bíróság, illetőleg az ítélőtábla kollégiumvezetőjének jogegységi eljárás kezdeményezését. Az ítélőtábla kollégiumának vezetője jogegységi eljárást kezdeményez, ha az ítélőtábla területén a jogalkalmazás egysége érdekében ez szükséges (Bsz. 33. §). A törvény nem teszi lehetővé, hogy az elítélt, a védő vagy más ügyfél indítványozzon vagy kezdeményezzen jogegységi eljárást. Feltételezzük azonban: annak nincs törvényi akadálya, hogy kérelemmel forduljon a jogosulthoz, megjelölve a sérelmezett határozatot, és abban kérje, hogy meghatározott okból a jogosult indítványozzon jogegységi eljárást. Az ilyen kérelemnek azonban jogi hatása vagy következménye nincs. A jogegységi indítványban meg kell jelölni az elbírálandó elvi kérdést (jogkérdést) és az indítvány előterjesztőjének javaslatát annak mikénti eldöntésére. Az indítványhoz mellékelni kell az indítvánnyal érintett bírósági határozatok kiadmányát [441. § (1) bek.]. Az indítvánnyal érintett határozat lehet az indítványozó által megjelölt határozat vagy határozatok, a kezdeményezésre jogosult által megjelölt határozatok, ha az indítványozó az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítására azt indokoltnak tartja. A Bsz. 33. §-a szerint a kollégium (értve ezen a Legfelsőbb Bíróság, az ítélőtábla és a megyei bíróság kollégiumát) az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elemzi a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben. Az elemzés eredménye alapján felszínre bukkanhatnak azok a bírósági határozatok, amelyekből az eltérő, nem egységes gyakorlat nyomaira lehet következtetni. A jogegységi eljárás lefolytatására irányuló indítványban az elemzés alapján megjelölt határozatok lehetnek azok, amelyeket az indítványban megjelöl az indítványozó. [792] 5. A jogegységi indítvány intézése >441. § (2) A jogegységi indítványt a bírából álló jogegységi tanácsa bírálja el.


Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos

XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS 1. A jogegységi tanács elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy büntető kollégiumának vezetője. A jogegységi indítvány előterjesztője nem lehet a jogegységi tanács elnöke vagy tagja. 2. A jogegységi tanács tagja nem lehet az, aki a jogegységi indítvánnyal érintett meghozatalában részt vett A

bírósági határozat

A jogegységi eljárást a tanács elnöke készíti elő. A jogegységi tanács tanácsülésen dönt, • ha a törvényben kizárt vagy arra nem jogosulttól származó indítványt érdemi elbírálás nélkül elutasítja, • ha a jogegységi indítvány visszavonása miatt a jogegységi eljárást megszünteti [442. § (1)-(2) bek.]. Ha a jogegységi tanács az indítványt érdemben bírálja el, ülésen határoz. A jogegységi határozat hozatalára irányuló indítványt a tanács elnöke megküldi a legfőbb ügyésznek, aki erről írásban nyilatkozik. Az ülést a tanács elnöke vezeti, az eljárásban egy vagy két előadó bírót jelölhet ki. Az ülés megnyitása után az előadó bíró összefoglalja a jogegységi indítványt, illetve az elbírálandó elvi kérdés lényegét, ismerteti a tanács tagjainak véleményét. Az ülésen a legfőbb ügyész és az indítványozó felszólalhat. A törvény e rendelkezéséből kitűnik, hogy az ülésen a tanács tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kívül a legfőbb ügyész és az indítványozó is jelen van (442. §). [793] 6. A határozat >443. § (1) A jogegységi tanács az ülésen hozott határozatában az indítványnak helyt ad vagy azt elutasítja, a jogegységi határozatot „A Magyar Köztársaság” nevében hozza. (2) A jogegységi indítványnak helyt adó határozat rendelkező része tartalmazza a jogegységi eljárás tárgyául szolgáló, illetve azzal szorosan összefüggő elvi kérdésben adott iránymutatást.< A Bsz. rendelkezéseiből kitűnik, hogy az iránymutatás a bíróságok számára kötelező. A jogegységi határozat általában nincs hatással az egyedi (konkrét) ügyben hozott jogerős bírói határozatokra. A törvény azonban megállapít kivételt. >Ha az elvi kérdésben adott iránymutatásból következően a jogegységi határozattal érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő, a jogegységi tanács a törvénysértő rendelkezésthatályon kívül helyezi, és a terheltet felmenti, illetve az eljárást megszünteti. Ha aterhelt fogva van, a fogvatartást megszünteti.< [443. § (3) bek.] A jogegységi határozat hatása a jogerősen befejezett büntetőügyre csak a terhelt javára állapítható meg a törvényben megjelölt körben. A jogegységi határozat ezen túl nem terjedhet, nem járhat a kiszabott büntetés enyhítésével, vagy más, az elítélt javára kedvező rendelkezésekkel. >A jogegységi határozat indokolása tartalmazza, hogy a jogegységi indítványt ki terjesztette elő, az indítvány mire irányul és mely bírósági határozatokat érint. Ismerteti az elbírálandó elvi kérdésben kialakult eltérő álláspontokat, szükség esetén az indítvánnyal érintett bírósági határozatokban megállapított tényállás lényegét, számot ad a rendelkező részben adott iránymutatás indokairól. A határozat indokolása tartalmazza a terhelt felmentésének és az eljárás megszüntetésének indokait is.< (443. § (4) bek.] A törvény több helyen szól a jogegységi eljárással „érintett” határozatról. Nem vitás, hogy ilyennek kell tartanunk azt, amelyet a jogegységi tanács hatályon kívül helyez, ha az elítéltet felmenti, vagy az eljárást megszünteti. De nem világos, a törvény szándékai szerint „érintett”-e az a határozat, amellyel kapcsolatban az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása szükséges, vagy amelynek jogkérdésben követett gyakorlatától a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa el kíván térni. Felfogásunk szerint ezek a határozatok is érintettek. A jogegységi határozat rendelkező része ugyanis anélkül aligha volna érthető, hogy a konfrontálódó határozatok lényege az indokolásban ne jelenjék meg. >444. § A jogegységi tanács elutasítja a jogegységi indítványt, ha jogegységi szükséges. A határozat indokolása az elutasítás okát tartalmazza.

határozat meghozatala nem

445. § (1) A jogegységi tanács a határozatát nyomban kihirdeti, ezt követően tizenöt napon belül írásban közli az indítvány előterjesztőjével és – ha az előterjesztő nem a legfőbb ügyész volt – a legfőbb ügyésszel is. A


XXIII. FEJEZET – JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS határozatot közölni kell azzal a terhelttel is, akit felmentettek vagy akivel szemben az eljárást megszüntették. Ha az alapeljárásban a vádat magánvádló vagy pótmagánvádló képviselte, a határozatot vele is közölni kell. 1. A tanács elnöke gondoskodik a jogegységi határozatnak a Magyar Közlönyben történő közzétételéről. <


24. fejezet - XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK 1. I. CÍM AZ ÁLTALÁNOS ÉS A KÜLÖNELJÁRÁS [794] 1. Az általános eljárás A büntetőeljárás rendszerének törvényi meghatározása nyugodhat azon az elvi megfontoláson, hogy az eljárásnak egységesnek (egyfélének) kell lennie, függetlenül attól, hogy miféle bűncselekmény miatt folyik az eljárás. Nyugodhat azonban olyan megfontoláson is, amely szerint a törvény többféle eljárást különböztet meg annak függvényében, hányféle bűncselekményi kategóriát állapít meg a büntetőjog. Ez utóbbi elképzelésen alapul a büntetőeljárási törvény, ha a bűncselekményi trichotómiának megfelelően külön tartja a bűntetti, a vétségi, illetőleg a kihágási büntetőeljárást (lásd például az 1896. évi esküdtszéki, törvényszéki, járásbírósági, illetőleg rendőri büntetőbírói eljárást). Az 1973. évi Be. bűntetti és vétségi eljárást határozott meg, igazodva a Btk. szerinti bűncselekményi kategóriához. Ám a Btk.-nak és Bp.knek a bűncselekményi kategóriákra épülő összhangját következetesen sohasem sikerült megvalósítani: mindig akadtak olyan bűncselekmények, amelyek valamilyen okból átcsúsztak más eljárási formába. Az 1973. évi Be. 9. §-a szerint például a vétségi eljárás nem alkalmazható, ha a vétségre megállapított büntetés az ötévi szabadságvesztést meghaladja, vagyis ez esetben a kiszabható büntetés lett az irányadó; fiatalkorúak ügyében a tárgyaláson pedig ugyancsak nem volt alkalmazható a vétségi eljárás. Az imént említett eljárási formák egymáshoz való viszonya azonban nem az általános és különös viszonya, amely szerint tehát például a bűntetti eljárás volna az általános és a vétségi a különös; mindkét eljárási forma a megfelelő bűncselekményi csoportok elbírálásában általános. Más kérdés, hogy a törvényszerkesztés választhat olyan technikai megoldást, amelynek alkalmazásával az egyik eljárási formát – az 1973. évi Be-ben a bűntettit – részletesen leírják, szabályozzák, a másiknál (a vétséginél) pedig csak az eltéréseket állapítják meg. A Be. az általános eljárásnak egyféle formáját határozta meg, nem különböztetve a bűntetti és vétségi eljárás között. A bűncselekmény súlyára és jellegére azonban tekintettel van, és számos esetben a szabályokat ezekhez igazítja. A hatásköri szabályok, az egyesbírói vagy tanácsban történő eljárás, az ügyész, illetőleg a védő kötelező jelenlétének szabályai, és ezeknek megfelelően a tárgyaláson a kihallgatási rendszer a bűncselekmény súlyának, illetőleg jellegének függvényében nyertek megfogalmazást. Az egységes (egyféle) általános büntetőeljárás sem marad tehát érzéketlen a büntetőügy, illetőleg a bűncselekmény sajátosságai iránt, az ezekre vonatkozó szabályok azonban szintén nem állnak az általános és a különös viszonyában. [795] 2. Külön- (különös, speciális) eljárás Különeljárás az olyan eljárás, amely • miként az általános eljárás is a büntetőjogi főkérdések (a bűnösség, a jogkövetkezmények) eldöntésére irányul, és • az eljárási alapelvek megtartásával, de részben kivételek eltűrésével, • a törvényben meghatározott külön (speciális) szabályok és kivételek szerint az általános eljárási szabályok alapján folyik. – Más szóval: minden különeljárás az általános eljárási szabályok alapján, de a törvényben megállapított eltérések szerint folyik. A különeljárásokat a Be. V. részében aXX-XXVII. fejezetek tartalmazzák. Ezek a következők: • fiatalkorúak ügyében folytatott büntetőeljárás, • katonai büntetőeljárás, • magánvádas eljárás, • bíróság elé állítás, 385 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK • távol levő terhelt ellen folytatott eljárás, • lemondás a tárgyalásról, • a tárgyalás mellőzése, • mentességet élvező személyekkel szemben folytatott eljárás. A Be. nem sorolja a különeljárások közé • az adhéziós eljárást, vagyis a polgári jogi igény érvényesítését büntetőeljárás keretében, minthogy ez nem önálló (különálló) eljárás; • a pótmagánvádas eljárást, minthogy ennek szabályaiban lényegében csak az eljárás megindításának feltételeiről és a pótmagánvádló speciális jogi helyzetéről van szó, és egyebekben nem különeljárás; • a vádemelés elhalasztását, minthogy ez nem jut el a bűnösségről való döntésig (ítéletig), tehát csonka eljárás. Továbbá nem lehet a különeljárások közé sorolni a szabálysértésekről szóló – az 1999. évi LXIX. – törvény X. fejezetében szabályozott, a szabálysértési eljárásban folytatott bíróság előtti eljárást, minthogy ez nem büntetőeljárás. A különeljárások megállapítására jogpolitikai, illetőleg eljárásgazdaságossági (ökonómiai) megfontolások vezetnek. Erre okot adó tények lehetnek: • a terhelt speciális személyi körülményei (fiatalkorúak, katonák, mentességet élvező személyek, távollevők ellen folytatott eljárás); • az eljárás tárgya (magánvádas eljárás, szabálysértés elbírálása); • a terhelt beismerése, illetőleg konszenzusa, ha a bűncselekmény súlya, illetőleg a kiszabható büntetés nem haladja meg a törvényben meghatározott mértéket. Idetartozik a bíróság elé állítás, lemondás a tárgyalásról, a tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás; ezekben a különeljárásokban az opportu- nitás jut kitüntetett szerephez.

2. II. CÍM A FIATALKORÚAK ELLENI BÜNTETŐELJÁRÁS [796] 1. A fiatalkorúak elleni különeljárás jogpolitikai indokai A fiatalkorúak elleni eljárás sajátosságainak jogpolitikai okai a terhelt személyiségére vezethetők vissza. A fiatalkorú fizikai, értelmi, erkölcsi adottságaiban még kifejletlen személyiség, amelyen a büntetőeljárás sokat ronthat vagy javíthat. Ezért mondja a törvény 447. § (1) bekezdése: A fiatalkorúval szemben az eljárást az életkori sajátosságainak figyelembevételével, és úgy kell lefolytatni, hogy az elősegítse a fiatalkorúnak a törvények iránti tiszteletét.< A büntetőeljárás hangsúlyozott célja tehát a fiatalkorú nevelése, és az eljárás légkörét ennek megfelelően kell megteremteni. Feltehető, hogy a nevelés iránt fogékonyabb a gyermekkorhoz közelebb álló fiatalkorú, ha a környezete egyébként is kedvező, mint a felnőttkor küszöbén álló terhelt. A törvény a fiatalkorú érdekében a büntetőeljárással párhuzamosan más intézkedések megtételét is lehetővé teszi. A büntetőeljárás során – szükség esetén, illetőleg külön jogszabály rendelkezése alapján – kezdeményezni kell a fiatalkorú érdekében védő- és óvóintézkedés elrendelését, valamint a fiatalkorú nevelését, gondozását vagy felügyeletét elmulasztó személlyel szembeni intézkedést.< [447. § (2) bek.] [797] 2. Fiatalkorú A fiatalkorút a Be. számára is irányadóan a Btk. határozza meg. Fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor 14. életévét betöltötte, a 18.-at még nem [Btk. 107. § (1) bek., illetőleg Be. 446. §]. A fiatalkorúakra vonatkozó speciális büntetőjogi és eljárási jogi szabályok szempontjából az elkövetés és nem az eljárás vagy elbírálás ideje (időpontja) az irányadó. Lehetséges tehát, hogy az eljárás idejében a terhelt már nem fiatalkorú, mindazonáltal a fiatalkorúakra vonatkozó szabályok az alkalmazandók. 386 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK [798] 3. Az eljárásban részt vevő személyek. A bíróság Magyarországon szervezetileg különálló fiatalkorúak bírósága nincs. A fiatalkorúak helyi bírósági hatáskörbe tartozó ügyében a megyei bíróság székhelyén lévő bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el, e bíróságok illetékessége a fiatalkorúak ügyében a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki. A fiatalkorúak bírósága a felnőtt korú terhelt ügyét is elbírálja, ha az a fiatalkorú ügyével összefügg.< [448. § (1) és (4) bek.] Megyei hatáskörbe tartozó ügyekben kijelölt bíróság nincs, de – akárcsak a helyi bíróságokon – kijelölt fiatalkorúak tanácsa működik. Ezeket, tehát a fiatalkorúak ügyében eljáró bíróságokat szokták köznyelven (és a hivatali zsargonban is) fiatalkorúak bíróságának nevezni. Első fokon és másodfokon a bíróság kijelölt tanácsa, illetve első fokon a kijelölt bíró (mint a fiatalkorúak bírósága) jár el. Az elsőfokú bíróságon a fiatalkorúak tanácsának elnökét (az egyesbírót) az Országos Igazságszolgáltatási Tanács jelöli ki. A másodfokú bíróságon a fiatalkorúak tanácsának egyik tagja az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által kijelölt bíró. Az elsőfokú bíróságon a fiatalkorúak tanácsának egyik ülnöke pedagógus (448. §). A fiatalkorúak ügyében nincsenek az általánostól eltérő hatásköri szabályok; az egyesbírói és tanácsban való eljárás szabályai is egyeznek az általános szabályokkal (lásd a 13-15. §-t). A vád képviselete: Az ügyész jogkörében a felettes ügyész által kijelölt ügyész (a fiatalkorúak ügyésze) jár el [449. § (1) bek.]. Az ügyész jogköre természetesen nemcsak a tárgyalásra terjed ki, hanem az eljárás más szakaszaira is. Az ügyész részvétele a tárgyaláson kötelező [460. § (3) bek]. A védelem; a terhelt segítői: A fiatalkorú elleni eljárásban a védő részvétele kötelező (450. §). Tehát nemcsak a bíróság előtt, hanem az eljárás más szakaszaiban is jelen van a védő, s indítványokkal, észrevételekkel stb. élhet. A törvényes képviselő: >451. § A törvényes képviselő az ügy iratait a nyomozás elvégzése után megtekintheti. A nyomozás során is megtekintheti az olyan eljárási cselekményekről készült iratokat, amelyeknél jelen lehetett. Egyébként a törvényes képviselő jelenléti, észrevételezési, felvilágosítási és indítványtételi, valamint jogorvoslati jogára a védő jogai irányadók. 452. § (1) A – gyámhatóság – a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság megkeresésére – eseti gondnokot rendel ki, haa. a törvényes képviselő a bűncselekményt a fiatalkorúval együtt követte el, érdekeivel egyébként ellentétesek,

illetőleg az érdekei a fiatalkorú

b. a törvényes képviselő a jogainak gyakorlásában akadályozva van, c. a fiatalkorúnak nincs törvényes képviselője, vagy nem állapítható meg, hogy ki a törvényes képviselője. 1. Az (1) bekezdés a) pontja esetén az eseti gondnok kirendeléséig a vádiratbenyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság a törvényes képviselőt kizárhatjaaz eljárásból. 2. Az eseti gondnok az eljárásban törvényes képviselőként jár el. 458. § Az eljárás során hozott határozatot a törvényes képviselővel, az ügydöntő határozatot és a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésről szóló határozatot a gondozóval is közölni kell. < [799]


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK 4. A bizonyítás >453. § (1) A fiatalkorú egyéniségét, értelmi fejlettségét és életviszonyait jellemző körülmények felderítése érdekében a fiatalkorú gondozóját tanúként kell kihallgatni. Ezek közlésére a 82. § (1) bekezdésében meghatározott mentesség nem terjed ki. (2) A fiatalkorú életkorát közokirattal kell bizonyítani. Be kell szerezni a környezettanulmányt és a fiatalkorú iskolai vagy munkahelyi jellemzését. A környezettanulmányt a pártfogó felügyelő készíti el. A környezettanulmány elkészítéséhez a pártfogó a rendőrség közreműködését igénybe veheti. < A környezettanulmány a fiatalkorúak ellen folytatott eljárásban fontos okirati bizonyítási eszköz. A környezettanulmányban jellemzik a fiatalkorú terhelt személyiségét, családi viszonyait, életkörülményeit, baráti körét, kapcsolatait, érdeklődési körét, életének eddigi fontosabb mozzanatait, beleértve azt is, folyt-e ellene büntetőeljárás vagy más eljárás. A környezettanulmányban általában mindent fel kell tárni, ami a fiatalkorú magatartásának jobb megértéséhez elvezet. A környezettanulmánynak hitelesnek kell lennie, tehát lehetőleg meg kell jelölni azokat a forrásokat, amelyekből a tanulmányt készítő az általa leírt megállapító adatokat, tényeket megismerte. >A fiatalkorú terhelt vallomása poligráf alkalmazásával nem vizsgálható.< [453. § (3) bek.] A fiatalkorú terhelt kihallgatásának speciális szabályait a Be. ezen túl nem állapítja meg. A fiatalkorú terhelt kihallgatásának problémái azonban többnyire eltérnek a felnőttekétől. Különösen nagy jelentőségre tehet szert a fiatalkorú terhelt kihallgatásánál az a törvényi szabály, amely szerint a fiatalkorúval szemben az eljárást az életkori sajátosságainak a figyelembevételével és úgy kell lefolytatni, hogy az elősegítse a fiatalkorúnak a törvények iránti tiszteletét, valamint az, hogy a törvényes képviselőt a védő jogai illetik meg. Ebből következően a nyomozás során is jelen lehet a fiatalkorú gyanúsított kihallgatásán [184. § (1) bek.]. A fiatalkorú terhelt kihallgatása és vallomása különösen akkor lehet problematikus, ha felnőttkorú tettestársak befolyása alatt állt vagy áll, amire kiváltképpen a beismerő vallomás értékelésénél kell figyelemmel lenni. Nem ritka eset ugyanis, hogy a felnőtt bűnelkövetők a büntetlen előéletű fiatalkorú terheltet használják fel saját maguk mentésére. [800] 5. A kényszerintézkedések. Az előzetes letartóztatás >454. § (1) A fiatalkorú előzetes letartóztatásának a 129. § (2) bekezdésében megállapított okok esetében is csak akkor van helye, ha az a bűncselekmény különös tárgyi súlya folytán szükséges. 1. A fiatalkorú előzetes letartóztatását a. javítóintézetben, b. büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. 1. A bíróság dönt arról, hogy az előzetes letartóztatást – a fiatalkorú személyiségére vagy a terhére rótt bűncselekmény jellegére tekintettel – hol kell végrehajtani. 1. Az előzetes letartóztatás végrehajtása során a fiatalkorúakat a felnőtt- korúaktól el kell különíteni. < A fiatalkorú előzetes letartóztatását a törvény külön feltételhez köti, nevezetesen ahhoz, hogy az szükséges a bűncselekmény különös tárgyi súlya folytán. Önmagában a szökés, az összejátszás, a bűnismétlés veszélye tehát az előzetes letartóztatás elrendelésének nem elegendő oka, ha a bűncselekmény súlya csak közepes vagy csekély mértékű. Így például a kisebb értékre elkövetett zsebtolvajlás miatt – még ha azt bűnszövetségben követték is el (büntetése maximum három év) – előzetes letartóztatás nem rendelhető el. Ha azonban az eddigi környezetében hagyása a fiatalkorút károsan befolyásolná, kezdeményezhető volna érdekében védő- és óvóintézkedés elrendelése [eseti gondnok kirendelése, végső esetben állami gondozásba vétele – 447. § (2), 452. § (1) bek.]. A vádirat benyújtása előtt a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos eljárásban a nyomozási bíró előtt (210-211. §) az ülés a védő távollétében nem tartható meg. Az ülésről a törvényes képviselőt és a gondozót is értesíteni kell.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK Az ülésen a törvényes képviselő és a gondozó felszólalhat (456., 457. §). A fiatalkorú esetében a nyomozás objektív (jogvesztő) határidejének tartama rövidebb, mint a felnőttkorú esetében: két év (455. §). [801] 6. A vádemelés elhalasztása >Az ügyész a vádemelés feltételeinek fennállása esetén öt évi [felnőttkorú esetében ez három év] szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt – a fiatalkorú helyes irányúfejlődése érdekében – a vádemelést elhalaszthatja.< [459. § (1) bek.] Az ügyész a vádemelés elhalasztásáról szóló határozatában a fiatalkorút a magatartási szabályok megtartására vagy más kötelezettségek teljesítésére kötelezi. A fiatalkorú részére nem írható elő meghatározott célra történő anyagi juttatás teljesítése vagy a köz számára munka végzése [459. § (2) bek.]. A törvény expressis verbis (kifejezetten) itt nem szól arról, kötelező-e a védő és a törvényes képviselő jelenléte a vádemelés elhalasztását megelőző meghallgatáson. Minthogy azonban a fiatalkorú ellen folytatott büntetőeljárásban a védő részvétele általánosan kötelező, tehát ez vonatkozik a vádemelés elhalasztásán való részvételre is. A törvényes képviselő jogai pedig e tekintetben egybeesnek a védő jogaival. A vádemelés elhalasztásánál a részvételük tehát kötelező, illetőleg lehetséges, a jelenlétükre és tevőleges közreműködésükre pedig különösen szükség van, mert a terheltnek segítséget nyújthatnak abban, milyen kötelezettség teljesítésének vállalására adhatja a hozzájárulását [például vállalhat-e kártérítést vagy más jóvátételt, részvételt kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben stb. – 224. § (2) bek., 225. §]. [802] 7. A tárgyalás A tárgyalásról a nyilvánossá got minden más körülménytől füg getlenül akkor is ki kell zárni, ha ez a fiatalkorú érdekében szükséges. A bíróság elrendelheti, hogy a tárgyalásnak azt a részét, amely a fiatalkorú helyes irányú fejlődését károsan befolyásolhatja, a fiatalkorú távollétében tartsák meg. Az így lefolytatott tárgyalás lényegét a tanács elnöke a fiatalkorúval – legkésőbb a tárgyalás berekesztése előtt – ismerteti (460. §). E rendelkezésekből kitűnik, hogy a törvény a fiatalkorú érdekében a zárt tárgyalás megtartását pártolja, illetőleg szélesebb körben tartja megengedhetőnek vagy szükségesnek, mint a felnőttkorúak esetében. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a fiatalkorú érdekében szükséges-e a tárgyalás nyilvánosságának a kizárása, a vádlott fiatalkorú személyiségi jogainak, kíméletének figyelembevételével dönthető el. A fiatalkorú vádlott elleni ügyben tartott tárgyaláson a felek általi kihallgatásnak helye nincs. A tárgyaláson a vádlott és a tanú kihallgatását a tanács elnöke (egyesbíró) végzi. A vádlotthoz és a tanúhoz a kihallgatást követően az arra jogosultak kérdést intézhetnek (462. §). E rendelkezéseknek az oka abban rejlik, hogy egyfelől a tanács elnöke által történő kihallgatás során inkább biztosítható a terhelt kímélete és a kívánatos nevelő hatás elérése, másfelől pedig a fiatalkorú terhelttől kevésbé várható el, hogy ő maga megfelelő szakértelemmel végezze, végeztesse a tanúk és más személyek kihallgatását. A tárgyaláson a bizonyítás keretében a környezettanulmányt mint okirati bizonyítási eszközt ismertetni kell [462. § (2) bek.]. A perbeszédek az általános szabályoknak megfelelően adhatók elő, az ügyész azonban a javítóintézeti nevelés intézkedés meghatározott mértékére nem tehet indítványt [462. § (3) bek.]. [803] 8. Fiatalkorúak más különeljárásokban A fiatalkorú vádlott távollétében a tárgyalás nem tartható meg; nincs helye fiatalkorú esetén a tárgyalásról való lemondásnak; magánvádra fiatalkorú ellen eljárás nem folytatható, csak közvádra [461., 463., 464. §]. Ha magánvádas ügyben a sértett akarata ellenére az ügyész a fiatalkorúval szemben vádlóként nem lép fel, a sértettnek egyedüli lehetősége az, hogy panasszal forduljon a felettes ügyészhez. A törvény ama rendelkezésének, amely szerint az egyébként magánvádas ügyben is az ügyész lép fel vádlóként, az a magyarázata, hogy a fiatalkorút kíméljék az esetleges alaptalan zaklatásoktól.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK Fiatalkorúval szemben alkalmazható a tárgyalás mellőzéses eljárás, és az egyébként jogosultakon kívül a tárgyalás tartását kérheti a törvényes képviselő is a fiatalkorú hozzájárulása nélkül (464. §). Itt megjegyezzük, hogy katonai büntetőeljárásban fiatalkorúval szemben sem alkalmazhatók a fiatalkorúak elleni eljárásra vonatkozó külön szabályok. [804] 9. Határozat >A bíróság javítóintézeti nevelést bűnösséget megállapító ítéletben rendel el.< (465. §) A törvénynek e külön – a 330. §-t kiegészítő – rendelkezésére azért van szükség, mert a bűnösséget megállapító ítéletre vonatkozó általános szabályok között a szankciók felsorolásában nem szerepel a javítóintézeti nevelés. E kiegészítő rendelkezés nélkül a bíróságnak végzésben kellene javítóintézeti nevelést elrendelnie, míg például a próbára bocsátást ítéletben mondja ki. [805] 10. Különleges eljárások fiatalkorúak ügyében A fiatalkorúak elleni büntetőeljárást szabályozó fejezet további sajátossága, hogy a fiatalkorúakkal kapcsolatos különleges eljárásokat is tartalmazza. A különleges eljárás a fiatalkorú esetében is azt jelenti – mint minden más esetben –, hogy a bíróság nem a büntetőjogi felelősségről határoz, hanem általában utóbb felmerülő és jelentőségénél fogva bírói hatáskörbe tartozó kérdésben kell döntenie. Ekként a Be. rendelkezik -a pénzbüntetés átváltoztatásáról szabadságvesztésre, a javítóintézetből való ideiglenes elbocsátás megszüntetéséről és az egységes intézkedések elrendeléséről (446-468. §).

3. III. CÍM A KATONAI BÜNTETŐELJÁRÁS 1. A katonai büntetőeljárás mint különeljárás jogpolitikai okai A fegyveres [805] erők tagjairól és különösen a katonákról a büntetőtörvények külön rendelkezéseket tartalmaztak és tartalmaznak, aminek okát az életviszonyaik és a hivatásuk sajátosságaiban találhatjuk. A fegyveres erők tagjai, a katonák szigorú fölé- és alárendeltségi, nagyfokú fegyelmet igénylő viszonyok között tevékenykednek; fel vannak jogosítva fegyverhasználatra, fegyveres konfliktusokba bonyolódhatnak, illetőleg ilyenekben részt vehetnek, emiatt súlyosak a kötelességeik és a felelősségük is. A katonai büntetőeljárás külön szabályainak jogpolitikai okai egyeznek a külön büntetőjogi szabályokéval, megjegyezvén, hogy ugyanez okokkal magyarázható a külön katonai bíróságok vagy különtanácsok működtetése. A katonákra vonatkozó büntetőjogi, eljárási és bírósági szervezeti szabályok az általános szabályokon felül vagy azokon kívül mindig külön testet alkottak. Például az 1878. évi Btk.-nak, illetőleg az 1896. évi Bp.-nek nem voltak külön rendelkezései a katonákra vonatkozóan, de külön törvény, az 1912. évi XXXIII. törvény szólt a honvédségi bűnvádi perrendtartásról. Az utolsó különálló katonai büntetőtörvénykönyv (Ktbtk.) az 1948. évi LXII. törvény volt. Az 1961. évi V. törvény, a Btk., már külön fejezetet tartalmazott a katonai büntetőjogról; a katonai büntetőeljárásra vonatkozó külön rendelkezéseket pedig az 1951. évi Bp. hatálybalépéséről szóló 1951. évi 31. sz. törvényerejű rendelet tartalmazta. A katonai bíróságok különállását még az 1972. évi IV. törvény, a bírói szervezeti törvény is biztosította. [806] 2.

A katonai büntetőeljárás személyi hatálya Katonai büntetőeljárásnak van] helye

a. a katona [Btk. 122. § (1) bek.] által a tényleges szolgálati viszonyának bűncselekmény (Btk. XX. fejezet),

tartama alatt elkövetett katonai

b. a fegyveres erők tényleges állományú tagja által elkövetett bármely bűncselekmény, c. a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagja által a szolgálati helyén, illetőleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett bűncselekmény, d. a szövetséges fegyveres erő (Btk. 368. §) tagja által belföldön, valamint e személynek a Magyar Köztársaság határain kívül tartozkodó magyar hajón vagy magyar légi járművön elkövetett, magyar büntető joghatóság alá tartozó bűncselekménye esetén.< [470. § (1) bek.]


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK Katona a fegyveres erők tényleges, továbbá a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja [Btk. 122. § (1) bek.]. E szerint tehát katonának minősül – és ez a fogalom irányadó a katonai büntetőeljárás hatálya szempontjából is – nemcsak a szó köznapi értelmében vett katona, tehát a honvéd, aki tényleges szolgálatot lát el, hanem mások is, nevezetesen a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjai is. A fegyveres erők a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény szerint: a honvédség és a határőrség. Tényleges állományú honvédségi tagok: a hivatásos, a szerződéses, a hadkötelezettség alapján sor-, tartalékos és póttartalékos katonai szolgálatot teljesítők, továbbá a katonai tanintézetek hallgatói. A határőrség tényleges állományú tagjai az 1997. évi XXXII. törvény 29. §-a értelmében ugyanazokba a kategóriákba tartoznak, mint a honvédségnél, kivéve a póttartalékosokat. A rendőrség személyi állományába hivatásos rendőrök tartoznak (1994. évi XXXIV. törvény 7. §-a). A nemzetbiztonsági szolgálatról az 1995. évi CXXV. törvény szól, és ennek értelmében a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok: a Nemzetbiztonsági Hivatal, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és az Információs Hivatal. Az idetartozó hivatásos állományú tagok a Btk. értelmében szintén katonának tekintendők. Az 1996. évi XLIII. törvény a büntetőjog szempontjából katonának minősítette a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagjait is. A büntetés-végrehajtási szervezetről szólt az 1995. évi CVIII. törvény is. A szövetséges fegyveres erő tagjára vonatkozó rendelkezést hazánknak az Észak-antlanti Szervezethez történő csatlakozásáról szóló 1999. évi CXVII. törvény tette indokolttá, amely szerint a fogadó állam joghatósága azokban az esetekben érvényesül, amikor a bűncselekmény elsősorban a fogadó állam jogát sértette. Az előbb felsoroltakra a Btk.-nak a katonákra vonatkozó általános és különös részi rendelkezései alkalmazandók, tehát a Btk. VIII. fejezetének 122. és következő §-ai, valamint a XX. fejezete. Az előbb felsoroltakra azonban a katonai büntetőeljárási szabályok csak a 470. §-ban meghatározott egyéb feltételek megléte esetén alkalmazandók. Összegezésként megállapíthatók a következők. • Katonai büntetőeljárásnak akkor van helye, ha a bűncselekményt a terhelt a katonai (rendőri stb.) tényleges szolgálati viszonyának tartama alatt, vagyis annak megkezdése után követte el. A tényleges katonai szolgálati viszony megszűnése, például nyugdíjba vonulás után elkövetett bűncselekmények nem tartoznak a katonai büntetőeljárás hatálya alá. • A fegyveres erők, tehát a honvédség, a határőrség tényleges állományú tagja ellen bármely – katonai és nem katonai – bűncselekmény miatt katonai büntetőeljárásnak van helye. • A rendőrség tagjai – a hivatásos rendőrök – ellen csak a katonai bűncselekmények miatt folyik katonai büntetőeljárás. • A polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagja által katonai bűncselekmény miatt, valamint a szolgálati helyen, illetőleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett más bűncselekmények miatt is katonai büntetőeljárás folyik. • A szövetséges fegyveres erő tagjai által elkövetett bármely bűncselekmény miatt – hasonlóan magyar fegyveres erők tényleges állományú tagjaihoz – katonai büntetőeljárásnak van helye. A fegyveres erők, a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, valamint a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok állományában dolgoznak köztisztviselők, közalkalmazottak (polgári alkalmazottak), akik munkaviszonyban, de nem szolgálati viszonyban vannak. Reájuk sem a Btk., sem a Be. külön katonai szabályai nem vonatkoznak.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK A katonai bíróságok hatásköre, joghatósága számos változásnak volt kitéve; 1951-ben kiterjedt a légoltalmi szervezet tagjaira, valamint polgári személyekre a védelem érdekét közvetlenül sértő vagy veszélyeztető hazaárulás, kémkedés vagy egyéb bűntett miatt folytatott eljárás esetén. Az 1973. évi Be. 331. § szerint katonai büntetőeljárás folyt polgári személyek ellen, ha az mint fegyveres testületek polgári alkalmazottai által a munkaviszonnyal összefüggésben elkövetett bűncselekmény miatt folyt, valamint honvédelmi kötelezettség elleni némely bűncselekmények miatt, valamint egyéb bűncselekmény miatt is, ami a honvédelem érdekét közvetlenül sértette vagy veszélyeztette. 1990 óta a változásokra az a tendencia a jellemző, hogy a katonai bíróságok hatásköre polgári személyekre csak kivételesen, tárgyi összefüggés esetén terjedjen ki, és hogy az eljárási szabályok az általánostól csak igen szűk körben térjenek el, főleg eljárásszervezeti okokból (például az ülnökökre, a nyomozási bíróra vonatkozó, a fogva tartás formájára, helyére vonatkozó szabályok). Az 1998. évi Be. is kitart azonban a már korábban kialakult és 1973-ban is követett álláspont mellett, hogy a katonai bíróságok elé a katonáknak ne csak a katonai bűncselekményei, hanem más bűncselekményei miatt folytatott eljárások is tartozzanak, de bizonyos megszorításokkal. [807] 3. Tárgyi és személyi összefüggés >A katonai büntetőeljárás hatálya kiterjed a terhelt által elkövetett valamennyi bűncselekményre, ha ezek közül valamelyik miatt katonai büntetőeljárásnak van helye, és az elkülönítés nem lehetséges [személyi összefüggés].< [470. § (2) bek.] Ebben az esetben katonai büntetőeljárás alá tartoznak olyan bűncselekmények is, amelyeket a terhelt a tényleges, illetőleg a hivatásos szolgálat kezdete előtt követett el, valamint azok is, amelyek különben nem tartoznának ide, például a rendőr által elkövetett köztörvényes bűncselekmény, mint a vesztegetés stb., amennyiben a terhelt elkövetett katonai bűncselekményt is. >Több terhelt esetében akkor van helye katonai büntetőeljárásnak, ha a terheltek valamelyikének bűncselekménye katonai büntetőeljárásra tartozik, és az eljárás elkülönítése – tekintettel a tényállás szoros összefüggésére – nem lehetséges. Ez a rendelkezés az orgazdára és a bűnpártolóra is kiterjed [tárgyi összefüggés].< [470. § (3) bek.] A törvénynek ez a rendelkezése megfelel a 17. § (3), illetőleg a 72. § (1) bekezdés rendelkezéseinek, amelyek ugyancsak a több terhelt ügyének egyazon eljárásban történő elbírálását rendelik. A 470. § (3) bekezdése azonban ezeknél többet mond: kiterjeszti ugyanis a katonai eljárás, illetőleg bíróság joghatóságát olyan személyekre, akik különben nem tartoznának oda. A jogcím: a tárgyi összefüggés, például társtettesek, bűnrészesek (felbújtók, bűnsegédek) ugyanazon bűncselekményben, bűnpártolók, vagy orgazdák. Tárgyi összefüggés más esetekben is megállapítható, ha például a terheltek mind önálló tettesek, de a bűncselekmények tárgya, helye, ideje a bűncselekményeket összeköti, például gondatlan bűncselekmény tettesei, az aktív és passzív vesztegetés tettesei; a tolvaj és az orgazda [lásd a 72. § (1) bekezdést]. A törvény a katonai eljárás hatályának kiterjesztését más nem katonai személyekre kivételes, eljárásökonómiai, célszerűségi intézkedésnek tartja (például mert nem célszerű egyazon eseményről más-más elsőfokú bíróság előtt folytatni a bizonyítást). Az ügyek ilyetén való egyesítése nem járhat azonban a terhelt eljárási jogi helyzetének romlásával. [808] 4. A katonai bíróságok A katonai bíróságok (hadbíróságok) általában különbíróságként működnek, működtek, amelyek tehát szervezetileg elkülönülnek a más büntetőbíróságoktól. Az alkotmány 45. §-ának (2) bekezdése ma is megengedi különbíróságok szervezését az ügyek meghatározott csoportjaira, a törvényhozás azonban a katonai bíróságokat illetően nem élt ezzel a lehetőséggel. Katonai bíróságok a bírósági szervezeti törvény (Bsz.) mellékletében meghatározott, kijelölt megyei bíróságokon működnek. Katonai bíróság tanácsa működik a Fővárosi Bíróságon, a Csongrád megyei, a GyőrSopron megyei, a Hajdú-Bihar megyei és a Somogy megyei Bíróságon, és illetékességi területük kiterjed az ott meghatározott megyék területére. A Bsz. fenntartotta tehát azt a jogi álláspontot, amely már az 1991. évi LVII. törvényben nyert megfogalmazást, s amely szerint a bírói szervezet egységes, katonai különbíróság nem működik, a megyei bíróságokon szervezett katonai tanácsok beletartoznak az egységes bírói szervezetbe.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK Katonai tanácsok, mint említettük, a kijelölt megyei bíróságokon működnek. Az ítélőtáblákon és a Legfelsőbb Bíróságon azonban katonai kollégium nincs, hanem csak büntetőkollégium; katonai eljárásban tehát a jogorvoslatok (fellebbezés, felülvizsgálat) elbírálására az ítélőtáblák, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiumai lesznek a hivatottak. Mindezek után a Be. is kimondja, hogy a katonai büntetőeljárásra tartozó ügyben első fokon a kijelölt megyei bíróság katonai tanácsa, másodfokon – az egész országra kiterjedő illetékességgel – a Fővárosi Ítélőtábla katonai tanácsa jár el (471. §). A nyomozási bíró feladatait a katonai büntetőeljárásban a megyei bíróság katonai bírája látja el (486. §). A bíróság összetétele: >472. § (1) A katonai büntetőeljárásban első fokon és katonai bíró, első fokon ülnökként katonai ülnök jár el. <

másodfokon hivatásos bíróként

A katonai büntetőeljárásban az ülnök a vádlottnál alacsonyabb rendfokozatú – a tábornoki rendfokozatú vádlott esetét kivéve – nem lehet. Az ítélő tanács ülnökeit rendszerint annak a fegyveres szervnek az ülnökeiből kell megalakítani, amelynél a vádlott az elkövetés időpontjában szolgálatot teljesített. Igazságszolgáltatási érdekből ettől a szabálytól azonban el lehet térni: amennyiben a tábornok rendfokozatú vádlott elleni eljárásban az általános szabály szerint nem lehet ülnököt választani, az illetékes bíróság elnöke – az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke útján – kezdeményezi a bírósági törvényben meghatározott ülnökválasztási eljárást. A tábornok rendfokozatú katonai ülnököket az OIT elnöke által összehívott ülnökválasztó tábornoki állománygyűlésen kell megválasztani [472. § (4) és (5) bek.]. A katonai tanács, illetve az egyesbíró ügykörei: A katonai bíróság első fokon tanácsban jár el az olyan bűncselekmények miatti eljárásban, amelyekben egyébként a helyi bíróság is tanácsban járna el [14. § (1) bek. a) pont], valamint azokbanaz ügyekben, amelyek egyébként megyei bíróság hatáskörébe tartoznának [16. § (1))a).g) pont]. Az 1997. évi LXVII. törvény a bírák jogállásáról 3. § (4) bekezdésében kimondja: „A katonai bíróvá kinevezés előfeltétele az is, hogy a kinevezendő személy a Magyar Honvédség hivatásos tisztje legyen. A kinevezésre történő előterjesztéshez a honvédelmi miniszter előzetes egyetértése szükséges. A katonai bírót erre a tisztségre kell kinevezni. A katonai bírót a honvédelmi miniszter – a kinevezéssel egyidejűleg – rendelkezési állományba helyezi. A katonai bíró szolgálatát a bírói tisztsége megszűnéséig az igazságügyi szervezetnél teljesíti.” [3. § (4) -(5) bek.] Az ülnökökről e törvény 122. § (2) és 123. § (3) bekezdése szól. Eszerint a katonai ülnök megválasztásához az is szükséges, hogy a jelölt a fegyveres erőknél, illetve rendvédelmi szervnél hivatásos szolgálati viszonyban álljon. Az ülnököket a fegyveres erők és a rendvédelmi szervek illetékes parancsnokai, az ott működő érdek-képviseleti szervek javaslataira is figyelemmel jelölik. Az elsőfokú katonai bírósági tanács illetékessége: A katonai büntetőeljárásra kijelölt megyei bíróság katonai tanácsának illetékességi területét külön törvény (a már említett Bsz.-melléklet) állapítja meg. A Magyar Köztársaság határain kívül elkövetett bűncselekmény elbírálására annak a megyei bíróságnak a katonai tanácsa az illetékes, amelynek területén az elkövető illetékes parancsnokának állomáshelye van [473. § (1)-(2) bek.]. A katonai büntetőeljárásban a lakhely nem illetékességi ok [473. § (3) bek.]. [809] 5. A katonai ügyészségek. A katonai ügyész >475. § (1) A katonai ügyészség a megyei bíróság katonai tanácsa mellett működik, vezetője a megyei főügyész jogkörében jár el. 1. Az ítélőtábla mellett a vádhatóság feladatát a Katonai Fellebbviteli Ügyészség, a Legfelsőbb Bíróság mellett a vádhatóság feladatát a Katonai Főügyészség látja el.< A katonai ügyészségek valamennyi szinten az ügyészség szervezetébe tartoznak, végső soron a legfőbb ügyésznek alárendelten működnek. A katonai büntetőeljárásban az ügyész feladatát a katonai ügyész látja el. Kizárólag a katonai ügyész végzi a nyomozást a katona által elkövetett katonai bűntett miatt, illetve katonai vétség miatt, ha ezzel kapcsolatban más bűncselekményt is elkövetett vagy személyi összefüggés esetén, valamint nem katonai bűn393 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK cselekmény miatt is (tehát nem katonai bűntett és vétség miatt is). A katonai ügyész végzi a nyomozást akkor is, ha a katona szolgálati viszonya időközben megszűnt. A szövetséges fegyveres erő tagja által a magyar joghatóság alá tartozó bűncselekmény miati nyomozás szintén a katonai ügyész kizárólagos hatáskörébe tartozik. [474. § (2)-(4) bek.]. Ha a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekményt nem katonai nyomozó hatóság észleli, vagy nem katonai nyomozó hatóság szerez ilyen bűncselekményről tudomást, a késedelmet nem tűrő okból végzett cselekményekről a katonai ügyészt haladéktalanul értesíteni kell [477. § (2) bek.]. [810] 6. A katonai nyomozó hatóság Nyomozó hatóságként az illetékes parancsnok (vezető) jár el, ha a nyomozást nem a katonai ügyész végzi [477. § (1) bek.]. Nem az ügyész végzi a nyomozást az olyan katonai vétségek ügyében, amelyekhez más bűncselekmények nem kapcsolódnak, illetőleg nincs személyi összefüggés, aminek okán együtt kellene az ügyben eljárni. Illetékes parancsnokon érteni kell az elkövető állományilletékes parancsnokát, illetve a fegyveres szerv szervezeti egységének vezetőjét. A törvénynek most ismertetett rendelkezései azon a jogpolitikai megfontoláson alapulnak, hogy a kisebb katonai vétségeket, fegyelmezetlenségeket ügyészi irányítás nélkül is fel tudják tárni az illetékes parancsnokok, akik egyébként a tett közelében vannak, és az elkövető személyiségét is ismerhetik. A Be. 477. § (3) bekezdése kimondja, hogy felhatalmazást kapnak az érintett miniszterek, hogy a katonai nyomozó hatóságok hatáskörét és illetékességét, valamint a nyomozásra illetékes parancsnokokat és parancsnoki nyomozás részletes szabályait a legfőbb ügyésszel egyetértésben rendelettel megállapítsák. Az érintett minisztereken ebben az összefüggésben a honvédelmi minisztert, a belügyminisztert, a pénzügyminisztert, az igazságügy-minisztert és a nemzetbiztonsági hivatalokat felügyelő minisztert kell érteni. [811] 7. Vádemelés és képviselet >Katonai büntetőeljárásnak csak közvádra van helye, magánvádra üldözendő bűncselekmény esetében a katonai ügyész jár el. A katonai büntetőeljárásban viszonvád nem emelhető, és katonai bűncselekmény miatt folytatott eljárásban nincs helye pótmagánvádnak.< [474. § (5) bek.] A katonai ügyész lép fel az egyébként magánváddal üldözendő ügyekben akkor, ha a sértett katona, valamint akkor is, ha az elkövető (terhelt) katona. Ebből következik, hogy a magánvádas ügyekre a katonai büntetőeljárás szabályai az irányadók, tehát például nincs arra lehetőség, hogy a magánvádas ügyekben egyébként megengedett békéltetést a terhelt és a sértett között az eljárás keretében megkíséreljék. A kölcsönösen elkövetett becsületsértés, rágalmazás, könnyű testi sértés esetén a törvény katonai büntetőeljárás keretében nem engedi a viszonvád emelését [lásd 52. § (3) bek.]. Ebből következik, hogy a közvádlónak, az ügyésznek kell megfontolnia, vajon ilyen esetben mindkét elkövetővel szemben emel-e vádat, avagy más eljárási megoldásra törekszik. A pótmagánvádló fellépését a törvény megengedi, kivéve azokat az eseteket, ha az eljárás katonai bűncselekmény miatt folyik, vagyis más bűncselekmények miatt folytatott eljárásban a pótmagánvád törvényi lehetősége megvan. [812] 8. A kényszerintézkedések A nem katonai nyomozó hatóság által őrizetbe vettet huszonnégy órán belül át kell adni az illetékes katonai ügyésznek, ha a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozik (479. §). Katona nemcsak a 129. §-ban meghatározott okból (szökés, összejátszás, bűnismétlés stb.) helyezhető előzetes letartóztatásba, hanem akkor is, ha ellene katonai bűncselekmény vagy a szolgálati helyen, illetőleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett szabadságvesztéssel büntetendő más bűncselekmény miatt folyik az eljárás, és a terhelt szolgálati vagy fegyelmi okból nem hagyható szabadlábon [480. § (1) bek.]. A katonai életviszonyokra tekintettel az előzetes letartóztatás helyettesítésére – az általános eljárásban – egyébként hivatott kényszerintézkedések jó része értelemszerűen kizárt. Így az óvadék, a házi őrizet, s a hadköteles katonával szemben a lakhelyelhagyási tilalom nem rendelhető el. A bíróság a hadköteles katona előzetes letartóztatása helyett viszont elrendelheti a terhelt alakulatánál szoros felügyelet alá helyezését. A 394 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK szoros felügyelet alá helyezett terhelt fegyveres szolgálatot nem láthat el, és szolgálati helyét a – vádirat benyújtásáig a katonai ügyész, azt követően a – bíróság engedélye nélkül nem hagyhatja el [483. § (1) bek.]. A szoros felügyelet végrehajtásának részletes szabályait a honvédelmi miniszterrel együttesen az igazságügyminiszter állapítja meg [604. § (2) p) pont]. Az előzetes letartóztatás végrehajtása: a katonai eljárás során foganatosított előzetes letartóztatás végrehajtására eltérő szabályok vonatkoznak 2005. január 1-je előtt és azt követően. 2005-ig az előzetes letartóztatást a vádemelésig rendszerint rendőrségi fogdában, azt követően büntetés-végrehajtási intézetben hajtják végre. A katonával szemben eltérő megoldás is létezik: az eljárás bejezéséig az erre a célra kijelölt katonai fogdában is végrehajtható a letartóztatása. A 2005. január 1-je utáni szabályozás egyrészről rögzíti, hogy az előzetes letartóztatás alapvetően büntetésvégrehajtási intézetben hajtandó végre, másrészről pedig különbséget tesz aszerint, hogy a fegyveres erők tényleges állományú tagjának, rendőrnek vagy a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagjának letartóztatásáról van-e szó. A fegyveres erők tényleges állományú tagjának előzetes letartóztatása kivételesen, a bíróság határozata alapján legfeljebb harminc napig – ha a nyomozási cselekmény elvégzése ezt indokolttá teszi, a katonai ügyész határozata alapján kétszer, alkalmanként legfeljebb tizenöt napig – helyőrségi fogdában is végrehajtható. A rendőrség hivatásos állományú tagjának előzetes letartóztatása még akkor sem hajtható végre rendőrségi fogdában, ha a terhelt szolgálati viszonya időközben megszűnt. A büntetés-végrehajtási szervezet tagjának letartóztatását rendőrségi vagy katonai fogdában kell végrehajtani (481. §). [813] 9. Diverzió a katonai büntetőeljárásban: bűncselekmény elbírálása fegyelmi eljárásban A régi Be. 1993-as novellája – a strasbourgi elvárásokra hivatkozva – hatályon kívül helyezte „a parancsnoki fegyelmi jogkör gyakorlásának” szabályát. Nagyjából tíz évvel később a jogalkotó már másként vélekedett: az eltelt időben „modern törvények születtek mind a hivatásos (szerződéses), mind a sorállomány jogállását illetően, amely törvények kellő részletességgel szabályozzák a fegyelmi eljárásra vonatkozó joganyagot, és biztosítják a fegyelmi eljárás során hozott határozatok ellen a bírósági felülvizsgálat lehetőségét”. A bírósághoz fordulás jogának alkotmányosan garantált elve – valóban – nem azt jelenti, hogy minden bűncselekmény esetén bírósági eljárást kell lefolytatni, hanem azt, hogy a bűncselekmény elkövetésével terhelt személy adott esetben választhasson a büntetőútról történő elterelés és a bírósági eljárás között. Időközben további, lényeges szemponttá – a visszaállítás melletti érvvé – vált az, hogy a magyar fegyveres szervek tagjai az Észak-atlanti Szerződéshez történt csatlakozás óta egyre több esetben teljesítenek szolgálatot külföldön. A külhoni szolgálatteljesítés esetén „procesz- szuálisan értelmetlen” a terhelt külföldi szolgálatának megszüntetése, mert mind a célszerűségi szempontok, mind a szolgálati érdekek a jogsértés gyors és egyszerű eljárásban történő megtorlását indokolják. A bűncselekmény fegyelmi jogkörben történő elbírálásának lehetőségét a Be. nem egyoldalú hatalmi aktusként, hanem úgy szabályozza, hogy – egyúttal – elismeri a terhelt „rendelkezési jogát” is. A terhelt ugyanis a fegyelmi eljárásról való tudomásszerzést követően választhat a fegyelmi eljárás és a büntetőeljárás között. A választás joga „végigkíséri” az eljárást: A feljelentés elutasítása, illetőleg a nyomozás megszüntetése esetén a terhelt panasszal élhet, és a panasz folytán – ha az eljárás lefolytatásának más akadálya nincs – a nyomozást el kell rendelni, illetőleg az eljárást folytatni kell. Amennyiben a terhelt nem él panasszal az ügy fegyelmi eljárásra utalása ellen, az ún. illetékes parancsnok – a szolgálati viszonyt szabályozó külön törvények szerinti fegyelmi eljárásban – bírálja el a katonai bűncselekményt. Fontos megjegyezni: a fegyelmi eljárás lefolytatására nem a Be., hanem a szolgálati viszonnyal kapcsolatos törvények rendelkezéseit kell alkalmazni. Mindez nem érinti a megfenyített azon jogát, hogy ha – a szolgálati viszonyról szóló törvényekben biztosított – panaszjogát kimerítette, a fenyítés ellen felülvizsgálat céjából katonai bírósághoz forduljon. A bíróságnak helybenhagyó, illetve a „fenyített” javára, illetve érdekében szóló reformatórius és kasszatórius jogköre van. A fenyítést felülvizsgáló végzés ellen fellebbezésnek van helye (485/A- 485/B. §). [814] 10. A nyomozás és a tárgyalás szabályai A katonai büntetőeljárásban a nyomozás és a tárgyalás szabályai megfelelnek az általános szabályoknak, de a törvényhozó néhány különszabály megállapítását tartotta szükségesnek. A feljelentés elutasítására a katonai nyomozó hatóság is jogosult azon oknál fogva, hogy a tettes szolgálati viszonyának megszűnése óta már egy év telt el. Ez esetben az elkövető katonai vétség miatt nem büntethető [Btk. 124. §, Be. 485. §].


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK Ugyanez okból az eljárás megszüntetésére a vádemelésig a katonai ügyész, azt követően a bíróság jogosult (487. §). Ellenben a katonai eljárásban – a katona tényleges szolgálati viszonyának tartalma alatt elkövetett bűncselekménye, valamint a szolgálati helyen, illetőleg szolgálattal összefüggésben elkövetett más bűncselekménye miatt – a „civil” ügyekben szokásos másik diverziós megoldás: a vádemelés elhalasztása nem alkalmazható. Kivéve, ha a kábítószer-élvező gyanúsítottról van szó, aki „érdemes” a felelősségre vonás – Be.-ben rögzített feltételek melletti – elhalasztására ( 485/C. §). A tárgyaláson a katonai ügyész jelenléte, illetőleg részvétele az általános szabályok szerint (241. §) kötelező. Katonai büntetőeljárásban azonban ügyészségi fogalmazó vagy titkár a vádat nem képviselheti (488. §). A védő részvétele a tárgyaláson kötelező, ha a vád tárgyává tett bűncselekményre a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, ha egyébként is a védő részvétele az általános szabályok szerint kötelező volna (46. §), valamint ha pótmagánvádló lép fel (489. §). A katonai tanácsban az alacsonyabb rendfokozatú bíró a magasabb rendfokozatút megelőzően szavaz. A tanács elnöke utolsónak adja le szavazatát, akkor is, ha alacsonyabb rendfokozatban van, mint a tanács többi tagja (490. §).

4. IV. CÍM A MAGÁNVÁDAS ELJÁRÁS [815] 1. A magánvádas eljárás jogpolitikai indokai A magánvádas eljárásban a vádat a sértett képviseli, a bizonyítékokat általában ő tárja fel, és terjeszti a bíróság elé. A Be. 52. §-a szerint, amint ezt már ismertettük, magánvádnak van helye: könnyű testi sértés, magántitok megsértése, levéltitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés miatt, feltéve hogy ezek egyben magánindítványra üldözendők. A magánindítványra üldözendő bűncselekmények köre tágabb, mint a magánvádra üldözendőké. A magánindítványra üldözendő bűncselekmények egy része miatt (a nemi erkölcs elleni – Btk. 197., 198., 201. §, illetőleg hozzátartozó sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények – Btk. 231. § miatt) kizárólag csak közvádnak van helye. Habár e bűncselekmények esetében a magánindítvány révén a sértett sérelemérzésének és kezdeményezésének jelentőséget tulajdonít a törvény, azon túl a köz sérelme, a fokozott társadalmi veszélyesség okán a bűncselekményt a közvádra üldözendők közé sorolja. A magánindítványos bűncselekmények eljárásjogi szempontból tehát kettéválnak. A magánvádra üldözendő bűncselekményeket a többi magánindítványostól az a tulajdonsága különbözteti meg, hogy a cselekmény csak akkor bűncselekmény, ha a sértett sérelmet érez, és azt nem tűri el. A magánsérelem szubjektív érzésének a törvény domináns szerepet tulajdonít, amely feltétele a közsérelem létrejöttének. Ha azonban konkrét esetben nem ez a helyzet, tudniillik a közsérelem a domináns, az ügyész lép fel vádlóként. A magánvádas bűncselekmények nagyobb része vétség (az idetartozó bűncselekmények alapesetei) és az elkövető pénzbüntetéssel is sújtható, de másik része bűntett. Magánvádas bűncselekmény nem mindegyikére jellemző tehát a cselekmény kisebb súlya, ezért tehát a magánvád intézményének jogpolitikai okát nem a bűncselekmény kisebb súlyában, hanem a bűncselekménnyel okozott sérelemben, a magánsérelem domináló jellegében találjuk. Emiatt is a magánvádas eljárást több jellemvonása a polgári perhez közelíti, nevezetesen: a vádló magánszemély, a sértett; nyomozást rendszerint nem folytatnak, a bizonyítékokat a sértett tárja fel, és terjeszti a bíróság elé; a felek kibékülhetnek, a sértettnek jogában áll – akár peren kívül is – megbocsátani, és a vádat ez okból visszavonni. A bűncselekménynek a sértett vádjára való üldözése a magyar jogban régi hagyomány és gyakorlat volt a magánbűntettek (delicta privata) esetén. A magánvádas eljárást „főmagánvád” néven és alapján – a pótmagánvádtól megkülönböztetve – az 1896. évi Bp. mint új intézményt vezette be, amelyben nem magánbűntettek, hanem közbűntettek miatt folyik az eljárás. A magánvádló tehát nem magánjogi igényt, hanem az állam büntetőjogi igényét érvényesíti. [816] 396 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK 2. A magánvádló és a sértett A magánvádlót az eljárás bírói szakaszában a vád képviseletének joga illeti meg. E tekintetben a jogi helyzete a közvádlóéval egyenlő, eltekintve a törvényben megállapított kivételektől (mint amilyen például a vélelmezett vádelejtés, a vádelejtés indokolási kötelezettségének hiánya). A magánvádlót a sértett jogai is megilletik; a tárgyaláson ennek külön jelentősége nincs, hiszen vádlóként érvényesíti jogait; ezenfelül felléphet magánfélként is a polgári jogi igényt érvényesítve. A nyomozás során azonban a későbbi magánvádló a sértett jogi helyzetében van [494. § (1)-(2) bek.]. >Ha az ügyben több sértett van, a megegyezésüktől függ, hogy melyikük jár el magánvádlóként. Megegyezés hiányában a magánvádlót a bíróság jelöli ki. A magánvádló megnevezése vagy kijelölése után a többieket a sértett jogai illetik meg.< [494. § (3) bek.] Ez a szabály megismétli az 58. §. (2) bekezdését, a különbség köztük csak annyi, hogy a 494. § (3) a többiek sértetti jogáról is rendelkezik. Több sértettről akkor van szó, ha ugyanannak a bűncselekménynek több a sértettje (például a becsületsértés egy testület tagjait éri). Ha a sértett jogi személy, magánvádlóként a jogi személy képviseletére jogosult léphet fel. A több sértett nevében fellépő magánvádló az eljárási cselekményeket önállóan végzi, joghatásuk minden sértettre kiterjed (ő bízza meg a képviselőt, ejti el a vádat, tesz a tárgyalás során bizonyítási indítványokat stb.). Annak azonban nincs akadálya, hogy a sértettek a vád mikénti képviseletéről, a fellebbezési jog gyakorlásáról előzetesen megállapodjanak. A magánvádló az eljárás során tanúként is kihallgatható, és akkor természetesen az igazmondási kötelesség terheli. Ha azonban ellene viszonvádat emelnek, akkor a terhelt helyzetében is van, és tanúként nem hallgatható ki, és megilleti a védelem joga. Viszonvád esetén tulajdonképpen két per folyik egy eljárás keretében. Ebben a magánvádló egyben terhelt, és a képviselője védő is. A vádlott egyben viszon- magánvádló, és a védője a viszonvád tekintetében pedig képviselő is [495. § (1)-(2)]. [817] 3. Az ügyész jogi helyzete a magánvádas ügyben Az ügyész az ügy iratait a magánvádas eljárásban is megtekintheti, és a tárgyaláson jelen lehet. > Az ügyész a vád képviseletét a magánvádlótól az eljárás bármely szakaszában átveheti, ez esetben a magánvádlót a sértett jogai illetik meg. Ha az ügyész a vád képviseletétől utóbb eláll, a vádat ismét a magánvádló képviseli.< (496. §) Vagyisaz elállásnak nincs az az eljárásjogi hatása, mint a vád elejtésének. A vádtól valóelállás esetén feléled a magánvádló vádképviseleti joga. A bíróság a hozzá érkezett vagy nála lévő iratokat megküldi az ügyésznek, ha • a feljelentés és az iratok alapján olyan bűncselekmény látszik megállapíthatónak, amely miatt a vádat az ügyésznek kell képviselnie; • vagy szükségesnek tartja, hogy az ügyész a vád képviseletét megfontolja; • az ügyész a vád képviseletét a személyes meghallgatásra idézés kibocsátása előtt átvette [501. § (1)]. Az ügyész a vád képviseletét akár a bíróság kezdeményezésére, akár saját elhatározásból akkor veszi át, ha a bűncselekmény jelentékeny közérdeksérelemmel is járt, és jelentékenyen túllépi a magánsérelem kereteit. Annak megítélése, hogy közérdek szól-e amellett, az ügyész lépjen fel közvádlóként, az ő belátásától függ. Ha az ügyész fellépett vádlóként az ügy ettől kezdve közvádas jellegűvé válik, és az eljárás a közvádas eljárásra megállapított szabályok szerint folyik. Ha azonban eláll a vádtól, az eljárás újfent magánvádas jellegűvé válik. [818] 4. Az eljárás megindításának alapja >Az eljárás feljelentésre indul meg. A feljelentésben elő kell adni, hogy a feljelentő ki ellen, milyen cselekmény miatt és milyen bizonyítékok alapján kéri a büntetőeljárás lefolytatását. A feljelentést a bíróságon kell írásban vagy szóban megtenni, a szóbeli feljelentést jegyzőkönyvbe kell foglalni.< [497. § (1) bek.] A magánvádas eljárásban a feljelentés tölti be a vád, illetőleg a vádirat szerepét. Emiatt a törvény viszonylag részletesen meghatározza a feljelentés kötelező kellékeit, valamint azt is előírja,


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK hogy – a feljelentésre vonatkozó általános szabályoktól eltérően – a magánvádas ügyben a feljelentést a bíróságon kell megtenni. Ha a sértett a feljelentést a nyomozó hatóságnál tette meg, abban a feltételezésben esetleg, hogy a cselekmény nem magánvádas természetű, a nyomozó hatóság a hozzáérkezett feljelentést megküldi az illetékes bíróságnak. Ha a feljelentés az ügyészhez érkezett, a feljelentést ő is megküldi a bíróságnak, ha azonban úgy döntött, hogy átveszi a vád képviseletét, akkor a feljelentés alapján a szükséges további eljárási cselekményeket elvégzi. Ha a feljelentés hiányos, nevezetesen a feljelentésből a feljelentett kiléte vagy a bűncselekmény nem állapítható meg, a bíróság felhívhatja a feljelentőt, hogy írásban pontosítsa a feljelentést, előkészítő ülést tarthat, vagy nyomozást rendelhet el (498. §). E rendelkezésekből kitűnik, hogy a bíróság a feljelentés alapján személyes meghallgatásra csak akkor idézi az érdekelt feleket, ha az előbb fölsorolt valamely közbenső intézkedésre nincs szükség, és természetesen a tárgyalás kitűzéséről sem intézkedhet. [819] 5. Viszonvádemelés A magánindítvány előterjesztésére egyébként rendelkezésre álló határidő viszonvádemelés esetén meghosszabbodik, illetőleg módosul. >Kölcsönösen elkövetett könnyű testi sértés, rágalmazás vagy becsületsértés eseténaz egyik fél sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt megindult eljárásban a 321. § (1) bekezdése szerinti [perbeszédet követő] tanácsülésig a másik fél abbanaz esetben is jogosult a magánindítvány előterjesztésére, ha ennek határideje lejárt,feltéve, hogy a büntethetőség nem évült el. A viszonvád emelését nem zárja ki az,ha az ügyész a magánvádlótól a vád képviseletét időközben átvette. < [497. § (3) bek.] [820] 6. A nyomozás A nyomozást a bíróság vagy az ügyész rendelheti el. A bíróság nyomozást rendel el, ha a feljelentett cselekmény elkövetőjének személye, személyi adatai vagy tartózkodási helye ismeretlen, továbbá ha a bizonyítási eszközök felkutatása szükséges. A nyomozást a rendőrség végzi. Az ügyész nyomozást rendelhet el, ha a vád képviseletét a személyes meghallgatásra idézés kibocsátása előtt átveszi (499. §). Ha az ügyész nyomban átveszi a vád képviseletét, mielőtt a bíróság megkezdte volna az ügynek az érdemi intézését, a nyomozást elrendelheti, de nem kötelező a nyomozás lefolytatása. Az ügyészi vádemelést követően az ügy közvádas eljárás szabályai szerint folyik, azzal a lényeges különbséggel, hogy az eljárás nyomozási szakasza elmaradhat. [821] 7. A személyes meghallgatás. A felek békéltetése. Az eljárás megszüntetése a feljelentés visszavonása, illetőleg a vád elejtése alapján Ha más intézkedésre nincs szükség, a bíróság a feljelentettet és a feljelentőt személyes meghallgatásra idézi, és ülést tart. A védőt és a feljelentő képviselőjét erről értesíti. Ha az ügyben több sértett van, a személyes meghallgatásra valamennyi sértettet meg kell idézni. Az idézésben a feljelentőt (sértettet) figyelmeztetni kell arra, hogy a kellően ki bíróság vád elejtésének tekinti (a vélelmezett vádelejtés).

nem mentett elmaradását a

A személyes meghallgatáson a megidézetteknek személyesen kell megjelenniük, a feljelentő képviselőjének, illetőleg a védőnek a jelenléte nem pótolja, nem helyettesíti a megidézettet. A személyes jelenlétük azért szükséges, mert a kibékítésük a személyes nyilatkozatuk alapján lehetséges. Elképzelhető azonban, hogy a kibékülés már előzetesen megtörtént, és ennek jele éppen a feljelentőnek a távolmaradása a meghallgatásról, ami maga után vonja az eljárás megszüntetését, a vélelmezett vádelejtés alapján. Az ilyen esetektől eltekintve azonban, ha a távollét nem szándékolt és nem vétkes, igazolásnak van helye, és a bíróságnak a végső döntésével célszerű megvárnia az igazolásra nyitva álló határidő lejártát. A személyes meghallgatás megkezdésekor a bíróság megállapítja a feljelentő és a feljelentett személyazonosságát, ismerteti a feljelentés lényegét. Ha ennek feltételei megvannak, figyelmezteti a feljelentettet a viszonvád lehetőségére. Ezt követően megkísérli a feljelentő és a feljelentett kibékítését [502. § (1)-(4) bek.]. A bíróság az eljárást megszünteti, ha a feljelentő - a személyes meghallgatáson nem jelent meg, és magát előzetesen alapos okkal 398 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK haladéktalanul nem mentette ki, vagy azért nem volt idézhető, mert a lakcímének megváltozását nem jelentette be (vélelmezett vádelejtés esetei); - a feljelentést visszavonta (504. §). A békéltetést ülnök vagy bírósági titkár is elláthatja, és jogosult az eljárás megszüntetésére is (503. §). A békéltetés a személyes meghallgatáson magánvádas eljárásban a büntetőeljárási jognak viszonylag új intézménye, az 1962. évi Be. vezette be. Ebben az intézményben is, mint már említettük, kidomborodik a magánvádas eljárás rokonsága a polgári eljárással, hiszen itt a békéltetés a perbeli egyezség megkötésére hasonlító intézmény. A gyakorlat igazolta ennek az intézménynek a létjogosultságát. A magánvádas ügyekben tett feljelentések száma az összes büntetőfeljelentésnek mintegy 30%-át képviseli; ugyanez az arány jellemzi a bíróság elé kerülő büntetőügyek számát. A tárgyalásra kerülő ügyek azonban más képet mutatnak, jelentékenyen csökken a magánvádas ügyekben a tárgyalásokra kitűzött ügyek száma, ami azzal magyarázható, hogy a személyes meghallgatás során a felek közötti kibékülés következtében az eljárást már a tárgyalást megelőzően a bíróság megszüntette. [822] 8. A tárgyalás előkészítése Ha a békítés eredménytelen, a bíróság megállapítja a feljelentett személy személyi adatait, majd kérdést intéz hozzá, hogy a feljelentésben foglaltakat beismeri-e, és védekezésének alátámasztására milyen bizonyítási eszközöket jelöl meg. Ha több a sértett, megállapítja, melyik sértett jár el magánvádlóként, illetőleg kijelöli a magánvádlót. Ha a feljelentett viszonvádat emelt, és kibékülésre nem került sor, a bíróság a feljelentőt feljelentettként is meghallgathatja. A bíróság felhívja a feljelentőt, továbbá a feljelentettet a bizonyítási eszközök és annak megjelölésére, hogy az egyes bizonyítási eszközök mely tények bizonyítására szolgálnak, és erre tizenöt napos határidőt állapíthat meg [502. § (5)-(7)]. A bíróságnak a kibékülés elmaradása esetén, illetőleg után folytatott eljárása a tárgyalás előkészítését szolgálja, és annak a feltételei egyébként is megvannak, a bíróság ezt követően kitűzi a tárgyalást. A tárgyalást megelőzően hozott határozatok fellebbezéssel megtámadhatók, de nincs helye fellebbezésnek a nyomozás elrendelése, a személyes meghallgatásra történő idézés, a magánvádló kijelölése miatt, illetőleg az iratoknak az ügyészhez való megküldése miatt (505. §). 9. A tárgyalás A tárgyalásra az általános szabályoknak megfelelően kell az érintett személyeket idézni, illetőleg értesíteni. A magánvádlót már az idézésben figyelmeztetni kell arra, hogy a kellően ki nem mentett elmaradását a bíróság a vád elejtésének tekinti, feltéve hogy a képviseletéről nem gondoskodik. Ha a magánvádlónak nincs képviselője, a tárgyaláson személyesen meg kell jelennie, ha azonban nem jelenik meg, és magát alapos okkal előzetesen, haladéktalanul nem mentette ki, illetőleg őt azért nem lehetett megidézni, mert a lakcímének megváltoztatását nem jelentette be, úgy kell tekinteni, hogy a vádat elejtette (507. §). Ha a bíróság a feljelentőt, magánvádlót tanúként kívánja kihallgatni, akkor is szükséges a személyes megjelenése a tárgyaláson. A tárgyaláson a bíróság ismerteti a vádat, illetőleg a viszonvád lényegét, ha a magánvádlónak nincs képviselője, illetőleg a vádlottnak nincs védője. Ha azonban jelen vannak, az ő feladatuk a vádnak, illetőleg a viszonvádnak az ismertetése. A tárgyaláson a bíróság hallgatja ki a vádlottat és a tanút, illetőleg meghallgatja a szakértőt. A vádlottat a magánvádló távollétében kell kihallgatni (509. §). Ha a tárgyaláson az ügyész az általa korábban átvett vád képviseletétől eláll, és a magánvádló jelen van, a tárgyalást folytatni kell, ellenkező esetben a bíróság a tárgyalás elnapolásával egyidejűleg új tárgyalást tűz ki, a magánvádlót pedig értesíti, hogy a vádat ismét ő képviseli (510. §). Megjegyezzük, hogy a magánvádlónak nem kötelessége ezt követően a vád képviseletét átvennie, hanem vagy a vád kifejezett elejtésének jogával élhet – amit egyébként nem köteles indokolni –, vagy pedig a vélelmezett vádelejtés lehetőségével élve, egyszerűen nem jelenik meg a kitűzött határnapon. [823]


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK 10. Az eljárás megszüntetése tárgyaláson A bíróság az eljárást megszünteti, ha magánvádló a tárgyaláson a vádat elejtette, illetőleg a mulasztását vádelejtésnek kell tekinteni.. .< [511. § (1) bek.]. Abíróság a viszonvád alapján indult eljárást akkor is megszünteti, ha a magánindítvány előterjesztésének határideje a személyes meghallgatás napjáig már lejárt [504. § (3) bek.]. A magánvádas eljárásban az általános szabályoknak megfelelő rövidített jegyzőkönyv készíthető. Ennek tartalmaznia kell a magánvádlónak a vádelejtésére vonatkozó kijelentését, amennyiben ilyen nyilatkozatot tett, valamint azokat a tényeket, amelyek a magánvádlót a vád elejtésére indították, megjegyezvén azonban, hogy a magánvádló a vád elejtését nem köteles indokolni [511. § (1) bek.]. [824] 11. Perorvoslatok a magánvádas eljárásban A magánvádló sem fellebbezéssel, sem felülvizsgálati indítvánnyal nem élhet a vádlott javára (ebben is kifejezésre jut a magánvádló jogainak eltérése a közvádlóétól). A másodfokú eljárásra a magánvádlót csak akkor idézik, ha a jelenléte a tárgyaláson szükséges. A magánvádló még a másodfokú eljárásban is indítványozhatja az eljárás megszüntetését (ami tulajdonképpen a vád elejtésével, visszavonásával egyértelmű) mindaddig, amíg a bíróság határozás céljából vissza nem vonul. A magánvádló rendkívüli perorvoslati jogával – tehát perújítási, illetve felülvizsgálati indítvánnyal – csak a terhelt terhére és csak akkor élhet, ha a terheltet felmentették, vagy az eljárást megszüntették. Nem áll tehát jogában a kiszabott büntetés vagy a minősítés „súlyosítása” végett perújítási vagy felülvizsgálati indítványt előterjeszteni (408., 512., 515. §). A magánvádló viseli a bűnügyi költségeket, ha a vádlottat felmentették, vagy az eljárást ellene megszüntették; ha azonban a vádlott meghalt, vagy őt kegyelemben részesítették, a bűnügyi költség az államot terheli, kivéve a terhelt, illetőleg a magánvádló készkiadásait. Az állam viseli bizonyos feltételek mellett [ha a bíróság a vádlottat az általa nem okozott költségek viselésére nem kötelezte, lásd 339. § (2), 338. § (2), (3) bekezdését] a bűnügyi költségeket, ha az eljárást a magánvád visszavonása, illetőleg elejtése miatt szüntette meg a bíróság [514. § (1), illetőleg 504. § (1) b) pont, 510. § (1), 512. § (4) bek.]. Ha a vád visszavonása a felek kibékítésének, illetőleg a vád elejtése a peren kívüli kibékülésének a következménye, megfontolandó lenne és nem volna ellentétes a törvénnyel, ha a felek megegyezése a bűnügyi költség viselésére is kiterjedne.

5. V. CÍM A BÍRÓSÁG ELÉ ÁLLÍTÁS [825] 1. A bíróság elé állítás jogpolitikai indokai A Be. a különeljárások között három olyant szabályoz, amelyikre az egyszerűsítés a jellemző. Idetartozik a tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás és a tárgyalásról lemondás mellett a bíróság elé állítás is. Az eljárás egyszerűsítésének, de egyben gyorsításának is mindhárom eljárási formában egyik feltétele a terhelt beismerése, más feltételekben azonban különbség mutatkozik köztük. A bíróság elé állítást – eredeti elnevezése szerint: bíróság elé állítás vádirat és tárgyalás kitűzése nélkül – az 1966. évi 16. sz. tvr. iktatta be az 1962. évi Be.-be, és azt az 1973. évi Be. is tartalmazta. A bíróság elé állítás nemcsak az eljárás egyszerűsítésére és gyorsítására szolgál, hanem arra is alkalmat ad az ügyésznek, hogy döntsön arról, milyen típusú ügyekben látja jogpolitikai indokok miatt a mielőbbi felelősségre vonást. Az indokok között szerepelhet a bűncselekmények elszaporodása, illetőleg ennek a megakadályozása, az elkövetés módjaiban megnyilatkozó durvaság, a lakosság türelmetlensége vagy egyes bűncselekmények, mint például a garázdaság, zsebtolvajlás, a külföldiek fosztogatásának gyakorisága. [826] 2. A bíróság elé állítás feltételei napon belül bíróság elé állíthatja, ha

>Az ügyész a terheltet a bűncselekmény elkövetésétől számított tizenöt

a. a helyi bíróság hatáskörébe, illetőleg a katonai bűntetőeljárásra tartozó évi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel, 400 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

bűncselekményre a törvény nyolc

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK b. az ügy megítélése egyszerű, c. a bizonyítékok rendelkezésre állnak, 1. a terheltet tetten érték, vagy a bűncselekmény elkövetését beismerte. < [517. § (1) bek.] A törvény rendelkezéseiből kitűnik, hogy nem állítható ugyan bíróság elé a terhelt, ha a terhére rótt bűncselekményre megállapított büntetés öttől tíz évig terjedhető szabadságvesztés vagy ennél súlyosabb, de így is a bűncselekményeknek igen széles skálája az, amelyekben a bíróság elé állítás feltételei megállapíthatók. Az ügy megítélésének egyszerűségén mind a ténybeli, mind a jogi megítélés egyszerűségét érteni kell. Ha a tényállás bonyolult, hosszadalmas bizonyítást igényelne, feltehetően a bizonyítási eszközök között ellentétek támadnának, az ügy ténybeli megítélése nem minősíthető egyszerűnek. Ha az ügy jogi megítélése nem egyszerű, ha például olyan jogi kérdésekről kell dönteni, amelyekben a joggyakorlat is bizonytalan, vagy egyébként is nemcsak egyszerűen a törvényi tényállás kritériumai alapján kell megítélni az ügyet, hanem például olyan kérdések is szerepelnek, mint a gazdasági bűncselekmények jogi háttere, a jogos védelem, a gondatlanság vagy szándékosság elhatárolásának a kérdése, akkor nyilvánvalóan az ügy jogi megítélése nem tekinthető egyszerűnek. A bizonyítékok, illetőleg a bizonyítási eszközök akkor állnak rendelkezésre, ha azok az ügyész előtt már ismertek, és nem kell azzal számolni, hogy a nyomozás kiegészítése vagy a tárgyaláson felmerülő új bizonyítási eszközök megvizsgálása válhat szükségessé. Tettenérésnek tekinthető, ha az elkövető, a tettes, a felbújtó vagy a bűnsegéd a bűncselekményt más személy jelenlétében hajtotta végre, feltéve hogy az a bűncselekmény végrehajtását észlelte. Tettenérésnek tekinthető az is, ha az üldözés esetén állapították meg az elkövetőnek a személyazonosságát. A Be. 127. § (3) bekezdése szerint a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, de a bíróság elé állításnak nem feltétele a tetten ért elkövetőnek az elfogása. A bűncselekmény elkövetésének beismerése ténybeli beismerést jelent, nem foglalja magában szükségképpen a büntetőjogi felelősségnek az elismerését, amelyet mint jogi fogalmat és kategóriát a Be. külön kezel [a tárgyaláson a vádlott arról nyilatkozik, elismeri-e a büntetőjogi felelősségét – 285. § (2) bek.]. Tettenérés esetén az ügyész a terheltet bíróság elé állítja, amennyiben ennek a törvényben meghatározott egyéb feltételei megvannak [517. § (2) bek.]. [827] 3. Nyomozás A bíróság elé állítás előtt a nyomozás az általános szabályok szerint folyik, de az elkövetéstől számított tizenöt napon belül be kell fejeződnie, hogy a bíróság elé állítás lehetséges legyen. Ennek következtében megállapítható, hogy amennyiben az ügy bonyolult, például szakértő kirendelése, meghallgatása, szemle tartása szükséges, aligha van kilátás a bíróság elé állításra a törvény szabta határidőn belül. Az ügy természeténél fogva a nyomozás is az egyszerűbb és szükségképpen elvégzendő nyomozási cselekményekre korlátozható, például a terhelt kihallgatása, őrizetbe vétele, illetőleg előzetes letartóztatásba helyezése, a tanúk kihallgatása. Lehetséges, hogy a puhatolás (178. §) nyomán készített jelentés (okirat) szolgál a terhelt kihallgatása mellett a bíróság elé állítás feltételéül az ügyész számára. > Az ügyész gondoskodik arról, hogy a gyanúsított védőt hatalmazhasson meg, ha a gyanúsítottnak nincs védője, védőt rendel ki. Ha a terhelt őrizetben van, gondoskodik arról, hogy a védő a terhelttel a tárgyalás előtt beszélhessen.< [518. § (2) bek.] [828] 4. A bíróság elé állítás Ha a bíróság elé állítás feltételei megvannak, és az ügyész a gyanúsítottat a bíróság elé kívánja állítani, közli a gyanúsítottal, hogy mely bűncselekmény miatt, milyen bizonyítékok alapján állítja bíróság elé [518. § (1)bek.]. Fontos megjegyezni, hogy a magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló a terhelt bíróság elé állítását nem indítványozhatja [517. § (3) bek.]. Az ügyész a bíróság elé állítás időpontjáról haladéktalanul tájékoztatja a bíróságot, ekkor a bíróság nyomban kitűzi a tárgyalás határnapját. Természetesen az ügyésznek figyelembe kell vennie, mely napokon, illetőleg


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK órákban lehetséges a bíróság elé állítás, figyelembe véve azt, hogy a bíróság már más ügyek tárgyalását is kitűzhette megjelölt határnapra (519. §). > Az ügyész a vádlottat a nyomozó hatóság közreműködésével vagy egyéb módon bíróság elé állítja, a védőt rövid úton megidézi, és biztosítja, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak. Gondoskodik továbbá arról, hogy a tárgyaláson jelen legyenek, akiknek a részvétele kötelező, illetve jelen lehessenek, akiknek a részvétele nem kötelező.< (520. §) A bíróság tárgyalás-előkészítést nem végez. Az itt elvégzendő feladatok tulajdonképpen mind az ügyészre hárulnak. [829] 5. A szóbeli vád. A tárgyalás A törvény nem állapított meg külön hatásköri szabályokat a bíróság elé állítást illetően, ennek következtében bíróság elé állításnak helye és lehetősége van mind helyi bíróság előtt, mind megyei bíróság előtt elsőfokú eljárás keretében. Nem zárja ki a törvény a bíróság elé állítást a fiatalkorúak ellen folytatott eljárásban és a katonai büntetőeljárásban sem. Az ügy jellegétől, illetőleg a bűncselekmény minősítésétől függően a bírósági tárgyalás vagy egyesbíró előtt, vagy pedig tanács előtt folyik. A tárgyaláson az ügyész és a védő részvétele kötelező. Az ügyész a tárgyalás megkezdése előtt az iratokat és a tárgyi bizonyítási eszközöket a bíróságnak átadja, ha ezt már korábban nem tette volna meg, ezt követően a vádat szóban terjeszti elő [522. § (1)-(2) bek.]. A vádlottat és a tanút a tanács elnöke hallgatja ki. 6. Az iratok visszaküldése az ügyésznek A vád előterjesztése után a bíróságaz iratokat az ügyésznek visszaküldi, ha a bűncselekmény elkövetésétől a bíróságelé állításig több mint tizenöt nap telt el, vagy a bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendel.< [522. § (3) bek.] Az ügyész a tárgyaláson a bizonyítás eredményének megfelelően a vádat kiterjesztheti, ha a bíróság elé állítás feltételei a kiterjesztett vád szerinti bűncselekményre is megvannak. Ha ez hiányzik, a bíróság az iratokat visszaküldi az ügyésznek (524. §). >Ha a tárgyaláson felvett bizonyítás eredményének megfelelően – további bizonyítási eszközök felkutatása érdekében – az ügyész megkeresése szükséges, a bíróság az iratokat visszaküldi az ügyésznek.< [523. § (2) bek.] Az iratoknak az ügyészhez való visszaküldése esetén az eljárást az általános szabályoknak megfelelően lehet majd folytatni. >Az iratoknak az ügyészhez való visszaküldése miatt fellebbezésnek nincs helye.< (525. §) A bíróság elé állítás előtt elrendelt személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedés a bíróság elé állítás napján tartott tárgyalás befejezéséig tart. Ha az iratokat az ügyésznek visszaküldték, a kényszerintézkedésekről a bíróság dönt [519. § (2) bek.].

személyi

szabadságot

elvonó

vagy

korlátozó

6. VI. CÍM ELJÁRÁS TÁVOL LEVŐ TERHELT ELLEN [830] 1. A távol levő terhelt ellen folytatott eljárás jogpolitikai kérdései és indoka Az eljárás nyomozási szakaszában a terhelt távolléte, illetőleg ismeretlen helyen tartózkodása nem akadálya a nyomozásnak. Sőt, a nyomozás éppen a terhelt hollétének a megállapítására és kézrekerítésére irányulhat. A távollevő elleni eljárás mint probléma a bírósági eljárással, a tárgyalással és az ítélettel kapcsolatban áll elő. Ha ugyanis a vádlott távol van, nem gyakorolhatja az őt megillető processzuális jogokat, és ha büntetést szabnak ki rá, az nem lesz végrehajtható – és ennyiben az eljárás céltalannak látszik. A ilyen eljárásban a személyes kontaktus a bíró, a felek és a vádlott között nem jön létre, és emiatt a szóbeliség, valamint a közvetlenség is csorbát szenved.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK A magyar törvények mindennek ellenére amellett döntöttek, hogy a távol levő terhelt ellen lehetővé tették, teszik a bírósági eljárást és elítélést. Ezt in contumatiam eljárásnak, illetőleg ítéletnek, vagyis makacssági ítéletnek hívják. A terhelt ugyanis makacsnak mutatkozott, amikor az idézésre vagy többszöri idézésre nem jelent meg a bíróság előtt, és ily módon lemondott az általa igénybe vehető jogi eszközökről. Az eljárásnak és az ítéletnek lehet olyan hatása, hogy a távol lévő vádlott, illetve az elítélt jelentkezik avégből, hogy tisztázza magát, vagy legalábbis a védelmét előadhassa egy új, kedvezőbb ítélet reményében. Lehet azonban a távollétében hozott ítéletnek olyan hatása is, hogy a terhelt végleg kivonja magát az eljárásból, illetőleg elrejtőzik az igazságszolgáltatás elől. A törvényhozó a távollévő, illetőleg az ismeretlen helyen tartózkodó ellen folytatható bírósági eljárással és ítélettel legfőképpen azt a célt követi, hogy tisztázódjék a büntetőjogi felelősség, és legalább szimbolikusan ítéljék el és nevezzék meg a bűnöst, aki ily módon a szökésével, az elrejtőzésével nem teheti egészen működésképtelenné az igazságszolgáltatást. A Be. a távol levő terhelttel szembeni eljárás két formáját szabályozza: a. az ismeretlen helyen, illetve b. a külföldön tartózkodó terhelt távollétében történő büntetőeljárást. [831] 2.A bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság intézkedései az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben Ha a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság elrendeli a terhelt lakóhelyének megállapítását, tartózkodási helyének felderítését, és – szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén – a bíróság vagy az ügyész elfogatóparancsot bocsát ki. Ha a hatóság vagy hivatalos személy a terhelt tartózkodási helyéről szerez tudomást, köteles erről az elrendelő bíróságot, ügyészt, illetőleg a nyomozó hatóságot értesíteni. Azt, aki ellen elfogatóparancsot bocsátottak ki, megtalálása esetén őrizetbe kell venni, és huszonnégy órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó bíróság vagy ügyész elé kell állítani (73. §). [832] 3. A nyomozás és az ügyész indítványa A nyomozásnak nem akadálya, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik. Ha a terhelt felkutatására a nyomozás során tett intézkedések nem vezettek eredményre, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a terhelt távollétében tartsák meg. Ha az ügyész indítványozza a tárgyalásnak a vádlott távollétében való megtartását, a bíróság elfogatóparancsot bocsát ki, ha ezt korábban nem tette volna meg. Az ügyész a vádemelés előtt védőt rendel ki, és gondoskodik arról, hogy a védő a megismerhesse (527. §).

nyomozás iratait

[833] 4. A bíróság eljárása A bíróság az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben kizárólag az erre irányuló ügyészi indítványra jár el. (Ebből következően a magánvádlónak és a pótmagánvádlónak ebben az esetben indítványozási joga nincs.) Amennyiben a közvádló indítványtételi jogával él, a bíróság a – vádlott ismeretlen helyen tartózkodására tekintettel – nem függesztheti fel az eljárást (528.§).Ha a vádlott tartózkodási helye a vádemelést követően vált ismeretlenné, a tanács elnöke az eljárás felfüggesztése nélkül arra felhívja az ügyész figyelmét. Ha az ügyész indokoltnak tartja, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák indítványt tesz.

meg, tíz napon belül erre

Ha a vádlott érdekében korábban nem járt el védő, az ügyész indítványában védő kirendelését is indítványozza. >529. § Ha az ügyész nem tesz arra indítványt, hogy a tárgyalást a vádlott elnöke az eljárást felfüggeszti.

távollétében folytassák, a tanács

530. § (1) A vádlott távollétében tartott tárgyaláson az ügyész és a védő részvétele kötelező. < 403 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK [834] 5. Tennivalók, ha a terhelt tartózkodási helye eljárás közben vált ismertté Ha a vádlott tartózkodási helye a tárgyalás megkezdése előtt válik ismertté, a bíróság erről értesíti az ügyészt, és szükség esetén személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedést rendel el [528. § (2) bek.]. A bírósági eljárás menete lényegében attól függ, hogy annak mely szakaszában „találják meg” a vádlottat. a. Ha a vádlott felkutatására tett intézkedés az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozatala előtt eredményre vezet, a bíróság a tárgyalást a korábbi tárgyalás anyagának ismertetésével folytatja, szükség esetén a bizonyítási eljárást újra megnyitja. b. Ha az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozatala után vezetett eredményre a vádlott felkutatása, a vádlott a fellebbezésre nyitva álló határidőn belül a fellebbezés bejelentése helyett az elsőfokú bíróságnál kérheti a tárgyalás jelenlétében való megtartását. Az így megtartott tárgyaláson a bíróság a vádlott távollétében tartott tárgyalás alapján hozott határozatát hatályon kívül helyezi, és az általános szabályoknak megfelelően folytatja a tárgyalást [531. § (1)-(4) bek.]. c. Ha a vádlott felkutatására tett intézkedések a másodfokú eljárásban vezettek eredményre, a másodfokú bíróság tárgyalást tűz ki, és azon a vádlottat kihallgatja, valamint – ha szükséges – a vádlott által indítványozott további bizonyítást vesz fel. A bíróság – a tárgyalás eredményétől függően – az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja, megváltoztatja vagy hatályon kívül helyezi, és az első fokú bíróságot új eljárásra utasítja. 1. Ha pedig a jogerős határozat meghozatala után válik ismertté a terhelt tartózkodási helye, a javára perújítási indítványt lehet előterjeszteni [531. § (5) -(6) bek.]. [835] 6. Eljárás a külföldön tartózkodó terhelt távollétében Ha a terhelt külföldön tartózkodik, és kiadatásának nincs helye, illetőleg kiadatását megtagadták, és a büntetőeljárás átadására, illetőleg felajánlására sem került sor, az ügyész indítványozhatja a tárgyalásnak a vádlott távollétében történő folytatását. Az eljárást a külföldön tartózkodó terhelttel szemben folytatják, illetve ha a terhelt az eljárás közben hazatért, a terhelt távollétében folytatott eljárásra vonatkozó általános rendelkezéseket (527-531. §) értelemszerűen kell alkalmazni (532. §). A külföldön tartózkodó terheltekkel szemben alkalmazható eljárásra a nemzetközi bűnügyi segélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény rendelkezései is irányadók. E törvény részletesen szabályozza a kiadatásra vonatkozó eljárás kérdéseit. Egyebek között megállapítja, hogy kiadatás iránti megkeresés büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés büntetés, illetőleg szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása érdekében terjeszthető elő külföldi államnál (1996:XXXVIII. tv. 31. §). Ha külföldön tartózkodó olyan terhelt ellen kell büntetőeljárást lefolytatni, akivel szemben kiadatásnak van helye, a bíróság elfogatóparancsot bocsát ki, és az iratokat megküldi az igazságügy-miniszternek (1996:XXXVIII. tv. 32. §). A kiadatási kérelem előterjesztéséről az igazságügy-miniszter dönt; döntéséről az elfogatóparancsot kibocsátó bíróságot értesíti (1996:XXXVIII. tv. 33. §). A büntetőeljárás átadása más államnak különösen akkor célszerű, ha a terhelt az eljárás során külföldön tartózkodik, és kiadatásának nincs helye, a kiadatását megtagadták, vagy kiadatási kérelem előterjesztésére nem is került sor (1996: XXXVIII. tv. 37. §). A büntetőeljárás átadását a vádirat benyújtásáig az ügyész a legfőbb ügyésznél, azt követően a bíróság az igazságügy-miniszternél kezdeményezi (1996:XXXVIII. tv. 38. §).

7. VII. CÍM LEMONDÁS A TÁRGYALÁSRÓL [836] 1. A tárgyalásról lemondás jogpolitikai indokai A tárgyalásról lemondás a magyar jogban merőben új jogintézmény, amelyet nem egyhangú egyetértéssel fogadnak a szakmai körök. Sokan azt gondolják, hogy ez az angolszász, különösen az amerikai joggyakorlatban alkalmazott vádalku (plea bargaining) bevezetése a magyar jogba, ami ellentétes a hagyományosan kontinentális jellegű jogunk rendszerével.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK A magyar jogban a lemondás a tárgyalásról: konszenzuális eljárás abban az értelemben, hogy alkalmazásához szükség van a vád és a védelem ebbéli egyetértésére: az ügyész tesz indítványt az alkalmazására, ha a terhelt ezt kezdeményezte. A magyar jogban a tárgyalásról lemondáson kívül is van jelentősége a per szereplői közötti konszenzusnak a külön büntetőeljárási forma érvényesítésében; a magán- vádas eljárásban a két fél egyetértésen alapuló kibékülése vezet az eljárás megszüntetéséhez; a vádlott nem formalizált egyetértése a tárgyalás mellőzéséhez szükséges ahhoz, hogy az ügy tárgyalás nélkül befejeződjék. Mindhárom esetben konszenzuson alapul az eljárási célszerűség, opportunitás érvényre juttatása egyszerűbb eljárási forma alkalmazásával. Ezenfelül az említett különeljárási formákban szerephez jut a vádlott részéről a rendelkezési jog. A vádlott ugyanis az egyetértésével nemcsak az eljárási forma alkalmazásához járul hozzá, hanem a szankciót is elfogadja, azzal egyetért. Magánvádas ügyben azonban az esetleges bocsánatkérés a felelősség elismerését, de nem a szankció vállalását juttatja kifejezésre. A tárgyalásról lemondás kérdéseit vizsgáló külföldi irodalomban rámutatnak arra, hogy az alkudozás a büntetőeljárás lefolyásáról és eredményéről korábban gyakorlati jogászok jól őrzött titka volt. – Elméletileg tényleg elképzelhető, hogy például csendes egyezség jön létre arról, milyen büntetés esetén nem fog az egyik vagy a másik fél fellebbezni az ítélet ellen. A magyar jogban azonban a felek közötti ilyen egyezségre nem nyílik valójában lehetőség, minthogy az ügyész a büntetés mértékére a vádbeszédében nem tehet indítványt; a bíróság bevonása pedig ilyen alkuba nyílt törvénysértés volna, sértené az elfogulatlan ítélkezés követelményét. Az európai országok közül Spanyolország és Olaszország bevezette a tárgyalásról lemondás intézményét; Németországban nem a tárgyalásról lemondást ismerik, hanem a vádemelés elhalasztását az illetékes bíróság és a vádlott egyetértésével (Stpo. 153/a. §). [Bizonnyal nem szabad elfeledkezni arról az európai jogharmonizációs késztetésről sem, amely a szakirodalomban „strasbourgi üzenetként” ismert, s amely a jelen esetben a Miniszteri Bizottság R. (87) 18. számú ajánlásában a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítése jegyében javasolja a terhelt rendelkezési jogának elismerésén alapuló ún. konszenzuális eljárási formák meghonosítását.] A tárgyalásról lemondást érő kritikákban rámutatnak arra, hogy ebben az eljárási formában nem működik az ártatlanság vélelme, az eljárás sérti az egyenlő elbánás elvét. A vádlott (a terhelt) ugyanis elméletben kétféle viszonyt alakíthat ki az eljárásban: együttműködik az eljáró ügyésszel, illetőleg a bírósággal, vagy nem, és feltételezhető, hogy a nem együttműködő, a makacs vádlott hátrányba kerül, ha az együttműködést intézményesen jutalmazzák. A magyar jogi megoldás számol ezekkel a veszélyekkel; eltérően az angolszász modelltől, nem folyik alku a büntetés mértékéről vagy elengedéséről, és a bíró abba semmiképp sincs bevonva. A konszenzus csak az eljárási formára terjed ki. A bírónak nem szabad készpénznek vennie vádlott beismerését. Ha ugyanis a vádlott kihallgatását követően a bíróság úgy látja, hogy a vádlott beismerésének önkéntessége vagy hiteltérdemlősége iránt ésszerű kételyek mutatkoznak, nem ad helyt a tárgyalásról lemondásnak, hanem az ügyet tárgyalásra utalja [538. § (2) bek.]. A törvény azonban preferálja a tárgyalásról lemondást azzal, hogy az eljárási formában a bíró a törvényileg megállapított alacsonyabb büntetési tételekből indul ki, de közvetlenül nem az ügyész jutalmazza a vádlott együttműködési készségét. Nem kétséges, hogy ez is csábító lehet a vádlott számára, és arra ösztökéli, hogy tegyen beismerő vallomást, és válassza a tárgyalásról lemondást. Számára azonban ennek is megvan a kockázata, azzal ugyanis gyakorlatilag lemondott a fellebbezés jogáról. A tárgyalásról lemondás alkalmazásának, illetőleg a konszenzus kialakításának előfeltétele: a beismerés. A törvényhozó kihasználja a beismerés nyújtotta köny- nyebbséget, amely a bizonyításban jelentkezik, és erre alapozva, azt továbbfejlesztve fogalmazza meg a tárgyalásról lemondás intézményét. Az eljárásban így a beismerés, „a bizonyítékok királynője”, avagy „szent tehén” így kitüntetett szerephez jut. Összegezve: a tárgyalásról lemondás jogintézményének célja és jogpolitikai indoka az eljárás egyszerűsítése és gyorsítása a vádlott beismerése alapján, valamint az ügyésznek és a vádlottnak az eljárási formát illető konszenzusa alapján. A tárgyalásról lemondás lényege: lemondás arról, hogy a bíróságon bizonyítás folyjék. [837] 2. A tárgyalásról lemondáson alapuló különeljárás alkalmazásának általános és különös( kivételes) feltételei Az általános feltételek a következők: 405 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK • a bűncselekmény nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő; • a terhelt beismerő vallomást tett; • a vádlott a tárgyaláshoz való jogáról lemondott; • az ügyész a bíróságnak indítványt tett az ügynek nyilvános ülésen való elintézésére [534. § (1) bek.].(Ennél a különeljárásnál is megjegyzendő, hogy sem a magánvádló, sem a pótmagánvádló nincs feljogosítva a kezdeményezésre.) A különös feltételek az ún. együttműködő terhelt [Be. 175. § (1) bek., és 192. § (1) bek.] esetében érvényesülnek, és a következőek: • aki a bűncselekményt bűnszervezetben (Btk. 137. § 8. pont) követte el; • a nyomozás során az ügy, illetőleg más büntetőügy bizonyításához hozzájárulva az ügyésszel vagy a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködött; • a nyomozás megszüntetésére – bármely okból – nem került sor. Ebben a különös (kivételes) esetben a nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt is helye van a tárgyalásról lemondásnak. [838] 3. Az ügyész eljárása Az ügyész a tárgyalásról lemondás alapján az ügy nyilvános ülésén való elintézését már a nyomozás során tett, a bűnösségre is kiterjedőbeismerő vallomás és a terhelt kezdeményezése alapján indítványozza. A terhelt azonban később is meggondolhatja magát. A nyomozás során beismerő vallomást nem tett terhelt a nyomozás befejezése után, de legkésőbb a vádirat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül kezdeményezheti, hogy az ügyész indítványozza az ügy nyilvános ülésen való elbírálását. Ha az ügyész esélyt lát a kezdeményezés elfogadására, a terheltet meghallgatja. A kezdeményezés elfogadása esetén indítványt tesz a bíróságnak az ügy nyilvános ülésen való elbírálására. Az ügyész az ügy nyilvános ülésen való elbírálásának indítványozásáról értesíti a terheltet, és figyelmezteti, hogy a bírósági eljárásban védő részvétele kötelező. Ha az ügyész az ügy nyilvános ülésen való elbírálását nem indítványozza, erről a bíróságot nem tájékoztatja. Az ügyész az ügy nyilvános ülésen való elbírálásáravonatkozó indítványát nem vonhatja vissza, kivéve ha utóbb felmerülő körülmények alapján súlyosabb bűncselekmény miatt vagy más bűncselekmény miatt isvádat kell emelni (535. §). [839] 4. A bíróság eljárása 536. § (1) A tárgyalásról lemondás esetén a bíróság egyesbíróként jár el, és nyilvános ülést tart. >536. § (2) A nyilvános ülés előkészítésére a tárgyalás előkészítésének szabályai irányadók. 234. § (3) A nyilvános ülésre az e törvényben megállapított eltérésekkel a tárgyalásra vonatkozó rendelkezések az irányadók.< Az eltéréseket ez esetben a törvény e különeljárásra vonatkozó szabályokban határozza meg. A nyilvános ülésen az általános szabályok szerint jelen van a bíró, a jegyzőkönyvvezető, a terhelt, és a külön rendelkezések értelmében kötelező az ügyész és a védő jelenléte is (536. §). A megnyitás után kezdetét veszi a nyilvános ülés. A nyilvános ülésen az ügyész ismerteti a vádat és az ügynek a nyilvános ülésen alapuló elbírálására vonatkozó indítványát [537. § (1) bek.]. A vádlott nyilatkozata a vádról – az általános szabályoktól (285. §) eltérően – történik. A vádlott személyazonosságának megállapítása után a vád és az indítvány ismertetését követően a bíróság tájékoztatja a vádlottat a tárgyalásról lemondás és a bíróság előtt tett beismerése következményeiről, különösen arról, hogy a beismerő vallomásra és a nyomozási iratokra alapítja az ítéletét, és hogy fellebbezési jogosultsága nincs. Ezt követően a bíróság a vádlottat felhívja, hogy nyilatkozzék, lemond-e a tárgyalásról. A nyilatkozat megtétele 406 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK előtt a bíróság lehetővé teszi, hogy a vádlott a védővel tanácskozzék [537. § (2)-(4) bek.]. Ha a bíróság ezután a vádlott nyilatkozata, az eljárás iratai, valamint az ügyészhez, a vádlotthoz és a védőhöz intézett külön kérdésekre adott válaszok alapján nem látja akadályát az ügy nyilvános ülésén való elintézésének, elrendeli a nyilvános ülést [537. § (5) bek.]. Megjegyezzük, hogy nehezen értelmezhető a törvényi rendelkezés, amikor a bíróság a nyilvános ülés folytatását rendeli el, ugyanis mindaz, ami addig történt, már a nyilvános ülés keretében történt. A bíróság a vádlottat a tárgyalásról lemondó nyilatkozata után kihallgatja a vád tárgyává tett cselekményekről . A vádlott kihallgatása a büntetőeljárás általános szabályai szerint folyik azzal a különbséggel, hogy a bíróság a vádlottat a büntetéskiszabásnál értékelendő körülményekre is kihallgatja. A vádlott kihallgatásának befejezése után az ügyész, ezt követően a védő felszólalhat [538. § (1)-(3) bek.]. [840] 5. Az ítélet alapja. Büntetési tételek A bíróság a vádlott bűnösségét a beismerő vallomására és a nyomozás irataira alapítja [539. § (1) bek.]. A bíróság nyilvános ülésen hozott ítélettel állapíthatja meg a vádlott bűnösségét, és büntetést szabhat ki. A tárgyalásról lemondás esetén a büntetési tételekre a Btk. módosított rendelkezései az irányadók [534. § (2) bek.]. Különbséget kell tenni azonban az általános és különleges (kivételes) eset között. Az általános forma keretében a Btk. 87/C.,il- letőleg a 85/A. §-ának alapulvételével kell a büntetést kiszabni, mégpedig úgy, hogy a szabadságvesztés mértéke a. az öt évet meghaladó, de nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a három évet, b. a három évet meghaladó, de öt évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a két évet, c. a három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a hat hónapot nem haladhatja meg. A bűnhalmazatban lévő bűncselekmények büntetésére is külön szabályokat állapít meg a Btk. a tárgyalásról lemondás esetére. A különös (kivételes) esetben, a bűnüldöző hatóságokkal együttműködő terhelt esetében, a. szintén a Btk. „devalvált” szankciórendszere a kiindulópont, de b. a Btk. Általános részében a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményre előírt szigorúbb rendelkezések nem alkalmazhatók, ellenben c. ha a bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendel, a büntetést e – szigorúbb – keretek között kell kiszabni. Ha a tárgyalásról lemondás esetén folytatott eljárásban a magánfél polgári jogi igényt érvényesített, a bíróság a polgári jogi igényt nem utasíthatja el [534. § (3) bek.]. A bíróságnak azonban az általános szabályoknak megfelelően természetes, hogy megvan a lehetősége, hogy a magánfelet a polgári jogi igényével egyéb törvényes útra utasítsa. [841] 6. Az ügy nyilvános ülésen történő elintézésének akadályai A tárgyalásról való lemondás mint különeljárás soha nem az igazságszolgáltatás „szükségképpeni” útja, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy konszenzus áll fenn a – társadalmi érdeket képviselő – ügyész és a vádlott szabad választásán nyugvó beismerése között. Az „egyetértés” esetén is köteles a bíróság vizsgálni azt, hogy a legátfogóbb társadalmi – az igazságszolgáltatási egyetemes – érdek nem sérül azáltal, hogy a vádlott beismerése tévedésen vagy megfélemlítésen alapul. Tehát a bíróság – bármily furcsa – hivatalból köteles tárgyalásra utalni a „konszenzushibában” szenvedő ügyeket. Ezek között elsőként említendő az általános – törvényi – feltételek valamelyikének a hiánya. Nyilvánvaló akadály az is, ha a vádlott beismerése iránt ésszerű kételyek vannak, ami bizonyítást tenne szükségessé, hiszen a tárgyalásról lemondás legfőbb gyakorlati haszna a bizonyítás nélküli bírósági eljárás rövidsége, ami csak akkor


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK következhet be, ha a bíróság az ítéletet a terhelt, a vádlott beismerésére és a nyomozási iratokra alapíthatja [539. § (1) bek.]. A törvény a nyilvános ülés más akadályait is megállapítja: - ha a vádlott a kihallgatása során a válaszadást megtagadja, a bíróság az ügyet tárgyalásra utalja, erre a vádlottat a kihallgatás megkezdése előtt már figyelmeztetni kell [538. § (1) bek.]; • a bíróság az ügyet tárgyalásra utalja akkor is, ha a vádlott kihallgatását követően a bíróság úgy ítéli meg, hogy a vádlott beszámítási képessége, beismerésének önkéntessége vagy hitelt érdemlősége iránt ésszerű kételyek mutatkoznak; • ha a vádlott vallomása a nyomozás során tett vallomásától lényegesen eltér, illetve • a vádtól eltérő súlyosabb minősítés látszik megállapíthatónak [538. § (2), 539. § (2) bek.]. Szükséges megjegyezni: amennyiben a bíróság az ügyet tárgyalásra utalja, e végzés ellen nincs helye fellebbezésnek. A törvény nem definiálja, mit kell érteni „az ésszerű kételyeken”. Ha kételyek támadnak, ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy hiányzik a bizonyosság, hiányzik a belső meggyőződés a beismerés hitelessége iránt. A törvény egyébként gyakran él olyan kifejezésekkel, amelyeknek részletes tartalmi meghatározására nem vállalkozik. Ilyen például az igazolási kérelemmel kapcsolatosan a méltányos elbírálásnak az igénye, az előzetes letartóztatás elrendelésének feltételei között az összejátszás veszélye; mi a késedelmet nem tűrő más ok a nyomozásnak reálaktussal történő megkezdése esetén – e kifejezések tartalmát a gyakorlat alakítja ki. Ha a bíróság nyilvános ülésen az ügyet tárgyalásra utalta – feltéve hogy a tanúk a korábban kibocsátott idézésre a bíróságon megjelentek, és a tárgyalás azonnali megtartásának nincs akadálya –, a bíróság a tárgyalást nyomban megtartja (540. §). [842] 7. Jogorvoslat A terhelt beismerése tulajdonképpen feltételezi azt, hogy az ügy a bírósági eljárást megelőző szakaszon „gördülékenyen” áthalad. Ekként e külön- eljárásban kizárólag perorvoslatok érvényesülhetnek. A perorvoslat, mint az alkotmányban rögzített alapjog, elvben korlátozhatatlan, mégis ebben az eljárásban épp maga a törvény korlátozza, mégpedig tartalmilag. >A bűnösség megállapítása, valamint a beismerő vallomás, illetőleg a nyomozás irataira alapított a váddal egyező tényállás miatt nincs helye fellebbezésnek.< (541. §) A fellebbezési jognak ez a korlátozása mind a vádlóra, mind pedig a védelemre vonatkozik. A másodfokú bíróság ún. reformatórius jogköre kizárólag a terhelt javára „nyitott”. A másodfokú bíróság a fellebbezéssel megtámadott ítélet tényállásának megalapozottságára, a bűnösség megállapítására és a bűncselekmény minősítésére vonatkozó rendelkezéseit felülbírálja, de a bűnösség megállapítása, a beismerő vallomás és a nyomozás iratai alapján megállapított és a váddal egyező tényállás, valamint a vádirati minősítéssel egyező minősítés esetén az elsőfokú ítéletet csak akkor változtathatja meg, ha a terhelt felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye, illetőleg – az elsőfokú ítéletben megállapított minősítés megváltoztatása folytán – lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett intézkedést kell alkalmazni. Másodfokon a bizonyítást csak az első fokon is megengedett keretek között – tehát a terhelti vallomásra, illetve a nyomozás irataira vonatkozóan – vehető fel. Ha az ügyész súlyosításra irányuló fellebbezést nyújtott be, a másodfokú bíróság akkor is csak az eljárásra külön megállapított kereteken belül szabhatja ki a büntetést. Ha az elsőfokú bíróság a nyilvános ülést a törvényi feltételek hiányában tartotta meg, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az eljárás szabályszerű folytatására utasítja (542. §). Ettől kezdődően az általános büntetőeljárásnak a másodfokra vonatkozó ún. „rendes” eljárási szabályai érvényesülnek. Ekként, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, az iratokat az ügyésznek megküldi, ha az ügyész törvényi feltételek hiányában indítványozta a különeljárás alkalmazását. Ha azonban tárgyalás közben válik ismertté a különeljárás alkalmazásának akadálya, és a bíróság ennek ellenére az ügyet nem utalja tárgyalásra, ebben az esetben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságot utasítja új eljárásra (Vö:373. § IV. pont). Ha a most ismertetett eljárási szabálysértéseket a harmadfokú bíróság állapítja meg, ugyanolyan intézkedést tesz, illetőleg határozatot hoz, mint a másodfokú bíróság [Vö:399. § (4) bek.].


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK

8. VIII. CÍM A TÁRGYALÁS MELLŐZÉSE [843] 1. A tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás jogpolitikai indokai és kérdőjelei Ezen különeljárás keretében a bíróság tárgyalás nélkül, a vádlott meghallgatása, bizonyítás folytatása nélkül állapít meg büntetést, illetőleg alkalmaz intézkedést, és az jogerőre emelkedik, ha a vádlott vagy más jogosult nem kéri tárgyalás megtartását. A tárgyalás mellőzése olyan különeljárás, amelyben – főszabályként – nem érvényesül az ártatlanság vélelme, a közvetlenség, a szóbeliség, a nyilvánosság, a bizonyítékok szabad értékelése és a védelem elve. A tárgyalás mellőzésével hozott végzés, bár bíró – bírósági titkár – hozza, mégis inkább az adminisztratív, semmint a bírói aktus jegyeit viseli magán. A büntetőparancs eleinte (1896. évi Bp.) csak pénzbüntetés kiszabására jogosított fel, gyakorlati sikerei azonban a törvényhozást később arra indították, hogy a büntetések mind szélesebb skálájának igénybevételét, alkalmazását engedje. Az 1973. évi Be. már megengedte, hogy a bíróság a végzésben foglalkozástól eltiltást, járművezetéstől eltiltást, továbbá elkobzást is kimondjon, elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezzen [1973:I. tv. 352. § (1) bek.]. Az 1995. évi LXI. törvény már odáig jutott, hogy megengedte a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabását, és ugyanezt teszi a hatályos Be. is. (A hatályos Be. eredeti szövege – az 1998. évi XIX. törvény – a jogintézmény elnevezésekor visszatért az 1896-os első Bp.-hez, s büntetőparancsról rendelkezett. A 2002. évi I. törvény viszont a – tartalmilag meghaladott – 1973-as Be. elnevezését hozta vissza, a nyelvtanilag kissé „suta” tárgyalás mellőzése szóhasználattal.) A tárgyalás mellőzésével hozott bírói döntés mindaddig, amíg csak pénzbüntetésre korlátozódott, esetenként akár úgy is működhetett a gyakorlatban, mint a gyanús személyre kirótt adószerű fizetési kötelezettség, amit a kötelezett még ártatlanul is inkább teljesített, mintsem hogy a büntetőperbe vádlottként belebonyolódjék. Így tehát teljesen érvényesülhetett a vádlottnak a jogaival való rendelkezési jogosultsága, ami kizárta, hogy a bíró az igazságot kutassa. Amíg tehát az elbírált cselekmények kis súlyúak, és közel állnak ahhoz a bagatell szinthez, amelyet az igazságszolgáltatás szívesen mellőz (minima non curat praetor), inkább előfordulhat, hogy a vádlott nem kér tárgyalást, belenyugszik a a tárgyalás mellőzésével hozott végzéssel, és jogerőssé és végrehajtóvá válhat akár az alaptalan bírói határozat is. A helyzetnek azonban gyakorlatilag meg kell változnia, amikor a tárgyalás mellőzésével hozott végzésben megállapítható szankció már nemcsak pénzbüntetés lehet, hanem a vádlott egzisztenciális érdekeit is közvetlenül érintő büntetés, mint a foglalkozástól eltiltás vagy a hivatásos gépkocsivezetőnek járművezetéstől való eltiltása, valamint a szabadságvesztés is. Ilyen szankciót az ártatlan, vagy akár a bűnös is, ha azt túl szigorúnak tartja, kényelmi okokból aligha vállal, más szóval: nagyobb a valószínűsége, hogy a vádlott a végzéssel szemben jogorvoslattal él, azaz tárgyalást kér, mint azon esetekben, amikor a szankció csak az elviselhető pénzbüntetés. Ha tehát a tárgyalás mellőzésével elbírált bűncselekmény súlya és jelentősége jóval meghaladja a képzeletbeli alacsony szintet, és szabadságvesztés kiszabására, illetve más súlyosan korlátozó büntetések alkalmazására ad jogalapot, akkor megnő annak a valószínűsége, hogy a vádlott tárgyalást kér, és ezzel eltűnnek a tárgyalás mellőzéséhez fűződő eljárásgazdaságossági előnyök. Az eddigi okfejtés nem szolgálhat azonban olyan elképzelés igazolására, amely szerint a vádlott beismerése és belenyugvása a bírói döntésbe fölöslegessé teszi a tárgyalást és a bizonyítékoknak a közvetlenségen alapuló bírói értékelését. Az ilyen igazságszolgáltatás nemcsak hogy az eljárási funkciók elválasztását kérdőjelezné meg, hanem az igazság megállapításának esélyeit is rontaná, és jócskán megnövelné az alaptalan bírói döntések kockázatát. A tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárásban kiróható, illetőleg megállapítható szankciók többsége nem jár a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezményekkel. A Btk. 102. §-a szerint ugyanis a törvény erejénél fogva áll be a mentesítés pénzbüntetés és főbüntetés helyett alkalmazott mellékbüntetés esetén az ítélet jogerőre emelkedésének napján. A felfüggesztett szabadságvesztés esetén azonban a mentesítés csak a próbaidő leteltének napján következik be. Emiatt kétséges, indokolt-e a tárgyalás mellőzésével hozott végzésben felfüggesztett szabadságvesztést megállapítani. Figyelembe kell ugyanis venni: ha a vádlott nem kért időben tárgyalást, emiatt olyan hátrányok érik, amelyekkel esetleg nem is számolt, és ami már csak rendkívüli perorvoslattal orvosolható. Ez pedig ellentétes a tárgyalás mellőzésének jogpolitikai indokaival. Az ilyen helyzet annál inkább is előfordulhat, mert a védő részvétele a a tárgyalás mellőzése esetén nem kötelező. (Mindazonáltal valószínűleg döntően hatott a honi jogalkotóra a – már korábban idézett 1987-es – Európa 409 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK tanácsi ajánlás a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítése tárgyában, amely elvben nem zárja ki a szabadságvesztés tárgyalás nélküli alkalmazását.) [844] 2. A tárgyalás mellőzésével lefolytatott különeljárás jogpolitikai célja A tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás indoka az eljárás egyszerűsítése, gyorsítása, a bíróságok munkaterheinek csökkentése és nem utolsósorban a terhelt megkímélése a nyilvános tárgyalás viszontagságaitól. E jogpolitikai célok elérésének feltétele a terhelt beismerése és feltételezett belenyugvása a tárgyalás mellőzésébe, illetőleg az ezt tartalmazó bírói végzésbe. A tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás feltételezi, vagyis a beismerés alapján vélelmezi a terhelt konszenzusát, de – amint erre előbb rámutattunk – a vélelmezésre kevesebb alap van súlyosabb szankciók megállapítása esetén. A tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárásban, mint más különeljárási formákban is, az opportunitás érvényesül. Ennek ára azonban a tárgyalás mellőzése, ami együtt jár azzal is, hogy az eljárás egyes alapvető, fontos elvei nem érvényesülnek. Tárgyalás megtartását nemcsak a vádlott, hanem a törvényben megnevezett más ügyfelek is kérhetik, de a jogorvoslati jogosultságuk csak szűk keretek között érvényesíthető (a védő jogosultságától eltekintve). A tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás jogpolitikai megítélésénél igazán két főszereplő jogi helyzetét és érdekeit kell szemügyre venni, nevezetesen a bíróságét és a vádlottét. Hozzájuk képest e szempontból a többi szereplő másodlagos helyzetet foglal el. [845] 3. A tárgyalás mellőzésével hozott végzés kibocsátásának feltételei [217. § (3) g) pont] az ügyész indítványozza, ha

A végzés

kibocsátását vádiratban

• a vádlott szabadlábon van, • a tényállás egyszerű, • a vádlott a bűncselekmény elkövetését beismerte, • a bűncselekmény háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő, • a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhető. • További feltétele az, hogy a végzésben kiszabott (kirótt) büntetést, illetőleg alkalmazott intézkedést a Btk. lehetővé tegye. Magánvádas ügyben a bíróság indítvány nélkül, hivatalból bocsát ki tárgyalás mellőzésével végzést[544. § (1) bek.]. [846] 4. tárgyalás mellőzésével hozott végzésben alkalmazható jogkövetkezmények A büntetések közül alkalmazható • felfüggesztett szabadságvesztés; • pénzbüntetés; • önálló büntetésként foglalkozástól eltiltás; • járművezetéstől eltiltás; • kiutasítás; • katonával szemben lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése. Az intézkedések közül önállóan alkalmazható 410 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK • a próbára bocsátás, • a megrovás [544. § (1) bek.]. Az itt felsorolt büntetéseket tehát a bíróság főbüntetésként vagy önálló büntetésként, illetőleg önálló intézkedésként alkalmazza. Mellékbüntetésként alkalmazhatja a bíróság a felfüggesztett szabadságvesztés, illetőleg a pénzbüntetés mellett a felsoroltak közül • a foglalkozástól eltiltást; • járművezetéstől eltiltást; • a kiutasítást; • katonával szemben lefokozást, a szolgálati viszony megszüntetését, valamint rendfokozatban visszavetést és a várakozási idő meghosszabbítását is; • pénzmellékbüntetést felfüggesztett szabadságvesztés mellett [547. § (1) a) pont]. Az intézkedések közül nem önállóan alkalmazható még: • a pártfogó felügyelet a felfüggesztett szabadságvesztés, illetőleg próbára bocsátás mellett; • elkobzás vagy elkobzás alá eső érték megfizetésre kötelezés, vagyonelkobzás [547. § (1) b)-c) pont]. (Megjegyezzük, hogy a törvény az elkobzást nem sorolta fel az önállóan alkalmazható intézkedések között.) A polgári jogi igénynek a bíróság a végzésben helyt adhat, azt azonban nem utasíthatja el. Ha a polgári jogi igény megítélésére a bíróság nem lát lehetőséget, vagy az erről való döntéshez szükséges adatok nem állnak rendelkezésére, a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja [547. § (1) c) pont]. A bűnügyi költségek viseléséről a bíróság a végzésben az általános szabályok szerint intézkedik [547. § (2) bek.]. [847] 5. A bíróság határozata A bíróság a a tárgyalás mellőzésével hozott döntését végzésben bocsátja ki. A végzésre az ítéletre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, a törvényben meghatározott eltérések figyelembevételével [544. § (3) bek.]. A végzés rendelkező részének tartalmaznia kell • a bűncselekmény megjelölését; • a kiszabott szabadságvesztést, pénzbüntetést, illetőleg önálló büntetésként alkalmazott mellékbüntetést, próbára bocsátást vagy megrovást, illetőleg a jogszabályban meghatározott egyéb lehetséges rendelkezéseket. A végzésben figyelmeztetni kell a jogorvoslati jogosultságra (a tárgyalástartás kérésének lehetőségére) [547. § (3) bek.]. A végzés indokolása csupán a tényállásból és az alkalmazott jogszabályok megjelöléséből áll [547. § (4), 259. § (1) bek.]. A végzésben a bíróság a vádlottat nem mondja ki bűnösnek, hanem amint az az előbbi rendelkezésekből kitűnik, csak a bűncselekményt jelöli meg, amely miatt vádat emeltek. Ez a rendelkezés nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a bíróság a vádlottat nem hallgatta meg, a bizonyítékokat közvetlenül nem vizsgálta meg, ennek következtében iratok alapján csak idézheti az ügyész megállapításait, nem jogosult tehát a bűnösség kimondására. A vádlott részére a végzést kézbesíteni kell. Amennyiben ez nem lehetséges, mert a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik, a további eljárást e ténynek megfelelően kell folytatni.


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK [848] 6. Jogorvoslat a tárgyalás mellőzésével hozott végzés ellen. A tárgyalás tárgyalás mellőzésével hozott végzés ellen fellebbezésnek nincs helye.

megtartásának kérése A

A vádlott, a védő, az ügyész, a magánvádló, a magánfél és az egyéb érdekelt a végzés kézbesítésétől számított nyolc napon belül tárgyalás tartását kérheti. A kérelem alapján a bíróság tárgyalást tart. Az ügyész, a magánfél, valamint az egyéb érdekelt nem kérheti bármilyen okból a tárgyalás megkezdését. Az ügyész nem kérheti a tárgyalás megtartását, ha az ő indítványára döntött a bíróság a tárgyalás mellőzéséről. A magánfél kizárólag csak a polgári jogi igényt elbíráló rendelkezés miatt, az egyéb érdekelt pedig csak az elkobzással kapcsolatban kérheti megtartását. Ha a tárgyalás megtartását kizárólag a magánfél kérte, a bíróság a tárgyaláson a polgári jogi igényre vonatkozó rendelkezést hatályon kívül helyezi, és az igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja [548. § (1)-(3) bek.]. A tárgyalás. A tárgyaláson hozott határozat A tárgyalás megkezdése után a bíróság ismerteti a tárgyalás mellőzésével hozott végzést és a tárgyalás tartására irányuló kérelmet. A tárgyalás tartására irányuló kérelmet a kérelmező a tárgyalás megkezdéséig visszavonhatja. A tárgyalást kérő személynek a tárgyaláson való részvétele kötelező. Ha a tárgyaláson nem jelenik meg, és magát alapos okkal előzetesen, haladéktalanul nem menti ki, úgy kell tekinteni, mint aki a kérelmet visszavonta. Ez a rendelkezés azonban az ügyészre nem vonatkozik [550. § (2) bek.]. Ha a tárgyalás tartására irányuló kérelmet mindegyik kérelmező joghatályosan visszavonta, a bíróság ezt követően tárgyalást nem tart, és a tárgyalás mellőzésével hozott végzés jogerőre emelkedik. Ha a tárgyalás megtartásának kérésében kizárólag az elkobzásra, az elkobzás alá eső érték megfizetésére, a polgári jogi igényre vagy a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezést sérelmezték, a bíróság a tárgyaláson csak ebben a kérdésben határoz [549. § (2) bek.]. Ennek megfelelően a végzés egyéb rendelkezései jogerőre emelkednek, és végrehajthatókká válnak (részleges jogerő). A bíróság – az előbb ismertetett rendelkezés kivételével – a tárgyalás mellőzésével hozott végzést a tárgyalás megtartásának kérése alapján egészben hatályon kívül helyezi, és ezt követően a tárgyalást a tárgyalásra vonatkozó általános rendelkezések szerint folytatja [549. § (3) bek.]. A tárgyalásra vonatkozó általános és e fejezetbe foglalt különös rendelkezések figyelembevételével a tárgyalás kérése után a tárgyalásnak a következő mozzanatai vannak: 1. a tárgyalás megnyitása; 2. a tárgyalás megkezdése és a tárgyalás mellőzése nyomán hozott végzés, valamint a tárgyalás tartására irányuló kérelemnek az ismertetése; 3. a végzés egészének, illetőleg a kérelemmel megtámadott résznek a hatályon kívül helyezése; 4. a tárgyalás folytatása (a bizonyítás stb.) az általános szabályoknak megfelelően. A súlyosítási tilalom – az új bizonyíték, illetőleg új tény megállapítása: Az 549. § (4) bekezdése tartalmaz rendelkezéseket a súlyosítási tilalomhoz hasonló tartalommal. E rendelkezések szerint a tárgyalás mellőzésével hozott végzésben megállapított büntetést, illetőleg intézkedést a bíróság csak akkor súlyosíthatja, ha a tárgyalásra irányuló kérelem az ügyész részéről a vádlott terhére szólt. Ezenfölül akkor is lehetőség nyílik a súlyosításra, ha a tárgyaláson új bizonyíték merült fel, és ennek alapján a bíróság olyan új tényt állapít meg, amelynek folytán súlyosabb minősítést kell alkalmazni, vagy jelentős mértékben súlyosabb büntetést kell kiszabni. A törvény azt is lehetővé teszi, hogy a bíróság az alkalmazott intézkedés helyett súlyosabb intézkedést alkalmazzon. E rendelkezésnek gyakorlati jelentősége csak az elkobzásra vonatkozóan lehet. Megjegyezzük, illetőleg megismételjük, hogy tárgyalás mellőzésével végzés kibocsátható fiatalkorú ellen, katona ellen folytatott eljárásban és magánvádas eljárásban is.

9. IX. CÍM ELJÁRÁS A MENTESSÉGET ÉLVEZŐ SZEMÉLYEK ÜGYÉBEN [849] 1. A különeljárás jogpolitikai indokai A törvény a mentességet élvező személyek két csoportját különbözteti meg: akiket 412 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK a. a közjogi tisztség alapján, illetőleg b. a nemzetközi jog alapján illet meg a mentesség. A közjogi tisztség betöltésén alapuló mentesség indoka kívül esik a büntetőeljárási jogon. Jóllehet a mentességet élvezők különböző közjogi helyzetben vannak, a mentességük okai közös nevezőre hozhatók, nevezetesen arra, hogy az a zaklatástól mentes működésük, a függetlenségük biztosítéka. A mentesség intézményével a törvény kiveszi a büntetőeljárás megindításának korlátlan jogát a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész kezéből, és a gyakorlását feltételhez – a mentelmi jog felfüggesztéséhez vagy a hozzájárulás megadásához – köti. Nem a kormánynak alárendelt nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész judíciumára (megítélésére) bízzák, indokolt-e a büntetőeljárás megindítása, vagy sem, hanem az Országgyűlésére vagy a bűnüldöző szervektől különálló testületére. A mentelmi jog felfüggesztése, ami a büntetőeljárás megindításának feltétele, nem csak attól függ, megalapozott-e a bűncselekmény elkövetésének a gyanúja; a döntés a mentelmi jogról politikai természetű döntés is, amelyben a politikai célszerűségi szempontok esetenként nagyobb súllyal eshetnek latba, mint a jogi szempontok. A bíró vagy az ügyész ellen indítandó eljáráshoz való hozzájárulásban azonban a törvényességi, jogi szempontoknak kell domináns szerephez jutniuk, figyelemmel a bírói, ügyészi hivatásra, amely a törvények megtartásában tölt be jelentékeny szerepet. A diplomáciai testület tagjait vagy más hasonló státusú személyeket megillető mentesség oka: a nemzetközi kapcsolatok épségéhez kölcsönösen fűződő érdekek. Az idegen államokat képviselő szervek (követségek, konzulátusok stb.), a nemzetközi szervezetek zavartalan működése igényli, hogy ne legyenek kitéve a fogadó állam bűnüldöző és más szervei részéről esetleg megnyilvánuló zaklatásnak. A mentességet, a követek sérthetetlenségét az évszázadok során kialakult nemzetközi szokásjog biztosítja, amit más nemzetközi jogi normák, egyezmények is megerősítenek. A személyes mentesség mellett a diplomáciai képviseletek és más hasonló státusú szervek székhelye, az általuk elfoglalt terület nem tartozik a fogadó állam joghatósága alá, vagyis területenkívüliséget élvez. E területen tehát a fogadó állam nyomozó hatóságai, ügyészségei, más szervei nem végezhetnek nyomozási vagy más természetű cselekményt, kivéve ha erre a külképviselet részéről, illetőleg az illetékes nemzetközi szervtől kifejezett felhatalmazást, felkérést nyertek. [850] 2. Közjogi tisztség alapján mentességet élvező személyek Csak a mentelmi jog felfüggesztése után indítható büntetőeljárás az országgyűlési képviselő, azalkotmánybíró, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és általános helyettese,a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, az adatvédelmi biztos, az Állami Számvevőszék elnöke és elnökhelyettesei, a hivatásos bíró, az ügyész ellen, valamint azülnök ellen az e minőségében elkövetett bűncselekmény tekintetében [551. § (1)-(2) bek.]. Külön törvény határozza meg, hogy mely szerv vagy személy jogosult a mentelmi jog felfüggesztésére, illetőleg a hozzájárulás megadására [551. § (4) bek.]. A mentesség, a mentelmi jog valóságban kétféle jogi jelenséget takar: egyfelől jogellenességet kizáró körülmény (abszolút akadály), másfelől tisztán eljárási (elhárítható) akadály. A mentesség kizárja a képviselők és más jogosultak büntethetőségét, a tisztségük gyakorlása során általuk végzett – törvényben meghatározott – cselekményeikért. A mentesség (mentelmi jog) mint tisztán eljárási akadály minden más bűncselekmény, illetőleg szabálysértés miatt indítandó eljárás útjában áll; ez az akadály azonban törvényben szabályozott módon elhárítható. [851] 3. Az országgyűlési képviselők mentelmi joga E jogot az alkotmány állapítja meg, részletesebb szabályait az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény határozta meg. E szerint országgyűlési képviselő és volt képviselőnem vonható felelősségre leadott szavazata, továbbá a megbízatásának


XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK gyakorlásasorán általa közölt tény vagy vélemény miatt. Ez a mentesség nem vonatkozik azállamtitoksértésre, a rágalmazásra és becsületsértésre, valamint a képviselőkpolgári jogi felelősségére. A képviselőt csak tettenérés esetén lehet őrizetbe venni, és ellene csak az Országgyűlés előzetes hozzájárulásával lehet büntetőeljárást, valamint szabálysértési eljárást indítani vagy folytatni, továbbá büntető eljárásjogi kényszerintézkedést alkalmazni. A mentelmi jog felfüggesztésére irányuló indítványt a vádirat benyújtásáig a legfőbb ügyész, azt követően, illetve magánvádas ügyben a bíróság terjeszti elő az Országgyűlés elnökéhez. Az indítványt a képviselő tettenérése esetén haladéktalanul elő kell terjeszteni. Szabálysértési ügyben az indítványt a legfőbb ügyész terjeszti elő az Országgyűlés elnökéhez [1990:LV. tv. 4-5. §]. Atörvény megfelelő védelemben részesíti a képviselőjelölteket is. A képviselő-választáson jelöltként igazolt személyt a mentelmi jog szempontjából úgy kell tekinteni, mintha képviselő lenne, a mentelmi jog felfüggesztéséről az Országos Választási Bizottság határoz (1990:LV. tv. 7. §). A törvény most idézett rendelkezéseiből kitűnik, hogy az országgyűlési képviselőnek a hivatása gyakorlása közben tett kijelentései, közölt véleménye, illetőleg szavazata nem esik, nem eshet büntetőjogi elbírálás alá, vagyis e tekintetben büntethetőséget kizáró körülmény állapítható meg még akkor is, ha egyébként a kijelentései stb. bűncselekménnyé volnának nyilváníthatók. Ez a mentesség nem vonatkozik azonban a törvényben megállapított kivételekre (államtitoksértés, rágalmazás stb.). Egyéb bűncselekmények tekintetében a mentelmi jog mindaddig, amíg azt fel nem függesztik, eljárási akadályként jelenik meg. Hasonló szabályok vonatkoznak mentességet élvező más személyekre is. [852] 4. Az alkotmánybírák mentessége Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi [852] XXXII. törvény szerint az Alkotmánybíróság tagja az országgyűlési képviselővel azonos mentelmi jogot élvez. Az Alkotmánybíróság tagja nem vonható felelősségre a hivatása teljesítése során kifejtett véleménye és szavazása miatt. Az Alkotmánybíróság tagját az Alkotmánybíróság teljes ülésének hozzájárulása nélkül letartóztatni, ellene büntetőeljárást indítani vagy rendőrhatósági kényszerintézkedést alkalmazni – a tettenérés esetét kivéve – nem lehet (1989:XXXII. tv. 14. §). [853] 5. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának mentessége 1993. évi LIX. törvény kimondja, hogy az országgyűlési biztos és a volt országgyűlési biztos a bíróság vagy más hatóság előtt nem vonható felelősségre e megbízatásának gyakorlása során általa közölt tény vagy vélemény miatt. Ez a mentesség nem vonatkozik a rágalmazásra és a becsületsértésre, valamint az országgyűlési biztos polgári jogi felelősségére. Az országgyűlési biztost csak tettenérés esetén lehet őrizetbe venni, és ellene csak az Országgyűlés előzetes hozzájárulásával lehet büntetőeljárást, valamint szabálysértési eljárást indítani vagy folytatni, továbbá büntető eljárásjogi kényszerintézkedést alkalmazni. A mentelmi jog felfüggesztésére irányuló indítványt a legfőbb ügyész, a vádirat benyújtását követően, illetőleg magánvádas ügyben a bíróság terjeszti elő az Országgyűlés elnökéhez (1993:LIX. tv. 11-12. §). [854] 6. A hivatásos bírák és ülnökök mentessége A bíróságok szervezetéről szóló 1997. évi LXVI. törvény rendelkezései értelmében a hivatásos bíróval és az igazságszolgáltatásban való részvételével összefüggő cselekmény miatt az ülnökkel szemben büntető- és szabálysértési eljárást indítani vagy ilyen eljárásban kényszerintézkedést alkalmazni – a tettenérés esetét kivéve – csak a kinevező, illetőleg a választásra jogosult hozzájárulásával lehet (1997:LXVI. tv. 5. §-a). E rendelkezés értelmében a hivatásos bíró ellen büntetőeljárás csak a köztársasági elnök hozzájárulásával indítható, illetőleg folytatható (1997:LXVII. tv. 2. §). Figyelemre méltó, hogy a törvény a bírák tevékenységével kapcsolatosan nem állapít meg jogellenességet, illetőleg büntethetőséget kizáró körülményt. A törvény e helyen nem mondja, hogy a bíró az ügyben hozott határozatai, a tanácsban leadott szavazatai miatt nem vonható büntetőjogi felelősségre. E látszólagos hiány összefügg azzal, hogy a törvény biztosítja a bírák függetlenségét, azt a jogukat, hogy meggyőződésüknek 414 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK megfelelően döntsenek, hogy az ítélkezési tevékenységükben nem befolyásolhatók, nem utasíthatók, ami implikálja e tekintetben a büntetőjogi felelősség alól való mentességüket. Nem élvez természetesen a bíró mentességet, ha a kötelességét büntető törvénykönyvbe ütköző módon szegte meg, például ha megvesztegették, ha netán kényszervallatást alkalmazott, vagy más törvény által tiltott és büntetőjogi törvénybe ütköző cselekményeket követett el. [855] 7. Az ügyészek mentelmi joga Az ügyészségi törvényt módosító 1997. éviLXX. törvény 6. §-a kimondja, hogy a legfőbb ügyészt az Országgyűlés, a többi ügyészt, ügyészségi titkárt, fogalmazót és nyomozót pedig a legfőbb ügyész hozzájárulása nélkül őrizetbe venni, ellene büntető-, illetőleg szabálysértési eljárást indítani vagy ilyen eljárásban kényszerintézkedést alkalmazni – a tettenérés esetét kivéve – nem lehet (Ütv. 23. §). A bírákra vonatkozó szabályokhoz hasonlóan a törvény az ügyészek tekintetében sem állapít meg külön jogellenességet kizáró körülményt. Az ő helyzetüknek a megítélésében is abból kell azonban kiindulni, hogy a hivatás gyakorlása során a törvények alkalmazása nem tartozik a büntetőjogi felelősség alá vonható cselekmények körébe. Így például ha az ügyész előzetes letartóztatást indítványoz, amit később a bíróság nem hagy jóvá, ez semmiképpen sem lehet büntetőjogi felelősségre vonás alapja. A törvény adta keretek között tehát a hivatás gyakorlása nem tartozik a büntetőjogi megítélés körébe. [856] 8. A Be. rendelkezései A korábban idézett, az egyes közjogi tisztséget viselő személyek mentességére vonatkozó rendelkezésekkel összhangban a Be. is tartalmaz megfelelő szabályokat: >552. § (1) Ha a büntetőeljárás során adat merül felarra, hogy a terhelt mentességet élvező személy, az eljárás felfüggesztése mellettindítványozni kell a mentelmi jog felfüggesztésére, illetőleg a hozzájárulás megadására jogosult döntését. Az indítványt a vádirat benyújtásáig a legfőbb ügyész, aztkövetően, valamint magánvádas ügyben a bíróság terjeszti elő. Tettenérés eseténaz indítványt haladéktalanul elő kell terjeszteni. 1. Ha az indítványt a mentelmi jog felfüggesztésére, illetve a hozzájárulás megadására jogosult elutasította, az eljárást meg kell szüntetni. 1. § (3) A [...] mentességet élvező személy gyanúsítottkénti kihallgatásáracsak a mentelmi jog felfüggesztése, illetőleg az arra jogosult előzetes hozzájárulásának megadása után kerülhet sor, és ezt megelőzően az ilyen személlyel szemben – a tettenérés esetét kivéve – kényszerintézkedés nem alkalmazható. 2. § (3) A mentelmi jog felfüggesztését, illetőleg a hozzájárulás megadását követően az eljárást soron kívül, e törvény szerint kell lefolytatni A [857] 9. Nemzetközi jogon alapuló mentesség A nemzetközi jogon alapuló mentesség alapja elsősorban a joghatóság hiánya. A fogadó, illetőleg a vendéglátó ország joghatósága ugyanis rendszerint nem terjed ki a mentességet élvező személyekre. Erről nemzetközi szerződések vagy ennek hiányában a nemzetközi joggyakorlat az irányadó. Erre utal a Btk. 5. §-a, amikor kimondja: „A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek büntetőjogi felelősségre vonására nemzetközi szerződés, ennek hiányában a nemzetközi gyakorlat az irányadó. A nemzetközi gyakorlat kérdésében az igazságügy-miniszter nyilatkozatát kell alapul venni.” Mind a nemzetközi szerződések, mind a joggyakorlat megállapíthatja azoknak a személyeknek a körét, akikre a fogadó, vendéglátó állam joghatósága nem terjed ki, illetőleg azokat a cselekményeket, amelyeknek elkövetése esetén mégis a fogadó, vendéglátó állam joghatósága érvényes. A nemzetközi jogon alapuló mentességet élvező személyekkel szembeni eljárásra a Be. előbbi 551-552. §-ában szabályozott rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Ha arra vonatkozó adat válik ismertté, hogy a gyanúsított, illetőleg az eljárás alá vont személy diplomáciai mentességet élvezhet, az eljárást vele szemben e kérdés tisztázásáig fel kell függeszteni [188. § (1) d) pont]. Az arra vonatkozó kérdést,hogy megilleti-e az eljárás alá vont (vonható) személyt a diplomáciai mentesség,illetőleg a diplomáciai mentesség felfüggesztésére vonatkozó indítványt a bíróságaz igazságügy-miniszter útján, a legfőbb ügyész közvetlenül terjeszti elő a külügyminiszternek, aki az ügyben dönt [553. § (3) bek.]. A 415 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. FEJEZET – A KÜLÖNELJÁRÁSOK diplomáciai mentességetélvező személlyel szemben büntetőeljárási cselekmény a mentesség felfüggesztéséignem végezhető [553. § (2) bek.]. Ha olyan személyről van szó, akire a magyar büntető joghatóság nem terjedhet ki, ennek megállapítása után vele szemben a büntetőeljárást meg kell szüntetni. Ugyancsak meg kell szüntetni az eljárást, ha mentesség felfüggesztésére vonatkozó indítványt a jogosult elutasította [552. § (2) bek.]. [858] 10. A diplomáciai mentességet élvező szemé lyek egyéb jogviszonyai a bünte tőeljárásban A bíróság a diplomáciai mentesség tárgyában hozott döntésig az eljárást akkor is felfüggeszti, ha a mentességet élvező személy magánvádlóként lép fel. Ha a bíróság a külügyminiszter állásfoglalása alapján a mentességet megállapította, az eljárást megszünteti. Ha az eljárás során a diplomáciai mentességet élvező személy tanúkénti kihallgatása válik szükségessé, vagy ilyen személy magánfélként lép fel, a vádirat benyújtásáig a legfőbb ügyész, ezt követően, illetve magánvádas ügyben a bíróság az igazságügy-miniszter útján – az eljárás felfüggesztése nélkül – a külügyminiszternek tesz előterjesztést állásfoglalás végett. Ha a külügyminiszter állásfoglalása alapján a mentesség megállapítható, a mentességet élvező személy nem hallgatható ki, illetőleg polgári jogi igénye nem bírálható el [554. § (1)-(3) bek.]. Ezek a rendelkezések, amelyek lényegében megakadályozzák, hogy diplomáciai mentességet élvező személy a büntetőeljárásban magyar bíróságok előtt, illetőleg más eljáró szervek előtt részt vegyen, arra szolgálnak, hogy velük szemben a magyar büntetőjog, illetőleg eljárásjog tekintetében a magyar joghatóság ne legyen érvényesíthető, mert akár magánvádlóról, akár tanúról vagy magánfélről van szó, az eljárás során velük szemben kényszerintézkedés volna alkalmazható (elővezetés, pénzbírság stb.), ami pedig összeegyeztethetetlen volna a diplomáciai mentesség intézményével. A Btk. értelmében (183. §) a rágalmazás, becsületsértés és más bűncselekmények miatt, ha azokat a diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb személyes mentességet élvező személyek sérelmére követték el, az eljárás a sértett diplomáciai úton kijelentett kívánatára büntethető. Ilyen esetben pedig magánvádnak nincs helye (Btk. 183. §, Be. 52. §). A mentességet élvező személy a büntetőeljárásban védőként és szakértőként nem járhat el, illetőleg hatósági tanúként nem vehető igénybe [554. § (4) bek.]. Ennek a rendelkezésnek különösen azokban az esetekben van gyakorlati jelentősége, amikor a mentességet élvező személy magyar állampolgár (olyan nemzetközi testület, szerv tagja, amely diplomáciai mentességgel jár).


25. fejezet - XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK 1. I. CÍM A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK JELLEGZETESSÉGEI ÉS NEMEI [859] A „különleges” jelző alkalmazása az eljárás szó mellett arra utal, hogy itt a rendes (általános, illetőleg külön-) eljárástól valamiben különböző, netán rendkívüli eljárásokról van szó. Ha szemügyre vesszük a törvény által a különleges eljárások közé soroltakat, főként két sajátosságuk szembeötlő: • az egyik az, hogy jogerős határozat után következhetnek; • a másik, hogy részkérdésre vonatkozó csonka eljárások. Ezekben ugyanis nyomozás, és többnyire tárgyalás sincs, és nem döntenek a bűnösségről, de – a jogerős határozatot követően – a büntetőjogi következményekről kiegészítő rendelkezéseket hoznak. Különleges eljárásra főként kétféle ok miatt kerülhet sor: • a bírói mulasztás miatt, vagy a törvény nem megfelelő alkalmazása miatt szükségessé vált hiánypótlás, illetőleg kijavítás; • az ítélet végrehajtására befolyással lévő utólag keletkezett, illetőleg ismertté vált tények miatt. Az első csoportba tartozó eljárások célja a jogorvoslás, vagyis a jogerős határozat törvényességi hiányosságának a megszüntetése, a másikban a cél: a jogerős ítélet után keletkezett tények – a Btk.-nak megfelelő – beépítése az ítéletbe, illetőleg a büntetőjogi büntetés vagy intézkedés végrehajtásába. Az itt említetteken fölül a Be. a különleges eljárások közé sorol más célt követő eljárásokat is (lásd a 866-869. pontot). (Figyelmet érdemel, bár nem tudományos igényű megjegyzés, hogy a különleges eljárásokról szóló fejezetben időről időre összesűrűsödik egy-egy jogterületre vonatkozó szabályozás, s ekkor önállóvá válik. Erre példa az 1979. évi 11. számú törvényerejű rendeletbe – az ún. Bv. tvr.-be – „átköltözött” büntetés-végrehajtási bírói hatáskör, illetve a nemzetközi bűnügyi együttműködésre vonatkozó eljárásokat illetően az 1996. évi XXXVIII. törvény, amelynek alapintézményei eredetileg a különleges eljárások között „születtek meg.)

2. II. CÍM EGYES KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK [860] 1.

Hiánypótlásra, illetőleg kijavításra irányuló különleges eljárások A Be.

összesen huszonnégy különleges eljárást különböztet meg. Közülük a hiánypótlásra, illetőleg nem a törvénynek megfelelő rendelkezés kijavítására a következők irányulnak: • a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának utólagos megállapítása; • a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezés utólagos módosítása; • a feltételes szabadság megszüntetése; • a feltételes szabadság megszüntetésére vonatkozó rendelkezés utólagos módosítása; • a közérdekű munka utólagos meghatározása; • a pénzmellékbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés utólagos meghatározása; 417 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK • a járművezetéstől eltiltás utólagos beszámítása; • a pártfogó felügyelet utólagos elrendelése; • utólagos elkobzás; • utólagos rendelkezés a lefoglalt dologról; • próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendelése; • a bűnügyi költségekre vonatkozó utólagos rendelkezés. [861] 2. A jogerős ítélet után figyelembe veendő új tények alapján lefolytatandó körbe a következő különleges eljárások tartoznak:

különleges eljárások E

• a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának elhalasztása életfogytigtartó szabadságvesztés esetén [a Btk. 47/A. § (3) bekezdése alapján]; • a pénzbüntetés átváltoztatása szabadságvesztésre; • a foglalkozástól és a járművezetéstől végleges eltiltás alóli mentesítés; • a kényszergyógykezelés felülvizsgálata; • eljárás próbára bocsátás esetén; • az összbüntetésbe foglalás. 3.

Néhány különleges eljárás ismertetése

[862] A kényszergyógykezelés felülvizsgálata >566. § (1) A bíróság a kényszergyógykezelés felülvizsgálatáról tanácsban, tárgyaláson határoz. Ha első fokon nem budapesti székhelyű helyi bíróság járt el, a felülvizsgálatra a Pesti Központi Kerületi Bíróság, ha pedig első fokon nem budapesti székhelyű megyei bíróság járt el, a felülvizsgálatra a Fővárosi Bíróság illetékes. (2) A bíróság a kényszergyógykezelés megkezdésétől számított egy év eltelte előtt szükségességét hivatalból felülvizsgálja.<

a kényszergyógykezelés

A kényszergyógykezelés felülvizsgálatának helye van az ügyész, a védő, valamint a kényszergyógykezelést végrehajtó intézet vezetőjének előterjesztésére, valamint a kezelt házastársának, törvényes képviselőjének előterjesztésére. A felülvizsgálat előtt elmeorvos szakértői véleményt kell beszerezni [566. § (3)-(4) bek.]. [863] Eljárás próbára bocsátás esetén Ha a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegte, a bíróság hivatalból vagy az ügyész indítványára tárgyaláson határoz a próbaidőmeghosszabbításáról, vagy a próbára bocsátás megszüntetéséről [Btk. 73. § (1)-(2) bek., Be. 568. §]. A bíróság határozata ellen fellebbezésnek van helye. Ha a próbaidő előtt vagy a próbaidő alatt a próbára bocsátott ellen bűncselekmény miatt újabb eljárás indult, az ügyeket egyesíteni kell [568. § (2)-(3) bek.]. [864] Próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendelése A bíróság a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtását az ügyész indítványára vagy hivatalból elrendeli, ha az elítéltet a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre vagy a Btk. 91. §-ában megjelölt más büntetésre ítélték el, illetőleg, ha az elkövető a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegte.


XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK A bíróság a pártfogó felügyelet szabályainak megsértése esetén tárgyaláson határoz. A próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtását elrendelő végzés elleni fellebbezésnek halasztó hatálya van (572. §). [865] Az összbüntetésbe foglalás >Az összbüntetésbe foglalásra a legutóbb befejezettügyben eljárt elsőfokú bíróság illetékes, ha az eljárásokat azonos hatáskörű bíróságok folytatták; egyébként a magasabb hatáskörű elsőfokú bíróság jár el.< [574. § (1) bek.] Abíróság az összbüntetésbe foglalást ítélettel, az erre irányuló indítvány elutasítását végzéssel mondja ki. Az összbüntetésbe foglalásra jogosult bíróság előtt folyamatban volt eljárásban a védő meghatalmazásának, illetőleg kirendelésének hatálya az összbüntetési eljárásra is kiterjed [574. § (2)-(3) bek.]. [866] 4. A különleges eljárások külön esetei A különleges eljárásoknak előbb vázolt egyik típusába sem beillő eljárásokat is megállapított a törvény. Idesorolható • az elkobzásra irányuló eljárás, • a bírósági mentesítés, • külföldi ítélet érvényének elismerése. Az utóbbi kettőben közös, hogy jogerős ítélet után folyik a különleges eljárás a törvényben meghatározott célból, de azokban nincs szó sem hiánypótlásról, javításról, sem a szankciót érintő új tényről. [867] Az elkobzásra irányuló eljárás Ennek az eljárásnak a különlegessége abban van, hogy függetlenedik a büntetőjogi felelősségtől, és szankció megállapítását a felelősség megállapítása nélkül teszi lehetővé. [A joggyakorlatban – a felelősségtől független döntésre alapozott jellege miatt – „tárgyi eljárásnak” nevezik.] Az ügyész indítványára az elkobzásról, vagyoni előny vagy elkobzás alá eső érték megfizetésének kötelezéséről a bíróság határoz, • ha büntetőeljárás senki ellen nem indult, vagy • azt megszüntették, illetőleg • a terhelt ismeretlen helyen tartózkodása, vagy • elmebetegsége miatt az eljárást felfüggesztették. A bíróság a tárgyalás mellőzésével lefolytatott eljárás szabályainak megfelelő módon hozza meg a határozatát. A bíróság határozata ellen fellebbezésnek nincs helye, de az ügyész és az, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a végzés kézbesítésétől számított nyolc napon belül tárgyalás tartását kérheti (569. §). (Ebben az esetben az „egyéb érdekelt” pozíciójában nem csupán a büntetőjogilag „teljesen érdektelen” személy vagy a sértett szerepelhet, hanem a terhelt is, ha tőle foglalták le az eljárás „tárgyát” képező tárgyat, de bűnösségig vezető okozati láncot nem sikerült a hatóságoknak felgöngyölíteniük.) A tárgyalásról értesíteni kell az ügyészt és az indítvány folytán érdekeltet. Ha az érdekelt ismeretlen, vagy ismeretlen helyen tartózkodik, illetőleg a magyar nyelvet nem ismeri, részére a bíróság képviselőt rendel ki (569. §). Az 569. §-ban meghatározott különleges eljárás, amelyet tárgyi (objektív) eljárásnak neveznek, nem esik egybe a Btk. 77. §-ban meghatározott elkobzás feltételeivel. A 77. § (5) bekezdése szerint ugyanis az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot vagy a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka miatt nem büntethető. A Btk. most idézett rendelkezései alkalmazhatók a rendes eljárásban (például ha a kóros elmeállapotú személyt a büntetőeljárás során felmentették), de alkalmazhatók a Be. 569. §-ában szabályozott eljárásban is. Az 569. §-ban meghatározott eljárási feltételek alapján tárgyi eljárásnak, elkobzásnak és más intézkedéseknek akkor van helye, ha – egyébként eltekintve a törvényben megjelölt eljárási akadálytól – az elkobzásnak helye 419 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK volna. Például ha a tetten ért csempészek elmenekültek, hátrahagyva a csempészárut, és nem fogják el őket, akkor az elkobzás érdekében az eljárást le kell folytatni. Ha a gyermekkorú vagy a kóros elmeállapotú ellen büntetőeljárás nem indult, de olyan dolgok birtokában van, amelyeknek birtoklását a törvény tiltja, abban az esetben tárgyi elkobzás alapján lesz helye az elkobzásnak. Ha azonban például a terhelt elhalálozásának okából szüntették meg az eljárást, elkobzásnak csak akkor volna helye, ha a terhelt bűnössége is megállapítható volna. [868] Bírósági mentesítés A bírósági mentesítés feltételeit a Btk. 103. §-a határozza meg, és annak feltételéül szabja meghatározott időnek az elmúlását, illetőleg az érdemességet. A bíróság feladata ennek az érdemességnek a vizsgálata. >577. § (1) A büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli utólagos bírósági mentesítést az elítélt, illetőleg törvényes képviselője az alapügyben első fokon eljárt bíróságnál kérheti. Több elítélés esetében a magasabb hatáskörű bíróság, ennek hiányában az a bíróság jár el, amely a legsúlyosabb büntetést szabta ki. Ha a büntetések azonos súlyúak, a bíróságok bármelyike eljárhat. 1. A bíróság a kérelem elbírálása előtt beszerzi az ügyész nyilatkozatát. Ha a mentesítés törvényi előfeltételei hiányoznak, a bíróság a kérelmet elutasítja, egyébként érdemben elbírálja. < Külföldi ítélet érvényének elismerése A külföldi ítélet érvényéről a Btk. 6. §-a [869] rendelkezik. Kimondja, hogy a külföldi bíróság ítélete a magyar bíróság ítéletével azonos érvényű, ha a külföldi bíróság a magyar hatóságok feljelentése alapján vagy a büntetőeljárás átadása folytán járt el, és a cselekmény mind a magyar jog, mind a külföldi állam joga szerint büntetendő. A Btk. ezen túlmenő részletes szabályokat is megállapít. >579. § (1) Akülföldi bíróság ítéletének érvényéről a bíróság hivatalból határoz. Ennek során megállapítja, hogy az elítéléshez a magyar törvény alapján milyen hátrányok fűződnek. 1. A bíróság az elítéltet írásbeli nyilatkozat tételére hívja fel, szükség esetén meghallgatja vagy a meghallgatás végett más bíróságot keres meg. A külföldi ítélet érvényét megállapító végzés ellen fellebbezésnek nincs helye. 2. Az eljárásra a Fővárosi Bíróságnak van hatásköre és illetékessége.< [870] 5. A különleges eljárások általános szabályai A különleges eljárások során eltérő rendelkezések hiányában a következő általános szabályok irányadók. Az eljárás hivatalból vagy az ügyész, a terhelt, vagy a védő indítványára indul meg. Az a bíróság jár el, amely a különleges eljárást megelőzően az ügyben (alapügy) első fokon ügydöntő határozatot hozott. A bíróság ülnökök közreműködése nélkül egyesbíróként jár el. A bíróság az eljárást megszünteti, ha az ügyész az indítványát visszavonta. A bíróság iratok alapján dönt, szükség esetén ülésen meghallgatja az ügyészt, a terheltet és a védőt. Bizonyítás felvétele esetén vagy a törvényben meghatározott más esetekben is tárgyalást tart. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezést tanácsülésen bírálja el, harmadfokú bírósági eljárásnak nincs helye (555. §).

3. III. CÍM A KÁRTALANÍTÁS ÉS VISSZATÉRÍTÉS [871] 1. A kártalanítás jogi természete A kártalanítás nemcsak mint kifejezés különbözik a kártérítéstől, de különbözik a jelentésében is. A kártérítés a Ptk.-ban meghatározott módon és mértékben a bizonyítható veszteségek (tényleges kár, elmaradt haszon és nemvagyoni kár) kiegyenlítésére szolgál, és jogalapja a jogellenes és vétkes károkozás, illetőleg a veszélyes üzemet működtető objektív felelőssége. Ha a károsult polgári perben érvényesíti az igényét, a jogalap bizonyítása reá hárul.


XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK A kártalanítás jogintézményével a Be. egyfelől a jogalapot a vétkességtől függetlenné teszi, másfelől a jogalapra vonatkozó részletes bizonyítási kötelességtől kíméli meg a jogosultat. Egyebekben azonban a kártalanítás módjára és mértékére a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni (582. §). A kártalanítási igény bejelentésére irányuló kérelemben meg kelljelölni a kártalanítási igény összegét, az igényt megalapozó bizonyítékokat, éscsatolni kell az igényt alátámasztó okiratokat [583. § (2) bek.]. A kártalanítás jogintézményének az EJEE 6. cikk 2. pontjának, illetőleg az Alkotmánybíróság 66/1991. (XII. 21) AB határozatának megfelelő megfogalmazására az 1994. évi XCII. törvény vállalkozott. A Be. e törvény rendelkezéseit vette át. A Be. a kártalanításról rendelkező szabályai közül csak kevés tekinthető eljárási szabálynak; többségük polgári anyagi jogi természetű szabály (ki, kinek, milyen alapon tartozik). [872] 2. A kártalanítás jogalapja és jogosultja A kártalanítás jogalapja a jogalap nélküli fogvatartás: • előzetes letartóztatásban, ideiglenes kényszergyógykezelésben, ha a nyomozást, illetőleg az eljárást bírói szakban megszüntették törvényben megjelölt okból vagy ha a vádlottat felmentették; • szabadságvesztésben, javítóintézeti nevelésben, kényszergyógykezelésben, ha perújításban, rendkívüli felülvizsgálatban, jogegységi eljárásban az elítéltet felmentették vagy lényegesen enyhébb ítéletet hoztak. A kártalanítás jogosultja: a jogalap nélkül fogva tartott, elhalálozása után az örököse. Nincs helye kártalanításnak, ha a nyomozást a gyanúsított halála, elévülés, kegyelem miatt, a törvényben meghatározott, ún. egyéb büntethetőséget megszüntető ok miatt, a magánindítvány, kívánat vagy feljelentés hiánya miatt szüntették meg. A nyomozás megszüntetésének a többi, a 190. §-ban felsorolt okai (ezeket ismétli meg az 580. §) szolgálnak a kártalanítás alapjául. Ha a bíróság szüntette meg az eljárást, akkor van helye kártalanításnak, ha a vádelejtés vagy az volt, hogy a cselekményt már jogerősen elbírálták.

megszüntetés oka elévülés,

A Be. valamennyi felmentési ok alapján lehetővé teszi a kártalanítást; kártalanítás jár a felmentett vádlottnak akkor is, ha a felmentés oka a bűncselekmény bizonyítottságának hiánya volt. A korábbi joghoz képest ezt a változtatást az imént említett 1994. évi törvény vezette be. A kártalanítás a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javító nevelésért, illetőleg kényszergyógykezelésért jár (580-581. §). [873] 3. A kártalanítási eljárás. Büntető- vagy polgári eljárás? Az alapkérdést már a régi Be. novellája – az 1994. évi XCII. törvény – megválaszolta, s eszerint a kártalanításról vita esetén polgári bíróság döntött. Bár a Be. a kártalanítási eljárást a különleges eljárások közé helyezi, a már idézett 582. § szerint azonban tisztán polgári ügyről van szó, amit megerősít az 584. §, amely szerint a kártalanítást az állam köteles megfizetni. Az eljárás során a magyar államot az igazságügy-miniszter képviseli. Az eljárás tehát olyan képet mutathat, amelyben felperes az igénylő, alperes az állam. Ennek ellenére a Be. rendelkezéseiből arra következtethetünk, hogy a kártalanítás – legalábbis alapkérdésének, a jogosultság megállapításának – megítélésére a büntetőbíróságnak van hatásköre. A kártalanítási igényt a nyomozás, illetőleg az eljárást megszüntető határozat, illetőleg a jogerős ítélet közlésétől számított hat hónapon belül lehet előterjeszteni. >Ha a nyomozást megszüntették, a kártalanítási igényt az a bíróság bírálja el, amely az előzetes letartóztatást, illetve az ideiglenes kényszergyógykezelést elrendelte.< [583. § (3) bek.] Ezen a bíróságon azt kell érteni, amelyiknek a nyomozási bírója intézkedett, illetőleg határozott a kényszerintézkedésről. Más esetekben a kártalanítás ügyében az a bíróság jár el, amely a különleges eljárást megelőzően az ügyben (alapügy) első fokon ügydöntő határozatot hozott [555. § (2) b) pont].


XXV. FEJEZET – A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK A kártalanítási igény elbírálása előtt be kell szerezni az igazságügy-miniszter és szükség esetén az ügyész nyilatkozatát. A kártalanítási ügyről a bíróság tárgyaláson dönt (584. §). Meg kell jegyeznünk, hogy a kártalanítási ügyekben sem kell kizárni a peren kívüli egyezség megkötésének a lehetőségét. [874] 4. A visszatérítés >A pénzbüntetés, a bűnügyi költség, vagyoni előny és elkobzás alá eső érték címén befizetett összeget a terheltnek vissza kell téríteni, ha a perújítás vagy felülvizsgálat folytán felmentették, illetőleg az ennek folytán hozott határozat ilyen kötelezést nem vagy alacsonyabb mértékben tartalmaz.< [585. § (1) bek.] A visszatérítési eljárást a kártalanítási eljárásra vonatkozó szabályok szerint kell lefolytatni [585. § (3) bek.].

4. IV. CÍM A BIZTOSÍTÉK [875] A biztosíték arra szolgál, hogy lehetővé tegye az eljárást (tárgyalást) a külföldi terhelt távollétében, és emellett biztosítsa a pénzbüntetés és más vagyoni intézkedések, illetőleg követelés fedezetét. A biztosíték intézménye az opportunitás egyik világos példája, amelyben az igazságszolgáltatás lemond a szabályszerű eljárásról az államnak kedvező igények realizálása érdekében. A biztosíték célja, amint erre már korábbi fejezetben rámutattunk, teljesen más, mint az óvadéké, amely éppen a tárgyaláson (eljárásban) való jelenlét biztosítását célozza. A közös bennük: meghatározott összeg elhelyezése. >Ha a terhelt külföldön él, kérelmére a vádirat benyújtásáig az ügyész, aztkövetően a bíróság engedélyezheti biztosíték letétbe helyezését. Ebben az esetben azeljárás a terhelt távollétében lefolytatható.< [586. § (1) bek.] A biztosíték letétbe helyezését követően a terheltnek szóló iratokat kézbesítési megbízott részére kell kézbesíteni. A terhelt a védőt hatalmazza fel arra, hogy a részére szóló hivatalos iratokat átvegye (kézbesítési megbízott). Ha a terhelt a Magyar Köztársaság területét elhagyta, a tárgyalást a terhelt távollétében kell megtartani. Védő részvétele az eljárásban kötelező. Ha a bíróság a terheltet bűnösnek mondja ki, a biztosíték a határozat jogerőre emelkedésével az államra száll, és ha a bíróság pénzbüntetést szab ki, illetőleg a terheltet vagyoni előny, elkobzás alá eső érték vagy a bűnügyi költség megfizetésére kötelezi, az államra szállt biztosítékot ezek végrehajtására kell fordítani. Végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén a büntetés végrehajtásának befejezése után a biztosítékot az elítéltnek vissza kell fizetni. A biztosíték a terheltnek visszajár a nyomozás megszüntetése esetén, valamint ha a bíróság a terheltet felmentette vagy az eljárást megszüntette (586-587. §).


26. fejezet - XXVI. FEJEZET – A HATÁROZATOK VÉGREHAJTÁSA 1. I. CÍM A BÍRÓSÁG FELADATA AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSÁBAN [876] 1. A feladatok megosztása a büntetések és büntetőjogi intézkedések végrehajtásában A büntetések és intézkedések végrehajtása megoszlik az ítéletet (jogerős határozatot) hozó bíróság, a büntetés-végrehajtási bíró és a szabadságvesztést illetően a büntetés-végrehajtási szervek között. Az utóbbiak hatásköréről, feladatairól a Bv. tvr. (a sokszor módosított 1979. évi 11. tvr.) rendelkezik, a Be. pedig a jogerős ítéletet (határozatot hozó) bíróságéról. Ennek feladatát abban foglalhatjuk össze, hogy • elrendeli a jogerős ítélet, büntetőparancsot tartalmazó végzés végrehajtását; • engedélyezi a végrehajtás megkezdésének elhalasztását. [877] 2. Általános rendelkezések a bíróság feladatairól a végrehajtásban >A büntetések és az intézkedések végrehajtása, valamint a rendbírság és azállamot illető bűnügyi költség behajtása végett az a bíróság intézkedik, amelynekeljárásában az végrehajthatóvá válik.< [590. § (1) bek.] (A szankciók-büntetések és intézkedések – tényleges végrehajtásáról viszont, a Bv. tvr. alapján már a büntetésvégrehajtási bíró rendelkezik.] Az intézkedéseket a tanács elnöke teszi meg. Ha a végrehajtást ismeretlen helyen tartózkodó elítélten kell foganatosítani, a büntetés-végrehajtási bíró az elítélt tartózkodási helyének felkutatása iránt intézkedik, szabadságvesztés esetén elfogató parancsot bocsát ki. [590. § (2)-(3) bek.] Az ítélet jogerőre emelkedése után hajtható végre [588. § (1)bek.]. (Ajogerőre emelkedésről lásd a 773. pontot.) A végzés főszabály szerint a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható [347. § (2) bek., 589. §]. [878] 3. A végrehajtás elhalasztásának az engedélyezése Halasztás engedélyezhető: a szabadság végrehajtásának megkezdésére; a pénzbüntetés befizetésére, illetőleg részletfizetés is engedélyezhető; halasztás és részletfizetés engedélyezhető vagyoni előny, elkobzás alá eső érték, rendbírság és az államot illető bűnügyi költség, valamint javítóintézeti nevelés esetén. (591-594. §) A szabadságvesztés végrehajtásának elhalasztása >A tanács elnöke a két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére fontos okból, különösen az elítélt személyi vagy családi körülményeire való tekintettel, legfeljebb három hónapra halasztást engedélyezhet.< [591. § (1) bek.] Méltányosság alapján, ha az elítélt fekvőbeteg-gyógyintézet, rendelőintézet, gondozóintézet által kiállított orvosi bizonyítvánnyal, illetve igazságügyi orvos szakértői szakvéleménnyel igazolja, hogy betegsége életet közvetlenül veszélyezteti, az elsőfokú tanács elnöke a három hónapot meghaladó mértékű halasztást is engedélyezhet, és a két évet meghaladó szabadságvesztés végrehajtásának a megkezdésére is halasztást engedélyezhet. [591. § (1)-(2) bek.] Az elhalasztás kötelező kérelem nélkül hivatalból is, ha az elítélt a negyedik hónapot meghaladó terhes, ha hat hónaposnál fiatalabb gyermekét gondozza. A sorkatonai szolgálatot teljesítő elítélttel szemben a sorkatonai


XXVI. FEJEZET – A HATÁROZATOK VÉGREHAJTÁSA szolgálatának megkezdése előtt kiszabott egy évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtását az leszereléséig el kell halasztani [591. § (3)-(4) bek.].

elítélt

2. II. CÍM A KEGYELMI ELJÁRÁS [879] 1. Az egyéni eljárási és végrehajtási kegyelem Egyéni kegyelemben egy-egy terhelt, elítélt kérelemre részesíthető; közkegyelmet az elkövetők, elítéltek meghatározott köre számára hirdetnek. A Btk. szerint a teljes egyéni kegyelem megszünteti a büntethetőséget, ha a büntetőeljárás megindulása előtt vagy után éri az elkövetőt, illetőleg a terheltet, ha pedig jogerős ítélet után vagy már a büntetés végrehajtása közben éri az elítéltet a kegyelem, a végrehajthatóságot szünteti meg (illetőleg ezt kizárja). Eljárási jogi szempontból az első az eljárási kegyelem, amely az eljárás megszüntetését (pertörlést) vonja maga után, a másik a végrehajtási kegyelem. A végrehajtási kegyelem lehet részleges is, ha a büntetést nem törli el, hanem mérsékli. A kegyelem a szuverenitás aktusa, amely az igazságszolgáltatás fölött áll. A kegyelem ellentétes a büntető igazságszolgáltatással, idegen test, feltéve, hogy az igazságszolgáltatás híven teljesítette a feladatát: az igazság és igazságosság szolgálatát. A kegyelem megakadályozza az igazságszolgáltatást, illetőleg törli annak eredményét, és benne néha olyan politikai célok érvényesülhetnek, amelyek túlmutatnak a büntetőjog és igazságszolgáltatás társadalmi küldetésén. A kegyelem – különösen a közkegyelem – azonban az elviselhetetlen, másként jóvá nem tehető igazságtalanságok orvoslására is szolgálhat, vagy lehet a humanitárius eszmék megvalósításának kifejezője, és ebben az értelemben az igazságszolgáltatás korrekciója, kiváltképpen olyan korszakok után, amelyekben az igazságszolgáltatás nem az igazság és igazságosság útját járta. A kegyelem tárgya lehet a rehabilitáció is, vagyis a mentesítés a büntetettelőélethez fűződő hátrányok alól. 2. A kegyelmi kérelem és eljárás Kegyelem iránti előterjesztést – hivatalból [880] vagy kérelemre • a büntetőeljárás megszüntetésére a vádirat benyújtásáig a legfőbb ügyész, azt miniszter (eljárási kegyelem iránt);

követően az igazságügy-

• a büntetés elengedésére vagy mérséklésére (végrehajtási kegyelemre); • illetőleg a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésre (rehabilitáció) az igazságügy-miniszter tehet a köztársasági elnökhöz [597. § (1) bek.]. Kegyelmi kérelmet a terhelt, a védő, valamint a terhelt hozzátartozója terjeszthet elő. A kérelmet az ügyben eljárt ügyésznél, illetőleg az ügyben első fokon eljárt bírósághoz kell benyújtani [597. § (2)-(3)]. A terhelt, illetőleg védő és a hozzátartozó nem fordulhat közvetlenül a köztársasági elnökhöz, hanem a kérelmét az ügyész, illetőleg a bíróság útján terjeszti a köztársasági elnök elé. Ha a kérelem mégis közvetlenül hozzá jutna el, az eljárásnak akkor is meg kell járnia azt az utat, amely az ügyésznél, illetőleg a bíróságnál kezdődik. >598. § (2) A büntetés elengedése vagy mérséklése iránti kérelem, illetőleg előterjesztés esetén az igazságügyminiszter elrendelheti a büntetés végrehajtásának a köztársasági elnök döntéséig történő elhalasztását vagy félbeszakítását. 1. A legfőbb ügyész, illetőleg az igazságügy-miniszter a kegyelmi kérelmet a köztársasági elnökhöz akkor is felterjeszti, ha a kegyelem gyakorlása iránt nem tesz előterjesztést. <


27. fejezet - XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS 1. I. CÍM A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS CÉLJA, KIALAKULÁSA [881] 1. A nemzetközi bűnügyi együttműködés tárgya Az államok közös érdeke mindig azt kívánta, hogy az egyik állam területén bűncselekményt elkövetett és a másik állam területére átszökött személy ne menekülhessen meg a büntetőjogi felelősségre vonás elől. A bűncselekmények nemzetközi üldözése kiváltképpen – az elmúlt ötven évben – a globalizáció térhódításával párhuzamosan egyre jelentősebbé vált, hiszen nem csupán a nemzetek közötti együttműködés területén tárultak fel új dimenziók, hanem a bűnözés új formái is kialakultak. Ma a hatékony nemzetközi bűnügyi együttműködés a sikeres bűnmegelőzés, valamint a büntetőeljárás lefolytatásának az egyik elengedhetetlen feltétele. Az államok közötti bűnügyi együttműködésre vonatkozó joganyag célja, hogy szabályozza a nemzetközi jogsegélyt büntetőügyekben. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a nemzetközi bűnügyi együttműködés fogalma ma nem pusztán a büntetőeljárás során való jogsegélyt jelenti, hanem – a rendőrségi, vámügyi együttműködésre figyelemmel – a közigazgatási jog területét is érinti. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyre vonatkozó jogi normák részben az egyes országok belső jogalkotásának, részben pedig a – napjainkban egyre erősödő – nemzetközi jogalkotásnak a termékei. [882] 2. A nemzetközi bűnügyi együttműködés kialakulása A büntetőjog, a büntetőeljárási jog nemzetközivé tétele sokáig spekulatív és utópista programnak tűnt, mert a büntetőhatalom gyakorlása a társadalmi és nemzeti érdekek védelmének egyik olyan eszköze, amelyet az államok a szuverenitás mellőzhetetlen elemének tekintenek. Igaz, a bűnügyi jogsegély csírái, a kiadatási szerződések, már a XIII-XIV. században megjelentek, ám ekkor még – kifejezetten politikai bűncselekmények vonatkozásában – az igazságszolgáltatástól függetlenül a feudális uralkodók hatalmi céljainak megvalósítását segítették. A modern értelemben vett bűnügyi együttműködés a XIX. század első harmadában, a felvilágosodás klasszikus garanciáit adaptáló jogalkotási hullám termékeként látott napvilágot, bár a mindennapi jogsegély iránti igény csak a múlt század második felében alakult ki. Napjainkban a büntető igazságszolgáltatásra az egyre szorosabbá váló nemzetközi együttműködés jellemző. Különösen igaz ez Európában, ahol az elmúlt évtizedekben a politikai és gazdasági integráció az államok összekapcsolódásának és kölcsönös függésének olyan új minőségét hozta létre, amely az állami szuverenitás, különösen a joghatóság jelentős mértékű korlátozásával jár. Az állam korlátozott joghatóságát a nemzetközi szerződések, a nemzetközi szokásjog és a civilizált nemzetek által elfogadott jogelvek határozzák meg. Az állam külső szuverenitásának viszonylagossá válása a büntetőjogot, a büntetőeljárási jogot is szükségszerűen érintette, mivel a szociális stabilitást, valamint az integrációt veszélyeztető nemzetközi bűnözés elleni küzdelem az államok összefogását igényli.

2. II. CÍM A BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS JOGFORRÁSAINAK RENDSZERE ÉS AZ 1996. ÉVI XXXVIII. TÖRVÉNY A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI JOGSEGÉLYRŐL [883] 425 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS 1. A viszonosság A bűnügyi együttműködés két, illetve többoldalú nemzetközi szerződésen vagy ezek hiányában viszonosságon alapul. A külföldi állampolgárokat megillető jogok elbírálásának ezen elve szerint a külföldi állampolgároknak adott jogok terjedelme függ az adott állam polgárainak az idegen állam területén nyújtott jogok terjedelmétől; a bűnügyi együttműködésben pedig olyan jogalkalmazási gyakorlatot jelent, amelyben az állam arra való tekintettel nyújt jogsegélyt egy másik államnak, hogy a segítséget kérő állam hasonló esetekben ugyanígy jár el. A viszonosságról a magyar jogban az 1996. évi XXXVIII. törvény a nemzetközi [884] bűnügyi jogsegélyről (Nbj.) hatálybalépéséig csupán részleges szabályok voltak, a jogsegélyt a Btk. és a Be. néhány rendelkezése, valamint két-, illetve többoldalú nemzetközi szerződések szabályozták. [884] 2. A bűnügyi jogsegélyről szóló törvény alkalmazása E törvény a nemzetközi szerződésekhez képest lex generalis, azaz a törvényt nemzetközi szerződés hiányában vagy akkor kell alkalmazni, ha nemzetközi szerződés (lex specialis) eltérően nem rendelkezik. A törvény hatályos nemzetközi szerződés esetén a nemzetközi szerződés által nem szabályozott kérdésekben is alkalmazható. A magyar jogsegélytörvény eltérő rendelkezésének hiányában a büntetőeljárásról szóló törvényt a nemzetközi bűnügyi jogsegély esetén is megfelelően alkalmazni kell. [885] 3. A bűnügyi együttműködés feltételei A nemzetközi bűnügyi jogsegély értelmében a büntetőügyekben való együttműködés feltétele, hogy az nem csorbíthatja a Magyar Köztársaság felségjogait, nem veszélyeztetheti biztonságát, valamint nem sértheti közrendjét. A törvény előírja továbbá azt, hogy az olyan jogsegélykérelmek iránti megkeresést, amelyek eredményeként a külföldön folyó eljárás, kiszabott büntetés, illetve annak végrehajtási módja ellentétben állhat a magyar alkotmánnyal és a nemzetközi jognak az emberi jogok védelmére vonatkozó rendelkezéseivel és alapelveivel csak megfelelő feltételek esetén lehet teljesíteni, illetve garanciák hiányában azt el kell utasítani. A magyar jogsegélytörvény a bűnügyi együttműködést még további két feltételhez köti: az egyik a viszonosság, a másik a kettős inkrimináció. Viszonosság hiányában a jogsegély iránti külföldi megkeresés teljesítéséről az igazságügy-miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész a külügyminiszterrel egyetértésben dönt. A kettős inkrimináció elvének értelmében pedig – ha a törvény másként nem rendelkezik – a jogsegély iránti megkeresés akkor teljesíthető vagy terjeszthető elő, ha a cselekmény mind a magyar jog, mind a külföldi állam joga szerint büntetendő; további megszorítás, hogy a jogsegély nem politikai bűncselekményre vagy azzal szorosan összefüggő egyéb bűncselekményre és nem katonai bűncselekményre vonatkozik.

3. III. CÍM A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI JOGSEGÉLY FORMÁI AZ 1996. ÉVI XXXVIII. TÖRVÉNYBEN [886] 1. A kiadatás Jogsegélytörvényünk a kiadatást, a büntetőeljárás átadását, átvételét, a feljelentést külföldi államnál, az eljárási jogsegélyt, valamint a szabadságvesztés-büntetés és szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtásának átadását és átvételét szabályozza. Ez utóbbi, büntetés-végrehajtással kapcsolatos rendelkezéseket e helyütt nem tárgyaljuk.Kiadatásnak büntetőeljárás lefolytatása, továbbá szabadságvesztésbüntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából van helye. A törvény célszerűségi okokból a kettős inkrimináció elvét szűkíti, így a büntetőeljárás lefolytatására történő kiadatásnak feltétele, hogy az a cselekmény, amely miatt a kiadatást kérik mind a magyar törvény, mind a megkereső állam törvénye szerint egy évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő. Amennyiben a kiadatást szabadságvesztés-büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kérik, akkor teljesíthető, ha a kiszabott szabadságvesztés vagy az alkalmazott intézkedés még végrehajtható része hat hónapot meghalad.


XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A kiadatás abszolút akadálya, hogy • az a bűncselekmény, amelyre a kiadatást kérik akár a megkereső államban, akár Magyarországon elévült; • a kiadni kért személy kegyelemben részesült; • a megkereső államban magánindítványt vagy más ezzel azonos hatályú indítványt nem terjesztettek elő, hozzájárulást nem adtak meg; • magyar bíróság a kiadatás alapjául szolgáló cselekményt jogerősen elbírálta. Magyar állampolgár kiadatásának feltétele, hogy egyidejűleg más állam állampolgára is és állandó lakóhelye külföldön van. Ugyancsak továbbadható a magyar állampolgár annak a harmadik államnak, amely a kiadatást Magyarországgal együtt, más bűncselekmény miatt kérte, ha a személy kiadatására azzal a feltétellel került sor, hogy a magyar hatóságok a büntetőeljárás lefolytatása, illetve a kiszabott büntetés végrehajtása után továbbadják. Menekültre vonatkozó kiadatási kérelem nem teljesíthető, kivéve ha azt a menedékjogról szóló törvényben meghatározott biztonságos harmadik ország kéri. Menekült nem adható ki annak az államnak, ahonnan elmenekült. Ha a kiadatási kérelem alapjául szolgáló bűncselekmény miatt a megkereső állam joga szerint halálbüntetés is kiszabható, akkor – az Emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló európai egyezmény 6. jegyzőkönyvével és a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 2. fakultatív jegyzőkönyvével összhangban – kiadatásnak csak abban az esetben van helye, ha a megkereső állam kellő biztosítékot nyújt arra, hogy amennyiben a kiadott személlyel szemben halálbüntetést szabnak ki, azt nem hajtják végre. A kiadatás az egyéb feltételek fennállása esetén is csak akkor engedélyezhető, ha kellő garancia van arra, hogy – a specialitás elvének megfelelően – büntetőeljárást csak a kiadatás tárgyát képező bűncselekmény miatt folytatják le, a kiadni kért személyt harmadik országnak ezen cselekmény miatt nem adják át, valamint a kiadott személy a kiadatást követően a vele szemben lefolytatott büntetőeljárás vagy büntetés végrehajtásának befejezése után elhagyhatja a megkereső állam területét. Amennyiben ugyanazon személy kiadatását ugyanazon bűncselekmény miatt több állam kéri, a kiadatásra vonatkozó döntésnél figyelembe kell venni az elkövetés helyét, a kiadni kért személy állampolgárságát, a megkeresések sorrendjét, valamint – ha a megkeresések különböző bűncselekményekre vonatkoznak – azok súlyát. A kiadatás iránti megkereséseket – megfelelő feltételek fennállása esetén – az igazságügy-miniszter haladéktalanul megküldi a Fővárosi Bíróságnak. A Fővárosi Bíróság egyesbíróként jár el. Határozata elleni fellebbezéseket – amennyiben a törvény ezt nem zárja ki – a Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsa tanácsülésen bírálja el. A fellebbezésnek halasztó hatálya nincs. Egyszerűsített kiadatási eljárásra kerül sor, ha a kiadni kért személy a kiadatáshoz hozzájárul. A hozzájárulás nem vonható vissza. Az egyszerűsített eljárás során a bíróságnak nem kell vizsgálnia a kiadatás feltételeit. Amennyiben a kiadatás feltételei fennállnak, a törvény – a külföldi kiadatási törvények nagy részével azonos módon – kötelezővé teszi a kiadatási letartóztatás elrendelését. A kiadatási letartóztatás kötelezővé tételének az a célja, hogy az esetek túlnyomó többségében szökésben lévő személy ne vonja ki magát az eljárás alól. A kiadatási letartóztatás legfeljebb hat hónapig tarthat, amelyet a Fővárosi Bíróság egy alkalommal hat hónappal meghosszabbíthat. Ha a kiadatást szabadságvesztés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kérik, akkor tartama nem haladhatja meg a végrehajtandó szabadságvesztés vagy a szabadságelvonással járó intézkedés tartamát. A kiadatási letartóztatást az igazságügy-miniszter megszünteti, ha a kiadatást megtagadta, a kiadatási kérelmet visszavonták vagy a kiadott személyt a megjelölt időpontot követő 15 napon belül a megkereső állam nem vette át. Sürgős esetben – különösen ha szökés veszélye áll fenn – a megkereső állam a kiadatási kérelem előterjesztése előtt kérheti az ideiglenes kiadatási letartóztatás elrendelését. E megkeresés az Interpol útján is előterjeszthető. Ebben az esetben az Interpol intézkedik a keresett személy – maximum 72 óráig tartó – őrizetbe vétele és a Fővárosi Bíróság elé állítása iránt. Az ideiglenes kiadatási letartóztatást meg kell szüntetni, ha az elrendelésétől számított 40 napon belül a kiadatás iránti megkeresés nem érkezik meg. 427 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A kiadatás kérdésében az igazságügy-miniszter dönt. Amennyiben a bíróság határozata szerint a kiadatásnak a törvényben meghatározott feltételei nem állnak fenn, a kiadatást a bíróság határozatára utalással megtagadja. Ha a kiadatásra nem kerül sor, akkor az „aut dedere, aut judicare” elvének megfelelően – amely szerint az államnak vagy ki kell adnia a gyanúsítottat, vagy saját magának kell eljárást indítania – az igazságügy-miniszter tájékoztatja a legfőbb ügyészt a magyarországi büntetőeljárás megindításának vagy egyéb intézkedéseknek a megfontolása végett. Előfordulhat, hogy a kiadni kért személlyel szemben más bűncselekmény miatt Magyarországon is folyik eljárás. Ebben az esetben a kiadott személy átadása a magyarországi eljárás, illetve az eljárás eredményeként kiszabott büntetés végrehajtásának a befejezéséig elhalasztható, vagy a kiadott személy sürgős eljárási cselekmények elvégzése céljából ideiglenesen átadható. Amennyiben a kiadatást kérő állam kezdeményezi, lehetőség van a kiadni kért személy birtokában lévő, továbbá tárgyi bizonyítási eszközül szolgáló dolgok átadására is. Az igazságügy-miniszter – bírósági elfogatóparanccsal – külföldi államhoz megkeresést intézhet büntetőeljárás lefolytatása vagy szabadságvesztés végrehajtása céljából történő kiadatásra. [887] 2. A büntetőeljárás átadása, átvétele, feljelentés külföldi államnál A büntetőeljárás átadása, átvétele során érvényesül leginkább a kettős inkrimináció elve, ugyanis e jogsegélyforma vonatkozásában a büntethetőség jogi akadályai is konkrét vizsgálatot igényelnek. Még a kontinentális és az angolszász eljárási rendszereken belül is gyakran markáns eltérések tapasztalhatók az egyes nemzeti jogok között, ezért ritkán és csak a nagyon hasonló tradíciókkal, jogintézményekkel rendelkező országok között alkalmazható hatékonyan a bűnügyi együttműködésnek ez a formája. Jogsegélytörvényünk szerint a büntetőeljárás lefolytatása egyrészt célszerűségi okokból adható át, másrészt bizonyos feltételek fennállása esetén ez kötelező. A célszerűség vonatkozásában csupán példálózó felsorolást tartalmaz a törvény, így a büntetőeljárás átadásának – a sértett jogos érdekeit is mérlegelve – különösen akkor van helye, ha a Magyarországon tartózkodó terhelt a kérő állam állampolgára és ott állandó lakó-, illetve tartózkodási hellyel rendelkezik, továbbá a terhelt az eljárás folyamán külföldön tartózkodik, és kiadatásának nincs helye, azt megtagadták vagy ilyen kérelem előterjesztésére nem került sor. A büntetőeljárás átadása akkor kötelező, ha – külföldi által belföldön, valamint a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón vagy magyar légi járművön elkövetett bűncselekmény vonatkozásában – a Magyar Köztársaság a büntető joghatóságáról törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződésben lemondott. Az eljárás átadását a vádirat benyújtásáig az ügyész, ezt követően a bíróság kezdeményezi. Az eljárás átvételével kapcsolatos külföldi megkeresésről az igazságügy-miniszter, illetve a legfőbb ügyész dönt. Pozitív döntés esetén a Magyarországon folyamatban lévő büntetőeljárást meg kell szüntetni, és a szabadlábon lévő terhelt átadás céljából legfeljebb három hónapra letartóztatásba helyezhető. Amennyiben a terhelt előzetes letartóztatásban van, azt meg kell szüntetni és eljárás átadása céljából történő letartóztatását kell elrendelni. A hazai eljárás lefolytatásának a joga feléled, ha a megkeresett állam három hónapon belül a terheltet nem veszi át, vagy a terhelt kivonja magát a külföldi eljárás alól. A büntetőeljárás átvételére akkor van mód, ha a terhelt magyar állampolgár vagy Magyarországra bevándorolt nem magyar állampolgár. Az eljárás átvételéről a legfőbb ügyész dönt, mert jogi helyzeténél fogva ő tudja leginkább megítélni azt, hogy célszerű-e a külföldi büntetőeljárás átvétele. Amennyiben a terheltet elítélik, a külföldön előzetes fogva tartásban töltött idő a szabadságelvonással járó büntetésbe vagy intézkedésbe beszámít. Magánindítványra üldözendő bűncselekmények esetén a külföldi eljárásban joghatályosan előterjesztett magánindítványt az átvett eljárásban is szabályszerűnek kell tekinteni. Ha a megkereső állam joga magánindítvány előterjesztését nem írja elő, a jogosultat fel kell hívni magánindítvány előterjesztésére. Erre az eljárási cselekményre nyitva álló határidőt a felhívás kézbesítésétől kell számítani.


XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS Ha az eljárás külföldön tartózkodó terhelt ellen folyik, és kiadatásának nincs helye, illetőleg a kiadatást megtagadták, és a büntetőeljárás átadására sem került sor, és az ügyész nem indítványozta, hogy a tárgyalást a terhelt távollétében tartsák meg, a vádirat benyújtásáig az ügyész a legfőbb ügyésznél, azt követően a bíróság az igazságügy-miniszternél kezdeményezheti a feljelentés megtételét az ügy elbírálására joghatósággal rendelkező más államnál. A feljelentés megtételéről a legfőbb ügyész vagy az igazságügy-miniszter dönt. A feljelentés megtételéről az ügyészt, illetve a bíróságot értesíteni kell. Az ügyész, illetőleg a bíróság az értesítés alapján az eljárást megszünteti. Ez nem akadálya a büntetőeljárás későbbi folytatásának. [888] 3. Az eljárási jogsegély Viszonosság esetén az eljárási jogsegélynek nem feltétele a kettős inkrimináció. Az eljárási jogsegély a bűnügyi jogsegély leggyakoribb formája, s sokfajta eljárási cselekmény elvégzésére irányulhat. A törvény e tekintetben példálózó felsorolást tartalmaz, így az eljárási jogsegély kiterjedhet különösen nyomozási cselekmények teljesítésére, bizonyítási eszközök felkutatására, a terhelt és a tanú kihallgatására, a szakértő meghallgatására, szemlére, házkutatásra, motozásra, lefoglalásra, Magyarországon való átszállításra, a büntetőeljárással kapcsolatos iratok és tárgyak megküldésére és iratok kézbesítésére, külföldön büntetőeljárás alá vont magyar állampolgár bűnügyi nyilvántartásban szereplő személyes és egyéb adatairól való felvilágosítás adásra, ideiglenes átadásra. Az eljárási jogsegély teljesítése során a magyar büntetőeljárási szabályok szerint kell eljárni. A megkereső hatóság kérelmére azonban más eljárásmódot is alkalmazni lehet, amennyiben ez nem összeegyeztethetetlen a magyar jogrendszer alapelveivel. Az eljárási jogsegély iránti megkereséseket a legfőbb ügyész fogadja, és – ha a jogsegély teljesítésének e törvényben meghatározott előfeltételei fennállnak – gondoskodik azoknak az általa a jogsegély teljesítésére kijelölt ügyészhez történő eljuttatásáról. Ha a külföldi igazságügyi hatóság az eljárási jogsegélynek kifejezetten bíróság által történő teljesítését kéri, vagy ha az a magyar jog szerint a bíróság által teljesíthető, a legfőbb ügyész a jogsegélykérelmet megküldi az igazságügy-miniszternek, aki azt a teljesítés végett az illetékes bíróságnak továbbítja. A külföldi igazságügyi hatósághoz intézett megkereséseket a bíróság részéről az igazságügy-miniszter, az ügyész részéről a legfőbb ügyész továbbítja. A magyar jogsegélytörvény – célszerűségi megfontolásokból – mentességet biztosít a külföldről megjelenő tanúk és szakértők részére a beutazásuk előtt elkövetett bűncselekmények vonatkozásában. E mentesség nem illeti meg a tanút, a szakértőt 8 nappal azt követően, hogy a tanú vagy a szakértő az eljáró hatóság beleegyezésével az ország területét elhagyhatta volna, továbbá ha később ide önként visszatért. Ha a külföldön tartózkodó személy a magyar bíróság vagy az ügyész idézésére nem jelenik meg, a Be.-nek az idézéssel szembeni mulasztásra vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók.

4. IV. CÍM A BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE VONATKOZÓ NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK RENDSZERE [889] 1. Két- és többoldalú szerződések A bűnügyi együttműködés feltételeit – nemzetközi szerződések hiányában – az adott állam belső joga határozza meg. Ma a nemzetközi bűnügyi jogsegély mindennapi gyakorlatában a kétoldalú (bilaterális) szerződéseknek van a legnagyobb jelentőségük. Hazánk a bűnügyi jogsegély különböző formáira kiterjedően számos ilyen egyezményt kötött.


XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A gyakran általánosabb szabályokat tartalmazó – több szerződő fél kompromisszumainak eredményeként létrejött, a szerződő államok részéről fenntartásoktól sem mentes, vagy gyakran nem is ratifikált – többoldalú (multilateriális) szerződések a részletesen rendelkező – a tárgyalások szempontjából rugalmas, időtakarékos – kétoldalú szerződések kiegészítőit, hátterét jelentik. Vitathatatlan azonban, hogy egyes súlyosabb, nemzetközi méretekben elterjedt és egyetemes emberi érdekeket sértő bűncselekmények hatékonyabb nemzetközi üldözését többoldalú egyezményekkel célszerű biztosítani. Megannyi állam részese olyan globális nemzetközi egyezményeknek, mint például az ENSZ égisze alatt működtetett nemzetközi kábítószer-kereskedelem visszaszorítására irányuló egyezmény, valamint a szervezett bűnözés elleni egyezmény. [890] 2. Interpol. Nemzetközi Büntetőbíróság A nemzetközi bűnügyi együttműködés globális szintjén különösen fontos szerepet tölt be – az 1946-ban Brüsszelben párizsi székhellyel megalakított – Interpol (International Criminal Police Orga- nisation). Alapszabályának értelmében az Interpol célja az együttműködés legszélesebb formáinak a megteremtése és támogatása a büntetőügyekben eljáró rendőrhatóságok között. Az egyes tagállamokban Interpol nemzeti irodák működnek, amelyeknek feladata a Főtitkárságtól és más nemzeti irodáktól érkező megkeresések teljesítése. A nemzeti irodák alkalmazottai a helyi rendőrségek tisztjei, akik a belső jog szabta keretek között végzik ezen tevékenységüket, valamint adatokat gyűjtenek, továbbítanak más nemzeti irodáknak és a Főtitkárságnak, amely koordinálja a bűnözés elleni küzdelmet, információkat kezel, továbbá kapcsolatot tart más nemzetközi szervezetekkel. A „nemzetek feletti jog” megjelenésének, így a büntetőjog nemzetközivé válásának egyik történeti jelentőségű dokumentuma a Nemzetközi Büntetőbíróság Alapokmánya, amelyet 1998-ban Rómában az ENSZ által összehívott diplomáciai konferencián fogadtak el. A Nemzetközi Büntetőbíróság feladata, hogy a népirtás, az emberiesség elleni és háborús bűntettek, valamint feltételesen az agresszió bűntettével vádolt egyének ügyeiben ítélkezzen. A statútum tartalmazza azokat a jogelveket, garanciákat, amelyek a civilizált nemzetek körében általános elismerést élveznek, mintegy rögzítve a büntető-igazságszolgáltatás nemzetközileg elfogadott mércéit. [891] 3. Az európai bűnügyi együttműködés az Európa Tanács égisze alatt 1950- ben „az európai országok hasonló felfogású kormányai, melyek a politikai hagyományok, eszmék, a szabadság és a törvények uralma közös örökségével rendelkeznek” elfogadták az Emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezményt. Az Európa Tanács tagjai „a nagyobb egység megvalósítását tűzték célul”, „figyelembe véve, hogy e cél elérésének egyik módszere az emberi jogok és alapvető szabadságjogok megóvása és továbbfejlesztése”. Az emberi jogi egyezmény a tagállamok büntetőigazságszolgáltatásának vezérfonalát és kontrollját jelenti, ám elsősorban ideálok védelmén alapul. Az Európa Tanács kormányközi munkájának eredményeként számos más, kevésbé védelmi jellegű – elsősorban a büntetőeljárást és a bűnügyi együttműködést érintő – egyezmény született. Az Európa Tanács egyezményeinek lényeges, az uniós együttműködés jogi alapjait jelentő szerepe van. A büntetőügyekben való igazságügyi együttműködés területét érintő legfontosabb ilyen egyezmények a Párizsban, 1957. december 13-án elfogadott európai kiadatási egyezmény; annakkiegészítő jegyzőkönyve, valamint a Strasbourgban, 1959. április 20-án elfogadott,a kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló európai egyezmény és annak kiegészítőjegyzőkönyve, amelyek részei lettek a közösségi vívmányokat jelentő „acquiscommunautaire” rendszerének. Az Európa Tanács keretében megvalósuló kooperáció jellegzetessége egyrészt az, hogy az Európa Tanács tagállamainak köre jóval szélesebb az Európai Unió tagállamainál, így bizonyos területeken – a sokszor jelentősen eltérő nemzeti szabályozásokra, büntetőpolitikai preferenciákra tekintettel – nem valósulhatott meg olyan mélyreható együttműködés, mint amelyet az Európai Unió a Maast- richti, illetőleg az Amszterdami Szerződésben célul tűzött ki. Ennek egyik legfontosabb gátját éppen a nagy számú és eltérő fejlettségű, eltérő jogi kultúrájú tagállam, illetőleg a nyitott egyezményekhez csatlakozott nem tagállamok széles körére figyelemmel az óvatos közeledés politikája, a nemzeti érdekek fokozott védelmét szolgáló eljárási garanciák és fenntartási lehetőségek rendszerének kiépítése jelenti, amelyet a nyugat-európai államok foglaltak a szerződésekbe. Másrészt az Európa Tanács mint nemzetközi szervezet nem rendelkezik önálló, a tagállamoktól független jogalkotási képességgel. 430 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS [892] 4. Együttműködés az Európai Unióban Európai Unióban a tagállamok közötti bűnügyi együttműködésre irányuló törekvés nem új jelenség, sőt napjainkban a belső piac fogalmának megjelenésével már nem annyira a puszta „együttműködés”, mint inkább az „integráció” a jellemző. E jelenség a határokat átszelő rendőrségi tevékenységet, illetve a tagállamok közötti szubregionális együttműködési gyakorlatot megalapozó szerződésekben gyökerezik. Ilyen szerződés például a Benelux államok megállapodása 1960-ban. E szerződések később olyan specializálódott szervezetekkel egészültek ki, mint például az Európai Bizottság keretein belül az EK szabályainak kijátszása ellen létrehozott intézmények (GAFI, UCLAF) vagy a Trevi-csoport. A Trevi, a Belügyminiszterek és Igazságügy-miniszterek Csoportja 1976-ban alakult mint az EK kormányai között fennálló, azok politikai tevékenységét meghatározó nem intézményesített szervezet. Különösen sokat foglalkozott a rendőrségi együttműködéssel, ezen belül a bűncselekmények nyomozásával, biztonságos kommunikációs hálózat megteremtésével, valamint azzal, hogy a tagállamok összehangolják tevékenységüket azokon a területeken, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik a stabilitásra, mint a kábítószer-probléma, terrorizmus, fegyverkereskedelem. Az európai integráció fejlődésének egyik legjelentősebb állomása az Egységes európai okmány (1986) és a két Schengen-szerződés (1985, 1990) elfogadása volt. Az Egységes európai okmány célkitűzései részben a Schengen-szerződésekben realizálódtak, így e szerződések tárgykörébe tartozik a belső határok megnyitása áruk, szolgáltatások és személyek előtt, a bevándorlás és a menedékkérés kérdésének összehangolása, a szorosabb és hatékonyabb rendőrségi együttműködés, valamint ez utóbbit feltételező Schengen információs rendszer létrehozása. E szerződés ellenzi a határkontrollt, ám a szerződő feleket ellensúlyozó intézkedések meghozatalára és kölcsönös segítségnyújtásra kötelezi. Schengen az európai rendőrségi együttműködés tekintetében újítás, ám az igazságügyi szervek közötti együttműködésről, kiadatásról, ítéletek végrehajtásának átadásáról szóló fejezetei csupán az Európa Tanács hatályos konvencióin alapulnak. Végül meg kell jegyezni, hogy a tagállamok az európai politikai együttműködés keretében is számos megállapodást kötöttek a büntetőügyekben való nemzetközi együttműködésről. Az Európai Unió szupranacionális első pillére az Európai Közösség nemzeti büntetőjogot érintő szabályai a közös piac, majd az ettől minőségileg nem különböző belső piac zavartalan működését, fejlődését szolgáló gazdasági szabályozásból keltek életre és az integráció dinamizmusát jelzi, hogy 1992-ben az Európai Uniót alapító Maastrichti Szerződés az igazságügy és a belügyek területén való együttműködés – a harmadik pillér – megalkotásával új területeket utalt a születő unió kompetenciájába. Az együttműködés – az Európa Tanács modelljén alapuló – kormányközi rendszere, az Európai Közösség végrehajtási szisztémájától elkülönül, mert a tagállamok jogviszonyait a nemzetközi jog szabályai határozzák meg. A szupranacionális fejlődési folyamatot igazolja, hogy még a Maastrichti Szerződés idején a kormányközi együttműködés keretébe tartozó bevándorlási, menekültügyi, vámügyi politika, valamint a polgári ügyekben történő kooperáció az Amszterdami Szerződés hatálybalépése (1999) óta a közösségi pillérbe tartozik, és csupán a – nemzeti szuverenitás szempontjából – legérzékenyebb terület a rendőrségi és a büntető-igazságszolgáltatási együttműködés maradt az unió kormányközi kooperációra épülő rendszerében. A tagállamok bűnügyi együttműködése jellemzően az integrációt veszélyeztető, határokat átszelő bűnözés különböző formái, a szervezett bűnözés, valamint az Európai Unió pénzügyi érdekeinek sérelmére elkövetett bűncselekmények ellen irányul. Említést érdemel, hogy a harmadik pillér szabályozásának fortélya, hogy bizonyos intézményi feltételek esetén bármilyen rendőrségi és büntető-igazságszolgáltatással kapcsolatos kérdés a közösségi jog szupranacionális rendszerébe utalható. [893] 5. A jogközelítés és eszközei A harmadik pillér keretében számos egyezmény született, például az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelmét szolgáló konvenció, a korrupció elleni küzdelemről, a kiadatásról, valamint a büntetőügyekben nyújtandó jogsegélyről szóló egyezmény, amely az Európa Tanács égisze alatt született jogsegélyegyezmény kiegészítése. A nemzetközi egyezményeket a tagállamok alkotmányos előírásaikkal összhangban fogadják el; a hatályosulás feltétele a ratifikáció. A nemzetközi egyezmények mellett a rendőrségi és büntető-igazságszolgáltatási együttműködés jogforrási rendszerében a jogközelítés leggyakrabban alkalmazott eszköze a kerethatározat, amely a tagállamokat csak megfogalmazott célja tekintetében kötelezi, de a nemzeti jogalkotó szabadsága a végrehajtás módját illetően


XXVII. FEJEZET – NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS érintetlen marad. A kerethatározat hasonlít a közösségi irányelvekhez, ám a lényeges különbség az, hogy elfogadásához a tagállamok egyhangú szavazata szükséges, és amennyiben a kerethatározatot a tagállam nem érvényesíti belső jogában, ez nem vonja maga után a közösségi jogban ismert felelősségi rendszer érvényesülését. A kormányközi együttműködés keretein belül még további két jogforrást nevesít az Amszterdami Szerződés: a közös álláspontot és a határozatot. A közös álláspontnak csupán deklaratív szerepe van, a határozat pedig csak egyedi esetekre szól. A harmadik pillér nemzetközi egyezményei közül intézményi jogi szempontból is említést érdemel az EUROPOL-konvenció. Az EUROPOL ma nyomozási jogkörrel nem rendelkezik, azonban érdekes kérdés, hogy tényleges gyakorlata az információszerzés és tapasztalatcsere keretein belül marad vagy a tagállamok területén önálló hatáskörrel rendelkező európai rendőrség, egyfajta „európai FBI” lesz. Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió jogában hagyományosan a harmadik pillérben szabályozott kérdéseknek van legközvetlenebb összefüggése az emberi jogokkal. Az uniós jog azonban nem tartalmaz emberi jogi normákat, hanem e célból mintegy átemeli saját rendszerébe az Európa Tanács egyik alapdokumentumát, az Emberi Jogok Európai Egyezményét. A luxemburgi bíróság ugyan emberi jogok megsértésével kapcsolatos panaszokkal is foglalkozik, ám e sajátos jogalkotási technika jelzésértékű, arra utal, hogy az Európai Unió oldaláról jelenleg nincs valós törekvés az európai integráció monopolizálására, az emberi jogok védelmét pedig európai szinten – egyfajta józan munkamegosztásra törekedve – továbbra is az Európa Tanács, valamint a strasbourgi emberi jogi bíróság ügyének tekinti.


28. fejezet - VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL 1. 1. ÁLTALÁNOS IRODALOM Gyűjteményes és összefoglaló munkák, monográfiák Angyal Pál: A magyar büntetőeljárási jog tankönyve. Budapest, 1915. Auer György: Magyar bűnvádi eljárási jog. IV. kötet. Budapest, 1938. Az AIDP XVI. Kongresszusának iratai. (Csemegi Emlékkönyv) Szerk. Wiener Imre. Budapest, 2000. Balogh Jenő: Magyar bűnvádi eljárási jog. Budapest, 1901. Bán Tamás – Bárd Károly: Összefoglaló tanulmány az emberi jogok védelméről szólóEgyezmény magyar ratifikációjának előkészítéséről. 1992. Bárd Károly: A büntetőhatalom megosztásának buktatói. Budapest, 1987. Bárd Károly – Pusztai László: A büntetőeljárás kézikönyve. 1993. Berlins, M. – Dyer, C.: The Law Machine. London, 1994. Cieslak, Marian: Zagadnenia dowodowe wprocesie karnym. Warszawa, 1955. Cséka Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai. Budapest, 1985. Cséka Ervin: A büntető ténymegállapítás alapjai. Budapest, 1968. Cséka Ervin: A büntető ténymegállapítás elméleti alapjai. Budapest, 1968. Csemegi Károly: A magyar bűnvádi eljárás tervezetének indokai. Budapest, 1882. Dalloz: Répertoire de droit criminel et de procedure pénale. I-II. kötet. Paris, 1953. Damaska, Mírjan R.: The Faces of Justice and State Authority (A Comparative Approachto the Legal Process). New Haven – London, 1986, Yale University Press. Eddey, K.: The English Legal System. London, 1987. Erdei Árpád: Tény és jog a szakvéleményben. Budapest, 1987. Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I-IV. kötet. Budapest, 1896-1902. Fayer László: Bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt. Budapest, 1887. Finkey Ferenc: A magyar büntető eljárás tankönyve. Budapest, 1908. Finkey Ferenc: Anyagi igazság és téves jelszavak. Budapest, 1927. Frank, Jerome: Courts on Trial. New York, 1953. Garraud, R.: Traité théorique et pratique d’instruction criminelle et de procédure pénale.Paris, 1907. Glaser, Julius: Beitrage zur Lehre vom Beweis im Strafprozess. Leipzig, 1883.


VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL Gödöny József: Bizonyítás a nyomozásban. Budapest, 1968. Heller Erik: A magyar büntetőtörvénykezési jog tankönyve. Budapest, 1947. Katona Géza: A nyomok azonosítási vizsgálata a büntető eljárásban. Budapest, 1965. Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században. A kriminalisztika magyarországi előzményei. Budapest, 1977. Kern, E. – Roxin, C.: Strafverfahrensrecht. München, 1976, Beck. Kertész Imre: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Budapest, 1965. Kertész Imre: A tárgyi bizonyítékok elmélete a büntető eljárásjog és a kriminalisztikatudományában. Budapest, 1972. Király Tibor: A védelem és a védő a büntető ügyekben. Budapest, 1962. Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán. Tanulmány a perbeli igazságról és valószínűségről.Budapest, 1972. Les Systemes comparés de justice pénale (tanulmánygyűjtemény). Toulouse, 1998, AIDP kiadása. Lévy, Jean-Philippe: L’évolution de lapreuve (La preuve, XVII. t.). Bruxelles, 1963. Lévy-Bruhl, Henri: La preuve judiciaire (La preuve, XVIII. t.). Bruxelles, 1964. Löwe – Rosenberg: Die Strafprozessordnung u. das Gerichtsverfassungsgesetz. I-II. kötet. Berlin, 1953. Lukács Adolf: A főtárgyalás. Kolozsvár, 1902. Molnár László és munkaközössége (szerk.): A büntető perrendtartás kommentárja. Budapest, 1957. Móra Mihály – Kocsis Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Egyetemi tankönyv. Budapest, 1961. Mueller, Gerhard O. W. – Fré Le Poole-Griffeths: Comparative Criminal Procedure. New York, London, 1969, New York University. Nagy Lajos: Fellebbezés a büntető perben. Budapest, 1960. Nagy Lajos: Tanúbizonyítás a büntető perben. Budapest, 1966. Nagy Lajos: Ítélet a büntetőperben. Budapest, 1974. Pradel, Jean: Procédure pénale comparée dans les systemes modernes. Toulouse, 1998, AIDP-kiadása. ERES, 147. o. Pusztai László: Szemle a büntetőeljárásban. Budapest, 1977. Róth Erika: Az elítélés előtti fogvatartás dilemmái. (Doktori Mestermunkák sorozat) Budapest, 2000, Osiris. Szabó Győző – Nagy Gábor (szerk.): Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezményelegfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról. Budapest, 1999, HVG- ORAC. Szabóné Nagy Teréz: A büntető eljárás egyszerűsítése. Budapest, 1970. Szalay László: Publicistai dolgozatok. Pest, 1847. Székely János: Szakértők az igazságszolgáltatásban. Budapest, 1967. Tóth Mihály: Vázlatok és szemelvények a büntető-eljárásjog tanulmányozásához. I-II. Budapest, 1999, Osiris. Tremmel Flórián: A magánvád. Budapest, 1985. Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Budapest – Pécs, 2001. 434 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL Waltos, Stanislaw: Proces karny. Warzawa, 1996. Weigand, Thomas: Absprachen in auslandischen Strafverfahren. Thomas Stanislaw, 1990. Wijngaert, C. van den: Criminal Procedure Systems in the European Community. London, 1993. Válogatott tanulmányok Agárdi Tamás – Kármán Gabriella: A hazugságvizsgálat más szemmel. Belügyi Szemle, 1999. 10. 92-106. o. Balás P. Elemér: Reformgondolatok a bűnvádi perjog körében. (Klny. a Magyar Jogászegyleti Értekezések és Egyéb Tanulmányok), 1933. júniusi számából. Balla Péter: Vádalku helyett büntetőparancs. Magyar Jog, 1992. 11. 669-671. o. Bán Tamás: Jogorvoslati lehetőségek a magyar polgári, büntető és más kapcsolódó eljárásban. Acta Humana. Emberi jogi közlemények, 1994. 15-16. 48-54. o. Barabás Andrea Tünde: Egyezség a büntető eljárásban? Magyar Jog, 1991. 8. 466-469. o. Berkes György: Hogyan módosuljon a Be. a törvényességi óvás intézményének megszüntetése után. Magyar Jog, 1992. 7. 385-392. o. Bócz Endre: Jogállamiság, jogértelmezés – egy törvényességi határozat tükrében. Magyar Jog, 1991.6. 355-358. o. Bócz Endre: Az előzetes letartóztatás a büntetőeljárási gyakorlatban. Acta Humana. Emberi jogi közlemények, 1992. 8. 16-31. o. Bócz Endre: Az ún. vádalkuról. Belügyi Szemle, 1995. 10. 3-11. o. Bócz Endre: Az ügyvédi titok és az ügyvédi iratok védelme a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle, 1996. 3. 3-16. o. Bócz Endre: Emberi jogok – „titkos tanúk”. Belügyi Szemle, 1996. 9. 3-12. o. Bócz Endre: A közvádló szerepe a büntető igazságszolgáltatási rendszerben. Egy készülő Európa-tanácsi ajánlásról. Magyar Jog, 1998. 12. 728-734. o. Borai Ákos: A hatósági tanú eljárásjogi kérdéseiről. Belügyi Szemle, 1997. 9. 26-32. o. Csák Zsolt: A különösen védett tanú az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei tükrében. Magyar Jog, 2000. 2. 75-81. o. Cséka Ervin: A jogorvoslatok szabályozásának alternatívái a büntető eljárásban. Magyar Jog, 1991.6. 321-326. o. Cséka Ervin: A büntető tárgyalási rendszer. Acta Universitatis Szegediensis De Attila JózsefNominatae. Acta Juridica et Politica. Tomus LV. Fasciculus 7. Különnyomat a VeresJózsef Emlékkönyvből. Szeged, 1999. Erdei Árpád: A trónfosztott királynő uralkodása avagy a bizonyításelmélet szent tehene. Magyar Jog, 1991. 4. 210-216. o. Erdei Árpád: Az 1896. évi Bp. [XXXIII. tc.] bizonyítási rendszerének néhány sajátossága. Magyar Jog, 1996. 11. 655-658. o. Erdei Árpád: Az inkvizíciós és a kontradiktórius vonások a büntető eljárási jogrendszerekben. Jogtudományi Közlöny, 1998. 4. 127-130. o. Erdei Árpád: Kommunikáció és újdonság a büntetőeljárásban. Magyar Jog, 1998. 12. 715-723. o. Farkas Ákos: Áldozatvédelem és büntetőeljárás. Magyar Jog, 1993. 12. 760-763. o.


VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL Farkas Ákos: Az első magyar büntető perrendtartás [1896. évi XXXIII. tc.] kodifiká- ciójának jogtörténeti előzményei. Magyar Jog, 1996. 11. 642-647. o. Farkas Ákos – Róth Erika: Tanúvédelem a büntetőeljárásban. Magyar Jog, 1992. 10. 583-588. o. Fenyvesi Csaba: A büntetőjogi védelem új lehetőségeiről. Belügyi Szemle, 1990. 10. 68-70. o. Fenyvesi Csaba: Jogállami „szűrők” a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle, 1997. 9. 5-13. o. Gorza Edina: Tanúvédelem és szervezett bűnözés. Belügyi Szemle, 1997. 7-8. 23-37. o. Györe István: A tanú személyes adatai zárt kezelésének egyes problémái a magyar büntetőeljárásban. Belügyi Szemle, 1995. 12. 25-32. o. Györe István: A más szakértő kötelező kirendelésének „ésszerű kételyei”. Magyar Jog, 1996. 7.408-413. o. Herczeg József: A tárgyi bizonyítási eszközök jelentősége, beszerzése az eljárás nyomozási szakaszában. Belügyi Szemle, 1997. 1. 56-64. o. Herke Csongor: Az előzetes letartóztatást helyettesítő intézmények, különös tekintettel az óvadékra. Bírák Lapja, 1996. 1-2. 97-118. o. Herke Csongor: Gondolatok a házi őrizet magyarországi bevezetése előtt. Magyar Jog, 1998.8.469-472. o. Hermann, Joachim: Modellek a büntetőeljárás reformjához Kelet-Európában: összehasonlító jogi megközelítés. (Röv. ford. a Saint Louis-Warsaw Transatlantic Law Journal 1996-ból.) Magyar Jog, 1997. 6. 321-332. o. Kahler Frigyes: Bírói gyakorlat a hétköznapok koncepciós ügyeiben. 1949-1956. [2. r.] Egyes eljárásjogi intézmények: feljelentés, letartóztatás, bizonyítási eszközök és a vádirat. Magyar Jog, 1993. 2. 73-79. o. Katona Géza: A jogállamiság a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle, 1989. 8. 10-17. o. Katona Géza: Mit csinál a vizsgálóbíró? Belügyi Szemle, 1990. 6. 112-116. o. Kelemen Ágnes: Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása és a Magyarázó Megjegyzések a büntető eljárás egyszerűsítése tárgyában. Magyar Jog, 1991. 12. 741-745. o. Kertész Imre: A bűnügyi tudósítás és a személyi jogok védelme. Belügyi Szemle, 1990. 11. 14-24. o. Kertész Imre: Diogenész lámpása vagy elektronikus vallatópad? Magyar Jog, 1992. 11. 649-657. o. Kertész Imre: A tanú védelemre szorul [a büntető eljárásban]. Magyar Jog, 1993. 4. 193-199. o. Király Tibor: Az 1896. évi 1. büntető perrendtartás [XXXIII. tc.] száz év távlatából. Magyar Jog, 1996. 11. 670-672. o. Kiss Anna: Emberi jogok – sértetti jogok. Acta Humana. Emberi jogi közlemények, 1997. 26. 12-31. o. Konkoly Csaba: A nyomozásirányítás, az ügyészi felügyelet és a vádmonopólium néhány összefüggése. Belügyi Szemle, 1989. 12. 35-39. o. Korinek László: A lakosság feljelentési magatartása és a bűnügyi szervekről alkotott véleménye egy vizsgálat tükrében. Belügyi Szemle, 1996. 4. 34-43. o. Lajtás István: Az elkobzás ügyészi vizsgálata. Belügyi Szemle, 1998. 4. 81-91. o. Lakatos István: A titkos információ, mint bizonyítási eszköz. Belügyi Szemle, 1997. 3. 67-73. o. Lőrinczy György: Gondolatok a lefoglalásról, avagy kinek adjuk vissza a lefoglalt gépkocsikat? Belügyi Szemle, 1996. 6. 70-78. o. Máramarosi Istvánné: A fiatalkorúak és az előzetes letartóztatás. Belügyi Szemle, 1990. 10. 57-59. o.


VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL Nánási László: Opportunitási eszközök és lehetőségek. Bírák Lapja, 1992. 1. 17-23. o. Nyiri Sándor: Az ügyészség a jogállamban. Belügyi Szemle, 1990. 7. 3-9. o. Nyiri Sándor: A fedett nyomozó. Belügyi Szemle, 1999. 12. 180-186. o. Pajcsics József: A bűnügyi vizsgálat helyzetéről és jövőbeni szervezetéről. Belügyi Szemle, 1990. 9.41-46. o. Pajcsicsné Csóré Erika: A védelemhez való jog kirendelt védő útján történő érvényesülésének helyzete. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa által folytatott vizsgálat tapasztalatai. Belügyi Szemle, 1997. 3. 16-27. o. Pécsi Kálmán: A kiadatás anyagi és eljárásjogi kérdései, gyakorlati tapasztalatai. Magyar Jog, 1996. 2. 97-101. o. Róth Erika: Emberi jogok kontra fogvatartás a büntetőeljárásban. Acta Humana. Emberi jogi közlemények, 1995. 20. 3-87. o. Róth Erika: Kártalanítás a kényszerintézkedések okozta károkért a XX. századi Magyarországon. In Tények és kilátások. (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) Szerk. Erdei Árpád. Budapest, 1995, KJK, 91-106. o. Róth Erika: A személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések az 1896. évi XXXIII. tc.-ben. Magyar Jog, 1996. 11. 659-662. o. Róth Erika: Tárgyalásra várva. Magyar Jog, 1998. 5. 305-309. o. Seres András: Az előzetes letartóztatás jogi természete és az előzetes letartóztatottak jogi helyzete. Magyar Jog, 1995. 8. 461-468. o. Seres András: A terhelt vallomásmegtagadási jogáról. Belügyi Szemle, 1996. 1. 36-38. o. Szabó Győző: A felülvizsgálati eljárás, tapasztalatok, jogértelmezési anomáliák. Magyar Jog, 1994. 7. 385-398. o. Szíjártó István: Poligráf a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle, 1998. 7-8. 30-45. o. Tóth Mihály: A „Magyar Miranda” első néhány éve. In Tények és kilátások. (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) Szerk. Erdei Árpád. Budapest, 1995, KJK, 62-77. o. Tremmel Flórián: Jogállam és büntető eljárás. Jogtudományi Közlöny, 1989. 12. 619-625. o. Tremmel Flórián: A magánvád szabályozása az első magyar büntető perrendtartásban [1896. évi XXXIII. tc.] és a mai magyar reformtörekvések. Magyar Jog, 1996. 11. 648-654. o. Varga Zoltán: A nyomozati vallomás felolvasásának néhány problémája. Magyar Jog, 1990. 12. 1062-1065. o. Vókó György: Az előzetes letartóztatás végrehajtásának tapasztalatairól és gyakorlati kérdéseiről. Magyar Jog, 1992. 3. 158-164. o. Zalai Péter: A titkos nyomozás jogi szabályozása. Belügyi Szemle, 1990. 9. 47-52. o.

2. 2. AZ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY IRODALMA, VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK A büntetőeljárás reformja. (Vándorgyűlésen elhangzott előadások.) Magyar Jogászegylet kiadványa, 1997, Bánáti János 41-46. o., Bárd Károly 35-40. o., Berkes György 47-51. o., Bócz Endre 52-60. o., Király Tibor 29-34. o. A jövő magyar büntető eljárásjoga. (Harmadik Magyar Jogászgyűlésen elhangzott előadások.) Magyar Jogászegylet kiadványa, 1996, Bárd Károly 259-270. o., Berkes György 287-294. o., Erdei Árpád 271-279. o., Nánási László 280-286. o.


VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL Bárd Károly: A büntetőeljárási törvény tervezete az európai jogfejlődésben. Jogtudományi Közlöny, 1998. 4. 121-125. o. Bócz Endre: Elgondolások a büntető eljárás újrakodifikálásához. Belügyi Szemle, 1990. 51-58. o. Bócz Endre: A nyomozási szakasz néhány alapkérdése az új büntetőeljárási törvényben. Belügyi Szemle, 1998. 7-8. 128-139. o. Búzás Huba – Nagy Sándor: A büntetőeljárás új kodifikációja bizonyításelméleti nézőpontból. Magyar Jog, 1996. 7. 397-407. o. Cséka Ervin: Bűnözési helyzet, eljárás-egyszerűsítés, nyomozás. In Tények és kilátások. (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) Szerk. Erdei Árpád. Budapest, 1995, KJK, 17-32. o. Cséka Ervin: Megjegyzések az új büntetőeljárási kódex koncepciójához. Acta UniversitatisSzegediensis De Attila József Nominatae. Acta Juridica Et Politica. Tomus LVI.Fasciculus 5. Szeged, 1998. Erdei Árpád: Kodifikációs megfontolások a büntető eljárás elvei ürügyén. Magyar Jog, 1990. 3. 215-225. o. Erdei Árpád: Felújítás vagy megújítás. A büntetőeljárási jog választási lehetőségei. Magyar Jog, 1993. 8. 449459. o. Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban. In Tények és kilátások. (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) Szerk. Erdei Árpád. Budapest, 1995, KJK, 47-61. o. Hack Péter: Az új alkotmány és a büntető-igazságszolgáltatás. In Tények és kilátások. (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) Szerk. Erdei Árpád. Budapest, 1995, KJK, 159-167. o. Hack Péter: Az ügyészség alkotmányos helyzete és az új büntetőeljárási törvény. Magyar Jog, 1998. 6. 335-339. o. Jungi Eszter – Mészáros Zsolt: A pótmagánvád lehetősége a büntetőeljárásban. Bírák Lapja, 1994. 3-4. 59-72. o. Kertész Imre – Pusztai László: Quo vadis büntetőeljárás? Jogtudományi Közlöny, 1992. 3-4. 172-181. Király Tibor: A büntetőeljárási jog reformja elé. Magyar Jog, 1993. 5. 257-261. o. Király Tibor: Bizonyítás a készülő büntetőeljárási kódexben. Kriminológiai Közlemények, 1996. 54. 90-103. o. Király Tibor: A büntető eljárási kódex tervezetének helye a magyar büntető eljárásjog fejlődésében. Jogtudományi Közlöny, 1998. 4. 117-120. o. Király Tibor: A büntetőeljárási jog reformja. Magyar Tudomány, 1998. 4. 389-396. o. Kiss Anna: A büntetőeljárás reformja. Belügyi Szemle, 1999. 3. 32-44. o. Laky Ferenc: A biztosíték jogintézményéről a büntetőeljárási törvény kodifikációjának jegyében. Magyar Jog, 1996. 6. 340-346. o. Lőrinczy György: Gondolatok a büntetőeljárás „nyomozati” (előkészítő) szakaszának reformjáról. Magyar Jog, 1990. 12. 1055-1061. o. Márki Zoltán: Egy büntetőbíró gondolatai a perről és a szakértő szerepéről. Magyar Jog, 1996. 5. 268-273. o. Pataky Csaba: Jön a Carolina? Tézisek és antitézisek a Be. újrakodifikálásához. Magyar Jog, 1992. 5. 286-288. o. Pusztai László: Az új olasz büntetőeljárási törvény a hazai kodifikáció nézőpontjából. Magyar Jog, 1991. 4. 236-242. o. Pusztai László: A büntetőper előkészítése. In Tények és kilátások. (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) Szerk. Erdei Árpád. Budapest, 1995, KJK, 33-46. o.


VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL Szabó Győző: A büntetőeljárás reformjáról. Bírák Lapja, 1995. 1. 5-18. o. Tóth Mihály: Új büntetőeljárási törvény vagy további novellák sora. Belügyi Szemle, 2000. 2. 3-39. o. Vastagh Pál: Igazságszolgáltatási reform – jogvédelmi rendszerükben. Magyar Jog, 1997. 12-705-711. o.


A. függelék - FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA1 (A Magyar Köztársaság megerősítéséről szóló okiratának letétbe helyezése az Európa 1992. november 5-én megtörtént.)

Tanács főtitkáránál

1. § Az Országgyűlés az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet e törvénnyel kihirdeti. 2. § Az Egyezménynek és kiegészítő jegyzőkönyveinek... szövege... a következő: [...]

1. II. FEJEZET EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA 19. cikk A Bíróság felállítása A Magas Szerződő Felek által az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásának biztosítása céljából az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: a Bíróság) létesül. A Bíróság állandó jelleggel működik. 20. cikk A bírák száma A Bíróság ugyanannyi bíróból áll, mint amennyi a Magas Szerződő Felek száma. 21. cikk A hivatalviselés feltételei 1. A bíráknak a legmagasabb erkölcsiséggel kell rendelkezniük, és vagy magas bírói hivatal betöltéséhez szükséges képesítéssel kell bírniuk, vagy elismert szakértelemmel bíró jogásznak kell lenniük. 2. A bírák egyéni minőségükben vesznek részt az ítélkezésben. 3. Hivatali idejük alatt a bírák nem vállalhatnak semmi olyan tevékenységet, amely összeférhetetlen a függetlenségükkel és pártatlanságukkal vagy egy teljes munkaidőt igénylő tisztség betöltésének követelményeivel; e rendelkezés alkalmazásával kapcsolatos kérdésekben a Bíróság dönt. 22. cikk A bírák választása 1. A bírákat a Parlamenti Közgyűlés valamennyi Magas Szerződő Fél tekintetében szótöbbséggel, a Magas Szerződő Fél által állított három jelöltet tartalmazó jegyzékből választja. 2. Ugyanezt az eljárást kell követni a Bíróság kiegészítésére új Magas Szerződő Felek csatlakozása, valamint az esetenkénti üresedések betöltése alkalmával. 23. cikk A hivatalviselés ideje 1. A bírákat hatéves időszakra választják. A bírák újraválaszthatók. Mindamellett az első választáskor megválasztott bírák felének hivatalviselési ideje három év elteltével lejár. 2. Azokat a bírákat, akiknek hivatalviselési ideje a kezdeti három év elteltével lejár, az Európa Tanács Főtitkára az első választást követően haladéktalanul sorshúzással választja ki. 3. Avégből, hogy hacsak lehetséges, a bírák hivatalviselési idejét minden harmadik évben megújítsák, a Parlamenti Közgyűlés minden újabb választást megelőzően határozhat úgy, hogy egy vagy több megválasztandó bíró hivatalviselési ideje eltér a hatévi időszaktól, de az ekkor sem lehet kilenc évnél hosszabb és három évnél rövidebb. Részletek az 1993. évi XXXI. törvényből, amely kihirdette Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezményt. 1


FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA 4. Ha egyszerre több választásra is sor kerül, és a Parlamenti Közgyűlés az előző bekezdést alkalmazza, a hivatalviselési idők elosztása közvetlenül a választás után, az Európa Tanács Főtitkára általi sorshúzással történik. 5. Az a bíró, akit egy hivatalviselési idejét le nem töltött bíró helyére választottak, tisztségét elődje hivatali idejének hátralevő időszakára viseli. 6. A bírák hivatalviselési ideje 70. életévük betöltésekor lejár. 7. A bírák utódjuk megválasztásáig viselik tisztségüket. Hivatali idejük lejárta után is eljárnak azonban a már folyamatban levő ügyeikben. 24. cikk Elmozdítás Bírót csak a többi bíró arra vonatkozó kétharmados többséggel hozott határozatával lehet hivatalából elmozdítani, hogy többé már nem felel meg a tisztsége ellátásához megkívánt feltételeknek. 25. cikk A Bíróság Hivatala és jogi titkárai A Bíróság Hivatallal rendelkezik, melynek működését és szervezetét a Bíróság eljárási szabályzatában kell megállapítani. A Bíróság munkáját jogi titkárok segítik. 26. cikk A teljes ülés A Bíróság teljes ülése a. megválasztja az elnökét és egy vagy két alelnökét hároméves időtartamra, akik újraválaszthatók; b. meghatározott időtartamra Kamarákat állít fel; c. megválasztja a Bíróság Kamaráinak elnökeit; akik újraválaszthatók; d. elfogadja a Bíróság eljárási szabályzatát; és e. megválasztja a Hivatalvezetőt és egy vagy több helyettesét. 27. cikk Tanácsok, Kamarák és a Nagykamara 1. Az eléje terjesztett ügyekben a Bíróság háromtagú bírói tanácsban, hét bíróból álló Kamarában vagy tizenhét bíróból álló Nagykamarában jár el. A Bíróság Kamarái meghatározott időtartamra tanácsokat hoznak létre. 2. Hivatalból tagja a Kamarának és a Nagykamarának az érdekelt állam tekintetében választott bíró, illetve ilyen hiányában, vagy ha ez a bíró eljárásában akadályoztatva van, az ezen állam által választott személy, aki bírói minőségben jár el. 3. A Nagykamarában részt vesznek még: a Bíróság elnöke és alelnökei, a Kamarák elnökei és az eljárási szabályzatnak megfelelően választott más bírák. A 43. cikk alapján a Nagykamara elé utalt ügyben nem járhat el a Nagykamarában a határozatot hozó Kamara bírája, kivéve annak elnökét és az érdekelt állam tekintetében eljárt bírót. 28. cikk Elfogadhatatlanná nyilvánítás a tanácsok részéről A tanács egyhangú szavazással elfogadhatatlannak nyilváníthat vagy az ügylajstromból törölhet a 34. cikk alapján benyújtott olyan egyéni kérelmet, amelyben ilyen határozat további vizsgálat nélkül meghozható. Ez a határozat végleges. 29. cikk A Kamarák határozatai az elfogadhatóságról és az érdemről 1. Ha a 28. cikk alapján nem hoztak határozatot, a Kamara hoz határozatot a 34. cikk alapján benyújtott egyéni kérelmek elfogadhatósága és érdeme tekintetében. 1. Kamara hoz határozatot a 33. cikk alapján benyújtott, államok közötti kérelmek elfogadhatóságáról és érdeméről.


FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA 2. Az elfogadhatóság tekintetében külön határozatot hoznak, hacsak a Bíróság rendkívüli esetekben másképpen nem dönt. 30. cikk Hatáskör átadása a Nagykamarának Amennyiben a Kamara előtt folyamatban levő ügyben az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek értelmezése tekintetében lényeges kérdés merül fel, vagy valamely kérdésnek a Kamara általi megítélése a Bíróság által korábban hozott határozattal ellentétes lehet, a Kamara határozatának meghozatala előtt bármikor hatáskörét a Nagykamarának adhatja át, feltéve hogy a felek egyike sem ellenzi azt. 31. cikk A Nagykamara hatásköre A Nagykamara a. határozatot hoz a 33. cikk vagy a 34. cikk alapján benyújtott kérelmek esetén, ha egy Kamara a 30. cikk alapján hatáskörét átadta, vagy ha az ügyet a 43. cikk alapján terjesztették elé; és b. megvizsgálja a 47. cikk alapján tanácsadó vélemény iránt benyújtott kérelmeket. 32. cikk A Bíróság joghatósága 1. A Bíróság joghatósága az Egyezmény és az ahhoz csatlakozó jegyzőkönyvek értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos minden olyan ügyre kiterjed, amelyet a 33., a 34. vagy 47. cikknek megfelelően elé terjesztettek. 2. Ha a Bíróság joghatósága vitatott, a kérdésben a Bíróság határoz. 33. cikk Államok közötti ügyek Bármely Magas Szerződő Fél a Bíróság elé terjesztheti az Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek rendelkezéseinek bármely más Magas Szerződő Fél részéről történt állítólagos megsértését. 34. cikk Egyéni kérelmek A Bíróság kérelmeket vehet át bármely természetes személytől, nem-kormányzati szervezettől vagy személyek csoportjaitól, akik vagy amelyek azt állítják, hogy az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben biztosított jogok valamely Magas Szerződő Fél részéről történt megsértésének áldozatai. A Magas Szerződő Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy semmilyen módon nem akadályozzák e jog hatékony gyakorlását. 35. cikk Az elfogadhatóság feltételei 1. Az ügyet csak akkor lehet a Bíróság elé terjeszteni, ha az összes hazai jogorvoslati lehetőséget már kimerítették a nemzetközi jog általánosan elismert szabályainak megfelelően, éspedig attól az időponttól számított hat hónapon belül, amikor a hazai végleges határozatot meghozták. 2. A Bíróság a 34. cikk alapján előterjesztett egyéni kérelemmel nem foglalkozik, ha az a. névtelen; vagy b. lényegileg azonos egy olyan üggyel, amelyet a Bíróság már megvizsgált, illetve amelyet már más nemzetközi vizsgálat vagy elintézési eljárás alá bocsátottak, és az nem tartalmaz az ügyre vonatkozó új adatokat. 1. A Bíróság a 34. cikk alapján előterjesztett egyéni kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánítja, amennyiben úgy találja, hogy az az Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek rendelkezéseivel összeegyeztethetetlen, nyilvánvalóan alaptalan vagy a kérel- mezési joggal való visszaélésnek minősül. 2. A Bíróság elutasít minden olyan kérelmet, amelyet e cikk alapján elfogadhatatlannak tart. Ezt az eljárás bármely szakaszában megteheti. 36. cikk Harmadik fél beavatkozása


FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA 1. Annak a Magas Szerződő Félnek, amelynek a kérelmező az állampolgára, a Kamara vagy a Nagykamara előtti ügyekben jogában áll írásos véleményét benyújtani és a tárgyaláson részt venni. 2. A Bíróság elnöke az igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében az eljárásban félként részt nem vevő bármely más Magas Szerződő Felet vagy bármely érintett személyt, aki nem kérelmező, felhívhat írásos vélemény benyújtására vagy a tárgyaláson való részvételre. 37. cikk A kérelmek törlése 1. A Bíróság az eljárás bármely szakaszában határozhat úgy, hogy a kérelmet az ügylajstromból törli, ha a körülmények arra engednek következtetni, hogy a. a kérelmező nem szándékozik kérelmét tovább fenntartani, vagy b. az ügy megoldódott, vagy c. a Bíróság által megállapított bármely más okból nem indokolt a kérelem vizsgálatát tovább folytatni. A Bíróság mindazonáltal folytatja a kérelem vizsgálatát, ha az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben meghatározott emberi jogok tisztelete ezt megkívánja. 1. A Bíróság a kérelemnek az ügylajstromba való újbóli felvételéről határozhat, ha úgy tekinti, hogy ezt a körülmények indokolttá teszik. 38. cikk Az ügy vizsgálata és a békés rendezésre irányuló eljárás 1. Ha a Bíróság a kérelmet elfogadhatónak nyilvánítja a. a felek képviselőivel együtt folytatja a kérelem vizsgálatát, illetve szükség esetén tényfeltárást végez, amelynek hatékony lefolytatása érdekében az érintett államok minden szükséges segítséget megadnak; b. az érdekelt felek rendelkezésére áll abból a célból, hogy az ügynek az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben meghatározott emberi jogok tiszteletben tartása alapján történő békés rendezését biztosítsa. 1. Az 1. bekezdés b) pontja alapján folytatott eljárás bizalmas jellegű. 39. cikk Békés rendezés elérése Békés rendezés elérése esetén a Bíróság a tények és az elért megoldás rövid ismertetésére szorítkozó határozattal törli az ügyet a lajstromából. 40. cikk Nyilvános tárgyalások és iratok hozzáférhetősége 1. A tárgyalások nyilvánosak, hacsak a Bíróság rendkívüli körülmények esetén másképpen nem határoz. 2. A hivatalvezetőnél elhelyezett iratok a nyilvánosság számára hozzáférhetőek, hacsak a Bíróság elnöke másképpen nem határoz. 41. cikk Igazságos elégtétel Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését állapítja meg, és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek. 42. cikk Kamarák ítéletei A Kamarák ítéletei a 44. cikk 2. bekezdés rendelkezéseinek megfelelően válnak véglegessé. 43. cikk Az ügynek a Nagykamara elé terjesztése 1. Kivételes esetekben a Kamara ítéletének meghozatalától számított három hónapon belül az ügyben részes bármely fél kérheti az ügynek a Nagykamara elé terjesztését.


FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA 2. A Nagykamara öt bíróból álló kollégiuma határozatával akkor fogadja el ezt a kérelmet, ha az ügy az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést vagy egy egyébként általános jelentőségű lényeges kérdést vet fel. 3. Ha a bírói kollégium elfogadja a kérelmet, a Nagykamara az ügyben ítélettel dönt. 44. cikk Végleges ítéletek 1. A Nagykamara ítélete végleges. 2. A Kamara ítélete véglegessé válik, a. ha a felek közlik, hogy nem kérik az ügynek a Nagykamara elé terjesztését; vagy b. az ítélet meghozatalát követő három hónap elteltével, amennyiben az ügynek a Nagykamara elé terjesztését nem kérték; vagy c. ha a Nagykamara kollégiuma elutasítja a 43. cikk szerint előterjesztett kérelmet. 1. A végleges határozatot közzé kell tenni. 45. cikk Ítéletek és határozatok indokolása 1. Az ítéleteket, továbbá a kérelmek elfogadhatóságát, illetve elfogadhatatlanságát megállapító határozatokat indokolással kell ellátni. 2. Ha egy ítélet egészében vagy részben nem képviseli a bírák egyhangú véleményét, a bíró jogosult különvéleményt csatolni. 46. cikk Az ítéletek kötelező ereje és végrehajtása 1. A Magas Szerződő Felek vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintik a Bíróság végleges ítéletét minden ügyben, amelyben félként szerepelnek. 2. A Bíróság végleges ítéletét el kell juttatni a Miniszteri Bizottsághoz, amely ellenőrzi annak végrehajtását. 47. cikk Tanácsadó vélemények 1. A Bíróság a Miniszteri Bizottság felkérésére az Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek értelmezésére vonatkozó jogi kérdésekben tanácsadó véleményt nyilváníthat. 1. Az ilyen vélemények nem vonatkozhatnak az Egyezmény I. fejezete és az Egyezményhez kapcsolódó jegyzőkönyvek által meghatározott jogok és szabadságok tartalmával és terjedelmével összefüggő kérdésekre, sem olyan más kérdésekre, melyeket a Bíróságnak vagy a Miniszteri Bizottságnak kellene vizsgálnia az Egyezménynek megfelelően kezdeményezett eljárás folytán. 2. A Miniszteri Bizottságnak a Bíróságot tanácsadó vélemény nyilvánítására felkérő határozatát a Bizottságban részvételre jogosult képviselők többségi határozatával kell meghozni. 48. cikk A Bíróság tanácsadó hatásköre A Bíróság határoz arról, hogy a Miniszteri Bizottság tanácsadó vélemény nyilvánítására vonatkozó felkérése a 47. cikkben meghatározott hatáskörébe tartozik-e. 49. cikk Tanácsadó vélemények indokolása 1. Tanácsadó véleményét a Bíróság indokolással látja el. 2. Ha a tanácsadó vélemény egészében vagy részben nem képviseli a bírák egyhangú véleményét, a bíró jogosult különvéleményt csatolni. 3. A Bíróság tanácsadó véleményét közli a Miniszteri Bizottsággal.


FÜGGELÉK – AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA 50. cikk A Bíróság költségei A Bíróság költségeit az Európa Tanács viseli. 51. cikk Bírák kiváltságai és mentességei A bírák feladataik gyakorlása során jogosultak az Európa Tanács Alapokmányának 40. cikkében és az annak alapján kötött megállapodásokban meghatározott kiváltságokra és mentességekre. [...] 1. § A Magyar Köztársaság Kormánya az Országgyűlés felhatalmazása alapján megerősítésről szóló okirat letétbe helyezésekor a következő nyilatkozatot tette: „A Magyar Köztársaság Kormánya kijelenti, hogy öt évre, mely időszak hallgatólagosan újabb ötéves időszakkal meghosszabbodik, hacsak a Magyar Köztársaság Kormánya az adott időszak lejártát megelőzően e nyilatkozatát vissza nem vonja a. az Egyezmény 25. cikkével, a 4. számú kiegészítő jegyzőkönyv 6. cikkével és a 7. számú kiegészítő jegyzőkönyv 7. cikkével összhangban elismeri az Európai Emberi Jogi Bizottság illetékességét arra, hogy természetes személyektől, nem kormányzati szervezetektől vagy egyének csoportjaitól kérelmeket fogadjon el, ha az említettek azt állítják, hogy az Egyezményben és kiegészítő jegyzőkönyveiben biztosított jogok megsértésének áldozatai, amennyiben az állított jogsértés alapjául szolgáló tények az Egyezmény és a kiegészítő jegyzőkönyvek Magyarországra nézve történt hatálybalépését követően következtek be; a. az Egyezmény 46. cikkével, a 4. számú kiegészítő jegyzőkönyv 6. cikkével és a 7. számú kiegészítő jegyzőkönyv 7. cikkével összhangban teljes jogúan és külön megállapodás nélkül, a viszonosság feltételével kötelezőnek ismeri el az Európai Emberi Jogi Bíróság joghatóságát az Egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvei értelmezésével és alkalmazásával összefüggő minden üggyel kapcsolatban, amennyiben az ezen ügy alapjául szolgáló tények az Egyezménynek és a kiegészítő jegyzőkönyveknek Magyarországra nézve történő hatálybalépését követően következtek be. A Magyar Köztársaság e nyilatkozatát úgy értelmezi, hogy nem minősülnek az állított jogsértés, illetőleg az ügy alapjául szolgáló ténynek az Egyezményben és kiegészítő jegyzőkönyveiben biztosított jogok Magyarországra nézve történt hatálybalépését megelőzően bekövetkezett megsértésének kárpótlására tett állami intézkedések.” 1. § A Magyar Köztársaság a megerősítésről szóló okiratban – az Egyezmény 64. cikkének megfelelően – az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdésében biztosított bírósághoz fordulás jogával kapcsolatban a következő fenntartást tette: „A közigazgatási hatóságok előtt szabálysértés miatt folyó eljárásokban Magyarország ez idő szerint nem tudja biztosítani a bírósághoz fordulás jogát, minthogy a hatályos magyar jogszabályok nem tesznek ilyen jogot lehetővé a közigazgatási hatóságok szabálysértési ügyekben hozott jogerős határozatával szemben.” 1. § Ez a törvény a kihirdetését követő 8. napon lép hatályba. Az Egyezményben és a Párizsban, 1952. március 20-án kelt Kiegészítő Jegyzőkönyvben, valamint a Strasbourgban, 1963. május 6-án kelt Második, a Strasbourgban, 1963. szeptember 16-án kelt Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyvben foglaltakat 1992. november 5. napjától kezdődően, a Strasbourgban, 1983. április 28-án kelt Hatodik Kiegészítő Jegyzőkönyvben foglaltakat 1992. december 1. napjától kezdődően, a Strasbourgban, 1984. november 22-én kelt Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyvben foglaltakat 1993. február 1. napjától kezdődően kell alkalmazni.


Büntetőeljárási jog Király, Tibor

Recommend Documents