FILM KULTúRA
7315
Sx.rkesztóbixoHság
Bíró Yvette szerkesztő Garai Erzsi Hegedűs Zoltán Illés György Kovács András Köllő Miklós Makk Károly Papp Sándor Sára Sándor
Sallay Gergely olvasó-szerkesztő
Sebestyén Lajos képszerkesztő
1973. szeptember -
IX. évfolyam 5. szám
október
TARTALOM 5
Újabb filmjeink a külföldiek szemével Beszélgetés a filmszemle vendégeivel
(Varga Vera)
Mérleg 10 12
15
Vitányi Iván: Történelmi tanulságok Tornai József: A drámai és a groteszk Szécsi Margit: Rózsával ütlegelő Kósa Ferenc: Nincs idő
17
Keszi Imre: A lélek képei Szabó István: Tűzoltó utca 25.
23
Vas István: Egy régi dal visszhangja Dániel Ferenc: Ördöngős Fellini Fellini: Róma
21
34
Todero Frigyes: A főszereplő: Chile Landau-Serrano-Rouíz: Mi a teendő?
Premier plan 37
Bikácsy Gergely: Andrzej Wajda második korszaka
"6
Műhely és visszhang (Összeállította: B. G.)
Látóhatár 58
Abel Péter: A köztársaságok filmművészetének bemutatkozása . Kritikusok kollokviuma Moszkvában
'3
Anna Magnani -
"
A virtuóz Max Reinhardt (Magyar Bálint)
Mamma Roma (Thurzó Gábor)
Ellenvélemény Szabó Miklós: Ami nevetséges, nem mulatságos A magyar filmek 'tiirténeiemezemléíetéhez
Külföldi folyóiratokból 70 72
73 75 78 81
103
A szociológus módszerével a sikerfilmekről Zanussi "fausti" filmje Godard és Tati kétféle látlelet e A kanadai film két nemzedéke Fellini: Amarcord L. Bunuel-J.-C. Carriere: A burzsoázia gyengéd bája. Részletek a forgatókönyvből. (Ford.: Bikácsy Gergely) Contents
E számunk munkatársai Abel Péter kritikus Bunuel, Luis rendező Cervoni, Albert kritikus (Párizs) Dániel Ferenc kritikus Fernando, Lara kritikus (Madrid) Keszi Imre író Kopanévova, Galina kritikus (Prága) Ládi István kritikus (Novisad) Magyar Bálint kandidátus Pogozseva, Ljudmila kritikus (Moszkva) Szabó Miklós történész Szécsi Margi t író Thurzó Gábor író Todero Frigyes újságíró Tornai József író Valero, Alberto kritikus (Venezuela) Varga Vera kritikus Vas István író Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója Young, Vern on kritikus (Kanada)
Következő számaink tartalmából Szerzői film - művészi kollektíva Beszélgetés Kósa Ferenccel és Csoóri Sándorral; Gyarmathy Líviával Újra nézzük Chaplint Film és szín Új filmek: Régi idők focija, Álljon meg a menet!, Week-end, Elátkozottak, Csendesek a hajnalok Premier plan: A Balázs Béla Stúdió, Pudovkin 25 éves az államosított magyar filmgyártás
Kéziratokat
nem őrzünk meg és nem adunk vissza
A kiadásért felel a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum igazgatója, Szerkesztőség: Budapest, XIV., Népstadion út 97. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a Posta Központi Hírlap Irodánál (Budapest, V., József Nádor tér 1., postacím: 1900 Budapest) és bármely kézbesítő postahivatalnál követlenül vagy postautalvány on, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámlára. Előfizetési díj egy évre 60,- Ft, félévre 30,- Ft.
ÚJABB FILMJEINK
A KÜLFÖLDIEKTSZEMEVEL
Beszélgetés a filmszemle vendégeivel Egy fesztivál sikerét vagy sikertelenségét azon is mérhetjük, milyen képet alakítottak ki s visznek haza magukkal a meghívott külföldi vendégek, mi a véleményük a bemutatott filmekről, hogyan vélekednek azokról a problémákról, amelyekről - a magyar filmgyártás egészével kapcsolatban - annyi szó esik itthon. Nyolc külföldi filmkritikus véleményét kértük ki az idén Pécsett látott filmekről. A magyar filmalkotásokról közölt gondolataiknak csak mintegy a háttere közös, abban ugyanis valamennyi megkérdezett egyetértett, hogy filmművészetünk problémái és eredményei bátran összevethetők a világ filmgyártásának problémáival és eredményeivel, mert - s ez számunkra nem közömbös - megtartottuk rangos helyünket a nemzeti filmgyártások "versenyében".
ládi István a jugoszláviai Mag~ar Szó munkatársa szerint például ma a világon mindössze három olyan ország van, amelynek filmjei nemzetközi rangúak, s filmtörténeti mértékkel mérve is kitűnő alkotások. Angliát, Olaszországot és Magyarországot nevezte meg e háromként. - On szerint mivel kedvező helyezést?
érdemeljük
ki ezt a
- Teoretikus válasz helyett mondok egy példát. Néhány évvel ezelőtt Amerikában rendkívül izgalmas filmek születtek. Nem véletlenül - óriási közönségsikerük is volt. Tematikájukat, eszközeiket - ha úgy tetszik: forradalmi romantikájukat - azóta a kommersz filmipar felszippantotta, hasznosította, persze, a maga képére formálva. Ahogya producerek minden bevált módszert átvettek, a folyamat megfordítottja is lejátszódott, az új utakat kereső amerikai filmes ek műveibe is egyre több olcsó megoldás csúszott - művészi kompromisszum eredményeként. A magyar filmeknél nem tudtam felfedezni ilyesfajta kompromisszumot. Ennek végtelenül örültem. S bár kétségtelen, hogy a magyar film "aranykora", a hatvanas évek nagy filmjei után a most látott alkotások halványabbak, erőtlenebbek, de nem következett be olyan visszaesés, mint korábban a lengyel vagy cseh filmnél. - Miben látja ennek az On véleménye szerint egyenletesebb művészi termésnek a fedezetét?
-
.
- A magyar filmművészek bátorságában és kezdeményező kedvében. Ez a fesztivál nem kínált egységes képet, nem ad alkalmat arra, hogy két szóban összefoglalhassuk a magyar filmművészet törekvéseinek 5
valamennyi törekvésének eredménye jellényeg ét. Ahány film, annyi kezdeményelegzetes és figyelemreméltó. Sokszínűségézés, annyi lehetőség is a továbblépésre. Bevallom őszintén, az alig, de azért érzé- ben is karakterisztikus, hogy ennél a kifekelhető színvonalesés ellenére nekem né- jezésnél maradjunk. Párizsban például ma mileg még rokonszenvesebbek a most lá- is élénk figyelem és komoly kritikai vissztott, mai témájú filmek, mint a korábbi, hang kíséri a magyar filmbemutatókat, gyakorlatilag a 60-as évek eleje óta, amiakár jobban sikerült, de a múlt újraértékelésére vállalkozó alkotások. Az az érzé- kor először kaptak értékelő, elemző és lelsem ugyanis, hogya történelem s a múlt kes kritikákat az akkor készült művek. újrafelfedezése inkább a történészek dolközül melyiket ga, mint a filmrendezőké, sokszor érzem - A többféle tendencia tartja legjelentősebbnek? úgy, hogya művészek mások helyett is vállalnak feladatokat. Bacsó Péter, Gábor - Elsősorban azt, amely Kósa Ferenc, KoPál és Zolnay Pál filmje áll közel hozzám; vács András és Zolnay Pál itt látott films jóllehet a Fotográfia kétségkívül a leg- jében kifejeződik: a realizmusra való törekérettebb alkotás, vitathatónak tartom ezt vést. A Fotográfia című film veti fel legélea dokumentarista módszert: tapasztalatom sebben a valósággal való kapcsolatunk kérszerint ez végső soron nem kielégítő, a ren- dését, e kapcsolat mibenlétének kérdését. dezőknyugaton is sorra elfordultaktőle.Még Márpedig ennek megválaszolása nélkülegyet, kérdés nélkül: semmiféleképpen amelyhez a Fotográfia olyan közel jut nem gondolom jogosultnak a válság emle- nem boldogulhatunk a valóságnak azokkal getését a magyar filmre vonatkoztatva,a problémáival, amelyek olyan fontosak lehet persze, hogy kívülállóként nem ér- mindannyiunk számára. Egyébként a Fozem azokat a problémákat, amelyek a ma- tográfiá-ban megvalósult tendencia Párizsgyar filmeseket nyomaszt ják, s amelyek- ban is érezteti hatását, több olyan film kétől - ahogy én látom - inkább előre fél- szült, amely rokonítható Zolnay filmjével. nek. - Elképzelhetőnek tartja a most bemutatkozó sokféle próbálkozás újabb szintézisét?
Albert Cervoni francia kritikus véleménye szintén az, hogya magyar filmnek nemcsak a filmtörténetben is - számottevő múltja, hanem ígéretes jövője is van. S ezt a pécsi fesztiválon bemutatott művek bizonyították számára. - A szocialista országok filmművészetei közül egyedül a magyar látszik megőrizni azt a kezdeti lendületet és újító készséget, amely miatt egycsapásra felfigyeltek rá az egész világon. "Cseh filmről" vagy "lengyel filmről" ma már nem beszélhetünk abban az értelemben, ahogy beszélhetünk "magyar filmről". Azaz, amíg a Magyarországgal szomszédos országok filmművészetének egésze, összképe ma már nem olyan jelentős, nem olyan karakterisztikus, mint volt a 60-as évek elején, legfeljebb csak egy-egy kiemelkedő alkotó filmjeit tarthatj uk számon, a magyar filmművészet
,
- A látottak alapján a magyar filmnek erre minden lehetősége adva van. Külölösen, ha A magyar ugaron, a Nincs idő és a Fotográfia című filmekre gondolok.
Vernon Young kanadai filmkritikus, jelenleg a svéd televízió munkatársa viszont rosszkedvűen beszélt a fesztiválról. - Miért érzi visszaesésnek a most látott filmeket a korábban megismertekhez képest? - Mindenekelőtt azért, mert nem találtam köztük kiugróan jó, igazi tehetséggel megalkotott filmet. A bemutatott művek között csekély volt a különbség, egyik-másiknak még a témája sem volt eredeti, mint például a Harmadik nekifutás-é Bacsó Péter rendezésében. Egészében véve úgy lá-
tom, alkalmatlan időben rendezték ezt a fesztivált. Két évvel hamarabb, vagy talán két év múlva is mást mondhatnék. - Milyen - Ön által kiugróan jónak tartott - korábbi filmekkel veti össze a most látottakat? - Lehetséges, hogy elfogult vagyok, de a magyar filmes ek közül majdnem kizárólag Gaál István művészetét értékelem nagyra. A többi film meglehetősen távol áll tőlem. -
Miért?
- Nem értem a többit, nem közvetít számomra olyan lényeges és általános, tehát külföld ön is érdeklődésre számot tartó problémát, mint Gaál filmjei. A magyar történelem és a mai speciális összefüggések ismeretének hiányában ezek a filmek periférikusnak tűnnek. Sok szó esett itt például a Fotográfiá-ról; megvallom őszintén, nem értem ezt a nagy figyelmet. Zolnay műve az én szememben statikus kép, ahogy a fotográfia - esztétikai szempontbólnem sorolható a filmművészethez. - Csak mert a témája a művészi a fotoművészetben?
tükrözés
- A filmben nincs gondolati fejlődés, a rendező végig ugyanarra az egy dologra kérdez, a film elején és a végén is. Azért mondtam, hogy talán két év múlva másként beszélnék, mert a frissen bemutatott filmek biztatóak, közülük legjobbnak és a legígéretesebb kezdeményezésnek a Nincs idő-t tartom.
Alberto Valero venezuelai újságíró, aki néhány éve Varsóban él, csaknem ugyanúgy vélekedett a fesztiválról, mint kanadai kollégája. - Csakhogy én nem értek egyet azzal a véleménnyel, amely szerint maguk a filmekben feldolgozott problémák volnának periférikusak. Ellenkezőleg, én fontosnak és érdekesnek érzem ezeket a problémákat, csak a feldolgozás egyenetlenségeivel, sikerülétlenségével magyarázom a hatástalanságot. Én például nem Gaál István film-
jeit emelném ki; hozzám Szabó István filmművészete áll közel. S nem mondhatni, hogy Szabó filmjei más közegből s más problémákat ragadnak ki, mint a többi rendező művei. A Nincs idő-t én is sokra tartom. Még annyit jegyeznék meg, hogy a fesztivál színvonalát egyenetlennek éreztem: a Kakuk Marci a többiekhez képest kevesebbet nyújtott.
Galina Kopanevovától az egyik prágai filmlap munkatársától azt kérdeztük - ismervén jó véleményét a magyar filmművészetről - mit tart mai filmjeink legfontosabb esztétikai problémájának? - Nem könnyű a válasz, s nemcsak azért, mert régtől, az 50-es évek óta nagy tisztelettel adózom a magyar filmek alkotóinak, hanem mert a fesztiválon bemutatott alkotások új utak kereséséről tanúskodnak, többségükben kiforratlanok; nem hatnak a reveláció erejével, mint korábban Fábri, Kósa, Kovács, Jancsó filmjei. A filmrendezők mesterségbeli tudása a Pécsett látottak alapján is vitathatatlan, lefegyverző. De mintha a filmek egyre kevesebb ember számára készülnének, s ez esztétikai problémaként jelenik meg. Gondolok egyrészt a Kakuk Marci-ra: ebben a filmben a magyar művészetre korábban, a háború előtt jellemző, rossz, arisztokratikus hagyományok megtagadására látok kísérletet, amely azonban nagyon balul sikerült. De ugyanúgy a Fotográfia példáját sem tartom követendőnek, mert a szép és igaz dokumentarista részeket megszakítja és "agyonértelmezi" a két - játékfilmbe való - figura megjelenése. Ilyen módon nincs szükség arra, hogy megmagyarázzák a nézőnek, nekem, hogy mit látok. Nem szeretem, ha a filmen jelen van valaki, aki ugyanúgy gondolkozik, mint én, s helyettem is reagál arra a valóságra, amellyel csak nekem kellene szembesülnöm. Másrészt Jancsó Miklós új filmjeiben - a fesztiválon nem szerepel tek, de példának kínálkoznak - vagy a Nincs idő-ben éreztem azt a távolságot, ami ezeket a filmeket elválasztja a közönségtől; távolivá és majdnem megközelít7
hetetlenné teszi az átlagosnéző, vagy akár a magyar történelmet nem elég alaposan ismerő külföldi számára. Pedig az érthetőség, a demokratizmus nélkül - amely például olyan jellemző volt a cseh filmre nem töltheti be ez a művészet a feladatát. -Mit
sorolhat a magyar film erényei közé?
- Itt a filmrendezők, többnyire, mintha egyszemélyben teoretikusok is volnának, s ez másfajta, de egyáltalában nem lebebecsülendőbb erény, mint az, amely a cseh film legfontosabb tulajdonsága volt: a popularitás, a művész és a közönség közti észrevehető kapcsolat. A magyar filmes ek előre megfogalmazott, pontos kérdésekre adnak pontos és progresszív, marxista választ. És mindig új kérdéseket tesznek fel, mindig mindent bátran újrakezdenek. Ez vonatkozik csaknem valamennyi filmre, amit láttam, a történelmiekre és a mai problémákkal foglalkozókra egyaránt. Annak ellenére, hogy a bemutatók középhőmérsékletűek voltak. Annyi biztos, s ez még a sajátosságokhoz tartozik, jóllehet nem mindig egyértelmű erény: a magyar filmek nagyon aktív gondolkodásra késztetik a nézőt, előképzettség et s aktív gondolkozást tételezve fel róla. De nem biztos, hogy a közeg, amelyben a filmek megszületnek éppen ennek a módszernek és előfeltevésnek kedvez.
Ljudmila Pogozseva
denképpen folytatni kellene. Az új, modern problémák, a mai ember lélektani konfliktusai jelentek meg ezekben a filmekben nagyon tanulságosan. Fábri filmje ebből a szempontból is kiemelkedő, nagy hatással volt rám. Egy kicsit hiányolom, hogy a falu közösségének, a népnek a szerepét nem fejtette ki eléggé, a nézőnek hinnie kell abban, hogy saját maga kiegészítheti a film gondolatait. Ez általában jellemző a magyar filmekre. Mégis, úgy gondolom, hogy ezek a filmek sikert aratnak a közönség körében is, s ezt nagyon lényegesnek tartom. Hiszen a közérdekű témák kiválasztása biztosítéka a közönségsikernek, s a filmekben éppen ezt az igyekezetet látom: a közönségnek készülnek. Enélkül nem is beszélhetünk filmművészetről. - Ezek szerint a közéleti témaválasztásban látja a magyar film nemzetközi sikerének zálogát is? - Igen. Mert amivel Fábri, Bacsó vagy Zolnay foglalkozik, az sok embert érdekel, és nemcsak Magyarországon. Ezek a filmek sok információval szolgálnak, olyan információkkal, amelyek nemcsak a magyar körülményekre és emberekre vonatkoznak. Talán mert elég bátrak és a kifejező eszközeik hatásosak. Ebből a szempontból talán csak a Petőfi '73 hagy hiányérzetet. Kicsit egyoldalú, akárcsak a Nincs idő. Pedig ez a Kósa-film nagyon érdekes, kár, hogy nem elég változatos, nincsenek váratlan fordulatai: az első perctől fogva világos, hogy mi fog történni. Összefoglalva: szerintem a fesztivál nagyon érdekes volt, s csak további jó munkát kívánhatok.
szovjet film esztéta és kritikus, a magyar film régi ismerője és értő tolmácsolója örömmel üdvözölt minden új, esetleg egymásnak ellentmondó törekvést, stíluskisérletet, amelynek véleménye szerint ez a fesztivál gyűjteményes bemutatója volt. - Szinte minden filmet érdekesnek talál- Lara Fernando tam, s úgy éreztem, valamennyiben föllelkét maradandó hetők azok az eredmények, amelyeket foly- spanyol filmszakember tatni, továbbfejleszteni lehet. Nagyon ér- filmélménnyel tér haza a pécsi filmszemdekes volt számomra például Fábri Zoltán Iéről. Mint mondotta, a Petőfi '73 és a filmje, mert a továbbélő fasizmus problé- Fotográfia egyaránt nagyszerű, friss szemmáival ilyen szuggesztíven még csak ke- léletű, s különösen a Fotográfia, kiemelkevesen foglalkoztak. Az átlagosan magas dően jó film. színvonalat képviseli Zolnay Pál és Bacsó - A Fotográfia azért ragadott meg anyPéter filmje is, ez utóbbi törekvését min- nyira, mert a játékfilm és a dokumentum8
akkor a sajátos magyar körülmények és problémák megmutatásával olyan felismerésekhez vezet. amelyek mindenki számára hasznosak és fontosak, függetlenül attól, hogy milyen nemzethez tartozik. Ez persze általános értékelés, s általában véve - A fikció és a dokumentum szintézisét kivezető útnak tartja abból a válságból, igaz is a magyar filmre. De meg kell monamelybe sok kritikus szerint a világ film- danom hogy a pécsi filmszemle színvonalát nagyon egynetlennek tartom, talán nem művészete, a művészet került? ez volt a legjobb pillanat a magyar film- Az egyik lehetséges kivezető útnak tar- művészet számára ennek a fesztiválnak a tom, mert az bárki számára könnyen be- megrendezésére. A bemutatott filmek többlátható, hogy a valóság mai, az eddigiek- ségében észrevettem bizonyos hajlamot a nél jóval bonyolultabb, vagy csak annak manierizmusra, mintha a gyönyörüen csiérzett, problémáit, összefüggéseit milyen szolt felszín, a ragyogó mesterségbeli tunehezen és ritkán tudja megragadni a mű- dás üres belsőt. kevés mondandót takarna vészet teljes értékűen. A Fotográfia mód- A magyar filmművészetet azonban váltoszerévelolyan mélységei tárhatók fel a va- zatlanul jelentősnek. fontos tényezőnek lóságnak, amelyek egyébként rejtve ma- érzem, s ennek az erzésemnek a helyesradnak. ségét bizonyította Zolnay Pál filmje, amely végül, megérdemelten, meg is nyerte a - Több külföldi kritikustársa rótta fel a filmversenyt. Sajnáltam, hogy Jancsó Mikmagyar filmnek sajátos, érthetetlen malós filmjeit nem láttam a fesztiválon. ő gyar problémáit. Erről mi a véleménye? egyike azoknak a rendezőknek. akiket cs0dálok és tisztelek, s akik a magyar filmet - Én éppen azért szeretem a magyar filolyan fontossá tették. met, mert sajátosan magyar, s mert ug yan-
elemek szintézisét teremtette meg. Ehhez hasonlót még nem láttam nálunk Spanyolországban nem alkalmazzák ezt a módszert.
(Varga Vera)
r
MERLEG
TÖRTÉNELMI
TANULSÁGOK
Kósa Ferenc: Nincs idő A Nincs idő-ről sokan úgy gondolják, hogy f parabola. Szerintem azonban történelmi film. Tisztázni kell persze a parabola fogalmát. A geometriában olyan görbét nevezünk így, amelynek csak egy szakaszát rajzoljuk a papírra, szárai kiszámítható módon tartanak a végtelenbe. A hasonlat kézenfekvő: a művészetben is parabola minden, amely egy végtelenbe tartó "görbének" úgy rajzolja meg egyik szakaszát, hogy a többit is oda érezzük mögéje. Ilyen értelemben valóban minden igazi műalkotás barabola, mert a mondanivaló soha sincs bezárva a forma kitapintható felületébe, hanem a végtelenbe tart. Az elem zés ezért egy ponton túl mindig tehetetlen a művel szemben, a tartalomnak a legfontosabb analízis után is maradnak még feltáratlan részei. A Nincs idő csakis ebben a legáltalánosabb értelemben tekinthető parabolának; abban a szűkebb értelemben azonban, ahogy a kifejezést ma gyakran az allegória helyett használjuk, már nem. Allegóriáról, szűkebb értelemben vett paraboláról akkor beszélhetnénk, ha a mondanivaló érdekében erőszakot venne a történelmi igazságon. Én igaznak érzem a film történelmi légkörét. Igaz az, hogya Horthy-rendszer ket10
tős metodikával dolgozott; egyaránt alkalmazta a brutális elnyomás és a liberalizmus módszereit. Jellemzője éppen ez a kettősség. A két "módszer" természetesen nem egyenértékű: a lényeg az elnyomás brutalitás a, amelyre - kedvező körülmények között - mintegy felszíni formaként rakódik ráa Horthy-korszak sajátságos dzsentroid liberalizmusa. De ez utóbbi nélkül nem értenénk meg a valóságos társadalmi mozgást, azt a végeredményt, amelyet Magyarország Hitler utolsó csatlósaként "produkált". Amikor tehát a film ezt a történelmi kettősséget Udvardi fogházigazgató és helyettese, Babella személyében ábrázolja, igaz problémát vet fel. Ez a szituáció a Horthy-korszakban a kommunisták harcának kereteit is nagyban meghatározta. A kommunisták a filmben a vállalás következetességével jelennek meg. Erejűket az bizonyítja, hogy nem ugranak be az Udvardi-féle manipulációnak, hanem konzekvens en kitartanak az osztályelnyomás minden formájával szemben. Alakjukat ez teszi mintegy egytömbből faragottá. A Pécsi Filmszemle vitáján is felmerült az a kérdés, hogy vajon ez a konfliktus pusztán történelmi-e, s nincs-e mégis valamilyen allegorikus, vagy ha úgy tetszik, parabolikus utalása a mára. Én úgy érzem,
hogy maga a kérdés hamis így. Lukács György a történelmi regényről szólván világosan megírta, hogyamúlttal foglalkozó mű is mindig a mához szól. Ez a művészet lényegéhez tartozik. Ha az ember azonosulni képes tőle távoli világok más világnézetű, gondolkodású viselkedési emberével, akkor a közelmúlt történetét ábrázoló műben is meg kell találni a mai vonatkozásokat. S ez a Nincs idő esetében is valamennyi ábrázolt magatartásra érvényes. Az Udvardi-Babella-magatartás ellentétét és egységét a magyar történelmi múlt termelte ki, de ha lét joga meg is szűnt 1945-tel, maradványait ma is megfigyelhetjük a mindennapi életben is. Mert azt már talán hangsúlyozni sem kell, hogy a Horthy-korszakra általában jellemző magatartásról van szó és nem a börtönviszonyokról való értekezésről. E magatartások két börtönőr személyében nyernek ábrázolást, de nemcsak a fegyintézet falain belül érvényesültek. Így szélesebben, általános társadalmi magatartás ként felfogva, egyes elemeiben máig is tovább élhetnek. S tovább is élnek. Nem vagyunk még megóva attól, hogy olykor a magunk, olykor a mások magatartásában ne fedezzük fel Udvardit vagy Babellát. Ez a negatív azonosulás e tárgyban a film mondanivalójának lényege. Vizsgálatra kényszerít, magunkba kell néznünk, hogy újabban elkerülhessük utálatos hasonmásukat. A filmben ábrázolt magatartások rendszerét nem is ezen a ponton érzem problematikusnak. Nagyobb probléma, hogy bár mindenki más számára megvan a választás lehetősége: a börtönőrök Udvardi vagy Babella útját követhetik, a köztörvényesek választhatják a csendes önpusztító dacot, a látványos, hetyke öngyilkosságot vagy az alkalmazkodást, - a kommunistáknak azonban nincsen választásuk. Nekik csak egy lehetőségük van, a végsőkig vitt ellenállás. Ezt művészileg sem érzem egészen indokoltnak, a magatartással pedig személyesen nem értek egyet. Más dolog nem beugrani az Udvardi-féle manipulációnak, és más dolog az éhségsztrájkot választani. A filmből nem tudjuk meg, miért
folyik az éhségsztrájk. Pedig ez végső eszköz, amihez csak akkor szabad nyúlni, ha más nincsen már a kezünkben. Itt azonban az okokat nem látjuk, s így azt sem tudjuk, hogy a mozgalom szempontjából nem volna-e helyesebb kihasználni az Udvardiféle légkör lehetőségeit és mondjuk szemináriumot szervezni. Nem biztos, hogy ez megalkuvás lett volna. Meglehet ugyan, hogy Udvardi vagy bárki más olyan helyzet elé állította a kommunistákat, hogy ehhez az eszközhöz kellett nyúlniuk. A film szerzői azonban ezt nem tartották fontosnak bemutatni, s ez úgy érzem, gyengíti a börtönben szenvedő hősök vállalásának erejét. Mintha kényszerpályáról lenne szó, nem is vállalásról. Mintha magáért a végsőkig való ellenállásnak kedvéért kellene végsőkig ellenállni, ami azonban már nem a kommunista mozgalom éthosza. Mindazonáltal a ma számára legfőbb tanulságul mégis a vállalás következetessége szolgál. A film így azoknak az alkotásoknak a sorába tartozik, amely a múlt forradalmi következetességének felmutatásával int a jelenben tanusított következetességre. S ez nagyon is valószerű probléma. Mindazok, akik évtizedeken át vettek részt a forradalmi mozgalmakban, tapasztalhatták, hogy a kiélezett helyzetekben nehezebb a sorsot vállalni, de könnyebb tudni, hogy mi a következetes cselekvés útja. Ma néha fordított a helyzet. Vállalni gyakran könynyebb, mint következetesen megvalósítani. Éppen ezzel szól a Nincs idő a múlt nyelvén a mához. A film nagy érdeme, hogya tárgyalt problémát a maga teljességében ragadta meg. A szerző-hármas itt fejlődésének újabb szakaszához érkezett el. A korábbi filmek gyakran epizodikus szerkezetét itt drámai tömörség, a végső megoldás egyszerűségére való törekvés váltotta fel. Meglehet, hogy a film a közönség egy jó részében nem kelt majd rezonanciát. De azok, akik vállalják a film forradalmi hősei harcának folytatását - mégha vitatkozunk is vele -, bizonyára őszinte érdeklődéssel fogadják. Vitányi
Iván
it
A DRÁMAI
ÉS A GROTESZK
A Nincs idő nagy változás a Kósa-Csoórifilmek világában. Az egyértelmű drámaiságot itt kezdi fölváltani a bizarr és a groteszk derengése. A XX. században, kűlönösen így a vége felé célszerűtlennek bizonyul a teljes műfaji egység. A tartalmi sokértelműséget időnként jobb formai sokféleséggel kifejezni. A filozofikusság vagy irónia éppenúgy kötő anyag a egy műnek, mint a balladai komolyság vagy a tragikus alaphang. Az ambivalencia, amely lelkiéletünk alapjelensége lett, meg kellett hogy jelenjen művészetünkben is. A Nincs idő sok-alakú, sok-eszközű film. Olyan jelenetet, mint amikor Veréb "eredeti módon" lelocsolja a börtönigazgatót, a 12
főfegyőrt meg a belügyminisztert, eddig csak cseh filmekben láthattunk. Olyat is csak franciában, amikor a főszakács kanári madarat kap kalitkában karácsonyra. És itt megállok egy kicsit. A rab főszakács kalitkában él: cellájában; kap egy kanárit, az is kalitkában él, ugyanolyan rab, mint a gazdája, és a börtönigazgató is, aki átnyújt ja neki, abban az alig valamivel nagyobb kalitkában él, ami az akkori Horthy-Magyarország. Ilyen furcsa, kristályról kristályra, igazságról igazságra épülő vonulatot számtalanszor fölfejthetünk a Nincs idő-ben. Mondhatnám : csakis ilyen vékony, egymáshoz tapadó rétegekből áll össze a film.
Eza mozgasi módja, a titok-leleplezés i módja, a mondanivalója, a formai megoldása. Egy szál mögött fut egy másik szál, egyik képre ráleheltek egy másik képet, az egyik ember mellett ott rejtőzik egy másik jellemű ember, az egyik igazság hüvelyében ott feszül egy másik igazság hol kirántott, hol ki se rántott kardja. Legjobban talán a kanál-nyelő rab története mutatja ezt. Főleg az a jelenet, mikor orvosa meg akarja érteni, miért áldozza föl a gyomrát, életét valami egészen kis szabadságért. Allnak a gyomrokból kiszedett tárgyak félelmetes, mulatságos tablója előtt. Mintha egy hómezőn, vesztett csata után. És az orvos kérdez. A szakállas, szomorú szemű rab válaszol. Egy kérdés, egy válasz: az igazság egyik fátyla lehull. Aztán még egy kérdés, még egy válasz és újabb igazság-fátyol omlik. le. Az orvos azt
mondja, most már értem. De a rab többet tud, a rab tudja, magában hordja sorsa összes igazságát, nemcsak a legfölső t, nemcsak a második vagy harmadik rétegben bújót, hanem a dolgok szívéig vezetőt is, ami már az ő megsemmisülése, csöndessége, szabadság-éhsége, menthetetlensége. Orvosa ide már nem tudja követni: ő a legutolsó, végleg fölmutatható okotigazságot akarja megtalálni. A rab nem állhat meg ezen vagy azon a ponton: az ő sorsában, szöveteiben, idegeiben az egymásra rakódó, egymásba kapcsolódó társadalmi, emberi igazságok sora végtelen. Az egyik fontosabb, a másik kevésbé az. Az egyik kis igazság, a másik nagyobb, a harmadik nagy igazság, egészen az elképzelhető,de meg nem fogalmazható fő igazságig. Ez Kósáék-Csoóriék elsőrendű fölfedezése, mondanivalója. 13
Ezen a ponton Kósa és Csoóri visszaforŐk nem a történelemfilozófiai igazságokdít mindent. Nehogy bárki is azt higgye: ra figyelnek elsősorban, mint Jancsó és oda akarják vetni gondolkodásunkat, közérHernádi a Szegénylegények-ben. Őket az zésünket vagy éppen etikánkat valamiféle érdekli, hogyan mozdulnak meg a társaviszonylagosság törmelék-hegyére. N em: dalmi gépezet kis és nagy kerekei, emelői, elemzésüket mindjárt az összegezés követi. áttételei, amikor néhány szabálytalan emA sokféle igazság után az egyetlen igazság ber szembefordul vele. A fülsértő roppanásban, amikor csigobirtokbavételének vágya. lya törik, vér serken és a szájon félig megSzámtalan bejáratból robbantanak ki szült szavak fordulnak még ki utoljára; a egyetlen nagy ajtót. Nem tagadva meg ezdrámából, groteszkből, bünből és tisztaságzel a többi ajtó létjogosultságát sem, és ból, a tehetetlenség és az erő összecsikornem engedve a sehova sem vezető, puszta dulásából az igazságok ráadásaként megjátéknak. születik a költészet is. Keserves, alig megN ézem a vásznat: létrán a börtön falára engedett, eltürt, fájdalmas költészet. Amituszkolják az éhségsztrájkot vezető rabot, kor az élet közvetlenül vetül rá a halálra. a legtisztábbat, a legértelmesebbet, a legelszántabbat mind között, hogy "szökés A rab nézi a kórház ablakán át a szemközben" lelőhessék. Az ilyen létrákon minben levő utca kivilágított ablakait. Sára fehér-feketében fényképezi őt, a sorra vé- dig Krisztust szokták levenni a keresztről, gignézett ablakok mögötti életet meg szí- amíg volt Krisztus-mítosz. Most már csak nesben. Kis ablakokat látunk, kis életeket, így lehet, ilyen mítosz lehet: nem le, haszegényes életeket. Nyomorúságos kis lé- nem fölfelé viszik a Krisztus-arcút. És Babellát, az erőszak tisztviselőj ét, aki tezések akváriumait. Egy utcalány keresztbeveti a lábát, míg az öreg cipész a lábbemindezt zsinóron irányítja, Loyolai Szerit lijét javítja, feleség mosdatja lavórban Ignác okos, szelíd tartásával, könyvvel, csupa-kosz férjét, hatalmas terhű, állapobölcs pillantással, hatalmas olajképen megtos asszony ül bálványként a frissen eltett örökíteni: mi ez? Röhögni akarnak megrökönyödésünkön a szerzők, vagy káromkouborkásüvegek mellett, gyerekek verekednek játékosan egymással, ahogyan az utdásos röhögésre akarnak kényszeríteni? cáról beléptek; arcok, testek, tárgyak, szí- Hát ha így, ilyen leplezetlenül egymás nek, helyzetek: semmiségek. De mind zárt mellé teszik a látszatot és a valóságot, nem világ, mind élvezi magát valahogy, mert kezd el füstölögni a filmszalag az elviselnem tud róla, hogy kívülről is látható; hetetlen jelenlététől? hogy milyen kisszerű, szánalmas. Hogy Igen, majd azt fogják mondani: elviselvoltaképpen a szabadságnak, a magunkkal, hetetlen, nyomasztó ez a film. Az is. Mert a világgal való azonosulásnak csak pillaKósa és Csoóri az elviselhetetlenről, a nyonatnyi visszfénye és nem a teljessége. De masztóról akart beszélni. Kósáék jól tudták, hogy itt a kis élet több, De megjelennek azok a vadlibák is az mint valami elragadó, gazdag, valóban égen. Kétszer jelennek meg, ha jól emléknagyszabású világ szembeállítása a rab szem. A tiszta ég is megjelenik, föl villan puszta vágyával és lehetetlenségével. A rab egyszer-kétszer. Mindenki kiolvashatj a, -és az ő szemével a néző - szemében ezek mit jelentenek. a kis boldog-boldogtalan akváriumok az A börtönrácsok és a szabadon csapatozó elérhetetlen gyönyörűség, a saját létezés vadludak ellentéte. Múlt és jelen? Vagy incsodái. Égnek, világítanak, mindent megkább a kint és a bent? Az emberi szommutatnak. júság és a szomj örökös olthatatlanságának önkívülete? Itt nem az igazság-rétegek a fontosak, itt az élet mint teljes érték; a szabadság, Egyféle szükséglet, aminek kielégítémégha csak magunkba feledkezés is, teljes sére ebben a században már nem lesz idő? végső eszményképként lángol föl a filmTornai József ben. 14
RÓZSÁVAL
ÜTLEGELŐ
bántsd az élet vér-eleven menetét, ember, Utazik az örökös rabságra-ítélt, a lenyelt csikasz-ember, kivel gyerekek tán együtt pléhkanál jogán. Utazunk vele mt ts, a voltunk s forgattunk a tánciskolában rumegváltott mozijegy jogán - annak jogán, ganyos derekokat, De lehet-e, igaz-e, meghogy ez a film, ez a nemes és tiszta alkotás történhetett-e a hajdani gyerekek szétválejátszódik, mert megcsinálták tiszta szemű lása őrzőre s vasakban őrizettekre ? Törtéés szívű alkotói. nelmünk példái bókolják a ketreces raMit lát az elítélt - s vele mi - a rabomobil ablakrácsai mögül? Gyönyörű far- bokkal: Igen, ó igen. A cselekvés a filmben - és a történesangi menetét az életnek. Juhbundás álcálemben - mindig büntetendő. A cselekkat, faragott maszkokat, óriási fakanál-orcákat, révült, piros mosollyal. És látni a vés lehet forradalmi: lázadás a jóravaló börtönnel-büntetése ellen. A hegy határ őrzőjét, a csikasz-embert, amint törekvések lövésre emeli puskáját - de mégis leeresz- cselekvés lehet önpusztító - társadalomti -, ne tüzelj reánk, rikolt ja némán is az pusztító is: betörés, lopás, vagy már fogolyként, egy pléhkanál, egy kulcs, egy élet, az üres fakanál-orcák megdöbbentő bicska lenyelése. Az önpusztító cselekvés mosolya. fölmentést ígérne, egy hónapra Ne tüzelj ránk kiáltja ez a film, mintha játszódván a fasizmus idejében -, ne vagy mindörökkön örökké. De fölmentés
Mert az elidegenedés foka, a film törnincs, mert mindenfajta lázadás meglakol, életre-szóló megnyomorítással. Mégis: a ténetének idejében, elérte azt az egyetetiszta lázadás reménytkeltő. Miért? Miért, mességet, amikor a karácsonyi cukros kanem törmikor a történelem rabok és rabtartók sor- lács, a jámbor énekkar-alakítás hették meg azt többé. És véres giccs lesz sának történés-sorozata! Idegenül, egymáshatalmi törekvéseiből, s a ra uicsoroqua létezik e kétfajta ember: lel- a napóleonkák ketlen őriző és szabadulásért felinduló. Ide- festő nem a Medicieket örökíti meg nagygen, idegen a bilincses meg a bilincselő, s vonalú szépséggel, de egy pisztoly os basa egymást is kínlódva mindketten rabok. röhögnivaló atyaiságát. Ezt az elidegeneMondhatnám így is: a modern ember, a dést csak a nemes ellenállás törheti meg, ezen a fokon a karácsonyi éhségsztrájk modern emberi lét kínos egymái>rautaltsáegyenrangú egy Michelangelo alkotásával. ga, egymásra-idegenedés e ez. De szorongva A világra táruló ablak négyzetdecimédöbbenek rá: az ember mindig is mctlern terében látható a piac meleg narancsszíne, volt. a fagyott ablakon át a meziieleti szerelem, Lehet-e ezt az ősi elidegenedést enyhíteni? Lehet-e rózsafővel ütlegelni a meg- a lágy várakozás celuu, kinn, a szabadságvágy, a megváltó bilincselt ember homlokát, itiikor a bün- ban. A változtatni-akaró kínlódik a szürkébbik tető kéz birtokolja a virág tövises szárát vágy megtestesülve rabságban, odebenn. Aki szabadulni akar: is? Lehet-e vurstli-paripát festeni a kínok elpusztítja magát. Meghalnak a megváltók paripáiból, lehet-e, érdemes-e katedrálismagas rácsok közé konfetti-hóesést, kará- is. De hiába-e? Örök lesz-e őrizők és őrizettek egymást-megszenvedése? Megtörcsonyi apácakórust varázsolni, ha a szeretet drapériáit bevonalazzák a rácsok? A jó hető-e ez a képlet? Úgy végzem, ahogy kezdődik a film. A emberek törekvéseit! A humanistáé, aki gyönyörű bábúmosolya, riadt igent mond a szabadságot meg hiúsító fa- maszkosok gyermekszeme kiséri a fegyver mozdulásizmusnak s nemet a börtönőr embertelen sát: ne törj az élet szivárvány-menetére. tetteire! Hihetünk-e a rózsával-ütlegelőnek? Szécsi Margit
NINCS IDŐ magyar, Hunnia Filmstúdió 1973. R: Kósa Ferenc, I: Csoóri Sándor, Kósa F., O: Sára Sándor; Z: Durkó Zsolt; Sz: Lohinszky Lóránd, Szilágyi Tibor, Kenyoresik János, Bencze László, Juhász Jácint, Haumann Péter.
A LÉLEK KÉPEI Szobó
István : Tűzoltó utca 25.
Hogy Szabó István filmje körül máris felbuzgott a vita, mindenesetre a mű mellett bizonyít. Ám ez a vita elég egyértelműleg a tárgy, a film mondanivalója, a valósággal való kapcsolat kérdései körül folyik, ami arra látszik utalni, hogy a mű nem ostromolja új eszközökkel a film átadnivalóinak világát, vagy legalábbis ezek az eszközök jelentőségükben elhalványulnak a puszta tartalom támasztotta problé-
mák mellett. Hogy mindez így volt-e vagy sem, és hogy ha nem volt szó szerint így aminthogy természetesen sosem volt -, lehet és szabad-e így bemutatni: ezek primitív, de alapvető kérdések. És különösen akkor azok, ha tartalmuknál fogva annyira provokálják az adat szerinti valóság kontrollját, mint a Tűzoltó utca 25. (vajon van-e egyáltalán 25. szám a Tűzoltó utcában, és vajon valóban szanálták-e, és 17
vajon a filmen látható ócska épület valóban a Tűzoltó utca 25-e? stb.), viszont a kontrollra a film eleve azzal akibúvóval felel: hja kérem, tessék tudomásul venni, hogy mindez csak álom. Így persze könynyű, lehetne erre megjegyezni, de aztán kiderül, hogy nem is olyan könnyű. Tulajdonképpen elölről kellene elkezdeni a vitát (mint valójában mindig is) a művészetben kötelező és lehetséges absztrahálás mértékéről, de ezt természetesen nem tesszük. Mégis elkerülhetetlennek tűnik egy a modern filmművészet által szinte állandóan újra és újra felvetett kérdés: mennyire alkalmasak vagy alkalmatlanok általában a filmművészet, a fényképezett kép eszközei az absztrahálásra? Magyarán: mennyire sikerül a mozgó fényképnek a maga rendkívül reálisan ható háromdimenziós illúziókeltése ellenére rávenni a közönséget (és azon belül egyes kritikusokat) arra, hogy ne vegye őt egy-az-egyhez? Mennyi játéka van az igen erőteljes valóság-szuggesztión belül a polifóniának, álom és valóság elhatárolásának és áttűnésének? Az idősíkok változásainak? Az abszurdum - természetesen nem a logikai, hanem a látványszerű abszurdumra gondolunk - megnyilvánulásainak, illetőleg ezek művészi elfogadtatásának? Melyik pillanatban válik a groteszk érthetetlenné, sőt a nagyszerű nevetségessé? A határvonal hajszálkeskeny, az ágyáról fellebbenő és a levegő vízszínű közegében uszva repülő fiatal nő - az előző képek egyértelműen naturalisztikusnak vehető élménye után - legalább is egyenlő mértékben költői és mulatságos. Erre a vaskos illusztrációra azonban biztosan szükség volt, hogy az álmok szürreális síkjára figyelmessé tegyen. Mármint arra, hogy egyáltalán vannak álmok, hogy annak, amit látunk, egy része, mégpedig jelentős része álom. Azaz, hogy az órával mérhető időhöz is és az eseményszerű valósághoz is másképpen viszonyul, mint a látvány másik része. Ami valóban "történik", az annyi, hogy egy lerombolásra - és mint a kritika el nem mulasztotta reklamálni: újjáépítésre ítélt régi ház lakói a tűrhetetlenül forró 18
nyári éjszakában emlékeiket rekonstruálják, ki-ki a maga módján. Nagyon sokféle módon és nagyon sokféle emléket. Éber gondolkodás és álom éppenúgy összefolyik, mint az emlékek ideje. Ez természetes is: a nagymama a csapata élén felvonuló francia tiszttel beszélget az ablakból 1919 őszéri (a kötekedő kritikus megjegyezhetné, hogy az efféle funkcióban megjelenő francia tiszt inkább román volt), a fiatal lány ma várja, hogy a fiú betérjen hozzá. Mi érezteti az idő- és realitássíkok eltolódását? Szerencsére semmi. Igaz, az írórendező számára ez a könnyebb megoldás, de ez a közönség számára is elfogadhatóbb és érthetőbb. Beleuszni a levegő zöldes vizeibe, és egy bizonyos pillanattól kezdve - amelyet, gondolom, mindenki más-más pontnál érez meg, és akkor is visszahatólag - mindent szabad asszociációnak, variációnak, a múltak, a közeli történelem, a több nemzedék által elérhető valóság emlékei körüli időtlen lebegésnek felfogni. Vagyis egy pillanattól kezdve megszűnik a formai és műfaji bizonytalanság, pontosabban szólván feladj uk a bizonyosságért folytatott harcot és ráhagyatkozunk a látványra. Ebben segítségünkre szolgál a rendkívül sok szereplő, a szertelenül öszsze-vissza indázó viszonylatok áttekinthetetlensége és bizonyos mértékben mindaz, amit a kritika egy része mint történelmi irrealitást róvott fel a filmnek. Az irrealitás ugyanis egyúttal tipizálás, és talán éppen ez a legerősebb oldala Szabó István művének. Így verődtek-e össze a munkásszázadok? Aházmesternék végezték-e a lakóházak pincéjében a testi motozást az aszszonyokon? Így rejtegette a műhelyben az asztalosmester az elhagyott gyerekeket? Vagy a filmben sem ez történt? Lehet, hogy kétszeri látásra még magát az eseményt sem értettem meg? A fő, hogy mindez a legkevésbé sem zavart. Amit megértettem, a lényeg volt, és ezt a lényeget, ebben a formában is, sőt eminensen ebben a formában hajlandó vagyok elfogadni. Nagy alkotás-e ez a film? Ezt a kérdést rábízom a szakmára, engem adott esetben nem érdekel. Mélyen és meggyőződésesen, emberi valóm legbelsejében
egyetértek vele. És számomra. - nem is hiszem, hogy csak számomra ez itt a fontos. Persze, vigyázzunk: egyetérteni egy jószándékkal is lehet, és én itt egy befejezett művészi munkával értek egyet. Ez pedig kötelezővé teszi számomra, hogy megvizsgáljam azokat a módozatokat is, amelyek-az eleve kitűzött célokon kívüllehetövé teszik, hogyegyetértsek vele. Egyet már megemlítettem a film eszközeiből: az események tipizálását, azt a ténylegessegek és véletlenségek fölé emelkedő átlátást, amely az idő adott és igen rövidre szabott méretein belül lehető vé teszi a dolgok valódi jelentőségének értelmezését. Meg kell jegyeznem : tulajdonképpen nem szeretem azt a művészetet, amely "igazabb az igaznál", azt a realizmust, amely a naturalizmussal és a dokumentációval szemben "f.eiülbírálja" és szelektálja a valóságot. Adott esetben megint szerenesésnek kell tartanom azt a megoldást, hogy ez a felülvizsgálat egy irreális közeg, a lidérces álom keretében történik. A tipizálás módja itt nem a sűrítés, az események egymásra másolása egy egységes átlagkép jegyében, hanem inkább a torzítás, a túlzás. Ugyanez az elv irányítja az emberi jellemek ábrázolását is. A film, a fénykép látszólag realista világán belül a jellemek inkább a szatíra és a tragédia, tehát az eleve az elrajzolást követő műfajok módszerével elevenednek meg. Az emberi teljesség igényéről is eleve le kell mondaniuk: sors-funkciók, egyenes megvilágításban. mint a tragédiában, vagy fordított tükörfényben, mint a szatírában. Mindamellett a film sem nem tragédia, sem nem szatíra, hanem álom: az elemek fellazult gomolygása. Ebben a lazaságban a rendet a szerkesztő szándék tartja, valami, ami bizonyos tekintetben közel áll a zenéhez: a motívum-ismétlődés. Nem új technikája ez sem az epikának, sem a drámának, még kevésbé a filmnek. Viszont rendkívül mozgékony, változatos, sokoldalú, akárcsak magában a zenében, természetes megnyilatkozása a struktúra és a mondanivaló eredendő egységének, jelenség és jelenség-mögötti harmoniájának. Persze, mindez inkább csak elvi le20
hetőség: lehet ez a konstrukció nagyon is drótvázas, panelszerű is, nem "praestabilita", inkább csak "praefabricata" harmonia. Gondolom, ezen áll vagy bukik a vállalkozás. Nos, Szabó István filmjében egészében elfogadhatónak, meggyőzőnek éreztem a szerkezetet. Az ismétlődéseket nem ő kereste: a valóság adta. Az álmok formája mögött hol világosabban, hol rejtettebben, hol természetesen, hol kissé erőltettebben, de általában ott éreztem a valóság, a történelem diktandóját. Ezek az álmok hiteles élményekre nyúlnak vissza. Nem hiszem el a kritikának, hogy ezek az álmok "megrendelésre" látogatják meg az álmodókat, nem tartom különösebben fontosnak a ház utolsó éjszakájának motívumát, sem azt, hogy egyszerre álmodják-e a lakók álmodnivalóikat vagy sem. Nekem elég az élmények belső hitelessége, elég annak felismerése, hogy az élmény nyomot hagy a lélekben, és ez a nyom nemcsak múlhatatlan, hanem bizonyos mértékben meghatározó, a további belső út irányát kijelölő is. Számomra ezeket a szorongásokat, ezeket a vezérmotívumszerűen vissza-visszatérő nyomásokat saját emlékeim hitelesítik, mind különbségeikben, mind azonosságaikban. Bennem álornszerűen sűrű és súlyos az il néhány mondat, amelyet előbb a zsidóasszony mond az elszegényedett grófnak, hogy néhány év múlva ő hallja viszont a gróftól: "Nekem innen most el kell mennem ... " A bűntelen üldözöttek fölé nehezedő égbolt, azt hiszem, ez az, amit a film éreztetni képes azokkal is, akik elég szerencsések hozzá, hogy sosem érezték legyen. A házat lebontják: ez sem többet, sem kevesebbet nem akar mondani, mint azt, hogy a film a múltról szól. Ebben a házban emberek laktak. Nem epikus hősök: emberek, jók és gonoszak, vagy inkább csak jobbak és gonoszabbak, bátrabbak és gyávábbak, szegényebbek és gazdagabbak, egyszerűbb ek és tanultabbak, öregebbek és fiatalabbak. Ez a közeg a mindennapok szenvedéseinek és örömeinek - nagy szenvedéseinek és apró örömeinek - közege, amelyet egy kor bélyege jelöl meg, az adott szimbolikus szituáció-
ból következtetve egyelmúltnak tekintett koré. Ebbe a korba tartozik az asszony, aki teljes és nagyon asszonyos tevékenységgel ment mindent és mindenkit, aki menthető, hogy aztán félszeg és tanácstalan mosollyal mentse meg az ellenséget,
az igazoló okmányát előtte pimaszul meglobogtató házmesternét is. Útja nem vezet sehová, csak az öregedésbe, az álmatlanságba, az egyetlen gondtalan pillanat utáni reménytelen vágyba. Aminthogy kiúttalan marad a másik asszony is, akinek két férje 21
is elpusztult, és aki szépsége még mindig hódító romjaival már nem mer többé határozni tulajdon élete fölött. (Kitűnő forgatókönyv-momentum itt a "vaticinat'o post eventum" retorikai fogása: az asszony álmában pontosan ismeri még élő szerelmei végzetét és remegő izgalommal óvja őket, hiába.) Hősi pillanatokra néha talán képes, de a hősi életre nem méretezett emberek világa ez, ilyesmit hiba is volna elvárni tőlük, a nagy kiállás helyett meg kell elégednünk a humánum apró, gyöngéd gesztusaival, azzal, hogy valaki a fázó idegen gyerekre saját kabátját borítva távozik, az öreggel, aki gyatra énekével próbálja megnyugtatni a magukra hagyott, síró kicsinyeket. Úgyis kicsiny és magára hagyott az az egész világ, egyedül áll szemben a rázúduló sorssal - persze, e tekintetben minden ház Tűzoltó utca 25. - magárahagyottságát folytonos visszajárásukkal éreztetik a halottak, a távolra költözöttek, örökös vendégjárás folyik itt Amerikából, Kanadából, Ausztráliából és a névtelen halál országából, megjelennek és eltűnnek, ajándékokat hoznak és tanácsokat adnak, amelyekkel az élőknek nincs mit kezdeni-
ük. Az ő életükben, belül, már semmilyen fordulat nem hoz fordulatot. Az öreg órás t hiába keresi fel a semmiből két leánya, végül is magára maradva rágódik élete törmelékein, virágokat, drótokat, törött óraüveget majszolva elmélyedten. Ez a magány marad meg kicsengésként, míg kint a sokmázsás vasgolyó verdesi a falakat. Nehéz volna ezt a vegetatív gazdagsággal benépesített látványt személyekkel, szereplőkkel jellemezni. De néhány arc mégis megmaradt bennünk: a Kasszandraszerű szerepét megrázó szenvedéllyel alakító Luczyna Winniczkáé, Békés Ritáé a tevékenyasszony egyre nyíltabbá és szebbé váló tekintetével, Makay Margit, Szemes Mari, Kovács Károly, Bánffy György, Bálint András. És meglepetésre néhány író: Zelk Zoltán, Mándy Iván, Müller Péter. Különösen Zelk az-sajnálom, bár bizonyára megvolt az oka, hogyalakjához idegen hangot szinkronizáltak -, aki nagyelhitető erővel játszotta az öreg órás elég jelentős és nagyon zelkzoltános szerepét. Sára Sándor ismét bebizonyította, hogy - azon felül, aminek leginkább elhivatott ja - kitűnő művésze a városi lélek képeinek is. Keszi Imre
EGY RÉGI DAL VISSZHANGJA Fellini : Róma An old song resung, szóról szóra: régi dal újradalolva (az én fordításomban : Egy régi dal visszhangja-egyYeats-versnek a címe ez, az első vers é, melyet (néhány megelőző ujjgyakorlattól eltekintve) életemben fordítottam. Így végződik: But I was young and foolish and now am full of tears "de bolond ifjú voltam, s most csupa könny vagyok." Ez a késleltetett visszahatással megkönynyeztető ifjúkori bolondság, elmulasztott lehetőség, vagyis magyarul a "késő bánat €bgondolat", persze, nem csupán az első szerelemre vonatkozik. Fiatal koromban éppenhogy megéltünk, utazásra sehogyan sem futotta volna. Csak az olasz út volt olyan olcsó, hogy azt még mi is meg engedhettük volna magunknak. Igen ám, de volt nekem egy fogadalmam - senki sem tudott róla rajtam kívül -, hogy fasiszta országba önszántamból nem megyek. Mekkora szamárság volt! Micsoda elszalasztott szerelem! Ezt még soha olyan érzékletesen be nem láttam, mint Fellini Róma-filmje után. Milyen gusztusos élet ez az ő gyerekkori Rómája! - a fasizmus korának Rómája. Ezt és csakis ezt nézi egészen belülről, a film elején, és később, valahányszor az emlékezés visszavált a maiból a hajdaniba. Látható, persze, ebben a hajdani Rómában a
fasizmus is, röhögtető és rettegtető vonásaival - amennyit a fiatal Fellini látott belőle. De hát neki nem kell bizonyítania, hogy nem szereti a fasizmust. És nincs-e igaza, mikor visszamenőleg sem érdekli jobban a fasizmus, inkább a fasiszta felszín alatt a vastag, a sűrű, a népi Róma? Mit számít Mussolini a feketeingeseivel mi t számí t Rómának?
Úgyhogy én már csak 1947-ben jutottam el Rómába. És ha van valami, amit még szívesen láttam volna ebben a filmben, éppen ez az átmeneti, elszegényedett, inflációs, kivilágítatlan Róma, ahová még csak éppen szállingóztak a turisták. Éjszaka, a majdnem üres utcákon, tereken csak néha siklott át egy-egy nagy, fekete, amerikai autó - és milyen sejtelmesen fehérlettek elő a sötétből a romok! Ez volt a legvonzóbb arca Rómának. • Igaz, hogy ez a derengően sötét és átszellemülten halvány, romantikus Róma nehezen illeszkedett volna bele ennek a filmnek telített fényekkel, zománcozott, kemény, durva felűletekkel, erős ellenhatásokkal dolgozó, újdivatú színtechnikájába. (Amelyre bizonyára van technikai műszó is - én azonban nem értek a technikához: csak körülírni tudom.)
De hát Fellini nem az árnyalatok, a bőség művésze.
hanem
N em is szerettem Fellini régi filmj eit. Nem, ez így nem jó fogalmazás: úgy hat, mintha ellen érzés em lett volna vele szemben, mintha nem tartottam volna elsőrangú filmrendezőnek. Tudtam, hogy az Országúton nagy film: az én magánmúzeumomban valahol ott volt a helye Picasso bohócainak közelében. Csakhogy engem Picasso bohócai sem érinttettek közelről. Én a Watteau bohócát szerettem. Az Édes élet, persze, érdekelt - kit ne érdekelt volna? Már csak a témájánál fogva is, abban az időben, amikor láttuk. De némileg zavart, hogya szerző - mert én a nagy filmrendezőtannak tartom, még akkor is, ha más írja a forgatókönyvet láthatóan magasabb igényű eszmeiséget tartogat a gyönyörködtető érdekesség mögött, többet is, mint csak társadalomkritikát valamiféle erkölcsi kiindulópontot és célzatot. Ehhez az érezhető igényhez képest viszont felületesnek találtam a filmet. A Nyolc és fél pedig már egyenesen bosszantott zavarosságának megejtő bravúrjaival, hivalkodó személyességével. Talán fölösleges is mondanom, hogy mindez nem kritika, hanem csak bevallás, úgylehet, éppen értetlenség em és érzéketlenségem bevallása - hiszen éppen a Nyolc és fél-t máris másképpen látom. Csak a Júlia és a szellemek-nél volt az a határozott érzésem, hogyelvétett film: több benne a zavarosság, mint a bravúr, a gondolatnál több a misztifikáció, amellett - és Fellini ebben is úttörő volt egy kis bedőlés annak, amit Bunuel, ahogy olvasom, új filmje címében a burzsoázia valamiféle (mert a jelzőt elfelejtettem) bájának, pontosabban charme-jának nevez. Hanem a Bohócok bősége! Itt már nincs, hálaistennek, magasabb jelentés, tetszetős társadalomrajz, moralizálás, misztifikáció - csak a látvány meg a bohóckodás, amely magától értetődően tragikus. (Ezt Watteau Gilles-je éppen úgy tudta, mint Picasso
összes pojacaja, és Chaplin meg Buster Keaton, meg a húszas évek egész cirkuszhitű modernsége.) És két órán át ugyanegy téma harsány, sőt, rikító változatainak lélegzetelállító még és még-je! Menynyire irigyl em Zelk Zoltánt, hogy olyan szép verset tudott írni a Bohócok-ról! Melyik a nagyobb film, a Bohócok vagy a Róma? N em tudnám eldönteni. Nekem Róma még fontosabb, személyesebb ügyem. Egyébként azonban lényegében ugyanazzal a módszerrel készült, a bőség bátorságával - és még valamivel: a közhely bátorságával. Sokszor idézem Cocteau mondását, hogya nagy tehetség, ha utánoz, máris eredeti. Éppen így, ha nagy egyéniség nyúl a közhely hez , új és meglepő dolog sül ki belőle. Hiszen a Bohócok-ban is a legócskább, évezredek óta könnyekig röhögtető trükköktől szorul öszsze a szívünk. A Róma-film elején buzgó zöldfülűek igyekeznek Fellinire hatni, hogy ne a konvencionális Rómát mutassa be. Szerencsére nem hallgatott rájuk: fölvonul itt Róma minden isteni közhelye, a Via Appia, Cecilia Metella sírja, Constantinus diadalíve, a Colosseum, a Capitolium, a Piazza di Spagna, a Piazza Navona, a Pinci o és még mi minden, és milyen "palifogó" kivilágításban ! Bédekkernek, cirkusznak, lírának - vaskosnak és vadul romantikus lírának milyen kívánatos keveréke! An old song resung - régi dal
újradalolva. És milyen modernül olasz, milyen ősien római a bőségnek ez a tékozló rendezése! Ahogya capitoliumi múzeumban a római fejek, a portré-művészet végtelen változatú világ csúcsain ak rendezetlen ősszeviszszasága, mint egy zsibvásárban. Vagy Torino egyiptomi gyűjteményében a majdnem egyforma kutya-, rnacska-, bikaszebrok tömkelegének szigorú rendje. Vagy Volterrában az etruszk szarkofágok százai, teremről teremre. Fellini sem hagy nekünk lélegzetet, úgy vágja ki az adut, egymás után, nem nyolc at, nem is harminckettőt de háromszáz at, minden témakörben. Kövek, kutak, kupleráj ok, a földalatti építkezésének talaj-iszonyatai és gépszörnyetegei, az eső, az országúti forgalom ára-
data, egyházi ornátus ok divatbemutatója, föl a káprázatos pápai tiaráig - iróniában ? glóriában ? mind a kettőben!
Csak ifjúkora Rómáját nézi egészen belülről - mondtam e jegyzetek elején. Mert a mai Rómát, a kivilágított forgatagot, az élvező-gyönyörködtető amerikai írókat, az angol turistahölgyeket,a Piazza di Spagnán összegombolyodva heverő hippiket, a tüntető, baloldali fiatalokat, a rendőrök brutalitás át bennfentes en, de azért kissé idegenül filmezi. Nem, ez sem pontos: Fellini sohasem idegen, még kevésbé elidegenedett. Csak éppen úgy nézi az újat, ahogy az öregedő művész - ha őszinte: megbűvölten, mégis kimaradva. Aminthogy Fellini mai városából már hiányzik a népi Róma, mert ő maga már nem él benne. És ő csak azt filmezi, amiben benne van a saját személyisége. Ezt úgy is lehet mondani, hogy a Róma minden kockájának személyi hitele van.
Hát nem érdekes esztétikai tanulság? Az európai líra modernségének egyik fő dogmaja a személytelenség, aminthogy az európai költészetből ki is vesztek a nagy személyiségek - az utolsók éppen azok voltak, akik a személytelenség programját megfogalmazták. A tizedik múzsa viszont, vagyis az eo ipso legmodernebb művészet, a film, az utóbbi évtizedekben egyre személyesebbé válik: a nagy rendezők között Európa-szerte, így nálunk is, egyre több akad, aki következetesen és hitelesen veti be filmjeibe saját személyiségét, sőt, líráját, már akinek van lírája. És ezért van az, hogy ma már, visszamenőleg, más szemmel nézem a Nyolc és fél-t is. Nyilván ott váltott át Fellini a közvetlenül személyes művészetre, és robusztus egyéniségénél fogva érthető, ha ez a kísérlet bizonyos magánéleti exhibiclonizmussal járt együtt. Rendezésének személyi hitele az ~gyetemes érvényű bohóc- és Róma-témában bontakozott ki igazán - de hiszen ez régi szabálya a klasszikus és a személyes művészetnek egyaránt.
Ami persze nem azt jelenti, hogy ismerem Fellini személyes művészetének indítékait. Olvastam olyan utalásokat is, amelyek szerint a Rómá-nak is megvannak a maga gondolati jelképei. Én beérem a látványnyal. Valamelyik kommentátor például arra célzott, hogy a Róma meglepő, sőt, némileg rejtélyes lezáró képsorozata - a sisakos, bőrzekés "szelíd motorkerékpárosok" tömegesen örjöngő, éjszakai körbe-körbe hajtása Róma műemlékei előtt, majd a városból kifelé száguldó eltűnés e - Fellini végső pesszimizmusát fejezi ki: azt, hogy az új, technizált nemzedék megszakította kapcsolatát a múlttal és előtte vakon robog el. Ezt a magyarázato t akkor is kétkedve fogadnám, ha történetesen magától Fellinitől származnék is. Hát rosszabbak ezek a robogó motorosok az amerikai turistáknál ? Mussolini fasisztáinál? A Sacco di Róma német zsoldosainál ? A népvándorlás barbár hordáinál? Mit számít mindez - Rómának? Mondom: én beérem a látvánnyal. Nekem ez a körberobogás arra volt jó, hogy búcsúzóul szédítő forgás ban, de annál behatóbban még egyszer fölragyog tass a az éjszakában Róma gyönyörűségeit. És ez a szédítő körberobogás vissza-visszatér Marcus Aurelius capitoliumi lovasszobrához, amely mintha e rejtélyes motorosokkal együtt nyargalná végig ezt a kivilágított, antikul modern caroussel-t, és amikor a motorkerékpárok - már csak mint apró fények - eltűnnek a Via Flaminián (ahol az éjszakai barbárok vonultak be Rómába), a legbölcsebb császár mintha utánuk vágtatna kifelé, a sötét éjszakába. És ha már jelkép kell, én inkább ezt olvasom ki belőle: ahogy az antik Róma együtt száguld az örjöngő, modern civilizációval. Hiszen huszonhat évvel ezelőtt, amikor először láthattam meg Rómát, én is ezt láttam a lényegének (mert ilyen szakszerűtlen jegyzetekben talán önmagát is idézheti a költő): Évezredek egymásba bogozódnak Az örök egynek, örök változónak, Dicsőség neked, Róma dzsungele! 25
Mi se rekedjünk meg a szűk időben A változás, a változás időtlen. Hatalmas ár, vessük magunk bele.
De miközben a Rómá-t néztem, egy másik vers bukkant föl agyarn hátsó rekeszében : O Roma nobilis, orbis et gloria Cunctarum urbium excellentissima!
Egy korai keresztény zarándok-zsolozsma ez, amelyet - ha jól emlékszem Szabolcsi Bence szóbeli magyarázatára - egy Vénusz-himnusz dallamára énekeltek. És ez is milyen jellemző Rómáraakárcsak Fellini filmjére.
A múzsákat sem tudom teljesen elválasztani egymástól. Vagyis egyszerűbben szólva: nem látok szigorú határokat, nemcsak a műfajok - a művészetek között sem. Akadnak nagy filmek, amiket az én esztétikai érzékelésem szerint közelebbi rokonság kapcsol egy-egy nagy vershez, képhez, regényhez, mint más nagy filmekhez. És ebben az én vegyes állagú antológiámban Fellini filmje elfoglalta maradandó helyét az etruszk szarkofágok és a pompeii falfestmények, Catullus versei és Wilder Caesar-ja, a Capitolium római kőfejei és a Faust Walpurgis-éjszakái között. Vas István
ÖRDÖNGÖS
FELLINI
Amikor a Róma-film kapcsán leírom Fellini nevét, mindenki tudja, ez kivételes alkalmat jelent: filmet láttunk, mégis az alkotóról kell beszélnünk. Hozzáteszem: az alkotóval kell beszélnünk. Fellinit ugyanis nem lehet méltatni, őróla nem lehet kijelölő, elrendező, "stílusban, irányzatban" eligazító sorokat leírni, mert az ember könynyen a Nyolc és fél dramaturgjának nevetséges helyzetébe kerülhet: fecnijeit széttépik. Ördöngős életerej ében lappang a magyarázat. A színpadról mondják: leginkább eleven ördögök számára teremtett játéktér ez, nos, ugyanígy, a művészet valamennyi ágában kivételes szerepe van a nagy kurkászoknak, örökös megújulóknak, kíváncsiaknak, falánkoknak. Nem föltétlenül késztet behódolásra az életerő, de biztosan magával ragad bennünket valahány ítéletünkkel, előítéletünkkel együtt. Az igazán életerős művész pusztán a termékenyítő jelenlétével is mozgósít; az életerős, ördöngős alkotások nem tűrik a nyámmogást, a mormolást. Időről időre megbizonyosodunk róla, hogy ez a mi roppantul elfoglalt, százfelé figyelő századunk nem egykönnyen nyeli le őket: az öreg Tolsztoj, Picasso vagy Fellini ott zakatolnak a mellékmondatainkban, jelen vannak a létfontosságú "körsvenkjeinkben", nem lehet kiiktatni őket. Létükkel, s nem tanításaikkal hatnak ránk. A Fellini-filmek immáron két évtizede filmvallomások. A rendező személyes jelenléte nem a Róma vagy a megelőző Bohócok vívmánya, hiszen ő mindig is jelen volt - az Országúton óta - valamennyi művében, ezek mindenkor úgy jelentek meg, mint "egy közülünk való ember éppen esedékes megnyilatkozásai", szertelenül, nyugtalanítón halmozva képet, sorsot, pózokat, hangulatokat, kibontott meg kibontatlan drámákat, bennük Fellinit, "az éppen esedékes énjével", amint kihívja, hogy tettenérjük. aki - ha egyszer megértjük - valójában sohasem tartott igényt a végérvényes, a kikezdhetetlen látomás művészi előjogára. Mert nyomban kész volt
meghaladni önmagát. Műveit. Gondolatait. De nem kaméleon módjára. Művei ezért közreadott, ámde nem befej ezett alkotások. Fellini életeleme a bohóckodás: annak legfrivolabb és legkomolyabb értelmében. Játszania kell, másként az emberben megülepedő fájdalom megbénítaná. Ez a játékos énje óvja meg attól, hogy külsőleg bármelyikünknél különbet mutasson, hogy megjátszhassa magát; emiatt azután ellent is tudott állni az elmúlt két évtized különféle filmáramlatainak vagy divat jainak, bármilyen erős volt a kihívásuk. Benső vonzalmait követve megmaradt ördöngősnek, s ezt csak első rátekintésre vélhetnénk valamiféle művészi adottságnak, emögött kemény munka van, mindenféle moralizálásnál kimunkáltabb önismeret, gyakorlott életkedv. Önismerete világismeret. A számára megadott világ legtökéletesebb ismerete, ami már egyenértékű a kallódással. Ezt magától értetődően fejezi ki, hogy sohasem dolgozott évtizedes, éves alkotói előtervek alapján, ő mindig - kiszolgáltatva aktuális énje közlésvágyának - a soronkövetkező filmben bolyongott, bujdokolt. Kóborló hajlamait végre tisztázta is önmaga előtt a nyolc és feledik filmjében, amelytől fogva beszélhetünk az olasz életben szabadon-hontalanul mozgó, ezerfelé elkötelezett Felliniről.
A pazarlás természete Sokat írtak már vonzalmairól, barokkjáról, látomása vezérmotívumairól meg az életrajzi utalásokról, még többször leírták, hogy mindezt leírták már. Végül is "le fogják írni" - ad acta teszik, mintha az étvágynak meg a duskálásnak nem volna sajátos természete; gesztusai mögött a pazarló filmművésznek nem volna énje. Számomra kézenfekvő gondolatnak tetszik összeállítani egy Fellini-monográfiát (természetesen a tucatnyi film képeiből) ; ebben hol időrendben haladnék, hol meg csa27
'" -i@14
pongva követném a Fellini-én visszacsatolásait; így raknám ki a vonzalmak-motívumok-utalások összefüggő, lélegző szerkezetét. Különös életleírás - különös korrajz válnék belőle. De nem idegen a Róma alkotójától; utóvégre ez a film: groteszk monográfikus emlékezés a fiatal újságírójelölt Proust iránti hódolatára. Mintha Fellini egy harminc év előtti belső ígéretét valósította volna meg. Ha mármost így történetileg követem Fellini bujdoklásait (tengernyi sorstársa között, vagy filmről filmre), mintha föltárulkoznék belső logikájának képe. Korábban életszereplőinek folyton elmosódó jövőjét próbálta élesebb körvonalakba foglalni. De ezekre a holnap felé bizonytalanul hunyorgó "hősökre" nem azért világított rá, hogy a hivatalos Jézus képét keresse bennük, hanem azért, hogy felfedezze a legrebbenékenyebb hajlamot is az élet újrakezdésére : amit Fellini megváltásnak vagy üdvözülésnek tart, és aminek a hivatalos hitben való boldoguláshoz már régen nincs köze. Sokáig úgy tartotta s azért harcolt, hogy ahol a jövőről van szó, ott az Egyház álljon félre. Engedjen utat az embernek, engedjen utat Fellininek, hogy láthatatlan noszogatóként járhasson-kelhess en közöttünk, boldogan önnön életerejétől és boldogtalanul önnön életerejétől. Ez csak látszólag ellentmondó: a valóság kutatója mindig összeütközik a hitkeresővel, mert a kelleténél több pusztulást regisztrál a világban, tapasztalja, miként sikkadnak el a teremtő aktusok, mennyire nem válhatnak közösségivé; ebben a helyzetben csak a földhözragadt jánosok nem tudják, milyen kétes értékűvé válhat a teremtőkedv önmaga előtt. A látvány és a hangzás pompája Fellinit sohasem ragadta magával úgy, hogy ne mérte volna közben: menynyi a tényleges előrehaladás. Nos, filmről filmre észlelte, az üdvözülésre teremtett vágyak a köznapi fennmaradás végett pazarlódtak el. E pazarlás egy része - közli velünk Fellini világi énje - magához az élethez kell, a köznapi tehetség szűntelenül áramlik föl és porlik szét. A valóság minden perce - így vagy úgy - tehetséges 30
is, csakhogy a párlata nem csapódik ki sehol. Fellini látomásában az ember belső tükörképe nem a fogyasztói társadalom agyba-főbe manipulált rabszolga-képmását csillant ja vissza. Ellenkezőleg, manipulálhatatlan emberek nyüzsögnek, tolonganak ott eredendő gondatlanságuk vértezetében ; hangulatértékűa múltjuk, minden képességük, hangulatértékűek a normáik, az igazodásaik a történelemhez - nincsen ihletük. De ha éles fény vetül rájuk (mikor kiszakítják őket a tolongásból), látni: nem győztesek, nem sejtés nélkül való lények. A monográfia idevágó újabb fejezetei bizonyos átalakulásról tanúskodnak, Fellini egyre többször idézi fel a múlt színtereit; kérdés, hogyan boldogulhat a hitkereső, amikor a múlt kritériuma a megváltozhatatlanság? És azok a megválthatatlanok, akiket az emlékezetébe idéz, majd közkézre bocsájt, éppen az emlékezés mechanizmusa révén egyszerűen elítéltetnek? Vagy fölmenti őket, mert ő maga is eltávolodott a régi üdvözülés kemény normáitól, sőt uram bocsá ... hitetlenné vált? Új filmjeit látva némiképp jogos kérdések ezek; s meg vagyok győződve róla, hogy Fellini ép tehetsége abból is táplálkozik, hogy fölteszi : nemcsak az ábrázolatait, az eszméit is újrateremti. Ha tudja. Mindenekelőtt azt tudja, hogy sem hajlamának, sem pedig Proust szellemének nem felel meg a beletörődés; számára a múlt megmásítható. Nem végérvényes, kőbe vésett idom, hanem a világba való behatolás egyik útja, amelyre a gyermekkorból és a felnőtt férfikorból egyaránt ráközelíthet; amit majd ismételten felidéz, meghódít, megváltásra ösztökél, átkutat. Igenis, a múlt megannyi szereplőjét hitből is levizsgáztatja. Valami egészen különösre bukkan: a letűnt kor szétfecsérelt életei, feloldozhatatlan bűnei és hanyagságai közt a maga hit iránti vágyakozásának magyarázatára; életösztöne igazolására - hogy annyi tékozlás, párlattalan sors, rosszul végigjátszott szerep dacára az öszszetorlódó pillanatok mégiscsak életet csináltak, és Fellinit is megalkották -, hogy bajaink eredete több annál, semhogy a
rossz gyökérzete legyen csupán. Igaz érték is. A harminc év előtti ember üvöltő árnyéka az aluljáróban, mihelyt megjelenítik: érték. A pályaudvari árus közönybe váltó arca intelem. Sica amorozó plakátja emlékeztető. A régen szétporladt kisnagymama mosolya energiahordozó.
A bolyban Elképzelt monográfiám egy fejezetét szentelném például Fellini gépkocsi-történelemírásának. Ez bemutatn á, hogy miután a mester egyszer sem dőlt be a divatfilm sebesség - lóerő - karosszéria-mániájának, hányszor és hányféleképp nyúlt újra e témához, míg végigrajzoltaa maga egyetemes látomását az autóról. Lényege, hogy az eszköz képtelen szolgálni az embert, hisz nem tudja célba juttatni. Fellini szemében ugyanannyit ér az őskori ponyvás tákolmány meg a ma krómcsodája. Ö azt tartja felőlük: nem azok, amik. Mert vagy bűnjellé züllenek, és akkor szakadékba lökjük őket, vagy majdnem döglött búvárkabinok odabenn szorongó áldozatokkal. S az eszköz felhasználatlan energiái, mint fúriák költöznek az emberbe. Aszállítmánynál kiszolgáltatottabbaz utas, mert amíg az átvevője felé halad, emez kényszerül vele tartani, holott nincs köze az átvételhez. Fellini alapmegfigyelései mintegy húsz évre nyúlnak vissza, azóta sem nélkülözik a tiltakozás jegyeit. Mégis inkább kortörténetet fest; leírja, mint próbálja a kor embere a lehetetlent: győzni az autómizérián. Hogy ordítva vagy fojtottan küszködve törje át magát szennyen, más idegen járműveken, sötétségen, vakító fénysugarakon. A filmes dolga a küzdelem történelmi dokumentációja. Fellini elemeire bontja a látomány t: egyszer a magándrámákat emeli ki, másszor hangulat jelentést ad, harmadszor tiltakozó kiáltvánnyá fokozza fel, negyedszer "szociográfikus" töltetű mozaikképekre bontja. Legalább hat film jelentős egységét szenteli e különleges kortörténetnek, míg a Rómá-ban önmagát is belekomponálja a históriába természetesen művészi áttétel ek nélkül. Ö,
Federico focidrukkerek, státus-kutyák, papok, tüntetők, rendőrök, szép asszonyok, titkárok, bútorszállítók, tankok, útszéli ri ngyók, vágóhídi szállítmány ok össztársadalmi együttesében a filmes helyén iparkodik előre. Középméretű Fiat-ja nagyjából megfelel a társadalmi helyzetének. Irama annyi, amennyit a forgalom megenged. Neki sincs sokkal több rálátás a astradára, mint másoknak, még a daruskocsija szemszögéből sem. És az első, térben eligazító nagytotált a város kivilágított "díszletképei" között nyújtja át nekünk, amikor a forgatócsoport felszívódott az áradatban.
Nagyszabású színházat játszik a világ vallják a Fellini-fejezetek -, a drámák pedig a színfalak mögött, a deszkák alatt, a folyosókon rejtve mennek végbe. A Rómafilm igazán dramatikus mozzanatai mind ilyen félig elrejtett, szinte csak súrolva érintett epizódok. A kültelki varietéből kivezetnek például egy fiatal férfit - mégcsak észre sem veszi senki, hogy miért és hová taszigálják; az utcai énekesnek alamizsna helyett odanyújtanak egy pohár bort; a metróépítkezésnél a mélyben sátrakat látunk, ezek rendeltetését senki sem kérdezi meg; szélütéses ember áll a pályaudvaron széttárt karokkal mióta?; egy prostituáltat megfosztanak a munkahelyétől - az indokokat nincs időnk meghallani; diákokat hurcol el a rendőrség sebaj; a teret majd átadják az ökölvívásnak. Számtalan háromfelvonásos tragédia sűrített vázlataként jelennek meg arcok: tátott szájú libériás inas é, asszonyé a légópincéből, katon áé a nézőtéren, kiöregedett stricié a téren. Fellini korábbi vallomásai több tucatnyit fölgöngyölítettek ezekből a drámákból, helyesebben az ezekhez hasonló drákmákból; bemutatta, hol eredeznek és milyen lét-ígéretek voltak, s hol roppantak össze, vagy hogyan tengődtek bennük. A tíz meg tizenöt év előtti Fellini mintha azt tanulta volna, hogyan lehet a drámákban élni, e drámákat túlélni. Nos, az ő számára, művei folytán, valahogyan lehetséges volt. A drámák, vagyis a lét 31
bonyodalmai - ez Fellini
meg túlélnek minden legújabb leckéje.
művet
A film kapóra jött Fellininek. lyik más műfajban felszívódott döngős tehetségével együtt.
Akármevolna ör-
Színház a színház ellen A latin színház könnyed, megejtő és sokkal természetesebb, mint a mi kelet-európai teatralitásunk. Történelmi folyamatossága miatt a szereplőiből olyan összeszokott játékmodort csihol ki, amelyben a felvonások, föl- és lelépések, replikák, foko zá sok, váltás ok technikája - mondhatni - közkincs; ha nem is demokratikus, de plebejus vívmány. Létüket gördülékenyen játsszák, és e színházi megalapozottság révén az egyes társadalmi rétegeket elválasztó társadalmi szakadékok nem tűnnek a kommunikáció számára végzetesen áthidalhatatlannak. Valóban, Fellini lét-színpadán az egyházi-magaskörök tömjénszagú, ódon játékmodora nem válik el túlságosan a kültelkiek vaskosabb stílusától. Ö mindkettőt öszetartozónak érzi, és miridegyikről külön-külön bebizonyítja .a drámaellenességet. Azt bizonygat ja, hogy amikor minden hatni akar, és csak hatás által érvényesül, az ügy kiszorul aporondról, hiszen önmagára összpontosít; nem képes együtt játszani. A Róma Fellinije éppen azt a döbbenettel elegy, harsány nevetést kutatja újra, amit a fiatal hitkereső hallatott a háborús Rómában, első fellépésekor. Ö maga is azt hitte, mindenki főszereplő s mindenki figura. A rengőmellű nők is felvonásról felvonásra dagadva vonzották magukhoz. A fellépések gyors egymásutánja megérttette vele, hogy utánzatok közt fog élni. Duceutánzatok, kültelki démon-utánzatok, moziteremtmények utánzatainak utánzatai közt; ahol a gyerek a felvágottnyelvű gyerek szerep ét játssza, a szülő a szülőét, a család a családét a város: Róma eljátssza neki a lüktető nagyváros szerepét, ő maga eljátszhatja a vidékről jött szépfiú szerepét, akit majd nők emelnek fel s adnak tovább kézről kézre. Azután meglátta, hogy éjszaka birkákat terelnek át a metropolison; megértette, hogy utánzatok között ördöngős en kell játszani, másként nem fogadják el eredeti mivoltában.
32
A Fellini-színház szerintem azért olyan igéző, mert maga is hatásra tör; méghozzá a kiüresedett, tartalmat vesztett hatások és a formájukat kereső nem "művészi" tartalmak zivatarzónájában törekszik hatásra. Az ő divatbemutatóin például csak látszatra uralkodnak tervezői, valójában létrehozzák a keretet, hogy Fellini különleges tartalmú anyagokkal töltse meg. Így a Róma egyházi divatbemutóján minden újabb kreáció nagy szám, de a manökeneket kétségbeejtően reális lét mintái szerint válogatja össze; ezek a szenvedő, szenvelgő, kenetteljes, flagelláns, kéjenc, tétova, bigott, hatalomban hizlalt, beöltöztetett figurák egy tevékeny szervezet jellegzetes alakjai. Mulatságosak, de nem ártalmatlanok. A koros arisztokrata hölgy fájdalmas és valóban megrendítő magánáriája ebben a nagyoperai közegben szinte a brechti színház eszközeivel rokon, előbb
katartikus, lan.
azután bűnös és feloldozhatat-
Gyerekkori varázsigéj éhez: az ASANISI MASA-hoz, a misztériumokhoz és bűvölésekhez, az Édes élet titokkútjához, a maszkokhoz meg az antikvitáshoz folyamodó Fellini legtöbbször mosolyognivalóan olasznak érzi magát: van-e mélysége a modern létünknek, honnan erőt meríthetünk? A puszta borzongáson túl, amit egy ősi, fal felé forduló szobor láttán érzünk, kereshetünk-e még jelentést, eligazítást a magunk számára? N em tud egyértelmű nemet vagy igent mondani. Jónéhány film óta úgy érzi, szükségtelen volna egyfajta állást foglalnia. A diktatúrák megalomániáját, ős tisztaság iránti hajlamát, márványos ízlését egy "híradó"-kockával meg egy luxusnyilvánosházi belsővel elintézi. Rögzít olyan kontrasztos pillanatokat, amikor ezeréves kőkolosszusok tövében faljuk a makaróninkat, fittyet hányva múltnak, történelemnek. Ámde akisnagymamának
jelentése van, egyszerre archaikus és jelenidejű. Amikor a metró fúrófej e átüt az agyagfalon, megrendülünk a besüvítő levegőben - Fellini igazi találkozót ígér. Nos, az embertől érintetlen világnak mindegy, elhalványulnak-e a faliképei, a behatoló hús-vér-teremtménynek nem. Vesztenivalója kizárólag neki van. Mert a saját létének - amíg él - gyurmaként kell simulnia a markába, a múltját szabadon újraformázhatja, de a megismételhetetlen, formába keményedett epizódokat féltve kell őriznie. Csak így adnak erőt.
Fellini a Rómá-jával bizonyítja: az életelevenség fantasztikus adomány. Akiből
nem veszett ki, az mindent a maga javára fordíthat. Nos, gyöngédebb-bizarrabb jelenetet keveset tudnék elképzelni annál, amikor a hatvanon túli Anna Magnanit a kopaszodó, már nem ifjú Fellini leszólít ja az utcán. Elbűvölő villanás; Federico immár egész filmmel a hóna alatt elhiheti, hogy a vagány-énje sértetlen, s hogy nők közelében nem teljesen megbízható. Magnani az urbs elpusztíthatatlan sztárja még mindig vonzó nő. Arca árnyékos gödrei kalandra hívóak. Kettősük egy évtizedre elegendő gyöngéd összetartozás leghathatósabb érve. Még akkor is, ha tudom hogy Anna Magnani mostanában meghalt. Úgy látszik, néha a film is lehet erősebb az életnél. Dániel
FELLINI-ROMA olasz-francia, 1972. R: Federico Fellini; I: F. Fellini, Bernardino Zapponi; O: Giuseppe Rotunno; Z: Nino Rota; Sz: Peter Gonzales, Fiora Florence, Marne Maitland, Anna Magnani.
Ferenc
A FÖSZEREPLÖ:
CHILE
Landau - Serrano - Rouiz: Mi a teendő? 1973. szeptember ll-én bekövetkezett a pedig az 1970. szept.-nov. előtti Chile, chilei tragédia. Két nappal később Buda- ahol a politizálás hol össznépi szenvedélypesten bemutatták a Mi a teendő? című nek, hol tömeghisztériának látszik. A neorealizmus és Brecht hatását muchilei játékfilmet, amely a Népi Egység hatató film alkotói országuk, népük nagy talomra jutásához vezető időszak politikai problémájára keresték a választ: mi a teharcairól, a chilei élet néhány vonásáról endő, hogyan lehet megragadni és megszól. tartani a hatalmat? Azoknak van-e igazuk, A film cselekményének - a dokumenakik bíznak a szavazócédulák erejében, tumbetéteket leszámítva - két vonala van. vagy inkább azoknak, akik csakis fegyverAz egyik a baloldali chilelek vitáit, akcióit rel a kézben tartják lehetségesnek a szoés nézeteit szintetizálja; a másik pedig a cialista átalakulást? A választ a nézökre jobboldal és az észak-amerikai ügynökök összefonódását érzékelteti. Az alakok nem- bízták. És az a néző, aki 1973. szeptember csak Chilére, hanem Latin-Amerika leg- ll-e után látta filmjüket, talán hajlamos arra gondolni, hogy mégis inkább a ,,fegytöbb országára jellemzőek. A kommunista apa bízik a választási győzelemben. Fia, a veres út" hívei voltak realisták. Vagy mégtürelmetlen forradalmár, egy szélsőbalol- sem? Ami ezekben a gyászos hetekben-hódali szervezethez csatlakozik. A család ba- napokban történik a Csendes-óceán partrátja Kubából hazatérve tájékozódik és ján fekvő országban, az minden tragikuma fontolgat, de inkább a fegyveres harc si- ellenére sem dönti el a kérdést: parlamenti út vagy fegyveres út? Azt hiszem, hogy a kerében bízik. A rejtélyes észak-amerikai, történtek alapos elemzése, sok hitünk és aki szakértőnek mondja magát - nyilvánvalóan a hírszerzés és a bajkeverés szak- tévhitünk fölülvizsgálása után helyes váértője. A Békehadtesthez tartozó fiatal laszt adhatunk a kérdésre egy másik chilei lány pedig szereti és becsüli a chileieket, film címével: Szavazás plusz puska. s végül csatlakozik a "balos" ifjú forradalmárokhoz. És egy fiatal chilei pap, aki Háromszor jártam Chilében. Nálunk gyakran mondták és írták: távoli ország. Bepolitikai vezetője is híveinek-elvtársainak. Szerepelnek még a filmben érzelmek, in- vallom, hogy hozzám mindig közel volt. Az dulatok, erőszakos cselekmények. És viták, első utazás izgalma, az ismeretlen ország viták, viták. A tulajdonképpeni főszereplő fővárosának érdekességei még valamelyest 3.4
táplálták. a tévhitek et pozitív és negatív előjellel: hogy Chile európai ország, és hogy Chile egzotikus ország. Lassanként aztán kiderült, hogy egyik sem teljesen igaz. Lakosságának többsége ugyan európai származású, de mégiscsak latin-amerikai ország, ennek. az adottságnak minden - jó és rossz - összetevőjével együtt. A tömegnyomor, a gazdasági és szellemi elmaradottság ma már nem számít európai jellemzőnek. A politikai pluralizmus, a sokpártrendszer viszont a legtöbb nyugateurópai ország sajátossága. Ebben az értelemben Chile európai ország; és ez magyarázza, hogy a baloldali koalíció - igaz, többszöri nekifutásra - választások útján kerülhetett kormányra. Kommunisták, szocialisták, radikálisok, baloldali katolikusok és más haladó csoportok fogtak össze, hogy fölemeljék népüket, és békés, parlamenti úton haladjanak a szocializmus felé. De a választási győzelem nem volt elegendő. Az új kormánynak a legelső pillanattól kezdve növekvő nehézségekkel kellett szembenéznie. A - részben előre látott, részben váratlan - problémák újból fölszították a viták tüzét: mi a teendő? Tartsunk ki a magunk választotta alkotmány tisztelet mellett, tudomásul véve, hogy így lassabban haladhatunk? Vagy gyorsítsuk meg a folyamatot, fogjunk fegyvert és "kiáltsuk ki" a szocializrnust? Voltak, akik rendületlenül az alkotmányosság útján jártak. Voltak olyanok is, akik a mind arcátlanabbá váló jobboldal törvénytelen akciói, a lázadó katonák szervezkedése láttán a fegyveres ellenállás ra készültek. Amikor a chilei fegyveres erők végrehajtották, a latin-amerikai történelem legkegyetlenebb puccsát, már késő volt. A Népi Egység három éve a kultúra és a művészet föllendülését is jelentette. Megkezdődött az a kulturális forradalom, amely minden szocialista átalakulás nélkülözhetetlen része. Megkezdődött az igazi irodalom tömeges kiadása és terjesztése, egymás után láttak napvilágot az érdekesebbnél érdekesebb társadalomtudományi és művészeti folyóiratok, Európában is
kezdték fölfedezni a chilei elkötelezett filmművészek alkotásait. Aldo Francia, Miguel Littin, Raul Rouíz, Patricio Guzmán, Alvaro Covacevich neve az Atlanti-óceánon innen is ismertté vált. A technikai és pénzügyi nehézségek miatt igen nagy erőfeszítéseket kívánt egyegy film "saját erőből" való elkészítése és forgalmazása, de a chilei filmesek - nemzetközi segítséggel - kezdtek utat törni ezekben az években. Nálunk, sajnos, elkésve vették tudomásul a chilei filmművészet létezését. Ha jól tudom, összesen két film 'kerül t a magyar közönség elé: a televízió kisérleti programjában Aldo Francia műve, a Szerelmem, Valparaísó, majd az idei őszön a Mi a teendő? Chilét nem szabad elfelejtenünk. Bár az országban folyik a boszorkányüldözés, a játékfilmek és a dokumentumfilmek egy része bizonyosan megtalálható NyugatEurópában is. A magyar filmforgalmazás adósságot törlesztene, ha beszerezné azokat a műveket, amelyek esztétikai élménnyel és politikai vagy szociográfiai ismeretekkel gazdagítják az érdeklődő nézőt. A 1973. március 4-én tartott parlamenti választások előtt Santiagóban politikai filmhetet rendeztek. A latin-amerikai játékfilmtermés javát és a Népi Egységgel kapcsolatos dokumentumfilmeket mutatták be. Amikor egy-egy híradóban vagy dokumentumfilmben föltűnt Allende, a - többnyire fiatal - közönség élénken reagált. A baloldal hívei tapsban törtek ki, a Népi Egység ellenségei füttykoncertbe kezdtek. Budapesten nem hallottam tapsot azon a két előadáson, amelyen a Mi a teendő?-t láttam. Talán azért, mert a magyar mozinéző elszokott a politikai érzelemnyilvánítástól. Az a benyomásom, hogya nálunk négy hétig vetített Mi a teendő? nem volt közönségsiker. Ám nem vagyok biztos abban, hogy ez csak a közönség hibája volt. T edere Frigyes MI A TEENDO? (Que hacer?) chilei 1972. I és R: Saul Landau, Nina Serrano, Raul Rouíz; O: Gustavo Moris; Z: Country Joe McDonald; Sz: Sandra Archer, Anibal Reyna, Richard Stahl.
PREMIER
PLAN
Vannak rendezők, akik menekülnek a filmtől. Ha valóban el lehetne menekülni - megtenném. De végül úgy is vissza kell térni, tovább kell dolgozni és 117. emberek szemébe kell nézni. (A. Wajda)
ANDRZEJ
WAJDA
MÁSODIK
KORSZAKA
Néhány éves távlatból visszatekintve tagadhatatlan, hogy A légió-val lezárult valami Wajda pályáján, hogy a több éves szünet (melynek jelentéktelen epizódja csupán az angol produkcióban készült Paradicsom kapui) termékeny volt, s hogya Minden eladó-val új periódusába lépett a rendez. "Két Wajdá"-ról beszélni persze tévedés volna. Továbbra is ugyanaz a látomás, ugyanaz az indulat sugárzik filmjeinek vásznáról, mint eddig, azonban fontos hangsúly-eltolódás következett be. A Történelem súlyos ereje most is meghatározza a hősök tetteit, azonban ezek a hősök most már elsősorban önmagukat, személyes kapcsolataikat vizsgálják és mérik föl. A Wajda-filmekben mindig nagybetűvel írt Történelem egyre inkább a Múlt szinonimája lesz. A Múlt vizsgálatával indul a szereplők önvizsgálata is, de mindez csupán kiindulási pont, ugródeszka a film mélyebb rétegeihez. Boleslaw Michalek szavaival élve, Wajda utóbbi filmjeiben "az ember önmagával vagy a másik emberrel áll szemben", s a Történelem - mint a halott Cybulski hatalmas fotója a Minden eladó-ban - háttérben marad. Szerepe meghatározó most is - ám épp azáltal, hogy a szürkén gomolygó háttér elé könyörtelen élesség-
gel rajzolódnak ki a hősök belső problémái, tetteik lélektani indítékai. 1.
A Minden eladó éppen ezért jóval többre vállalkozott, mint a téma sejteti. Nem csupán a Színész, a Barát alakjának állított emléket, a filmet nem csupán Cybulski ihlette. Amikor Wajda szereplői a Cybulski-mítosz nyomába erednek, saját és társaik mítoszát is keresik. Igaz volt, valódi volt minden? A csatornában bujkálás, a felkelés héroszi tettei, a bádogpohár meg a fekete szemüveg? Nemcsak egyetlen ember megjelölt tárgyai - mindnyájuk mítoszának kellékei ezek. Nem véletlen, hogy a filmben refrénként tér vissza a Hamu és gyémánt egy-két motívuma. Wajda erről a mítoszról, erről a leleplezésről személyes vallomást akar tenni. A Színész legendává nőtt személye - de még bádogpohara és.fekete szemüvege is - valamiképp őhozzá tartozik. Leleplezésről van szó, igen: egy pohárban valaki megintcsak lángra lobbantja a vodkát, s a lángok fölé Maciek egykori ellenálló-társa hajol. Am ez az arc megöregedett és ráncos. A bádogpohár és a fekete szemüveg nem a csatornából való, Cybulski féltett zubbonyát már utódja viseli - egyszer minden háborús mítosz üressé válik. 37
Mert a nyomozás, a vizsgálat tárgya nem a Wajda-Cybuski legenda, hanem a lengyel tragédia legendája; egy méntelep lovai száguldanak be minduntalan a képbe: egy Lotna (Viharmadár) nevű paripa robog elöl... Mialatt a "túlélők" a Színész utolsó szavait tudakolják, filmfelvétel folyik, s felpántlikázott, libegő zászlócskájú lengyel ulánusok száguldanak győzelmesen valami hamis szuperfilm forgatásakor. "Filmemben a színészek eladásra szánt személyi poggyászukkal szerepelnek" mondja Wajda. Ezúttal a nemzeti mítosz szereplőinek személyi poggyásza érdekli tehát: a közös poggyászt, a csak imént élesre töltött revolvert, a felfordult Krisztus-szobrot, a felpántlikázott harci mént már elégszer elénk tárta. A lélektani folyamatokat akarja most már megvizsgálni. S ehhez, inkább, mint az előző periódus filmjeiben, az irónia fénylő fegyverét használja. Mit is mond tehát a film, mire utal a Minden
eladó
cím? Első, legkönnyebben megközelíthető értelme nyilvánvaló: keserű gúny a művész-világról, a béke-korszakról, ahol nemcsak a romantika és a romantikus magatartás halt ki, hanem ahol adás-vétellé, áruvá váltak ennek a magatartásnak egykor élő, ma már eltárgyiasult, bábúvá silányodott kellékei. Mint Maciek egykori bádogpohara, a barátság is átfesthető és eladható. A film egyetlen alakja hordozza csak a továbbjutás lehetőségét, s tegyük hozzá, nem is a legrokonszenvesebb alakja. Wajda iróniája Danielt, Cybulski "utódját" sem kíméli, mégis, ő legalább a jövőt, egy másfajta magatartás ígéretét előlegezi. Az ő alakjához kapcsolja legkedvesebb, legfontosabb képi szimbólumát is, a lovak száguldását. Mintha azt jelezné: CybulskiMaciek elhasználta energiáit, a Háborúban, az Ellenállásban korán kifulladt, parancsok és ellenparancsok között tévelyegve - Daniel pedig épp ellenkezőleg, ebben a furcsa békében nem tudja felhasz-
nálni erejét, képességeit, nem találja helyét fiatalságának. Wajda nem rokon- és ellenszenvek szerint ítél csupán. Egy pillanatra sem veszíti szem elől a hátterül felrajzolt Történelmet. Sokan valami mazochista, kihívóan öngyötrő pózzal vádolták filmjét, tévesen. Minden eladó ... Igen, keserűen gúnyos, naiv illúziókat szertefoszlató a Színész mítosza, ahogyan a valóságban fest, de egyúttal szívszorító is: azt sugallja, hogy a művésznek mindent "vásárra" kell vinni, emlékeit, barátait, szerelmeit, titkolnivaló vágyait, vétkeit, egész valóját, ha létre akar hozni valami maradandót. Aki csak a művészkulisszák .Jeleplezését'', aki csak az illúziók ön- és világleleplező szándékú szertefoszlatását látja meg a filmben, aki csak a megvetést, a gúnyt érzi ki belőle, az nem értett meg belőle semmit. "A művész legyen kegyetlen l" - válaszolta annak idején Kosztolányi egy körkérdésre, mely a művészi alkotás indiszkréciójának jogosultságát firtatta. Igen, a művész legyen kegyetlen. Wajda válasza is ez: "A (Minden eladó) forgatása nem volt fájdalmas élmény számomra, mint sokan hiszik. Úgy gondoltam, ezzel szolgálom a legjobban Cybulski emlékét, s ez jó érzéssel töltött el. A film a legnagyobb belső elégtételt adta a Trilógia óta; a legtöbbet, mégha a forgalmazása nem is volt a legsikeresebb."
Wajda, aki döbbenetes erővel tárta elénk hogy az egyértelműnek állított háborústörténelmi helyzetek, az ellenállás útvesztői milyen embertelenül bonyolultak és kuszák, és hogy a hősiesség-gyávaság, halálmegvetés-megalkuvás fekete-fehérnek hitt ellentétei mögött milyen sokrétű és változó valóság rejlik, most a békét, a konszolidált, a "majdnem-fogyasztói" társadalmat egyszerű képletnek látja, aforizma-szinten magyarázhatónak, egysíkúnak: a gyávák és buták világának. S közvetlenül a Minden eladó hihetetlenül gazdag gondolati rendszere, erős fényű képzettársításai után. Hiszen a Légyfogó mondandója kapcsolódik az előző filmhez: mindkettő a hitét vesztett, "kiégett", nagy célok nélkül vegetáló értelmiségi világot mutatja, vagy mutatná be. A problémát bántóan leegyszerűsítő Légyfogó a remekmű fonákja lett. Karikatúrát láttunk, mely azonban a portré igényével készült. De tegyük hozzá: bár sokmindent kérhetünk számon a filmtől - de nem az előző Wajda-alkotások, hanem az itt ígért lehetőségek meg nem valósulása miatt. Épp ezért azt, hogy "gyenge film", legalábbis idézőjelbe kell tenni, vagy más betűtípussal szedni, nehogy valaki is a heti moziműsor választékához mérje, nehogy a "háromezer méter butaság", a kikapcsolódásra invitáló filmek nevében kérje számon az "egy centiméter igazi költészetet" .
2. S mintha csak utat akarna törni egy süp- 3. pedékes, nehezen bejárható, fel nem fede- Mintha Pilinszky János Passió című verse zett tájon, következő művében is a "béke- mögött tárulna föl a csata utáni táj. korszakot", napjaink emberét vizsgálja. "A "Csak a vágóhíd melege lengyel irodalomnak nincsenek női hősei. muskátliszaga, puha máza, Nekünk nincs Natasa Rosztovánk" - hívta csak a nap van. Üvegmögötti csöndben föl a figyelmet erre a jelenségre. lemosdanak a hóhérlegények, Kísérlete azonban, hogy legalább a szade ami történt, valahogy mégse tud tíra közegében emlékezetes nőalakot tevégetérni." remtsen, csak félig járt sikerrel. Irena, a A Tájkép csata után nem háborús film, Légyfogó ragadozó nője erőteljes eszköa szó zökkel egyénített, valóban különös fény- és nem koncentrációstábor-film, ben fürdő szatírai figura, csakhogy a film- megszokott és gyanakodva fogadott értelmében. Játszódhatna egy szebában is, ben körülötte felrajzolódó világ ábrázolása mondjuk egy párizsi szállodai szobában, egysíkú és hiteltelen. JJ
két felbomló idegzetű ember között (Brandys egyik novellájára gondolunk); a háborús csizmák dobogása ott zúg a két hős vérelüktetésében, s a koncentrációs tábor villanydrót jainak feszültségét egy nagyvárosi hotelszobába is magukkal vinnék. A csata utáni tájkép háttere csupán a drámának: az előtérben egyetlen, kínzóan közel-állított emberi arc kerül ezúttal. Wajda is, kritikusai is, nézői is felfedezték, vagy felhívták a figyelmet a Tájkép mély rokonságára a Hamu és gyémánt-tal. Tagadhatatlan ez a rokonság, a rendező gondolati-képi utalásokkal is hangsúlyozza. Am az sem téved, aki a Minden eladó-val, tágabban értelmezve: az új alkotói periódussal érzi rokonnak s igazán megközelíthetőnek. Már az indítás nagy erővel s szokatlanul erre figyelmeztet. Szokatlannak azért rnondjuk, mert Wajda-hőshöz "méltatlanul" cselekszik ez a rabruhás fiatalember. Cselekszik? Hisz épp az a szokatlan, hogy nem cselekszik. Nem vesz részt egy közösség tettében. Nem is száll szembe ezzel a közösséggel. Idegen. Különáll, szemlélődik. Nyilvánvalóvá lesz, hogy a film azt igyekszik majd feltárni, mi játszódik le "ott benn". Minden más: kápó-üldözés a havas tájon, a reakciós lengyel tisztek vezetésével újjászerveződő s menetelni kész hadoszlopok, árurejtegető szakácsot, német nőt lincselő tömeg, a grünwald i csatát játszó volt rabok - a tábor mozgalmas, kusza külsőségei -, mindez csak háttér. Háttér egy portré mögött. Mert nem tájkép a film műfaja. Portré. "Amióta elhallgattak a fegyverek, mindnyájan félünk" - ez a mondat, Borowski mondata metsző gúnnyal akár mottóul is szolgálhatna Wajda művéhez. A "szabadság" első heteit Borowski és Wajda ocsmányabbnak, undorítóbbnak látja és láttatja mindenfajta rabságnál. Szétfoszlott az utolsó illúzió is, a szabadság sem adhatja vissza a semmivé foszlott emberi méltóságot. A gyűlölet, a félelem átjárja Tadeusz, a főhős egész lényét is: háborús reflexei véglegessé váltak. A kűlvilág és az ő számára is a bélse vált természetellenes, ide40
iglenes állapottá. Tadeusz meg Nina a falon át kimászik az "életbe", a természetbe, csodálatos, arany őszbe. Ez a film derekán lezajló séta lett a Tájkép legegységesebb, leggazdagabb része. Nem szólnak a fegyverek, de a béke valami visszavonhatatlan dolgot állandósít: a félelem és a gyűlölet most már ki tudja milyerr hoszszú időre az ember állandó társa lett. Vagy mégsincs béke? A lányt egy véletlen, "békebeli" puskagolyó elpusztítja. A fiú visszamegy a laktanyába, gondosan megmelegíti vacsora-kásáját, falato zik, Ismét visszazökkentia "normális", egyedül lehetséges magatartásba : túlélni, élve maradni. Mit számít vajon egy halott, mikor "két szögletrugás között, a futballpálya mellett többezer embert gázosítottak el"? Csak akkor szakad föl benne ez a holtak kovácsolta páncél, amikor a hullakamrában egyedül marad a lánnyal. Ott fekszik virágmintás nyári ruhában, szinte szemérmetlenül, holtan. Ez a jelenet erősen emlékeztet a Hamu és gyémánt templomjelenetére. Mint ahogy Maciek szembekerül, épp szerelme kibontakozásakor, a halállal (saját felravatalozott áldozataival), itt is, a halott fölött megálló Tadeuszban összetörik minden "szerzett", betanult védekező-reflex. Mintegy csecsemő, négykézláb mászik be a ravatal-asztal alá, s szűkölve, vinnyogva sír. Ez a sírás talán azzal biztat, hogy újjászülethet. A Hamu és gyémánt Maciek Chelmickije is újjászülethetett volna. Parancsok, utasítások béklyózták meg, melyekben nem hitt, mert csak a békében hitt már, az eldobott fegyverek csendjében. Tadeusz újjászületését talán még nehezebb akadályok gátolják. Öt épp az bénítja, hogy mindenféle parancs megszűnt. Bár gúnyolják és ütlegelik, a szörnyű laktanyát mégis búvóhelynek érzi. Nem hisz a kinti békében, fenyegetőbbnek érzi a béke lehetőségeit, mint alágerbeli vegetálást, ahol egyszerű a kötelessége: minden áron életben maradni. Tadeusz dilemmájába Wajda belevetítette az író, Borowski dilemmáját és tragikus sorsát is. Amikor a film hőse kis szekerén egy halom könyvvel útnak indul hazafelé,
Minden
eladó
nem az életben maradást választja, hanem az Életet, amibe "más is belehalt már". 4.
"A Tájkép csata után mozgalmas tablója után Wajda, megintcsak váratlanul, lélek-
tani kamaradrámát rendezett örök emberi szenvedélyekről, időben-térben meghatározatlan művet ... " - igen, valahogy így fogadta a kritika meg a nézőtér is a Nyírfalig et-et. Pedig a Tájkép csata után nem mozgal41
mas tabló volt, hanem éppenséggel lélek- nem sokszínű és nem változékony. Éppen tani kamaradráma, a csata utáni emberi az művészetében a csodálatraméltó, hogy szokott helyszíneitől, a Várostól, a Csatalélek dúlt tájainak rajza. Ígyhát a Nyírtértől távol is, bármiféle körülmények közt faliget-et sem tekinthetjük "váratlan", előzménytelen filmnek. S természetesen az élő embert választ ki - az a saját hőse a közhely sem igaz, hogy bárhol, bármikor lesz, az a Wajdát kínzó látomások és indulatok törvényei szerint elevenül meg a játszódhatna a cselekmény. Nem: a Nyírfaliget-nek mai emberek a hősei, és a hát- vásznon. Lakatos András épp a Filmkultúra hatér sem egzotikus táj, holmi idilli Árkádia, sábjain értékes tanulmányban fejtegeti hanem korunk erdejének egy ligete. S mivel a halál a film nagy témája, sem- Wajdának a Húszévesek szerelmé-től számítható "pályaváltását", s utóbbi filmjeimiképpen sem érzem olyan távol,például a Minden eladó-tól, hogy csodálkozhassak: nek a Tájkép csata után-ban csúcsosodó milyen végletesen különböző színeket, tör- gondolati-stiláris jellegzetességeit. Lakatos is tanulságul hívja. téneteket, mondandót, embereket tud meg- a Nyírfaliget példáját eleveníteni; hogy Borowski után Iwasz- A pályaváltás legfőbb sajátosságának a konfliktusokat tartja, kiewiczet, a legkülönbözőbb irodalmi alap- megmerevedett anyagot képes filmre vinni. Nem: Wajda vagyis azt, hogy Wajda új műveiben nem
Tájkép
csata után
kísérli meg feloldani, összegezni, szintetizálni, "megbékíteni" hőseinek ellentmondó magatartásformáit: a Lengyelországból menekülő Nina választásának erkölcsi súlya Wajda szemében nem kisebb, mint a hazatérő Tadeuszé. Lakatos szerint a Nyírfaliget két főalakját is hasonló módon állítja egymás mellé a rendező: "Végletes, föl nem oldódó ellentétük. a fiatalabb kétségbeesetten is egészséges élvezetkeresésének s a túlélő idősebb roppant erővel visszafogott, mégis minduntalan kitörő fekete indulatainak összecsapása akár iskolapéldája lehetne a rendező tárgyalt pályaszakaszára jellemző, megmerevedett konfliktusok típusának: a halállal szembesítve mindkét magatartás fokról fokra több lesz önmagánál, egy élet summázatává, morális tanulsággá változik." Talán nem a legszerencsésebb kifejezés a "megmerevedett konfliktus", de Lakatos gondolata kitűnő érzékkel ragadja meg a Wajda-életmű második szakaszának egyik alapsajátosságát. Wajda nem ítélkezik, mint valami művészet terűletére tévedt ügyész: az emberi döntéseknek és tetteknek az értékét belülről, hőse felől igyekszik feltárni. Mintha épp legutolsó műveiben kerülne legközelebb mestereihez, Kurosavához, aki a Rashomon-ban (A vihar kapujá-ban) megragadó erővel ábrázolta, hogy az emberi tett lényege a külső szemlélő számára, az utólag, post festa vizsgálódó kívülálló számára megközelíthetetlen; s Bunuelhez, aki a Viridiana oly keserű történetével a szándékok és cselekedetek tragikomikus ellen tétét vetí ti elénk. Wajda, már a Csatorna óta láttuk, nem tartja hasznavehetetlennek a hagyományos - ha úgy tetszik: arisztotelészi - értelmű katarzis-élményt. Nemigen kötődik színpadias, szabályos dramaturgiához, a szerkezetet felbontja, kedvére sűrít-tömörít, epikus elemeket is vegyít, mint a Tájképben, narrátorral informál, a hősök tetteit nem készíti elő logikusan, de mély-hátterű, belső logikájú módon cselekedteti őket. Ám érzelmi lezárást, meg tisztulási élményt mindig ad a nézőnek. Ez, hogy megint a Csatorná-t vagy akár a Hamu és gyémánt-
ot idézzük feloldozás.
nem szükségképpen
hamis
5. Wajda legutóbbi filmje, a Menyegző vállaltan szintézis, az életmű egyik, bár remélhetjük, nem utolsó szakaszának záróköve. Eszmeisége, gondolati tartalma, szimbólum-rendszere valamiképpen ismerős annak, aki legalább egy "igazi" Wajda-filmet látott. S mégis, nincs az a "felkészült" néző, aki ne szédülne el a film legelején már, akit ne érne sokkhatásként a rázúduló képzuhatag, a homályosnak, kuszának, követhetetlennek tűnő filmi világ. Magyarázat után kapkodunk: miért? A pirospozsgás paraszt-menyasszony nekifeledkezve járja a táncot, zúg-dübörög a gazdag parasztház padlója, zsíros arcok fénylenek: lakodalom valahol Kelet-Európában, vagyis a világ végén. Furcsa lakodalom, furcsa film: a Vőlegény, a Menyasszony s minden vendég versben beszél. A színek robbanó-pirosak vagy beteglilák. Aztán látomás ok, parancsot osztó szellemárnyak népesítik be a házat. Minden, minden fontosabb itt, mint a lakodalom ... Ki hát a főhős? Kit kell figyelnünk? Kivel azonosulhatunk, vagy melyik szereplő tartja vállán a mű építményét, kire bízta a rendező saját művészi sugallatát? A Menyegző naivan lelkesedő hősei is tanácstalanok. Wajda azzal, hogy a film első félórájában valami lenyűgöző ritmusú képi erővel űzi-hajszolja nézőjét egyik szereplőtől a másikig, egyik gondolattól és látomástól a másikig, a legfontosabbat éri el: hőseinek lelkiállapotát teremti meg a nézőben. Boldog társadalomban él az, akinek személyes, egyéni látomásai lehetnek: Wajda hősei kollektív álmot látnak. Ezek a lelkiismeretfurdalástól űzött s félig vezeklésként, félig menekülésből zsupfedél alá búvó, parasztcsaládba nősülő értelmiségiek mind a Múlt látomásaiban keresik saját és népük igazságát. S ez a Múlt ismerős is számunkra, meg nem is. Merészkedjünk egy kissé "vad" párhuzamba, hogy jobban érthetővé váljék, mire célzunk. Képzeljük el, hogy Ady megírja
parasztnép látomás, inkább az, mint az éjjeli kísértetek voltak ... A múlt látomásain csüggő menyegzői hősök végzetesen csalóka úton járnak: a Jövő szellemeivel azonosítják ezeket a száz- meg ezeréves árnyakat, s közben a Jelent sem ismerik igazán. Azt a jelent, mely a saroglyán kuporgó koldus rekedt röhögéséből csap feléjük, s azt, amelyet a tollbokrétás kalapját vesztő Hírnök pillant meg, amikor golyózáporban menekül. A díszes kalpag egy faágon akad fenn, ott himbálózik a szélben: a karnera ráközelit. Ha a nem-lengyel néző a Menyegző szimbolrkus szellem-alakjainak jelentését képtelen is kihüvelyezni, ez a jelkép, ez a látomás ismerős a számára. A Menyegző összefoglaló, szintetikus mű. Rendezője törvényszerűen és elkerülhetetlenül áll elkészülte után nehéz választás előtt. Eddigi lehetőségeinek csúcsát érte el ezzel a filmmel. Most már, hogy őt magát idézzük, "további lehetőségeim érdekelnek, messzebb, tovább, másfelé akarok jutni". A Menyegző ilyen értelemben tökéletes film, nemcsak alkotójának, hanem a mű anyagában rejlő lehetőségeknek is végletes és végső kiaknázásával született. Azt azonban, hogy agyat-szívet, gondolatokat, érzelmeket egyaránt felzaklatóan maradandó remekmű lenne, olyan, amely nem időbekorba -földrész be-ország ba-társadalmi formációba zárt, partikuláris közönségnek, hanem, rnint mondjuk, a nagy klasszikusok, Shakespeare, Dosztojevszkij alkotásai, minSoha nem állt még művészi eszkö- denkinek feledhetetlent nyújtana, a mai zeinek ilyen határozott birtokában, mint néző nem mondhatja ki. A Menyegző-nek itt. Káprázatos és virtuóz jeleneteket, kép- nem csupán a jelentős művekre jellemző sorokat alkot, "azt csinál a képpel, amit nehezen befogadhatósággal kell megküzakar", s mégis, a legelragadóbb éppen, denie: a nézőnek itt nem a szereplőkkel, hogya film kulcsát jelentő víziók stili- hanem Eszmékkel kell azonosulnia - vagy záltságuk ellenére szinte hozzánőnek a fa- éppen elvetni ezeket az eszméket. lusi lakodalom látszólag oly naturalista képanyagához. Wajda ebben a végsőkig stilizált, jelképes filmben alig stilizája még Wajda V1ZlO]anem változott a Történekülön a látomásokat. Hite szerint nincs lemről - filmjei ma is közelről szólnak hitetlenebb látomás egy bódulatba, cse- hozzánk. A cseh, a magyar vagy a jugoszláv néző lekvésképtelenségbe kábult népnél, s az utolsó kockák, a szalmabáb nyekergő he- otthon érzi magát bennük - szereplői gedűszójára alvajáróként táncoló úri- és mintha saját anyanyelvén beszélnének,
az Új Versek mellett (vagy helyett) a Bánk Bánt, az Új Versek, a Magyar ugaron látomásával, s ez az Ady írta Bánk Bán lenne huszadik századi irodalmunk legnagyobb kincse, legkülönösebb, legnehezebb en megközelíthető értéke. S képzeljük el, hogy ezt a művet ma filmvászonra vinné, talán Jancsó Miklós, az Égi bárány, a Még kér a nép lidérces látomásával ... A Menyegző zavarbaejtően lenyűgöző képsor ai előtt a nemzeti történelmek, a nemzeti kultúrák zárt titkaiból csap felénk valami. "Nem emberek a hősei filmünknek, hanem az Eszmék" - figyelmeztet Kijowski, a forgatókönyvíró. Igen; pontosan ezért vagyunk jóval tanácstalanabbak, mint A légió-nál voltunk. Mert hiszen annak hősei hús-vér figurák voltak, emberi gesztus okkal és félelmekkel. A Menyegző-ben viszont nem valamifajta rendezői különösséghajhászásból, feltűnési vágyból fakad, hogy Wajda az eredeti dráma rímes verseiben beszélteti százhúsz percig szereplőit. Valóban: az eszmék szelalnak itt meg, s illik, hogy az Eszmék versben szóljanak. Ilyen értelemben filmtörténetileg is páratlan vállalkozásnak tetszik a Menyegző. Wajda, tudjuk, úgy nyilatkozott egyszer, hogya Lotna volt legnagyobb becsvággyal készített filmje, s az egyetlen film, melyet ma, érettebb eszközökkel s látásmóddal még egyszer meg szeretne csinálni. A Menyegző nézője úgy érzi, épp ezt tette most.
44
NyíTfaliget
mintha saját országának tájait látná a vásznon. Ezekben a filmekben maga a Történelem jelenik meg. A szocializmus felé közeledő Kelet-Európa bármelyik igazán jelentős alkotója, ha "nagy szintézisét" próbálja megteremteni a Művészetről, az Életről, a Történelemről, víziója mindig közelebb fog állni az Andrej Rubljov-hoz, mint Fellini Nyolc és fél-jéhez. S nem véletlenül lehet hasonló motívumokat s ,szemléletmódot találni Wajda vagy Jancsó Miklós művészetében is. A mi legmaradandóbb filmjeinkben a rendező mindig s szembeszökően szimbólumokra bízza a legtöbbet. A nyugat-európai filmben egyetlen rendezőt ismerünk csupán, aki hasonlóan bánik a szimbólurnmal, igaz, ő az egyetemes filmművészetnek talán legnagyobb élő alakja: Luis Bunuel. Wajda szavai arról, hogy rokonságot Bunuellel érez és Kurosavával, nem filmjeik külső hasonlóságára, rokonvonásaira utalnak, hanem mélyebb, lényegi, tar-
talmi rokonságra. Hogy Antonioni szemléletét, filmj einek világát távol érzi magától, nem azt jelenti, hogy Az éjszaka és a Vörös sivatag rendezője másképp "csinál" filmet, mint ő. Hanem azt, hogy más az alapélménye a világról, nem ugyanúgy látja. Azt jelenti, hogy ha Wajda a "jóléti társadalom" külső jegyeit vagy a mai Lengyelországot ábrázolja, nem a lélek belsejében született sátánokat vizsgálja; hőseinek itt a történelem lélek mélyére húzódott sátánaival kell megküzdeniük. "Hamu és gyémánt". Ezt a két szót a "Kulisszák mögött" című Norwid-versből emelte filmjébe a rendező. Wajda mindvégig hű maradt a vers sugallatához. Színészei kint ágálnak a színpadon: polonézt járnak, az épp esedékes grünwaldi győzelmet ünneplik, vagy dermedt bénulással várják a menekülő Hirnököt - Andrzej Wajda valójában nem rájuk: a kulisszák mögötti sötétbe fordítja lámpáit és kameráját. Bikácsy Gergely
45
~
~_-L~~""'-""",,",
Nyíl'faliget
MŰHELY ÉS VISSZHANG Beszélgetések Andrzej Wajdával - Cybulski halálhírét megtudva, kicsit úgy éreztem magam, mint egy író, akinek meghalt a hőse. S aztán arra gondoltam, hogy mégis filmet kellene csinálni egy pontosan olyan emberről, mint ő volt, aki halála után is izgatja a képzeletet. Nehéz ezt nélküle megcsinálni, talán kivihetetlen. Mégis nekivágtam megírni a forgatókönyvet. - Az egyetlen lehetőség: megmutatni a nyomokat, amit hátrahagyott. Végül is nem használhatom fel sem a nevét, sem a fényképeit, sem azoknak a filmeknek részleteit, amelyekben föltűnik. Egyébként Zbigniew talán többet tudott volna adni önmagából. .. Úgy éreztem már akkor is, hogy még nem játszotta el igazi nagy :szerepét, abban a filmben, mely megkoronázhatta volna
színészi egyéniség ét. Filmem hősei tehát nyomon követik őt, történetekkel találkoznak, tárgyakkal, apróságokkal, melyek körülvették, helyszínekkel, a test melegét megőrző helyekkel. .. - Mindig éreztük magával sodró erőszakosságát, hevességét, mindannyian, akik vele együtt dolgoztunk, éreztük, milyen különlegesen termékenyítő hatású, teremtő képzelete volt; könnyedén tudott nagyhatású jeleneteket nemcsak eljátszani, de elképzelni, megalkotni is. Előfordult, hogy a vásznon nem igazolódtak ezek az elképzelései, euforikus tüze nem élt igazán, de mindannyian szeréttünk vele dolgozni, mert a fantaszták hite lobogott benne. (Études
Cinématographiques,
1968. 69-72. sz.)
- Borowskirólannyit kell elmondan om, hogy még egyetlen művét sem filmesítették meg ezelőtt. A filmem alapjául szolgáló novellát ő írta, s még más elbeszéléséből is merítettünk; főleg a dialógusokba szőttünk bele bizonyos elemeket más írásaiból. Elbeszélései t mind 45 és 47 között írta, közvetlenül azután, hogy egy közép-németországi koncentrációs táborból kiszabadult. Utána egy ideig ugyanolyan körülmények közt élt egy kiürített laktanyában, mint a film hőse. Münchenben maradt, és eltűnt menyasszonyának próbált nyomára bukkanni. Ekkor írta a Grünwaldi csatá-t, amelyen a film alapszik. Alig múlt huszonegy éves. A háború kitörése előtt érettségizett, a megszállás alatt a földalatti, illegális varsói egyetemen tanult irodalmat és filozófiát. Nagyon fontosnak érzem ezeket az életrajzi adatokat, mert kiviláglik belőlük, hogy mint annyian mások, ő is tanult, művelt ember akart lenni; az életre készült, és hirtelen szembe találta magát a büntetőtábor világával, ahol minden addigi elképzelése, tapasztalata, élménye, a kultúrának minden eleme egyik pillanatról a másikra, egyetlen roppanással semmive vált. Ez az ellentét magyarázza Borowski keserűségét, iróniáját, stílusának agresszív nyegleségét: meg kellett kérdőjeleznie egy adott kultúra minden hagyományos értékét. - Írásainak erős dokumentum-jellege van, hiszen épp mivel nagyon fiatal volt - legelső írásai ezek -, mindent fel akart jegyezni, minden élményét, a legapróbb eseményt is. A film forgatása alatt sokszor arra gondoltam, neki magának kellett volna megcsinálni ezt a filmet, annyira személyes, annyira a megszenvedett élményekből táplálkozik. Egyedülálló hang ez a lengyel irodalomban, és "szerzői film" után kiált. - Ami a háború után történt Borowskival, az is nagyon fontos. Novelláskötete valóságos sokkhatást keltett 1947-48-ban; szerzőjük viszont váratlanul a szocialistarealista törekvésű fiatal írócsoport egyik hangadója lett. Még két nagyon nagy jelentőségű könyve jelent meg, az egyik, a Kővilág, már a címével is érzekelteti stí-
lusának kegyetlen keménységét, a másik, a Búcsú Máriától. S azután az a furcsa fejlemény következett be, hogy a szocialista-realista művészet propagálójaként egyre kevesebbet s egyre gyengébb dolgokat írt. Íróból újságíró lett, és rövid pályájának végén már csak politikai-ideológiai cikkek kerültek ki keze alól. 1951-ben öngyilkos lett. Számtalan magyarázatot ismerek erre az öngyilkosságra. Úgy gondolom, hogy háborús tapasztalatai, élményei belsőleg összeroppantották, másrészt meg részvétele az ideológiai, kultúrpolitika i küzdelmekben a végsőkig kimerítette, talán bizonytalanná is tette, s nem utolsósorban tudnunk kell, hogy erkölcsi és eszmei tisztaság-igénye olyan erős volt, hogy szinte már ez halálra ítélte. - A lengyel irodalom és kultúra megkerülhetetlenül fontos életművét hagyta hátra. Az idő múlásával egyre szembeötlőbb a koncentrációs táborokról írt néhány művének rendkívüli tisztánlátása, dokumentatív ereje. Valami nyers erő és agresszivitás van ezekben a novellákban, s ez gyökeresen más, mint amit általában a táborok "szent", mártír hőseiről s szenvedésükről írnak. Borowski művészete mindenfajta szentimentális fátylat letép errő] a világról, ridegen ábrázolja a körűlményeket, kínzó pontossággal, s ezt az ábrázolási módot semmiféle - az "erkölcsi renddel" meg a "humanizmussal" kapcsolatos - hamis koncepció nem zavarja. Mert a koncentrációs táborok világát tárgyaló egész irodalom rendkívülleegyszerűsíti a kérdést, és a világot két részre osztj a: az egyik oldalon az áldozatok, a másikon a hóhérok vannak, s az egész valami elviselhetetlen szentimentalizmussal van elénk állítva. Borowski épp az ellenkezőjét teszi. Művével azt akarja bizonyítani, hogy a rombolás egészen mélyre hatott, mindenki belül roppant össze. A táborokban sok rabnak meghatározott tisztsége, funkciója volt, és kialakult a rabok között bizonyos hierarchia is. Borowski egy úgynevezett "sonderkommando" tagja volt, ezért is írhatta le a filmemben is idézett szörnyű mondatokat: "Az élőknek mindig igazuk van a halottakkal szemben", vagy egy má47
sikat, a futballmeccsről szólván : "Az első és a második szögletrugás közott tízezer embert gázosítottak el." Egy harmadik mondat akkor hangzik el, mikor a kivégzettekről van szó: "Az emberi agyvelőt nyersen kell fogyasztani: nagyon ízletes." - Ehhez kapcsolódva tudok csak most már az én művemről szólni. Talán azzal kell kezdenem, hogy Borowski 21-22 éves korában írta novelláit. Mivel én kétszerannyi idős vagyok, zavarban voltam írásainak, szemléletének eredetisége, rninden prekoncepciótól való mentessége miatt. Tisztaság és tisztánlátás és harag - ezt láttam benne. A filmrevitel alapfeltételének hittem, hogy ezt kell visszaadnom. - A fő novella, a "Grűnwaldi csata" története előtt, úgy éreztem, szükség van bizonyos bevezetőre. Nehéz probléma, mert nyilvánvaló különbség van egy koncentrációs tábor, meg egy katonai tábor között, ahol aztán a film nagy része játszódik. Vigyázni kellett, hogy a néző ne keverje öszsze ezt a két dolgot. A harmadik s a legfontosabb probléma akkor merült fel, mikor azt kellett eldöntenem, hogy szükség van-e "flash-back"-re, megelevenített viszszaemlékezésre, amely felidézné a koncentrációs tábor élményeit. Először úgy hittem, igen, aztán mégis lemondtam erről, mert arra gondoltam, elég lesz csupán a párbeszédekre meg a monológokra hagyatkoznom: a novellák egyes részeit lehetetlen képben visszaadni, gondoljunk csak a futballmeccs ürügyén elhangzó rnondatra, vagy az emberi agyra történő utalásra. Így hát lemondtam a flash-baekről Borowski szövegéért. Tudom, hogy a sok dialógus és monológ kissé elnehezítette a filmet, talán túl sok a beszéd és kevesebb lett a képi megoldás ... (Positif,
1971. jan.)
- A Tájkép csata után című tragikus és dinamikus filmje után olyan kamara-jellegű műhöz nyúlt, mely nagy önmérséklettel íródott. Mi indította erre?
- Az utóbbi évek folyamán a filmművészet sok kis és nagy forradalmának voltunk tanúi. Egy bizonyos fajta filmalkotói mód4$
szer megsemmisült. Az "új hullám" rendezői megmutatták, hogy lehet filmet alkotni természetes környezetben, méghozzá gyorsan, olcsón és kis személyzettel. Ezután következett a filmsztár-rendszer összeomlása. Igen sok - szerte a világon játszott - film j elenik meg költséges sztárok szerepeltetése nélkül. Később az a lengenda is szertefoszlott, amely szerint a jelenkori irodalmat nem lehet a film nyelvére átültetni. Egyszerűen kiderült, hogy ez az állítás nem igaz. Végül pedig legutóbbi változásként, elmosódott a választóvonal a filmre alkalmas és alkalmatlan témák között; korábban ugyanis sokan kardoskodtak amellett, hogy léteznek olyan szüzsék, melyeknek semmi esélyük arra, hogy valaha is filmre kerülhetnének. - Manapság igazán lehetetlen eltalálni, minek lesz sikere a vetítővásznon. Egy olyan, az első pillantásra banális téma, mint az, hogy fiatal gengszterek kirabolnak egy bankot (Bonnie és Clyde), nagy sikert arat, ezzel szemben sok film, melyeket különösen vonzónak képzeltek, semmiféle érdeklődést sem kelt. Ma minden téma kínál lehetőséget. Végső fokon a siker a tálaláson múlik, egy-egy trükkön, azon, hogy felszínre hozzuk az írott előkép rejtett tartalmát. - Mint a mondottakból következik, most fennáll annak a lehetősége, hogy filmképessé tegyünk különféle szövegeket, még olyanokat is, melyek első látásra alig tűnnek alkalmasnak erre az átmunkálásra. Ez a válaszom arra a kérdésre, hogy miért rendez em meg a Nyírfaliget-et. (Film
Polski,
70/4.)
Wyspiansky Menyegző-je olyan mű, mely mindannyiunkban nyomot hagyott. Az egész "lengyel filmiskola" magán viseli jegyét, én magam is, mindenekelőtt a Hamu és gyémánt-tal. Az egész lengyel kulturális örökségből ez a dráma a legkülönösebb. Ha színházban mutatják be, csak számunkra érthető. Arra gondoltam hát, hogy a film, amely a világgal való érintkezésnek talán legkönnyebb formája, képes lenne - a darab bizonyos átdolgozása után - az egész világ közönségével megéreztetni a mű
nyugtalanító szépségét. Nem nehéz megérteni a lidércnyomásszerű en visszatérő főtémák és eszmék jelentését. Vagy a kontraszt nevetséges hatását, amely a hősök álmai, vágyai, és az őket körülvevő nyomorúságos valóság közt feszül ... Feladatunk az hogy leplezetlenül, élesen ábrázolj uk ezt a kontrasztot. A városi urak és a parasztok közöttí ellentétet. Képzeljük el bátran, hogy a városiak a "fehérek" és a falusiak a "négerek". Mert abban az időben az őket elválasztó szakadék ilyen mély volt. Ez példázza a társadalmi antagonizmus iszonyú súlyát, ami a Menyegző alapja.
rokat pendítettek szet mély átélését
meg, amelyek a művétették lehetővé. (Kultura
TÖRTÉNELEM
(Varsó)
1972/2.)
ÉS LÉLEKTAN
- Mikor majdnem minden filmedben az ember és a Történelem brutális találkozását, és e találkozás roncsoló következményeit rajzolod meg, az emberi sorsról magad is elfogadni látszol egy "determinista" víziót: a sors végzetszerűségét. De a fiatal hősöket szeretnénk látni más távlatból is.
- Bevallom, soha nem töprengtem azon, hogy másfajta perspektívából is lehetne (Film Polonais, 1972/2.) szemlélni az életet. Ha rendelkeznék ilyen más távlattal, talán megpróbálnám. De a magam perspektíváj a számomra eleve adott. SZINHÁZ ÉS FILM Ebben a légkörben nőttem fel, így gon- Rendezői munkárn lényege a színház és dolkodó emberek s ilyen eszmék között, a film esetében is ugyanaz. A leglényegeés soha nem gondoltam arra, hogy mássebb különbség, hogya megrendezett dafajta módon is lehet szemlélni a világot. rabnak - pontosan meghatározott időben, Ma, amikor érettebb emberként vizsgálom az első előadás frisseségével és hitelesséa dolgokat, olykor arra gondolok, örömest gével - még sokszor meg kell ismétlődodaadnám a legtöbb nemzeti szimbólumot nie. Ez megköveteli a rendezőtől, hogy az - a kardot, a fehér lovat, a vörös pipacsegyes jelenetekben olyan helyzeteket alamezőt, a virágzó almafát - néhány, a kítson ki a színészek között, melyek minfreudi kézikönyvekben található erotikus den alkalommal ugyanazt a lelkiállapotot szimbólum ért. Csak egy a bökkenő: nem idézik elő bennük. Filmen viszont elegenFreud könyveiből eszmélkedtem. És sajnos dő, ha a szükséges feszültség a kamera túl későn fedeztem föl magamnak ahhoz, előtt kialakul és többé már nincs is hogy valóban saját erőmmé, saját, belső kiszükség rá, hiszen az eredmény rajta van fejezési módommá tegyem. a szalagon. Ezért játszhatnak filmen nem - Nem csupán a freudi lélektan szemléhivatásos színészek is, akik nemcsak kieléletéről van szó. Műveidben - csakúgy, mint gítő, de kiváló eredményeket is elérhetnek. az egész lengyel irodalmi hagyományban A megismételhetőség (melyet a színpad - a lélektani elmélyedés alapvetően hikíván) a színészmesterség lényege.
- Mi a véleménye a vitákról, melyek filmművészet zsákutcájáról folynak?
a
- Ha ma a film szenved valamilyen betegségben, akkor ez véleményem szerint éppen a túlfinomultság és művészieskedés betegsége. Sajnos, valahol megszakadt a filmművészet és a tömegek közötti kapcsolat. A film már nem feltétlenül szól mindenkihez. Egyre gyakrabban él abból, hogy önmagát idézi. "Beavatott", csaknem tudós nézőt igényel. Pedig a filmművészet legnagyobb alkotásai egyszerűen nevettettek, megrendítettek, ijesztettek. Azaz olyan hú-
ányzik. Az ember mindig mint a közösség része jelenik meg, elválaszthatatlanul a történelemtől; soha nem látjuk önmagával, vagy egy másik emberrel szemben ... - Igen, a mi irodalmunk ilyen. Különösen nyilvánvaló ez, ha a nőalakok hiányára gondolunk. Mert valóban különös, hogy egy jelentős irodalom női hősök nélkül létezhessen; ez a legékesebb bizonyítéka, hogy irodalmunk soha nem volt lélektani fogantatású, belső folyamatokba mélyedő irodalom. A lengyel irodalomban nincs nő, hacsak nem gondolunk azokra a kezdetleges eszközökkel ábrázolt szerencsétlen fi47
Tájkép csata után
gurákra akik csupán a "másik nem zését jelzik. Furcsa dolog ez ... (Études
Cinématographiques,
léte-
1968. 69-72.
sz.)
- Ma a közönség is, a művészek is, mindenki a pszichológia felé fordul. Az ilyen fajta megközelítésre kíváncsiak a nézők Lengyelországban is, ahol az életszínvonal, a megélhetési lehetőségek javultak. Törvényszerű folyamat ez, s én is szeretném hangsúlyozni a lélektani motívumokat sokkal inkább, mint eddig. Nem a múlt szentimentális szemlélete 'rdekel. Történelmi filmjeimben egy bizonyos adott ország arculatát akarom megrajzolni. Sikerült ez a törekvésem a Hamu és gyémántban azáltal, hogyegyszerűen bemutattam: ez a valóság, ilyen Lengyelország. Most bizonytalanabb vagyok, nem tudom még, hogyan fogok eljutni idáig, de csökönyösen, folyton ilyen téma után kutatok (... ) (Films
and Filming,
19732.)
- Elméletileg, ha van jól megírt szöveg. vannak jó színészek és a kamerát a megfelelő helyen állították fel - a jelenet rendezésének sikerülnie kell. De ha azt akarja az ember, hogy élet is lüktessen benne, hogy legyen valamilyen levegője, akkor közvetlen, intim kapcsolatnak kell lennie a rendező és a között, amit filmez. Tudom tapasztalatból. hogy csak akkor. ha valahol
itt középen igazi fizikai fájdalmat érzek csak akkor vagyok koncentrált. csak akkor lesz a vásznon valami... Ezért rendezek állva tizenöt éve. Az álló testhelyzet aktivitást, készenlétet jelent; Ha leülnék vagy lefeküdnék - vége lenne a filmnek. (Films
and Filming,
19732.)
- Minden gondom az, hogy előre megsejtsem, megérezzem a néző figyelmének irányát. Mindén jelenetet ellenőrzök, hogy lássam, megadja-e a minimális információkat. Ha a vetítés alatt a néző eltéved a történetben, a legragyogóbb ötletek sem érnek semmit. A film nem az intellektushoz szól. hanem a képzelethez. az érzékenységhez, s csak a vetítés után. mikor kimegyünk a moziból alakul ki a végső immár értelemmel felfogott koncepció. Minden muvesz, rendező arra vágyik, hogy tartós nyomot hagyjon a néző képzeletében. Csak egyetlen módon érheti el ezt: olyat kell megmutatnia, amilyet előtte senki sem mutatott. Ha úgy ítélem meg, hogy a lengyelek 1945-ös drámája méltó az ábrázolásra meg kell találnom azokat a módokat, melyekkel az én képem különbözni fog a téma előttem volt feldolgozásaitól. Ellenkező esetben senki sem emlékezne, mit is akartam mondani. Ezért van az, hogy minden filmemben saját módszeremmel élek, és saját formát adok nekik. (Films
and Filming,
1973,2.)
A művek visszhangja MINDEN
ELADÓ
A hős kitalál magának egy múltat: a megszállás alatt átélt élményeket. De valóban kitalálja? Vagy visszaemlékezik rájuk? Mindenesetre az a célja, hogy ez a múlt állandóan együtt éljen vele, eggyé váljon a róla alkotott képpel. Hős 'nek nyugtalannak, átok sújtotta sorsúnak kell lennie olyan országban, ahol már béke van. ahol nincs háborús szenvedés. Élete utolsó estéjét egy vidéki kultúrotthonban tölti s ott is háborús emlékeiről beszél - anakronisztikus figura hát, mint az állatkerti munkás volt a Húszévesek. sze7"elmé-ben.
Daniel a fiatal szmesz, aki készen áll, hogy Cybulski szerepét folytassa magához ragadja a bádog poharat. melyből Maciek a Monopol szálló bárjában a vodkát itta: "Mindig magánál hordta. A filmekben is vele volt. És nekem adta. Azt mondta, én fogom örökölni tőle. Viccelődve mond ta, mikor részeg volt: Ha teletöltöd vodkával. megláthatod benne a lengyel ember igazi arcát. Az első német katonától szerezte. akit megölt." De a Színész felesége így kiált fel: "Mire jók ezek a legendák? Otthon, a konyhában talált rá. Valami jó kelléket keresett. O 51
maga festette be zöldre, aztán gondosan koptatta, hogy patinája legyen ... " (A. Jackiewicz,
1968. 69-72.
Études
Cinematographiques,
sz.)
Megszakítatlanul, változó ütemrnel lüktető ritmusban tárulnak fel az ellentmondások. Wajda összetett vizsgálattal hatol be a való élet s a képzelet kapcsolatába. Megélt események emlékeiből. a filmstáb vagy az eltünt színész környezetének tanúvallomásaiból áll össze a töredezett, olykor homályos, de döbbenetesen megéledő kép: az eltűnt arcképe, személyes kalandjának. magatartásának fényképe, melyet mások tükrében látunk visszaverődni, s talán átalakulni is.Wajda szándékolt háttérben maradása hozzájárul a hangnemben megfigyelhető törésekhez, a pirandellóian dialektikus szemlélethez, ahol is a színjáték egyfelől elénk tárul, másfelől meg épp kibomlása pillanataiban önmaga elemzésével is párosul. A történet tehát a teljes művészi szabadság kiaknázásával fejlődik, a rendező gyakran a legkegyetlenebb "fekete humor" színeivel él. (Michel
Capdenac
1969. szept. 24.)
-
Les Lettres
Fmn<;aises,
LÉGYFOGÓ
A Légyfogó női figurái imádkozó sáskák. A fiatal, erőszakos Irena teljes lelki romlásba dönti azokat a férfiakat, akiket kegyeivel kitüntet. A férfiúi egyéniség - női agreszszivitás által történő - megsemmisítésének e drámájában Wlodek háza a másik színtér, ahol nők uralkodnak: az anyaanyós és a lány-feleség. A Lég?Jfogó-ban mindenütt női szörnyetegek leselkednek hősünkre, s minden pillanatban készek megsemmisíteni őt: a hatalmas idomú főnöknő, a szerkesztőnő, aki elnyomja Wlodek fordító i próbálkozásait és az "On i Ona" szerkesztőjének felesége, aki Wlodeket elindíthatná pályáján, ha az behódolna neki. Nem hiszem, hogy a filmábrázolás modern módszereinek alkotó felhasználása a kamera mozgékonysága, a narráció kötetlensége, a szín - döntőek lennének Wajda legutóbbi alkotásainak megítélésében. Úgy vélem, hogy az ő filmjeiben a legfontosabb a legenda és a valóság, a hős és a hős tevékenységének teret nyújtó világ kölcsönös kapcsolata. A Minden eladó még tiszteletben tartotta a legenda szükségességét, bár olyan emberekről volt szó, akik nem nőttek fel a róluk szóló mítoszhoz. A Légyfogó legenda nélküli film, s ráadásul a valóság értelmében való kételkedés terheli. Mintha Wajda megfosztotta volna saját magát legfőbb ütőkártyáitól. És a modernség? Miféle modernség az, amely a két nemet állítja szembe állítólagos drámai összeütközésben, amely a nőiességben a rossz eszközét látja, s amely arra kényszerít, hogy valamiféle rovarformákig utálatosodott világ képével teljünk el? A Légyfogó szerintem egy olyan művész álma,aki nem tudni miért, egy rovarbiológus karrierjére vágyik.
A filmben alig van statikus kép. Az állandó mozgásban levő kamera dinamikus világot mutat. Sok jelenetet kizárólag maximális mozgáskihasználással lehetett megoldani, például Elzbieta táncát a banketten, a körhinta forgásának jelenetét, Daniel futását a havon, versenyfutását a ménessel . .. e képek fő alkotóeleme a mozgás. Wajda ebben a filmben teljes egészében lemond a vizuális szimbolikáról. Ehelyett bátran alkalmaz bizonyos-a jelentés szempontjából nem teljesen világos - beállításokat: nehezen azonosítható tárgyakat, elmosódott vagy jelentéktelen háttereket. Gyakran a képnek csak egyetlen vonását (A. Ochalski, Ekran, 1969. aug.) húzza alá élesen, hogy megértesse: ezen kívül minden más lényegtelen. Wajda ebben a filmjében szakít korábbi alkotásai- TÁJKÉP CSATA UTÁN nak dekoratív jellegével. Ezáltal az élet fo- Modern Hamlet, a barakkban. Ugyanolyan véghelyzetben van, mint Hamlet. Tulajdonlyamatosságának, a világ kontinuitásának különösen fontos mozzanataira hívja fel a képpen a véghelyzete érdekel. Hamlet díszesen eltemethető, Tadeusznak nem adja figyelmet. meg az élet a halál végtisztességét. Ö a (Barbara Mmklik: And1'zej Wajda, Va1'só, 1970.)
Légyfogó
továbbélő, a saját személyes tragédiáját túlélni kényszerülő. A nehezebb sorsú. A lány halála utáni jelenetben kértem Wajdát: ne legyen túl sok extatikus kitörés. "Keresd meg, mí a jó számodra" - mondta Wajda. Akkor határoztuk el, hogy ebédet főz, eszik, fegyelmezett mozdulatokkal,
fenntartva a létét. Nem engedheti meg magának a halált. Tovább kell élnie. Pontosabban : élni, és nem vegetálni. Mind a két szerep egyfajta elkötelezett, csökönyös harc a humanizmusért. (DanieL
Olbrychski,
Új
Szó, Pozsony,
1973. jan.) 53
Menyegző
Ebben a zárt térben, ahol a külvilág csupán a megsemmisült társadalmi intézmények nevetséges utánzásában jelenik meg, a foglyok életének valóságát a nélkülözés, az éhség, az elnyomás jelenti. Az átmeneti tábor lakói számára az élelemszerzés megszállott vágya ugyanaz marad, mint a koncentrációs táborban: mindegyikük viselkedését majdhogynem "állati" szintre szorítja. A beszélgetések, a gesztusok leitmotívuma a "zabálás": rövid távon ez a túlélés semmivel sem helyettesíthető biztosítéka; s a jövőről való mindenfajta spekuláció képtelenségnek tűnik. "Lengyelország sorsa" - ez a kérdés valamiképpen nincs a helyén e közegben, s a problémát csak két mellékszereplő hordozza. (... ) Ennek az "első személyben" forgatott filmnek a központi figurája egyrészt az eseményrajz gyújtópont ja, s ugyanakkor egy elmondhatatlan belső tévelygés önmagába zárt hőse. Ezért van e történetnek bi54
zonyos rejtélyes kétarcúság a, melyet az ábrázolás világossága és a belső látomás sötét komorsága tesz nyilvánvalóvá. Az események megfigyelése és lefestése mármár dokumentumjellegű, a viselkedés, a magatartás emberi rúgói azonban sötét homállyal rajzolódnak ki. Wajda tükre élő emberi tükör, mely fájdalmasan elénk vetíti azt, ami tükröződik benne, de egyúttal azt is, amit erről a látványról gondol. (Jean-Paul
TŐTŐk -
Positif,
1971. jan.)
HvíRFALlGET
Wajda azt mondta erről a filmről, hogy "búcsúzása a romantikától". - Megragadó a film vizuális szépsége, s a kifej ező erő, mellyel a rendezőnek sikerült egy bensőséges, félhangokat megcsendítő "zenét" komponálnia a legegyszerűbb, már-már aszkétikusan szikár témából. Wajda J. Malczewski, A. Gierynski és Wyspianski, a há-
rom nagy lengyel poszt-impresszionista festő stílusában készült képekből építette föl filmjét, bevallottan merített tehát filmművészetén kívüli forrásokból. Ez a századforduló idejét idéző festői világ a Nyírjaliget-et a távolság könnyű páráj ával veszi körül, s a múltba tűnt, már nem létező dolgok törékeny báját kölcsönözi a filmnek. (Film
Polski,
1970/4.)
Andrzej Wajdát elbűvölte ennek a történetnek a sűrű atmoszférája, az, hogy tele van alig álcázott szenvedéllyel, amely minduntalan a felszínre tör. Áthatja az egész filmet az elkerülhetetlen halál gondolata, de ugyanakkor, paradox módon, vibrál is az egész mű az élet dicsőítésétől. Wajda nem lett volna az, aki, ha nem fokozta volna még a konfliktusokat és a szenvedélyeket, amelyek csupán körvonalakban jelentkeznek az eredeti írásműben. Pszichológiai indítékokat dolgozott ki, me-
ly ek kényszerítően hatnak az idősebb fivér (Daniel Olbrychski) cselekedeteire. Wajda az egész mű hangsulyát erre a figurára helyezte át. (Polish
Film,
1970/4.)
MEHYEGZÖ
Amikor Jasiek megkapja a házigazdától a parancsot, hogy gyűjtse össze a népet, örömteli kiáltással válaszol: "A határokig ! Ahatárokig!" Jasieknek ez a kiáltása lett az adaptáció kulcsa. Visszagondoltam, hogy Bronowice, ez a "békés falucska", ahol a menyegző lezajlik, egészen közel feküdt a hajdani orosz-osztrak határhoz, tehát ahhoz a ponthoz, ahol századunk első nagy háborúja a menyegző után néhány évvel megkezdődött. Ebben az időben Krakkó nemcsak a "lengyel Piemont" volt, az egyetemek, a szépművészeti akadémiák, szerkesztőségek és kávéházak városa, a színházak és ódon 55
paloták városa, ahol az arisztokrácia bőkezűen támogatta a művészeket... Az Osztrák-Magyar Monarchia térképein fekete csillag jelezte, hogy Krakkó fontos erődítmény. A határ közelében, ez a katonailag megerősített, csapatokkal telezsúfolt város a világ egyik veszélyes tűzfészke volt. A viszonylagos osztrák liberalizmust nem csupán a művészek, az írók élveztek, hanem a világ minden pontjáról összegyűlt politikai menekültek, összeesküvők, ügynökök is menedéket találtak itt. A lengyelek tudták, hogy jövendő sorsuk abban a pillanatban dől el, amikor Oroszország és a Monarchia háborúba kezd egymással, de nem tudták eldönteni, hogy a konfliktus esetén melyik oldalra álljanak. A közelgő katasztrófa előérzetéből, a tétovázás hangulatából fakad a Menyegző légköre. Kevésbé lényeges, hogy egy költő parasztlány t vesz feleségül, és az esküvőre néhány művész gyűlik össze egy parasztházban; az a fontos mindebben, hogy az "álarcosbálban" résztvevők mindegyike történelmi szakadék szélén érzi magát, és jól tudja, hogy Lengyelország vagy feltámad, vagy mindörökre elvész ebben a szakádékban. A hosszú, részegségbe fúló éjszakán nem csupán a múlt kísértetei kínozzák őket, hanem a legszörnyűbb: a Jövő kísértete, sorsuk, hivatásuk kísértete. Tudatában voltak, hogy nemzedéküknek fontos missziója van, de hogy miben áll ez a küldetés, s hogy kivel és ki ellen kell végrehajtaniuk, erről mit sem tudtak. Nagyon is jól ismerjük a várakozásnak, a közeledő katasztrófa érzetének ezt a légkörét. Atéltük mindezt a két világháború között, majd a háború után, amikor oly sokáig fenyegetett egy újabb világégés. Jól ismerjük a lelkiismeret kínjait, a vétkesség érzését, mely akkor kínozza az írót, ha nem tud választ adni a kortársai által feltett kérdésekre. Wyspianski Menyegző-jének nem az emberek, hanem az Eszmék a hősei. Az 1900as évek krakkói lakosa számára az utcán szembejövő emberek valóságos képe az Eszmék képe mögé rejtőzött. Wyspianski eredetileg úgy tervezte, hogy hőseit valódi
nevükön szerepelteti. A lengyelek nagy része számára ezek a nevek ma élőbbek, mint valaha, hiszen a lengyel irodalom és történelem valódi személyei. Mégsem elengedhetetlenül szükséges ismernünk a kulcsfigurákat ahhoz, hogya mű szelleme megérints en bennünket. A dráma hősei kortársainkat idézik, s az őket kísértő szellemalakok saját álmaink és mítoszaink, fél elmeink és rögeszméink. Ez a színjáték napjainkban is tart. A Fellini Édes éLet-ének végén a hajnalban fürdő tengerpartra táncoló alvajárók csapata ugyanebben a katatóniás álomban vergődik. A Menyegző nem egyszeri história, amely valakiben valahol megfogamzott. Ma is minden ember képzeletében ott gomolyog, azokéban, akik kulcsot próbálnak találni jelenünk realitásához. A Menyegző a legismertebb irodalmi alkotás Lengyelországban. Úgy tetszik, a leglengyelebb, épp mert a legregionálisabb. Meg tud vajon szólalni a legnemzetközibb nyelven, a filmművészet nyelvén? Biztos vagyok benne, mert ez a történet nem a lengyelekről szól, hanem az irodalomról magáról, mely olyan különös helyzetben volt, mint a korabeli lengyel valóság. Fő kérdése is közérthető: mit tudsz tenni, mit tudsz adni, mi a hozzájárulásod korod társadalmi és politikai harcaiban? Mindenfajta művészet ezeket a kérdéseket teszi föl napjainkban is. A bronowicei parasztház kísértetei, a nagyság, a múlt és a jövő fantomjai az egész világot kísértik. Azt a világot, amely az új, nehezen érthető és fenyegető valóság kulcsát keresi. (A. Kijowski, -
Film
a fOl·gatókönyv
Polonais,
írója
1972/2.)
Wajda azzal gazadagította a klasszikus mű megértését, hogy érzékeltetni tudta a lengyel nemzet megosztottságát. (... ) Wyspianski korában az értelmiség jelszava az volt: a lengyel élet alapja, hatalma és bástyája a parasztság. A parasztság fölött viszont eljárt az idő. (Andrzej
Kusniewicz,
Ekran,
(Varsó)
1973. 2. sz.)
Wajda és Kijowski nem tudott elszakadni a dráma légkörétől, pontosabban: mitológiájától. A lengyel intelligencia ilyen beállításs igazságtalan. Fecsegőnek, tehetetlennek, iszákosnak, gőgösnek és kisebbrendűségi érzéstől gyötörtnek mutatja Wyspianski is, Wajda is. (Michal
Komm·,
Film,
(Va1·só) 1973. 3. sz.
A film puszta álomvilág maradna, ha két alakja nem teremtene kapcsolatot a valósággal. Az egyik a tanácsosné alakja: mindvégig megőrzi különállását az éjszaka bűvöletével szemben, józan a végsőkig. Ő teszi zárójelbe az egész cselekményt, jelzi, hogy minden csak egyezményes. Általa leszünk megfigyelők és nem résztvevők. Szerepe epizód, de kulcsfontosságú, kidolgozott. Ellentétes vele: Rachel. Ő maga a megtestesült poézis, a hétköznapokon túlemelkedő egzaltáció. Ezért, más végletek(Összeállította:
B. G.)
A tanulmány és a dokumentum-összeállítás részben B. G.-nek a Gondolat Kiadónál készülő hosszabb Wajda-monográfiájára támaszkodik.
ből, de ő is kívülmarad a cselekményen, melyre így kettős rálátást kapunk. Egy tragikus nemzedék története a film, de időtlen, ahisztorikus, több nemzedéket képviselő generációé. A múlt aktualitását kapjuk, amely a kollektív tudatot formálja és megszabja az egyén magatartásformáit. Wajda az elsődleges okot és meghatározót keresi, a magasabbrendű elvet. A régi és mai látásmód egymásra vetítődik. Mindkét vonatkozásban két negatívum egyesül, s nemcsak ebben a filmben, de a többi Wajda-alkotásban is. Egyaránt hiányzik belőlük a történelmi objektivizmus és az erőltetett aktualizálás. Mindig marad bennük valami kimondhatatlan, rejtett, de intenciókkal kifejezett. Intencióiban Wajda alapvető kérdéseket tesz fel, de kitérő válaszokat ad. Csak a körvonalakat láttatja - nem leplezi le a szebrot talán nem akarja, talán nem tudja. (A.
Ledóchowski,
Kino,
1972/9.)
LÁTÓHATÁR
A KÖZTÁRSASÁGOK
FILMMŰVÉSZETÉNEK
BEMUTATKOZÁSA
Kritikusok kollokviuma Moszkvában Az utóbbi években egyre több tudósítást, hírt, kritikai áttekintést olvashattunk a világ filmsajtójában a bővülő szovjet filmgyártásról, pontosabban a szovjet nemzetiségek filmművészetének fejlődéséről, eredményeiről. Ennek ellenére kevés az olyan filmnéző, sőt filmkritikus, akinek átfogó képe volna erről a sokszínű, mind több új tehetséget felnevelő filmművészetről, hiszen a mozi és a televízió a legtöbb országban többnyire a szélesebb közönségigénynek megfelelő filmeket mutatja be a szovjet termésből is. Ezt érezhette nyilván a Szovjet Filmművészeti Szövetség is, amikor a közelmúltban Moszkvában megrendezte a soknemzetiségű szovj et filmről szóló tudományos szimpóziumát, amelyre 26 országból érkeztek vendégek. Az elképzelés az volt, hogy valamennyi köztársaság filmművészetéről egy-egy produkció vetítésével, amolyan "cseppben a tenger"-alapon hozzávetőleges képet adnak. Az ezt követő tájékoztatók és viták részint az ismeretek bővítés ét, részint a nézetek kicserélődését szolgálnák. A gyakorlatban azonban a résztvevők eltérő felkészültsége miatt nem alakulhatott ki igazán mélyenszántó, izgalmas eszmecsere a témáról. A szoros program keretében a következő filmeket láthattuk: Üzbég SZSZK: Várunk, 58
fiú! (Ravil Batirov), Moldvai SZSZK: V ándormuzsikusok (Emil Lotianu), Belorusz SZSZK : A végnélküli út (Igor Dobroljubov), Türkmén SZSZK: A meny (Hodzsakuli Narlijev), Tadzsik SZSZK: A vörös tulipánok völgye (Borisz Kimjagarov), Kirgiz SZSZK : A sziklabarlang titka (Bolot Samsijev), Grúz SZSZK: Nyaklánc a kedvesemnek (Tengiz Abuladze), Amikor a mandulafa virágzik (Lana Gogoberidze), Azerbajdzsan SZSZK: Az utolsó völgyszoros (Kamil Rusztambekov), Ukrán SZSZK: Politikai biztosok (Nyikolaj Mascsenko), Litván SZSZK: Gerkusz Mantasz (Marisz Gedrisz), Észt SZSZK Partraszállás (Kalje Kijszk), Lett SZSZK: Peters (Szergej Taraszov), Örmény SZSZK: Mi, férfiak (Edmond Keoszajan), Kazah SZSZK: A selyemlány (Szultan Hodzsikov), Orosz SZSZK: Monológ (Ilja Averbah). Nyilvánvalóan inkább a szovjet filmművészet egészéről vonhattunk le e keresztmetszet alapján bizonyos következtetéseket, mint az egyes köztársaságok filmművészetéről. Még akkor is, ha az illetékesek a rendelkezésre álló friss termés legjavát választották. Még nálunk is nehezebb dolga lehetett azonban az egyes köztársaságok filmművészeti szövetségének. (A döntés joga első fokon őket illette.) Nincs ugyanis olyan
szakember, aki, mondjuk, olyan örmény filmet tudna találni, amely egyfelől tükrözi a jerevani stúdió művészi fejlődését, s ugyanakkor ízelítőt tud adni a feldolgozás nemzeti jellegéből, és érzékelteti, miféle témák foglalkoztatják az alkotókat, milyen stílusjegyek a jellemzőek? A dilemmát a legkülönfélébb módon 01dották meg. Beloruszia például azért vá-
Avel·bah:
hitt), színtelen stílusban. Nem mindegyik rendező bízott a kép "erejében", és a szöveggel próbálta a látvány igazát erősíteni. Nem sikerült még teljesen megszabadulni attól a sémától sem, hogy az ellenségnek már első megj elenésekor ellenszenvet ébresztőnek, intrikus típusúnak kell lennie! A hibák közé sorolná:m e miniatűr szovjet házifesztiválon azt is, ami hiányzott.
Monológ
lasztotta - máskülönben közepes - filmjét, mert mai tematikájú és fiatal rendező munkája. A tadzsikok azzal indokolták a hozzászólók szerint hollywoodi ízűFirdauszi-feldolgozásuk műsorra tűzés ét, mert a trilógia egy másik részét otthon a közönség nagy érdeklődéssel fogadta. A litvánok úgy gondolták: történelmi témafeldolgozással tudják legjobban bizonyítani fiatal filmművészetük érettségét, felkészültségét. Akárcsak egy fesztiválon, a mezőny itt is hullámzó színvonalú volt. Kísértett még a múlt egyfajta konzervatív (realistának
Gondolok itt Szergej Paradzsanov ukrán folklór irányzatára, Andrej Tarkovszkij intellektuális filozófiájára, Vitausztasz Zsalakjavicsusz politikai dokumentarizmusára, és az igazán őserejű, friss kirgiz filmre. Örvendetesen érződött viszont bizonyos útkereső igyekezet, inkább tartalmi, mint formai értelemben. Az ukrán Nyikolaj Mascsenko például a Politikai biztosok című filmjében az előbb emlegetett félmúltról szólva azt az időszerű kérdést vetette fel: mi az igazi kommunista teendője abban az új szakaszban, amikor a forradalom már nem nyílt fegyveres harc. Kár, hogy ezt a
5'
Batírov:
Várunk,
fiú!
bonyolult feladatot erőteljesen, vagyis inkább művészi hajlékonysággal csak részben tudta megoldani. Akadtak viszont kitűnő alkotások. Ezek közé sorolnám a már korábban nemzetközi feltűnést keltett A meny (Nyevesztka) című turkmén produkciót. A Nagy Honvédő Háború idején a turkmén pusztán játszódó, színes, lírai szépségekben gazdag, ugyanakkor tárgyilagosan, dokumentarista stílusban ábrázolt történet a hűségről, a helytállásról a klasszikus időkre emlékeztető módon, amit csak lehet, képekben fejez ki! Rendezője, Hodzsakuli Narlijev pályáját operatőrként kezdte, s a képi látásmód stílusának jellemző jegye maradt. Olyan kamaradráma pereg le előttünk, amelynek hősei: az öreg pásztor és a menye már az új társadalom emberei, de még szinte ősi körülmények között kell harcolniok a mostoha természettel a megélhetésért. Másfajta élmény volt az Idegen gyermekek 60
alkotójának, Tengiz Abuladze-nak Nyaklánc a kedvesemnek című parabolája. A férfi és a nő viszonyát, a szerelern örök témáját folklorisztikus jegyekkel, játékos modern eszközökkel, sajátos grúz humorral fűszerezve dolgozta fel. Könnyed s roppant mulatságos az egész, ugyanakkor elgondolkoztató is. A másik grúz produkció, Lana Gogoberidze mai története, az Amikor a mandulafa virágzik tematikailag nem új. Egy virtuskodásból támadt halálos autóbaleset előzményeit és következményeit eleveníti meg. Külön erénye, hogy sokoldalúan lát és nem egyszerűsíti le a problémát. Alapjában véve rokonszenves fiatal főhőse nem azért olyan, amilyen, mivel fiatal, hanem mert édesapja mindig mindent "elintézett" számára. A kerékpárverseny első helyét éppenúgy, mint az iskolai kellemetlenségeket. Nyilván elsimítaná a balesetet is, de a fiú ezt már nem fogadja el. Érzi:
Narlijev:
A meny
úgy lesz emberré, ha vállalja a következ-ismertük meg a Monológ alkotója, a leninményeket. Gogoberidzeerőssége a hangu- gr ádi Ilja Averbah személyében, aki az latteremtés, a jellemzés. Filmjében a vá- igazi hivatástudatról, a magányérzetről, az ros, a dallamos grúz beszéd, a fiatalság emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanságávarázsa, a szereplők természetes játéka kö- ról, az egymást követő nemzedékek viszozösen teremtik meg a mindennapi élet hi- nyáról beszélt meditatív módon, érzelemteles közegét. gazdagon, elgondolkoztatóan. Mint jó szíUgyanez csapott meg Ravil Batirov Vá- nészvezető sokat épít a közreműködőkre, runk, fiú! című gyári életképében. Fiataljai és gondosan megválogatja, kikre milyen - a rendező nem idealizált - nem job- feladatot bízzon. bak s nem rosszabbak, mint a sokévi átA közönségfilmnek két sajátos fajtáj ával lag. Az a fiú pedig,akit a cím szerint "vár- találkoztam. Számomra a rokonszenvesebb nak", még selejtet is gyárt, s hajlamos a az örmény produkció volt. A Mi, férfiak-at sületlen tréfára. Megjavulása nem didak- a biztos kezű rutinié: Edmond Keoszajan tikus ízű, inkább jó alkalom arra, hogy a - a BosszúáLIók-sorozat készítője - renfilm az idősebb nemzedéket is kritizálni dezte. A mai vígjátékínséges világban detudja. Ha a megoldásokban, a dialógusok- rűs komédiája igen kellemes másfél órát ban akad is sematikus elem, a Várunk, fiú! szerzett. A történet egyszerű. A főszereplő mégis új vonulatot jelent. A stílust itt is taxisofőrök mindenáron feleséget akarnak hatásos lírai hangvétel jellemzi a legsike- szerezni kedves, de gyámoltalan barát jukrültebb epizódokban. nak. Keoszajan sodró tempót diktál, s egész A szovjet új hullám ígéretes tehetség ét sor elképesztő, friss ötletet robbant. 61
Keoszajan:
Mi, [értiak:
A kategória kevéssé vonzó példánya a moldvai poéta, Emil Lotianu San Sebastianban díjazott Vándormuzsi7-cusok (Leutari) című színes, romantikus nagy mozidarabja. Elsősorban az érzelmekre kívánt hatni, s értéke inkább részleteiben van. Nem szóltam, nem is akarok szólni mindenről. Ha azonban összegezni próbálom benyomásaimat, úgy érzem, a legszembeötlőbb a mai témáknál a kritikai hang felerősödése. Az alkotók egy része egyéníteni akar, s egészen a pszichologizálás ig eljutva, próbálja minél intenzívebben ábrázolni a magánélet problémáit. J ellegzetes volt ugyanakkor az, hogy a színészfoglalkoztatás nem ismer köztársasághatárokat, s ez bővíti a lehetőségeket. Megfigyelhető még az ázsiai köztársaságoknál a nemzeti sajátosságok, a folklórjegyek előtérbe kerűlése. (A nem szecialista országokból való kritikusok ezeket az etnográfiai érdekességeket tartották nemzeti sajátosságnak, holott példának okáért Ravil Batirov filmjében (Várunk, fiú), ahol a népviselet meg a farmer-
nadrág békésen megfért egymással, ez a nemzeti sajátosság - véleményem szerint - markánsabban, főleg pedig korszerűbben volt jelen! Változatosságot mutatott a tematika is, és úgy adódott, hogy nyilván véletlenül, hiányoztak a második világháborút idéző munkák. Megcsodálhattunk - befejezésül - néhány kimagasló alakítást is: például Mihail Gluzsszkij akadémikusát (Mono lóg), a turkmén film öreg pásztorát, Hodzsom Ovezsgelonovot, s Marina Neelova telj esítményét, aki a Várunk, fiú-ban a fiatal Annie Girardot-ra emlékeztetett, míg a Mono lóg-ban drámai tehetség ét bizonyította. Ahhoz, hogy alaposabban megismerjük ezt a sokarcú, izgalmas filmművészetet, a házigazdák szerint talán harminc nap is kevés lett volna, arról azonban e rövid idő alatt is mély benyomást szerezhettünk, hogy tartalmi és formai újdonságok tekintetében milyen kimeríthetetlen tartalékai lehetnek a szovjet film egyre lendületesebben alkotó, nemzeti műhelyeinek. Ábel Péter
ANNA MAGNANI-
MAMMA ROMA
Római volt, ő volt maga Elégedetlenül, elkeseredetten élte le utolsó magánjelenetében. Róma, - fennkölt szobor-nemességével, és évei t: Kifosz tották : elrabolták tőle Rómát. zajos, csiricsáré, rikoltozó mindennapjai"Róma - így zsörtölődött gyakran - leval. hetetlen várossá vált." De nem tudott mégA furcsa csak az, hogy "Róma anyánk" sem megválni tőle. Bezárkózott az Altierinem Rómában született, hanem Alexandpalotába, macskái közé, és csak az ablakriában. És csak az anyja volt olasz, az apja ból nézte a napfényben csillogó tetőket, egyiptomi. Ötéves korában, idegenként ketornyokat, kupolákat. Rómát. rült a Városba, melynek később jelképe Mamma Roma ez volt egyik emlékezetes filmjének a címe. És valóban az lett, ekkor kapta csak meg a "civis romaörökbe Rómát, volt, "Róma anyánk", egy város. testet öl- nus" jogait. Ő fogadta-e meg? Egyek tött jelképe. Róma, a forgatagos, színes és vagy Róma őt? Ki mondhatná voltak. A választott szülőhaza, Róma és mégis valami állandóságot tükröző, elpusző, talán egy az utolsó öntudatos, büszke títhatatlan. Csupa líra és közönségesség. Egy fogalom; nemcsak a köveiben ősi, római polgárok közül. Itt kezdődött szertelen, nyughatatlan, hányatott élete. N em egész légkörében az. Ilyen volt ő is. Vad, tűrte a fegyelmet, a színiiskolában lusta fékezhetetlen, nagyon mai és ugyanakkor volt, nem érdekelte, amit tanulhat. Östenagyon ősi. Mint a vatikáni múzeum vahetség volt, pontosabban : ősi tehetség, szülamelyik asszony- vagy istennő-szobra. Akkor keseredett el s hagyta egy időre ott letett komédiás, egy a nagy clownok közül, a várost, amikor úgy látta, ez a Róma el- - mit használt volna a tanulás? Abba is hagyta. Színpadra kerülni, rögtön, fiatatűnt, világváros lett a sok világváros kölon, ezt akarta, - de milyen messze volt zött, egy azokból. Itt már idegennek érezte még a színpad! Varietékben kezdte pályámagát. Minden-minden más lett - hajtoAldo Fabgatta -, még a Trastevere omló házai is, ját, akárcsak későbbi partnere, rizi. A rögtönzés lett az eleme, a commedia a Campo dei Fiori lármás nyüzsgés e, a szűk dell'arte szelleme kelt új életre benne. Mit utcácskák körülötte. A város elvesztette tanulhatott volna? - ismételjük meg a bensőségességét, mintegy az idegenforgatudott, képességeit lom kirakatába kitett látnivaló lett, csak kérdést. Hisz mindent tartani senki. házak, műemlékek, szobrok tömege. És nem tudta volna kordában megváltoztak a külvárosok is, ahol oly ki- V égre - a színház. Az első siker - akármilyen furcsa - a "Tacskó" Nicodemi vígcsattanó vidámsággal, majd szívig hatóan játékában, bejárta vele Argentínát is. Azszenvedve, vadul nevetve és harsányan zoután a nagy vágy: a film. Felesége lett kogva élte a munkásasszonyok, gyümölGoffredo Alessandrini rendezőnek, aki köcsös kofák, gyerekeikért harcoló zsarnoki anyák, öregedő utcalányok életét. zölte: tehetsége nem alkalmas a filmre. Tiltakozott, küzdött e balhit ellen, de azért És nemcsak a filmvásznon, a valóságban is szertelen volt az élete, nem ismerte a tizenöt éven át éltek együtt. És megmumegnyugvást. Mindig elölről kezdte, újra tatta - filmen is felverekszi magát. Mindjárt - néhány kisebb szerep után az meg újra elfelej tették, s újra meg újra elsők közé. A robbanó siker: a pesti kis meglepett mindenkit, kiverekedte méltó Péntek Rézi itáliai változata, a Teresa Vehelyét, mindig kiharcolta a győzelmet. nerdi. Most már nemcsak a színpadon, Vagy valamelyik filmben ilyen volt filmen is egy nagyszájú, életrevaló teremhosszú hallgatás után, de már az Oscardíjjal is kitüntetve a Mamma Roma -, tés, rafinált csitri a város valamelyik szűk vagy a színpadon mint Verga szerivedéutcácskájából, az idő kegyére bízott ócska bérházából. lyes "Nőstényfarkas-a" -, vagy valamelyik Még nem volt a Mamma Roma, még nem varietében, egy-egy nagyszájú, római tájvolt a fogalom. De elérkezett ez a pillanat szólásban beszélő asszony csúfolódó-lírai 63
is. Eljátszhatta Rossellini rendezésében az egyik első neorealista remek, a Róma nyílt város asszonyát. Ebben a szerepben mindent megkapott, amit megkaphatott: őszinte volt, ravasz, nagyszájú, hallgatag, örjöngve zokogó, örjöngve nevető, méltóságteljes antik szobor és mosdatlan külvárosi asszony. Úgy élt ebben a filmben, hogy amikor elpusztul a Rómába vezető út kövein, a nézők magát Rómát siratták meg. Miért ő játszotta el ezt a római asszonyt? "Engem hívtak - jegyezte fel naplójában -, mert a színésznők és színészek más nyelven beszéltek, mint a mindennapi élet nyelve, elvontabban, fennköltebben szóltak. Én pedig megfigyeltem, hogyan mozognak, beszélnek az utca mindennapi emberei. És megkíséreltem reprodukálni a várost." Ez volt legnagyobb titka; de az, hogy "reprodukálta" a valóságot, akkor sem pontos, ha ő maga fogalmazta meg így. Mert ő élte a valóságot, ő betoppant az utcáról, a városból, nem játszott, hanem élt; s ki vette volna észre, mennyi keserves előmunkával születtek a széles-beszédes gesztusok, önfeledt, vad, érzéki nevetések, pillanatnyi ellágyulások; ki vette volna észre, hogy amikor szutykosan úgy mossa fel a konyha kövét, ahogy bármelyik aszszony, az semmiképp sem volt önfeledt, hanem nagyon is megtervezett. Vérbeli tragika volt, ő lehetett volna korunk egyik legnagyobb Élektrája, Medeája. És ugyanakkor vérbeli komika. Fenség és humor egyformán áradt belőle, megvesztegető hittel, könnyedséggel. Bohóc is volt, magánszámot is tudott játszani, - és milyen feledhetetlenül. Az Olasz furcsaságok egyik epizódjában annyi volt a szerepe, hogy egy népes családot átterel t a forgalmas utca másik oldalára, majd visszaterelte őket. Aki látta, nemigen emlékszik: szólt-e egyetlen szót is, vagy hadart el-
len állhatatlan délszaki hévvel, szószaporítással. A színészi oktatásban egy efféle epizódot neveznek helyzetgyakorlatnak. Nem is volt más. Csak éppen ezerszer több kurta, mulatságos jellemkép egy városról, életformáról. Felejthetetlen mély hangja egyszerre tudott sírni és nevetni, harsogott benne az életöröm, de átérződött rajta a fenyegető tragédia. Szélsőségesen vidám és kétségbeesett, háziasszony, gyümölcsös kofa, prostituált, - de tudott más is lenni: eljátszotta egy másik epizódfilmben Cocteau Emberi hang-ját: elhagyott szépasszony telefonál, vissza próbálja szerezni a szeretőjét. Ketten - ő és a telefonkagyló. És nemcsak az asszonyt játszotta el, magára erőszakolt fölényét, titkolt megalázottságát, felcsillanó élet-reményét, készülődő halálraszántságát, eljátszotta egy-egy gesztussal, amit a telefon másik végén a férfi mondhat. Elegáns volt, nagyvilági, és ebben a monológban is egy egész asszonyi sorsot mutatott fel, akárcsak külvárosi alakjai sorában, mint "popolana di Roma". Amerikában ő volt a Tetovált rózsa, minden tudásának foglalata ez a harsány, "olaszos" szerep, meg is kapta érte az Oscar-díjat. De nem tudott a tengeren túl maradni, visszatért városába, kicsit már elfeledten. S újra kezdte a varietében, és rögtön tudta mindenki, hogy Rómában van. A Quatro Fontane színpadán újra himnuszt énekelt, Rómához, Róma népéhez. Most felvillan még előttünk egy pillanatra - ott van Fellini Rómá-jában. Nincs szerepe, csak van, csak önmagát jelenti. Ebben a megváltozott Rómában - az örök Rómát. Meghalt, hatvanöt évesen, és halála napján kezdte sugározni az olasz tévé utolsó filmjét, az 1870-et, filmsorozatot az olasz szabadságról. Méltó rekviem volt ez az adás, hisz ő is a szabadságot jelentette. Meghalt. és Róma árván maradt. Thurz6 Gábor
A VIRTUÓZ
MAX REINHARDT
Mostanában lenne százéves a huszadik század első harmadának boszorkányos ügyességű színpadi virtuóza, Max Reinhardt. Valaha fogalom volt a neve, ma inkább a színészettörténeté. Iskolát nem teremtett, nem is tehette volna: szétágazó, invenciózus munkásságának egyik ágában sem kapaszkodhattak meg sikeresen a tanítványok, utódok, plagizátorok. Igazán, maradandóan egyben volt zseniális: á szervezésben. Színházakat szervezett, intézményeket, művészeti stílusokat, színészi karriereket, kampányokat. Nevéhez fűződik a nyári szabadtéri játékok, fesztiválok nyomban világszerte népszerűvé vált rendszere. Salzburg fél évszázada változatlanul fogalom, a nyári évadoknak nem is Cannes-ja, de inkább Rómája. Kamaraszínház, nagy színház, óriás színház - mindegyikben otthon volt. Váltogatva, új és új ötletekkel halmozta el az éppen időszerű - vagy időszerűnek tartott - irányt. Esetleg maga teremtette meg a kedve szerinti irány, forma, egyéniség, stílus, intézmény időszerűségét. Klasszicizáló művei, cirkuszi Ödipusz király-ai (Budapesten is) mintha Gordon Craig-gel tartanának rokonságot. Ezek monumentális egyszerűségét misztériumjátékaiban gótikus, félhomályos komorság váltja fel. A Mirakel vagy a Jedermann középkori példázatok - ma. Mintha egy katedrális apszisában egyetlen gyertya lobogása világítaná meg a produkció t, vibráltatná a szereplők árnyát a falakon, megnagyítva méreteiket, megnövelve számukat. Olykor viszont szinte Vahtangovot látjuk. Bizonyítani akarná, hogy mindenhez ért? A színpadon már szabályos díszlet áll, de bohókás szolgák külön ál-falakat hoznak be, visznek ki, cserélgetik őket Goldonit játszik bennük. Más alkalommal kibontja színésznevelési zsenialitásának eredményeit. Most nem fontosak a díszletek, a trükkök, a világítási effektusok. A díszlet szobát ábrázol, bebútorozott, nagyúri szalónt: most a színészé a szó. A német színészet egyik "nagy" nemzedéke fűződik hozzá. Moissi, Pallenberg, Basser66
mann, Conrad Veidt, Helene Thimig, Tilla Durieux, Fritz Kortner, Rudolf Schildkraut - és még sorolhatnánk a neveket, akár vaktában is, majdnem mindről kiderül, hogy az ő tanítványa. A színészek most társalgásukkal, az emberi lelket rajzoló aprómunkájukkal fogják meg a nézőt például a Theater in der Josefstadtban. Majd a bűvész egyetlen mozdulatára kihunynak és kigyulladnak a csillárok, varázsos, sziporkázó álomvilág vesz körül. Ha nem merült volna feledésbe ez a név: a színpad D'Annunziójának nevezhetnénk. A szecesszió bomlik ki benne, a huszadik századnak ez a furcsa, gyökértelen barokkja, a maga mesterkéltségében, finomkodva, csillogva, artisztikusan és múlandóan. Az élete is ilyen, kastélyával, udvartartásával, reprezentációjával, a színházi élet egész nagyvilági diplomata központjával. Középen az elegáns, finom, szinházi Metternich, az egész világot behálózó stratéga, tényleges hatalom nélkül, de igazi hírnév, dicsőség birtokában. Hogy a film voltaképpen érdekelte-e, erre nem tudunk határozottan felelni. Talán nem érdekelte, talán mindig más foglalatossága akadt, talán nem tudta, hogyan fogjon neki. A Film d'art-ok divatja idején, 1910 után imponáló tiszteletdíj csábítja két kísérletre. A két kísérlet azonban balsikerű. Ole Olsen már a profik gőgj ével tekinthet le rájuk. Az egyiket mi is ismerjük. Az Insei der Seligen megvan a mi archívumunkban is. Mi akar lenni? Szabadtéren, tengerparti sziklák között szökellnek-ténferegnek a színészek, köztük a fiatal Leopoldine Konstantin és a táncművész Mátrai Ernő. Talán szatírjátékkal próbálkozik, vagy Böcklin ihleti? Végeredményben mindegy: eredményei egy amatőré, akit legyőzött a naturális valóság. Se kompozíció, se színészmozgatás, kényszeredett időtöltés az egész. Még csak fantázia sincs benne. A szecessziós képzelőerő szárnyalása odatapad a nedves kövekhez és a komikus, századeleji fürdőruhákhoz, melyek báj és kecsesség helyett csak esetlenséggel ajándékoznak meg.
A képzelőerő szárnyalásának új abb, igazán nagyhírű próbája a Szentivánéji álom. Itt már csillog-villog minden, tündérek libegnek a mendelssohni erdőben, ártatlan csalafintaság mozgatja előre a szomorkásan-groteszkül boldog történetet. Hang már van, szín és szélesvászon azonban még nincs. A normál-kép így szűk Reinhardt számára, és a fekete-fehér technika elszürkíti fantáziáját, mely oly szabadon tobzódik színeiben a színpadon. És még egy. Reinhardt nem szereti, ha bárki is rangban mellette áll. Reinhardt valaki: egyéniség, szinte császár. Alattvalói vannak, legfel-
jebb beosztottjai. Itt pedig egyenrangú társ áll mellette, William Dieterle, aki világhírű filmrendező, otthonosabban mozog a műteremben, mint ő, és aki mellett szinte csak vendégnek érezheti magát. Az ilyen körülmények persze nem lelkesítik. A Szentivánéji álom szép, artisztikus, világsiker, de folytatása nem következik. Marad egy mára kissé megkopott film-élmény, egy zseniális fogás: a gyerek Mickey Rooney szerepeltetése, valamint egy kibontakozó és egy kiugró sztáré, James Cagneyé és Olivia de Havillandé. Magyar Bálint
,
,
ELLENVELEMENY
AMI NEVETSÉGES, NEM MULATSÁGOS A magyar filmek történelemszemléletéhez Párizsban a Pantheonban egymás mellett feküsznek a Francia Forradalom halottai és a restauráció publicistái. Szemléletes en mutatja ez, hogy a francia közvéleménynek a forradalom óta eltelt közelebbi múlttal sincsen már közvetlen kapcsolata. Nem kavar fel érzelmeket, nem kötődik aktualitásokhoz. Lezárult. Valóban múlt. Banalitás, amit újra és újra el kell mégis mondanunk, hogy a kelet-európai országok népeinek közvetlenebb kapcsolata van közelmúlt juk történetével. Magyarországon Széchenyi és Kossuth egykori vitája élő vita, amely bármikor feltámadhat bármely tetszőleges értelmiségi társaságban. Kossuthot vagy Széchenyit választani, álláspontj ukra helyezkedni egy ilyen vitában minden jelenlevő számára nyilvánvalóan ma is aktuális álláspontok választását jelenti. A múlt tehát közvetlen előzménye a jelennek. Kritikus újraátgondolása választ adhat a jelen kérdéseire. Ebből a szempontból nézve a közelmúlt feldolgozásának a kelet-európai országok szocialista filmművészetében két nagyobb típusa alakult ki: Az egyik típus t elsősorban Wajda filmjei képviselik. Ezeknek a műveknek középpontjában a lengyel közelmúlt - azt mondhatjuk - "történeti mitológiájának" felidézése áll. Azoknak a tipikus magatartásoknak, gesztusoknak
megjelenítése, amelyekben a szlachtaLengyelország a közelebbi múlt nagy eseményeit átélte. Az ábrázolás előterében érthetően a második világháború eseményei állanak. A szlachta-hagyományban élő lengyel politikai vezető réteg és középosztály két monumentális második világháborús csatája: 1939 - amikor pikával mentek a német tankoknak - és a varsói felkelés. Mindkettő a túlerővel való reménytelen szembeszállás mítosza, - telve a donquihoteria, a valóságérzet hiánya; pózok és manírok vonásaival, de ugyanakkor mindezekkel együtt mindkét esemény kétségtelenül valóságos tragédiáját jelentette egy társadalmi osztálynak. A lengyel közvélemény úgy tekinthet viszsza ezekre az eseményekre, mint a lengyel "történelmi osztályok" hősi halálára: a szlachta a döntő történeti pillanatban vállalta heroikus pózait, azokkal végpuszulásáig azonosult, s elesett a harcmezőn. A művészi ábrázolás számára lehetőség nyílt ily módon arra, hogy az elbukott történeti vezetőréteg sorsát egyszerre tudja belülről és kívülről nézni és láttatni; egyszerre bizonyos azonosulással és távolságtartással. Nem kellett visszariadnia a nevetséges és képtelen vonások kíméletlen megmutatásától, mivel a történelmi tragédia maga szolgált katartikus feloldással.
A szocialista országok filmművészetében a közelmúlt történelmi helyzetei művészi megragadására kialakult másik megközelítési típus: a történelem groteszk ábrázolása. Ez a módszer elsősorban a hatvanas évek csehszlovák filmjeiben jelentkezett. Olyan alkotásokban, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok vagy az Ecce homo, Homolka, a Hullaégető. Fellelhető az irányzat a lengyel filmművészet hatvanas évekbeli nagy időszakában, Andrzej Munk filmjeiben: az Eroicá-ban, a Kancsal szerencsé-ben. Ezekben a művekben elsősorban a történelem erőinek kiszolgáltatott kisember esendősége a téma. A magyar filmben tiszta és ennyire kidolgozott formában egyik véglet sem alakult ki, ugyanakkor nem jelentkezett ettől gyökeresen eltérő más megragadása sem a múltnak, hanem mindkét irányba történtek lépések: Jancsó elsősorban a történelem eseményeinek való kiszolgáltatottságot mutatja be, de nem a groteszk ábrázolás eszközeivel, hanem éppen inkább a Wajdáéhoz hasonlítható módon. A közelmúlt groteszk ábrázolására is történtek kísérletek. Ezekre vonatkozóan tennék alábbiakban néhány megjegyzést: Ilyen irányú kísérlet két témával kapcsolatosan történt. Korábban a felszabadulás ábrázolásában használt fel groteszk jellegű eszközöket két film: a Fel a fejjel éli A tizedes meg a többiek. Újabban az 1919:. őszi ellenforradalmi kurzus ábrázolásában az Imposztorok és a Volt egyszer egy család ... Mindkét film a groteszk ábrázolással kísérletezik, de mindkettő eltolódik a groteszktől a vígjáték irányába. A különbség lényeges. A groteszk ábrázolás is nevetséges figurákat mutat, ott azonban ebben semmi vidám nincsen. A groteszk mű figurái nevetséges voltukban vagy félelmesek, mint Forman Tűz van babám-jának tűzoltói, vagy nyomorúságosan szánalmasak. Egyik esetben sincs jelen a mulatságos, a közönséges értelemben "vicces". Az Imposztorok nem képes a groteszk ábrázolásnak ezt az alapkövetelményét megvalósitaní. A film nem egységes stílusú. Ahol a dolgok komolyra fordulnak
benne, megszűnnek a groteszk elemek és a különítményesek minden nevetséges vonás nélkül félelmetesek, ahol viszont nevetségesek, ott elvész félelmességük. Prónay helyenként jámbor idiótává látszik szelídülni, holott a groteszk ábrázolás azt volna képes és hivatott feltárni, hogya triviálisan nevetséges alakok a maguk módján egyáltalán nem ártalmatlanok. A Volt egyszer egy család nagy múltú témát dolgoz fel: a történelmi szituáció veszélyei között botladozó kisember alakját, aki józan eszével s némi szerencsével nevetségessé teszi ellenfeleit. Ez már klaszszikus vígjátéki helyzet, mely megadja a lehetőséget, hogy az ábrázolás groteszkből teljes egészében vígjátékivá váljék. Joggal felvethető most már viszont ezzel a kis fejtegeséssel szemben: miért baj ez, miért kifogásolható, hogy vígjáték és nem groteszk. Súlyos történeti időszakokról vajon valóban nem lehetne vígjátékot írni? Erre ellenpéldák kínálkoznak. Az ötvenes évek sikeres csehszlovák filmvígjátéka, a Senki nem tud semmit az ellenállási mozgalmat ábrázolta a klasszikus bohózat eszközeivel, a Díszmagyar a Horthy-rendszert. Egyik esetben sem érezzük ezt visszásnak. Ennek magyarázata, úgy hiszem, az, hogy ezek a művek közvetlenül a háború után, a fasizmus és az ellenforradalmi rendszer legyőzésének mámoros pillanatában születtek. Akkor, amikor azt lehetett hinni - és a filmben is éreztetni -, hogy a tárgyalt probléma lezárult, múlttá vált. Ebben az esetben valóban felszabadultan és zavartalanul lehet nevetni nevetséges vonásain. Ma azonban minden, amihez alkotó nyúl: probléma. Az elnyomás, az elnyomás gesztusai, a vele kapcsolatos emberi magatartások úgy vetődnek fel, mint ma is lehetséges magatartások, mint olyan problémák tényezői, amelyek ma sem maradéktalanul megoldottak. Az a múlt, amelyet közvetlenül a jelen előzményének érzünk, s így akarjuk ábrázolni, nevetséges vonásaiban sem mulatságos. Nevetséges vonásai még nem vetkőzték le ijesztő, visszataszító voltukat, így vígjáték anyagául nem szolgálhatnak. Szabó Miklós
"
KŰLFÖLDI , , FOLYOIRATOKB,OL
A szociológus módszerével a sikerfilmekről Az amerikai Social Policy c. folyóirat rendszeres film-rovatot tart fenn. A rovat cikkeit Herbert J. Gans, a Columbia Egyetem szociológiai professzora írja. A cikkek irányát és hangvételét jól jellemzi a szerző önironikus kiszólása a Love Story filmváltozatáról szóló beszámolójának a végén: "Igaz, a film hidegen hagyott, de azt hiszem, nem középkorú szociológia professzorokat akartak vele elbűvölni." A rovat olyan filmekkel foglalkozik, amelyek - tartalmuk és sikerük, hatásuk révén - elsősorban min t társadalmi jelenségek érdekesek, vagy mint társadalmi jelenségek is érdekesek. Tehát olyan filmekkel és olyan problémákkal, amelyekkel nemigen tud mit kezdeni a hagyományos, esztétikai beállítottságú filmkritika. De Gans nem film szocíolögíai szaktanulmányokat ír, nem dobálódzik a szakzsargon nyolcszotagú szavaival, nem nyom - kérdőíveket a moziból kábán kitóduló nézők kezébe, nem közöl statisztikai táblázatokat, hanem csupán a társadalomtudós szemével igyekszik nézni a filmeket és közönségüket.
70
A konzervatív filmkritikusok a baloldali és hippi ellenkultúra fölötti győzelemként ünnepelték a Love Story filmváltozatának elsöprő sikerét: Él még a régimódi romantikus történet, él még Hamupipőke, a herceg is eljön, és a közönség is boldog. Gans sem állítja, hogy teljesen alaptalan volna a konzervatívok öröme. De a szociológus észreveszi, hogy a történet valójában nem is olyan régimódi, mint amilyennek látszik. Ollie elrontott, dekadens, harmadik generációs herceg, és bármilyen furcsa is, a szegény lány és a zord atya valójában szövetségesek: a fiú Jenny hatására indul el a karrier útján. Jenny nem "bekerül" a gazdagság és az előkelő társaság világába, hanem ő kényszeríti vissza a fiút ebbe a világba. Az etnikus kisebbségből származó szegény lány hatása, hogy a felső osztályból származó fiúból nem lesz - a papa szemszögéből nézve - valamilyen kisiklott figura. Ehhez nem éppen hamupípőkeí tulajdonságokra van szüksége, és tényleg nem is Hamupipőke. Jenny agresszív és törekvő, a kapcsolat, ami a fiúhoz fűzi -
minden gyengédsége ellenére tele van játékos és néha nem is olyan játékos agresszivitással. Ezt nem is nehéz észrevenni; miért van hát, hogy a közönség és a kritika egyértelműen szentimentálisnak találta a filmet? Gans nem talál biztos választ, és miként hasonló esetben máskor is, megelégszik a motívumok felsorolásával. Az első, nyilván, a történet magva. A siker titka a szépség és az intelligencia, nem kell hozzá megalázkodás vagy alattomosság; Jenny úgy fogja meg magának az amerikai arisztokrata fiút, hogy a fiú is, a közönség is meg van róla győződve: Jenny többet ér a fiúnál. Az idősebb, középosztálybeli nézők is találnak a maguk számára megnyugtató tanulságot. Nincs veszve minden, ha a gyerek nem találja meg a hangot az apjával, csak megfelelő lányra van szükség, és akkor majd rájön, hogy a karrier és a gazdagság jó dolog. A közönség női része örömmel fedezi fel, hogy mégis lehetséges szerelem első pillantásra, és hogy a férfiak mégis ártatlan mamlaszok, akikkel úgy játszanak, ahogy akarnak.
A serdülők az ugratásból. játékos agresszivitásból és gyengédségből szőtt kapcsolatban ismernek magukra: az állandó kölcsönös ugratás jellegzetesen kamaszos fogás a túl korai érzelmi kötöttség elhárítására. És végül a legfontosabb, a vázlatosan megrajzolt jellemek Iehetővé teszik, hogy ki-ki a maga szükségletei szerint töltse ki a hiányzó részleteket. A nálunk is játszott Az utolsó mozielőadás c. filmről szóló cikkében mintha egy kicsit bizonytalanabb volna a szociológus ítélete. Talán itt inkább szükség lett volna hagyományos kritikai elemzésre is? Igazából nem tudja hová tenni a filmet. Beszél a negyvenes évek iránti nosztalgia felébredéséről : a hetvenes évek elejének Amerikája számára úgy tűnik ez a nem is olyan távoli évtized, mint az igazságos és népszerű háború, a belső társadalmi nyugalom és a szexuális ártatlanság korszaka. De azt is látja, hogy a film nem a "régi szép időkről" szól, akár a jelenben ls játszódhatnék. A szándékos stilizálás sem feledteti, hogy a negyvenes években egyetlen producer sem vállalkozott volna ilyen naturalista részletekkel teli film leforgatására, amelynek szereplőí éppenséggel nem csillogó hősök. Gans a film erősségét a férfiak egymás közötti kapcsolatainak az ábrázolásában látja. A férfibarátságok fontossága, a nőkkel szembeni viszony ellentmondásos volta szerinte a munkásosztályra jellemző sajátosság. A nők ábrázolásában ellenben 1) westernek avítt és társadalmilag üres sémáját véli fölfedezni: nyughatatlan némberek üldözik a szeuálisan naiv férfiakat. Nagyon elégedetlen a társadalmi környezet ábrázolásával is. Mintha ebben a kisvárosban nyoma sem volna a normák betartása fölötti társadalmi ellenőrzésnek. ami pedig éppen a
kisvárosokban szokott igen szilenni. A közönségsiker magyarázatára pedig csupán azt a nem túl eredeti paradoxont tudja fölhozni, hogy van "komoly" változata is a puszta szórakozást, kikapcsolódást jelentő filmnek. A közönség főként fiatal okból tevődött ösze, akik Sunny sorsa fölött szánakozva azt érezhettek, hogy bármennyi bajuk is van nekik maguknak, a kisvárosi serdülőknek még sokkal rosszabb volt annak idején. A Keresztpapa c. film ről írván azonban megint elemében van a szociológus. A filmtörténet egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb üzleti sikeréről van szó. A népszerűség titka - írja Gans - ez esetben is az, hogya film valójában nem egy, hanem több film. Cikke ezeknek a "filmeknek" - szálaknak vagy jelentésrétegeknek - a szétbogozása. Az első természetesen az, hogy a Keresztpapa gengszterfilm. De nem az "alvilág" és a "társadalom" harc áról szól, hanem a jó gengszterek és a rossz gengszterek küzdelméről. És ha meggondoljuk, mi a különbség a jók és a rosszak között, akkor rájövünk, hogy a gengszter-film valójában "business"-film. A régimódi magánvállalkozó üzleti erényeivel párosult modern szervezőkészség diadalmaskodik a tisztességtelenség, a meggondolatlanság, az indulati viselkedés fölött. A film akár erkölcsi tanmesének is tekinthető: aki betartja a normákat (nem szegi meg az ígéreteit, nem csalja meg a feleségét stb.), az megjutalmaztatik, a rosszak pedig kivétel nélkül elnyerik büntetésüket, ami a tárgynak és a környezetnek megfelelően lepuffantást, megfojtást és efféléket jelent. De a Keresztpapa politikai film is. Az alvilág hatalmi apparátusa, ha jó kezekben van, még az erőszakot is inkább képes korgorú
dában tartani, mint a törvényes hatalom korrupt szervezetei. A Keresztpapa továbbá egy etnikus kisebbség filmje. Végső soron igenli a beolvadást, de egyrészt sajátos - tiszteletteljes és egyben ironikus - viszonyt tart fenn a hagyománnyal is, másrészt pedig néhol szinte az itáliai-amerikaiak fölényét sugalmazza. Don Vito Corleone "családja" két vérbeli amerikait is fölvesz magába, akik teljesen alávetik magukat az itáliai családfőnek. A Keresztpapa azonban mindenekelőtt az - amerikai értelemben vett - munkásosztálynak a filmje. Minden szereplője gazdag ugyan, de a maffiás "család" élete, a férfi és női szerepek éles megosztottsága, nyelvük, öltözködésük és kedvteléseik a "munkásosztály" tipikus jegyeit mutatják. A szereplők társadalmi nézetei igen közel állnak a jólfizetett szakmunkások egy részének közismert konzervatizmusához. Ráadásul a film pontosan tükrözi a társadalmi felemelkedésnek azokat a dilemmáit is, amelyekkel az amerikai munkásosztály felső rétegének szembe kell néznie: a magasabb rétegbe való bekerülés mindig a következő generációra halasztódik. Don Vito, a "keresztpapa" már kisebbik fiából, Michaelből is szenátort vagy elnököt akart csinálni. Michael azonban kénytelen átvenni a családi vállalkozást, és majd az ő fiaiból lesz talán politikus (annál is inkább, mivel az ő felesége már "igazi" amerikai, New England-i lány). A film végül félig-meddig dokumentumfilm is. A "keresztpapa" modellje állítólag a hajdani maffia-főnök, Don Vito Genovese, az egyik epizód pedig arra a közszájon forgó történetre utal, hogy Frank Sinatrát a maffiás Don Vito segítette első nagy sikeréhez. Ám a dokumentumszerúség nem változtat azon, hozv a film tel-
71
[esen hamis képet ad a szervezett bűnözésről. Mintha az egész gengsztervilág csupa olaszokból állana, és szervezett ségét emberfeletti képességekkel megáldott vezérek személyes befolyása biztosítaná. A film végül is tiszta mítosznak bizonyul - írja Gans. Miért vonzott ez a mítosz harminc millíó nézőt? A végső magyarázat abban rejlik, hogy a mai
közönség - a nagy üzleti társaságok és a kormányszervek körében burjánzó korrupció ismeretében magáévá tudja tenni a film gondolati magvát: az alvilág szervezetei nek működése már-már racionálisabb, hatékonyabb, sőt moráli sabb is, mint az a mód, ahogy a legális szervezetek dolgoznak. A film szélsőséges cinizmusnak ad hangot, de ez a cinizmus nem
érinti az elveket, csupán a tényekre terjed ki. A film hősei - egyszerre gengszterek, etnikus kisebbséglek és "kékzubbonyosok" - az amerikai életforma hagyományos értékeit védelmezik, azokat az értékeket, amelyeket ők most akarnak magukévá tenni, amikor a közép osztály és az elit minden értéket megcsúfolt és összezavart.
"az egyén portréját a társadalmi fel tételek figyelembevételével festette meg".
tési nehézségekkel és a főhós tan ulrnányainak megszaki tásával jár. Dolgozni kezd egy idegklinikán. Megfigyelheti azt a kísérletet, amelyet Pavlov egykor kutyákon végzettel: az emberi agyban megfelelő ingerek segítségével előre megtervezett reakciókat lehet kiváltani. Vajon az orvostudomány megfoszthat ja-e az embert személyíségétől, vagy szükségletei szerint alakítva megváltoztathatja-e azt? Meglátogatja a némaságet fogadott szerzetesek kolostorát az öregség és a szemlélődés is egy bizonyos magatartásforma. Befejezi tanulmányait, "saját lábára áll": felesége, gyermeke, lakása és munkája van. Megvan tehát a tucat jelenségek dimenziójába visszavezetett "happy end". A fausti motívum Mefisztó részvétele nélkül valósul meg; vagy inkább - Mefisztó és a főhős egyazon személy, az emberi természet két egymással ellentétes, bár egymást kiegészítő imperatívusza ..
(Social Policy, 1971-72.)
Zanussi "fausti" filmje Krzysztof Zanussi legújabb mmj e, a Megvilágosodás (Iluminacja) - a lengyel, de nemcsak a lengyel fesztiválfilmek történetében - rendkívüli sikert ért el: a XXVI. Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon három fódíjat nyert - a Grand Príx-t, (az Arany Jaguárt), a FIPRESCI Vinicio Berettáról elnevezett díját, valamint a katolikus és evangélikus tagokból álló Ökumenikus Zsürí díját.
Erdemes felidézni, hogyan indokolták az egyes zsürik a díjak odaítélés ét. A hivatalos zsűri indoklás a a következőképpen hangzott: "Ez a film alapvető kérdéseket fOl!:almaz meg az emberi tevékenység értelmével és a mindnyájunkat fenyegető halállal kapcsolatban. A rendező olyan eredeti kifejezőeszközöket alkalmaz, amelyek asszociációk és vizuális kontrasztok segítségével megmozgat ják a nézők képzeletét". Az Ökumenikus Zsürí véleménye szerint Zanussi alkotása "világosan és meggyőzőerr ábrázolja a saját életükkel is kapcsolatos végső igazságokat kereső fiatal tudósok nemzedékének problémáit." A FIPRESCI zsürijének indokolása a "mély pszichológiai elemzés"-re és "a szuggesztív filmnyelvv-re hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy a rendező 12
A lengyel filmkritika a locarnói fesztivál után lelkesen üdvözölte Zanussi alkotásának sikerét de - mint azt az alább ismertetett cikk is tanúsítja a film fesztiválsikere előtt nem hiányoztak a bíráló megjegyzések sem. A. Ledóchowski kritikus írása szerint Zanussi filmje egy fiatalembernek az élettel való találkozásáról szól. A történetben fellelhető a dantei és a fausti motívum. Az előbbi magában a rendezői koncepcióban rejlik: a főhős "vezetője" nem egy idegen személy, hanem valamiféle pszichikai és társadalmi gravitációs erő, amely a főszereplőt az események színpadára löki. A főhős megismeri a diákélet gondjait és örömeit, feltárul előtte a tudomány látóhatára, de egyúttal megismeri annak gyakorlati korlátait is. Szemtanúja barátja halálának a Tátrában: egy óvatlan mozdulat az anyag mozdulatlanságába merevíti az életet. Aztán jön az üres kollégiumi szobában az első bátortalan, ügyetlen, de következményeiben súlyos szerelem, amely a lány anyaság ához, kettőjük házasságához vezet, a gyakorlatban pedig fokozott megélhe-
A kísértés magában a főhősben rejlik: a más, a jobb és érdekesebb élet kísértése, a tudás forrásához való eljutás vágya ez. A főhős enged a kísértésnek. A tudás felé való természetes törekvés ez és tudat alatt - a "valakivé válás" vágya.
Mefisztó kezét dörzsölheti örömében: védencét magasba emelte, de rögtön le is taszította a mélybe, A főhős veresége pszichikumával és mentalitásával magyarázható. Túl kevés tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy kikerülje a nehézségeket, és túl gyenge ahhoz, hogy legyőzze őket. Az események szabadon formálják, s végül egy gerinctelen teremtmény jön létre. Ha a Megvilágosodás-hoz egy mellékietet készítenénk, a benne foglalt "problémák katalógusát", nagyon imponáló eredményhez jutnánk. A filmben megtalálhatjuk a "tudomány horizont jainak", erkölcsi jogkörének kérdését (a hipnózis jelenete), a tudósok magatartásformájának, a tudomány szervezeteinek és rendszerének problémakörét, a fiatal nemzedék tudásszomjának ábrázolását, a diákok létproblémáinak, kilátásainak kérdését. Mindezek mellett a rendező kitér még az élet és a halál, a szemlélődő és az aktív magatartás kérdéseire, kitalált és valóságos dolgokra is. Zanussi mindezekkel a probléma-elemekkel úgy bánik, mint ahogyan akirakójáték kockáival szokás. Helyes és tanulságos mintát alkot belőlük, amely azonban túl józan és önkényes, mert a problémák igaz volta még nem művészi igazság. Más szavakkal - Zanussi nevén
nevezi a dolgokat, felsorolja őket, konstruktivista építményt alkot belőlük, de megfosztja őket pszichológiai és életerejüktől. E félreértés alapjait a rendezői koncepció dualizmusában kell keresnünk. A Megvilágosodás alkotója egyrészt bizonyos gondolatokat kíván bemutatni a valósággal kapcsolatban, másrészt viszont közvetíteni akarja az élet hitelességét. Az előbbi érdekében megteremti a film mesterkélt formuláját, amely tele van retorikus fordulatokkal, .jelentőségteljes képekkel és fejtegetésekkel. Az utóbbi érdekében pedig előnyben részesíti a hiteles helyeket, helysz íneket; amatőr színészekkel játszatja a szerepek java részét; dokumentális vagy quasi-dokumentális collage-t alkalmaz. (Tatarkiewicz professzor jelenete.) Végeredményben ezek a módszerek hatástalanít ják, ütik egymást: a film általánosításait megöli a szó szerinti ábrázolás, ez utóbbi Igazságát viszont gyengíti a mesterkélt koncepció. Ez különösen a főszerep (Stanislaw Latallo alakítása) felépítésében figyelhető meg, amely egyúttal kulcsa és magyarázata, faktografíkus anyaga és poénja is a filmnek. A főhős alapvető jellemvonása a gyámoltalanság, ezzel egyrészt elnyeri a nézők szimpátiáját, de egyúttal bizonyos ellenérzéseket is kivált. Itt is megjelenik az életképtelen infantiliz-
mus
motívuma,
nyár
utolsó
amely
már A is a főhős alapvető pszichikai vonása volt. A főhős alakjának effajta jellemzése általánosabb következményekkel is jár: a film többet beszél a tudományok hívének "életút j áról", a karrier elérés ének nehézségeiről, mint az azt megalapozó egyéni adottságokról. Ennek a jelenségnek kedvez egy másfajta gyámoltalanság, nevezetesen a színészé, akinek nem sikerült a szerepe adta lehetőségeket kíhasználnia, és hiteles képet festenie a ma emberéről. napjá-ban
Zanussi filmje a mai ember sorsát, erkölcsi problémáit és a társadalomhoz való viszonyát igyekszik bemutatni. A Megvilágosodás mínden bizonnyal a rendezőnek az első olyan alkotása, amelyben szakít az egyszerre két pozícióból való ábrázolás sémájával, de ebben az esetben sem sikerült lemondania a kétértelmű megoldásról: észreveszi a társadalmi és pszichológiai helyzetek összetettségét, de tartózkodik attól, hogy rámutasson ezeknek a felszín alatt húzódó mechanizmusaira, és hogy megfelelően kommentálja mindezt. Előző filmjeihez képest Zanussi előre lépett, de úgy próbál meg repülni, hogy csak az egyik szárnyát bontja ki. (Ekran, Kino,
1973. szeptember 1973. május 22.)
2.,
Godard és Tati ,kétféle látlelete A Week-end megítélésünk szerint egy a film nyelvén elmondott tézis-színdarab. A történet, a szereplők pszichológiája és magatartása csak bizonyos eszméknek az illusztrálására szolgál, amiket a rendező ki akar fejezni. Ezért ~ film túlságosan
sematikus, és megvannak benne az effajta művek szokványos hibái: visszaél a beszéddel, tele van ismétlésekkel. demonstrációkkal. A vakációzó fiatal pár története csak arra jó, hogy Godard bemutassa: az 1967-es francia társadalom polgárai
mennyire egoisták, mennyíre puhányok, mennyire ostobák és mennyire hitványak. Ezenkívül, hogy megdöbbentse és egyben meggyőzze a nézőt, Godard olyan eszközökhöz folyamodik, amit a karikaturisták jól ismernek; torzképet rajzol; 73
szertelenül felnagyít ja a valószerű vagy valószínű tényeket (mint Rabelais), csakhogy minden komikus szándék nélkül; így elsőrendűen fontos hatást biztosít nekik a vásznon, és ezáltal nemcsak hogy parancsolóan rájuk irányítja a néző figyelrnét, de nem is ad számára lehetőséget, hogy máshová elkalandozhasson. Például a sajtó minden hét elején szertartásszerűen bejelenti, hogy a hét végén bizonyos számú közúti baleset történt - néha több száz is. A közömbössé vált, egyszerűen eltompult olvasóra már nem lehet hatni az ilyesfajta eseményeknek számszerű adataival,mert képzeletében ezeket elosztja valahol a térben és az időben. Godard viszont elszántan azt a megoldást választotta, hogy ezeket a baleseteket egyetlen helyszínre összpontosítja, az információkat egymásra halmozza, így szinte elviselhetetlen hatást ér el vele; olyan sokkos hatást teremtve, ami által az események visszanyerik eredeti és - paradox módon - a már átélt értelmüket. Ugyanígy ábrázolja az autós egoizmusát az országutak sebesült jeivel szemben amiről szintén gyakran ír a sajtó. Godard ezt a jelenséget a végsőkig kihasználja, amikor bemutatja nekünk azokat az autósokat, akik nemcsak hogy közörnbösen viselkednek. de ráadásul a balesetet szenvedettek holttestét is kirabolják. Ennek a ténynek a szörnyűsége az eset logíkájának keretén belül marad. Mert hogy valaki nem nyújt segítséget egy sebesültnek. vagy hogy kifoszt egy holttestet, az csupán mennyiségileg és nem minőségileg különbözik egymástól; és ha ez az utóbbi tény megdöbbenti a nézőket, egy visszapillantásos jelenet már a segítség egyszerű megtagadása miatt is felháborodással tölt el bennünket. Sőt, ezt az eseményt
a filmrendező annyira kidolgozta (a képek erős kiemelésével, a nagyközeli planokkal, az ismétlésekkel), hogy a vászon minden négyzetcentiméterét betölti, és így a néző nem tudja kivonni magát a hatása alól azzal, hogy megnyugtató mellékes részletekbe menekül. Valójában ez az eljárás (melyhez bizonyos fölényes mesterségbeli tudás szükséges) arra kényszeríti a nézőt, hogy levesse erkölcsi és intellektuális kényelrnét, és hogy magára vonatkoztassa azt, amit lát. Minden Godard-filmnek ez a didaktikai problémája: fel akarja rázni a nézőket, és arra akarja kényszeríteni őket, hogy végre magukba nézzenek, és hogy jobban megnézzék az őket körülvevő világot is. Azonban a Week-end-ben túlsúlyban van a strukturális egység, így nem olyan gazdag és többrétű; - és ezáltal túlságosan is nyilvánvaló ésegyértelmű a jelentése. Ezért nem is érdemes ennél a ténynél tovább időznünk; amikor ebben a filmben különben nagyon világosan megfogalmazva megtaláljuk Godard valamennyi régebbi gondolatát: Hogya szerelem átalakult egyszerű, bár szórakoztató technikává (az első képsor, ahol Mireille Dare minden érzelem nélkül, színtelen és fakó hangon mesél szerelmesének komor emlékű orgtáiról), hogya szerelmesek lealjasodnak, mert kapcsolatuk nem igazi együttélés, hanem rút anyagi érdek (míndegyik fél azon tűnődik, hogy "kinyírja" a másikat, miután megszerezték az annyira sóvárgott "dohányt") ; hogy a kultúra beporosodott és elavult, a Mépris (Megvetés)-vel ellentétben a kultúra képviselői nevetségesek (Emilie Bronté és Lewis Carroll megelevenedve sétálnak, de csak groteszk marionette-figurák, akik képtelenek az eltévedt sétálók kérdéseire vála-
szolni; hogy az 1789-es eszméket, melyek a liberális Franciaországot létrehozták, egy ócska operett-Saint-Juste deklamálja el; hogy a művész nagyhangú iskolamester lett, akinek egy osztály kultúráját egy olyan süketnéma közönségnek kellene átadnia, amely nem érti meg őt (a tanya udvarán tartott koncert képsora) ; és végül, az egyetlen ellenzéki erő, a Szajna Felszabadítási Front, alig leplezett karikatúrája a partizánoknak aszakácsukat Ernest-nek hívják, mint Che Guevarát. Erdőben élnek, részben úgy, mint a cserkészek, részben mint a "vissza a természethez" mozgalom hívei (a primitív fegyverek használatát erősen hangsúlyozza Godard), cselekedeteik olyanoknak látszanak, mintha rögtönzöttek lennének, mintha nem kontroltál nák őket állandóan, de végeredményben ők is ugyanolyan barbároknak bizonyúlnak, mint a "kultúremberek". A közéjük tévedt nő pedig - aki mindig erősebb, mint a férfi - tökéletesen elsajátítja partizán társa törvényeit, és nyugodtan bekebelezi meggyilkolt férjének földi maradványait. A film tehát keserű filmjegyzőkönyv a kudarcról, szardonikus bírósági ítélet, mely megrázza a nézőt azzal, hogy megmutatja neki önmaga traumatizált képét és a világot is, amelyben él. Nem érdektelen összehasonlítani Tati legutolsó filmjével, a Play time-mel (Örakőz ; Tízperc; Szünet), mely szintén a modern világ kritikája akar lenni, de ha jobban' boncolgatja az ember, rajon, hogy Tati álláspontja alapjában véve rendkívül optimista Godard szemléletéhez viszonyítva. A film első részében Tati valóban bemutat nekünk egy elembertelenedett várost, ahol a tárgyak az emberek és az élet
közé állnak; Párizs híres emlékműveit az amerikai turisták csak a modern épületek üvegeiben vísszatükrőződve látják; a járókelők tömege miatt Hulot úr képtelen lefényképezni egy virágkereskedő színpompás standját, egy nagy kereskedelmi vállalat irodáinak racionálisan megtervezett berendezése elszigeteli egymástól az alkalmazottakat, és egy képtelen, értelmetlen labirintust idéz elő. Mihelyt azonban a tárgyak eltűnnek,látható lesz az igazi Párizs és az emberi kapcsolatok is helyreállnak. Mindez pedig pontosan ugyanakkor történik a filmben, amikor a divatos étterem, melyet nagy költséggel építettek, de időnek előtte nyitnak meg, kezd szétesni, amikor a gerendák összeroskadnak, amikor a díszletek összeomlanak,és a pincérek elveszíti k egyenruháju-
kat: akkor hatol be az élet és a vidámság az épületbe. A közönséges texasi fráterből kellemes és nagylelkű személyiség lesz, a sznob közönség levetkőzi szofisztikus magatartását, a csinnadrattás zene halk lesz és érzelmes, jókedvű-cinkos közösség alakul ki a lump ok és a munkába siető párizsi kisemberek között; a jóindulatú sofőr incselkedik a kasszatündérrel stb. Tehát a harmonika és a gyöngyvirág szentimentális és hagyományos Párizsa ez, ami sokkal inkább vásári képeskönyv, mintsem valóságos város, de ami Tatinak mégis az igazi, hamisítatlan Párizst jelenti. A valóság a színek és formák vidám forgatagává változik át, s a fiatal amerikai lány, aki viszszaindul hazájába, az Orlyba vezető autóút lámpáiban ráismer az Hulot úrtól ajándékba
kapott gyöngyvirág kis harangjaira, amelyek Párizs szeretetét szimbolizálják. Tati bízik az emberben, hogy ha túljutott a rideg és ésszerű technikán, újra vissza fog találni az élethez és a közösséghez ; ezért is marad meg a tárgyaknál. a nevetséges szokásoknál, az időben és térben korlátozott helyzeteknél és ezért is tud mindebből mulat ságo s filmet csinálni, míg Godard a Week-end-ben egy globális struktúrát igyekszik ábrázolni: számára nem a tárgyak a felelősek a modern társadalom embertelenségéért (mint például az automobil), hanem az a mód, ahogy az emberek a tárgyakat felhasználják. (Annie Goldmann: Cinéma et société moderne, Éditions Anthropos, Paris, 1971.)
A kanadai film két nemzedéke A jellegzetesen kanadai tartalmú és formájú film nem régi; létrejötte és önállósodása szorosan összefügg a kanadai francia filmek keletkezésével, az itt élő hétmillió kanadai francia egyenjogúságí, önkormányzati, önállósági törekvésével és mozgalmával. Ma a Kanadában élő francia ugyanis kettős gazdasági kiszorítottságot érezhet: egyrészt azért, mert az ország gazdasági életének irányításában szerepet alig kaphat, másrészt mivel az egész ország gazdasága az Egyesült Államok tőkés einek kezében van, ami a kanadai és még inkább a kanadai francia érdekek kíméletlen háttérbe szorítását jelenti. Ebből következik, hogy mihelyt egy kanadai francia rendező filmet csinál, nem kerülheti ki, sőt általában tudatosan
ábrázolja a társadalmi ellentéteket, küzdelmeket. E küzdelmeket a franciák szinte gyarmatosítás elleni harcnak tekintik, és szívósan harcolnak is anyanyelvük minden szaváért, kanadai történelmük minden emlékéért. Ezek a társadalmi tendenciák rendkívül bonyolultak, megfelelőik a művészeti életben még inkább azok, hiszen egységes államban, egymástól függően él az angol és a francia nyelvű lakosság, az államgépezet pedig egyfelől az egységet próbálja erősíteni, másfelől kénytelen engedményeket tenni a lakosság hétmilliós, francia nyelvű részének. Az önálló kanadai francia filmművészet tulajdonképpen a legutóbbi évtizedben vált világszerte ismertté. Kezdetben általában amatőrökként és amatőr módszerekkel dolgoztak a
rendezők, s ahogyan közülük az egyik legfiatalabb, Roger Frappier elmondta, ez a körülmény segítette azt, hogy eredeti és személyes formákat, megoldásokat alakítsanak ki. A mai fejlettebb viszonyok között már három szervezet nyújt munkára és gyártásra komoly lehetőséget, sőt állami alapot teremtettek arra, hogy a kezdő rendezők is támogatásban részesülhessenek. A három szervezet közül legrégibb és Európában legismertebb a Kanadai Nemzeti Film Iroda (Office National du Film du Canada) (ONF), mert legtöbb versenyre az ő támogatásával készült filmek jutottak; a francia nyelvű Quebec tartományban alakult a Quebeci Film Iroda (Office du Film du Quebec) (OFQ), végül harmadik, de nagyon fontos szervezet a Kanadai
75
reo című művét; Claude Jutra: Marie-Christine című munkáját; oktatási és ismeretterjesztési célra készült Arthur Lamothe kétrészes filmje: A gőzgép. Lamothe neve aManouani favágók-ról készített filmje nyomán ma külföldön is nagyon jól ismert. Szintézis című művében A Kanadában dolgozó rendea quebeci francia nyelvjárásokzők azonban ezeken kívül mának az angol nyelv elleni vésutt is kaphatnak munkát, dolgozhatnak a három que beci dekezésében játszott szerep ével foglalkozik; A lenézés című francia nyelvű televíziós műsor munkáját a szakszervezetek számára is. számára forgatta az építőmunAz OFQ érdekessége, hogy a kások életéről. Denis Arcand Egy film készítésébe nem avatkozik nyári nap Montrealban című albele. A különböző helyekről kakotása után most egész estét pott megrendelés alapján mabetöltő politikai filmet forgat gáncégeket bíz meg egy-egy az 1933-ban meghirdetett, de kéfilm elkészítésével. A megrensőbb a hatalomban be nem váldeléseket jórészt a tartományi tott ígéretekről és azok szerzőminisztéríurnok adják, főként jéről Duplessis és később címrövidfilmekre : a földrajzi, életmel. Archand Atkozott pénz-e tani, matematikai, közlekedési szintén európai hírűvé vált már oktató vagy a szakmai oktató régebben; mai korhoz kapcsofilmek 1-7 perces hosszúságúak lódik Claude Fournier 29 perlehetnek, az egy-egy író életét ces politikai műve: Du Génébemutató, esszé formájú munka ral au Particulier, lefordítani azonban 28-55 perces is. A kész nem nagyon lehet, mert szójáfilmeket az iroda művelődési ték, célzás De Daulle tábornokvagy iskolai szervek nek kölcsönra, akinek kanadai útjáról is zi, vagy esetleg el is adja. szól, annak hatását elemzi szoAz állami megrendelés és tácíológiai alapossággal. Láthatmogatás jelentős, és vonzza is juk e rövid felsorolásból, hogy a külföldi rendezőket. A szinte valóban az élet számtalan réa világ bármilyen jelenségének széről készülhet és készült is megfilmesítésére nyitott lehetőfilm csak a quebeci iroda község, az Európában valóságos pa- reműködésével. zarlásnak tűnő anyagi és pénzNagy érdeklődésre tarthat ügyi támogatás valóságos Eldo- számot az SDICC, a filmipar fejrádóvá teszi sokak szemében lesztési társaság működése, 1967. Kanadát. Olyan neves rendezők, március ID-én törvény hívta mint Rouch, Mingozzi, Rouquier létre. Feladata a nemzeti filmhazájukban nem jutottak munművészet kialakulása feltételeikához. A Quebeci Film Irodától nek megteremtése. A készülő ma nemcsak hosszabb forgatási filmekre 50%-os előleget ad, ha Időt, hanem bőséges támogaszavatolták. hogy kereskedelmi tást kapnak nem-játékfilmek forgalomba kerülnek; 40%-osat, rendezésére is. ha ilyen szavatosság uk nincs. Az A quebeci iroda közreműködéelőleg valójában állami támogatást jelent. A társaságot igazsével készült filmek közül több gató tanács irányítja, az osztja szerzett megbecsülést alkotójáel a hitelt. E bizottság sok sinak a tengeren innen is. Említsük meg Gilles Carle: Quebec keres film elkészítését segítette, a világkiállítás idején vagy Sie- és egyben támogatja a Quebeci
Filmipar Fejlesztési Társaság (Société de Dévéloppement de l'Industrie Cínématographíque Canadienne) (SDICC), amely mint neve mutatja, a nemzeti film fejlődése érdekében dolgozik, és szintén támogatja a kezdő filmeseket.
76
Filmtárat (Cinémathéque Quebecoise), a régi Kanadai Filmtár (Cinémathéque Canadienne) utódát. A készülő filmhez kapható támogatás elnyeréséhez az szükséges, hogy a film a társaság véleménye szerint "művészi és szakmai szempontból érezhetően kanadai jellegzetességet mutasson". Legutoljára maradt a legelső intézmény, a Kanadai Nemzeti Film Iroda (ONF) működésének bemutatása. Ez a szerv legrégibb az országban, és mint szó volt róla, legismertebb külföldön. Több műterrne, a legkorszerűbberr felszerelt székháza van. A székházban vetítő termek, előhívó, vágó műhelyek vannak, 8, 16, 35 mm-es filmek készítésére. Különleges megoldás itt az ún. kis vetítő, ebben televíziós vevő és magnetoszkóp csatlakozik nagy vezeték rendszerhez, és ezek segítségével bármelyik munkatárs kérésére az ONF bármelyik helyiségébe közvetíthetnek filmeket, akár készen vannak azok, akár nem, akár színes, akár fekete-fehér filmről van szó. Külön ismertetést érdemel az ONF új részlege, a szövetségi alapból támogatott vídeográfrészleg. Maguk a kanadaiak az "alkotói demokrácia" megvalósulásának ís nevezik ezt a létesítményt. A látogatók a következőképpen írják le: Montreal egyik hosszú utcájában egy üzlethelyiség kirakatában plakátok láthatók, az áru viszont hiányzik. Bent, egyegyszerűen bútorozott irodában egy gépíró ül, oldalt pedig hosszú hajú fiú figyeli a vetítő ernyő t. Az irodából egy ajtó nyílik tovább, befelé, az ajtó fölött "Színház" felirat (a quebeciek ezt a szót használják a mozi jelölésére is). Ebben a helyiségben négy televíziós készülékkel szemben fotelok láthatók. Itt minden este vetítik és utána megvitatják a náluk készült filme-
ket, természetesen mindenféle belépti díj nélkül tartják a vetítéseket és a vitákat is. Legfiatalabb szerzőjük eddig 12 éves fiú, legidősebb 68 éves nő volt. (A nők aránya egyötöde a férfiakénak.) Az igazgató szerint a vid eo gráf nagy előnye az, hogy nincs szükség hozzá műhelyre, laboratóriumra. Azok, akik dolgozni szeretnének, tervet adnak be, és azt bizottság vizsgálja meg. Az elfogadott "forgatókönyv" megrendezésére vídeokazettás felvevő gépet és bizonyos mérsékelt összeget kapnak a "rendezők". A vídeográf-színház majdnem minden este megtelik néző kkel, de egyénileg is használhatja bárki: végignézi a filmjegyzéket, kiválasztja és megnézi a filmet; mindez ingyenes. Egy év alatt 450 tervből (forgatókönyvből) 107-et fogadtak el és kb. 10 hónap alatt 57 valósult meg. Kísérletet tettek a terjesztésre is. Szerződést kötöttek a vezetékes televíziós adókkal és azok az előfizeték többsége által telefonon megrendelt alkotásokat bemutatják. A műsort az újságok naponta közlik, éppen úgy, mint a moziét. Elég volt egy-két cikk a quebeci újságokban, és a szerzők meg a nézők valósággal tolongtak jelentkezésükkel. A ma ismert kanadai francia rendezők jórészt a hétköznapokat akarták megfilmesítení, és igyekeztek az ország minden részén a jellemzőnek talált táj, város, falu életét megörökíteni. Maguk az alkotó k életükkel is igazolják műveiket, hiszen mielőtt felvevőgépet vettek a kezükbe, maguk is ugyanazt az életet élték, mint filmjeik szereplői. Közösséget vállalnak a szegényebb Kanadát jelentő franciákkal, szószólóiknak tekintik magukat. Pierre Perrault az ügyvédséget hagyta ott a film kedvéért. Fimjeit sikerrel játszották Európában, a Pour Za Suite du Monde-ot, az Un Pa'lls
sans Bon Sens-t, és a Les Voitures d'Eau-t. A már említett Arthur Lamothe pedig volt favágó, kőműves, szakszervezeti tisztségviselő, újságíró, és csak ezután ked ett filmezni. JeanPierre Lefebvre: Atkozott Vadak-jában a vadonban élő fehérek és indiánok sorsával foglalkozik. Ezek a művek nagy hatást váltottak ki magában Kanadában, ezrek mentek el a filmek színhelyére, próbáltak változtatni a bemutatott helyzeten, tehát e munkák valóban megtalálták a kapcsolatot a nézőkkel. Az új nemzedék nem követheti sima úton az elsőt, de ők sem fordultak elő az elődök alkotó céljaitól, megőrizték érdeklődésüket a napi élet, a munkásember és élete iránt. Nem felejtkezhetnek el azonban azokról a nehézségekről, amelyek a rendezők, de elsősorban filmjeik előtt állanak. Mindjárt az első ilyen nehézség, hogy e filme kkel nem számíthatnak a szokásos számú közönségre, tehát gazdaságosságuk kérdéses. A kanadai franciák közül öt míllió egy területen, Quebec tartományban él. A lakosság itt várja a francia filmet, Quebec azonban csak egy tartomány az országban, a többiben szétszórtan élnek a franciák. A filmek feliratozása az angolul beszélők számára újabb kiadást jelentene. Gazdaságossá tehetné a filmgyártást, ha a filmeket bemutathatnák Franciaországban, ezt azonban egészen különös jelenség akadályozza meg: a kanadai francia nyelv nem érthető Franciaországban, mert ez nagyrészt abban az állapotban maradt meg, mint amilyen a tömeges bevándorlás korában volt, s emiatt ma a franciák is feliratozhat ják a Kanadában készült francia nyelvű filmeket. Ma az egykor kezdő kanadai francia filmes ek már hivatásos szinten dolgoznak, ha nem is a
nagy amerikai filmgyárak szintjén; korszerű gépekkel, módszerekkel, kis, lakásokban berendezett műhelyekben készítik el műveiket. Természetesen dolgozhatnának magántársaságok laboratóriumaiban is, de az önálló művészi célok megvalósítása érdekében és az egyéb nehézségek miatt sokan szívesebben dolgoznak teljesen függetlenül. Perrault, Carle, Lefebre, Jutra, Lamothe már az "öregebb" nemzedék Archand-nal együtt. Dolgozik már és keresi helyét a második nemzedék. Mikor tervei kről nyilatkoznak, bírálják az elődöket, de elismerik jelentőségüket; örökösöknek vallják magukat, de ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy sajátmaguknak is van külön mondanivalójuk korunkról, az új nemzedék céljairól. Jean Chabot, a Gyermekkorom Montrealban és az Amerikai éjszaka rendezője egy beszélgetésen elmondta, hogy úgy érzi, félreszorított helyzetben vannak, mert a quebeci filmipar kialakulásakor az elődök már neves egyéniségek voltak, könnyen munkát kaphattak, és ma szilárdan rájuk épül minden. A már említett Roger Frappier-vel együtt úgy látja, hogy a SDICC megalakítása után nem kívánatos irányba fejlődött több régi alkotó, vele a kanadai film is: "amerikai" filmeket kezdtek készíteni. Ez azt jelenti, hogy nagyobb költséggel rendezhettek filmeket, de kereskedelmi szempontok is hatottak egy-egy film megalkotásában. Frappier szerint a filmfejlesztési társaság megalakulása előtt a kanadai film, akár dokumentum volt, akár nem, mindenképpen a nép életét és küzdelmeit mutatta be, a társaság megalakulása óta viszont nem a nemzeti filmművészet fejlesztése a kérdés, hanem a nemzetközi feltételek közé illeszkedés.
77
Mindez nem tudatos elfordulás szerinte a régi céloktól, hanem az ipari szemlélet lépett észrevétlenül a művészi helyébe. A fiatal rendezők szövetkezetet alakítottak Quebec tartományban, hogy rendszeresen kaphassanak támogatást a filmek készítésére. A szövetkezet születése érdekes volt: az SDICC évente pályázatot hirdet az ország keleti, középső és nyugati részén rövidfilmek forgatókönyvének írására. Az első díj 50 OOOdollár. Ezzel a pályázattal igyekeznek felkutatni olyan rendezőket, akik később alkalmasak lehetnek egész estét betöltő filmek készítésére. A szövetkezet tagjai kérték a társaságot, hogy adják oda nekik minden évben ezt az összeget. A társaság teljesítette a kérést, és ezzel lehetőség nyílt arra, hogy a forgatás alatt levő filmeket a szövetkezet műhelyeíben és gépeivel dolgozzák ki. Komoly gondot okoz a szövetkezetnek a filmek forgalmazása, mert a filmeket angol változat-
ban tűzik műsorra a 99%-ban francia településeken éppúgy, mint az angolokon. A szövetkezet egy év alatt negyven filmet készített. Ha a gyártási és eladási nehézségek leküzdése után valamelyik film többet hoz viszsza pénzben, mint a költségek: a nyereséget a szövetkezet gazdasági erősítésére fordítják. A fiatal rendezők a panaszok, viták ellenére bizakodóak. Chabot egyenesen arról beszélt, hogy noha az iparosodás ugyanúgy válságba juttathat ja a nemzetközi piaci szempontokkal számoló kanadai francia filmet, ahogy ez a többi, hasonló irányzatú műveket készítő országban történt, ők mégis egészségeseknek tartják magukat a társadalom betegei közt, mert életerejük az elnyomott, gyarmati as viszonyok ellenére is nagyobb, mint a népesség többi részéé, akárcsak az Egyesült Allamokban a négereké. Ma már a quebeci film második alkotó nemzedéke is nyilvánosság elé lépett, de maga a
kanadai francia filmművészet ugyancsak újabb szakaszba érkezett. Az első, Groulx, Jutra, Perrault, Lefebre a hatvanas évek "nyugalmas forradadalom"-nak nevezett időszaka szellemében dolgozott. Munkásságukat kezdetben csak az értelmiség és a társadalom kisebb rétegei ismerték, hatásuk azonban volt, filmjeik pedig eljutottak az ország határain túlra is. Az ifjú vagy második nemzedék előtt két út áll: egyik az elődök művészetének fejlesztése hasonló nehézségek között; a másik a filmipar és a kereskedelem szempontjainak is megfelelő művek készítése, ami a nem művészi szempontok tekintetbe vétel ét és érvényesülését jelenti. A kanadai francia film jövője azon dől el, lesznek-e valóban kanadai francia filmekamikre a világ korábban felfigyelt -, vagy pedig csupán modern filmgyártás jön létre Kanada francia nyelvű területein. (Cinéma 73.)
Fellini: Amarcord A cím mans sokat elmond a neonfényben szikrázó, a 2.000. A Clnecittában nemrég új város még többet esz- filrnről, de talán nőtt ki a földből, hű mása a évhez címzett, ultramodern mondott az a rajz, amelyen FelLombardiában és Emiliában ta- presszó. lini, a munka megkezdése előtt, A Films and Filming munkalálható számtalan patinás váegy római lap számára Amacorroskának, de ugyanakkor igazi társa a forgatás közben interjút dot felvázolta. Elképzelése szekészített Fellinivel, ami köztuFellini-város is, ismerős, meleg rint ez a város valamiféle Noé domásúlag elég nehéz dolog, és otthonos. Egy kilométernél is bárkája, amelyben a főszereplő, mert Fellini nem szereti, ha hosszabb főutcája hangulatos a kisember túlélheti, átvészelkészülő filmjeiről túl sokminden "piazzá"-ba torkollik. A piazzán heti korunk és világunk katakszivárog ki, és általában ilyenvan harangtorony, katedralislizmáit. Ezt a várost próbálja homlokzat, a baptisztérium és kor inkább ködösen és szűkszaFellini megtalálni, kisembere vúan nyilatkozik. Ennek ellenésarkot alkotó lábasházak tömbmúlt jában kutatva. A film cseje. A hosszú főutcán mozi is re a lényeget illető több részlekménye tehát nagyrészt az letre így is fény derült. van, plakát jain a fiatal Gary emlékezés síkján bonyolódik. A díszletváros neve és egyben Cooper és az Astaire-Rogers Ennyit tehát már tudunk, és a film címe: Amarcord. Fellini pár óriási fénykép ével. A díszaz is biztos, hogy a főszereplő Rornagna szülötte, és a szó a let és a kosztümök a harmincas romagnai dialektusban azt je- kisember, aki emlékeiből építi éveket idézik, a teljes korhű fel azt a várost, ahol még emberi lenti: "Emlékszem" (klasszikus környezetben csupán egy idegen életet lehet élni, megint az "Én" motívum üti meg a szemet: egy olasz nyelven: Mi ricordo). 7B
"Titta" lesz, megint maga Fellini. De egy másik főszereplője, egy tizenéves fiú, - feltehetőhogy vajon most valóságos mivoltában fog-e megjelenni a leg Fellini kisembere a kamaszkori emlékekben. Ezt a szerepet vásznon, vagy arc nélkül, vagy Bruno Zanin játssza, aki Vecsak hátulról láthatóan, azt lence környékéről származik, de egyelőre még titok fedi. Fellini, az utolsó két évben a Lipari sziúgy látszik, itt valami meglegeteken ahalászmesterséget petést tartogat, mert a faggafolytatta. Egyszer Rómába utatózásra csupa kitérő választ zott és egy barátjával kiment adott. Cínecittá-ba, s ott Fellini megDe vajon Fellini valóban azt látta. Titta anyját és apját neképzeli, hogy kisemberének van ves olasz prózai színészek játszreménye a túlélésre, mert van szák, nagybátyjának szerepében mire visszaemlékeznie ? Mi van azonban Nando Orfei-t, az egyik azokkal, akiknek nincs mire leghíresebb olasz cirkusz tulajemlékezniök? S vajon elegendonosát fogjuk látni. A többi dő-e erőt meríthet-e abból, hogy szereplőt leginkább észak-itáliai visszaemlékezik mindarra, amit színjátszó társulaa múltban becsben tartott? A műkedvelő tokból regrútálta Fellini, vagy kérdésre Fellini, vonakodva bár, annyit mégis elmondott, hogy ő azok közül a civilek közül, akik számára minden új filmje forúgy látja, erre semmi remény gatása előtt szélesre tárja ironincs. Csak annyit tehetünk, dája ajtaját. hogy mint a Nyolc és fél utolsó képsorában, teret engedünk képÉrdemes idézni abból az interzeletünknek, s az majd kitölti júból is, amelyet Fellini az Eemindazt az űrt, amelyet körran 73 c. francia folyóiratnak nyező világunk nyitva hagy. adott készülő filmjével kapcsoFellinit tehát, mint már annyilatban; a film e lap szerint mínszor, most megint indokolatlan den bizonnyal valamiképpen a borulátással fogják vádolni. Bohócok és a Róma folytatása Az Amarcord hatalmas szelesz. A már érintett témákon replőgárdájában sok új arc vokívül Fellini ebben az interjúnul majd fel, a női főszereplő ban egyebek közt ezeket monazonban ismert filmcsillag: Madotta: gali Noel. Már nem az a karcsú - Ismét az emlékek filmjékis bártáncosnő. akire a Dolce ről van szó, az én emlékeim Vita-ból emlékezünk; most felazonban a másokéival keveredhízlalták, hogy olyan legyen. nek. S mindez ösztönös elrenmint Sandra Milo volt a Nyolc dezésben. Én ugyanis nem vaés fél-ben. (A szerepet eredetigyok arisztokratikus rendező, leg Sandra Milónak szánta Felaki csupán forgatókönyvének lini, de Milo fiatal férje nem előírásaihoz igazodik, hanem engedte meg, hogy neje a szerepet elvállalja.) Magali Noel megfelelő arányban az invencióimhoz is. A Rómá-ban például filmbeli neve "La Gradisca"; az autó képsoráról csupán két megint egy olyan név, amely sor volt a forgatókönyvben, s arra hivatott, hogy a filmmitomégis a film egyik fontos részlógiában ugyanolyan híressé letévé lett. Nem tudnék tehát váljék, mint "Saraghina". Granehézségeiről bedisca, Fellini leírása szerint, "a az Amarcord szélni a film elkészülése előtt. nőiesség prototípusa". JókedéMit mondhatok mégis? Eleinte lyű, romantikus, a férfiaknak tetszik, de kedvelik a nők is, a arra gondoltam, hogy ezt a címet adom a filmnek: A túltergyerekek pedig imádják, mert helt ember, vagy ami angolul olyan színes egyéniség. A film
kifejezőbb: The profáned man (A megcsúfolt ember). Egyszóval egy olyan ember portréja születne meg, akit teljesen meghatároznak a félrevezető információk. - Aztán a dolgok megváltoztak. Már nem arról volt szó, hogy valamilyen bonyodalmat fogok felfejteni, hanem egy sor epizódot Iűzök össze, egy kissé úgy, mint a Rómá-ban. Némi distanciát véve század unktól ami növeli mondanivalóm objektivitását -, elképzelem, hogy 2000-ben valaki, aki túlélte a mi időnket, megpróbálja megmagyarázni ezt a korszakot egy beszélgetőtársának, aki talán meg sem hallgatja őt. Forgatja noteszának lapjait, és megkísérli visszaidézni, hogy volt egy kis olasz város a 30-as években. Ez ha tetszik egy kis reflexió arról, hogy mit fog veszíteni ez a világ, ha továbbra is úgy forog, mint ma. - Úgy festem le a dolgokat, ahogy vannak vagy voltak, illetve azt mondom el, ahogyan én látom azokat. Ami fontos a dologban, az a megfigyelés szempontja, ahonnan nézem a . problémát. Itt nálam nem lehet szó reakciós vagy konzervatív magatartásról, megmaradok emberi és költői síkon. - Anyagom egyedülállóan autentikus elemekből áll, amiket esztétikai ízlésem szerint formálek, hogy beleilleszkedjenek a vászon szűk keretei közé. Emecinális erejük épp annyira függ belső realitásuktól, mint egységbe fonódásuktól és képi feldolgozás uktól. Én nem hiszek a külső felvételek előnyösségében. Szerintem a filmnek teljesen a stúdióban kell készülnie. Csak itt képes mindenki illuzionista képességeit gyakorolni. Az Amarcord esetében például tengerre volt szükségünk, Nos, megcsináltuk hát plasztikus anyagból
7'
készült lemezekkel, s csináltunk mesterséges ködöt is. A nézők persze halakat biztosan nem fognak látni, de egy pillanatra sem vonják kétségbe, hogy ott uszkálnak. - Stúdióban a realizmus fölé tud emelkedni az ember ... Amikor rekonstruáljuk a környezetet, egyszersmind valami költői színnel és pontos kifejezéssel ruházhat juk fel, akár a természetes perspektívákat akarjuk kiemelni, akár azokat a jelzéseket akarjuk halmozni, amelyek a keresett hatásokat fokozzák. Arról van tehát szó, hogy
(A folyóiratszemle cikkeinek és Szávozd Tamásné.)
80
koncentráljuk és felerősítsük a képen a valóság ama jegyeit, amelyeket ott halványabban és szétszórva találunk. Minden fontos ebből a szempontból. Ezért van az, hogy én magam is foglalkozom minden kosztümmel, és szemmel tartom például elavulásukat, a ráncokat, a rongálódásukat, amiket csak elkaphat a karnera. Végül arra a kérdésre, mi 3 véleménye azokról a vádakról, melyek szerint filmjei dekadenciát és pesszimizmust hirdetnek, Fellini úgy válaszolt, hogy mindez csak legenda, a
szerzői: Bence György,
Morvai
filmek az ellenkezőjéről tanúskodnak. - Minden filmem végül is választást enged a boldog vagy a tragikus kifejlet között: bizonyíték erre Cabiria könnyes mosolya a film végén, sőt a motorbiciklisek csoportja a Rómá-ban. A kritikusok az Apokalipszis lovasaihoz hasonlítják ezeket, de talán jelképezhetik az életet is, amely felülemelkedik a történelmen és tágasabb terek felé tör ... Nem, a negativizmus idegen tőlem. (Films and Filming, 1973. szept., Écran, 1973. szept.-okt.)
Károly,
Végh György,
Pályi
Dénes
Luis Bunuel - Jean-Claude
A BURZSOÁZIA
Carriere
GYENGÉD
BÁJA
Részletek a forgatókönyv ből SUGÁRÚT -
éjjel
Autó halad egy nagyváros sugárút ján, éjjel. A kocsiból látjuk a tájat, az utcákat. A film főcíme ezekre a képekre kopírozódik. A kocsi elhagyja a várost, gazdag kertváros utcáin halad. PARK -
éjjel
Egy nagy park magas fáit látjuk. Elegáns luxusautó közeledik. Kutyaugatás. A kocsi megáll: a Mirandai Köztársaság nagykövetségének hivatali népkocsija. A Nagykövet, negyvenöt-ötven körüli, enyhén kreolbőrű férfi a hátsó ülésen ül, két nő között. Rendkívül elegáns, bajuszos úr, kalappal a fején. Általában közönyösnek mutatkozík a környezetében történő dolgok iránt. Thévenot a sofőr mellett ül; hasonló életkorú, joviális, kövérkés férfi. Üzletember. A háta mögött felesége, Simone, jó tíz évvel fiatalabb nála. Vonzó külsejű, talán kissé sznob urinő. A másik nő Mme Thévenot huga. Sápadt, álmatag, csendes. Virágcsokrot szerongat. A sofőr kiszáll, kinyitja a hátsó ajtót. A Nagykövet meg a két nő kiszáll a kocsi ból. Thévenot csatlakozik hozzájuk. SOFÖR (a Nagykövethez) : Itt várják, Nagykövet úr? NAGYKÖVET (fölényesen): Igen, persze. A négy utas a gépkocsi reflektorának fényében kis kőlépcsőn megy föl a ház alig megvilágított bejáratához. 'I'hévenot csönget. Várakoznak. Thévenot Florence virágosokrára mutat, valami-
lyen tréfás megjegyzést nek, Florence hallgat.
tesz, a többiek
SÉNÉCHALÉK LAKÁSA Fekete ajtót.
ruhás,
fehér
nevet-
éjjel
kötényes
szobalány
nyit
SZOBALÁNY: Jó estét kívánok. Mme THÉVENOT: Jóestét. Mindannyían belépnek. NAGYKÖVET (kabátját vetve): Jóestét, THÉVENOT (szintén leveti kabátját): Jóestét. Florence az ajtónál marad. A karnera Mme Thévenot-t követi, aki a nagy terem közepére rnegy. Mme THÉVENOT: De hiszen be sincs gyújtva a kandallóba! Thévenot előrejön az ebédlőasztalig. THÉVENOT (meglepődve): És... és megterítve sincs. Mme THÉVENOT (leveti kabátját): Pedig már elmúlt nyolc óra. A Nagykövet a teremben levő lépcsőhöz megy, Föltekint, majd meghajol. NAGYKÖVET: Jóestét, kedves A1ice. Mme Sénéchal jön le a lépcsőn. 35 év körüli nő, nagyon elegáns háziköntösben és papucsban. Haja fésületlen. Mme SÉNECHAL (csodálkozva): Don Raphael! Hogy van? NAGYKÖVET (kezet csókol): Nagyon jól. És rendkívül örülök, hogy láthatom. Mindketten odalépnek a többiekhez. Mme Sénéchal és Mme Thévenot összecsókolózik.
8'
Mme SÉNÉCHAL (a hozzálépő s kezetcsókoló Thévenot-nak): Jóestét. Micsoda meglepetés. Ha számítottam volna a látogatásukra ma este! Florence átadja a virágot Mme Sénéchalnak. NAGYKÖVET (nyugtalanul): Nem várt minket? Mme SÉNÉCHAL (őszintén): Ma estére nem. THÉVENOT (megdöbbenve): Ma estére nem? A "vendégek" a pillanatnyi csendben egymásra néznek. Mme SÉNÉCHAL: Nem. Holnapra vártam magukat, ahogy megbeszéltük. Mme THÉVENOT: Holnapra? Mme SÉNÉCHAL: Igen. NAGYKÖVET: De hiszen Henri ma estére hívott meg bennünket, ebben biztos vagyok. Mme SÉNÉCHAL (kétségbeesve): Higgyék el, ez teljesen lehetetlen. Florence nézegeti a lakást, és előrejön a kép előterébe. Mme SÉNÉCHAL: Ezt bizonyítja végül is, hogy Henri nincs itthon. üzleti ügyben vacsorázik. NAGYKÖVET (csaknem ingerülten): Rendkívül furcsa. THÉVENOT (a Nagykövet álláspontját támogatva): Igen, igen. Tanúja voltam, mikor meghívott bennünket. Florence visszamegy a még mindig álldogáló vendégekhez. NAGYKÖVET: Lehetetlen. Egyébként is, holnap este nem érek rá. A szobalány jelenik meg, elveszi a házias zszonytól a virágcsokrot, de Florence visszaveszi tőle. NAGYKÖVET: El sem fogadhattam volna, hiszen holnap Kolumbia Követségén vacsorázom. Mme Sénéchal rendkívül zavartan sétál előttük. Zavart tekintetek. Mme SÉNÉCHAL: Nézzék csak ... Nem is tudom, mit mondjak. Természetesen felajánlanám, hogy osszák meg velem a vacsorámat, csakhogy semmi nincs készen. Rendkívül sajnálom ... Mme THÉVENOT: Dehát ne kérjen elnézést. Nem történt semmi. THÉVENOT: Kis félreértés. Mme SÉl'{ÉCHAL: Leülnének? Isznak valamit? FLORENCE: A, igen ... igen. Nővére haragosan néz rá, s mindannyian a bejárati ajtó felé indulnak. Mme Sénéchal utánuk megy. NAGYKÖVET: Nem, nem. Nem akarunk zavarni. Már megyünk. THÉVENOT (Mme Sénéchalhoz) : Most jut eszembe, hm, tudok egy nagyon jó vendéglót néhány kilométerre innen. Egyszer-kétszer vacsoráztam már ott. Menjünk csak, a vendégeim. 82
NAGYKÖVET: Nagyszerű! THÉVENOT (Mme Sénéchalhoz): Nem tart velünk? Mme SÉNÉCHAL: Nem, nem, nagyon kedves, de föl sem vagyok öltözve ... THÉVENOT: Semmi baj. Nagyon egyszerű kis hely. Mme SÉNÉCHAL: De mégis, át kellene öltöznöm. Mme THÉVENOT: Dehogy, jöjjön csak úgy, ahogy van. Karonfogja az asszonyt, és az előszobaajtó melletti fogashoz vezeti. A férfiak fölveszik kabátjukat.
VENDÉGLÖ ELÖTT -
éjjel
Egy ismert Párizs környéki vendéglő homlokzata. A Nagykövet gépkocsija közeledik, megáll az épület előtt. A sofőr ki ugrik, nyitja az ajtót. Mindannyian kiszállnak, s Thévenot vezetésével közelednek a ház kapujához. Mme SÉNÉCHAL: nézete!
Hát nincs valami
vidám
ki-
Mme THÉVENOT (egy prémgalleros nercbundát nyújt a még mindíg otthoni ruhában levő Sénéchalné-nak): Tessék, Alice, vegye föl. Beszélgetve közelednek a belül teljesen sötét épülethez. NAGYKÖVET: Lehet, hogy zárva van? (A nők felnevetnek.) THÉVENOT: Hallgassanak csak. Nagyon jó kis hely. Majd mindjárt körülnézek. Mme SÉNÉCHAL (a nercbundát csodálva): Oh! ... Mme THÉVENOT: A minősége már nem enynyire szép ... Florence a többiek előtt áll, még mindig nála van a csokor. Kimegy a képből. FLORENCE (hangja): Eldobjam ? Thévenot a bejárati faajtót döngeti. Egy felszolgáló jelenik meg. PINCÉRNÖ: Mit óhajtanak? THÉVENOT: Vacsorázni szeretnénk. Az étterem zárva van? PINCÉRNÖ: Nem, uram. THÉVENOT: Tehát vacsorázhatunk? PINCÉRNÖ: Természetesen. Egy pillanat, kérem. (Be akarja csukni az ajtót, de Thévenot nem engedi.) THÉVENOT: Mit jelent ez az egész? Legyen szíves jelentse a főnöknek, Manuel úrnak, hogy Thévenot szeretne vele beszélni. PINCÉRNö (zavartan): Az étteremnek új vezetője van három hónapja.
THÉVENOT: Hát akkor, jóéjszakát kívánok, aszszonyom. PINCÉRNO (visszatartja): Hm, .. dehogy, dehogy! Kérem, fáradjanak be. THÉVENOT (a képen látszó barátaira pillant): Menjünk be. Rövid tanakodás után elöl a három nővel, mindannyian bemennek. VENDÉGLO -
éjjel·
A vendéglő teljesen néptelen. A vendégek, bár némileg bizalmatlankodva, asztalhoz ülnek, s mind jobban belemélyedve válogatni kezdenek az étlapról, míg csak fojtott zokogást nem hallanak valahonnan: megtudják, hogy a vendéglő tulajdonosa röviddel ezelőtt meghalt, s a szomszéd szobában felravatalozva vár az elszállításra. A vendégek a főpincér marasztalása ellenére nyugtalanul távoznak. NAGYKÖVETSÉG -
nappal (külső)
A nagykövetség parkjának rácsai. A kamera a főbejáratig kocsizik. Az épület egyik ablakára közelit. NAGYKÖVETSÉG IRODÁJA -
nappal
A parkra nyíló ablakot látjuk, majd a kép tágít, s a Nagykövetet pillantjuk meg az íróasztalnál. Képesújságot lapozgat. Megszólal a házitelefon. NAGYKÖVET: Igen ... TITKÁR (hangja): Sénéchal és Thévenot úr van itt, nagykövet úr. NAGYKÖVET: Jöjjenek be. Nyílik az ajtó. A Titkár előreengedi a mosolygó Thévenot-t, aki egy táskát hoz magával, s a nála jóval fiatalabb Sénéchalt. A Nagykövet feláll, kezet fog velük, a titkár kimegy. NAGYKÖVET (Sénéchalnak): Jónapot, Henri. SÉNÉCHAL: Szervusz. NAGYKÖVET (Th éven ot-nak) : Szervusz, FranC;ois... Gyertek. Befelé tessékeli őket, s kulcsra zárja' az ajtót. Majd hozzájuk lép, Sénéchal vállára teszi a kezét. NAGYKÖVET: Mi volt ez a tegnap esti dolog? SÉNÉCHAL: Dehát ki mondta nektek, hogy tegnap jöjjetek? NAGYKÖVET: Te magad hívtál meg minket tegnapra. SÉNÉCHAL: Soha az életben! Tévedtetek, máról volt szó. • A dőlt betűvel szedett részek a kihagyott jelenetekről tájékoztatnak.
NAGYKÖVET: Nem fogadhattam volna el. Ma este dolgom van. SÉNÉCHAL: Nem értem .Nézd ... Szombaton ráérsz ebédre? NAGYKÖVET: Szombaton? ... Egy pillanat. Előveszi noteszét, lapozgat ja. SÉNÉCHAL: Franccois-nak jó a szombat. Egy óra körül. NAGYKÖVET: A szombat megfelel. Épp ráérek. Thévenot kinéz az ablakon. SÉNÉCHAL (hangja): Akkor számíthatunk rád? THÉVENOT: Nézd csak, egy csinos lány van a szernköztí járdán. NAGYKÖVET (a képbe lép, és érdeklődve néz ki az ablakon): Nocsak! Az épülettel szemközti járdán egy farmernadrágos fiatal barna lány áll. A kamera ráközeUt. Kis automata játékokat árul, s bemutatja működésüket. Épp egy játéknyuszit húz fel, a földre helyezi: a nyuszi forogni kezd maga körül. A Nagykövet otthagyja az ablakot, könyvszekrényének egyik fiókját kihúzza, s egy 22-es kaliberű távcsöves puskát vesz elő. Visszamegy az ablakhoz, megáll a döbbent Thévenot mellett. THÉVENOT: Mit csinálsz? A Nagykövet ki akarja nyitni az ablakot, de Sénéchal gyorsan hozzálép, s félre ránt ja a célozni készülő Nagykövet fegyverét. SÉNÉCHAL: Raphael! Tedd le ezt a puskát! Mi van veled? NAGYKÖVET (fölényesen): Hagyj csak, tudom, mit csinálok! Sénéchal félrehúzódik. A Nagykövet vállához emeli a fegyvert és gondosan céloz. A kamera erősen röközelít a járdán körbe forgó játéknyúlra. A Nagykövet közelije. Velünk szemben áll és céloz. A golyó eltalálja a nyuszit. A lány rögtön lehajol, felveszi a játékot, a nagykövetség ablakaira pillant. Egy közelben várakozó autóhoz szalad, a kocsi ajtaja kinyílik, a lány bedobja játékait, majd maga is beszáll. THÉVENOT (hangja): Dehát ki ez? NAGYKÖVET (hangja): Ez a lány mirandai. THÉVENOT (hangja): Mirandai? A gépkocsi távolodik. Láthatjuk, hogy bent, a lány mellett egy szakállas, dél-amerikai típusú fiatalember ül, vitatkoznak. Közben a dialógus folytatódik. NAGYKÖVET (hangja): Igen, egy terrorista bandához tartozik. Már régóta nyomon követnek. SÉNÉCHAL (hangja): És mi célból? NAGYKÖVET (hangja): Hogy-hogy mi célból? Hogyelraboljanak. .. hogy meggyilkolj anak. Mi várható a terroristáktól ? 83
Mindhárman a képben vannak, ott állnak az irodában. A Nagykövet cigarettaval kínálja Sénéchalt; az kivesz egyet. 'I'hévenot int, hogy nem kér. THÉVENOT (nyugtalanul): És ... és értesítette d a rendőrséget ? NAGYKÖVET: Pillanatnyilag nincs szándékomban. THÉVENOT (újból elhárítja a cigarettát): Nem, köszönöm. NAGYKÖVET: Nyilván értitek, hogy miért ... elfelejtettem megmondani nektek ... kellemetlenségeim voltak a repülőtéren. (Becsukja a cígarettásdobozt, leteszi. Egy páncélszekrény nagyközelije. A Nagykövet kinyitja és egy jókora bőrzsákot vesz ki belőle.) At akarták kutatni a diplomata-táskámat. Kénytelen voltam felhívni a minisztert. A Nagykövet a zsákot a szoba közepére viszi, és leteszi egy fotelre. Két barátja még mindig áll. SÉNÉCHAL: Atkutatni a diplomata-táskát!. .. Hát ez hihetetlen! NAGYKÖVET (nyugtató hangon): Igen, igen. Sénéchal elmosolyodik és leül. A Nagykövet kinyitja a zsákot. NAGYKÖVET: Egy hónapja feltartóztatták a ... egy nagykövetet negyven kiló kokainnal. THÉVENOT: Egy nagykövetet? Milyen nagykövetet? A zsákhoz lép. Sénéchal feláll, ő is közeledik. NAGYKÖVET: Teljesen eltussolták az ügyet. Kis fehér zacskókat vesz ki a zsákból. A dialógust hirtelen az épület fölött elhúzó repülőgép zaja nyomja el. NAGYKÖVET (nem hallható, mit mond): Tizenöt kiló ... A sajtó nem írt róla. Az Egyesült AIIam ok nagykövetéről van szó. SÉNÉCHAL (döbbenten) : Az Egyesült Államok nagykövetéről ? NAGYKÖVET: Igen. A repülőgépzaj elhalkul. SÉNÉCHAL: Akkor ez már negyedik nagykövet, aki t elfogtak? THÉVENOT: Most már gyanakodni fognak. Egy új változatot kellene kitalálni. NAGYKÖVET (visszaveszi a csomagokat): A , tesztet akarjátok? SÉNÉCHAL: A "Harrison rader"-t? NAGYKÖVET: Igen . . THÉVENOT: Az a legjobb. NAGYKÖVET (miután visszarakta a zsákba a zacskókat, dohányos szelencét vesz elő a zsebéből): Van nálam minta. Gyertek csak ... Mindhárman az író aszt al hoz lépnek. Thévenot kezét látjuk közelről.
NAGYKÖVET (hangja): Add a kezed. Nagyközeli: a Nagykövet egy keveset Thévenot tenyerébe önt a fehér porból, majd egy cseppentővel folyadékot csöpögtet a porra. Most míndannyiuk ujja tapogat ja-nyomogat ja a port. THÉVENOT (hangja): Finom, tiszta. SÉNÉCHAL (hangja): Kiváló. Thévenot kinyitja bankjegyekkel teli aktatáskáját. THÉVENOT: Elhoztam az első részletet. Ellenőrizheted. NAGYKÖVET (kezébe vesz néhány köteget): Megbízom benned. SÉNÉCHAL (cigarettára gyújtva): Megtudtam, hogy a marseille-i banda gyanakszik ránk. NAGYKÖVET: A, igen? THÉVENOT (folytatja a pénzkötegek leszámolását) : Szeretnék tudni, ki szállítja nekünk az anyaget. NAGYKÖVET: Hát ez dühítő. THÉVENOT: Hm ... SÉNÉCHAL: Pillanatnyilag nem kell még emiatt nyugtalankodnunk. Beszéljünk másról. Hol akarod elhelyezni a pénzt? NAGYKÖVET (mindkét kezében pénzköteggel) : Az biztos, hogy nem Mirandában ! (Kis szünet után): Ugyanott, ahol te. Mi most a német márka árfolyam a ? THÉVENOT (becsukja kiürült táskáját): Három márka tizenhét egy dollár. A Nagykövet a páncélszekrényhez lép és berakja a pénzt.
KERTVAROS
-
nappal
A mirandai nagykövetség hivatalos gépkocsija befordul a Sénéchal-villa parkjába. A faágakat látjuk, majd a kamera igazít, hogy a képbe kerüljön a ház előtt fékező autó. Madárdal. Az autó közelképben áll meg, felismerjük a sofőr mellett ülő Thévenot-t. Hátul a Nagykövet, Mme Thévenot és Florence. Mindannyian kiszállnak. SQFÖR: Itt várj am meg, Nagykövet Úr? NAGYKÖVET: Igen, persze. A teraszhoz vezető kőlépcső felé indulnak.
SÉNÉCHALÉK
SZOBAJA -
nappal
Sénéchal és felesége éppen öltözködik. Az aszszony az ágyon ül. A férfi mellé telepszik és a nyakát kezdi csókolni. Hirtelen erős vágy ragadja meg őket. Sénéchal végül feláll, leveszi zakóját, s mikor nyakkendőjét oldan á ki, a felesége ráborul.
SÉNÉCHAL: Várj egy kicsit! Várj! Kibontakozik, ledobja a zakóját, ingét és a feleségére veti magát.
A HALL
kigombolja
SÉNÉCHALÉK HALLJ A Florence és a Nagykövet belép, a szebalány becsukja megöttük az ajtót. NAGYKöVET: Sénéchal úr és felesége itthon van? SZOBALÁNY: Igen, uram, mindjárt szólok nekik. Elindul a belső lépcső felé. 'Dhévenot és felesége a hall közepén áll, s mindketten az ebédlő irányába pillantanak. THÉVENOT: Hm! Jó szagot érzek. Mme THÉVENOT: Fogadok, hogy töltött tészta ... FLORENCE (hangja): Azt mondia, hogy a demográfiai robbanás ... ? Florence és a Nagykövet lép a képbe. Mme THÉVENOT: Micsoda? NAGYKöVET: Tehát ... (földgömböt tart a kezében, Florence-nak magyaráz): Mindjárt meg fogja érteni. Ez ... ez a Föld! Nézze! FLORENCE: Ez meg itt a zodiákus ... A háttérben kandalló; ehhez közeledik Thévenot és felesége.
A szobalány vissza]on a vendégekhez a háziak üzenetével, hogy érkezésükig szolgálják ki magukat, igyanak valamit, amihez ők a száraz Martini tulajdonságait elemezve hozzá is kezdenek.
SÉNÉCHA LÉK HÁZA ELOTT A szobalány lép ki a konyhából, üres sörös- és ásványvizes üvegeket visz. A ház mellett megy, egyszercsak meglepetve megáll. Egy pillanat múlva zajtalanul a pince felé indul, míg a kamera ráfordul arra, amit nézett: Sénéchal, a fal kiszögelléseibe meg a repkénybe kapaszkodva épp lefelé mászik. Fölötte a nyitott hálószobaablak. Felesége már leérkezett, férjére vár. Sénéchal, úgy másfél méterre a földtől elengedi a repkény t és Ieugrík, A feleségéhez lép és belecsókol a nyakába. Madárdal. Mme Sénéchal kézenfogja férjét és zajtalanul a kert felé vezeti. Háttal a nézőnek futnak. Kisebb cserjésbe érkeznek. Mme Sénéchal rögtön lefekszik a fűbe és kapcsoIni kezdi harisnyatartóját. SÉNÉCHAL (állva marad): Mit csinálsz? Az asszony karongragadja és magára húzza, de a férfi felemelkedik, és egy nagy bekorra mutat. Elindulnak oda.
SZOBA Sénéchal és felesége összefonódva fekszik az ágyon. Az asszony kombiné ban van. Mme SÉNÉCHAL: Gyere ... most .. Sénéchal a térdére ülteti. SÉNÉCHAL: Jó ... de várj még ... várj ... Hirtelen kopognak az ajtón. SÉNÉCHAL: Mi az? SZOBALÁNY (hangja): Megérkeztek a vendégek, uram. SÉNÉCHAL (dühösen) : Hát ez Mondja meg nekik, hogy megyünk már ... izé igyanak valamit! SZOBALÁNY (hangja): Igen, uram. Mme Sénéchal ismét az ágyra dönti férjét. Mme SÉNÉCHAL: Várhatnak még öt perceL. na, gyere ... gyere! SÉNÉCHAL (ellöki): Nem, nem, nem, ne ... Ne itt! Itt nem lehet. Mme SÉNÉCHAL: De miért? SÉNÉCHAL: Mert nagyon kiabálsz, tudod jól. Felemelkednek. Mme SÉNÉCHAL: Hát akkor mit csináljunk? SÉNÉCHAL (a képen kívül): Mi az, mire vársz? öltözz föl. Az asszony bekapcsolja ruháját, az ablakhoz lép és kinyitja.
SÉNÉCHALÉK
HÁZA -
EBÉDLÖ
Mme Thévenot és a Nagykövet a kanapén ül. A Nagykövet az óráját nézi, közben Thévenot, a képen kívül, folytatja bemutatóját. THÉVENOT (hangja): Most beleönt jük a gint! ... Kész! A Nagykövet feláll és odalép Thévenot-hoz, aki Florence mellett állva keveri az italt. THÉVENOT: Most felrázzuk. aztán lehet felszolgálni. A Nagykövet fogja az egyik teli poharat és megkóstolja. THÉVENOT: Raphael jól tudja, hogy a száraz Martinit úgy isszuk, mint a pezsgőt ... meg kell rágni egy kicsiL. (szünet). Várjatok csak! Egy érdekes kísérletet fogunk végezni (a Nagykövethez) : Hívd csak be a sofőrödet! A kísérlet abból áll, hogy a sofőr kezébe adnak egy pohár Martinit, aki azt egyhajtásra kiissza, - így adva jelét hiányos neveltetésének. Tovább isznak. Mme Thévenot otthagyja őket és előrejön. A szobalányhoz lép, aki épp most tesz egy üveg bordóit az asztalra. 85
Mme THÉVENOT: Végül is hol van Sénéchal úr és felesége? SZOBALANY: Nem tudom, asszonyom. Elmentek. THÉVENOT (közeledik): Elmentek? Hogyhogy elmentek? SZOBALANY: Igen, láttam őket, amint átszaladtak a kerten. Mme THÉVENOT: Rég volt ez? SZOBALANY: Négy-öt perce. Mme THÉVENOT: És hova mentek? SZOBALANY (elmenőben): Nem tudom, asszonyom. Elnézést kérek. Az egész társaság megdöbben, egyedül Florence a kivétel, ő iszik. A Nagykövet sápadtan, nyugtalanul Thévenot-hoz lép. THÉVENOT (halkan): Mit jelent ez? NAGYKöVET (halkan) :Nem tudom. Talán feljelentés ... rendőrség .. razzia ... THÉVENOT (növekvő rossz érzéssel) : Azt hiszed? NAGYKöVET: Igen. Különben miért tűntek volna el futva? THÉVENOT: Dehát értesíthettek volna bennünket? NAGYKöVET: És ha nem volt idejük? Egy píllantíg némán összenéznek. THÉVENOT (izgatottan) : Ne maradjunk itt, Raphael. NAGYKöVET: Igazad van. Máris lázas izgalommal a két nőhöz sietnek. Thévenot az egyik fotelbe zuhant Florence-t próbálja talpra állítani. THÉVENOT: Gyere, gyorsan! Gyere (felállítja és támogatja). Gyerünk, mennünk kell. FLORENCE (félrészegen) : Miért? THÉVENOT: Nyomás, gyerünk. Maga előtt tolja. A lány tántorogva issza ki poharát. FLORENCE: Nagyon jó itt. NAGYKöVET: Indulnunk kell. Mme THÉVENOT: De hova ... hova mehetnénk? THÉVENOT: Ne törődj vele. Gyorsan, gyerünk már. A legnagyobb zűrzavarban, sietve távoznak. A két férfi támogatja a botladozó Florence-t.
SZOBALANY (meglepődve): Uram ... PüSPöK: Jónapot kívánok (leveszi sapkáját, becsukja maga mögött az ajtót). Dufour atya vagyok, egyházmegyéj ük püspöke. (A szobalány leteszi a tálcát). Sénéchal úr és felesége itthon van? A szobalány a püspökhöz lép, és megcsókolja a gyűrűt. SZOBALANY: Nem, atyám ... Nincsenek itthon. PüSPöK: A!... És hol vannak? SZOBALANY: Nem tudom. (A képen nem látható ebédlőasztalra pillant) Vendégeink voltak ebédre, aztán mindenki elment. PüSPöK: De visszajönnek, ugye? SZOBALANY: Azt hiszem, igen, atyám. PüSPöK: Megvárhatom őket? SZOBALANY : Természetesen. PüSPöK: Köszönöm. (Bemennek a nappaliba.) Néhány percre leülnék, ha megengedi. Kissé elfáradtam. SZOBALANY : Parancsoljon, atyám. A püspök leül. A szobalány állva marad mellette. PüSPöK: Köszönöm. SZOBALANY: Gyalog tetszett jönni? PüSPöK: Igen. Volt egy gépkocsim, ám eladtam a szegények javára. SZOBALANY: Tetszik inni valamit? PüSPöK: Köszönöm. Nem élek vele. Mondja csak, kedves Ines: valóban a kertész kunyhóját láttam ott a kertben, balra? SZOBALANY: Igen, atyám. De a kertészt még a múlt héten kidobták. PüSPöK (képen kívül): Igen, igen, tudom. SZOBALANY : Ha meg tetszik engedni, dolgom van a konyhában. PüSPöK (képen kívül): Persze, persze, csak csinálja. A szobalány elmegy. A kép ráközelít a püspökre. A KERTÉSZ KUNYHÖJA
A vendégek autóba ülve elhagyják a házat. Florence az ablakon kihajolva hányni próbál. A házhoz érkező püspök üdvözli a bent ülőket.
Nyílik az ajtó és a püspök feje jelenik meg. Sap.kában van. Belép, elégedetten mosolyog a szerszámok láttán. Leveti püspöki ruháját, egy zsámolyra teszi, kézbe vesz egy sarlót, ujjával megvizsgálja az élét, majd suhint néhányat a levegőbe. Leteszi a sarlót, megragad egy öntözőkannát, nézegeti... végül felteszi a kertész szalmákalapját.
HAzBAN -
A HAz ELOTT
SÉNÉCHALÉK
HAzA
ELOTT -
nappal
nappal
A szobalány egy poharakkal teli tálcát visz. Az ajtó előtt megy el, mikor halkan benyit a püspök.
16
A Sénéchal-házaspán sietős en halad a bejárat felé. A férfi az ingét gombolja, felesége a
haját meg a ruháját igazgatja. Egy üvegajtó elé érve int a férfinek, hogy hajoljon le. Mindketten négykézláb másznak, hogy ne láthassák őket belülről, aztán felegyenesednek és tovább tisztogatják ruhájukat a rátapadt fűszálaktól. SÉNÉCHAL (halkan): Mit mondunk nekik? Mme SÉNÉCHAL: Psszt! Begombolja ruháját és a férfi szemébe néz. Atöleli és megcsókolja. A HAzBAN Nyílik az ajtó, Sénéchalék jönnek be közömbös arcot mímelve, majd megdöbbenve. Mme SÉNÉCHAL (kiáltva): Ines! SZOBALANY (hangja): Igen, asszonyom. Mme Sénéchal beljebb megy, körülnéz, a férfi ruháját porolva követi. A szebalány lép melléjük. Mme SÉNÉCHAL: Hát ... hol vannak? SZOBALANY : Kik, asszonyom? Mme SÉNÉCHAL: Hát a vendégek. Hol vannak? SZOBALANY : Elmentek. Mme SÉNÉCHAL (döbbenten) : Elmentek? .. Mit jelent ez? Mi lelte őket? SÉNÉCHAL: Dehát húsz percnél többet nem várattuk őket! Mme SÉNÉCHAL: A, hát minden itt volt, amit ihattak! Nem szokás csak úgy elmenni. Mit jelent ez? SÉNÉCHAL: Meg kellett volna mondani, hogy ne menjenek el. SZOBALANY: Úgy látszott, hogy nagyon félnek. Sietve mentek el. SÉNÉCHAL: Féltek? Mme SÉNÉCHAL: Mitől féltek? Egymásra néznek. Maguk is nyugtalanok. Kis csend. Hirtelen megszólal a csengő. A szobalány indul ajtót nyitni. A papi ruházattól megszabadult Püspök lép be, kertésznek öltözve. Egy gallyvágó ollóval a kezében a kővévált Sénéchalházaspárhoz siet. PüSPÖK: Jónapot kívánok. Sénéchal úr? Madame Sénéchal? Dufour atya vagyok, az önök egyházmegyéj ének püspöke. Beszélni szeretnék önökkel. SÉNÉCHAL (tetőtől talpig végigméri) : Miket beszél itt? A szobalány közbelépne, hogyelsimítsa a félreértést. SZOBALANY: Úgy van ... A püspök úr az imént érkezett. Bevezettem ... és elmondta, hogy ... SÉNÉCHAL (dühöngve): Kivel szórakoznak itt? Takarodjon a fenébe! (Galléron ragadja a püs-
pök-kertészt és a kijárat felé tuszkolja.) Nyomás! Kifelé! PüSPÖK: De én ... Miután kidobta a püspököt, Sénéchal a szobalányhoz lép. SÉNÉCHAL: Hát magával meg mi van? Maga bárkit beenged ide? SZOBALANY: Uram, azt mondta, hogy ő püspök ... Mme SÉNÉCHAL (gúnyosan): És maga elhitte? SÉNÉCHAL: Ines, ha nem vagyunk itt, óvakódjon az idegenektől! Mme SÉNÉCHAL: Értse meg egyszer s mindenkorra! SZOBALANY : Igen, asszonyom. (Elmegy) Mme SÉNÉCHAL (a férjének): Hát akkor, jössz? Egy kicsit... meg kéne mosakodni. Elindulnak, majd megállnak az emeletre vezető lépcsőnél. Mme SÉNÉCHAL: Az nyugtalanít, hogy Ines szerint féltek. SÉNÉCHAL: Dehát Thévenot mindig fél valamitől. Mme SÉNÉCHAL: Telefonálok a követség re. Talán tudnak valamit mondani. A telefonhoz megy. SÉNÉCHAL (a képen kívül): Várjunk egy kicsit. Fogadok, hogy visszajönnek. Mme SÉNÉCHAL (leteszi a kagylót): Igazad van. Mindenesetre ennek a napnak már lőttek. Elindulnak felfelé a lépcsőn, s ekkor megint csöngetnek. Megállnak, egymásra néznek. Csend. Mme SÉNÉCHAL: Itt vannak! Mennek le, közben Sénéchal néhány fűszálat söpör le felesége ruhájáról. Mindketten döbbenten állnak meg. A kép az ajtón belépő püspökre fordul. Most papi öltözékben van, a szobalány becsukja mögötte az ajtót. PüSPÖK: Jónapot! ... Amint látják ... (A zavartan álló házaspárhoz lép, s felemeli a nyakában lógó keresztet.) Most már hisznek nekem? SÉNÉCHAL: Nem értem ... Mme Sénéchal meghajol, és megcsókolja a gyűrűt. Mme SÉNÉCHAL: Zavarban PüSPÖK:
Nem történt
vagyunk.
semmi.
SÉNÉCHAL: Bocsásson meg nekünk. PüSPÖK: Nagyon szívesen történt semmi súlyos.
megbocsátok.
Nem
SÉNÉCHAL: Foglaljon helyet. A fotelekhez indulnak, közben Sénéchal lopva néhány fűszálat vesz le felesége ruhájáról. PüSPÖK: Köszönöm ... Pardon ... Kedves asszonyom, nem találkoztunk mi már valahol? Mme SÉNÉCHAL: 0, ez bizony lehetséges. 87
Leülnek. A püspök mellé ülő Sénéchal van a képben, majd a kamera körbe kocsizik. SÉNÉCHAL: És minek köszönhetjük látogatását? PüSPÖK: Ö, nagyon egyszerű az oka. Szerétnék a kertészük lenni. Senéchalék némán egymásra néznek. Mme SÉNÉCHAL: Bocsásson meg, nem értettem. PüSPÖK: A kertészük. igen. A kerttel szeretnék foglalkozni, a növényekkel. virágokkal. a gyeppel. Szükségük van kertészre, vagy nem? SÉNÉCHAL: Igen ... hát igen, tényleg. PüSPÖK: állást.
Hát akkor szeretném
Mme SÉNÉCHAL:
De végül
megkapni
ezt az
is, atyám ...
PüSPÖK: Ne csodálkozzék, kedves asszonyom. Tudja, az Egyház rengeteg et változott. Bizonyára hallottak már a munkás-papokról. M. és Mme SÉNÉCHAL: Igen. PüSPÖK: Noshát ugyanerről van szó a püspökök esetében is. Sénéchalék zavart tekintetet váltanak. Sénéchal habozik egy kicsit, aztán megkérdi a püspökö t : SÉNÉCHAL:
És ... Ön ért a kertészethez?
PüSPÖK: Meghiszem azt! Gyerekkoromban egy ehhez hasonló nagy házban éltem. A szüleimnek - Isten legyen irgalmas a lelkükhöz, mindketten erőszakos halállal haltak meg -, a szüleimnek nagyon jó kertészük volt. Mindenre megtanítottak. Bízhatnak bennem.
Mme SÉNÉCHAL: A szülei erőszakos halállal haltak meg? PüSPÖK: Igen. Arzénnel mérgezték meg őket. Mind a kettőjüket. SÉNÉCHAL: De ki? PüSPÖK: Soha nem talál ták meg a tettest. Rövid szünet. Aztán Sénéchal közelebb hajol a Püspökhöz. SÉNÉCHAL: És milyen fizetést óhajt? PüSPÖK: 0, csak a szakszervezet által meghatározott összeget. Sem többet, sem kevesebbet. Mme SÉNÉCHAL (zavartan): Az a helyzet, hogy..; a régi kertészünk nem volt szakszervezeti tag. PüSPÖK: Lehetséges .. De ami engem illet, szeretném rendezett körűlmények között.. (rövid csend) Megértik, ugye? (Bólintanak) Tehát, elfogadják? SÉNÉCHAL: Hát ... Feleségére pillant a szeme sark ából ; az beleegyezően int a szemével. SÉNÉCHAL: Nos háL. hm .. rendben van. (Feláll) Mikor óhajt belépni .. PüSPÖK: Most rögtön. Szabadna megnéznem a kertet? SÉNÉCHAL: Menjünk. Elindul a püspök előtt, de az megállítja. PüSPÖK: Bocsánat... (Sénéchal hajához nyúl) Bocsánat ... (Ujjheggyel néhány fűszálat vesz le a haláról) Elnézést, fűszál volt ahaján.
SÉNÉCHAL (zavartan): Na, gyerünk.
Á, igen, nem .. semmi...
rése"
a fiúhoz,
apa alszik,
PÜSPÖK: Megyek. (Mme Sénéchalnak): Viszontlátásra. A karnera az ajtóig kiséri őket, aztán ráfordul Mme Sénéchalra, aki az asztalt leszedő szobalanyhoz és szakácsnőhöz lép.
abba a pohár
tejbe,
a nem
ban megissza majd
éjjel, amit
igazi
a tejet,
kiszenved.
ORSZÁG ÚT -
nappal
a hadnagy
Felhős eget látunk, majd sík tájat. Ezt szeli át egy országút, melyen a film hat főszereplője megy most, gyalog. A Sénéchal-házaspár, Thévenot-ék, a Nagykövet és Florence. Magabiztosan haladnak, láthatóan jó hangulatban vannak. Csomag nincs náluk, utcai ruhát viselnek. Az út mellett semmiféle jelzőtábla nincs. Nem tudjuk, hol járnak, merre mennek. Most szembe jönnek a nézővel. Mme Thévenot és Mme Sénechal egymásba karolnak. Mögöttük mennek a többiek. Elmennek a néző előtt, a karnera utánuk fordul, háttal nekünk távolodnak.
TEASZALON
-
nappal
Egy függönyt látunk, majd a karnera ráfordul három zenészre (zongorista, hegedűs, gordonkás) , egy szalonzenekar tagjaira. Fehérruhás pincér járkál az asztalok közott. Épp leülteti Mme Sénéchalt, Mme Thévenot-t és Florence-t egy kerek asztalhoz. A rendelést jegyzetfüzetébe írja. A három
hölgy előbb teát, majd
de a pincér
delni,
kel sem tud
szolgálni.
mény,
az egyik
hogy
hölgyeket zájuk, lyet
a hölgyek
rohammal"
tragikus látjuk:
A
Hadnagy éves
közli
az övé a nevelés
döntött, nulnia,
hogy
fiának
s dicsőséget
Képváltáskor
a fiút
világosítja, felöltözve
apjának
az ágyon
revolvergolyó tént),
de fiatal,
ütött
hogy
anyja
gondja,
kell
hoznia
egy folyosón, szobában
halott
hogy akit
az, sőt igazi
elé vezeti,
ő pedig
a fiú
apjának
fekszik,
széparcú.
a nevére. majd
úgy ta'-
egy lemár nem
anyja beszél hozzá, s fel-
gyilkosa; sebet
kell
látjuk,
aki
elhunyta
katonaiskolában
függönyözött,homályos katonaruhájában;
katonaiskolai
apja
vele,
belső
képekben
kisfiú t
hideg
"lo-
élettörténetét,
el, nyilván
történetét
a nevelőnő
folytán
a
He-
valóságos
kezd,
mondja
egyenruhájában szavakkal
ese-
nézi
a bemutatkozásra.
beszélni
a tizenegy
renegyik-
fontosabb
kitartóan
asztalánál,
gyermekkorát
kényszerből.
ennél
után
aki aztán oda is jön hoz-
kér
s engedélyt
vassági
Am
asztaltól
egy hadnagy,
kapva
kávét próbál
hosszú várakozás
ismer, az nem
az igazi egyik
(ez párbaj Az
anya
apa most
szemén
egy
során
tör-
"utolsó
ké-
pedig
a nem
üveg ből
ez szokása
apát
-
szerint aki
igazi
valamit
Újabb
látjuk,
csakhamar
ezen kép-
félálom-
vonaglani
kezd,
és az igazi apa közöm-
Az anya
a hölgyek
kék
majd.
bösen nézi a haldoklást. szatérve,
amikor
egy kis
is megiszik
az éjszakán váltás kor
hogy
öntsön
-
vizet
A Teaszalonba rendelnek
elbúcsúzik.
A
visz-
a pincértől,
hölgyek
is tá-
voznak.
NAGYKÖVET
LAKÁSA
-
nappal
A Nagykövet kék kásmir-házikőntösben a szalon közepéri álló kerek asztalnál ül. A háta mögött kis bárasztalka. A Nagykövet pezsgősüveget emel ki a jégből, majd órájára néz. Járkálni kezd. Bemegy a szobába. Felgyújtja az éjjeli szekrényen a kislámpát, a fiókból egy permet-szórót vesz elő és a száját permetezi vele. Csengetnek. Leteszi a permetszórót, körülnéz a szobában, becsukja az ablakot, behúzza a függönyöket, aztán átmegy a hallon keresztül a bejárati ajtóig. Ott megáll, és egy kukucskálón át kinéz. Kinyitja az ajtót: Mme Thévenot lép be, a kesztyűjét húzza le. NAGYKÖVET: Na végre! (kezet csókol) Mme THÉVENOT: Sajnálom, drágám, elkéstem ... NAGYKÖVET: Nem nagyon, semmi baj ... Egy kis pezsgőt? Mme THÉVENOT: Szívesen. NAGYKÖVET (megáll): Nem, majd utána ... Az asszony a szoba felé indul, a férfi utánanéz, majd követi. A szobába érve leveti háziköntösét és hevesen átöleli. Mme THÉVENOT: Ne .. ne ... NAGYKÖVET: Siess. Vetkőzz le. Mme THÉVENOT: Előbb oltsd el a villanyt. NAGYKÖVET: De miért? Mme THÉVENOT: Mert még nem gyógyultam meg. NAGYKÖVET: Hogyhogy? (Dühösnek látszik. Megfogja az asszony kezét és vizsgálgat ja.) Pedig a kezeden nincs semmi. Mme THÉVENOT (elveszi a kezét): A kezemen nincs. De máshol .. Úristen, ha látnád! NAGYKÖVET: Hát akkor ... Leül az ágy szélére, kihúzza az éjjeliszekrény fiókját és a képen most nem látszó Mme Thévenot-ra pillantva egy dobozból gyógyszert vesz elő, s a pirulát egy pohár vízzel lenyeli. Mme THÉVENOT (hangja): Jaj, ez a ruha!. .. Olyan dühítő! Mivel közelebb jön, a férfi magához húzza. Mme THÉVENOT: De oltsd el a villanyt. 89
A Nagykövet eloltja az éjjeliszekrényen levő kislámpát, csengetés hallatszik. Mme THÉVENOT (halkan): Hallottad? NAGYKÖVET (nagyon halkan): Igen (villanyt gyújt). Nem tudom, ki az. Várj ... Felkel, belebújik a háziköntösbe, majd becsukva maga mögött az ajtót, kimegy. Mme Thévenot jelenik meg az ajtónál, rendbe próbálja tenni öltözékét és hallgatózik. NAGYKÖVET (hangja): A, te vagy az! THÉVENOT (hangja) : Itthon vagy? Annál jobb ... NAGYKÖVET (hangja): Gyere ... erre ... gyere csak. A szalonban ven ot-t.
NAGYKÖVET: A forrantyúkat. THÉVENOT: Ja úgy! (Feleségének) Jó. Lent várlak a kocsiban ... Mme THÉVENOT: Mindjárt jövök. Lehúzza a kesztyűjét. közben Thévenot kimegy, ajtócsapódás. A Nagykövet izgatottan viszszajön. Mme THÉVENOT: Mi az a ... forrantyú? NAGYKÖVET: Fogalmam sincs. Teljesen mindegy. Gyere már. A kanapé felé húzza, ledönti és átölelli. Mme THÉVENOT: Ne, teljesen megbolondultál ! Lent vár! Visszajöhet! NAGYKÖVET: Egy pillanat!
a Nagykövet befelé tessékeli Thé-
NAGYKÖVET: Hát rní újság? THÉVENOT: Képzeld, találkoztam ma reggel Sénéchallal. Sajnálja a múltkori ügyet, valami félreértés történt. De ragaszkodik hozzá, hogy ma este nála vacsorazzunk. NAGYKÖVET: Ma este? Mme THÉVENOT (a hálószobából, kiáltva):
Mme THÉVENOT:
Csak egy pillanat!
Nem! Hagyj! Hagyj! Engedj
el! Hagyj elmenn em ! Végül is sikerül felkelnie,
ruháját
igazgatja.
A férfi is feláll. Mme THÉVENOT (tiszteletet parancsolóan): Kedvesem, viszontlátásra este! (Megcsókolja és el-
siet) NAGYKÖVET (csalódottan): Adios! ... Egy ideig a kanapén üldögél. Kint ajtócsapódás. A nagykövet feláll és az ablakhoz megy: félKi az? rehúzza a függönyt, és óvatosan kinéz. NAGYKÖVET (nyugodtan, szokásos hanghordoAz ablakból látjuk, amint Mme Thévenot átzásával) : A férje. kel az utcán, és odalép kocsijukhoz. Férje ideTHÉVENOT (kicsit meglepődve): A feleségem gesen ott várakozik az autó mellett. van a szobádban? Néhány szót váltanak, nem halljuk, mit, aztán NAGYKÖVET: Igen. öt perce érkezett. mindketten beülnek a hátsó ülésre. A kocsi elTHÉVENOT: Furcsa. És nem mondott semmit? indul. Mme Thévenot lép a szalonba. Öltözéke telA Nagykövetet látjuk kívülről, az ablakon át. jesen rendben van. Mme THÉVENOT: Itt vagy? Érdekes! Én is épp Másik irányba néz. Most a gerillalányt pillantjuk meg; szoknyában van. Közeledik a házhoz. azért jöttem, hogy átadj am a meghívást RaKözelkép a Nagykövet kezéről, amint egy díphaelnek. szes levesestál fedőjét leemeli, és revolvert Arcát nyújtja a férjének, az könnyedén megve z ki belőle. Csöngetés. A Nagykövet píszcsókolja, aztán az asszonyaNagykövethez fortollyal a kézben a bejárat felé indul, de útközdul. ben megfordul, és a konyhába megy. Mme THÉVENOT: Ráér ma este? A gerillalány a lépcsőházban várakozik az ajtó NAGYKÖVET: A legnagyobb mértékben. előtt, türelmetlenül még egyszer csönget, ekkor THÉVENOT: Akkor hát együtt megy ünk, szoa háta mögött, a személyzeti ajtóban megjelekás szerint? nik a Nagykövet, s revolverét a Iányra fogja. NAGYKÖVET: Kész örömmel (Thévenot-hoz) NAGYKÖVET: Ne mozdulj ... és fel a kezekkel! Nem kérsz egy kis pezsgőt? A lány felemeli a kezét. A férfi hozzálép. elTHÉVENOT: Nem, nagyon sietek, rohan nom kell. veszi táskáját, és motozás ürügyén futólag meg(A feleségéhez) Jössz te is? simogatja a mellét és az ágyékát, Mme TH ÉVEN OT (magától értetődően): Igen. NAGYKÖVET: Que armas porta? .. (a lány Thévenot megfogja a karját, és indulnának, de nem felel) Tulajdonképpen te inkább a szerea Nagykövet megállítja őket. lemre születtél, mint háborúsdira. Vamos, rnuNAGYKÖVET: Nem, nem, várjon csak! (Thévechacha ... not-hoz) O még marad egy kicsit. Csak két A lány keményen állja a tekintetét. A férfi percet. int a fegyverrel, hogy induljon befelé. A szeTHÉVEN08 (meglepődbe) : De miért? mélyzeti ajtón bemennek, az ajtó becsukódik. NAGYKÖVET: Meg akarom mutatni neki a forA szalon: a lány szandálos lábának közelkérantyúkat. pét látjuk. THÉVENOT: A miket?
90
NAGYKÖVET (hangja): Gazembernek tartasz!. .. Pedig én is szocialista lennék, ha a szocialisták hínnének Istenben ... Hány éves vagy? A lány feláll, megragad egy lámpát és a földre dobja. NAGYKÖVET (nevetve): Neked és a barátaidnak nincs semmi esélyetek. (A lány visszaül az asztalhoz, a férfi hozzálép.) Az erőszak nem vezet célhoz, míndig ezt hirdetem. Te egy takaros kis háziasszony vagy. Itt a kenyér, a saláta ... álmaid netovábbja ... Míg beszél, a kezét látjuk, amint a lány táskájából kiveszi a különböző tárgyakat, végül egy revolvert. NAGYKÖVET (hangja): Caramba! ... Jobb félni, mint megijedni! (Háziköntöse zsebébe csúsztat ja a pisztolyt) Egyetértesz?... Egy kis pezsgőt? (Tölt a pezsgőből) Vannak öcsikéid? A lány felé nyújtja az egyik poharat. Az-megragadja és a földhöz vágja. A Nagykövet felnevet, aztán egy széket húz egészen közel a lányhoz, és leül vele szemben. NAGYKÖVET: Alapjában véve ugyanazokban az eszmékben hiszünk. (Poharát emeli.) A bombában meg a vegyi fegyverekben például. (A kamera a kezét követi: a lány térdére teszi a kezét és simogatja a combját.) Vagy ellene vagy? Tudod mit, én is! És mondd, a szabad szerelem pártján állsz? Én is. A lány ellöki a kezét és feláll. Gyűlölettel mond valamit, de nem lehet hallani, mert erős szirénazaj zúg fel. GERILLALANY: Nincs joga hozzám nyúlni. Mao Ce-tungnak igaza van: az ilyen gazembereket könyörtelenűl meg kell semmisíteni. A sziréna elhallgat. A Nagykövet, mintha hallotta volna, válaszol: NAGYKÖVET: Ezzel nem értek egyet. (Feláll) Ha Mao ezt mondta, azt bizonyítja, hogy nem értette meg Freudot. Végeredményben, ha jól meggondoljuk, az éhínségre és a nyomorra egyedül a katonai megoldás tesz pontot. (Lehajol, hogy felvegye a földre dobot lámpát) Majd meggyőződhetsz erről Mirandában ... A lány közben észreveszi az asztalon hagyott revolvert. Megragadja. NAGYKÖVET (hangja): ... ahol szét kell tárnod gyönyörű combjaidat egy egész gyalogos-zászlóaljnak. A lány a neki háttal álló Nagykövetré emeli a revolvert. NAGYKÖVET: Vagy nem értesz ezzel egyet? A lány többször meghúzza a ravaszt, de a fegyver üres. A Nagykövet megfordul, és mosolyogva közelebb lép. A lány felemelt fegyverrel
hátrál. A Nagykövet pisztolyát, és célzásra
kihúzza emeli.
zsebéből
a lány
NAGYKÖVET: És most? ... A tiéd biztos meg van töltve, hiszen azárt jöttél, hogy megölj. (Kiüti kezéből a fegyvert.) Most könnyen meg szabad ulhatnék tőled! (Gúnyosan és fenyegetőn) Jogos önvédelem! De bebizonyítom, hogy nagylelkű is tudok lenni. Nyitva az ajtó. Elmehetsz. (A lány csak nézi, mintha nem tudná, mitévő legyen.) Na, menj már! (Az ajtó felé tolja.) Vacsorára vagyok hivatalos. Készülnöm kell. Menj már. A lány kiszalad. ANagykövet az asztalra teszi a pisztolyt, és kinyitja az ablakot. Elővesz egy zsebkendőt és integet vele.
UTCA -
nappal
Az utcáról látjuk a zsebkendővel integető Nagykövetet. A követség előtt a rácsoknál két civilruhás rendőr várakozik, épp cigarettával kínálják egymást. Fölöttük az utcatábla : Rue Maspero. Amikor észreveszik az integető Nagykövetet, a kijárathoz ugranak. A lány most érkezik, futva. Rávetik magukat, és egy közelben várakozó autóhoz vonszolják. A kamera az eseményeket elégedetten figyelő Nagykövetre fordul, aki épp becsukja az ablakot. SÉNÉCHALÉK
HAzA
-
este
Az ebédlőasztal gazdagon meg van terítve. A szobalány és a szakácsnő még egy utolsót igazít rajta. Sénéchal közeledik két whískís pohárral a kezében a mosolygó Thévenot felé. Atadja az egyik poh orat. A
vacsora
itallal.
előtti
kellemes
A püspök
kozottnak ségeiben, nyájan
szeretne
vendégek
tonatiszt
feltűnni
de minduntalan
asztalhoz
ratlan
tódul
hadgyakorlaton bejelentett
kik
a vendéglátó
is igyekszik
arról
folyik
zött nát
szív
házhoz.
-,
kiderült, hogy
amely
A
előtt
még
érne-
képekben
Elsősorban
és az Ezredes
az Ezredes azonnal
jelenik
részt,
háziasszony
rögtönözni.
kö-
marihua-
a
hadsereg
Alig írásos
távozniok
az őrmester
kaakik
majd
hogy ez utóbbi
amikor
vá-
hamarabb
megengedhető-e
csot kap, mely szerint vozásuk
az élükön,
vagyalkoholfogyasztása.
a vacsorához,
mind-
egy csapat
vesznek
a szó a Nagykövet
miután
kábítószer-
jelzi:
időpontnál
vacsorát
tájé-
nevezetes-
a csengetés
be, az Ezredessel
de az előre
némi
lő. Éppen
amikor
érkezését
folyik
társalog,.
Miranda bakot
ülnek,
a közelben keztek
csevegés
a Nagykövettel
elmeséli
ülnek paran-
kell. Táálmát,
meg. 91
HÁZBAN -
éjjel
A vendégek még az asztal mellett ülnek. A Püspök fel-alá járkál mellett ük. Hirtelen nagy dübörgés hallatszik: ágyúlövések, robbanások zaja. Mme THEVENOT: Mi ez? SENEcHAL: Elkezdődött a hadgyakorlat. Remélern, nem esik baja a háznak. Mme SENEcHAL (felkel): Megyek, készítek valami meleget. (Kimegy, a Püspök leül a többiek mellé.) Most az ezredes lép be. EZREDES: Jóestét! Megint én vagyok. Nem, nem, kérem, maradjanak ülve. Mindenki felállt. Visszaülnek, kivéve Sénéchal. EZREDES: Remélem, ez a zaj nem zavarja önöket. SENECHAL: Dehogy ... teljesen érthető ... EZREDES: Tüzérségi előkészítés. A lovasság húsz perc múlva rohamra indul. NAGYKÖVET: Ertern. EZREDES (Sénéchalhoz) : Madame Sénéchal nincs itt? Mme SENEcHAL (most lép be a kávékkal. mögötte a szobalány): A, ezredes úr, maga az? Parancsol egy csésze kávét? EZREDES: Nem, nem, köszönöm, de nincs időm. Nem, nem ... Meg kellett önöknek mondanom, mennyire zavarban vagyok. Es nagy örömet szerezne, asszonyom, ha barátaival együtt eljönnének hozzám ebédre. Például jövő pénteken. Mme SENECHAL: Pénteken? EZREDES: Mikor vége lesz a hadgyakorlatnak. Mme SENEcHAL: Hát nézze ... ha a barátaim nem ellenzik ... A barátaira néz, azok bólintanak. EZREDES: Nagyszerű, remélem, hogy Szentatyám is megtisztel jelenlétével. PÜSPÖK: Részemről a tisztelet. EZREDES: Tehát jövő pénteken várom önöket. A feleségem örülni fog. (Elindul az ajtó felé, aztán megfnrdul.) A, hm ... A rue du Parc 17-ben lakunk. UTCA -
éjjel
Két autóval a vendégek megérkeznek desékhez, köztük a Püspök is.
az Ezre-
EBÉDLO Tíz személyre terített hosszú asztal, égő gyertyákkal. Egy fehérkesztyűs inason kívül senki sincs a teremben. Antik bútorok, a falon fe gyvergyűjtemény. A vendégek most jönnek be. INAS: Az ezredes úr és felesége azonnal Jon. Nagyközeli Napóleon kalap j áról, amely egy
díszes tűkörasztalon, üveggömb alatt Iátható. A felirat: "EZT A KALAPOT VISELTE NAPOLEON A WAGRAMI CSATA NAPJAN". PÜSPÖK (közelhajol, olvassa): Ezt a kalapot viselte Napóleon a wagrami csata napján. SÉNÉCHAL (egyidőben) : A, ezt meg akarom nézni. (Felemeli az üvegbúrát, és a kalapot felteszi a fejére.) A püspök hümmögve figyeli. SÉNÉCHAL (arcát fintorítva) : Nekem viszont az az érzésem, hogy önnek állna jól. (A püspök fejére teszi akalapot.) Mme SÉNÉCHAL: Henri, ez rossz ízlés re vall! (Elneveti magát a napóleoni püspök láttán.) SÉNÉCHAL: Na, mit mondtam? Nagyon jól áll magának. PÜSPÖK (leveszi akalapot) : Hogy mílyen nagy gyerek Ön ... SÉNÉCHAL (zavartan): Bocsánat. .. Iszogatás, köszöntések, kíváncsi csorára.
várakozás a va-
Egy inas jelenik meg, sültcsirkét hoz. Körbejár vele az asztal körül: már minden vendég ott ül, kivéve a háziakat. THÉVENOT: Mindig is szerettem volna tudni, mí volt az Egyház véleménye azokról a ... Mme SÉNÉCHAL: Simone, hisz sohasem próbálta fel... Mme THÉVENOT: Dehát ... olyan drága! Mme SENÉCHAL: Nem kerül semmibe ... egyáltalán nem drága. Az inas most Florence széktámlájának üti a tálat, és a sültcsirke a földre pottyan. Mintha keménypapírból lenne, úgy gurul. Az inas lehajol, visszateszi a tálra, majd az egészet az asztal közepére rakja, és távozik. A vendégek egymásra néznek. Aztán Florence megragadja a sültcsirkét és Sénéchalnak adja. Az megállapítja, hogy papírmasé. SÉNÉCHAL: Mi ez a vicc? Ebben.a pillanatban a világítás fölerősödik, és mintha a szomszédból jönne, a francia színházakban szokásos, felvonás-kezdetet jelző gyors kopogtatás-sorozat hallatszik, majd a három lassú kopogtatás. Florence hátrafordul és egy nagy vörös függönyt pillant meg. A harmadik kopogásra a függöny szétnyílik és súgolyukat pillantunk meg, mögötte a színház nézőterét, tele közönséggel. Mme Sénéchal teljes zavarban feláll. Mindannyian egy megvilágított színpadon vannak. Egyedül a nézőtérnek háttal ülő püspök nem veszi tudomásul a történteket, Sénéchal már a két távozó nő után indul. 93
A súgót látjuk, kezében a súgópéldánnyal. SÚGO (suttogva): "S hogy mutassa gőgjét, meghívta vacsorára a Kormányzó szellemét!" PÜSPÖK (még míndig ül, gépiesen ismétli): S hogy mutassa gőgjét, meghívta vacsorára ... a ... Csak most veszi észre, hogy mi történt. Elhallgat, majd feláll, és Florence-szal kifelé indul. Élénkség a teremben. SÚGO (egyre nyugtalanabbul) : "S hogy elhitesse e meghívás tényét ... " SÉNÉCHAL (izzadva): Úristen, hát mit csinálok én itt? .. SÚGO: Bájitallal bódított el minket .. A zúgó nézőtér képe: az emberek felállnak, többen fütyülnek, pfujolnak. Ismét Sénéchalt látjuk, egyre jobban izzad. SÉNÉCHAL (a rosszulléttel küszködve): Nem tudom aszöveget. A nézőtér zsibong, kiabál, fütyül. SÉNÉCHALÉK LAKASA -
este
A kanapén végigdőlő Sénéchal hirtelen fölébred. Valaki zongorán játszik. Sénéchal utcai ruhában van, láthatóan indulásra készen. Feláll és kicsit bizonytalanul a kandalló felé megy : felesége ott ül egy fotelben ; észreveszi férje állapotát. Mme SÉNÉCHAL: Mi történt veled? SÉNÉCHAL: Semmi. Furcsát álmodtam. Az ezredesnél vacsoráztunk, és hirtelen egy színpadon találtuk magunkat. Mme SÉNÉCHAL: És? Megszólal a telefon. Sénéchal felveszi, majd leül egy fotel karfájára. SÉNÉCHAL: Halló? Igen, szervusz... (döbbenten) Micsoda? AZ EZREDES LAKAsA -
este
Thévenot háttal áll, kezében a telefon. Vele szemben, egy tükörből látjuk a vendégeket. THÉVENOT: Mit csináltok? Rátok várunk. Itt vagyunk az ezredeséknél. (Megfordul. A vendégek is képbe kerülnek.) Na! Már attól féltünk, valami történt! SÉNÉCHALÉK
LAKASA
SÉNÉCHAL (zavartan, a telefonba): Nem, Nem ... Megyünk. .. Izé ... elaludtam ... Rögtön indulunk. AZ EZREDES LAKASA Florence éppen Napóleon kalapját próbálja fel. Mme Thévenot áll mellette, mosolyogva. Florence előrejön. a vendégek közé, a Nagykövetet szólítja meg, aki épp az Ezredesnével beszélget.
,,,
FLORENCE : Hogy tetszem, Raphael? NAGYKÖVET: Vészesen ... Ez a kalap enyhén feminin ... Florence visszateszi a kalapot a helyére. Közben látjuk, hogy a teremben javarészt egyenruhás tisztek vannak, feleségeikkel; isznak, dohányoznak.
Továbbfolyik
az udvarias
getés, és Sénéchalék
csevegés,
majd
csen-
megérkeznek.
Most a Nagykövet lép az újonnan érkezettekhez. Köszönesek. SÉNÉCHAL (a Nagykövethez) : Vannak új híreid Mirandából ? Szemben sétálnak a nézővel. aztán megállnak. NAGYKÖVET: A, igen ... SÉNÉCHAL: Na és milyen a helyzet? NAGYKÖVET: Teljesen nyugodt. SÉNÉCHAL: És a gerillák? NAGYKÖVET: Van még néhány belőlük. Az ország foklórjához tartoznak. Egy nagy terített asztal előtt állnak: italok, kaviár stb. Mme SÉNÉCHAL (a Nagykövethez) : Allítólag némi probléma van a diáksággal. NAGYKÖVET: Nos hát, a diákok fiatalok. Rájuk fér, hogy szórakozzanak egy kicsit. Mme THÉVENOT (a Nagykövethez) : Hogy viselkedik a ti... (Sénéchalra pillant.) Pardon, az önök kormánya a diákokkal szemben? (Pezsgőt tölt egy pohárba.) NAGYKÖVET: Tudja, mi nem vagyunk a diákok ellen: Sőt! De mit tesz, ha a szobáját ellepik a legyek? Fog egy légyfogót, és puff, puff!... (Egy villával a tányérba csap.) Mme THÉVENOT (mosolyogva) : Vége a legyeknek! (iszik) NAGYKÖVET: Bocsánat, egy pillanatra ... Otthagyja őket és a püspökhöz lép, aki épp egy főtiszttel beszélget. ALEZREDES (a Nagykövethez) : Nem ismerem a hazáját, Nagykövet úr, de azt mondják, rendkívül szép. NAGYKÖVET: Valóban nagyon szép. ALEZREDES: Persze önöknél nincs kaviár meg pezsgő, mint itt. NAGYKÖVET: Nincs, de nálunk van olyasmi, ami legalább olyan jó, ha nem jobb ... (bosszúságát leplezve) Elnézést ... Leteszi poharát és a püspökkel kezd sétálni. Alig tesznek néhány lépést, az Ezredesné lép melléjük. EZREDESNÉ: Igaz, amit mesélnek? Hogy Mirand ában némely vidéken még rettenetes nyomor van?
PÜSPÖK: Fájdalmat okoz, hogy a gazdagok és szegények közti szakadék, napról napra mélyül, Nagykövet úr ... NAGYKÖVET (idegesen) : Nem, nem, ön téved ... Országunkban a gazdasági élet nagy föllendülésben van, a számadatok ezt bizonyítják ... Bocsássanak meg (elmegy). ORNAGY (megállítja a mellette elhaladó Nagykövetet): Elnézést, Nagykövet úr, hallottam, hogy hazájáról beszélt. Érdekelnek az adminisztrációs problémák. NAGYKÖVET: Pontosabban micsoda? ORNAGL: Például úgy tudom, gyakori önöknél a bírák vagy a rendőrök megvesztegetése. NAGYKÖVET: Régebben talán előfordult ilyesmi, mint mindenütt, ma azonban valódi demokráciában élünk, és a korrupció nem létezik ... Bocsánat ... (tovább megy). A Nagykövet Mme Thévenot mellé lép. Halkan beszélgetnek. NAGYKÖVET: Azt hiszem, nem kellett volna eljönnöm. Mme THÉVENOT: Mi történt? NAGYKÖVET: Semmi. Majd elmondom. Viszlát holnap. Atmegy a termen, észrevétlenül távozna, de az Ezredesné megállítja. EZREDESNÉ: Nagykövet úr! O ... már elmegy? NAGYKÖVET: Dehogy, asszonyom ... miért? EZREDESNÉ: Mert ... a férjem szeretne önnel beszélni. Az Ezredes közeledik, civilben, két kitüntetéssel a mell én. EZREDES: Kedves barátom, szeretnék egy poharat üríteni az egészségére. NAGYKÖVET: Szívesen, ezredes úr. Egy tálcát tartó inashoz lépnek. Az Ezredes pezsgőspoharat nyújt át aNagykövetnek. EZREDES: Parancsoljon. NAGYKÖVET: Köszönöm. EZREDES (színtén felemel egy poharat): Egészségére! NAGYKÖVET: Az önére! Kiisszák, majd obébbsétálnak. EZREDES: Ezekben a napokban az ön hazájára irányul a figyelem, legalábbis nálunk. Olvastam, hogy Mirandában a legnagyobb az egy főre eső gyilkosságok száma. Ez igaz? NAGYKÖVET: Nem, ezredes úr, ön téved. EZREDES (határozottan): Korántsem. Úgy tudom, hogy minden semmiségre gyilkosság a válasz. Büntetlenül. Legalább harminc halott van naponta. NAGYKÖVET (idegesen) : Nem, ezredes úr ... úgy tűnik, sértegetn i akar. EZREDES: Hogy én? A világért sem. Arról be-
szélek, amit tudok. Ezt egy tudományos felmérésben olvast am nemrég. NAGYKÖVET: Engedje meg, hogy kétségbe vonjam a szavait. EZREDES: Nem. Ismétlen, tudom, mit beszélek. NAGYKÖVET: Ha nem a vendége volnék, magyarázatot követelnék! EZREDES: Nem is tudtam, hogy ez a lovagi szokás még becsben áll az önök félvad vidékein ... NAGYKÖVET: Uram, ön megsértette a Mirandai Köztársaságot, EZREDES: Magunk között szólva, a Mirandai Köztársaság annyira se izgat, mint a körrnöm alatt a piszok. NAGYKÖVET: Én pedig úgy, ahogy van, szarok a maga hadsereg ére. Az Ezredes hevesen pofonvágja a Nagykövetet. Csend támad: a társaság döbbenten hallgat. A Nagykövet arcát simogatja, az Ezredes pedig előremegy az asztalhoz. A kamera őt követi. Felesége és a Püspök lép melléje. EZREDESNÉ: Dehát mí történt, Jean-Paul? Én nem hallottam semmit. PÜSPÖK: Nyugodjék meg, ezredes úr. Könyörgök ... Az Ezredes felemel egy poharat, és fenékig kiissza. SÉNÉCHAL (hozzájuk lép): A Nagykövet úr nagyon kedves ember. Nem értem. EZREDES: A Nagykövet egy faragatlan tuskó, és ehhez képest bánok vele (újból iszik). SÉNÉCHAL: Dehát ez ... lehetetlen. Valami félreértés. Mme Sénéchal halad át a termen a Nagykövethez. PÜSPÖK: Várjunk, várjunk, csak nyugalom, ezredes úr. Mondja el nekünk, mi történt. Mme Thévenot és Mme Sénéchal szemben áll a nézőnek hátatfordító Nagykövettel. Mme SÉNÉCHAL: Nem történt semmi tragikus. NAGYKÖVET (félretolja a két nőt): Bocsánat. Két lépést tesz előre. Belsőzsebéből revolvert húz elő. NAGYKÖVET: Ezredes! Most az egész termet látjuk. Az Ezredes megfordul, most háttal áll a nézőnek. A Nagykövet három lövést ad le rá. Az Ezredes meginog, majd összerogy. A Püspök próbálja támoga tn i. Altalános zűrzavar. THÉVENOT HALOSZOBAJA Thévenot az ágyban fekszik, pizsamában. Hirtelen fölriad. A mellette levő ágyban a felesége fekszik. Mme THÉVENOT (nyugodtan): Mi van veled? THÉVENOT: Azt álmodtam, hogy én ... Előbb azt
álmodtam, hogy Sénéchal azt álmodta, hogy színházban voltunk. .. aztán, hogy meg voltunk híva az ezredeshez ... és az ezredes Raphaellel vitatkozott... Mme THÉVENOT: 0, hát ez nagy butaság. Aludj csak. Nyugodj meg, aludj. Thévenot hanyatt fekszik, behunyja a szemét. Felesége becsukja az eddig olvasott könyvet és elol t j a a villanyt. ORszAGÚT A már
-
látott
nappal
országúton
Thévenot,
Sénéchal
gyalogosan.
Az
tűnnek
és
a
országút
fel
ismerőseink,
többiek
ismét
üres.
SÉNÉCHALÉK HÁZA -
nappal
A kertben a Püspök négykézláb épp egy sűrű bokorcsoport közepén áll. Mme Sénéchal közeledik, pantalló van rajta. A püspök megemeli szalmákalapját. Kertészruhát visel. PÜSPÖK: Jóreggelt, asszonyom. Mme SÉNÉCHAL (elégedetten néz szét): Csodálatosak a virágok... Soha nem volt még ilyen rendben a park. PÜSPÖK (felegyenesedik): Nagyon kedves, aszszenyom. Megteszem a tőlem telhetőt. Mme SÉNÉCHAL: Egyébként ma néhány barátunk jön ebédre... remél em, önre is számíthatunk? PÜSPÖK: Nagyon szívesen, de még sok munkám van ... Mme SÉNÉCHAL: Igazán örülnék. Csupa ismerős lesz, akkor jöhet, amikor tud. PÜSPÖK: Befejezem a tennivalómat és megyek. Rendben van. A beszélgetés kapuja
közben
előtt,
jön, s közli, eljönne
egy szekér
egy parasztasszony hogy
egy papot
TANYA
-
szeretne
be-
találni,
aki
örege mb er hez. A Püs-
vele egy haldokló
pök vállalkozik
áll meg a park száll le róla,
rá.
nappal
Megérkezik
a szekér
asszonnyal
a tanyára,
ne a haldoklóhoz, hogy ő nem
a Püspökkel s mielőtt
és a Paraszt-
a Püspök
a Parasztasszony
szereti
bemen-
bevallja
neki,
Jézus Krisztust.
CSŰR A
haldokló
meggyonJa
évvel ezelőtt dáját
nagy bűnt
és feleségét,
a Püspöknek, követett
akiknél
kertészkedett,
rosszul
bántak
vele.
Egy régi
Püspök
rájön,
hogy
a meggyilkolt
ő apja
és anyja
haldoklónak.
"Úgy
volt,
fénykép
velem,
sok
s akik
ember
árulja
mint
-
mentegeti
magát
és feloldozza
puskával
agyonlövi
SÉNÉCHALÉK
ez. A Püspök
őt. Végül
a pajta
a haldoklót
HÁZA -
megnyugfalán
lógó
és távozik.
nappal
A szalonban Mme Thévenot egy kézitükörben nézegeti magát; a háttérben a Nagykövetet látjuk, amint tüzet ad Florence-nak. Sénéchal és Thévenot jó hangulatban beszélget; Mme Sénéchal lép melléjük. Mme SÉNÉCHAL: Isztok valamit? Vagy inkább üljünk asztalhoz? THÉVENOT: Ami engem illet, farkaséhes vagyok. Mme SÉNÉCHAL: Akkor üljünk le és együnk. Mindannyian az asztalhoz mennek. A- Püspök nincs köztük. Mme SÉNÉCHAL: Omlett van szarvasgombával és gyöngytyúk ... Ines, behozhatják! Leülnek: a Nagykövet Mme Sénéchal balján foglal helyet; a háziasszony jobbján egy szék üresen marad. Mme SÉNÉCHAL: A püspök úr jön, de egy haldoklóhoz hívták. Mme THÉVENOT: Nem kellene megvárnunk? Mme SÉNÉCHAL: Nem, nem, arra kért, hogy ebédelj ünk nélküle. A szobalány behozza az első fogást, de még nem esznek. NAGYKÖVET: Van valami tervetek a nyárra ? SÉNÉCHAL: Nincs. THÉVENOT: Nekünk sincs. Miért? NAGYKÖVET: Nem akartok eljönni Mirandába? Mme THÉVENOT: Mirandába ? NAGYKÖVET: Igen. Meghívom magukat. Jó alkalom lesz, hogy megismerkedjenek a hazámmal. Mme THÉVENOT: Dehát ott nyáron meg lehet halni a hőségtől, nem? FLORENCE: Miranda a déli féltekén van. Amikor nálunk nyár van ... akkor van ott tél ... ugye, Raphael? NAGYKÖVET: Természetesen! THÉVENOT: Tudjátok, mi franciák hadilábon állunk a földrajzzal. SÉNÉCHAL: Hát ez igaz! Csöngetnek. Mme SÉNÉCHAL: Inés, legyen szíves nyisson ajtót. Ez nyilván a püspök úr... Raphael, az a hír járja, hogy miniszterré nevezik ki.
gaz-
alapján
két
de ezt nem
bántak
hogy
el, megölte
tal" tatja
a az
el
az állat-
a
A HÁZ ELÖTT Az ajtónál öt nyomoz o es néhány rendőr áll. FELÜGYELö (dörömböl az ajtón): Rendőrség! Nyissák ki!
97
BELSO A vendégek nyugtalanul összenéznek. Sénéchal feláll. Nyílik az ajtó, a nyomozók belépnek, és az asztalhoz sietnek. A felügyelő megáll a Nagykövet mellett, mutatja az igazolványát. FELűGYELO: Raphael Acosta? NAGYKÖVET: Igen. FELűGYELO: Delécluze felügyelő vagyok. Ön Raphael Acosta, a Mirandai Köztársaság nagykövete? NAGYKÖVET: Igen, én vagyok. FELűGYELO: A törvény nevében letartóztatom. NAGYKÖVET: Tessék? FELűGYELO: Letartóztatom. NAGYKÖVET: Ehhez nincs joga. Egy másik nyomozó lép a Nagykövethez és megbilincsell. FELűGYELO: Teljes jogom van hozzá. Ön nem a nagykövetség területén van. Tessék, itt a letartóztatási parancs.
NAGYKÖVET: És a diplomáciai menteimi jog? FELűGYELO: Fütyülök a mentelmi [ogra, (A rendőrökhöz) Vezessék el. A Nagykövetet elvezetik. Sénéchal megkerüli az asztalt, és a Felügyelőhöz lép. SÉNÉCHAL: Felügyelő úr, nyilvánvalóan tévedésről van szó. Teljesen lehetetlen, hogya Nagykövet Úr a legkevésbé is ... FELűGYELO (közbevág): Ön Henri Sénéchal? SÉNÉCHAL: Igen, én vagyok. FELűGYELO (nyugodtan): A törvény nevében letartóztatom. SÉNÉCHAL: Ez a letartóztatás önkényes és elfogadhatatlan. Értesítem az ügyvédemet. FELűGYELO: Szó sincs ügyvédről. Gyerünk, vezessék el. Egy nyomozó őt is megbilincseli és elvezeti. Thévenot feláll az asztaltól és közbelép. THÉVENOT: Elnézést... Ön Delécluze felügyelő? FELűGYELO: Igen. A háttérben a nők sugdolóznak. THÉVENOT: Nahát, milyen érdekes! Tudja, hogy
I. RENDÖR: Miért? II. RENDÖR: Június 14. a véres őrmester napja. I. RENDÖR (rágyújt) : Kinek a napja? II. RENDÖR: Sohasem hallottál a véres őrmesterről? I. RENDÖR (zavartan): Hm ... hát nem, soha. II. RENDÖR (közelebb hajol): Figyelj. Ez abban az időben történt, mikor a rendőrség minden áron a lakosság kedvébe akart járni. Emlékszel? I. RENDÖR: Persze, nagyon jól. Most lép a folyosóra Delécluze felügyelő és három társa. Elhaladnak a cellák mellett, ahol felfedezzük ismerőseinket, külön-külön cellákban. NAGYKÖVET (a rács mögül) : Felügyelő úr, felFELüGYELÖ: A nőket is! Nyomás, vigyék minhívta már a minisztériumot? _ det! Gyorsan! SÉNÉCHAL: Mikor beszélhetek az ügyvédemEgy nyomozó megragadja Mme Thévenot-t. mel? Mme THÉVENOT: Na, ne nyúljon hozzám! Ne A felügyelő cigarettázva járkál a rácsok előtt. nyúljon hozzám! FLORENCE : Szomjas vagyok. A rendőrök Mme Sénéchalt és Florence-t a ki. Mme SÉNÉCHAL: Durva eljárás. járat felé taszigálják. Mme THÉVENOT: Semmit sem csináltunk. NőFLORENCE (dulakodva) : Hagyjanak ... Hagyjaket idezárni ! nak! A felügyelő most ér a padon ülő két rendőrMme SÉNÉCHAL: Ne nyúljanak hozzám, hallhöz. Azok rögtön vigyázzba vágják magukat. ják? FELüGYELÖ: Maguk itt maradnak? A felügyelő és három civilruhás nyomozó maII. RENDÖR: Csak néhány percig, felügyelő úr. rad a képben. FELüGYELÖ: Június tizennegyedik e van, ne feFELüGYELÖ (a terem közepén) : Kutassák át az [ejtsék el. egész házat, a szobákat, a pincét, mindent ... nyoII. RENDÖR: Tudom, felügyelő úr. más! A felügyelő és társai elmennek. A két rendőr A három civil nyomozó útnak indul. A felvisszaül. ügyelő távozik. II. RENDÖR: ... Na és akkor, ahogy mondtam ... hát volt abban az időben sajnos egy olyan sziRENDÖRSÉG - éjjel gorú őrmester (a képen nem látszó fotóra néz). Ott van a fényképe, ő az... aki tönkretette a A cellák rácsait látjuk. A kamera ráfordul egy törekvésünket, hogy megszerettessük magunkat fényképre: meglehetősen durva arckifejezésű alakossággal. rendőr, egyenruhában. Egy szolgálat közben megA fényképet látjuk. halt rendőrőrmester. II. RENDÖR (hangja): De ezzel együtt, derék A háttérben egy rendőr ír valamit írógépen. egy fickó volt ... Két másik rendőr a néző felé közeledik, a kép előterébe. I. RENDÖR: Mi ez? RENDÖRSÉGI SZOBA II. RENDÖR: Kábítószer-ügy. Úgy néz ki, ko-
szomszédok vagyunk? Jól ismerem a kislányát. Tündéri. .. FELüGYELÖ: Nem Francels Thévenot véletlenül? THÉVENOT: Igen, én vagyok. FELüGYELÖ: A törvény nevében letartóztatom. THÉVENOT: De miért? Mivel vádolnak? FELüGYELÖ (enyhe mosollyal): Majd a megtudja a kapitányaágon. (A rendőrök felé) Szép kis fogás! A megbilincselt Thévenot-t elvezetik. Felesége odasiet a főfelügyelőhöz. Mme THÉVENOT: De felügyelő úr, nem lehet csak úgy letartóztatni valakit! Mit jelent ez?
moly páciensek. Két kollégájuk megelőzi őket és a kijárat felé sietnek. Az I. és II. Rendőr leül egy padra. Sietős léptekkel egy harmadik rendőr halad el a kijárat felé. I. RENDÖR: Hova sietnek? II. RENDÖR (eszébe jut valami): 0, az istenfáját ! Milyen nap van ma? I. RENDÖR (cigarettát vesz elő): Június 14. II. RENDÖR: Június 14! (felsóhajt) Majdnem elfelejtettem!. .. Látszik, hogy új fiú vagy.
A "véres őrmester" éppen rágyújt, amikor két rendőr egy hosszúhajú, egyetemista külsejű, megbilincselt fiatalembert vezet be, s nyomban hozzáfognak megkínzásához - villamosárammal. A diák kiá.ltozása közben folyik a vallatás. A rendőrség mocskos falát látjuk, már a jelenben. II. RENDÖR (hangja): És egy nap, június 14-én egy tüntetés en megölték. Most fordul a kamera a padon ülő két rendőrre.
II. RENDÖR: És azóta minden évben visszatér ezen a napon. Visszatér, hogy bosszút álljon. I. RENDÖR (nyugtalanul): Ma este is eljön? II. RENDÖR: Biztos. Ha akarsz, itt-maradhatsz. De én megy ek. Nem szeretnék találkozni az őrmesterrel. (feláll) I. RENDÖR: Várj, megyek én is. (Mindketten elmennek.) A rendőrség most teljesen üres, csak a rabok vannak celláikban. Valahol egy falióra elüti az éjfélt. A fények hirtelen kialszanak. A távol ból torzan zongoraszó. Léptek közelednek. Egy kiáltás hallatszik. Aztán a sötét folyosón megjelenik az Örmester. Arca iszonyúan véres, mély vágások éktelenítik, egy szörnyen kisminkelt halálfejes bohóera emlékeztet. A vér lefolyt egyenruhájára is. Lassan, imbolyogva megy a folyosón. Most az egyik cella rácsai mögül látjuk. Megáll a cellaajtónál. Közelkép a cellában levő férfiakról, akik rémülten felállnak. Az őrmester kinyitja az ajtót és int. Majd továbbmegy a nők cellájáig, s annak az ajtaját is sarki g tárja.
RENDÖRSÉGI IRODA -
nappal
Delécluze felügyelő egy fotel ben szundíkál. Hirtelen fel ug ri k, félálomban kiabál. FELÜGYELÖ (üvöltve): Nem, álljanak meg! Fogják el őket! Nyílik az ajtó és az álombeli véres őrmester lép be. Kézmosás után törli a kezét. ÖRMESTER: Mi az, mi történt, felügyelő úr? FELÜGYELÖ (magához térve) : Mi? .. Maga az? ÖRMESTER: Igen, épp a kezemet mostam. Azt hittem, hivatott. .. FELÜGYELÖ: Nem, nem ... Képzelje, azt álmodtam, hogy szabadon engedi a rabokat. Az őrmester elképedve, megbotránkozva rámered. ÖRMESTER: Én? Hogy mi? ... Én? .. FELÜGYELÖ (ránéz): Dehát hogy néz ki maga? Mint egy letaglózott ökör ... 0, az álmok néha igazak ... Megszólal a telefon, az őrmester veszi föl. ÖRMESTER: Halló? Igen, azonnal (a felügyelőhöz) : Magát keresik. A belügyminiszter van a telefonnál. A felügyelő átveszi a kagylót, az Örrnester kimegy. A háttérben egy civilruhás rendőr ül le az íróasztalhoz. MINISZTÉRIUM A
Miniszter
fonon,
100
utasítja
-
nappal
Delécluze
felügyelővel
őt, hogy azonnal
beszél
tele-
bocsássa szaba-
és barátait - az ország keés politikai érdekeit veszélyezteti a
don a Nagykövetet reskedelmi rendőri sítást
akció. az
A
Felügyelő
Örmesiernek,
veszi tudomásul, ügyelő.
SÉNÉCHALÉK
aki
továbbadja ezt éppoly
mint
az imént
HÁZA -
külső,
az utaértetlenül
maga
a Fel-
este
A házat látjuk kintről, sötétedéskor. Bent kigyúlnak a fények. Kutyaugatás és vonatfütty a távolban. A Nagykövet gépkocsija áll meg a ház előtt.
SÉNÉCHALÉK
LAKÁSA
A nagykövet egy fotel karfáján ül, kezében egy ékszerdobozzal. Sénéchal lép hozzá. SÉNÉCHAL: Beszél tél a miniszterrel ? NAGYKÖVET: Hát persze. (Feláll) Felhívtam és megköszöntem. .. Jövőre meghívtam Mirandába. SÉNÉCHAL: És? NAGYKÖVET: Mindent meg fog tenni, hogy jöhessen. Mme SÉNÉCHAL (hangja): Hány óra van? NAGYKÖVET: Háromnegyed kilenc. Mme SÉNÉCHAL (már képben) :Remélem, hogy nem késnek, mert különben a hús túlsül. Ebben a pillanatban csöngetnek. SÉNÉCHAL: Na épp itt vannak. Mme SÉNÉCHAL: Megyek. Mme Sénéchal ajtót nyit; Thévenot és felesége lép be, Florence társaságában. Mme THÉVENOT: Jaj, Alice, nem késtünk nagyon el? Mme SÉNÉCHAL (összecsókolóznak) : Á, dehogy. Hogy vagytok? Mme THÉVENOT: Kösz, jól. Thévenot kezet csókol Mme Sénéchalnak. Mme SÉNÉCHAL: J óestét, Francoís (megcsókolja Florence-t) Jóestét, Florence. THÉVENOT: Elragadóa ruhája. Mme SÉNÉCHAL: Köszönöm. THÉVENOT (kezet fog Sénéchallal): Szervusz, Henri. SÉNÉCHAL: J ól vagy? Thévenot a nagykövethez lép, Sénéchal arcon csókolja Florence-t. THÉVENOT (a Nagykövethez) : Jóestét, Raphael. Nagyor örülök. .. NAGYKÖVET: Én is. THÉVENOT: Hihetetlen volt a forgalom. SÉNÉCHAL: Szombat van! THÉVENOT: Igen... gondolhattam volna rá, előbb kellett volna indulni.
FLORENCE: Útközben legalább százötven vagy kétszáz biciklis zsaruval találkoztunk. Mme SÉNÉCHAL: Szerintem akkor hagyjuk a koktélt, üljünk rögtön asztalhoz, különben a pecsenyehús túlsül. THÉVENOT (mosolyogva): Jó ötlet, majd meghalok az éhségtől. NAGYKÖVET: Én is. A terített asztalhoz mennek. Beszélgetés
az asztalnál:
séget Mme Inés,
Sénéchal
a szobalány
vőlegényével; tak
egy
perckor ből, tálra
elmondja,
Mirandában
nácit. Mme
a leveshez
a saját
A
leves
Sénéchal
rakja,
való
kert jükből hogy
szakítottak
állítólag kitűnő.
kivéteti
és az asztalra
zöld-
szedette; a
letartóztat-
Kilenc a sültet
óra
tíz
a sütő-
teszi.
EBÉDLÖ Mme Sénéchal visszaül az asztalhoz, Sénéchal elé teszi a tál at. SÉNÉCHAL (feláll): A legtöbben nem tudják, de az ürücomb felszeletelését állva kell végezni. Igaz, Francois? THÉVENOT: így van. SÉNÉCHAL: Először is, mert így sokkal pontosabban lehet. Jegyezd meg jól. THÉVENOT (nevetve).: Köszönöm a leckét. FLORENCE: Mondja, Raphael, maga mikor született? NAGYKÖVET: 1920. február 22. FLORENCE : O, hát akkor maga Hal? NAGYKÖVET: Nyilas aszcendenssel. FLORENCE : Ez nagyon érdekes. NAGYKÖVET (Mme Thévenot-nak): Várjon adok magának. Mme THÉVENOT: Nagyon kedves. (odatartja tányérját) Köszönöm. SÉNÉCHAL: Adjátok csak ide Raphael tányérját ... FLORENCE : Hal és Nyilas! Tudja, hogy ennek a két jupiteri csillagképnek az együttese a személyiségének a nagyságára és erejére utal. A maga természete túl akarja lépni a korlátait. NAGYKÖVET: Úgy gondolja? Mme SÉNÉCHAL (vesz a tálból, aztán Thévenothoz fordul): Francois, egy kis babsalátát? THÉVENOT: Olivolajjal készítve imádom. Mme SÉNÉCHAL: Azzal van. THÉVENOT (rámosolyog): Gyorsan kérem. Mme SÉNÉCHAL a nagykövet elé nyújtva a tálat): Raphael? NAGYKÖVET: Örömmel! Az ürücomb kitűnő. Mme SÉNÉCHAL: Nincs túlsütve? NAGYKÖVET: Tökéletes.
FLORENCE : Maga az életet teljes mélységében akarja élni. Nagy eszmék és nemes tervek vezetik. Nyitott szelleme révén a maga összetettségében látja az univerzumot. THÉVENOT: Legközelebb hozzánk jöttök vacsorázni. Megkóstolhatjátok a kaviáromat. Tudom, hogy szeretitek. Florence majd elkészíti hirhedt vodka-pálinka keverékét. FLORENCE (szinte toporzékol a lelkesedéstől): Igen, igen, igen!... (kis szünet után folytatja): Érzékenysége mély humánus tudatossággal párosul. De ha el akarja utasítani magától a készen kapott eszméket, egyéni morállal kell pótolni őket, Raphael. .. NAGYKÖVET: Mindig azt tettem, amit az értelmem diktált. SÉNÉCHAL: Még egy kis sültet, Raphael. NAGYKÖVET: Igen, köszönöm. Mme Thévenot elveszi a tányérját és átadja Sénéchalnak. SÉNÉCHAL: Nem szeretitek túlsütve? NAGYKÖVET: Nekem mindegy. Mme THÉVENOT: Nagyon finom, bár lehet, hogy kicsit perverz vagyok. .. imádom az amerikai babsalátát ... Óriási csörömpölés: Sénéchal hátrafordul, mindannyian rémülte n néznek szét; a Nagykövet bebújik az asztal alá. A betört üvegajtón egy fekete kesztyűs kéz nyúlik be, kinyitja. Háttérben egy revolveres alak látszik. Három bandita tép a szobába. Vezetőjükön sötét napszemüveg van, kezében géppisztoly. Társaival együtt az asztalhoz siet. I. GENGSZTER: Fölállni, mindenki! Sénéchal és Thévenot feláll. I. GENGSZTER (durván): Hölgyeim, maguk is ... mindenki! A nők felállnak. THÉVENOT: Mit jelentsen ez? II. GENGSZTER: Kezeket a fejük fölé! Mindenki engedelmeskedik. I. GENGSZTER (Thévenot-nak): Hé, ott hátul... nyomás! (A többiek mellé állítja.) THÉVENOT: Legalább hadd magyarázhassuk meg ... SÉNÉCHAL: Nyilván félreértésről van szó. I. GENGSZTER: Mindenki hátra! A társaság most szemben a nézővel áll. Felénk jönnek. I. GENGSZTER: Hátra! És nyomás, gyorsabban! Majd ha átkutattuk a házat, utána lesz idő egy kis beszélgetésre. SÉNÉCHAL: De mit akarnak velünk csinálni? Ebben a pillanatban fülsiketítő géppisztolysorozat hallatszik. A bandi ták néhány másodperc alatt halomra lövik a társaságot. Aztán kis csend: 101
körülnéznek.
A kamera most fordul a halottakra. A Nagykövet kivételével vérbefagyva hevernek a földön. A gengszterek főnöke int, és emberei elindulnak, ki jobbra, ki balra. I. GENGSZTER: Jó, te mész oda, te arra .. igen ... (O maga fel-alá járkál a teremben. Hirtelen megtorpan, maga elé tartja fegyverét, s odaszól egyik társának) Nézd csak! Közelkép a Nagykövet kezéről, amint kinyúlik az asztal alól és megragad egy tányért. A két gengszter tüzet nyit az asztalra. Poharak, tányérok, borosüvegek zúzódnak szét. A Nagykövetet látjuk, amint az asztal alatt, négykézláb falja a sülthúst. A főgengszter felhajt ja az asztalterítőt. Géppisztolysorozat. NAGYKÖVET HÁLOSZOBÁJA
-
éjjel
A Nagykövet az ágyban fekszik, pizsamában. Hirtelen felriad. Az éjjeliszekrényen ég a lámpa. Rettegve ül föl, állkapcsa mozog, mintha rágna valamit. Egy inas lép be.
INAS: Rosszul van, uram? Hangosan kiabált ... Parancsol valamit? NAGYKÖVET: Semmit ... Feküdj le ... feküdj le ... (sóhajt). Egy ideig az ágyon ülve sóhajtozik, aztán felkel és fejét vakarva járkál. A folyosón megy, a kamera lassan követi. Konyha: a hűtőszekrény közelképe. A Nagykövet keze jelenik meg, kinyitja. Kivesz belőle egy tányért hidegsülttel. A Nagykövet az asztalhoz ül és falatozik. ORSZÁGÚT -
nappal
Ugyanaz az út. A társaság szemben jön velünk, a kamera hátrafelé kocsizik. Mintha kicsit megvi eltebbek volnának. Öltözetük talán gyúröttebb, poros abb, mintha útközben rossz időjárás lett volna. A csoport közepéri a Nagykövet halad. Repülőgépzaj. A kamera sorban utánuk fordul, amint távolodnak. Végül az egész társaságot látjuk, háttal a nézőnek mennek az úton. Erre a képre kopírözódík a főcím. (Bikácsy Gergely fordítása)
CONTENTS New Hungarian films through foreign eyes A conversation with critics from abroad (Vera Varga) A number of critics from abroad attended this year's Pécs Film Review. They had a great deal to say about recent Hungarian films they there saw. Though they expressed dissatisfaction with one or the other they generally spoke appreciatively of the artistic standards maintained by Hungarian film-making, and its good name which it successfully defended. 8alance 10
Iván Vitányi: The lessons of history
12
József Tornai: The dramatic and the grotesque
15
Margit Szécsi: Flogging wi th roses Ferenc Kósa: Beyond time Ferenc Kósa made Ten Thousand Suns and Judgement. In his most recent film, Beyond time, he evokes prison life in Hungary between the Wars in a dramatic and grotesque manner. The film is not a parable, but more inclined to be history, presenting what it has to say on politics, morals and in a human interest way either with direct dramatic power, or else wi th grotesque expressivity.
17
Imre Keszi: The soul's images István Szabó: 25. Fireman Sreet. Keszi takes up the gauntlet thrown down by the critics of István Szabó's latest film. He emphasizes that the film, by threading together memory-images that evoke what happened, provides an experience which is essentially authentic. The loose swirling of elements creates a structure that is close to that of music, the key providing a balance between realism and súrrealism.
23
István Vas: An old song resung
27
Ferenc Dániel: Fellini possessed Fe llini-Roma Fellini is present in everyone of his films, either in person, or through extremely personal experience. This talent, peculiar to him, and his personality,enchant the public when he makes a documentary on clowns, as when he evokes the Rome of his youth. Again and again he regains his faith relying on his vitali ty, seeking and regaining both happiness and unhappiness.
34
Frigyes Todero: The protagonist is Chile Landau-Serrano-Rouíz: Que hacer? The showing in Budapest of What is to be done? suffered certain delays. This film deals with existential problems of the Allende age. Toderoasks what the future is likely to hold in store for progressive film-making in Chile. 103
Close-up 37
Gergely Bikácsy: Andrzej Wajda's second period
46
Workshop and echo (compiled by B. G.) The article and the documents deal with Wajda's later period starting with the Legio and concluding with the Wesele
Horizons 58
Péter Abel: The films of the republics are introduced A eritics' colloque in Moscow A report on films made in the various republics shown to critics who met in Moscow.
63
Anna Magnani An obituary
~6
Max Reinhardt the virtuoso (Bálint Magyar) Magyar discusses the stage virtuosity of the great director on the occassion of the looth anniversary of his birth. Though Reinhardt did not create a school he nevertheless made a lasting mark on the development of the theatre.
Mamma Roma (Gábor Thurzó)
Counter-Opinion 68
Miklós Szabó: What is ridiculous is not entertaining A propos the attitude to history on the part of Hungarian films Szabó expounds the difference between historical comedies, and historical grotesques, reminding the reader of Hungarian films where these very different genres are not cleary kept apart.
From Periodicals Abroad 70
Sociological methods to deal with film-successes
72
Zanussi's "Faustian"
73
The two kinds of visions of Godard and Tati
75
The two generations of the Canadian film
78
Fellini : Amarcord
81
Luis Bunuel-J ean-Claude Carriere: Le charme diseret de la bourgeoisie. Selections from the script (translated by Gergely Bikácsy)
film
Index: 25.306 Készült a Fővárosi Nyomdaipari Vállalat 11. számú telep én (V., Honvéd u. 16.) 733808 számon. Felelős vezető: Szalay László.
