BEVEZETÉS. A FÉLELEM annyit tesz: szarj le mindent, és fuss. A Névtelen Alkoholisták régi mondása

BEVEZETÉS A FÉLELEM annyit tesz: szarj le mindent, és fuss. A Névtelen Alkoholisták régi mondása

Fordította SZÁNTÓ JUDIT

Stephen King: Doctor Sleep Copyright © 2013, Stephen King Published by agreement with the author and the author’s agents, The Lotts Agency, Ltd. Hungarian translation © Szántó Judit, 2014

Amikor ritmusgitáromon a magam primitív hangzatait pötyögtettem egy Rock Bottom Remainders nevű együttessel, Warren Zevon gyakran velünk haknizott. Warren kedvelte a szürke pólókat meg az olyan mozikat, mint A pókok királysága. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy műsorunk ráadásszámai sorában én legyek a szólóénekese kedvenc nótájának, a „Werewolves of London”-nak. Azt mondtam, nem vagyok rá méltó. Őszerinte igenis méltó vagyok rá. „G-dúr – mondta –, és üvölts, mint aki komolyan gondolja. És ami a fő: játssz úgy, mint Keith.” Soha nem fogok tudni úgy játszani, mint Keith Richards, de mindig beleadtam apait-anyait, és oldalamon Warrennel, aki hangjegyről hangjegyre velem tartott, és a röhögés szétzilálta bolondos ábrázatát, mindig baromi sikerem volt. Akárhol vagy is, Warren: így üvöltök a kedvedért. Hiányzol, cimbora.

Fordulóponthoz értünk. Félmegoldásokkal többé semmire sem mentünk. A Névtelen Alkoholisták Nagykönyve

Ha élni akartunk, meg kellett szabadulnunk a haragtól. A harag a normális férfiak és nők kétes értékű fényűzése. A Névtelen Alkoholisták Nagykönyve

A PÁNCÉLDOBOZ 1 December másodikán, az egyik olyan évben, amikor egy georgiai mogyorótermelő ügyködött a Fehér Házban, Colorado egyik nagy üdülőszállodája porrá és hamuvá égett. A Panorámát megsemmisültnek nyilvánították. A nyomozást követően Jicarilla megye tűzoltóparancsnoka a tűzvész okául egy elromlott kazánt jelölt meg. Amikor a baleset történt, a szálloda éppen téli szünetet tartott, és csak négy személy tartózkodott benne. Hárman túlélték a szerencsétlenséget. A szálloda holtidős gondnoka, John Torrance belehalt a hősi (és sikertelen) igyekezetbe, hogy lejjebb szorítsa a kazán gőzének nyomását, amely egy pótszelep leállása következtében katasztrofálisan magasra szökött. A túlélők között volt a gondnok felesége és kisfia. A harmadik, Richard Hallorann, a Panoráma főszakácsa azért hagyta el floridai időszaki munkáját, mert, úgymond, „erős előérzete” támadt, miszerint a Torrance család bajban van, és utánuk akart nézni. A két felnőtt túlélő súlyosan megsérült a robbanásban; csak a gyerek maradt sértetlen. Legalábbis fizikai tekintetben. 2 Wendy Torrance-t és a fiát a Panorámát birtokló vállalat kártérítésben részesítette. Nem volt éppen valami óriási összeg, de három éven át megéltek belőle: eddig volt az asszony hátsérülései miatt munkaképtelen. Az ügyvéd, akihez fordult, közölte, hogy ha elég szívós és nem hagyja magát megfélemlíteni, sokkal többet is kaphatna, mert a vállalat semmiképpen nem szeretné, ha az ügy bíróság elé kerülne. Az asszony azonban hasonlóan gondolkodott, mint a vállalat: minél előbb túl akart jutni azon a végzetes coloradói télen. Azt mondta, rendbe fog jönni, és ez így is történt, noha a hátfájás élete végéig kitartott. A csigolya- és bordatörések begyógyulnak, de mind a sírig életjeleket adnak magukról. Winifred és Daniel Torrance egy ideig a Dél középső szektorában laktak, majd délebbre, Tampába költöztek. Olykor Key Westből meglátogatta őket az erős előérzeteiről nevezetes Dick Hallorann; különösen a kis Dannyvel akart találkozni. Őket szövetség kötötte össze.

1981 márciusának egy reggelén Wendy felhívta Dicket: fel tudná-e keresni őket. Azt mondta, Danny az éjjel felköltötte, és figyelmeztette, hogy ne menjen ki a fürdőszobába. Ezután még beszélni sem volt hajlandó. 3 Arra ébredt, hogy szükségre kell mennie. Odakinn erős szél fújt. Meleg volt – Floridában csaknem mindig meleg volt –, de ezt a hangot nem szerette, és úgy gondolta, soha nem is fogja megkedvelni. A Panorámára emlékeztette, ahol az elromlott kazán volt a legkisebb veszély. Édesanyjával egy bérház második emeleti szűk lakásában éltek. Danny kilépett az anyja melletti kis szobából, és átment az előszobán. A szél bömbölt, a ház melletti halódó pálmafa levelei összezörrentek, mintha csontok súrlódnának egymáshoz. A fürdőszoba ajtaját, ha egyikük sem használta a zuhanyt vagy a vécét, mindig nyitva hagyták, mert a zár törött volt. Ma este az ajtó csukva volt, holott Wendy nem tartózkodott odabenn. A Panorámában elszenvedett arcsérülések következtében azóta horkolt – halk, kvik-kvik-szerű fűrészeléssel –, és Danny most is hallotta a hálószobájából ezt a neszt. Véletlenül zárta be az ajtót, és kész. Ezt már akkor sem hitte el (neki is megvoltak a maga erős megérzései és előérzetei), de van, hogy a saját szemünkkel kell megbizonyosodnunk a dolgokról. Erre a Panorámában jött rá, egy második emeleti szobában. Kinyújtotta a karját, amely valahogy túl hosszúnak, túl messzire nyúlónak, szinte csonttalannak érződött, és elfordította a kilincsgombot. Benyitott. A nő a 217-es szobából ott volt benn, amint ezt Danny előre tudta. Meztelenül ült a vécén, széttárt lábbal, sápadt, kidagadó combokkal. Zöldes melle kipukkant lufiként csüngött alá. A hasa alatti szőrpamacs ősz volt, és a szeme is szürkés, mint két acéltükör. Ő is látta a fiút, és az ajka vigyorrá tágult. Hunyd le a szemed, mondta neki valamikor Dick Hallorann. Ha valami rosszat látsz, hunyd le a szemed, és gondold, hogy nincs is ott, és mire kinyitod, már nincs is ott. De ez már a 217-es szobában sem vált be, amikor ötéves volt, és most sem fog működni. Tudta. Érezte a nő szagát. Oszlásnak indult. A nő – a nevét is ismerte, Mrs. Masseynek hívták – feltápászkodott lila lábára, és felé tárta kezét. Karjáról lecsüngött, és mintha csöpögött volna a hús. Mosolygott, mint amikor az ember viszontlát egy régi barátot. Vagy, mondjuk, valami ínyencfogást lát maga előtt. Danny – olyan arckifejezéssel, amelyet bárki nyugodtnak vélhetett volna – halkan becsukta az ajtót, és hátrább lépett. A kilincsgomb elfordult: jobbra, balra, aztán megint jobbra, majd megállapodott.

Danny immár nyolcéves volt, és még a borzadály közepette is képes volt valamelyes józan gondolkodásra. Már csak azért is, mert lelke mélyén számított valami effélére; habár azt hitte, Horace Derwent üti majd fel valamikor a fejét. Vagy talán a bárpincér, az, akit az apja Lloydnak hívott. Most azonban úgy gondolta: előre tudhatta volna, hogy Mrs. Masseyvel lesz dolga. Mert a Panoráma valamennyi élő holtja közül ő volt a legrémesebb. Tudatának józan zuga azt sugallta, hogy a nő mindössze töredék egy kihunyt rémálomból, amely fogva tartotta, amikor felriadt, és követte a fürdőszobába. Ez a józan hang erősködött, hogy ha újra kinyitná az ajtót, már semmit sem látna. Hogyan is láthatna, hiszen már teljesen éber. De tudatának egy másik zuga, az a bizonyos ragyogó, mást diktált. A Panoráma még nem végzett vele. Bosszúszomjas szellemei közül legalább az egyik követte egészen Floridáig. Egyszer már meglepte ezt a nőt, amint elterült a fürdőkádban. Akkor kiszállt, és meg akarta fojtani halszerűen síkos (de félelmetesen erős) ujjaival. Ha most újra kinyitná a fürdőszoba ajtaját, bevégezné művét. Alkut kötött magával, és csak a fülét tapasztotta az ajtóhoz. Először teljes volt a csend, de aztán gyenge neszezést hallott. Halott körmök kaparásztak a fán. Danny élettelen lábbal botorkált ki a konyhába, felállt egy székre, és a mosogatóba pisilt, majd felköltötte az anyját, és figyelmeztette, ne menjen ki a fürdőszobába, mert ott valami rossz leselkedik. Miután ezt elintézte, visszafeküdt ágyába, és mélyen a takaró alá bújt. Szeretett volna örökre ott maradni, és legföljebb azért felkelni, hogy a mosogatóba pisiljen. Most, hogy a mamáját figyelmeztette, már vele sem volt beszélnivalója. Az asszony ismerte ezt a némasági izét. Már azután is fellépett, hogy Danny bemerészkedett a Panoráma 217-es szobájába. – Dickkel hajlandó leszel beszélni? Danny az ágyából nézett fel rá, és bólintott. Az anyja telefonált, holott hajnali négy óra volt. Másnap késő délután Dick megérkezett. Hozott is magával valamit. Egy ajándékot. 4 Miután Wendy felhívta Dicket – gondja volt rá, hogy Danny is hallja –, a gyerek aludni készült. Bár már nyolcéves volt, és a harmadik osztályba járt, még mindig szopta a hüvelykujját. Wendynek rosszulesett a látvány. Elindult a fürdőszoba felé, majd megállt az ajtónál és nézte. Félt – Danny megijesztette –, de muszáj volt kimennie, és nem óhajtotta, fiához hasonlóan, a mosogatót használni. Viszolygott az elképzeléstől, hogyan festene, még ha nem is látná senki, amikor a pult szélén billeg, és csupasz ülepe a porceláncsésze fölé lóg.

Fél kezében ott volt a kalapács, amelyet özvegyasszonyhoz való kis szerszámos dobozából vett ki, és amikor a gombot elforgatva benyitott a fürdőszobába, fel is emelte. A fürdőszoba természetesen üres volt, de a vécéülőke le volt engedve. Wendy sohasem hagyta így lefekvés előtt, mert tudta, ha Danny félálmában kótyagosan betéved, elfelejti felemelni, és összepisili. Ezenkívül szagot – rossz szagot is érzett. Mintha a falban megdöglött volna egy patkány. Tett egy lépést befelé – majd még egyet. Mozgást érzékelt, és megpördült, magasba emelve a kalapácsot, hogy leüsse, aki (ami) az ajtó mögött rejtőzködik. De csak a saját árnyéka volt. A saját árnyékától is megijed, mondják némelyek gúnyosan, de kinek van joga rá, ha nem Wendy Torrance-nek? Azok után, amiket látott és átélt, tudta, hogy az árnyékok is lehetnek veszélyesek. Még foguk is lehet. A fürdőszobában nem volt senki, de a vécéülőkén fakó folt kenődött szét, és hasonló éktelenkedett a zuhanyfüggönyön is. Elsőnek Wendy ürülékre gondolt, de a szar nem lehet sárgáslila. Közelebbről is megnézte a foltokat, és hús- meg oszló bőrcafatokat fedezett fel bennük. További, lábnyomformájú foltok tűntek elő a kilépőszőnyegen is. Úgy vélte, túl kicsik – túl csinoskák – ahhoz, hogy férfira valljanak. – Atyaisten – suttogta. És végül mégis a mosogatóra fanyalodott. 5 Wendy délben kigyötörte fiát az ágyból. Sikerült belé diktálnia egy kis levest meg egy fél mogyoróvajas szendvicset, de utána Danny visszafeküdt. Beszelni továbbra sem volt hajlandó. Hallorann nem sokkal délután öt után szállt ki öregecske (de tökéletesen karbantartott és vakítóra fényezett) piros Cadillacjéből. Wendy addig az ablaknál állva várt és figyelt, mint ahogyan egykor a férjére várt, reménykedve, hogy Jack jó hangulatban – és józanul – tér haza. Lerohant a lépcsőn, és éppen akkor nyitott ajtót, amikor Dick meg akarta nyomni a TORRANCE 2A jelzésű csengőt. Aztán belevetette magát a férfi kitárt karjába, azt kívánva, bárcsak legalább egy teljes órán át rejtőzhetne Dick mellén. Két óra még jobb lenne. A férfi elengedte, de továbbra is tartotta a vállánál fogva. – Remek színben van, Wendy. És mi újság a kis emberrel? Beszél már? – Nem, de magával beszélni fog. Még ha kezdetben nem is hangosan, de majd maga… – Nem fejezte be a mondatot, de ujjával mintegy pisztolyt szögezett Dick homlokának. – Erre azért ne építsen – mondta Dick, és mosolya megcsillantotta vadonatúj

műfogsorát. A korábbi a Panorámának esett áldozatul a kazán felrobbanásának éjszakáján. A roque-ütőt, amely elragadta Dick fogpótlását és Wendy magabiztos járóképességét, Jack Torrance lendítette meg, de mindketten tudták, hogy igazából a Panoráma csapott le rájuk. – A fiúban nagy erő működik, Wendy. Ha ki akar zárni a maga világából, megteszi. Tapasztalatból tudom. Különben is jobb lenne, ha a beszédre szorítkoznánk. Neki lenne jobb. És most mondja el pontosan, mi történt. Miután a beszámoló elhangzott, Wendy bevitte vendégét a fürdőszobába. A foltokat meghagyta, hogy Dick is lássa őket, ahogy a közrendőr is érintetlenül hagyja a bűn helyszínét a nyomolvasó csapatnak. Elvégre itt valóban bűnt követtek el, mégpedig a fia ellen. Dick semmihez sem nyúlt, de hosszan szemlélődött, majd bólintott. – Most nézzük meg, fenn van-e Danny, és művel-e valamit. Danny semmit sem művelt, de Wendy megkönnyebbülve észlelte, milyen boldogság árad el fia arcán, amikor meglátta, ki ül mellette az ágyon, és rázza a vállát. (szia, Danny, hoztam neked ajándékot) (nincs születésnapom) Wendy figyelte őket, tudta, hogy beszélnek egymáshoz, de fogalma sem volt, miről. – Kelj fel, kisfiam – mondta Dick. – Sétálunk egyet a tengerparton. (Dick az a nő visszajött Mrs. Massey a 217-esből visszajött) Dick újból megrázta a vállát. – Hangosan beszélj, Dan. Megrémíted az anyukádat. – Mi az ajándékom? – kérdezte Danny. Dick elmosolyodott. – Így már jobb. Szeretem hallani, amit mondasz, és Wendy is szereti. – Igen… – Többet Wendy nem mert mondani. Még meghallanák, hogy remeg a hangja, és aggódnának. Azt pedig nem akarta. – Amíg távol vagyunk, talán kitakaríthatná a fürdőszobát – mondta a férfi. – Van konyhakesztyűje? Wendy bólintott. – Akkor húzza föl. 6 A tengerpart három kilométerre volt tőlük. A parkolót csiricsáré strandattrakciók vették körül – palacsintasütödék, hotdogos bódék, szuvenírboltok –, de az utószezon is a vége felé járt, és nem bonyolítottak le nagy forgalmat. A tengerpart jóformán kettőjüké volt. A házuktól idáig Danny az ölében tartotta ajándékát, egy ezüstpapírba burkolt hosszúkás és meglehetősen súlyos csomagot. – Beszélgetünk egy kicsit, utána kinyithatod – mondta Dick. Szinte a hullámok mentén jártak, ahol kemény és csillogó a homok. Danny lassan

lépdelt, mert Dick már elég öreg volt. Előbb-utóbb meg fog halni. Úgy lehet, hamarosan. – Még egypár évre jó vagyok – jelentette ki a férfi. – Emiatt ne aggódj. És most meséld el, mi történt tegnap éjjel. De semmit se hagyj ki. Danny hamar végzett. Az igazán nehéz az lett volna, hogy megfelelő szavakat találjon mostani rettegésére, amely valamilyen fojtogató bizonyossággal keveredett: most, hogy a nő utolérte, soha többé nem ereszti el. De mert Dickkel volt dolga, nem szorult szavakra, habár néhány azért felötlött benne. – Vissza fog jönni. Tudom. Addig jár majd vissza, amíg elkap. – Emlékszel még, mikor találkoztunk? Danny nem értette a témaváltást, de azért bólintott. Amikor ő és a szülei megérkeztek a Panorámába, Hallorann idegenvezetőként kísérte körbe őket. Úgy tűnt, rettentő rég történt. – És arra emlékszel, mikor szólaltam meg először a fejedben? – Hát persze. – Mit mondtam? – Kérdezted, nem akarok-e veled menni Floridába. – Úgy van. És milyen érzés volt, hogy már nem vagy egyedül? Hogy társad akadt? – Oltári jó – mondta Danny. – Oltári. – Azt elhiszem – felelte Hallorann. – Világos. Egy ideig némán bandukoltak. A hullámokból apró madarak – Danny mamája pipesnek nevezte őket – futkároztak ki-be. – Nem tűnt fel neked, hogy épp akkor jelentem meg, amikor szükséged volt rám? – Dick lenézett Dannyre, és mosolygott. – Nem, hát persze hogy nem. Kisgyerek voltál, de most már valamivel nagyobb vagy. Sőt bizonyos tekintetben sokkal nagyobb. Hallgass ide, Danny. A világ valamiképpen egyensúlyban tartja a dolgokat. Ebben szilárdan hiszek. Van egy mondás: Ha a tanítvány megérett rá, a tanító megjelenik. Én voltam a tanítód. – Sokkal több voltál – jelentette ki a fiú, és megfogta Dick kezét. – A barátom voltál, és megmentettél minket. Úgy tetszett, Dick elengedi ezt a füle mellett. – A nagyanyámban is megvolt ez a ragyogás. Emlékszel, hogy beszéltem neked erről? – Aha. Azt mondtad, sokszor hosszan beszélgettetek anélkül, hogy a szájatokat kinyitottátok volna… – Úgy van. Nekem ő volt a tanítóm, neki pedig a saját dédmamája, még a rabszolgaság idején. Egy szép napon, Danny, majd te leszel a tanító. A tanítvány majd jelentkezik. – Ha addig Mrs. Massey el nem kap – jegyezte meg Danny mogorván. Egy padhoz értek; Dick leült.

– Nem merek továbbmenni, hátha a visszaútra nem futja. Ülj le mellém. El akarok mesélni valamit. – Nem kérek a mesékből – dünnyögte a fiú. – Vissza fog jönni, hát nem érted? Visszajár és visszajár és visszajár. – Csukd be a szád, és hegyezd a füled. Okulj valamit. – Dick elvigyorodott, kivillantva fénylő új fogsorát. – Asszem, kapiskálni fogod a lényeget. Mert buta aztán igazán nem vagy, kisfiam. 7 Dick anyai nagyanyja – az, akiben megvolt a ragyogás – Clearwaterben élt. Ő volt a Fehér Nagyi. Nem mintha fehér bőrű lett volna, hanem mert jóságos volt. Az apai nagyapja Mississippi államban lakott, egy Dunbrie nevű, Oxfordhoz elég közeli, falusias településen. A felesége jóval Dick születése előtt meghalt. Temetkezési vállalkozó volt; lakóhelyéhez és az akkori időkhöz képest jómódú ember. Dick és a szülei évente négyszer látogatták meg, és a kis Dick irtózott ezektől a látogatásoktól. Rettegett Andy Halloranntől, és – persze csak magában, ha kimondja, szájon vágták volna – Fekete Nagyapusnak nevezte. – Hallottál már a gyerekpiszkálókról? – kérdezte Dannytől Dick. – Az olyanokról, akik gyerekekkel akarnak szexelni? – Kábé – mondta Danny óvatosan. Természetesen tudta, hogy idegenekkel nem szabad szóba elegyedni, még kevésbé beszállni a kocsijukba. Mert vacakolhatnak a gyerekekkel. – Nahát a jó öreg Andy ennél is rosszabb volt. Mert ő még egy rohadt szadista is volt. – Az mi? – Olyan ember, aki élvezi, ha fájdalmat okozhat. Danny bólintott; ezt azonnal felfogta. – Mint Frankie Listrone a suliban. Kicsavarja a többi gyerek karját, vagy a hóna alá szorítja a fejüket. Ha nem sírnak, abbahagyja. Ha sírnak, sose hagyja abba. – Ez is elég rossz, de itt még rosszabbról van szó. Egy arra járó valószínűleg úgy látta volna, hogy Dick elhallgatott, a történet azonban képek és összekötő mondatok formájában ment tovább a maga útján. Danny is látta maga előtt a Fekete Nagyapust, magas férfit bőrével megegyező színű fekete öltönyben, furcsa puha kalappal a fején. Látta, hogy szája sarkában mindig kis nyálbuborékok gyűltek meg, a szeme alatt pedig piros karika húzódott, mintha fáradt volna, vagy most hagyta volna abba a sírást. Látta, ahogy az ölébe ülteti Dicket, aki fiatalabb volt, mint most Danny, nagyjából annyi idős, mint ő volt a Panorámában, azon a télen. Ha nincsenek egyedül, akkor talán csiklandozással is beéri. Ha magukban vannak, akkor benyúl Dick lába közé, és addig szorongatja a golyóit, amíg

a kisfiú úgy érzi, elalél a fájdalomtól. – Na, ez hogy ízlik? – lihegi a fülébe Andy nagyapus. Cigaretta és White Horse whisky szaga áradt belőle. – Naná, hogy ízlik, ezt minden fiú szereti. De ha mégse, el ne áruld, mert akkor igazán fájni fog. Még meg is égethetlek. – Az annya – mondta Danny. – Ez durva. – Történt egyéb is – felelte Dick –, de csak egyet mondok el. Nagyapus a felesége halála után felvett egy házvezetőnőt, aki takarított és főzött. Vacsora előtt mindent kirakott az asztalra, merthogy nagyapus így szerette. Desszertnek mindig torta vagy puding volt. Az asszony egy kis tálban vagy tányéron odakészítette a nagy tányér mellé, így az ember, mialatt a többi pocsékságon átrágta magát, sóváran nézhette. Nagyapus kőkemény házirendje szerint nézni szabad a desszertet, csak hozzányúlni nem, amíg a sült hús, a főtt zöldség és a krumplipüré az utolsó falatig el nem fogyott. Még a csomós és íztelen zaftot is ki kellett tunkolni. Ha még maradt belőle a tányéron, nagyapus odaadott egy darab kenyeret, és azt mondta: „Ezzel tunkold ki, Dicky-Móki, hadd ragyogjon úgy ez a tányér, mintha a kutya nyalta volna tisztára.” Mert így hívott, Dicky-Mókinak. Volt, hogy még így se sikerült mindent megennem; ilyenkor nem kaptam se tortát, se pudingot. Ő húzta maga elé, és be is falta. És néha, amikor pedig mindent megettem, a cigarettáját az én tortaszeletemen vagy vaníliás pudingomban nyomta el. Könnyen tehette, mert mindig mellettem ült. Úgy tett, mintha pompás tréfáról volna szó. „Hoppá – mondta –, nem találtam el a hamutartót.” A szüleim soha nem akadályozták meg, holott tudniuk kellett, hogy ha tréfa is, nem gyerekre szabott. Úgy tettek, mintha őket is mulattatná. – Ez tényleg csúf dolog – mondta Danny. – A szüleidnek ki kellett volna állniuk melletted. A mamám így tesz. És a papám is így tett volna. – Féltek az öregtől, és meg is volt rá minden okuk. Andy Hallorann nagyon sötét alak volt. Azt mondta: „Rajta, Dickie, edd körül, nem fogsz belehalni.” És ha ettem egy falatot, hozatott Nonnie-val – így hívták a házvezetőnőjét – egy új adag desszertet. Ha nem ettem, akkor ennyiben maradtunk. A végén már egyáltalán nem tudtam megenni a vacsorát, mert felfordult a gyomrom. – Át kellett volna tolnod a desszertedet a tányér másik oldalára – okoskodott Danny. – Hát persze, ezt is megpróbáltam, hisz nem születtem hülyének. De nagyapus visszatolta, mondván, hogy a desszert a jobb oldalra való. – Dick elhallgatott, és kinézett a nagy vízre, ahol egy hosszú fehér hajó araszolt lassan az ég és a Mexikóiöböl határvonalán. – Néha, amikor egyedül ért, megharapott. És egyszer, amikor azt mondtam, hogy szólok a papámnak, ha nem hagy békén, a meztelen lábamon nyomta el a cigarettát. Azt mondta, „Köpd csak be neki ezt is, meglátod, mire mégy vele. A papád ismeri a szokásaimat, és egy szót som fog szólni, mert nyúlszívű, és mert kell neki a bankban tartott pénzem, csakhogy egyelőre nem óhajtok meghalni.”

Danny tágra nyílt szemmel, megbabonázva hallgatta. Mindig úgy gondolta, hogy Kékszakáll története minden idők legrémesebbike, rémesebb már nem is létezhet, de ez az elbeszélés még borzalmasabbnak tűnt. Mert ez igaz volt. – Néha kijelentette, hogy ismer egy Charlie Manx nevű gonosz embert, és ha nem fogadok szót neki, interurbán felhívja Charlie Manxot, aki idejönne azon a kivagyokén kocsiján, és elvinne a rossz gyerekek telepére. Ezután a lábam közé dugta a kezét, és kezdett mogyorózni. „Tehát egy árva szót se szólsz, Dickie-Móki, mert ha mégis, érted jön Charlie barátunk, és örökre bezár a többi elrabolt gyerek közé, amíg meg nem halsz. Ha pedig meghalsz, a pokolba kerülsz, és a tested örökkön-örökké égni fog, mivelhogy árulkodtál. Nem számít, hittek-e neked vagy se, a spicli spicli marad.” – Jó sokáig hittem a vén disznónak. Még a Fehér Nagyinak, a ragyogósnak se szóltam semmit, mert féltem, hogy engem hibáztatna. Ha idősebb vagyok, több eszem lett volna, de hát kissrác voltam még. – Kis szünet után fűzte hozzá: – De volt ott valami más is. Tudod-e, Danny, micsoda? Danny hosszan fürkészte Dick arcát, kutakodva a homloka mögött megbúvó gondolatok és képek között. Végül így szólt: – Azt akartad, hogy a papád megkapja azt a pénzt. De nem kapta meg. – De nem ám. Nagyapus az egészet egy alabamai néger árvaházra hagyta, és lefogadnám, hogy azt is tudom, miért. De ez nem tartozik ide. – És a jó nagyid nem tudta? Soha nem jött rá? – Tudta, hogy van itt valami suskus, de én nem hagytam, hogy belém lásson, ő pedig nem próbálta kiszedni belőlem. Csak annyit mondott, hogy mire kész leszek megszólalni, ő is kész lesz rá, hogy meghallgasson. Elhiheted, Danny, hogy amikor Andy Hallorann meghalt – megütötte a guta –, nem volt nálam boldogabb srác ezen a földön. A mamám azt mondta, nem kell elmennem a temetésre, odaköltözhetek Rose nagymamámhoz – a Fehér Nagyihoz –, de én el akartam menni. De még mennyire! Biztos akartam lenni benne, hogy Fekete Nagyapus tényleg meghalt. Aznap esett az eső. A gyászolók fekete esernyők alatt állták körbe a sírt. Néztem, ahogy a koporsóját – biztosan a legnagyobbat és legjobbat a készletéből – a földbe eresztik, és arra gondoltam, ahogy a golyóimat facsarta, meg a tortámba nyomott csikkekre, meg arra, amit a lábamon oltott el, és ahogy parancsnokolt a vacsoraasztalnál, mint az a lökött vén király a Shakespeare-darabban. De főképpen Charlie Manxra gondoltam – akit nagyapus nyilván csak kitalált –, hogy többé nem hívhatja fel interurbán, és nem rendelheti oda éjszakára a kivagyokén kocsijában, hogy bezárjon a többi elrabolt fiú és lány közé. – Bekukucskáltam a sírba – „Hadd lássa a gyerek”, mondta a papám, amikor a mamám vissza akart húzni –, bámultam a koporsót odalenn abban a vizes lyukban, és arra gondoltam: odalenn hat lábbal közelebb vagy a pokolhoz, Fekete Nagyapus, és hamarosan oda is érsz, és remélem, az ördög megszorongat azzal a tüzes mancsával.

Dick kivett a nadrágzsebéből egy doboz Marlborót, amelynek celofánja alá odadugta a gyufáját. Az ajka közé csíptetett egy szálat, amelyet aztán kergetnie kellett a gyufával, mert remegett a keze és a szája is. Danny álmélkodva látta, hogy könnyes a szeme. Most már tudta, merre tart az elbeszélés, és megkérdezte: – És mikor jött vissza? Dick mélyen leszívta a füstöt, és immár mosolygó száján át fújta ki. – Ehhez ugye nem kellett a fejemben kotorásznod? – Hát nem. – Fél év múlva. Egy szép napon, amikor hazajöttem az iskolából, ott feküdt meztelenül az ágyamon; ágaskodott az a félig elrohadt farka. Azt mondta: „Gyere csak, Dickie-Móki, ülj rá, nyomogasd össze. Kamatostul kapod vissza.” Visítottam, de nem volt ott senki. A szüleim dolgoztak, anyám egy vendéglőben, apám egy nyomdában. Kirohantam, és becsaptam magam után az ajtót. És hallottam, ahogy Fekete Nagyapus felkel – durr –, átmegy a szobán – durr-durr – és aztán… – Aztán kaparászott – mondta Danny alig hallhatón. – Kaparászott az ajtón. – Eltaláltad. Csak akkor mentem vissza, amikor a szüleim már hazaértek. Addigra eltűnt, de – a nyomai megmaradtak. – Világos. Mint a mi fürdőszobánkban. Mert szétesőben volt. – Úgy van. Magam húztam tiszta ágyneműt, mert a mamám már két éve megtanított rá. Azt mondta, ilyen nagy fiúnak már nem kell személyzet, személyzet csak az olyan fehér bőrű fiúknak és lányoknak jár, mint akikre ő vigyázott, mielőtt pincérnő lett volna a Berkin Steakhouse-ban. Úgy egy héttel később viszontláttam Fekete Nagyapust: a parkban ült egy hintán. Az öltönyében volt, de az öltöny csupa olyan szürke izé volt – olyan penészféle, ami a koporsóban lepte be. – Aha – suttogta Danny üveges hangon. Ennyit tudott kipréselni magából. – A slicce nyitva volt, és a micsodái kilógtak. Nem szívesen mondom el neked mindezt, Danny, fiatal vagy még az ilyesmihez, de tudnod kell róla. – Akkor elmentél a Fehér Nagyihoz? – Muszáj volt. Mert tudtam, amit te is tudsz: hogy egyre-másra vissza fog járni. Nem mint… Láttál már valaha halottat, Danny? Úgy értem, normális halottakat. – Ez viccesen hangzott; el is nevette magát. Danny is viccesnek találta. – Kísérteteket. – Egy párszor. Egyszer hármasban álltak egy vasúti kereszteződésnél. Két fiú, egy lány. Tinik voltak. Azt hiszem… talán ott haltak meg. Dick bólintott. – Többnyire ott maradnak, ahol átkeltek a túlvilágba, amíg hozzá nem szoknak, hogy halottak, és máshová nem költöznek. Ilyeneket láttál a Panorámában is. – Tudom. – Micsoda leírhatatlan megkönnyebbülés, hogy beszélhet ezekről a dolgokról egy beavatottnak… – És egyszer volt egy olyan nő is egy étteremben. Tudod, ahol asztalok vannak kinn… Dick ismét bólintott.

– Nem tudtam átlátni rajta, de senki más nem látta, és amikor a pincérnő az asztal alá tolta a székét, a kísértethölgy eltűnt. Te is szoktál látni ilyeneket? – Már évek óta nem fordult elő, de a te ragyogásod erősebb, mint az enyém volt. Ahogy megnősz, majd csökken valamelyest… – Az jó lesz – mondta Danny sóváran. – …de szerintem felnőttkorodra is marad belőle bőven, mert olyan erősen indultál. A normális kísértetek nem olyanok, mint az a nő, akit a 217-es szobában és utána a fürdőszobátokban láttál. Ugye ezt te is érzékeled? – Igen. Mrs. Massey valódi. Darabkákat hagy maga után. Ezt te is láttad, meg a mama is – márpedig a mama nem ragyog. – Induljunk vissza – mondta Dick. – Ideje, hogy lásd, mit hoztam neked. 8 A parkolóig még tovább tartott az út, mert Dick kifulladt. – A cigaretta teszi, Danny – mondta. – Soha ne szokj rá. – A mama cigizik. Azt hiszi, nem tudom, de téved. Dick, mit művelt a Fehér Nagyid? Valamit csinálnia kellett, amiért a Fekete Nagyapus nem kapott el… – Adott egy ajándékot, amilyet én is adok neked. Ezt csinálja minden tanító, ha a tanítvány megérett rá. Az okulás maga is ajándék. Jobbat nem adhatunk, és nem is kaphatunk. Nem szólította a nevén Andy nagyapust, csak preverznek hívta – vigyorgott Dick. – Én megmondtam, amire te is utaltál, hogy az öreg nem kísértet, hanem valódi. A nagyi azt felelte: ez így is van, mert én teszem valódivá. A ragyogással. Azt mondta, némely szellemek – főleg a haragosak – nem hagyják el a világot, mert tudják, hogy ami rájuk vár, még rosszabb. A legtöbben végül táplálék híján elsorvadnak, de vannak, akik találnak ennivalót. „Ezt teszi velük a ragyogás, Dick – magyarázta a nagyi. – Te táplálod ezt a preverzet. Olyan, mint a szúnyog: csak kering és kering, és aztán leszáll, hogy újabb adag vért szívjon. Ez ellen semmit se tehetsz. Csak annyit, hogy ha lecsap, ellene fordítod, amit el akar érni. Visszaértek a Cadillachez. Dick megkönnyebbült sóhajjal csusszant be a kormány mögé. – Hajdanában-danában tizenöt kilométert is megtettem, és utána még tízet futottam. Manapság elég egy kis tengerparti séta, és mintha hátba rúgott volna a ló. Rajta, Danny! Nyisd ki az ajándékodat. Danny kibontotta az ezüstpapírt, és egy zöldre festett fémdobozt pillantott meg. Az elején, a kallantyú alatt, kis billentyűzet volt. – Hű, de menő! – Igazán? Tetszik? A Western Autónál találtam. Színtiszta amerikai acél. Ahhoz, amit Rose-tól, a Fehér Nagyitól kaptam, egy kis kulcs járt; a nyakam körül viseltem.

De ez már régen volt. Most, a nyolcvanas években modern időket írunk. Látod a billentyűzetet? Beütsz öt számot, amit biztosan nem felejtesz el, aztán benyomod ezt a SET feliratú kis gombot. És ha utána ki akarod nyitni a dobozt, csak bebillentyűzöd a kódodat. Danny el volt ragadtatva. – Köszönöm, Dick! A legfontosabb cuccaimat fogom benne tartani! – Ezek között lesznek a legjobb baseballkártyái, a Farkaskölyök-jelvénye, a szerencsét hozó zöldhasúja, meg az apjával készült közös fényképe, amelyen a Panoráma előtti, boulderi otthonuk előkertjében állnak. Azelőtt, hogy a dolgok rosszra fordultak… – Nagyszerű, Danny. Tégy így; de valamit még kérnék tőled. – Mi az? – Azt szeretném, ha alaposan megismerkednél ezzel a dobozzal. Ne csak nézd: érintsd is meg. Tapogasd végig. Aztán dugd bele az orrod, van-e szaga. Egyelőre ez a doboz legyen a legjobb barátod. – De miért? – Mert erről egy másik doboz fog az eszedbe jutni. Ugyanilyen, csak még különlegesebb. És mire az a Massey nevű szipirtyó legközelebb felbukkan, fel leszel készülve. Megmondom, hogyan. Ahogy nekem is elmondta a Fehér Nagyi. A visszaúton Danny nem beszélt sokat. Volt min gondolkodnia. Az erős fémből készült páncéldoboz ott pihent az ölében. 9 Mrs. Massey egy héttel később tért vissza. Ismét a fürdőszobában volt, ez alkalommal a kádban. Danny nem csodálkozott. Elvégre kádban is halt meg. Ezúttal nem szaladt el, hanem bement, és becsukta maga után az ajtót. A nő mosolygott, és közelebb intette. Danny visszamosolygott rá, és engedelmeskedett. A másik szobából hallotta a tévét. Az édesanyja az Édes hármasban-t nézte. – Jó estét, Mrs. Massey – szólt Danny. – Hoztam magának valamit. A nő az utolsó pillanatban kapcsolt, és sikoltozni kezdett. 10 Pillanatokkal később a mamája kopogott a fürdőszoba ajtaján. – Danny! Minden rendben? – Hát persze, mama. – A kád üres volt. Látszott benne valami gány, de Danny úgy gondolta, egy kis vízzel leöblítheti. – Sürgős? Mindjárt kijövök. – Nem, csak… úgy rémlett, kiabálsz.

Danny felkapta a fogkeféjét, és ajtót nyitott. – Látod, kutya bajom. – Szélesen az anyjára mosolygott. Most, hogy Mrs. Massey eltűnt, nem is esett nehezére. Wendy arca kisimult. – Akkor jó. Mosd meg rendesen a hátsó fogaidat is. Ott szokott megbújni az étel. – Meglesz, mama. A koponyája legbensőjéből, ahol különleges páncéldobozának mása külön polcot foglalt el, Danny fojtott sikoltozást hallott, de ez csöppet sem izgatta. Gyanította, hogy hamarosan abbamarad, és igaza is lett. 11 Két évvel később, Hálaadás előtt, az utolsó tanítási napon Horace Derwent jelent meg Danny Torrance előtt, az Alafia elemi iskola egy elhagyott lépcsőházának közepe táján. Öltönyének vállán konfetti szóródott szét. Oszlásban lévő kezéből kis fekete álarc csüngött. – Csuda jó a buli, nem igaz? – kérdezte. Danny megfordult, és gyors léptekkel távozott. Tanítás után interurbán felhívta Dicket a Key West-i vendéglőben, ahol barátja dolgozott. – Rám talált egy másik panorámás. Hány dobozom lehet, Dick? Úgy értem, a fejemben. Dick kuncogott. – Ahány csak kell, kisfiam. Ez a szép a ragyogásban. Azt hiszed, nekem csak a Fekete Nagyapust kellett elzárnom? – Meghalnak odabenn? Dick ezúttal nem kuncogott. Ilyen fagyosnak Danny még nem hallotta a hangját. – Bánnád? Danny nem bánta volna. Amikor, nem sokkal újév után, a Panoráma egykori tulajdonosa ismét megjelent – ezúttal Danny hálófülkéjében –, a fiú készen állt. Bement a fülkébe, és becsukta az ajtót. Nem sokkal ezután a Mrs. Masseyt magába záró páncéldoboz mellé újabb képzeletbeli doboz került tudata polcára. Hallatszott némi dörömbölés, megtoldva valamennyi képzeletgazdag káromkodással, amelyet Danny eltett magának későbbre. Aztán csakhamar csend lett. Hallgatott mind a kettő: a Derwent-féle skatulya csakúgy, mint a Massey-féle. Hogy éltek-e a maguk élőhalott módján vagy sem, többé nem számított. Az számított, hogy immár nem juthatnak ki. Biztonságban van. Akkoriban legalábbis így hitte. Persze abban is hitt, hogy azok után, amit az ital az apjával művelt, ő soha nem fog inni. Megesik, hogy melléfogunk.

A CSÖRGŐKÍGYÓ 1 Andrea Steinernek hívták, és szerette a mozit, de a férfiakat nem szerette. Ebben nem volt semmi meglepő, lévén hogy nyolcéves volt, amikor az apja először megerőszakolta, és további nyolc éven át gyakorolta ezt a műveletet. Andrea ekkor véget vetett a játéknak: anyja kötőtűjével egymás után kipukkasztotta a golyóit, majd a nevezett, vértől csöpögő eszközt vérfertőző nemzőatyjának bal szemüregébe döfte. A golyókkal könnyen boldogult, mivelhogy az apa aludt, de a fájdalom hatására a leányzó ügyessége ellenére felébredt. Andrea azonban jól megtermett fruska volt, az apja pedig be volt rúgva, és Andreának sikerült a testével leszorítania, amíg meg nem adta a kegyelemdöfést. Mára négyszer nyolcéves lett, bolyongott Amerika földrajzi arculatán, a Fehér Házban pedig egy volt színész váltotta a mogyorótermelőt. Az új embernek valószínűtlenül fekete színészi hajzata volt, és színészien vonzó, megbízhatatlan mosolya. Andi látta a tévén az egyik filmjét. A majdani elnök olyan embert játszott, aki egy vasúti balesetben mindkét lábát elvesztette. Andinek tetszett a lábatlan férfi gondolata; az ilyen nem veheti üldözőbe, hogy megerőszakolja. A mozi, az volt az igazi. A mozi messzire ragadja az embert. Popcornra és hepiendre egyaránt számíthatunk. Mehetünk férfi kísérővel is; akkor már randevúról lehet beszélni, és a pasi fizet. Ez jó film volt, verekedéssel, csókolózással és hangos zenével. Az elveszett frigyláda fosztogatói – ez volt a címe. Az aktuális partner a szoknyája alá nyúlt, jó magasra a meztelen combján, de ebben nem volt kivetnivaló; a kéz még nem fütykös. Egy bárban ismerkedtek meg; Andi bárokban ismerte meg a legtöbb férfit, akivel aztán randizott. A pasi meghívta egy italra, de az ingyenital még nem randi, csak ismerkedés. Ez mit jelentsen? – kérdezte a pasi, végigfuttatva ujja hegyét Andi bal felkarján. Andi ujjatlan blúzt viselt, úgyhogy látszott a tetoválás. Szerette, ha partnerkereső portyáin szembetűnik. Akarta, hogy a férfiak meglássák. Dilinek vagy jópofaságnak hitték. San Diegóban csináltatta, egy évvel azután, hogy megölte az apját. Kígyó, mondta. Csörgőkígyó. Nem látod a méregfogait? Már hogyne látta volna. Jókora fogak voltak, a fejhez képest túlméretezettek. Az egyiken egy csepp kígyóméreg függeszkedett. Az illető üzletembertípus volt, drága öltönyben, feltűnően dús hátrafésült elnöki

frizurával, és bármilyen aktatologatós szarsággal foglalkozott, a délutánja szabad volt. A haja azonban nem fekete volt, hanem majdnem egészen ősz, és hatvan körülinek látszott. Majdnem kétszer annyi idősnek, mint ő. De a férfiaknál az ilyesmi nem számít. A pasi azt sem bánta volna, ha Andi nem harminckét, hanem tizenhat éves. Vagy nyolc. Eszébe jutott, amit egyszer az apja mondott: Ha elég nagyok a pisiléshez, az nekem elég. Persze hogy látom, mondta a most mellette ülő férfi, de mit jelent? Talán majd rájössz, felelte Andi, és megnyalta felső ajkát. Van egy másik tetoválásom is. Egy másik helyen. Láthatnám? Talán. Szereted a mozit? A férfi elhúzta az orrát. Hogy érted? Szeretnél randizni velem, nem igaz? A férfi tudta, mit jelent ez, vagy hogy hogyan szokás értelmezni. A bárban voltak más lányok is, és ha ők randizásról beszéltek, egyvalamit értettek rajta. Csakhogy Andi nem erre gondolt. Hát persze. Csini vagy. Akkor vigyél el valahova. Egy igazi randira. A Rialtóban Az elveszett frigyláda fosztogatói-t adják. Én, mucikám, arra a kis szállodára gondoltam, két sarokra innen. A szobához erkély és bárszekrény tartozik. Na, ehhez mit szólnál? Andi a férfi füléhez hajolt, és mellét annak karjához szorította. Talán majd később. Először vigyél el a moziba. Fizesd a jegyet, és vegyél nekem popcornt. A sötétben mindig ellágyulok. És már itt is voltak, Harrison Forddal a vásznon: akkora volt, mint egy felhőkarcoló, és terelőostort pattogtatott a sivatag porában. Az elnöki frizurás öreg pasi a szoknyája alá nyúlt, de Andi az ölébe plántálta a popcornos poharat, ekként gondoskodva róla, hogy a harmadik alapvonalat ugyan megközelíthesse, de hazafutásról ne is álmodozzon. A pasi újra meg újra feljebb tört, és ez bosszantó volt, mert Andi látni akarta a film végét, hogy megtudja, mi volt az elveszett frigyládában. Így aztán… 2 Hétköznap volt, délután két óra, és a mozi majdnem üres volt, de két sorral Andi Steiner és partnere mögött azért ültek hárman. Két férfi, az egyik idősecske, a másik a középkor innenső határán (de a látszat csalóka lehet), fogott közre egy feltűnő szépségű nőt. A pofacsontja magasan állt, a szeme szürke volt, arcbőre krémszínű. Fekete hajzuhatagát széles bársonyszalaggal fogta hátra. Általában kalapot viselt – régi, viharvert cilindert –, de ezen a napon a lakókocsijában hagyta: moziba nem megy az ember cilinderben. Rose O’Harának hívták, de a vándorló család, amellyel

utazott, Kalapos Rose-nak nevezte. A középkor felé igyekvő férfi Barry Smith volt. Száz százalékig fehér bőrű létére a fent nevezett család Kinézer Barryként ismerte, kissé ferde vágású szeme miatt. – Ezt nézd! – mondta. – Eléggé izgi. – A film az izgi – morogta az öreg, vagyis Fricska nagyapó, de csak a maga megszokott zsémbes módján. Valójában ő is a két sorral előttük ülő párocskát figyelte. – Ráfér, hogy izgi legyen – jegyezte meg Rose –, mert a nő nincs is úgy besózva. Talán egy kicsit, de… – Na tessék, most rákapcsol – mondta Barry, amikor Andi oldalra hajolt, és ajkával partnere fülét súrolta. Barry vigyorgott, még a kezében tartott gumimacis zacskóról is megfeledkezett. – Már harmadszor látom ezt tőle, de még mindig felcukkol. 3 Az Üzletember fülét sűrű, drótszerű ősz szőrzet és ürülékszínű fülzsír bélelte, de Andit ez nem riasztotta el; le akart lépni ebből a városból, és anyagi helyzete veszélyesen ingatag volt. – Nem vagy fáradt? – suttogta bele az undorító hallószervbe. – Nem szeretnél aludni? A férfi feje nyomban a mellére kókadt, és horkolni kezdett. Andi a szoknyája alá nyúlt, megragadta a másik lankadó kezét, és a karfára helyezte. Aztán belenyúlt az Üzletember-forma drágának látszó zakójába, és kotorászni kezdett. A tárca a bal belső zsebben volt. Nagyon helyes. Így nem kell rávennie, hogy emelje fel azt a hájas seggét. Ha elalszanak, elég bonyolult megmozgatni őket. Kinyitotta a tárcát, a hitelkártyákat a földre ejtette, és néhány pillanatig elnézte a fényképeket. Üzletember egy csomó más túlsúlyos Üzletemberrel a golfpályán; Üzletember a feleségével; Üzletember, sokkal fiatalabb kiadásban a karácsonyfa előtt, a fiával meg a két lányával. A lányok Télapó-csuklyát és hozzáillő ruhát viseltek. Nem valószínű, hogy Üzletember megerőszakolta volna őket, de nem is volt kizárható. A férfiak, ha megúszhatják, bárkit megerőszakolnak, ezt aztán Andi megtanulta. Hogy úgy mondjuk, az apja ölében. A bankjegyrekeszben több mint kétszáz dollár volt. Andi ennél is többet remélt – a bár, ahol megismerkedtek, jobb minőségű szajhákkal dolgozott, nem olyanokkal, akik a repülőtér körül ácsorognak, de egy csütörtöki matinéhoz képest az eredmény nem volt rossz, és mindig vannak férfiak, akik szívesen visznek el moziba egy jóképű lányt, ahol egy kis alapos petting csak étvágygerjesztőnek számít. A férfiak legalábbis ebben bíznak. 4

– Oké – mormolta Rose, és felálláshoz készülődött. – Meggyőztél. Próbálkozhatunk. Barry azonban a karjánál fogva visszatartotta. – Ne még. Várj egy kicsit, és figyelj. Most jön a java. 5 Andi ismét a gusztustalan fülhöz hajolt, és belesuttogta: – Aludj mélyebben. Amilyen mélyen csak lehet. A fájdalom, amit érzel, csak álom lesz. – Kinyitotta retiküljét, és gyöngyház nyelű kést vett elő. Kicsi volt, de a pengéje borotvaéles. – Milyen lesz a fájdalom? – Csak álom… – motyogta Üzletember a nyakkendője csomójába. – Így igaz, aranyom. – Átkarolta a férfit, és gyorsan dupla V-t karcolt a jobb orcájára, amely olyan puffadt volt, hogy látszott: hamarosan lefittyed. Egy-két másodpercig csodálta művét, amelyet a vetítőgép színes álomsugara fényénél kellett elvégeznie. Aztán már csorgott lefelé a vér. Ha felébred, lángolni fog az arca, a drága zakó ujja átázott, ő maga sürgősségi ellátásra szorul. És hogy magyarázod meg a feleségednek? De nem féltelek, valamit majd kiötlesz. Ám hacsak nem végeztetsz plasztikai műtétet, mindig látni fogod a kezem nyomát, valahányszor a tükörbe nézel. És ahányszor csak új húst keresve benézel valamelyik bárba, visszaemlékszel majd a csörgőkígyó harapására. Kék szoknyája volt, és fehér, ujjatlan blúza. Táskájába tömte a két ötvenest és öt húszast, bekattintotta, és fel akart állni, amikor egy kéz a vállára hullt, és egy női hang a fülébe mormolta: – Üdvözletem, drága. A film végét majd megnézed máskor. Egyelőre velünk jössz. Andi meg akart fordulni, de két kéz a fejéhez tapadt. És az volt bennük a rémes, hogy bele is nyúltak. Ezután – amíg csak fel nem ébredt Rose EarthCruiserében, a középnyugati város szélén lévő lepusztult táborhelyen – minden elsötétült. 6 Amikor magához tért, Rose hozott neki egy csésze teát, és sokáig beszélt hozzá. Andi mindent hallott, de figyelmét jórészt elrablójának személye kötötte le. Jelenlétének súlya volt – és ez még a legkevesebb, amit mondani lehetett róla. Kalapos Rose legalább száznyolcvan centi magas volt, hosszú lábát lefelé szűkülő fehér nadrágba bújtatta, magasan álló mellén póló feszült, rajta az UNICEF jelvényével és mottójával: Kerüljön bármibe egy gyermek megmentése. Nyugodt, királynői arca volt, derűs és gondoktól mentes. Most szabadon aláhulló haja a háta közepéig ért. A fejére

biggyesztett viseltes cilinder zavaró volt, de máskülönben ő volt a legszebb nő, akit Andi Steiner valaha látott. – Érted, amit itt elmondtam? Kivételes alkalmat kínálok neked, Andi, és helytelen volna, ha félvállról vennéd. Legalább húsz éve nem ajánlottuk fel senkinek, amit most neked ajánlok. – És ha nemet mondok? Akkor mi van? Megöltök? Elvágjátok a… – Hogy is nevezte? – …a szuflámat? Rose elmosolyodott. Dús ajka korallrózsaszínre volt festve. Andi, bár magát aszexuálisnak tekintette, elmélázott, milyen íze lehet a rúzsának. – A szuflád, drága, olyan rövid, hogy szóra sem érdemes, és amit kapnál, korántsem volna vicces. Mint a zöldfülű, amikor szikkadt öreg marhahúsba harap. – Hogy micsoda? – Nem érdekes, csak figyelj. Nem fogunk megölni. Ha nemet mondasz, egyszerűen kitöröljük ennek a kis beszélgetésnek még az emlékét is. Az út szélén fogod találni magad valamilyen vacak kis város – Topeka vagy talán Fargo – határán, pénz nélkül, papírok nélkül, és fogalmad se lesz, hogy kerültél oda. Az utolsó, amire emlékszel, az lesz, hogy moziba mentél azzal a pasival, akit kiraboltál és megnyomorítottál. – Megérdemelte! – köpte a szót Andi. Rose lábujjhegyre állva nyújtózkodott, ujjai a jármű tetejét érintetlek. – Ez a te dolgod, cukorfalat, nem vagyok a pszichiátered. – Nem viselt melltartót; a mellbimbói ékezeteket raktak a pólón olvasható feliratra. – Van itt más, ami megfontolást érdemel. A tehetségedre is rátesszük a kezünket, nem csak a pénzedre és a minden bizonnyal hamis papírjaidra. Mire legközelebb azt javaslod egy pasinak, hogy a mozi sötétjében szundítson egyet, azt kérdi majd, hogy mi a túróról beszélsz. Andi hátán végigfutott a félelem hidege. – Ezt nem tehetitek. – De eszébe jutott a két félelmetesen erős kéz, amely az agyába nyúlt, és tudta, hogy ez a nő képes lenne rá. Lehet, hogy némi segítséget kéme a barátaitól, azoktól, akiknek lakókocsijai úgy tapadnak Rose járgánya köré, mint malacok a koca csecsére, de a lényegről egyedül is gondoskodna. Rose minderről nem vett tudomást. – Hány éves vagy, drága? – Huszonnyolc. – Amióta a szomorú három-nullát betöltötte, szépítette a korát. Rose csak nézte, és némán mosolygott. Andi öt másodpercig állta a gyönyörű szürke szempár pillantását, aztán le kellett sütnie a szemét. Eközben azonban tekintete a sima mellre tévedt, amely segédlet nélkül is keményen meredt fel. És amikor ismét felnézett, pillantása megrekedt Rose ajkánál. Annál a korallrózsaszín szájnál. – Harminckettő vagy – közölte a másik. – Ó, még csak egy picikét látszik – mert nehéz életed volt. Futtodban éltél. De azért még csinos vagy. Maradj velünk, élj közöttünk, és tíz év múlva valóban huszonnyolc leszel. – Az lehetetlen.

Rose ismét mosolygott. – Mostantól száz évre pedig harmincötnek fogsz kinézni, és úgy is érzed magad. Amíg nem lesz hosszabb a szuflád. Akkor ismét huszonnyolc leszel, és érzésre tíz évvel fiatalabb. És a szuflád egyre erősebb. Élj sokáig, maradj fiatal, táplálkozz jól: nos, ezt kínálom neked. Hogy tetszik? – Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – felelte Andi. – Mint a reklámokban, amik tíz dollárért kínálnak életbiztosítást. Nem is tévedett nagyot. Rose egyelőre még egyszer sem hazudott, de némely dolgot azért elhallgatott. Például azt, hogy néha elfogy a szufla. Meg hogy egyesek nem élik túl a Nagy Fordulatot. Úgy vélte, ez a példány esetleg túlélheti, és Zölddió, az Igazak zugdoktora óvatosan rá is bólintott, de semmiben sem lehetünk biztosak… – És te meg a barátaid úgy nevezitek magatokat, hogy… – Nem a barátaim, hanem a családom. Mi vagyunk az Igaz Kötés. – Rose egymásba fonta ujjait, és Andi elé tartotta őket. – És ami összeköttetett, az többé nem oldható ki. Ezt muszáj, hogy megértsd. Andi, aki már tudta, hogy a lányokon tett erőszak is felfejthetetlen, megértette. – Van más választásom? Rose vállat vont. – Csak rosszul dönthetsz, drága. De jobb, ha teljes szívvel mondasz igent. Megkönnyíti a Nagy Fordulatot. – És fájdalmas az a Fordulat? Rose mosolyogva mondta ki az első hazugságot. – Csöppet sem. 7 Nyári éjszaka egy középnyugati város külterületén. Valahol emberek nézték Harrison Fordot, amint a terelőostorát pattogtatja; valahol a színész-elnök bizonyára villogtatta azt a megbízhatatlan mosolyát. Itt, a táborhelyen Andi Steiner egy diszkontban vásárolt kerti nyugágyon feküdt, Rose EarthCruiserének és valaki más Winnebagójának reflektorfényébe mártva. Rose elmagyarázta, hogy az Igaz Kötésnek ugyan több táborhelye van, de ez nem tartozik közéjük. Helyfoglaló emberük azonban mestere az ilyen, fallal körülvett és a fizetésképtelenség határán imbolygó telkek felkutatásának. Amerika recesszióban volt, de az Igazaknál a pénz nem jelentett gondot. – Ki az a helyfoglaló? – kérdezte Andi. – Ó, nagyon szimpatikus csávó – mosolygott Rose. – A madarakat is lebűvöli a fáról. Hamarosan megismered. – Ő a pasid? Rose jót nevetett ezen, és megsimogatta Andi arcát. Ujjainak érintése felajzón

furkálta Andi gyomrát. Őrültség volt, de tény. – Hogy verdes a szemed! Jól megleszel te itt. Meglehet, de Andiből, ahogy ott feküdt, elszállt az izgalom, és csak ijedelmet érzett. Újságban olvasott történetek cikáztak át a fején, árokban, erdei tisztásokon, kiszáradt kutak mélyén talált holttestekről. Asszonyokról, lányokról. Csaknem mindig nők voltak az áldozatok. Tulajdonképpen nem Rose-tól félt, és más nők is voltak itt, de voltak férfiak is. Rose letérdelt mellé. Az ember azt várta volna, hogy a rikító reflektorfény fekete és fehér foltok nyers és csúf térképévé változtatja az arcát, de épp ellenkezőleg: most még szebb volt. Ismét megsimogatta Andi arcát. – Nem kell félni – mondta. – Nincs mitől. Az egyik nőhöz, egy sápatag szépségű teremtéshez fordult, akit Néma Sareynek hívott, és bólintott. Sarey visszabólintott rá, és bement Rose felspécizett lakókocsijába. A többiek közben kört formáltak a nyugágy körül. Andinek ez sehogy sem tetszett. Volt benne valami áldozati. – Ne félj. Nemsokára közénk fogsz tartozni. Egy leszel a mieink közül. Hacsak le nem nullázódsz, gondolta Rose. Mely esetben bedobjuk a ruháidat a mosdók mögötti hulladékégetőbe, és holnap továbbindulunk. Pénz az ablakban. Reménykedett azonban, hogy ez nem következik be. Kedvére volt ez a nő, és egy álomba ringató tehetség jól jönne a családnak. Sarey egy termoszhoz hasonló acéltartállyal tért vissza. Rose lecsavarta róla a piros kupakot. Alatta szórófej volt meg egy szelep. Andinek úgy tűnt, az egész olyan, mint egy címke nélküli rovarirtó. Átsuhant a fején, hogy felugrik a nyugágyról, és rohan, ahogy csak viszi a lába, de aztán eszébe jutott a mozi. A mozi és a kéz, amely a fejébe nyúlt, és moccanni sem hagyta. – Vezetnél minket, Fricska nagyapó? – kérdezte Rose. – Örömmel. – A mozibeli öregember volt. Most lötyögő rózsaszín bermudasort és Jézus-sarunak nevezett pántos szandál volt rajta, fehér zoknija vézna lábszárán át a térdéig kúszott. Felemelte a kezét; a többiek ugyanígy tettek. A reflektorok kereszteződő fényében kirajzolódó, kezüket egymáshoz simító árnyalakok kísérteties papírbabák füzérének tűntek. – Mi vagyunk az Igaz Kötés – mondta az öreg. A horpadt mellkasból feltörő hang már nem remegett: egy sokkal fiatalabb és erősebb férfi mély, zengő hangja volt. – Mi vagyunk az Igaz Kötés – visszhangozták a többiek. – Ami összeköttetett, soha nem oldható ki. – Itt van köztünk egy nő – mondta Fricska nagyapó. – Csatlakozik-e hozzánk? Odaköti-e életét a miénkhez, és eggyé válik-e velünk? – Mondj igent – szólt rá Andire Rose. – I-igen – nyögte ki Andi. A szíve már nem dobogott; inkább vibrált és pengett, mint egy szál drót.

Rose elfordította a tartály szelepét. Bús, sóhajszerű szisszenés hallatszott, aztán egy löketnyi ezüstös köd szabadult el, de ahelyett, hogy a könnyű esti szellőben eloszlott volna, ott függött a tartály fölött, mígnem Rose előredőlt, csücsörített azzal az igéző korallszín szájával, és belefújt a párába. Az – akár egy vicclap párbeszédbuborékja, csak éppen szöveg nélkül – elmozdult, és most ott lebegett Andi bámész arca, tágra nyílt szeme fölött. – Mi vagyunk az Igaz Kötés, és örökre kitartunk – kántálta Fricska nagyapó. – Sabbatha hanti – feleltek rá a többiek. A ködpászma nagyon lassan leereszkedett. – Mi vagyunk a kiválasztottak. – Lodsam hanti – érkezett a válasz. – Lélegezz mélyeket – mondta Rose, és puhán arcon csókolta Andit. – Odaát találkozunk. Meglehet. – Mi vagyunk a szerencsések. – Cahanna risone hanti. Aztán mind együtt: – Mi vagyunk az Igaz Kötés, és… Ám itt Andi elvesztette a fonalat. Az ezüst anyag leszállt az arcára, és hideg volt, nagyon hideg. Amikor belélegezte, az anyag valamilyen titokzatos életre kelt, és sivalkodni kezdett a bensejében. Egy ködből szőtt gyermek – fiú volt-e vagy lány, nem tudta – próbált kétségbeesve elszabadulni, de valaki kést emelt rá. Rose volt az. A többiek közben csomóban gyűltek köré (mint egy kötés), és tucatnyi lefelé irányított zseblámpával világították meg a lassított felvételben végbemenő gyilkosságot. Andi ismét megpróbált felpattanni a nyugágyról, de nem volt teste hozzá. A teste eltűnt. Csak ember formát öltött fájdalom maradt a helyén. A haldokló gyerek fájdalma és a saját haldoklásáé. Fogadd el. A gondolat hűvös kendőként simult égő sebbé vált testére. Ez az egyetlen megoldás. Nem tehetem. Egész életemben ettől a fájdalomtól menekültem. Lehet, hogy így volt, de most nincs tér, ahová menekülhetsz. Fogadd el. Nyeld magadba. Gyűjts szuflát vagy halj meg. 8 Az Igazak csak álltak felemelt kézzel, és kántálták az ősi igéket: sabbatha hanti, lodsam hanti, cahanna risone hanti. Nézték, ahogy Andi Steiner blúza a melle helyén lelapul, és szoknyája csukódó szájként zárul köré. Nézték, ahogyan arca tejüveggé változik. A szeme azonban úgy vibrált, mint áttetsző idegfonalakon lebegő léggömb.

De a szeme is ki fog hunyni, gondolta Zölddió. Nem elég erős a csajszi. Azt hittem, kibírja, de tévedtem. Egyszer-kétszer még magához térhet, de aztán lenullázódik. Megpróbálta felidézni a saját Fordulatát, de csak arra emlékezett, hogy telihold volt, és reflektorok helyett tábortűz világított. A tábortűzre emlékezett, lovak nyerítésére… és a fájdalomra. Lehet egyáltalán emlékezni a fájdalomra? Aligha, gondolta. Az ember tudja, hogy létezik, és tudja, hogy ő maga végigszenvedte, de ez nem ugyanaz. Andi arca úgy úszott vissza a létbe, mint szellemé a médium asztala fölött. A blúza ismét kigömbölyödött, szoknyája kidomborodott a csípőjén, combja visszaköltözött a Földre. Sikoltozott kínjában. – Mi vagyunk az Igaz Kötés, és örökké kitartunk – zengte a lakókocsik kereszteződő fénysugaraiban a kórus. – Sabbatha hanti. Mi vagyunk a kiválasztottak, lodsam hanti. Mi vagyunk a szerencsések, cahanna risone hanti. – Így folytatják, amíg az egész véget nem ér. Akárhogy lesz, nem tart sokáig. Andi ismét elfoszlóban volt. A húsa homályos üveg lett, amelyen keresztül az Igazak láthatták a csontvázát és koponyája csontos vigyorát. A vigyorban megcsillant néhány ezüsttömés. Testetlenné vált szeme vadul forgott elsüllyedt üregében. Még mindig sikoltozott, de a hang visszhangzott és elvékonyodott, mintha egy távoli folyosó végéről szólna. 9 Rose azt hitte, Andi feladja, mindig ez történt, ha a fájdalom elviselhetetlenné vált, de ez a bige szívós volt. Miközben folyvást sikoltozott, visszalendítette magát az életbe. Frissen visszanyert keze eszelős erővel markolta meg Rose kezét, és lesújtott rá. Rose, a fájdalmat alig érzékelve, előredőlt. – Tudom, mit szeretnél, cukorfalat. Gyere vissza, és megkaphatod. – Száját közelítette Andiéhez, nyelvével addig simogatva annak felső ajkát, amíg az köddé nem foszlott. A szeme azonban kitartott, s Rose tekintetébe kapcsolódott. – Sabbatha hanti – danolta a kórus. – Lodsam hanti. Cahanna risone hanti. Andi visszajött, kimeredő, fájdalmas szeme köré megképződött az arc, melyet aztán a test is követett. Rose egy pillanatig látta karcsontjait és az ő ujjait szorító ujjakéit, majd ismét rájuk nőtt a hús. Rose újból megcsókolta. Andi még kínjai között is reagált, Rose pedig a fiatalabb nő torkába lehelte saját lényegét. Kell nekem ez a nő. És ami kell nekem, azt meg is kapom. Andi újra lenullázódóban volt, de Rose érezte, hogy küzd ellene, és felülkerekedik. A tüdejébe szívott, jajongó életerőből táplálékot merített, ahelyett, hogy megpróbálta volna eltaszítani. Szuflát gyűjtött – most először.

10 Az Igaz Kötés új tagja ezt az éjszakát Rose O’Hara ágyában töltötte, és életében először fedezett fel a szexben mást, mint borzadályt és fájdalmat. A torka reszelt a nyugágyon hallatott sikolyoktól, de amikor ez az új érzés – a Fordulat kínjaival felérő gyönyör – hatalmába kerítette és újból áttetszővé varázsolta testét, ismét sikoltozott. – Sikíts csak, ahogy jólesik – nézett fel combjai közül Rose. – A többiek nemegyszer hallottak ilyet. Jó és rossz sikolyokat egyaránt. – Mindenkinél ilyen a szex? – Ha igen – be sokat mulasztott! Mitől meg nem fosztotta az a komisz apja! És az emberek még őt hiszik tolvajnak? – Nálunk igen, ha megjött a szuflánk – mondta Rose. – Elég, ha ennyit tudsz. Azzal lejjebb hajtotta a fejét, és minden újrakezdődött. 11 Nem sokkal éjfél előtt Zseton Charlie és Baba, az Orosz az előbbi Bounderjának alsó lépcsőjén ültek, megosztozva egy spanglin, és a holdat bámulva. Rose EarthCruiseréből újabb sikolyok hallatszottak. Charlie és Baba összenéztek, és elvigyorodtak. – Úgy hallom, ízlik valakinek – jegyezte meg Baba. – Mér pont neki ne ízlene? – kérdezte Charlie. 12 Andi a hajnalfény első sugarával ébredt, miközben a feje Rose keblén pihent. Egészen másként érezte magát, és mégis ugyanúgy, mint korábban. Fejét felemelve látta, hogy Rose nézi őt azzal a különleges szemével. – Te mentettél meg – mondta Andi. – Visszahoztál és megmentettél. – Egyedül nem sikerült volna. Te nem akartál elmenni. – Ellentétben a folytatással, cukorfalat. – És amit utána csináltunk… ugye nem ismételhetjük meg? Rose mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem. És ez így van rendjén. Vannak élmények, amelyek nem írhatók felül. Azonkívül ma visszajön az emberem. – Hogy hívják? – A Henry Rothman névre hallgat, de ez csak az avatatlanoknak szól. Az Igaz neve Varjú Fater. – És szereted, ugye? Mondd, hogy igen. Rose mosolygott, magához húzta Andit, és megcsókolta – de felelni nem felelt.

– Rose… – Igen? – Én most… most már nem vagyok ember? Rose erre ugyanazt válaszolta, mint Dick Hallorann az ifjú Danny Torrance-nek, méghozzá ugyanolyan hűvösen. – Bánnád? Andi úgy vélte, nem bánná. Úgy vélte, hazaért.

MAMA 1 Kusza egyvelegben követték egymást a rossz álmok – valaki kalapácsot lóbálva üldözte véget nem érő folyosókon át, a lift magától működött, állatformákra nyírt sövény kelt életre és zárult köré – és a végén egyetlen világos gondolat: bárcsak halott volnék. Dan Torrance kinyitotta a szemét. A szemén át napfény lövellt sajgó lejébe, mintha fel akarná gyújtani az agyát. Minden lidércnyomások csúcsa. Az arca lüktetett. Orrlyuka eltömődött, csak a bal oldaliban engedett át egy cérnavékony fuvallatot egy gombostűfejnyi rés. A bal oldaliban? Nem, a jobb oldaliban. Kapott ugyan levegőt a száján át, de az bűzlött a whisky meg a cigaretta ízétől. A gyomra mint egy ólomgolyó: tele csupa nem odavaló dologgal. Másnap reggeli zsigeri szeméttelep – így nevezte el a siralmas érzést valamilyen kipróbált öreg szesztestvér. Mellőle hangos horkolás. Dan arra fordította fejét, noha a nyaka sivalkodva tiltakozott, és a halántékába újabb döfés nyilallt. Ismét kinyitotta a szemét, de csak résnyire; köszönöm, nem kérek ebből a vakító napfényből. Még nem. A puszta földön feküdt, egy szál matracon. Mellette pucér nő terült el a hátán. Dan végignézett magán, és látta, hogy ő is ádámkosztümben van. A neve… Dolores? Nem. Debbie? Ez már langyos, de még nem meleg… Deenie. Úgy van, Deenie-nek hívják. Egy Tejút nevű bárban ismerkedtek meg, és egész jó volt a hangulat, amíg… A többire nem emlékezett, és elég volt egy pillantás a kezére – dagadt volt mind a kettő, és a jobb kéz bütykei körül sebek és zúzódások –, máris elment a kedve a múltidézéstől. Különben is, mit számít? A forgatókönyv lényege soha nem változik. Berúgott, valaki mondott valamit, mire ő felkapta a vizet, és ezt káosz, hamisítatlan kocsmai hirig követte. A fejében veszélyes kutya állt lesben. Ha józan, pórázon tarthatta volna. Ha ivott, a póráz eltűnt. Előbb-utóbb megölök valakit. Ez akár tegnap éjjel is megeshetett. Te, Deenie, szorítsd a lőcsömet. Tényleg ezt mondta volna? Rettegett, hogy így volt. Egyes mozzanatok most előjöttek, és még ennyi is túl sok volt. A nyolcadik golyót nem szabad megjátszani. Ravaszul meg kell pörgetni a dákót, hogy a fekete golyó lesodródjék az asztalról, és a krétával összekent feketepéter fel-felpattanva repüljön egészen a wurlitzerig, amely – mi mást? – countryzenét játszott. Homályosan Joe Diffie-re is emlékezett. Miért adta

oly undorítóan a janit? Hát mert részeg volt, és mert Deenie ott állt mögötte, és nyomkodta a lőcsét az asztal alatt, ő pedig a nő kedvéért akart kitenni magáért. Mindez nem volt több jó mókánál. De akkor a baseballsapkás és spéci selyem cowboyinget viselő hapsi felnevetett, és ezzel nagy hibát követett el. Káosz és kocsmai hirig. Dan megérintette a száját, és vaskos hurkákat tapintott az ajka helyén, amely még ép és sértetlen volt, amikor tegnap délután kilépett a csekkbeváltó bejzliből, nadrágja elülső zsebében valamivel több, mint ötszáz dollárral. Legalább a fogaim mintha mind… A gyomra cseppfolyósan meglódult. Savanyú, whiskyízű nyákot böfögött fel, és visszanyelte. Égett tőle a torka. A matracról a térdére gurult, imbolyogva feltápászkodott, együtt himbálózva a csendes tangót lejtő szobával. Másnapos volt, a feje majd szétpattant, a belei pukkadoztak az olcsó kajától, amelyet az este magába tömött, hogy semlegesítse a piát – de közben még mindig részeg volt. Felkapta a földről az alsónadrágját, a karjára akasztotta, és úgy hagyta el a szobát, nem igazán sántítva, de dajkálva a bal lábát. Homályosan emlékezett – tisztábban remélhetőleg később sem fog emlékezni – a baseballsapkás cowboyra, amint egy széket hajít felé. Ez volt az a perc, amikor ő meg lőcsnyomorgató Deenie távoztak, sietősen, de azért nem futva, és közben vihogtak, mint két bolond. Balszerencsés belei újra nagyot rándultak, de a rángást ezúttal olyan görcs kísérte, mintha sima gumikesztyűbe bújtatott kéz szorongatná. Ez kioldotta a hányinger valamennyi mozgatórugóját: a nagy üvegpohárban tálalt keménytojások ecetes szagát, a grillfűszeres pörc ízét, az orrvérzéshez hasonló ketchupban fuldokló sült krumpli látványát – az összes gyorskaját, amit tegnap este két eresztés pia között a szájába tömött. Tudta, hogy okádni fog, de a képek csak egyre jöttek, valamilyen rémálombeli szerencsekeréken forogva. Mit tartogatunk a következő versenyzőnknek, Johnny? Nos, Bob, egy jó nagy tányér OLAJBAN ÚSZÓ SZARDÍNIÁT! A fürdőszoba szemközt nyílt a kis előszobából. Az ajtaja nyitva volt, a vécéülőke felemelve. Dan odarontott, térdre zuttyant, és egész áradat sárgásbarna kulimászt hányt egy lebegő székletgöröngy tetejére. Fejét elfordítva tapogatta ki a lehúzót, megtalálta, megrántotta. Zubogott a víz, de a felgyülemlő pótlás csorgása nem hallatszott. Visszanézett, és riasztó látványban volt része. Az ürülék – alighanem a sajátja – a félig megemésztett bárbeli ínyencségek tengerén a vécécsésze levizelt széle felé emelkedett. Ám éppen mielőtt a vécé – a ma reggeli banális szörnyűségek betetőződéseképpen – túlfolyt volna, a vezetékből krákogásszerű zaj hallatszott, és az egész katyvasz leöblítődött. Dan ismét hányt, aztán, hátát a fürdőszoba falának vetve, a sarkára ült, és lüktető fejét lehajtva várt, hogy a tartály újra megteljen, és az újabb adagot is leöblíthesse. Soha többé. Esküszöm. Se több pia, se több bár, se több bunyó. Századszor fogadta

meg. Vagy ezredszer. Egyvalami biztos: ki kell jutnia ebből a városból, vagy bajba kerülhet. Akár komoly bajba is. Johnny, mit kap ma a fődíj nyertese? KÉT ÉVET AZ ÁLLAMIBAN, Bob, tettlegességért és testi sértésért! És a stúdió közönsége lázba jön. A lármásan zubogó vécétartály elhallgatott. Dan a lehúzó után nyúlt, hogy leöblítse a Másnap Reggel, Második részt, majd mozdulatlanná dermedt, és rövid távú emlékezete fekete lyukába nézett. Tudja-e a nevét? Igen: Daniel Anthony Torrance. Tudja-e, hogy hívják a kis tyúkot, aki a másik szobában a matracon horkol? Igen: Deenie-nek hívják. A vezetéknevére nem emlékezett; valószínű, hogy meg sem mondta. Tudja-e, hogy hívják a jelenlegi elnököt? Legnagyobb rémületére elsőre nem tudta. A manusnak menő Elvis-frizurája van, és szaxofonozik – elég pocsékul. De a neve…? Tudod-e legalább, hol vagy? Clevelandben? Vagy Charlestonban? Vagy az egyik, vagy a másik. Amikor lehúzta a vécét, az elnök neve vakítón világosodott meg előtte. És nem volt sem Clevelandben, sem Charlestonban, hanem az észak-karolinai Wilmingtonban. Beteghordozóként dolgozik a Mária Irgalma Kórházban. Vagy dolgozott. Ideje továbbállni. Ha máshová, valami jó helyre kerül, talán abba tudja hagyni az ivást, és mindent újrakezd. Felállt, és a tükörbe nézett. A helyzet nem volt olyan pocsék, mint amilyentől tartott. Az orra dagadt, de nem tört el – legalábbis nem tűnt úgy. Duzzadt felső ajka fölött kéreggé keményedett a megszáradt vér. Jobb pofacsontján zúzódás díszlett (a baseballsapkás cowboy balkezes lehetett), közepén egy gyűrű véres lenyomatával. Újabb, jókora zúzódás terpeszkedett bal válla gödrében. Úgy rémlett, ez egy dákótól származik. Benézett a gyógyszeres szekrénybe. Sminkrudak és pulton át kapható gyógyszerek összevissza üvegei között három receptre adható üveget talált. Az elsőt, a Diflucant gombás fertőzések ellen szokás felírni. Dan örült, hogy körül van metélve. A másodikat, a 65-ös Darvon tablettát kinyitotta, és a fél tucat kapszulából hármat zsebre vágott, további tájékozódás céljából. Az utolsó szer, a Fioricet üvege szerencsére majdnem teli volt. Hármat jó hideg vízzel bevett. Amikor a mosdó fölé hajolt, a feje jobban fájt, mint valaha, de úgy gondolta, ez hamarosan enyhülni fog. A Fioricet, amely migrén és vérnyomás-ingadozás miatti fejfájás ellen való, garantáltan beválik macskajaj ellen is. Legalábbis az esetek nagy részében. Mar be akarta csukni a szekrénykét, de aztán még egyszer körülnézett, és turkált a limlomban. Pesszárium nem volt. Nos, talán a nő tartott belőle a táskájában. Remélte, hogy így van, mivel ő nem viselt gumi óvszert. Ha dugtak – és bár biztosan nem tudta, de valószínűleg megtették –, kantár nélkül hágta meg a csajt.

Bebújt az alsónadrágba, és visszacsoszogott a hálószobába. Egy pillanatra megállt a küszöbön, és nézte a nőt, aki tegnap éjjel felhozta magához. Széttárt végtagokkal feküdt, mindene kilátszott. Tegnap este, combig érő bőrszoknyájában és parafa talpú szandáljában, kurta trikójában és abroncsos fülbevalójával, a nyugati világ istennőjének látszott. Nappali fénynél Dan látta piától hájasodó gyomrának megereszkedett fehér kelt tésztáját és az álla alatt formálódó második állat. De látott ennél rosszabbat is: igazából nem is volt nő. Börtön valószínűleg nem járt a vele való együttlétért (Isten ne adja, hogy így legyen), de biztosan nem volt több húsznál, sőt talán még csak késői tizenéves lehetett. Az egyik falon – micsoda lohasztó gyerekesség – KISS-plakát lógott, rajta Gene Simmonsszal, amint tüzet okád. Egy másik plakáton rémült szemű, helyes kiscica lógott egy faágról. CSAK KAPASZKODJ, CICAMICA, javallotta a szöveg. Ki kell jutnia innen. Ruháik összekeveredve hevertek a matrac végén. Dan leválasztotta pólóját a lány bugyijáról, magára rántotta, majd belelépett a farmerjába. Félig volt csak felhúzva a cipzár, amikor döbbenten észlelte, hogy a bal elülső zsebe sokkal laposabb, mint volt, amikor előző délután kilépett a pénzváltó bodegájából. Nem. Ez nem lehet igaz. A feje, amely már egy icipicivel kevésbé sajgott, ismét lüktetni kezdett, a szívverése felgyorsult, és amikor a zsebébe nyúlt, csak egy tízdolláros meg két fogpiszkáló akadt a kezébe, azokból is az egyik a mutatóujja körme alatti érzékeny húsba fúródott. Igaz, ezt alig érzékelte. Nem ihattunk meg ötszáz dollárt. Ha annyit piáltunk volna, már nem volnánk életben. A tárcája még mindig a farzsebében lapult. Kihúzta, reménytelenségében is reménykedve, de semmi. Valamikor az elülső zsebébe tehette át a rendszerint ott őrzött tízdollárost. Az elülső zseb megnehezítette a bárokban grasszáló tolvajok dolgát, bár ez most inkább jó viccnek hangzott. Ránézett a matracon szétterült, horkoló gyerek-nőre, és elindult, hogy felrázza és kérdőre vonja: mit művelt a kibaszott pénzével. Ha kell, addig fojtogatja, míg fel nem ébred. De ha meglopta, miért hozta haza magához? És nem történt valami más is? Valamiféle kaland, miután elhagyták a Tejutat? Most, hogy a feje lassan kitisztult, volt valami ködös, de alighanem helytálló emléke, hogy taxiba szálltak, és a vasútállomásra vitették magukat. Ismerek egy fazont, szivi, aki ott szokott szobrozni. Valóban ezt mondta, vagy csak a képzelete játszik vele? Mondta hát, de még mennyire. Wilmingtonban vagyok, Bill Clinton az elnök, és az állomásra mentünk. Ahol tényleg volt egy fazon. Az a fajta, aki a férfimosdóban bonyolítja az üzleteit, különösen ha az ügyfél arca némileg át van szabva. Amikor megkérdezte, ki pöccent be rám, azt feleltem…

– Azt feleltem, „közöd?” – motyogta Dan. Amikor bementek a mosdóba, Dan el volt szánva rá, hogy vesz egy grammot, hadd örüljön a csaja, semmiképp sem többet, és csak ha nincs nagyon felütve. Lehet, hogy Deenie bukik a kokainra, de ő nem. Hallotta, hogy „gazdag ember Panadoljának” nevezik, és ő aztán legkevésbé sem az. De ekkor valaki kijött az egyik fülkéből, üzletembertípus, aktatáskája a térdét csapkodta. És amikor odament az egyik mosdóhoz, hogy kezet mosson, Dan látta, hogy legyek mászkálnak az arcán. Halállegyek. Az üzletember két lábon járó halott volt, és nem tudott róla. Így aztán, ahelyett, hogy spórolt volna, úgy rémlett, a nagystílűt adta. Bár lehet, hogy az utolsó pillanatban gondolta meg magát. Olyan kevésre emlékszik, hogy bármi előfordulhatott. De a legyekre emlékszem. Igen, a legyeket tisztán látta. Az ital letompította, valósággal kiütötte a ragyogást, de a legyeknek talán közük sem volt a ragyogáshoz. Akár mátós volt, akár józan, jöttek, amikor nekik úgy tetszett. Ismét arra gondolt: Ki kell jutnom innen. És arra: Bárcsak halott volnék. 2 Deenie halkan felhorkantott, és elfordult a könyörtelen reggeli világosságtól. A földön lévő matractól eltekintve a szobában nem volt bútor, még egy filléres íróasztal sem. A szekrény nyitva állt; Deenie sovány ruhatárának zöme két műanyag ruháskosárban tárult Dan elé. A kevés számú felakasztott holmi bárokban való portyázásra készült. Látott egy piros pólót, amelynek elején flitteres betűkkel SEXY GIRL állt, és egy divatosan tépett szélű farmerszoknyát. Volt ezenkívül két pár edzőcipő, két balerinacipő és egy pár magas sarkú, pántos dugjmeg. Parafa talpú szandál azonban nem volt. Mellesleg saját lestrapált Reebokjának sem volt nyoma. Dan már nem emlékezett, hogy lerúgták-e érkezés után a cipőjüket, de ha megtették, ez a nappaliban történhetett, amelynek körvonalai felderengtek előtte. A lány retikülje is ott lehet. Dan talán rábízta megőrzésre a maradék pénzét. Valószínűtlen volt, de nem lehetetlen. Lüktető fejét lehajtva ment végig a kis előszobán; bizonyára onnan nyílik a másik szoba. A végén volt a csöpp konyha, amelynek felszerelése egy főzőlapból és egy, a pult alá tolt, dobozméretű hűtőből állt. A lakótérben egy szakadozott dívány állt, amelynek egyik végét téglákkal támasztották fel. Vele szemben jókora televízió terpeszkedett, amelynek képernyőjén középen repedés futott végig; ezt egyik végén elszabadult ragasztószalaggal próbálták megjavítani. A szalaghoz néhány légy tapadt; az egyik még erőtlenül küszködött. Dan betegesen megigézve figyelte, és arra gondolt (nem is először), hogy a macskajajos tekintet kísérteties pontossággal fedezi fel a

legocsmányabb látványokat minden lehetséges környezetben. A dívány előtt kávézóasztal állt, rajta csikkekkel teli hamutartó, egy fehér porral megtömött zacskó és egy People magazin, amelyre kiszóródott a szer. Mellette, hogy a kép teljes legyen, egy félig még összetekert egydolláros bankjegy hevert. Dan nem tudta, mennyit szippantottak, de a maradékból ítélve búcsút inthetett ötszáz dollárjának. Baszki, még csak nem is szeretem a kokót. És hogy szippantottam fel, amikor levegőt is alig kapok? Nem is ő szippantott, hanem a csaj. Ő csak az ínyébe dörzsölte. Lassan minden kirajzolódott. Jobb lett volna nem tudni róla, de ehhez már késő volt. A mosdó halállegyei, amint ki-be másznak Üzletember száján, és ellepik szeme nedves részeit… Díler, amint megkérdi, mit bámul Dan… Dan, amint közli, hogy semmit, nem érdekes, inkább mutassa a cuccot… Dílernek, mint kitűnt, tekintélyes készlete volt. Igaz, ez többnyire így volt. Ezután jött egy újabb taxi, amely a csaj lakására vitte őket. Deenie már szippantott a tenyeréről, mohóságában – vagy rászorultságában – várni se bírt. Aztán a Styx „Mr. Robotóját” próbálták énekelni. Közvetlenül az ajtónál észrevette a lány szandálját és a saját Reebokját; ez már romantikusabb emlék volt. Deenie nem lerúgta, csak lecsúsztatta lábáról a szandált, mivel ekkorra Dan már keményen markolta a farát, ő pedig Dan dereka köré fonta a lábát. A nyaka parfümtől, a lélegzete grillfűszeres pörctől szaglott. Marékszám falták, mielőtt átvonultak volna a biliárdasztalhoz. Dan felvette az edzőcipőt, majd átvonult a konyhába, hátha talál az egyetlen kredencben Nescafét. Nescafé nem volt, meglátta viszont a nappali padlóján a lány retiküljét. Felrémlett előtte, hogy Deenie a díványt célozta meg vele, és nevetett, amikor elvétette. A vacakok egy része szétszóródott, köztük bőrutánzatú erszénye is. Dan mindent visszalapátolt a táskába, majd átvitte a konyhába. Noha nagyon jól tudta, hogy a pénze jelenleg Díler formatervezett farmerjának zsebében időzik, tudata egyik zugában ragaszkodott a feltevéshez, hogy valamennyinek maradnia kellett, már csak azért is, mert nagy szüksége volt rá. Tíz dollárból kitelik három rövidital vagy egy tucat dobozos sör, de ennél mára több kellett neki. Kihalászta a lány erszényét és kinyitotta. Volt benne néhány fénykép kettő Deenieről, valamilyen sráccal, aki hasonlósága okán feltétlenül rokon lehetett, további kettő Deenie-ről karjában kisbabával, majd egy Deenie-ről diákbálra öltözötten egy kiálló fogú, siralmas kék szmokingot viselő ürge mellett. A bankjegyes rekesz duzzadtnak látszott, s ez jó reménnyel töltötte el Dant, amíg ki nem nyitotta, és egy csomó élelmiszer-utalványt nem fedezett fel benne. Volt némi pénz is: két húszas és három tízes. Íme a pénzem. Ami maradt belőle. Ezt azonban el kellett vetnie. Soha nem bízta volna a heti fizetését holmi szaros kis alkalmi nőcire. Nem, ez a pénz a lányé volt.

Igen, de a kokó nem az ő ötlete volt-e? Nem ő tehet róla, ha Dan ezen a reggelen nemcsak másnapos, de le is van égve? Nem. Azért vagy másnapos, mert iszákos vagy. És azért vagy leégve, mert halállegyeket láttál. Ez igaz lehet, de ha a csaj nem követeli, hogy menjenek az állomásra és vásároljanak, akkor ő sosem látta volna a halállegyeket. Lehet, hogy ez a hetven dollár kajára kell neki. Úgy van. Egy doboz mogyoróvajra és egy üveg eperdzsemre. Meg kenyérre, amire rákenheti. A többit fedezik az utalványok. Vagy kellhet lakbérre is. Ha nincs pénze lakbérre, eladhatja a tévét. Talán a dílerje megvenné, repedésestül is. Hetven dollár, okoskodott Dan, különben sem elég lakbérre, még egy ilyen nyomortanyáért sem. Ez nem a tiéd, doki. Az anyja hangja volt, az a hang, amelyet ebben az embertelenül másnapos állapotában, amikor oly kétségbeesetten vágyott egy italra, a legkevésbé akart hallani. – Francba veled, mama – mondta halkan, de őszintén. Zsebre vágta a pénzt, visszatette az erszényt a retikülbe, és megfordult. Vele szemben egy kisgyerek állt. Úgy másfél évesnek látszott. Egy Atlanta Braves feliratú pólót viselt, amely a térdéig ért, de az alatta lévő pelenka így is kilógott, mert tele volt, és a bokájáig fityegett. Dan szíve hatalmasat ugrott a bordái közt, és a feje – bumm! – akkorát csattant, mintha Thor a kalapácsával sújtott volna le rá. Egy pillanatig biztosra vette, hogy szélütés vagy szívroham éri; esetleg mind a kettő. Aztán mély levegőt vett, és kifújta. – Honnan jöttél, Atlanta hőse? – Mama – mondta a gyerek. A válasz a maga módján igazán értelmes volt – elvégre Dan is a mamájából jött elő –, de rajta nem segített. Zakatoló fejében borzalmas következtetés formálódott, de nem akart tudomást venni róla. Látta, hogy elvetted a pénzt. Lehet, de nem ez az igazi következtetés. Ha a gyerek látta, ahogy elvette – hát aztán? Még csak kétéves sincs. Az ilyen apró gyerekek mindent elfogadnak, amit a felnőttek tesznek. Ha a mamája a mennyezeten sétálna, és ujjhegyeiből lángok csapnának ki, azt is elfogadná. – Mi a neved, hősöm? – Mama. Na ne mondd! A gimiben ezen majd jót röhög a többi fiú. – A szomszédból jöttél? Vagy a folyosóról? Nagyon kérlek, mondd, hogy igen. Mert íme a következtetés: ha a srác Deenie-é,

akkor az anyja portyázni menőben rázárta ezt a szar lakást. – Mama! Ekkor a gyerek meglátta a dohányzóasztalon a kokót, és odatotyogott. A lába között vele himbálózott az átázott pelenka. – Cutoj! – Nem, ez nem cukor – mondta Dan, noha persze az volt: szippantandó cukor. A gyerek, oda sem figyelve, fél kézzel a fehér por után nyúlt. Eközben Dan zúzódásokat látott a felkarján. Ilyen nyomot hagy az erős szorítás. Dan a derekánál fogva és a lába között megragadta a gyereket. Amikor elhúzta az asztaltól (ujjai közül pisi csöpögött a földre a vizes pelenkából), a fejébe rövid, de gyötrelmesen világos kép villant: az erszénybeli Deenie-hasonmásé, amint felkapja a kislegényt, és úgy megrázza, hogy az ujjnyomai rajta maradnak. (Hóha, Tommy, a „menj a picsába” melyik részét nem érted?) (Ne, Randy, hiszen még majdnem csecsemő.) Aztán a kép eltűnt. De ez a második, gyenge és szemrehányó hang a Deenie-é volt, és Dan rájött, hogy Randy nyilván a bátyja. Stimmelt az egész. Nem minden gyerekkínzó udvarló, néha a báty is lehet. Néha a nagybácsi. Néha… (gyere ki, te istentelen kölök, és vedd be az orvosságod) …néha éppenséggel a kedves apuka. Bevitte a kicsit – Tommyt, Tommy a neve – a hálószobába. Az meglátta az anyját, és rögtön tekeregni kezdett a karjában. „Mama! Mama! Mama!” Amikor letette, Tommy a matrachoz tipegett, és felmászott rá az anyja mellé. Deenie, bár aludt, átölelte, és magához szorította. A Hősök feliratú póló felhúzódott, és Dan a pici lábain további zúzódásokat látott. A bátyot Randynek hívják. Meg tudnám találni. A gondolat olyan hideg és tiszta volt, mint januárban a tó jege. Ma elővenné az erszényből a fényképet és koncentrálna, elhessegetve a lüktető fejfájást, alighanem megtalálná a bátyot. Ilyesmi már ezelőtt is sikerült neki. Én is hagyhatnék egypár zúzódást. Mondd meg neki, hogy legközelebb megölöm. Csakhogy nem lesz legközelebb. Wilmingtonnal végzett. Soha nem látja viszont Deenie-t, se ezt a szánalmas kis lakást. Soha többé nem gondol az előző éjszakára, sem a mai reggelre. Ezúttal Dick Hallorann hangja hallatszott. Nem, kisfiam. A Panorámában látottakat talán elzárhatod a páncéldobozba, de emlékeket soha. Azokat nem. Azok az igazi kísértetek. Az ajtóban állva nézte Deenie-t és sebhelyes kisfiát. A gyerek újra elaludt, és a reggeli napfényben a pár szinte angyalinak látszott. Ez a nő nem angyal. Lehet, hogy a zúzódásokat nem ő ejtette, de elment vigadni, és a gyereket magára hagyta. Ha te nem vagy itt, amikor felébredt és bejött a nappaliba…

Cutoj, mondta a gyerek, és a kokain után nyúlt. Ez rossz. Valamit tenni kellene. Az lehet, de nem nekem. Jól festenék, ha ezzel a cifferblattal beállítanék az egészségügyi hatósághoz, és panaszt tennék kiskorú elhanyagolásáért. Piától és okádéktól bűzölögve. Mint derék, kötelességét teljesítő polgár. Visszacsempészed a lány pénzét, mondta Wendy. Ennyit megtehetsz. Kis híján megtette. Komolyan. Kivette a zsebéből, és tartogatta a kezében. Még oda is sétált vele a nő retiküljéhez, és ez a néhány lépés jót tett neki, mert támadt egy ötlete. Ha már muszáj valamit elvenned, vedd el a kokót. Száz dollárért eladhatod, ami maradt. Talán kétszázért is, ha nincs túlságosan összetaposva. Igen ám, de ha – amilyen az ő szerencséje – potenciális vevője kábítószerfüggő lenne, börtönben kötne ki. Ahol bevarrhatják a Tejútban elkövetett, ki tudja, miféle ostoba stikliért is. Akkor már a kápé biztonságosabb. Összvissz hetven dollár. Mutyizunk, határozta el. Negyven neki, harminc nekem. Csakhogy harminc dollárral nem sokra megy. Neki meg ott van a töméntelen utalvány is. Azokból egy lovat is jól lehetne lakatni. A kiskölyök pedig mindenképpen el van látva. A kokót és a porral teleszórt People magazint a konyhapultra tette, nehogy az apróság hozzáférjen. A mosogatóban talált törlőruhával lesúrolta a dohányzóasztalt, hogy minden szemet eltüntessen. Győzködte magát, hogy ha a lány közben kibotorkálna, visszaadja neki az átok pénzét. Ha pedig tovább hortyog, mindent megérdemel. Deenie nem jött elő. Békésen hortyogott. Dan befejezte a rendcsinálást, és visszadobta a törlőruhát a mosogatóba. Átvillant a fején, hogy hagy valami üzenetet. De mit írjon? Vigyázz jobban a gyerekedre. Jut eszembe, a pénzed elvettem. Ezt hagyja ott? Rendben, akkor nem lesz üzenet. Bal elülső zsebében a pénzzel távozott, vigyázva, hogy ne csapja be maga után az ajtót. Úgy érezte, igazán figyelmesen viselkedik. 3 Déltájban – amikor macskajajos fejfájása Deenie Fioricetjének és egy ráadásnak bekapott Darvonnak köszönhetően már a múlté volt – egy Golden Ital- és Importsör Diszkontja nevű intézményt vett célba. Az üzlet a régi városrészben volt, csupa téglaépület között. A járdák kihaltak voltak, és nagy számban követték egymást zálogházak, amelyek bámulatos választékot kínáltak egyenes borotvákból. Dan egy nagyon nagy üveg nagyon olcsó whiskyt akart venni, de közelebb érve meggondolta magát. Az üzlet előtt bevásárlókocsi állt, megrakva egy csavargó hóbortos kellékeivel. Maga csavargó odabenn volt, és éppen előadást tartott az eladónak. A kocsi tetején

egy összegöngyölt, spárgával összekötött pokróc volt; pecsétes, de amúgy egész tisztességes. Dan leemelte, és karja alá dugva fürgén elsétált. Miután hetven dollárt lopott egy drogproblémával küszködő egyedülálló anyától, egy hajléktalan varázsszőnyegének eltulajdonítása igazán semmiségnek tűnt. Talán ezért érezte magát kisebbnek, mint valaha. Én vagyok a sci-fiből a Hihetetlenül Zsugorodó Ember, gondolta, mialatt új szerzeményével gyorsan befordult a sarkon. Ha egyet-mást még összelopkodok, teljesen el fogok tűnni. Fülelt, nem hallja-e a hajléktalan felháborodott kárálását – minél lököttebbek voltak, annál hangosabban káráltak –, de teljes volt a csend. Még egy sarok, és megdicsérheti magát a szerencsés egérútért. Dan a második sarkot is sikerrel vette. 4 Az este a Rettegés Fokának emlékhídja alatti lejtőn érte, egy jókora lefolyócsatorna szájadékánál ülve. Volt ugyan a városban egy szobája, de azzal volt egy kis gond: felhalmozódott a lakbértartozása, és szentül megígérte, hogy tegnap délután ötig kiegyenlíti. És még csak nem is ez volt minden. Ha visszamenne a szobájába, beidézhetnék, hogy látogasson el egy bizonyos erődítményszerű középületbe a Bess utcán, ahol kérdéseket tesznek fel bizonyos bárbeli nézeteltérés kapcsán. Mindent egybevetve tanácsosabbnak látszott, ha elkerüli alkalmi otthonát. Volt a belvárosban egy Remény Házának nevezett menhely (az alkoholisták persze a Reménytelenség Házának nevezték), Dan azonban oda sem kívánkozott. Ingyen szállást, azt adnak, de ha az embernél üveg van, elveszik. Wilmington tele volt egyéjszakás olcsó szállásokkal és motelekkel, ahol szarnak rá, ki mit iszik, szippant vagy lő be magának, de miért tékozolná piára szánt jó dollárjait fedélre, amikor az idő meleg és száraz? Ha majd elindul északra, törheti a fejét éjszakai nyughelyeken. Egyelőre sürgetőbb, hogy kimentse kevéske holmiját a Burney utcai szobából anélkül, hogy a háziasszonya meglátná. A hold a folyó fölé emelkedett. A pokrócot maga mögé terítette. Nemsokára leheveredik rá, maga köré csavarja, mintha bebábozódna, és elalszik. Elég magasra szállt el ahhoz, hogy jól érezze magát. A felszállás és a kiszállás kemény volt, de ezek az alacsony légköri zavarok már megszűntek. A tisztességes Amerika aligha nevezné életmódját példaszerűnek, de egyelőre minden rendben. Volt egy üveg Old Sunja (a bolt, ahol beszerezte, tisztes távolban volt Golden Diszkontjától), és másnap reggelire egy fél szendvicse. A jövő felhősnek ígérkezett, de ma éjjel fényesen világít a hold. Jobban nem is állhatnának a dolgok. (Cutoj) A gyerek egyszer csak ott volt mellette. Tommy. Szorosan az oldalán. Nyúl a por

után. A karján zúzódások. A szeme kék. (Cutoj) Gyötrelmesen tiszta volt a kép, amelynek semmi köze nem volt a ragyogáshoz. És látott egyebet is. Deenie-t, amint fekszik a hátán, és horkol. A piros műbőr erszényt. A jókora köteg élelmiszerutalványt, a rá nyomtatott bélyegzővel: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MEZŐGAZDASÁGI MINISZTÉRIUMA. A pénzt. A hetven dollárt. Amit elvett. Gondolj a holdra. Gondolj arra, milyen derűsen emelkedik a víz fölé. Ez egy ideig bevált, de aztán megint látta Deenie-t a hátán, a piros műbőr erszényt, az utalványköteget, az összegyűrt, szánalmas pénzt (amelynek jó részét már elköltötte). De a legtisztábban a gyereket látta, amint tengericsillagra emlékeztető kezével nyúlkál a drog után. A szeme kék. A karján zúzódások. Cutoj, mondta. És azt, hogy mama. Dan beosztással ivott; így tovább tartott a pia, az emelkedés simább volt, és a másnapi fejfájás enyhébb és kezelhetőbb. Néha azonban nem sikerült a méricskélés. Közbeszólt valami balhé. Mint a Tejútban. Az az eset többé-kevésbé véletlen volt, ám ma este szándékosan ürítette ki az üveget négy hosszú kortyintással. A tudata, mint a teleírt palatábla. A pia a szivacs. Lefeküdt, és maga köré csavarta a lopott pokrócot. Várta a tudatvesztést, és az meg is jött, de Tommy megelőzte. Az Atlanta Braves feliratú póló. A bokáig csüngő pelenka. Kék szem, kékeslila foltos kar, tengericsillag-szerű kéz. Cutoj. Mama. Erről nem fogok beszélni, fogadta meg magában. Soha senkinek. Miközben a hold az észak-karolinabeli Wilmington fölé emelkedett, Dan Torrance öntudatlanságba merült. Álmodott a Panorámáról, de olyan álmokat, amelyekre ébredés után nem fog emlékezni. Amikor másnap felébredt, a kék szempárra, a zúzódásos karra, a nyúlkáló kis praclira emlékezett. Sikerült hozzájutnia a holmijához, és elindult északra: először New York állam felső részébe, aztán Massachusettsbe. Eltelt két év. Voltak, akiknek segített, főleg az időseknek. Ez valahogy jól ment neki. Sok-sok ittas éjszakáján eszébe sem jutott a gyerek, de ő volt az első, akire a macskajajos másnapokon gondolt. És a gyerek jelent meg előtte, valahányszor elhatározta, hogy felhagy az ivással. Talán a jövő héten; de a jövő hónapban egész biztosan. A gyerek. A szeme. A karja. A kinyújtott tengericsillag keze. Cutoj. Mama.

ELSŐ RÉSZ

ABRA

ELSŐ FEJEZET

ISTEN HOZOTT PÖTTÖMVÁROSBAN 1 Wilmington után a mindennapi ivászat abbamaradt. Egy héten, néha két héten át csak cukormentes üdítőket fogyasztott. Ébredéskor nem volt másnapos, és ez jó dolog volt; viszont szomjas volt, és nyomorultul érezte magát, ami már korántsem volt jó. Aztán elkövetkezett egy éjszaka, vagy egy hétvége. Néha egy Budweiser tévéreklámtól gerjedt be: üde arcú, garantáltan sörhas nélküli fiatalok gurítottak le egy jégbe hűtött pohárral egy hajtós röplabdameccs után. Máskor két vonzó külsejű, szolid nőt pillantott meg, amint munka után felhörpintenek valamit egy kellemes kis kávézó teraszán; az a fajta hely volt, amely francia névvel büszkélkedik, és rengeteg kúszónövény díszíti, a hölgyek által rendelt italokhoz pedig minden esetben kis napernyő járt. Néha elég volt egy rádión hallott dal is. Egy ízben a Styx adta elő a „Mr. Robotó”-t. Amikor „száraz” volt, száz százalékig az maradt. Amikor ivott, berúgott. Ha egy nő mellett ébredt, Deenie-re és az Atlanta Bravespólóba bújtatott kisgyerekre gondolt. Meg a hetven dollárra. Még az ellopott pokróc is eszébe jutott, amelyet a csatornában hagyott. Talán még mindig ott van. Ha igen, mostanra már biztosan megpenészedett. Néha, amikor berúgott, nem ment munkába. Egy ideig tartották – értette a dolgát –, de aztán eljött a búcsú napja. Ilyenkor Dan mindent szépen megköszönt, és felszállt egy buszra. Wilmington Albanyvá változott, Albany Uticává, Utica pedig New Paltzcá. New Paltzot Sturbridge váltotta, ahol egy szabadtéri folkkoncerten rúgott be, és másnap fogdában ébredt, törött csuklóval. Ezután Weston került sorra, majd következett Martha’s Vineyardban egy idősek szanatóriuma, de – ki hinné? – ez a hakni nem bizonyult hosszú életűnek. A harmadik napon a főnővér megérezte a leheletén a piát, és jött a viszlát, nem lennék a maga helyében. Egy ízben, anélkül, hogy tudta volna, keresztezte az Igaz Kötés útját; pontosabban tudata felszínén semmit sem észlelt, de mélyebben – a ragyogás zónájában – meglegyintette valami. Valamilyen gyorsan eloszló, kellemetlen szag, mint az égett gumié az autópályán, ahol nem sokkal korábban csúnya baleset történt. A Martha’s Vineyardból Newburyportba ment. Itt egy le vagytok sajnálva jelszavú veteránotthonban kapott munkát, olyan helyen, ahol az öreg katonákat olykor ott felejtik kerekes székükben az üres orvosi rendelők előtt, mígnem túlcsorduló vizeletgyűjtőikből a pisi a padlóra folyik. A páciensek számára pokol volt az

intézmény; valamivel jobban jártak a Danhez hasonló lúzerek, habár ő maga, néhány társával együtt, a lehetőségekhez képest az öreg katonáknak is igyekezett kedvezni. Egynek vagy kettőnek, amikor eljött az ideje, még a nagy ugrást is megkönnyítette. Ezzel a munkával elvolt egy darabig, még azt is megélte, hogy a szaxofonos elnök átadja a Fehér Ház kulcsait a cowboy elnöknek. Newburyportban volt néhány kapatos éjszakája, de ilyenkor másnap szabadnapos volt, úgyhogy simán ment minden. Az egyik ilyen minimuri után ébredéskor az villant a fejébe: legalább az élelmiszer-utalványokat otthagytam. Ebből alakult ki a már ismert paranoiás, két műsorvezetős vetélkedő. Sajnáljuk, Deenie, vesztettél, de innen senki sem távozik üres kézzel. Mit is tartogatunk Deenie számára, Johnny? Nos, Bob, pénzt nem nyert a kis hölgy, de megkapja az új programmagazinunkat, továbbá néhány gramm kokaint és egy vaskos köteg élelmiszer-utalványt! Dan is nyert valamit: egy teljes piamentes hónapot. Egyfajta bizarr vezeklésnek fogta fel. Többször is eszébe jutott, hogy ha megvolna neki Deenie címe, már rég visszaküldte volna neki azt a rohadt hetven dollárt. Kétszer annyit is küldött volna, ha ezen az áron megszabadul az Atlanta Braves-pólós, tengericsillag kezű kisfiú visszajáró emlékétől. De a címet nem tette el, így hát ehelyett józan maradt, vagyis száraz korbáccsal verte magát. Aztán egy éjjel egy Horgászpihenő nevű italmérésbe botlott, és az ablakon át meglátott egy jóképű szőkeséget, amint egymagában ül a bárpultnál. Combközépig érő skót kockás szoknyát viselt, és magányosnak látszott; és amikor Dan bement, kiderült, hogy a minap vált el, hű, de kellemetlen, talán szívesen beszélgetne valakivel, és három nappal később arra ébredt, hogy ugyanaz az ismert fekete lyuk tátong az emlékezetében. Elment a veteránközpontba, ahol padlót sikált és villanykörtéket cserélt, és reménykedett, hogy kap még egy lehetőséget, de ötér’ túró. A „nem kérek a szövegből” egy árnyalatnyival jobban hangzott, mint a kíméljen meg a süket dumájától”, de csak egy árnyalatnyival, és ugyanarra futott ki. Vitte magával az öltözőszekrényében lévő kevéske holmit, és közben egy régi Bobcat Goldthwaitsor jutott eszébe: „A munkám még megvolt, de valaki más végezte.” Így hát buszra szállt, amely történetesen New Hampshire-be tartott, de felszállás előtt még vett egy hasas üveg mámort ígérő folyadékot. Egész úton hátul, a részegek ülésén gubbasztott, a vécé mellett. A tapasztalat megtanította, hogy ha az ember utazás közben le akarja szopni magát, akkor ez az ülés a legcélszerűbb. A barna papírzacskóba nyúlva meglazította a mámorral kecsegtető butykos kupakját, és beszívta a beszédes szagot. A mondanivalója mindig ugyanaz volt: Szia, haverom! Cutoj, gondolta. Meg azt, hogy Mama. Arra is gondolt, hogy Tommy most már óvodás. Feltéve persze, hogy a derék

Randy bácsi nem ölte meg. És arra gondolt, hogy A féket egyedül csak te nyomhatod le. Ez utóbbi gondolat már sokszor megfordult a fejében, de most egy újabb követte: Nem kell így élned, ha te nem akarod. Élhetsz persze így is – de nem kötelező. A hang oly különös volt, annyira nem hasonlított szokásos belső párbeszédeihez, hogy először azt hitte, bizonyára másvalakitől kölcsönözte – megvolt hozzá a képessége, de mostanában már csak nagy ritkán kapott kéretlen üzeneteket: megtanulta, hogyan hárítsa el őket. Mindazonáltal fürkészőn pásztázta végig az előtte lévő sorokat; szinte lefogadta volna, hogy valaki visszanéz rá. Ilyen utas azonban nem akadt. Mind aludtak, beszélgettek a szomszédjukkal, vagy kibámultak a szürke New England-i hétköznapba. Nem kell így élned, ha te nem akarod. Ó, ha ez igaz lenne! Mindazonáltal visszacsavarta az üvegre a kupakot, és letette a mellette lévő ülésre. Ezután még kétszer emelte fel. Először visszatette. Másodszorra a zacskóba nyúlt, és újra kicsavarta a kupakot, de közben a busz átlépte az államhatárt, és behajtott a New Hampshire-i fogadóterületre. Dan a többi utassal együtt bement a Burger Kingbe, és csak azért állt meg, hogy a papírzacskót az egyik szemétgyűjtőbe dobja. A nagy zöld tartály oldalára ezt nyomtatták: HAGYD ITT, AMIRE MÁR NINCS SZÜKSÉGED. Milyen szép is lenne, gondolta Dan, amikor koppant a zacskó. Istenem, de szép lenne… 2 Másfél órával később a busz elgurult egy hirdetőtábla mellett. ISTEN HOZTA FRAZIERBEN, állt rajta, AHOL MINDEN BAJÁRA ORVOSSÁG VÁRJA. Alatta pedig: ITT TALÁLJA PÖTTÖMVÁROST! A busz megállt a Frazieri Közösségi Háznál, hogy felvegyen néhány új utast, és a Dan melletti üres ülésről, ahol az út első szakasza alatt az üveg fészkelt, megszólalt Tony. Ezt a hangot Dan felismerte, jóllehet Tony évek óta nem beszélt ilyen tisztán. (ez az a hely) Miért ne épp ez volna?, gondolta Dan. Lekapta utazózsákját az ülés fölötti polcról, és leszállt, majd a járdáról nézte, ahogy a busz továbbgördül. Nyugat felől a Fehér Hegyek fűrészelték ketté a láthatárt. Dan hosszú bolyongásai során mindig elkerülte a hegyeket, különösen azokat a szaggatott élű szörnyeket, amelyek kettévágják a tájat. Végül mégis megtértem a magaslatokhoz, gondolta. Mindig tudtam, hogy ez lesz a vége. De ezek a hegyek szelídebbek voltak, mint azok, amelyek néha még mindig kísértettek álmaiban, és úgy vélte, egy időre megbékélhet velük. Mármint ha itt nem jut folyton eszébe az Atlanta Braves-pólós kissrác. Ha abba tudná hagyni a piálást. Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy

nincs értelme tovább vándorolni. Akárhová megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük. A levegőben hó szitált, finom, mint az esküvői csipke. Dan megállapította, hogy a széles főutcát szegélyező üzletek főleg a síelőkre készültek fel, akik decemberben érkeznek, illetőleg a nyaralókra, akik júniusban várhatók. Szeptemberben és októberben alighanem feltűnnek az őszi lombok szerelmesei is, jelenleg azonban a New England északi részén tavasznak kinevezett időszakot írják, vagyis azt a harapós nyolc hetet, amelynek állandó velejárója a hideg és a nyirkosság. Frazier szemlátomást még nem sütötte ki, miféle gyógyír várja ebben az évszakban a látogatókat, mivel még a fő attrakció, a Cranmore sugárút is jóformán néptelen volt. Dan a vállára lódította az útitáskát, és lassan ballagott észak felé. Aztán megállt egy kovácsoltvas kerítés előtt, hogy megszemléljen egy szeszélyes körvonalú viktoriánus házat, amelyet kétfelől újabb építésű téglaépületek határoltak; ez utóbbiakat fedett gyalogjárók kötötték össze viktoriánus szomszédjukkal. Az udvarház tetejét baloldalt torony díszítette. Jobbról nem volt ilyen torony, s ettől az épület furán kiegyensúlyozatlan látványt nyújtott, ami Dannek eléggé tetszett. Mintha a jól megtermett öreglány azt mondaná, Hát igen, egy részem levált. Egye fene. Egy szép napon te is így jársz majd. Elmosolyodott; aztán a mosoly lehervadt ajkáról. A toronyszoba ablakából Tony nézett le rá, majd amikor látta, hogy Dan felnéz, integetett. Olyan ünnepélyes komolysággal, mint egykor, amikor Dan még gyerek volt, és Tony gyakran meglátogatta. Behunyta, majd kinyitotta szemét. Tony eltűnt. Eleve ott sem volt – hogy is lehetett volna? Hiszen az ablak be volt deszkázva. A pázsiton arany betűkkel hirdette egy tábla, ugyanolyan zöld, mint a ház maga: HELEN RIVINGTON HÁZ. Odabenn macska is van, gondolta. Szürke macska, Audrey a neve. Mint kiderült: igaza volt, de csak félig. A házban tényleg volt macska, szürke is volt, de herélt kandúr lévén nem Audreynak hívták. Dan sokáig elnézte a táblát – olyan sokáig, hogy a felhők szétváltak, és egy bibliai sugarat engedtek át –, aztán továbbment. Bár a nap immár úgy sütött, hogy felszikráztatta az Olimpia Sportház és a Szép Idő Gyógyfürdő előtt parkoló kevésszámú autó krómfelületeit, a hó még örvénylett. Dannek eszébe jutott, mit mondott az ilyen tavaszi napokon az édesanyja, valamikor, amikor Vermontban éltek: Az ördög veri a feleségét. 3 A szeretetháztól egy vagy két sarokra Dan ismét megállt. A városházával szemben terült el Frazier közparkja: egy-két hold gyep, amely épp most kezdett zöldülni, zenepavilon, softballpálya, kövezett kosárlabda félpálya, piknikasztalok, sőt még golfpázsit is. Mindez roppant érdekes volt, Dant azonban igazából egy újabb tábla

érdekelte, amelyen a következő felirat állt: KERESSE FEL PÖTTÖMVÁROST, FRAZIER „KIS CSODÁJÁT”, ÉS ÜLJÖN FEL A PÖTTÖMVÁROSI VASÚTRA! Nem kellett hozzá lángész, hogy az ember rájöjjön: Pöttömváros a Cranmore sugárút miniatűr mása. Ott volt a metodista templom, amely mellett Dan korábban már elment, teljes hét láb magasra felszökő tornyával; ott volt a Zenedoboz Színház; Spondulick Fagylaltozója; a Hegymászók könyvesbolt; az Ingek és még Sok Más; a Frazieri Galéria; a Finom Nyomatokban Utazunk. Megvolt az egytornyú Helen Rivington Ház tökéletes, derékig érő hasonmása is, habár a két oldalán álló téglaépületeket mellőzték. Dan úgy gondolta, talán mert oltári rondák, különösen a köztük álló kúriához képest. Pöttömvároson túl tűnt fel a miniatűr vonat, amelynek kocsijaira ráfestették a PÖTTÖMVÁROSI VASÚT feliratot; a kocsik azonban legföljebb totyis gyerekekre voltak méretezve. A Honda Gold Wing motorbicikli nagyságú, élénkpiros mozdony kéményéből füst pöfögött, és Dan a dízelmotor berregését is hallotta. A mozdony oldalán, régimódi domború aranybetűkkel, az volt olvasható: THE HELEN RIVINGTON. Úgy látszik, ő a város patrónája, gondolta Dan. Valahol Frazierben bizonyára található egy róla elnevezett utca is. Egy darabig elálldogált, noha a nap ismét elbújt, és a hidegben a lehelete is látszott. Gyerekkorában mindig villanyvasútra vágyott, és sohasem kapta meg. Itt, Pöttömvárosban volt egy extraméretű változat, amelyért minden korosztály gyerekei rajonghatnak. Átlendítette az utazótáskát a másik vállára, és átment a túloldalra. Az élmény, hogy Tonyt ismét hallotta, sőt látta is, felzaklatta, mégis örült, amiért Frazierben állt meg. Talán valóban ez az a hely, amelyet keresett – az, ahol végre rájön, hogyan igazíthatja helyre veszélyesen megbillent életét. Akárhová mégy, magadat magaddal viszed. Belökte a gondolatot tudata egyik fiókjába. Ehhez igazán értett. Sokféle holmi gyűlt már össze abban a fiókban. 4 A gépet mindkét oldalról motorháztető borította, de Pöttömváros Állomás alacsony eresze alatt Dan meglátott egy zsámolyt, odavitte, és felállt rá. A masiniszta fülkéjében két báránybőrrel letakart pilótaülés volt; Dannek úgy tetszett, mintha egy régi detroiti villamosból selejtezték volna ki őket. A fülke és a vezérlőberendezés szintén valamelyest módosított detroiti szabványra emlékeztetett, eltekintve egy, a padlóból kiugró ódivatú, Z alakú sebváltókartól. Sebváltógomb azonban nem volt; az

eredeti alkatrészt vigyorgó halálfejjel helyettesítették, amelynek piros selyemkendője a sokéves fogdosástól sápadt rózsaszínre fakult. A kormány felső részét levágták; ami megmaradt belőle, repülőgép botkormányára emlékeztetett. A műszerfalra elmosódott, de még olvasható fekete betűkkel azt írták: MAXIMÁLIS SEBESSÉG 70, TÚLLÉPNI TILOS. – Tetszik? – A hang közvetlenül Dan háta mögül szólalt meg. Dan megperdült, de közben kis híján leesett a sámliról. Viharvert, jókora kéz ragadta karon, hogy visszanyerje egyensúlyát. A jövevény ötvenes évei végén vagy hatvanas évei elején járhatott, bélelt farmerdzsekit és piros kockás vadászsapkát viselt, lehajtott fülvédővel. Kezében szerszámosládát tartott, amelynek tetejére a FRAZIERI VÁROSI HATÓSÁG TULAJDONA feliratot ragasztották. Dan lelépett a zsámolyról. – Igazán sajnálom – mondta. – Nem akartam… – Semmi baj. Sokan állnak meg így kíváncsiskodni. Többnyire olyanok, akik bolondulnak a villanyvasutakért. Úgy érzik, megvalósult az álmuk. Nyáron, amikor nyüzsög a nép, és a Riv óránként jár, távol tartjuk őket, de ebben az évszakban csak magam vagyok, én meg nem bánom… – A kezét nyújtotta. – Billy Freeman. A városi karbantartástól. A Riv az én védencem. Kezet fogtak. – Dan Torrance. Billy Freeman szemügyre vette az utazózsákot. – Látom, most szállt le a buszról. Vagy autóstoppal utazik? – Nem, buszon – felelte Dan. – Motor helyett mi hajtja ezt az izét? – Nahát, tudja, ez érdekes. Gondolom, még sosem hallott a Chevrolet Veraneióról, nem igaz? Dan valóban nem hallott róla, mégis tudta, mi az. Azért tudta, mert Freeman tudta. Dan úgy érezte: évek óta nem volt ilyen tiszta a ragyogás. Átsuhant rajta a kisgyerekkori elragadtatás, abból az időből, amikor még nem jött rá, milyen veszélyes lehet ez a képesség. – Brazil Suburban volt, ugye? Turbódízel. Freeman elvigyorodott; bozontos szemöldöke a magasba szökött. A fenébe, jól mondja! Casey Kingsley – ő a góré – tavaly vette egy árverésen. Állati nagy szám! Úgy húz, mint az ördög. A műszerfal is egy Suburbanból való. Az üléseket magam szereltem be. A ragyogás fakulni kezdett, de Dannek még volt egy találata. – Egy GTO Judgeból. Freeman csak úgy sugárzott. – Így igaz! Egy szeméttelepen találtam őket, Sunapee felé menet. A sebváltókar pedig egy elegáns 1961-es Mackből való. Nem semmi, igaz? Maga munkát keres, vagy csak nézelődik?

Dan szeme megrebbent a hirtelen témaváltás miatt. Munkát keresne? Alighanem ezt teszi. Logikusan a szeretetotthonnál kellene kezdenie, amely előtt a Cranmore sugárúton elbaktatott, és volt egy sejtése – nem tudta, a ragyogás sugallja-e, vagy csak a közönséges ösztön –, hogy van is náluk felvétel, de egyelőre még nem volt kedve odamenni. A toronyszoba ablakában megjelenő Tony felzaklatta. No meg szeretnél kissé távolabb kerülni a legutolsó piálástól, mielőtt jelentkeznél a munkavállalási űrlapért, nem igaz, Danny? Még akkor is, ha csak az éjszakai műszakba keresnek beugró melóst… Dick Hallorann hangja. Úristen. Dan régóta nem gondolt már Dickre. Talán Wilmington óta. Most, hogy jön a nyár – amelyben Frazier minden látogatójára gyógyulás vár –, mindenféle munkaalkalom kínálkozik. De ha választani kell a Chili’s lánc helyi bodegája és Pöttömváros között, feltétlenül az utóbbi mellett döntene. Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon Freeman kérdésére, ám Hallorann a szavába vágott. Közeledsz a nagy harmincashoz, kisfiam. Könnyen kifuthatsz a lehetőségekből. Billy Freeman ezalatt nyílt és naiv kíváncsisággal nézte. – Úgy van – mondta Dan. – Munkát keresek. – Pöttömvárosban, tudja, rövid lejáratú a munka. Ha itt a nyár, és az iskolák kiengedik a srácokat, Mr. Kingsley helyi erőket fogad fel, többnyire tizennyolc és huszonkét ember között. A városi tanácsosok ezt várják el tőle. Meg aztán a gyerekmunka olcsó is. Ismét elvigyorodott, egy-két hajdani foga helyén hézagok tárultak fel. – De vannak rosszabb melók is. A szabad ég alatt dolgozni most nem hangzik valami csábítón, de ez a hideg már nem tart sokáig. Ez valóban így volt. A parkban sok mindent ponyva fedett, de hamarosan lefejtik, és napfényre kerül a kisvárosi nyári programok felépítménye: hotdogos bódék, fagylaltozók, egy kör alakú valami, ami körhintát sejtetett. És ott van persze a vonat is, a pöttöm kocsikkal meg a nagy turbódízel motorral. Ha megtartóztatná magát a piától, és megbízhatónak mutatkozik, Freeman vagy a góré – Kingsley – talán megengedné, hogy egyszer-kétszer ő vezesse. De jól érezné akkor magát! Ha a városi hatóság inkább az iskolából kiszabadult gyerekeket alkalmazná, akkor a láthatáron még mindig ott a szeretetotthon. Mármint ha a maradást választja. Jobb, ha valahol lecövekelsz, mondta Hallorann; úgy tűnt, Dan számára ez a hallucinációk és látomások napja. Mégpedig hamarosan, különben már sehol sem állapodhatsz meg. Azon kapta magát, hogy nevet. – Nekem megfelel, Mr. Freeman. Nagyon is… 5

– Van gyakorlata terepkarbantartásban? – kérdezte Billy Freeman, miközben lassan poroszkáltak a vonat mellett. A kocsik teteje épphogy Dan melléig ért, úgyhogy szinte óriásnak érezte magát. – Tudok gyomlálni, ültetni és festeni. Tudom kezelni a lombfúvót meg a láncfűrészt. Kis motorokat is megjavítok, ha a probléma nem túl bonyolult. És a fűnyíróval is boldogulok, anélkül, hogy kisgyerekeket gázolnék. Ami a vonatot illeti – hát ahhoz bizony nem értek. – Ez Kingsleyre tartozik. A biztosítás is, meg a többi szarság. Mondja, ajánlásai vannak? Anélkül Mr. Kingsley senkit sem alkalmaz. – Néhány. Főleg mint portásnak és beteghordozónak. Mr. Freeman… – Elég a Billy is. – A vonatjuk, Billy, nem úgy néz ki, mint ami utasokat szállítana. Ők hol ülnének? – Várjon meg itt – vigyorgott Billy – Kíváncsi vagyok, maga is olyan viccesnek találja-e. Én nem tudok betelni vele. Freeman visszament a mozdonyhoz, és behajolt. A motor, amely addig lustán üresben járt, felpörgött, és fekete füstcsóvákat eregetett. A The Helen Rivington egész hosszán hidraulikus sivítás futott végig; a nyolc vagon és a sárga személyzeti kocsi teteje pedig egyszer csak emelkedni kezdett. Dannek úgy tűnt, mintha kilenc egyforma sportautó teteje egyszerre nyílna fel. Lehajolt, hogy benézzen az ablakokon, és felfedezte, hogy minden egyes kocsi középső sávjában kemény műanyag ülések követik egymást: hat az utasszállítókban, kettő a személyzeti kocsiban. Mindösszesen ötven. Mire Billy visszajött, már Dan is mosolygott. – Furán festhet a vonatja, amikor tele van utasokkal. – Ammán igaz. Az emberek hülyére röhögik magukat, és mint az őrültek, kattogtatják a gépeiket. Tessék – ezt nézze meg! Minden kocsi végén acéllemezzel borított lépcső volt. Billy felhágott, végigsétált a folyosón, és leült. Valamilyen sajátos optikai illúzió következtében életnagyságnál nagyobbnak látszott. Előkelőn integetett Dannek, Dan pedig maga elé képzelt ötven brobdingnagi lakost, amint törpévé zsugorítják a Pöttömváros Állomásról fenségesen kigördülő vonatot. Amikor Billy Freeman leszállt, Dan tapssal köszöntötte. – Lefogadnám, hogy a Hősök Emléknapja és a Munka Ünnepe között legalább egymillió képeslapot ad el! – Az összes pénzét ráteheti. – Billy kabátzsebében kotorászva kiemelt egy viharvert pakli Duke cigarettát – Dan jól ismerte ezt az olcsó fajtát, amelyet Amerika-szerte árultak a buszállomásokon meg a vegyesboltokban –, és Dan felé kínálta, majd mindkettőjüknek tüzet adott. – Kihasználom, amíg még szabad – jegyezte meg Billy. – Egykét év, és itt is betiltják a dohányzást. A Frazieri Női Klub már sürgeti. Egy rakás vén tyúk, ha engem

kérdez, de ismeri a mondást: a kéz, amelyik a nyavalyás bölcsőt ringatja, mozgatja az egész nyavalyás világot. – Az orrlyukából lövellte ki a füstöt. – Nem mintha a legtöbbje Nixon elnöksége óta bölcsőt ringatott volna. Tamponra se igen szorultak azóta. – Ez talán nem is olyan nagy baj – vélekedett Dan. – A gyerekek másolják a nagyobbak szokásait. – Az apjára gondolt. A mamája egyszer azt mondta: az egyetlen, amit Jack Torrance egy pohár italnál jobban szeret, az két pohár ital. Wendy viszont a cigarettát szerette, ami sírba is vitte. Dan megfogadta, hogy erre a szokásra sem kap rá. Kialakult benne a meggyőződés, hogy az egész élet ironikus csapdák sorozata. Billy Freeman ránézett, és bandzsított a fél szemével, amely aztán lecsukódott. – Néha vannak megérzéseim az emberekről, és most magáról is – jelentette ki erős New England-i akcentussal. – Felém se kellett fordulnia, máris éreztem. Úgy hiszem, maga pont a megfelelő fickó a tavaszi nagytakarításhoz, amit mostantól május végéig tervezek. Ez az én megérzésem, és ha dilisen hangzik is, én megbízom benne. Dan egyáltalán nem tartotta dilisnek, és hirtelen megértette, miért hallotta akaratlanul is olyan tisztán Billy Freeman gondolatait. Eszébe jutott első felnőtt barátjának, Dick Hallorann-nek egy régi mondása. Sok emberben van több-kevesebb abból, amit én ragyogásnak nevezek, de legtöbbször csak egy szikrányi – mondjuk, olyasmi, hogy mi lesz a rádióban a lemezlovas következő száma, vagy hogy mindjárt megszólal a telefon. Billy Freemanben megvolt ez a kis szikra. Egy csillanásnyi. – Gondolom, ezután Cary Kingsleyvel kéne beszélnem, nem igaz? – Casey, nem Cary. De jól gondolja. Huszonöt év óta ő irányít a városban bizonyos szolgáltatásokat. – Mikor lenne alkalmas? – Szerintem most mindjárt – mutatott rá Billy. – Ott szemben az a nagy rakás tégla a frazieri városháza az összes hivatalával. Mr. Kingsleyé a földszinten van, a folyosó végén. Ha diszkózenét hall a mennyezet felől, akkor tudhatja, hogy jó helyen jár. Minden kedden és csütörtökön női aerobik tanfolyam van az edzőteremben. – Rendben – mondta Dan. – Akkor be is megyek hozzá. – Az ajánlásai magánál vannak? – Igen. – Dan megpaskolta az utazótáskát, amelyet a Pöttömvárosi Állomás falának támasztott. – És nem maga írta őket vagy ilyesmi? Dan elmosolyodott. – Nem. Minden szavuk aranyat ér. – Akkor rajta, harcos, csípje el. – Meglesz. Dan már indult volna, amikor Billy utána szólt. – Még valamit. Megvadul a piálástól. Ha rákérdez, és maga piás, azt ajánlom…

izé… hazudjon inkább… Dan bólintott, és felemelte kezét, hogy jelezze: érti. Ebben a hazugságban már volt gyakorlata. 6 Torlódó erek szabdalta orráról ítélve volt idő, amikor Casey Kingsley korántsem vadult meg a piálás gondolatától. A nagydarab férfiú nem annyira belakta, mint inkább viselte zsúfolt kis irodáját. Most éppen hátradőlt az íróasztal mögötti székében, miközben átfutotta Dan takaros kék dossziéban őrzött ajánlóleveleit. Koponyájának hátulja kis híján súrolta az egyszerű fafeszületet, amely egy bekeretezett családi fénykép mellett függött a falon. A képen Kingsley fiatalabb és nyúlánkabb kiadásban pózolt valamilyen strandon, felesége és három fürdőruhás gyerkőce társaságában. A mennyezet felől csak alig tompítva szűrődött át a Village People hangja, amint tömeget sejtető lábdobogás kíséretére a „YMCA”-t éneklik. Dan óriás százlábút képzelt maga elé, amely nemrég járta meg a helyi fodrászt, és kilenc méter hosszú, élénkpiros balett-trikót visel. – Aha-aha – mormolta Kingsley. – Ühüm-ühüm… Rendben. Rendben. Az íróasztal sarkán kemény cukorkával töltött üvegtartó állt. Kingsley, anélkül, hogy az ajánlólevelek sovány kötegéből felnézett volna, leemelte a tetejét, majd kihalászott és bekapott egy szem cukorkát. – Vegyen belőle. – Nem, köszönöm – felelte Dan, és furcsa gondolata támadt. Régestelen-régen az apja is alighanem ilyen szobában ült, amikor a Panoráma Szálló gondnokjelöltjeként interjúra hívták. Vajon mi járt a fejében? Hogy mennyire rászorul erre az állásra? Hogy ez az utolsó esélye? Lehetséges, sőt valószínű. Csakhogy őt a sors két tússzal látta el, Dannek pedig nem voltak ilyen túszai. Ha itt nem jár sikerrel, egy ideig még elvegetálhat. Vagy szerencsét próbálhat a szeretetotthonban. Igen ám – de megkedvelte a városi parkot. Szívéhez nőtt a vonat, amely átlagos méretű felnőttekből Góliátokat csinál. Megszerette Pöttömvárost, amely abszurditásában is csupa derű volt, és a maga fontoskodó kisvárosi amerikai módján valahogy hősiesnek is látszott. És megkedvelte Billy Freemant, akiben volt egy csipetnyi ragyogás, bár ennek valószínűleg nem volt tudatában. A fejük fölött a „YMCA”-t az „I Will Survive” váltotta fel. Kingsley, mintha csak egy új számra várt volna, visszacsúsztatta a dossziéba Dan ajánlásait, és felé tolta a dossziét. El fog utasítani. Ám miután ösztönei egész nap pontosnak bizonyultak, ez egyszer melléfogott. – Ezek igazán biztatóak, de nekem úgy tűnik, maga sokkal jobban érezné magát a New Hampshire-i Központi Kórházban vagy az itteni szeretetotthonban. Talán még a

Házi Segítők is alkalmaznák – látom, ért valamelyest az orvosláshoz és az elsősegélynyújtáshoz is. Az ajánlások szerint a defibrillátoron is kiigazodik. Hallott már a Házi Segítőkről? – Hallottam. És a szeretetotthon nekem is eszembe jutott. De aztán megláttam a közparkot, meg Pöttömvárost és a vonatot… – Gondolom, szívesen kipróbálná magát a kormánynál is, nem igaz? – dörmögte Kingsley. Dan, ha kellett, habozás nélkül füllentett. – Nem, uram, nem hinném, hogy ez érdekelne. – Ha beismerné, milyen boldogan ülne a GTO-ból kinyert vezetőülésen, és tenné rá a kezét a lefejezett kormánykerékre, akkor hamarosan szóba kerülne a jogsija, majd a jogsi elvesztésének körülményei, és végül elhangzana a felszólítás, hogy szíveskedjék elhagyni Mr. Casey Kingsley irodáját. – Én inkább a gereblyéhez meg a fűnyíróhoz húzok. – No meg a rövid lejáratú munkaviszonyokhoz, ahogy a papírjaiból kitűnik. – Hamarosan megállapodok valahol. Azt hiszem, végleg kiéltem a vándorló kedvemet. – Kíváncsi volt, vajon Kingsley fülében is oly hamisan cseng-e ez a hanta, mint az övében. – Én is csak átmeneti foglalkoztatást nyújthatok – jelentette ki Kingsley. – Mihelyt az iskolákban megkezdődik a vakáció… – Ezt Billy is megmondta. Ha úgy döntök, hogy a nyárra is itt maradok, megpróbálkozom a szeretetotthonnal. Akár idő előtt is jelentkezhetek náluk, ha önnek nincs kifogása ellene. – Nekem aztán édes mindegy. – Kingsley kíváncsian vette szemügyre. – Nem zavarják a haldoklók? Ott halt meg a mamád, gondolta Danny. Úgy látszik, mégsem hunyt ki a ragyogás; még csak nem is bujkált. Fogtad a kezét, amikor kiszenvedett. Ellennek hívták. – Nem – felelte, majd minden látható ok nélkül hozzátette: – Mindnyájan meghalunk. A világ is egy nagy elfekvő, csak friss a levegője. – Szóval filozófus is. Nos, Mr. Torrance, azt hiszem, fel fogom venni. Megbízom Billy véleményében – nem szokta félreismerni az embereket. Csak azt kérem, ne késsen el, ne jelentkezzen munkára se részegen, se vörös szemmel és fűszagúan. Ha ezt megszegi, szedheti a sátorfáját, mert a Rivington Ház nem kér magából – erről én gondoskodom. Minden világos? Dan kissé sértődött volt (nagyképű fütyi) de magába fojtotta. Ez Kingsley pályája, és nála van a labda. – Napnál világosabb. – Már holnap beállhat, ha megfelel. A városban egy csomó panzió van. Ha akarja, odaszólok valamelyiknek. Ki tud fizetni kilencvenet egy hétre, amíg az első fizetési csekkjét megkapja?

– Igen. És köszönöm, Mr. Kingsley. Kingsley legyintett. – Addig is ajánlom a Piros Tető vendéglőt. A volt sógorom vezeti, majd ad magának kedvezményt. Meg van elégedve? – Tökéletesen. – Páratlan gyorsasággal bonyolódott le minden, mint amikor az utolsó néhány elem szinte magától illeszkedik be egy nehéz, ezer részből álló kirakós játékba. Figyelmeztette magát, hogy ne dőljön be a látszatnak. Kingsley felállt, de a nagydarab embernél lassan ment a művelet. Dan is felállt, és amikor Kingsley a zsúfolt íróasztal fölött felé nyújtotta sonkányi kezét, megrázta. A fejük fölül most a KC és a Sunshine Band tudatta, hogy a maguk részéről pont ilyennek szeretik a világot, oh-ho, uh-huh. – Utálom ezt a bugis szarságot – jegyezte meg Kingsley. Nem ez a lényeg, gondolta Danny. A lányodra emlékeztet, akit egyre ritkábban látsz. Mert még most sem bocsátott meg neked. – Jól van? – kérdezte Kingsley. – Kicsit sápadtnak látszik. – Csak fáradt vagyok. Hosszú volt a buszozás. A ragyogás visszatért, és igen erős volt. Csak az a kérdés: miért éppen most? 7 Három napja dolgozott már – ezalatt kifestette a zenepavilont, és megtisztította a közparkot az elmúlt őszi avartól –, amikor Kingsley átbattyogott a Cranmore sugárút túloldaláról, és tudatta, hogy szerzett egy szobát az Eliot utcában, ha Dannek megfelel. A szobához fürdőszoba is tartozik: kád és zuhanyozó. Heti nyolcvanötöt kóstál. Dannek megfelelt. – Menjen át az ebédszünetében – javasolta Kingsley és keresse Mrs. Robertsont. – Danre szegezte mutatóujját, amelyen már kiütköztek az ízületi gyulladás első göcsörtjei. – És viselkedjen kifogástalanul, barátocskám, mert a hölgy régi cimborám. Ne felejtse el, hogy elég sovány ajánlások és Billy Freeman megérzése alapján kezeskedtem magáért. Dan megígérte, hogy kifogástalanul fog viselkedni, de a hangjába gyömöszölt túláradó őszinteség még az ő fülében is hamisan csengett. Ismét az apjára gondolt, aki, miután Vermontban elvesztette tanári állását, arra kényszerült, hogy egy gazdag öreg barátjától kérincséljen munkát. Furcsa volt, hogy rokonszenvet érezzen olyasvalaki iránt, aki kis híján megölte, de ezen nem tudott változtatni. Vajon az apját is figyelmeztetni kellett, hogy viselkedjen kifogástalanul? Könnyen lehet. És Jack Torrance így is mindent elszúrt, méghozzá látványosan. Ötcsillagosan. Közrejátszott persze az ivás is, de ha az ember a padlón van, egyesek késztetést éreznek, hogy a hátára vagy a nyakára lépjenek, ahelyett, hogy talpra segítenék. Ronda dolog, de hát ilyen az emberi természet. Persze ha az ember a kivert kutyák közé keveredik,

többnyire mancsokat, karmokat és segglyukakat lát. – És kérdezze meg Billyt, nem tud-e szerezni a méretének megfelelő csizmát. Vagy tucatnyi párt halmozott fel a raktárban, bár amikor utoljára körülnéztem, csak a felük illett össze. Sütött a nap, balzsamos volt a levegő. Dan, aki farmerban és egy Utica Blue Sox feliratú pólóban dolgozott, először felnézett a csaknem felhőtlen égre, és csak aztán pillantott vissza Casey Kingsleyre. – Jó, én is tudom, hogy szép az idő, de ez itt hegyvidék, barátom. A szövetségi meteorológia szerint hamarosan feltámad az északkeleti szél, és egylábnyi csapadékunk is lesz. Nem fog sokáig tartani – New Hampshire-ben a népek szegény ember műtrágyájának hívják az áprilisi havat –, de a szél viharossá fog erősödni, legalábbis így mondják. Remélem, a hómaróhoz is ért, nemcsak a lombfúvóhoz. – Kis szünet után még hozzátette: – És remélem, a hátával nincs baj, mert holnap Billyvel együtt jó sok letört ágat szedhetnek össze. Sőt lehet, hogy kidőlt fákat is hasogathatnak. A láncfűrésszel is boldogul? – Igen, uram – felelte Dan. – Helyes. 8 Dan és Mrs. Robertson barátilag megegyeztek; az asszony még tojássalátás szendviccsel és egy csésze kávéval is megvendégelte a közös konyhában. Dan elfogadta, és várta, hogy elhangozzanak a szokásos kérdések: mi szél hozta Frazierbe, és merre járt eddig. Örvendetes módon ilyen kérdések nem hangzottak el. Ehelyett Mrs. Robertson megkérdezte, ha valóban „nyakunkba szakadna a szél” (így fejezte ki magát), segítene-e Dan lehúzni a földszinti redőnyöket. Dan igent mondott. Kevés jelszóhoz igazította életmódját, de közéjük tartozott, hogy az ember mindig legyen jó viszonyban a szállásadónőjével; sosem tudhatjuk, mikor kell haladékot kérnünk a lakbérfizetésre. A közparkban Billy egy halom feladattal várta. Előtte való nap levették a ponyvát az összes körhintáról. Ma délután azonban ismét letakarták őket, és a bódékon meg a bérbe adott árudákon is lehúzták a redőnyöket. Aznapi utolsó munkájuk az volt, hogy betolják a Riv-et a remízbe. Utána leültek a Pöttömvárosi Állomás mellé két összehajtható székre, és rágyújtottak. – Tudja-e, mit mondok, Danny? – kérdezte Billy. – Fenemód kidöglöttem. – Nincs egyedül. – Pedig Dan jól érezte magát, izmai rugalmasan bizseregtek. Már el is felejtette, milyen jóleshet a szabadtéri munka, ha az ember nem bajlódik közben macskajajjal. Az eget időközben ellepték a felhők. Billy felnézett rájuk, és sóhajtott. – Szívből remélem, hogy se a havazás, se a szél nem lesz olyan erős, ahogy ígérik,

de alighanem hiába reménykedek. Találtam magának csizmát. Nem valami elegáns, de legalább összeillik a kettő. Amikor Dan, a városon átvágva, elgyalogolt új szálláshelyére, a csizmát is magával vitte. Addigra besötétedett, és a szél is erőre kapott. Délelőtt még Frazier a nyár előszobájában érezte magát. Estére az arcot megdermesztő nyirkosság hóesést ígért. A mellékutcák kihaltak voltak, a házak begombolkoztak. Dan a Morehead utcáról befordult az Eliot utcába, és megállt. A járdán a szél, a zizegve megiramodó őszi levelek kíséretében, végigkergetett egy cilinder- vagy süvegszerű fejfedőt, amilyet a varázslók viselnek. Vagy talán egy színész egy régi musicalben, gondolta. Ahogy elnézte, hideg futkározott a csontjaiban. Mert a kalap igazából nem volt ott. Behunyta a szemét, s mialatt az egyre hevesebb szél a farmerja szárát a sípcsontjához csapkodta, lassan ötig számolt; csak ezután nézett fel ismét. A levelek még ott voltak, de a kalap eltűnt. Csak a ragyogás adott életjelt magáról; újabb élénk, nyugtalanító és általában értelmetlen látomást bűvölt elő. Ha Dan már egy idő óta nem ivott, a ragyogás mindig erősödött, de soha nem volt olyan erős, mint amióta Frazierbe érkezett. Mintha itt valahogy más volna a levegő. Különleges. Alkalmasabb a Máshol nevű bolygó fura adásainak vételére. Olyan különleges, mint egykor a Panorámáé. – Nem – mondta. – Nem, ezt egyszerűen nem hiszem el. Néhány pohár ital, Danny, és tovaszáll az egész. Elhiszed? Szerencsétlenségére elhitte. 9 Mrs. Richardson cikornyás régi koloniál stílusú házban lakott, és Dan harmadik emeleti szobájából nyugatra, a hegyek felé lehetett kilátni. A Panorámához fűződő emlékei az évek során ködös-szürkére fakultak, de mialatt kevéske holmiját kicsomagolta, felszínre bukkant egy emlékkép, mégpedig a szó szoros értelmében, mint valami csúf, szerves lelet (mondjuk, egy kis állat oszló teteme), amely libegve felszáll egy mély tó felszínére. Az első igazi havazás alkonyatkor érkezett. Ott álltunk a hatalmas, üres szálloda teraszán, középen a papám, az egyik oldalán a mamám, a másikon én, és ő mindkettőnket átkarolt. Akkor még nem volt semmi baj. Akkoriban nem ivott. A hó először nyílegyenes vonalban hullott, de aztán feltámadt és oldalról fújt a szél, és a hó is oldalvást csapódott a terasznak, és belepte azokat a… Megpróbált útjába állni a folytatásnak, de az nem hagyta magát. …azokat a sövényállatokat, amik, ha az ember nem nézett oda, néha elmozdultak a helyükről. Elfordult az ablaktól; a karján kiütött a libabőr. Útközben, a Piros Alma boltban vett

egy szendvicset, és az ugyanott vásárolt John Sandford-ponyvaregény olvasása közben akarta megenni, de néhány harapás után visszacsomagolta, és az ablakpárkányra tette, hogy hideg maradjon. Talán majd megeszi később, bár nem akaródzott kilencnél sokkal tovább fennmaradnia; ha száz oldalon átrágja magát, az is szép teljesítmény lesz. Odakinn tovább erősödött a szél, és időnként vérfagyasztón felsüvített az eresz körül; ilyenkor felnézett a könyvből. Fél kilenc tájban havazni kezdett, súlyos, vizes pelyhekben. A hó egykettőre belepte az ablakot, többé nem láthatott ki a hegyekre. Bizonyos értelemben így rosszabb volt. A Panorámában is eltakarta az ablakokat a hó. Először csak az első emeleten… aztán a másodikon… és a végén a harmadikon is. Akkor aztán az élőholtakkal együtt ők is el voltak temetve. Az apám azt hitte, majd kinevezik igazgatóvá. Csak a lojalitásáról kell bizonyságot tennie. Azaz oda kell adnia nekik a fiát. – A tulajdon egyszülött fiát – mormolta Dan, majd úgy nézett körül, mintha másvalaki szólalt volna meg – tulajdonképpen nem is érezte magát egyedül. Legalábbis nem egészen. A szél ismét végigsüvöltött a ház oldalán, és Dan összerázkódott. Még nem késő, hogy visszaugorjak a Piros Almába, és vegyek valamilyen szeszt. Az majd elűzi ezeket a kellemetlen gondolatokat. Nem. Inkább megmarad a könyvnél. Lucas Davenportot már ráállították az ügyre, és ő végig fogja olvasni a történetét. Negyed tízkor becsukta a könyvet, és elhelyezkedett egy újabb panzióbeli ágyon. Úgysem fogok elaludni, gondolta. Ilyen tomboló szélviharban nem megy. De elaludt. 10 A viharcsatorna szájadékánál ült, és lenézett a Rettegés Foka folyó gizgazos lejtőjére meg a folyón átívelő hídra. Telihold volt, az éjszaka áttetsző. Szél sem fújt, nem is havazott. És a Panoráma eltűnt. Még ha nem égett volna is le a mogyorótermelő elnök hivatali ideje alatt, akkor is ezerötszáz kilométer távolságra lenne. Miért fél hát ennyire? Azért, mert nincs egyedül. Valaki áll mögötte. – Kell egy jó tanács, Mézesmaci? A hang bizonytalan volt, szinte cseppfolyós. Dan hátán végigfutott a hideg. A lába még jobban fázott, csillagpontszerűen lepte el a libabőr. Mivel sortban volt, még látta is a parányi fehér dudorokat. Az agya egy felnőtt férfié volt, de ez idő szerint egy ötéves test fölött fészkelt. Mézesmaci. Ki az, aki… De tudta a választ. Deenie-nek elárulta a nevét, de a lány ehelyett inkább

Mézesmacinak szólította. Erre nem is emlékszel, különben is, ez csak álom. Persze hogy álom. Frazierben van, New Hampshire államban, mialatt Mrs. Robertson panziója körül tavaszi hóvihar bömböl. Mégis okosabb, ha nem fordul meg. Okosabb – és biztonságosabb. – Nem kérek tanácsot – mondta, pillantását a folyóra meg a teliholdra szögezve. – Szakértő tanácsadóim vannak. A bárok és a borbélyműhelyek hemzsegnek tőlük. – Óvakodj attól a kalapos nőtől, Mézesmaci! Megkérdezhette volna, hogy miféle kalapos nő, de miért fárasztaná magát? Egyébként tudta, milyen kalapról van szó, hiszen felé sodorta a járdán a szél. Kívül fekete, mint a bűn, és fehér selyem a bélése. – Ő Pokolvár Királyi Szukája. Ha magadra haragítod, elevenen fölfal. Dan nem tudta megtartóztatni magát: odafordult. Deenie ült mögötte a csatornában, meztelen válla a hajléktalan pokrócába bugyolálva. Haja az arcához tapadt. Az arca duzzadt volt, és valami csöpögött róla. A szeme homályos volt. Halott volt; alighanem évek óta fekszik a sírban. Nem vagy valóságos, szerette volna mondani Dan, de a szavak a torkán akadtak. Újra ötéves volt, ő volt az ötéves Danny, a Panoráma pedig porrá és hamuvá égett, de ez itt egy halott nő – egy halott nő, akit meglopott. – Semmi baj – mondta a lány; feldagadt torkából bugyborékolva szakadt ki a hang. – Eladtam a kokót. Feljavítottam egy kis porcukorral, és kétszázat kaptam érte. – Elvigyorodott, és a fogai közül víz buggyant ki. – Megkedveltelek, Mézesmaci. Ezért akarlak figyelmeztetni. Kerüld el nagy ívben a kalapos nőt! – Hamis az arcod – mondta Dan, de magas, törékeny, éneklő hangja az ötéves gyereké volt. – Hamis és nem valódi. Nincs is itt. Behunyta a szemét, mint olyankor, amikor a Panorámában borzalmas dolgokat látott. A nő sikoltozni kezdett, de ő akkor sem nézett fel. A sikolyok, erősödvehalkulva, tovább hallatszottak, és Dan rájött, hogy a szél süvít. Nem volt sem Coloradóban, sem Észak-Karolinában. Ez itt New Hampshire. Rosszat álmodott, de az álom véget ért. 11 Hajnali két órát mutatott a karórája. A szobában hideg volt, Dan karja és mellkasa azonban síkos volt az izzadságtól. Kell egy jó tanács, Mézesmaci? – Nem – felelte. – Tőled soha. Meghalt. Sehonnan sem tudhatta, mégis tudta. Deenie – aki combig érő bőrszoknyájában és parafa talpú szandáljában úgy festett, mint a Nyugati Világ istennője – halott. Még azt

is tudta, hogyan halt meg. Tablettákat vett be, feltűzte a haját, beült a forró vízzel teli kádba, elaludt, alámerült, megfulladt. A szél bömbölése ijesztően ismerős volt, csupa tompa fenyegetéstől visszhangzó. Szél mindenütt fúj, de így csak a magaslatokon dübörög. Mintha valamilyen felbőszült isten verné légkalapáccsal a világot. Valamikor Gonosz Izének neveztem az apám piáját, gondolta Dan. Csakhogy néha Jó Izé lesz belőle. Sőt, ha valamilyen, félig a ragyogásból eredő rémálomból ébredsz, Nagyon Jó Izének is nevezheted. Egy pohár italtól újra elaludna. Három pohár nemcsak az alvásról gondoskodna, hanem arról is, hogy ne legyenek álmai. Az alvás a természet orvosa, és Dan Torrance-nek most erős gyógyszerre lett volna szüksége. Semmi sincs nyitva. Peched van. Hát igen. Meglehet… Az oldalára fordult, és ekkor valami a hátának gurult. Nem valami. Valaki. Valaki melléfeküdt az ágyba. Deenie volt az, csak a lányhoz képest túl kicsi. Inkább mintha a… Kimászott az ágyból, de esetlenségében a padlón kötött ki, és hátranézett. Tommy volt az, Deenie kisfia. Koponyája jobb felől be volt lapítva. Vértől iszamós szőke hajából csontszilánkok meredtek ki, és a fél orcáján szürke, pikkelyes guzmi – agyvelő – száradt. Képtelenség, hogy ilyen pokoli sebbel életben legyen, mégis így volt. Tengericsillag fél kezét Dan felé nyújtotta. Azt mondta: – Cutoj. A bömbölés újrakezdődött, csak ezúttal nem Deenie és nem is a szél kiáltott. Ezúttal Dan volt az. 12 Amikor másodszor is felébredt – ezúttal igazából –, egyáltalán nem kiáltozott, csak valami halk morgás hallatszott a gyomra mélyéből. Zihálva ült fel, az ágynemű gyűrötten fogta körül a derekát. Az ágyában nem feküdt senki más, de az álom még nem foszlott szét, és odanézni nem volt elég. Az ágy végébe tolta az ágyneműt, de ezzel sem érte be. Végigtapogatta a lepedőt, illékony melegséget vagy valamilyen bemélyedést keresve, amilyet keskeny csípő vagy apró tompor hagyhat maga után. De semmi, és ez igazán érthető. Így hát az ágy alá nézett, ám ott csak a kölcsönkapott csizmájával találkozott. A szél immár gyengébb volt. A vihar még nem múlt el, de már végső erőtartalékait mozgósította. Bement a fürdőszobába, majd megpördült a szoba felé, mint aki arra számít, hogy rajtakap valakit. De csak az ágyát látta; az ágynemű időközben a padlón kötött ki. Felkapcsolta a mosdó fölötti lámpát, hideg vizet loccsantott az arcába, majd leült a

vécé tetejére, és mélyeket lélegzett. Azt tervezte, hogy elvesz egy szál cigit a könyve mellé, a szoba egyetlen asztalkájára helyezett pakliból. A lába azonban mintha gumiból lett volna, és attól félt, nem bírná el a súlyát. Tovább üldögélt hát. Innen az üres ágyat is szem előtt tarthatja. Az egész szoba üres volt. Az ülőkéről nézve minden rendben. Csakhogy ő nem érezte üresnek. Még nem. Majd ha üresnek érzi, visszafekszik az ágyba. De nem azért, hogy aludjon. Erre az éjszakára befejezte az alvást. 13 Hét évvel ezelőtt, amikor egy tulsai kórházban volt beteghordozó, összebarátkozott egy idős pszichiáterrel, aki halálos májrákban szenvedett. Egy alkalommal, amikor Emil Kemmer éppen néhány érdekesebb esetét idézte fel (nem valami diszkréten), Dan bevallotta, hogy gyerekkora óta szenved „kettős álomban” (ő így nevezte el). Ismeri Kemmer ezt a jelenséget? És ha igen, van rá elnevezés? Kemmer élete delén jól megtermett férfi volt – erről tanúskodott fekete-fehér esküvői fényképe is, amelyet az ágya mellett őrzött –, de a ráknál nincs eredményesebb fogyókúra, és az említett beszélgetés napján a súlya éppen annyi volt, mint éveinek száma: kilencvenegy. Szellemileg azonban tökéletesen ép volt, és Dan, mialatt a lecsukott vécén üldögélt, és hallgatta a vihar lassan elhaló zajait, visszaemlékezett az aggastyán ravasz mosolyára. – Általában megfizetnek a diagnózisaimért, Daniel – mondta erős német akcentusával. Dan elvigyorodott. – Akkor sajnos pechem van. – Talán mégsem. – Kemmer alaposan szemügyre vette Dant azzal a ragyogó kék szemével. Dan tudta, hogy gondolattársítása felháborítóan méltánytalan, akaratlanul mégis odaképzelte ezt a szempárt a Waffen-SS szenesvödörforma sisakja alá. – Ebben a siralomvölgyében azt rebesgetik, hogy maga nagyon ügyesen segít át egyeseket a másvilágra. Igaz ez? – Előfordul, de csak ritkán – felelte Dan óvatosan. A pontos válasz az lett volna: majdnem mindig. – Ha eljön az ideje, nekem is segít majd? – Ha van rá mód, természetesen. – Helyes. – Kemmer felült, de amikor Dan odaugrott, hogy segítsen véghezvinni ezt a fájdalmas és körülményes műveletet, elhárította. – A pszichiáterek jól ismerik azt, amit maga kettős álomnak nevez. Különösen a Jung-követőket érdekli, akik hamis ébredésnek mondják. Az első álom általában tudatos, vagyis az illető tudja, hogy csak álmodik… – Így igaz! – kiáltotta Dan. – De a másodikban…

– Az álmodó azt hiszi, ébren van – mondta Kemmer. – Jung nagyon sokat foglalkozott ezzel, még jövőbe látó képességet is tulajdonított az ilyen álmoknak… de ennél mi már előbbre tartunk, nem igaz, Dan? – Hát persze – bólintott Dan. – Edgar Allan Poe, a költő már jóval Jung születése előtt leírta ezt a hamis ébredés jelenséget. Azt írta: „Mindaz, amit látunk vagy látni vélünk, csak álom egy álomban.” Megfeleltem a kérdésére? – Azt hiszem, igen. Köszönöm. – Nagyon szívesen. Azt hiszem, most innék egy kis gyümölcslevet. Almát, ha kérhetem. 14 Jövőbe látó képesség… de ennél mi már előbbre tartunk. Még ha Dan az évek hosszú során át nem rejtette volna is véka alá a ragyogás képességét, akkor sem mert volna ellenkezni egy haldoklóval – különösen ha az illetőnek ilyen hidegen fürkésző kék szeme van. Az igazság azonban az volt, hogy a kettős álomból az első – vagy esetleg mind a kettő – gyakran valóban látnoki volt, habár ennek mozgatórugóit Dan csak félig vagy egyáltalán nem értette. De ahogy most alsónadrágban gubbasztott a toalett ülőkéjén, immár dideregve (és nem csak azért, mert a helyiségben hideg volt), sokkal többet megértett, mint amennyi ínyére lett volna. Tommy halott. Minden bizonnyal az a rohadék nagybátyja ölte meg. Az anya nem sokkal ezután öngyilkos lett. Ami az álom többi részét illeti… vagy a korábban látott szellemkalapot, amint pörög lefelé a járdán… Kerüld el nagy ívben a kalapos nőt. Ő Pokolvár Királyi Szukája. – Nem érdekel – mondta. Ha magadra haragítod, elevenen fölfal. Nem állt szándékában találkozni azzal a nővel, még kevésbé az, hogy magára haragítsa. Ami Deenie-t illeti, igazán nem ő felelt sem a lobbanékony természetű bátyjáért, sem a kisfia elhanyagolásáért. Már a nyomorult hetven dollárja miatti bűntudattól is megszabadult; a lány eladta a kokaint, és ő biztosra vette, hogy álmának ez a része csorbítatlanul igaz, tehát egálban vannak. Sőt még Deenie járt jól. Most csak az izgatta, hogy italhoz jusson, azaz – mit szépítsünk rajta – leigya magát a sárga földig. Seggrészeg legyen, és egymásba akadjon a lába. A meleg reggeli napsütés jólesett, keményen megdolgoztatott izmai kellemesen zsongtak, és az is jót tett neki, hogy nem ébredt másnaposan; de mindennek az ára: az álmok, a látomások, nem szólva az arra járó idegenekről, akiknek képe néha áttörte védelmi rendszerét – nos, ez az ár túl magas volt. Olyannyira, hogy már-már elviselhetetlenné vált.

15 A szoba egyetlen székén ülve olvasta a John Sandford-regényt a szoba egyetlen lámpája fényénél, mígnem Frazier két, haranggal ellátott templomában hetet kongattak. Ekkor felhúzta új (legalábbis neki új) csizmáját, és belebújt düftinkabátjába, majd nekivágott a megváltozott, megenyhült világnak, ahol semminek sem volt éle. Még havazott, de csak szelíden. El kéne mennem innen. Vissza Floridába. A francba New Hampshire-rel, ahol páratlan években nyilván még július 4-én is havazik. Hallorann hangja válaszolt, ugyanolyan kedvesen, mint gyerekkorában, amikor Dan még Danny volt, de a bársonyos felszín alatt acélkemény volt a hang. Okosabb, ha megtelepszel valahol, mert különben már sehol sem fogsz megállapodni. – Le vagy szarva, vén szivar – mormolta. Visszament a Piros Almába, mert a kemény szeszes italokat ajánló boltok még legalább egy órán át zárva lesznek. Lassan vándorolt ide-oda a boros és a sörös hűtő között, vívódott, majd úgy döntött, hogy ha már berúg, tegye a lehető legundorítóbban. Magához vett két üveg Thunderbirdöt (tizennyolc százalék alkohol; nem is rossz, ha whiskyhez egyelőre nem lehet jutni), és a kasszához indult, de közben megtorpant. Várj még egy napig. Adj még egy esélyt magadnak. Úgy érezte, képes lenne rá – de minek? Hogy ismét Tommy mellett ébredjen az ágyában? A betört fejű kisfiú mellett? Vagy legközelebb Deenie fekszik majd mellette, aki két napig hevert a kádban, mielőtt a házmester megunta a kopogtatást, a saját kulcscsomójával behatolt a lakásba, és rátalált? Nem tudhatta, hogy Emil Kemmer, ha itt volna, lelkesen egyetértene-e vele, de mégis tudta. Akkor meg minek gyötörje magát? Lehet, hogy ez a felfokozott tudatállapot majd elmúlik. Talán csak egy fázisról van szó, a delirium tremens pszichikai megfelelőjéről. Talán ha adsz még magadnak egy kis időt… Csakhogy az idő változik, és ezt csak az iszákosok meg a drogosok tudják. Ha az ember nem tud elaludni, és körülnézni sem mer, az idő megnyúlik, és éles fogakat növeszt. – Segíthetek valamiben? – kérdezte az eladó, és Dan tudta (kibaszott, átkozott ragyogás) hogy idegesíti a férfit. Mi ebben a meglepő? Beállít egy kialvatlan pofa, sötét karikákkal a szeme alatt, lökésszerű, bizonytalan mozdulatokkal – nyilván egy mániákus speedfüggő, aki azon tűnődik, hogyan jusson a szombat esti különadagjához, és mindjárt kirabolja a kasszát. – Nem – felelte. – Csak most jöttem rá, hogy otthon hagytam a tárcámat. Visszatette a zöld üvegeket a hűtőbe. Amikor becsukta, az üvegek kedvesen,

barátian megszólították: Hamarosan találkozunk, Danny. 16 Billy Freeman már várta. A szemöldökéig be volt bugyolálva, és egy ódivatú sísapkát nyújtott felé, amelynek elejére az ANNISTONI CIKLONOK feliratot hímezték. – Mi az ördögök azok az Annistoni Ciklonok? – érdeklődött Dan. – Anniston ide harminc kilométer északra. A futball, a baseball és a kosárlabda terén ők a legfőbb vetélytársaink. Ha meglátnak ebben a sapkában, alighanem képen törölnek egy hólabdával, de mit csináljak, ez az egyetlen fölösleges sapkám. Dan a fejére húzta. – Akkor hajrá Ciklonok! – Helyes, az anyátok istenit! – Bill tetőtől talpig végigmérte. – Jól érzi magát, Danny? – Az éjjel nem sokat aludtam. – Hallom a hangján. Tombolt az az átkozott szél, nem igaz? Akár az exnejem, amikor egy kis hétfő éjjeli szerelmeskedést indítványoztam. Munkaképes? – Munkaképesebb már nem is leszek. – Helyes. Akkor ássuk be magunkat. Sok dolgunk lesz. 17 Valóban sok dolguk volt, de délben előbújt a nap, és a hőmérséklet újra tíz fok fölé emelkedett. A hó olvadásával Pöttömvárost száz kis vízesés hangja árasztotta el. A hőmérséklettel együtt Dan kedélye is magasabbra szökött, sőt miközben oda-vissza közlekedett hómarója mögött a park melletti kis bevásárlóközpont udvarán, egyszer csak éneklésen kapta magát („Fiam, egyszer én is a te cipődben jártam!”). A feje fölött, az éjszakai süvöltő viharhoz még csak nem is hasonlító enyhe szellőben, feliratos szalag lengedezett: NAGYSZABÁSÚ TAVASZI VÁSÁR PÖTTÖMVÁROSI ÁRAKON! A látomások elmaradtak. A munkaidő lejártával meghívta Billyt a Charlie Étkezőjébe, és mindkettőjüknek steaket rendelt. Billy felajánlotta, hogy ő meg a sört fizeti, Dan azonban megrázta a fejét: – Semmi alkoholt. Tudniillik ha egyszer elkezdem, néha nehéz abbahagyni. – Erről beszélgethetne Kingsleyvel – vélte Billy. – A pia miatt vált el, ezelőtt úgy tizenöt évvel. Most teljesen rendben van, de a lánya azóta sem áll szóba vele. Az ebédhez kávét ittak, mégpedig tekintélyes mennyiséget. Dan innen hazament az Eliot utcai ház harmadik emeletére. Kellemesen eltelt a

meleg étellel, és örült, amiért józan maradt. A szobában nem volt tévé, de még várta a Sandford-regény utolsó része, és két órán át elmerült benne. Közben fülelt, nem támad-e fel újra a szél, de az nem adott életjelet. Felötlött benne, hogy a tegnap éjjeli vihar volt a tél utolsó rohama; már a feltevés is hálával töltötte el. Tízkor tért nyugovóra, és csaknem rögtön elaludt. A Piros Almában tett reggeli látogatása ködbe veszett, mintha magas lázzal támolygott volna be, de a láz azóta elmúlt. 18 Hajnalban ébredt, nem a szél, hanem egy eszelős vizelési inger miatt. Átcsoszogott a fürdőszobába, és villanyt gyújtott. A kádban ott hevert, csuromvéresen, a cilinderszerű fejfedő. – Nem… – mondta. – Ez csak álom. Vagy lehet kettős álom. Esetleg hármas, sőt négyes. Volt valami, amit nem árult el Emil Kemmernek: állandóan félt, hogy előbb-utóbb eltéved egy szellemek látogatta éjszakai élet útvesztőjében, és soha többé nem talál ki onnan. Mindaz, amit látunk vagy látni vélünk, csak álom az álomban. Csakhogy ez itt valóság. Mint ahogy valóságos a kalap is. Rajta kívül senki más nem látná, de ez mit sem változtat a helyzeten. A kalap valóságos. Valahol a világban létezik. Efelől bizonyos volt. Szeme sarkából észrevette, hogy a mosdó fölötti tükörre írtak valamit. Szájrúzzsal írták. Nem kell odanéznem. Késő. Odafordult, és hallotta, hogy nyakában az inak megreccsennek, mint rozsdás sarokpántok. Különben is mit számít? Úgyis tudja, mi van odaírva. Mrs. Massey eltűnt, Horace Derwent eltűnt: biztonságban kuksolnak a tudata mélyén őrzött, zárt dobozokban, de úgy látszik, a Panoráma még mindig nem végzett vele. A tükrön, nem rúzzsal, hanem vérrel írva, egyetlen szó állt: KELLÖGEM Alatta, a mosdóban, vérfoltos póló hevert, Atlanta Braves felirattal. Soha nem fog abbamaradni, gondolta Danny. A Panoráma leégett, és legfélelmetesebb kísértetei a páncéldobozokba kerültek, de a ragyogást nem tudom elzárni, mert nem egyszerűen bennem van, hanem mert magam vagyok a ragyogás. Az ital legalább elbódítja, de ha józan maradok, a látomások addig folytatódnak, amíg őrületbe nem kergetnek. A tükörben az arcát is látta; az előtte lebegő KELLÖGEM szót mintegy márkanévként a homlokára pecsételték. Ez nem volt álom. A mosdójában egy meggyilkolt gyermek inge hevert, a kádjában egy vérrel teli kalap. Mindjárt itt a téboly. Saját kidülledő szemében

láthatta közeledtét. Aztán, mint zseblámpa sugara a sötétben, Hallorann hangja: Elhiszem, kisfiam, hogy látsz mindenfélét, de ezek csak képek egy képeskönyvben. A Panorámában se voltál tehetetlen, pedig gyerek voltál, és most se vagy az. Ilyet ne is képzelj. Hunyd le a szemed, és mire kinyitod, eltűnik ez az egész limlom. Dan lehunyta a szemét, és várt. Megpróbálta számolni a másodperceket, de csak tizennégyig vitte: akkor a számok belevesztek gondolatai dübörgő káoszába. Féligmeddig felkészült rá, hogy két kéz – talán a kalap tulajdonosáé – a nyakára fonódik. De csak álldogált tovább. Nem volt hová menekülni. Minden bátorságát összeszedve kinyitotta a szemét. A kád üres volt, csakúgy, mint a mosdó. A tükrön sem volt semmiféle felirat. De vissza fog jönni. Legközelebb talán a cipője – az a parafa talpú szandál jelenik meg. Vagy őt magát fogom látni a kádban. Miért is ne? Ott láttam Mrs. Masseyt is, és ugyanúgy haltak meg. Legföljebb annyi a különbség, hogy Mrs. Masseyt nem loptam meg, és nem szöktem meg tőle. – Ráadtam még egy napot – tudatta az üres helyiséggel. – Ennyit megtettem. Igen, és ő az első, aki elismeri, hogy ez a sűrű nap jó nap is volt. Nem a nappalokkal van a baj. Az éjszakák viszont… A tudat palatábla, és az ital a szivacs. 19 Hatig ébren feküdt az ágyon. Akkor felöltözött, és ismét elzarándokolt a Piros Almába. Ezúttal nem habozott, csak két üveg Thunderbird helyett hármat vett ki a hűtőből. Hogy is szól a mondás? Urasan vagy sehogy. Az eladó minden megjegyzés nélkül becsomagolta az üvegeket; szokva volt a kora reggeli borvásárlókhoz. Dan kisétált a közparkba, leült Pöttömváros egyik padjára, és kivette a szatyorból az egyik üveget; úgy nézett le rá, mint Hamlet Yorick koponyájára. A zöld üvegen át a tartalma nem bornak, inkább patkányméregnek látszott. – Mintha az olyan nagy baj volna – motyogta Dan, és meglazította a kupakot. Ezúttal az anyja szólalt meg. Wendy Torrance, aki a keserves végbe dohányozta magát. Mert ha az öngyilkosság az egyetlen opció, a módját legalább megválaszthatjuk. Hát ez a vége, Danny? Ezért volt az a sok hűhó? Most az ellenkező irányba csavarta, vagyis megszorította a kupakot. Aztán újra lazított rajta, s ezúttal le is csavarta. A bor savanyú szagában wurlitzerzene és lepukkant bárok keveredtek értelmetlen vitákkal, amelyeket verekedés követ a parkolóban. Végső soron az élet éppolyan értelmetlen, mint egy ilyen kézitusa. A világ nem tiszta levegőjű elfekvő; inkább hajaz a Panoráma Szállóra, ahol a bulinak soha sincs vége. És ahol a holtak örökké élnek. Dan a szájához emelte az üveget.

Ezért harcoltunk olyan elszántan, hogy kijussunk abból az átkozott szállóból? Ezért küszködtünk annyit, hogy új életet teremtsünk magunknak? Wendy hangjában nem volt szemrehányás, csak szomorúság. Danny újra visszacsavarta a kupakot. Aztán meglazította. Oda-vissza. Oda-vissza. Arra gondolt: Ha iszom, a Panoráma győz. Még akkor is, ha a kazán felrobbanása után porig égett. Ha nem iszom, megbolondulok. És arra: Mindaz, amit látunk vagy látni vélünk, csak álom az álomban. Még akkor is oda-vissza csavargatta a kupakot, amikor Billy Freeman, akit korán ébresztett valami bizonytalan, riasztó balsejtelem, rátalált. – Ezt meg akarja inni, Dan, vagy csak csöcsörészik vele? – Inkább megiszom. Nemtom, mi mást tehetnék… Így aztán Billy megmondta, mit tegyen. 20 Casey Kingsley nem lepődött meg túlságosan, amikor negyed kilenckor az irodájához érve ott találta új munkását az iroda előtt. Azon sem csodálkozott, amikor látta, hogy Torrance kezében borosüveg van, amelynek kupakját oda-vissza tekergeti. Kezdettől volt valami sajátos a fiatalember tekintetében: így merednek maguk elé a Kappy-féle Diszkont Italáruház törzsvásárlói. Billy Freemanben távolról sem volt olyan erős a ragyogás, mint Danben, de egy múló felvillanásnál azért több volt benne. Azon az első napon, mihelyt Dan a városháza felé indult, ő a szerszámos kamrából rögtön felhívta Kingsleyt. Itt járt egy fiatalember, aki munkát keres, mondta. Aligha mutathat fel megfelelő számú ajánlólevelet, de ő, Billy úgy gondolja, a Hősök Emléknapjáig nem találnának nála alkalmasabb kisegítőt. Kingsley, aki Billy megérzéseit illetően eleddig csupa jó tapasztalatot szerzett, rábólintott. Úgyis fel akartunk venni valakit, jegyezte meg. Neki nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk őrá, jelentette ki Billy. És most itt ül görnyedten, mintha már a következő buszjáraton vagy bárszéken gubbasztana, és Kingsley a folyosón tíz méterről is érezte a borszagot. A vérbeli ínyenc szimatával érezte meg az ilyen szagokat, és mindegyiket meg is tudta nevezni. Ez például a Thunderbird szaga volt. Mint a régi kocsmai rigmusban: Ez meg itt a Thunderbird / Jól jár, aki énrám költ! De amikor a fiatalember felnézett rá, Kingsley csak merő kétségbeesést látott a szemében. – Billy küldött. Kingsley semmit sem mondott. Látta, ahogy a fiú küszködve próbál úrrá lenni magán. Ez volt a szemébe írva; ezt fejezte ki lebiggyedő ajka; de még inkább a mód, ahogy az üveget tartotta: a mozdulatban egyszerre volt jelen a gyűlölet, a szeretet és a rászorultság. Végül Dan kibökte a három szót, amely elől egész életében menekült:

– Segítségre van szükségem. Karjába törölte szemét. Kingsley eközben lehajolt, és megragadta az üveget. A fiú néhány másodpercig erősen fogta… aztán elengedte. – Maga fáradt, és rosszul érzi magát – mondta Kingsley. – Eddig világos. De csak ennyi a baja? Dan felnézett rá, és mozgott az ádámcsutkája. További belső viaskodás után így szólt: – Maga nem tudhatja, mennyi minden. – Hátha tudom. – Kingsley a bő nadrág egyik zsebéből hatalmas kulcskarikát vett elő, és kinyitotta az ajtót, amelynek befagyott üvegén a FRAZIER VÁROS SZOLGÁLTATÁSAI felirat állt. – Jöjjön be. Beszéljük meg a dolgot.

MÁSODIK FEJEZET

BALJÓS SZÁMOK 1 Az olasz keresztnevet és ízig-vérig amerikai vezetéknevet viselő idős költőnő alvó dédunokájával az ölében nézte a videót, amelyet unokájának férje vett fel három héttel ezelőtt a szülőszobában. Egy címkártyával kezdődött, amelyre az volt írva: ABRA MEGÉRKEZIK A VILÁGBA! A film helyenként ugrált, és David (szerencsére) minden túlságosan klinikai vonatkozású részlettől távol tartotta magát, Concetta Reynolds azonban látta, ahogy Lucia átizzadt haja a homlokához tapad, és hallotta, ahogy kiabál: hiszen azt csinálom!, amikor az egyik nővér arra biztatta, hogy nyomjon. Látta továbbá a vércseppeket is a kék lepedőn – nem volt belőlük túl sok, de ahhoz épp elég, hogy Chetta tulajdon nagymamája annak idején „derekas teljesítménynek” nevezze. Persze nem angolul. Akkor is ugrált a film, amikor a baba végre megjelent, és Chetta hátán és karján kiütött a libabőr, amikor Lucy felsikoltott: „Nincs arca!” David, aki most Lucy mellett ült, kuncogott. Mert Abrának természetesen volt arca, és micsoda édes kis arc volt! Chetta úgy nézett le rá, mintha meg akarna győződni róla. Amikor felnézett, az új kisbabát éppen az új anyuka karjába tették. Még harminc vagy negyven ugráló másodperc, és újabb címkártya jelent meg: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, ABRA RAFAELLA STONE! David megnyomta a távirányító STOP gombját. – Egyike vagy azoknak a keveseknek, akik ezt a filmet valaha látni fogják – tudatta Lucy a maga határozott, „foglyokat nem ejtünk” modorában. – Olyan kínos. – Szerintem csodálatos – jelentette ki Dave. – És van valaki, aki egész biztosan látni fogja: Abra maga. – Feleségére pillantott, aki mellette ült a pamlagon. – Majd ha elég nagy lesz hozzá. És persze ha akarja. – Megveregette Lucy combját, majd rávigyorgott házasság révén szerzett nagymamájára, akit tisztelt, de különösebben nem szeretett. – Addig a széfben fog pihenni, a biztosítási kötvények, a ház iratai és a drogon szerzett millióim társaságában. Concetta halvány mosollyal jelezte, hogy érti, bár nem értékeli valami nagyra a megjegyzés humorát. Ölében Abra csak aludt és aludt. Tulajdonképpen minden kisbaba burokban születik, gondolta: parányi arcukat a titkok és lehetőségek rétegei borítják. Erről talán írni is érdemes. Vagy sem. Concetta tizenkét éves korában került Amerikába, és anyanyelvi szinten beszélt

angolul – amiben semmi csodálatos nincs, mivel a Vassaron végzett, és éppen az angol tanszéknek volt – immár emeritus – professzora; a fejében azonban tovább élt minden babona és öregasszonyos mese. Néha parancsokat is sugalltak, és olyankor mindig olaszul beszéltek. Chetta úgy képzelte, hogy mindazok, akik a művészet területén működnek, felsőbbrendű skizofréniások, és ő maga sem kivétel. Tudta, hogy a babona szamárság; de ha varjú vagy fekete macska akadt útjába, kiköpött az ujjai között. Saját skizofréniáját jelentős részben az Irgalom Nővéreinek köszönhette. A nővérek hittek Istenben, hittek Jézus istenségében, elhitték, hogy a tükrök babonás erejű tavak, és ha egy gyerek túl sokáig néz a tükörbe, szemölcsei nőnek. Hét és tizenkét éves kora között ezek a nők voltak a legnagyobb hatással Chetta életére. Az övükbe vonalzót dugtak – nem mérés, hanem pálcázás céljából –, és ha meglátták egy gyerek fülét, vágy gerjedt bennük, hogy arra járóban megcsavarják. Lucy kitárta a karját: a babát kérte. Chetta némileg kelletlenül átadta. Aranyos kiskölök volt. 2 Harminc kilométerrel délkeletre attól a háztól, ahol Abra Concetta Reynolds karjában szunnyadt, Dan Torrance a Névtelen Alkoholisták gyűlésén vett részt, ahol egy kis pipi éppen az exférjével gyakorolt szexről pityegett. Casey Kingsley utasítása volt, hogy kilencven nap leforgása alatt kilencven gyűlésen vegyen részt, és a mostani, amelyet délben rendeztek a frazieri metodista templom alagsorában, a nyolcadik volt. Dan az első sorban ült, mert Casey – akit ezekben a berkekben Nagy Caseyként ismertek – ezt is kötelezőn előírta. – A beteg emberek, akik meg akarnak gyógyulni, mindig elöl ülnek, Danny. Az NA gyűlésein a hátsó sort a Hitetlenség Sorának hívjuk. Casey egy kis jegyzetfüzetet adott neki, amelynek címlapján fénykép ábrázolta a kiugró hegyfoknak csapódó óceán hullámait. A fénykép fölé jelszót nyomtattak, amelyet Dan megértett ugyan, de nem lelkesedett érte: A NAGY DOLGOK NEM SZÜLETNEK EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA. – Ide írjon be minden gyűlést, amelyen részt vett. És ha arra kérem, mutassa meg, ajánlom, hogy máris előrántsa a hátsó zsebéből, hadd látom, ott volt-e mindegyiken. – Még betegszabadságra se mehetek? Casey nevetett. – Hiszen maga, barátom, állandóan beteg – seggrészeg alkoholista. Érdekli, mit mondott egyszer a pártfogóm? – Asszem, már elmesélte. Hallevesből nem lehet akváriumot csinálni. – Ne szellemeskedjen itt nekem, hanem figyeljen. Dan nagyot sóhajtott.

– Figyelek. – Járjon el a gyűlésekre. Ha a feje szétreped, a csontokat vigye magával egy kosárban. – Gyönyörű. És ha egyszerűen csak kimegy a fejemből? Casey vállat vont. – Akkor keressen magának más pártfogót. Olyat, aki hisz a feledékenységben. Én nem hiszek benne. Dan úgy érezte magát, mint egy törékeny tárgy, amely egy magas polc legszéléig csúszott. Nem kért semmilyen változásból és új pártfogót sem akart. Ha rosszul nem is, de védtelennek, sebezhetőnek érezte magát; mintha le volna nyúzva a bőre. A látomások, amelyek Frazierbe érkezése után gyötörték, elenyésztek, és bár gyakran gondolt Deenie-re meg a kisfiára, emlékük már nem volt olyan fájdalmas. Az NA gyűlései végén valaki többnyire felolvasott az Ígéretekből. Az egyik így hangzott: Nem fogjuk sajnálni, ami elmúlt, de az ajtót sem csukjuk rá. Dan úgy vélte, ő mindig sajnálni fogja a múltat, de az ajtót már nem próbálta rácsukni. Minek fáradjon, amikor újra ki fog nyílni? A nyomorult ajtónak még kilincse sem volt, nemhogy zárja. Most egyetlen szót próbált írni a Caseytől kapott füzet következő oldalára. Gondosan rajzolt, csupa nagybetűt. Sejtelme sem volt, miért teszi ezt, és mit jelent a szó. Így hangzott: A B R A. A nőci, aki szövegelt, előadása végéhez ért, és könnyekben tört ki. Sírva tudatta, hogy bár exférje egy szarházi, és ő még mindig szereti, hálás, amiért most normális és józan életet él. Dan együtt tapsolt a Löncs Bölcsei többi tagjával, majd hozzálátott a betűk kiszínezéséhez. Vastagított rajtuk, mélységet próbált adni nekik. Ismerem ezt a nevet? Úgy rémlik, ismerem. Amikor a következő felszólaló belekezdett mondókájába, és Dan a tartályhoz lépett egy újabb csésze kávéért, hirtelen világosság gyúlt az agyában. Abrának hívják a lányt John Steinbeck Édentől keletre című regényében. Olvasta a könyvet, de hogy hol, arra már nem emlékezett. Valahol útközben. Valamilyen valahol. Nem érdekes. Újabb gondolat (eltetted?) szökött tudata felszínére, mint egy buborék, s ott szétpattant. Mit kellett volna eltennie? Frankie P., a Löncs Bölcsei egyik őstagja, aki az ülést vezette, most megkérdezte, ki vállalná a Zseton Klubot? Amikor senki sem jelentkezett, Frankie Danre mutatott. – Hát az az úr, aki most szerzett magának egy csésze kávét? Dan feszélyezetten lépett az elnöki asztal elé, reménykedve, hogy emlékszik a józanság időtartama szerint osztogatott zsetonok sorrendjére. Az elsőt – amely fehér volt s a kezdőknek szánták – ismerte. Amikor átvette a zsetonokat és medálokat tartalmazó horpadt kekszes dobozt, újra felmerült benne a kérdés: Eltetted?

3 Az Igaz Kötés, amely egy arizonai kempingben telelt át, ezen a napon csomagolt össze, hogy megkezdje kanyargós útját kelet felé. A 77-es úton hajtottak Show Low város irányába, a szokásos karavánban, amely tizennégy lakókocsiból és néhány vontató autóból állt; volt, amelyikhez nyugszékeket vagy bicikliket kapcsoltak. Akadtak köztük Southwindek és Winnebagók, Monacók és Bounderek. Rose EarthCruisere – hétszázezer dollár értékű importált hengerelt acél, a legjobb, amit ebben a műfajban kapni lehetett – gurult a menet élén, de lassan, betartva a nyolcvan kilométeres sebességet. Semmi sem sürgette őket. Idejük bőven volt. Az ünnepig még hónapok voltak hátra. 4 – Eltetted? – kérdezte Concetta, amikor Lucy kigombolta a blúzát, hogy odakínálja mellét a csecsemőnek. Abby álmosan pislogott, egy kicsit tétovázott, majd érdektelenséget nyilvánított. Bezzeg ha majd a mellbimbód kisebesedik, megvárod majd, amíg ő akar szopni, gondolta Chetta. Meglátod, hogy fog ordítani! – Mit kellett volna eltenni? – érdeklődött David, Lucy azonban megértette a kérdést. – Amikor a karomba tették, rögtön elvesztettem az eszméletem. Dave szerint kis híján elejtettem a babát. Nem volt rá idő, Mamó. – Ja, azt a trulymót az arcáról – mondta David közönyösen. – Amit lekapartak és kidobtak. Ha tudni akarjátok a véleményem, jól tették. – Mosolygott, de a tekintete kihívó volt. Több eszed van neked annál, hogy örökké megjátszd magad, sugallta ez a tekintet. Okos nő vagy, most már igazán abbahagyhatod. Concetta valóban okos nő volt – de ehhez mégsem elég okos. Vajon fiatalabb korában is ez a kétfajta gondolkodás működött benne? Nem emlékezett rá, holott megőrizte magában az Áldott Misztériumok tanának minden részletét, valamint a pokol soha véget nem érő kínjait, amelyeket az Irgalom Nővérei, ezek a fekete kámzsás női banditák ecseteltek. Megjegyezte a történetet a lányról, aki megvakult, mert megleste meztelen fivérét a kádban, meg az emberről, aki a pápát káromolta, és holtan esett össze. Bízzátok ránk őket, amíg fiatalok, és nem számít, hány kiemelt osztályt tanított, hány verseskötetet írtak, még az sem, ha az egyik ilyen kötet elnyerte az összes jelentős díjat. Bízzátok ránk őket, amíg fiatalok… és örökké a mieink lesznek. – Meg kellett volna őriznetek az amnió-t. Szerencsét hoz. Szavait csak az unokájához intézte, David mintha ott sem lett volna. Derék ember, jó férje az ő Luciájának, de a francba azzal a lekezelő beszédével, és kétszeres francba

a kihívó pillantásával. – Megtettem volna, Mamó, de nem volt rá lehetőségem. Dave pedig azt se tudta, miről van szó. – A fiatalasszony visszagombolta a blúzát. Chetta előrehajolt, és ujja hegyével megérintette Abra pofikájának finom bőrét: öreg hús találkozott a fiatallal. – Azoknak, akik amnió-val születnek, állítólag kettős látásuk van. – De ugye ezt te sem hiszed el? – kérdezte David. – A burok semmi más, csak egy darab magzati hártya, és… Még folytatta, de Concetta oda sem figyelt. Abra ugyanis kinyitotta a szemét. Egy egész költői világ tükröződött ebben a szempárban, olyan bámulatos verssorok, amelyeket le sem lehet írni, és emlékezni sem lehet rájuk. – Nem baj – mondta, majd felemelte a babát, és megcsókolta a sima fejet ott, ahol a kutacs lüktetett, az emberi elme varázslatának közvetlen közelében. – Ami történt, megtörtént. 5 Mintegy öt hónappal az Abra magzatburka körüli, vitának is mondható eszmecsere után, Lucy egy éjjel azt álmodta, hogy a lánya sír – sőt szívet tépőn zokog. Az álomban Abby nem volt a Richard Court-i ház tágas hálószobájában, hanem valahol egy hosszú folyosón. Lucy a hangok irányába rohant. Először mindkét oldalon ajtók voltak, amelyeket aztán székek követtek: magas hátú kék ülések, mintha repülőn vagy Amtrak-vonaton volna. Úgy érezte, kilométereket futott, mígnem egy fürdőszoba ajtajához ért. A mögött sírt a kisbabája. Nem az éhségtől, hanem a rettegéstől. Talán (jaj, istenem, jaj, jóságos Máriám) a fájdalomtól. Lucy szörnyen félt, hogy az ajtót zárva találja, és be kell majd törnie – hiszen ez annyi rémálomban ismétlődik –, de a kilincsgomb elfordult. Lucyt, amikor kinyitotta az ajtót, újabb félelem fogta el. Hátha Abra a vécébe esett? Az újságok beszámolnak ilyen esetekről. Kisbabák a vécékben, kisbabák a szemeteskukákban. Vagy mi van, ha Abra egy, a nyilvános vécékben található förtelmes acélmosdóban fulladozik, és a fertőtlenített kék víz a szájáig, az orráig ér? Abra azonban a földön feküdt, méghozzá meztelenül. Könnyben úszó szemét az anyjára szögezte. Mellére vérnek látszó festékkel a 11-es számot írták. 6 David Stone azt álmodta, hogy egy végeláthatatlan mozgólépcsőn szalad kislánya sírásának nyomában, ám a mozgólépcső – lassan, de könyörtelenül – az ellenkező

irányba halad. Tetézendő a bajt, a lépcső egy égő bevásárlóközpontban volt. Davidnek már útközben lihegnie és fuldokolnia kellett volna, de a lángtengerből nem szállt fel füst, és Abra sírásán kívül más zaj nem is hallatszott, jóllehet David embereket is látott, akik úgy égtek, mint benzinbe mártott fáklyák. Amikor végre a mozgólépcső tetejére ért, meglátta Abbyt, aki úgy feküdt a földön, mint elhajított szemét. Körülötte, de őt észre sem véve, férfiak és nők rohangáltak; a lángok ellenére senki sem próbált rálépni a lefelé tartó mozgólépcsőre – csak futkároztak céltalanul minden irányba, mint a hangyák, ha a gazda boronája lerombolta a bolyt. Egy tűsarkú cipőt viselő nő kis híján rálépett David lányára, amivel akár meg is ölhette volna. Abra meztelen volt. A mellére számot írtak: a 175-ös volt. 7 A Stone házaspár egyszerre ébredt, és először meg voltak győződve róla, hogy a jajveszékelés, amelyet hallanak, az álmukból maradt meg. De nem: a sírás itt, a hálószobájukban hallatszik. Abby a kiságyában feküdt, a Shrek-mobil alatt; a szeme tágra nyílt, az arca kivörösödött. Hadonászott parányi öklével, és úgy ordított, mintha meg akarná rázni a falakat. Hiába tették tisztába, nem nyugodott meg, nem használt a cici sem, és mit sem ért, amikor „A busz kerekei” című gyerekdal-sorozatból ezernek tűnő sor hangzott el, és a kerekek mintha kilométereket száguldoztak volna oda-vissza a folyosón. A végén Lucy immár holtra rémülve – Abby az első gyermeke volt, és minden önuralmát elvesztette – felhívta Concettát Bostonban. Bár hajnali két óra volt, Mamó a második csengetésre felvette. Nyolcvanöt éves volt, és az álma olyan megviselt, mint a bőre. Figyelmesebben hallgatta dédunokája sírását, mint Lucy zavaros beszámolóját az általuk kipróbált szokványos módszerekről, majd feltette a célratörő kérdéseket. „Láza van? Nem húzkodja az egyik fülét? Nem dobálja a lábait, mintha kakilnia kéne?” – Nem – felelte Lucy nem csinál semmi ilyet. Kicsit felhevült a sírástól, de nem hiszem, hogy lázas volna. Mamó, mit csináljak? Chetta, aki már átült az íróasztalához, habozás nélkül válaszolt. – Adj még neki egy negyedórát. Ha nem csitul el, és nem kezd szopni, vidd be a kórházba. – Tessék? A brighami szülészetre? – Lucynak, amilyen zavarodott és feldúlt volt, csak az a kórház jutott eszébe, ahol szült. – Hiszen az kétszázötven kilométer! – Jaj, dehogy. Bridgtonba. A maine-i határ túloldalán. Kicsit közelebb van, mint a New Hampshire-i kórház. – Biztos vagy benne? – Nem nézem-e most is a számítógépet? Abra nem csitult el. Sírása egyhangú, őrjítő, rémületes volt. Amikor megérkeztek a

bridgtoni kórházba, háromnegyed négyre járt, és Abra még mindig hangereje teljében volt. Az Acurában utazni mindig hatékonyabb volt, mint egy altató pirula, de ezen a hajnalon ez sem vált be. David agyi aneurizmára gondolt, aztán arra, hogy alighanem megbolondult. Kisbabák nem szoktak agyvérzést kapni. Vagy mégis? – Davey… – szólalt meg halkan Lucy, amikor a KISZÁLLÁS CSAK SÜRGŐS ESETEKBEN feliratú táblához értek. – Ugye kisbabák nem kapnak se gutaütést, se szívrohamot? – Nem. Ebben biztos vagyok. Ám ekkor újabb ötlete támadt. Tegyük fel, hogy a baba valamiképpen lenyelt egy biztosítótűt, és az a gyomrában kinyílt? Hülyeség, mi tépőzáras pelust használunk, biztosítótű Abra közelében se volt. Akkor valami más. Hajtű Lucy hajából. Egy eltévedt kis szög, amely a kiságyba esett. Vagy akár, isten ments, egy Shrekből, Csacsiból vagy Fiona hercegnőből levált műanyagdarabka… – Davey! Mire gondolsz? – Semmire. A mobil teljesen ép. Efelől biztos volt. Majdnem biztos. Abra tovább visítozott. 8 David azt remélte, hogy az ügyeletes orvos nyugtatót ad a lányának, de ez ellentmondott volna a még nem diagnosztizált csecsemők protokolljának, és úgy látszott, Abra Rafaella Stone-nak nincs semmi baja. Nem volt lázas, nem mutatkozott rajta kiütés, az ultrahang pedig kizárta a gyomorkimenet-szűkületet. A röntgen nem mutatott sem idegen tárgyat a torkában vagy a gyomrában, sem bélelzáródást. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem akarózott csendben maradnia. Ezen a keddi hajnalon ő volt az egyetlen beteg a sürgősségi osztályon, és a három ügyeletes nővér egymást váltva próbálta lecsillapítani. Semmi sem hatott. – Nem lenne jó, ha enni kapna? – kérdezte Lucy az orvostól, amikor az visszajött ellenőrzésre. Eszébe jutott a Ringer-laktát nevű szer, amelyről egy orvosi sorozatban hallott; amióta tinikorában rajongott George Clooneyért, mindig megnézte az ilyen műsorokat. De amennyire emlékezett rá, a Ringer-laktát vagy véralvadásgátló volt, vagy a lábat, esetleg a gyomorfekélyt kezelték vele. – Szopni nem hajlandó, és a cumisüveg se kell neki. – Majd fog enni, ha elég éhes lesz – mondta az orvos, de ezzel sem Lucyt, sem Davidet nem nyugtatta meg. Először is az orvos mindkettőjüknél fiatalabbnak látszott. Továbbá úgy tűnt (és ez volt a nagyobb baj), ő sem valami biztos a dolgában. – Értesítették a gyermekorvosát? – Belenézett a papírokba. – Dr. Daltont?

– Hagytunk üzenetet a rögzítőjén – felelte David. – Úgy gondolom, legföljebb délelőtt jelentkezik majd, és addigra túl leszünk a dolgon. Akár így, akár úgy, gondolta, és az agya, amely a kialvatlanságtól meg a szorongástól irányíthatatlanná vált, egyértelműségében borzalmas képet vetített elé: gyászolók vesznek körül egy apró sírt és egy annál is apróbb koporsót. 9 Fél nyolckor Chetta Reynolds berontott a vizsgálóba, ahová a Stone házaspárt szünet nélkül jajveszékelő kisbabájukkal együtt elhelyezték. A költőnő, aki a hírek szerint az Elnöki Szabadság Érdemrend jelöltjeinek rövidebb listáján szerepelt, egyenes szárú farmert és Bostoni Egyetem feliratú, hosszú ujjú, egyik könyökén lyukas pólót viselt. Ruházata elárulta, mennyit fogyott az elmúlt három-négy évben. Ha rákra gyanakszik, nem az, szokta volt mondani, ha valaki megjegyzést fűzött manökenszerű karcsúságához, amelyet általában hullámzóan bő ruhákkal vagy kaftánokkal álcázott. Csak edzésben vagyok az utolsó körre. Haja, amelyet többnyire befont, vagy bonyolult fazonokban tűzött fel, hogy mindenki megcsodálhassa divatos hajcsatjai gyűjteményét, most fésületlen einsteini felhőben úszott feje körül. Smink nem volt rajta, és Lucy még kétségbeesésében is megdöbbent, milyen öregnek látszik. Persze valóban öreg volt, a nyolcvanöt év igen magas kor, de ma reggelig úgy festett, mintha hatvanas évei végén járna. – Egy órával korábban itt lettem volna, ha találok valakit, aki vigyáz Bettyre. – Betty az idős és beteges bokszerja volt. Chetta elkapta David szemrehányó pillantását. – Bets a halálán van, David. És annak alapján, amit a telefonban mondtatok, Abráért nem aggódtam különösebben. – És most már aggódik? – kérdezte David. Lucy figyelmeztető pillantást lövellt férje felé, de Chetta kész volt vállalni a kérdésben rejlő feddést. – Igen – mondta, és kinyújtotta a karját. – Add ide nekem, Lucy. Hadd lássuk, elhallgat-e Mamó kedvéért. Ám akárhogy ringatta, Abra nem hallgatott el Mamó kedvéért. Nem segített a lágy és meglepően dallamos bölcsődal sem (David azt gyanította, hogy „A busz kerekei” olasz változatáról van szó). Mindhárman újra kipróbálták a sétáltató kúrát: először körbevitték a babát a vizsgálóban, aztán végig a folyosón és vissza a vizsgálóhoz. A sírás csak nem maradt abba. Egy ízben lárma hallatszott a folyosóról – valakit bizonyára szembeötlő sérülésekkel gurítanak be, vélte David –, de a 4-es vizsgálóban tartózkodók nem mutattak érdeklődést. Kilenc előtt öt perccel nyílt a vizsgáló ajtaja, és belépett Stone-ék gyermekorvosa. Dr. John Daltont Dan Torrance felismerte volna, ha nem is a vezetéknevéről. Az ő

számára csak John doktor volt, aki North Conwayben, a Nagykönyv csütörtök esti összejövetelein a kávét főzte. – Hála Istennek! – sikoltott fel Lucy, a gyermekorvos karjába nyomva bömbölő gyermekét. – Órák óta magunkra vagyunk hagyva! – Úton voltam, amikor elért az üzenetük. – Dalton a vállára emelte Abrát. – Itt is vizitelek, aztán megyek tovább Castle Rockba. Ugye hallották, mi történt? – Mit kellett volna hallanunk? – kérdezte David. Most, hogy ajtó nyitva állt, első ízben érzékelte tudatosan a kinti felfordulást. Az emberek hangosan beszélgettek, egyesek sírtak. Arra jött az ápolónő, aki beengedte őket: vörös foltok égtek az arcán, a szeme könnyes volt, és rá sem nézett a bőgő csecsemőre. – Egy utasszállító gép belerepült a Világkereskedelmi Központba – mondta Dalton. – És senki sem hiszi, hogy baleset lett volna. Ez volt az American Airlines 11-es járata. A United Airlines Flight 175 tizenhét perccel később, 9:03 perckor csapódott be a Világkereskedelmi Központ déli tornyába. 9:03-kor Abra Stone hirtelen abbahagyta a sírást, és 9:04-kor álomba merült. Annistonba hazatérőben David és Lucy a rádiót hallgatta, míg Abra békésen aludt a hátuk mögött a babaülésben. A hírek elviselhetetlenek voltak, de szóba sem jöhetett, hogy kikapcsolják az adást, legalábbis addig, amíg egy bemondó fel nem olvasta a légijáratok nevét és a gépek járatszámát. Kettő csapódott be New Yorkban, egy Washingtonban, egy további pedig valahol Pennsylvaniában zuhant le. Ekkor David végül elhallgattatta a katasztrófák özönlését. – Lucy, valamit el kell mondanom. Azt álmodtam… – Tudom. – A fiatalasszony hangja fakó volt, mint akit sokk ért. – Én is… Mire visszaértek New Hampshire-be, David már-már elhitte, hogy abban a burokügyben mégis lehet valami. 10 New Jersey egyik városában, a Hudson folyó nyugati partján van egy park, amely a város leghíresebb lakosának nevét viseli. Derült időben innen csodás kilátás nyílik Manhattan déli részére. Az Igaz Kötés szeptember 8-án érkezett meg Hobokenbe, és leparkolt egy magántulajdonú lelkén, amelyet tíz napra elkerítettek. Az üzletet Varjú Fater bonyolította le. A jóképű és társaságkedvelő, negyven körülinek látszó Varjú kedvenc pólóján az állt: CSÍPEM AZ EMBEREKET. Nem mintha az Igaz Kötés ügyeit valaha is pólóban intézte volna: olyankor kötelező érvénnyel öltönyt és nyakkendőt viselt. Ezt várták el az avatatlanok. Varjú valódi neve Henry Rothman volt. Stanfordban végzett jogot (1938-ban diplomázott), és mindig tartott magánál készpénzt. Az Igazaknak több mint egymilliárd dollárjuk volt különböző számlákon a világ minden táján – egy része aranyban, egy része gyémántban, de beruháztak

könyvritkaságokba, bélyegekbe és festményekbe is –, ám soha nem fizettek csekkel vagy hitelkártyával. Mindenki egy köteg tíz- és húszdollárost tartott magánál, még a gyerekképű ikrek, Alma és Csutka is. Ahogy Számosztó Jimmy egyszer mondta: „Mi vagyunk a ‘váltsd be és vidd’ banda. Kápé fizetünk, és az avatatlanok visznek minket.” Jimmy volt az Igazak könyvelője. A maga kis avatatlan csíra napjaiban egyszer egy olyan galerival lógott, amely (jóval belháborúik után) Quantrill Banditáiként vált ismertté. Akkoriban Jimmy forróvérű kölyök volt, aki bivalybőr dzsekit viselt, és flintát hordott magánál, de az azóta eltelt évek során sokat lágyult. Mostanság Ronald Reagan bekeretezett, dedikált fényképét tűzte ki a lakókocsijában. Szeptember 11-én reggel az Igazak a parkolóból nézték az Ikertornyok elleni támadásokat, kézről kézre adogatva négy távcsövet. A Sinatra Parkból jobb lett volna a kilátás, de Rose-nak figyelmeztetni sem kellett őket, hogy az ilyen korai gyülekezés gyanút kelthet – és az elkövetkező hónapokban és években Amerika fölöttébb gyanakvó ország lesz: ha látsz valamit, azonnal jelentsd! Tíz óra körül – amikor a folyóparton már tömegek gyűltek össze, és a helyzet biztonságossá vált – ellátogattak a parkba. A Little ikrek, Alma és Csutka tolták Fricska nagyapó kerekes székét. Nagyapó a sapkáján tudatta: VETERÁN VAGYOK. Hosszú, csecsemőszerűen selymes fehér haja csorbókaként libegett a sapka széle körül. Valamikor azt mesélte az embereknek, hogy a spanyol-amerikai háború veteránja. Később ezt az első világháború váltotta fel, mostanában a második járta. Újabb húsz év, és tervei szerint átkapcsol Vietnamra. A hitelesség soha nem okozott gondot. Nagyapó lelkes tanulmányozója volt a hadtörténetnek. A Sinatra Park zsúfolásig megtelt. A legtöbben hallgattak, de voltak olyanok is, akik sírtak. Kötényes Annie és Feketeszemű Sue ebből a szempontból hasznosnak bizonyultak: mindketten parancsra tudtak sírni. A többiek illemtudón vágtak gyászos, ünnepélyes vagy csodálkozó arcot. Egészében az Igaz Kötés jól beleillett az összképbe. Ez volt az egyik titkuk. Érdeklődők jöttek-mentek, de az Igazak a nap nagy részét a parkban töltötték. Szép idő volt, felhőtlen az ég (leszámítva a Manhattan déli részében vastagon gomolygó poklot). Álltak a vaskorlátnál, nem beszélgettek, csak figyeltek, és lassan, mélyeket lélegeztek, mint Közép-Nyugatról jött turisták, akik életükben először állnak a mainei Pemaquid Point világítótornyánál vagy a Quoddy Head nemzeti parkban, mélyeket szívva a friss tengeri levegőből. Rose áhítata jeléül levette és a kezében tartotta cilinderét. Négy órakor felélénkülve vonultak vissza táborhelyükre. Holnap, holnapután és a rá következő napokon újra eljönnek. Itt lesznek, amíg a szufla ki nem merül; akkor továbbállnak. Addigra nagyapó fehér haja acélszürke lesz, és többé nem szorul tolószékre.

HARMADIK FEJEZET

KANALAK 1 Frazierből negyven kilométert kellett hajtani North Conwayig, de Dan Torrance minden csütörtök este megtette ezt a távolságot, részben azért, mert módjában állt. Ez idő szerint a Helen Rivington Házban dolgozott, tisztességes fizetést kapott, és a jogosítványát is visszaadták. A jogsihoz természetesen kocsi is kellett. A frissen vásárolt járgányban nem volt semmi különös: hároméves Caprice, fekete abroncsokkal meg egy rozoga rádióval, de a motorja jó volt, és valahányszor Dan beindította, New Hampshire legboldogabb emberének érezte magát. Ha soha többé nem kell buszra szállnia, gondolta, boldogan fog meghalni. 2004 januárja volt. Néhány kósza gondolatot és képet – meg persze a szeretetotthonban időnként végzett önkéntes kisegítő munkát – leszámítva, a ragyogás csendben maradt. Erre a munkára mindenképpen jelentkezett volna, de a Névtelen Alkoholistáknál szerzett élmények nyomán jóvátételnek is szánta; gyógyulófélben lévő társai ezt a gesztust majdnem olyan jelentősnek értékelték, mint az első pohártól való önkéntes tartózkodást. Ha Dan még három hónapig kibírja anélkül, hogy kihúzza a dugót, akkor három józanul leélt év tiszteletére rendezhet ünnepséget. Az, hogy ismét vezethet, előkelő szerepet játszott Dan mindennapi hálás elmélkedéseiben, amelyekhez Casey K. ragaszkodott (mivel a program régi harcosának zord magabiztosságával azt vallotta, hogy a hálás alkoholisták nem esnek vissza). Dan azonban főleg azért járt el a csütörtök esti Nagykönyv-gyűlésekre, mert jótékonyan hatottak idegeire. Meghitt, megnyugtató élmény volt. A körzet nyitott vitaestjein némelykor kellemetlenül népes hallgatóság gyűlt össze, de a North Conway-i csütörtök estéken ettől nem kellett tartani. Az NA egyik régi mondása volt: Ha titkolni akarsz valamit egy alkoholista elől, rejtsd el a Nagykönyvben, és a csütörtök esték North Conway-i látogatottsága arra utalt, hogy a mondásban van némi igazság. Még a Július Negyedike és a szeptember első hétvégéje, vagyis a Munka Ünnepe közötti hetekben is – a turistaszezon csúcspontján – ritkaságszámba ment, hogy az első kalapácsütésig egy tucatnál többen gyűljenek össze az Amerikai Veteránok Csarnokában. Ennek folyományaként Dan ezernyi olyan dolgot tudhatott meg, ami soha nem hangzott volna el olyan gyűléseken, amelyek ötven vagy még több lábadozó alkoholistát és drogost vonzottak. Az elbeszélők hajlamosak voltak rá, hogy a személyes jelleget kikerülendő, közhelyek tömkelegébe meneküljenek.

Elhangzott, hogy A Serenity osztalékot fizet, vagy az, hogy Ha kifizeti a rám eső kártérítést, leltárt vehet fel nálam, de soha senki nem mondott olyasmit, hogy Egy éjjel, amikor mindketten eláztunk, megdugtam a bátyám feleségét. A csütörtök esti Tanulj Józanságot gyűléseken a kis csoport Bill Wilson nagy kék Hogyan csináljuk?-kézikönyvét olvasta, az elülső borítótól a hátulsóig; minden alkalommal ott folytatták, ahol a legutóbb félbehagyták. Amikor a könyv végére értek, visszatértek „Az orvos nyilatkozatához”, és elölről kezdték az egészet. A legtöbb gyűlésen körülbelül tíz oldalt teljesítettek; ez mintegy fél órát vett igénybe. A hátralévő fél órában a csoportnak meg kellett beszélnie az olvasottakat. Ez néha meg is történt, gyakrabban azonban a vita különböző irányokba kanyarodott, például az olyan spiritiszta szeánszok felé, amelyeken a neurotikus tizenévesek kezének érintésére izgő-mozgó írótáblák kezdtek cirkálni az asztal körül. Dan emlékezett egy csütörtök esti gyűlésre; ez akkor volt, amikor ő már nyolc hónapja megtartóztatta magát. Éppen a „Feleségekhez” szóló fejezetet vitatták, amelynek ódivatú állításai szenvedélyes tiltakozást váltottak ki a program fiatalabb nőhallgatóiból. Azt akarták tudni, hogy vajon a Nagykönyv első kiadása óta eltelt hatvanöt év alatt miért nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy hozzáírjon egy új, „Férjekhez” című fejezetet. Amikor ezen az estén szólásra jelentkezett a harmincvalahány éves Gemma T., akinek kedélyállapota örökösen a düh és a sértődöttség között ingadozott, Dan feminista dörgedelemre számított. Ehelyett a nő a szokásosnál sokkal higgadtabban így szólt: – Valamit meg kell osztanom. Tizenhét éves korom óta fojtom magamba, és ha nem könnyítek magamon, soha nem fogom tudni megtagadni magamtól a kokót és a bort. A csoport várt. – Egyszer, amikor részegen mentem haza egy buliról, elütöttem egy embert – kezdte Gemma. – Ez még Somerville-ben történt. Nem tudtam, él-e vagy meghalt – ma se tudom –, de otthagytam az út szélén. Vártam, hogy a rendőrök értem jöjjenek, de nem történt semmi. Megúsztam. Felnevetett, mintha különösen szellemes viccet hallott volna, majd fejét az asztalra hajtotta, és zokogásban tört ki, egész ösztövér teste rázkódott. Dan ekkor élte meg először, milyen borzalmas lehet a teljes őszinteség, ha a gyakorlatban is megvalósítjuk. Arra gondolt, amire még ennyi idővel később is nemegyszer: hogyan fosztotta ki Deenie pénztárcáját, és hogyan nyúlt a kisfiú a kávézóasztalra kiszórt kokain után. Respektálta Gemmát, ámde őbenne nem volt ennyi nyers őszinteség. Ha választani kellene az eset elbeszélése és egy pohár ital között… Az italt választanám. Ez nem is vitás. 2

Ezen az estén a „Kültelki virtus”-t olvasták, az egyik elbeszélést a Nagykönyv ama fejezetéből, amely fölötte kedélyes címet viselt: „Odalett szinte mindenük”. A történet sémáját Dan jól ismerte. Boldog család, vasárnaponként templomjárás, az első pohár ital, az első muri, üzleti gondok a pia miatt, egymásra licitáló hazugságok, az első letartóztatás, javulást fogadó, megszegett ígéretek, menhely, hepiend. A Nagykönyvben minden elbeszélésnek jó volt a vége. Ez hozzátartozott a vonzerejéhez. Kinn hideg volt, benn melegebb a kelleténél, és Dan már-már elbóbiskolt, amikor John doktor felemelte a kezét, és így szólt: – Hazudtam valamilyen ügyben a feleségemnek, és nem tudom, hogy másszam ki belőle. Dan erre felébredt. Nagyon kedvelte a dokit. Kiderült, hogy John karácsonyra egy elég drága órát kapott a feleségétől, és amikor az asszony valamelyik este megkérdezte, hogy miért nem viseli, John azt felelte, hogy az irodájában hagyta. – Csakhogy nincsen ott. Kerestem mindenütt; sehol semmi. Sokat vizitelek a kórházban, és ha be kell mosakodnom, az egyik öltözőszekrényt használom az orvosi társalgóban. Kombinációs zárjuk van, de én csak a legritkább esetben használom, mert nem tartok magamnál sok pénzt, és nincs nálam semmi olyasmi, amit érdemes ellopni. Kivéve persze az órámat. Nem emlékszem rá, hogy levettem, és a szekrényben hagytam – se a New Hampshire-i, se a bridgtoni kórház nem jöhet szóba –, de csak így történhetett. Nem az ára számít, inkább az a baj, hogy az eset eszembe juttatja a régi időket, amikor minden este tök hülyére ittam magam, és másnap reggel speedet kaptam be, hogy működőképes legyek. Többen bólogattak ennek hallatán, majd hasonló történetek következtek hazugságról és bűntudatról. Senki sem adott tanácsot; az ilyesmit belepofázásnak nevezték, és megvetették. A jelenlévők egyszerűen csak elmondták a maguk történetét. John leszegett fejjel hallgatta őket, kezét összekulcsolva a térde közt. Miután a kosarat kézről kézre adták („önfenntartók vagyunk, és egyformán osztozunk a költségeken”), John mindenkinek megköszönte hozzájárulását, de arcáról ítélve Dannek úgy tűnt, hogy ez a hozzájárulás elég szűkös lehetett. A Miatyánk után Dan elrakta a maradék süteményt, a csoport rongyosra olvasott Nagykönyveit pedig feltornyozta az NA TULAJDONA feliratú szekrényben. Néhányan még kinn lézengtek a csikktartó körül – ez volt a „gyűlés utáni gyűlés” –, de a konyha neki és Johnnak volt fenntartva. Dan különben nem szólt hozzá a beszélgetéshez; lekötötte az önmagával folytatott vita. A ragyogás elcsendesedett, de ettől még jelen volt. Önkéntes munkájából Dan tudta, hogy mostanában erősebb, mint gyerekkora óta bármikor, habár újabban hatékonyabban képes irányítani: így nem volt olyan ijesztő, és hasznosabbnak is bizonyult. A Rivington házbeli kollégái tudták, hogy van valamilyen képessége, de a

legtöbben empátiának nevezték, és nem törték tovább a fejüket. Most, hogy úgy festett, megállapodik, a legkevésbé sem örült volna, ha szalonpszichopataként válik híressé. Úgy vélte: az a legbölcsebb, ha ebbe a bizarr katyvaszba senkit sem avat be. John doktor azonban jó srác. És gyötrődik. A doki megfordítva a szárítóra tette a kávéskannát, majd a tűzhely csapjáról függő törülközővel megszárította kezét. Aztán mosolyogva Danhez fordult; mosolya oly valódi volt, akár a tejpor, amelyet Dan a süteménnyel és a cukortartóval együtt elrakott. – Hát én elhúzok. Gondolom, jövő héten találkozunk. A döntés spontán született meg. Dan nem hagyhatta, hogy a másik ilyen hangulatban menjen el. Kitárta a karját. – Ne eméssze magát. A Névtelen Alkoholisták legendás ölelkezése. Dan már sokszor látta, de soha nem vett részt benne. John arcán egy másodpercig kétely tükröződött, de aztán előrelépett. Dan magához vonta, és arra gondolt: Valószínűleg semmi komoly. De ebben tévedett. A fordulat olyan gyorsan következett be, mint amikor gyerekkorában segített a szüleinek az eltűnt holmik felkutatásában. – Hallgasson rám, doki – mondta, és elengedte Johnt. – Maga a Goocheres gyerek miatt aggódik. John hátrált egy lépést. – Miről beszél? – Tudom, rosszul mondom. Goocher? Glutcher? Valami csontbaj. Johnnak tátva maradt a szája. – Norman Lloydról beszél? – Hát ha így hívják… – Normie-nak Gaucher-kórja van. Az egyfajta lipidzavar; örökletes és nagyon ritka. A lép megnagyobbodik tőle, neurológiai zavarok jelentkeznek, és általában korai, fájdalmas halállal jár. Szegény gyereknek szinte áttetszőek a csontjai, és valószínűleg nem éri meg a tizedik évét. De maga honnan tud erről? A szüleitől? Lloydék innen őrült messze, Nashuában laknak. – Nyomasztotta, hogy beszélnie kell vele – a halálos betegek szörnyű hatással vannak magára. Ezért állt meg a tigrises fürdőszobában, hogy kezet mosson, amikor nem is kellett volna. Levette az óráját, és a polcra tette, a mellé a sötétvörös fertőtlenítő izé mellé, amit szögletes műanyagdobozokban árulnak. A nevét nem tudom. John doki úgy meredt rá, mintha elvesztette volna az eszét. – Melyik kórházban fekszik a gyerek? – kérdezte Dan. – Az Elliotban. Az időrend nagyjából pontos, és valóban megálltam a gyerekosztály nővérszobájánál, hogy kezet mossak. – Elhallgatott, a homloka ráncba szaladt. – És úgy rémlik, a falakat tényleg Milne-figurák díszítik. De ha levettem volna az órámat,

arra emlé… – A hangja elakadt. – De hiszen emlékszik – szólt közbe Dan mosolyogva. – Most már emlékszik, nem igaz? – Érdeklődtem az Elliot talált tárgyak részlegénél, sőt Bridgtonban és a New Hampshire-i kórházban is. Semmi. – Akkor talán valaki arra járt, meglátta, ellopta, úgyhogy magának pechje volt – de legalább elmondhatja a feleségének, mi történt, és miért történt. A gyerekre gondolt, aggódott miatta, és mielőtt elhagyta volna a mosdót, elfelejtette visszacsatolni az óráját. Ilyen egyszerű. És tudja, mit? Talán még most is ott van. A polc magas, és azokat a műanyagdobozokat jóformán senki sem használja, mert a mosdó mellett folyékony szappan is van. – A polcon Betadint tárolnak – mondta John –, és magasan van, nehogy a gyerekek elérjék. Eddig észre se vettem… De maga, Dan – járt valaha az Elliotban? Dannek nem akarózott felelni erre. – Csak nézzen utána annak a polcnak, doki. Hátha visszajön a szerencséje. 3 A következő csütörtöki Tanuljunk Józanságot-gyűlésre Dan korán érkezett. Ha John doktor netán úgy döntött volna, hogy egy elveszett hétszáz dolláros óra miatt szétveri a házasságát és valószínűleg a karrierjét is (a piások sokkal csekélyebb okból is megteszik ezt), valakinek el kell készítenie a kávét. John azonban ott volt. És a karján az óra is. Ezúttal John kezdeményezte az ölelkezést, amely csupa érzés és melegség volt. Dan szinte várta, hogy mindkét orcájára két puszit is kap, mielőtt a doki elengedi. – Ott volt, ahol mondta. Tíz nap telt el, és még ott volt. Kész csoda. – Semmi csoda – felelte Dan. – A legtöbb ember ritkán néz a szemmagassága fölé. Ez bizonyított tény. – De honnan tudta? San a fejét rázta. – Nem lehet megmagyarázni. Néha csak úgy rám jön. – Hogyan köszönjem meg? Dan reménykedve várta, hogy ez a kérdés elhangozzék. – Úgy, mamlasz fickó, hogy odafigyel az NA Tizenkettedik Lépcsőjére. John D. szemöldöke a magasba szökött. – A névtelenségre. Vagyis nem fecseg róla. John arcát elöntötte a megvilágosodás. Elvigyorodott. – Ezt megígérhetem. – Helyes. Akkor csináljon kávét, én pedig kirakom a könyveket.

4 A legtöbb New England-i NA-csoportnál az évfordulókat szülinapnak hívják, és tortával meg egy gyűlés utáni bulival ünneplik meg. Nem sokkal azelőtt, hogy Dan is ekként ülhette meg józansága harmadik évfordulóját, David Stone és Abra dédanyja felkereste John Daltont – akit bizonyos körökben John doktorként vagy JD-ként ismertek –, hogy meghívják egy további harmadik születésnapra. Ezt a Stone család rendezte Abra tiszteletére. – Ez nagyon kedves – mondta John –, és ha tehetem, örömmel fogok beugrani. De valami azt súgja, hogy egy kicsit többről is van szó… – Így igaz – felelte Chetta. – És a jelen lévő csökönyös úriember végre belátta, hogy ideje beszélni róla. – Van valami probléma Abrával? Ha igen, kérem, osszák meg velem. Az utolsó checkupja alapján minden a legnagyobb rendben van. A szociális adottságai fantasztikusak. Verbális képességei messze kirínak az átlagból. Az olvasás dettó. Amikor utoljára itt járt, felolvasta nekem a Lépten-nyomon aligátorok-at. Valószínűleg fejből tudta, mert megjegyezte, de ez akkor is figyelemre méltó egy gyereknél, aki még nincs hároméves. Lucy tudja, hogy itt vannak? – Lucy és Chetta rohantak le – mondta David. – Lucy otthon van Abrával, süteményeket süt a zsúrra. Amikor eljöttem, a konyhát mintha orkán dúlta volna fel. – Tehát miről is beszélünk? Azt szeretnék, ha megfigyelői minőségben vennék részt a zsúron? – Eltalálta – jelentette ki Concetta. – Egyikünk sem állíthatja biztosan, hogy valami történni fog, de nagyobb a valószínűsége, ha a gyerek izgalmi állapotban van, márpedig ez a zsúr nagyon izgatja. Eljön az összes kis pajtása az oviból, és lesz egy bűvész is. John sárga jegyzettömböt vett elő íróasztala fiókjából. – Mégis mire számítanak? David habozott. – Ezt nehéz megmondani… Chetta szembefordult vele. – Folytasd csak, kedvesem. Most már késő kihátrálni. – A hangja könnyed volt, szinte derűs, de John Dalton gondterheltnek látta. Sőt nemcsak őt, hanem Davidet is. – Kezdd az éjszakával, amikor nem tudta abbahagyni a sírást. 5 David Stone tíz év óta tanított amerikai történelmet és XX. századi európai történelmet alsó évfolyamos egyetemistáknak, és tudta, hogyan kell felépíteni egy elbeszélést, így annak belső logikája világosan felismerhető volt. Először rámutatott,

hogy csecsemő kislányuk maratoni sírórohama közvetlenül a második sugárhajtású gép becsapódása után maradt abba. Ezután visszakanyarodott az álmaikhoz, melyek egyikében a felesége az American Airlines járatszámát látta Abra mellén, a másikban pedig ő látta ugyanott a United Airlines számát. – Lucy álmában a repülőgép mosdójában találta meg Abrát, én pedig egy égő bevásárlóközpontban. Ha tetszik, vonja le ebből a saját következtetéseit. Szerintem ezek a járatszámok nagyon sokat elárulnak. De hogy mi derül ki belőlük, azt nem tudom. – Kedvetlenül nevetett, majd felemelte, s mindjárt le is engedte kezét. – Lehet, hogy csak nem merem tudni. John Dalton is tisztán emlékezett szeptember 11-e reggelére és Abra megszakítás nélküli sírógörcsére. – Hadd próbálom tisztázni. Maga szerint a lánya – aki akkor még csak öt hónapos volt – megérezte ezeket a támadásokat, és valamilyen telepatikus módon figyelmeztette magukat rájuk. – Úgy van – bólintott Chetta. – Nagyon tömören fejezte ki. Bravó! – Tudom, milyen képtelenül hangzik – mondta David. – Lucy meg én ezért is nem beszéltünk róla senkinek; persze Chettától eltekintve. Neki Lucy még aznap éjjel beszámolt. Lucy mindent elmond az ő Mamójának. – Sóhajtott; Concetta pedig hűvös pillantással sújtotta. – Ön nem álmodott ilyesmit? – kérdezte John. Az idős hölgy a fejét rázta. – Bostonban voltam. Kívül – hogy is mondjam – Abra kommunikációs övezetén. – Szeptember 11-e óta majdnem három év telt el – jegyezte meg John. – Felteszem, azóta egyéb is történt. Bizony hogy sok minden történt, és most, hogy az, első (és mind közül a leghihetetlenebb) mozzanaton túl volt, Dave elég könnyen boldogult a többivel. – A zongora. Az volt a következő. Tudta, hogy Lucy zongorázik? John a fejét rázta. – Nos, hát ez a helyzet. Középiskolás kora óta. Nem valami sosemvolt tehetség, de nagyon jól játszik. Van egy Vogelunk, amit a szüleimtől kapott nászajándékba. A nappaliban áll, ahol Abra járókája is volt. Elég az hozzá, hogy 2001 karácsonyára többek között a Beatles-számok zongorakivonatát vettem meg Lucynak. Abra többnyire a járókájában feküdt, bolondozott a játékaival, és hallgatta a zenét. A mosolyán meg a rúgkapálásán érződött, hogy tetszik neki. John ezt nem vitatta. A legtöbb kisbaba szereti a zenét, és megtalálja a módját, hogy ezt ki is fejezze. – A kötetben megvolt az összes nagy sláger – „Hey Jude”, „Lady Madonna”, „Let It Be” –, de Abra kedvence az egyik kevésbé emlegetett szám volt a B oldalról, a „Not a Second Time”. Ismeri? – Így elsőre nem – felelte John. – Ha hallanám, talán ráismernék.

– Lendületes nóta, de ellentétben a Beatles gyors számaival, nem a szokásos gitárhang, hanem egy zongora-riff köré épül. Nem bugi-vugi, de nincs messze tőle. Abra imádta. Amikor Lucy eljátszotta, nem egyszerűen rugdalózott, hanem biciklizett rá. – Dave mosolygott, ahogy felidézte magában a képet: Abrát, amint a hátán fekszik élénkpiros rugdalózójában – járni még nem tud, mégis úgy táncol a járókájában, mint egy diszkókirálynő. – A hangszeres rész majdnem végig zongorára van, és voltaképpen pofonegyszerű. A bal kéz csak kiemeli a hangjegyeket. Egy gyerek is eljátszhatná. És a mi gyerekünk el is játszotta. John szemöldöke majdnem a haja válaszvonaláig szökött fel. – 2002 tavaszán kezdődött. Lucy meg én az ágyban olvastunk. A tévén az időjárásjelentés ment, amit a tizenegyes hírek közepe táján olvasnak be. Abra a szobájában volt, és azt hittük, mélyen alszik. Lucy megkért, hogy kapcsoljam ki a tévét, mert aludni szeretne. Kikapcsoltam a távirányítót, és ekkor hallottuk meg. A „Not a Second Time” zongoraszólója volt, mind a huszonkilenc hangjegy. Tökéletes előadásban, egyetlen hiba nélkül, és lentről szólt. Teljes sokkban voltunk, doki. Azt hittük, betörő jár a házban, de miféle betörő az, aki, mielőtt az ezüstöt magához venné, először egy Beatles-számot játszik magának? Pisztolyt nem tartok, és a golfütőim a garázsban voltak, úgyhogy felkaptam a legvastagabb könyvet, amit találtam, és lementem, hogy szembenézzek az illetővel. Tudom, ez elég nagy baromság volt. Lucynak megmondtam, hogy ha kiabálok, azonnal hívja a 911-et. De nem volt ott senki, és az ajtók is mind zárva voltak. A zongora terítője pedig a billentyűket is eltakarta. Visszamentem, és közöltem Lucyval, hogy semmit és senkit nem találtam. Ekkor átmentünk a gyerekszobába, hogy megnézzük, mi van Abrával; meg se kellett beszélnünk, csak mentünk szó nélkül. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ő volt, csak nem akartuk hangosan kimondani. Ébren volt; csak feküdt a kiságyában, és felnézett ránk. Hiszen tudja, milyen okos kis szemük van… John tudta. Mintha csak azért nem avatnának be a világegyetem összes titkába, mert nem tudnak beszélni. Néha azt gondolta, ez így is van, csak Isten úgy rendezte el a dolgokat, hogy mire túljutnak az oá-oán meg a gi-gi-ga-gán, már mindent elfelejtsenek, ahogy mi, felnőttek ébredés után egy-két órával a legélénkebb álmainkat is elfelejtjük. – Amikor meglátott minket, mosolygott, majd behunyta a szemét, és elaludt. Másnap éjjel az egész megismétlődött. Ugyanabban az időben. Az a huszonkilenc hangjegy a nappaliból… aztán csend… aztán be Abra szobájába. És ekkor is ébren volt. Nem nyafogott, még a cumiját sem szopta, csak nézett ránk az ágy rácsain át, míg el nem aludt. – Tudom, hogy nem tréfál – mondta John, inkább csak a pontosítás kedvéért. – Ez a színtiszta igazság. David nem mosolygott.

– Nem volna sok kedvem tréfálni. John Chettához fordult. – Maga is hallotta? – Nem. Hagyja, hogy David végigmondja. – Adtunk magunknak három éjszakát. Hiszen maga mondta annak idején: mint szülők csak akkor lehetünk sikeresek, ha mindig terveket gondolunk ki. – Ez így van. – John Dalton mindig ezt prédikálta a kezdő szülőknek. Hogy fogják megoldani az éjszakai etetést? Tervezzék meg úgy, hogy valaki mindig készenlétben legyen, és senki se merüljön ki túlságosan. Hogyan osztják majd be a fürdést, az etetést, az öltöztetést és a játszani való időt, hogy a kicsinek kialakuljon a szabályos – tehát megnyugtató – napirendje? Számítsák ki pontosan. Készítsenek tervet. Tudják, hogyan kezeljenek egy váratlan vagy sürgős helyzetet – a kiságy összedőlésétől a fuldoklásig bármit? Ha megtervezik, ezzel is elboldogulnak, és húsz esetből tizenkilencben minden jóra fordul. – Mi pedig megfogadtuk a tanácsát. Az elkövetkező három éjjelen a zongorával szemközti díványon aludtam. A harmadik éjszakán a zene éppen akkor kezdődött, amikor elhelyezkedtem az alváshoz. A Vogel le volt takarva, úgyhogy odarohantam, és felemeltem a terítőt. A billentyűk meg sem mozdultak. Ez nem is lepett meg különösebben, mert éreztem, hogy a zene nem a zongorából jön. – Tessék? – Feljebbről jött. A semmiből. Lucy ekkor már Abra szobájában volt. Addig ilyenkor egy szót sem szóltunk, túlságosan meg voltunk rázva, de ezúttal Lucy felkészült. Azt mondta Abrának, játssza el újra. Volt egy kis szünet… és utána megtette. Olyan közel álltam, hogy szinte elkaphattam volna a hangjegyeket. John Dalton rendelőjében csend lett. John abbahagyta a jegyezgetést. Chetta komolyan nézett rá. Az orvos végül így szólt: – És ez még most is tart? – Nem. Lucy az ölébe vette Abrát, és azt mondta neki, többé ne játsszon éjszakánként, mert nem tudunk aludni. És így ért véget a dolog. – David néhány másodpercig gondolkodott. – Azazhogy majdnem. Egyszer, úgy három héttel később, újból hallottuk a zenét, de ezúttal nagyon halkan, és az emeletről. A szobájából. – Mert akkor magának játszott – magyarázta Concetta. – Felébredt… nem tudott rögtön visszaaludni… így hát játszott magának egy kis altatódalt. 6 Egy hétfő délután, egy évvel az Ikertornyok összeomlása után, Abra – aki már járt, és örökös gagyogásából felismerhető szavak emelkedtek ki – a bejárati ajtóhoz totyogott, és ott, ölében legkedvesebb babájával, lecsücsült. – Micsinálsz, angyalkám? – kérdezte Lucy. A zongoránál ült, és egy Scott Joplin-

variációt játszott. – Papa! – közölte Abra. – A papa, drágaságom, csak vacsorára jön haza – mondta Lucy, ám negyedórával később az Acura a ház elé gördült, és Dave az aktatáskáját cipelve kiszállt. Az épületben, ahol hétfőn, szerdán és pénteken tanított, csőtörés volt, és mindenki hazament. – Lucy elmesélte ezt – szólt közbe Concetta –, és én persze már tudtam a sírórohamról és a fantomzongoráról. Egy vagy két héttel később elmentem hozzájuk, de szóltam Lucynak, hogy Abra előtt hallgasson a látogatásomról. Abra azonban enélkül is tudott róla. Tíz perccel az érkezésem előtt odaplántálta magát az ajtóhoz. És amikor Lucy megkérdezte tőle, ki jön, azt felelte: „Mamó”. – És ezt gyakran megismétli – magyarázta Dave. – Nem minden vendég esetében, de ha olyasvalaki jön, akit ismer és szeret, akkor csaknem mindig. 2003 tavaszának végén Lucy a hálószobájukban lepte meg a kislányt, aki az öltözőasztala második fiókját rángatta. – Piz! – mondta a mamájának. – Piz, piz! – Nem értem, amit mondasz, drágám – felelte Lucy –, de ha akarod, belenézhetsz a fiókba. Csak régi fehérnemű van benne, és maradék kozmetikai szerek. Abrát azonban a jelek szerint nem a fiók érdekelte, s amikor Lucy kihúzta, hogy megmutassa, mi van benne, oda se nézett. – Buj! Piz! – Aztán mélyet lélegzett. – Buj piz, mama! A szülők sohasem sajátítják el tökéletesen a bababeszédet – nincs rá elég idő –, de a legtöbben úgy-ahogy eligazodnak benne, és a végén Lucy is rájött, hogy a lányát nem az öltözőasztal tartalma érdekli, hanem valami, ami mögötte van. Kíváncsian elhúzta az asztalt. Abra nyomban az üres helyre rontott. Lucy úgy gondolta, ha bogarak vagy egerek nincsenek is ott, de por, az bizonyára van, és el akarta kapni a csöppség ingecskéjét, de lekésett róla. Mire olyan messzire húzta az öltözőasztalt, hogy maga is befért a hézagba, Abra már felmutatott egy húszdollárost, amely valahogy becsúszott az asztal és a tükör alja közti résen. – Piz! Enyim piz! – Erről szó sem lehet – mondta Lucy, és kihúzta a bankjegyet a pici ökölből. – A babák nem kapnak pizt, mert nincs szükségük rá. Viszont nyertél magadnak egy tölcsér fagylaltot. – Fagyi! – visította Abra. – Enyim fagyi! – Most mondja el John doktornak Mrs. Judkinst – kérte David. – Azt a saját szemével is látta. – Ez igaz – mondta Concetta. – Valamikor a Július 4-i hétvégén történt. 2003 nyarán Abra már többé-kevésbé teljes mondatokat kezdett produkálni. Concetta a hétvégére Stone-ékhoz látogatott. Vasárnap, azaz július 6-án Dave a kisboltban egy Kék Orrszarvú propántartályt vett a hátsó udvari grillsütőhöz. Abra

építőkockákkal játszott a nappaliban. Lucy és Chetta a konyhában időztek; felváltva néztek Abra után, nehogy kihúzza és rágcsálni kezdje a tévé csatlakozóját, vagy megmássza a Dívány-hegyet. Abrát azonban nem érdekelték ezek a műveletek. Buzgón épített egy tákolmányt, amely úgy festett, mint egy műanyag játék kockákból kirakott Stonehenge. Lucy és Chetta a mosogatógépből rakodták ki az edényt, amikor Abra sikoltozni kezdett. – Úgy hangzott, mintha a halálán volna – tudósított Chetta. – Ugye tudja, ez milyen félelmetes? John tudta, és bólintott. – Az én koromban már nem természetes a futás, de én úgy szaladtam akkor, mint Wilma Rudolph; fél hosszal előbb termettem a nappaliban, mint Lucy. Olyan biztos voltam benne, hogy a gyerek megsérült, hogy néhány másodpercig még vért is láttam. Abrának azonban nem volt semmi baja, legalábbis fizikailag. Odaszaladt hozzám, és átölelte a lábam. Felemeltem. Akkor már Lucy is ott volt, és sikerült kissé megnyugtatnunk. „Wannie! – kiáltotta. – Segíts Wannie-n, Mamó! Wannie le van esve!” Én nem tudtam, kicsoda Wannie, de Lucy megmondta: Wanda Judkins, a szemközt lakó hölgy. – A szomszédságból ő Abra kedvence – magyarázta David –, mert finom süteményeket készít, és a legtöbbször áthoz egy kis kóstolót Abrának – még a neve is rá van írva, hol mazsolával, hol glazúrral. Özvegyasszony, és egyedül él. – Így aztán átmentünk – folytatta Chetta. – Én az élen, Lucy Abrát vitte. Kopogtam, de senki sem jelentkezett. „Wannie ebédlőben! – mondta Abra. – Segíts Wannie-n, Mamó! Segíts Wannie-n, mama! Megütötte magát, és jön a vér!” – Az ajtó nem volt bezárva. Bementünk. Először odaégett sütemény szaga csapott meg. Mrs. Judkins az ebédlő padlóján feküdt, egy létra mellett. Még a kezében volt a rongy, amivel a díszítőléceket leporolta, és a kifolyt vér glóriaként vette körül a fejét. Azt hittem, vége szegénynek – nem láttam, hogy lélegezne –, de Lucy kitapogatta a pulzusát. Az eséstől betört a koponyája, és egy kis agyvérzése is volt, de másnap magához tért. Abra születésnapjára is eljön. Maga is üdvözölheti, ha ott lesz. – Merőn nézte Abra gyerekorvosát. – A sürgősségin az orvos azt mondta, hogy ha még sokáig fekszik ott, meghal vagy soha nem tér magához, és csak vegetálni fog, ami szerény véleményem szerint a halálnál is sokkal rosszabb. Nos, akárhogy is történt volna, az életét a gyerek mentette meg. John a jegyzettömb tetejére dobta a tollát. – Nem tudom, mit mondjak… – Pedig még ez se minden – közölte David –, bár a többit nehéz tételesen felsorolni, mivel Lucy meg én már hozzászoktunk; ahogy az ember azt is megszokja, ha egy vakon született gyerekkel él együtt. Igaz, a kettő ellentétes egymással. Azt hiszem, az egész dolgot már a szeptember 11-ei eset előtt is sejtettük. Már amikor a kórházból

hazahoztuk, éreztük, hogy van valami. Olyan ez, mint… Kifújta a levegőt, és a mennyezetre nézett, mintha onnan várna ihletést. Concetta megszorította a karját. – Folytasd. Legalább még nem hívta a diliházból a lepkehálós embereket. – Jó, szóval olyan, mintha a házat állandóan átjárná a szél, de közben az ember mégsem érzi vagy látja, mit művel. Azt várjuk, hogy a függönyök megduzzadjanak, és a képek lerepüljenek a falról, de ez soha nem történik meg. Más dolgok viszont megesnek. Hetenként, sőt néha naponta kétszer-háromszor a villanykapcsolók kikapcsolnak. Négy különböző alkalommal két villanyszerelőt is kihívtunk; ellenőrizték az áramköröket, és azt mondták, minden szuper. Máskor, amikor reggel lejövünk, a székekre és a díványra való párnák a földön vannak. Abrát megtanítottuk, hogy lefekvés előtt rakja el a játékait, és, hacsak nem túl fáradt vagy rosszkedvű, nagyon rendesen megcsinálja. Néha azonban a játékos láda másnap reggelre nyitva van, és néhány játék visszakerült a földre. Általában az építőkockák. Azok a kedvencei. Egy pillanatra elhallgatott, és a falra akasztott látáspróba-táblát nézte. John várta, hogy Concetta folytatásra nógassa, de az asszony csendben maradt. – Jó, most valami teljesen vad dolog jön, de esküszöm, hogy megtörtént. Egy este, amikor a tévét bekapcsoltuk, minden csatornán A Simpson család ment. Abra úgy kacagott, mintha ennél mulatságosabb nem létezne, és Lucy kiborult. Azt mondta: „Abra Rafaella Stone, ha ezt te csinálod, akkor azonnal hagyd abba.” Lucy szinte soha nem szól hozzá élesen, és ha megteszi, Abra egyszerűen megsemmisül. Nos, ekkor is így történt. Kikapcsoltam a tévét, és amikor újra bekapcsoltam, minden visszazökkent a normális kerékvágásba. De még fél tucat további esetet mesélhetnék… baleseteket… jelenségeket… de a legtöbbje csupa apróság, az ember alig veszi észre. – Vállat von. – Ahogy már mondtam, hozzá lehet szokni. – Elmegyek arra a zsúrra – jelentette ki John. – Mindezek után hogyan is állhatnék ellen? – Valószínűleg semmi nem fog történni – mondta Dave. – Biztosan ismeri a viccet, hogyan kell megjavítani egy csöpögő csapot. Hívja ki a vízvezeték-szerelőt, és magától eláll. Concetta felhorkant. – Ha valóban hiszel ebben, fiacskám, még érhet egy-két meglepetés. – Majd Daltonhoz fordult: – Egy fogat nehezebb lett volna kihúzni, mint őt idevonszolni. – Váltsunk témát, Mamó. – Dave arcát elöntötte a pír. John felsóhajtott. Kezdettől érezte kettejük szembenállását. Az okát nem ismerte – talán Lucy miatt féltékenyek mind a ketten –, de nem akarta, hogy napvilágra törjön. Bizarr küldetésük ideiglenes szövetségesekké tette őket, és John azt szerette volna, hogy ez így is maradjon. – Halasszák el a szurkapiszkát. – Éles hangja hallatán a másik kettő meglepődött, és

már nem egymás szemébe, hanem őrá nézett. – Elhiszem, hogy mindez így történt, bár még hasonlót sem hallottam soha… Vagy mégis? A hangja elakadt. Az elveszett órája jutott eszébe. – Doki… – szólalt meg Dave. – Elnézést. Görcs állt az agyamba. Erre mindketten elmosolyodtak. Szóval ismét szövetségesek. Nagyszerű. – Nos, senki sem fogja idehívni az ápolókat. Maguk mind a ketten józan, kiegyensúlyozott emberek, nem hajlamosak sem hisztériára, sem hallucinációkra. Ha csak egyetlen személy tanúskodna ezekről a pszichikai kitörésekről, még azt hihetném, valamilyen bizarr Münchhausen-szindróma forog fenn – de hát mindhárman ugyanarról számolnak be. Most már csak az a kérdés, hogy tőlem mit kívánnak. Dave tanácstalannak látszott, szerzett nagyanyja azonban nem vesztette el a fonalat. – Figyelje meg a kislányt, mint akármilyen beteg gyereket… David Stone arca már nem égett, de most újra elvörösödött. – Abra nem beteg – csattant fel. – Azt én is tudom! – fordult felé Chetta. – Úristen! Megengeded, hogy befejezzem? Dave szenvedő képet vágott, és felemelte a kezét. – Pardon, pardon. – Ha ragaszkodtok a civakodáshoz, gyerekek, be kell, hogy küldjelek a Zajmentes Szobába. Concetta sóhajtott. – Ez mindnyájunknak nagyon megterhelő. Sajnálom, Davy, rossz kifejezést használtam. – Semmi gond, kedves. Egy hajóban evezünk. Az idős asszony gyors mosollyal válaszolt. – Így igaz. Figyelje meg a kislányt, dr. Dalton, ahogy bármelyik gyereket, akinek az állapotára még nincs diagnózis. Összesen ennyit kérünk, és azt hiszem, itt be is fejezhetjük. Talán támad néhány ötlete. Szívből remélem. Tudja… David Stone-hoz fordult, olyan tehetetlenséggel az arcán, amely, vélte John, ritkaságszámba mehetett nála. – Félünk – mondta Dave. – Én, Lucy, Chetta – mind halálra vagyunk rémülve. Nem tőle, hanem miatta. Hiszen olyan kicsike még, érti? Mi van, ha ez a képessége – nem tudom, mi másnak nevezzem… mi van, ha még nem érte el a csúcsát? Mi van, ha tovább nő? Akkor mit tegyünk? Hiszen még az is előfordulhat vele… nem is tudom… – De tudod – mondta Chetta. – Kijöhet a sodrából, és kárt tesz magában vagy másban. Nem tudom, ez mennyire valószínű, de már a gondolat, hogy előfordulhat… – Megérintette John kezét – …már a gondolat is borzalmas. 7

Dan Torrance már abban a pillanatban tudta, hogy át fog költözni a Helen Rivington Ház toronyszobájába, amikor meglátta, hogy régi barátja, Tony egy bedeszkázott ablakból integet neki. Miután már fél éve működött a szeretetházban mint portás és beteghordó – továbbá hűséges cimborájával, Azzie-vel karöltve mint nem hivatalos bennlakó orvos –, megkérdezte az ügyben Mrs. Clausent, a Rivington Ház gondnokát. – Az a szoba faltól falig csupa ócska kacat – mondta volt Mrs. Clausen, aki hatvanvalahány éves volt, valószínűtlenül vörös hajjal. Szarkasztikusan, nemegyszer trágárul fejezte ki magát, de hivatali ügyeit hozzáértőn és együtt érzőn látta el; s ami a Rivington Ház igazgatótanácsa szempontjából még fontosabb volt, elképesztő hatékonysággal gyűjtötte a szponzorokat. Dan maga sem tudta, rokonszenvezik-e vele vagy sem, de az biztos, hogy egyre jobban tisztelte. – Majd kitakarítom. A szabadidőmben. Nem gondolja, hogy jobb, ha itt vagyok a helyszínen? Akkor bármikor szólíthatnak. – Áruljon el nekem valamit, Danny. Hogyhogy ilyen ügyes mindenben, amit csinál? – Igazából magam se tudom. – Ez csak félig volt igaz, vagy legföljebb hetven százalékig. Egész életében együtt élt a ragyogással, mégsem értette. – A lomtól eltekintve a torony nyáron dögmeleg, télen pedig olyan hideg, hogy egy bronzmajomnak is lefagyna a töke. – Ezen lehet segíteni – mondta Dan. – Ne beszéljen nekem a seggéről. – Fél szemüvege fölül Mrs. Clausen szigorúan mérte végig. – Ha az igazgatótanács tudná, mit meg nem teszek magáért, alighanem elküldenének a nashuai idősotthonukba kosarat fonni. Ahol rózsaszínűek a falak, és a hangszóróból a Mantovani-zenekar szól. – Zsémbesen tette hozzá: – Igazi Álom doktor. – Azzie a doktor, nem én – mondta jámborul Dan. Tudta már, hogy megkapja, amit kíván. – Én csak az asszisztense vagyok. – Azrael egy rohadt kandúr – fakadt ki az asszony. – Toprongyos seggű kóbor macska, aki besétált az utcáról, és örökbe fogadták a vendégek, akik most mind a Nagy Mindentudóhoz sereglenek. Közben őt csak a napi két tányér Friskie-je izgatja. Dan erre nem válaszolt. Nem volt rá szükség, mivel mindketten tudták, hogy ez nem igaz. – Úgy tudtam, kifogástalan szállása van az Eliot utcában. Pauline Robertson azt hiszi, a maga seggében forog a világ tengelye. Tudom, mert együtt éneklünk a templomi kórusban. – Melyik a kedvenc zsoltára? – kérdezte Dan. – A „Légy az oltári haverom, Jézus”? Az asszony amúgy Rebecca Clausen-módra mosolygott. – Nem bánom, takarítsa ki azt a szobát, és költözzön be. Vezettesse be a kábeltévét, kapcsoltasson be kvadrofon zenét, rendezzen be minibárt. Mi a francnak izgasson ez engem? Én csak a góré vagyok. – Köszönöm, Mrs. C.

– Ja, és ne felejtse el a hősugárzót, hallja? Járjon utána, nem talál-e valamit kéz alól, rendesen kirojtosodott zsinórral, és aztán egy hideg februári éjszakán gyújtsa fel az egész kibaszott kupit. Akkor legalább felhúzhatnak egy téglaszörnyet, amelyik méltó a két szomszéd torzszülötthöz. Dan felállt, és kezét a homlokához emelte, bohókás brit tisztelgés gyanánt. – Ahogy óhajtja, góré asszonyság. Mrs. Clausen intett neki. – Kifelé, doki, mielőtt meggondolom magam. 8 Dan valóban berakott a szobába egy hősugárzót, bár a zsinórja nem volt kirojtosodva, viszont az a fajta volt, amely, ha csak megbillen, rögtön kikapcsol. A harmadik emeleti toronyszobában soha nem lesz légkondicionálás, de a Walmartban beszerzett két ventilátor a nyitott ablakba helyezve kellemes kereszthuzatot teremtett. Nyári napokon így is szörnyű volt a hőség, Dan azonban napközben jóformán sosem tartózkodott a szobában; New Hampshire-ben pedig az éjszakák általában hidegek voltak. A szobában felraktározott holmi nagyrészt kidobni való lom volt, de megtartott egy nagy, középiskolai méretű tantermi táblát, amely az egyik falnak támaszkodott. Jó ötven éve rejtőzhetett egy vaskereskedésnyi régi és megnyomorított kerekes szék mögött, holott hasznos darab volt. Dan felírta rá a szeretetotthon betegeinek nevét és szobaszámát, törölve az elhunytak nevét, és hozzáírva az újonnan felvettekét. 2004 tavaszán a táblán harminckét név szerepelt. Tízen a Rivington Egyben, tizenketten a Rivington Kettőben voltak, azokban a csúf téglaépületekben, amelyek a viktoriánus otthont szegélyezték; ez utóbbiban élt valaha a nevezetes Helen Rivington, és itt írta izgalmas romantikus regényeit, a sejtelmes Jeannette Montparsse álnéven. A többi beteg a Dan zsúfolt, de elfogadható toronyszobája alatti két emeleten volt elhelyezve. Nem sokkal azután, hogy a szeretetotthonhoz szegődött, Dan megkérdezte Claudette Albertsont: Elhíresült-e Mrs. Rivington másról is, mint a rossz regényeiről? Épp a dohányzóban voltak, áldozva csúf szokásuknak. Claudette, a jókedvű afroamerikai ápolónő, akinek olyan széles válla volt, mint a Nemzeti Futball-liga egy védőjátékosának, hátravetette a fejét, és nevetett. – Meghiszem azt, bogaram! Arról, hogy egy rakás lóvét hagyott a városra, nem is beszélve erről a házról. Úgy gondolta, az öregeknek is kell egy hely, ahol méltóságban halhatnak meg. És a Rivington Házban ez így is történt. Dan – Azzie segítségével – most része lett ennek a gépezetnek. Úgy érezte, megtalálta a hivatását. A szeretetotthon az otthona lett.

9 Abra születésnapi zsúrjának napján Dan az ágyából felkelve azt látta, hogy a táblájáról az összes nevet letörölték, a helyükre pedig nagy, düledező betűkkel egyetlen szót írtak:

hELL☺ Dan alsóneműben ült az ágy szélén, és jó ideig csak nézte a táblát. Aztán felállt, kezét a betűkre tette, kissé elkenve őket, és némi ragyogásban reménykedett. Egy apró villanással is beérné. Végül elhúzta a kezét, és a krétaport meztelen combjába dörzsölte. – Helló neked is – mondta, és utána: – Véletlenül nem Abra a neved? Semmi. Belebújt fürdőköpenyébe, magához vette a szappant meg a törülközőt, és lement a második emeleti személyzeti zuhanyozóba. Visszatérve magához vette a táblával együtt talált törlőt, és kezdte eltávolítani a betűket. Eközben egy gondolata (apu szerint lufik is lesznek) támadt, és abbahagyta a műveletet, hátha lesz folytatás is. De egyebet nem hallott, így hát befejezte a törlést, és a hétfői létszám jelentés alapján újra felírta a neveket és szobaszámokat. Amikor délben visszajött, félig-meddig arra számított, hogy az adatok közben ismét eltűntek, és helyettük a hELL☺ áll majd a táblán, de minden úgy volt, ahogy hagyta. 10 Abra születésnapi zsúrját a Stone család hátsó udvarában rendezték, a jókora darab kényelmes pázsiton, ahol most kezdtek virágozni az alma- és somfák. Az udvart drótkerítés és kombinációs zárral ellátott kapu határolta. A drótkerítés tagadhatatlanul rút volt, de David és Lucy ezt nem bánta, mivel a sövényen túl kanyargott a Saco folyó, amely Frazieren és North Conwayn át délkelet felé tekergőzve szelte át az államhatárt, és jutott el Maine-be. A folyó és a kisgyerekek Stone-ék szerint nincsenek jó barátságban, különösen tavasszal, amikor a Saco kiszélesedik, és örvénylik benne az olvadó hó. A helyi hetilap évről évre legalább egy vízbefúlásról adott számot. Ezen a napon a gyerekeket a pázsiton is elég szórakozás várta. Egyetlen szervezett csapatjáték kötötte le őket, egy rövid menet „most mutasd meg”, de ahhoz már elég nagyok voltak, hogy szaladgáljanak (és néha hemperegjenek) a fűben, kis majmokként felmásszanak Abra mászókáira, átmásszanak a játék alagúton, amelyet David és néhány más apuka épített nekik, és veszekedjenek az udvar fölött libegő léggömbökért. Mind sárga volt (Abra fennen hirdetett kedvenc színe), és legalább

hetven-nyolcvan volt belőlük, ahogy ezt John Dalton is tanúsíthatta; ő segített ugyanis Lucynak és nagyanyjának felfújni őket. Chettának, ahhoz képest, hogy nyolcvanas éveit taposta, bámulatosan erős tüdeje volt. A gyerekek, Abrát is beleértve, kilencen voltak, és mert mindegyiknek legalább az egyik szülője eljött, szülői felügyeletben nem volt hiány. A hátsó teraszon nyugszékeket állítottak fel, és amikor a buli felvette az utazósebességet, John leült az egyikbe Concetta mellé, aki igencsak stílusosan festett formatervezett farmerjában és A VILÁG LEGJOBB DÉDIJE feliratú vékony sportpulóverjében. Éppen a születésnapi torta egy hatalmas szeletén küzdötte át magát. John, aki a télen néhány fölösleges kilót szedett magára, beérte egyetlen gombóc eperfagylalttal. – Nem tudom, hová teszi – mondta, a papírtányéron gyorsan fogyatkozó torta felé biccentve. – Nincs magán semmi hely. Olyan, mint egy kitömött zsinór. – Meglehet, kedves, de a lábam belül üres. – Concetta elnézte a hancúrozó gyerekeket, és mélyet sóhajtott. – Bárcsak a lányom megérte volna, és láthatná ezt. Nem sokat hiányolok az életemből, de ezt nagyon. John nem szívesen merült volna el ebben a témában. Lucy anyja akkor halt meg egy autóbalesetben, amikor Lucy kisebb volt, mint most Abra. Ezt a családtörténetből tudta, amelyet Stone-ék az idők folyamán közösen ismertettek vele. Chetta azonban magától is más irányba terelte a beszélgetést. – Tudja, mit szeretek bennük, amikor ennyi idősek? – Nem én. – John minden gyereket szeretett korától függetlenül – legalábbis amíg be nem töltötték a tizennégyet. Akkor a mirigyeik csúcssebességre kapcsoltak, és a legtöbbje kötelességének érezte, hogy a következő öt évben elviselhetetlenül viselkedjen. – Nézze meg őket, Johnny. Mint az Edward Hicks-festmény, A béke királysága gyerekváltozatban… Itt van hat fehér gyerek – magától értetődik, hiszen New Hampshire-ben vagyunk –, de van két fekete is, és ez a csodaszép kis koreai lányka, aki beillene modellnek Hanna Andersson katalógusába. Ismeri a vasárnapi iskolai dalt? „Vörös és sárga, fekete, fehér, Isten szemében mind aranyat ér…” Most éppen ebben gyönyörködhetünk. Két óra telt el, és még egyik sem emelte fel az öklét, vagy taszított haragból egy másikon. John, aki bőven találkozott olyan kisdedekkel, akik rugdostak, lökdöstek, öklöztek és haraptak, elmosolyodott; mosolyában egyforma arányban keveredett cinizmus és elandalodás. – Mást nem is várnék tőlük. Mind a Kis Cimborákhoz járnak. A környéken ez a befutottak óvodája, és a gondozási díj is ennek megfelelő. Vagyis a szüleik legalább a felső középosztályhoz tartoznak, mind egyetemet végeztek, és az az életfilozófiájuk, hogy Illeszkedj be, ha magasra törsz. Ezek a gyerekek a háziasított társas kétlábúak iskolapéldái. John, mivel az asszony a homlokát ráncolta, elhallgatott, pedig folytathatta volna.

Elmondhatta volna, hogy úgy hétéves korig – amikor állítólag észhez térnek – a gyerekek többsége érzelmi szempontból afféle visszhangkamrának tekinthető. Ha olyan felnőttek között nőnek fel, akik békések, simulékonyak, és nem emelik fel a hangjukat, ők ugyanígy viselkednek. Ha kötekedő, harsány személyek nevelik fel őket… nos, akkor… Húsz év óta kezel kicsinyeket (és nevelt fel két saját gyereket, akik most jó – beilleszkedők és magasra törők sarjainak való – előkészítő iskolákba járnak), és az élet nem irtott ki belőle minden romantikus elképzelést, amelyek kedvéért annak idején gyerekgyógyászatra szakosodott; ám a hevület mérséklődött. Lehet, hogy a születő gyermekek – amint azt Wordsworth olyan bizakodón hirdette – a dicsőség felhőit húzzák maguk után, de közben, amíg ki nem okosodnak, mind a bugyijukba kakálnak. 11 A délutáni levegő ezüstös csilingeléssel telt meg – mintha fagylaltos kocsi közeledne. Stone-ék kocsifelhajtójáról szeretnivaló jelenség gördült a pázsitra: egy fiatalember, fantasztikusan túlméretezett triciklin. Fehér kesztyűt viselt, és piperkőchöz illő öltönyt, komikusan széles vállal; a hajtókájára tűzött virág akkora volt, mint egy melegházi orchidea. Ugyancsak túlméretezett nadrágját térdig feltűrte a pedálozáshoz. A tricikli kormánya csengőkkel volt teleaggatva, amelyeket egyetlen ujjal szólaltatott meg. A jármű ide-oda dülöngélt, de nem borult fel. A jövevény bolondos kék parókát viselt, s azon hatalmas barna keménykalapot. Mögötte David Stone lépdelt, fél kezében jókora kofferral, a másikban összehajtható asztallal, és kissé eltájoltnak látszott. – Sziasztok, gyerekek! Sziasztok, gyerekek! – kiáltotta a triciklis. – Gyűljetek körém, de sietve, mert kezdődik a műsor! – Nem kellett kétszer mondania, mert a kis társaság már nevetés, kiabálás közepette tódult a tricikli köré. Lucy csatlakozott Johnhoz és Chettához, leült, és alsó ajkának egy komikus kis mozdulatával kifújta a szemébe repült hajszálakat. Állára némi csokoládémáz kenődött. – Nézzétek csak meg ezt a bűvészt! A nyári szezonban utcai mutatványos Frazierben és North Conwayben. Dave felfedezett egy hirdetést egy reklámújságban, megnézte a műsorát, és szerződtette. A neve Reggie Pelletier, de ő A Nagy Misztériónak címzi magát. Kíváncsi vagyok, hogy ha a gyerekek beteltek a mókás triciklije látványával, meddig képes lekötni a figyelmüket. Szerintem maximum három percig! John úgy gondolta: Lucy valószínűleg téved. A fickó a belépőjét is tökéletesen kiszámította, úgy, hogy megmozgassa a kicsik képzeletét, és a parókája inkább mulatságos volt, nem ijesztő. Élénk, vidám arcát nem sminkelte ki, és ezt is okosan

tette. John szerint az emberek túlértékelik a bohócokat. A hat éven aluliakat halálra rémítik, míg a hat év fölöttieket csak untatják. Hű, de epés kedvedben vagy ma! Talán az az oka, hogy valami rendhagyó, ijesztő eseményre számított, és lám, nem történt semmi. Abrát teljesen normális, szokványos kisgyereknek látta. Talán élénkebb a többinél, de a jó kedély az egész családra jellemző – kivéve, amikor Chetta és Dave böllenkednek egymással. – Ne becsülje alá az aprónép figyelmi kapacitását. – John áthajolt Chetta mellett, és a szalvétájával törölte le a csokoládéfoltot Lucy álláról. – Ha jó a száma, legalább negyed órára, de akár húsz percre is lebilincselheti őket. – Hiszem, ha látom – mondta szkeptikusan Lucy. Kiderült, hogy Reggie Pelletiernek, más néven A Nagy Misztériónak igenis jó a száma. Mialatt hű famulusa, a Kevésbé Nagy Dave felállította az asztalt, és kinyitotta a koffert, Misztérió felkérte az ünnepeltet és vendégeit, hogy csodálják meg a virágját, majd amikor köré tömörültek, a virág vizet fröcskölt az arcukba: először pirosat, majd zöldet, végül kéket. A gyerekek, akiknek energiáját megkettőzte a sok édesség, visítoztak nevettükben. – És most, fiúk, lányok… juuj! Mi a csoda? Ez csiklandoz! Levette kalapját, és egy fehér nyulat húzott ki belőle. A gyerekek felhördültek. Misztérió továbbadta a nyuszit Abrának, aki megsimogatta, majd anélkül, hogy figyelmeztetni kellett volna rá, ugyancsak továbbadta. Úgy látszott, a nyulat nem zavarja az érdeklődés. Talán kapott a műsor előtt valami valiumos pirulát, gondolta John. Az utolsó gyerek visszaadta Misztériónak, aki a kalapjába tette, elhúzta fölötte a kezét, majd megmutatta a kalap belsejét. Az amerikai lobogós béléstől eltekintve a kalap üres volt. – Hová ment a nyuszi? – kérdezte a kis Susie Sung-Barrett. – Az álmaidba, szívecském – mondta Misztérió. – Ma éjjel ott fog ugrándozni. És most ki szeretne bűvös kendőt kapni? Én is, én is, kiáltozták fiúk-lányok egyaránt. Misztérió az ökléből húzta elő a kendőket, és kiosztotta őket. Ezután gyorstüzelésben következtek a további trükkök. Dalton órájának tanúsága szerint a gyerekek legalább huszonöt percen át állták körül Misztériót kiguvadt szemű félkörben. És amikor közönségén a nyugtalanság első jelei mutatkoztak, Misztérió felpörgette az eseményeket. Felmutatta bőröndjét, amely éppoly üresnek látszott, mint korábban a kalapja, majd öt tányért varázsolt elő belőle, és mialatt zsonglőrködött velük, a „Happy Birthday to You”-t énekelte. A gyerekek bekapcsolódtak, és Abra mintha elemelkedett volna a földtől örömében. Aztán a tányérok visszakerültek a bőröndbe. Misztérió ismét felmutatta a bőröndöt, hadd lássák, hogy üres, majd hat kanalat bűvölt elő, amelyeket sorra az arcára akasztott – az utolsó az orra hegyére került. Az ünnepeltnek ez roppantul tetszett: leült a fűbe, és kacagva ringatta magát.

– Ezt Abra is tudja – mondta (újabban előszeretettel beszélt magáról harmadik személyben – David ezt a gyerek „Rickey Henderson-fázisának” nevezte). – Abra is tud kanálozni. – Bravó, angyalkám – mondta Misztérió, bár igazából nem figyelt oda, és John nem is hibáztatta ezért. Hiszen valóban fantasztikus gyerekmatinét hozott össze, kipirult arcán veríték gyöngyözött, holott a folyó felől hűvös szellő fújt, és még hátravolt a nagy kivonulás, amikor a jókora triciklit felfelé kell majd hajtania a lejtőn. A bűvész lehajolt, és fehér kesztyűs kezével megsimogatta Abra fejét. – Még egyszer boldog szülinapot neked, és köszönöm nektek is, gyerekek, hogy ilyen remek né… A házból erős, dallamos kondulás hallatszott; kicsit hasonlított a Godzilla-tricikli kormányáról lógó csengők hangjához. A gyerekek épp csak arra pillantottak, hogy aztán elmerüljenek a tovapedálozó Misztérió látványában, de Lucy felállt, hogy megnézze, mi borult fel a konyhában. Két perc múlva visszajött. – John – mondta –, jó lenne, ha maga is megnézné. Azt hiszem, ez az, amiért eljött. 12 John, Lucy és Concetta a konyhában álltak, felnéztek a mennyezetre, és hallgattak. Egyikük sem fordult meg, amikor Dave is csatlakozott hozzájuk; hipnotizálva voltak. – Mi van… – kezdte a jövevény, de aztán meglátta, mi van. – A kurva életbe… Senki sem válaszolt. David még bámulta a látványt, és megpróbálta értelmezni, aztán kiment, majd két perc után visszatért, kézen fogva a lányát. Abrának léggömb volt a kezében. A dereka köré övszalagként fonódott a kendő, amelyet A Nagy Misztériótól kapott. John Dalton fél térdre ereszkedett mellette. – Ezt te csináltad, kicsikém? – A válaszban biztos volt, de kíváncsi volt, hogyan fogalmazza meg Abra, és mennyire van tudatában tettének. Abra először a padlóra nézett, ahol az ezüst evőeszközös fiók hevert. Néhány kés és villa szétszóródott, amikor a fiókot kirántották, de megvolt mind. A kanalak azonban hiányoztak. A kanalak ugyanis a mennyezetről függtek, mintha valamilyen egzotikus mágnesesség húzta volna fel és rögzítette volna őket. Két példány lustán himbálózott a fenti lámpáról. A legnagyobb, a tálalásra való a tűzhely füstelszívóján lengett. Minden gyereknek megvan a maga vigaszmechanizmusa. John hosszú tapasztalatból tudta, hogy a legtöbben a hüvelykujjukat dugják a szájukba. Abra módszere valamelyest különbözött ettől jobb kezét arca alsó felére szorította, és a tenyerével dörzsölte a száját; így aztán szavai csak tompán hallatszottak. John gyengéden eltávolította a kezét. – Nos, kicsikém?

– Bajt csináltam? – kérdezte Abra vékonyka hangon. – Én… Én… – Keskeny mellkasa rázkódni kezdett. Szerette volna visszahelyezni arcára a cumipótló kezet, de John erősen tartotta. – Olyan akartam lenni, mint a Minsztrózió. – És ekkor elsírta magát. John elengedte a kezét. Abra az arcára szorította, és vadul dörzsölte a száját. David felkapta, és megcsókolta az arcát. Lucy átölelte mindkettőjüket, és megcsókolta a lánya feje búbját. – Nem, drágám, dehogy. Nem csináltál bajt. Minden rendben van. Abra anyja nyakába temette arcát. Ekkor a kanalak leestek. A csörömpöléstől mind összerezzentek. 13 Két hónappal később, amikor a New Hampshire-i Fehér Hegységben éppen beköszöntött a nyár, David és Lucy Stone ott ült John Dalton rendelőjében, ahol a falak az évek során kezelt gyerekek mosolygó fényképeivel voltak kitapétázva. Sokan közülük mára úgy megnőttek, hogy már saját gyerekeik is lehettek. – Felfogadtam az egyik számítógépmágus unokaöcsémet – mondta John –, saját költségemre, de ez ne okozzon gondot, olcsón dolgozik –, hogy nézzen utána, léteznek-e a lányukéhoz hasonló más dokumentált esetek, és ha igen, dolgozza fel őket. A fiú az elmúlt harminc évre korlátozta a kutatást, és több mint kilencszáz ilyen esetet talált. – Ilyen sokat? – füttyentett David. John a fejét rázta. – Ez nem olyan sok. Ha betegségről volna szó – és ezt nem kell újra megvitatnunk, merthogy nem betegség –, olyan ritka volna, mint az elefantiázis. Vagy a Blaschkocsíkok, amikor a betegek lényegében emberi zebrákká változnak. A Blaschko hétmillióból egy embert érint. Abra baja is ilyen nagyságrendű volna. – Tulajdonképpen mi Abra baja? – Lucy szorosan fogta férje kezét. – Telepátia? Telekinézis? Valami egyéb tele…? – Ezek is szerepet játszanak. Telepátiás a kislány? Mivel tudja, ki és mikor jön látogatóba, és tudta, hogy Mrs. Judkins megsebesült, a válasz minden bizonnyal igen. Van-e telekinetikus képessége? Annak alapján, amit a születésnapi zsúrján a konyhában láttunk, a válasz ismét igen. Vannak látnoki képességei? Cifrábban fogalmazva balsejtelmei, előérzetei? Ebben már nem lehetünk olyan bizonyosak, bár az a szeptember 11-i eset vagy az öltözőasztal mögötti húszdolláros története ebbe az irányba mutat. De mit kezdjünk azzal az estével, amikor a televíziójukon minden csatorna A Simpson család-ot adta? Ezt minek neveznék? Vagy a fantomszerű Beatles-számot? Ha a hangok a zongorából jöttek volna, telekinézisről beszélhetnénk – no de nem onnan jöttek. – Szóval akkor most mi jön? – kérdezte Lucy. – Mire figyeljünk?

– Nem tudom. Nem lehet kijelölni az utat. A természetfeletti jelenségekkel az a baj, hogy a területet nem lehet behatárolni. Túl sok a sarlatánság, túl sok a szimpla elmebeteg… – Tehát a lényeg az, hogy nem tud nekünk tanácsot adni – állapította meg Lucy. John elmosolyodott. – Igenis tudok. A tanácsom az, hogy szeressék őt továbbra is. Ha az unokaöcsém jól látja – de ne felejtsék el, hogy egy: még csak tizenhét éves, kettő: hogy következtetéseit nem egészen megbízható adatokra építi –, akkor még sok furcsaságra számíthatnak, amíg Abra tizenéves nem lesz. A folyamat tizenhárom-tizennégy éves korában tetőzik, és onnantól apad. Mire húszas éveibe lép, az általa generált jelenségek már szót sem érdemelnek. De – tette hozzá – egész életében félelmetes pókerjátékos lesz! – Mit tegyünk, ha halottakat fog látni, mint az a kisfiú a filmben? – kérdezte Lucy. – Akkor kezükben lesz a bizonyíték, hogy van élet a halál után! De félre a tréfát. Ne keressék a bajt, és inkább hallgassanak. – Efelől nyugodt lehet. – Lucy mosolyt erőltetett a szájára, de mivel a rúzs legnagyobb részét lerágta, a mosoly nem volt valami meggyőző. – Azt végképp nem szeretnénk, ha a lányunk megjelenne a Belülnézetben címlapján. – Tiszta szerencse, hogy a többi szülő nem látta azt a kanalas mutatványt – jegyezte meg David. – Van még egy kérdés – mondta John. – Mit gondolnak, tudja a kislány, hogy milyen különleges teremtés? Férj és feleség összenézett. – Hát… nem hinném – felelte Lucy kis szünet után. – Igaz, hogy a kanálügy után… szóval eléggé felfújtuk a dolgot. – A saját szemszögükből – jegyezte meg John. – Ő bizonyára másként élte meg. Pityergett egy kicsit, aztán mosolyogva ment vissza a többiekhez. Nem volt se szidás, se kiabálás, se nádpálca. Meg se szégyenítették. Azt ajánlom, egyelőre ne bolygassák a dolgokat. Majd ha kicsit nagyobb lesz, figyelmeztethetik, hogy az iskolában ne mutassa be a kis trükkjeit. Kezeljék úgy, mint egy normális gyereket, hiszen elsősorban az. Megegyeztünk? – Megegyeztünk – mondta David. – Elvégre nincsenek kelései vagy daganatai, még csak harmadik szeme sincs. – De bizony hogy van – ellenkezett Lucy, és a magzati mázra gondolt. – Van neki harmadik szeme. Igaz, hogy nem látszik – de van. John felállt. – Ha akarják, összeszedek mindent, amit az öcsém kinyomtatott, és elküldöm maguknak. – Az nagyon jó lenne – mondta David. – Azt hiszem, a drága öreg Mamó is örülne neki. – Közben kicsit felhúzta az orrát. Lucy észrevette, és a homlokát ráncolta.

– Addig pedig örüljenek a lányuknak – kötötte a lelkükre John. – Mindabból, amit láttam, az következik, hogy nagyon sok örömet szerezhet a szüleinek. Ezen az időszakon pedig túl fognak jutni. Egy ideig úgy tűnt: igaza van.

NEGYEDIK FEJEZET

ÜGYELETES: ÁLOM DOKTOR 1 2007 januárja. A Rivington Ház toronyszobájában Dan hősugárzója legmagasabb fokon üzemelt, ám a szobában még így is hideg volt. A hegyekről északkelet felől óránként nyolcvan kilométeres sebességű szélvihar zúdult alá, amely óránként öt hüvelyk havat halmozott az alvó Frazierre. Amikor másnap délután a vihar végre enyhült, a Cranmore sugárút épületeinek északi és keleti oldalaihoz tizenkét láb magasan tapadt a hó. Dant nem zavarta a hideg; két pehelypaplan közé fészkelte be magát, és belsejében úgy áradt szét a meleg, mintha forró teával vigasztalódna. A szél azonban mégis utat talált a tudatába, mint ahogy az otthonává vált öreg viktoriánus ház ablakkeretein és küszöbei alá is behatolt. Álmában hallotta, ahogy süvölt a szálloda körül, ahol mint kisfiú egy telet töltött. Álmában visszaváltozott azzá a kisfiúvá. A Panoráma második emeletén van. Anya alszik, apa a pincében tanulmányoz régi iratokat. KUTATÓMUNKÁT végez a könyvhöz, amelyet majd megír. Dannynek nem volna szabad itt lennie, a kezében görcsösen szorongatott kulcs sem illeti meg, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Jelenleg a falhoz rögzített tűzoltófecskendőt nézi megbűvölten. Többszörösen össze van tekerve, és úgy fest, mint egy sárgaréz fejű kígyó, amely most éppen alszik. Persze igazából nem kígyó – vitorlavásznat lát, nem pikkelyeket –, de nagyon is kígyóra hajaz. És néha valóban kígyó. – Csak tessék – suttogja álmában. Reszket a rémülettől, de valami hajtja. Vajon miért? Hát azért, mert most ő is KUTATÓMUNKÁT végez. – Rajta, marj csak meg! De ezt hiába szeretnéd, mi? Mert csak egy vacak SLAG vagy! A vacak slag vége megmozdul, és Danny, ahelyett, hogy oldalról nézné, egyszer csak az üregébe mered. Vagy a szájába? A fekete lyuk alatt egyetlen átlátszó csepp jelenik meg, és nyúlni kezd. Saját tágra nyílt szemét tükrözi vissza. Egy csepp víz vagy egy csepp méreg? Slag ez, vagy kígyó? Ki tudhatná ezt, kedves Kellögem, Kellögem, kedvesem? Ki tudhatná? A valami rázümmög, és gyorsan verő szívéből rettegés ugrik a torkába. Így a csörgőkígyók zümmögnek.

A slagkígyó szája most legurul a vászonrakásról, amelyen hevert, és tompán puffan a szőnyegen. Aztán újra zümmög, és Danny tudja, hogy hátrálnia kéne, mielőtt a szörny nekirontana és megmarná, de a tagjai dermedtek, nem bír megmozdulni, és az ott csak zümmög… – Ébredj fel, Danny! – kiáltja valahonnan Tony. – Ébredj! De felébredni éppoly kevéssé tud, mint mozdulni, ez a Panoráma, őket betemette a hó, és minden más lett. A slagok kígyóvá változnak, a halott nők kinyitják a szemüket, és az édesapja… Ó, jóságos Isten! KI KELL JUTNUNK INNEN, MERT AZ APÁM MEGHÁBORODIK. A csörgőkígyó zümmög. Egyre csak zümmög. Egyre csak 2 Hallotta, ahogy süvít a szél, de nem a Panoráma körül. Nem, a szél a Rivington Ház tornya körül bömböl. Azt is hallotta, ahogy a hó az északra néző ablaknak vágódik. Olyan hangot adott, mint a homok. És hallotta, amint halkan zümmög az interkom. Ledobta magáról a paplanokat, és kiugrott az ágyból, felszisszenve, amikor meleg lábujjai a hideg padlóhoz értek. Talpa párnázott részén szökdécselt át a helyiségen. Felkapcsolta az íróasztallámpát, és kifújta a levegőt. Pára nem csapódott ki a szájából, de hiába izzottak tompa-vörösen a hősugárzó tekercsei, a szoba hőmérséklete ezen az éjszakán nem sokkal járhatott tíz fok fölött. Újabb zümmögés. Benyomta a TALK gombot, és megszólalt. – Itt vagyok. Kivel beszélek? – Claudette vagyok. Azt hiszem, keresik, doki. – Mrs. Winnick? – Biztosra vette, hogy ő az, akkor pedig fel kell vennie az anorákját, mert Vera Winnick a Rivington Kettőben fekszik, és a két épület közti átjáró hidegebb lesz, mint a hóember répaorra, vagy az északi boszorka öregujja. Vera élete már egy hete egy hajszálon függött, nemigen tért magához a kómából, újra meg újra ismétlődött a Cheyne-Stokes-légzés, és a veszendő lelkek éppen az ilyen éjszakákon szoktak elröppenni – általában úgy hajnali négy körül. Dan az órájára pillantott. Csak három óra húsz, de az már elég közeli ahhoz, hogy az ember hozzálásson az adminisztrációhoz. Claudette Albertson válasza meglepetésként érte. – Nem, Mr. Hayes az, idelenn nálunk, az elsőn. – Biztos benne? – Dan épp ma délután játszott egy parti sakkot Charlie Hayesszel, és ahhoz képest, hogy az öregúr akut mieloid leukémiában szenved, olyan friss volt, mint a hajnali harmat. – Én nem, de Azzie benn van nála. Azzie pedig, ahogy maga szokja mondani… Igen, Dan azt szokta mondani, hogy Azzie soha nem téved, és ezt a következtetést

majdnem hat esztendő tapasztalataira alapozta. Azrael szabadon kószált a Rivingtonkomplexum mindhárom épületében. Délutánonként többnyire a társalgó valamelyik díványán gömbölyödött össze, bár az sem ment ritkaságszámba, hogy az egyik kártyaasztalra hemperedett, mint holmi lazán odavetett stóla, ráborulva egy félig kész kirakós játékra. A lakók a jelek szerint mind kedvelték (ha voltak panaszok a Ház házimacskájára, Dan füléig nem jutottak el), és Azzie viszonozta ezt az érzést. Néha felugrott egy-egy félholt öregember vagy -asszony ölébe, de könnyedén, soha fájdalmat nem okozva, ez pedig, méreteit tekintve, komoly teljesítmény volt. Azzie tizenkét fontot nyomott. Délutáni szunyókálásától eltekintve Az ritkán időzött sokáig egy helyben. Mindig voltak elintéznivalói, emberek, akiket fel kellett keresnie, ügyes-bajos dolgok, amelyek jelenlétét igényelték. („Ez a macska szép kis firma” – jegyezte meg egyszer Dannynek Claudette.) El lehetett képzelni, ahogy felkeresi a fürdőt, megnyalja a mancsát, és meleg fürdőt vesz, vagy az edzőteremben megpihen egy álló szobabiciklin, vagy felül egy otthagyott hordágyra, és kitartón bámulja a semmiben mindazt, amit csak a macskák láthatnak. Néha fülét koponyájához lapítva lopakodott a hátsó udvar pázsitján, a ragadozó macskatermészet sűrített kivonataként, és ha madarat vagy mókust fogott, elvitte valamelyik szomszédos udvarba, esetleg szembe, a városi parkba, és ott tépte szét a zsákmányt. A társalgó éjjel-nappal nyitva volt, de attól kezdve, hogy a tévét kikapcsolták, és az otthon lakói nyugovóra tértek, Azzie ritkán kukkantott be. Amikor az estéből éjszaka lett, és a Rivington Ház érverése lelassult, Azzie-n nyugtalanság lett úrrá, s úgy cirkált a folyosókon, mint őrszem az ellenséges terület peremén. Ha pedig tompábbra váltott a világítás, megesett, hogy csak az látta, aki egyenesen ránézett; semleges, egérszínű bundája beleolvadt az árnyékba. A vendégszobákba jóformán soha nem látogatott el, kivéve, ha a vendég haldoklott. Olyankor (ha az ajtó nem volt bezárva) besurrant, vagy pedig farkát maga köré csavarva leült az ajtó elé, és halk, udvarias miákolással kért bebocsátást. Ha beengedték, felugrott a vendég ágyára (a Rivington Házban nem voltak páciensek, csak vendégek), és dorombolva letelepedett. Ha a kiválasztott személy ébren volt, előfordult, hogy megsimogatta. Amennyire Dan tudta, soha senki sem kérte, hogy Azzie-t eltávolítsák. Mintha mindenki tudta volna, hogy mint jó barát van jelen. – Ki az ügyeletes orvos? – kérdezte Dan. – Maga – válaszolta habozás nélkül Claudette. – Tudja jól, mit kérdezek. Az igazi orvos. – Emerson, de amikor felhívtam az üzenőszolgálatát, a nő azt mondta, ne szórakozzak; Berlintől Manchesterig megbénult a közlekedés. Azt mondta, az autópályáktól eltekintve még a hóekék is a nappalt várják. – Rendben van – mondta Dan. – Megyek.

3 Amikor már egy ideje dolgozott a szeretetotthonban, Dan rájött, hogy az osztályrendszer a haldoklók közt is érvényesül. A főépületben a vendégek elszállásolása tágasabb és költségesebb volt, mint a Rivington Egy és Kettőben. A viktoriánus kúriában, ahol Helen Rivington egykor felakasztotta kalapját, és romantikus regényeit írta, a szobákat lakosztálynak hívták, és New Hampshire nevezetes lakóiról kapták nevüket. Charlie Hayes az Alan Shepard-lakosztályban volt. Dannek, hogy odaérjen, át kellett mennie a lépcső alján lévő büfékuckón, ahol ételital automaták álltak, és néhány kemény műanyagszéket is elhelyeztek. Az egyik ilyen székben terpeszkedett Fred Carling, mogyoróvajas ropit rágcsált, és a Népszerű Gépészet egy régi számát olvasta. Carling egyike volt az éjféltől reggel nyolcig tartó műszak három segédápolójának. A másik kettő havonta kétszer nappal is váltotta egymást; Carlingra ez nem vonatkozott. Ő éjszakai bagolynak nyilvánította magát; amúgy mihaszna létére tagbaszakadt fickó volt, és az izmos karján kuszán egymásba gabalyodó tetoválások bringás múltat sejtettek. – Nicsak, mit látnak szemeim – mondta –, ez meg a Danny fiú! Vagy ma éjjel csak a szelleme grasszál? Dan még csak félig ébredt fel, és semmi kedve nem volt humorizálni. – Mit tud Mr. Hayesről? – Semmit, kivéve hogy benn van nála a macska, és ez többnyire azt jelenti, hogy beadják az ipart. – Vérzése nincs? A nagydarab fickó vállat vont. – No igen, volt egy kis orrvérzése. Bedobtam a véres törülközőket a kórzsákba, ahogy elő van írva. Ha utána akar nézni, az A mosodában vannak. Dan szívesen megkérdezte volna, hogy lehet egy, a csillapításhoz több törülközőt igénylő orrvérzést kicsinek nevezni, de aztán lemondott a kekeckedésről. Carling érzéketlen fatuskó volt; Dan máig nem fogta fel, hogyan kaphatott itt munkát, akár még az éjjeli műszakban is, amikor a legtöbb vendég vagy alszik, vagy csendben próbál maradni, hogy ne zavarjon másokat. Dan arra gyanakodott, hogy valaki megmozgatott érte egy-két követ. Hiába, így működik a világ. Tulajdon édesapja talán nem protekcióval került utolsó állásába, és lett a Panoráma Szálló gondnoka? Meglehet, ez nem bizonyítja kétséget kizárón, hogy ismerősök révén elhelyezkedni ronda dolog, de azért számos gyanút vet fel. – Kellemes estét, Ááá-lom doktor – kiáltott utána Carling, meg sem kísérelve, hogy mérsékelje a hangerejét. A nővérszobában Claudette éppen leltárba foglalta a kiadott gyógyszereket, Janice Barker pedig egy kisképernyős tévét nézett, a hangot halkra állítva. Ez idő szerint egy véget nem érő reklám népszerűsített valamilyen vastagbéltisztítót, Jan azonban

kimeredő szemmel és tátott szájjal követte az adást. Amikor Dan a körmével megkocogtatta a pultot, összerezzent, és Dan ekkor fogta fel, hogy nem a reklám nyűgözte le, hanem félálomban volt. – Tudna esetleg valamelyikük valami lényegeset mondani Charlie-ról? Carlingnak gőze nincs semmiről. Claudette kinézett a folyosóra, nincs-e Fred Carling a láthatáron, de a biztonság kedvéért így is visszafogta a hangját. – Az a pasi olyan hasznavehetetlen, mint ökrön a gatya. Régóta remélem, hogy kirúgják. Dan véleménye hasonló volt, de megtartotta magának. Az elmúlt időkben felfedezte, hogy a józan életmód csodákat művel az ember diszkréciójával. – Negyedórája, hogy utánanéztem – mondta Jan. – Ha Cicamica úr valakit meglátogat, sűrűn ellenőrizzük az illetőt. – Mióta van benn Azzie? – Amikor éjfélkor átvettük az ügyeletet, már ott nyávogott az ajtó előtt – vette át a szót Claudette. – Én aztán beengedtem. Rögtön felugrott az ágyra; hiszen ismeri. Már gondoltam, hogy hívom magát, de Charlie ébren volt, és reagált mindenre. Amikor köszöntöttem, visszahellózott, és Azzie-t is simogatni kezdte. Ezért úgy gondoltam, várok még. Egy órával később eleredt az orra vére. Fred szedte rendbe. Szólnom kellett, hogy tegye a törülközőket a kórzsákba. Kórzsáknak nevezte a személyzet azokat a maguktól felbomló nejlonzacskókat, amelyekben a testnedvekkel vagy testszövetekkel szennyezett ruha- és fehérneműt, ágyneműt és törülközőt tárolták. Az állami rendelkezés a vérben található kórokozók terjedését kívánta a minimumra csökkenteni. – Amikor úgy háromnegyed órával ezelőtt utánanéztem, aludt – folytatta Jan. – Megráztam, mire kinyitotta a szemét: tiszta véraláfutás volt. – Ekkor hívtam fel az Emersont – magyarázta Claudette –, és amikor az ügyeletes csaj leépített, felhívtam magát. Lemegy hozzá? – Hát persze. – Sok szerencsét – mondta Jan. – Hívjon, ha kell valami. – Úgy lesz. De Jannie, miért érdekli ennyire egy vastagbéltisztító reklámja? Vagy túl személyes a kérdés? A fiatal nő ásított. – Ilyenkor csak két műsor megy. A másik egy Ah! nevű melltartó reklámja, és olyanom már van. 4 Az Alan Shepard-lakosztály ajtaja félig nyitva volt, Dan azonban ennek ellenére kopogott. Amikor nem jött válasz, benyitott. Valaki (valószínűleg az egyik nővér,

Fred Carling aligha) kissé feljebb állította az ágyat, a takarót pedig Charlie Hayes melléig húzta. Charlie kilencvenegy éves volt, szívfájdítón sovány, és olyan sápadt, mintha nem is e földről való volna. Dan fél percig állt, hogy meggyőződjön róla, hullámzik-e még az öregember pizsamafelsője. Azzie a beteg alig domborodó csípője mellett gömbölyödött össze. Amikor Dan belépett, a macska ráfüggesztette kifürkészhetetlen szemét. – Mr. Hayes… Charlie… Charlie-nak nem nyílt ki a szeme. A szemhéja kékbe játszott. Alatta a bőr sötétebb, lilásfekete volt. Amikor Dan az ágyhoz lépett, újabb színfoltokat látott: az orrlyukak alá kevéske alvadt vér tapadt, és az összezárt száj egyik sarkában is látszott némi vér. Dan bement a fürdőszobába, meleg vízbe áztatott, majd kicsavart egy kis törülközőt. Amikor visszatért, Azzie felemelkedett, és finoman átlépett az alvó túloldalára, hogy Dan leülhessen az ágyra; a lepedő még őrizte teste melegét. Dan gyöngéden letörölte a vért Charlie orra alól. Amikor a szájához ért, Charlie kinyitotta a szemét. – Dan… Ugye maga az? A szemem kicsit zavaros. A szeme nem zavaros: véres volt. – Hogy érzi magát, Charlie? Fájdalma van? Ha igen, szólok Claudette-nek, hogy hozzon egy tablettát. – Nem fáj semmi – mondta Charlie, majd Azzie-re nézett, és vissza Danre. – Tudom, miért van itt. És azt is, hogy maga miért jött. – Én azért jöttem, mert felköltött a szél, Azzie pedig nyilván csak társaságot keresett. A macskák, hiszen tudja, éjszakai lények. Dan feltűrte Charlie pizsamaujját, hogy megmérje a pulzusát, és a botszerű alkaron négy lila zúzódást pillantott meg. A leukémia késői szakaszában a betegek bőre azt is megsínyli, ha valaki rálehel, de ezek a zúzódások emberi ujjaktól származtak, és Dan nagyon is tisztában volt az eredetükkel. Most, hogy józanul élt, fegyelmezni is jobban tudta magát, de az indulat változatlanul jelen volt, akár az időnkénti erős vágy az italra. Carling, te rohadék. Úgy találtad, nem mozog elég gyorsan? Vagy csak dühöngtél, mert el kell takarítanod egy orrvérzés nyomait, holott te képeslapokat akartál olvasni, és tömni a fejed a kibaszott ropival? Igyekezett, hogy leplezze érzelmeit, de Azzie fojtott, ideges nyávogásából úgy tűnt, érzékeli a helyzetet. Más körülmények között Dan feltett volna néhány kérdést, de most sürgősebb dolga volt. Azzie-nek ezúttal is igaza van. Csak meg kellett érintenie az öregembert, hogy mindennel tisztában legyen. – Eléggé meg vagyok ijedve – mondta Charlie, a suttogásnál alig hangosabban. Odakinn a szél halk, de folyamatos jajongása erősebb volt. – Azt hittem, nem fogok félni, de mégis… – Nincs semmi oka a félelemre.

Ahelyett, hogy megmérte volna Charlie pulzusát – ugyan mi értelme lett volna? –, megfogta az öregember fél kezét. Látta Charlie ikerfiait négyéves korukban hintázás közben. Látta Charlie feleségét, amint a hálószobájukban lehúzza a redőnyt; csak az a belga csipkekombiné volt rajta, amelyet Charlie az első házassági évfordulójukra vett. Látta, ahogy a fiatalasszony lófarka meglendül a fél válla fölött, amikor a férje felé fordul: az arcán szétterülő mosoly egyetlen nagy igent sugárzott. Látott egy Farmall traktort is, az ülés fölé kifeszített csíkos ernyővel. Szalonnaillatot érzett, és a szerszámokkal teleszórt munkaasztalon álló repedezett Motorola-rádióból Frank Sinatrát hallotta, amint a „Come Fly With Me”-t énekli. Látott egy eső áztatta dísztárcsát, amely egy vörös pajtát tükrözött vissza. Áfonyaízt érzett a szájában, kibelezett egy őzet, és horgászott valamilyen távoli tóban, amelynek felszínét kitartón pettyezte az őszi eső. Hatvanéves volt, és feleségével az Amerikai Légió nagytermében táncolt. Harmincéves volt, és fát hasogatott. Ötéves volt, sortot viselt, és egy piros szekeret húzott. Ezután a képek összemosódtak, mint a kártyák, ha szakértő kéz keveri őket, és a szél erős havazást fújt alá a hegyekből, idebenn pedig csend volt, amelyet Azzie ünnepélyesen figyelő pillantása tört meg. Ilyen időszakokban Dan tudta, mi a rendeltetése. Ilyen időszakokban nem bánta a fájdalmat, a bánatot, a haragot és az iszonyodást, mert ezek vezérelték ide ebbe a helyiségbe, mialatt odakinn hejehujázott a szél. Charlie Hayes megérkezett a határra. – Nem a pokoltól félek. Tisztességesen éltem, és különben sem hiszem, hogy a pokol létezik. A semmitől félek. – Küszködött, hogy lélegzethez jusson. Jobb szeme sarkában egy vérgyöngy hízott. – Azelőtt sem volt semmi, ezt mindnyájan tudjuk, úgyhogy logikus, hogy utána se legyen semmi, nem igaz? – De van. – Dan letörölte Charlie arcát a nedves ruhával. – Soha nem érünk véget, Charlie. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, azt se tudom, mit jelent, csak azt tudom, hogy így van. – Át tud segíteni? Azt mondják, maga ért ehhez. – Igen. Tudok segíteni. – Megfogta Charlie másik kezét is. – Elalszik, ennyi az egész. És amikor felébred – mert fel fog ébredni –, minden jó lesz. – A mennyországra gondol? – Azt nem tudom, Charlie. Az erő ma éjjel különösen hatékony volt. Dan érezte, ahogy elektromos áramként halad át összefonódott kezükön, és intette magát, hogy legyen gyöngéd. Lényének egy része átköltözött a kihunyni készülő, megroskadt testbe és a megingott, egyre fogyatkozó (kérlek, siess) érzékekbe. Beköltözött Charlie tudatába (kérlek, siess, itt az idő) amely továbbra is éles maradt, és felfogta, hogy – legalábbis mint Charlie Hayes – utolsó gondolatait termeli.

A véreres szempár lecsukódott, majd ismét – nagyon lassan – kinyílt. – Minden rendben van – mondta Dan. – Csak alvásra van szüksége. Az alvástól jobban lesz. – Így nevezi? – Igen. Alvásnak nevezem. És az alvás maga a biztonság. – Ne menjen el. – Nem megyek. Itt vagyok magával. – És ez így is volt. Ez volt az ő szörnyűséges kiváltsága. Charlie szeme ismét lecsukódott. Dan is behunyta szemét, és a sötétben lassú, kék érverést látott. Egy… kettő… kihagyás. Egy… kettő… kihagyás. Odakinn fújt a szél. – Aludjon, Charlie. Nagyon jól van, de fáradt, és aludnia kell. Alig hallható suttogás. – A feleségemet látom. – Igazán? – Azt mondja… És ez volt a vége. Dan szeme mögött még egy utolsó érverés, és egy utolsó kilégzés az ágyon fekvő ember részéről. Dan kinyitotta a szemét, hallgatta a szelet, és várta a végső mozzanatot. Néhány másodperc múlva ez is elkövetkezett: Charlie orrából, szájából és szeméből tompavörös köd szállt fel. Egy idős tampai ápolónő – akinek nagyjából olyan felvillanásai voltak, mint Billy Freemannek – ezt nevezte „felzihálásnak”. Azt mondta, sokszor találkozott vele. Dan minden alkalommal tapasztalta. A köd felemelkedett, egy darabig ott függött az öregember teste fölött, majd eloszlott. Dan felhúzta Charlie pizsamájának jobb ujját, és a pulzust kereste. De ez már csak formaság volt. 5 Azzie általában még a vég beállta előtt távozott, ma éjjel azonban nem így történt. Ott állt a paplanon Charlie csípője mellett, és az ajtót bámulta. Dan megfordult, arra számítva, hogy Claudette vagy Jan jelent meg, de nem volt ott senki. Azazhogy mégis. – Ki az? Semmi válasz. – Te vagy az a kislány, aki néha a fekete táblámra ír? Csend. Pedig igenis volt ott valaki. – Abra a neved? Zongorahangok susogtak halkan, a szél miatt alig hallhatón. Dan hihette volna, hogy csak a képzelete játszik vele (amit nem mindig sikerült megkülönböztetnie a

ragyogástól), ha Azzie füle nem rándul meg, és szeme nem tapad kitartón az üres ajtónyílásra. Valaki állt ott, és figyelt. – Abra vagy? Újabb zongorafutam gyöngyözött, aztán ismét csend lett – ezúttal azonban a távollét csendje. Akárhogy hívták a jelenést, eltűnt. Azzie nyújtózkodott, leugrott az ágyról, majd anélkül, hogy visszanézett volna, távozott. Dan még elüldögélt egy ideig, s hallgatta a szelet. Aztán leengedte az ágyat, felhúzta a takarót Charlie arcára, és visszament a nővérszobába, hogy közölje: az emeleten haláleset történt. 6 Amikor végzett a papírmunka rá eső hányadával, Dan lement a büfékuckóba. Valamikor rohamléptekkel, már ökölbe szorult kézzel sietett volna oda, de ezek az idők elmúltak. A Névtelen Alkoholistáknál az a mondás járta, hogy „Mielőtt iszol, jobb, ha gondolkozol”, de egyszer egy héten esedékes négyszemközti találkozóikon Casey K. arra oktatta, hogy mielőtt bármit tenne, gondolkodjon. Nem azért józanodott ki, Danny, hogy hülyeségeket csináljon. Ez jusson eszébe, mielőtt legközelebb megszólal a fejében az az incifinci uszító bizottság. De azok az istenverte ujjnyomok… Carling most is a székében hintázott, csak ezúttal mentolos pasztillát majszolt. A Népszerű Gépészet-et egy fotómagazinra cserélte, címlapján a legújabb macsó tévéceleb képmásával. – Mr. Hayes meghalt – mondta Dan csöndesen. – Szomorú, szomorú. – A magazinból azonban nem nézett fel. – De hát ugyebár ezért vannak itt… Dan beakasztotta fél lábát Carling székének egyik felemelt elülső lába mögé, és nagyot rántott rajta. A szék tovarepült, és Carling a földön kötött ki. A pasztillás doboz kiesett a kezéből. Elképedve nézett fel Danre. – Most már hajlandó idefigyelni? – Maga rohadt gaze… – Carling fel akart tápászkodni, Dan azonban a mellére lépett, és visszarugdosta a falhoz. – Látom, figyel végre. Helyes. Egyébként jobb lenne, ha most nem kelne fel, csak ülne, és végighallgatna. – Dan előredőlt, és átkulcsolta a térdét. Szorosan, mivel egyetlen vágya volt: csak ütni, ütni és ütni. A halántéka lüktetett. Lassan, intette magát. Ne hagyd, hogy felülkerekedjék benned. De nem volt könnyű. – Legközelebb, ha meglátom az ujjnyomát egy betegen, le fogom fényképezni, és elviszem Mrs. Clausennek, maga pedig, akárki az ismerőse, az utcán találja magát. És ha már semmi köze sem lesz az intézményhez, megkeresem, és szarrá verem.

Carling a falnak támasztva hátát felállt, közben szemmel követve Dant. Magasabb volt nála, és legalább ötven kilóval súlyosabb. A kezét ökölbe szorította. – Mi lenne, ha kipróbálnánk? Mit szólna, ha most rögtön? – Rendben van, de nem itt – mondta Dan. – Túl sokan szeretnének aludni, és a folyosó végén egy halott fekszik. A karján a maga ujjnyomaival. – Én csak a pulzusát akartam megmérni. Maga is tudja, milyen könnyen sérülnek a leukémiások. – Tudom – bólintott Dan –, de maga szándékosan szorította meg. Hogy miért, nem tudom, de azt tudom, hogy megtette. Carling zavaros szeme megvillant. Nem a szégyentől; Dan úgy vélte, erre az érzésre nem képes. Legföljebb rühelli, hogy átláttak rajta; és fél, hogy megkeserüli. – Lám, a jani. Á-á-álom doktor. Azt hiszi, maga nem szarik büdöset? – Jöjjön, Fred, menjünk ki a házból. Igazán boldogan… – És ez így is volt. Bensejében egy második Dan lappangott. Már nem volt olyan közel a felszínhez, mint régen, de ott volt – ugyanaz a megátalkodott, irracionális erőszakember, mint aki mindig is volt. A szeme sarkából látta a folyosón, kissé távolabb, Claudette-et és Jant: nagyra nyílt szemmel, egymást átkarolva figyeltek. Carling átgondolta a helyzetet. Való igaz, ő a terjedelmesebb, az ő karja hosszabb. Ugyanakkor azonban jelenleg nincs formában – túl sok gazdagon töltött burrito, túl sok sör, sokkal kurtább szusz, mint húszas éveiben –, és a vézna pasi arcában van valami aggasztó. Látott ilyeneket, még a Road Saints motoros klub tagjaként. Vannak hapsik, akiknek kapcsoló ketyeg a fejében. Az ilyenek könnyen lobbannak be, és kiégésig égnek. Torrance-t eddig jelentéktelen kis strébernek nézte, aki tele nadrággal is eltűr mindent, de most belátta, hogy tévedett. A titkos énje nem Álom doki, hanem Elmebaj doki. Miután mindezt gondosan latra tette, így szólt: – Nem fecsérlem az időmet. Dan bólintott. – Helyes. Legalább egyikünket sem csípi meg a fagy. De jegyezze meg, amit mondtam. Ha nem akar kórházba kerülni, mostantól csak magával babráljon. – Ki halt meg, hogy maga legyen a góré? – Azt nem tudom – mondta Dan. – Komolyan nem tudom. 7 Dan visszament a szobájába és lefeküdt, de nem tudott elaludni. Amióta a Rivington Házban dolgozott, nagyjából negyvenöt-ötven halálos ágynál járt, és utána általában nyugodt maradt. A mai eset más volt. Még mindig remegett a dühtől. Tudatos énje irtózott ettől a belső izzású vihartól, de valahol a mélyben szerette is. Alighanem a jó öreg genetika játszott közre: a természet diadalmaskodott a tanultak fölött. Minél

tovább élt józanul, annál több régi emlék tolult fel. Különösen apja dührohamaira emlékezett tisztán. Valójában azt remélte, hogy Carling a szaván fogja. Kimennek a hóba meg a szélbe, és ott Dan Torrance, Jack fia ellátja ennek a senkiházi himpellérnek a baját. Isten a megmondhatója: nem akart átalakulni az apjává, akinek még a józan időszakokban is kifehéredtek a bütykei. A Névtelen Alkoholisták a közhit szerint elboldogulnak a dühvel, és ez többnyire igaz is volt, de a mai éjszakához hasonló alkalmakkor Dan megértette, milyen sérülékeny ez a határ. Ilyenkor semmirevalónak érezte magát, aki nem is érdemel jobbat az italnál. És ilyenkor úgy érezte, nagyon közel áll az apjához. Mama, gondolta. Meg azt: cutoj. És még azt is: a vacak kuvaszkölyköknek orvosság kell. És ugye tudod, az hol kapható? A fenébe is: jóformán mindenütt. A szél dühödt rohammá erősödött; a tornyocska belejajdult. Amikor elhalt, ott volt a tantermi táblás kislány. Szinte hallotta a lélegzetét. Fél kezét kiemelte a takaró alól. Egy pillanatig a kéz ott függött a hideg levegőben, utána belesimult a lány keze – aprón, melegen. – Abra – mondta Dan. – A neved Abra, de mások néha Abbynek hívnak. Igazam van? Válasz nem jött, de valójában szüksége sem volt rá – nem vágyott másra, mint a meleg kis kéz érintésére. Az egész csak néhány másodpercig tartott, de ennyi is elég volt, hogy lecsillapítsa. Lehunyta a szemét, és elaludt. 8 Harminc kilométerrel messzebb, az Anniston nevű városkában Abra Stone is virrasztott. A kezére fonódó kéz néhány másodpercig szorította, aztán köddé vált és elillant. De addig ott volt. Valaki ott volt. Abra álmában talált rá, de midőn felébredt, rájött, az álom valóság volt. Egy szoba küszöbén állt. Amit odabenn látott, rettenetes volt, de egyszersmind csodás is. A halál volt odabenn, és a halál félelmetes, de volt segítség is. A férfi, aki segített, őt, Abrát nem láthatta, de a macska látta. A macska neve hasonlított az övére, de nem volt ugyanaz. Nem látott, de érzett. És az imént együtt voltunk. Azt hiszem, segítettem rajta, ahogyan ő segített a haldoklón. Ez jó gondolat volt. Abra belekapaszkodott (mint az előbb a szellemkézbe), majd az oldalára fordult, melléhez szorította plüssnyusziját, és elaludt.

ÖTÖDIK FEJEZET

AZ IGAZ KÖTÉS 1 Az Igaz Kötés nem volt bejegyzett vállalkozás, ám ha az lett volna, úgy Maine, Florida, Colorado és Új-Mexikó államok bizonyos út menti helységeire „a társaság városai” néven utaltak volna. Ezekben a helységekben a nagyobb vállalkozásokat és kiterjedt ingatlanokat holdingok bonyolult szövevényén át rájuk lehetett visszavezetni. Az Igazak városai, amelyek olyan színpompás neveket viseltek, mint Dry Bend, Jerusalem’s Lot, Oree vagy Sidewinder, biztos menedékek voltak, bár maguk az Igazak soha nem maradtak sokáig egy helyben; többnyire vándoréletet éltek. Ha önök rendszeresen közlekednek Amerika autópályáin és főútvonalain, talán látták is őket. Meglehet, a dél-karolinai I–95-ösön ütköztek beléjük, valahol Dillontól délre, Santee-tól északra. De előfordulhatott ez a nevadai I–80-ason is, a Drapertől nyugatra eső hegyvidéken; netán Georgiában, mialatt a 41-es főút Tifton melletti hírhedett gyorshajtási veszélyzónájában manővereznek, jó lassan, ha nem keresik maguknak a bajt. Hányszor kötöttek ki egy cammogó lakókocsi mögött, nyelve a kipufogógázt, és türelmetlenül várva az alkalmat az előzésre? Hányszor kellett hetvennel vánszorogniuk, holott teljesen törvényesen mehettek volna százhússzal vagy akár százharminccal? És amikor végre hézag mutatkozik a gyorsítósávban, és önök kivágódnak, hát atyavilág, hosszú sort pillantanak meg azokból az átok benzinzabálókból, amelyeket pontosan óránként húsz kilométerrel az engedélyezett sebességhatár alatt vezetnek pápaszemes aranyos öregek, akik a kormányra borulva úgy markolják, mintha attól félnének, hogy elrepülnek. Az is lehet, hogy a fizetőkapu pihenőövezetében találkoztak velük, amikor megálltak, hogy kinyújtóztassák a lábukat, és netán bedobjanak néhány negyeddollárost valamelyik automatába. Az ilyen pihenőhelyekre vezető rámpák ugye mindig kétfelé osztottak: autók az egyik parkolóba, teherautók, lakókocsik a másikba. Az utóbbi általában valamivel messzebb van. Ott megpillanthatták az Igazak guruló otthonait, mindet egy tömbbe verődve. Láthatták a tulajdonosaikat, amint megindulnak a főépület felé – lassan, mert sokan közülük idősnek látszanak, néhányan pedig röhejesen dagadtak, de mindig csoportosan, mindig szigorúan egymás közt. Néha valamelyik kijáratot veszik célba, ahol benzinkutak, motelek és gyorskajáldák

tömörülnek. És ha meglátják őket, amint a McDonald’s vagy a Burger King előtt parkolnak, önök továbbhajtanak, mivel tudják, hogy mind felsorakoznak a pultnál, a férfiak lötyögő golfsapkában vagy nagy simléderes horgászsityakban, a nők többnyire púderkék sztreccsnadrágban és feliratos pólókban: KÉRDEZZETEK AZ UNOKÁIMRÓL! vagy JÉZUS A KIRÁLY vagy EGY BOLDOG VÁNDOR meg ilyesmi. Inkább még egy kilométerrel továbbhajtanak, a palacsintázóig vagy a Shoney’s-ig, nem igaz? Mert tudják, hogy egy örökkévalóságig tart, amíg rendelnek, hosszan böngészik az étlapot, és vagy savanyúságot nem kérnek a hamburgerjükhöz vagy mártás nem kell a Whopperjukhoz. Továbbá kérdezősködnek, miféle érdekes turistacélpontok találhatók a környéken, holott mindenki láthatja, hogy ez csak holmi tizenkettő egy tucat, három stoplámpás porfészek, ahonnan a gyerekek, mihelyt a legközelebbi középiskolát kijárták, fejvesztetten menekülnek. Egyszóval: jóformán meg sem látják őket. Miért is tennék? Az egész társaság nem több egy lakókocsis klánnál, idős nyugdíjasok, akik néhány ifjabb honfitársukkal együtt élik a maguk gyökértelen életét a fizetőkapuk és végtelen autópályák környékén, táborhelyeiken megszállva körben ülnek a Walmartból származó nyugszékeiken, vagy főzőcskéznek hibacsijukon, és közben befektetésekről, horgászversenyekről vagy isten tudja, mi mindenről diskurálnak és párolthúsrecepteket cserélnek. Ők azok, akik mindig megállnak a bolhapiacoknál és házi kiárusításoknál, félig a leállósávon, félig az úton parkoltatva fejtől-lábtól a nyomorult dinoszauruszaikat úgy, hogy önök csak csigatempóban férnek el mellettük. Épp az ellentettjei a motoros kluboknak, amelyekkel önök a hasonló fizetőkapuk és végtelen autópályák környékén találkozhatnak: nem a Vad, hanem a Szelíd Angyalok. Őrjítően idegesítők, amikor tömegesen megszállnak egy pihenőzónát, és elfoglalják az összes vécét, de ha makrancos, autózástól zsibbadt beleik végre megnyíltak, és önöknek is jut egy-egy fülke, ugye megfeledkeznek róluk? Olyankor már semmivel sem érdekesebbek, mint egy madárraj a sürgönydróton, vagy az út menti réten legelő tehéncsorda. Persze eltűnődhetnek, honnan telik ennek a népségnek ezekre a benzinzabáló szörnyetegekre (mert az biztos, hogy bőséges fix jövedelemre van szükségük, különben nem furikázhatnának állandóan ide-oda), és azon is meditálhatnak, vajh miért akarja a nyugalom arany esztendeit bárki is arra tékozolni, hogy tapossa Amerika végtelen mérföldjeit Piripócs és Bivalybasznád között – de ezen túlmenően bizonyára egyetlen gondolatot sem szentelnek nekik. És ha történetesen önök is azokhoz a boldogtalanokhoz tartoznának, akik valamelyik gyermeküket siratják – akikből csak egy bicikli maradt egy utca végi üres telken, vagy egy, a folyó menti bozótban heverő kis sapka –, biztos, hogy őrájuk soha nem gondoltak. Miért is tennék? Á, bizonyára valamilyen csavargó volt a tettes. Vagy (amit elképzelni még rosszabb, mégis borzongatón valószínű) holmi beteg lelkű fazon netán a saját környékükről, vagy éppen a tulajdon utcájukból, valamilyen perverz gyilkos, aki nagyon ügyesen tetteti magát normálisnak, és normálisnak is számít majd,

mindaddig, amíg a pincéjében vagy a hátsó udvarában elásva nem találnak néhány zörgő-csörgő csontot. Dehogy gondolnának a lakókocsik népére, ezekre az életük delén járó nyugdíjasokra és kedélyes, golfsapkás vagy simléderüket applikált virágokkal díszítő öregekre. És többnyire igazuk is lenne. A lakókocsik népéhez sok-sok ezren tartoznak, de 2011-re Kötés csak egy maradt Amerikában: az Igaz Kötés. Szerettek ide-oda mozogni, és ez jó is volt így, mert muszáj volt mozogniuk. Ha egy helyben maradnak, előbb-utóbb felhívják magukra a figyelmet, mivel nem úgy öregszenek, mint más emberek. Megeshet, hogy Kötény Annie vagy Piszkos Phil (avatatlan nevükön Anne Lamont és Phil Caputo) egyik napról a másikra húsz évvel idősebbnek látszik. A Little ikrek (Alma es Csutka) huszonkét évről (majdnem) tizenkettőre ifjodhatnak, annyira, amennyik Fordulatuk idején voltak, ez a Fordulat azonban már nagyon rég történt. Az Igazak közt az egyetlen, aki valóban fiatal, nem más, mint Andrea Steiner, aki ez idő szerint Kígyófogú Andiként ismert – és még ő sem olyan fiatal, mint amilyennek látszik. Egy nyolcvanadik évében tipegő, morc öreg hölgy hirtelen visszaugrik hatvanra; egy hetvenéves, cserzett bőrű öregúr pedig sutba vágja botját, karjáról és arcáról eltűnnek a tumorok. Feketeszemű Susie-nak elmúlik a meg-megzökkenő sántítása. Dízel Doug, aki alig lát a hályogtól, éles szemű lesz; kopasz feje búbján varázslatos módon kinő a haj. Egyszer csak, hipp-hopp, megint negyvenöt éves. Szuflafej Steve görbe háta kiegyenesedik. Hitvese, Vörös Baba, kibújik a kényelmetlen pelenka-bugyikból, strasszal kipitykézett Ariat-csizmát ölt, és közli, hogy este csoportos táncra van kedve. Ha az embereknek volna idejük, hogy észrevegyék az ilyen változásokat, csodálkoznának, és fecsegni kezdenének. Előbb-utóbb feltűnne holmi újságíró, márpedig az Igaz Kötést úgy riasztja el a nyilvánosság, mint a közhit szerint a vámpírokat a napsütés. Mivel azonban soha nem maradnak egy helyen (és ha a társaság valamelyik városában hosszabban időznek, szigorúan egymás között élnek), beleilleszkednek a többi ember közé. Miért is ne? Ugyanúgy öltözködnek, mint a többi lakókocsis, ugyanazt az olcsó napszemüveget viselik, ugyanazokat a szuvenír pólókat vásárolják, és ugyanazokat az autóklubos térképeket tanulmányozzák. Bounderjaikra és Winnebagóikra ugyanazokat a matricákat ragasztják, kérkedve a tájakkal, ahol megfordultak (RÉSZT VETTEM KARÁCSONYFALVÁN A VILÁG LEGNAGYOBB FÁJÁNAK FELDÍSZÍTÉSÉBEN!), és ha az ember elakad mögöttük, az előzést várva a lökhárítóikon is ugyanazt olvashatja (ÖREG VAGYOK, DE ÉLEK, SPÓROLJ A MEDICARE-NEK!, KONZERVATÍV VAGYOK ÉS SZAVAZOK!). Sült csirkét esznek a Colonelnél, olykor lekaparható sorsjegyet vesznek a vegyesboltokban, ahol sört, csalit, lőszert, Motor Trend magazint és

tízezerféle csokoládészeletet árulnak. Ha a városban, ahol megállnak, van bingóterem, egy részük valószínűleg felkeresi, asztalt foglal, és játszik, amíg az utolsó játszma véget nem ér. Kapzsi G. (avatatlan nevén Greta Moore) egy ízben ötszáz dollárt nyert. Hónapokig legeltette rajta kéjesen a szemét, és bár az Igazaknak bőven van pénzük, amennyi csak kell, a többi hölgyet rendkívüli módon bőszítette. Zseton Charlie-nak sem smakkolt a dolog. Azt mondta, már öt húzás óta azt várja, hogy kijöjjön a B7, amikor G.-nek végre bejött a bingó. – Piszok mázlista csaj vagy, Kapzsi – jelentette ki. – Te meg piszok peches csóringer – felelte G. – És ráadásul még fekete is. – És röhögcsélve faképnél hagyta. Ha valamelyiküket gyorshajtáson érik, vagy leállítják valami csekélyebb közlekedési kihágásért – ez ritkán fordul elő, de azért megesik –, a zsaru csupa érvényes jogosítványt, az utolsó napig kifizetett biztosítást és hibátlanul rendezett iratot talál. Mialatt a rendőr kitölti a bírságcédulát, egyetlen szóval sem reklamál senki, még ha egyértelműen kekeckedésről van is szó. A büntetést soha nem vitatják, a bírságokat haladéktalanul befizetik. Amerika élő test, az autópályák az artériái, és az Igaz Kötés néma vírusként evez végig rajtuk. Kutyák azonban nincsenek. Az átlagos lakókocsis népesség számos eb társaságában közlekedik; többnyire a közismert fehér bundás, tarka mintás pórázzal és utálatos természettel ellátott kis kakálómasinákról van szó. Hiszen ismerik a fajtát. Idegesítőn, fülsértőn ugatnak, apró patkányszemük csupa idegesítő értelem; szaglászva tapossák a füvet a fizetőkapuk házi kedvenceknek kijelölt körzeteiben, a nyomukban ürülékes zacskókkal felszerelt gazdáikkal. Az e szokványos lakókocsis népség motorházain ékeskedő, jól ismert matricákon kívül az esetek nagy részében sárga, gyémánt formájú feliratok is láthatók, SPICC A FEDÉLZETEN vagy I ♥ MY POODLE felirattal. Az Igaz Kötés más tészta. Ők nem szeretik a kutyákat, és a kutyák sem őket. Mondhatni, átlátnak rajtuk. Látják az akciós napszemüvegek mögött az éberen figyelő szemeket. A Walmartban vett poliészter nadrágok alatt a hosszú izmokkal ellátott, vadászhoz illő, erős lábakat. A protézisek alatti éles fogakat, amelyek alig várják, hogy előbújjanak. A kutyákat nem szeretik, de bizonyos gyermekeket annál inkább. Igen: bizonyos gyermekeket nagyon is szeretnek. 2 2011 májusában, nem sokkal Abra Stone tizedik születésnapjának és Dan Torrance tizedik józan esztendejének megünneplése után Varjú Papus bekopogott Kalapos Rosie EarthCruiserének ajtaján. Az Igazak jelenleg az Összkomfort Táborhelyen tartózkodtak, a Kentucky állambeli Lexington mellett. Colorado felé tartottak, hogy a

nyár nagy részét az egyik rájuk szabott városban töltsék, egy olyan helységben, amelyet Dan álmaiban néha felkeresett. Általában sehová sem siettek, de ezen a nyáron valami sürgette őket. Ezt mindnyájan tudták, bár szóba egyikük sem hozta. Rose – mint mindig mindenről – erről is gondoskodik majd. – Bújj be – mondta, és Varjú Papus belépett. Valahányszor üzleti úton volt, jó öltönyt és tükörfényesre suvikszolt, drága cipőt viselt. Ha régimódi eleganciára volt kedve, még sétabotot is vitt magával. Ezen a délelőttön bő nadrágját nadrágtartó rögzítette, és vállpántos, hallal díszített pólót vett hozzá (csókold meg a halagom felirattal); lapos munkássapkáját belépés után levetette. Nemcsak Rose helyettese volt, hanem egykori szeretője is, de mindig tiszteletet tanúsított iránta; Rose sok egyéb mellett ezért is kedvelte. Meggyőződéssel hitte, hogy ha ő meghalna, az Igazak a férfi vezetésével működnének tovább. Legalábbis egy ideig. De vajon újabb száz évig is? Talán nem. Sőt ez nem is valószínű. Varjú Papusnak mézédes szövege volt, és hatásosan csípte ki magát, ha avatatlanokkal volt dolga, de tervezni csak elemi szinten tudott, és a látóköre is szűk volt. Ma délelőtt nyugtalannak látszott. Rose a díványon ült testhezálló nadrágban és egyszerű fehér melltartóban; cigarettázott, és a Today harmadik óráját nézte a nagy, falra szerelt tévén. Ez volt a „szoft” óra, amikor vezető celebek és színészek propagálták új filmjeiket. Cilinderét hátracsapta a fején. Varjú Papus hosszabb ideje ismerte, mint ameddig az avatatlanok élnek, és még mindig nem tudta, miféle varázslat tartja a kalapot ebben a nehézkedési erőt cáfoló szögben. Rose a távirányítóért nyúlt, és elnémította a hangot. – Ejha, úgy éljek, ha ez nem Henry Rothman. És milyen ízletesnek látszik, habár nem hiszem, hogy szeretné megkóstoltatni magát. A reggeli háromnegyed tíz nem a megfelelő időpont, és a képed se alkalmas hozzá. Ki halt meg? Rose tréfának szánta a megjegyzést, de a férfi fájdalmas ráncokba gyűrődő homloka elárulta, hogy tréfáról szó sem lehet. Rose kikapcsolta a tévét, és körülményesen nyomta el a csikkjét, nehogy a másik felfigyeljen zavarára. Az Igazak valaha kétszáznál is több tagot számláltak, előző napra viszont csak negyvenegyen maradtak. Ha jól értelmezi a férfi arcjátékát, ma eggyel kevesebben vannak. – Kamionos Tommy – mondta amaz. – Álmában ment el. Egyetlen kihagyás, aztán fuccs. Semmit sem szenvedett, ami, mint tudod, kurvára ritka. – Zölddió látta? – Már amíg még látható volt, gondolta, de nem mondta ki. Zölddió, akinek avatatlan kori jogosítványa és különböző hitelkártyái Peter Wallis Little Rock-i lakos nevére szóltak, az Igazak varázsdoktora volt. – Nem, túl gyors volt az egész. Nehéz Mary volt mellette. Tommy keltette fel, összevissza csapkodva. Mary azt hitte, rosszat álmodott, és megbökte a könyökével – csakhogy akkor már csak üres pizsamáját böködhette. Valószínűleg szívroham volt.

Tommy nagyon csúnyán megfázott; Zölddió szerint ez is hozzájárulhatott a halálához. És te is tudod, hogy a nyomorult úgy füstölt, mint egy gyárkémény. – Mi nem szoktunk szívrohamot kapni – mondta Rose, majd kelletlenül tette hozzá: – Persze megfázni se szoktunk. Az utolsó napokban már alig kapott levegőt. Szegény jó KT… – Igen, szegény jó KT… Zölddió szerint biztosat csak a boncolás után lehetne mondani. Amire ugye nem kerülhetett sor. Mostanra már nem maradt vagdosni való test. – Mary hogy viseli? – Mit gondolsz? Kurvára össze van törve. Azóta voltak együtt, amikor Kamionos Tommy még Szekeres Tommy volt. Majdnem kilencven éve. Ő gondoskodott Tommyról a Fordulata után. Ő fújt bele először szuflát, amikor másnap felébredt. Most azt mondja, meg akarja ölni magát. Rose-t kevés dolog rázta meg, de ez betett neki. Az Igazak közül még soha senki nem ölte meg magát. Hogy szépen fejezzük ki magunkat: egyetlen okuk az életre az élet volt. – Bizonyára csak járatja a száját – mondta Varjú Papus. – Csakhogy… – Folytasd. – Igazad van, hogy mi nem szoktunk megfázni, de mostanában jó pár eset fordult elő. Többnyire csak múló nátha. Zölddió szerint a rossz táplálkozás is okozhatja. Persze ez csak találgatás. Rose gondolataiba merült. Meztelen gyomrán dobolva meredt a tévé üres négyszögére. Végül így szólt: – Oké, elismerem, hogy az utóbbi időben elég gyatrán táplálkoztunk, de alig egy hónapja, hogy Delaware-ben szuflához jutottunk, és Tommynak akkor semmi baja sem volt. Egészen kigömbölyödött. – Jó, jó, de Rosie – az a delaware-i srác nem sokat ért. Inkább volt levegő, mint szufla. Rose ezt eddig nem gondolta így át, de el kellett ismernie, hogy a férfinak igaza van. A szóban forgó srác a jogosítványa szerint tizenkilenc éves volt; jóval túl a serdülőkor esetleges csenevész virágzásán. Még tíz év, vagy talán csak öt, és közönséges avatatlan lett volna belőle. Tény és való: elég hitvány falat volt. De hát az embernek nem mindig jut bifsztek. Néha be kell érni babcsírával és tofuval. Az legalább összetartja a testet a lélekkel, amíg nem sikerül a következő tehenet levágni. Csakhogy Kamionos Tommy testét és lelkét a pszichikai erejű tofu meg a babcsíra ugyebár nem tartotta össze. – Azelőtt több volt a szufla – jegyezte meg Varjú. – Ne mamlaszkodj már. Úgy beszélsz, ahogy az avatatlanok panaszkodnak, hogy ötven évvel ezelőtt az emberekben több volt a jószomszédi szellem. Ez csak egy mítosz, és megtiltom, hogy terjeszd. A mieink már úgyis elég idegesek.

– Ennél jobban ismerhetnél. És nem is hiszem, aranyom, hogy mítosz volna. Ha kicsit gondolkodsz, rájössz, hogy így logikus. Ötven évvel ezelőtt mindenből több volt. Olajból, vadvilágból, művelhető földből, tiszta levegőből. Még néhány tisztességes politikus is akadt. – Ó, hogyne! – kiáltott fel Rose. – Richard Nixonra emlékszel-e? Az Avatatlanok Fejedelmére? Varjú Papus azonban nem hagyta magát erre a hamis nyomra terelni. Lehet, hogy a látóköre nem volt valami széles, de majdnem mindig a tárgynál maradt. Hiszen ezért lett Rose helyettese. Meg az is lehet, hogy igaza van. Ki állíthatná, hogy az Igazak táplálására alkalmas emberek nem fogyatkoznak, mint a tonhalrajok a Csendesóceánban? – Inkább nyisd ki az egyik tartályt, Rosie. – Látta, hogy a nő szeme kitágul, és felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Senki nem beszél erről hangosan, de az egész családnak ez jár a fejében. Rose-nak efelől nem is voltak kétségei, és a lehetőségnek, hogy Tommyt az alultápláltságból eredő komplikációk vitték el, volt bizonyos hátborzongató valószínűsége. Ha a szufla fogytán volt, az élet megnehezedett, és elvesztette zamatát. Ők ugyan nem voltak a régi magazinok rémképeiről életre kelt vámpírok, de táplálkozniuk nekik is kellett. – És mióta nem volt már hetedik hullámunk? – kérdezte a Varjú. A választ mindketten ismerték. Az Igaz Kötés jövőbe látó képességei korlátozottak voltak, de ha valamilyen igazán súlyos katasztrófa közeledett az avatatlanok felé – ezt nevezték hetedik hullámnak –, mind megérezték. Habár a Világkereskedelmi Központ elleni támadás részletei csak 2001 nyárutóján kezdtek tisztázódni előttük, hónapokkal előre tudták, hogy New York Cityben valami történni fog. Rose még emlékezett a megelőző örömteli izgalomra. Úgy képzelte, ugyanezt érzik az éhes avatatlanok, ha a konyhából különösen étvágygerjesztő szagok csiklandozzák az orrukat. Azon a napon és a következőkön bőven jutott mindenkinek. A tornyok összeomlásakor elpusztultak között legföljebb ha egy-két igazi szuflás lehetett, de ha a katasztrófa elég súlyos volt, a szenvedés és az erőszakos halál gazdagította az életben maradt igazakat. Ezért is vonzódtak az ilyen helyszínekhez, mint rovarok az erős fényforráshoz. Sokkal nehezebb volt felkutatni egy-egy avatatlan szuflást, és ez idő szerint csak hármuk fejében működött az a különleges hanglokátor: Fricska nagyapónál, Kinézer Barrynél és magánál Rose-nál. Rose felállt, felkapott a pultról egy takarosan összehajtott csónakkivágású topot, és átbújtatta a fején. Most is, mint mindig, pazarul mutatott a maga kissé éteri, mégis páratlanul szexis módján (azzal a magasan álló pofacsonttal és némileg ferde szemmel). Visszabiggyesztette a kalapját, és megütögette, hogy szerencsét hozzon. – Mit gondolsz, Varjú, mennyi teli tartályunk van még? A férfi vállat vont.

– Tizenkettő? Esetleg tizenöt? – Ebben a körzetben – bólintott Rose. Jobb, ha senki sem tudja az igazat, még a helyettese sem. Végképp nem volt kívánatos, hogy a terjedő kényelmetlen közérzet nyílt pánikba csapjon át. Pánikban az emberek szanaszét futnak. Ha ez bekövetkezne, az Igazak akár fel is oszolhatnak. Varjú közben élesen figyelte. Ám mielőtt túl sokat láthatott volna, Rose így szólt: – Ma éjjel körül tudod keríteni ezt a helyet? – Viccelsz? Amilyen drága a benzin és a dízel, a tulaj a parkoló felét sem tudja kiadni, még hétvégéken sem. Két kézzel kapna az alkalmon. – Akkor állj neki. A tartályból merítünk szuflát. Tedd ezt közzé. – Meglesz. – A férfi megcsókolta, és közben a mellét cirógatta. – Ez kedvenc topom. Rose nevetve tolta el magától. – Neked minden top a kedvenced, csak legyen benne cici. Indulj. Varjú azonban csak tovább álldogált; szája egyik sarkában vigyor bujkált. – A Kígyófogú Lány még mindig szimatol az ajtód körül, szépségem? Rose a férfi öve alá nyúlt, és futólag megszorongatta. – Uramisten! Csak nem a zöld szemű szörny szól belőled? – Mondjuk. A nő ezt ugyan nem hitte el, de a hiúságának így is jólesett. – Most Sareyvel él, mégpedig nagy boldogságban. De ha már Andi szóba került: most hasznát vehetjük. Tudod már, miről beszélek. Ezt is tedd közzé, de először vele beszélj. A férfi távozása után Rose bezárta az EarthCruisert, majd átment a vezetőfülkébe, és térdre ereszkedett. Ujjaival átfésülte a szőnyeget a sofőrülés és a pedálok között. A szőnyeg egy csíkja levált. Négyszögletű fémlap került elő, beleágyazott billentyűzettel. Rose leütötte a számokat, és a széf egy-két hüvelyknyire felpattant. A nő kinyitotta az ajtaját, és benézett. Tizenkét vagy tizenöt teli tartály maradt… Így képzelte Varjú, és bár Rose a Törzs tagjain nem igazodott el olyan csalhatatlanul, mint az avatatlanokon, biztosra vette, hogy a férfi szándékosan becsülte alá a készletet, mert jobb kedvre akarta hangolni. Ó, ha tudná!, gondolta. A széfet habszivaccsal bélelték ki, hogy közlekedési balesetben a tartályok ne sérüljenek, és negyven beépített üreg volt benne. Ezen a szép kentuckyi májusi reggelen az üregekben pihenő tartályok közül harminchét üres volt. Rose felemelte az egyik teli tartályt. Könnyű volt; az ember azt hihette volna, hogy ugyancsak üres. A nő lecsavarta a kupakot, és megvizsgálta a szelepet, hogy sértetlene, majd becsukta a széfet, és a tartályt gondosan – szinte áhítattal – a pultra helyezte, ahol korábban a szépen összehajtogatott top hevert. A mai estét követően már csak kettő lesz.

Nagy szükségük volt valóban kiadós szuflára, hogy legalább néhány üres tartályt megtöltsenek, mégpedig minél hamarabb. Az Igazakat még nem döntötték a falnak, de a falig már csak néhány hüvelyk volt a távolság… 3 Az Összkomfort Táborhely tulajdonosának és a tulaj hitvesének is megvolt a maga lakókocsija, egy röghöz kötött darab, amely festett betontömbökön állt. Az áprilisi záporok jóvoltából rengeteg májusi virág hajtott ki, és Összkomfort úrék előkertje tele volt velük. Andrea Steiner megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja az árvácskákat és tulipánokat, mielőtt felment volna a nagy Redman tréler ajtajához vezető három lépcsőfokon. Kopogására némi késéssel Mr. Összkomfort nyitott ajtót. Alacsony, pocakos emberke volt, aki történetesen élénkpiros, vállpántos atlétatrikót viselt. Fél kezében egy doboz Pabst-féle Kék Szalag sört tartott, a másikban egy szivacsos fehér kenyérszeletbe burkolt, mustárral összekent kolbászdarab volt. Mivel felesége pillanatnyilag a másik szobában tartózkodott, gyors leltárt készített az előtte álló fiatal nőről, lófaroktól az edzőcipőig, mielőtt megkérdezte volna: – Mit óhajt? A Törzs néhány tagjának volt valamicske tehetsége az elaltatáshoz, de Andi e tekintetben mindenkit lekörözött, és Fordulata hatalmas nyereséget jelentett az Igazaknak. Időnként most is használta ezt a képességét, hogy pénzt emeljen el bizonyos iránta érdeklődő idősebb avatatlan úriemberek tárcájából. Rose kockázatosnak és gyermetegnek ítélte a módszert, de tapasztalatból tudta, hogy idővel Andi programjai – ahogy ezeket a kalandokat nevezte – elmaradnak majd. Az Igaz Kötés egyetlen programja a fennmaradás volt. – Csak egy gyors kérdésem lenne – mondta Andi. – Ha a vécékről van szó, kedves, a kakaszippantó csak csütörtökön jön. – Másról van szó. – Akkor miről? – Nem érzi magát fáradtnak? Nem szeretne elaludni? Mr. Összkomfort szeme azonnal lecsukódott. A sör és a kolbász kiesett a kezéből, csúnyán összemaszatolva a lábszőnyeget. Annyi baj legyen, gondolta Andi, a Varjú ezerkétszázat adott előlegnek. Összkomfort úr megengedhet magának egy flakon szőnyegtisztítót. Akár még kettőt is. Karon fogta a férfit, és a nappaliba vezette, ahol két összkomfortos, kárpitozott karosszék állt, előttük tévézéshez felszerelt tálcával. – Üljön le. Mr. Összkomfort behunyt szemmel leült. – Szeret fiatal lányokkal csöcsörészni? – kérdezte Andi. – Megtenné, ha tehetné,

nem igaz? Hátha még utol is érhetné őket! – Csípőre tett kézzel figyelte a férfit. – Maga elég undorító. Utánam tudja ezt mondani? – Undorító vagyok – helyeselt Mr. Összkomfort, majd horkolni kezdett. Összkomfort asszony bejött a konyhából. Egy fagylaltos ostyát majszolt. – Hát maga kicsoda? Miket beszél neki? Mit akar? – Azt, hogy maga is elaludjon – közölte Andi. Az asszony leejtette az ostyát. A térde beroskadt, ő maga a kulimászba huppant. – Ó, bazmeg – mondta Andi. – Nem így értettem. Álljon fel. Mrs. Összkomfort felállt; a szétlapított fagylaltos ostya hátul a ruhájához ragadt. Kígyófogú Andi átkarolta alig létező derekát, és a másik összkomfortos székhez vezette, közben leszerelve ülepéről az olvadozó finomságot. Hamarosan a házaspár lehunyt szemmel ült egymás mellett. – Egész éjjel aludni fognak – utasította őket Andi. – A miszter álmodhat arról, hogy fiatal lányokat kerget. Maga, misszisz, azt álmodhatja, hogy a férje szívrohamban elhunyt, és egymillió dolláros biztosítási kötvényt hagyott magára. Na, ehhez mit szól? Jól hangzik, mi? Bekapcsolta és hangosra állította a tévét. Pat Sajakot éppen egy hatalmas dudákkal ellátott nő ölelgette, aki sikerrel oldotta meg a fejtörőt: a SOSE PIHENJ MEG A BABÉRAIDON mondást kellett kitalálni. Andi néhány pillanatig csodálta a mamut méretű emlőket, aztán visszafordult Összkomfortékhoz. – A tizenegy órás hírek után kikapcsolhatják a tévét, és lefekhetnek. Mire holnap felébrednek, nem fognak emlékezni rá, hogy itt jártam. Kérdés van? A házaspárnak nem volt kérdése. Andi otthagyta őket, és visszasietett az egy helyen torlódó lakókocsikhoz. Éhes volt, hetek óta nem evett rendesen, és ma este mindenki jóllakhat. Hogy mi lesz holnap? Rose dolga, hogy ezen meditáljon, és Kígyófogú Andi szerint ez így is volt rendjén. 4 Nyolc órára már egészen besötétedett. Kilenckor az Igazak összegyűltek az Összkomfort Táborhely piknikzónájában. Kalapos Rose érkezett utolsónak, kezében a tartállyal. Ennek láttán a társaságon halk, mohó morajlás futott végig. Rose tudta, mit éreznek. Ő maga is jócskán éhes volt. Felállt az egyik, monogramokkal összevissza karcolt piknikasztalra, és egyenként végignézett az embereken. – Mi vagyunk az Igaz Kötés. – Mi vagyunk az Igaz Kötés – visszhangozták a többiek. Az arcuk ünnepélyes volt, a szemük sóvár és éhes. – Ami összeköttetett, soha ne bomoljon szét. – Mi vagyunk az Igaz Kötés, és megmaradunk. – Megmaradunk.

– Mi vagyunk a kiválasztottak. Mi vagyunk a szerencsések. – Mi vagyunk a kiválasztottak és a szerencsések. – Ők termelnek, mi elveszünk. – Elvesszük, amit termelnek. – Vegyétek ezt, és fordítsátok jóra. – Jóra fordítjuk. Volt egyszer, a XX. század utolsó évtizedének elején, egy Richard Gaylesworthy nevű fiú az oklahomai Enidből. Esküszöm, hogy ez a gyerek olvas a gondolataimban, mondta néha a mamája. Az emberek megmosolyogták, pedig nem tréfált. És a fiú talán nem csak az ő gondolataiban olvasott. Richard csupa jelest kapott még az olyan tesztekre is, amelyekre fel sem készült. Tudta, mikor jön haza az édesapja jó hangulatban, és mikor lesz ingerült, mert a saját tulajdonú szerelvényboltjában valami kellemetlenség adódott. Egyszer a fiú arra kérte a mamáját, játsszon a hatos lottón, és megesküdött, hogy ismeri a nyertes számokat. Mrs. Gaylesworthy nem volt rá hajlandó – hívő baptisták voltak –, de később megbánta. Igaz, nem húzták ki mind a hat számot, amelyet Richard a konyhai emlékeztető blokkra felírt, de öt közülük kijött. Az anya vallási meggyőződése hetvenezer dollárba került a családnak. Megkérte a fiút, hogy ne szóljon az apjának, és Richard ezt meg is ígérte. Jó fiú volt; aranyos gyerek. Úgy két hónappal az elmaradt lottónyeremény után Mrs. Gaylesworthyt lelőtték a konyhájában, és a jó, az aranyos fiú eltűnt. A teste már rég elrothadt egy elhagyott farm meddővé vált rétjén, de amikor Kalapos Rose kinyitotta az ezüsttartály szelepét, lényének lényege – a szuflája – sziporkázó ezüst köd formájában kiszabadult. A köd mintegy három lábbal emelkedett a tartály fölé, majd síkidomként szétterült. Az Igazak várakozó arccal néztek fel rá. A legtöbben reszkettek, néhányan el is sírták magukat. – Táplálkozzatok és maradjatok meg – mondta Rose, és felemelte kezét; szétterpesztett ujjai éppen a lapos ködréteg alatt voltak. Intése nyomán a köd süllyedni kezdett, és az alant várakozók felé ereszkedve ernyő formát öltött. Amikor az emberek fejét beburkolta, azok mélyeket lélegeztek. Így ment ez öt percen át; eközben többen is kifulladtak, és eszméletlenül estek össze. Rose úgy érezte, tagjai megduzzadnak, szelleme élesebb lesz. A tavaszi éjszaka minden illata kibontakozott. Rose tudta, hogy a szeme és szája körüli finom ráncok kisimulnak, a hajában fehérlő fürtök ismét sötétre változnak. Később, az éjszaka folyamán a Varjú felkeresi majd lakókocsiját, és az ágyban fáklyaként izzanak fel. Addig szívták magukba Richard Gaylesworthyt, amíg – végleg és valóban – el nem enyészett. A fehér köd elvékonyodott, majd szétoszlott. Akik elájultak, felültek és mosolyogtak. Fricska nagyapó megragadta Kinézer Pettyt, Barry feleségét, és fürgén dzsiggelt egyet vele. – Engedj el, vén szamár! – csattant fel az asszony, de közben nevetett.

Kígyófogú Andi és Néma Sarey elmélyülten csókolóztak; Andi keze Sarey egérszínű hajába veszett. Rose leugrott a piknikasztalról, és a Varjúhoz fordult, aki hüvelyk- és mutatóujjából kört formált, és visszamosolygott a nőre. Minden kúl, sugallta ez a mosoly, és így is volt. Legalábbis egyelőre. Rose azonban eksztázisa ellenére is a széfjében rejlő tartályokra gondolt. Immár nem harminchét, hanem harmincnyolc köztük az üres; ők pedig egy lépéssel közelebb kerültek a falhoz. 5 Másnap az Igazak a hajnal első sugarával útra keltek. A tizennégy lakókocsi szorosan összeérő konvojban hajtott a 12-es úton az I–64-es felé. Ha majd az autópályára érnek, szét fognak válni, hogy együvé tartozásuk ne legyen olyan feltűnő; baj esetére pedig fenntartják a rádiókapcsolatot. Vagy arra az esetre, ha alkalom kínálkoznék. Ernie és Maureen Salkowicz, csodás éjszakai álmuktól felfrissülve, egyetértettek abban, hogy ilyen helyes lakókocsis bandával még nem találkoztak. Nem elég, hogy készpénzzel fizettek, és parkolóhelyüket kifogástalanul rendbe szedték, valamelyikük egy teljes morzsás almapudingot hagyott Salkowiczék trélerjének felső lépcsőjén, és egy őszinte köszönetet kifejező kártyát csatolt hozzá. Ha szerencséjük van, egyezett meg a Salkowicz házaspár, mialatt reggelire elfogyasztották az ajándék desszertet, jövőre is visszatérnek majd. – Mondok valamit – jelentette ki Maureen. – Azt álmodtam, hogy az a hölgy – Flo vagy kicsoda – a biztosítási reklámból egy nagy összegű életbiztosítást köttetett veled. Hát nem fantasztikus egy álom? Ernie morgott valamit, és még egy adag tejszínhabot fröccsentett a pudingjára. – Te, drágám, semmit sem álmodtál? – Nem én – felelte a férfi, de közben nem nézett hitvese szemébe. 6 Egy forró júliusi napon, Iowában, az Igaz Kötésre rámosolygott a szerencse. A konvoj élén, mint mindig, most is Rose haladt, és Adairtól nyugatra egyszerre csak megszólalt fejében a hanglokátor. Semmiképpen sem volt ez hangrobbanás, csak mérsékelt kopácsolás. Rose rögtön a CB-re vetette magát, hogy szólítsa Kinézer Barryt, aki nagyjából annyira volt ázsiai, mint Tom Cruise. – Barry, érezted? Jelentkezz! – Ja. – Barry nem volt az a szószátyár fajta. – Kivel utazik ma Fricska nagyapó?

Mielőtt Barry válaszolhatott volna, a CB kétszer váltott, és Kötény Annie szólalt meg: – Velem és Hosszú Paullal, angyalom. Mondd csak… jót ígér a jelzés? – Annie hangján érződött a szorongás, és Rose ezt meg is értette. Richard Gaylesworthy telitalálat volt, de másfél hónap szünet két étkezés közt nagyon sok, és Richard tápereje máris fogyni kezdett. – Észnél van az öreg szivar, Annie? Mielőtt a másik nő felelhetett volna, reszelős hang szólalt meg. – Prímán érzem magam, asszony. – Való igaz: ahhoz képest, hogy néha a saját neve sem jutott eszébe, Fricska nagyapó hangja kifogástalan állapotról tanúskodott. Persze mogorva volt, de a mord kedély még mindig sokkal jobb, mint a kuszaság. Rose fejében ismét koppant valami, ezúttal gyengébben. Nagyapó, mintha rá akarna mutatni arra, amire fölösleges rámutatni, kijelentette: – Kurvára rossz úton vagyunk. Rose nem fárasztotta magát válasszal, inkább ismét váltott a mikrofonján. – Varjú! Itt vagy, mézecském? – Itt vagyok. – A válasz most sem váratott magára. A Varjú, mint mindig, teljes készültségben volt. – Tereld be a bandát a következő pihenőzónába. Kivéve engem, Barryt és Fricskát. Mi majd a következő kijáratot használjuk, és kerülünk egyet. – Szükséged lesz segítségre? – Azt csak akkor fogom látni, ha közelebb érünk… de nem hinném. – Rendben. – Majd kis szünet után hozzátette: – A francba. Rose a tartóra helyezte a mikrofont, és kinézett a négysávos út mindkét oldalán véget nem érőn elterülő kukoricaföldekre. Varjú persze csalódott. Mind azok lesznek. A nagy szuflahordozókkal mindig sok a probléma, mert jóformán érzéketlenek az ösztönzésre, vagyis erőszakkal kell lerohanni őket. Barátaik vagy családtagjaik gyakran próbálnak beavatkozni. Néha el lehet altatni őket, de nem mindig; ha egy gyerekben különösen erős szufla lappang, az olyan még Kígyófogú Andi legbuzgóbb igyekezetének is ellenáll. Így aztán némelyeket hébe-hóba muszáj volt megölni. Ez kínos, de a jutalom mindig megéri a fáradságot: az élet és az erő elraktározódik egy acéltartályban. Elteszik egy esős napra. Sok esetben egy további előny is kínálkozott. A szufla örökletes, és gyakran megesett, hogy a célszemély valamennyi családtagja legalább egy keveset őrzött belőle. 7 Miközben az Igaz Kötés legtöbb tagja Council Bluffstól negyven mérfölddel keletebbre egy kellemesen árnyas pihenőzónában várakozott, a három felfedező lakókocsijai megfordultak, Adairnél elhagyták a fizetőkaput, és észak felé

kanyarodtak. Mihelyt eltávolodtak az I–80-astól, és kiértek a nagy semmibe, elszakadtak egymástól, és ráfordultak arra a kavicsos, jól karbantartott tanyai úthálózatra, amely Iowának ezt a részét nagy négyszögekre tagolja. Különböző irányokból, olykor háromszögeléssel közeledtek a koppanás felé. A hang erősebb lett… még erősebb… majd beállt egy meghatározott, csendesebb szintre. A szufla jónak ígérkezett, ha nem is kivételesnek. Hiába, ha ló nincs… Aki koldus, nem válogathat. 8 Bradley Trevort egy napra felmentették a farmon rá háruló szokásos kötelességei alól, hogy részt vehessen a helyi serdülőválogatott edzésén. Ha a papája ezt megtagadja tőle, az edző alighanem lincshangulatot teremtett volna a többi fiú körében, mivel Brad volt a csapat legjobb ütője. Ránézésre ezt nem is feltételezték volna róla – vékony volt, mint a kapanyél, és még csak tizenegy éves –, de egyesekben és duplákban a körzet legjobb dobóit is utolérte. A nagydarab vasgyúróknál is távolabbra ütötte ki a labdát. Képességeit részben tanyasi fiúra valló erejéből merítette, de ez korántsem adott magyarázatot mindenre. Egyszerűen úgy tűnt: Brad megérzi, milyen lesz a következő dobás. Nem az esetleges árulkodó jelekből indult ki (a körzet többi edzője sötéten célozgatott erre a lehetőségre); megérzése ösztönös volt. Mint ahogy azt is tudta, hol a legelőnyösebb hely egy új kút fúrásához, hol cselleng az elkódorgott tehén, vagy hol van a mama elvesztett jegygyűrűje. Nézz a Suburban lábszőnyege alá, mondta, és ott is volt. Ezen a napon az edzés különösen eredményes volt, de a rá következő értékelésen Brad mintha a semmibe révedt volna, és amikor megkínálták, nem kért a jeges dézsában tárolt üdítőkből. Azt mondta, inkább hazamegy, és segít a mamájának leszedni a mosott ruhát. – Esni fog? – kérdezte Micah Johnson, az edző. Ilyen ügyekben mindig kikérték a fiú véleményét. – Nemtom – felelte egykedvűen Brad. – Valami bajod van, fiam? Kicsit nyúzottnak látszol. Brad igazából nem érezte jól magát; reggel fejfájásra ébredt, és mintha egy kis láza is lett volna. De nem ezért akart hazamenni; valami erős megérzés hatására elment a kedve a baseballpályától. Mintha valaki mással osztozott volna a tudatán. Bizonytalan volt, hogy egyáltalán itt van-e, vagy csak álmodja. Micsoda bolondság! Szórakozottan megvakarta az alkarján lévő piros foltot. – Akkor holnap ugyanebben az időben, ugye? Az edző azt felelte, hogy igen, így tervezik, és Brad, kesztyűjét fél kezében lóbálva, eltávozott. Általában ő is kocogott, akár a többiek, de ma ehhez sem volt kedve. Még mindig sajgott a feje, és immár a lába is fájt. Eltűnt a lelátók mögött elterülő

kukoricásban; le akarta rövidíteni az apai farmhoz vezető három kilométeres utat. Amikor kiért a D jelű városi útra, és lassan, álmatagon lesöpörte hajáról a kukorica selymét, egy középméretű WanderKinget pillantott meg, amely a kavicsos talajon járatta a motort. Mellette Kinézer Barry állt, és mosolygott. – Na végre itt vagy – mondta. – Maga kicsoda? – Jó barát. Ugorj be, hazaviszlek. – Köszönöm – mondta Brad. Amilyen rossz volt a közérzete, örült, hogy hazafuvarozzák. Megvakarta a piros foltot a karján. – Maga Barry Smith, és jó barát. Beszállok, és maga hazavisz. Beült a lakókocsiba. Az ajtó bezárult. A WanderKing elhajtott. Másnap majd az egész megyét mozgósítják, hogy előkerítsék az adairi serdülőválogatott középpályását és legjobb ütőjét. A rendőrség szóvivője felkérte a lakosságot, hogy jelentsék, ha idegen kocsit vagy teherautót láttak. Sok ilyen jelentés futott be, de egyikből sem sült ki semmi. És noha a felfedezőket szállító három lakókocsi teherautónál is nagyobb volt, ők nem szerepeltek a jelentésekben. Elvégre a Lakókocsik Népéről van szó, amely mindig együtt utazik. Bradnek egyszerűen nyoma veszett. Mint sok ezer más szerencsétlen gyereket, őt is elnyelte a föld, szinte egyetlen harapásra. 9 Bradet északra vitték, egy elhagyott etanolfeldolgozóba, amely mérföldekre volt a legközelebbi farmtól. A Varjú emelte ki Rose EarthCruiseréből, és gyöngéden a földre fektette. Brad szigetelőszalaggal volt megkötözve, és sírt. Amikor az Igaz Kötés köré sereglett (mint gyászolók a nyitott sír köré), azt mondta: – Nagyon kérem, vigyenek haza. Senkinek sem fogom elmondani. Rose fél térdre ereszkedett mellette, és felsóhajtott. – Megtenném, ha tehetném, kisfiam, de nem lehet. A fiú körülnézett, és meglátta Barryt. – Azt mondta, maga a jókhoz tartozik. Hallottam! Maga mondta! – Sajnálom, kispajtás. – Barryn nem látszott, hogy bármit is sajnálna. Inkább az éhség látszott meg rajta. – Nem veled van bajunk. Brad visszanézett Rose-ra. – Fájni fog, amit csinálnak velem? Kérem szépen, ne fájjon. Természetesen fájni fog. Sajnálatos, de a fájdalom megtisztítja szuflát, és az Igazaknak enniük kellett. A homárnak is fáj, ha forrásban lévő vízbe dobják, ez azonban nem riasztja vissza az avatatlanokat. Az étel az étel, és a fennmaradás az fennmaradás.

Rose a háta mögé rejtette kezét, amelybe Kapzsi G. egy kést helyezett. A kés rövid volt, de nagyon éles. Rose lemosolygott a fiúra, és azt mondta: – Amilyen kicsit csak lehet. A fiú sokáig kitartott. Jajveszékelt, amíg csak a hangszálai meg nem repedtek, és kiabálása rekedt ugatásra nem hasonlított. Egy adott pillanatban Rose szünetet tartott, és körülnézett. Hosszú, erős kezén vérvörös kesztyűt viselt. – Van valami gond? – kérdezte a Varjú. – Majd később beszélünk – mondta Rose, és folytatta a munkát. A tucatnyi reflektor fénye az etanolgyár mögötti területet rögtönzött műtővé változtatta. – Tessék engem megölni – suttogta Brad Trevor. Kalapos Rose vigasztalón rámosolygott: – Hamarosan. De a halál még váratott magára. A rekedt ugatás újrakezdődött, mígnem a gőzölgő hangokból szufla lett. Hajnalban eltemették a fiú maradványait; aztán továbbálltak.

HATODIK FEJEZET

A TORZ RÁDIÓ 1 Legalább három év óta nem történt semmi, de bizonyos dolgokat az ember nem felejt el. Például azt sem, amikor a gyereke éjjel sikoltozni kezd. Lucy magában volt, mert David kétnapos tanácskozásra Bostonba utazott, de tudta, hogy ha a férje itt volna, nála is gyorsabban termett volna Abra szobájában. Ő sem felejtett. A lányuk ült az ágyában, sápadtan, szanaszét ágaskodó hajjal; tágra nyílt szeme üresen meredt a semmibe. A lepedő – meleg időben ez is elég volt takarónak – kiszabadulva gyűrődött fel körülötte, mint holmi szeszélyes gubó. Lucy leült mellé, átkarolta a vállát. Mintha egy darab követ ölelt volna. Ez volt a legrosszabb része a dolognak. Ha az embert a lánya sikolyai verik fel álmából, az is elég rémes, de a reakció teljes hiánya még rosszabb. Abra öt- és hétéves kora között ezek az éjszakai borzalmak elég gyakoriak voltak, és Lucy mindig attól félt, hogy a gyerek tudata előbb-utóbb összeroppan a feszültség alatt. A lélegzete szabályos volt, de a tekintete egy pillanatra sem szakadt el attól a világtól, amelyet egyedül ő látott – a szülei előtt nem nyílt meg. Ez nem fog megtörténni, biztosította David, és John Dalton megerősítette véleményét. A gyerekek szívósak. Ha nem mutatkoznak utóhatások – magába zárkózás, elszigetelődés, rögeszmés viselkedés, ágybavizelés –, akkor valószínűleg nincs baj. De az igenis baj, ha a gyerekek rémálmok hatására, sikoltozva riadnak fel. Mint ahogy az is baj, ha néha, az ébredés után, kusza zongorafutamok szólalnak meg a földszintről, vagy a fürdőszoba csapjai maguktól erednek el, vagy pedig ha Lucy vagy David felkapcsolta az Abra ágya fölötti lámpát, az néha kialudt. Ezután megjött a láthatatlan jó barát, és a rémálmok közti szünetek meghosszabbodtak, sőt a rohamok végül elmaradtak. Egészen ma éjjelig. Bár már nem is volt igazán éjszaka; Lucy látta a keleti láthatáron az első gyenge világosságot, és hálás volt érte. – Abs? Anyu vagyok. Beszélj hozzám. Öt vagy tíz másodpercig semmi sem mozdult. Aztán a Lucy karjában lévő szobor végre felengedett, és ismét kislánnyá alakult. Abra hosszan, reszketegen fújta ki a levegőt. – Megint rosszat álmodtam. Mint a régi időkben.

– Sejtettem, szívecském. Abra mindig csak nagyon kevésre emlékezett. Néha emberek szidalmazták egymást álmában, és ököllel püfölték egymást. Vagy azt mondta: A férfi kergette a nőt, és közben felborította az asztalt. Máskor az álom központja egy félszemű rongybaba volt, amely az országúton hevert. Egyszer, amikor Abra még csak négyéves volt, azt mondta a szüleinek, hogy szellempofák utaztak a Helen Rivington-on, Frazier egyik népszerű turisztikai látványosságán. A vonat körpályán haladt Pöttömvárosból a Cloud Gapig és vissza. Láttam őket, mert világított a hold – magyarázta a szüleinek Abra. Lucy és David a két oldalán ültek, átkarolva a kislányt. Lucy még emlékezett, milyen nyirkos volt Abra pizsamafelsője az izzadságtól. Tudom, hogy szellempofák voltak, mert az arcuk régi almára hasonlított, és a hold átsütött rajta. Másnap délután Abra már újra szaladgált, játszott, nevetgélt a barátaival, de Lucy soha nem felejtette el a képet: halottak utaznak a kisvasúton az erdőkön át, az arcuk mint átlátszó alma a holdfényben. Megkérdezte Concettát, felültette-e valaha is Abrát a vonatra az egyik „női programjukon”, de Chetta nemmel felelt. Jártak Pöttömvárosban, de a vonat aznap javításon volt, és így a körhinta került sorra. Abra most felnézett az anyjára, és megkérdezte: – Mikor jön haza apu? – Holnapután. Azt mondta, ebédre már itt lesz. – Az nincs elég hamar – mondta Abra. Egy könnycsepp gurult végig az arcán, és a pizsamafelsőn kötött ki. – Mihez nincs elég hamar? Mire emlékszel, Abra baba? – Bántották a fiút. Lucy nem szívesen bolygatta a kérdést, de úgy érezte, muszáj megtennie. Túl sok volt a megfelelés Abra korábbi álmai és egyes, valóban megtörtént események között. A félszemű rongybaba fényképét David fedezte fel a North Conway-i Sun-ban, a HÁROM HALOTT AZ OSSIPEE-I BALESETBEN című cikk alatt; és Abra két, veszekedős és verekedős álmát követően Lucy talált rá a bűnügyi rovatban két családi erőszakcselekményt követő letartóztatásra. Még John Dalton is elismerte, hogy Abra talán „annak a fejében működő rémrádiónak” a közvetítéseit fogja. Így hát Lucy megkérdezte: – Miféle fiút? Itt lakik a környéken? Ismered? Abra megrázta a fejét. – Messze. Nem emlékszem. – Aztán felragyogott az arca. A gyorsaságot, ahogyan álomképeitől elszakadt, Lucy csaknem ugyanolyan félelmetesnek találta, mint magukat az álomképeket. – De azt hiszem, szóltam Tonynak. Ő talán majd szól a saját apukájának. Tony, a láthatatlan jó barát. Néhány éve Abra már nem említette, és Lucy reménykedett, hogy nem tér vissza a régi beidegződés. Tízévesen a gyerekek már idősek ahhoz, hogy láthatatlan barátokat tartsanak.

– Tony apukája talán félbeszakíthatja. – A kislány elkomorodott. – De azt hiszem, már késő. – Tony, ha jól láttam, újabban nem jelentkezett. – Lucy felállt, és felrázta az elmozdult lepedőt. Abra kuncogott, amikor a vászon az arcához súrlódott. Nem volt a világon hangzás, amelynek Lucy jobban örült volna. Józan, egészséges hang volt. És a szobában egyre világosabb lett. Hamarosan az első madarak is rázendítenek. – Csikizel, anyu! – A mamák imádnak csiklandozni. Ez hozzátartozik a vonzerejükhöz. Szóval mi a helyzet Tonyval? – Azt mondta, bármikor eljön, ha szükségem van rá – mondta Abra, visszabújt a lepedő alá, és megveregette a mellette lévő helyet. Lucy lefeküdt mellé. A párnán osztoztak. – Rosszat álmodtam, és szükségem volt rá. Azt hiszem, eljött, de nem emlékszem pontosan. Az apukája egy hóspájzban dolgozik. Ez újdonság volt. – Talán egy hűtőházban? – Á, dehogy, te csacsi, azokkal dolgozik, akik meg fognak halni. – Abra elnézőn, szinte tanító nénisen beszélt, de Lucy hátán végigfutott a hideg. – Tony azt mondja, hogy ha az emberek úgy megbetegszenek, hogy már nem gyógyulhatnak meg, akkor elmennek a hóspájzba, és az apukája azzal foglalkozik, hogy jobban érezzék magukat. Tony apukájának van egy macskája, akinek a neve hasonlít az enyémre. Én Abra vagyok, a macska pedig Azzie. Kicsit ciki, de azért nevetni is lehet rajta, nem igaz? – De igen. Ciki, de vicces. John és David a nevek hasonlósága alapján valószínűleg kijelentenék, hogy a macska története egy nagyon éles eszű tízéves kislány kitalációja. Legföljebb a felét fogadnák el, Lucy pedig végképp kiagyaltnak tartotta. Hány tízéves gyerek tudja, mi az a hospice, azon túl, hogy a nevét rosszul ejtik? – Mondj valamit a fiúról, akivel álmodtál. – Most, hogy Abra lehiggadt, ez a téma biztonságosabbnak látszott. – Mondd el, Abra baba, hogy ki bántotta. – Csak arra emlékszem, hogy azt hitte, Barney a barátja. Vagy lehet, hogy Barry volt. Anya, megkaphatom Ugrit? Plüssnyuszija ez idő szerint lógó füllel töltötte számkivetését a szoba legmagasabb polcán. Abra már legalább két éve nem aludt vele. Lucy most leemelte, és lánya karjába tette. Abra rózsaszín pizsamájához szorította a nyulat, és a következő másodpercben mélyen aludt. Ha szerencséjük van, egy órát biztosan aludni fog, de kettő is elképzelhető. Lucy leült mellé, és figyelte. Maradjon abba néhány éven belül ez az egész história, úgy, ahogy John megjövendölte. Persze még jobb lenne, ha már ma, éppen most reggel abbamaradna. Istenem, bárcsak véget érne. Bárcsak nem kéne többé a helyi újságokat böngésznem, nem ölt-e meg egy kisfiút a mostohaapja, vagy nem verték agyon szipuzástól begőzölt bunkók. Ó, ha most véget érne ez az egész!

– Isten, ha itt vagy – mondta nagyon halkan –, nem segítenél rajtam? Nem törnéd össze azt a rádiót a kislányom fejében? 2 Amikor az Igazak ismét nyugat felé tartottak az I–80-ason, közeledve a Coloradofennsíkon található városhoz, ahol majd a nyarat töltik (feltéve hogy nincs kilátás egy közeli nagyobb szufla begyűjtésére), Varjú Papus Rose EarthCruiserének anyósülésén utazott. Számosztó Jimmy, a Törzs bűvészi ügyességű könyvelője vezette Varjú Affinity Country Coachát egyelőre. Rose műholdas rádiója az Outlaw Countryra volt állítva, és éppen Ifjabb Hank „Whiskey Bent and Hell Bound” című számát játszotta. Jó zene volt, és a Varjú végighallgatta, mielőtt a rádiót kikapcsolta volna. – Azt mondtad, később beszélünk. Most később van. Mi történt az előbb? – Volt egy nézőnk – jelentette ki Rose. – Komolyan? – A Varjú szemöldöke magasra szökött. Ő is annyit szívott magába a Trevor gyerek szuflájából, mint a többiek, de nem látszott fiatalabbnak. Igaz, máskor sem látszott meg rajta, ha jóllakott. Másfelől idősebbnek is csak ritkán tűnt, kivéve, ha két étkezés között a szünet nagyon hosszúra nyúlt. Rose úgy vélte, egész jó üzletet csinált. A dolog alighanem a génjeivel függ össze. Feltéve, ha az Igazaknak még vannak génjeik. Zölddió szerint ez majdnem bizonyos. – Úgy érted, egy szuflagazda. Rose bólintott. Előttük, a vonuló gomolyfelhőkkel kirakott, fakó farmerkék ég alatt, kigöngyölődött az I–80-as. – Nagy szufláról van szó? – Meghiszem azt. Óriásiról. – Milyen messze? – Asszem, a keleti parton. – Azt akarod mondani, hogy valaki – várjunk csak – majdnem kétezer-ötszáz kilométerről figyelt minket? – Lehetett akár messzebb is. Például valahol az ördög könyökhajlatánál, Kanadában. – Fiú vagy lány? – Valószínűleg lány volt, de csak egy villanásnyi. Legföljebb ha három másodperc. Miért, számít? Nem, ez nem számított. – Hány tartályt tölthetnél fel egy gyerekkel, akinek ekkora a szuflája? – Ezt nehéz megmondani. Legalább hármat. – Ezúttal Rose adott meg csalókán a valósnál alacsonyabb számot. Becslése szerint az ismeretlen szemtanúból tíz, sőt akár tizenkét tartályra is futná. Jelenléte rövid volt, de csupa energia. Látta, mit művelnek, és borzadálya (ami inkább lányra vall) olyan erős volt, hogy Rose keze megdermedt, és átmenetileg undor fogta el. Ez persze nem saját érzelmeiből táplálkozott – egy

avatatlan kizsigerelése semmivel sem volt undorítóbb, mint egy erdei vadé –, inkább valamiféle lélektani visszapattanásról lehetett szó. – Talán meg kéne fordulnunk – mondta a Varjú. – Csípjük el, amíg jó a kapás. – Nem. Szerintem ez még erősödni fog. Várunk, amíg tovább érik. – Ebben biztos vagy? Nem csak az ösztön mondatja veled? Rose intett: biztos a dolgában. – Tehát megkockáztatod, hogy elgázolja egy belőtt sofőr vagy ráteszi a kezét valami perverz pedofil? – A Varjú ezt minden irónia nélkül mondta. – Vagy ha leukémiát vagy másféle rákot kap? Tudod, mennyire fogékonyak az ilyen nyavalyákra. – Ha megkérdeznéd Számosztó Jimmyt, azt mondaná, a kockázati statisztikák a mi malmunkra hajtják a vizet. – Rose mosolygott, és gyengéden megveregette a férfi combját. – Túl sokat emésztődsz, Papus. Megyünk Sidewinderbe, ahogy terveztük, aztán két hónap múlva indulás délnek, Floridába. Barry és Fricska nagyapó szerint idén nagy konjunktúrájuk lesz a hurrikánoknak. A Varjú elfintorította képét. – Mintha kukában akarnál lomizni. – Meglehet, de az ilyen telepeken nagyon ízletes lehet a hulladék. És tápláló. Még most is meg tudnám pofozni magam, amiért Joplinban elmulasztottuk a tornádót. Persze az ilyen hirtelen viharokról nem értesítik időben az embert. – Az a lány. Látott minket. – Igaz. – És látta, amit csinálunk. – Hová akarsz kilyukadni, Varjú? – Nem buktathat le? – Aranyom, ha több, mint tizenegy, megeszem a kalapom. – Rose a nyomaték kedvéért rá is csapott a fejfedőre. – A szüleinek valószínűleg fogalmuk sincs, kicsoda a lányuk, és mire képes. Ha mégis sejtenék, alighanem azon vannak, hogy minél kevesebb fontosságot tulajdonítsanak a dolognak, nehogy foglalkozniuk kelljen vele. – Vagy elküldik egy pszichiáterhez, aki tablettákat ad neki – mondta a Varjú. – Ez majd elhallgattatja. Nehezebb lesz megtalálni. Rose mosolygott. – Ha jól értelmeztem a helyzetet, és ebben nagyjából bizonyos vagyok, Paxillal tömni ezt a gyereket annyi, mint folpackkal bevonni egy reflektort. Ha eljön az ideje, megtaláljuk. Emiatt ne izgulj. – Ha te mondod… Te vagy a főnök. – Így igaz, lépesmézem. – Rose ezúttal nem a férfi combját, hanem a szerszámát szorongatta meg. – Este Omahában? – Egy La Quinta fogadóban. Lefoglaltam az első emelet teljes hátsó felét. – Nagyszerű. Hadd lovagoljalak meg, mint egy hullámvasutat.

– Majd meglátjuk, ki kit lovagol meg – mondta a Varjú. A Trevor fiútól fickósnak érezte magát; mint ahogy felélénkült Rose is és az egész társaság. Ismét bekapcsolta a rádiót. A Csupa Kanada Parlagfű énekelt az oklahomai srácokról, akik még a füvet is fordítva sodorják. Az Igazak nyugat felé sodródtak. 3 A Névtelen Alkoholistáknak voltak könnyűkezű és voltak sokat követelő pártfogói, továbbá voltak olyanok, mint Casey Kingsley, akik semmilyen link dumára nem voltak vevők báránykáik részéről. Kapcsolatuk elején megkövetelte Dantől, hogy mind a kilencven előírt gyűlésen részt vegyen, és reggel hétkor naponta jelentkezzék telefonon. Amikor Dan letudta a kilencven egymás utáni gyűlést, a reggeli hívásokat Casey elengedte neki. Ettől kezdve háromszor egy héten együtt kávéztak a Sunspot Caféban. Amikor 2011 egy júliusi délutánján Dan megérkezett, Casey már ott ült az egyik bokszban, és bár még nem vonult nyugdíjba, Dan nagyon öregnek látta sokéves NApártfogóját (és első New Hampshire-i munkaadóját). Alig maradt haja, erősen sántított. Csípőprotézisre lett volna szüksége, de egyre halogatta. Dan köszöntötte, leült, összekulcsolta a kezét, és várta, hogy Casey – amint maga kifejezte – felmondassa vele a katekizmust. – Józan voltál ma, Danny? – Józan. – És hogy történt az önmérsékletnek ez a csodája? Dan elszavalta. – A Névtelen Alkoholisták programjának és az értelmemmel felmérhető Istennek köszönhetően. Kisebb szerepet bizonyára pártfogóm is játszott. – Jóleső bók, de ne fújj füstöt a szemembe, és én sem fújok a tiédbe. Patty Noyes lépett oda a kávéskannával, és kéretlenül töltött egy csészével Dannek. – Hogy vagy, szépfiú? – Jól vagyok, mert jó vagyok – vigyorgott rá Dan. A lány beletúrt a hajába, majd csípőjét kissé feltűnőbben ringatva visszament a pulthoz. A két férfi, ahogy már a férfiak szokták, követte andalítóan ringó lépteit, majd Casey ismét Danre szögezte tekintetét. – Haladtál valamennyit ezzel az „értelmemmel felmérhető Isten”-fogalommal? – Nem sokat – mondta Dan. – Van egy érzésem, hogy életre szóló feladat lesz. – De reggelenként kérsz segítséget, hogy ellenállj az italnak? – Kérek. – Térden állva? – Úgy.

– Esténként pedig köszönetet mondasz? – Igen, és olyankor is térden. – Miért? – Mert emlékeztetnem kell magam, hogy az ital tett tönkre – mondta Dan, és ez volt a színtiszta igazság. Casey bólintott. – Ez az első három lépcsőfok. Mondd el a rövid változatot. – Én nem tehetem, Isten megteheti, inkább Rá bízom. – Majd hozzátette: – Az értelmemmel felmérhető Istenre. – Akit nem érsz fel értelemmel. – Úgy van. – Most mondd el, miért ittál. – Mert iszákos vagyok. – Nem azért, mert a mamád nem szeretett eléggé? – Nem. – Wendynek megvoltak a maga hibái, de egymás iránti szeretetükben soha nem inogtak meg. – És nem is azért, mert a papád nem szeretett eléggé? – Nem. – Igaz, hogy egyszer eltörte a karom, és a végén kis híján megölt. – Talán mert örökletes? – Nem. – Dan ivott a kávéjából. – De amit mondok, igaz. Maga is tudja. – Hát persze. Azt is tudom, hogy nem számít. Iszunk, mert iszákosok vagyunk. És soha nem javulunk meg. A lelkünk állapotától függően kapunk mindig egynapi haladékot. Ennyi az egész. – Értem, főnök. Ezzel a résszel végeztünk? – Majdnem. Gondoltál-e ma arra, hogy iszol egy pohárral? – Nem. Hát maga? – Én sem – mosolyodott el Casey. Ragyogott az arca, és mindjárt visszafiatalodott. – Csoda ez, Danny. Te nem így látod? – De igen, én is. Patty jött vissza egy nagy adag vaníliapudinggal – nem is egy, hanem két szem cseresznye volt a tetején –, és letette Dan elé. – Edd meg. A ház számlájára. Borzasztó sovány vagy. – Na és én, aranyvirág? – kérdezte Casey. Patty megszívta az orrát. – Maga akkora, mint egy ló. Magának hozok egy fenyőfa tutajt, ha kéri. Egy pohár víz, benne egy fogpiszkálóval. – Miután övé lett az utolsó szó, ellibegett. – Még jártok? – kérdezte Casey, amikor Dan nekilátott a pudingnak. – Igazán édi – mondta Dan. – Nagyon érzékeny és New Age-es. – Köszönöm. Azt kérdeztem, jártok-e még? – Volt köztünk valami úgy négy hónapon át, Case, de ennek is már három éve. A

szóban forgó hölgy eljegyezte magát egy nagyon helyes graftoni fiúval. – Grafton… – vetette oda Casey. – Szép fekvés, szar hely. A lányon pedig, ha téged meglát, nem nagyon érződik a menyasszonyság. – Casey… – Nem, ne érts félre. Egyetlen védencemnek sem tanácsolnám, hogy egy létező kapcsolatba üsse az orrát – vagy a farkát. Ez ugyanis tökéletes feltételeket teremt a piáláshoz. De – jársz-e egyáltalán valakivel? – Magára tartozik? – Történetesen igen. – Pillanatnyilag nem. Volt egy nővér a Rivington Házból – de őt említettem már… – Valamilyen Sarah. – Olson. Felvetődött, hogy összebútorozunk, aztán kapott egy remek állást a Mass Generalban. Néha emailezünk. – Az első évben viszonyok kizárva, ez alapszabály – mondta Casey. Sajnos nagyon kevés gyógyulófélben lévő alkoholista veszi komolyan. Te betartottad. De Danny… legfőbb ideje, hogy komoly kapcsolatod legyen. – Nicsak, a pártfogóm felcsapott lelki patikának! – Jobb lett az életed? Jobb, mint akkor volt, amikor idepottyantál a buszról, rongyos fenékkel és véreres szemmel? – Maga is tudja, hogy jobb. Jobb, mint amilyennek valaha képzeltem. – Akkor határozd el, hogy megosztod valakivel. Csak ennyit akarok mondani. – Majd feljegyzem. Beszélhetünk most másról? Mondjuk, a Red Soxról? – Először még mint pártfogód fel kell hogy tegyek egy kérdést. Utána átváltozhatunk két jó baráttá, aki megiszik együtt egy kávét. – Hát jó – mondta Dan, de gyanakodva nézett a másikra. – Mindig csak felszínesen érintettük a hospice-beli munkádat. Hogy hogyan segítsz az embereken… – Ez igaz – mondta Dan –, és szeretném, ha így is maradna. Maga is tudja, mit mondanak a gyűlések végén, nem igaz? „Amit itt láttatok, amit hallottatok, hagyjátok itt, amikor elmentek.” Én is ezt a felfogást vallom életem másik részéről. – Életed hány részét érintette az ivás? Dan sóhajtott. – Tudja, mi a válasz. Valamennyi részét. – Akkor hát? – Majd amikor Dan hallgatott, tovább ütötte a vasat. – A Rivington személyzete Álom doktornak hív. A szóbeszéd szárnyakon jár, Danny. Dan hallgatott. Maradt még valamennyi a pudingból, és Patty nyaggatná, ha nem fogyna el, de elment az étvágya. Valószínűleg sejtette, hogy erre a beszélgetésre előbb-utóbb sor kerül, és azt is tudta, hogy tíz alkoholmentes év után (és egy-két újabb pártfogolttal megterhelve) Casey tiszteletben fog tartani bizonyos határokat, de mégsem volt kedve ahhoz, ami előtte állt.

– Segítsz az embereknek meghalni. Nem úgy, hogy párnát szorítsz az arcukra vagy ilyesmi, ez senkinek se jut eszébe, csak azzal, hogy… nem tudom. És úgy tűnik, senki se tudja. – Ülök mellettük, ennyi az egész. Beszélek hozzájuk. Ha ezt igénylik. – Foglalkozol a lépésekkel, Danny? Ha Dan azt hitte volna, hogy a beszélgetés ezzel új irányba fordul, örömmel fogadja, de tudta, hogy ebben nem reménykedhet. – Maga a pártfogóm. Tudja, hogy igen. – Aha. Reggel segítséget kérsz, este köszönetet mondasz. Méghozzá térden állva. Ennyit az első három lépésről. A negyedik, az az erkölcsi leltár vagy mi a túró. Mi a helyzet az ötödikkel? Összesen tizenkét lépcsőfok volt. Minthogy minden gyűlés elején felolvasták őket, Dan betéve fújta a szent szöveget. – Beismertük Isten, önmagunk és egy másik ember előtt hibáink pontos természetét. – Úgy van. – Casey hörpintett a kávéjából, és a csésze széle fölött Danre nézett. – Ezt fel is dolgoztad? – Nagyrészt. – Dan azt kívánta: bárcsak másutt volna. Majd nem bárhol másutt. Amellett – jó idő óta először – azon kapta magát, hogy inna valamit. – Várj, hadd találgassak. Tudattad magaddal az összes ballépésed, tudattad őket Istennel, akit nem értesz, és tudattad a legtöbbjét egy másik személlyel – azaz velem. Szerinted ez telitalálat? Dan hallgatott. – Elmondom a véleményem – folytatta Casey –, és ha tévedek, jogod van rá, hogy helyreigazíts. A nyolcas és a kilences lépés lényege, hogy eltakarítsuk a csődtömeget, amit magunk után hagytunk, amikor heti százhatvannyolc órában seggrészegen henteregtünk. Azt gondolom, hogy a hospice-ban végzett munkádnak legalább egy hányada – az igazán lényeges hányada – abból áll, hogy mindezt jóvátedd. És azt gondolom, van egy vétked, amin nem tudod túltenni magad, mert kurvára szégyellnél beszélni róla. Ha így van, hidd el nekem, nem te volnál az első. Dan arra gondolt: Mama. Meg arra: Cutoj. Látta a piros tárcát, és az élelmiszeres bélyegek szánalmas kötegét. Egy kevés pénzt is látott. Hetven dollárt – amennyi egy négynapos ivászathoz elég. Akár ötnaposhoz is, ha gondosan beosztják, és az ennivalót a legszűkebb tápértékre korlátozzák. Látta a pénzt először a saját kezében, majd úton a zsebe felé. Látta a kissrácot a Braves feliratú mezben és a lecsüngő pelenkában. Arra gondolt: A gyereket Tommynak hívták. Meg arra, nem először és nem is utoljára: Erről soha nem fogok beszélni. – Danny! Nem szeretnél valamit elmondani nekem? Úgy látom, késztetést érzel rá.

Nem tudom, mióta hurcolod magaddal ezt a nyavalyás terhet, de most rám bízhatod, és egy mázsával könnyebben sétálhatnál ki innen. Ennyi az egész. Dan pedig a gyerekre gondolt, amint az anyjához tipegett, (Deenie, igen, őt Deenie-nek hívták) és amint a nő még ittas szendergésében is átölelte, és magához szorította a fiát. Egymással szemben feküdtek a hálószoba piszkos ablakán behatoló reggeli napfényben. – Nincs semmilyen teher – mondta. – Szabadulj meg tőle, Dan. Ezt egyszerre javaslom mint barátod és mint pártfogód. Dan csak nézte a másik férfit, és nem szólt semmit. Casey nagyot sóhajtott. – Hány gyűlésen hangzott már el valamelyik résztvevő szájából, hogy az emberi lélek nem lehet betegebb a titkainál? Százszor is hallottad, vagy akár ezerszer. Az NA szakállas bölcsességei közül is ez az egyik legősibb. Dan most sem szólalt meg. – Mindenkinél van egy határ; senki sem hallgathat örökké – folytatta Casey. – Egy szép napon neked is be kell avatnod valakit a titkodba. Ha nem teszed, az út végén egy csehóban kötsz ki, egy pohár itallal a kezedben. – Üzenetet vettem – mondta Dan. – Most beszélhetünk a Red Soxról? Casey az órájára nézett. – Majd máskor. Most haza kell mennem. Helyes, gondolta Dan. A kutyádhoz meg az aranyhalaidhoz. – Jó – mondta, és elkapta a számlát Casey elől. – Majd máskor. 4 Amikor Dan hazaért a toronyszobába, hosszan bámulta tantermi tábláját, mielőtt lassan letörölte volna a szöveget. Megölik a baseballos fiút! Amikor a tábla már üres volt, megkérdezte: – Aztán miféle baseballos fiúról légyen szó? Síri csend. – Abra! Itt vagy még? Semmi válasz; de hogy itt járt, az biztos. Ha Dan tíz perccel korábban jön meg a Caseyvel folytatott kényelmetlen társalgásból, talán meg is látta volna fantomalakját. De vajon őt kereste? Dan kételkedett ebben. Észbontó gondolat volt, de úgy sejtette, a lány inkább Tonyval akart találkozni. Tonyval, aki valamikor Dannek volt a láthatatlan barátja; néha ő hozta magával a látomásokat, Tony volt az, aki olykor

veszélyekre figyelmeztette. És Tonyról derült ki, hogy voltaképpen nem más, mint Dan bölcsebb, mélyebbre látó változata. A riadt kisfiú számára, aki a Panoráma Szállóban megpróbált életben maradni, Tony a védelmező idősebb testvér szerepét töltötte be. A helyzet iróniáját az adta, hogy míg a piálástól megszabadult Daniel Anthony Torrance-ből igazi felnőtt lett, Tony gyerek maradt. Úgy lehet, éppen az a mitikus belső gyermek, akiről a New Age gurujai annyit szavalnak. Dan úgy gondolta, az egész belső gyermek-dumának az a rendeltetése, hogy magyarázatul szolgáljon az önzés és a pusztítás megnyilvánulásaihoz (ezeket nevezte Casey az Ide Vele, De Most Rögtön tünetcsoportnak), de meggyőződéssel vallotta azt is, hogy a felnőtt férfiak és nők agyának egy-egy rekeszében minden fejlődési szakaszuk jelen van – nemcsak a belső gyerek, hanem a belső csecsemő, a belső tizenéves, a belső fiatal felnőtt is. És ami a titokzatos Abra látogatásait illeti, nem természetes-e, hogy Dan felnőtt tudata helyett inkább olyasvalakit keres, aki korban közel áll hozzá? Játszótársat? Netán védelmezőt? Ha az utóbbit – Tony korábban már vállalt ilyen feladatot. De szüksége van-e Abrának védelemre? Üzenetéből (megölik a baseballos fiút) kiolvasható a szorongás, de ahogy arra Dan már réges-rég rájött, a ragyogás és a szorongás kéz a kézben jár. A zsenge korú gyermekeket a természet nem arra szánta, hogy ennyi mindent tudjanak és lássanak. Felkutathatná a kislányt, nekiállhatna, hogy minél többet kiderítsen, de mit mondana a szülőknek? Helló, maguk nem ismernek, de én ismerem a lányukat, néha eljön hozzám, és csudára összehaverkodtunk? Attól nem tartott, hogy rászabadítják a megyei seriffet – bár ha megteszik, megértette volna –, ám pettyes múltjára való tekintettel ezt nem volt kedve megkockáztatni. Jobb lesz, ha Tony marad a leányka távolsági barátja, mármint ha valóban ez a helyzet. Lehet, hogy Tony láthatatlan, de korban többé-kevésbé ő az alkalmas partner. Később majd pótolhatja a palatáblára való neveket és szobaszámokat. Egyelőre azonban felkapta a tábla pereméről a krétacsonkot, és felírta: Tony és én szép nyári napot kívánunk neked, Abra! MÁSIK barátod, Dan. Néhány másodpercig tanulmányozta a szöveget, majd bólintott, és az ablakhoz lépett. Szépséges nyár végi délután, és még nincs vége a szabadnapjának. Elhatározta, hogy sétál egyet, és megpróbálja kiverni a fejéből a Caseyvel folytatott felzaklató beszélgetést. Igen, ő is úgy gondolta, hogy senki sem hallgathat örökké. Az ő legmélyebb titka Deenie wilmingtoni lakása volt, de nem baj, hogy erről mindvégig hallgatott, ettől még sikerült tíz év óta józannak maradnia; akkor hát, ha tovább őrzi is titkát, miért ne nézhetne újabb tíz, vagy akár húsz józan év elé? Különben is, miért számolna években, amikor az NA azt javasolja, hogy mindig csak az előttünk álló

nappal foglalkozzunk? Wilmington rég volt. Életének az a szakasza lezárult. Távozáskor, mint mindig, most is bezárta szobáját, de ha a titokzatos Abrának újabb látogatásra szottyanna kedve, őt semmilyen zár nem tarthatja vissza. Ha majd Dan hazaér, a táblán akár újabb üzenet is várhatja. A végén még levelezőtársak lehetünk. Miért is ne? Ahogy a Victoria’s Secret fehérneműmodelljeinek összefogása is rávezethetne a hidrogénfúzió titkára. Dan elvigyorodott, és elindult a lépcsőn. 5 Az annistoni közkönyvtár ezen a nyáron is megrendezte könyvvásárát, és amikor Abra érdeklődést mutatott, Lucy örömmel tette félre délutáni elfoglaltságait, hogy lányával a főutcára induljon. A pázsiton kártyaasztalokon halmozódtak a kedvezményes árú kötetek. Lucy a paperbackes asztalon tartott szemlét (DARABJA 1 $, 6 DARAB 5 $, SZABAD VÁLASZTÁS), hátha olyan Jodi Picoultokra bukkan, amelyeket még nem olvasott. Abra ezalatt a FIATAL FELNŐTTEK feliratú asztalok választékát tanulmányozta. Ő maga ugyan a legfiatalabb felnőttkortól is messze járt még, de falánk (és koraérett) olvasó volt, aki különösen a fantasyhez és a sci-fihez vonzódott. Kedvenc pólóján a KIRÁLY CUCC A STEAMPUNK felirat fölött hatalmas, bonyolult gépezet ékeskedett. Lucy éppen elszánta magát, hogy megállapodik egy régi Dean Koontznál és egy valamivel újabb keletű Lisa Gardnernél, amikor Abra odaszaladt hozzá: – Anyu! Anyu! Dannek hívják! – Kit hívnak Dannek, drágám? – Tony apját! És boldog nyári napot kívánt! Lucy körülnézett; szinte várta, hogy egy idegen férfit pillant meg, az oldalán egy Abra-korú fiúval. Idegenből volt épp elég – végtére is nyár volt –, de ilyen párost nem látott. Abra, aki átlátott anyja szándékán, kuncogott. – Jaj, hát ő nincs itt! – Akkor hol van? – Azt nem tudom pontosan. De közel. – Nos… hát ez bizonyára örvendetes, szívecském. Lucy épp csak felborzolhatta lánya haját, mielőtt Abra visszarohant, hogy tovább kutasson rakétagyártók, időutazók és varázslók után. Lucy figyelemmel kísérte; a kezében lógó friss szerzeményeiről teljesen megfeledkezett. Mondja el az esetet Davidnek, ha majd Bostonból hazatelefonál? Úgy döntött, nem mondja el. Torz rádió – ennyi az egész.

Okosabb, ha várunk. Majd elmúlik. 6 Dan elhatározta, hogy beugrik a Jáva Expresszbe, vesz két pohár kávét, és az egyiket elviszi Billy Freemannek Pöttömvárosba. Habár csak egészen rövid ideig állt a Frazieri Városgazdálkodási Osztály alkalmazásában, a két férfi barátsága kitartott az eltelt tíz éven át. Ez összefüggött Casey személyével is, aki Billynek főnöke, Dannek pártfogója volt, de elsősorban merő rokonszenven alapult. Dannek nagyon tetszett Bill józan, semmilyen maszlagot nem tűrő gondolkodása. Amellett nagy élvezettel vezette a Helen Rivington-t. Itt alighanem újra a belső gyermek-komplexus érvényesült; Dan legalábbis biztosra vette, hogy a pszichiáter ezt mondaná. Billy többnyire szívesen átadta a mozdonyfülkét; nyaranta éppenséggel megkönnyebbült, ha átadhatta. Július 4-e és a munka ünnepe, vagyis szeptember első hétvégéje között a kisvasút napjában tízszer tette meg a tizenhat kilométeres odavissza utat az állomás es a Cloud Gap között, és az évek múlásával Billy sem fiatalodott. Amikor Dan a füvön át elérte a Cranmore sugárutat, észrevette, hogy a Rivington House és a Rivington Kettő közötti átjáróban, egy árnyékos padon Fred Carling ül. Az ápoló, aki egykor szegény öreg Charlie Hayes karján hagyta ujjlenyomatát, most is az éjszakai műszakban dolgozott, és ugyanolyan lusta és rossz természetű volt, mint mindig, de annyit legalább megtanult, hogy Álom doktort nagy ívben elkerülje; Dannek pedig ez nagyon is megfelelt. Carling, akinek hamarosan kezdődött a műszakja, ölében zsírpecsétes mcdonald’sos zacskót tartott, és egy Big Macet rágcsált. Kettőjük tekintete egy pillanatra találkozott, de köszönni egyikük sem köszönt. Dannek az volt a véleménye, hogy Fred Carling lusta disznó szadista beütéssel, Carlingnak pedig az, hogy Dan szenteskedő minden lében kanál, vagyis nézeteik tökéletes egyensúlyban voltak. Ameddig kitérnek egymás útjából, nem lesz semmi baj, és az élet simán mehet tovább. Dan átvette a két kávét (Billyébe négy cukrot tett), majd átment a közparkba, ahol a kora este aranyló fényében nagy volt a forgalom. Szárnyaltak a frizbik, mamák és papák lökték kisdedeiket a hintán vagy kapták el őket, ahogy leértek a csúszdán. A softballpályán mérkőzés zajlott, a frazieri Keresztény Ifjak Egyesülete játszott egy csapattal, amelynek narancssárga mezén az ANNISTONI SZABADIDŐ CSOPORT felirat díszlett. Dan meglátta Billyt is a vasútállomáson: széken állt, és a Riv króm alkatrészeit fényesítette. Rokonszenves volt az egész kép, vagy több is annál: otthonos. Ha itt nem érzem magam elég otthonosan, ennél közelebb már sosem leszek hozzá, gondolta Dan. Most már csak egy Sally nevű feleség, egy Pete nevű srác és egy Kóbor nevű kutya kellene.

Végigballagott a Cranmore sugárút pöttömvárosi változatán, és behúzódott az állomás árnyékába. – Helló, Billy, hoztam egy pohárral a kedvenc kávéízű cukoradagodból. Hangja hallatán az első ember, akitől Dan Frazierben jó szót kapott, megfordult. – Nocsak, egy felebaráti gesztus! Éppen arra gondoltam, hogy jól jönne – ejnye, a francba, oda az egész! A kartontálca kihullott Danny kezéből. Érezte, ahogy a forró kávé a teniszcipőjére loccsan, de ez most távolinak, lényegtelennek tűnt. Billy Freeman arcán legyek mászkáltak. 7 Billy másnap nem akart elmenni Casey Kingsleyhez, szabadnapot sem akart kivenni, orvosról pedig hallani sem akart. Azt hajtogatta Dannek, hogy kutya baja, minden a legnagyobb rendben, csúcsformában van. Még a nyári náthát is megúszta, amely általában júniusban vagy júliusban szokta elővenni. Dan azonban a megelőző éjszaka ébren hánykolódott, és nem tudott belenyugodni Billy tiltakozásába; legföljebb akkor törődött volna bele, ha úgy látja, késő már a beavatkozás. Korábban is találkozott már az ilyen legyekkel, és megtanulta, hogyan értelmezze jelenlétüket. Ha rajban csapnak le, és ocsmány, egymást taszigáló testük fátyla mögött elhomályosodnak az áldozat vonásai, akkor a helyzet nyilvánvalóan reménytelen. Ha csak úgy tucatnyian vannak, akkor még lehet próbálkozni. Ha csak néhányan lézengenek, akkor még nem olyan sürgős a dolog. Billy arcán csak hármannégyen voltak. A hospice haldokló betegei arcán soha nem látott legyeket. Emlékezett, amikor kilenc hónappal a halála előtt meglátogatta az anyját. Aznap Wendy Torrance is azt hangoztatta, hogy kutya baja, minden a legnagyobb rendben, tipp-topp formában van. Mit nézel, Danny? – kérdezte. – Piszkos vagyok? Komikusan törölgetni kezdte orra hegyét, végigsöpörve ujjaival a több száz halállégyen, amelyek burokként vonták be arcát állától a haja vonaláig. 8 Casey hozzászokott a közvetítői szerephez. Mivel kedvelte az iróniát, szívesen mondogatta, hogy ennek köszönheti hat számjegyre rúgó évi jövedelmét. Először Dant hallgatta meg, utána végighallgatta Billy tiltakozását, miszerint most, a nyári szezon csúcspontján, amikor már a reggel nyolc órai menet előtt sorban áll a nép a Riv előtt, semmiképpen sem szabadságolhatja magát. Amellett az orvosokhoz jóval korábban be kell jelentkezni: nekik is most van a szezonjuk.

– Mikor volt utoljára kivizsgáláson? – kérdezte Casey amikor Billy végül szóhoz engedte. Dan és Billy az íróasztal előtt állt, Casey hátradőlt hivatali székében; feje a megszokott helyen, a fali feszület alatt nyugodott, ujjait összefonta a hasán. – Asszem, még 2006-ban – mondta Billy védekezőn. – De akkor mindent rendben találtak, Case. A doki azt mondta, a vérnyomásom tízzel alacsonyabb, mint az övé. Casey Danre pillantott. Szemében kíváncsiság és mérlegelés tükröződött, de hitetlenségnek nem volt nyoma. Az NA tagjai a külvilággal érintkezve többnyire szófukarok voltak, de a csoportokon belül közlékenyek lettek, sőt beszédesek. Casey tehát tisztában volt vele, hogy Dan Torrance-nek a haldoklóknak nyújtott segítségén kívül alighanem egyéb képességei is vannak. Az NA berkeiben keringő szóbeszéd szerint Dan T. időnként hasznos megérzésekkel áll elő, olyanokkal, amelyekre nincs pontos magyarázat. – Ha jól tudom, bizalmas viszonyban vagy Johnny Daltonnal, a gyerekorvossal? – kérdezte. – Valóban. Többnyire csütörtökönként találkozunk, North Conwayben. – A száma is megvan? – Történetesen igen. – Dannek egész listája volt az NA-kapcsolatainak számaiból; abban a kis füzetben őrizte őket, amelyet annak idején Caseytől kapott. – Hívd fel, és mondd el, hogy ennek a vén huligánnak sürgősen orvosra van szüksége. Gondolom, azt te sem tudod, miféle orvosra. Gyerekgyógyászra az ő korában biztosan nincs. – Casey… – kezdte Bill. – Csend legyen – szólt rá Casey, és ismét Danhez fordult. – Istenemre, te tényleg tudsz valamit. A tüdejéről van szó? Amennyit bagózik, ez a legvalószínűbb. Dan úgy érezte, most már nem hátrálhat. Sóhajtva jegyezte meg: – Nem, énszerintem a beleivel van baj. – Az én beleim egy kis emésztési zavartól eltekintve… – Azt mondtam, csend legyen. – És ismét Danhez: – Akkor a belekhez értő doktor kell. Mondd meg Johnny D.-nek, hogy fontos. – Majd kis szünet után: – Hisz majd neked? Ezt a kérdést Dan szívesen vette. Amióta New Hampshire-ben élt, többször segített NA-tagoknak, és bár megkérte őket, hogy ne adják tovább, tudta, hogy némelyiknek eljárt a szája. Jóleső érzés volt, hogy John Dalton nem tartozott az utóbbiak közé. – Úgy gondolom, igen. – Akkor jó. – Casey Billyre mutatott. – Fizetett szabadnapot kap. Hogy orvoshoz menjen. – A Riv… – A városban tucatnyian alkalmasak a Riv vezetésére. Felhívok néhányat, és az első két menetet magam vállalom. – A rossz csípőjével…

– Le van tojva a rossz csípőm. És most lesz szíves elhagyni ezt az irodát. – De Casey, rohadt érzés, hogy… – Nem érdekelnek az érzései; felőlem olyan virgonc lehet, hogy a Winnipesaukeetóig is elfutna. Orvoshoz megy, és punktum. Billy haragosan nézett Danre. – Látod, mekkora grimbuszt okoztál. Még a reggeli kávémat se ihattam meg. A legyek ugyan eltűntek – de valójában még ott voltak. Dan tudta: ha koncentrálna, viszontlátná őket… de az ég szerelmére, ki vágyna utánuk? – Tudom – mondta. – Nehézségi erő nem létezik, az élet csak beszippantja az embert. Használhatom a telefonját, Casey? – Parancsolj velem. – Casey felállt. – Most pedig átbaktatok az állomásra, és kilyukasztok pár jegyet. Van egy rám illő vasutassapkája, Billy? – Nincs. – Az enyém jó lesz – jelentette ki Dan. 9 Ahhoz képest, hogy a Névtelen Alkoholisták nem reklámozta magát, nem árult semmit, és körbeadott kosarakba vagy baseballsapkákba dobált gyűrött dollárokból tartotta fenn magát, csendes, de annál erősebb befolyása jócskán túlnőtt a bérelt termeken és templomi alagsorokon, ahol működött. Nem az öregdiákokból, hanem az öreg iszákosokból álló hálózat bizonyult hatékonynak. Dan felhívta John Daltont, John pedig felhívott egy Greg Fellerton nevű gasztroenterológust. Fellerton nem szerepelt a programban, de le volt kötelezve Johnny D.-nek. Hogy miért, azt Dan nem tudta, de nem is érdekelte. Most csak az számított, hogy a nap folyamán Billy Freeman ott feküdjön Fellerton lewistoni rendelőjének vizsgálóasztalán. A nevezett rendelő autón száztíz kilométerre volt Fraziertől, és Billy egész úton zsémbelődött. – Biztos, hogy csak emésztési panaszaid vannak? – kérdezte Dan, amikor behajtottak Fellerton kis Pine utcai parkolójába. – Aha – mondta Billy, majd kelletlenül tette hozzá: – Mostanában romlott valamit, de azért végigalszom az éjszakát. Hazudsz, gondolta Dan, de annyiban hagyta a dolgot. Idecipelte a berzenkedő vén himpellért, és ezzel túl voltak a nehezén. A váróban ült, és egy OK! magazint lapozgatott a címlapján Vilmos herceggel és bájos új asszonykájával, amikor a folyosó végéről izmosan fájdalmas kiáltást hallott. Tíz perc múlva Fellerton kijött, és leült mellé, majd az OK! címlapjára nézve megjegyezte: – Lehet, hogy ez a csávó örökli az angol trónt, de negyvenéves korára olyan kopasz lesz, mint egy biliárdgolyó.

– Alighanem igaza van. – Naná hogy igazam van! Az emberek dolgaiban az egyetlen király a genetika. Nos, elküldöm a barátját a Maine-i Központi Kórházba CT-vizsgálatra. Nagyjából tudom, mi lesz az eredmény. Ha igazam lesz, bejelentem Mr. Freemant holnap reggelre egy érsebészhez egy kis metélésre-forrasztásra. – Mi baja van? A folyosó felől Billy közeledett, az övét csatolva. Napbarnította arca most sárgás volt, és fénylett az izzadságtól. – Aszongya, valami kitüremlés van az aortámon. Mint egy buborék egy autógumin. Csak a gumi nem ordít, ha megpiszkálják. – Aneurizma – mondta Fellerton. – Persze elképzelhető, hogy tumor, de nem hinném. Mindenesetre döntő az időtényező. A nyomoronc akkora, mint egy pingponglabda. Még jó, hogy idehozta megtekintésre. Ha felfakad, és nincs a közelben kórház… – Fellerton a fejét csóválta. 10 A CT megerősítette Fellerton diagnózisát, és aznap délután hatkor Billy már egy kórházi ágyon feküdt, ahol úgy tetszett, mintha összement volna. Dan ott ült mellette. – Ölni tudnék egy cigarettáért – mondta Billy sóváran. – Ebben nem segíthetek. Billy felsóhajtott. – Úgyis legfőbb ideje, hogy leszokjak. Nem fognak hiányolni a Rivington Házban? – Szabadnapos vagyok. – Nahát, kellemesebben is eltölthetnéd. Tudod, mit mondok? Ha holnap délelőtt nem nyírnak ki a bicskáikkal, akkor neked köszönhetem az életem. Fogalmam sincs, honnan szedted, de ha bármikor adódik valami, amit tehetek érted – akármi ezen a világon –, csak szólnod kell. Dannek eszébe jutott, hogyan szállt le tíz évvel ezelőtt egy államközi buszról az esküvői csipke finomságú hófergetegbe. Eszébe jutott, milyen elragadtatással fedezte fel a Helen Rivington-t vontató élénkpiros mozdonyt. Maga előtt látta, ahogy ez az ember megkérdezte, tetszik-e neki a kisvasút, ahelyett, hogy ráförmedt volna a nyúlkálásért, és elküldte volna az anyjába. Apró szívesség volt, de ajtót nyitott egész mostani életébe. – Billy, öregfiú, én tartozom neked, és ezt az adósságot soha nem fogom tudni megfizetni. 11

Józanul leélt évei során Dan különös dolgot vett észre. Valahányszor kellemetlen élmények érték – például 2008-ban, amikor felfedezte, hogy valaki kővel dobta be kocsija hátsó ablakát –, ritkán jutott eszébe az ital. Ha azonban jól mentek dolgai, visszasettenkedett a régi száraz szomjúság. Miután ezen az estén elköszönt Billytől, és elhagyta Lewistont, útközben meglátott egy Cowboycsizma nevű út menti ivót, és szinte leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy betérjen, rendeljen egy korsó sört, és legalább egy órán át etesse huszonöt centeseivel a zenegépet. Csak hallgatta volna Jennings, Jackson és Haggard countryzenéjét, nem elegyedett volna szóba senkivel, nem keltett volna feltűnést – éppen csak leitta volna magát. Érezte volna, ahogy leválik róla a józanság súlya, amely néha ólomcipőként húzta le. És ha majd az utolsó huszonöt centesek zörögnek a zsebében, hatszor egymásután tenné fel a „Whiskey Bent and Hell Bound” című számot. Elhajtott a kocsma mellett, beállt a szomszédos hatalmas Walmart parkolóba, és kinyitotta telefonját. Ujja néhány másodpercig elidőzött Casey számánál, majd eszébe jutott kávézóbeli kínos beszélgetésük. Casey bizonyára folytatni akarná vitájukat, különös tekintettel pártfogoltjának elhallgatott ügyeire. Az ötlet nem sok sikerrel kecsegtetett. Mintha testen kívüli kalandba bocsátkoznék, visszatért a kocsmához, és a kavicsos parkoló végében állt le. Nem érzett semmi lelkifurdalást, de egyszersmind olyan érzés fogta el, mintha megtöltött revolvert szögezne a halántékának. Kocsija nyitott ablakán át odahallatszott, ahogy egy élő zenekar a Derailers egy régi számát játssza: a „Lover’s Lie”-t. Nem játszottak rosszul, és néhány itallal a gyomrában isteniek lennének. Odabent bizonyára táncos kedvű hölgyek is vannak, göndör fürtös, felgyöngyözött hölgyek, szoknyában, cowboyingben. Ilyenekre mindig számíthat az ember. Dan eltűnődött, miféle whiskyket tarthatnak a hűtőben, és édes jó Istenem, annyira szomjas volt… Kinyitotta a kocsi ajtaját, kitette fél lábát a földre, majd csak ült tovább, lehorgasztott fejjel. Tíz év. Tíz jó év, amelyet tíz perc alatt félrerúghatna. És milyen egyszerű lenne. Mint méhnek a méz… Mindenkinél van egy határ; senki sem hallgathat örökké. Egy szép napon neked is el kell árulnod a titkodat. Ha nem teszed, előbb vagy utóbb kikötsz egy kocsmában, pohárral a kezedben. És téged vádolhatlak, Casey, gondolta fagyosan. Mondhatom azt, hogy te ültetted el a bogarat a fejemben, mialatt a Sunspotban kávéztunk. A bejárati ajtó fölött piros nyíl villogott, a cégéren pedig ez állt: EGY KORSÓ MILLER LITE 2 $ ESTE KILENCIG, KERÜLJÖN BELJEBB. Dan becsukta a kocsi ajtaját, ismét kinyitotta a telefonját, és felhívta John Daltont. – Jól van a cimborája? – kérdezte John. – Ágyban, párnák közt, készen a reggel hét órai műtétre. John, én inni akarok. – Jaj, neee! – kiáltotta John reszketeg fejhangon. – Csak azt ne!

És a sürgető inger egyszer csak megszűnt. Dan felnevetett. – Oké, csak ez kellett. De ha még egyszer fellép ezen a Michael Jackson-hangon, igenis inni fogok. – Hallaná tőlem a „Billie Jean”-t! Karaoke-fenomén vagyok. Kérdezhetek valamit? – Hát persze. – Dan a szélvédőn át látta, ahogy a Cowboycsizma vendégei jönnekmennek, és nyilván nem Michelangelóról beszélgetnek. – Annak, amit magában tartogat… izé… ártott az ivás? – Elfojtotta. Mintha párnát nyomott volna rá, hogy levegő után kapkodjon. – És most? – Akár egy Superman. Én is arra használom erőimet, hogy előmozdítsam az igazat, az igazságot és az Amerikai Életformát. – Más szóval nem akar beszélni róla. – Valóban nem – mondta Dan. De mostanra sokat javult a helyzet; ekkora javulásra nem is számítottam. Kamaszkoromban… – A hangja elakadt. Kamaszkorában naponta megújuló harcot vívott elméje épségéért. A fejéből rossz hangok szóltak, s a képek gyakran még rosszabbak voltak. Anyjának is, önmagának is megfogadta, hogy soha nem lesz iszákos, mint az apja, de amikor a főiskola első évében mégis rákapott, olyan megkönnyebbülést érzett, hogy kezdetben sajnálta, miért nem korábban szánta rá magát. A reggeli másnaposság ezerszerte jobb volt, mint az egész éjszakát végigkísérő rémlátomások. Mindebből egyetlen kérdés következett: mennyiben és hányfajta szempontból tekinthető az apja fiának? – Mi történt kamaszkorában? – firtatta John. – Semmi. Nem érdekes. De most jobb, ha továbbindulok. Egy kocsma parkolójában ülök. – Tényleg? – kérdezte érdeklődőn John. – Melyik kocsmánál? – Úgy hívják, Cowboycsizma. Kilencig két dollár egy korsó. – Dan… – Hallgatom, John. – Ismerem azt a helyet még a régi időkből. Ha mindenáron le akarja húzni az életét a vécén, ne ott kezdje. A nők ribancok és bűzlenek a metilalkoholtól, a férfimosdó büdösebb a penészes szuszpenzornál. A Csizma szigorúan olyanoknak való, akik már elérték a végső határt. Tessék – megint ez a kifejezés. – Egyszer mindnyájan elérjük, nem igaz? – kérdezte Dan. – Tűzzön el onnan, Dan. – John hangja immár halálosan komoly volt. – Még ebben a másodpercben. Ne szarakodjon tovább. És maradjon a vonalban, ameddig az a nagy neon cowboycsizma-reklám el nem tűnik a visszapillantójából. Dan elindította a kocsit, kihajtott a parkolóból, és visszatért a 11-es útra. – Már alig látszik – mondta. – És kész: eltűnt. – Kimondhatatlan megkönnyebbülést érzett – de egyszersmind keserves megbánást is. Hány kétdolláros korsónak járt volna

a végére kilencig? – De ugye Frazierig nem ugrik be sehová egy hatdobozosért vagy egy üveg borért? – Nem. Jó fiú leszek. – Akkor csütörtök este találkozunk. Én főzöm a kávét. Folgers, a dugi készletemből. – Ott leszek – mondta Dan. 12 Amikor hazaért a toronyszobájába, és villanyt gyújtott, a fekete táblán új üzenet állt. Csodás napom volt! Barátnőd, ABRA – Ez nagyszerű, kedvesem – mondta Dan. – Igazán örülök. Berregés. Az interkom. Odalépett, benyomta a TALK gombot. – Szép estét, Álom doktor – üdvözölte Loretta Ames. – Úgy rémlett, maga jön be a házba. Tudom, elvben még szabadnapos, de nem nézne be valakihez? – Kihez? Mr. Cameronhoz vagy Mr. Murrayhoz? – Cameronhoz. Azzie már vacsora óta vendégeskedik nála. Ben Cameron a Rivington Egyben feküdt. Második emelet. Nyolcvanhárom éves nyugdíjas könyvelő, szívszélhűdéssel. Állati rendes fazon. Kitűnően betűrömizik, és pacséziben abszolút leégeti az embert: meg lehet őrülni a torlaszaitól. – Rögtön ott leszek – mondta Dan. Távozóban még hátrapillantott a táblára. – Jó éjt, kedvesem. Abra Stone-ról legközelebb két év múlva hallott. E két év során valami szunnyadt az Igaz Kötés véráramában. Bradley Trevor, alias a baseballos fiú kis búcsúajándéka.

MÁSODIK RÉSZ

ÜRES ÖRDÖGÖK

HETEDIK FEJEZET

„NEM LÁTTÁL ENGEM?” 1 2013 augusztusában bostoni társasházi lakásában Concetta Reynolds egy reggel korán ébredt. Először, mint mindig, azt érzékelte, hogy az öltözőasztal melletti sarokban semmiféle kutya nem gunnyaszt. Betty már évekkel ezelőtt eltávozott, de Chettának még mindig hiányzott. Belebújt háziköntösébe, és a konyhába indult, hogy elkészítse reggeli kávéját. Sok ezerszer megtette már ezt az utat, és semmi oka nem volt azt hinni, hogy most más lesz, mint eddig; arra pedig végképp nem gondolt, hogy ez lesz az első szem különféle baljós események láncolatában. Mint később, a nap folyamán Lucy unokájának elbeszélte, nem botlott meg, és nem is ütközött semmibe. Csak valamilyen érdektelen roppanást hallott a jobb oldali deréktáj felől, és máris elterült a földön. A lábán fel s le kúszott valamilyen forró fájdalom. Vagy három percig feküdt magatehetetlenül, a csiszolt keményfa padlón halványan tükröződő képmására meredve, és puszta akaraterővel igyekezett elhessegetni a fájdalmat. Közben beszélt is magához. Ostoba öregasszony vagy, amiért nem akarsz segítséget fogadni a házba. David már öt év óta hajtogatja, hogy a te korodban az ember nem élhet egyedül; most aztán mást se hallasz majd tőle. Csakhogy egy bennlakó személynek oda kellett volna adni a szobát, amelyben időről időre Lucyt és Abrát helyezte el, és Chettában az ő látogatásaik tartották a lelket – különösen újabban, amióta Betty elhagyta, költői vénája pedig minden jel szerint végképp elszáradt. De akár kilencvenhét éves volt, akár nem, jól elboldogult a mindennapokban, és a közérzete kifogástalan volt. Hiába: anyai ágról jó géneket örökölt. A tulajdon nagyanyja talán nem temetett el négy férjet és hét gyereket, és nem ért meg százkét esztendőt? Ámbár, az igazat (ha csak magának is) megvallva, ezen a nyáron nem érezte olyan jól magát. Ezen a nyáron a körülmények… izé… megnehezedtek. Amikor a fájdalom végre csökkent valamelyest, mászni kezdett a rövid folyosón az egyre világosodó konyha felé, bár úgy érezte, ezt a szép, rózsás fényt a padlóról kevésbé értékeli az ember. Valahányszor a fájdalom erősödött, abbahagyta a mászást, és fejét csontos fél karjára hajtva pihegett. A megállások közben az emberi élet hét koráról tűnődött, és megállapította, hogy ezek tökéletes (és tökéletesen értelmetlen) kört alkotnak. Így közlekedett valamikor réges-rég, az első (és közkeletű elnevezés szerint – milyen mulatságos! – az utolsó) világháború negyedik évében. Ekkor

Concetta Abruzzinak hívták, és azért csúszott-mászott szülei davoli tanyájának hátsó udvarán, hogy elfogja a nála lényegesen gyorsabb tyúkokat. E szerény kezdetektől termékeny és érdekes élet felé vezetett az útja. Húsz verseskötete jelent meg, együtt teázott Graham Greene-nel, két elnökkel is étkezett, és a sors – mindennek betetőzéséül – megajándékozta egy remekbe sikerült, bájos, különleges képességekkel megáldott dédunokával. És hová vezetett ez a sok csodálatos élmény? Oda – s nem máshova –, hogy ismét mászva közlekedjék. Vissza a kezdetekhez. Dio mi benedica. Végre kiért a konyhába, és a napfény egy hosszúkás foltján át vonszolta magát tovább a kis asztalig, ahol étkezni szokott. Az asztalon hevert a mobilja. Chetta megragadta az asztal egyik lábát, és addig rázta, amíg a mobil az asztal széléig csúszott, majd leesett. Bebillentyűzte az ilyen ronda esetekre javasolt számot, majd kivárta, amíg egy géphang, a XXI. század minden abszurditását magába sűrítve, közli vele, hogy hívását rögzítik. És végre, dicsértessék a Szűzanya, megszólalt egy emberi hang is. – Itt a 911, miféle sürgős esetről van szó? A földön kuporgó asszony, aki egykor a tyúkok után mászott Dél-Olaszországban, fájdalma ellenére is világosan és összefüggően fejezte ki magát. – A nevem Concetta Reynolds, és a Marlborough utca kétszáztizenkilenc alatti társasházban lakom, a harmadik emeleten. Azt hiszem, eltört a csípőm. Tudna mentőt küldeni? – Van valaki ön mellett, Mrs. Reynolds? – Nincs, de erről én tehetek. Maga egy buta öregasszonnyal beszél, aki makacsul hangoztatta, hogy nagyon jól megvan egyedül. Ja, és mellesleg újabban jobban szeretem a Ms. megszólítást. 2 Lucyt nem sokkal azelőtt érte el nagyanyja hívása, hogy Concettát betolták a műtőbe. – Eltört a csípőm, de rendbe tudják hozni – magyarázta. – Úgy tudom, valami tűféléket tesznek be. – Elestél, Mamó? – Lucy első gondolata Abrát illette, aki még egy hétre nyári táborban volt. – Igen, elestem, de a törés, amely miatt elestem, teljesen spontán következett be. Állítólag ebben a korban ez gyakran előfordul, és mivel ezt a kort egyre többen érik meg, az orvosok gyakran találkoznak vele. Semmi szükség rá, hogy máris idegyere, de tudom, hogy hamarosan úgyis eljössz. Akkor majd meg kell beszélnünk néhány gyakorlati problémát. Lucy fagyos borzongást érzett a gyomra mélyén. – Miféle problémákra gondolsz?

Concetta, akit időközben megtömtek valiummal vagy morfiummal vagy más hasonlóval, derűsen válaszolt. – Úgy tűnik, a törött csípő a legkisebb bajom. – Fejtegetése nem tartott sokáig. A végén így szólt: – Abrának ne szólj, kedves. Rengeteg emailt kaptam tőle, még egy igazi levelet is írt, és úgy látszik, nagyon élvezi a tábort. Ráér később is megtudni, hogy öreg Mamója a végsőket rúgja. Ha azt hiszed, gondolta Lucy, hogy Abrának az ilyet meg kell mondani… – Nem vagyok látnok, amore, de kitalálom, mire gondolsz. De hátha ez egyszer elkerülik a rossz hírek. – Lehetséges – mondta Lucy. Alig tette le a kagylót, amikor újra megszólalt a telefon. – Anyu? – Abra volt az. És sírt. – Haza akarok menni. Mamónak rákja van, és én haza akarok menni. 3 Miután idő előtt hazatért a maine-i Tapawingo táborból, Abra megtapasztalhatta, milyen lehet elvált szülők között ingázni. Édesanyja és ő augusztus két utolsó és szeptember első hetét Chetta Marlborough utcai öröklakásában töltötte. Az öreg hölgy egész simán túlesett a csípőműtétjén, és úgy határozott, hogy nem marad tovább a kórházban, mint ahogy az orvosok által felfedezett hasnyálmirigyrák kezelése ellen is vétót emelt. – Nincs szükségem se tablettákra, se kemoterápiára. Kilencvenhét év éppen elég volt. Ami téged illet, Lucia, megtiltom, hogy a következő fél évben főzz rám, gyógyszert adagolj, és hozzad-vidd az ágytálat. Családod van, én pedig megengedhetem magamnak a huszonnégy órás ápolást. – Nem fogod életed végét idegenek között tölteni – jelentette ki Lucy a maga legparancsolóbb modorában. Abra és David tudta, hogy ilyenkor nem lehet vitatkozni vele. Ehhez még Concettának sem volt ereje. Arról, hogy Abra ott maradjon, vitatkozni sem kellett; szeptember 9-én az annistoni középiskola nyolcadik osztályában megkezdődött a tanítás. Ez volt David Stone tudományos kutatóéve, amikor is könyvet akart írni a Viharos húszas és a nyüzsgő hatvanas évek összehasonlításáról, és így – akárcsak táborbeli társnői közül jó néhányan – Abra is ingázott apja és anyja között. A hétvégéken Bostonba utazott a mamájához és Mamóhoz. Úgy gondolta, rosszabb már nem lehet a helyzet – de a helyzet mindig romolhat, és gyakran valóban rosszabbra fordul. 4

David Stone ugyan mostanában otthon dolgozott, de soha nem fárasztotta magát azzal, hogy lemenjen a kocsibehajtón a postáért. Azt állította, hogy az amerikai postaszolgálat egyedül saját fennmaradásában érdekelt bürokratikus szerv, amely az ezredforduló idejére elvesztette minden létjogosultságát. Hébe-hóba felbukkant egy csomag, néha megjött egy-egy, munkája érdekében rendelt könyv, ennél sűrűbben érkezett olyasmi, amit Lucy katalógusból rendelt, de máskülönben, úgymond, csak reklámszemétre lehetett számítani. Amikor Lucy otthon volt, ő vette ki a postát a kapu melletti postaládából, és délelőtti kávéja mellett nézte át a küldeményeket. Többnyire valóban selejtes vacakságok voltak, és közvetlenül a Dave által körlevélkukának nevezett gyűjtőbe kerültek. Ám szeptember elején Lucy nem tartózkodott odahaza, így hát Abra – a ház névleges asszonya – nézte meg a postaládát, amikor leszállt az iskolabuszról. Abrára hárult a mosogatás is, ő mosott kétszer egy héten magára és a papájára, és ha nem feledkezett meg róla, ő kapcsolta be a Roomba márkájú robotporszívót. Mindezt zokszó nélkül végezte el, mivel tudta, hogy édesanyja a Mamóról gondoskodik, a papa könyve pedig rendkívül fontos. Azt mondta, ezúttal nem TUDOMÁNYOS, hanem NÉPSZERŰ munkát ír: ha sikert arat vele, talán abbahagyhatja a tanítást, és legalábbis átmenetileg az írásnak szentelheti minden idejét. Ezen a napon, szeptember 17-én a postaládában egy Walmart-körlevél mellett egy levelezőlap rejlett, amely új fogorvosi rendelő megnyitását jelentette be (MÉRFÖLDES MOSOLYT GARANTÁLUNK), továbbá két tükörfényes csalogató érkezett helyi ingatlanközvetítőktől, akik résztulajdont hirdettek a Mount Thunder-i téli üdülőhelyen. Ezenkívül volt még egy, Az Annistoni Vásárló-nak nevezett vaskos és kedvezményesen terjesztett helyi reklámújság, amelynek első két oldala egy sor hírügynökségi cikket, a közepe néhány (főleg sportvonatkozású) helyi eseményt közölt, míg többi oldala reklámokból és kuponokból állt. Lucy, ha otthon volt, ez utóbbiakból néhányat félretett, majd a lap többi részét a papírgyűjtő kukába dobta; Abra nem is találkozott a kiadvánnyal. Ezen a napon azonban, amikor Lucy Bostonban időzött, az újság Abra kezébe került. Ahogy ballagott felfelé a kocsibehajtón, átlapozta, majd megfordította. A leghátsó oldalon negyven vagy ötven, bélyegnél alig nagyobb fénykép sorakozott, néhány fekete-fehér, a többi színes. Fölöttük a következő cím állt: NEM LÁTTÁL ENGEM? Az Annistoni Vásárló heti szolgáltatása Abra néhány pillanatig azt hitte, valami versenyről, afféle kincsvadászatról van szó, de aztán rájött, hogy a képek eltűnt gyerekeket ábrázolnak. Összeszorult a gyomra, mintha egy kéz szivacsként préselné össze. Ebédidőben a büfében három krémmel

töltött Oreo kekszet vásárolt, hogy majd hazafelé a buszon elfogyasztja. Most úgy érezte, mintha az a bizonyos kéz a torkába gyömöszölné. Ne nézz oda, ha így megijeszt, intette magát azon a komor, kioktató hangon, amellyel gyakran élt, ha izgalomba jött vagy összezavarodott (Mamó-hang volt, bár ennek soha nem ébredt tudatára). Dobd a garázsbeli szemetes kannába, a többi vacakkal együtt. De hiába: nem tudott nem odanézni. Ott volt Cynthia Abelard, sz. d. 2005. június 9. Kis habozás után rájött, hogy a rövidítés a születési dátumot jelenti; Cynthia tehát most nyolcéves volna, ha még él. 2009-ben tűnt el. Hogy lehet elveszíteni egy négyéves gyereket?, tűnődött Abra. Igazán tré szülei lehettek. De valószínűleg nem is a szülei vesztették el. Bizonyára valami sötét alak ólálkodott a környéken, és amikor alkalma nyílt rá, elrabolta. Itt volt aztán Merton Askew, sz. d. 1998. szeptember 4. Ő 2010-ben tűnt el. Az oldal felénél ott volt egy Angel Barbera nevű, spanyol származású szép kislány fényképe; ő hétéves korában tűnt el Kansas City-beli otthonából, és már kilenc éve nyoma veszett. Abra eltöprengett, vajon igazán azt hiszik a szülei, hogy a parányi fénykép segítségével visszakaphatják; és ha visszakapják, vajon ráismernek-e? És ami azt illeti: ő ráismerne-e a családjára? Szabadulj meg ettől a micsodától, intette a Mamó-hang. Elég gondod van anélkül is, hogy bámulnál egy csomó eltűnt gyere… Most meglátott egy képet a legalsó sorban, és felszisszent, azaz inkább feljajdult. Először csak nagyjából tudta, miért. Így van vele az ember, ha tudja, milyen szót akar használni az angol fogalmazásban, csak épp nem jut eszébe: a nyomorult szó csak ott vacillál a nyelve hegyén. A kép fehér bőrű, rövid hajú srácot ábrázolt, aki szélesen, együgyűen vigyorgott. Homályosan szeplősnek látszott. A kis képről ezt nem lehetett biztosan tudni, de (egészen világos, hogy szeplős) Abra valamely okból megesküdött volna rá. Igenis szeplős volt, és a két bátyja csúfolta miatta, bár az édesanyja megnyugtatta, hogy a szeplők idővel eltűnnek. – Azt mondta, a szeplők szerencsét hoznak – suttogta Abra. Bradley Trevor, sz. d. 2000. március 2. Eltűnt 2011. július 12-én. Bőrszíne: fehér. Lakóhelye: Bankerton, Iowa. Jelenlegi életkora: 13 év. És ez alatt – meg a sok, többnyire mosolygó gyermekarc alatt: Ha úgy érzi, látta Bradley Trevort, vegye fel a kapcsolatot az Eltűnt & Bántalmazott Gyermekek Országos Központjával. Csak éppen Bradley miatt senki sem vette fel a kapcsolatot, mivel őt már senki sem láthatta többé. És az életkora sem volt tizenhárom év, mivel tizenegy évesen megszűnt létezni. Leállt, mint egy elromlott karóra, amely napi huszonnégy órában ugyanazt az időt mutatja. Abra fejébe szöget ütött, hogy a föld alatt kifakulnak-e a szeplők. – A baseballos fiú – suttogta. A kocsibehajtót virág szegélyezte. Abra, kezével a térdén, odahajolt, iskolatáskája egyszerre túl nehéz lett, és anyja őszirózsáira hányta az Oreót csakúgy, mint iskolai

ebédjének meg nem emésztett részét. Amikor úgy érezte, elmúlt a hányingere, a garázsba ment, és az egész postát a szemétbe dobta. Mindent. Apjának igaza volt; reklámszemét az egész. 5 Az apja dolgozószobájául szolgáló kis szoba ajtaja nyitva volt, és amikor Abra megállt a konyhai mosogatónál, hogy egy pohár vízzel öblítse le az Oreo megsavanyodott csokoládé-ízét, hallotta a számítógép billentyűzetének folyamatos percegését. Ha lassult vagy teljesen leállt, David többnyire mogorva volt; amellett könnyebben is érzékelte lánya jelenlétét. Ezen a napon azonban Abra nem szerette volna, ha felfigyel rá. – Te vagy az, Abra baba? – kérdezte a papája kissé éneklő hangon. Rendes körülmények között Abra nagyon szépen megkérte volna, hogy ne használja kisbabakori nevét, de ma letett erről. – Aha, én vagyok. – A suliban minden rendben volt? A folyamatos kopogás leállt. Kérlek szépen, ne gyere ki, imádkozott Abra. Ne gyere ki, ne nézz rám, és ne kérdezd, miért vagyok olyan sápadt. – Igen, minden rendben. Hogy állsz a könyvvel? – Nagyon élveztem a munkát – felelte az apa. – A charlestonról és a Béacl Bottomról írtam. Vo-do-dó-o-dó. – Ki tudja, ez mit jelentett. A lényeg az volt, hogy a klikk-klikk-klakk újrakezdődött. Istennek legyen hála érte. – Oltári – mondta Abra, majd elöblítette a poharat, és a mosogatóba tette. – Felmegyek leckét írni. – Derék kislány. Ne felejtsd el: 18-ban jön a Harvard. – Tudom, apu. – Talán megpróbál majd erre gondolni. Bármi megteszi, csak ne kelljen arra gondolnia, mi történt 11-ben az iowai Bunkertonban. 6 Csakhogy nem tudta kiverni a fejéből. Azért, mert… Mert miért? Mi okból? Mert… nos hát… Mert vannak dolgok, amik módomban állnak. Egy ideig emailezett Jessicával, de aztán Jessica elment a North Conway-i bevásárlóközpontba, hogy együtt ebédeljen a szüleivel a Panda Kertben, így hát Abra elővette a társadalomtudományi tankönyvét. A negyedik fejezetet akarta felütni, egy „Hogyan dolgozik a kormányunk” című, éktelenül unalmas húszoldalas részt, de

ehelyett a könyv az ötödik fejezetnél nyílt ki, az „Állampolgári felelősségünk”-nél. Ó, édes Istenem, a felelősség volt az a szó, amelyet ezen a délutánon a legkevésbé akart látni. Kiment a fürdőszobába, hogy megigyon még egy pohár vizet, mert a szájának még mindig áporodott íze volt, és azon kapta magát, hogy a saját szeplőit bámulja a tükörben. Három volt belőlük: egy a bal orcáján, kettő az orrán. Nem rossz. Szeplőügyben mázlista volt. Anyajegye sem volt, mint Bethany Stevensnek, sem dülledt szeme, mint Ginny Whitlaw-nak, vagy olyan rémes neve, mint szegény, sokat piszkált Pence Effershamnek. Persze az Abra is kissé fura volt, ugyanakkor elegáns is, az emberek nem annyira hóbortosnak, mint inkább érdekesnek tartották, ellentétben Pence-szel, akit a fiúk Pénisz Pence-nek neveztek (amire az ilyesmire mindig fogékony lányok hamar rájöttek). És ami a fő, engem nem metélt darabokra néhány őrült, akit nem izgatott, hogy sikoltozom, és könyörgök, hogy hagyják abba. Nem kellett látnom, ahogy a véremet nyalják fel a tenyerükről, mielőtt meghalok. Abba baba igazán a szerencse kegyeltje. Vagy talán mégsem. A szerencsések nem tudnak olyan dolgokról, amik nem tartoznak rájuk. Lehajtotta a vécé fedelét, leült rá, és arcát eltakarva csendesen sírdogált. Már az is elég szörnyű volt, hogy újra Bradley Trevorra és a halálára kellett gondolnia, de nemcsak róla volt szó. Ott volt a többi gyerek is, annyi fénykép, hogy össze kellett zsúfolni őket a Vásárló utolsó oldalán, mint egy pokolbeli iskolai tablón. Az a sok hézagos fogú mosoly és a sok szempár, amely még kevesebbet tudott a világról, mint Abra maga. Mert hiszen mit tudott ő? Még csak azt sem, hogy „hogyan működik a kormányunk”. Mi járhatott az eltűnt gyerekek szüleinek fejében? Hogyan folytatták az életüket? Vajon reggelenként első gondolatuk Cynthiának, Mertonnak vagy Angelnek szólt, és rájuk gondoltak utoljára elalvás előtt? Készen tartották-e szobájukat, hátha egyszer mégis hazajönnek, vagy jótékony célra ajánlották fel az összes ruhájukat, minden játékukat? Abra hallotta, hogy így jártak el Lennie O’Meara szülei, miután Lennie leesett a fáról, egy kőbe vágta a fejét, és meghalt. Lennie O’Meara, aki eljutott az ötödik osztályig, és aztán… megállt. De persze az ő szülei tudták, hogy meghalt, volt egy sír, amelyet felkereshettek, és virágot tehettek rá, és lehet, hogy ettől más lett az egész. Igaz, az is lehet, hogy nem, de Abra az előbbit gyanította. Mert máskülönben sok mindenen el lehetett tűnődni. Ha például az ember reggelizett, eltűnődhetett, hogy hátha az eltűnt (Cynthia Merton Angel) is épp reggelizik valahol, vagy sárkányt ereget, vagy narancsot szed egy csapat vándormunkással vagy efféle. A tudata mélyén a szülő biztos volna benne, hogy már meghalt, ez történt a legtöbbjével (csak a hatos rendőri híreket kellett meghallgatni hozzá), de ez mégsem volt egyértelmű. Ami Cynthia Abelard, Merton Askew vagy Angel Barbera szüleit illeti, Abra nem

oldhatta fel bizonytalanságukat, hiszen fogalma sem volt, mi történt velük, de Bradley Trevorra nézve ez nem volt igaz. Abra korábban már-már megfeledkezett a fiúról, de aztán jött az a hülye újság… azokkal a hülye képeivel… és benne ismét felderengett az egész história, amelyről nem is tudta, hogy ismeri, mintha a képek a tudatalattijából lökődtek volna ki… Akárcsak a tudat, hogy mi mindenre képes. Erről soha nem beszélt a szüleinek, mert felizgatná őket, ahogy véleménye szerint azon is megütődnének, ha tudnák, hogy egyszer, tanítás után kibékült Bobby Flannagannel – no csak egy kicsit, nem volt sem nyalakodás, sem egyéb bizalmaskodás, de a szülei nem akarnának tudni róla. Abba rájött (és ebben telepátia nélkül sem tévedett nagyot), hogy szülei elképzelésében ő megrekedt nyolcéves korában, és így is marad legalább addig, amíg cicije nem nő, amire egyelőre nem mutatott semmi észrevehető jel. Eddig még csak „el sem beszélgettek” vele. Julie Vandover szerint az embert majdnem mindig a mamája világosítja fel, de Abra újabban csak azt a felvilágosítást kapta, hogy milyen fontos, hogy csütörtök reggelenként, még mielőtt a busz odaér, kivigye a szemetet. „Nem várunk el tőled sok házimunkát – mondta volt Lucy –, de ezen az őszön különösen fontos, hogy mind kivegyük a részünket.” Mamó legalább tett egy lépést az ELBESZÉLGETÉS felé. Egy tavaszi napon félrevonta Abrát, és azt mondta: – Tudod-e, mit akarnak a lányoktól a fiúk, ha nagyjából veled egykorúak lesznek? – Asszem, szexelni – felelte volt Abra, bár az az alázatos, szolgálatkészen sündörgő Pence Effersham soha nem akart tőle mást, mint egy darab süteményt, vagy egy kölcsön-negyeddollárost az automatához, vagy esetleg el akart dicsekedni, hányszor látta A bosszúállók-at. Ez kissé kínos volt, de legalább érthető és világos. Az viszont, ami a fejében fészkelt, teljesen kusza volt. Ez volt az ő anyajegye, láthatatlan, de létező. A szülei már nem beszéltek az agyament furcsaságokról, amik kiskorában történtek. Talán azt hitték, az ok, amely mindezt kiváltotta, már szinte megszűnt. No igen, azt kitalálta, hogy Mamó beteg, de ez mégsem ugyanaz, mint az a hagymázas zongorázás, a fürdőszobai vízcsapok elfordulása vagy a születésnapi zsúr (amelyre alig emlékezett), amikor kanalakat aggatott a konyha mennyezetére. Egyszerűen megtanulni, hogyan tartsa kordában ezeket a képességeket. Ha nem is maradéktalanul, de úgy általában. És a jelenség maga is változott. Mostanában ritkán látta előre az eseményeket, és tárgyakat sem mozgatott. Hat-hét évesen elég volt, ha koncentrált a tankönyveire: a mennyezetig tudta emelni őket. Minden fáradság nélkül. Könnyű volt, mint az ágyba pipilés, ahogy Mamó mondogatta. Most akár egyetlen könyvre is addig koncentrálhatott, amíg úgy érezte, a fülére olvad az agya: legföljebb néhány hüvelykkel az íróasztala fölé emelhette; ezt is csak akkor, ha jó napja volt. Átlagos napokon az oldalak sem rebbentek meg. Más dolgokat azonban véghez tudott vinni, sokszor még jobban, mint kisgyerek

korában. Például belelátott mások fejébe. Nem mindenkiébe – egyesek teljesen zártnak bizonyultak, mások csak alkalmi villanásokkal válaszoltak –, de sokan olyanok voltak, mint függöny nélküli ablakok, és tetszése szerint hatolhatott beléjük. Többnyire ugyan megtartóztatta magát, mert amit felfedezett, néha szomorú, gyakran pedig sokkoló volt. A legdöbbenetesebb és csöppet sem örömteli élmény akkor érte, amikor rájött, hogy Mrs. Moran, forrón szeretett hatodikos tanárnője VISZONYT folytat valakivel. Mostanában nemigen engedte szabadon látó szellemét. A korlátozás először nehezére esett, akár a hátrafelé korcsolyázás vagy a bal kézzel írás, de megbirkózott vele. A gyakorlat egyelőre még nem fejlesztette tökélyre tartózkodását, de sokat segített. Néha most is leskelődött, de csak úgy tapogatózva, készen rá, hogy az első visszás vagy utálatos jelzésre kikapcsoljon. A szülei vagy Mamó tudatába pedig soha nem kandikált. Helytelen lett volna. Alighanem mások esetében sem volt helyes, de maga Mamó mondta, és igaza volt: az emberi természetet nem lehet elítélni, és van-e emberibb dolog, mint a kíváncsiság? Olykor az is kitelt tőle, hogy másokat bizonyos cselekvésekre bírjon. Nem mindenkit, az elérhető embereknek még a felét sem, de sokan nagyon is nyitottnak mutatkoztak a szuggerálásra. (Valószínűleg ugyanazok, akik elhitték, hogy a tévében reklámozott szerek valóban eltüntetik ráncaikat vagy visszanövesztik a hajukat.) Abra tudta, hogy ez a képessége edzéssel úgy erősödne, mint az izomzat, mégsem gyakorolta: megijedt tőle. Voltak egyéb képességei is, amelyeket meg sem tudott nevezni, de annak, amelyre most gondolt, volt neve. Ő messzenézésnek hívta. Akár különleges tehetségének más megnyilvánulásai, ez is hol felbukkant, hol eltűnt, de ha igazán akarta – és ha volt cél, amelyre irányítsa –, általában sikerült felkeltenie. Most is megtehetném. – Pofa be, Abba baba – mondta halkan, feszülten. – Pofa be, Abba babuci. Felnyitotta a Kezdők algebrájá-t a mai házi feladatnál, ahová könyvjelzőt is tett: egy papírlapot, amelyre egyenként legalább hússzor írta fel a Boyd, Steve, Cam és Pete neveket. Az illetők alkották legkedvesebb zenekarát, az Itt vagyunk-ot. Milyen szexik voltak, különösen Cam! Legjobb barátnőjének, Emma Deane-nek is ez volt a véleménye. Az a kék szempár, az a hányavetin leomló szőke haj… Talán segíthetnék. A szülei bánkódnának, de legalább tudnák, mi a helyzet. – Pofa be, Abba baba. Pofa be, Babaagyú. Ha 5x – 4 = 26, mennyi az x? – Hatvanbillió – mondta. – Kit izgat? Szeme az Itt vagyunk belevaló srácainak listájára tévedt, amelyet az Emmával közösen erőltetett pocakos dőlt betűkkel vetett papírra („Így sokkal romantikusabban néz ki” – állapította meg Emma), és egyszer csak a névsor ostobának, kisbabásnak és teljesen értelmetlennek rémlett. Összevissza vagdosták, a vérét nyalták, és aztán még

gonoszabbat műveltek vele. Egy olyan világban, ahol ilyesmi megtörténhet, egy fiúzenekarról ábrándozni a rossznál is hitványabb. Abra becsapta a könyvét, leszaladt a lépcsőn (apja dolgozószobájából töretlen iramban percegtek a billentyűk), és bement a garázsba. Előkotorta a szemétből a Vásárló-t, felvitte a szobájába, és kisimította az íróasztalán. Ott volt a sok-sok arc, de őt most csak egy érdekelte. 7 A szíve – kopp-kopp-kopp – vadul kalapált. Korábban is elfogta a félelem, amikor tudatosan messzenézéssel vagy gondolatolvasással próbálkozott, de ennyire még soha nem ijedt meg. Mit fogsz csinálni, ha megtudod? Ez a kérdés még várhatott, hiszen nem biztos, hogy bármit is megtud. Lelke egy gyáva, meghunyászkodó zugában voltaképpen ezt remélte. Bal keze két ujját Bradley Trevor fényképére tette; a bal kezével jobban látott. Szerette volna mind az öt ujját a képre helyezni (és szívesen kézbe is vette volna), de az túl kicsi volt. Amikor a két ujját rátette, már nem is látta. Csakhogy ez nem volt igaz. Látta ő nagyon jól. Kék szeme volt, mint Cam Knowlesnak az Itt vagyunk-ból. A képen nem látszott, de ő tudta: ugyanolyan mély árnyalatú. Jobbkezes, mint én. De balkezes is, akárcsak én. A bal kezével tudta, milyen dobás következik, gyors vagy nyesett… Abra felszisszent. A baseballos fiú tudott egyet-mást. A fiú valóban hasonlított rá. Igen, ez így volt. Ezért fogták el. Lehunyta a szemét, és már az arcát is látta. Bradley Trevor. A barátainak Brad. A baseballos fiú. Néha kabalából megfordította sapkáját, hogy hátul legyen a szemellenzője. Az apja farmer volt. Az anyja pitéket sütött, és eladta őket egy helyi vendéglőnek, de árult a család piaci bódéjában is. Amikor Brad bátyja főiskolára ment, Brad kisajátította az összes AC/DC lemezét. Ő és a barátja, Al különösen a „Big Balls” című számot szerette. Leültek Brad ágyára, együtt énekelték a nótát, és egyre csak nevettek és nevettek. Átment a kukoricáson, és várt rá egy ember. Brad rokonszenvesnek, a rendes fiúk egyikének hitte, mivel az illető… – Barry – suttogta Abra. Zárt szemhéja mögött gyorsan mozgott ide-oda a szeme, mint amikor az alvó különösen eleven álmot lát. – Úgy hívták: Kinézi Barry. Becsapott téged, Brad, nem igaz? De ez nem csak Barry műve volt. Ha csak róla van szó, Brad talán átlátott volna rajta. Csak úgy történhetett, hogy a Zseblámpás Nép mind közreműködött, és

ugyanazt a gondolatot sugallta: bátran beülhet Kinézi Barry teherautójába vagy lakókocsijába vagy bármibe, amivel közlekedett, mert Barry jó fiú. A jó fiúk egyike. Jó barát. És így elfogták. Abra mélyebbre hatolt. Nem törődött vele, mit látott Brad, mert a kocsi szürke padlószőnyegén kívül nem látott mást. Szigetelőszalaggal kötözték meg, és hasra fektették Kinézi Barry ismeretlen járművének padlóján. Eddig rendben is volt: most, hogy ráhangolódott, többet láthatott, mint a fiú. Látta… A kesztyűjét. Egy pár Wilson baseballkesztyűt. És Kinézi Barry… Ekkor ez a részlet elszállt. Később még visszaúszhat; az is lehet, hogy nem. Éjszaka volt. Abra trágyaszagot érzett. Volt ott egy üzem. Valamilyen (lerobbant) gyár. Egész sor jármű tartott oda, kicsik is, nagyok is, köztük néhány óriási. A reflektorok ki voltak kapcsolva, hátha figyel valaki, de odafenn háromnegyednyire duzzadt hold világított, így egész jól lehetett látni. Lehajtottak egy hepehupás, csupa kátyú kátrányos úton, elmentek egy víztorony mellett, majd érintettek egy beomlott tetejű fészert, átmentek egy nyitott, rozsdás kapun, majd elhagytak egy jelzőtáblát, de olyan gyorsan, hogy Abra nem tudta kibetűzni. Aztán következett a gyár. Egy romos gyár, bedőlt kéményekkel, betört ablakokkal. Itt újabb jelzőtábla állt, és ezt, a holdfénynek hála, el tudta olvasni: CANTON MEGYE SERIFFHIVATALÁNAK UTASÍTÁSÁRA TILOS A BELÉPÉS. A járművek megkerülték az épület hátsó részét, és ha majd odaérnek, megkínozzák Bradet, a baseballos fiút, és addig kínozzák, amíg meg nem hal. Ezt a részt Abra nem akarta látni, így visszafelé pergette a képsort. Ez elég nehéz volt, mintha nagyon szoros kupakot próbálna lecsavarni, de sikerült. Amikor visszaért a kívánt pontra, hagyta pörögni a filmet. Kinézi Barrynek megtetszett a kesztyű, mert a gyerekkorára emlékeztette; így hát fel is próbálta, megszagolta az olajt, amellyel Brad a megkeményedéstől óvta, és ütött néhányat az öklé… Most azonban a megfelelő sorrendben váltakoztak a képek, és Abra ismét megfeledkezett Brad baseballkesztyűjéről. A víztorony. A beomlott tetejű fészer. A rozsdás kapu. És aztán az első jelzőtábla. Mi áll rajta? Hiába. A holdfény ellenére is túl gyors a mozgás. Abra (akinek homlokán már gyöngyözött a veríték) ismét visszatekerte a képsort. Víztorony. Beomlott tetejű fészer. Légy résen, most jön. Rozsdás kapu. Aztán a jelzőtábla. Ezúttal sikerült elolvasnia, bár nem tudta biztosan, érti-e a szöveget. Felkapta az ív papírt, amelyre kacskaringós betűkkel azokat az ostoba fiúneveket rótta, és megfordította, majd gyorsan, mielőtt még elfelejtené, lefirkantotta mindazt, amit a táblán látott: SZERVES IPARI EGYESÜLÉS és ETANOLGYÁR #4 és

FREEMAN, IOWA és TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA. Rendben, most már tudja, hol ölték meg és – ebben biztos volt – hol temették el a fiút, baseballkesztyűstül, mindenestül. Ha felhívná az Eltűnt és Bántalmazott Gyerekek számát, azok egy kislány hangját hallanák, és oda se figyelnének; bár talán megadnák a telefonját a rendőrségnek, és azok letartóztatnák, amiért a bolondját akarja járatni olyan emberekkel, akik e nélkül is elég búsak és boldogtalanok. Ezután az édesanyja jutott eszébe, de most, hogy Mamó beteg és a végét járja, ez a lehetőség szóba se jöhet. Anyának-e nélkül is van épp elég gondja. Abra felállt, az ablakhoz ment, és kibámult az utcára, a sarki Nyaloda-Faloda vegyesboltra (amelyet a nagyobb gyerekek Drogodának hívtak, mivel sokan füveztek mögötte a konyhai kukák között) meg a késő nyári tiszta kék égig felszökő Fehér Hegyekre. A száját kezdte dörzsölni; erről a szorongásos tic-ről a szülei le akarták szoktatni, de hát ők most nem voltak jelen, úgyhogy csak tessék. Minden le van sajnálva. Apa ott van a földszinten. Abra azonban őt sem akarta beavatni. Nem azért, mert be kell, hogy fejezze a könyvét, hanem mert úgysem akarna ilyesmibe keveredni, még ha hinne is neki. Abra ezt anélkül is tudta, hogy olvasott volna a gondolataiban. Akkor hát kihez forduljon? Mielőtt azonban kiókumlálta volna a logikus választ, az ablakán túli világ forogni kezdett, mintha egy óriási korongra állították volna. Abra halkan felsikoltott, és a függönyt összemarkolva az ablakfélfába kapaszkodott. Ez már korábban is előfordult vele, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, ő pedig minden alkalommal megrettent, mert úgy érte, mint valami szélütés. Mintha kiköltözött volna a saját testéből; ahelyett, hogy messze nézne, ő került messzire magától, és mi lesz, ha nem ér vissza? A forgatókorong lelassult, majd leállt. Abra nem a saját hálószobájában volt többé, hanem egy szupermarketben. Ezt onnan tudta, hogy éppen a húsos pult előtt állt. Fölötte kapós ígérettel csábított a felirat (ezt a fénylő neonbetűk miatt könnyű volt elolvasni): SAMNÉL MINDEN DARAB KÉK SZALAGOS COWBOYFALAT! Néhány pillanatig a húsos pult egyre közeledett, mivel a forgatókorongnak hála Abra járókelővé és vásárlóvá változott. Kinézi Barry? Nem, ő nem volt itt, de nem is volt messze; Abra éppen az ő révén jutott ide, csak aztán egy sokkal erősebb valaki elválasztotta őket egymástól. Látomása legalján Abra egy élelmiszerrel megrakott bevásárlókocsit pillantott meg. Aztán a mozgás leállt, és újra alakot öltött az a (motozó, feszítő) eszelős érzés, hogy valaki MEGBÚJT A TESTÉBEN, és Abra hirtelen ráeszmélt, hogy ezúttal nincs egyedül a forgatókorongon. Ő a húsos pult előtt állt egy szupermarket egyik folyosójának a végén, és az a másik személy az ő ablakán nézett ki a Richland Court társasházaira és azon túl a Fehér Hegyekre. Abrában pánik robbant; mintha tűzre benzint locsolnának. Ajkán semmilyen hang

nem bújt át; olyan szorosan préselte össze, hogy a szája nem volt több egyetlen hosszú öltésnél, de a fejében hangosabbat sikoltott, mint amilyenre valaha is képesnek hitte magát: (NE! TAKARODJ A FEJEMBŐL!) 8 Amikor David megérezte, hogy morajlik a ház, és látta, hogy az íróasztala fölötti lámpa imbolyogni kezd, az első gondolata az volt (Abra) hogy a lányán újabb pszichotikus roham lett úrrá, jóllehet évek óta nem volt példa efféle telekinetikus cirkuszra, a mostanihoz hasonlóra pedig végképp nem. Ahogy a helyzet rendeződött, második – és véleménye szerint sokkal józanabb – feltevése az volt, hogy New Hampshire-ben most először tapasztalt földrengést. Tudta, hogy ez időnként előfordul, de… brrr! Felállt íróasztalától (el nem mulasztva, hogy először elmentse az írottakat), és kiszaladt a folyosóra, majd a lépcső aljáról kiáltotta: – Abra! Te is érezted ezt? A kislány kijött szobájából; sápadt volt, és kissé ijedtnek látszott. – Aha, nagyjából. Azt… azt hiszem, én… – Földrengés volt! – közölte David ragyogó képpel. – Életed első földrengése! Ugye milyen izgi? – Tényleg – felelte Abra, de nem valami lelkesen. – Eléggé. Az apja kinézett a nappali ablakán, és a verandákon meg a pázsitokon embereket látott. Köztük volt barátja, Matt Renfrew is. – Átmegyek Matthez, szívecském, hogy megbeszéljük. Akarsz te is jönni? – Okosabb, ha befejezem a matekleckémet. David az ajtóhoz indult, majd megfordult, és felnézett a lányára. – Ugye nem félsz? Semmi okod rá. Elmúlt. Bárcsak így lenne, reménykedett Abra. 9 Kalapos Rose Fricska nagyapó helyett is vásárolt, mert az öreg ismét gyengélkedett. Samnél az Igazak több tagjával is találkozott, és odabólintott nekik. Kis időre megállt a konzerveknél, hogy beszéljen Kinézer Barryvel, aki fél kezében a felesége bevásárlólistáját tartotta. Barry aggódott Fricska miatt. – Vissza fog pattanni közénk – mondta Rose. – Hiszen ismered nagyapót. Barry elvigyorodott.

– Szívósabb egy preparált bagolynál. Rose bólintott, és tovább tolta kocsiját. – Meghiszem azt! Közönséges hétköznapi délután a szupermarketben, és miután elköszönt Barrytől, először valami szokványos dolognak vélte, amit érez: talán leesett a vércukra. Hajlama volt az ilyen cukorkrachokra, és a retiküljében többnyire őrzött is egy szelet csokoládét. Aztán rájött, hogy valaki a fejébe hatolt, és figyeli. Rose nem azért lett az Igaz Kötés feje, mert híján volt a határozottságnak. Megállította a húsos pult felé mutató bevásárlókocsit (legközelebb oda készült), és nyomban beugrott a csatornába, amelyet valamilyen okvetetlenkedő és potenciálisan veszélyes személy létesített. Az illető nem tartozott az Igazak közé, őket rögtön felismerte volna, de közönséges avatatlan sem volt. Nem, itt valami rendhagyó történt. A bolt a semmibe veszett, és ő egyszer csak egy hegyvonulatra látott. Nem a Sziklás-hegységre, azt felismerte volna; ezek a hegyek kisebbek voltak. Talán a Catskills? Vagy az Adirondacks? Éppúgy lehetett volna akármelyik, mint valami más. És ami a kukucskálót illeti… Rose gyereknek gondolta. Majdnem biztos, hogy lány volt, mégpedig olyan, akivel már találkozott. Látnom kell, hogy néz ki, akkor bármikor megtalálhatom. Rá kell vennem, hogy nézzen a tü… Ám ekkor egy gondolat akkorát robbant, mint lövés egy zárt helyiségben, (NE! TAKARODJ A FEJEMBŐL!) és tisztára söpörte a tudatát. Megtántorodott, és nekiesett a leves- és zöldségkonzervekkel megrakott polcoknak. A dobozok a földre zuhantak, és szétgurultak. Rose néhány másodpercre azt hitte, ő is közéjük zuhan: elalél, mint egy romantikus regény harmatos hősnője. Aztán magához tért. A kislány megszakította a kapcsolatot, méghozzá igazán látványosan. Nem lehet, hogy vérzik az orra? Megtörölte, hogy lássa. Nem. Helyes. Egy árufeltöltő fiú odaszaladt. – Nincs baja, asszonyom? – Á, semmi. Csak pár pillanatra elszédültem. Bizonyára azért, mert tegnap kihúzták a fogamat, de már elmúlt. Sajnálom, hogy ilyen rendetlenséget csináltam. Még szerencse, hogy nem üvegeket döntöttem fel. – Nem probléma, asszonyom. Ne kísérjem ki, hogy leüljön a taxis padra? – Fölösleges – mondta Rose. Így is volt, de a vásárlást aznapra befejezte. Két folyosóval arrébb gurította a bevásárlókocsit, és otthagyta. 10 A Sidewinder városkától nyugatra fekvő magaslati táborhelyről magával hozta öreg,

de megbízható Tacoma teherautóját, és mihelyt a vezetőfülkében elhelyezkedett, elővette táskájából a mobilt, és gyorstárcsázott. A vonal másik végén az első csengetésre felvették. – Mi történt, Rosie leányzó? – Varjú Papus volt. – Problémánk adódott. A probléma persze egyszersmind jó alkalom is volt. Az a gyerek, akinek annyi a sütnivalója, hogy ekkora robbanást váltson ki – és nemcsak megtalálta Rose-t, de el is szédítette –, több, mint szuflaforrás: akár a század felfedezésének is nevezhető. Rose úgy érezte magát, mint Ahab kapitány, amikor első ízben pillantja meg a nagy fehér bálnát. – Beszélj. – A Varjú csupa szakmaiság lett. – Valamivel több, mint két éve. Az az iowai srác. Emlékszel rá? – Még szép. – Arra is, hogy akkor azt mondtam: valaki figyel minket? – Aha. A keleti partról. Úgy gondoltad, alighanem egy kislány. – Így igaz, lány volt. És az imént újra megtalált. A Sam’s-ben voltam, tettem a dolgomat, és akkor egyszer csak ott termett. – Ennyi idő után? De miért? – Nem tudom, és nem is érdekel. De meg kell, hogy kaparintsuk, Varjú. Muszáj. – Tudja, ki vagy? És hogy hol vagyunk? Ez Rose fejében is megfordult, mialatt a teherautóhoz ment. Abban bizonyos volt, hogy a betolakodó nem látta őt. A kislány belülről nézett ki. És hogy mit látott? Egy folyosót a szupermarketben. Hány ilyen lehet Amerikában? Nyilván milliónyi. – Nem hiszem, de nem ez a lényeg. – Akkor micsoda? – Ha még emlékszel, megmondtam, hogy nagyon nagy szuflája van. Hatalmas szuflája. Nos, még ezt is felülmúlja. Amikor megpróbáltam visszafordítani rá, úgy fújt ki a fejéből, mint egy tollpihét. Ilyesmi még soha nem történt velem. Mostanáig azt hittem volna, nem is lehetséges. – És mire való? Igaznak vagy tápláléknak? – Azt nem tudom. – Holott tudta. Szuflára – elraktározható szuflára – sokkal nagyobb szükségük volt, mint újoncokra. Emellett Rose nem is óhajtotta, hogy ilyen erejű jövevény csatlakozzon az Igazakhoz. – Jó, de hogyan találjuk meg? Van valami elképzelésed? Rose felidézte, mit látott a lány szemén át, mielőtt olyan durván röpítették volna vissza Sam sidewinderi szupermarketjába. Nem sokat, de volt ott egy üzlet… – Nyaloda-Faloda. A gyerekek Drogodának hívják… – Hogyan? – Nem számít, ne törődj vele. Még gondolkodnom kell. De meg fogjuk szerezni azt a lányt, Varjú. Muszáj, hogy megszerezzük.

Némi szünet után Varjú óvatosan megjegyezte: – A szavaidból az tűnik ki, hogy akár egy tucatnyi tartályt is megtölthetünk. Mármint ha tényleg nem akarod megfordítani azt a gyereket. Rose szórakozottan, csaholva felnevetett. – Ha nem tévedek, nincs is elég tartályunk ennek a szuflának a tárolására. Ha az a lány hegy volna, ő volna az Everest. – A Varjú nem felelt. Rose-nak nem volt szüksége rá, hogy lássa, vagy a tudatában kutakodjon; enélkül is tudta, hogy szavát veszi az ámulat. – Talán egyikre se lesz szükség. – Ezt már nem értem. Persze hogy nem érti. A távlatos gondolkodás soha nem tartozott a Varjú erősségei közé. – Talán nem kell se megfordítanunk, se megölnünk. Gondolj a tehenekre. – Tessék. Tehenek… – Ha egyet levágsz, pár hónapra is futja a steakből meg a hamburgerből. De ha életben hagyod és gondozod, hat éven át fog tejelni. Akár nyolc éven át is. Hosszú csend. Rose hagyta, hadd nyúljon. Amikor Varjú végre válaszolt, óvatosabb volt a hangja, mint valaha. – Ilyenről még sosem hallottam. Vagy megöljük őket, mihelyt a szuflát kinyertük, vagy ha van valamijük, amire szükségünk van, és elég erősek hozzá, hogy túléljék, megfordítjuk őket. Ahogyan Andit a nyolcvanas években. Lehet, hogy Fricska nagyapó másként emlékszik, az ő emlékezete, ha hiszel neki, egészen VIII. Henrik feleséggyilkosságaiig nyúlik vissza, de énszerintem az Igazak még sohasem próbáltak csak úgy megtartani egy szuflagazdát. Ha az a lány tényleg olyan erős, ahogy mondod, veszélyes kísérlet lenne. Mondj már valamit, amit én nem tudok. Ha azt élted volna át, amit én, őrültnek tartanál a puszta gondolat miatt is. És lehet, hogy valóban az vagyok. De… De Rose belefáradt, hogy a maga és az egész család idejét a táplálékszerzésre fecsérelje. Elege volt abból, hogy X. századi cigányok módjára éljenek, holott a Teremtés királyainak és királynőinek életmódja illette volna meg őket – mert hiszen valóban azok voltak. – Fordulj nagyapóhoz, ha jobban van. És Nehéz Maryhez: ő csaknem olyan rég van a világon, mint Fricska. Vagy Kígyófogú Andihez. Újonc, de jó koponyája van. Vagy bárki máshoz, aki szerinted értékes információt adhat. – Úristen, Rosie. Nem tudom… – Egyelőre még én sem. Még mindig szédülök. Egyelőre csak egy kis munkát kérek tőled. Elvégre te vagy az előkészítő. – Rendben. – Igaz is: Zölddióval okvetlen beszélj. Kérdezd meg tőle, miféle szerekkel lehet egy avatatlan gyereket hosszabb időn át engedelmességre és szolgálatkészségre hangolni. – Szerintem ez a lány nem tűnik avatatlannak…

– Pedig az. Zsíros, nagydarab avatatlan fejőstehén. Ez nem egészen igaz. Nagy fehér hálna – ez jobban illik rá. Ahab azonban nemcsak azért vágyott a maga bálnájára, mert Moby többtonnányi halzsírral és végenincs hordó olajjal szolgálna, és Rose sem azért akarta megkaparintani a lányt, mert a megfelelő drogkoktélok és erőteljes pszichikai ráhatások segítségével szinte végtelen mennyiségű szuflát adhatna le. Nem, ez az ügy sokkal személyesebb volt. Fordítsák meg? Változtassák az Igaz Kötés tagjává? Soha. Ez a gyerek úgy akolbólította ki Rose-t a fejéből, mint valami idegesítő vallási ügynököt, aki ajtóról ajtóra járva osztogatja a világvégéről szóló röpcédulákat. Eddig még soha senki nem kötött így útilaput a talpára. Akármekkora az ereje, muszáj megleckéztetni. És erre nálam senki sem alkalmasabb. Kalapos Rose elindította teherautóját, kihajtott a szupermarket parkolójából, és gurult haza, a család tulajdonában lévő Harangvirág-táborba. Igazán gyönyörű vidék volt, nem is véletlenül. Egykor a világ egyik nagy üdülőszállodája állt a helyén. De a Panoráma persze már réges-rég porrá és hamuvá égett. 11 Renfrew-ék, Matt és Cassie alkották a környék társas életének központját, és a pillanat hatására elhatározták, hogy földrengés-grillsütést rendeznek. Richland Court minden lakóját meghívták, és majdnem mindenki el is jött. Matt beszerzett egy rekesz üdítőt, néhány üveg olcsó bort és az utca végén álló Nyaloda-Falodából egy jókora, kerek tartály sört. A buli remekül sikerült, és David Stone fejedelmien érezte magát; sőt, amennyire megállapíthatta, Abra is. Két barátnőjével, Julie-val és Emmával bújt össze, apjának pedig gondja volt rá, hogy elfogyasszon egy hamburgert és némi salátát. Lucy megmondta neki, hogy kísérje figyelemmel lányuk étkezési szokásait, mivel Abra abba a korba jutott, amikor a lányok nagyon sokat adnak a súlyukra meg a kinézetükre – abba a korba, amikor a kóros soványság vagy a bulimia felüti a maga riasztó, aszott fejét. Azt azonban nem vette észre (Lucynak, ha ott van, bizonyára feltűnt volna), hogy Abra nem vesz részt barátnői úgyszólván nonstop viháncolásában. És miután elfogyasztott egy kis tálka fagylaltot, megkérdezte az apját, hazamehet-e szemközti házukba, hogy befejezze a leckeírást. – Nem bánom – mondta David –, de először köszönd meg Renfrew-éknak a meghívást. Ezt Abra figyelmeztetés nélkül is megtette volna, de szó nélkül engedelmeskedett. – Igazán örültünk neked, Abby – mondta Mrs. Renfrew, akinek a szeme három pohár fehérbor után természetellenesen csillogott. – Szerintem irtó kúl az egész. Bárcsak gyakrabban lenne földrengés! Habár beszéltem Vicky Fentonnal – ismered

Fentonékat a Pond utcából. Csak egysaroknyira vannak, és azt mondta, ők semmit sem éreztek. Hát nem fantasztikus? – Igen, az – bólintott Abra, és arra gondolt: ha már fantasztikumról van szó, Mrs. Renfrew nem is sejti, mekkoráról. 12 Végzett a házi feladatával, és a földszinten nézte édesapjával a televíziót, amikor a mama telefonált. Abra váltott vele néhány mondatot, majd átadta a készüléket apjának. Lucy mondott neki valamit, és Abra már akkor is tudta, mit, mielőtt Dave rá nézett, és így szólt: – Igen, nagyon jól, épp most esett túl a leckéjén. Annyira megterhelik mostanság a gyerekeket. Elmesélte, hogy volt egy kis földrengésünk? – Felmegyek, apa – mondta Abra, David pedig szórakozottan odaintett neki. Leült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépét, majd újra kikapcsolta. Nem volt kedve Nindzsa Gyümölcsöt játszani, és messengerezni végképp nem akart. Gondolkodnia kellett, mitévő legyen, mert valamit muszáj volt tennie. Berakta hátizsákjába a tankönyveit, majd felnézett – és a szupermarketbeli nő bámult be az ablakon. Ez nem lehetett igaz, mert az ablak a második emeleten volt – de mégis ott volt. A bőre tiszta, hibátlan, hófehér, pofacsontjai magasan állnak, sötét szeme mandulavágású és egymástól távol ül. Abra úgy vélte, szebb nőt még soha nem látott. Arra is rögtön, szemernyi kétség nélkül rájött, hogy nem épeszű. Tökéletes, bár valamelyest pökhendi arcát válláig omló dús fekete sörény keretezte. Bármilyen vakmerő szögben billentette félre a fejét, a hajtömegen mozdulatlanul ült meg egy kopott bársonycilinder. Valójában nincs itt, és a fejemben sincs. Nem tudom, miképp lehetséges, hogy látom, de látom, bár nem hiszem, hogy ő tud… A sötétülő ablakkivágásban álló eszelős nő elmosolyodott, és amikor Abra meglátta széttáruló ajkát, felfedezte, hogy csak egyetlen foga van: rémületes, színehagyott agyara. Felfogta, hogy ez volt az utolsó, amit Bradley Trevor a világból látott, és felsikoltott, olyan hangosan, ahogy csak kifért a torkán – de a kiáltás mégis benne rekedt, mert a torka elszorult, és a hangszálai megdermedtek. Abra behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a vigyorgó, fehér arcú nő eltűnt. Nincs itt. De visszajöhet. Tud rólam, és visszajöhet. Ezekben a pillanatokban ráeszmélt arra, amit már az elhagyott gyár megjelenésekor kisüthetett volna. Igazából csak egyetlen személyhez fordulhatott – csak ő segíthet neki. Ismét lehunyta a szemét, de ezúttal nem valamilyen, az ablakból leselkedő borzalmas látomás elől akart elbújni, hanem segítségért fohászkodott. TONY! SZÜKSÉGEM VAN A PAPÁDRA! KÉRLEK, TONY, NAGYON KÉRLEK!

Továbbra is csukva tartotta szemét – bár most érezte pilláin és arcán a könnyek melegét –, úgy suttogta: – Segíts, Tony, mert félek.

NYOLCADIK FEJEZET

ABRA RELATIVITÁSELMÉLETE 1 A Helen Rivington napi utolsó menetét Alkonyati Futamnak nevezték, és számos estén, amikor nem ügyelt a hospice-ban, Dan vezette a mozdonyt. Billy Freeman, aki a város alkalmazottjaként nagyjából huszonötezerszer tette meg ezt az utat, szíves örömest adta át a kormányt. – Ugye, soha nem unod meg? – kérdezte egyszer Dantől. – Tudd be a mostoha gyerekkornak. Valójában nem volt mostoha a gyerekkora, de miután a kártérítésként megítélt pénz elfogyott, édesanyja meg ő rengetegszer költöztek, és Wendy ezerféle munkát vállalt el; de mivel nem volt felsőfokú végzettsége, a legtöbb munkát rosszul fizették. Mindig volt fedél a fejük fölött, és étel is került az asztalra, de külön kiadásokra nemigen futotta. Egyszer – éppen Bradentonban laktak, nem messze Tampától, és Dan középiskolába járt – a fiú megkérdezte anyjától, miért nem jár senkivel; ekkoriban már tudta, hogy Wendy még mindig nagyon jó külsejű teremtés. Az asszony fanyarul mosolygott, és azt felelte: – Egy férfi bőven elég volt, Danny. Különben is, itt vagy nekem te. – Mennyit tudott az italozásaidról? – kérdezte a Sunspotban, egyik találkozójukon Casey K. – Ha jól tudom, elég fiatalon kezdted. Dannek egy ideig gondolkodnia kellett. – Valószínűleg többet, mint akkoriban én, de soha nem beszéltünk róla. Azt hiszem, nem merte fölvetni a témát. Amellett törvényt – mármint akkoriban soha nem sértettem, és kitüntetéssel érettségiztem. – Rosszkedvűen mosolygott Caseyre a kávéscsésze fölött. – És természetesen soha nem emeltem rá kezet. Ez bizonyára sokat számított nála. Villanyvonatot soha nem kapott, de a Névtelen Alkoholistáknál az volt az alapelv, hogy ne igyál, és akkor a dolgok maguktól rendbe jönnek. És ez így is volt. Most az övé volt a legnagyobb töf-töf, amit csak egy fiú kívánhat, és Billy jól mondta: a Riv soha nem öregedett ki. Dan úgy gondolta, addig még hátravan tíz-húsz év, de meggyőződése volt, hogy még azután is övé lehet a nap utolsó járata, és napnyugta körül ő vezetheti a Riv-et a Cloud Gap-i fordulóig. A kilátás pazar volt, és ha nem dühöngött a Saco folyó (amely tavaszi tombolása után többnyire elcsitult), az ember

minden színt kétszer látott, egyszer fenn és egyszer lenn. A vonal túlsó végén tökéletes volt a csend – mintha Isten visszatartaná a lélegzetét. A menetek akkor voltak a legélvezetesebbek, amikor a Munka Napja és Columbus ünnepe között a Riv téli szünetet tartott. Eltűntek a turisták, és csak néhány helybéli utas maradt, akiket Dan immár névről is ismert. Az ilyen hétköznapi estéken jó, ha tucatnyi fizető utas akadt, ami Dannek nagyon is megfelelt. Amikor a Riv-et gyöngéden beterelte pöttömvárosi remízébe, már teljesen sötét volt. Hátrább biggyesztette fején a sapkáját (amelynek ellenzője fölé piros fonallal a MASINISZTA DAN feliratot hímezték), s az első kocsi oldalához támaszkodva maroknyi utasának szép jóéjszakát kívánt. Billy egy padon ült, cigarettájának izzó vége meg-megvilágította arcát. Közel hetvenéves lehetett már, de jó karban volt; két évvel korábbi alhasi műtétjéből teljesen felépült, és azt mondta, nem tervezi a nyugdíjba vonulást. Amikor Dan egyetlenegyszer szóba hozta a kérdést, így fakadt ki: – Mihez kezdenék az időmmel? Vonuljak vissza a halálmajorba, ahol dolgozol? Várjam a kedvenc macskád látogatását? Köszönöm, de ebből nem kérek. Amikor az utolsó két-három utas is elbaktatott, hogy valahol megvacsorázzon, Billy elnyomta a cigarettáját, és csatlakozott Danhez. – Majd én beviszem a dokkjába. Hacsak nem ragaszkodsz ehhez a melóhoz is. – Nem, nem, csináld csak. Eleget ült a hátsóján. Mikor szoksz le végre a bagóról, Billy? Tudod, hogy a doktor szerint hozzájárult a beleid állapotához. – Már jóformán alig szívok – jelentette ki Billy, de a szemét árulkodón lesütötte. Dan kinyomozhatta volna, mekkorára csökkentette a fejadagját – alighanem hozzá sem kellett volna érnie a fickóhoz, és megszerezhette volna a szükséges információt –, de nem tette. Egyszer az elmúlt nyáron látott egy srácot, akinek a pólójára nyolcszögletű útjelző volt nyomtatva, ám STOP helyett TSI felirattal. Amikor Dan a rövidítés jelentése felől érdeklődött, a srác barátságosan rámosolygott – valószínűleg ezt a mosolyt tartotta fenn negyvenes küllemű úriembereknek –, és azt mondta: – Túl sok az infó. Dan megköszönte a felvilágosítást, és arra gondolt: Életem története, kisöreg. Mindenkinek megvannak a maga titkai – ezt már apró gyerekkorától tudta. A rendes emberek megérdemlik, hogy megtarthassák a magukéit, és Billy Freeman a rendes ember prototípusa volt. – Nincs kedved egy kávéra, Danny? Van időd? Tíz percbe se kerül, hogy ágyba dugjam ezt a cemendét. Dan gyöngéden megsimogatta a mozdony oldalát. – Szívesen, de tartsd féken a nyelvedet. Ez nem cemende, hanem finom úri… És ebben a pillanatban robbant valami a fejében. 2

Amikor magához tért, a padon hevert, ahol korábban Billy dohányzott. Billy mellette ült, gondterhelt volt a képe. Pontosabb lett volna azt mondani: halálra volt rémülve. Fél kezével a mobilját markolta, mutatóujjával a billentyűkön. – Tedd el – mondta Dan, fakó, reszelős hangon, majd megköszörülte a torkát, és elölről kezdte. – Semmi bajom. – Ez biztos? Uram Jézus, azt hittem, szélütést kaptál. Megesküdtem volna rá. Dan maga is így érezte. Hosszú évek óta először Dick Hallorannre, a Panoráma Szálló egykori séfjére gondolt. Dick szinte azonnal felismerte, hogy Jack Torrance kisfia osztozik az ő tehetségében. Dan most azon tűnődött: vajon él-e még Dick. Aligha; annak idején is hatvan körül járt már. – Ki az a Tony? – tudakolta Billy. – Tessék? – Azt mondtad: „Kérlek, Tony, nagyon kérlek.” Ki az a Tony? – Egy csávó, akit piálós koromban ismertem. – Rögtönzésnek nem volt valami találékony, de kábult agyában ez ötlött fel elsőnek. – Jó barát. Billy még néhány másodpercig nézte mobilja kivilágított négyszögét, majd összehajtogatta és eltette a kütyüt. – Ebből egy szót se hiszek el. Szerintem megint valami megvilágosodásod volt. Mint akkor, amikor rájöttél a… – És a hasára ütött. – Hát… Billy felemelte a kezét. – Ne szövegelj tovább. A fő, hogy rendbe jöttél, és hogy nem rólam gondoltál valami rosszat. Mert arról én is szeretnék tudni. Ezzel nem minden ember van így, de én kivétel vagyok. – Semmi köze nem volt hozzád. – Dan felállt, és örömmel fedezte fel, hogy a lábai megtartják. – De a kávézást, ha nem veszed zokon, napoljuk el máskorra. – Eszemben sincs haragudni. Neked most jobb, ha hazamégy és lefekszel. Még mindig sápadt vagy. Még jó, hogy nem akkor történt, amikor odafenn vagy és negyvennel repesztesz. – Nekem mondod? 3 Átment a Cranmore sugárúton, a Rivington Ház oldalára, szentül eltökélve, hogy megfogadja Billy tanácsát és lefekszik, de aztán, ahelyett hogy befordult volna a régi viktoriánus, virággal szegett ösvényre nyíló kapun, úgy gondolta, sétál egy kicsit. Már rendesen lélegzett, és ismét önmaga volt, az éjszakai levegő is andalítóan kellemes. Amellett fel kellett dolgoznia, ami történt, mégpedig nagyon figyelmesen. Bármi volt, téged csúnyán elővett.

Erről ismét Dick Hallorannre kellett gondolnia, és mindarra, amit Casey Kingsleynek soha nem vallott be. Nem is állt szándékában, hogy megtegye. A veszteség, amelyet Deenie-nek – és feltehetően, pusztán passzivitásával – a kisfiának okozott, a mélyben rejlett, akár egy át nem tört bölcsességfog, és ott is marad. Ám ötévesen Danny Torrance volt az egyetlen károsult – és persze a mamája –, és nem az apja volt az egyedüli bűnös. Amiben Dicknek jelentős része volt. Ha ő nincs, Dan és az édesanyja ott pusztult volna a Panorámában. Ezekre a régi dolgokra most is fájdalmas volt visszagondolni; még rajtuk fénylettek a félelem és a rettegés gyermekien primitív színei. Dan azt szerette volna, ha soha nem jutnak eszébe. Most azonban muszáj volt, mert… izé… Mert körben forog minden: ami tovagördül, visszatér. Ez lehet szerencse, és lehet fátum, de mindenképpen így van. Mit is mondott Dick aznap, amikor azt a dobozt nekem adta? Amikor a tanítvány készen áll, a mester megjelenik. Nem mintha én bárkivel szemben alkalmas volnék oktatónak, legföljebb azt sulykolhatom, hogy ha nem iszol, nem fogsz berúgni. Elért a sarokig, megfordult, visszaindult. A járdán rajta kívül senki sem közlekedett. Kísérteties volt, ahogy Frazier a nyár elmúltával kiürült, s ez a Panoráma kiürülését juttatta eszébe: milyen gyorsan maradt egyedül a kis Torrance család. Nem számítva a szellemeket. Ők nem költöztek el. 4 Hallorann azt mondta Dannynek, először Denverbe utazik, és onnan repül délre, Floridába. Megkérdezte, segítene-e levinni a csomagjait a Panoráma parkolójába, és Danny el is vitt egy táskát a szakács bérelt autójához. Kis jószág volt, aktatáskánál alig nagyobb, de neki két kézzel kellett cipelnie. Amikor a poggyászt már elhelyezték a csomagtartóban, és ők a kocsiban ültek, Hallorann megnevezte a Danny Torrance fejében motozó valamit, amiben a szülei csak félig hittek. Van valami sajátos adottságod. Én ragyogásnak neveztem el. Így hívta a nagyanyám is. Nem érzed magad kicsit magányosnak? Nem gondolod úgy, hogy egyedül állsz ezzel a képességgel? De igen! Magányosnak, képességével egyedülállónak érezte magát. Hallorann felvilágosította az ellenkezőjéről. Az azóta eltelt években Dan egy csomó emberrel találkozott, akikben, a szakács szavaival, „ragyogott valami”. Közéjük tartozott Billy is. Ám soha nem botlott olyasvalakibe, mint ez a lány, aki ma este sikoltott a fejében. Úgy érezte, kettétépi a kiáltása. Ilyen erős volt valaha? Talán igen. Legalábbis majdnem. A Panoráma bezárásának napján Hallorann azt mondta a mellette ülő feldúlt kisfiúnak… mit is mondott? Azt mondta: adjon hírt magáról egy robbanással.

Dan visszaért a Rivington Házhoz, és megállt a kapu előtt. Hullottak már az első levelek, és az esti szellő felkavarta őket a lába körül. És amikor megkérdeztem, mire gondoljak, azt mondta, bármire, „csak gondolj rá erősen”. Így is tettem, de az utolsó pillanatban egy kicsit enyhítettem rajta. Máskülönben meg is ölhettem volna. Hátrahőkölt, vagy inkább hátrazuhant, és az ajkába harapott. Emlékszem a vérre. Pisztolynak nevezett, és később Tony után érdeklődött. Az én láthatatlan barátom után. Így hát beszéltem róla. Úgy látszik, Tony visszatért, de már nem Dannek volt a barátja, hanem egy Abra nevű kislányé. Ő is bajban van, mint annak idején Dan, de ha egy kislányhoz felnőtt férfiak közelednek, csak figyelmet és gyanút keltenek. Itt, Frazierben kellemes az élete, és úgy érezte, meg is érdemli annyi elvesztegetett év után. Csakhogy… Csakhogy valahányszor szüksége volt Dickre – a Panorámában és később, Floridában, amikor Mrs. Massey visszajött –, Dick megjelent. Az NA-nál az ilyesmit Tizenkettedik Lépcsőfok hívásának nevezték. Mert ha a tanítvány készen áll, a mester sem késlekedik. Casey Kingsley és a program más tagjai társaságában Dan nemegyszer tett eleget efféle Tizenkettedik Lépcsőfok hívásainak olyan embereknél, akik fülig voltak a piában vagy a drogban. Néha barátok vagy főnökök folyamodtak ezért a szívességért, többnyire azonban rokonok voltak, akik kimerítettek minden egyéb lehetőséget, és erejük végső morzsáit élték fel. Az évek során elkönyvelhettek néhány sikert, de a legtöbb látogatás végén ajtók csapódtak, esetleg Caseyt és barátait felszólították, hogy etessenek mást a szenteskedő, vallásosnak álcázott maszlagukkal. Az egyik fickó, George Bush nagyszerű iraki kalandjának alkoholgőzben úszó veteránja, még pisztolyt is szegezett rájuk. Visszatérőben a chocoruai, falba vájt odúból, ahol a veterán és rémült felesége elsáncolta magát, Dan megjegyezte: – Hát ezzel csak az időnket pazaroltuk. – Ha értük tettük volna, valóban időpazarlás lenne – mondta Casey –, de magunkért tesszük. Tetszik neked az élet, amit élsz, Danny fiam? – Nem először tette fel ezt a kérdést, és nem is ez volt az utolsó alkalom. – Tetszik. – Ezt habozás nélkül válaszolhatta. Lehet, hogy nem a General Motors elnöke, és nem is játszik meztelen szerelmi jeleneteket Kate Winslettel, de Dan legalább ilyen elégedettnek érezte magát. – És úgy gondolod, hogy rászolgáltál? – Nem – mosolygott Dan. – Nem igazán. Ezt nem lehet kiérdemelni. – Nos, akkor mi vezérelt olyan helyre, ahol reggelente szívesen kelsz fel? Szerencse volt vajon, vagy kegyelem? Dan úgy gondolta, Casey azt szeretné, ha a kegyelmet választaná, de józan éveiben elsajátította az igazmondás olykor kényelmetlen szokását. – Azt nem tudom.

– Semmi baj. Mert amikor a falhoz szorítanak, a kettő között nincs különbség. 5 – Abra, Abra, Abra – mondogatta, miközben felfelé gyalogolt a Rivington Házhoz vezető ösvényen. – Mibe keveredtél, kislány? És mibe keversz engem? Arra gondolt, hogy a ragyogás segítségével fel kellene vennie a kapcsolatot a lánnyal. A ragyogás ugyan soha nem volt száz százalékig megbízható, de amikor a toronyszobába lépett, látta, hogy nem is lesz szükség rá. A fekete táblán takaros betűkkel ez állt: [email protected] Néhány pillanatig tanakodott ezen az email címen, aztán rájött a nyitjára, és nevetett: – Jó húzás, kislány, jó húzás. Bekapcsolta a laptopját, s a következő pillanatban már egy üres email formulára nézett. Begépelte a címet, majd figyelte a hunyorgó kurzort. Hány éves lehet a lány? Amennyire korábbi kapcsolatfelvételeikből kiszámíthatta, egy bölcs tizenkét éves és egy kissé naiv tizenhat éves között ingadozhatott; valószínűleg az előbbihez közelebb. Itt pedig egy olyan férfi ül, akinek borostájába, ha a borotválkozást elbliccelte, ősz szálak vegyülnek – és most egy kislánnyal készül chatelni. Ki akarja lebuktatni a vadorzót? Lehet, hogy semmiség az egész. Elvégre egy gyerekről van szó. Igaz, de ez a gyerek rettentően meg van ijedve. Amellett Dan már jó ideje kíváncsi volt rá. Olyasformán, vélte, ahogy Hallorann őrá volt kíváncsi. De jól jönne most egy kis kegyelem! És egy hatalmas adag szerencse… Az email űrlap TÁRGY rovatába azt írta: Helló, Abra. Lejjebb vitte a kurzort, és négy szót írt be: Mondd el, mi baj. 6 A következő szombat délutánján Dan ragyogó napsütésben ült egy padon az Annistoni Közkönyvtárnak otthont adó, borostyánnal befuttatott kőépület előtt. A Union Leader egy nyitott példányát tartotta maga előtt, és az oldal tele volt szavakkal, de neki fogalma sem volt az értelmükről. Nagyon ideges volt. Pontosan kettőkor farmernadrágos lány közeledett a kerékpárján, amelyet a gyep alján lévő állványhoz rögzített, majd széles mosollyal odaintett Dannek. Ez az. Ő Abra. Abrakadabra. Korához képest magas volt; leginkább a lába volt hosszú. Vastag, minden

pillanatban lázadni és kibomlani kész lófarokba fogta össze rengeteg göndör szőke haját. Mivel kissé hűvös volt az idő, könnyű dzsekit viselt, a hátán filmnyomásos ANNISTONI CIKLONOK felirattal. Magához vett néhány könyvet, amely a kerékpár hátsó lökhárítójához volt kötözve, majd, arcán továbbra is azzal a nyílt mosollyal, Dan felé iramodott. Bájos volt, de nem szép. Szépnek csak egymástól távol ülő, kék szemét lehetett nevezni. – Dan bácsi! Hű, micsoda öröm, hogy itt vagy! – És lelkes puszit nyomott Dan arcára. Ez nem szerepelt a forgatókönyvben. Dan alapvető tisztességébe vetett bizalma félelmetes volt. – Én is örülök a találkozásnak, Abra. Ülj le! Már megmondta neki, hogy óvatosan kell viselkedniük, és Abra korunkat ismerő teremtésként rögtön megértette. Megegyeztek, hogy legjobb, ha a szabadban találkoznak, és Annistonban kevés nyitottabb hely volt, mint a könyvtár előtti pázsit, amely a kisméretű belváros központja közelében terült el. Abra leplezetlen, már-már mohó érdeklődéssel szemlélte új ismerősét. Dan olyasmit érzett, mintha apró ujjak motoznának a koponyájában. (hol van Tony?) Dan a halántékához kapott. Abra mosolygott, és a mosoly kiteljesítette szépségét: olyan lánnyá változott, aki négy-öt év múlva férfiszíveket fog összetörni. (SZIA, TONY!) A hang hallatán Dan összerezzent. Ismét eszébe jutott, hogyan hanyatlott hátra Dick Hallorann a bérelt autó kormánya mögött, hogyan ürült ki rövid időre a tekintete. (hangosan kell beszélnünk) (okés, rendben) – Az édesapádnak vagyok a rokona, helyes? Nem egészen a nagybátyád, de te így nevezel. – Értem, értem, Dan bácsi vagy. Nem lesz semmi baj, csak a mamám legjobb barátnője ne jöjjön erre. Gretchen Silverlake-nek hívják. Szerintem ismeri az egész családfánkat, és az nem valami terebélyes. Ez óriási, gondolta Dan. A minden lében kanál barátnő. – Semmi probléma – mondta Abra. – A nagyobbik fia játszik a focicsapatban, és a mamája soha el nem mulasztana egy Ciklonok-meccset. Majdnem az egész város kinn van a meccsen, úgy hogy ne aggódj, senki nem fogja azt hinni rólad, hogy… A mondat vége helyett rajzfilmszerű belső kép jelent meg Dan előtt. Egy másodperc alatt kibontakozott, nyersen, de tisztán. Egy sötét utcán leskelődő, viharkabátos férfi fenyegetett egy kislányt. A lánykának összekoccant a térde a remegéstől. Mielőtt a kép eltűnt volna, szövegkeret formálódott a lány feje fölött: Halihó, támadó! – Őszintén szólva nem olyan vicces!

Dan is képet alkotott, és visszaküldte Abrának: Dan Torrance csíkos rabruhában, amint két markos rendőr elvezeti. Még soha nem próbálkozott ilyesmivel, és a kép nem is sikerült olyan jól, mint a lányé, de így is büszke volt művészetére. Aztán, mielőtt még felfogta volna, mi történik, Abra kisajátította a képet. Dan most pisztolyt rántott elő az övéből, az egyik zsarura szögezte, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly csövéből zsebkendő pattant ki BUMM! felirattal. Dan tátott szájjal bámult a lányra. Abra a szájához emelte ökölbe szorított kezét, és vihogott. – Bocs, nem bírtam megállni. Ezzel egész délután elszórakozhatnánk, nem igaz? Őrült jó buli lenne. Dan úgy vélte: a kislány meg is könnyebbülne tőle. Évek óta birtokában volt ez a remek labda, csak labdáznia nem volt kivel. És persze ő is így volt ezzel. Gyerekkora óta az egy Halloranntől eltekintve csak most fordult elő, hogy nemcsak adott, hanem kapott is. – Igazad van, pompás lenne, de az idő nem alkalmas. Most még egyszer végig kell futnod az eseményeken. Az emailedben csak a csúcspontokat jelezted. – Hol kezdjem? – Például a teljes neveddel. Ha már a tiszteletbeli nagybácsid vagyok, illenék ismernem. Abrának nevetnie kellett ezen. Dan megpróbált komoly maradni, de nem ment. Atyaisten, máris megkedvelte ezt a lányt. – Abra Rafaella Stone vagyok – mondta az, és a nevetése elhalt. – Csak remélhetem, hogy a kalapos hölgy ezt nem fogja megtudni. 7 Már háromnegyed órája üldögéltek a könyvtár előtti padon; az őszi nap melegen sütött arcukba. Abra életében először élvezte feltétel nélküli örömmel a tehetségét, amely mindig zavarba hozta, és néha meg is ijesztette. Hála ennek az embernek, már a nevét is tudta: ragyogásnak hívják. Jó név volt, megnyugtató név, mivelhogy ő mindig sötétnek hitte. Rengeteg beszélnivalójuk volt – mintha kötetnyi feljegyzést hasonlítanának össze –, és alig melegedtek bele, amikor nagydarab, tweedszoknyás, ötvenes nő lépett eléjük, hogy üdvözölje őket. Kíváncsian, de nem illetlen kíváncsisággal nézett Danre. – Helló, Mrs. Gerard. Ez Dan, a bácsikám. Tavaly Mrs. Gerard volt a nyelvhelyesség-tanárnőm. – Részemről a szerencse, asszonyom. Dan Torrance. Mrs. Gerard kezet fogott vele, és keményen meg is szorította. Abra érezte, ahogy Dan – Dan bácsi – felenged, és örült neki. – Itt lakik a környéken, Mr. Torrance?

– Valamivel arrébb, Frazierben. Az ottani hospice-ban dolgozom. A Helen Rivington Házban, ha ismeri. – Ó, akkor nemes munkát végez. Elolvastad már A mesterember-t, Abra? A Malamud-regényt, amit ajánlottam? Abra savanyú arcot vágott. – Már megvan e-könyvben – kaptam ajándékkártyát a születésnapomra –, de még nem kezdtem el. Elég nehéznek látszik. – Te már a nehéz dolgokhoz is elég érett vagy – mondta Mrs. Gerard. – A gimnázium hamarabb itt lesz, mint gondolnád, és utána az egyetem. Azt javaslom, kezdd el még ma. Örvendek, hogy megismertem, Mr. Torrance. Nagyon jó eszű unokahúga van. Csakhogy ne felejtsd el, Abra: az ésszel felelősség jár. – A nyomaték kedvéért megkopogtatta Abra halántékát, majd felment a lépcsőn, és belépett a könyvtárba. Abra Danhez fordult: – Ugye nem is volt olyan kellemetlen? – Ki lehetett bírni – bólintott Dan. – Persze ha elmondja a szüleidnek… – Nem fogja elmondani. Anya Bostonban van, gondját viseli Mamónak. Rákja van. – Ez nagyon szomorú. Ki neked Mamó? (nagymamád) (dédmamád) – Különben nem is igazán hazudjuk ezt a nagybácsi-dolgot jelentette ki Abra. – A tavalyi fizikatanárunk, Mr. Staley azt mondta, hogy minden embernek azonos a genetikai térképe. Szerinte csak egészen apró dolgokban különbözünk egymástól. Te tudtad, hogy a genetikai térképünk kilencvenkilenc százaléka azonos a kutyákéval? – Nem – felelte Dan. De most már értem, miért kedveltem annyira Alpót. Abra nevetett. – Tehát igenis lehetnél a nagybátyám, az unokafivérem vagy bármim. – Szóval ez Abra relativitáselmélete. – Alighanem. És kell-e a rokonsághoz ugyanaz a színű szem, ugyanaz a magasságú homlok? Van másvalami, ami közös bennünk, olyasmi, ami a legtöbb emberből hiányzik – ezért egész különleges rokonok vagyunk. Mit gondolsz, ezt egy közös gén okozza, mint a kék szemet vagy a vörös hajat? Mellesleg azt tudtad, hogy Skóciában a legmagasabb a vörös hajúak aránya? – Ezt se tudtam. Valóságos kútfeje vagy az információknak. Abra már nem mosolygott olyan szélesen. – Most le akartál torkolni? – Szó sincs róla. Meglehet, hogy a ragyogás is egy gén, de igazából nem hiszem. Szerintem nem lehet pontosan meghatározni. – Vagyis kiszámíthatatlan? Mint Isten, a mennyország vagy az ilyesmi? – Úgy van. – Egyszer csak Charlie Hayesre kellett gondolnia, és mindazokra, akiket

Charlie előtt és után Álom doktori minőségében kifelé kalauzolt ebből a világból. Vannak, akik a halál pillanatát átköltözésnek nevezik. Dannek tetszett a kifejezés: helyénvalónak találta. Ha az ember végignézte, ahogy férfiak és nők a szeme láttára költöznek át – mintha Pöttömvárosból költöznének Cloud Gapbe –, az úgynevezett valóságból az utóélet valamiféle felhőfokára, az egész gondolkodásmódja megváltozott. A haldoklók tudatában a világ költözik át. Azokban a kapunyitogató pillanatokban Dan mindig valami homályosan érzékelt hatalmasság jelenlétét érezte. Aludtak, felébredtek, elindultak valahová. Továbbmentek. Dannek már gyerekként is volt rá oka, hogy higgyen ebben. – Mire gondolsz? – kérdezte Abra. – Látom, de nem értem. Pedig meg akarom érteni. – Nem tudom, hogyan magyarázzam el. – Ugye részben a szellempofákkal függ össze? Egyszer én is láttam őket, a frazieri kisvasúton. Álom volt, de azt hiszem, valóság is. Dan szeme kitágult. – Tényleg láttad őket? – Igen. Nem gondolom, hogy bántani akartak – éppen csak néztek rám –, de azért elég ijesztőek voltak. Régebben talán ők voltak a vonat utasai. Ugye te is láttál már szellempofákat? – Igen, de csak rövid időre. – És néhányan nem egyszerűen szellemek voltak. Szellemek nem hagynak nyomot vécéülőkéken vagy zuhanyfüggönyökön. – Mondd csak, Abra, mennyit tudnak a szüleid a te ragyogásodról? – A papám azt hiszi, elmúlt, eltekintve néhány dologtól – például amikor telefonáltam a táborból, mert tudtam, hogy Mamó beteg –, és nagyon örül neki. Az anyukám tudja, hogy még megvan, mert néha, ha valamit elvesztett, megkér, hogy segítsek megtalálni – a múlt hónapban a slusszkulcsát kereste, amit a garázsban felejtett, apu munkaasztalán –, de hogy mennyi maradt belőle, azt nem tudja. Mindenesetre már nem beszélnek róla. – Kis szünet után így folytatta: – De Mamó tudja. Nem fél úgy tőle, mint anyu és apu, de figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Mert ha az emberek rájönnek… – Komikus fintort vágott, a szemét forgatta, és kidugta a nyelvét a szája sarkán. – Vigyázz már, jön a csodabogár! Ugye érted? (hát persze) Abra hálásan mosolygott. – Tudtam, hogy megérted. – Más senki? – Hát… Mamó azt mondta, beszéljek dr. Johnnal, mert ő már ismerte a történet egy részét. Látott – izé – valamit, amit kicsi koromban a kanalakkal csináltam… Szóval felakasztottam őket a plafonra. – Véletlenül nem John Daltonról van szó? A lány arca felderült.

– Ismered? – Történetesen igen. Egyszer megtaláltam valamijét, amit elvesztett. (egy órát!) (úgy van) – Nem árulok el neki mindent – mondta feszengve Abra. – A baseballos fiúról nyilván nem beszéltem neki, a kalapos nőt pedig soha nem hoznám szóba. Mert elmondaná az őseimnek, és nekik enélkül is van elég gondjuk. Amellett mit tehetnének? – Ezt hagyjuk későbbre. Ki az a baseballos fiú? – Bradley Trevor. Brad. Kabalából néha megfordította a sapkáját. Tudod, mi az? Dan bólintott. – Már nem él. Megölték. De először megkínozták. Borzasztóan szenvedett. – Abra alsó ajka remegni kezdett, és egyszerre inkább látszott kilencévesnek, mint majdnem tizenháromnak. (ne sírj, Abra, azzal feltűnést keltünk) (tudom, tudom) Lehajtotta a fejét, mélyeket lélegzett, majd ismét Danre nézett. A szeme gyanúsan csillogott, de a szája már nem remegett. – Már rendbe jöttem – mondta. – Komolyan. És boldog vagyok, amiért nem vagyok egyedül ezzel a micsodával a fejemben. 8 Dan figyelmesen hallgatta, amire Abra a Bradley Trevorral történt első, két évvel korábbi találkozásából emlékezett. Elég szűkös volt. A legvilágosabb emlékkép az volt, hogy a fiú a földön fekszik, és sok egymást keresztező reflektor világítja meg. És a jajgatása. Arra tisztán emlékezett. – Muszáj volt megvilágítani, mert valamiféle műtétet végeztek rajta – magyarázta Abra. – Ők legalábbis így nevezték, de igazából halálra kínozták. Elmondta, hogyan találta meg később Bradleyt az Annistoni Vásárló utolsó oldalán, a többi eltűnt gyerek között. És hogy meg is érintette a fényképét, hátha megtud valamit róla. – Te is tudsz ilyet? – kérdezte. – Megérintesz valamit, és attól képek támadnak a fejedben, és rájössz mindenfélére? – Néha. De nem mindig. Gyerekkoromban jobban ment, és kiszámíthatóbb volt. – Úgy gondolod, én is kinövöm? Igazán nem bánnám. – Abra tűnődött egy darabig. – Illetve mégis. Nehéz elmagyarázni. – Értem, mire gondolsz. A képességünkre, nem igaz? Arra, amit tehetünk. Abra elmosolyodott. – Biztosan tudod, hol ölték meg azt a fiút?

– Egész biztosan. És ott is temették el. Még a baseballkesztyűjét is elásták. – Abra egy füzetlapot nyújtott Dan felé. Másolat volt, nem az eredeti. Kínosan érezte volna magát, ha valaki meglátná, hogyan írta fel egymás után, nem is egyszer, de újra meg újra az Itt vagyunk tagjainak nevét. Most még az írásmód is helytelennek látszott: azok a nagy, hasas betűk, amelyek szándéka szerint SZERELMET fejeztek ki. – Nehogy emiatt kiborulj – mondta Dan szórakozottan, és közben a papírlapot tanulmányozta. – A te korodban én is bele voltam zúgva Stevie Nicksbe. És Ann Wilsonba is, a Szív-együttesből. Te bizonyára nem is hallottál róla, már kiment a divatból, de én ébren is arról álmodtam, hogy meghívom a glenwoodi gimnázium valamelyik pénteki táncestjére. Hát nem hülyeség? Abra tátott szájjal meredt rá. – Persze, hülyeség, de abszolút normális. A legnormálisabb dolog a földön, úgyhogy lazíts, Abra. És ne hidd, hogy leskelődtem. Egyszerűen láttam. Az arcomba kiabált. – Atyavilág… – Abra arca lángvörösre gyúlt. – Ezt nem lesz könnyű megszokni, nem gondolod? – Egyikünknek se, kislány. – Dan ismét a papírlapot tanulmányozta. A CANTON MEGYEI SERIFFI HIVATAL UTASÍTÁSÁRA TILOS A BELÉPÉS SZERVES IPARI MŰVEK ETANOLGYÁR # 4 FREEMAN, IOWA TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA – Hogy sikerült ezt rögzítened? Megnézted újra meg újra? Vagy visszatekerted, mint egy filmet? – A TILOS A BELÉPÉS könnyen ment, de a Szerves Ipari izét meg az etanolgyárat vissza kellett tekerni. Te is tudsz ilyet? – Soha nem próbáltam. Talán csak egyszer, de azóta nem. – A „Freeman, Iowát” megtaláltam a számítógépen – mondta a kislány. – És a Google Earth-ön láttam a gyárat. Az összes helyszín megvan. Dan gondolatai visszakanyarodtak John Daltonhoz. A program más tagjai emlegették Dan különös képességét, amellyel rátalál az elveszett tárgyakra; John soha nem fecsegett erről. Ami voltaképpen nem meglepő. Elvégre az orvosok is olyan titoktartási esküt tesznek, mint a Névtelen Alkoholisták, nem igaz? Ekként Johnt kétszeres hallgatási fogadalom köti. – Felhívhatnád Bradley Trevor szüleit – mondta Abra. – Vagy a Canton megyei

seriff hivatalát. Nekem nem hinnének, de egy felnőtthöz másképp állnának. – Igen, ezt megtehetném… – De persze az az ember, aki tudja, hol van eltemetve az áldozat, automatikusan a gyanúsítottak listájának az élére kerülne, tehát ha vállalja a feladatot, nagyon-nagyon körültekintőn kellene eljárnia. Mekkora kalamajkába keversz, Abra. – Ne haragudj – suttogta a lány. Dan a kezére csúsztatta kezét, és gyöngéden megszorította. – Ne bánd. Ezt a gondolatot nem neked szántam. Abra kiegyenesedett. – Atyavilág, itt jön Yvonne Stroud, az egyik osztálytársnőm. Dan sietve visszahúzta a kezét. Abrával egykorú, dundi, barna hajú lány közeledett a járdán. Hátizsák volt rajta, és egy fityegő oldalú füzetet szorított a melléhez. A szeme fényes és vizslató volt. – Mindent tudni akar majd rólad – jegyezte meg Abra. De komolyan mindent. És eljár a szája. Ajaj. Dan nézte a közeledő lányt. (nem vagyunk érdekesek) – Segíts, Abra – mondta, és érezte, ahogy a lány csatlakozik. Mihelyt össze voltak hangolva, az elképzelés azonnal mélyebb és erősebb lett. (CSÖPPET SE VAGYUNK ÉRDEKESEK) – Így jó lesz – mondta Abra. – Még egy kicsit. Csináljuk együtt. Mintha énekelnénk. (JÓFORMÁN MEG SE LÁTSZ, MERT NEM VAGYUNK ÉRDEKESEK, ÉS KÜLÖNBEN IS, VAN JOBB DOLGOD IS) Yvonne Stroud végigsietett a járdán, fél kezével futólag odaintett Abrának, de nem lassított. Felszaladt a könyvtár lépcsőjén, és eltűnt az épületben. – Mindjárt lehidalok – mondta Dan. – Majmot csináltunk belőle. Abra komoly képpel nézett rá. – Abra relativitáselmélete szerint mi is majmok vagyunk. A hasonlóság megvan, csak a ruháinkkal eltakarjuk. – És gyors képet sugárzott, amelyen egy nadrág himbálózott a szárítókötélen. (farmer) Aztán már nevettek mind a ketten. 9 Dan háromszor mondatta el vele a forgatókorong-dolgot, hogy pontosan értse. – Ezt se csináltad még? – kérdezte Abra. – Mármint a messzire nézést? – Az asztrális kivetítést? Nem. Veled gyakran megtörténik?

– Csak egyszer vagy kétszer. – Gondolkodott. – Vagy talán háromszor. Egyszer belebújtam egy lányba, aki a folyóban úszott. A hátsó udvarunkból néztem. Kilencvagy tízéves koromban. Nem tudom, miért történt, egyáltalán nem volt bajban, a barátnőivel úszkált. Ez volt a leghosszabb, legalább három percig tartott. Ezt hívod asztrális kivetítésnek? Olyasmi, mint az űrutazás? – Régi elnevezés, száz évvel ezelőtt, a szeánszok idejében keletkezett, és alkalmasint nem is igazán találó. Egyszerűen testen kívüli élményt jelent. – Már ha az ilyesmit csak úgy fel lehet címkézni. – De szeretnék biztos lenni benne, hogy jól értem a dolgot. Az az úszó lány nem hatolt beléd? Abra hevesen rázta a fejét, a lófarka csak úgy röpködött. – Azt se tudta, hogy ott vagyok. Oda-vissza csak azzal a nővel működött. A kalapossal. Csak akkor nem láttam a kalapot, mert benn voltam a nőben. Dan kört rajzolt az ujjával. – Te belé bújtál, ő pedig beléd. – Igen. – Abra megborzongott. – Ő vagdosta halálra Bradley Trevort. Amikor mosolyog, legelöl egy nagy, hosszú fog látszik ki. A kalapmotívum ismerős húrt pendített meg; Dannek Deenie jutott eszébe Wilmingtonból. Deenie talán kalapot viselt? Ugyan már. Dan legalábbis nem emlékezett rá; igaz, alaposan be volt tintázva. A gondolattársítás alighanem semmit se jelent – a tudatban néha fantomtársítások születnek, különösen stresszhelyzetben, és az igazság (bár ezt nem szívesen ismerte el) az volt, hogy gondolatai soha nem jártak messze Deenie-től. Elég volt meglátnia a kirakatban egy pár parafa talpú szandált, máris felderengett előtte a lány. – Ki az a Deenie? – kérdezte Abra, majd hunyorogva hátrébb húzódott, mintha Dan meglengette volna a kezét a szeme előtt. – Puff neki! Nem lett volna szabad hallgatóznom. Elnézést. – Semmi baj – mondta Dan. – Térjünk vissza a kalapos nőhöz. Amikor később, az ablakodban megláttad, az másmilyen volt? – Igen. Még abban sem vagyok biztos, hogy azt is a ragyogás lelte. Szerintem emlékkép volt, arról, ahogy a fiút kínozta. – Tehát akkor ő sem látott téged. Voltaképpen soha nem látott. – Ha a nő olyan veszélyes, amilyennek Abra hiszi, akkor ez nagyon lényeges volt. – Tényleg nem. Biztos, hogy nem látott. De szeretne. – Abra tágra nyílt szemmel nézett Danre, a szája ismét remegett. – Amikor az a forgatókorongos dolog történt, ő tükörre gondolt. Azt akarta, hogy lássam magam. Az én szememmel akart nézni engem. – És mit látott a szemeddel? Megtalált? Abra mérlegelte a kérdést. Végül így szólt: – Amikor ez történt, éppen kinéztem az ablakomon, ahonnan csak az utcát látni. Meg persze a hegyeket, de Amerikában rengeteg hegy van, nem igaz?

– De igen. – Ha a nő alaposan utánanéz a számítógépen, képes volna azonosítani az Abra szemével látott hegyeket valamilyen fényképpel? Mint ebben az ügyben annyi mindenről, erről sem lehetett megbizonyosodni. – Miért ölték meg, Dan? Miért kellett megölniük a baseballos fiút? Dan úgy vélte, erre a kérdésre meg tud felelni. Szerette volna eltitkolni Abra elől a választ, de ez a rövid találkozás is meggyőzte, hogy Abra Rafaella Stone-nal ezt nem teheti meg. A gyógyulófélben lévő alkoholisták „minden dolgukban teljes őszinteségre” törekedtek, noha ez ritkán sikerült; kettőjük viszonya azonban csak ezen alapulhatott. (táplálék) Abra döbbenten meredt rá. – Megették a ragyogását? (azt hiszem, igen) (akkor VÁMPÍROK?) És fennhangon: – Mint az Alkonyat-ban? – Nem, nem úgy – felelte Dan. – És az ég szerelmére, Abra, ez csak találgatás. – A könyvtár ajtaja kinyílt. Dan odanézett; attól tartott, az orrát mindenbe beleütő Yvonne Stroud az, de egy fiú meg egy lány lépett ki, akik a világból csak egymást látták. Visszafordult Abrához. – Ezt fel kell göngyölítenünk. – Tudom. – A kislány dörzsölni kezdte a száját, majd észbe kapott, és kezét visszatette a térdére. – De annyi kérdésem van. Annyi mindent szeretnék tudni, hogy órákig eltartana. – Óráink pedig nincsenek. Biztos, hogy egy Sam’s élelmiszerbolt volt? – Tessék? – Egy Sam’s-féle szupermarketben láttad a nőt? – Persze. – Ismerem azt a hálózatot. Némelyikben vásároltam is, de nem ezen a környéken. Abra elvigyorodott. – Nyilván, Dan bácsi, errefelé ugyanis nincs ilyen. Minden boltjuk nyugaton van. Ennek is utánanéztem a Google-ban. – Elkomolyodott. – Nebraska és Kalifornia között százával találhatók. – Mindezt még meg kell fontolnunk, nekem is, neked is. Ha lényeges, emailben tarthatjuk a kapcsolatot, de jobb lenne, ha csak – a homlokára koppintott – hipp-hopp érintkeznénk. Világos? – Hát persze – felelte Abra, és mosolygott. – Az egészben az az egyetlen jó, hogy van egy barátom, akivel hipp-hoppozhatunk. Aki ért hozzá. – A tantermi táblát tudod használni? – Miért is ne? Igazán egyszerű. – Mindenekelőtt egyvalamit kell szem előtt tartanod. A kalapos nő valószínűleg

nem tudja, hogyan találjon rád, de tud rólad. Abra mélyen hallgatott. Dan a gondolatai után tapogatózott, a lány azonban féltékenyen őrizte őket. – El tudsz helyezni a fejedben egy riasztókészüléket? Hogy megtudd, ha gondolatban vagy személyesen a közelben jár? – Szóval azt hiszed, el akar rabolni? – Lehet, hogy megkísérli. Két okból. Először is mert tudod, hogy a világon van. – A barátaival együtt – suttogta Abra. – Egy rakás barátja van. (reflektorokkal) – És a másik ok? – Majd mielőtt Dan válaszolhatott volna: – Mert jó lennék tápláléknak. Akárcsak a baseballos fiú. Eltaláltam? A tagadásnak nem volt értelme; Abra ablakként látott át a homlokán. – Be tudod állítani a riasztót? Távolságjelzésre? – Fogalmam sincs, de majd megpróbálom. Még ki sem mondta, de Dan már tudta, mégpedig gondolatolvasás nélkül, mi fog elhangzani. Elvégre Abra még gyerek volt. Amikor megfogta a kezét, ezúttal nem húzódott el. – Ígérd meg, Dan, hogy nem hagyod, hogy elraboljon. Ígérd meg. Dan megígérte, mert gyerekkel volt dolga, aki vigaszra szorult. De ezt az ígéretet csak egyféleképpen tarthatta meg: ha megszünteti a fenyegetést. Újra felszínre szökkent a gondolat: mekkora bajba keversz, Abra… A lány pedig megismételte, ezúttal hang nélkül: (sajnálom) – Nem a te hibád, kislány. Nem te (akartad). – mint ahogy én sem. Menj, add le ezeket a könyveket. Vissza kell érnem Frazierbe. Éjjel ügyeletben vagyok. – Hát jó. De ugye barátok vagyunk? – Testestül-lelkestül. – Örülök. – És lefogadom, hogy A mesterember tetszeni fog. Rá fogsz kapni az ízére. Hiszen korábban te is megszereltél egyet-mást, nem igaz? A lány szája sarkában helyes gödröcskék képződtek. – Te tudod. – Akkor higgyél nekem – mondta Dan. Figyelte, ahogy Abra elindul felfelé a lépcsőn. De egyszer csak megállt, és visszajött. – Nem tudom, kicsoda a kalapos nő, de az egyik barátját ismerem. Kinézi Barrynek vagy ilyesminek hívják. Holtbiztos, hogy akárhol jár a nő, Kinézi Barry ott van valahol a közelben. És ha a baseballos fiú kesztyűje nálam lenne, meg is találnám őt.

– A szépséges kék szempár pillantása kitartón, állhatatosan Danre szegeződött. – Tudniillik azt a kesztyűt egy ideig Kinézi Barry viselte. 10 Félúton Frazier felé, miközben Abra kalapos nőjén morfondírozott, Dannek eszébe jutott valami, amitől összerázkódott. Kis híján áthajtott a kettős sárga vonalon, és egy szembejövő, a 16-os úton nyugatra tartó teherautó mérgesen rádudált. Tizenkét évvel ezelőtt történt, amikor Frazier még új volt számára, józansága pedig erősen ingatag volt. Mrs. Robertson háza felé tartott, ahol éppen aznap vett ki szobát. Vihar közelgett, és Billy Freeman csizmában küldte haza. Nem valami mutatós, de legalább összepasszol. És amikor a Morehead utcáról befordult az Eliot utcába, meglátott egy… Közvetlenül előtte egy autóspihenő terült el. Dan behajtott, és elindult arra, ahonnan vízcsobogást hallott. A Saco volt, amely Észak-Conway és Crawford Notch között vagy két tucat New Hampshire-i kisvárost szelt át, összefűzve őket, mint gyöngyszemeket egy zsinóron. Egy magas kalapot láttam, amely a csatornában hányódott. Ócska, viharvert cilindert, amely bűvészhez illett volna. Vagy egy régi musical egyik szereplőjéhez. Csak épp nem volt ott igazán, mert mialatt behunyt szemmel ötig számoltam, eltűnt. – Semmi gond, csak a ragyogás volt – közölte a folyóval. – Ettől még nem feltétlenül az Abra-féle kalapról van szó. Ezt azonban nem hitte el, mivel azon az éjszakán Deenie-ről álmodott. Halott volt; arca úgy fityegett a koponyáján, mint kelt tészta egy boton. Halott volt, és abba a pokrócba volt burkolva, amelyet Dan egy csavargó bevásárlókocsijáról lopott. Tartsd távol magad a kalapos nőtől, Mézesmacim. Ezt mondta. Meg még valami mást… Mit is? Ő a Pokolvár Szuka Királynője. – Erre nem emlékezhetsz – mondta a Sacónak. – Senki sem emlékszik tizenkét évvel korábbi álmokra. Ő azonban emlékezett. És most eszébe jutott a többi is, amit a wilmingtoni halott nő mondott: Ha belé kötsz, elevenen felfal. 11 Nem sokkal hat után nyitott be a toronyszobába, kezében a büféből hozott vacsoratálcával. Első pillantása a táblára esett, és az ott látható szöveg mosolyra késztette:

Köszönöm, hogy hittél nekem. Mintha tehettem volna mást, angyalkám. Letörölte Abra üzenetét, majd leült vacsorájával az íróasztalához. Miután az autóspihenőt elhagyta, gondolatai visszakanyarodtak Dick Hallorannhez. Ezt úgyszólván természetesnek tartotta; ha tanítvány jelentkezik, az ember óhatatlanul a tanítójához fordul tanácsért. Iszákos évei alatt Dan (főleg szégyenében) elvesztette Dickkel a kapcsolatot, de úgy gondolta, kiderítheti, mi történt a jó öreg fiúval. Ha életben van, talán még fel is újíthatják a kapcsolatot. És hopplá, manapság sokan érik meg kilencvenes éveiket is, ha vigyáznak magukra. Itt van például Abra dédmamája – ő már biztosan eljutott odáig. Válaszokra van szükségem, Dick, és te vagy az egyetlen, aki segíthet. Tedd meg hát, barátom, a szívességet, és légy életben. Bekapcsolta számítógépét, és megnyitotta a Firefoxot. Tudta, hogy Dick telente egy sor floridai üdülőszállóban szakácskodik, de a nevükre nem emlékezett, sőt arra sem, melyik parton voltak. Alighanem mind a kettőn – az egyik évben Naplesben, a következőben Palm Beachen, a harmadikban Sarasotában vagy Key Westben. Ínycsiklandozásra képes szakembernek – kivált a gazdagok ínyének esetében – mindig akad munka, és Dick ebben a művészetben páratlan volt. Dan úgy vélte, a legkecsegtetőbb az, ha lebetűzi Dick szeszélyes vezetéknevét – nem Halloran, hanem Hallorann. Begépelte a keresőbe a Richard Hallorannt meg a Floridát, majd ENTER-t nyomott. Több ezer találatot kapott, de nagyjából biztos volt benne, hogy felülről a harmadik az, amelyre szüksége van, és csalódottságában halkan felsóhajtott. Ráklikkelt a linkre, mire a The Miami Herald egy cikke jelent meg. Most már nem lehetett kétsége. Amikor a címsorban a név mellett az életkor is megjelent, az ember mindent megtudott. Richard „Dick” Hallorann, 81, közismert tengerparti séf Fényképet is mellékeltek, aprót, de Dan bárhol ráismert volna a derűs, mindentudó arcra. Vajon egyedül halt meg? Dan kételkedett ebben. Dick társaságkedvelő volt… és túlságosan szerette a nőket. Halálos ágyát bizonyára sokan vették körül, de a két ember, akinek életét akkor télen, Coloradóban megmentette, nem volt jelen. Wendy Torrance-nek kikezdhetetlen mentsége volt: már korábban elment. A fia azonban… Vajon valamilyen lebujban nyakalta a whiskyt, és játszott kamionosoknak szánt nótákat a zenegépen, amikor Dick kiszenvedett? Vagy talán fogdában töltötte az éjszakát ittas randalírozás miatt? A halál oka szívroham volt. Feljebb tekerte a gépet, hogy ellenőrizze a dátumot: 1999. január 19. Az ember, aki Dan és a mamája életét megmentette, közel tizenöt év óta halott volt. Erről a fertályról nem várható segítség.

A háta mögül a kréta halk nyiszitelését hallotta a palatáblán. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült a laptopja előtt; a tálcán kihűlt az étel. Aztán lassan megfordult. A kréta most is a tábla alján lévő vájatban hevert, ám így is kibontakozott egy kép. Nyers volt, de felismerhető: egy baseballkesztyű. Amikor kikerekedett, Abra láthatatlan, mégis halkan nyikorgó krétája kérdőjelet rajzolt a kesztyű hajtókájára. – Gondolkoznom kell rajta – mondta Dan, ám mielőtt törni kezdte volna a fejét, felberregett a házi telefon: Álom doktort keresték.

KILENCEDIK FEJEZET

ELHALT BARÁTAINK HANGJA 1 Ekkor, 2013 őszén Eleanor Ouellette volt a maga százkét évével a Rivington Ház legöregebb lakója, olyan öreg, hogy még nem is amerikaiasították a vezetéknevét. A Wil-LET kiejtésre nem válaszolt, csupán a sokkal elegánsabb franciára, az Uuu-LÉJre. Dan néha Miss O-La-Lának nevezte, amivel a hölgyet mindig megmosolyogtatta. Ron Stimson, a hospice naponta vizitelő négy orvosának egyike, egyszer megjegyezte Dannek: Eleanor a bizonyíték rá, hogy az élet néha erősebb a halálnál. „A májfunkciója zérus, a tüdejét taccsra vágta a nyolc évtizedes dohányzás, vastagbélrákja van, amely csigalassúsággal fejlődik, de rendkívül rosszindulatú, és a szívburka olyan vékony, mint a macskabajusz. És mégis tartja magát.” Ha Azraelnek hinni lehet (és Dan tapasztalata szerint a macska soha nem tévedett), Eleanornak az élettel kötött hosszú lejáratú szerződése hovatovább érvényét vesztette, de egyáltalán nem úgy festett, mint aki a küszöb átlépésére készül. Amikor Dan megjelent, ült az ágyában, és a macskát simogatta. A hajában esztétikus tartós hullám volt – a fodrász éppen az előző napon járt nála –, rózsaszínű hálóinge makulátlan volt, mint mindig: a felső része némi színt kölcsönzött vértelen arcának, az alsó báli ruhaként hullámzott piszkafa lába körül. Dan, ujjait szétterpesztve, az arcához emelte kezét. – O-la-la! Une belle femme! Je suis amoureux! A hölgy a szemét forgatta, és fejét oldalra billentve rámosolygott. – Hát maga nem egy Maurice Chevalier, cher, de én kedvelem. Maga vidám, ami fontos dolog, nagyszájú, ami még fontosabb, és formás feneke van, ami mindennél fontosabb. A férfi popója a dugattyú, amely hajtja a világot, és a magáé éppen megfelelő. Virágkoromban betömtem volna a hüvelykujjammal, és elevenen megettem volna magát. Lehetőleg a monte-carlói Le Méridien medencéjénél, ahol ámuló nézők tapsolták volna meg elöl-hátul tanúsított igyekezetemet. Rekedt, de jól ütemezett hangjának köszönhetően a megidézett kép inkább tűnt vonzónak, mint közönségesnek. Danre Eleanor agyondohányzott recsegése egy kabaré-énekesnő hangjaként hatott; úgy érezte, olyan nőről van szó, aki mindent megéli és végigcsinált, mielőtt még a német hadsereg 1940 tavaszán végigmasírozott volna a Champs-Élysées-n. A víz partra vetette, de nem szívta ki színeit. Igaz, a ravaszul megválasztott hálóing arcára vetített enyhe pírja ellenére ez az arc halotti

maszkként hatott, no de ugyanilyen benyomást keltett már 2009-ben is, amikor beköltözött a Rivington Egy 15-ös szobájába. Csak Azzie jelenléte sejtette, hogy a mai este különbözik a többitől. – Megesküdnék, hogy maga csodás lett volna – mondta Dan. – Van kapcsolata hölgyekkel, cher? – Nem, jelenleg éppen nincs. – Eltekintve egy kivételtől, de az a lány még jócskán fiatal mindennemű amour-hoz. – Nagy kár. Mert idősebb korban ebből – és felemelte, majd leengedte mutatóujját – ez lesz. Majd meglátja. Dan mosolygott, és leült az ágyára – mint előtte már annyi emberére. – Hogy érzi magát, Eleanor? – Egész tűrhetőn. – És figyelte, ahogy Azzie, mint aki jól végezte dolgát, leugrik, és kisuhan az ajtón. – Sok látogatóm volt. Ideges is lett tőlük a macskája, de azért kitartott, amíg maga meg nem jelent. – Nem az én macskám, Eleanor. A ház macskája. – Nem igaz – mondta a beteg, jócskán megcsappant érdeklődéssel. – A magáé. Dan kételkedett, hogy Eleanornak Azraelen kívül akár egyetlen látogatója is lett volna. Nem csak ezen az estén – múlt héten, múlt hónapban vagy akár az elmúlt évben sem. Egyedül állt a világban. Nemrég elhalálozott még a dinoszaurusz korú könyvelője is, aki oly sok éven át intézte anyagi ügyeit, és aktatáskájával, amely akkora volt, mint egy Saab csomagtartója, negyedévenként betotyogott hozzá. Miss O-la-la azt állította, hogy rokonai élnek Montrealban, „de már nem maradt annyi pénzem, cher, hogy érdemes volna idefáradniuk”. – Szóval ki járt itt? – Dan úgy vélte, a beteg talán Gina Weemsre vagy Andrea Bottsteinre gondol, arra a két nővérre, aki ma háromtól tizenegyig ügyelt a Riv Egyben. Vagy talán Poul Larson, a lajhár mozgású, de rokonszenves betegszállító, Dan szerint Fred Carling egyenes ellentéte, nézett be egy kis dumcsizásra. – Mondtam már: sokan. Most is itt keringenek, véget nem érő menetben. Mosolyognak, meghajolnak, egy gyerek úgy öltögeti a nyelvét, mint a kígyó. Némelyek beszélnek is. Ismeri George Seferist, a költőt? – Nem, asszonyom, nem ismerem. – Tényleg volnának itt mások? Dan ezt jó okkal lehetségesnek tartotta, de nem érzékelte jelenlétüket. Igaz, ez máskor is előfordult. – Mr. Seferis azt kérdezi: „Ezek elhalt barátaink hangjai, vagy csak a gramofon?” A legszomorúbb a gyerekeket látni. Járt itt egy fiú, aki beleesett a kútba. – Komolyan? – Igen, meg egy asszony, aki egy ágyrugóval ölte meg magát. Dan nyomát sem érezte emberi jelenlétnek. Lehetséges, hogy az Abra Stone-nal való találkozás kiszívta erejét? Miért is ne? Amellett a ragyogás váltakozó árapályát soha nem tudta kiszámítani. Ám úgy vélte, nem erről van szó. Valószínűbb, hogy Eleanoron úrrá lett a dementia. Vagy az is lehet, hogy ugratja őt. Nagyon is

elképzelhető. Eleanor O-la-la nagy kópé. Valaki – talán Oscar Wilde? – a halálos ágyán állítólag így viccelt: Vagy ez a tapéta megy a pokolba, vagy én. – Várnia kell – jelentette ki Eleanor, de a hangjában most nem bujkált humor. – A világítás majd jelzi, ha jön valaki. Lehetnek más zavaró tényezők is. Aztán majd kinyílik az ajtó, és belép a maga látogatója. Dan tamáskodva nézett az ajtóra, amely most is nyitva állt. Mindig nyitva hagyta, hogy Azzie tetszése szerint távozhasson. Valahányszor Dan átvette a helyét, általában elvonult. – Szeretne egy kis hideg gyümölcslevet, Eleanor? – Szívesen, ha volna rá i… – kezdte a beteg, és ekkor, mint a víz egy lyukas edényből, kifolyt arcából az élet. Tekintete egy Dan feje fölötti pontra rögzült, a szája tátva maradt. Az arca beesett, az álla keskeny mellére kókadt. Felső fogsora is kiesett a szájából, rácsúszott alsó ajkára, és dermesztő vigyorban csüngött. A mindenségit, ez gyorsan ment. Dan óvatosan a fogsor alá tolta az ujját, és eltávolította. Eleanor ajka kinyúlt, és halk pittyenéssel húzódott vissza. Dan az éjjeliszekrényére tette a fogsort, és fel akart állni, de aztán visszaült. Várta a vörös ködöt, amelyet az öreg tampai ápolónő felzihálásnak hívott, mintha nem fújás, hanem belégzés volna. De nem jött. Várnia kell. Hát jó, egy ideig várhat. Abra tudata felé tapogatózott, de semmit sem talált. Talán ez nem is baj. Lehet, hogy Abra már őrzi a gondolatait. Vagy talán az ő fogékonysága enyészett el. Ha így van, az se baj; majd visszatér. Eddig mindig visszatért. Újra eltűnődött, miért nem látott soha legyeket a Rivington Ház vendégeinek arcán. Talán mert nem volt rá szükség. Végtére itt volt neki Azzie. Vajon Azzie látott valamit azzal az okos zöld szemével? Ha legyeket nem is, de valami mást? Nem lehetett másként. Ezek elhalt barátaink hangjai, vagy csak a gramofon? Az emeleten akkora csend volt ma este, pedig még korán volt! A folyosó végi társalgóból sem hallatszott beszélgetés; nem szólt sem tévé, sem rádió. Poul edzőcipőjének nyikorgását sem hallotta, sem Gina és Andrea halk hangját a nővérszobából. Nem szólalt meg a telefon. Az órája pedig… Dan felemelte. Nem csoda, hogy nem hallotta csendes ketyegését. Az óra megállt. A magasban lévő neoncső kihunyt, csak Eleanor éjjeliszekrényén világított a lámpa. Aztán a fluoreszkáló neonfény visszatért, és a lámpa aludt ki. Majd a lámpa is kigyúlt, és együtt hunyt ki a neoncsővel. Így ment ez váltakozva. – Van itt valaki? Az éjjeliszekrényen lévő pohár megcsörrent, majd elnémult. A két fogsor, amelyet Dan eltávolított, egyszer, ijesztőn, megkoccant. Eleanor ágyának takaróján furcsa hullámzás futott végig, mintha valami hirtelen összerezzent volna alatta. Dan arcát meleg léghuzat simogatta végig, majd tovaszállt.

– Ki az? – A szívverése szabályos maradt, de a nyakában és a csuklójában is érezte. Tarkóján mintha megvastagodott és megmerevedett volna a haj. És hirtelen rájött, mit látott Eleanor a végső pillanataiban: (szellempofákat) a holtak menetét, amint az egyik falon behatolnak hozzá, a másikon távoznak. A semmibe? Nem. Vonulnak tovább. Seferist nem ismerte, de ismerte Audent: A halál elviszi, „Ki dúskál a pénzben, / És menő az élcben, / S a dákója keményen tart.” Eleanor látta mindnyájukat, és most is itt vannak. Csakhogy ez nem igaz. Nincsenek itt. A szellemek, akiket Eleanor látott, eltűntek, és Eleanor csatlakozott menetükhöz. De előbb felszólította Dant, hogy várjon – és ő várt. A folyosóra nyíló ajtó lassan becsukódott, majd kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Eleanor Ouellette holt száján egyetlen szó csúszott ki: – Danny. 2 Ha az ember megérkezik Sidewinder városába, egy tábla mellett halad el: ISTEN HOZOTT AMERIKA TETEJÉN! Ez ugyan nem egészen igaz, de van benne valami. Húsz mérföldre onnan, ahol a keleti lejtő nyugativá alakul, északi irányú, kanyargós földút ágazik le az autópályáról. E mellékút fölött fából készült jelzés ível, beégetett felirata így szól: ISTEN HOZOTT A HARANGVIRÁG KEMPINGBEN! AKI JÓ BARÁT, ELIDŐZIK NÁLUNK! A felhívás régi, tisztes nyugati vendégszeretetre vall, de a helybéliek tudják, hogy az utat többnyire kapu zárja el, és a kapuról ilyenkor kevésbé barátságos tábla lóg: TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA. Hogy ekként hogyan boldogul a vállalkozás, rejtély Sidewinder népe előtt, akik azt szeretnék, ha a Harangvirág mindennap nyitva volna, amikor a felfelé vezető utak nincsenek behavazva. Hiányolják az egykor a Panorámából származó jövedelmet. Eredetileg azt remélték, a kemping legalább részben pótolni fogja (noha tudták, hogy a táborozóktól nem telik annyi pénz, amennyit a szálloda lakói a helyi gazdaságba pumpáltak). Ez azonban nem következett be. A közvélemény úgy tartja, a kemping valamilyen gazdag vállalat adóparadicsoma, amely eleve veszteségre van beállítva. Paradicsomnak valóban paradicsom, a vállalat azonban, amelyet fedez, nem más, mint az Igaz Kötés, és amikor ők szállják meg a táborhelyet, az ő lakókocsijaikon kívül nincs más jármű a jókora parkolóban, közülük pedig kirí méreteivel Kalapos Rose EarthCruisere. Ezen a szeptemberi estén az Igazak kilenc tagja gyűlt össze a Panoráma Laknak elkeresztelt, magas mennyezetű, tetszetősen rusztikus épületben. Amikor a kemping nyitva volt a közönség előtt, a Lak vendéglőként működött, ahol napi két étkezést

szolgáltak fel: reggelit és vacsorát. A konyhát Kurta Eddie és Duci Mo (avatatlankori nevükön Ed és Maureen Higgins) vezette. Egyikük sem közelítette meg Dick Hallorann gasztronómiai szintjét – erre kevesen voltak képesek –, ám nem könnyű felsülni azokkal a fogásokkal, amelyeket a kempingezők kedvelnek: fasírtgombóccal, sajtos makarónival, juharszirupos palacsintával, fasírtgombóccal, csirkeraguval, fasírtgombóccal, tonhalas rakott tésztával és gombamártásos fasírtgombóccal. Vacsora után az asztalokat leszedték a bingóhoz meg a kártyapartikhoz. Hétvégéken tánc is volt. Ilyen ünnepi alkalmakra azonban csak akkor került sor, amikor a kemping nyitva volt. Ezen az estén – amelyen három időzónával keletebbre Dan Torrance egy halott nő mellett ülve várta látogatóját – a Panoráma Lakban egészen más üzleti tranzakció zajlott. Az egyetlen asztalt a fényesre sikált pávaszemmintás padló közepén állították fel, és az asztalfőn Számosztó Jimmy ült. Nyitott PowerBookja fedelét a Kárpátokban eldugott szülővárosának fényképe díszítette. (Jimmy szeretett azzal tréfálkozni, hogy a nagyapja egyszer vendégül látott egy Jonathan Harker nevű fiatal londoni ügyvédet, azaz a Drakula-rege hősét.) Jimmy köré csoportosulva figyelte a monitort Rose, Varjú Papus, Kinézer Barry, Kígyófogú Andi, Zseton Charlie, Kötényes Annie, Dízel Doug és Fricska nagyapó. Az utóbbi mellé senki nem akart állni, mert úgy bűzlött, mint akinek a gatyájában baleset történt, és utána megfeledkezett a zuhanyozásról (ez újabban egyre sűrűbben előfordult), de mert fontos ügy volt terítéken, lenyelték fenntartásaikat. Számosztó Jimmy igénytelen külsejű, kopaszodó fickó volt, kellemes, bár kissé majomszerű arccal. Ötven körülinek látszott, ám ez csak harmada volt tényleges életkorának. – Meggugliztam a Nyaloda-Falodát, de semmi hasznosat nem találtam; igaz, nem is számítottam másra. Akit érdekel, a nyaloda-faloda a tizenévesek nyelvén azt jelenti, hogy az ember csak végszükségben jár oda… – Ez senkit sem érdekel – jelentette ki Dízel Doug. – És mellesleg kissé túl büdös vagy, nagyapó. Már zokon ne vedd, de mikor törölted ki utoljára a segged? Fricska nagyapó sárga, elkoptatott fogait kivillantva Dougra vicsorgott. – Épp ma reggel törölte ki a feleséged, Diz. Történetesen az arcával. Fura gusztus, de úgy látszik, ez ízlik neki… – Tartsátok a szátok mind a ketten – szólt rájuk Rose. Szenvtelen hangjában nem rejlett fenyegetés, de mind Doug, mind nagyapó úgy húzódott el tőle, mint két megdorgált iskolás fiú. – Folytasd, Jimmy. De maradj a tárgynál. Konkrét tervet kérek, mégpedig mihamarább. – A többiek vonakodni fognak, bármilyen konkrét a terv – közölte a Varjú. – Azt mondják majd, hogy ebben az évben jó termés volt szuflából. Ott volt az a mozis buli, a Little Rock-i templomtűz, a terrorista mutatvány Austinban. Nem is szólva Juárezről. Én nem lelkesedtem azért, hogy dél felé átlépjük a határt, de végül bejött.

De mennyire, hogy bejött! Juárez a világ gyilkossági központjaként vált híressé, és évi kétezer-ötszáz emberöléssel szolgált rá gúnynevére. A halált sok esetben kínzással idézték elő. A mindent átható atmoszféra kivételesen gazdag volt. Igaz, a szufla nem volt vegytiszta, és az embernek kissé hánykolódott tőle a gyomra, de a célnak így is megfelelt. – Attól a sok rohadt babtól szaladgálnom kellett – jegyezte meg Zseton Charlie –, de el kell ismernem, hogy a zsákmány príma volt. – Szent igaz, hogy jó évünk volt – ismerte el Rose –, de Mexikóból nem csinálhatunk gyakorlatot; ahhoz túl feltűnőek vagyunk. Odalenn gazdag amerikainak számítunk; idefenn viszont beolvadunk a terepbe. És nem elégeltétek még meg, hogy egyik évről a másikra éljünk? Hogy örökösen úton legyünk, és folyton a tartályokat számoljuk? Ez most más lenne. Ez az őstelér. Egyikük sem szólt semmit. Rose volt a vezérük, és végül úgyis azt teszik, amit mond, de ezt a kislánydolgot nem értették. Ez azonban nem gond. Majd ha meglátják, megértik. És ha aztán bezárták, és rendelésre nyerik ki a szuflát, akkor készek lennének térdre hullani és Rose lábát csókolni. Rose akár a szavukon is foghatja őket. – Folytasd, Jimmy, de térj a tárgyra. – Amúgy a Nyaloda-Faloda egy New England-i vegyesbolt-hálózat. Hetvenhárom egységük van Providence-től a Presque-szigetig. Ezt egy gimista az iPadjén két perc alatt megállapította volna. Kinyomtattam a helyszíneket, és a Whirl 360-nal képeket is csináltam. A boltok közül hatból nyílik hegyekre a kilátás. Kettő Vermontban van, kettő New Hampshire-ben és kettő Maine-ben. A laptop doboza a széke alatt volt. Jimmy felkapta, kotorászott a fedél zsebében, majd elővett egy dossziét, és átadta Rose-nak. – A képek nem az üzleteket ábrázolják, hanem a különféle hegyi látképeket, amelyek az üzletek környékéről láthatók. Ismétlem: a Whirl 360-nak köszönhetők, amelyik sokkal többet ér, mint Google Earth: mindenhová befurakodik a drága. Szemléld meg őket, hátha valamelyiknél leesik a tantusz. Ha nem, akkor azt állapítsd meg, melyiküket lehet végleg kirostálni. Rose kinyitotta a dossziét, és lassan átlapozta a fényképeket. Azt a kettőt, amely a vermonti Zöld-hegységet ábrázolta, rögtön félretolta. Az egyik maine-i helyszín is hasznavehetetlennek bizonyult: csak egyetlen hegy látszott rajta, ő pedig annak idején egész hegysort látott. A maradék három képet hosszasabban tanulmányozta, majd visszaadta őket Számosztó Jimmynek. – A három közül az egyik. Jimmy megfordította a képeket. – Fryeburg, Maine… Madison, New Hampshire… Anniston, New Hampshire. Nincs valami megérzésed, hogy melyik a háromból? Rose ismét magához vette a fényképeket, majd felemelte azt a kettőt, amely a Fehér Hegységet ábrázolta Fryeburgből, illetve Annistonból nézve.

– Azt hiszem, ebből a kettőből az egyik, de utána fogok járni. – Hogyan? – érdeklődött a Varjú. – Meglátogatom a lányt. – Ha minden úgy van, ahogy mondod, ez veszélyes lehet. – Majd álmában keresem fel. Az ilyen fiatal lányoknak mély az álmuk. Sejtelme se lesz, hogy ott jártam. – Biztos, hogy szükség van erre? Ez a három helység elég közel van egymáshoz. Mindet átkutathatnánk. – Hát persze! – eresztette ki a hangját Rose. – Majd ide-oda furikázunk, és közhírré tesszük: „Egy idevalósi lányt keresünk, de a magunk módszerével nem tudjuk kiszagolni a tartózkodási helyét, úgyhogy elkelne egy kis segítség. Nem találkoztak errefelé egy felsős diáklánnyal, aki a jövőbe lát vagy gondolatolvasó?” Varjú Papus felsóhajtott, zsebre vágta behemót kezét, és csak nézte Rose-t. – Sajnálom – mondta a nő –, kissé kikészültek az idegeim. El akarom ezt intézni, hogy el legyen intézve. És miattam nem kell aggódnod. Tudok magamra vigyázni. 3 Dan nézte a néhai Eleanor Ouellette-et. A nyitott, lassan üvegesedő szempárt. A két, tenyérrel felfelé fordított apró kezet. Leginkább azonban a nyitott szájat. Azon át a halál órát nem ismerő csendjébe lehetett látni. – Ki vagy? – És azt gondolta: Mintha nem tudnám. Talán nem ő keresett válaszokat? – Rendes ember lett belőled. – Az ajkak nem mozdultak, és a szavakból mintha hiányzott volna az érzelem. A halál talán megfosztotta öreg barátját az emberi érzésektől – milyen szörnyű kár… Vagy talán másvalaki az, aki csak álcázza magát Dicknek. Másvalami. – Ha Dick vagy, bizonyítsd be. Mondj valamit, amiről csak ő meg én tudunk. Csend. Dan azonban továbbra is érezte a jelenlétet. Aztán: – Megkérdeztél, mit akart Mrs. Brant a parkolóőr nadrágjával. Dannek először sejtelme sem volt, miről beszél a hang, de aztán felrémlett benne. Az emlék ott volt az egyik magas polcon, ahol a Panoráma-beli rossz emlékeket tárolta. Meg persze a páncéldobozokat. Mrs. Brant aznap jelentkezett ki, amelyen Danny a szüleivel megérkezett, és amikor a Panoráma parkolóőre elővezette a hölgy kocsiját, a kisfiú elfogta őnagysága egy kósza gondolatát: De szívesen férkőznék a fickó nadrágjába! – Kisfiú voltál még, óriási rádióval a fejedben. Megsajnáltalak – és féltettelek is. Teljes joggal – nem gondolod? A szavakban halványan visszhangzott öreg barátjának kedvessége és humora. Bizony hogy Dick volt, senki más. Dan elképedve nézett a halott nőre. A szobában

ismét hol kialudt, hol visszatért a világosság. A vizespohár újra egyet csörrent. – Nem maradhatok sokáig, fiam. Fájdalmas itt lenni. – Van egy kislány, Dick… – Abra. – A hang szinte sóhajtva mondta ki a nevet. – Olyan, mint te. Lám, a körforgás… – Azt hiszi, egy nő üldözőbe vette. A nő kalapot visel – régimódi cilindert. Néha csak egyetlen hosszú foga van felül. Amikor éhes. Legalábbis Abra ezt beszélte. – Tedd fel a kérdésed, fiam. Nem maradhatok. Számomra most ez a világ álom egy álomról. – Vannak mások is. A cilinderes nő barátai. Abra látta őket reflektorfényben. Kik ők? Újabb csend. Dick azonban még ott volt. Megváltozott, de jelen volt. Dan az idegvégződéseiben érezte ottlétét, és szeme nedves felszínén mintha villamosság cikázott volna. – Ők az üres ördögök. Betegek, de nem tudnak róla. – Nem értem. – Az a jó. Ha találkoztál volna velük – ha épp csak megszimatolták volna a létezésedet –, már rég halott volnál. Felhasználtak és eldobtak volna, mint egy kiürült rekeszt. Ez történt azzal a szerencsétlennel is, akit Abra baseballos fiúnak nevez. És még sok mindenkivel. Legfőbb prédáik a gyerekek, akikben megvan a ragyogás – de erre ugye te is rájöttél? Az üres ördögök úgy tenyésznek a földön, mint bőrön a rákos daganat. Hajdan teveháton járták a sivatagot, és karavánban vonultak át KeletEurópán. Jajongást esznek, fájdalmat isznak. Te is borzalmakat éltél át a Panorámában, Danny, de ettől a csürhétől legalább megmenekültél. Most, hogy a kislány annak a furcsa nőnek a rögeszméje lett, nem fognak nyugodni, amíg meg nem kaparintják. Lehet, hogy megölik. Az is lehet, hogy megfordítják. Vagy talán megtartják, és addig használják, amíg el nem fogy. Ez a lehetőség a legszörnyűbb. – Nem értem. – Kivájják, hogy olyan üres legyen, mint ők. – A halott szájból őszies sóhaj fakadt. – Mondd, Dick, mi a fenét csináljak? – Add meg a kislánynak, amit kért. – Hol vannak ezek az üres ördögök? – A gyerekkorodban; onnan jön minden ördög. Többet nem szabad mondanom. – Hogyan tartóztassam fel őket? – Csak úgy, hogy végzel velük. Dugd le a torkukon a saját mérgüket. Ha ezt megteszed, eltűnnek. – Azt a furcsa kalapos nőt hogy hívják? Tudod a nevét? A folyosóról gumibetétes felmosórongy surrogása hallatszott, és Poul Larson fütyörészni kezdett. A szobában megváltozott a levegő. Az eddigi érzékeny egyensúly most megbillent.

– Fordulj a barátaidhoz. Azokhoz, akik tudják, ki és mi vagy. Úgy nézem, derék emberré cseperedtél, de valamivel még mindig tartozol. – Csend lett, aztán a hang, amely Dick Halloranné volt és nem volt, utoljára szólalt meg, tompán és parancsolón: – Ródd le a tartozást. Eleanor szeméből, orrából, elnyílt szájából vörös köd száll fel. Úgy öt másodpercen át függött a halott fölött, aztán eltűnt. A lám pák folyamatosan égtek. A pohárban sem mozdult meg a víz. Dick sem volt már jelen. Dan csupán egy holttest társaságában maradt. Üres ördögök. Rettentőbb kifejezést soha nem hallott még. De annak számára, aki a Panoráma igazi valóságával találkozott, megvolt a maga értelme. Az a hely is tele volt ördögökkel, de azok legalább halott ördögök voltak. Dan úgy vélte, ez a cilinderes nőről és barátairól nem mondható el. Valamivel még mindig tartozol. Ródd le az adósságod. Igen. A csüngő pelenkás kisfiút a Braves feliratú pólóban magára hagyta, boldoguljon, ahogy tud. A kislánnyal ezt nem fogja megtenni. 4 Dan a nővérszobában várta Geordie & Fiai halottaskocsiját, és látta, ahogy a letakart hordágy kigördül a Rivington Egy hátsó kapuján. Ezután felment a szobájába, és lenézett a teljesen néptelen Cranmore sugárútra. Éjszakai szél fújt, lecibálta a tölgyfákról a korán fonnyadó leveleket, és végigtáncoltatta őket az utcán. A városi park túlsó végén ugyanilyen elhagyatott volt Pöttömváros is, néhány narancsfényű, fokozott erősségű biztonsági lámpa őrizete alatt. Fordulj a barátaidhoz. Azokhoz, akik tudják, ki és mi vagy. Billy Freeman jóformán kezdettől tudta, kicsoda-micsoda, mert csekély mértékben ő is birtokolta Dan adottságait. És ha Dannek adóssága volt, Bill viszont őneki tartozik, hiszen Dan erősebb és fényesebb ragyogásának köszönheti az életét. Neki természetesen másképp fogalmaznék. Igaz, miért is kellene megfogalmaznia? Itt volt aztán John Dalton, aki valamikor elvesztette az óráját, és történetesen Abra gyerekorvosa. Mit is mondott Dick Eleanor O-la-la élettelen száján át? Lám, a körforgás… Amit Abra kért, még egyszerűbbnek látszott. Habár a megvalósítása… nos, az kissé bonyolult lehet. 5

Amikor Abra vasárnap reggel felkelt, a [email protected] feladótól email üzenet várta. Abra, közös képességeink segítségével beszéltem egy barátommal, és immár meg vagyok róla győződve, hogy veszélyben vagy. Egy másik, mégpedig közös barátunkkal is meg akarom beszélni a helyzetedet: John Daltonnal, de csak akkor, ha beleegyezel. Azt hiszem, ő meg én megszerezhetjük a tárgyat, amit a táblámra rajzoltál. Beállítottad a betörőriasztódat? Lehet, hogy bizonyos személyek keresni fognak, és nagyon fontos, hogy ne találjanak meg. Légy nagyon óvatos. Minden jót kívánok, és NE ESSÉK SEMMI BAJOD. Töröld ezt az emailt. D. bácsi

Abrát az email puszta ténye inkább meggyőzte, mint a tartalma, mivel tudta, hogy Dan nem szívesen kommunikál ezen a módon: attól fél, a szülei kutakodhatnak levelezésében, és azt hinnék, holmi Pedofil Pepivel vált üzeneteket. Ha tudnák, valójában miféle gyerekháborgatóktól kell tartania! Abra félt, de egyszersmind – most, hogy ragyogón sütött a nap, és semmiféle cilinderes, agyament szépség nem lesett rá az ablakból – fel is volt ajzva. Mintha egyik szereplője lett volna azoknak a természetfölötti, romantikus és horrorisztikus regényeknek, amelyeket Mrs. Robinson, az iskola könyvtárosa finnyásan „tizenhat éven aluliak pornójának” nevezett. Az ilyen könyvekben a lányok vérfarkasokkal, vámpírokkal, sőt még zombikkal is enyelegtek, mégsem váltak hozzájuk hasonlóvá. Az is kellemes volt, hogy egy felnőtt férfi áll ki érte, és csöppet sem volt baj, hogy az illető még jóképű is, amolyan szakadt módon, mint Jax Teller Az anarchia fiai-ban, abban a tévésorozatban, amelyet ő és Emma Deane titokban néztek az utóbbi számítógépén. Dan bácsi emailjét nem egyszerűen, hanem végleg törölte; ezt a lomtárat hívta Emma „a nukleáris pasi-fájl”-nak. (Mintha volna ilyen pasid, Em, gondolta Abra kajánul.) Aztán lecsukta számítógépét, anélkül, hogy Dannek válaszolt volna. Szükségtelen volt. Csak a szemét kellett lehunynia. Hipp-hopp. Üzenet elküldve. Abra elvonult zuhanyozni. 6 Amikor Dan visszatért a reggeli kávéjával, a tábláján újabb közleményt látott. Dr. Johnnak szólhatsz, CSAK A SZÜLEIMNEK NE! Isten őrizz. Legalábbis egyelőre. Dan azonban nem kételkedett benne, hogy a szülők inkább előbb, mint később megneszelnek valamit. De ezen a hídon majd akkor megy

át (vagy gyújtja fel), amikor odaér. Egyelőre rengeteg egyéb dolga van. Először is telefonálnia kell. Gyerekhang jelentkezett, és amikor Dan Rebeccát kérte, a készüléket az asztalra csapták, és távoli, elhalkuló kiáltás hallatszott: „Nagyi, téged keresnek!” Néhány másodperc, és Rebecca Clausen volt a vonalban. Halló, Becka, itt Dan Torrance. – Ha Mrs. Ouellette-ről van szó, ma reggel jött egy email bizonyos… – Nem erről van szó. Egy kis eltávozást szeretnék kérni. – Álom doktor el akar távozni? El se hiszem. Tavasszal gyakorlatilag rugdosni kellett, hogy kivegye a szabadságát, és naponta egyszer vagy kétszer akkor is bejött. Családi ügy? Dannek Abra relativitáselmélete jutott eszébe, és igennel felelt.

TIZEDIK FEJEZET

ÜVEGDÍSZEK 1 Abra édesapja fürdőköpenyben állt a konyhai munkalapnál, és tojást vert fel egy tálban, amikor megszólalt a telefon. Az emeleten zubogott a zuhany. Ha Abra tartja magát szokásos vasárnap reggeli gyakorlatához, zubogni is fog, amíg el nem fogy a meleg víz. David ránézett a bejövő hívások ablakára. A körzet kódszáma 617 volt, de a rá következő telefonszám nem az ismerős bostoni, azaz anyós-nagymamájának vezetékes száma volt. – Halló! – Jaj, David, ügy örülök, hogy utolértelek! – Lucy volt a hívó, és hangja teljes kimerültségről árulkodott. – Hol vagy? És miért nem a mobilodról hívsz? – A massachusettsi kórházból beszélek, nyilvános állomásról. Innen nem lehet mobilon beszélni, mindenütt ki van írva. – Jól van Mamó? És te hogy vagy? – Én jól. Mamó állapota most már stabil, de egy ideig nagyon rossz volt. – Lucy nagyot nyelt. – És most sem jobb. – Az asszony ekkor omlott össze. Nem pusztán hüppögött: a lelkét adta bele a zokogásba. David várt. Örült, hogy Abra a zuhany alatt van, és remélte, hogy a meleg víz még jó ideig kitart. A helyzet sötétnek ígérkezett. Lucy nagy sokára ismét beszédképes lett. – Ezúttal a karját törte el. – Ne mondd! Értem. Más nincs? – De igenis van más! – Lucy jóformán kiabált vele, azon a „jaj, miért olyan ostobák a férfiak”-hangon, amelyet David szívből rühellt, és felesége talján örökségének tulajdonított. Meg sem fordult a fejében, hogy időnként talán valóban ostobán viselkedik. Mélyet lélegzett, hogy összeszedje magát. – Mondd el, drágám. Lucy elmondta, habár két ízben ismét felzokogott, és Davidnek várnia kellett, amíg megnyugszik. Halálosan ki volt merülve, de ez csak egy része volt a bajnak. David megértette, hogy az asszony a zsigereivel csak most fogadja el, amit józan ésszel már

hetek óta tudott: hogy az ő Mamója valóban meg fog halni, és talán nem is békésen. Concetta, aki immár csak töredékidőkben aludt, éjfél után felébredt, és szükségre kellett mennie. Ám ahelyett, hogy csengetett volna Lucynak az ágytálért, megpróbált felkelni, és egyedül kimenni a fürdőszobába. Sikerült a lábát a földre lendítenie és felülnie, de ekkor elszédült, és leesett az ágyról, mégpedig a bal karjára, amely szilánkosra tört. Lucy, akit elfárasztott a többheti és soha nem tanult éjszakai ápolás, nagyanyja kiáltozására riadt fel. – Nem pusztán segítségért kiabált – mondta –, és nem is sikoltozott, hanem egyenesen visított, mint a róka, amelyiknek egyik lábát kitépte egy olyan rettenetes, brutális csapda. – Szörnyű lehetett, drágám. Lucia Stone ott állt egy első emeleti fülkében, ahol nassautomatákon kívül – mirabile dictu – néhány működő telefon is volt; sajgó testét száradó veríték lepte el (érezte a saját szagát, amely valóban nem hasonlított a Dolce & Gabbana Halványkék Harmatára), és hasogatta fejét a négy év óta először tapasztalt migrén. És közben jól tudta: soha nem mondhatja el a férjének, milyen véghetetlenül szörnyű volt. Micsoda borzalmas felfedezés! Az ember azt hitte, tisztában van az alapvető tényekkel: a szeretett nő megöregszik, a szeretett nő legyengül, a szeretett nő meghal – és utána rádöbben, hogy sokkal többről van szó. Akkor jön erre rá, amikor a nő, aki nemzedéke legnagyszerűbb verseinek jó néhányát írta, ott fekszik saját vizeletének tócsájában, és visítva követeli unokájától, hogy szüntesse meg a fájdalmat, ó, madre de Cristo, vessen már véget neki. Amikor látja, hogy a korábban sima kar olyan, mint egy kifacsart mosogatórongy, és hallja, ahogy a költőnő a picsába kívánja a sérülést, majd a halált szólongatja, csak maradjon abba a fájdalom. Elmondhatja egy nő a férjének, hogy még félálomban volt, és megdermesztette a félelem, hogy akármit csinál, rosszat tesz vele? Elmondhatja neki, hogy amikor meg akarta mozdítani a nagybeteget, az megkarmolta az arcát, és úgy üvöltött, mint az úttesten elgázolt kutya? Elmagyarázhatja-e, milyen érzés volt otthagyni a szeretett nagyanyát elterülve a földön, miközben ő a 911-et tárcsázza, és utána mellette ülve várni a mentőket, közben meghajlított szívószálon vízben oldott Oxycodone-t itatva vele? Hogy a mentő csak késett és késett, neki pedig Gordon Lightfoot száma, „Az Edmund Fitzgerald hajótörése” jutott eszébe, amely azt kérdezi, hová lesz az isteni szeretet, amikor a hullámok a perceket órákká változtatják? Mamón a fájdalom hullámai csaptak át, süllyedni kezdett, és a mentők még mindig késtek. Amikor a nagybeteg ismét sikoltozni kezdett, Lucy alácsúsztatta mindkét karját, és az ágyára emelte, suta húzó-lökő mozdulatokkal, amelyeket, tudta jól, napokig, ha nem hetekig megérez majd a vállában és a csípőjében. Képzeletben betömte a fülét, hogy ne hallja Mamó jajveszékelését: tegyél le, megölsz! Ezután Lucy, hátát a falnak vetve, lihegve leült a földre, a haja pászmákban tapadt az arcához, Mamó pedig eközben sírt, dajkálta iszonyatosan kifacsarodott karját, és kérdezgette, miért okoz

neki Lucia ekkora fájdalmat, és miért kellett neki ezt megérnie. Végre-valahára megjöttek a mentők, és az egyikük – Lucy nem tudta, hogy hívják, de áldotta összefüggéstelen imáiban – beadott Mamónak egy injekciót, amely kiütötte. Megmondhatja-e férjének egy nő, hogy azt kívánta: bárcsak az injekció halálos lett volna? Mindössze annyit mondott: – Hát elég szörnyű volt. Annyira örülök, hogy Abra nem akart idejönni ezen a hétvégén. – Szeretett volna, de töméntelen házi feladata volt, és tegnap, mint mondta, a könyvtárba kellett mennie. Nagy szám lehetett, hiszen tudod, hogy nyaggat mindig, hogy vigyem el a focimeccsre. – Csak locsogott. Micsoda ostobaság! De mi mást mondhatott volna? – Rohadtul sajnálom, Luce, hogy mindezt egyedül kellett végigcsinálnod. – Csak tudod… ha hallottad volna, ahogy sikoltozik. Akkor megértenéd. Soha többé nem akarok hallani ilyen sikoltozást. Amikor mindig olyan csodásan őrizte meg a nyugalmát… Emelt fővel járt akkor is, amikor körülötte mindenki elvesztette a fejét. – Tudom… – És akkor odáig zuhanjon, mint tegnap este. Csak olyan szavak jutottak eszébe, mint picsa, meg szar, meg húgy, meg baszdmeg, meg meretrice, meg… – Próbáld elfelejteni, szívem. – Odafenn elhallgatott a zuhany. Abra néhány perc alatt megszárítkozik, beleugrik vasárnapi cuccába, és hamarosan lejön, kilógó ingben, lazán fityegő cipőfűzővel. Lucy azonban még nem volt kész arra, hogy másról beszéljen. – Emlékszem egy régi versére. Nem tudom szó szerint idézni, de valahogy így kezdődött: „Isten szakértője a törékeny dolgoknak, és borús jövőképét a legfinomabb üvegdíszekkel álcázza.” Valamikor azt gondoltam, ez elég konvencionális elképzelés egy Concetta Reynolds részéről – majdhogynem giccs. És már itt is volt Abba baba – az ő Abba babájuk –, valósággal kivirulva a zuhanyozástól. – Minden rendben, apa? David felemelte a kezét: Várj egy percig. – Most, hogy tudom, mire gondolt valójában, soha többé nem leszek képes elolvasni azt a verset. – Itt van Abby, drágám – mondta David erőszakolt kedélyességgel. – Nagyon jó, vele is kell beszélnem. Ne aggódj, többé nem fogok bőgni, de ettől nem védhetjük meg. – A legrosszabbtól talán mégis… – kockáztatta meg David gyöngéden. Abra az asztalnál állt, nedves haja két lófarokba fogva; így megint tízévesnek látszott. Az arca azonban komoly volt. – Talán – mondta engedékenyen Lucy –, de ezt nem bírom tovább, Davey. Még

akkor sem, ha nappalra van, aki kisegít. Azt hittem, képes vagyok rá, de nem megy. Frazierben, innen nem messze, van egy hospice. Egy ápolónő beszélt róla a felvételi irodán. Gondolom, a kórházakban számon tartják, hová lehet fordulni hasonló helyzetekben. Elég az hozzá, hogy az intézményt Helen Rivington Háznak hívják. Mielőtt téged felhívtalak, beszéltem velük, és már mától van egy szabad helyük. Felteszem, Isten az éjjel megint lesöpört egy üvegdíszt a kandallója párkányáról. – Chetta ébren van? Megbeszélted ezt a… – Két órája magához tért, de zavarosan viselkedett. A múlt és a jelen összekeveredett benne, mint egy salátában. Mialatt én még mélyen aludtam, gondolta David bűntudatosan. És lefogadnám, hogy a könyvemről álmodtam. – Előbb-utóbb bizonyára kitisztul a feje, akkor majd megmondom neki, a lehető legtapintatosabban, hogy a döntés már nem rajta múlik. Itt az ideje, hogy a hospice viselje gondját. – Rendben van. – Ha Lucy valamit komolyan elhatározott, a legokosabb, ha az ember félreáll az útjából, és ráhagyja, hogy cselekedjék belátása szerint. – Apa, jól van Mamó? Mi van Mamóval? Abra tudta, hogy édesanyja jól van, de a dédanyja annál kevésbé. Lucy elbeszélésének nagy része már akkor eljutott hozzá, amikor még a zuhany alatt állt, és arcán végigfolytak a samponnal elegyedő könnyek. Mindazonáltal megtanulta, hogy jókedvűnek mutatkozzék, amíg valaki tudtára nem adta, hogy most már helyénvalóbb bánatos képet vágni. Eltűnődött, hogy vajon új barátja, Dan is elsajátította-e gyerekkorában ezt a mutatványt. Úgy gondolta, ő sem volt kivétel ezalól. – Chia, úgy látom, Abby beszélni szeretne veled. Lucy felsóhajtott, és azt mondta: – Add át neki a kagylót. David odanyújtotta a lányának a készüléket. 2 Azon a vasárnapon, délután kettőkor Kalapos Rose kiakasztott nagyméretű lakóautója ajtajára egy táblát, CSAK AKKOR ZAVARJANAK, HA FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGES szöveggel. Az elkövetkező órákat gondosan megtervezte. Szilárd ételt ma nem vesz magához, inni csak vizet iszik. A délelőtti kávé helyett hashajtót vett be. Mire eljön az idő, hogy a kislány fejében olvasni próbáljon, olyan tiszta és átlátszó lesz, mint az üres pohár. Mivel semmiféle testi funkció nem tereli majd el a figyelmét, Rose kideríthet mindent, amire szüksége van: a kislány nevét, pontos címét, azt, hogy mennyit tud, és – ami nagyon fontos – hogy kinek árulhatott el valamit. Rose mozdulatlanul fekszik majd dupla ágyán az EarthCruiserben délután négytől este tízig, nézi a mennyezetet,

és meditál. Mire szelleme is olyan tiszta lesz, mint a teste, magához vesz némi szuflát a rejtekhelyen tárolt egyik tartályból – elég lesz egy szippantásnyi is –, és újra megforgatja a világot, amíg ő be nem költözik a lányba, és a lány őbelé. Keleti időszámítás szerint hajnali egykor zsákmánya már mélyen alszik, ő pedig kedve szerint szemezgethet tudattartományából. Még az is lehet, hogy elültethet benne egy felszólítást: Meg fog keresni néhány férfi. Segíteni akarnak. Kövesd őket. Ám ahogy a régi iskolához tartozó gazda-költő, Bobbie Burns több mint kétszáz évvel ezelőtt rámutatott, az egerek és emberek legfortélyosabb terveit is elfújhatja a rossz szél, és Rose éppen hogy szavalni kezdte relaxációs mantrája bevezető sorait, amikor egy ilyen rossz szél megzörgette ajtaját. – Tűnés! – kiáltotta. – Nem tudsz olvasni? – Rose, itt van Zölddió is! – harsogta a Varjú. – Azt hiszem, megszerezte, amit kértél, de utasítás kell neki az akció elindításához, és a dolog kurvára időigényes. Rose néhány másodpercig mozdulatlan maradt, aztán dühösen fújta ki magából a levegőt, felkapott egy Sidewinder-pólót (CSÓKOLJ MEG A VILÁG TETEJÉN!), és átbújtatta a fején. A póló a combjáig csúszott. Aztán ajtót nyitott. – Ajánlom, hogy működjön is – vetette oda. – Vissza is jöhetünk – mondta Zölddió. A feje búbján kopasz emberke ősz haja brillantinozott vattapamacsokban meredezett a füle fölött. Kezében papírlapot tartott. – Nem, csak végezzünk gyorsan. Leültek az asztalhoz a konyhával kombinált nappaliban. Rose kirántotta Dió kezéből a papírt, és átfutotta. Valamilyen bonyolult vegyészeti ábra volt, tele hatszögekkel; Rose-nak semmit sem mondott. – Mi ez? – Egy nagyon erős nyugtató – felelte Dió. – Új, és minden gyanún felül áll. Jimmy szerezte ezt a formulát az egyik NSA-beli aktívánktól. Totál kiüti majd a csajt, anélkül, hogy kárt tenne benne. – Lehet, hogy tényleg ez kell nekünk – mondta Rose, hangjába azonban némi szándékos neheztelés vegyült. – De nem várhattál volna vele holnapig? – Pardon, pardon – mondta Dió szendén. – Ez az ügy nem várhat – szólt közbe a Varjú. – Ha gyorsan akarsz lecsapni erre a lányra, és tisztán akarod megkapni, akkor nekem máris intézkednem kell. Nem elég, hogy hozzáférjünk a szerhez, el is kell szállítani valamelyik postafiókunkba. Ilyen állomása az Igazaknak Amerika-szerte több száz is volt, főleg a Postaláda Társaságnál és különféle csomagszolgálati lerakatokban. Igénybevételüket napokra előre kellett megtervezni, lévén hogy mindig a lakóautóikkal közlekedtek. Az Igazak előbb vágták volna el saját torkukat, semhogy a tömegközlekedést igénybe vegyék. A magánrepülőgép szóba jöhetett ugyan, de csak végszükségben: nagyon rosszul viselték a magasságot. Zölddió úgy vélte, ez az idegrendszerükkel függ össze, amely alapvetően különbözött az avatatlanokétól. Rose főleg az adófizetők pénzéből fedezett

biztonsági idegrendszer miatt aggódott. Szeptember 11-e óta a Belbiztonsági Szolgálat még a magánrepülőket is szigorúan szemmel tartotta, és az Igaz Kötés túlélési szabályai között az első helyen állt, hogy soha ne hívják fel magukra a figyelmet. Az államközi országutak rendszerének köszönhetően a lakókocsik mindig beváltak, és így lesz ez ezúttal is. Ha hatóránként váltják a sofőröket, egy Sidewinderből induló kis rohamcsapat nem egészen harminc óra alatt érhet New Englandbe. – Rendben van – mondta megenyhülve Rose. – Hol van állomásunk az I–90 mentén New York állam északi részén vagy Massachusettsben? A Varjú nem köntörfalazott, és arra sem hivatkozott, hogy a tervet még négyszemközt meg kell vitatniuk. – Az EZ Postaszolgálatnál, a massachusettsi Sturbridge-ben. Rose rábökött a Dió kezében lévő érthetetlen kémiai ábrára. – Akkor küldesd oda ezt a bigyót. Iktass be legalább három kitérőt, hogy valamilyen gikszer esetén mindent letagadhassunk. Ide-oda kell cikázni az áruval. – Van erre időnk? – kérdezte a Varjú. – Miért ne lenne? – kérdezte Rose; ez a megjegyzés később még gyakran kísértett tudatában. – Indítsd el dél felé, aztán a Középnyugatra, és csak ezután New Englandbe. A lényeg, hogy csütörtökre Sturbridge-be érjen. Az Express Mailt használd, ne a FedExet vagy az Egyesült Csomagszolgálatot. – Megoldható – jelentette ki a Varjú habozás nélkül. Rose az Igazak doktorához fordult. – Melegen ajánlom, Dió, hogy ne tévedj. Ha nemcsak egyszerűen elaltatod, hanem túladagolod a szert, gondom lesz rá, hogy te légy a Little Big Horn-i csata óta az első Igaz, akit száműzünk. Zölddió kissé elsápadt. De nincs komoly baj. Rose-nak nem áll szándékában, hogy bárkit száműzzön, viszont rosszul tűri, ha a szavába vágnak. – Nincs semmi gond – mondta békítőn a Varjú. – A szert eljuttatjuk Sturbridge-be, és Dió hibátlanul fogja alkalmazni. – Nincs valami egyszerűbb? Olyan, amit itt is beszerezhetünk? – Ha el akarjuk kerülni, hogy a lány a nyilvánosságnak énekeljen, akkor nincs. Ez a szer biztonságos, és gyorsan hat. Ha a lánynak valóban akkora az ereje, ahogy te hiszed, a gyorsaság döntően fontos, mert… – Jó, jó, értem. Végeztünk? – Van még valami – mondta Zölddió. – Későbbre is halaszthatnánk, de… Rose kinézett az ablakon, és – Úrjézus és aprószentek! –, ott bandukolt a Panoráma portája melletti parkolón keresztül Számosztó Jimmy, és nála is egy papírlap volt. Miért is akasztott a kilincsre egy NE ZAVARJANAK! táblát? Éppígy az is állhatna rajta: GYERTEK BE MIND! Rose összegyűjtötte, tasakba zárta, és tudatának egy hátsó zugába rekkentette

minden rosszkedvét, és készségesen mosolygott. – Mi baj? – Fricska nagyapó már nem bírja tartani a selejtjét – közölte a Varjú. – Már húsz év óta nem bírja – jegyezte meg Rose. – Pelenkát nem hajlandó viselni, és senki sem kényszerítheti rá. Még én se. – Ez most más – magyarázta Dió. – Már felkelni se nagyon tud. Baba és Feketeszem Susie gondozzák, amennyire lehet, de a lakókocsija úgy bűzlik, mint a Kaporszakállú haragja… – Majd jobban lesz. Töltünk bele egy kis szuflát. – Rose-nak azonban nem tetszett Dió arckifejezése. Kamionos Tommy két évvel ezelőtt múlt ki, és az Igazak időszámítása szerint ez mintha csak két hete történt volna. És most Fricska nagyapó lenne soron? – Szellemileg omlik össze – mondta ki nyíltan a Varjú. – És… Ránézett Dióra. – Ma délelőtt Petty vigyázott rá, és azt állítja, beindultak a kihagyások… – Azt állítja – ismételte Rose. Sehogy sem akarta elhinni. – Más is látta? Baba? Vagy Sue? – Nem, ők nem. Rose vállat vont: na tessék! Mielőtt azonban a kérdést tovább taglalhatták volna, bekopogott Jimmy, és Rose ezúttal hálás volt az alkalmatlankodásért. – Bújj be! Jimmy csak a fejét merte bedugni. – Tényleg szabad? – Hát persze! Nem értem, miért nem hoztad magaddal a Rockette lányokat és a kaliforniai egyetem fúvószenekarát is? Elvégre én mindössze meditációs fázisba akartam lépni, azok után, hogy néhány vidám órát szenteltem a beleim kitisztításának. A Varjú szelíden feddő pillantást vetett rá, és Rose talán, sőt valószínűleg meg is érdemelte ezt, hiszen a többiek csak neki engedelmeskedtek, és tették az Igazak dolgát – ám ha a Varjúból valaha is főnök lenne, megértené Rose berzenkedését. Az Igazak egy percig sem hagyják békén az embert, legföljebb ha halálbüntetéssel fenyegetik őket. Sőt gyakran még olyankor sem. – Van nálam valami, ami érdekelhet – mondta Jimmy. – És ha már a Varjú és Dió úgyis itt vannak, gondoltam… – Tudom, mit gondoltál. Mi ez? – Próbáltam az interneten adatokat gyűjteni a két városról, amit kiszúrtál – Fryeburgről és Annistonról. Ezt a Union Leader-ben találtam. A múlt csütörtöki számban. Persze lehet, hogy érdektelen. Rose átfutotta a papírt. A kiemelt cikk valami piripócsi iskoláról szólt, amely költségvetési lefaragások miatt megszünteti futballprogramját. Jimmy az alatta található, rövidebb cikket karikázta be.

„ZSEBFÖLDRENGÉST” JELENTENEK ANNISTONBÓL Milyen kicsi lehet egy földrengés? Ha hihetünk egy, a Saco folyónál végződő rövid annistoni zsákutca, a Richland Court lakóinak, akár egészen aprócska is lehet. Kedden, a késő délutáni órákban több itteni lakos rengést tapasztalt, amelytől csörömpölni kezdtek az ablakok, megrázkódott a padló, és üvegtárgyak potyogtak le a polcokról. Egy, az utca végén élő nyugdíjas, Dane Borland megmutatta, mekkora repedés keletkezett frissen aszfaltozott kocsibehajtóján. – Ha bizonyítékot keres, itt van a szeme előtt! – mondta. Noha a wrenthami (Massachusetts) Geológiai Ellenőrzőközpont jelentése értelmében kedd délután New England területén semmilyen földmozgást nem észleltek, Matt és Cassie Renfrew éltek az alkalommal, és »földrengés-bulit« csaptak, amelyen az utca legtöbb lakója részt vett. Andrew Sittenfeld, a Geológiai Központ egyik munkatársa úgy véli, a Richland Court lakói talán a csatornarendszer vízszintjének emelkedését érzékelhették, esetleg egy katonai gép törte át a hanghatárt. Amikor Mr. Renfrew előtt felvetettük a fenti lehetőségeket, nagyot nevetett: – Mi nagyon jól tudjuk, mit érzékeltünk – közölte. – Földrengés volt, és kész, ami egyáltalán nem hátrány. Nem okozott semmi komolyabb kárt, és bitang jó muri jött ki belőle. (Andrew Gould) Rose kétszer is elolvasta, s amikor felnézett, ragyogott a szeme. – Jó fogás volt, Jimmy. Jimmy elvigyorodott. – Köszi. Akkor nem is zavarok tovább. – Vidd magaddal Diót, hadd vizsgálja meg nagyapót. Varjú, te még maradj egy percre. Miután a másik kettő elment, a Varjú becsukta az ajtót. – Úgy gondolod, ez a New Hampshire-i rengés a lány műve? – Igen. Nem száz százalékig biztos, de nyolcvan százalékot megkockáztathatunk. És most, hogy megvan a helyszín is – nem is csak egy város, hanem egy meghatározott utca! –, ma éjjel, amikor megkeresem azt a lányt, sokkal, de sokkal könnyebb lesz a dolgom. – Ha fülébe ülteted a bolhát, Rosie, hogy tartson velünk, talán még ki se kell ütnünk. Rose elmosolyodott: ismét meggyőződhetett róla, hogy a Varjúnak fogalma sincs ennek a lánynak a különleges képességeiről. Később aztán megmásította véleményét, és azt gondolta: Hiszen még én sem sejtettem. Csak hittem, hogy ismerem. – Úgy tudom, a reményt nem tiltja törvény De ha megkaparintottuk, nem érhetjük be azzal, hogy belecsempészünk valamit az italába, még ha totál korszerű anyag is.

Csodaszerre lesz szükség, hogy készséges és együttműködő legyen, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy az önálló együttműködés az ő érdekeit szolgálja. – Velünk jössz, amikor majd elcsípjük? Rose-nak eredetileg ez volt a szándéka, most azonban, Fricska nagyapó állapotára való tekintettel, tétovázott. – Nem biztos… A Varjú nem kérdezősködött – Rose ezt a javára írta –, és távozni készült. – Gondoskodom róla, hogy többé senki se zavarjon. – Helyes. És nézz utána, hogy Zölddió alaposan megvizsgálja – a segge lyukától az étvágyáig. Ha tényleg kipurcanóban van holnapra, mire kilépek a purdah-ból, tudni akarom. – Kinyitotta a padló alatti rekeszt, és elővett egy tartályt. – És ebből adjátok be neki a maradékot. – Az egészet? – kérdezte döbbenten a Varjú. – De Rose, ha tényleg kipurcanóban van, semmi értelme! – Azért csak adasd be. Nemrég ti magatok állapítottátok meg, milyen jó évünk volt. Megengedhetünk magunknak egy kis extrahóbortot. Amellett az Igaz Kötésnek csak egy szem nagyapója van. Ő még emlékszik azokra az időkre, amikor az európai népek a fákat imádták, és nem az üdülői résztulajdont. Amíg rajtunk múlik, élnie kell. Nem vagyunk vademberek. – Az avatatlanok talán másképp gondolják. – Ezért avatatlanok. És most húzz el te is. 3 A Munka Ünnepét követően Pöttömváros vasárnaponként délután háromkor zárt. Ezen a délutánon, háromnegyed hatkor, a mini-Cranmore sugárút vége táján három óriás ült egy padon, törpévé zsugorítva a pöttömvárosi drogériát és a Zenedoboz filmszínházat (amelynek ablakain a turistaszezon alatt be lehetett kukkantani a pöttöm vásznon futó pöttöm rövidfilmekre). John Dalton a megbeszéléshez Red Sox-sapkát csapott a fejére, amelyet aztán a pöttöm bíróság előtt álló pöttöm Helen Rivingtonszobor fejére helyezett át. – Lefogadnám, hogy Helen is imádta a Red Soxot – jelentette ki. – Errefelé mindenki rajong értük. Csak a magamfajta emigránsok tartanak még fenn némi érdeklődést a Yankees iránt. Nos, Dan, miben lehetek szolgálatodra? A közös családi vacsorát áldoztam fel a kedvedért. A feleségem megértő asszony, de az ő türelme is véges. – Mit szólna őnagysága, ha néhány napra eljönnél velem Iowába? – kérdezte Dan. – Szigorúan az én kontómra, világos? A Tizenkettedik Lépcsőfok értelmében fel kell keresnem egy nagybátyámat, aki halálra issza és drogozza magát. A családom rimánkodik, hogy lépjek közbe, de egyedül nem boldogulok.

A Névtelen Alkoholistáknak nem voltak szabályaik; voltak viszont szabályszámba menő hagyományaik. Ezek közül az egyik legszigorúbb azt írta elő, hogy egy aktív alkoholistát senki sem kereshet fel a Tizenkettedik Lépcsőfok szellemében egyedül, hacsak az illetőt nem őrzik kórházban, detoxikálóban vagy a helyi diliházban. Fennforog ugyanis a veszély, hogy a találkozás vége felé együtt ürítik ki egyik poharat a másik után, és felváltva szippantják a kokaint. A függőség tudniillik, ahogy Casey Kingsley előszeretettel mondogatta, olyan ajándék, amely folyamatosan gazdát cserél. Dan Billy Freemanre nézett, és elmosolyodott. – Van valami mondanivalód? Mert akkor ki vele! – Nem hiszem el, hogy létezik ilyen nagybácsi. Szerintem egy szál rokonod sincsen. – Ez csak afféle feltételezés? – Hát… a helyzet az, hogy sose beszélsz róluk. – Sok családos ember van, aki sosem említi a hozzátartozóit. Szerintem te, Billy, pontosan tudod, hogy senkim sincs az égadta földön. Nem igaz? Billy hallgatott, de látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Én nem mehetek Iowába, Danny – szólalt meg John. – Foglalt vagyok egészen a hét végéig. Dan továbbra is Billyvel foglalkozott. Most előkotort valamit a zsebéből, és kinyújtotta ökölbe szorított kezét. – Na mi van benne? Billyt még inkább feszélyezte a helyzet. Johnra pillantott, látta, hogy tőle nem várhat segítséget, és visszafordult Dan felé. – John tudja, kicsoda-micsoda vagyok – mondta Dan. – Egyszer a segítségére voltam, és tudja, hogy a program más résztvevőin is segítettem. Barátok közt vagy. Billy átgondolta Dan szavait, majd így szólt: – Aprópénz is lehet, de asszem, inkább az egyik NA-kitüntetésed. Amit minden, józanul leélt év után megkap az ember. – Ez melyik évből való? Billy Dan öklét nézte, és habozott. – Hadd segítsek – ajánlkozott John. – Dan 2001 tavasza óta él józanul, tehát ha valóban medált hurcol magával, akkor alighanem a tizenkettedik évi az. – Logikusan hangzik, de nem igaz. – Billy immár feszülten koncentrált, homlokán, a szeme fölött, elmélyültek a függőleges ráncok. – Talán inkább… izé… a hetedik évi? Dan felmutatta tenyerét. A medálon jókora római VI-os állt. – A kurva életbe – morogta Billy. – Pedig többnyire nem lövök mellé. – Egész közel jártál – vigasztalta Dan. – És itt nem célzásról van szó, hanem a ragyogásról.

Billy elővette a cigarettáját, majd ránézett a mellette ülő orvosra, és zsebre vágta a csomagot. – Ha te mondod… – Hadd világosítlak fel önmagad felől, Billy. Gyerekkorodban mindent remekül eltaláltál. Tudtad, mikor van jókedvében a mamád, hogy soron kívül kicsalhass tőle egy-két dolcsit. És tudtad, mikor zabos a papád, hogy nagy ívben elkerüld. – Hát azt tényleg tudtam, melyik vacsora után nem szabad siránkozni, hogy csak maradékot kapok – jelentette ki Billy. – Hogy álltál a szerencsejátékkal? – Lóversenyeztem Salemban. Egész szép kis stekszet hoztam össze. Később, úgy huszonöt éves koromban, elszállt a tudományom: már nem találtam el a nyerteseket. Volt egy hónap, amikor haladékot kellett kérnem a lakbérre, és ez kigyógyított a loviból. – Hát igen. Ahogy az ember öregszik, fogy a tehetsége. De azért valamennyi még megvan benned. – Tebenned több van – jelentette ki Billy ezúttal minden habozás nélkül. – Ugye ti most komolyan beszéltek? – John részéről ez nem is kérdés volt, inkább megállapítás. – Neked jövő hétre csak egyetlen bejelentett beteged van, akit nem akarsz lemondani vagy másra bízni – állapította meg Dan. – Egy kislány, akinek gyomorrákja van. A neve Felicity… – Frederika – igazította ki John. – Frederika Bimmel. A Merrimack Völgyi Kórházban fekszik. Jövő héten konzultálok az onkológusával meg a szüleivel. – Szombat délelőtt. – Úgy van, szombat délelőtt. – Elámulva nézett Danre. – Úristen… Ez a te… a te adományod… Nem tudtam, hogy ennyire erős. – Ígérem, hogy csütörtökre, de legkésőbb péntekre visszaérsz Iowából. Hacsak le nem fognak, gondolta. Mert akkor valamivel tovább időzhetünk odaát. Billyre nézett: vajon vette-e ezt a csüggesztő gondolatot. De úgy látszott, nem jutott el hozzá. – Miről van szó tulajdonképpen? – Egy másik betegedről, Abra Stone-ról. Az a helyzet, John, hogy hasonló képességekkel rendelkezik, mint Billy és én, de azt hiszem, erről már tudsz. Csak neki sokkal, de sokkal nagyobb az ereje. Billy erejénél az enyém is jócskán nagyobb, de ahhoz a kislányhoz képest én csak egy vásári jövendőmondó vagyok. – Atyaisten, a kanalak… Egy másodperc, és már Dannek is eszébe jutott a régi eset. – A mennyezetre aggatta őket. John tágra nyílt szemmel meredt rá. – Ezt a tudatomból olvastad ki?

– Sajnos a helyzet ennél banálisabb. Ő mondta el nekem. – Mikor? Mikor? – Majd erre is sor kerül, de nem most. Először próbálkozzunk némi hiteles gondolatolvasással. – Dan megfogta John kezét, és ez, mint általában a testi kontaktus, most is bevált. – Abra még totyogós volt, amikor a szülei hozzád fordultak. Vagy ha nem ők, hát valami nagynéni, vagy a dédmamája. Aggódtak miatta, már azelőtt is, hogy a konyhát evőeszközökkel dekorálta volna ki, mivel a házukban mindenféle pszichikai jelenséget észleltek. Volt egy eset a zongorával… Billy, most te segíts ki. Billy megragadta John másik kezét, Dan pedig Billy szabad kezéért nyúlt. Egymásba fogódzó kört alkottak. Mintha pöttömnyi szeánszot rendeznének Pöttömvárosban. – Beatles-zene szólt a zongorán, a gitár helyett… – mondta Billy. – Olyan… nem is tudom… De őket egy ideig az őrületbe kergette. John most Billyre bámult. – Idehallgass! – mondta Dan. – Abra megengedte, hogy beszélj. Sőt szeretné, ha beszélnél. Hidd el ezt nekem, John. John Dalton csaknem egy teljes percen át mérlegelte a kérdést, aztán mindent elbeszélt nekik, egyet kivéve. Azt a históriát, hogy valamennyi tévécsatornán A Simpson család ment, túlságosan vadnak érezte. 4 Miután John befejezte elbeszélését, feltette a kézenfekvő kérdést: honnan ismeri Dan Abra Stone-t. Dan a hátsó zsebéből viharvert kis jegyzetfüzetet vett elő, melynek borítóján partnak csapódó hullámokat ábrázolt a fénykép. A mottó így hangzott: NAGY MŰVEK NEM SZÜLETNEK EGYIK PERCRŐL A MÁSIKRA. – Ezt mindig magadnál hordtad, igaz? – kérdezte John. – Úgy van. Ugye tudod, hogy Casey K. a mentorom? John égnek emelte tekintetét. – Ki ne tudná? Hisz valahányszor a gyűlésen kinyitod a szád, így kezded: „Ahogy mentorom, Casey K. mondani szokta…” – Az okoskodókért senki sem rajong, John. – Kivéve a feleségemet. Merthogy szerinte én kanos okoskodó vagyok. – Nézz bele a noteszbe – mondta sóhajtva Dan. John átlapozta. – Ez itt csupa gyűlés. 2001-ből. – Casey azt mondta, teljesítenem kell a kilencvenből kilencvenet, és rögzítenem

kell őket. Nézd meg a nyolcadikat. John megtalálta. Színhely: a frazieri metodista templom. John ismerte az ottani gyűléseket, bár maga ritkán vett részt rajtuk. A cím alatt csupa gondosan formált nagybetűvel állt a név: ABRA. – Két hónapos korában lépett veled kapcsolatba? – kérdezte John, csak féligmeddig tamáskodva. – Láthatod, hogy közvetlenül alatta már ott áll a következő gyűlés – felelte Dan –, tehát nem írhattam be később a nevét, hogy imponáljak neked. Hacsak nem hamisítvány az egész notesz. Csakhogy a program számos résztvevője emlékszik rá, hogy mindig nálam volt. – Köztük én magam is – vallotta meg John. – Igen, köztük te is. Akkoriban az egyik kezemben mindig ott volt, a másikban meg a kávéscsésze. Ezek voltak a biztonsági öveim. Még nem tudtam, kicsoda Abra, de nem is nagyon érdekelt. Csak amolyan véletlen érintkezésnek tűnt. Mintha egy csecsemő a bölcsőből kinyúlva megérintené az orromat. – Aztán, két évvel később, felírt egy szót a szobámban lévő iskolai táblára, amelyre a napirendemet szoktam felvázolni. Csak annyit, hogy helló. Ezután időnként jelentkezett, mint aki vissza-visszatér a támaszpontra. Még az sem biztos, hogy tudatosan tette. De számolt a jelenlétemmel. Ha segítségre szorult, tudta, hogy ott vagyok, és hozzám fordult. – Miért, miféle segítségre van szüksége? Talán bajban van? – John Billyre nézett. – Maga tudja? Billy a fejét rázta. – Soha nem is hallottam arról a lányról, Annistonban meg nemigen fordulok meg. – Ki mondta, hogy Abra Annistonban lakik? – Ő! – Billy Danre bökött. – Ha jól emlékszem. John visszafordult Danhez. – Na jó. Mondjuk, hogy meggyőztél. Halljuk az egész sztorit. Dan beszámolt társainak a rémálomról, amelyet Abra a baseballos fiúról látott. Beszélt a jelenésekről, akik zseblámpát szegeztek a fiúra. A kést forgató nőről, aki lenyalta tenyeréről a fiú vérét. És arról a sokkal későbbi esetről, amikor Abra a Vásárló-ban felfedezte a fiú fényképét. – És miért művelt volna ilyesmit az a nő? Talán a megölt fiúnak is volt tehetsége a ragyogáshoz? – Nagyjából biztosra veszem, hogy az első kapcsolatfelvétel így jött létre. A fiú, mialatt kínozták – mert Abrának meggyőződése, hogy ez történt –, üzenetet bocsátott ki, és így kerültek kapcsolatba. – És ez a kapcsolat akkor is működött, amikor a fiú – ez a bizonyos Brad Trevor – már nem élt? – Úgy hiszem, Abra későbbi kapcsolódási pontja valamilyen, a fiúhoz kötődő tárgy

lehetett – tudniillik a baseballkesztyűje. És amikor az egyik gyilkos a kezére húzta, Abra összeköttetésbe került a bandával. Hogy ez miképpen sikerült, nem tudja, és én sem tudom. Csak egyet tudok: Abra Stone-nak egészen kivételes ereje van. – Akárcsak neked. – Elmondom, mi történt – folytatta Dan. – Ezeket az embereket – mármint ha embereknek lehet őket nevezni – az a nő vezeti, aki a gyilkosságot véghezvitte. Aznap, amikor Abra véletlenül meglátta Brad Trevor fényképét egy helyi reklámújság eltűnt gyerekek rovatában, beférkőzött ennek a nőnek a fejébe – és a nő is az Abráéba. Néhány másodpercig egymás szemével láttak. – Felemelte két öklét, és megforgatta egymás körül. – Így, egymást váltva. Abra azt gyanítja, hogy megpróbálják majd elrabolni, és én is ettől tartok. Mivelhogy veszélyt hozhat rájuk. – De ennél többről is van szó, nem igaz? – kérdezte Billy. Dan ránézett, és várt. – Azoknak, akikben megvan ez a ragyogás, van valamijük – jól mondom? Valamijük, amire ennek a népségnek szüksége van. És amihez csak gyilkosság árán férhetnek hozzá. – Így igaz. – Tudja az a nő, hol lakik Abra? – kérdezte John. – Abra szerint még nem, de ne felejtsd el, hogy még csak tizenhárom éves. Lehet, hogy téved. – És Abra tudja, hol van az a nő? – Csak annyit tud, hogy amikor az a kapcsolat – a felcserélt látás – létrejött, a nő egy Sam’s-féle szupermarketben volt. Ez annyit jelent, hogy valahol nyugaton – csakhogy a Sam’s hálózat legalább kilenc államban működik. – Köztük Iowában is? Dan megrázta a fejét. – Akkor nem értem, mit keresünk ott. – Megszerezhetjük a kesztyűt – felelte Dan. – Abra úgy gondolja, ha hozzájut a kesztyűhöz, ahhoz az emberhez is hozzáférhet, aki egy ideig viselte. Ő Kinézi Barrynek nevezi. John a fejét lehajtva gondolkodott. Dan nem akarta megzavarni. – Rendben – mondta végül a doktor. – Őrültség az egész, de benne vagyok. Annak alapján, amit Abra múltjáról tudok, és tekintettel a mi kettőnk kapcsolatára, nem is nagyon tehetnék mást. De ha az a nő nem tudja, hol keresse Abrát, nem lenne okosabb, ha egyelőre szabad folyást engednénk a dolgoknak? Ahogy mondani szokás: ne buzeráld az alvó oroszlánt! – Szerintem ez az oroszlán nem alszik – jelentette ki Dan. – Ezek az (üres ördögök) eszelősök ugyanazért akarják megkaparintani a lányt, amiért azt a Trevor fiút is elkapták – Billynek ebben teljesen igaza van. Azt is tudják, hogy Abra veszélyt jelent

számukra. Hogy az NA nyelvét használjam: Abrának hatalmában áll, hogy megtörje névtelenségüket. És olyan eszközök állhatnak rendelkezésükre, amiket mi el sem képzelhetünk. Szeretnéd, ha valamelyik beteged hónapról hónapra, vagy akár évről évre rettegésben éljen, várva, hogy valamiféle paranormális Manson család felbukkanjon, és az utcáról elhurcolja? – Micsoda kérdés! – Nos, ezek a seggfejek az ilyen gyerekek életéből tartják lenn magukat. Az olyanokból, amilyen én is voltam. Akikben megvan a ragyogás. – Dan komoran nézett farkasszemet John Daltonnal. – És ha ez valóban így van, akkor tennünk kell ellene. – Ha én nem megyek veletek Iowába – szólalt meg Billy –, akkor mi lesz a dolgom? – Fogalmazzunk úgy – felelte Dan –, hogy az előttünk álló héten behatóan meg fogsz ismerkedni Annistonnal. Mi több: ha Casey elenged, egy ottani motelben fogsz lesátorozni. 5 Rose végre eljuthatott az áhított meditációs állapotba. A legnehezebb az volt, hogy megszabaduljon Fricska nagyapó miatti aggodalmától, de végül ezt is sikerült leküzdenie, pontosabban föle emelkednie. Immár önmagán belül kalandozott, többszörösen, alig rebbenő szájjal elismételve a régi kifejezéseket – sabbatha hanti, lodsam hanti, cahanna risone hanti… Még korán volt ahhoz, hogy a bajkeverő lány nyomába induljon, de most, hogy magára maradt, a világ pedig benne is, körülötte is elcsendesedett, nem sürgette semmi. Az önmagáért való meditáció örömteli élmény volt. Rose lassan, aprólékos gonddal összeszedte szerszámait, és gyakorolta a koncentrálást. Sabbatha hanti, lodsam hanti, cahanna risone hanti: ezek a szavak már akkor ősöregek voltak, amikor az Igazak még szekereken kóborolták be Európát, tőzegtéglát és csecsebecséket árulva. Alighanem már akkor öregek voltak, amikor Babilon az ifjúságát élte. A lány nagyon erős, de az Igazak mindenhatók, és Rose nem számított igazi nehézségre. A lány aludni fog, ő pedig lopva, hangtalanul mozog majd, hogy adatokat gyűjtsön, és szándékokat ültessen el, apró robbanótöltetek gyanánt. Nem egyet, hanem egész fészekre valót, mert lehet, hogy néhányat a lány észrevesz, és hatástalanít. De akkor is marad elég. 6 Aznap este, miután a házi feladatával elkészült, Abra majd háromnegyed órán át

beszélt telefonon a mamájával. A beszélgetés két szinten folyt. A felső szinten az Abra mögött álló napról beszéltek, a soron következő iskolahétről, meg a jelmezről, amelyet majd a közeledő halloweeni táncmulatságon visel; megbeszélték Mamó északra, a frazieri hospice-ba való átszállításának terveit (Abra magában még mindig hóspájzként gondolt az intézményre). Lucy tájékoztatta Abrát Mamó pillanatnyi állapotáról, amelyet „tekintettel a tekintendőkre, egész jónak” minősített. Egy másik szinten Abra kihallgatta Lucy mardosó bűntudatát, amiért nem tett meg mindent a nagyanyjáért, és az igazat Mamó állapotáról: retteg, össze van zavarodva, erős fájdalmak gyötrik. Abra vigasztaló gondolatokat próbált eljuttatni anyjához: nincs semmi baj, Mamó és mi szeretünk, Mamó és te minden lehetőt megtettetek, amíg tehettétek. Azzal áltatta magát, hogy néhány ilyen gondolat célba ér, de ebben ő is kételkedett. Abrának sokféle tehetsége volt – megannyi egyszerre csodás és ijesztő –, de egy másik ember érzelmi állapotának megváltoztatására soha nem volt képes. Vajon Dan ehhez is ért? Abra feltételezte róla. Úgy képzelte, ragyogásának ezzel az elemével a hóspájzba zárt embereken segít. Ha valóban így van, akkor talán Mamón is segít, ha odakerül. Milyen jó is lenne ez! Abban a rózsaszín flanelpizsamában jött le, amelyet Mamótól kapott az elmúlt karácsonyra. Apja a Red Sox mérkőzését nézte a lévén, és egy pohár sört iszogatott. Abra nagy, cuppanós puszit nyomott az orrára (ez ellen Dave mindig tiltakozott, de Abra tudta, hogy igazából örül is neki), és közölte, hogy lefekszik. – A házi feladat complète, mademoiselle? – Igen, apu, de a házi feladat franciául devoirs. – Most már ezt is tudom. A mama milyen állapotban van? Azért kérdem, mert nekem csak másfél perc jutott belőle, mielőtt elmartad a kagylót. – Nagyjából elvan. – Abra tudta, hogy ez az igazság, mint ahogy azt is tudta, hogy az „elvan” erősen viszonylagos kifejezés. Távozni készült, de visszafordult. – Azt mondta, Mamó olyan mint egy üvegdísz. – Lucy ugyan nem mondott ilyet, de ez járt a fejében. – Szerinte mind olyanok vagyunk. Dave levette a tévé hangját. – Lehet, hogy így van, de néhányunkat meglepően szívós üvegből öntöttek. Ne felejtsd el, hogy a Mamód sok-sok éven át épségben, sértetlenül állt a polcon. És most gyere ide, Abba baba, és öleld meg jó erősen a papát. Nem tudom, neked szükséged van-e rá, de nekem igencsak jólesne. 7 Húsz perccel később a kislány már ágyban volt; éjjeliszekrényen világított a pici korából megmaradt, Micimackó formájú éjjeli lámpa. Megkereste Dant, és egy társalgóforma helyiségben találta, ahol képes újságok, kirakós játékok, pingpongasztal és egy nagyméretű fali tévé várta az érdeklődőket. Dan éppen a hóspájz két betegével

kártyázott. (beszéltél John dokival?) (igen, holnapután indulunk Iowába) A gondolatot egy öreg kétfedelű repülőgép gyorsan elillanó képe kísérte. A gépben két férfi ült, rajtuk régimódi repülős sisak, sál és motorosszemüveg. Abrát megmosolyogtatta a látvány. (ha meghozzuk) A kép most a labdát fogó játékos kesztyűjét mutatta. A baseballos fiú kesztyűje ugyan másmilyen volt, de Abra tudta, mit akar kérdezni Dan. (ki fogsz borulni?) (nem) Bárcsak így lenne. Szörnyű lesz kézbe venni a halott fiú kesztyűjét, de muszáj megtennie. 8 A Rivington Egy társalgójában Mr. Braddock a nagyon öregek és a szenilitás határán állók elemi erejű, némi értetlenséggel színezett ingerültségével meredt Danre. – Dob végre valamit, Danny, vagy csak bámészkodik itt, amíg a csúcsokon megolvad a hó? (jó éjt, Abra) (jó éjt, Dan, és add át Tonynak is) – Danny?! – Mr. Braddock duzzadt bütykeivel verte az asztalt. – Danny Torrance, jelentkezz, Danny Torrance, vétel! (el ne felejtsd beállítani az ébresztőt) – Huhu, Danny! – ijesztett rá Danre Cora Willingham. Dan rájuk nézett. – Dobtam már, vagy még mindig én jövök? Mr. Braddock és Cora összenézett, majd mindketten égnek emelték tekintetüket. – És a lányaim azt hiszik, én bambulok el! – jegyezte meg az idős hölgy. 9 Abra már beállította iPadjén az ébresztőt, nemcsak a másnapi tanítás miatt, hanem azért is, mert másnap rajta volt a reggelikészítés sora; gombás rántottát, savanyúságot és márványsajtot tervezett. Dan azonban nem ilyen riasztásra gondolt. Abra lehunyta a szemét, és homlokráncolva koncentrált. A takaró alól kibújt az egyik keze: a száját kezdte törölgetni. Cseles dologra készül, de talán megéri a fáradságot. A riasztás jó módszer, de ha a kalapos nő a nyomára akad, valamilyen csapda még

jobb lenne. Úgy öt perccel később a homloka kisimult, és a keze is lehanyatlott. Az oldalára fordult, és álláig húzta a takarót. Éppen elképzelte magát, amint teljes harci díszben ül egy fehér csődör hátán, amikor elnyomta az álom. Micimackó, az éji lámpás az éjjeliszekrényről figyelte, mint Abra négyéves kora óta minden éjjel, és némi világosságot szórt arca bal felére. Ennyi látszott belőle, no meg a haja. Álmában hosszú mezőkön át rúgtatott, milliónyi csillag alatt. 10 Rose fél kettőig meditált ezen a hétfői hajnalon. A többi Igaz (a Fricska nagyapó mellett virrasztó Kötényes Annie és Duci Mo kivételével) az Igazak álmát aludta, amikor úgy találta: kellően felkészült. Fél kezében a New Hampshire-i Anniston nem túl igényes belvárosának kinyomtatott fényképét tartotta; a másik kezében volt az egyik tartály. Habár csak egy leheletnyi szufla maradt benne, Rose úgy vélte, ennyi elég lesz. A szelepre helyezte ujjait, hogy kinyissa. Mi vagyunk az Igaz Kötés, és fennmaradunk: Sabbatha hanti. Mi vagyunk a kiválasztottak: Lodsam hanti. Mi vagyunk a szerencsések: Cahanna risone hanti. – Vedd ezt, és használd fel jól, Rosie barátném. – Amikor a szelepet elfordította, a tartályból sóhajtásnyi ezüst köd szökött ki. Rose belélegezte, visszahanyatlott párnájára, és elengedte a tartályt, amely tompán koppant a szőnyegen. Szeméhez emelte Anniston főutcájának képét. Karja és keze már elmozdult rendes helyéről, így a kép mintha lebegett volna a levegőben. A főutcától nem messze egy kislány élt a valószínűleg Richland Courtnak nevezett köz végén. Ez idő szerint mélyen alszik, de Kalapos Rose valahol ott lappang a tudatában. Rose úgy gondolta, a kislány nem tudja, hogy néz ki, mint ahogy – egyelőre – ő sem tudta, hogy néz ki a kislány; azt viszont tudja a lány, milyen érzés Rose-nak lenni, mint ahogy azt is tudja, mit keresett Rose egy nappal korábban a Sam’s-féle szupermarketben. Ez az ő szupermarketje, az ő bejárata. Rose meredten és álmatagon bámulta Anniston képét, de igazából a szupermarket hentespultját kereste, ahol MINDEN SZELET KÉK SZALAGOS COWBOYCSEMEGE – elsősorban pedig önmagát. Örvendetesen rövid keresés után rá is talált önmagára. Először a füle fogott nyomot: felhangzott a szupermarket édeskés háttérzenéje. Aztán egy bevásárlókocsi jelent meg. Azon túl még sötét volt minden. De semmi baj: folyt. köv. Rose követte a távoli, visszhangos háttérzenét. Sötét volt még mindig, sötét és sötét, majd felbukkant és lassan erősödött némi világosság. Itt a szupermarket folyosója, csakhamar élesebben is kirajzolódik, és Rose tudta, hogy mindjárt helyben lesz. Szívverése egy ütemmel felgyorsult. Az ágyán fekve lehunyta a szemét: ha a gyerek – ami valószínűtlen, de nem

lehetetlen – rájönne, mi történik, semmit se látna. Rose néhány másodpercen át számba vette közvetlen céljait: hogy hívják a kislányt, pontosan hol lakik, mennyit tud, és ki az, akinek esetleg beszélt az általa tapasztaltakról. (fordulj meg, világ) A lökéshez összeszedte minden erejét. Ezúttal a forgás érzete nem lepte meg, hiszen megfelelt szándékának, és ő maga vezérelte. Egy pillanatig még ott volt a folyosón – ebben a kettejük tudata közti vezetékben –, majd egy jókora helyiségbe került, ahol egy copfos kislány biciklizett, és dúdolt valami se füle-se farka dalocskát. Mindez a kislány álmában történt, és Rose figyelte az álmot. De volt ennél fontosabb dolga is. A szoba falai igazából nem falak voltak, hanem kartotékfiókok. Most, hogy belül van, tetszése szerint nyithatja ki őket. A kislány nyugodtan aludt Rose tudatában: azt álmodja, hogy ötéves, és az első kerékpárját hajtja. Mindez jobb nem is lehetne. Álmodj csak tovább, kis hercegnő. A gyerek elhajtott Rose mellett, tovább tralalázva, de látni semmit sem látott. A biciklin oldalkerekek voltak, amelyek hol forogtak, hol leálltak. Rose rájött, hogy a hercegnőcske arról a napról álmodik, amikor végre megtanult oldalkerék nélkül biciklizni. Minden gyerek életében nagy nap ez. Élvezd csak a biciklizést, kedveském, mialatt én mindent megtudok rólad. Rose magabiztos mozdulattal kihúzta az egyik fiókot. Mihelyt belenyúlt, fülsiketítő riasztócsengő bődült el, és a helyiségben körös-körül ragyogó fehér szpotlámpák gyúltak ki. Kalapos Rose-t, az egykori Rose O’Harát az észak-írországi Antrim megyéből, évek hosszú sora óta először érte sokkhatás. Mielőtt a kezét kiránthatta volna a fiókból, az becsapódott. Irtózatos fájdalmat érzett. Felsikoltott, és hátrább ugrott, de a keze fogva volt. Árnyéka magasra szökött a falon – de nem csak az övé. Amikor a fejét arra fordította, a kislány nekirontott. Csakhogy már nem volt kislány, hanem bőrdzsekis fiatal nő, a dzsekin, bimbózó keble fölött, sárkánnyal; a haját kék pánt szorította hátra. A bicikliből pedig fehér csődör lett, amelynek éppúgy villogott a szeme, mint a női harcosé. A női harcos kezében lándzsa volt. (Visszajöttél Dan megmondta hogy visszajössz és így történt) És utána – képtelenség egy avatatlan részéről, még ha akármekkora is a szuflája – a nyers élvezet. (ÍGY A JÓ) A gyermek, aki többé már nem volt gyermek, lesben állva várt rá. Csapdát készített neki, meg akarja ölni Rose-t… és amilyen sebezhető most lelkileg Rose, alkalmasint meg is teheti. Rose, minden maradék erejét összeszedve, viszonozta a támadást, nem holmi rajzfilmből való lándzsával, hanem azzal a faltörő kossal, amely valamennyi megélt évére és kivételes akaraterejére épült.

(NE MERJ HOZZÁM ÉRNI! HÚZZ EL INNEN A PICSÁBA! AKÁRMIT KÉPZELSZ MAGADRÓL, AKKOR IS CSAK EGY BUTA KIS CSIRKE VAGY!) A lány felnőttkori énképének látomása kitartott, de amikor Rose gondolata megcsapta, összerezzent, és a lándzsa nem Rose oldalába fúródott, ahová a lány szánta, hanem Rose mellé, a fiókokból álló falba. A kölyöklány (mert hisz az, semmi több, győzködte magát Rose) ki terelte a lovat, és Rose a fiókhoz fordult, amely foglyul ejtette. Minden erejét beleadva kezdte húzni szabad kezével a fiókot, nem törődve a fájdalommal. A fiók először kitartott, de aztán parányit engedett, és Rose kiszabadíthatta a tenyere alját. Összevissza volt karcolva, és vérzett. Ám történt közben más is. Repdesést érzett a fejében, mintha madár csapkodna odabenn a szárnyával. Miféle új szarság ez? Rose attól tartott, hogy az istenverte lándzsa akármelyik pillanatban a hátába fúródhat, és minden erejét megfeszítve rángatta tovább a fiókot. Végül az egész keze kicsusszant, és épp időben szorította ökölbe. Ha csak egy másodpercig késlekedik, az újra becsapódó fiók levágta volna az ujjait. A körme lüktetett. Gyanította, hogy ha majd ráér odanézni, lila lesz és csupa véraláfutás. Megfordult, de a lány eltűnt. A helyiség üres volt. Ám a fejében nem szűnt meg a repdesés, sőt talán még erősödött is. De egyszer csak a kezében és csuklójában érzett fájdalom érdekelte a legkevésbé. Nem ő volt az egyetlen, aki a forgatókorongra lépett, és mit sem számított, hogy a való világban még mindig lehunyt szemmel feküdt a dupla ágyán. A nyomorult kölyöklány egy másik, ugyancsak kartotékfiókokkal megrakott helyiségben volt. Rose szobájában. Rose fejében. Rose betörőből betörés áldozata lett. (TAKARODJ INNEN TŰNJ EL TŰNJ EL A FEJEMBŐL) A repdesés, ahelyett hogy megszűnt volna, felgyorsult. Rose elhessegette a vakrémületet, tisztánlátásért és önuralomért küzdött, nem is egészen sikertelenül. Annyit összeszedett, hogy ismét mozgásba hozza a forgatókorongot, habár az időközben kísértetiesen súlyos lett. (forogj, világ) Mihelyt a forgás megindult, az az őrjítő repdesés a fejében először csökkent, majd elmúlt – abban az ütemben, ahogy a kislány is visszafelé forgott, a maga eredeti helyére. Csakhogy mindennek nem lett volna szabad megtörténnie, és az ügy túl komoly ahhoz, hogy elmerülj az öncsalás fényűzésében. Te kerested meg őt, és belesétáltál a csapdába. Hogy miért? Mert hiába láttál át rajta, alábecsülted. Rose kinyitotta a szemét, felült, és kilépett a szőnyegre. Fél lábával az üres tartálynak ütközött, és arrébb rúgta. A Sidewinder-pólót, amelybe lefekvés előtt bújt,

átizzadta; bűzlött is az izzadság állatias, undorító szagától. Hitetlenkedve vette szemügyre összekarmolt, zúzódásokkal teli kezét, amely lassan duzzadni kezdett. Körmein a lila feketébe ment át; gyanította, hogy legalább kettőnek búcsút inthet. – De hát ezt nem tudhattam – mondta. – Semmiképpen sem tudhattam volna. – A hangjában bujkáló nyöszörgés undort keltett benne. Egy sopánkodó vénasszony hangja volt. – Kizárt dolog. Ki kell törnie ebből a nyavalyás lakókocsiból. Lehet, hogy méretben, fényűzésben párját ritkítja, de most szűkebbnek érződött a koporsónál. Ahogy az ajtóhoz indult, fogódzkodnia kelleti ebbe-abba, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Mielőtt kilépett volna a szabadba, a műszerfalba épített órára nézett. Tíz perc múlva kettő. Húsz perc se kellett az egész cirkuszhoz. Hihetetlen. Mennyit tudott meg, mielőtt kiszabadítottam magam? Mennyit tud? Biztosan ezt nem állapíthatta meg, de a legkevesebb is veszélyes lehet. A nyomorult kis fruskát ártalmatlanná kell tenni, mégpedig minél előbb. Rose kilépett a sarlóforma hold sápadt fényébe, és nagyokat szippantott a friss, erőt adó levegőből. Lassan magára talált, jobb lett a közérzete, de a fejében motozó repdeséstől nem menekülhetett. Kísértette az érzés, hogy megszállta valaki – méghozzá egy avatatlan –, és kutakodik tudata legféltettebb zugaiban. A fájdalom kellemetlen volt, még kellemetlenebb, hogy meglepetésszerűen tőrbe csalták, de a legrosszabb a megaláztatás, egész valójának megerőszakolása volt. Rose úgy érezte: meglopták. Ezért megfizetsz, princessz. Nem tudtad, kivel kötekedsz. Valaki közeledett felé. Rose, aki leroskadt a lakókocsi felső lépcsőjére, most felállt: csupa feszültség volt, mindenre felkészült. Aztán a közeledő alakban felismerte a Varjút. Pizsamanadrág és papucs volt rajta. – Rose, azt hiszem, most inkább… – A férfi elhallgatott. – Mi a csuda lelte a kezedet? – Ne törődj a kibaszott kezemmel! – förmedt rá Rose. – Mit keresel itt hajnali kettőkor? Amikor ráadásul úgy tudtad, hogy el leszek foglalva? – Fricska nagyapóról van szó – felelte a Varjú. – Kötényes Annie szerint a végét járja.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

THOME 25 1 Fricska nagyapó Fleetwoodjából ezen a hajnalon fenyőillatú légfrissítő és Alcazar szivar helyett ürülék, betegség és halál bűze áradt. Túl sokan is szorongtak odabenn. Megjelentek legalább tucatnyian az Igazak közül; egyesek az öreg ágyát állták körül, a többség a nappaliban kávézott, ülve vagy állva. A többiek odakinn gyülekeztek. Mindenkiről lerítt a döbbenet és a feszültség. Az Igazak nem szoktak hozzá, hogy közülük is meghalhat valaki. – Tisztuljatok innét! – parancsolt a benn tanyázókra Rose. – Csak Dió és a Varjú maradhat. – Nézz rá! – suttogta remegő hangon Kinézer Petty. – Azok a foltok! És rángatózik, mint az őrült! Ó, Rose, ez borzalmas! – Menj csak ki te is – mondta Rose immár szelídebben, és vigasztalón megszorította Petty vállát, holott legszívesebben a hájas cockney valagát megcélozva penderítette volna ki. Lusta, fecsegő, semmirekellő tyúk, legföljebb arra jó, hogy Barry ágyát melegítse, bár e minőségben sem érhet sokat; Rose úgy gondolta, inkább abból áll a tudománya, hogy nyaggassa Barryt. Mármint olyankor, amikor nincs hülyére berezelve. – Mozgás, emberek! – szólt társaira a Varjú. – Ha tényleg halálán van, nincs szüksége közönségre. – Ki fog lábalni – állapította meg Hárfás Sam. – Fricska nagyapó szívósabb, mint a keményre főtt bagoly. – De azért átkarolta Babát, az Oroszt, aki olyan volt, mintha letaglózták volna, és futólag magához szorította. A társaság kifelé tódult, még egyszer visszanézve a nagybetegre, hogy aztán csatlakozzanak a többiekhez. Amikor végre hármasban maradtak, Rose az ágyhoz lépett. Fricska nagyapó felnézett rá, de látni nem látta. Ajka visszahúzódott, fedetlenül hagyva ínyét. A párnán csomókban terült szét vékony szálú ősz haja; így valamelyest ingerült kutyára hasonlított. Nagyra nyílt, nedvedző szeme erős fájdalomról tanúskodott. Csak bokszer alsónadrág volt rajta, semmi más; ványadt testét pattanásnak vagy rovarcsípésnek látszó vörös foltok pettyezték. Rose Zölddióhoz fordult. – Mik ezek a foltok?

– Koplik foltok – felelte a kérdezett. – Legalábbis annak látszanak. Habár a Koplik foltok általában a szájüregben jelennek meg. – Beszélj érthető nyelven. Dió beletúrt ritkuló hajába. – Szerintem kanyarója van. Rose elképedve meredt a másikra, majd vakkantásszerű nevetést hallatott. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy tovább hallgassa ezt a makogást; aszpirint szeretett volna bevenni, mert a kezéből minden szívveréssel újabb lüktető fájdalom sugárzott. Nem tudott szabadulni a képtől: ilyen a keze a rajzfilmes figuráknak, ha kalapáccsal rácsapnak. – Miránk nem ragadnak az avatatlanok betegségei! – Legalábbis eddig. Rose indulatosan nézett a felcserre. Hiányzott a kalapja, amely az EarthCruiserben maradt; anélkül meztelennek érezte magát. – Én csak azt mondhatom, amit látok. Ez német kanyaró, más néven rubeola. Az avatatlanok avítt betegsége. Milyen kibaszottul tökéletes egy trükk! – Ez kurva nagy baromság! Dió összerezzent, és volt is rá oka. Még Rose is túl durvának találta a saját hangját. No de, atyaúristen – kanyaró? Az Igaz Kötés legöregebb tagja belehaljon egy gyerekbetegségbe, amelyet manapság már a gyerekek se kapnak meg? – Annak az iowai baseballos srácnak volt néhány folt a testén, de eszembe se jutott… mert hát igen, úgy van, ahogy mondod. Mi nem szoktuk elkapni az ő betegségeiket. – De hát azóta évek teltek el! – Tudom. Csak azt gyaníthatom, hogy a szuflájában volt, hogy is mondjam, hibernált állapotban. Vannak ilyen betegségek. Tétlenül lapítanak, néha akár évekig is, aztán egyszer csak kitörnek. – Talán az avatatlanoknál! – Rose egyre csak ezen a mozzanaton nyargalt. Zölddió azonban csak a fejét rázta. – Ha nagyapó elkapta, miért nem kaptuk el mindnyájan? – berzenkedett Rose. – Mert ezek a gyerekbetegségek – bárányhimlő, kanyaró, mumpsz – úgy szaladnak keresztül az avatatlanok kölykein, mint libán a szar. Nem, ennek se füle, se farka. – Aztán Varjú Papushoz fordult, és máris ellentmondott magának. – Mi a francnak kellett beengedni azt a rakás embert, hogy itt ácsorogjanak, és beszívják ezt a levegőt? A Varjú csak vállat vont; egy pillanatra sem vette le a szemét az ágyán fekvő aggastyánról. Keskeny, csinos arcán töprengő kifejezés ült. – A dolgok változnak – vette vissza a szót Zölddió. – Az, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt immúnisak voltunk az avatatlanok betegségeire, nem jelenti azt, hogy ez az immunitás ma is fennáll. Még az is lehet, hogy egy természetes folyamat egyik állomásáról van szó.

Rose Fricska nagyapóra bökött. – Azt mered mondani, hogy ez itt természetes? – Egyetlen eset még nem jelent járványt – bölcselkedett Dió. – Elképzelhető, hogy valami mással van dolgunk. De ha ez megismétlődik, azt, akit érint, vesztegzár alá kell helyeznünk. – Az használna? – Nem tudom – mondta Dió hosszas habozás után. – Talán valamennyien elkaptuk. Lehet, hogy olyan, mint egy ébresztésre beállított óra vagy egy időzített bomba. A legújabb tudományos elméletek szerint nagyjából így öregszenek az avatatlanok. Csak jönnek és mennek, jönnek és mennek, és alig látszik rajtuk változás, és akkor egyszer csak kikapcsol valami a génjeikben. Megjelennek a ráncok, és egyik napról a másikra csak bottal tudnak járni. A Varjú, aki egész idő alatt nagyapót figyelte, most megszólalt. – Na, most megy el. Oda van, a hétszentségit. Fricska nagyapó bőre tejfehérre fakult, majd áttetsző lett. Ahogy a teljes átlátszóság állapotába került, Rose látta a máját, tüdejének két összeaszott, szürkésfekete zsákját, szíve lüktető vörös csomóját. Vénáit és artériáit olyan tisztán látta, mint lakókocsija GPS-én az autópályákat és a sorompókat. Látta a szemidegeket, amelyek, mint kísérteties fonalak, a szemét összekapcsolták az agyával. Ekkor azonban magához tért. A szeme megmozdult, találkozott Rose szemével, sőt el sem engedte. Kinyúlt az ágyból, megfogta a nő ép kezét. Rose ösztönösen ki akart térni – ha Diónak igaza van, akkor a baja fertőző –, de üsse kő. Ha így áll a helyzet, talán már valamennyien meg vannak fertőzve. – Ne hagyj magamra, Rose – susogta az öregember. – Itt maradok. – Leült a beteg mellé, ujjaik összefonódtak. – Varjú! – Igen, Rose. – A csomagot, amit Sturbridge-be küldtél – ugye megőrzik egy darabig? – Hát persze. – Jó, akkor ezt most végigcsináljuk. De túl soká nem várhatunk. A kiscsaj sokkal veszélyesebb, mint hittem. – Felsóhajtott. – Miért van az, hogy a bajok mindig csőstül jönnek? – Ezt ő művelte a kezeddel? Rose megkerülte a közvetlen választ. – Nem mehetek veletek, mert engem most már ismer. – Meg aztán, gondolta, de hallgatott róla, ha Zölddió diagnózisa helytálló, akkor a többieknek itt lesz szükségük rám, hogy eljátsszam Kurázsi mamát. – De muszáj elfognunk. Ez most fontosabb, mint valaha. – Mert…? – Ha már volt kanyarója, ezután immúnis lesz rá, mint minden avatatlan. Ezért a szuflája több okból is hasznos lehet számunkra.

– A gyerekeket újabban minden ilyen szarság ellen beoltják – jegyezte meg a Varjú. Rose bólintott. – Ez is beválhat. Fricska nagyapó tudata újra ki-kihunyt. Nem volt könnyű végignézni, de Rose rákényszerítette magát. Amikor már nem látta a vén betyár szerveit vékonyra nyűtt bőrén át, a Varjúra nézett, és felemelte zúzódásokkal borított, összekarmolt kezét. – Meg aztán… ideje megleckéztetni. 2 Mire Dan hétfőn felébredt toronyszobájában, a napirendjét ismét letörölték a tábláról, s a helyén Abra üzenetét olvashatta. Legfelül az ismert Smiley-arc – a széles mosoly valamennyi fogát elővillantotta. Eljött! De én felkészültem, és meg is sebesítettem! EZ ÍGY IGAZ! Megérdemelte, szóval HURRÁ! Beszélnünk kell, de nem így és nem is a neten. Ugyanott, mint a múltkor, du. 3-kor. Dan visszafeküdt, eltakarta szemét, és keresni kezdte a lányt. Amikor rátalált, három barátnője társaságában éppen iskolába ment. Dan szerint ez veszélyt hozhatott rá is, a barátnőkre is. Csak remélte, hogy Billy ott van, és résen van. Abban is reménykedett, hogy Billy diszkréten viselkedik, nehogy holmi vakbuzgó polgárőrféle gyanús alaknak minősítse. (odamehetek John és én csak holnap indulunk de sietnünk kell és közben még óvatosnak is kell lennünk) (okszi rendben) 3 Dan ismét ott ült a padon, a borostyánnal befuttatott annistoni könyvtár előtt, amikor Abra befutott, piros kötényruhájában, menő piros edzőcipőjében iskolához öltözötten, hátizsákjai az egyik pántjánál fogva. Dannek olybá tűnt, mintha múltkori találkozásuk óta két centit nőtt volna. Már messziről integetett. – Helló, Dan bácsi! – Szia, Abra. Milyen volt a suli? – Király. A biológiadogámra ötöst kaptam! – Ülj le, és mesélj erről.

Abra odaért a padhoz; olyan kecses volt, úgy feltöltődött energiával, mintha táncolna. A szeme csillogott, az arca rózsás volt: igazi, tanítás utáni, egészséges tinilány, tetőtől talpig tavaszra hangolva. Egész lényéből sugárzott a „vigyázz-készrajt” szelleme. Semmi ok nem volt rá, hogy láttán Dant kényelmetlen érzés fogja el, mégis így történt. Egyvalami nyugtatta meg: fél sarokkal odébb egy jellegtelen Ford kisteherautó parkolt, kormánya mögött az öregfiúval, aki – legalábbis látszatra – képes újságot olvasott, és elvitelre vásárolt kávét kortyolgatott hozzá. (Billy?) Választ nem kapott, de az öreg egy pillanatra felnézett az újságból, és ennyi elég is volt. – Oké – mondta Dan jóval halkabban. – Szeretném, ha részletesen elmondanád, mi történt. A lány elmesélte, miféle csapdát állított, és hogy a terv milyen fényesen bevált. Dan álmélkodva, szinte tiszteletteljesen hallgatta – de a kényelmetlen érzés egyre fokozódott. Abra hiánytalan önbizalma nyomasztotta. Ez gyermeki vonás volt, márpedig ők nem gyerekekkel állnak szemben. – Én csak annyit mondtam, hogy kapcsold be a riasztót – jegyezte meg, amikor Abra a beszámoló végére ért. – Ez jobb volt. Nem tudom, sikerült volna-e nekitámadnom, ha nem játszom el Daenerys királynőt A trónok harcá-ból, de azt hiszem, nem ment volna ilyen simán. Mert az a nő megölte a baseballos fiút és rajta kívül még sokakat. És azért is, mert… – Most először tűnt el szájáról a mosoly. Mialatt mesélt, Dan felfedezte, milyen lesz majd tizennyolc évesen. Most azonban azt látta, milyen lehetett kilencéves korában. – Nos? – Ez a nő nem ember. És a többiek se azok. Valamikor régen talán emberek voltak, de már nem. – Kiegyenesedett, és hátravetette a haját. – Én vagyok az erősebb. És ezt ő is tudta. (úgy tudom eltaszított magától) Abra bosszús kis fintort vágott, megtörölte a száját, aztán észbe kapott, és az ölébe fektette kezét, sőt átfogta a másikkal, hogy nyugton maradjon. A mozdulat valamiért ismerős volt, de miért ne lett volna? Dan máskor is látta tőle. Jelenleg pedig nagyobb gondjai voltak. (legközelebb ha lesz legközelebb fel leszek készülve) Ez akár igaz is lehet. De ha lesz legközelebb, a kalapos nő is felkészül. (csak azt szeretném, hogy óvatos légy) – Az is leszek. Efelől nyugodt lehetsz. – No persze, ezt mondja minden gyerek, hogy megbékítse élete felnőtt szereplőit, de Dan azért kissé felengedett. Meg aztán itt van Billy a maga kifakult piros F–150-esével. Abrának ismét felcsillant a szeme. – Rengeteg mindenre jöttem rá. Ezért is kellett találkoznunk.

– Például mire? – Arra nem, hogy hol található, idáig nem jutottam, de rájöttem, hogy… Tudod, amikor a fejembe bújt, én is belebújtam az ő fejébe. Mint az alteregók. Tele volt fiókokkal, mintha a világ legnagyobb könyvtárának katalógustermében volnék, bár ezt talán azért éreztem, mert ő is így érezte magát. Ha ő a fejemben számítógépes monitorokat látott volna, akkor talán én is monitorokat látok. – Hány fiókba sikerült behatolnod? – Háromba. Vagy talán négybe. A társaság az Igaz Kötésnek nevezi magát. A legtöbben öregek, és tényleg mintha vámpírok volnának. És hozzám hasonló gyerekek után kutatnak. Olyanok után, amilyen te is voltál. Nem vért isznak, hanem belélegzik azt az anyagot, amit ezek a különleges gyerekek a halálukkor kibocsátanak. – Abra összerázkódott az utálkozástól. – Minél jobban megkínozzák őket előtte, annál erősebb lesz az az anyag. Ők szuflának hívják. – És piros, nem igaz? Piros vagy vörösesrózsaszín? Dan meg volt győződve erről, de Abra összehúzta a szemöldökét. – Nem, hanem fehér – rázta meg a fejét. – Egy fényes fehér felhő. Pirosnak nyoma sincs benne. És figyelj csak! Tárolni tudják! Amit nem használnak fel, olyan termoszfélékbe töltik. De sosincs belőle elég. Egyszer láttam egy filmet a cápákról. Az volt benne, hogy a cápák azért vannak folyton mozgásban, mert soha nincsenek jóllakva. Szerintem ez az Igaz Kötés is ilyen cápaszerűség. – Abra kis fintort vágott. – Elég rohadt egy banda, az biztos. Szóval az anyag fehér. Nem piros, hanem fehér. Mégis olyasmi lehet, mint amit az öreg ápolónő felzihálásnak hívott, csak éppen egy másik alfaj – mert egészséges fiatalok bocsátják ki, nem pedig öregek, akik az emberi testre leselkedő töméntelen nyavalya valamelyikébe halnak bele. Vajon azért van ez így, mert – Abra elnevezése szerint – „különleges gyerekekről” van szó? – Tehát ez van a háttérben. – Én így képzelem – bólintott a kislány. – Rendben van. De a legfontosabb most mégis az, hogy tudnak rólad. Elsősorban a nő. – Kicsit majréznak, hogy hátha valakinek beszélek róluk, de azért nem túlságosan. – Mert még gyerek vagy, és a gyerekeket senki se veszi komolyan. – Hát ez igaz. – Abra kifújta a frufruját a homlokából. – Mamó hinne nekem, de ő meg fog halni. Most a te hóspájzodba megy, Dan. Vagyishogy a hospice-ba. Ugye segíteni fogsz neki? Már amikor nem leszel Iowában. – Mindenben, amiben csak lehet, Abra. De mondd csak… Meg fognak keresni? – Lehet, de ha igen, akkor nem amiatt, amit tudok. Hanem mert az vagyok, aki. – Most, hogy ezzel szembe kellett néznie, minden jókedve elszállt. Ismét a száját dörzsölgette, és amikor abbahagyta, indulatos mosoly ült ki ajkára. Ez a lány indulatos természet, gondolta Dan. Ezt nagyon is megértette. Ő maga is indulatos

alkat volt. Nemegyszer került bajba emiatt. – De ne félj, az a rohadék nőci nem fog eljönni. Tudja, hogy már ismerem, és megérzem, ha a közelembe ér, mert valahogy össze vagyunk kötve. Csakhogy ott vannak a többiek. Ha ők jönnek utánam, mindenkit megtámadnak, aki az útjukba kerül. Abra két kezébe fogta, és erősen megszorította Dan kezeit. Dant ez aggasztotta, de azért nem szabadította ki magát. A lánynak most muszáj volt megérintenie valakit, akiben megbízik. – Meg kell állítanunk őket, hogy ne bánthassák a papát, a mamát vagy valamelyik barátnőmet. És hogy ne öljenek meg több gyereket. Dan elfogott egy pillanatképet a lány gondolatairól, noha nem Abra sugározta őket, csak éppen ott voltak tudata előterében. Fényképsorozat volt. Gyerekek, többtucatnyian, fölöttük a címsor: NEM LÁTTÁL ENGEM? Abra azon tűnődött, vajon hányat rabolt el közülük az Igaz Kötés, és hányat gyilkolt meg pszichéjük utolsó felfakadása – a bandát éltető obszcén csemege – kedvéért, hogy aztán jelöletlen sírokba dobja őket. – Muszáj, hogy megszerezd azt a baseballkesztyűt. Ha megkapom, meg tudom állapítani, hol van Kinézi Barry. Ez egészen biztos. A többiek pedig ugyanott lesznek, ahol ő. Szépen kérlek, Dan, szerezd meg azt a kesztyűt. – Ha ott van, ahol mondod, megszerezzük. De addig is nagyon kell vigyáznod magadra, Abra. – Ígérem, de nem hiszem, hogy még egyszer megpróbálna a felembe lopódzni. – Abra már újra mosolygott. Mosolyában Dan ráismert a harcos királynőre, Daenerysre vagy kire, akit néha el szeretett volna játszani – a vagány nőszemélyre, aki nem ejt foglyokat. – Ha megteszi, csúnyán megszívja. Dan nem akart vitatkozni. Már így is tovább üldögéltek ezen a padon, mintsem ajánlatos lett volna. – Én már átalakítottam a biztonsági rendszeremet az érdekedben. Ha belém néznél, gondolom, rájönnél, miről van szó, de nem szeretném, ha ezt megtennéd. Ha a Kötés egy másik tagja – nem a kalapos nő, hanem másvalaki – próbálna kutakodni a fejedben, arra, amit nem tudsz, nem jöhetne rá. – Jaj, értem már. Okszi. – Dan belelátott a tudatába. A kislány arra gondol, hogy az a másvalaki ugyanúgy csúnyán megszívná, és ettől Dant újult erővel fogta el a kényelmetlen érzés. – Ha netán… ha úgy érzed, bajban vagy, csak kiáltsd, hogy Billy, ahogy a torkodon kifér. Világos? (igen ahogy te egyszer Dick barátodat hívtad) Dan összerezzent. Abra elmosolyodott. – Nem kukucskáltam, csak éppen… – Értem. Most árulj el még valamit, mielőtt elválunk.

– Mire vagy kíváncsi? – Tényleg ötöst kaptál a bioszdolgozatra? 4 Azon a hétfőn, este háromnegyed nyolckor megszólalt Rose adóvevője. A Varjú hívta. – Nem ártana, ha átjönnél – mondta. – Itt az idő. Az Igazak némán vették körül Nagyapó lakókocsiját. Rose (ezúttal kalapban, amely a szokásos, a nehézségi erővel dacoló szögben tornyosult a fején) átvágott köztük, menet közben megölelve Andit, majd felment a lépcsőn, egyet kopogott, és választ nem várva belépett. Zölddió ott állt Nagyapó két kelletlen ápolónője, Duci Mo és Kötényes Annie mellett. A Varjú az ágy végében ült, de Rose-t megpillantva felállt. Ezen az estén kiütközött rajta a kora. Ráncok fogták zárójelbe a száját, fekete hajából kirítt néhány selymes fehér sáv. Szuflát kell magunkhoz vennünk, gondolta Rose. Ha ezen túl leszünk, meg is tesszük. Fricska nagyapó ciklusai immár gyorsan követték egymást: hol átlátszó volt, hol ismét tömör, aztán megint átlátszó. De az átlátszó időszakok egyre hosszabbak lettek, és testéből egyre több tűnt el. Rose úgy látta: az öreg tudja, mi történik vele. Nagyra nyílt szeme csupa rémület volt; egész, teste vonaglott az egymást követő fájdalmas változásoktól. Rose, tudata egyik legmélyebb szintjén, mindig hinni akart az Igaz Kötés halhatatlanságában. Igaz, úgy ötven vagy száz évenként rendre meghalt valaki – mint Ne-Nyúlj-Hozzám Hans, a nagydarab, bamba hollandus, aki nem sokkal a második világháború vége után, egy arkansasi szélviharban, halálos áramütést kapott egy meghibásodott vezetéktől, vagy Szeplős Katie, aki vízbe fúlt, vagy Kamionos Tommy –, de ezek kivételes esetek voltak, és az elbukók saját gondatlanságuknak köszönhették sorsukat. Rose legalábbis ebben a hitben élt. Most ismerte fel, hogy éppolyan ostoba volt, mint az avatatlanok gyerekei, akik makacsul hisznek a Télapóban meg a húsvéti nyusziban. A haldokló, jajongás, nyöszörgés és borzongás közepette, ismét ciklust váltott, és tömörré vedlett. – Tedd, hogy elmúljon, Rosie angyal. Múljon már el, mert nagyon fáj… Mielőtt válaszolhatott volna – de hát mit lehetett erre mondani? –, Nagyapó ismét elenyészett, és nem maradt belőle más, mint csontokból álló térkép, és a merev, üregében mintegy lebegő szempár. Ez utóbbi volt a legijesztőbb. Rose gondolatban próbált vele kapcsolatot teremteni, hogy ekként vigasztalja, de nem volt mibe kapaszkodnia. Fricska nagyapó – a zsémbes, de olykor megvesztegetőn kedves öregember – helyén csak megtört képek süvítő szélrohama tobzódott. Rose felzaklatva húzódott el tőle. Ez nem lehet igaz, gondolta ismét. – Talán meg kéne váltanunk a nyomorúságától – mondta Duci Mo, és körmeit

Annie karjába vájta, de az mintha meg sem érezte volna. – Injekciót kéne adni neki vagy ilyesmit. Neked biztos van ilyesmi a táskádban, Dió… – Mi értelme lenne? – felelte rekedten Zölddió. – Korábban talán még lehetett volna, de most már túl gyorsan pörög minden. Már oda a rendszer, amiben a hatóanyag keringhetett volna. Ha injekciót adnék a karjába, a folyadék öt másodpercen belül az ágyra csorogna. Az a legjobb, ha nem bolygatjuk a dolgok természetes menetét. Nem fog sokáig tartani. Így is történt. Rose még négy teljes ciklust számlált. Az ötödik során még a csontok is eltűntek. A szemgolyók még kitartottak néhány pillanatig: először Rose-ra meredtek, majd átfordultak Varjú Papus felé. Ott függtek a párna fölött, amelyen még látszott a haldokló fejének lenyomata, és foltokat hagyott rajta a Csodagyökér krémolaj nevű hajszesz, amelyből az öregnek kimeríthetetlen készlete volt. Rose-nak még rémlett, hogy Kapzsi G. egyszer megsúgta neki: az öreg az eBay-en szerzi be. eBay – ki a fene hallott már ilyet? Aztán lassan eltűntek a szemek is, legalábbis a látszat szerint; Rose tudta, hogy álmában még ma éjjel viszontlátja őket – akárcsak mindazok, akik most Fricska nagyapó halálos ágyát körülállták. Ha ugyan képesek lesznek elaludni. Várakoztak mindnyájan, de egyikük sem gondolta komolyan, hogy az öregember ne jelenne meg újra előttük, mint Hamlet atyjának szelleme, vagy Jacob Marley Dickens Karácsonyi ének-éből, vagy más hasonló alak. Most azonban ők sem láttak mást, mint az eltűnt fej lenyomatát, a hajszesz ejtette foltokat, és a halott pisis-szaros bokszeralsóját. Mo heves zokogásban tört ki, és fejét Kötényes Annie terebélyes keblébe temette. A kint várakozók meghallották, és megszólalt egy hang (Rose soha nem tudta meg, kié volt). Kisvártatva újabb hang csatlakozott hozzá, majd egy harmadik, egy negyedik is. Hamarosan mind együtt kántáltak a csillagok alatt, és Rose gerincén ide-oda futkározott a hideg borzongás. A Varjú kezéért nyúlt, és azt szorongatta. Csatlakozott Annie is, utána, fátyolos hangon, Mo. Következett Zölddió, és végül a Varjú. Kalapos Rose mély lélegzetet vett, és bekapcsolódott a kórusba. Lodsam hanti, mi vagyunk a kiválasztottak. Cahanna risone hanti, mi vagyunk a szerencsések. Sabbatha hanti, sabbatha hanti, sabbatha hanti. Mi vagyunk az Igaz Kötés, és mi fennmaradunk. 5 A Varjú később bement Rose-hoz az EarthCruiserbe. – Ugye nem jössz velünk Keletre? – Nem. Te leszel a főnök. – És most mitévők legyünk?

– Természetesen elsiratjuk. Sajnos csak két napot szentelhetünk neki. A gyász hagyományos tartama hét nap volt: ezalatt tilos volt közösülni, hiábavalóságokat fecsegni, szuflát szippantani – csak meditálni volt szabad. Aztán a búcsúztatáshoz kört alkottak, ki-ki megemlékezett Fricska Jónás nagyapóról, és átadott valamilyen tőle kapott vagy személyéhez társított tárgyat. (Rose már átadta a magáét, egy kelta mintázatú gyűrűt, amelyet akkor kapott Nagyapótól, amikor Amerikának ezen a vidékén még indiánok éltek, Rose-t pedig Írország Rózsájaként ismerte mindenki.) Ha a törzsből valaki meghalt, holttest soha nem maradt utána, így hát annak szerepét az emléktárgyak vették át: fehér vászonba burkolva ezeket temették el. – És mikor indul a csoportom? Szerda este vagy csütörtök reggel? – Szerda este. – Rose minél hamarabb meg akarta kaparintani a lányt. – Hajtsatok kitérő nélkül. Megesküdnél rá, hogy a sturbridge-i postaállomáson megőrzik azt a szert, ami majd főbe kólintja? – Meg én. Emiatt ne izgasd magad. Igenis izgatni fogom magam, amíg nem látom, hogy a kis szuka ájult kábulatban hever a szemközti szobában, megbilincselt kézzel, és tele ízletes, beszívható szuflával. – Kiket viszel magaddal? Halljam a névsort. – Rajtam kívül ott lesz Dió, Számosztó Jimmy, ha nélkülözheted… – Simán. És még? – Kígyófogú Andi. Ha valakit el kell altatni, ő a mestere. Meg a Kinézer. Ő mindenképpen. Most, hogy Nagyapó nincs többé, ő a legjobb lokátorunk. Persze rajtad kívül. – Feltétlenül vidd el, de nem lesz szükség lokátorra – mondta Rose. – Ezúttal a célszemélyt könnyű lesz megtalálni. És egy jármű elég lesz. Menjetek Szuflafej Steve Winnebagóján. – Már meg is beszéltem vele. Rose elégedetten bólintott. – Még valamit. Van Sidewinderben egy bolt – nem nagyobb egy falba vájt lyuknál –, a neve X körzet. A Varjú szemöldöke a magasba szökött. – Az a pornótár? Aminek felfújható ápolónő van a kirakatában? – Látom, ismered – jegyezte meg Rose szárazon. – És most hegyezd a füled, Papus! A Varjú csupa figyelem volt. 6 Dan és John Dalton kedden kora reggel, napkeltekor szállt fel a Logan reptérről. Memphisben átszálltak, és helyi idő szerint negyed tizenkettőkor értek földet Des Moines-ban. Az időjárás inkább illett volna július közepéhez, mint szeptemberhez.

Dan a Boston és Memphis közti táv első szakaszában alvást színlelt, hogy ne kelljen foglalkoznia azokkal a kétségekkel és újabb keletű megfontolásokkal, amelyek – érezte jól – gyomként sarjadnak John tudatában. Valahol New York állam északi tájai fölött a színlelés fölöslegessé vált, mivel valóban elszundított. Memphis és Des Moines között Johnon volt az alvás sora, úgyhogy nem adódott semmilyen probléma. És mire valóban ott voltak Iowában, és Freeman városa felé gurultak egy, a Hertztől bérelt, garantáltan feltűnésmentes Ford Focusban, Dan megérezte, hogy John, legalábbis egyelőre, szabadnapra bocsátotta kétségeit; helyettük kíváncsiságot és kissé feszélyezett izgalmat árult el. – Két srác kincsvadászaton – jegyezte meg Dan. Ő aludt többet, tehát a kormányhoz ült. Mindkét oldalról magasra nőtt, inkább sárga, semmint zöld kukoricaföldek úsztak el mellettük. – Mi van? – rezzent össze John. Dan elmosolyodott. – Nem ez jutott az eszedbe? Hogy olyanok vagyunk, mint két srác kincsvadászaton? – Az ember libabőrös lesz tőled, Daniel. – Lehet. Én már hozzászoktam. – Ez nem volt egészen igaz. – Mikor jöttél rá, hogy olvasol mások gondolataiban? – Nem csak gondolatolvasásról van szó. A ragyogás páratlanul változékony tehetség. Már ha egyáltalán tehetségnek nevezhetjük. Néha – sőt elég gyakran – inkább torzító anyajegynek érzi az ember. Szerintem Abra is ezt mondaná. És hogy mikor jöttem rá? Tulajdonképpen soha. Egyszerűen mindig bennem volt. Mint az eredeti csomagolás tartozéka. – És azért ittál, hogy megszabadulj tőle. A 150-es úton kövér mormota battyogott át ráérősen, minden félelem nélkül. Dan kitért oldalra, hogy el ne üsse, a mormota pedig, továbbra is minden sietség nélkül, eltűnt a kukoricásban. Kellemes volt idekinn a szabadban. Az égnek mintha ezer mérföldes mélysége lett volna, a láthatáron sehol egy hegy. New Hampshire is jó hely volt, és Dan immár otthonául fogadta, de úgy vélte, sík vidéken mindig kényelmesebben fogja érezni magát. Nagyobb biztonságban. – Ennél te okosabb vagy, Johnny. Miért isznak az alkoholisták? – Azért, mert alkoholisták? – Bravó. A dolog pofonegyszerű. Vágd át magad a pszichodumán, és eljutsz a meztelen igazsághoz. Azért ittunk, mert piások voltunk. John elnevette magát. – Casey K. tényleg rajtad hagyta a kézjegyét! – Persze itt van még az öröklés is – mondta Dan. – Casey ezt mindig félrerúgja, de attól még itt van. A te apád ivott? – Ő is, a drága mamácskám is. Egymaguk eltarthatták volna a countryklub bárját.

Emlékszem, amikor a mamám kibújt a teniszdresszéből, és beugrott a medencébe, velünk, gyerekekkel együtt. A férfiak tapsoltak. A papám baromi jól szórakozott. Én kevésbé. Kilencéves voltam, és egyetemista koromig én maradtam a Sztriptízes Bige fia. És a tieid? – Anyámnak mindegy volt, iszik e valamit vagy se. Néha Kétsörös Wendynek nevezte magát. A papám viszont… egy pohár bor vagy egy doboz Budweiser, és máris szűknek érezte a bőrét. – Dan a kilométerszámlálóra pillantott, és látta, hogy még negyven mérföldet kell megtenniük. – Érdekelne egy bizonyos sztori, amit még soha senkinek nem mondtam el? De figyelmeztetlek, elég vad história. Ha azt hiszed, a ragyogás olyan vacak bóvlival kezdődik és végződik, mint a telepátia, akkor el vagy tájolva. – Kis szünet után hozzátette: – Vannak más világok is. – És izé… te láttad ezeket a világokat? – Dan lemaradt John gondolatairól, de látta, hogy a doki kissé ideges. Mintha azt hinné, hogy a mellette ülő hapsi egyszer csak bedugja kezét az inge alá, és közli, hogy ő Bonaparte Napóleon reinkarnációja. – Nem, csak pár embert, aki ott lakik. Abra szellempofáknak hívja őket. Nos, érdekel a történet, igen vagy nem? – Magam se tudom, de talán okosabb, ha igent mondok. Dannek fogalma sem volt, mennyit hisz majd el ez a New England-i gyerekorvos annak a télnek az eseményeiből, amelyet a Torrance család a Panoráma Szállóban töltött, de rájött, hogy ez nem is érdekli különösebben. Ebben a jellegtelen kocsiban, a ragyogó középnyugati égbolt alatt, neki jól fog esni a mesélés. Egyetlen személyt ismert, aki az egészet elhinné, de Abra túl fiatal, és a história túlságosan ijesztő. Be kell hát érnie John Daltonnal. De hogyan vágjon bele? Alkalmasint Jack Torrance bemutatásával. Leírna egy mélységesen boldogtalan férfit, aki egyaránt megbukott tanári, írói és családfői minőségében. Hogy is nevezik a baseballjátékosok, ha valaki egymásután háromszor kiüti a labdát? Arany Sombrerónak? Dan apját csak egyetlen szóra érdemes siker érte: amikor végül eljött a pillanat – az, amely felé a Panoráma megérkezésük napja óta hajszolta –, nem volt hajlandó megölni a kisfiát. Ha találó sírfeliratot keresnénk neki, akkor az… – Dan! – Apám próbálkozott – tért vissza Dan az elbeszéléshez. – Ez a legtöbb, amit a javára írhatok. Leggonoszabb szellemei az üvegekből keltek ki. Talán ha a Névtelen Alkoholistákhoz fordul, minden másként alakult volna. De nem tette. Szerintem a mamám nem is tudta, hogy létezik ilyen szervezet, különben javasolta volna apámnak, hogy tegyen egy próbát. Mire felmentünk a Panoráma Szállóba, ahol egy barátja ajánlására téli gondnoknak alkalmazták, a fényképe bekerülhetett volna a lexikonba, mint elvonóra ítélt alkoholistáé. – Ez volt az a kísértetszálló? – Igen. Láttam is őket. Apám látni nem látta, de érezte jelenlétüket. Lehet, hogy benne is volt egyfajta ragyogás. Nagyon is elképzelhető. Elvégre nemcsak az

alkoholizmusra való hajlam örökölhető. És ezek a szellemek kezelésbe vették. Apám azt hitte, őt akarják megkaparintani, de ez csak újabb hazugság volt. Igazából a kisfiú kellett nekik, a bitang erős ragyogásával. Ugyanúgy, ahogy az az Igaz Kötés nevű bagázs Abrát akarja. Dan elhallgatott, mert eszébe jutott, mit válaszolt Dick Eleanor Ouellette halott száján át arra a kérdésre, hogy hol vannak az üres ördögök. A gyerekkorodban. Onnan jön minden ördög. – Dan! Rosszul érzed magad? – Dehogy – felelte Dan. – A lényeg, hogy még be se léptem abba a rohadt szállodába, tudtam, hogy bűzlik benne valami. Már akkor tudtam, amikor a szüleimmel Boulderban éltünk, a keleti lejtőn, jóformán egyik napról a másikra. De apámnak állás kellett, hogy befejezhesse a színdarabot, amin dolgozott… 7 Mire Adairbe értek, éppen a Panoráma kazánjának felrobbanásánál tartott, majd elmesélte, hogyan égett porig az öreg szálloda a hóvihar förgetegében. Adair akkorka város volt, hogy mindössze két forgalmi lámpát állított fel, de volt benne egy Holiday Inn Express, és Dan megjegyezte a helyét. – Két óra múlva ide szállunk – mondta. – Fényes nappal nem túrhatjuk a földet kincs után, és amellett rohadtul álmos vagyok. Mostanában nem aludtam valami sokat. – És mindez tényleg megtörtént veled? – kérdezte John fojtott hangon. – Úgy biza – mosolygott Dan. – Nem fér a fejedbe? – Ha a baseballkesztyűt ott találjuk, ahol Abra mondta, az én fejembe már minden belefér. De miért mesélted el nekem mindezt? – Mert annak ellenére, amit Abráról tudsz, félig-meddig azt hiszed, őrültség ez az egész kirándulás. Meg aztán meg is érdemled, hogy tudomást szerezz… bizonyos erőkről. Én már találkoztam velük; te még nem. Te csak egy kislánnyal találkoztál, aki válogatott pszichikai bravúrszámokra képes, például kanalakat aggat a mennyezetre. Ez nem két srác kincsvadászata, John. Ha az Igaz Kötés kiszagolja, mire készülünk, minket is a céltáblájára tűz Abra Stone mellé. Ha elhatároznád, hogy kiszállsz ebből a mókából, keresztet rajzolnék a levegőbe, és azt mondanám, menj Isten hírével. – És csinálnád tovább egymagad. – Itt van még Billy is – vigyorodott el Dan. – Aki legkevesebb hetvenhárom éves. – Őszerinte ez előny. Billy előszeretettel mondogatja, hogy az öregségben egy a jó: nem kell félnünk, hogy fiatalon fogunk meghalni. – Freeman város – mutatott a táblára John, és halványan, idegesen mosolygott. – Még most se tudom elhinni, hogy ilyesmire vállalkoztam. Mi lesz, ha az az

etanolüzem már nem létezik? Ha azóta, hogy a Google Earth lefotózta, lebontották, és a helyét beültették kukoricával? – Ott lesz a helyén. 8 És ott is volt valóban: egy sor kormos-szürke betontömb rozsdás, bordázott tetővel. Egy kémény még állt; a másik kettő leroskadt, és úgy hevert a földön, mint törött gerincű kígyó. Az ablakok betörtek, a falakat elmázolódott, szórópisztollyal készült graffiti borította, amelyen a nagyvárosi profi graffitisek csak nevettek volna. A kétsávos útról kátyúk felmarta szervizút ágazott ki, amely egy szél fújta kukoricamagvak hajtásaival teliszórt parkolóba torkollt. A közelben ott magaslott az Abra által is megfigyelt víztorony, amely úgy vált el a láthatártól, mint H. G. Wells Marslakóinak valamilyen harci gépe; oldalán a FREEMAN, IOWA felirattal. Megvolt, Dan várakozásának megfelelően, a beomlott tetejű fészer is. – Na, megnyugodtál? – kérdezte Dan. A kocsi lassan vánszorgott előre. – Üzem, víztorony, fészer, Tilos az átjárás feliratú tábla. Megvan minden, amit Abra felsorolt. John a szervizút végén álló rozsdás kapura mutatott. – Mihez kezdünk, ha zárva van? Gimnazista korom óta nem másztam át drótkerítésen. – Amikor a gyilkosok idehurcolták azt a srácot, nyitva volt. Máskülönben Abra szólt volna. – Biztos vagy benne? Az ellenkező irányból farmhoz tartozó teherautó közeledett. Dan gyorsított valamelyest, és amikor elhaladtak egymás mellett, meglengette a kezét. A kormány mögött ülő fickó – zöld John Deere-sapka, napszemüveg, kertésznadrág – viszonozta az üdvözlést, de alig vesztegetett rájuk egy futó pillantást, és ez igazán örvendetes volt. – Azt kérdeztem, hogy… – Tudom, mit kérdeztél – mondta Dan. – Ha zárva van, majd megoldjuk. Így vagy úgy. Most menjünk vissza a motelbe, és foglaljuk el a szobánkat. Totál ki vagyok ütve. 9 Mialatt John kivett a Holiday Innben két szomszédos szobát – készpénzben rendezte a számlát –, Dan megkereste az adairi Pénzért Értéket vas- és fémáruboltot, ahol ásót, gereblyét, két kapát, egy vakolókanalat, két pár kesztyűt szerzett be, meg egy nagy sportzsákot, amiben mindez elfért. Az ásó volt az egyetlen szerszám, amire igazán

szüksége volt, de úgy gondolta, okosabb, ha nagyobb tételben vásárol. – Megkérdezhetem, mi szél hozta Adairbe? – kérdezte az eladó, amíg a csomagot összeállították. – Csak átutazóban vagyok. A nővérem Des Moines-ban él, és egész tisztességes méretű kertje van. Szerintem meg is van neki majd minden ebből a cuccból, de szívesebben látja a vendéget, ha az ajándékot hoz. – Ismerem a fajtáját, haver. És a nővére hálás lesz ezért a rövid nyelű kapáért. Kertészkedéshez ez a típus a legalkalmasabb, és a legtöbb amatőr kertésznek nem jut eszébe. Elfogadunk MasterCardot, Visa… – Asszem, a kártyákat inkább pihentetem – mondta Dan, és elővette tárcáját. – Csak adjon egy nyugtát az adóhivatal részére. – Ezt nem is kell mondania. Magának pedig, ha megadja a nevét és a címét – vagy a nővéréét –, elküldjük a katalógusunkat. – Tudja, mit? Még ma behozom – mondta Dan, és legyező alakban letett a pultra néhány húszast. 10 Éjjel tizenegykor halkan kopogtak Dan ajtaján. Dan beengedte Johnt, aki sápadt és zaklatott volt. – Aludtál legalább? – Valamennyit – felelte Dan. – És te? – Újra meg újra felriadtam, és utána nehezen aludtam el. Olyan ideges vagyok, mint egy macska, ha vízbe mártják. Ha egy rendőr megállít, mit mondunk? – Hogy hallottunk egy jó freemani diszkóról, és elhatároztuk, hogy megkeressük. – Freemanben nincs más, mint kukorica. Kábé kilencmillió holdon. – Ezt nem tudhatjuk – mondta Dan türelmesen. – Csak átutazóban vagyunk. Amellett semmiféle zsaru nem fog megállítani. Még csak meg se látnak minket, John. De ha itt szeretnél maradni… – Nem azért repültem át a fél országot, hogy egy motelszobában bámuljam Jay Lenót. De add kölcsön a mosdódat. Indulás előtt már vizeltem, de megint kell. Úristen, hogy én milyen ideges vagyok. Freemanig az út Dan számára nagyon hosszúnak tűnt, de Adairt elhagyva egyetlen autóval sem találkoztak. A gazdák korán fekszenek, és a teherautók más utat használtak. Az etanolüzemhez érve Dan eloltotta a Ford lámpáit, befordult a szervizútra, és lassan gurult a csukott kapuig. A két férfi kiszállt. John szitkozódott, amikor az autó mennyezeti lámpája kigyúlt. – Még a motelnél ki kellett volna kapcsolnom ezt a vacakot. Vagy ha nincs kapcsolója, össze kellett volna törnöm az égőt.

– Nyugi – szólt rá Dan. – Két beijedt pasin kívül nincs itt más senki. – De amikor a kapuhoz léptek, az ő szíve is vadul kalapált. Ha Abra nem tévedett, egy kisfiút itt brutálisan halálra kínoztak, majd elkapartak. Ha létezik szellemjárta környék… John kipróbálta a kaput, majd miután hasztalan próbálta befelé nyomni, megrángatta. – Nem megy. Most mi legyen? Gondolom, mászni kell. Megpróbálhatom, de alighanem csak kitöröm majd a nyavalyás… – Várj. – Dan pupillalámpát vett elő dzsekije zsebéből, és a kapura irányította. Elsőnek a törött zárat látta meg, majd az alatta és fölötte többszörösen megcsavart nehéz drótot. Visszament a kocsihoz, és most ő szisszent fel, amikor a mennyezeti lámpa kigyúlt. Francba vele. Az ember nem készülhet fel mindenre. Kirántotta az új sportzsákot, és lecsapta a csomagtartófedelet. Ismét sötét lett. – Nesze – nyújtotta át Johnnak az egyik pár kesztyűt. – Húzd fel. – Ő is kesztyűt húzott, kiegyenesítette a drótot, majd a kesztyűt a sövény egyik kockájába dugta, későbbi útbaigazítás céljából. – Tessék. Indulhatunk. – Megint pisilnem kell. – Jaj, te szerencsétlen. Tartsd vissza. 11 Dan lassan, óvatosan vezette körbe a bérelt Fordot a rakodóig. Az út csupa kátyú volt, akadt köztük egészen mély is, és reflektorok nélkül egyiket sem volt könnyű felfedezni. Már csak az hiányzott, hogy belehajtson valamelyikbe, és tengelytörést szenvedjen. Az üzem mögött félig puszta földből, félig repedezett aszfaltból állt a talaj. Ötven láb után újabb drótkerítés következett, azon túl pedig véget nem érő kukoricás. A rakodótér nem volt olyan nagy mint a parkoló, de ez is épp elég tágasnak látszott. – Dan! Honnan tudjuk majd, hogy hol… – Maradj csendben. – Dan a kormányra hajtotta fejét, a szemét lehunyta. (Abra) Semmi. Persze, alszik a kislány. Odaát Annistonban már szerda reggel van. John ott ült mellette, és az ajkát rágta. Halk mocorgás. Az is lehet, hogy csak képzelte, de reménykedett, hogy többről van szó. (ABRA!) A fejében kinyílt egy szempár. Zavarba ejtő pillanat következett – egyfajta kettős látás –, aztán Abra visszanézett rá. A rakodótér és a kémények szétmálló maradványai egyszer csak kivilágosodtak, noha a csillagokon kívül nem volt más fényforrás. Az ő látása kurvára élesebb, mint az enyém. Dan kiszállt a kocsiból. John követte, Dan azonban alig fogta fel ezt. Átengedte az

irányítást a lánynak, aki most már ébren feküdt ágyában, tőlük ezernyolcszáz kilométerre. Dan emberszabású fémdetektornak érezte magát, csak most éppen nem fémet keresett. Azaz kerestek. (menj oda ahhoz a betonmicsodához) Dan a raktárépülethez indult, és nekivetette a hátát. (most járkálj oda-vissza) Szünet. Abra törte a fejét, hogyan fejezze ki magát világosabban. (mint a Miami helyszínelők-ben) Dan úgy ötvenlábnyit tett meg bal oldalra, majd jobbra fordult, és ellentétes átlók mentén távolodott a raktártól. John kivette a sportzsákból az ásót, és az autó mellől figyelte, mi történik. (itt parkoltak a lakókocsijaik) Dan visszament bal felé. Lassan lépdelt, időnként félrerúgva útjából egy meglazult téglát vagy betondarabot. (már közel vagy) Dan megállt. Kellemetlen szag ütötte meg az orrát: bűzös rothadás gázai. (Abra itt vagy?) (igen, ó, Dan, szent isten) (nyugodj meg kicsikém) (túl messzire mentél fordulj meg és lassíts) Dan sarkon fordult, mint a katona, aki ügyetlenül teljesíti a „hátra arc!” parancsot, és visszakocogott a raktárépülethez. (balra néhány lépést balra de lassan) Dan engedelmeskedett, még meg is állt minden apró lépés után. Ismét érződött az a szag, most valamivel erősebben. És a természetfölöttien éles éjszakai világ egyszer csak elhomályosodott, mert Dan szemét ellepték Abra könnyei. (itt a baseballos fiú éppen fölötte állsz) Dan mély levegőt vett, és megtörölte az arcát. Didergett. Nem azért, mintha fázott volna, hanem mert Abra fázott, ahogy felült az ágyában, magához szorítva idomtalan plüssnyulát, és reszketett, mint hullni készülő levél a kiszáradt fán. (most már hagyd el ezt a helyet Abra) (és te Dan kibírod?) (én megleszek, de neked nem való ez a látvány) A csodálatosan tiszta látomás hirtelen eloszlott. Abra megszakította a kapcsolatot, és Dan ezzel tökéletesen egyetértett. – Dan! – kiáltotta fojtottan John. – Minden rendben? – Igen – felelte Dan, de a hangja még rekedt volt Abra sírásától. – Hozhatod azt az ásót. 12

Húsz percükbe került. Az első tíz percben Dan dolgozott, aztán átadta az ásót Johnnak, és Brad Trevort az utóbbi találta meg. Elfordult a gödörtől, befogva orrát és száját. Lefojtott hangon, de érthetően szólalt meg: – Hát igen, megvan a holttest. Úristen! – Még nem volt részed ilyen szagban? – De nem ilyen mélyre elásva, és nem két év után! Azt akarod állítani, hogy neked ismerős? Dan nem válaszolt, így John tovább ásott, de ezúttal igen lagymatagon. Abba is hagyta, és görnyedten állt néhány pillanatig, mint aki folytatni akarja, de aztán kiegyenesedett, és amikor Dan a zseblámpával bevilágított a gödörbe, hátrább lépett. – Nem bírom tovább – mondta. – Azt hittem, menni fog, de tévedtem. A karom mintha gumiból volna. Dan odaadta neki a zseblámpát. John a gödörbe világított, odairányítva a sugarat, amitől az imént rosszul lett: egy fél pár földdel szennyezett edzőcipőre. Dan kétfelől lekaparta a földet a holttestről. Lassan dolgozott, nehogy a szükségesnél jobban megbolygassa Abra baseballos fiújának földi maradványait. Apránként kibontakozott a földdel borított alak. Dant a National Geographic-ban látott szarkofágok faragványaira emlékeztette. A bomlás szaga most már nagyon erős volt. Dan lihegve arrébb lépett, és igyekezett minél mélyebben lélegezni. Aztán visszalépett a sekély sír végébe. Immár előkerült Brad Trevor másik edzőcipője is; a kettő V alakban vált szét. Dan a térdén odakúszott a fiú feltételezett derekához, majd a zseblámpáért nyúlt. John odaadta, és elfordult. Hallatszott, hogy sír. Dan a szájába vette a vékony zseblámpát, és úgy söpörte tovább a földet a tetemről. Előtűnt egy gyerekméretű póló, a besüppedt mellhez tapadva. Aztán két kéz. Az ujjak sárga bőrbe burkolt csontokig koptak, és mintha valamit markoltak volna. Dant már légszomj gyötörte, de kitartott. A lehető leggyöngédebben szétfeszítette a Trevor fiú ujjait. Az egyik ujj így is letört, száraz, csikorgó csattanással. Úgy temették el, hogy baseballkesztyűjét a melléhez szorította. A kesztyű labdazsebe, amelyet oly féltő gonddal olajozott, tele volt nyüzsgő férgekkel. A levegő döbbent sziszegéssel szökött ki Dan tüdejéből. Helyette rothadás bűzét szívta be. Jobb felé kihajolt a sírból, hogy ne Bradley Trevor pusztuló maradványaira hányjon, hanem a kettejük által kiásott földre. A halott fiúnak egyetlen bűne volt: olyan adottsággal született, amelyre egy szörnyetegekből álló törzs szemet vetett. És ezért ellopták tőle halálsikolyai végső páráját. 13 Visszatemették a holttestet. Ezúttal John végezte el a munka javát. Utána aszfalttörmelékből rögtönöztek síremléket a sír fölé. Gondolni sem akartak a rókákra

vagy a kóbor kutyákra, amint a megmaradt kevés húsból lakmároznak. Amikor elkészültek, visszaültek a kocsiba, és hallgattak. John szólalt meg elsőnek. – Mit kezdjünk vele, Danny? Nem hagyhatjuk itt csak úgy. Vannak szülei. Nagyszülei. Talán testvérei is. Akik mai napig sem értik, hová tűnhetett. – Egy ideig itt kell maradnia. Addig, amíg már senki sem mondhatja, hogy „jé, az a névtelen hívás pont azután futott be, hogy egy idegen ásót vásárolt az adairi vasboltban”. Valószínűtlen, hogy ez megtörténne, de nem kockáztathatunk. – Meddig? – Mondjuk, egy hónapig. John egy darabig rágódott ezen, majd felsóhajtott. – Lehet akár kettő is. Hadd higgye még addig a család, hogy világgá ment. Addig se törjük össze a szívüket. – Megrázta a fejét. – Ha az arcába kellett volna néznem, többé egy nyugodt éjszakám se lenne. – Csodálkoznál, mi mindent elvisel az ember – mondta Dan. Mrs. Masseyre gondolt, aki már nem kísértette: biztonságosan volt elrekesztve valahol Dan tudatában. Begyújtotta a motort, leengedte az ablakot, és a baseballkesztyűt néhányszor az ajtóhoz csapta, hogy lerázza róla a földet. Aztán felvette. Ujjai a helyükre csúsztak: oda, ahová napsütéses délutánokon a gyerek bújtatta a magáéit. Lehunyta a szemét, majd úgy fél perc múlva felnézett. – Hallasz valamit? – Te vagy Barry. A jó emberekhez tartozol. – Ez mit jelentsen? – Csak annyit tudok, hogy ez tutira az a pofa, akit Abra Kinézi Barrynek hív. – Semmi egyéb? – Abra majd többet is kiszed a kesztyűből. – Biztos vagy ebben? Dannek eszébe jutott, mennyivel élesebb lett a látása, amikor Abra kinyitotta szemét a fejében. – Teljesen. Idevilágítanál egy percre a kesztyű zsebére? Valami ide van írva. A lámpa fényében olvashatóvá váltak a gondos gyermekbetűk: THOME 25. – Mit jelent ez? – kérdezte John. – Úgy tudtam, Trevornak hívták. – Jim Thome jó nevű baseballjátékos. Huszonötös a száma. – Dan néhány pillanatig a kesztyűre meredt, majd gyöngéden letette kettőjük közé. – Ő volt a srác kedvence az Első Ligából, ezért róla nevezte el a kesztyűt. El fogom kapni ezeket a szarháziakat. Esküszöm a Mindenható Isten előtt, hogy elkapom őket, és mindent megfizettetek velük. 14 Kalapos Rose ragyogott, akárcsak valamennyi Igaz, de nem úgy, mint Dan vagy Billy.

Amikor Rose és a Varjú elbúcsúzott egymástól, egyikük sem érezte meg, hogy a gyereket, akit évekkel ezelőtt Iowában elraboltak, ezekben a percekben ássa ki két férfi, aki már most is túl sokat tud róluk. Ha Rose a mély meditáció állapotában van, lehallgathatta volna Dan és Abra üzenetváltását, de a kislány persze azonnal felfigyelt volna a jelenlétére. Amellett a Rose EarthCruiserében zajló éjszakai búcsúzkodás rendhagyóan bensőséges volt. Kezét a tarkóján összekulcsolva feküdt, úgy nézte, ahogy a Varjú öltözködik. – Ugye jártál a boltban? – kérdezte. – Az X Körzetben? – Nem személyesen; ügyelnem kell a jó híremre. – A Varjú vigyorogva csatolta be a nadrágszíját. – Számosztó Jimmyt küldtem oda. Negyedóra alatt megkaphatta volna, amire szükségünk van, de nem, ő két óra hosszat maradt el. Van egy érzésem, hogy új otthonra lelt. – Nagyon helyes. Örülök, ha ti, fiúk jól szórakoztok. – Rose igyekezett könnyed csevegő hangnemben tartani a beszélgetést, de Fricska nagyapó két napon át tartó siratása, a végén, csúcspontként, a gyászolók körben állásával, ezt jócskán megnehezítette. – Nem kapott semmi olyat, ami veled egy napon említhető. Rose szemöldöke a magasba szökött. – De azért belenéztél az előzetesbe, Henry, nem igaz? – Fölösleges lett volna. – Végignézett Rose-on, ahogy ott feküdt meztelenül, s a haja sötét legyezőként terült szét. Fekve is látszott, milyen magas. A Varjú mindig is a magas nőket kedvelte. – Az én házimozimban te vagy a nagyfilm, és mindig is az leszel. Ez is el van túlozva – igazi Varjú-féle szabadalmazott nagyzolás –, de Rose ennek ellenére szívesen hallgatta. Felkelt, és szorosan a férfihoz simult, közben a hajába mélyesztve kezét. – Légy óvatos. Hozz vissza mindenkit épségben. És persze hozd a lányt. – Úgy lesz. – Akkor jobb, ha csipkeded magad. – Lazíts. Mire a sturbridge-i postaszolgáltató péntek reggel kinyit, mi is ott leszünk. Délre New Hampshire-be érünk. Addigra Barry már tudja, hol találjuk. – Hacsak nem ő találja meg Barryt. – Emiatt nem aggódom. Príma, gondolta Rose. Majd aggódom én helyetted is. És aggódni is fogok, amíg nem látom a saját szememmel a kiscsajt kéz- és lábbilincsben. – Az egészben az a legszebb – jegyezte meg a Varjú –, hogy ha észlelne minket, és zavarni kezdi a jelet, nehogy olvasni tudjunk benne, Barry épp ehhez fog kapcsolódni. – Ha nagyon megijed, lehet, hogy a rendőrséghez fordul. A Varjú vigyora megvillogtatta fogait. – Gondolod? A zsernyákok azt mondanák: „Hát persze, kislány, mi elhisszük, hogy

az a szörnyű népség üldözőbe vett. De áruld el, hogy az űrből jöttek-e, vagy csak amolyan szokásos házi zombik. Akkor tudnánk, kiket keressünk.” – Ne humorizálj, és ne vedd ezt félvállról. Oldd meg az egészet észrevétlenül, és utána is kerülj minden feltűnést. Ne vonj be idegeneket. Ártatlan nézőkre sincs szükség. Ha muszáj, öld meg a szüleit vagy bárkit, aki be akar avatkozni, de csendesen, minden lárma nélkül. A Varjú bohózatba illőn szalutált. – Igenis, kapitány úr. – Tűnj innen, te mafla. De előbb még egy puszit. Dobd be azt a kitanult nyelvedet is, hogy teljes legyen az élmény. A Varjú teljesítette a kérést. Rose szorosan és sokáig tartotta átölelve. 15 Dan és John többnyire némán tette meg a visszautat az adairi motelbe. Az ásó a csomagtartóban volt; a baseballkesztyű a hátsó ülésen, egy Holiday Innes törülközőbe csavarva. Nagy sokára megszólalt John: – Most aztán be kell avatnunk Abra családját. Ő dühös lesz miatta, Lucy és David pedig nem akarja majd elhinni, de akkor is meg kell tennünk. Dan rezzenéstelen arccal nézett rá. – Mi vagy te, gondolatolvasó? – kérdezte. Johnra persze nem illett ez az állítás, de annál inkább Abrára, és amikor egyszer csak jó hangosan megszólalt Dan fejében, Dan örült, hogy ezúttal John vezet. Ha ő ült volna a kormánynál, alighanem valamelyik gazda kukoricásában kötnek ki. (NEEEEE!) – Abra, figyelj ide! – Hangosan beszélt, hogy John legalább az ő szövegét hallja. (NEM, DAN! ŐK AZT HISZIK, NÁLAM MINDEN RENDBEN! SZERINTÜK MÁR MAJDNEM NORMÁLIS VAGYOK!) – Kicsikém, ha az a banda csak a szüleid megölése árán férhetne hozzád, azt hiszed, haboznának? Nos, én azt mondom, egy percig se. Különösen azok után, amit ott, Iowában találtunk. Abra ezt nem cáfolhatta, és meg sem próbálta. Dan tudata azonban egyszer csak csordultig telt a kislány bánatával és félelmeivel. A szemébe könnyek szöktek, és végigfolytak arcán. A rohadt életbe. A rohadt, kurva, kibaszott életbe. 16

Csütörtök kora reggel. Szuflafej Steve Winnebagója, amelynek kormányánál most Kígyófogú Andi ült, Nyugat-Nebraskában, az I–80-ason gurult kelet felé, óránként kilencven kilométeres, szigorúan szabálykövető sebességgel. A látóhatáron éppen feltűntek a hajnal első sugarai. Annistonban, ahol az idő két órával előbbre járt, Dave Stone, fürdőköpenyébe burkolózva, éppen kávét főzött, amikor megszólalt a telefon. Lucy jelentkezett, Concetta Marlborough utcai társasházi lakásából. A hangja olyan volt, mintha végső erőtartalékait élné fel. – Ha nem fordul rosszabbra a helyzet – habár szerintem csak rosszabbra fordulhat –, Mamót hétfőn elbocsátják a kórházból. Tegnap este beszéltem mindkét kezelőorvosával. – Miért nem hívtál már akkor, drágám? – Túl fáradt voltam. És nagyon letört. Azt hittem, ha kialszom magam, jobb lesz, de végül alig aludtam. Jaj, szívem, ez a lakás annyira tele van vele. Nem csak a munkájával, az életkedvével is… A hangja elakadt. David várt. Több mint tizenöt éve éltek együtt, és tudta, ha Lucy ki van borulva, néha okosabb várni, mint beszélni. – Nem tudom, mihez kezdünk majd ezzel a rengeteg holmival. Ha csak ránézek a könyvekre, máris elfáradok. Több ezer van a polcokon meg felhalmozva a dolgozószobájában, és a házmester szerint még további ezrek vannak elraktározva. – Erről még ráérünk dönteni. – Azt mondja, van a raktárban egy Alessandra feliratú bőrönd is. Ez volt az anyám igazi neve, bár amennyire tudom, ő mindig Sandrának vagy Sandynek hívta magát. Fogalmam sem volt, hogy Mamó az ő dolgait is őrzi. – Ahhoz képest, hogy a verseiben olyan nagyvonalúan kitárulkozik, Chetta, ha úgy tetszett neki, nagyon is tudott titkol tartani. Úgy tűnt, Lucy oda sem figyel rá, mert ugyanazon a tompa, már-már nyaggató, halálosan kimerült hangon darálta tovább: – Minden el van rendezve, bár ha már vasárnap kiengedik, amit az orvosok lehetségesnek tartanak, át kell ütemeznem a privát mentőket. Szerencse, hogy ilyen jó biztosítása van. Tudod, még akkor kötötte, amikor Tuftsban tanított. A költészetével húsz centet se keresett soha. Ki fizetne ebben a nyomorult országban húsz centet néhány vers elolvasásáért? – Lucy, kérlek… – Nagyon jó helyet kapott a Rivington Ház főépületében – egész kis lakosztály! Megnéztem az interneten. Nem mintha azt remélném, hogy sokáig használja. Itt összebarátkoztam a főnővérrel az ő emeletéről, és azt mondta, Mamó nagyjából a végére ért a… – Chia, drágám, szeretlek. A régi, még Concettától kapott becenév hallatán Lucy végre elhallgatott.

– Teljes szívemből, akkor is, ha nem vagyok olasz! – Tudom, és hálát adok érte Istennek. Borzalmas nehéz volt ez az egész, de most már majdnem vége. Legkésőbb hétfőn otthon leszek. – Alig várunk. – Hogy vagytok? – Jól, mind a ketten. – Davidnek még hatvan másodperce maradt, hogy valóban így gondolja. Lucy jól hallhatón ásított. – Talán le kéne feküdnöm egy-két órára. Azt hiszem, most tudnék aludni. – Akkor gyorsan feküdj le. Nekem is fel kell ébresztenem Abset, nehogy elkéssen. Elbúcsúztak, de amikor Dave elfordult a konyhai telefontól, kiderült, hogy Abra már felkelt. Még pizsamában volt, a haja összevissza, a szeme vörös, az arca sápadt. Görcsösen szorongatta Ugrit, az öreg plüssnyuszit. – Abba baba! Kislányom! Csak nem vagy beteg? Igen is meg nem is. Nem tudom. Te viszont belebetegszel, ha elmondom, amit mondani akarok. – Beszélnem kell veled, apa. És ma nem akarok iskolába menni. Se holnap. Sőt lehet, hogy hosszabb ideig. – Tétova kis szünet után tette hozzá: – Bajban vagyok. David ennek hallatán elsőre olyan szörnyű dologra gondolt, hogy rögtön elhessegette – addigra azonban Abra már meghallotta. – Nem, nem vagyok terhes – mondta bágyadt mosollyal. David, aki elindult felé, megtorpant; a szája tátva maradt. – Ezt hogyhogy… vagy csak… – A gondolataidban olvastam. Noha ezúttal bárki kitalálhatta volna, mire gondolsz, hiszen az arcodra volt írva. És nem is gondolatolvasásnak hívják, hanem ragyogásnak. Még mindig képes vagyok majdnem mindarra, amitől kicsi koromban úgy megrémültetek. – Tudom, hogy ma is vannak megérzéseid – mondta az apa nagyon lassan. – Az édesanyád is tudja. – Ennél sokkal, de sokkal többről van szó. Van egy barátom. Dannek hívják. Ő és John doktor Iowában jártak… – John Dalton? – Ő. – Ki ez a Dan? Talán John doktor valamelyik ifjú betege? – Nem, Dan felnőtt férfi. – Abra kézen fogta apját, és a konyhaasztalhoz vezette. Leültek. Ugrit most is ott volt Abra ölében. – De amikor gyerek volt, olyan volt, mint én. – Abs, én egy szót se értek ebből az egészből. – Tudod, apu, vannak rossz emberek. – Azt nem mondhatta el, hogy igazából nem is emberek, azt sem, hogy rosszabbak a rossz embereknél; ezt Dan és John majd

elmagyarázzák. – És lehet, hogy bántani akarnak. – Miért akarna téged bárki is bántani? Csacsiságokat beszélsz. Ami a régebbi mutatványaidat illeti, ha ma is képes volnál rájuk, mi tud… A falra akasztott edények alatti fiók kipattant, becsapódott, majd ismét kinyílt. A kanalakat Abra már nem tudta a magasba röpíteni, de a fiók is elég volt, hogy felkeltse apja figyelmét. – Amikor felfogtam, hogy mindez mennyire nyugtalanít, sőt megijeszt titeket – többé semmit sem csináltam a jelenlétetekben. De most már nem titkolózhatom tovább. Dan szerint mindent el kell mondanom. Abra Ugri megritkult bundájához szorította arcát, és sírva fakadt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

SZUFLÁNAK NEVEZIK 1 Mihelyt John és Dan csütörtök késő délután átkeltek a Logan repülőtér utashídján, John bekapcsolta a mobilját. Éppen csak nyugtázhatta a tényt, hogy tucatnyi nem fogadott hívása volt, amikor a kezében megszólalt a telefon. Megnézte a számot. – Stone? – kérdezte Dan. – Már egy csomószor kerestek ugyanerről a számról, úgyhogy valószínűleg ő az. – Most ne vedd fel. Majd az északi autópályáról hívd vissza, és mondd meg neki, hogy… – Dan az órájára nézett, amelyet át sem állított a keleti időszámításról. – … hatra ott leszünk. Akkor majd mindent elmondunk neki. John kelletlenül tette el a mobilt. – A gépen végig abban reménykedtem, hogy nem vesztem el a praxisengedélyemet e miatt az ügy miatt. Most már csak azt remélem, hogy a rendőrök nem kapnak el, mihelyt leparkolunk Dave Stone háza előtt. Dan, aki a félkontinensnyi visszaúton többször is tanácskozott Abrával, megrázta a fejét. – Abra rávette, hogy várjon türelemmel, csakhogy abban a családban most túl mozgalmas az élet, és Mr. Stone azt se tudja, hol áll a feje. – Nem ő az egyetlen – jegyezte meg John keserű mosollyal. 2 Abra és az édesapja a bejárati lépcsőn ült, amikor Dan ráfordult a kocsibehajtóra. Igazán szép teljesítményt nyújtottak: még csak fél hat volt. Dan még oda sem ért, amikor Abra felpattant, és lobogó hajjal lerohant az úton. Dan átadta Johnnak a törülközőbe csavart baseballkesztyűt, és Abra, egész testében remegve, a karjába ugrott. (hát megtaláltad megtaláltad és a kesztyűt is add ide gyorsan) – Még nem – mondta Dan, és letette a kislányt. – Először át kell rágnunk magunkat ezen az ügyön az apukáddal. – Mit kell átrágni? – kérdezte Dave, miközben Abrát a csuklójánál fogva elhúzta Dan mellől. – Kik azok a rossz emberek, akikről szövegel? És maga ki az ördög? –

Pillantása Johnra siklott. – Mi a fészkes fene folyik itt? – Ez Dan, apa. Olyan, mint én. Már mondtam neked. – Lucy hol van? – kérdezte John. – Tud erről az egészről? – Semmire sem válaszolok, amíg nem látok át ezen a cirkuszon. Helyette Abra felelt. – Anya még Bostonban van, Mamóval. Apa fel akarta hívni, de rávettem, hogy várjon meg benneteket. – Le nem vette volna a szemét a törülközőbe csomagolt kesztyűről. – Dan Torrance… – mondta Dave. – Így hívják? – Így. – És a frazieri hospice-ban dolgozik? – Úgy van. Az apa hol ökölbe szorította, hol ellazította a kezét. – Mióta találkozgat a lányommal? Az interneten ismerkedtek meg? – Aztán Johnhoz intézte szavait. – Ha nem te lettél volna Abra gyerekorvosa születésétől kezdve, már rég felhívtam volna a rendőrséget, amikor nem felelt a mobilod. – Repülőgépen ültem – mondta John. – Ki kellett kapcsolnom. – Mr. Stone… – szólalt meg Dan. – Én nem ismerem a lányát olyan régóta, mint John, de ez az ismeretség is elég régi. Akkor ismerkedtünk meg, amikor még egészen kicsi volt. És ő keresett meg engem. Dave megrázta a fejét. Zavarodottnak és dühösnek látszott, és érződött, hogy Dannek egy szavát sem akarja elhinni. – Menjünk be a házba – javasolta John. – Úgy gondolom, mindent – vagy csaknem mindent – tisztázhatunk, és ha ez megtörtént, örülni fogsz, hogy itt vagyunk, és annak is, hogy Iowában jártunk. – Őszintén remélem, John, hogy így lesz, de kételkedem benne. Bementek. Dave átkarolta Abra vállát – de ezekben a percekben inkább látszottak börtönőrnek és foglyának, semmint apának és lányának. Mögöttük ment John Dalton, és Dan zárta a sort. Még átpillantott az utca túloldalára, az ott parkoló rozsdás piros kisteherautóra. Billy gyorsan felemelte hüvelykujját, majd imához kulcsolta kezét. Dan viszonozta mindkét mozdulatot, majd a többiek nyomában belépett a házba. 3 Mialatt Dave a Richland Court-i ház nappalijában rejtélyes lányával és még rejtélyesebb vendégeivel helyet foglalt, a Winnebago, benne az Igazak expedíciójával, éppen Toledótól gurult délkelet felé. A kormánynál Zölddió ült. Andi Steiner és Barry aludt – Andi mint egy zsák, Barry motyogva és jobbra-balra billegve. A Varjú a lakórészben tartózkodott, és a New Yorker-t lapozgatta. Igazából nem érdekelte más, mint a karikatúrák és azok a csöpp kis reklámok, amelyek fantasztikus tárgyakat

hirdetnek, jakprém kardigánoktól vietnami kulik sapkáján át hamisított kubai szivarokig. Számosztó Jimmy zuttyant le mellé a laptopjával. – Végigszörföltem az interneten. Oda-vissza kellett kapcsolgatnom több szájt között – de mutathatok neked valamit? – Hogy internetezhetsz egy államközi sztrádán? Jimmy leereszkedőn mosolygott. – 4G kapcsolat, öcskös. Modern időket élünk. – Ha te mondod! – A Varjú félretolta a képeslapot. – Mire tettél szert? – Képekre az annistoni középiskolából. – Jimmy lenyomott egy billentyűt, mire a monitoron megjelent egy fénykép. Nem holmi szemcsés lapkivágat, hanem príma éles iskolai arckép egy lányról, aki puffos ujjú piros ruhát viselt. Gesztenyebarna haja be volt fonva, a mosolya széles és magabiztos. – Julianne Cross – mondta Jimmy, majd ismét lenyomta a billentyűt, és egy pajkosan mosolygó vörös hajú lány tűnt elő. – Emma Deane. – Újabb billentés, és egy még bájosabb leányzó bukkant fel. A szeme kék volt, vállára omló szőke haj keretezte az arcát. Tekintete komoly volt, de gödröcskéiben mosoly bujkált. – Ez pedig Abra Stone. – Abra? – Aha, manapság divatban vannak a nem létező nevek. Emlékszel még, amikor az avatatlanok beérték a Jane-nel meg a Mabellel? Valahol olvastam, hogy Sly Stallone Sage Moonbloodra keresztelte a fiát, hát mondd, normális ez? – Úgy gondolod, a három közül az egyik a Rose csaja? – Ha jól látta, hogy a lány úgy tizenhárom-tizennégy éves lehet, akkor igen. Valószínűleg a Deane vagy a Stone lány, mert ők laknak abban az utcában, ahol az a helyes kis földrengés volt, de a Cross lányt se húzhatjuk ki: ő egy házzal a sarkon túl lakik. – Számosztó Jimmy bűvészi kattintással sorba állította a monitoron a három lány képét. A képek alá cifra betűkkel ezt nyomtatták: ISKOLAI EMLÉKEIM. A Varjú szemügyre vette a képeket. – Nem fog valaki kiakadni azon, hogy kislányok képeit loptad le a Facebookról? Az Avatatlanok Földjén tudniillik ilyenkor megkondul a vészharang. – Facebook a seggem lyuka – vágott vissza sértődötten Jimmy. – Ezek a frazieri gimnázium irataiból valók, és az ő számítógépük továbbította őket az enyémre. – Cuppantott; a hang nem volt valami kellemes. – És képzeld, egy szivar, akinek egész sor nemzetbiztonsági számítógéphez hozzáférése van, ezen nem tudta követni a nyomomat. Na, ki a jani? – Csakis te – bólintott a Varjú. – Szerinted melyik az a három közül? – Hát ha nekem kéne kiválasztanom… – A Varjú Abra fényképére bökött. – Neki olyan sejtelmes a tekintete. Szufla van a szemében.

Jimmy néhány másodpercig eltöprengett ezen, aztán némileg pikánsnak találta az ügyet, és nyerítve röhögött. – Tudod használni? – De még mennyire! Kinyomtatnád ezeket a képeket úgy, hogy a többiek is kapjanak másolatot? Elsősorban Barry. Ő a csapat első számú lokátora. – Máris megcsinálom. Hoztam magammal egy Fujitsu ScanSnapet. Mindentudó kis szerkentyű. Azelőtt S1100-asom volt, de elcseréltem, amikor a Computerworld-ben azt olvastam, hogy… – Láss neki, rendben? – Hát persze. A Varjú ismét magához vette a képeslapot, és az utolsó oldalon lévő karikatúrát tanulmányozta. Az a fajta volt, amelyhez az olvasóknak kell beírniuk a szöveget. Az e heti számban egy idős asszony lépett be egy bárba, pórázon vezetve egy medvét. A szája nyitva volt, tehát az ő szövegét kellett kitalálni. A Varjú meghányta-vetette magában a dolgot, majd ezt írta: „Szóval melyik közületek az a seggfej, aki vén picsának nevezett?” Nem tűnt valószínűnek, hogy ezzel nyerni fog. A Winnebago tovább gurult a kora esti sötétedésben. A vezetőfülkében Zölddió begyújtotta a reflektorokat. Az egyik fekhelyen Kinézer Barry megfordult, és álmában megvakarta a csuklóját, amelyen vörös folt jelent meg. 4 Abra felszaladt valamiért a szobájába; ezalatt a három férfi szótlanul ült a nappaliban. Dave-nek eszébe jutott, hogy kávéval kínálhatná a másik kettőt – fáradtnak látszottak, és tetejébe jócskán rájuk fért a borotválkozás –, de aztán úgy határozott, hogy egy szem sós kekszet sem szán rájuk, amíg nem kap magyarázatot. Lucyval már megbeszélték, mitévők legyenek azon a nem túl távoli napon, amikor Abra azzal jön haza, hogy egy fiú találkára hívta. A vendégek azonban férfiak – férfiak! – voltak, és úgy tűnt, az egyikük, az, akit Dave nem ismert, hosszabb idő óta randevúzgat a lányával. Legalábbis így is lehet mondani… és a kérdés csak az, hogy miről szólnak ezek a randevúk? Mielőtt bármelyikük is megkockáztatta volna, hogy egy kínosnak ígérkező vagy apránként elmérgesedő beszélgetést kezdeményez, a lépcső felől odahallatszott Abra edzőcipőjének tompított csattogása. Magával hozta Az annistoni vásárló-t. – Nézd meg a hátsó oldalt. Dave megfordította az újságot, és elhúzta az orrát. – Mi ez a barna mocsok? – Megszáradt kávéüledék. A szemétbe dobtam, de utána is folyton rá kellett gondolnom, úgyhogy előhalásztam. Állandóan vele foglalkoztam. – Rámutatott

Bradley Trevornak az utolsó sorban látható képére. – Meg a szüleivel és a testvéreivel, ha voltak. – Abra szeme könnybe lábadt. – Szeplős volt, apu! Nagyon mérges volt miatta, de az anyukája azt mondta, a szeplős arc szerencsét hoz. – Ezt nem tudhatod – szólt közbe Dan vajmi csekély meggyőződéssel. – De tudja – mondta John –, és te is tudod. Dave, nagyon kérlek, térjünk a tárgyra. Ez komoly dolog. – Először tudni akarom, mi volt maga és a lányom között – fordult Danhez Dave. – Erről beszéljen. Dan újra összefoglalta a történetet. Hogyan firkantotta Abra nevét a NA-ról vezetett jegyzetfüzetébe. Az első, krétával felírt „helló”. Hogyan érzékelte Abra jelenlétét Charlie Hayes halálának éjjelén. – Megkérdeztem, ő-e az a kislány, aki néha üzeneteket ír a fekete táblámra. Felelni nem felelt, de hallatszott valami kis zongorafutam. Azt hiszem, egy régi Beatlesszám. Dave Johnra támadt. – Erről te beszéltél neki! John a fejét rázta. – Ezelőtt két évvel – folytatta Dan – megint üzent a táblán: „Megölik a baseballos fiút.” Nem tudtam, mit jelentsen ez, és szerintem Abra se tudta pontosan. Itt véget is érhetett volna az ügy, de akkor meglátta ezt. – Az annistoni vásárló utolsó oldalának bélyegméretű arcképeire mutatott. A folytatásról Abra számolt be. Amikor elhallgatott, Dave így szólt: – Tehát elrepültek Iowába egy tizenhárom éves kislány bemondása alapján. – Csakhogy ez egy egészen különleges tizenhárom éves kislány – jelentette ki John. – Akinek egészen különleges képességei vannak. – Mi azt hittük, ez már rég a múlté. – Dave vádló pillantást vetett a lányára. – Hébehóba apró ügyekben voltak afféle megérzései, de úgy gondoltuk, a többit kinőtte. – Ne haragudj, apu… – Abra hangja csak suttogás volt. – Talán nem neki kellene bocsánatot kérnie – fakadt ki Dan, s reménykedett, hogy haragja csak mérsékelten ütközik ki. – Azért titkolta képességeit, mert tudta, hogy maga és a felesége azt szeretnék, ha eltűnnének. Titkolózott, mert szereti magukat, és jó kislány akart lenni. – Ezt nyilván ő mondta magának! – Soha még csak szóba sem került köztünk – jelentette ki Dan. – De én is nagyon szerettem az édesanyámat, és ezért ugyanígy viselkedtem. Abra színtiszta hálával eltelt pillantást lövellt Dan felé, és amikor lesütötte a szemét, gondolatban is üzent. Hangosan szégyellte volna kimondani. – Azt akarta, hogy a barátnői se tudjanak semmit. Attól félt, hogy elveszti a szeretetüket, hogy megijednének tőle. És alighanem ebben is igaza volt. – Ne tévesszük szem elől a lényeget – szólalt meg John. – Tény és való: elrepültünk

Iowába. Megtaláltuk a freemani etanolüzemet, pont ott, ahol Abra mondta. És megtaláltuk a fiú holttestét, a kesztyűjével együtt. A kesztyű labdazsebére a kedvenc baseballjátékosának a nevét írta, de a szíján az ő neve, a Brad Trevor áll. – Szóval azt állítjátok, meggyilkolták. Egy nomád elmebetegekből álló banda. – Lakókocsikban és Winnebagókban járnak – mondta Abra halkan, álmatagon, és közben a törülközőbe csavart baseballkesztyűt nézte. Meg akarta fogni, és félt tőle. Dan olyan tisztán fogta fel ezeket az ellentétes érzelmeket, hogy felkavarodott tőle a gyomra. – És vicces neveik vannak, mint a kalózoknak. Dave szinte panaszosan kérdezte: – Biztos vagy benne, hogy azt a fiút megölték? – A kalapos nő az ő vérét nyalta le a kezéről – mondta Abra. Eddig a lépcsőn ült, de most odament az apjához, és a mellére fektette fejét. – Ha akarja, különleges foga nő. Nemcsak neki, a többieknek is. – És az a srác tényleg olyan volt, mint te? – Olyan – felelte Abra fojtottan, de érthetőn. – Átlátott a saját kezén. – Ez meg mit jelent? – Ha a labda felé szállt, azért tudta elütni, mert elsőnek a keze látta meg. És ha a mamája elvesztett valamit, eltakarta a szemét, és a kezén át látta, hol van az a valami. Ebben nem vagyok egészen biztos, de néha én is erre használom a kezem. – És ezért ölték meg? – Ez a meggyőződésem – felelte Dan. – De mégis miért? Valami szellemvilági vitaminért? Nem érzik, milyen nevetséges ez? Mindenki hallgatott. – És tudják, hogy Abra a nyomukra jutott? – Igen, tudják. – Abra felemelte a fejét. Kigyúlt arca nedves volt a könnyektől. – A nevemet meg a címemet nem ismerik, de tudják, hogy vagyok. – Akkor a rendőrséghez kell fordulnunk – mondta Dave. – Vagy talán… azt hiszem, egy ilyen ügyhöz jobban megfelel az FBI. Első hallásra nehezen hinnék el, de ha megvan a holttest… Dan szólalt meg. – Először lássuk, mihez kezdhet Abra a baseballkesztyűvel; akkor majd megmondom, hogy mi a véleményem erről az ötletről. A következményeit mindenesetre nagyon gondosan kell mérlegelni. Rám nézve, Johnra nézve, magára és a feleségére nézve és elsősorban Abrára nézve. – Nem látom be, hogy Johnt és magát milyen kellemetlenség… John türelmetlenül fészkelődött a székén. – Ugyan már, David! Hát ki találta meg a holttestet? Ki ásta ki, ki temette vissza? És ki vett magához közben egy olyan bizonyítékot, amelyet a nyomozók minden bizonnyal létfontosságúnak tekintenének? Ki szállította át a fél országon ezt a

bizonyítékot, hogy egy nyolcadikos kislány spiritiszta táblának használhassa? Dan, bár eredetileg nem állt szándékában, csatlakozott hozzá. Szövetkeztek, amit rendes körülmények között helytelennek érzett volna, de hát ez kivételes helyzet volt. – A családja máris válságos időszakon megy át, Mr. Stone. A dédanyósa haldoklik, a felesége szomorú és kimerült. Ez az ügy a lapokban és az interneten bombaként fog robbanni. Vándor gyilkosok klánja egy állítólag okkult képességekkel rendelkező kislány ellen. Csalogatni fogja a tévé, maguk nemet mondanak, és ettől még éhesebbek lesznek. Az utcájuk szabadtéri stúdióvá változik, Nancy Grace bizonyára beköltözik a szomszéd házba, és egy-két héten belül az egész médiacsürhe teli tüdőből szemfényvesztést fog ordibálni. Emlékszik, amikor egy ürge beetette a médiát, hogy a kisfia bent van a léggömbben, amit felfújtak? Maga is így fog járni. De az a népség ettől függetlenül is itt fog még táborozni. – Akkor tehát ki védi meg a kislányomat, ha ez a banda ráuszul? Maguk ketten? Egy orvos meg egy hospice-beli ápoló? Vagy talán csak portás? És akkor még fogalma sincs a hetvenhárom éves parkőrről, aki lenn strázsál az utcán! – gondolta Dan, és ezen muszáj volt mosolyognia. – Egy kicsit ez is, az is. Nézze, Mr. Stone… – Ha már így összebratyiztak a lányommal, jobb lesz, ha Dave-nek hív. – Rendben, legyen Dave. A következő lépése tehát azon múlik, hogy hajlandó-e vállalni a kockázatot: komolyan veszik-e a hatóságok, amit a lánya mond, vagy sem. Például azt, hogy a winnebagós társaság vérszívó vámpírokból áll. – Úristen – mormolta Dave. – Ezt Lucynak se mondhatom el. Kiég minden biztosítéka… – Nos, ez nagyjából el is dönti a rendőrség bevonásának kérdését – jegyezte meg John. Rövid időre csend lett. Valahol a házban ketyegett egy óra. Valahol odakinn egy kutya ugatott. – A földrengés! – kiáltott fel hirtelen Dan. – Az a kis földrengés. Te voltál az, Abra? – Alkalmasint én – suttogta a kislány. Dave átölelte, majd felállt, levette a törülközőt a baseballkesztyűről, és a magasba emelte. – Ezzel temették el – mondta. – Elrabolták, megkínozták, megölték, és aztán elkaparták a baseballkesztyűjével együtt. – Úgy van – bólintott Dan. Dave a lányához fordult. – Tényleg meg szeretnéd érinteni ezt a micsodát, Abra? Abra kinyújtotta a kezét. – Nem, nem szeretném. De azért add csak ide.

5 David Stone tétovázott, de aztán odaadta. Abra megfogta, és a kesztyű zsebébe nézett. – Jim Thome – mondta. Dan kész lett volna minden megtakarított pénzébe fogadni (tizenkét év kitartó munkája és kitartó józansága után valóban volt egy kis pénzmagja), hogy Abra még soha nem találkozott ezzel a névvel, de hibátlanul ejtette ki: Tóméj-nek. – A Hatszázas Klubban van. – Így igaz – mondta Dave. – Arról ismert, hogy… – Csitt – szólt rá Dan. Nézték a kislányt, aki arcához emelte a kesztyűt, és megszagolta a zsebet. (Dannek eszébe jutottak a bogarak, és kis híján felnyögött.) Majd így szólt: – Nem Kinézi, hanem Kinézer Barry. De nem kínai. Azért nevezik így, mert ferde a szeme. Ő a bandának a… a bandának a… nem tudom… várjatok… Mint egy kisbabát, a melléhez szorította a kesztyűt. A légzése felgyorsult. A szája kinyílt. Nyöszörgő hangot hallatott. Dave ijedten tette kezét a vállára, de Abra lerázta. – Ne, apa, ne! – Lehunyta a szemét, és a kesztyűt simogatta. A többiek vártak. Végül felnézett, és így szólt: – Most jönnek értem. Úton vannak. Dan mellé térdelt, és kezét a lány két kezére borította. (hányan vannak néhányan vagy mind) – Csak néhányan. Barry is köztük van – ezért látom őket. Rajta kívül még hárman vannak. Vagy talán négyen. Az egyik egy nő, akire kígyó van tetoválva. Bennünket avatatlanoknak neveznek. Az ő szemükben azok vagyunk. (a kalapos nő is) (nem) – Mikor érnek ide? – kérdezte John. – Meg tudod állapítani? – Holnap. Először meg kell állniuk… Miért is? – Elhallgatott. Fürkészőn nézett körül a szobában, anélkül, hogy igazán látott volna. Fél kezét kihúzta Dan keze alól, és a száját kezdte dörzsölni. Másik kezében a kesztyűt szorongatta. – El kell menniük… Nem tudom… – Szeme sarkából könny szivárgott, nem a bánat, hanem az erőfeszítés könnyei… – Valami gyógyszerért? Igen? Várjatok, várjatok… engedj el, Dan, most muszáj… engedj… Dan elhúzta a kezét. Éles kattanás hallatszott, és kéklőn villant a statikus elektromosság. A zongora diszharmonikus futamot hallatott. Az előszobaajtó melletti asztalon inogni és csörömpölni kezdtek a Hummel porcelánfigurák. Abra felhúzta kezére a kesztyűt. A szeme kitágult. – Az egyikük egy varjú! A másik orvos, és ez most jól jön nekik, mert Barry rosszul érzi magát! – Révetegen nézett körül, majd felnevetett, Dan nyakán azonban égnek meredt a szőr ettől a nevetéstől: így nevetnek a tébolyultak, ha későn kapják a gyógyszert. Alig bírta fékezni magát, hogy le ne tépje a lány kezéről a kesztyűt.

– Megkapta a kanyarót! Elkapta Fricska nagyapótól, és nemsokára kihagyásai lesznek! Az az átok kölyök tehet róla! Úgy látszik, nem oltották be! Értesítenünk kell Rose-t! Meg kell… Dan nem bírta tovább. Lerántotta Abra kezéről a kesztyűt, és messzire hajította. A zongora elhallgatott. A Hummel-figurák egy utolsó csörrenés után megálltak; egyikük veszélyesen egyensúlyozott az asztal peremén. Dave elnyílt szájjal bámult a lányára. John közben felállt, de mintha mozgásképtelenné vált volna Dan megfogta és keményen megrázta Abra vállát. – Hagyd abba, és gyere elő! – mondta. A kislány tágra nyílt, zavaros szemmel bámult rá. (gyere vissza Abra semmi baj) Abra válla, amelyet csaknem a füléig húzott fel, fokozatosan ellazult. Immár Dant is felismerte. Hosszan kifújta magából a levegőt, és visszaroskadt apja ölelő karjába. Pólójának gallérja sötétlett az izzadságtól. – Abby… – suttogta Dave. – Jól vagy, Abba baba? – Jól, de ne hívj így. – Beszívta a levegőt, aztán hosszú sóhajjal kiengedte. – Úristen, ez baromi fárasztó volt. – Az apjára nézett. – Nem én dobtam azt a nyamvadék bombát, apu, hanem közülük az egyik. Azt hiszem, az a varjú. Ő az érkező csapat vezetője. Dan leült Abra mellé a díványra. – Biztos, hogy jól érzed magad? – Most már igen. De soha többé nem nyúlok ahhoz a kesztyűhöz. Ezek mások, mint mi. Embernek látszanak, és azt hiszem, valamikor azok is voltak, de most zsigerből cselekszenek. – Azt mondtad, Barrynek kanyarója van. Emlékszel még? – Barrynek, igen. Akit Kinézernek mondanak. Mindenre emlékszem. Olyan szomjas vagyok. – Hozok vizet – ajánlkozott John. – Ne, inkább valami édeset kérnék. – Van kóla a hűtőben – szólt közbe Dave, aki felváltva simogatta Abra haját, arcát és tarkóját – mintha nyugtatni akarná magát, hogy a lány még itt van. Hallgattak, amíg John visszajött a dobozos kólával. Abra megragadta, mohón ivott belőle, majd böffentett. – Bocs – mondta vihogva. Dan soha még vihogásnak ennyire nem örült. Aztán megkérdezte Johnt: – Ugye a felnőtteknél súlyosabb a kanyaró? – De még mennyire! Tüdőgyulladáshoz vezethet, sőt a szaruhártya hegesedése miatt vaksághoz is. – Lehet halálos is? – Lehet, de ritkán.

– Velük másképp van – szólt közbe Abra –, mert azt hiszem, nem szoktak megbetegedni. Barry kivétel. Most majd megállnak, és felvesznek egy csomagot. Bizonyára Barrynek való gyógyszer van benne. Olyan, amit injekcióban kell beadni. – Mit értettél azon, hogy kihagyások? – kérdezte Dave. – Nem tudom. – Barry betegsége megakasztja őket? – tudakolta John. – Lehet, hogy megfordulnak, és visszamennek oda, ahonnan jöttek? – Nem hiszem – felelte Abra. – Lehet, hogy Barry már megfertőzte őket, és ezt ők is tudják. A Varjú azt mondta, nincs vesztenivalójuk, csak nyerhetnek a dolgon. – Két kézre fogta a dobozt, és újra ivott belőle, majd sorban ránézett a három férfira, utolsónak az apjára. – Kiderült, hogy mégis ismerik a nevem, és tudják, melyik utcában lakom. Talán fényképük is van, de ez nem biztos. Barry tudatában teljes az összevisszaság. De azt hiszik… hogy ha én nem kaphatom el a kanyarót… – Akkor a képességeddel meggyógyíthatod őket – egészítette ki Dan. – Vagy legalább beolthatod vele a többieket. – Ők nem képességnek nevezik – helyesbített Abra. – Hanem szuflának. Dave összeverte a tenyerét. – Ennyi elég. Hívom a rendőrséget. Lecsukatjuk a bandát. – Lehetetlen – mondta Abra egy depressziós középkorú nő fakó hangján. Tégy, amit akarsz, sugallta ez a hang, én csak figyelmeztetlek. Dave már kivette zsebéből a mobilt, de nem nyitotta ki. – Miért? – Mert lesz egy jó szövegük, hogy miért utaznak New Hampshire-be, és egy csomó kifogástalan papírjuk. Amellett gazdagok, de durván, úgy, mint a bankok, az olajvállalatok vagy a Walmart. Lehet, hogy elmennek, de vissza fognak jönni. Mindig visszajönnek azért, ami kell nekik. Azokat, akik az útjukba állnak vagy be akarják súgni őket, megölik, és ha pénzzel mászhatnak ki a bajból, fizetnek. – Letette a kóláját a kávézóasztalra, és átölelte apja vállát. – Nagyon kérlek, apu, ne szólj róluk senkinek. Inkább vigyenek el, semhogy titeket, a mamát vagy téged, bántsanak. – De most csak négyen vagy öten vannak – jegyezte meg Dan. – Igen. – Hol vannak a többiek? Sikerült megtudnod? – Valami Kékmadár Kemping nevű helyen. De lehet, hogy Kékvirág. Ez a saját tulajdonuk. Van a közelben egy város. Ott van az a szupermarket is, a Sam’s. A város neve Sidewinder. Ott van Rose és a többi Igaz. Így nevezik magukat: Igazak… Dan! Mi történt? Dan nem felelt; egyelőre beszédképtelen volt. Felidéződött benne Dick Hallorann hangja, Eleanor Ouellette élettelen szájából. Ő azt kérdezte, hol vannak az üres ördögök, és Dick válasza most értelmet nyert. A gyerekkorodban.

– Dan! – Ezúttal John szólalt meg valahonnan messziről. – Halálsápadt vagy! Hátborzongató volt, de logikus. Annak idején kezdettől tudta – még mielőtt odaértek volna –, hogy a Panoráma Szálló gonosz hely. Mára nincs többé, porig égett, de ki állítaná, hogy a gonosz is odaveszett a tűzben? Ő biztosan nem. Gyerekkorában elégszer kísértette a megmenekültek szelleme. Ez a tábor, amely az ő tulajdonukban van, az egykori szálloda helyén áll. Ebben biztos vagyok. És nekem, előbb vagy utóbb, vissza kell mennem oda. Ezt is tudom. Alkalmasint inkább előbb. De először is… – Semmi bajom – mondta. – Kérsz egy kólát? – kérdezte Abra. – Azt mondják, a cukor egy sereg problémát megold. – Majd később. Most támadt egy ötletem. Egyelőre csak vázlatos, de hátha mi négyen tervvé tudjuk érlelni. 6 Kígyófogú Andi a New York állambeli Westfield közelében, egy fizetőkapu melletti parkolóban állította le a kocsit, a teherautóknak fenntartott helyen. Zölddió bement a szolgáltató épületbe, hogy gyümölcslevet hozzon Barrynek, aki már lázas volt, és erősen fájt a torka. Mialatt Dióra vártak, a Varjú felhívta Rose-t, aki az első csengetésre jelentkezett. A Varjú, amilyen gyorsan csak lehetett, tájékoztatta a fejleményekről. – Mi az, amit a háttérből hallok? – kérdezte Rose. A Varjú sóhajtott, és megdörzsölte borostás arcát. – Számosztó Jimmy az. Sír. – Szólj rá, hogy hagyja abba. Mondd meg neki, hogy a baseballban nem szokás bőgni. A Varjú engedelmeskedett, bár Rose sajátos humorát nem tolmácsolta. Jimmy, aki éppen Barry arcát törölgette nedves kendővel, elfojtotta hangos és Varjú szerint is kissé idegesítő zokogását. – Na, így már jobb – mondta Rose. – Add ki az utasítást, hogy mit csináljunk. – Várj egy kicsit, hadd próbáljak gondolkodni. Az, hogy Rose csak próbál gondolkodni, a Varjút majdnem annyira felzaklatta, mint a piros foltok, amelyek immár Barry arcát és egész testét ellepték, de nem vitatkozott: némán szorította füléhez az okostelefont. Kiütött rajta a veríték. A láztól vagy csak a melegtől? Megvizsgálta a karját, nincsenek-e vörös foltok rajta, de nem látott semmit. Egyelőre. – Időben vagytok? – kérdezte Rose. – Eddig igen. Sőt kicsit előbbre is tartunk.

Az ajtón kettőt kopogtak. Andi kinézett, majd ajtót nyitott. – Varjú! Itt vagy még? – Persze. Dió jött vissza, gyümölcslevet hozott Barrynek. Nagyon fájlalja a torkát. Dió lecsavarta az üveg kupakját. – Próbáld meg ezt – mondta Barrynek. – Almalé, egyenesen a hűtőből. Csodásan meg fogja nyugtatni a gigádat. Barry a könyökére támaszkodva ivott a kis üvegből, amelyet Dió a szájához tartott. A Varjút nyomasztotta a látvány. Találkozott már barikákkal, amelyek ugyanilyen erőtlenül, magatehetetlenül ittak a cumisüvegből. – Tud beszélni, Varjú? Ha igen, add át neki a telefont. A Varjú félrelökte Jimmyt, és leült Barry mellé. – Rose az. Beszélni akar veled. Megpróbálta a készüléket Barry füléhez tartani, de a Kinézer elvette tőle. Úgy tűnt, a gyümölcslétől vagy a Dió által beadott aszpirintól némi erőre kapott. – Rose, drágám – mondta krákogva –, sajnálom, hogy így adódott. – Aztán bólogatva hallgatta Rose szavait. – Tudom. Világos. Én… – Ismét Rose beszélt. – Nem, még nem, de… hát persze. Meg tudom csinálni, és meg is fogom. Igen, én is szeretlek. Adom. – Átadta a telefont a Varjúnak, majd visszahanyatlott a felpúpozott párnákra; átmeneti erőkészlete kimerült. – Itt vagyok – szólt a készülékbe a Varjú. – Megkezdődtek már a kihagyások? A Varjú Barryre pillantott. – Nem. – Ennyiért is hálásak lehetünk. Azt mondja, most is meg tudja találni a lányt. Remélem, így is van. Ha nem képes rá, nektek kell előkeríteni. Meg kell kapnom azt a csajt. Varjú tudta, hogy Rose részben személyes okokból akarja megkaparintani a kislányt – hívják bár Julianne-nek, Emmának, vagy, ami a legvalószínűbb, Abrának –, és neki ez elég is volt, ám a tét ennél komolyabbnak ígérkezett. Meglehet, hogy az Igazak fennmaradása forog kockán. A Winnebago hátulsó részében, egy elsuttogott beszélgetés során, Dió elmondta a Varjúnak, hogy a kislány alkalmasint soha nem volt kanyarós, de a csecsemőkorban kapott oltás miatt a szuflája így is megvédheti őket. Igaz, hogy ez csak feltételezés, de a semminél mindenképpen jobb. – Varjú! Mondj már valamit, szívem! – Meg fogjuk találni. – Az Igazak számítógépmágusára nézett. – Jimmy három jelöltre szűkítette a választékot; mindhárman ugyanabban a háztömbben laknak. Megvan a fényképük is. – Ez nagyszerű! – Rose elhallgatott, és amikor újra megszólalt, a hangja halkabb, melegebb volt, sőt egy picit talán remegett is. A Varjút elborzasztotta a gondolat, hogy Rose félelmet érezhet, de most nagyon is úgy tetszett. Persze nem önmagát félti,

hanem az Igaz Kötést, amelynek oltalmazása az ő kötelessége. – Nyilván sejted, hogy Barry betegsége miatt rögtön visszarendelnélek titeket, ha az ügy nem volna létfontosságú. – Hát persze. – Fogjátok el, üssétek ki, hozzátok ide. Rendben? – Rendben. – Ha ti is megbetegedtek, és jónak látnád, hogy egy lökhajtásost bérelj, és úgy szállítsd ide… – Ha kell, ezt is elintézzük. – A Varjú azonban rettegett ettől a lehetőségtől. Aki közülük felszálláskor nem volna beteg, azt leszálláskor fogná el a rosszullét – egyensúlyzavar, hetekig tartó hallásproblémák, bénulás, hányás. És persze a repülés mögött mindig írásos nyomok maradnak, az pedig nem előnyös az olyan utasok számára, akik egy elkábított és elrabolt kislányt kísérnek. De hiába: szükség törvényt bont. – Ideje, hogy továbbinduljatok – mondta Rose. – Vigyázz, nagy emberem, az én Barrymre. És a többiekre is. – Nálatok mindenki jól van? – Persze – mondta Rose, és letette a kagylót, mielőtt a férfi bármi egyebet kérdezhetett volna. Ez rendjén is volt. Az ember néha telepátia nélkül is érzi, mikor hazudik a másik. Ezt még az avatatlanok is tudják. Az asztalra lökte a telefont, és hangosan összeverte tenyerét. – Hahó, akkor most adjunk gázt, és induljunk. Következő megálló: Sturbridge, Massachusetts. Dió, te Barry mellett maradsz. A következő hat órában én vezetek, aztán te jössz, Jimmy. – Haza akarok menni – dünnyögte Számosztó Jimmy mogorván. Folytatni akarta, de egy forró kéz a csuklójára fonódott. – Nincs más választásunk – suttogta Barry. A szeme csillogott a láztól, de amúgy tiszta és éber volt. A Varjú most nagyon büszke volt rá. – Ezt kell tennünk, komputertudós, úgyhogy embereld meg magad. Az elsőbbség az Igazaké. Mindig. A Varjú beült a kormány mögé, és elforgatta a slusszkulcsot. – Ülj mellém egy időre, Jimmy – mondta. – Elbeszélgetnék veled. Számosztó Jimmy elhelyezkedett az utasülésen. – Tudod, hány évesek azok a lányok? – Tudom, és még egy csomó mást is. Amikor a képeket beszereztem, az iskolai dossziéjukat is megdézsmáltam. Ha már lúd, legyen kövér, nem igaz? Deane és Cross tizennégy évesek. A Stone lány egy évvel fiatalabb. Az általánosban összevont két évet. – Szerintem ez szufláról árulkodik – jegyezte meg a Varjú. – Ühüm. – És mind ugyanazon a környéken laknak.

– Úgy van. – Ez még szerintem arra utal, hogy barátnők. Jimmy szeme még könnyektől duzzadt, de azért elnevette magát. – Aha, hát a lányok már csak ilyenek. Biztos mind a hárman ugyanazt a rúzst használják, és ugyanazokért a bandákért ájuldoznak. De mire akarsz kilyukadni? – Semmire – felelte a Varjú. – Csak információt gyűjtök. A tudás hatalom, ahogy mondani szokás. Két perccel később Szuflafej Steve ‘Bagója’ visszavegyült a 90-es államközi út autósorába. Amikor a sebességmérő elérte a kilencvenet, a Varjú bekapcsolta a tempomatot, és hagyta, hadd guruljon. 7 Dan körvonalazta elgondolását, majd várta, hogy Dave Stone véleményt mondjon. Dave azonban hosszú ideig csak ült Abra mellett, lehajtott fejjel, kezét a térde közt összekulcsolva. – Apu, kérlek, mondj már valamit… – sürgette Abra. Dave felnézett, és így szólt: – Ki inna egy pohár sört? Dan és John értetlenül összenéztek, és elhárították a kínálást. – Nos, én innék. Igazából egy dupla whiskyre volna gusztusom, de az urak hozzászólása nélkül is megengedem, hogy ez ma este nem lenne célszerű. – Majd én behozom, apu! Abra a konyhába röppent. Hallották, ahogy felpattintotta a dobozt, és szisszen a szénsav, és ezek a hangok csalárdul boldog emlékeket idéztek fel Danben. Abra egy doboz Coorsszal és egy sörös pohárral jött vissza. – Kitölthetem? – Ha nem rúgsz be tőle! Dan és John csendes gyönyörűséggel nézte, ahogy Abra egy jó bárpincér laza szakértelmével megdönti a poharat, és az oldalán csorgatja le a sört, hogy a habot csökkentse. Végül odaadta a poharat apjának, és a dobozt egy alátétre helyezte. Dave jókorát kortyolt, sóhajtott egyet, s lehunyta, majd kinyitotta szemét. – Ez jólesik – mondta. Meghiszem azt, gondolta Dan, és látta, hogy Abra figyeli. Máskülönben oly nyílt arca most kifürkészhetetlen volt, és Dan pillanatnyilag nem tudott olvasni gondolataiban. – A javaslata őrültség – mondta ekkor Dave –, de van bizonyos vonzereje. Leginkább az, hogy saját szememmel láthatnám ezeket a… teremtményeket. Úgy gondolom, erre szükség is lenne, mert – az általatok elmondottak ellenére – nem vagyok képes hinni bennük. Nem győz meg sem a kesztyű, sem az állítólag megtalált holttest.

Abra már nyitotta volna a száját, de az apja leintette. – Elhiszem, hogy ti mindhárman hisztek bennük – folytatta. – És elhiszem, hogy valamilyen veszedelmesen bomlott agyú csoport esetleg – mondom, esetleg – kinézte magának a lányomat. El is fogadnám a tervét, Mr. Torrance, ha nem érintené Abrát. Nem vagyok hajlandó a lányomat csalinak használni. – Nincs is szükség rá – mondta Dan. Eszébe jutott, hogyan változott emberforma nyomolvasó kutyává, amikor Abra megjelent az etanolüzem mögötti rakodótéren, hogyan élesedett a látása, amikor tudatában Abra kinyitotta a szemét. Még a lány könnyeit is sírta, habár ezt a DNS-vizsgálat nemigen mutatná ki. – Ezt hogy érti? – Fölösleges, hogy a lánya is velünk legyen. Ő páratlan a maga módján. Van olyan barátnőd, Abra, akihez holnap, iskola után elmehetnél? Esetleg nála is alhatnál? – Hogyne. Emma Deane. – Dan a kislány szemének izgatott csillogásából kiolvasta, hogy már felfogta, mi jár barátja fejében. – Rossz ötlet – szólalt meg Dave. – Nem hagyom őrizetlenül. – Mialatt mi Iowában voltunk – mondta John –, Abra egy percig sem maradt őrizetlen. Abra szemöldöke a magasba szökött, szája valamelyest elnyílt. Dan ezt örömmel látta. Tudta, hogy a kislány bármikor tetszése szerint eligazodott volna az agyában, de lám, megtette, amire Dan kérte. Dan elővette a mobilját, és gyorstárcsázott. – Billy? Mi lenne, ha bejönnél, és csatlakoznál a társasághoz? Három perc múlva Billy Freeman belépett a Stone-házba. Farmert viselt, piros flanelinge majdnem a térdéig csüngött. Pöttömvárosi Vasút feliratú sapkáját levette fejéről, mielőtt Dave-vel meg Abrával lekezelt volna. – Neki segítettél, amikor fájt a gyomra – fordult Danhez Abra. – Emlékszem rá. – Szóval mégis csipegettél a fejemben! Abra elvörösödött. – Nem szándékosan. Azt soha! Néha csak úgy magától megesik. – Nekem mondod? – Teljes tiszteletem, Mr. Freeman – mondta Dave –, de maga kissé idős testőrnek, és itt a lányomról van szó. Billy felemelte inge alját: így tárult elő kopott fekete tokjában egy automata pisztoly. – 1911-es Colt – közölte. – Teljesen önműködő. A második világháború egyik aduja. Szintén öreg, de elvégzi, amit kell. – Abra, szerinted a golyók végezhetnek ezekkel az izékkel? – kérdezte John. – Vagy csak a gyerekbetegségekre érzékenyek? Abra merőn nézte a pisztolyt. – Ó, szerintem a golyók is megtennék. Ők nem szellempofák, hanem éppoly valóságosak, mint mi.

John Danre nézett. – Felteszem, hogy neked nincs pisztolyod? Dan a fejét rázta, és Billyre nézett. – Van egy vadászpuskám, azt kölcsönadhatnám – mondta az öreg. – Az… az alighanem kevés volna. Billy mérlegelte a kérdést. – Oké, ismerek Madisonban egy pasast, aki komolyabb dolgokat ad és vesz. Vannak köztük halálos komolyak is. – Atyaisten, ez egyre rémesebb lesz – jegyezte meg Dave; de többet nem mondott. – Billy – kérdezte Dan –, lefoglalhatnánk a vonatot holnapra, ha naplementekor a Cloud Gapnél szeretnénk pikniket rendezni? – Miért ne? Az emberek szeretik az ilyesmit, főleg a Munka Ünnepe után, amikor lemegy a viteldíj. Abra mosolygott. Dan már látott ilyet: ez a kislány haragos mosolya volt. Eltűnődött: vajon meggondolná-e magát az Igaz Kötés, ha tudnák, hogy kiszemelt áldozatuk műsorán ilyen mosoly is szerepel? – Helyes – jelentette ki a lány. – Nagyon jó. – Abra… – nézett rá Dave meghökkenve és kissé ijedten. – Hogy érted? Abra egyelőre nem vett róla tudomást. Danhez intézte szavait. – Megérdemlik, amiatt, amit a baseballos fiúval műveltek. – Behajlított ujjaival a száját dörgölte, mintha le akarná törölni azt a bizonyos mosolyt, de amikor a kezét elhúzta, a mosoly még mindig ott volt: elkeskenyült ajkai között villogtak a fogai. A keze ökölbe szorult. – Megérdemlik.

HARMADIK RÉSZ

ÉLET S HALÁL DOLGAI

TIZENHARMADIK FEJEZET

A CLOUD GAP 1 Az EZ Postaszolgálat egy szűk bevásárlóutcában volt, egy Starbucks és egy O’Reilly cégérű autóalkatrész-bolt között. A Varjú alig valamivel tíz után lépett be, aláírta egy cipődoboz méretű csomag átvételét, és hóna alá csapva kisétált az üzletből. A Winnebago a légkondi ellenére is bűzlött Barry betegségétől, de ehhez már hozzászokott az orruk. A dobozon feladóként egy New York-i vízszerelő cég neve. Ilyen nevű társaság valóban létezett, de a szóban forgó szállítmányhoz nem volt semmi köze. A Varjú, a Kígyófogú és Számosztó Jimmy figyelte, ahogy Dió a svájci katonai késével felvágja a ragasztószalagot, és felhajtja a lapokat. Nagy rakás csomagolóanyagot húzott ki, majd egy kétrét hajtott vattacsomót. Alóla polisztirénbe foglalt jókora, címke nélküli üveg került elő, szalmasárga folyadékkal töltve, valamint nyolc fecskendő, nyolc tű és egy csontvázig csupaszított pisztoly. – A rohadt életbe, ennyivel az egész osztályát elküldhetjük Középföldére – vélte Jimmy. – Rose nagyon megtiszteli ezt a kiscsajt – mondta a Varjú. Kivette a nyugtató pisztolyt pukifólia bölcsőjéből, megvizsgálta, visszatette. – Mi is fel fogunk nézni rá. – Varjú! – Barry hangja fojtott és rekedt volt. – Gyere ide! A Varjú Dióra bízta a doboz tartalmát, és a fekhelyén izzadó férfihoz lépett. Barryt immár százával borították a tűzpiros foltok, a szeme ügy bedagadt, hogy alig tudta kinyitni, haja a homlokához tapadt. A Varjú érezte, ahogy süt belőle a láz, de a Kinézer sokszorta erősebb volt, mint Fricska nagyapó, és a kihagyások még el sem kezdődtek. – Ti jól vagytok, srácok? – kérdezte Barry. – Se foltok, se láz? – Megvagyunk, de ne foglalkozz velünk, pihenned kell. Egy kis alvás se ártana. – Majd alszom, ha meghaltam, és az még odébb van. – Barry vörös karikás szeme felragyogott. – Előbb begyűjtöm a lányt. A Varjú gondolkodás nélkül megfogta a beteg kezét, majd eszébe jutott, hogy a magáét majd meg kell mosnia forró vízzel és nagy adag szappannal, de aztán eltűnődött: mi értelme lenne. Hiszen mind Barry levegőjét szívják, felváltva támogatják ki a vécére. Az egész testét végigtapogatták. – Tudod, melyik az a három közül? A nevét ismered? – Nem.

– Tudja, hogy közeledünk felé? – Nem. De ne faggass, hadd mondjam el, amit biztosan tudok. Rose jár a fejében, így tudtam ráhangolódni, de nem név szerint gondol rá. A kalapos vagy a hosszú fogú nő – így hívja. – Barry oldalra dőlt, és beleköhögött egy nedves zsebkendőbe. – És fél tőle. – Bölcsen teszi – jegyezte meg komoran a Varjú. – Más újság? – Sonkás szendvics. Fűszeres tojáspástétom. A Varjú várt. – Még nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, valami piknikre készül. Talán a szüleivel. Netán valami… valami játék vonaton? – Miféle játék vonaton? És hol? – Azt nem tom. Kerüljünk közelebb, akkor majd látom. Holtbiztos. – Barry megfordította kezét a Varjúéban, és akkorát csapott rá, hogy fájt. – A lány még segíthetne is, Papus. Ha kitartok, és te elkapod – okozz neki fájdalmat. Akkor bizonyára kifúj egy kis szuflát… és akkor talán…. – Talán – helyeselt a Varjú, de lenézve, épp csak egy villanásnyira, megpillantotta Barry görcsösen kapaszkodó ujjaiban a csontokat. 2 Ezen a pénteken Abra szokatlanul csendes volt az iskolában. A tanárok ezt nem találták különösnek, noha máskor csupa élénkség volt, és ahogy mondani szokás, be nem állt a szája. Az édesapja azonban reggel betelefonált az iskolai nővérnek, és megkérte: mondja meg a tanároknak, hogy legyenek Abrával kissé kíméletesek. A kislány mindenáron el akart menni az iskolába, de előző napon rossz hírek érkeztek a dédmamájáról, és, ahogy Dave mondta, „még nem dolgozta fel a helyzetet”. A nővér megértőnek mutatkozott, és megígérte, hogy továbbítja az üzenetet. Abra napközben tulajdonképpen végig arra koncentrált, hogy egyszerre két helyen legyen. Mint amikor az ember egyszerre ütögeti a fejét, és dörzsöli a gyomrát: először nehezen megy, de némi rutin birtokában elsajátítható. Egyfelől belül kellett maradnia a testén, óra közben válaszolnia egy-egy kérdésre (ő, aki első osztályos korától notórius jelentkező volt, ma bosszantónak találta, hogy akkor is felszólítják, ha kezét szép nyugodtan a padon pihenteti), ebédszünetben beszélgetnie a barátnőivel, és felmentést kérnie Rennie edzőtől, hogy tornaóra helyett a könyvtárba mehessen. „Fáj a gyomrom” – jelentette be, a felső tagozatos lányoknak a havibajra alkalmazott tolvajnyelvén. Iskola után Emmáéknál is csendesnek mutatkozott, de ez nem keltett feltűnést: Emma könyvmoly családból származott, és a kislány is most rágta át magát harmadszor Susan Collins Futótűz-én. Amikor Mr. Deane hazajött a munkából, megpróbált elbeszélgetni Abrával, de amikor csak egy szótagból álló válaszokat

kapott, Mrs. Deane figyelmeztető pillantására inkább elmerült az Economist legújabb számában. Abra homályosan érzékelte, hogy Emma félretolja a könyvét, majd megkérdi, nincs-e kedve kimenni a hátsó udvarra, de igazából Dannél időzött: az ő szemén át látott, az ő kezét és lábát érezte a Helen Rivington kis mozdonyának masinériáján, vele együtt majszolta a sonkás szendvicset, és az ő limonádéjával öblítette le. Amikor Dan az apjával beszélt, igazából Abra hangja szólt belőle. És John doktor? Ő a kocsi legvégében ült, vagyis igazából mintha nem is létezett volna. A vezetőfülkében csak ők ketten voltak, apa és lánya szoros, a lehetőséghez képest meghitt kettőse a Mamóról érkezett szomorú hírek után. Abra gondolatai időnként a kalapos nő felé kanyarodtak, aki halálra kínozta a baseballos fiút, majd eltorzult, sóvár ajkával felnyalta a vérét. Abra nem tudott parancsolni ezeknek a gondolatoknak, de nem tudta biztosan, számít-e ez. Ha Barry tudata bekukkantana hozzá, a férfi nyilván csöppet sem csodálkozna, amiért Abra ennyire fél Rose-tól. Gyanította, hogy ha az Igaz Kötés „lokátora” ép és egészséges, nem téveszthette volna meg, no de Barry súlyos beteg. Továbbá nem tudja, hogy Abra ismeri Rose nevét. Egyáltalán nem ütött szöget a fejébe, hogy egy lány, aki 2015-ig jogosítványt sem kaphat, milyen alapon vezetheti a pöttömvárosi vonatot a Fraziertől nyugatra eső erdőkön át. Ha erre egyáltalán felfigyel, feltételezte volna, hogy ehhez a vonathoz nem is kell vezető. Mert afféle játékszernek hiszi. – És ha betűrömiznénk? – Tessék? – Keresnie kellett Emmát a szemével, először még azt sem fogva fel, hol vannak. Aztán meglátta barátnőjénél a kosárlabdát. Aha, a hátsó udvar. Dobóiskolát játszottak. – Azt kérdeztem, nincs-e kedved betűrömizni velem és a mamámmal, mert ez már irtó unalmas. – Mert folyton te nyersz, igaz? – Úgy van! Mind a három menetben. Itt vagy egyáltalán? – Ne haragudj, de nagyon aggódom a Mamóért. A betűrömi érdekesebb lesz. – Mi több: élvezet! Emma és a mamája a földkerekség leglassúbb betűrömi-játékosai, és vért pisiltek volna, ha netán időre kell játszaniuk. Így Abrának módjában áll majd, hogy jelenlétét a minimálisra korlátozza. Barry ugyan nagybeteg, de életben van, és ha rájön, hogy Abra egyfajta telepatikus hasbeszélést bonyolít le, abból nagy baj lehet. A végén még kiókumlálja, hogy valójában hol tartózkodik. Már nem tart sokáig. Hamarosan mind összetalálkoznak. Istenem, tedd, hogy minden simán menjen. Mialatt Emma a földszinti társalgóban megtisztította az asztalt, Mrs. Deane pedig felállította a táblát, Abra a mosdóba kéredzkedett. Nem lett volna szüksége rá, de

először gyorsan bekukkantott a nappaliba, és kinézett a zárt erkély ablakán. Billy, akinek teherautója most is az utca túloldalán parkolt, látta, hogy rebben a függöny, és feltartotta a hüvelykujját. Abra viszonozta a mozdulatot. Aztán lényének jelen lévő része felkereste a toalettet. A többi a Helen Rivington vezetőfülkéjében ült. Megtartjuk a pikniket, összeszedjük a hulladékot, végignézzük a naplementét, és aztán szépen visszamegyünk. (piknikezünk, összegyűjtjük a szemetet, nézzük a naplementét, és akkor) Valami váratlan és kellemetlen mozzanat tört be gondolatai közé, olyan erővel, hogy a feje visszarándult. Egy férfi és két nő. A férfi hátára sas volt tetoválva, a két nő fenekén obszcén ábrák díszelegtek. Abra azért láthatta a tetoválásokat, mert mindhárman meztelenül szeretkeztek egy medence mellett, émelyítő régimódi diszkózene hangjaira. A két nő egyfolytában kéjes nyögdécselést színlelt. Mi az ördögbe kellett beletenyerelnie? A trió sokkoló magánszáma felborította az általa teremtett kényes egyensúlyt, és akadt néhány pillanat, amikor Abra a maga teljes, egységes valójában egy helyen volt. Óvatosan odalesett a képre, és ekkor látta, hogy a medence melletti személyek elmosódottak, nem valóságosak, már-már szellempofák. De miért? Hát mert Barry maga is már-már szellempofa, és nem érdekli a szexelők látványa, akik… Akik nem is egy medence szélén vannak, hanem a tévében. Vajon tudja-e Kinézer Barry, hogy miközben ő valami tévés pornót figyel, Abra őt figyeli? Őt és a többieket? Abra ezt csak találgathatta, de úgy érezte, Barry nem tud jelenlétéről. A lehetőséggel azonban számoltak. Ó, igen, ez napnál világosabb. Ha Abra jelen van, akkor el akarják ijeszteni a helyszínről, vagy rá akarják kényszeríteni, hogy elárulja magát. Az is lehet, hogy ezt is, azt is akarják. – Abra! – szólongatta Emma. – Részünkről kezdődhet a játék! De hiszen már el is kezdődött, sokkal nagyobb méretekben, mint a betűrömi! Vissza kell nyernie egyensúlyát, mégpedig minél hamarabb. Üsse kő a tévépornót a giccses diszkózenéjével. Ő, Abra a kisvonaton ül, mi több, ő vezeti. Ez az ő nagy napja. Ritka, ünnepi pillanat. Enni fogunk, összeszedjük a hulladékot, megnézzük a naplementét, aztán hazamegyünk. Félek a kalapos nőtől, de azért nem túlságosan, mert nem vagyok otthon, a Cloud Gaphez kirándulunk az apukámmal. – Abra! Beleestél a vécébe? – Jövök már! – kiáltotta. – Már csak kezet mosok! Az apukámmal vagyok, és kész. Ennyi az egész. Megnézte magát a tükörben, és azt suttogta: – Maradj meg ebben a gondolatban! 3

Számosztó Jimmy vezetett, amikor behajtottak a Bretton Woods-i autóspihenőbe; ez már egész közel volt Annistonhoz, ahol a bajkeverő leányzó lakott. Igaz, most éppen nem tartózkodott otthon. Barry szerint valamivel délkeletebbre, egy Frazier nevű városban található. Pikniket rendez a papájával. Hogy ne legyen szem előtt. Na, sokra nem megy vele. A Kígyófogú becsúsztatta az első videót a DVD-lejátszóba. Kenny strandkalandja volt a címe. – Ha a kis spinkó is nézi, legalább művelődik – mondta, és lenyomta a PLAY gombot. Dió Barry mellett ült, és egyre gyümölcslével itatta volna – csakhogy Barrynél megkezdődtek az igazi kihagyások. Nem izgatta a gyümölcslé, a medenceparti szerelmi háromszög pedig végképp nem. Csak azért nézte a képernyőt, mert így szólt az utasításuk. Valahányszor szilárdabb halmazállapotba került, még hangosabban nyögött. – Gyere ide hozzám, Papus – mondta. A Varjú máris ott termett, könyökével félrelökve Zölddiót. – Hajolj közelebb – suttogta Barry, és röpke tétovázás után a Varjú ezt is megtette. Barry kinyitotta a száját, de mielőtt szólhatott volna, kezdődött az újabb ciklus. A bőre tejszerű lett, majd áttetszővé vékonyodott. A Varjú látta, ahogy összepréseli fogait és sajgó szemüregét, de a legijesztőbb agyának árnyékolt csipkézete volt. A Varjú fogta a kezét, amely nem is kéz volt már, csak csontfészek. Valahol a távolban tovább szólt a nyúlós diszkózene. Biztos be vannak tépve, gondolta a Varjú. Különben nem kamatyolhatnának ilyen zenére. Aztán lassan, lassan Kinézer Barry ismét tömörré vált. Ezúttal ordított, amikor magához tért. A homlokán izzadság ütött ki. És kiütöttek a vörös foltok is, amelyek most megannyi vércseppként csillogtak. Megnyalta a száját, és így szólt: – Figyelj rám. A Varjú figyelt. 4 Dan minden erejével kiürítette az agyát, hogy Abra beköltözhessen. Már annyiszor vezette el a Riv-et a Cloud Gapig, hogy a mozdulatok szinte automatikusak voltak, hátul, a fékezőkocsiban pedig John ült a fegyverekkel (két automata pisztollyal és Billy vadászpuskájával). Aki nincs szem előtt, nem is létezik. Legalábbis nagyjából. Az ember még alvás közben sem veszti el magát teljesen, de Abra jelenléte már-már ijesztően erőteljes volt. Dan attól félt, ha a lány még sokáig időzik a fejében, és a jelenlegi hangerőn sugároz, a végén csatos szandált fog venni, stílusos hozzávalókkal. Sőt még az is elképzelhető, hogy ábrándozni kezd a menő srácokról, akikből az itteni banda áll.

Üdvösnek bizonyult, hogy Abra az utolsó pillanatban megkötötte magát, hogy Dan elvigye magával öreg plüssnyulát, Ugrit is. – Lesz valami, amivel foglalkozhatom – mondta volt, és egyikük sem sejtette, hogy egy nem egészen emberforma úr, avatatlan nevén Barry Smith, tökéletesen egyetértett volna. Fricska nagyapótól tanulta el a fogást, és számos alkalommal élt vele. Eredményes volt az is, hogy Dave Stone-nak kiapadhatatlan készlete volt családi történetekből, amelyeknek jó részét Abra nem ismerte. És Dan még így sem lett volna meggyőződve a siker felől, ha az Abra felkutatásával megbízott személy ágynak nem esik. – A többiek nem vehetik át a felderítő szerepét? – kérdezte Abrától. – A kalapos nő megtehetné, akár még a fele útról is, de ő most kimarad ebből. – Abra ajka újra a már ismert, nyugtalanító mosolyra görbült, látni engedve fogai hegyét. Így jóval idősebbnek látszott a koránál. – Rose ugyanis fél tőlem. Abra nem volt folyamatosan jelen Dan tudatában. Dan időnként ráérzett, ahogy az ellenkező irányba távozik, és óvatosan tapogatózik a szerencsétlen balga felé, aki könnyelműen felpróbálta Bradley Trevor baseballkesztyűjét. Azt mondta, egy Starbridge nevű városban álltak meg (Dan biztosra vette, hogy Sturbridge re gondol), és az autópályáról letérve mellékutakon közelednek Abra tudatának pittyegéséhez. Később megálltak ebédelni egy út menti kávézónál, minden sietség nélkül elidőzve a táv utolsó szakaszán. Tudták, hogy Abra hová készül, és tekintettel a Cloud Gap elszigeteltségére, nem is volt ellene kifogásuk, sőt úgy vélték, a lány megkönnyíti feladatukat. Ez mindenképpen előnyösnek látszott, de továbbra is fölöttébb kényes folyamatról, egyfajta telepatikus lézersebészetről volt szó. Adódott egy válságos pillanat is, amikor Dan tudatát egy pornográf jelenet szállta meg – valamiféle úszómedence melletti csoportos szex –, de a következő másodpercben a kép már el is tűnt. Dan feltételezte, hogy Abra tudatalattijába kapott betekintést, ahol – ha Freud doktornak hihetünk – mindenféle ősképek lappanganak. Hamarosan megbánta feltételezését, bár önmagát nem hibáztathatta: rég megtanulta, hogy ne szaglásszon mások legszemélyesebb szférájában. Fél kézzel fogta a Riv kormányigáját, a másikat az ölében, a kopott plüssnyuszin nyugtatta. Mindkét oldalról lángoló színekben pompázó erdő úszott el mellette. A jobb oldali, úgynevezett vezetőülésen Dave szövegelt folyamatosan; családi történetekkel szórakoztatta lányát, és legalább egy családi csontvázat bűvölt elő a szekrényből. – Amikor a mamád tegnap reggel felhívott, azt mondta, Mamó pincéjében van egy bőrönd; Alexandra van ráírva. Ugye tudod, ki az? – Sandy nagyi – mondta Dan. Atyavilág, még a hangja is magasabban, fiatalosabban csengett. – Így igaz. De van valami, amiről te sem tudsz, és ha ez így van, nem tőlem hallottad. Rendben?

– Rendben, apu. – Dan ajka mosolyra húzódott: néhány mérfölddel távolabb ugyanis Abra éppen lemosolygott a betűrömi kockáinak jelen állására: S S P C N L A. – Sandy nagymamád New York Állam Albany Egyetemén szerzett diplomát, és éppen próbatanítást végzett egy középiskolában, fogod? Valahol Vermontban, Massachusettsben vagy New Hampshire-ben, már elfelejtettem, hol. A nyolchetes megbízatás közepén egyszer csak fogta magát és kilépett. Egy ideig azonban még ott lődörgött, talán részfoglalkozást talált mint pincérnő vagy efféle, de az biztos, hogy hangversenyekre és bulikra járt. Sandy nagyi… 5 (odavolt a programokért) Abrának erről a medence melletti három szexbolond jutott eszébe, amint kőkorszaki diszkózenére smárolnak és nyalják-falják egymást. Brrr. Némely embernek furcsa fogalmai vannak a programokról. – Abra? – Ez Mrs. Deane hangja volt. – Te jössz, kedvesem. Ha ez még sokáig így megy, idegösszeomlást kap. Mennyivel könnyebb lett volna odahaza, egyedül. Még apja előtt is meglebegtette az ötletet, de Dave hallani sem akart róla. Akkor sem, ha Mr. Freeman vigyáz rá. Abra egy U betűt választott a tábláról, hogy megformálja a PUNCS szót. – Köszi, Abbuska-Babuska, én is ilyesmit terveztem – mondta Emma, majd megfordította a táblát, és legalább további öt percen át – de lehetett tíz is – tanulmányozta, olyan elmélyülten, mintha záródolgozatot kellene írnia. A végén majd valami bárgyúsággal rukkol elő, mint a RAB vagy a PAD. Abra visszatért a Riv-hez. Az atyai elbeszélés elég érdekes volt, habár Abra többet tudott róla, mint Dave hitte volna. (Figyelsz, Abby?) 6 – Hát persze – felelte Dan. Csak kis időre szabadságoltam magam, hogy eljátsszak egy szóval. – De a történet érdekes. – A lényeg, hogy Mamó akkoriban Manhattanben élt, és amikor Alessandra akkor júniusban meglátogatta, állapotos volt. – A mamával? – Úgy van, Abba baba. – Szóval a mama házasságon kívül született? Viharos meglepetés, talán egy icipicit túljátszva. Dan, aki a maga sajátos helyzetében egyszerre volt résztvevő és hallgatózó a beszélgetésben, rájött valamire,

amit meghatónak és bájosan komikusnak talált: Abra pontosan tudta, hogy az édesanyja törvénytelen gyerek volt – Lucy egy évvel ezelőtt mondta el neki. A kislány pedig – bármily furcsa, de igaz – az apja ártatlanságát védelmezte. – Ez a helyzet, szívem. De ez nem bűn. Az emberek néha… hogy is mondjam… összezavarodnak. A családfákon különös ágak hajthatnak ki, és semmi ok rá, hogy ezzel ne légy tisztában. – Ha jól tudom, Sandy nagyi néhány héttel a mama születése után halt meg. Autóbalesetben. – Ez is igaz. Azon a délutánon Mamó vigyázott Lucyra, és úgy alakult, hogy ő is nevelte fel az unokáját. Ezért olyan szoros a kapcsolatuk, és ezért viselte meg anyádat oly súlyosan Mamó megöregedése és betegsége. – Ki ejtette teherbe Sandy nagyit? Elmondta, ki volt az? – Hát tudod – felelte Dave –, ez érdekes kérdés. Ha Alessandra valaha elárulta, Mamó megőrizte a titkot. – Dave az előttük kanyargó erdei ösvényre mutatott. – Nézd, kicsikém, mindjárt ott leszünk. Az útjelző táblán, amely mellett elpöfögtek, ez állt: CLOUD GAP PIKNIKEZŐHELY 2 MÉRFÖLD. 7 A Varjú és csapata rövid időre megállt Annistonban tankolni, de a főutca alsó végén, jó mérföldnyire Richland Courttól. Amikor elhagyták a városkát – most a Kígyófogú vezetett, és a DVD-lejátszóban egy Szvinger Apáca Hugi-Dugi című örökbecsű forgott –, Barry Számosztó Jimmyt hívta az ágyához. – Fel kell pörgetnetek néhány ütemmel az akciót – jelentette ki. – Mindjárt odaérnek. A helyet Cloud Gapnek hívják. Vagy mondtam már? – Aha, mondtad. – Jimmy meg akarta veregetni Barry kezét, de meggondolta magát. – Seperc alatt kipakolják a piknikjüket. Akkor kapjátok el őket, ha nekiültek, és falatoznak. – Meglesz – ígérte Jimmy. – És még időben ahhoz, hogy a szuflájával segítsünk rajtad. Ez ellen Rose-nak sem lehet kifogása. – Soha nem is akadályozná meg – bólintott Barry –, de én már lecsúsztam erről. Neked azonban még jól jöhet. – Hogyhogy? – Nézz a karodra. Jimmy így is tett, és a könyöke alatti puha fehér bőrön meglátta az első piros foltokat. A vörös halál. A látványtól kiszáradt a szája. – Jézusom, mindjárt elfogyok – jajdult fel Barry, és a ruha egyszer csak ráomlott nem létező testére. Jimmy még látta, ahogy nyel egyet – aztán a nyaka is eltűnt.

– Engedj hozzá – mondta Dió. – Húzódj már arrébb! – Na ne mondd! Mit akarsz vele? Hiszen már besült! Jimmy előrement, és leroskadt az utasülésre, ahonnan a Varjú már felállt. – Kerüld meg Fraziert a 14–A úton – mondta. – Úgy gyorsabb, mintha áthajtanál a belvároson. Kijutsz a Saco folyó útjára, és… A Kígyófogú a GPS-re mutatott. – Ezt már rég beprogramoztam. Szerinted vak vagyok, vagy ütődött? Jimmy jóformán oda sem figyelt rá. Csak annyit tudott, hogy ő nem halhat meg. Ahhoz még túl fiatal, különösen amikor a látóhatáron ott tömörül az a sok számítógépes újítás. És a kihagyások gondolata, az egyes visszatéréseket kísérő megsemmisítő fájdalom… Nem. Nem. Erről szó sem lehet. Képtelenség. A Winnebago jókora elülső ablakain ferdén tűzött be a késő délutáni világosság. Szépséges őszi napsütés… Az ősz volt Jimmy kedvenc évszaka, és nem tett le róla, hogy ha újra beköszönt, ő teljes épségben kalandozzon az Igaz Kötéssel. És lesz még ősz azután is, újra meg újra. Szerencsére a csapat úgy van összeállítva, hogy elvégezhetik, amit kell. Varjú Papus bátor, leleményes és ravasz. Az Igazak máskor is kerültek már kutyaszorítóba. A Varjú ebből is kimenti majd őket. – Figyeld a táblát, amely a Cloud Gap piknikezőhelyét jelzi. Nem szabad elsiklanod fölötte. Barry szerint már majdnem odaértek. – Gyomorbajt kapok tőled, Jimmy – mondta a Kígyófogú. – Ülj le végre. Egy óra vagy annyi se, és mi is ott vagyunk. – Kopogd le – szólt rá Számosztó Jimmy. Kígyófogú Andi elvigyorodott, és lekopogta. Épp rákanyarodtak a Saco folyó útjára, amikor Kinézer Barry végleg lenullázódott, és csak a ruházata maradt meg belőle. Még meleg volt a láztól, amelyen megsült. 8 (Barry meghalt) A gondolatból, mire Danhez elért, kiveszett minden borzalom, és egy grammnyi részvétet sem gerjesztett; semmi mást nem váltott ki, csak pőre elégedettséget. Abra Stone tűnhetett átlagos amerikai lánynak, legföljebb csinosabbnak jó néhánynál és okosabbnak a legtöbbjénél, de ha az ember a felszín alá hatolt – és nem is kellett túl mélyre –, egy fiatal, szenvedélyes és vérszomjas lelkű viking nővel szembesült. Dan úgy gondolta, nagy kár, hogy nincsenek testvérei. Az élete árán is megvédte volna őket. Dan lelassított a Riv-vel, amely immár kiért az erdőből, és egy kerítéssel szegett lejtőn kocogott tovább. Alattuk a hanyatló napfényben aranylón csillogott a Saco. Az erdő, amely jobbról is, balról is meredeken lejtett a folyóig, narancsszín, piros, sárga

és bíborlila árnyalatokban lángolt. A fejük fölött elhúzó pufók felhők szinte érintésnyi távolságban voltak. Dan a légfékek pöfögése közepette hajtott a CLOUD GAP ÁLLOMÁS feliratú tábláig, majd kikapcsolta a motort. Hirtelenében nem tudta, mit mondjon, Abra azonban helyette is beszélt, az ő száján át. – Köszönöm, apu, hogy vezethettem. Most pedig jöhetnek a punkok. – Deane-ék társalgójában éppen ezt a szót rakta ki. – Mármint a piknik. – A vonaton olyan sokat ettél – ingerkedett Dave –, hogy szerintem nem lehetsz éhes. – Pedig az vagyok. Nem örülsz, amiért nem vagyok anorexiás? – Mi tagadás, örülök. Dan a szeme sarkából John Daltont figyelte, amint leszegett fejjel átmegy a pihenőhelyen; a sűrű fenyőavar elnyelte léptei zaját. Fél kezében pisztoly volt, a másikban Billy Freeman puskája. Az autósparkolót fák szegélyezték; John egyetlen pillantást vetett hátra, majd eltűnt köztük. Nyáron a füves terület és a piknikasztalok tele lettek volna. E késő szeptemberi hétköznap délutánján azonban a Cloud Gap tőlük eltekintve színüres volt. Dave Danre nézett. Dan bólintott. Abra apja – aki hajlamainál fogva agnosztikus, de környezeténél fogva katolikus volt – keresztet rajzolt a levegőbe, majd követte Johnt a fák közé. – Milyen szép itt, apa – mondta Dan. Láthatatlan utasa most Ugrival társalgott, mivel más nem állt rendelkezésre. Dan letette az idomtalan, kopaszodó, félszemű nyulat az egyik piknikasztalra, majd visszament az első személyvagonhoz a nádfonatú elemózsiás kosárért. – Semmi gond, apu – tudatta az üres tisztással. – Elbírom. 9 Deane-ék társalgójában Abra hátrarúgta a székét, és felállt. – Muszáj újra kimennem. Fáj a hasam. És utána jobb lesz, ha hazamegyek. Emma a szemét forgatta, de Mrs. Deane-ből csöpögött az együttérzés. – Ó, kedvesem, megjött a tudod-micsodád? – Igen, és elég pocsékul vagyok. – Van nálad minden, ami kell? – A hátizsákomban. Mindent elintézek. Elnézést. – Ez a beszéd – jelentette ki Emma. – Akkor kell felállni, amikor nyerésben vagy! – Em-ma! – kiáltott rá a mamája. – Semmi baj, Mrs. Deane. Ő pedig megvert a kosarazásban. – Abra felment a lépcsőn, kezét a hasára szorítva; csak remélhette, hogy a mozdulat nem túl álságos. Amikor ismét kinézett az ablakon, látta Mr. Freeman kisteherjét, de ezúttal nem bíbelődött hüvelykujja felmutatásával. A mosdóba érve magára zárta az ajtót, és leült

a toalett fedelére. Komoly megkönnyebbülés volt, hogy felhagyhatott a különböző énekkel való zsonglőrködéssel. Barry meghalt; Emma és anyukája odalenn voltak. Immár csak ketten maradtak: Abra a mosdóban és Abra a Cloud Gapen. Lehunyta a szemét. (Dan) (itt vagyok) (nem kell többé azzal bajlódnod hogy engem alakíts) Érezte, mennyire megkönnyebbült Dan bácsi is. Igazán elkövetett mindent, de hát nem bakfislánynak teremtődött. Az ajtót halkan, próbálkozásszerűen megzörgették. – Szia, barátnőm! – Emma az. – Jól vagy? Bocsika, amiért piszokul viselkedtem. – Semmi bajom, de hazamegyek, beveszek egy Motrint, és lefekszem. – Úgy tudtam, itt maradsz éjszakára. – Otthon se lesz probléma. – Hát nem ment el valahová a papád? – Majd bezárom az ajtókat, amíg hazaér. – Hát jó. Egyedül akart lenni, hogy ujjonghasson, ha majd Dan, az édesapja és John doktor elintézik azokat az izéket. Mert el fogják intézni őket. Most, hogy Barry nincs többé, a társai vakok. Semmi sem csúszhat félre. 10 Szellő sem fújt, hogy megzörgesse a törékenyre száradt leveleket, és mert a Riv is elnémult, a Cloud Gap piknikező terepén nagy volt a csend. Csak a folyó csacsogott odalenn fojtottan, egy varjú károgott, és hallatszott egy közeledő motor köhögése. Ők azok. Ők, akiket a kalapos nő küldött. Rose. Dan felhajtotta a fonott kosár egyik oldalát, belenyúlt, és megmarkolta a Glock .22-est, amelyet Billy szerzett neki – hogy milyen forrásból, Dan nem tudta, de nem is volt rá kíváncsi. Őt az érdekelte, hogy újratöltés nélkül lő ki tizenöt golyót, és ha ennyi nem elég, komoly bajok lesznek. Apja szellemképe jelent meg. Jack Torrance mosolygott azzal az elbűvölő, fonák vigyorával, és azt mondta: Hát ha ez nem sül el, nincs mit mondanom. Dan Abra öreg plüssnyulára nézett. – Hoppla-hó, Ugri úr, remélem, mindketten ugrásra készek vagyunk. 11 Billy Freeman a teherautó kormánya mögött kuporgott, de amikor Abra kilépett Deane-ék házából, nyomban kiegyenesedett. Emma, a barátnő a küszöbön állt. A két

lány elbúcsúzott, először magasan a fejük fölött, majd jóval lejjebb ütve össze tenyerüket. Abra, aki az utca túloldalán, négy házzal arrébb lakott, hazaindult. Ez nem szerepelt a tervben, és amikor Billyre pillantott, az kérdő mozdulattal emelte fel mindkét kezét. Abra elmosolyodott, és gyorsan jelzett a hüvelykujjával. Billy megértette, hogy a lányka szerint minden rendben van, mégis nyugtalanította, hogy védence egyedül van kinn az utcán, jóllehet tudta, hogy a rémalakok harminc kilométerrel délebbre vannak. Abra kivételes energiaforrás, és lehet, hogy pontosan tudja, mit csinál, de ugyanígy igaz, hogy még csak tizenhárom éves. Billy figyelte, ahogy tarisznyájával a hátán felmegy az ösvényen a házuk bejárati ajtajához, és előkotorja zsebéből a kulcsot, majd áthajolt, és megnyomta a kesztyűtartó gombját, ahol a saját Glock .22-jét tartotta. A két pisztolyt az Országúti Szentek motorosbanda New Hampshire-i tagozatának egyik érdemes emberétől vette bérbe. Ifjabb éveiben Billy néha velük tartott, de a szervezetbe nem lépett be. Ezt nem is bánta meg, de tisztában volt vonzerejükkel, a bajtársiasság szellemével. Úgy képzelte, Dan és John is hasonlóan gondolkodhatnak az ivásról. Abra becsusszant a házba, és becsukta az ajtót. Billy egyelőre a Glockot is, a mobilját is a kesztyűtartóban hagyta, amelyet mindenesetre nem zárt vissza. Nem tudta, hogy az a valami szólalt meg benne, amit Dan ragyogásnak nevez, de a fordulat balsejtelemmel töltötte el. Abrának tartania kellett volna magát a tervhez. A lánynak Deane-éknél volna a helye. 12 Lakókocsikban és Winnebagókban közlekednek, mondta volt Abra, és egy Winnebago hajtott be most a parkolóba, ahol a Cloud Gap zsákutcába torkollt. Dan kezét a piknikkosárban tartva figyelte őket. Most, hogy a pillanat eljött, nagyjában-egészében nyugodt volt. Úgy fordította el a kosarat, hogy annak egyik vége az újonnan jöttek felé mutasson, és hüvelykujjával felpattintotta a Glock biztonsági zárját. A Winnebago ajtaja kinyílt, és Abra önjelölt elrablói egymás után kitódultak. Abra azt is említette, hogy fura neveket – afféle kalózneveket – viselnek, Dan azonban közönséges átlagembereknek látta őket. A férfiak ahhoz az idősödő fajtához tartoztak, amely előszeretettel grasszál lakókocsikban, a nő fiatal és amolyan átlag amerikai módra jóképű volt; Dannek az iskolai pomponlányok jutottak eszébe róla, akik tíz évvel az érettségi után, sőt egy-két szülésen túlesve is megőrzik formás alakjukat. Akár valamelyik férfi lánya is lehetett volna. Dant néhány pillanatra elfogta a kétség. Ez itt végtére turisták látogatta hely, és New Englandben ilyenkor kerekednek fel a kirándulók, hogy megcsodálják az őszi lomb színpompáját. Reménykedett, hogy John és David türtőztetik magukat; szörnyű lenne, ha csupán ártatlan kívülállók…

Ekkor pillantotta meg a méregfogait villogtató csörgőkígyót a nő bal karján, jobb kezében pedig a fecskendőt. A mellé nyomuló férfinál is fecskendő volt; az élen haladó férfi derékszíján pedig pisztoly lapult. A piknikezőhely bejáratát jelző nyírfa rudaknál álltak meg. Az első férfi pisztolyt rántott, végképp eloszlatva Dan minden maradék kétségét. A pisztoly túl vékony volt ahhoz, hogy szabályos fegyvernek tűnjön. – Hol van a lány? Dan a szabad kezével Ugrira, a plüssnyúlra mutatott. – Ennél közelebb nem juttok hozzá. A furcsa pisztollyal felfegyverzett férfi alacsony volt, szolid könyvelői ábrázata fölött ritkuló hajjal. Derékszíjára puhán csüngött a jóltápláltságról tanúskodó pocak. Khakiszínű vászonnadrágot és pólót viselt, az utóbbin a következő felirattal: A HORGÁSZÁSSAL TÖLTÖTT ÓRÁKAT ISTEN NEM VONJA LE AZ EMBER KISZABOTT ÉLETTARTAMÁBÓL. – Lenne egy kérdésem, mézesmackó – szólalt meg a nő. Dan felhúzta a szemöldökét. – Csak tessék. – Nem érzi magát fáradtnak? Nem volna kedve egyet szunyálni? Beletrafált. Dan szemhéja egyszer csak úgy elnehezült, mint a tolóablak ellensúlya. A pisztolyba kapaszkodó keze ellazult. Még két másodperc, és kipurcant volna, hogy fejével a monogramokkal televésett piknikasztalon hortyogni kezdjen. Ám ekkor Abra felsikoltott. (HOL VAN A VARJÚ? NEM LÁTOM A VARJÚT!) 13 Dan úgy rándult össze, mint akire álom és ébrenlét határán csúnyán ráijesztenek. A kosárba dugott keze görcsösen megmozdult, a Glock elsült, és a nádfoszlányok felhőként repültek szanaszét. A golyó célt vétett, a Winnebago utasai azonban összerezzentek. Dan fejéből egyszeriben eltűnt az álmosság – hiszen csak illúzió volt. A tetovált kígyóval kidekorált nő és a férfi, akinek göndör ősz frufruja pattogatott kukoricára emlékeztetett, hátrahőkölt, de a különös pisztoly tulajdonosa előrerontott, és rájuk üvöltött: – Kapjátok el! Elkapni! – Ezt nektek, gyerekrabló faszfejek! – ordította Dave Stone, aki előugrott az erdőből, és csak úgy szórta a lövéseket. A legtöbb nem talált, de az egyik megsebesítette a nyakán Zölddiót, és az Igazak dokija elterült az avaron; kezéből kihullt a fecskendő.

14 A Törzs vezetése nem akármilyen felelősséggel járt, de megvoltak a maga mellékes előnyei. Rose hatalmas EarthCruisere, amelyet Ausztráliából importáltak csillagászati áron, és kormányát átszerelték balra, egyike volt a prémiumoknak. További előnyt jelentett, hogy a Harangvirág Táborban egyedül használhatta a női zuhanyozót, amikor csak kedve támadt rá. Az utakon töltött hónapok után mi sem lehetett üdítőbb, mint egy hosszú, meleg zuhanyozás a jókora, csempézett helyiségben, ahol kinyújthatta a karját, sőt megfelelő hangulatban még táncolhatott is. És ahol a meleg víz nem fogyott el négy perc alatt. Rose különös kedvtelése volt, hogy kikapcsolja a világítást, és sötétben zuhanyozzon. Rájött, hogy ilyenkor vág leginkább az esze, és ezért is indult nyomban a zuhanyozóba, mihelyt középnyugati idő szerint déli egy órakor befutott a nyomasztó mobilhívás. Még mindig bízott benne, hogy az akció eredményes lesz, de már kicsírázott fejében néhány kétség, mint egy addig hibátlan pázsiton a pitypang. Ha a lány még annál is okosabb, mint amilyennek hitték… vagy ha segítséget kért… Nem, az lehetetlen. Igaz, hogy a kölyökben hatalmas energia szunnyad, de akkor is gyerek még. Egy avatatlan gyereklány. De lett légyen akárhogy: Rose-nak egyelőre nem volt más választása, mint várni a fejleményeket. Negyedórás felfrissülés után kilépett a zuhany alól, megtörülközött, beburkolózott egy bolyhos fürdőlepedőbe, és ruháival a karján visszament a lakókocsiba. Kurta Eddie és Duci Mo az újabb pompás ebéd után éppen a szabadtéri grillsütő helyet takarította. Nem tehettek róla, hogy senki sem volt étvágyánál, amikor két további Igazon jelentek meg azok az istenverte piros foltok. A takarítók odaintettek neki, és Rose már viszonzásra emelte kezét, amikor a fejében robbant a dinamitbomba. Nadrágját, blúzát elejtve a földre zuhant, a fürdőlepedő szétnyílt. Minderről azonban alig vett tudomást. Valami történt az akciócsoporttal. Valami komoly baj. Mihelyt a feje kitisztult, előkotorta nadrágzsebéből a mobilt. Még soha nem kívánta ilyen erősen (és így nekikeseredve), hogy bárcsak Varjú Papus is értene a távolsági telepátiához, de úgy látszott, hogy néhány kivételt, köztük saját személyét is leszámítva, ez a képesség energiától duzzadó avatatlanoknak van fenntartva, amilyen ez a New Hampshire-i lány is. Eddie és Mo rohant, hogy felsegítsék. Követte őket Hosszú Paul, Néma Sarey, Zseton Charlie és Hárfás Sam. Rose gyorshívással próbálta elérni a Varjút, akinek mobilja, ezerhatszáz kilométer messzeségben, csak egy felet pöntyögött. – Halló, ez itt Henry Rothman mobilja. Jelenleg nem beszélhetünk, de ha megadja a számát, és rövid üzenetet hagy… Kibaszott hangposta. Eszerint vagy kikapcsolta a készülékét, vagy nincs térerő. Rose az utóbbit tartotta valószínűbbnek. Ahogy meztelenül térdelt a földön, sarkát a combjába vájva, szabad kezével a homlokára ütött.

Hol vagy, Varjú? Mivel foglalkozol? Mi történik? 15 A vászonnadrágot és pólót viselő férfi Danre sütötte baljós pisztolyát. Sűrített levegő szisszent, és egyszer csak egy nyíl meredt ki Ugri hátából. Dan kirántotta a Glockot az elemózsiás kosár roncsai közül, és újra lőtt. A golyó a vászonnadrágos mellébe hatolt. Az felhorkantva hátrazuhant; inge hátából apró vércseppek gyöngyöztek. Utolsónak Andi Steiner maradt talpon. Amikor megfordult, meglátta a szoborrá dermedt, üveges szemű Dave Stone-t, és nekirontott, úgy markolva a fecskendőt, mint egy tőrt. Lófarokba kötött haja ingaként lengett, és teli torokból sikoltozott. Dannek úgy tűnt, mintha minden lelassult és élesebb körvonalakat öltött volna. Volt rá idő, hogy megállapítsa, a műanyag védőkupak még rá van húzva az injekciós tűre, és hogy feltegye magának a kérdést: Miféle bohócok ezek a pofák? A válasz persze az volt, hogy korántsem bohócok – vadászok ők, akik nincsenek hozzászokva, hogy a zsákmány ellenálljon. Igaz, hogy a kiszemelt áldozatok általában gyerekek, méghozzá teljesen gyanútlan gyerekek voltak. Dave csak bámulta meredten az üvöltözve közeledő hárpiát. Lehet, hogy kifogyott a lőszerből; valószínűbb, hogy egyetlen lövésre futotta az erejéből. Komoly esély volt rá, hogy Dan, ha lő, elvétse a tetovált nőszemélyt, és Abra apját találja el. Ekkor rontott ki az erdőből John, és hátulról nekirohant Dave-nek, aki valósággal a támadásra kész nőnek zuhant. Mindketten felbuktak; az injekciós tű elgurult, a nőből széllökésszerűen szakadtak ki a dühödt vagy tanácstalan sikolyok. Amikor négykézláb vetette volna magát a tű után, John képen törölte Billy vadászpuskájának agyával. Teljes erőből csapott le, a lendületről gondoskodott a benne felgyülemlett adrenalin. Csikorduló hang jelezte, hogy a nő állkapcsa eltört. Arcvonásai bal felé rándultak, fél szeme elképedten dülledt ki az üregéből. Elterült a földön, majd a hátára gurult. Szája sarkából vér szivárgott. Keze hol ökölbe szorult, hol ellazult. John ledobta a puskát, és lesújtva fordult Danhez. – Nem akartam ekkorát ütni! Úristen, olyan rémület fogott el! – Oda nézz, arra a göndör hajúra – mondta Dan, és felállt. A lábát túl hosszúnak és csak részben jelenvalónak érezte. – Nézd csak meg, John! John engedelmeskedett. Zölddió vértócsában hevert, fél kezével feltépett nyakát markolva. Kihagyásai egyre sűrűbben követték egymást. Ruházata hol töppedten omlott testére, hol felfúvódott; ujjaiból hol eltűnt, hol ismét csöpögött a vér, sőt eleltűntek maguk az ujjak is: az egész emberből eszelősen hullámzó röntgenkép lett. John hátrább lépett, kezével elfedve száját és orrát. Dan továbbra is érzékelte az események menetének lassúságát és élességét. Alaposan megfigyelhette, hogyan jelenik meg s tűnik el váltakozva a tetovált nő vére és egy szőke hajcsomója a pumpás Remington puska agyán. Dannek eszébe jutott, hogyan ingázott ide-oda a lófarka,

amikor (Dan hol a Varjú HOL A VARJÚ???) Abra apjának rontott. Ő árulta el nekik, hogy Barry kihagyásai már egyre sűrűbben követték egymást – Dan most értette meg, mire utalt. – Ugyanez van a horgászpólóssal is – szólalt meg Dave Stone, alig remegő hangon, és Dan sejteni kezdte, honnan örökölte Abra a maga acélos szívósságát. De az idő most nem kedvezett az elmélkedésnek. Abra arra figyelmeztette, hogy még nem kapták el az egész bandát. Dan a Winnebagóhoz sprintelt, amelynek még nyitva volt az ajtaja. Felvágtatott a lépcsőn, a szőnyegpadlóra vetette magát, és sikerült úgy beütnie fejét az étkezőasztal lábába, hogy látóterében fényes pontok kezdtek kergetőzni. A moziban bezzeg ez soha sincs így, gondolta, és átfordult, felkészülve rá, hogy lelövi, agyontapossa vagy fecskendővel teszi ártalmatlanná az a fickó, aki hátvédnek a kocsiban maradt. Az, akit Ábra varjúnak nevez. Úgy látszik, mégsem olyan hülye és önelégült a galeri. A Winnebago azonban üres volt. Legalábbis annak látszott. Dan feltápászkodott, és átsietett a csöpp teakonyhán. Közben elment egy összecsukható ágy mellett, amelyet elnyűtt a gyakori használat. Tudatának egy zugában érzékelte, hogy hiába működik változatlanul a légkondicionálás, a lakókocsi úgy bűzlik, mint a kénköves pokol. Volt egy szekrény is, de az ajtaja nyitva állt a sínjén, és benne Dan csak ruhaneműt látott. Lehajolt, hátha lábakat pillant meg. Lábak nem voltak. Hátrament, és megállt a fürdőszobaajtónál. Újabb tré mozijelenet, gondolta, és összegörnyedve behatolt. A Winnebago mosdója is üres volt, ami Dant nem lepte meg: ha valaki itt próbált volna elrejtőzni, már nem élne. A puszta bűz végzett volna vele. (lehet hogy valaki meghalt idebenn talán az a Varjú) Abra azonmód visszatért, vakrémülettől űzve, és akkora erővel sugárzott, hogy szétkergette Dan gondolatait. (nem itt Barry halt meg de HOL A VARJÚ KERESD MEG A VARJÚT) Dan elhagyta a kocsit. Odalett mindkét férfi, aki Abrát üldözte; csak a ruháik maradtak meg. A nő, aki Dant el akarta altatni, még élt, de már nem sokáig húzza. Odavonszolta magát a piknikasztalhoz, amelyen a szétlőtt kosár állt, és most az egyik padhoz támasztva meredt torzul elferdült arcával Danre, Johnra és Dave-re. Orra és szája vérzett, és így piros kis kecskeszakáll képződött az állán. Blúza elejét is átitatta a vér. Dan, közeledőben, látta, ahogy arcáról leolvad a bőr, és ruhái löttyedten hullanak a csontok tartószerkezetére. Lefittyedtek melltartója pántjai is, amelyeket a válla már nem rögzített. Lágy részeiből csak Danre szögezett szeme maradt. Aztán egyszer csak újra megszilárdult a bőre, ruhái felduzzadtak teste körül. A melltartó lehullott pántjai belevájódtak felkarjába; a bal oldali betömte a csörgőkígyó száját, mintha meg akarná gátolni, hogy marhasson. A törött állkapcsára fonódó ujjcsontok köré kéz nőtt.

– Kibasztatok velünk – mondta Kígyófogú Andi elmosódott hangon. – Kibaszott velünk egypár avatatlan. Nem hiszem el. Dan Dave-re mutatott. – Ez az avatatlan az apja a kislánynak, akit el akartatok rabolni. Csak hogy fel légy világosítva. Andi, akárhogy fájt a mozdulat, elvigyorodott. Fogait is véres keret vette körül. – Azt hiszed, nem szarom le, hogy kicsoda? Nekem csak egy lecsüngő pöcs a sok közül. Még a római pápának is van, és mindeteknek tök mindegy, hová dugjátok. Rohadt, kibaszott férfiak. Mindig muszáj nyernetek, nem igaz? Mindig nektek kell… – Hol a társatok? Hol van a Varjú? Andi köhögött. Szája sarkán vérbuborékok nőttek. Egyszer már elveszett, de akkor megtalálták. Egy elsötétített moziban talált rá egy istennő, akinek fejét viharfelhőként keretezte sötét haja. Most a halálán volt, de jottányit sem változtatott volna a történteken. Az exszínész elnök és a fekete bőrű elnök közötti évek szépek voltak; az a Rose-zal töltött, egyetlen, varázslatos éjszaka még szebb. Élénken felmosolygott a magas, jóképű pasira. Egyre inkább sajgott a mosoly, de nem bánta. – Ja, a Varjú?! Renóban van. Avatatlan kis táncosnőkkel dug. Testi állománya újra fogyatkozásnak indult. Dan hallotta, amint John Dalton azt suttogja: – Úristen, ki látott még ilyet? Agyvérzés, amit végig lehet nézni… Dan várt, hogy feléled-e még a tetovált nő. Feléledt: összepréselt, véres fogai közül hosszú nyögés szűrődött ki. A ciklusok váltakozása még fájdalmasabbnak látszott, mint az ütés, amely kiváltotta, Dan azonban úgy gondolta, segíthet ezen. Félretolta a nő kezét szétzúzott állkapcsáról, és maga dugta be ujjait a sebbe. Érezte, ahogy az egész koponya elmozdul helyéről – mintha megnyomna egy összevissza repedezett vázát, amelyet csak néhány ragtapasz tart össze. Ezúttal a tetovált nő nemcsak nyögdécselt, hanem fel is jajdult, és erőtlenül kapkodott Dan után, aki nem törődött vele. – Hol a Varjú? – Annistonban! – sikongatta a Kígyófogú. – Kiszállt Annistonban! Kérlek, Papus, ne bánts többé! Megteszek mindent, amit akarsz! Dannek eszébe jutott Abra elbeszélése: mit műveltek ezek a szörnyetegek Iowában Brad Trevorral, hogyan kínozták halálra őt és csak Isten a tudója, ki mindenki mást. Szinte lebírhatatlan kísértést érzett, hogy a gyilkos szajha arcának alsó felét egy rántással letépje, és addig üsse saját állkapcsával a nő vérző, szétmarcangolt koponyáját, amíg a csont is, a koponya is megsemmisül. Ezután – az adott helyzetben elég abszurd módon – a kissrácra kellett gondolnia a Braves feliratú pólóban, amint a magazin fényes borítójára ömlött kokain után nyúl. Cutoj, mondta. Ez a nő semmiben sem emlékeztetett a kissrácra, de erről hiába győzködte magát. Haragja hirtelen elszállt. Immár csak gyöngének, üresnek,

kiégettnek érezte magát. Ne bánts többé, Papus! Felállt, ingébe törölte kezét, és vakon botorkált a Riv felé. (itt vagy Abra) (igen) A hang már nem volt olyan rémült, és ennek csak örülhetett. (hívasd fel a barátnőd mamájával a rendőrséget és mondd meg nekik hogy veszélyben vagy a Varjú Annistonban van) Dan mit sem kívánt kevésbé, mint bevonni a rendőrséget egy alapjában véve természetfölötti ügybe, de ebben a pillanatban nem látott más lehetőséget. (nem akarom…) De mielőtt Abra befejezhette volna, gondolatát félresöpörte egy dühtől izzó női ordítás. (TE KIS KURVA) A kalapos nő hirtelen ismét Dan fejében termett, de ezúttal nem egy álom részeként, hanem éber szeme mögött, belé égetve képét a tudatába: mint félelmetes szépségű, meztelen teremtés, akinek nedves haja Meduszáéhoz hasonló gyűrűkben omlik a vállára. Aztán mintegy ásítva kinyílt a száj, és a szépséget mintha szétszaggatták volna. Csupán sötét lyuk maradt, amelyből egyetlen szabálytalan, elszíntelenedett fog meredt ki; agyarnak is beillett volna. (MIT MŰVELTÉL) Dan megtántorodott, és kezét a Riv első vagonjához támasztotta, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Fejében körbeforgott a világ. A kalapos nő eltűnt, és egyszer csak aggódó arcok serege vette körül. Mind arról faggatták, nem esett-e baja. Eszébe jutott Abra magyarázkodása: mennyire megfordult vele is a világ, amikor az Annistoni Vásárló-ban felfedezte Brad Trevor fényképét. Próbálta ecsetelni, hogy egyszer csak a kalapos nő szemével nézett, az pedig az ő szemén át látta a világot. Dan immár kapiskálta a dolgot. Lám, most mindez megismétlődik, csak ezúttal vele történik, amin Abra már átesett. Rose a földön hevert. Dan a magasban jókora darabot látott az esti égboltból. A Rose köré gyűlt emberek – semmi kétség – a gyerekgyilkos törzs tagjai voltak. Ezt látta Abra. A kérdés csak az: mit lát Rose? 16

A Kígyófogú újabb kihagyásból tért magához. Perzselő volt a fájdalom. Az előtte térdelő férfira nézett. – Tehetek magáért valamit? – kérdezte John. – Orvos vagyok. A Kígyófogú a fájdalom ellenére felkacagott. Még hogy neki segítséget kínáljon az az orvos, akinek cimborái most lőtték le az Igazak dokiját! Mit szólna ehhez Hippokratész? – Eressz belém egy golyót, seggfej! Más ötletem nincs. A szemétláda, az, aki Zölddiót tulajdonképpen leterítette, most odalépett ahhoz, aki orvosnak mondta magát. – Meg is érdemelnéd! – fakadt ki Dave. – Azt hittétek, csak úgy odadobom nektek a lányomat? Hogy őt is halálra kínozzátok, mint azt a szegény kis iowai kóficot? Hát erről is tudnak? Hogy lehetséges ez? Andinek azonban ez már édeskeveset számított. – Ti disznókat, teheneket, juhokat vágtok. Miért volna más, amit mi csinálunk? – Lehet, hogy érzelgős és ostoba vagyok – mondta John –, de szerény véleményem szerint embert ölni egészen más dolog. A Kígyófogú szája tele volt vérrel és valamilyen darabos anyaggal – valószínűleg a fogaival. De ez sem izgatta. Végső soron az ő kimúlása talán irgalmasabb lesz, mint amilyet Barrynek kellett kiállnia. Annyi bizonyos, hogy gyorsabban megy végbe. De valamit még tisztázni kellett. Csak hogy tudják. – Mi vagyunk az igazi emberek. Ti csak avatatlanok vagytok. Dave elvigyorodott, de a tekintete kemény volt. – És mégis te heversz a földön száraz fenyőtűkkel a hajadban, és a te blúzod itatta át a vér. Remélem, a pokolban majd jól befűtenek neked. A Kígyófogú érezte, hogy közeleg a következő kihagyás. Szerencsés esetben ez lesz az utolsó – de Andi egyelőre ragaszkodott a maga fizikai valójához. – Nem értitek, milyenek voltunk korábban, és mi történt velünk most. Kevesen vagyunk, és megbetegedtünk. Az a bajunk, hogy… – Tudom én, mi a bajotok – vágott a szavába Dave. – Megkaptátok a kanyarót, a rohadt életbe. Remélem, belülről fogja szétrohasztani az egész nyomorult bandátokat. – Mi éppúgy nem választhattuk meg, mik vagyunk, mint ahogy ti se. A mi helyünkben ti is ugyanezt csinálnátok. John lassan csóválta a fejét. – Soha. Soha! Az utolsó ciklus kifutóban volt, de a Kígyófogó még kipréselt magából négy szót. – Kibaszott férfiak… – Majd hörgött egy utolsót, ahogy semmibe illanó arcát a férfiak felé emelte. – Kibaszott avatatlanok… És ezzel elenyészett. 17

Dan lassan, óvatosan közeledett a másik kettőhöz; útközben több piknikasztalba is belekapaszkodott, egyensúlyt keresve. Fel sem fogta, hogy egyszer lehajolt Abra plüssnyuláért. Apránként tisztult a feje, de ennek megvolt a kára is. – Vissza kell mennünk Annistonba, mégpedig sietve. Nem tudok kapcsolatba lépni Billyvel. Eddig sikerült, de most nem érem el. – És Abra? – hördült fel Dave. – Vele mi van? Dan, ha vonakodva is, Dave arcába nézett, amely maga volt a pőre rettegés. – Ő is eltűnt. Mint ahogy eltűnt a kalapos nő is. Mindketten kiestek a balhéból. Dave két kézzel ragadta meg Dan ingét. – Ez mit jelentsen? Miféle balhéból? – Fogalmam sincs. Igazat mondott, de tele volt balsejtelmekkel.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A VARJÚ 1 Gyere ide hozzám, Papus, mondta volt Kinézer Barry. Hajolj közelebb. Éppen ezelőtt rakta be a Kígyófogú az első pornográf DVD-t. A Varjú odament, sőt fogta a haldokló kezét, mialatt az átküzdötte magát a következő kihagyáson. És amikor abból magához tért… Figyelj ide. A lány, ahogy az elvárható volt, figyelt bennünket. Csak amikor az a pornó elkezdődött… Nehéz volt mindezt elmagyarázni valakinek, akitől idegen volt a lokátori tevékenység, különösen ha a magyarázat egy halálosan beteg emberre hárult, de a Varjú felfogta a lényeget. A medence melletti dévaj közösülők sokkolták a kislányt – hiszen Rose épp ebben bízott –, de azon túl, hogy elijesztették a további kémkedéstől, Barryt is zavarba hozták. Felderítői látomása néhány pillanatra mintha megkettőződött volna. Abra továbbra is a liliputi vonaton utazott a papájával, és mind közelebb értek tervezett piknikjük színhelyéhez, de a sokk hatására egy értelmezhetetlen szellemkép is létrejött: ezen Abra egy idegen fürdőszobában végezte a kisdolgát. – Nem lehet, hogy egy emlékképet láttál? – tudakolta a Varjú. – Hát igen – felelte Barry –, az avatatlanok összevissza gondolnak mindenféle habalygós szarságot. A legvalószínűbb, hogy az egésznek semmi jelentősége. De egy percre úgy látszott, mintha önmaga ikre volna – világos? A Varjú számára csöppet sem volt világos a dolog, de azért bólogatott. – Csakhogy ha mégis jelent valamit ez a kettősség, akkor a lány esetleg mesterkedik valamiben. Add csak ide a térképet. Számosztó Jimmy laptopján egész New Hampshire megvolt. A Varjú odatartotta Barry elé. – Itt van – bökött a képernyőre Barry. – Úton ahhoz a Cloud Glen nevű helyhez a papájával. – Gap – helyesbített a Varjú. – Cloud Gap. – Rohadtul mindegy. – Barry északkelet felé mutatott az ujjával. – És innen jött az a csipogó szellemkép. A Varjú maga elé húzta a laptopot, és keresztülnézett azon a minden bizonnyal fertőzött verejtékpöttyön, amelyet Barry a monitoron hagyott. – Annistonból? Az a lakhelye, Bar. Valószínűleg telis-tele van a pszichikai

nyomaival. Mintha a levedlett bőrét hagyta volna szanaszét. – Nagyon jól mondod. Emlékeket. Ábrándokat. Mindenféle zakkant baromságot. Ahogy már mondtam. – De azóta eltűntek a nyomok. – Igen, igen, csakhogy… – Barry megragadta a Varjú csuklóját. – Ha tényleg olyan erős, ahogy Rose állítja, fennáll a lehetőség, hogy szórakozik velünk. Mondjuk, ideoda vetíti a hangját. – Találkoztál már olyan szuflaforrással, amelyik képes ilyesmire? – Nem, de egyszer minden elkezdődik. Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az apjával van, de hogy Rose beéri-e ezzel a „majdnemmel”, azt neked kell eldöntened. Barry ekkor átzuhant az újabb kihagyásba, és ezzel minden valamirevaló kommunikációnak vége szakadt, a Varjú pedig nehéz döntéssel került szembe. A küldetése forgott kockán, de ő biztosra vette, hogy talál megoldást. A terv azonban Rose agyában fogant, és igazából jobban illett rá a rögeszme, mint a terv szó. Ha a Varjú ezt most elszúrja, pokoli árat fizethet érte. Az órájára pillantott. Itt, New Hampshire-ben délután három óra van, Sidewinderben egy óra. A Harangvirág Kempingben most fejezik be az ebédet, és Rose-t ilyenkor el lehet érni. A gondolat máris tettre késztette. Sebesen nyomkodta a billentyűket. Jószerével arra számított, hogy Rose kineveti, és begyulladt vénasszonynak csúfolja, de tévedett. – Te is tudod, hogy Barryben már csak félig-meddig bízhatunk meg – jelentette ki Rose –, de benned változatlanul bízom. Van valami zsigeri megérzésed? A Varjúnak semmit sem súgtak a zsigerei; hiszen éppen ezért telefonált. Ezt meg is mondta a nőnek, és várta az utasítást. – Rád bízom az egészet – mondta Rose. – Csak el ne kúrd. Kösz a pontos eligazítást, Rosie, angyalom, gondolta a Varjú, és szívből remélte, hogy a nő nem fejtette meg a gondolatot. Még elüldögélt kezében a lezárt mobillal, együtt himbálózott a lakókocsi mozgásával, és beszívta Barry betegségének szagát. Eltűnődött, mikorra jelennek meg a saját végtagjain és mellkasán az első kiütések. Végül előrement, és Jimmy vállára tette a kezét. – Állj majd meg, ha Annistonba érsz. – Miért? – Mert kiszállok. 2 Varjú Papus figyelte, ahogy a többiek elhajtanak az annistoni főutca alsó végén lévő

benzinkúttól, és leküzdötte a kísértést, hogy gondolatban üzenjen a Kígyófogúnak (összesen ennyi érzékeken túli kommunikációra volt képes), ameddig még elérhető távolságban vannak: Gyertek vissza értem, tévedés volt az egész. És ha mégsem tévedett? Amikor amazok eltűntek, sóváran pillantott a benzinkút melletti kocsimosóban sorakozó, eladásra kínált használt autók búbánatos kis csoportjára. Bármit tud is meg Annistonban, szüksége lesz fuvarra, hogy elhagyhassa a várost. Tárcájában több mint elegendő pénz volt, hogy vásároljon egy verdát, amely elviszi az I–87-esre, az Albany közelében megbeszélt találkozóra; gondot csak az idő jelentett. A kocsivásárlás legalább fél órát venne igénybe, és ennyit nem szánhat rá. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy a riasztás téves volt; addig rögtönzésre van utalva, és rábeszélő képességére kell hagyatkoznia – az még sohasem mondott csődöt. Arra azonban szánt némi időt, hogy bemenjen a benzinkút vegyesboltjába, és beszerezzen egy Red Sox sapkát. Ha az ember a Bostoni Sox birodalmába lép, öltözködjön úgy, mint a Bosox rajongói. Latolgatta, ne vegyen-e napszemüveget is, de erről lebeszélte magát. A tévének hála, egy jó karban lévő, napszemüveges középkorú férfit a lakosság bizonyos hányada mindig bérgyilkosnak néz. Így hát be kell, hogy érje a sapkával. Felsétált a főutcán a könyvtárig, ahol Abra és Dan annak idején haditanácsot tartott. Csak az előcsarnokig kellett mennie, hogy megtalálja, amit keresett. Egy feliratos szalag – NÉZZEN KÖRÜL VÁROSUNKBAN – alatt Anniston térképe várt rá, amelyen minden utca és köz gondosan fel volt tüntetve. Üdítő látvány volt, amikor felfedezte a lány utcáját. – Bazinagy meccs volt a tegnapi, nem igaz? – kérdezte egy könyvekkel megrakodott férfi. A Varjúnak néhány pillanatig gőze sem volt, miről beszél a másik, de aztán eszébe jutott az új sapka. – Meghiszem azt! – bólintott, de közben is a térképet vizsgálta. Időt engedett a Sox-rajongónak a távozásra, majd ő is elhagyta az előcsarnokot. A sapka jó ötlet, de semmi kedve nem volt baseballról locsogni. Bugyuta játéknak tartotta. 3 A Richland Court tetszetős New England-i típusházakból álló rövid utca volt – az ilyen házaknak csak az egyik homlokzatuk kétszintes –, amely körforgalomban végződött. A Varjú útközben magához vett egy Annistoni Vásárló című ingyenes újságot, és úgy tett, mintha azt tanulmányozná. Az utca felől eltakarta a tölgyfa, és ez üdvös volt, mert valamivel lejjebb piros teherautó parkolt, és a kormány mögött ült valaki. A járgány ósdi volt, platóján néhány kéziszerszámmal meg egy rotációs

kapaféleséggel, vagyis a sofőr gondnok vagy kertész is lehetett – az ilyen utcák lakóinak erre is telt –, de ha így van, mi a csudának sziesztázik itt? Lehet, hogy bébiszitter? A Varjú egyszeriben megörült, amiért komolyan vette Barry figyelmeztetését, és elhagyta az anyahajót. A kérdés csak az: mitévő legyen most? Felhívhatná Rose-t, de utolsó beszélgetésük semmit sem eredményezett, amit ne tudhatna meg akár egy varázsgömbből is. Továbbra is ott állt félig takarásban a délceg öreg tölgyfa mögött, a következő hadmozdulatot fontolgatva, amikor közbelépett az avatatlanokkal szemben az Igaz Kötést pártoló gondviselés. Lejjebb az utcán nyílt egy ajtó, és két lány lépett ki rajta. A Varjú szeme éppoly éles volt, mint a madáré, amelyről közhasználatú nevét kapta, és nyomban azonosította őket: ketten voltak a három közül, akiknek képét Jimmy megtalálta a számítógépen. A barna szoknyás Emma Deane volt; a fekete nadrágos pedig Abra Stone. A Varjú visszanézett a teherautóra. Az ugyancsak tisztességben megőszült sofőr vállát berogyasztva ült a volán mögött, de most kiegyenesedett. Csillogó szemmel, ágaskodó busa farokkal, mint az éberen figyelő mókus. A lány tehát valóban szórakozott velük. A Varjú még most sem tudta biztosan, a két fruska közül melyik az energiaközpont, de egyvalamire mérget vehetett: a Winnebagóban utazó társaságot hamis nyomra csalták. Elővette a mobilját, de csak tartotta a kezében, és figyelte a fekete nadrágos lányt, amint a kocsifelhajtón lesétál az utcára. A szoknyás lány néhány pillanatig utána nézett, majd visszament a házba. A nadrágos lány – Abra – átment a Richland Courton, mire a teherautóban ülő férfi kérdő mozdulatot tett. A lány válaszként felemelte a hüvelykujját: Nem kell izgulni, minden rendben. A Varjúban úgy hullámzott fel a diadal, mintha egy adag whiskyt nyakalt volna. A kérdésre íme a válasz: Abra Stone az erőmű, ehhez kétség sem fér. Most is őrzik, a testőre pedig ez a vén szivar, a maga tökéletesen üzemképes kisteherautójával. A Varjú máris biztosra vette, hogy ez szállítja majd el őt ifjú utasával egyetemben Albanyba. Gyorshívással kereste a Kígyófogút, de nem lepődött meg, még csak nem is idegeskedett, amikor a hívás nem sikerült. A Cloud Gap helyi idegenforgalmi nevezetesség, és isten őrizzen attól, hogy mobiltornyok zavarják a turistákat a fényképezésben. Nincs ezzel semmi baj. Ha nem tud elbánni egy öregemberrel meg egy kamasz lánnyal, legfőbb ideje, hogy lemondjon a posztjáról. Néhány másodpercig nézegette a mobilt, aztán kikapcsolta. Az elkövetkező húsz percben senkivel sem óhajtott beszélni, még Rose-t is beleértve. Övé a küldetés, övé a felelősség. Négy megtöltött fecskendő volt a birtokában, kettő a könnyű dzsekije bal, kettő a jobb zsebében. Leghatásosabb Henry Rothman-mosolyával az arcán – ezt ragyogtatta, valahányszor a kempingekben vagy bekerített motelekben helyet foglalt az Igazaknak

– kilépett a fa mögül, és továbbsétált az utcán. Bal kezében most is ott volt az Annistoni Vásárló összehajtogatott példánya; jobb kezét zsebre vágta, és alattomban lefejtette a műanyag kupakot az egyik fecskendőről. 4 – Elnézést, uram, de kissé el vagyok tévedve. Megtenné, hogy útbaigazít? Billy Freeman idegei pattanásig feszültek, valami előérzetféle nyomasztotta – ám a kedélyes hang, a bizalomkeltő mosoly még ennek ellenére is levette a lábáról. Igaz, csak két másodpercre, de ennyi elég volt. Amikor a nyitott kesztyűtartó felé nyúlt, apró szúrást érzett a nyakán. Megcsípett egy bogár, gondolta, aztán oldalra dőlt, és a szeme úgy kifordult, hogy csak a fehérje látszott. A Varjú kinyitotta az ajtót, és áttolta az utasülésre. Az öregember feje nekiütődött az utasülés ablakának. A Varjú átemelte ernyedt lábát a sebváltó domborulatán, és lecsapta a kesztyűtartó fedelét, hogy több helye legyen, majd a kormány mögé siklott, és magára csukta az ajtót. Mély levegőt vett, és mindenre készen körülnézett, de nem volt mire felkészülnie. A Richland Court szundikálással múlatta a délutánt, és ez a Varjúnak igazán jól jött. A slusszkulcs a gyújtásban volt. A Varjú beindította a motort. A rádióban Toby Keith hujjogatva zendített rá az „Isten, óvd meg Amerikát, és töltsd ki a sört” kezdetű számra. A Varjú éppen ki akarta kapcsolni, amikor elvakította valamilyen félelmetes fehér lényesség. Telepatikus képességei szerényebbek aligha lehettek volna, de szoros kötelék fűzte törzséhez; a tagok bizonyos értelemben egyazon szervezet függelékei voltak, és egyikük éppen most hunyta le örökre a szemét. A Cloud Gap több volt tehát puszta félrevezetésnél: kibaszott orvtámadás volt. Mielőtt eldönthette volna, mi legyen a következő lépés, a fehér lény újra kigyúlt, majd kis szünet után harmadszor is felszikrázott. Úristen, mind a hárman? Az lehetetlen… Vagy mégis? Kétszer egymásután mélyet lélegzett, s kényszerítette magát, hogy szembenézzen a valósággal: igenis lehetséges. És ha ez így van, a Varjú jól tudta, ki a bűnös. Az az istenverte lány. Az erőmű. Ránézett Abra házára, ahol teljes volt a csend. Nos, ezért is hálás lehet. Azt tervezte, hogy a teherautóval felhajt Stone-ék kapujáig, de hirtelen úgy érezte, ez nem valami jó ötlet. Kiszállt, behajolt az ablakon, majd ingénél és derékszíjánál fogva megragadta az eszméletlen vén csávót. Így ráncigálta vissza a kormány mögé, menet közben végigtapogatva. Nem volt nála fegyver. Kár. Igazán jól jött volna, legalábbis átmenetileg. Bekapcsolta a faszi biztonsági övét, nehogy előredőljön, és megszólaltassa a dudát. Aztán lesétált az utcán a lányék házáig. Nem volt sietős a dolga. Ha az egyik ablak

mögött megpillantja – vagy ha akár egyetlen függöny is rebben –, futásnak eredt volna, de semmi sem mozdult. 5 Abra alvajáróként botorkált végig a bejárati folyosón. Stone-éknak az alagsorban is volt egy családi gyülekezőhelyük, de a legkényelmesebben a konyhában érezték magukat, és a lány gondolkodás nélkül oda indult. Szétterpesztette kezét az asztalon, ahol szüleivel együtt több ezer étkezést költöttek el, és tágra nyílt, de kifejezéstelen szemmel bámult a mosogató fölötti ablakra. Igazából itt sem volt. A Cloud Gapnél járt, nézte, ahogy a Winnebagóból kitódulnak a csúnya emberek: a Kígyófogú, Zölddió, Számosztó Jimmy. Barrytől tudta a nevüket. De valami nem stimmelt. Az egyikük hiányzott. (HOL A VARJÚ DAN NEM LÁTOM A VARJÚT!) Választ azonban nem kapott, mert Dan, a papája és John doktor el volt foglalva. Egymásután szedték le a csúnya embereket. Elsőnek Zölddiót – ez a papa műve volt, és Abra magában gratulált neki –, utána Számosztó Jimmyt, majd a Kígyófogút. Minden egyes halálos sebesülés lüktetést keltett Abra fejében, mintha súlyos kalapács csapna le egy tölgyfa deszkára. A csapások borzalmasak voltak a maguk végérvényességében, mégis bujkált bennük valami örömteli. Mert hiszen… Mert hiszen megérdemlik. Gyerekeket gyilkolnak, és semmi más nem állíthatta volna meg őket. Csakhogy… (Hol a Varjú Dan? HOL A VARJÚ???) Dan végre meghallotta. Hála istennek. Abra előtt megjelent a Winnebago. Dan úgy gondolja, a Varjú benn van a kocsiban, és talán igaza van. Csakhogy… Abra visszaszaladt a folyosón, és kilesett a bejárati ajtó melletti ablakon. A járda elhagyatott volt, Mr. Freeman teherautója azonban ott parkolt a helyén. A nap úgy sütött a szélvédőre, hogy Abra nem láthatta az öregúr arcát, de annyit látott, hogy ott ül a kormány mögött, vagyis egyelőre még minden rendben. Legalábbis valószínűleg. (itt vagy Abra) Dan. Milyen csodás hallani… Bárcsak itt volna vele, gondolta sóvárogva a lány, de majdnem olyan jó, ha a fejében érzi jelenlétét. (igen) Önmaga megnyugtatására még egyszer kinézett a néptelen járdára és Mr. Freeman teherautójára, majd ellenőrizte, hogy jól bezárta-e maga után a bejárati ajtót, és újra elindult a konyha felé. (fel kell hogy hívasd a barátnőd mamájával a rendőrséget mondja meg nekik hogy veszélyben vagy a Varjú Annistonban van) Abra félúton megállt, és a szokásos, vigaszt kereső mozdulattal dörzsölni kezdte a

száját. Dan nem tudja, hogy eljött Deane-éktől. Honnan is tudná? Igazán volt dolga elég. (nem vagyok…) Mielőtt befejezhette volna, Kalapos Rose tudatának hangja úgy süvöltött végig a fején, hogy elsöpört minden gondolatot. (TE KIS KURVA MIT MŰVELTÉL) A bejárati ajtó és a konyha közötti, oly jól ismert folyosó megcsúszott, oldalra billent. Amikor utoljára történt hasonló, Abra felkészült rá. Ezúttal váratlanul érte. Fékezni próbálta a földcsuszamlást, de nem sikerült. Oda lett a háza, oda lett Anniston. A földön feküdt, és felnézett az égre. Ráeszmélt, hogy Rose-t a szó szoros értelmében letaglózta annak a három embernek a halála a Cloud Gapen, és néhány pillanatig szilaj öröm fogta el. Küszködött, hogy találjon valamit, amivel védekezhet. Már nem volt sok ideje. 6 Rose elterülve hevert félúton a zuhanyozó és a Panoráma portája között, de a tudata New Hampshire-ben örvénylett Abra fejében. Ezúttal nyoma sem volt ménjén lovagló, lándzsás női harcosnak, az éber álmok szülöttének, de nem ám. Most csak ketten voltak, egy meglepett kis cinege meg az öreg Rosie, és Rosie bosszúra szomjazott. Az, hogy megölje a kislányt, csak végső lehetőségként jött szóba, ahhoz Abra túlságosan értékes volt, de megkóstoltathatja vele az elkövetkezőket – azt, amit Rose barátai már elszenvedtek. Az avatatlanok tudatában sok a puha, sérülékeny pont, és ő mindet nagyon is jól isme… (TAKARODJ SZUKA HAGYJ BÉKÉN MERT ESKÜSZÖM MEGÖLLEK) Mintha villám és dörgés robbant volna a szeme mögött. Rose rángani kezdett, és üvöltött. Duci Mo, aki lehajolt, hogy megérintse, döbbenten hátratántorodott, Rose azonban nem vette észre, még csak meg sem látta. Már megint alábecsülte a lány erejét. Próbálkozott, hogy megvesse lábát Abra fejében, de a kis szuka hevesen taszigálta kifelé. Hihetetlen volt az egész, dühítő és rémisztő, de igaz volt. Sőt, ami még rosszabb, érezte, ahogy saját valóságos keze az arca felé közeledik. Ha Mo és Kurta Eddie vissza nem fogja, a kislány rákényszeríti, hogy a saját szemét vájja ki. Egyelőre meg kellett adnia magát, és takarodnia kellett. De előtte még látott a lány szemén át valamit, aminek hatására elöntötte a megkönnyebbülés. Varjú Papust látta, akinek kezében fecskendő volt.

7 Abra az egész pszichikai erejét elhasználta, többet, mint aznap, amikor Brad Trevor után kutatott, többet, mint bármikor életében, és még ez sem volt elég. Amikor már azt hitte, nem sikerül kilöknie fejéből a kalapos nőt, a világ újra inogni kezdett. Ő akarta így, de olyan nehezen ment, mintha hatalmas malomkereket próbálna hajtani. A rá meredő ég és az idegen arcok elenyésztek. Rövid időre sötét lett, ekkor (a kettő között) a semmiben volt, aztán feltűnt a saját bejárati folyosójuk. De már nem volt egyedül. A konyhaajtóban egy férfi állt. Nem, nem férfi. Egy Varjú. – Helló, Abra – mondta mosolyogva, majd egy ugrással nekirontott. Abra, akinek még kóválygott a feje a Rose-zal való találkozástól, meg sem kísérelte, hogy tudatával eltaszítsa. Egyszerűen megfordult, és futásnak eredt. 8 A legmagasabb feszültség pillanataiban Dan és Varjú Papus meglehetősen hasonlított egymáshoz, bár erről soha egyikük sem szerzett tudomást. A Varjú látótere ugyanúgy kitisztult, s neki is az volt az érzése, hogy minden szépséges lassításban történik. Látta Abra bal csuklóján a rózsaszínű gumi karkötőt, és volt rá ideje, hogy eszébe jusson: mellrák elleni kampány. Látta, hogy a megpördülő lány hátizsákja megdől, és tudta, hogy tele van könyvekkel. Még arra is telt az idejéből, hogy megcsodálja mögötte fényes nyalábban repülő haját. Az ajtóban fogta el, amikor a lány a zárat próbálta ráfordítani. Amikor bal karjával átölelte nyakát és visszarántotta, akkor tapasztalta első – gyenge, tehetetlen – kísérletét, hogy tudatával eltaszítsa magától. Nem kell a teljes adag, még a halálát okozná, legföljebb ha ötvenöt kilót nyom. Miközben Abra küszködve vergődött, a Varjú a kulcscsont alatt beledöfte a fecskendőt. Kár volt aggódnia, hogy nem lesz ura a kezének, és az egész adagot belé fecskendezi, mert a lány felemelkedő bal karja az ő jobb kezének ütközött, és kiverte belőle a tűt, amely tovagurult a földön. A gondviselés azonban kegyesebb az Igazakhoz, mint az avatatlanokhoz; így volt ez mindig, és ez mit sem változott. Amit a Varjú a lányba nyomott, elegendőnek bizonyult. Érezte, hogy Abrának a tudata fölötti szerény hatalma először meginog, majd elernyed. Hasonló sorsra jutott két kis keze is. Megrendült, imbolygó tekintettel meredt rá. A Varjú megveregette a vállát. – Megyünk kocsikázni, Abra. Érdekes új emberekkel fogsz megismerkedni. Bármily hihetetlen, Abrának sikerült elmosolyodnia. Ijesztő mosoly volt ez egy olyan gyereklány részéről, akit sapka alá gyűrt hajjal még mindig fiúnak lehetett

nézni. – A szörnyetegek, akiket a barátaidnak nevezel, mind halottak. Ők mááár… Az utolsó szó már elmosódva buggyant elő: két szeme kifordult, térde beroggyant. A Varjú kísértést érzett, hogy hagyja összeesni – igazán rászolgált volna –, de visszafogta magát, és a hóna alá nyúlt. Elvégre értékes jószág. Az Igazak jószága. 9 A Varjú a hátsó ajtón jött be: a jószerivel hasznavehetetlen rugós zárat Henry Rothman American Express Platinakártyája egyetlen pöccintésével ugratta vissza, ám nem állt szándékában, hogy ugyanígy távozzon. A lejtős hátsó udvar végét csak egy magas kerítés zárta el, azon túl már a folyó következett. Ráadásul járműve az ellenkező irányban állt. Abrát a konyhán át az üres garázsba vitte. Mindkét szülő dolgozik… hacsak nincsenek kinn a Cloud Gapen, hogy kéjesen legeltessék szemüket Andin, Jimmyn és Dión. A Varjút pillanatnyilag hidegen hagyta, hogy ezen a fronton is rendet teremtsen. Akárki járt a lány kezére, várhat. Majd eljön az ő idejük is. A lány ernyedt testét az apja gyengén felszerelt munkapadja alá csúsztatta, majd lenyomta a garázsnyitó gombot, és kilépett, előbb gondosan felöltve a jól bevált Henry Rothman-mosolyt. Az avatatlanok világában az életben maradás kulcsa, ha úgy tesznek, mintha oda tartoznának, és mindig a helyzet magaslatán állnának – és ehhez a Varjúnál jobban egyikük sem értett. Fürgén elsétált a teherautóhoz, és ismét átköltöztette a vén szivart, ezúttal a hátsó ülés közepére. Amikor ráfordult Stone-ék kocsibehajtójára, Billy feje a Varjú vállára csuklott. – Mi van, öregúr, haverkodunk? – kérdezte a Varjú, és nevetve hajtott be a garázsba. A barátai halottak, és a saját helyzete is rendkívül veszélyes, de komoly kárpótlásban is részesült: hosszú évek óta most először éledt fel és pezsgett a vére, a világ majd kicsattant a színektől, és duruzsolt, mint a villanydrót. Istenemre mondom, elcsíptem ezt a lányt, gondolta. Minden félelmetes ereje és sötét furfangja ellenére elcsíptem! Most pedig elviszi Rose-nak, mint szerelmi ajándékot. – Kasszát robbantottam! – mondta, és öklével keményen, ujjongva a műszerfalra csapott. Leszerelte Abra hátizsákját, a munkapad alatt hagyta, és beemelte a lányt az utasülésre, majd becsatolta mindkét alvó utasán a biztonsági övet. Természetesen megfordult a fejében, hogy eltöri a vén faszi nyakát, és a tetemet a garázsban hagyja, de a jelenléte még hasznosnak bizonyulhat – mármint ha túléli a gyógyszerelést. A Varjú kitapintotta az ősz borostás nyakon az érverést: lassú volt, de erős. A lánynál fel sem merülhetett ilyen kétség: az utasülés ablakának dőlt, és lélegzetétől párás lett az üveg. Nagyszerű. A Varjú gyors leltárt állított össze készleteiről. Fegyvere nem volt – az Igazak soha

nem vittek magukkal fegyvert utazásaikra –, de még mindig volt két, szundi-bundi anyaggal megtöltött fecskendője. Nem tudta, mire megy velük, de az elsőbbség feltétlenül a lányé. Sejtette, hogy a vén faszi felhasználhatósági ideje igencsak korlátozottnak bizonyul majd. No de annyi baj legyen. Avatatlanból mindig van utánpótlás. Elővette a mobilját, és ezúttal Rose-t hívta gyorstárcsázással. Már éppen beletörődött, hogy üzenetet hagy, amikor a nő jelentkezett. Lassan, tagolatlanul beszélt, mintha berúgott volna. – Rose, mi a baj? – A kiscsaj jobban felhergelt, mint vártam, de már rendben vagyok. Már nem hallom a jeleit. Mondd, hogy elkaptad. – Elkaptam, és most édesdeden durmol, de vannak barátai. Nincs kedvem találkozni velük. Máris indulok nyugatnak, és nincs időm térképekkel szarakodni. Mellékutakra van szükségem, amelyek Vermonton át New Yorkba visznek. – Majd ráállítom Varangy Slimet. – Valakit keletre kell, hogy küldj elém, de azonnal, Rosie, és lásd el mindennel, amit be tudsz szerezni, hogy Dinamit kisasszony nyugton maradjon, mert nekem már nem sok anyagom maradt. Nézz körül Dió készleteiben. Muszáj, hogy legyen valamije… – Ne oktass ki, hogy mi a dolgom – csattant fel a nő. – A Varangy majd mindent elrendez. Tudsz annyit, amennyi az induláshoz kell? – Igen. Rosie, angyalom, az a piknikezőhely csapda volt. A nyomorult kis kurva a bolondját járatta velünk. És mi van, ha a barátai kihívják a zsernyákokat? Egy ócska F–150-esben ülök, mellettem a vezetőfülkében két zombival. Ezért a pénzért akár a homlokomra tetováltathatom, hogy EMBERRABLÓ. De közben vigyorgott – még jó, hogy vigyorgott! A vonal túlsó végén csend volt. A Varjú Stone-ék garázsában ült a kormány mögött, és várt. Rose végül így szólt: – Ha meglátod a hátad mögött a kék fényt, vagy az úttorlaszt a kocsid előtt, fojtsd meg a lányt, és mialatt haldoklik, szívj le annyit a szuflájából, amennyit tudsz. Utána add meg magad. Tudod, hogy előbb-utóbb gondoskodunk rólad. Most a Varjú hallgatott el. – Biztos vagy benne, angyalom, hogy ez a helyes megoldás? – Igen, biztos vagyok benne. – Rose hangja kőkemény volt. – Ő tehet Jimmy, Dió és a Kígyófogú haláláról. Mindnyájukat gyászolom, de Andi sorsa érint a legmélyebben, mert őt én magam fordítottam meg, és alig kóstolt bele az igazi életbe. Aztán itt van Sarey… Szavai sóhajba fulladtak. A Varjú nem szólt semmit. Mit mondhatott volna? Az Igazak között töltött első éveiben Andi Steiner sok nővel élt együtt – ami nem volt meglepő, a szufla az újoncokat mindig kéjsóvárrá tette –, de az elmúlt évtizedben

Sarah Carter meg ő odaadó párosként szerették egymást. Andi bizonyos értelemben inkább volt Néma Sarey lánya, mint a kedvese. – Sarey vigasztalhatatlan – magyarázta Rose –, és Feketeszemű Susie is nagyjából így siratja Zölddiót. A kislány felelni fog érte, hogy ezt a hármat elragadta tőlünk. Akár így, akár úgy, de avatatlan életének vége. Van még kérdésed? Nem, a Varjúnak nem volt kérdése. 10 Amikor Varjú Papus és szendergő utasai a régi Gránit Állam, azaz New Hampshire országútján nyugati irányban elhagyták Annistont, semmi figyelmet nem keltettek. Néhány markáns kivételtől (leginkább éles szemű idős hölgyektől és kissrácoktól) eltekintve, az Avatatlanok Amerikája még a Legsötétebb Terrorizmus tizenkettedik esztendejében is döbbenetesen érdektelennek bizonyult. A Ha látsz valamit, azonnal jelentsd jelszónak elsőrangú volt, csak éppen először látni kellett volna. Mire Vermontba értek, már sötétedett, és az ellenkező irányba tartó kocsik csak a Varjú szándékosan fennhagyott, vakító reflektorát látták. Varangy Slim már háromszor jelentkezett az utakra vonatkozó információkkal. Többnyire jelöletlen mellékutakat adott meg. Azt is tudatta a Varjúval, hogy Dízel Doug, Piszkos Phil és Kötényes Annie már úton vannak. Egy lepattant ‘06-os Caprice-ban ülnek, amelynek motorházteteje alatt azonban négyszáz lóerő rejtőzött. A gyorsítás nem volt probléma, de a néhai Számosztó Jimmynek hála, el voltak látva belbiztonsági engedélyekkel is, amelyek az egész előttük álló útra érvényesek voltak. A Little ikrek, Alma és Csutka az Igazak szofisztikáit műholdas kommunikációs rendszerével hallgatták le az egész északkeleti rendőrség forgalmát, és eleddig egyetlen szó sem hangzott el egy fiatal lány esetleges elrablásáról. Ez jó hír volt, ha nem is váratlan. Ha Abra barátai elég fineszesek voltak a csapda felállításához, nyilván azt is tudták, mi történhet csibéjükkel, ha a nyilvánosság elé állnak. Újabb telefon szólalt meg, ezúttal alig hallhatón. A Varjú, anélkül, hogy levette volna szemét az útról, alvó utasain átnyúlva kitapogatta a kesztyűtartót, ahol újabb mobilt talált – nyilván a vén szivar készülékét. A szeméhez emelte, de nem látott nevet, vagyis a hívó nem szerepelt a készülék memóriájában, de a számnak New Hampshire-i kódja volt. Talán az egyik orvlövész érdeklődik, hogy Billy és a lány épek és egészségesek-e? Fölöttébb valószínű. A Varjú töprengett, hogy fogadja-e a hívást, de elvetette az ötletet. Azért majd később utánanéz, hagyott-e üzenetet a hívó. A tudás hatalom. Amikor visszatette a mobilt a kesztyűtartóba, ujjai fémbe ütköztek. Automata pisztoly volt. Szerencsés felfedezés, jókor jött prémium. Ha az öreg a vártnál valamivel korábban tér magához, hozzáférhetett volna, mielőtt a Varjú átlát szándékán. A Varjú ülése alá csúsztatta a Glockot, majd becsukta a kesztyűtartót.

A fegyver is hatalom. 11 Amikor a 108-as úton már mélyen behatoltak a Zöld-hegységbe, éjszakai sötét volt, és Abra mocorogni kezdett. A Varjú, aki továbbra is ébernek és pezsgőn elevennek érezte magát, csöppet sem bánta ezt. Először is kíváncsi volt a lányra. Meg aztán az öreg teherautó benzinszintjelzője hovatovább üresbe fordult, és valakinek tankolnia kell. Kockáztatni azonban nem szabad. A Varjú jobb kezével kivette zsebéből a megmaradt két fecskendő egyikét, és a combjára tette. Kivárta, amíg a lány még puha és zavaros szeme kinyílik, majd így szólt: – Jó estét, kis hölgyem. Henry Rothman vagyok. Érted, amit mondok? – Maga… – Abra a torkát köszörülte, megnyalta a száját, majd újra próbálkozott. – Maga nem Henry izé. Maga a Varjú. – Szóval mindennel tisztában vagy. Nagyon katonás. Gondolom, most kicsit kásásnak érzed a fejed, és ez így is marad egy darabig, mert nekem éppen így felel meg. De ha jól viselkedsz, nem lesz szükség rá, hogy újra elbódítsalak. Ezt felfogtad? – Hová megyünk? – Roxfortba, megnézni a Nemzetközi Kviddicsversenyt. Veszek majd neked egy bűvös hotdogot és egy adag bűvös vattacukrot. Felelj a kérdésemre. Tisztességesen fogsz viselkedni? – Igen. – Az ilyen készséges beleegyezést öröm hallani, de ugye megbocsátasz, ha nem bízom meg benne száz százalékig? Muszáj, hogy némi létfontosságú kioktatásban részesítselek, mielőtt megpróbálkoznál valami ostobasággal, amit aztán nagyon megbánnál. Látod itt ezt a tűt? – Igen. – Abra még az ablaknak támasztotta fejét, de a tűt nagyon jól látta. A szeme gépiesen becsukódott, majd nagyon lassan újra kinyílt. – Szomjas vagyok. – Nyilván a szertől. Nincs nálam semmi innivaló, elég sietősen kellett távoznunk… – Azt hiszem, a hátizsákomban van egy doboz üdítő… – Rekedt volt, halkan és lassan beszélt. Minden hunyorítás után fáradságosan nyílt a szeme. – A zsák sajnos a garázsotokban maradt. A következő városban kaphatsz valamit inni – ha jó kis Aranyhaj maradsz. Mert ha rossz kis Aranyhaj vagy, egész éjjel a saját nyáladat nyelheted. Világos? – Igen… – Ha megérzem, hogy nyulkapiszkálsz a fejemben – igen, tudom, hogy képes vagy rá –, vagy ha feltűnést próbálsz kelteni, amikor megállunk, adok egy szurit az öregúrnak. Azonfelül, amit már kapott, a szertől úgy bekrepál, mint Amy Winehouse.

Ez is világos? – Igen. – Abra újra megnyalta a száját, aztán megdörzsölte. – Ne bántsa. – Ez rajtad múlik. – Hová visz? – Aranyhaj, drágaságom… – Igen? – Abra kábultan hunyorgott a férfira. – Csendben maradunk, és élvezzük az utazást. – Roxfort – rebegte Abra. – Vattacukor. – Ezúttal, amikor a szeme lekoppant, csukva is maradt. Halkan horkolni kezdett, de a hang könnyed volt, szinte kellemes. A Varjú nem hitte, hogy színlelne, de azért a biztonság kedvéért az öreg szivar lábánál tartotta a fecskendőt. Ahogy egyszer Gollam a hobbit Zsákos Frodóról mondta, ettől a csodabogártól minden kitelik. 12 Abra nem volt teljesen kiütve; továbbra is hallotta a teherautó motorját, de mintegy fölülről, a messzeségből. Arra emlékeztette, amikor meleg nyári délutánokon a szüleivel a Winnipesaukee-tóhoz autóztak: ha a víz alá mártotta fejét, hallotta a motorcsónakok távoli zümmögését. Tudta, hogy elrabolták, és tudta, hogy szorongania kellene, mégis nyugodt, már-már derűs volt; beérte vele, hogy alvás és ébrenlét között lebegjen. Csak szájának és torkának szárazsága kínozta. A nyelve mintha poros szőnyegből lett volna. Csinálnom kell valamit. A kalapos nőhöz visz, és valamit tennem kell, mert különben megölnek, mint a baseballos fiút. Vagy még rosszabbat művelnek velem. Valamit tesz is majd. Majd ha inni kapott, és aludt még egy kicsit… A motor hangja búgásból távoli duruzsolásba váltott, amikor zárt szemhéja mögé fény hatolt. Ezután a zaj teljesen elült, és a Varjú a lábát böködte, először szelíden, aztán keményebben, hogy már fájt. – Ébresztő, Aranyhaj. Később majd még alhatsz. Nagy nehezen kinyitotta szemét; a világosság megborzongatta. Valamilyen töltőállomás mellett parkoltak. A kutak fölött neonok égtek. Kezével óvta szemét a rikító fénytől. Most már nem csak szomjas volt, a feje is fájt. Olyan volt, mint… – Mi olyan vicces, Aranyhaj? – Tessék? – Mosolyogsz. – Csak rájöttem, mi a bajom. Másnapos vagyok. A Varjú megemésztette ezt, és elmosolyodott. – Asszem, ez stimmel, pedig nem is táncikáltál egy lámpaernyővel a fejeden. Eléggé magadnál vagy ahhoz, hogy felfogd, amit mondok? – Igen. – Abra legalábbis így gondolta. Jaj, csak a feje ne lüktetne ilyen

borzalmasan. – Nesze, fogd. A Varjú bal kezével átnyúlt a melle előtt, és valamit a lány arca elé tartott. Jobbjával továbbra is a fecskendőt fogta, hogy a tű Mr. Freeman lábának közelében legyen. Abra a hitelkártyára bandzsított, és elnehezült kézzel átvette. A szeme ismét csukódott, és a férfi pofon ütötte. A lány szeme felpattant, és tágra nyílt a sokktól. Soha életében nem ütötték még meg, legalábbis felnőtt nem vetemedett ilyenre. Persze mostanáig még nem is rabolták el. – Jaj! – Szállj ki a kocsiból. Kövesd a kútfejen lévő utasításokat – okos kislány vagy, biztos, hogy menni fog –, és tankold fel a teherautót. Utána tedd vissza a csövet, és szállj vissza. Ha mint jó kis Aranyhaj mindezt elvégezted, odahajtunk a kólás automatához. – Az üzlet sarkára mutatott. – Kaphatsz egy szép nagy üdítőt. Vagy palackos vizet, ha arra van gusztusod. Látom a szemem sarkából, hogy Dasani is van. De ha rossz kis Aranyhaj leszel, megölöm az öreget, aztán bemegyek a boltba, és a pénztáros fiút is megölöm. Probléma egy szál se. A barátodnak volt egy pisztolya, amely most az én birtokomban van. Téged magammal viszlek, és végignézheted, ahogy a fiúnak szétloccsan az agya. Felfogtad? – Igen – mondta Abra, már valamivel éberebben. – Nem kaphatnék kólát is, vizet is? A férfi vigyora ezúttal szélesebb volt, de kellemes is; Abra, helyzete, sajgó feje, sőt a kapott pofon ellenére is, vonzónak találta. Gyanította, hogy sok embernek tetszik ez a vigyor, főleg nőknek. – Kicsit mohó vagy, de ez nem mindig baj. Na, lássuk, rendesen viselkedsz-e. Abra kikapcsolta a biztonsági övet – háromszor is nekifutott, amíg sikerült –, és megmarkolta a kilincset. Mielőtt kiszállt volna, így szólt: – Ne nevezzen Aranyhajnak. Ismeri a nevemet, és én is ismerem a magáét. Becsapta az ajtót, mielőtt a Varjú válaszolhatott volna, és elindult, kissé imbolyogva, a kutak felé. A kis bestiának nemcsak szuflája, kurázsija is van. A Varjú majdhogynem csodálta. Ám tekintettel arra, ami a Kígyófogúval, Dióval és Jimmyvel történt, a „majdhogynem”-nél messzebbre nem jutott. 13 Abra először nem tudta elolvasni az utasításokat, mert a szavak megduplázódtak, és ide-oda csúszkáltak, de ha rájuk bandzsított, fókuszba kerültek. A Varjú gondosan szemmel tartotta. Abra úgy érezte, mintha szemei apró, meleg súlyokként nehezednének a tarkójára. (Dan?) Sehol semmi, de ez nem lepte meg. Hogy is remélhetné, hogy eléri Dant, amikor

ezen a hülye kútfejen is alig képes kiigazodni? Úgy érezte, még soha életében nem csappant meg így benne a ragyogás. Végül sikerült elindítania a benzint, bár amikor először próbálkozott a férfi hitelkártyájával, fordítva tette be, és újra kellett kezdenie az egész műveletet. A töltés mintha egy örökkévalóságig tartott volna, de a csövön gumiborítás volt, hogy a gőzök bűzét elfojtsa, és az éjszakai levegőtől némileg kitisztult a feje. Az égen miriádnyi volt a csillag. Szépségük és bőségük általában lenyűgözte, de ma éjjel inkább megijesztették. Túlságosan messze voltak. Nem látták Abra Stone-t. Amikor a tartály megtelt, rábandzsított a pumpa ablakában olvasható új üzenetre, és a Varjúhoz fordult. – Kér nyugtát? – Azt hiszem, anélkül is elboldogulunk, nem gondolod? – Ismét kirajzolódott a csábos vigyor, amely boldoggá tehette azt, aki kiváltotta. Abra lefogadta volna, hogy a férfinak nagyszámú barátnője van. Nem igaz. Csak egy van neki. A kalapos nő a barátnője. Rose. Ha volna más is, Rose megölné a nőt. Valószínűleg foggal-körömmel. Visszacaplatott a teherautóhoz, és beszállt. – Ez nagyon ügyes volt – jelentette ki a Varjú. – Megnyerted a fődíjat – a kólát és a vizet is. Halljuk: mit mondasz Apucinak? – Köszönöm – felelte Abra fásultan. – De maga nem az apám. – De lehetnék. Nagyon jó apukája vagyok az olyan kislányoknak, akik jók hozzám. Akik tisztességesen viselkednek. – Az automatához hajtott, és egy ötdollárost nyomott Abra kezébe. – Nekem is hozz egy Fantát, ha van. Ha nincs, akkor kóla is jó. – Maga is üdítőt iszik, mint bárki más? A Varjú komikusan megbántott képet vágott. [1] – Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? – Shakespeare, nem igaz? – A kislány újra megtörölte a száját. – Rómeó és Júlia. – A velencei kalmár, te buta – igazította helyre a Varjú, de mosolygott hozzá. – Fogadjunk, hogy a folytatást nem tudod. Abra a fejét rázta. Rosszul tette. A már enyhülő lüktetés kiújult. – Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? – Odaütögette a fecskendőt Mr. Freeman lábához. – Ezen elmélkedj, amíg meghozod az italokat. 14 Mialatt Abra működésbe hozta az automatát, a Varjú éberen figyelte. A benzinkút holmi kisváros erdős peremén volt, és fennállt a lehetőség, hogy Abra a fenébe küldi a vén faszit, és a fák közé iramodik. A férfinak eszébe jutott a pisztoly, de nem vette

elő. Nem kerülne nagy fáradságába, hogy utolérje, különös tekintettel a lány jelenlegi rozoga állapotára. Abra azonban még csak nem is nézett a fák felé. Becsúsztatta a gépbe az ötdollárost, egymásután kivette az italokat, s csak annyi szünetet tartott, hogy jó nagyot húzzon a vízből. Amikor visszajött, átadta a Fantát, de nem szállt be, hanem az épület oldalára mutatott. – Pisilnem kell. A Varjú elképedt. Erre nem készült fel, holott logikus lett volna. A lányt elkábították, és a szervezetének meg kell tisztulnia a toxikus anyagoktól. – Nem tudnád egy darabig visszatartani? Arra gondolt, hogy néhány mérfölddel tovább találnak egy leállósávot, ahová félreállhat. Bújjon a lány egy bokor mögé. Ameddig a feje búbját látja, nincs baj. Abra azonban megrázta a fejét. Amint az várható volt. A Varjú átgondolta a helyzetet. – Hát jó, figyelj. Bemehetsz a női mosdóba, ha nyitva van. Ha nincs, akkor a ház mögött kell elvégezned a dolgodat. Arról ne is álmodozz, hogy bemehetsz az üzletbe, és elkérheted a pultos fiútól a kulcsot. – És ha hátra kell mennem, maga nyilván figyelni fog. Mint egy perverz. – Lesz ott valami kuka vagy ilyesmi, ami mögé elbújhatsz. Összetörne a szívem, ha nem leshetném meg a csinos kis popsidat, de majdcsak túlélném valahogy. És most szállj be szépen. – De hiszen azt mondta… – Szállj be, különben újra Aranyhajnak foglak hívni. Abra beszállt, a Varjú pedig a mosdóig hajtott, ügyelve rá, hogy ne állja el egészen az ajtót. – Most nyújtsd ki a kezed. – Minek? – Csak fogadj szót. Abra kelletlenül nyújtotta a kezét. A Varjú megfogta. Amikor a kislány megpillantotta a tűt, el akarta rántani magát. – Ne izgulj, csak egy csepp lesz. Nem hagyhatjuk, hogy csintalan gondolataid támadjanak, nem igaz? Vagy hogy sugározni próbáld őket. Így vagy úgy, de úgyis meglesz, miért kerekítenénk drámát belőle? Abra nem viaskodott tovább. Könnyebb volt, ha nem áll ellen az erőszaknak. Apró szúrást érzett a keze fején, aztán a férfi elengedte. – Most menj, pipilj, de gyorsan. Ahogy a régi nóta mondja, odahaza pereg a homok a homokórán. – Nem ismerek ilyen számot. – Nem csodálom. Aki még A velencei kalmár-t is összetéveszti a Rómeó és Júliával! – Maga nagyon undok.

– Nem feltétlenül. A lány kiszállt, néhány másodpercre megállt a teherautó mellett, és mélyeket lélegzett. – Abra… Abra a férfira nézett. – Meg ne próbálj bezárkózni! Ugye tudod, ki adná meg az árát? – És megveregette Billy Freeman lábát. Abra tudta. A feje, amely már tisztulóban volt, újra ködös lett. Milyen borzalmas ember – borzalmas egy izé – a vonzó vigyor mögött. És milyen ravasz! Mindenre gondol. Lenyomta a mosdó kilincsét; az ajtó nyitva volt. Legalább nem kell hátraszaladnia a gyom közé; már ez is valami. Bement, becsukta az ajtót, elvégezte a dolgát. Aztán csak ült a vécén, lehorgasztva zúgó fejét. Eszébe jutott Emmáék fürdőszobája. Akkor még nagy ostobán azt hitte, minden jóra fordul. Úgy tűnt, ez nagyon régen történt. Muszáj, hogy tegyek valamit. Csakhogy elbódították, s a feje mintha szalmával volna kitömve. (Dan) Minden maradék – és elég csekély – erejét összeszedve sugározta ezt az egy szót. Vajon mennyi időt hagy neki a Varjú? Hirtelen elöntötte a kétségbeesés, felőrölve kevéske ellenálló erejét is. Már nem akart egyebet, mint begombolni a nadrágját, visszaszállni a teherautóba, és tovább aludni. Egy kísérletet azonban tett még. (Dan! Kérlek, Dan!) És várta a csodát. Ehelyett csak rövidet dudált a teherautó. Az üzenet egyértelmű volt: lejárt az idő!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

HELYCSERE 1 Eszedbe jut majd, amit feledés borít. A Cloud Gapnél aratott pirruszi győzelem nyomában ez a mondás kísértette Dant, mint valamilyen idegesítő, értelmetlen zenei foszlány, amely nem tágít az ember fejéből – az a fajta, amit önkéntelenül még a fürdőszobába támolyogva is dúdol az éjszaka kellős közepén. A mondás épp elég idegesítő volt, de nem minden értelem nélkül való. Dan valamilyen okból Tonyhoz társította. Eszedbe jut majd, amit feledés borít. Az, hogy az Igaz Kötés Winnebagóján menjenek vissza kocsijaikhoz, amelyek a frazieri közréten, Pöttömváros állomásnál parkoltak, szóba sem jöhetett. Ezt szavazás nélkül is elvetették volna, még akkor is, ha nem tartanak attól, hogy kiszállás közben meglátják őket, vagy hogy nyomozati bizonyítékot hagynak benne. A lakókocsi nemcsak betegségtől és haláltól bűzlött: a gonosz szaga járta át. Danben egy további ok is felmerült. Nem tudta, vajon visszajárnak-e kísérteni az Igaz Kötés tagjai, de nem is akarta megtudni. Így aztán a hátrahagyott ruhadarabokat és a gyógyszerezés kellékeit a Sacóba dobták – ami nem süllyed el, lefelé sodródik majd Maine-be –, és úgy tértek vissza, ahogy jöttek, a Helen Rivington-on. A vezetőülést David Stone foglalta el, és látva, hogy Dan még mindig Abra kitömött nyulát szorongatja, érte nyúlt. Dan készségesen odaadta. Feltűnt neki, hogy mit tart Abra apja a másik kezében: a Blackberryjét. – Ezzel mihez akar kezdeni? Dave az erdőre pillantott, amely kétfelől szegélyezte a keskeny nyomtávú síneket, majd visszanézett Danre. – Mihelyt olyan területre érünk, ahol van térerő, felhívom Deane-éket, és ha nem válaszolnak, akkor a rendőrséget. Ha jelentkeznek, és Emma vagy a mamája közli, hogy Abra nincs náluk, akkor is a rendőrséghez fordulok. Ha ők már meg nem tették. – Dave pillantása hűvös, méricskélő és barátságtalan volt, de legalább féken tartotta a lánya miatti félelmét – vagy inkább rettegését –, és Dan tisztelte ezért. Tetejébe így könnyebb lesz jobb belátásra bírni. – Mindenért magát hibáztatom, Mr. Torrance. A magáé volt a terv. Ez az őrült terv. Nem lett volna értelme rámutatni, hogy az őrült tervhez mindnyájan csatlakoztak;

azt is fölösleges lett volna hangoztatni, hogy őt és Johnt majdnem annyira kétségbe ejti Abra kitartó hallgatása, mint az apát. Mert Dave Stone-nak alapvetően igaza volt. Eszedbe jut majd, amit feledés borít. Talán ez is valamilyen emlék a Panorámából? Dan így gondolta. De miért most? Miért itt? – Dave, szinte biztos, hogy elfogták. – Ez John Dalton volt, aki közben felszállt mögéjük n vonatra. A hanyatló nap utolsó sugarai áthatoltak a fákon, és az arcán villództak. – Ha ez így van, és te elmondod a rendőrségnek, mit gondolsz, mi történik Abrával? Köszönöm, cimbora, gondolta Dan. Ha ezt én mondom ki, oda se figyel rám. Mert lényegében én vagyok az idegen, aki összeesküdött a lányával. Soha nem fogja igazán elhinni, hogy nem én kevertem Abrát ekkora bajba. – Mi mást tehetünk? – kérdezte Dave, és törékeny nyugalma hirtelen összeomlott. – Mit mondok majd a feleségemnek? Hogy emberekre lövöldöztem a Cloud Gapnél, mialatt valami mumus elrabolta a lányunkat? – Tartsunk sorrendet – mondta Dan. Úgy vélte, a Névtelen Alkoholisták jelszavai – Bízd Istenre vagy Csigavér – most aligha győznék meg Abra papáját. – Ha lesz térerő, Deane-éket kell felhívnia. Szerintem jelentkezni fognak, és kiderül, hogy minden rendben van. – Ezt miből gondolja? – Mert amikor utoljára kapcsolatba kerültem Abrával, megmondtam neki, hogy a barátnője mamájával hívassa fel a rendőrséget. Dave hunyorgott. – Ez komoly? Vagy csak azért mondja, hogy fedezze magát? – Tényleg erre utasítottam. Abra felelni akart. Azt mondta: „Nem vagyok…”, és ekkor megszakadt a kapcsolatunk. Azt hiszem, azt akarta mondani, hogy már eljött Deane-éktől. – És életben van? – Dave jéghideg kézzel ragadta meg Dan könyökét. – Él még a lányom? – Nem hallottam felőle, de biztosra veszem, hogy él. – Naná, hogy ezt mondja – suttogta Dave. – Ezt hívják hárításnak, mi? Dan elharapta a csípős választ. Ha civódni kezdenek, elvész minden mégoly halvány esély, hogy Abrát visszaszerezzék. – Logikus – vélte John. Még sápadt volt, és a keze is remegett, de már visszatalált betegágy melletti higgadt modorához. – Holtan az az egyetlen megmaradt pasas mit sem érne vele. Mármint az, aki elrabolta. Amíg él, addig túsz. Amellett szükségük van… izé… – Az erejére – mondta ki Dan. – A szuflára. – Még valamit – folytatta John. – Mit mondasz majd a zsaruknak az emberekről, akiket megöltünk? Hogy ki-be sétáltak a láthatatlanságból, amíg teljesen el nem

enyésztek? És hogy utána megszabadultunk… izé… a cuccuktól? – Nem tudom elhinni, hogy hagytam magam ebbe belerángatni. – Dave összevissza nyomorgatta a nyulat. Az öreg játékszer hamarosan felhasad, és kiontja tömését. Dan attól tartott, ezt a látványt nem fogja elviselni. – Figyelj ide, Dave – mondta John. – A lányod érdekében muszáj világosan gondolkodnod. Amióta csak meglátta annak a fiúnak a képét a Vásárló-ban, belevetette magát ebbe az ügybe, és igyekezett mindent megtudni a srácról. Mihelyt az a személy, akit kalapos nőnek hív, felfigyelt rá, óhatatlanul kézre akarta keríteni. Arról a szufla nevű micsodáról mit sem tudok, és arról is nagyon keveset, amit Dan ragyogásnak nevez, de azt tudom, hogy az ilyen népek, mint akikkel dolgunk van, nem szoktak tanúkat hagyni. És annak az iowai fiúnak az ügyében a lányod tanú volt. – Hívja fel Deane-éket, de kezelje könnyedén a dolgot – javasolta Dan. – Könnyedén? Könnyedén? – Dave mintha egy svéd szót próbálgatott volna. – Mondja azt, hogy meg akarja kérdezni Abrától, hozzon-e valamit a boltból – kenyeret, tejet vagy effélét. Ha azt felelik, hazament, mondja, hogy nem baj, majd otthon megkeresi. – És aztán? Ezt már Dan sem tudta. Csak annyit tudott, hogy gondolkodnia kell. Rá kell jönnie arra, ami feledésbe merült. Alkonyodott, a Riv fényszórója látható kúpot hasított a sínek folyosójába, mire Dave mobilja működőképes lett. Felhívta Deane-éket, és bár teljes erőből markolászta az elformátlanodott Ugrit, arcán pedig kövér cseppekben patakzott az izzadság, egész tisztességesen helytállt. Nem küldenék Abbyt egy percre a telefonhoz, hogy megkérdezze, nincs-e szükségük valamire a Stop & Shop-ból? Ó, valóban? Akkor majd felhívja otthon. A vonal túlsó végén még mondtak valamit, Dave kijelentette, hogy persze, megteszi, majd elköszönt. Danre nézett: szeme fehérbe foglalt lyuk volt az arcában. – Mrs. Deane arra kért, nézzek utána, Abra hogy van. Merthogy menstruációs görcsökre panaszkodott. – Dave feje lekókadt. – Azt se tudtam, hogy már menstruál. Lucy nem beszélt róla. – Vannak dolgok, amikről az apáknak nem kell tudniuk – mondta John. – Most próbáld hívni Billyt. – Nincs meg a száma. – Dave kurtán felnevetett: HA! – Velünk aztán jól ki van baszva. Dan azonban emlékezetből fújta a számot. Előttük megritkultak a fák, és már látszott, ahogy Frazier főutcáján felizzanak az utcai lámpák. Dave bebillentyűzte a számokat. Fülelt és fülelt, aztán megszakította a hívást. – Hangposta. Mialatt a Riv kitört a fák közül, és megtette az utolsó három kilométert Pöttömvárosig, a három férfi hallgatott. Dan újra megpróbált Abrához férkőzni,

minden energiájával mozgósította belső hangját, de nem kapott választ. Az illető, akit a kislány Varjúnak nevezett, nyilván kiütötte valamilyen módon. A tetovált nőnél injekciós tű volt. Bizonyára a Varjú is el volt látva hasonlóval. Eszedbe jut majd, amire feledés borult. Tudata leghátsó zugából bukott felszínre a mondás eredete; onnan, ahol a Panoráma Szálló és az ott tenyésző kísértetek szörnyű emlékeit őrizte zárható dobozokban. A kazán volt. Dave a vezetőülésből rápillantott. – Mit beszél? – Á, semmi. A Panorámának ősidőkből származó fűtési rendszere volt. A gőz nyomását szabályos időközökben le kellett fojtani, különben addig emelkedne, amíg a kazán felrobban, és az egész szállodát a levegőbe röpítené. Jack Torrance, aki egyre meredekebben süllyedt alá a tébolyba, megfeledkezett erről, de kisfiát figyelmeztették. Mégpedig nem más, mint Tony. Vajon ez most újabb figyelmeztetés volna, avagy csak valamilyen, a feszültség és a bűntudat keltette mnemotechnikai fordulat? Dan ugyanis valóban bűnösnek érezte magát. Johnnak igaza van: Abra, akármi történjék is, az Igazak céltáblája lesz – de az érzelmekről lepereg a racionális gondolkodás. A terv tőle származott, a terv félresikerült, és Dan horogra akadt. Eszedbe jut majd, amire feledés borult. Talán régi barátja szólalt meg, hogy felhívja figyelmét jelen helyzetük valamilyen mozzanatára, vagy csak a gramofon szól? 2 Dave és John együtt ment vissza a Stone-házba. Dan a saját kocsiján követte őket; élvezte, hogy magára maradhat gondolataival. Nem mintha ettől segítséget remélt volna. Megesküdött volna rá, hogy van itt még valami, valami létező és kézzelfogható, de csak nem akart előbukkanni. Még Tony megidézésével is próbálkozott, holott ezt tizenéves kora óta nem tette, de ezzel sem volt szerencséje. Billy teherautója már nem parkolt a Richland Courton. Dan meg tudta fejteni ezt a talányt. Az Igaz Kötés zsákmányszerző különítménye a Winnebagóban érkezett. Ha a Varjút Annistonban kitették, akkor gyalogolnia kellett, és szüksége volt egy járműre. A garázs nyitva volt. Dave már menet közben kiugrott John kocsijából, és Abrát szólongatva a házba rontott. Aztán, akár egy színész, akit megvilágítanak John Suburbanjának reflektorai, valamit felemelt a földről, és olyan hangot hallatott, amely félúton volt jajszó és ordítás között. Amikor Dan a Suburban mögé ért, látta, hogy Abra hátizsákját találta meg. Danre rátört az ital utáni sóvárgás, még erősebben, mint azon az éjszakán, amikor a

boogie-s cowboybár parkolójából felhívta Johnt, és mint azokban a korai években, amelyek a Névtelen Alkoholistáknál tett első látogatását követték. Heves késztetést érzett, hogy megforduljon a kocsifelhajtón, és tudomást sem véve társai kiabálásáról, visszahajtson Frazierbe. Volt ott egy bár: Királyi Jávorszarvasnak hívták. Sokszor ment el mellette, mindig a jó útra tért iszákos módján találgatva: milyen lehet odabenn? Milyen sört mérnek éppen? Miféle zene szól a zenegépből? Miféle whisky van a polcon, és miféle a hűtőben? Vannak-e benn csinos nők? És hogy ízlene neki az első korty? Meghitt volna, mint otthon? Mintha hazatért volna? Legalább néhány kérdésére választ kapna, mielőtt Dave Stone a zsarukat hívná, és azok kihallgatásra vinnék egy bizonyos fiatal lány eltűnésének ügyében. Eljön majd az idő, mondta neki Casey azokban a korai remegő kezű napokban, amikor cserbenhagy a védelmi rendszered, és közted meg egy pohár ital között csak a Felső Hatalom fog állni. Dannek nem okozott fejtörést a Felső Hatalom, mert volt némi bennfentes információja. Isten továbbra is bizonyíthatatlan hipotézis maradt, de ő tudta, hogy van a létezésnek egy másik szintje is. Akárcsak Abra, ő is találkozott a kísértetek népével – tehát Isten léte is elképzelhető. Mivel be-bepillanthatott a világon túli világba, Dan még valószínűnek is tartotta… ámbár miféle Isten az, aki csak ül, és hagyja, hogy ilyen szemétségek történjenek? Mintha te tennéd fel elsőnek ezt a kérdést, gondolta. Casey Kingsley utasította, hogy kétszer egy nap ereszkedjék térdre: reggel fohászkodjék segítségért, és este mondjon köszönetet. Ez az első három lépés: én nem tudom megtenni, Isten megteheti, rábízom a dolgot. Ne töprengj rajta túl hosszan. Az újoncoknak, akik vonakodtak megfogadni ezt a tanácsot, Casey mindig elmondta John Waters filmrendező esetét. Az egyik korai filmjében, a Rózsaszín flamingók-ban Waters transzvesztita sztárja, Divine befalt a pázsitról egy darabka kutyaürüléket, és Waterst még évekkel később is faggatták a filmtörténet eme dicső pillanatáról. A végén felcsattant: „Csak egy kis darab kutyaszar volt – mondta az újságírónak –, és belőle sztárt csinált.” Borulj hát térdre, és kérj segítséget, még ha nem fűlik is hozzá a fogad – Casey mindig így fejezte be a történetet. Elvégre csak egy darabka kutyaszarról van szó. A kormány mögött Dan aligha borulhatott térdre, de máskülönben gépiesen felöltötte reggeli és esti imádságának pózát: lehunyta a szemét, és egyik tenyerét az ajkára szorította, mintha útját akarná állni egyetlen cseppnek is a csábító méregből, amely életének húsz évére nyomta rá a szégyen bélyegét. Isten, segíts, hogy többé ne i… Idáig jutott, amikor minden megvilágosodott. Arról volt szó, amit Dave úton a Cloud Gap felé mondott. Abra haragos mosolyáról (és Dan eltűnődött, látta-e már a Varjú ezt a mosolyt, és ha igen, hogyan dolgozta fel), de leginkább saját bőre érzetéről, amikor az ajka a fogához préselődött.

– Ó, édes Istenem – suttogta. Kiszállt az autóból, és a térde megroggyant. Így aztán mégiscsak térdre hullott, de fel is állt rögtön, és berohant a garázsba, ahol két társa Abra elhagyott hátizsákját szemlélte. Dan megragadta Dave Stone vállát. – Hívja fel a feleségét, és jelentse be, hogy odamegy. – Tudni akarja majd, miről van szó – mondta Dave, és remegő szája, lesütött szeme elárulta, mennyire ódzkodik ettől a beszélgetéstől. – Chetta lakásán van. Majd azt mondom… Jézusom, fogalmam sincs, mit mondok. Dan szorosabban markolta a férfi vállát, addig növelve a nyomást, amíg az felnézett és viszonozta tekintetét. – Mind Bostonba megyünk, de Johnnak és nekem más dolgunk lesz ott. – Miféle dolguk? Nem értem. Dan értette. Ha mindent nem is, de sokat felfogott. 3 John Suburbanjában helyezkedtek el. Dave foglalta el az utasülést, Dan hátul feküdt, fejével a karfán, lábával a padlón. – Lucy folyvást ki akarta szedni belőlem, miről van szó – mondta Dave. – Panaszkodott, hogy megijesztem. És persze sejtette, hogy Abra van a dolog mélyén, mert benne is van valamicske Abra adottságaiból. Tudtam én ezt mindig. Azt mondtam neki, hogy Abby Emmáéknál éjszakázik. Tudjátok, hányszor hazudtam a feleségemnek, amióta házasok vagyunk? Fél kézen megszámlálhatnám, és ebből három alkalommal arról volt szó, mennyit vesztettem a csütörtök esti pókerpartiban, amit az osztályvezetőm rendez. Nem pedig ilyen horderejű dolgokról. És három órán belül megehetem, amit főztem. Dan és John persze tudta, mit mondott Dave Abráról, és tudták, mennyire felizgatta magát Lucy, amikor a férje szüntelen hangoztatta, hogy az ügyet nem lehet telefonon megbeszélni, mert ahhoz túl fontos és bonyolult. Mindketten a konyhában voltak, amikor Dave felhívta az asszonyt. De most muszáj volt beszélnie. Ahogy NAbeszélben mondanák: meg kellett osztania, ami benne volt. A legszükségesebb válaszokról John gondoskodott, váltogatva az aha-t a tudom-mal és a megértem-mel. Dave egy ponton elhallgatott, és hátranézett. – Atyaisten, maga alszik? – Nem – felelte Dan, de a szemét nem nyitotta ki. – A lányával próbálok kapcsolatot teremteni. Ez véget is vetett Dave monológjának. Most már csak a 16-os úton délnek tartó, tucatnyi kisvárost érintő Suburban gumijai surrogtak. A forgalom ritkás volt, és mihelyt a kétsávos út négysávosra szélesedett, John folyamatosan száz kilométeren tartotta a sebességmérőt.

Dan valójában nemigen próbálta elérni Abrát; kételkedett benne, hogy ez eredményre vezetne. Inkább azon volt, hogy tudata tárva-nyitva legyen, s ő maga afféle figyelőállomássá változzon. Ilyet korábban még soha nem próbált, és az eredmény kísérteties volt: mintha a világ legerősebb fejhallgatójával volna felszerelve. Úgy rémlett, állandóan valami halk zúgást hall, és gyanította, hogy az emberi gondolatok duruzsolnak. Felkészült rá, hogy ebből a folyamatos hullámverésből egyszer csak kiszűrje Abra hangját. Igazából nem számított rá, de mi mást tehetett volna? Éppen áthajtottak a spauldingi autópálya beléptető kapuján, és már csak száz kilométerre voltak Bostontól, amikor Abra végre jelentkezett. (Dan) A hang halk volt, alig kivehető. Dan először azt hitte, csak a képzelete játszik vele, mintha vágyálmai teljesülnének, de azért a hang irányába fordult, és megpróbálta figyelmét egyetlen fényszórósugárrá szűkíteni. És a hang újra megszólalt, ezúttal kissé erősebben. Valóságos volt. Abra volt. (Dan, kérlek!) Elbódították, efelől semmi kétség, és Dan még soha nem vállalkozott olyasmire, aminek a legcsekélyebb köze lett volna a továbbiakhoz; Abrának azonban már voltak tapasztalatai. Neki kell megmutatnia az utat, akár kábult, akár nem. (igyekezz Abra mert segítened kell) (mit segítsek hogyan segítsek) (helycsere) (???) (segíts megforgatnom a világot) 4 Dave az utasülésben szedte össze a pohártartóban lévő aprópénzt a következő fizetőkapuhoz, amikor a háta mögül Dan megszólalt. Csakhogy a hang korántsem volt Dané. – Adjon még egy percet, tampont kell cserélnem! A Suburban megfarolt, ahogy John felkapta a fejét, és rántott egyet a kormányon. – Mi a fészkes fenét jelentsen ez? Dave kikapcsolta biztonsági övét, és térdre borult, majd addig tekergeti, amíg rálátott a hátsó ülésen heverő férfira. Dan szeme félig csukva volt, de amikor az apa kimondta Abra nevét, felnézett. – Nem, apu, ne most, most segítenem kell… meg kell próbálnom… – Dan összerándult. Fél kezével megtörölte a száját – Dave ezerszer látta ezt a mozdulatot –, majd a kéz lehanyatlott. – Mondd meg neki, hogy én szóltam, ne hívjon így. Mondd meg…

Dan feje a válláig billent. Felnyögött, két keze céltalanul rángatózott. – Mi folyik itt? – kiáltotta John. – Mit csináljak? – Nem tudom – felelte Dave. Az ülések közt átnyúlva megfogta az egyik vergődő kezet, és szorosan tartotta. – Hajts – mondta Dan. – Hajts, és ne törődj semmivel. Aztán a hátsó ülésen fekvő test hánykolódni kezdett, dobálta magát. Abra Dan hangján kezdett sikoltozni. 5 Dan úgy találta meg a kettejük közti vezetéket, hogy követte Abra lomha gondolatmenetét. Látta a malomkereket, mivel Abra maga elé képzelte, de a lányka túl gyenge és téveteg volt, hogy megforgassa. Minden szellemi erőtartalékát mozgósítania kellett, csak hogy a maga részéről fenntartsa a kapcsolatot, és ekként Dan behatolhasson a tudatába, ő pedig a Danébe. Dan azonban elsősorban továbbra is a Suburbanban volt, az ellenkező irányba tartó kocsik fényei ide-oda cikáztak a kipárnázott tetőn. Világosság… sötétség… világosság… sötétség. A kerék nagyon súlyos volt. Valahonnan egyszer csak kalapálás hallatszott, meg egy hang. – Gyere ki, Abra. Lejárt az idő. Tovább kell mennünk. Ez megijesztette a lányt, de egyszersmind némi további erőt kölcsönzött neki. A kerék megmozdult, és Dant is mélyebben vonzotta a kettőjüket összekapcsoló köldökzsinórhoz. Dant még soha nem érte ilyen különös élmény, amely még a helyzet szörnyűsége ellenére is vidítón hatott. Valahonnan a távolból Abra hangját hallotta: – Csak még egy percet kérek, hogy tampont váltsak! John Suburbanjának teteje pörögve elúszott. Sötét lett, mintha alagútban volnának, és Dannek volt ideje, hogy arra gondoljon: Ha eltévedek idebenn, soha nem találok vissza. Valami elmegyógyintézetben fogok kikötni, reménytelen katatóniásként besorolva. Ám ezután a világ visszasiklott a helyére, habár nem ugyanoda, ahol eddig volt. A Suburban eltűnt. Dan egy rossz szagú, piszkos kék padlócsempével kirakott fürdőszobában találta magát, amelynek mosdója mellett tábla hirdette: SAJNOS CSAK HIDEG VÍZZEL SZOLGÁLHATUNK. Ő maga pedig a vécén ült. Mielőtt rászánhatta volna magát, hogy felálljon, az ajtó akkora rössel nyílt, hogy néhány régi csempe megrepedt, és egy férfi lépett be. Harmincöt év körülinek látszott, hollófekete haját hátrafésülte homlokából, az arca szögletes, de a maga csontos, nyers metszésű módján csinos is. Fél kezében pisztolyt tartott. – Persze, cseréld csak ki azt a tampont – mondta. – Ugyan hol tartogattad, Aranyhaj? A nadrágzsebedben? Csak ott lehetett, mert a hátizsákodtól jó messzire

kerültél. (mondd meg neki hogy kértem ne hívjon így) – Mondtam, hogy ne hívjon így – ismételte Dan. A Varjú nem szólt, csak nézte a vécéülőkén kissé imbolygó lányt. Hát persze, ez a szer miatt van. De milyen furcsa a hangja… Ezt is a szer tenné? – Mi történt a hangoddal? Rá se lehet ismerni. Dan megkísérelte, hogy a lány a vállát vonogassa, de csak a fél válla rándult meg. A Varjú megragadta Abra karját, és Abra képében talpra rántotta Dant. Fájt, amit művelt, és Dan feljajdult. Valahonnan – mérföldekre innen – gyenge kiáltás hallatszott: Mi folyik itt? Mit csináljak? – Hajts! – mondta Johnnak Dan, mialatt a Varjú kicibálta az ajtón. – Hajts, és a többivel ne törődj. – Ó, hajtok én, sose félj – válaszolt a Varjú, és belökte Abrát a teherautóba, a hortyogó Billy Freeman mellé. Aztán az ökle köré csavarta a lány egyik hajtincsét, és rántott egyet rajta. Dan Abra hangján sikoltott fel, miközben tisztában volt vele, hogy ez nem egészen a lány hangja. Majdnem olyan, de nem egészen. A Varjú érzékelte a különbséget, de nem tudta, minek tulajdonítsa. A kalapos nő bezzeg tudta volna; ő tanította meg akaratlanul Abrát erre a tudatcserés fogásra. – De mielőtt továbbmegyünk, kössünk egyezséget. A lényeg, hogy elég volt a hazugságokból. Ha legközelebb hazudsz apucinak, ez a mellettem hortyogó vén faszi egyből felfordul. És még csak nem is a szertől. Behajtok egy földútra, és kilyukasztom a hasát. Úgy tovább tart, te pedig hallgathatod a jajveszékelését. Értve vagyok? – Igen – suttogta Dan. – Kurvára remélem, kislány, mert másodszorra nem szoktam megrágni a bifsztekemet. A Varjú becsapta az ajtót, és gyorsan átment a vezetői oldalra. Dan lehunyta Abra szemét. A születésnapi zsúron elhajított kanalakra gondolt, meg a nyíló és záródó fiókokra. Abra fizikailag túl gyenge volt hozzá, hogy megverekedjen a férfival, aki most beült a kormány mögé, és begyújtotta a motort, de volt benne erő is. Ha Dan megtalálná ezt az erőforrást… Abra lényének azt az elemét, amely a kanalakat mozgatta, fiókokat nyitogatott, és a levegőből muzsikált… amely sok kilométeres távolságból üzent a fekete tábláján… ha megtalálná, és irányíthatná… Mint ahogy Abra valamikor felidézte egy női harcos lándzsáját és ménjét, Dan most maga elé idézte egy vezérlőhelyiség fali kapcsolótábláját. Némely kapcsoló Abra kezét mozgatta, mások a lábát, ismét mások a vállrándítását. De voltak köztük fontosabbak is. Őrá vár, hogy kezelje őket. Elvárható lenne, hogy értsen hozzájuk, hiszen hasonló áramkörei neki is voltak. A teherautó elindult, először hátramenetben, majd megfordult. Még egy pillanat, és

ismét kinn voltak az úton. – Ezzel megvolnánk – szólalt meg komoran a Varjú. – Most aludj. Mi a nyavalyára készültél odabenn? Le akartad húzni magad a vécén, hogy ki tudja, hol érj földet? A hangja elhalkult, mert megjelentek a kapcsolók, amelyeket Dan keresett. Különleges, piros nyelű kapcsolók voltak, habár Dan nem tudta, valóságosak-e, és valóban Abra erejét hozzák-e működésbe, vagy csak valami magányos szellemi pasziánszot játszik. Csak annyit tudott, hogy próbálkoznia kell. Ragyogj, gondolta, és sorra lenyomta őket. 6 Billy Freeman kisteherautója immár tíz-tizenkét kilométerre eltávolodott a benzinkúttól, és a 108-ason gurult keresztül Vermont tájain, amikor a Varjú először érzett fájdalmat. Hideg, nyomasztó érzés volt, mintha bal szemét keskeny ezüstpánt fogná körül. Amikor odanyúlt, hogy megérintse, a fájdalom jobbra siklott, és úgy dermesztette meg az orra nyergét, mint egy novokaininjeció. Aztán a jobb szemét is bekerítette. Mintha fém látcső volna rajta. Vagy szembilincs. Most a füle kezdett csengeni, és a bal orcája hirtelen megbénult. Elfordította a fejét, és látta, hogy a kislány figyeli. Tágra nyílt, meg sem rezzenő szemén nyoma sem volt kábulatnak. Ami azt illeti, nem is hasonlított Abra valódi szemére. Idősebbnek, bölcsebbnek látszott. A tekintete pedig olyan hideg volt, amilyennek a Varjú most a saját arcát érezte. (állítsd meg a teherautót) A Varjú korábban már ráhúzta a fecskendőre a kupakot, és el is tette, de továbbra is fogta a pisztolyt, amelyet akkor vett ki az ülés alól, amikor úgy ítélte meg, hogy Abra túl hosszan időzik a budiban. Felemelte, hogy fenyegetőn az öregemberre fogja, és Abrát titokzatos mesterkedésének abbahagyására kényszerítse, de egyszer csak úgy érezte, mintha a kezét jeges vízbe mártotta volna. A pisztoly egyre nehezebb lett: három kiló, öt kiló, de majd tizenötnek érződött. Legalább tizenötnek. És mialatt erőlködött, hogy felemelje, jobb lába lecsúszott az F–150-es gázpedáljáról, bal kezével pedig úgy forgatta el a kormányt, hogy a kocsi letért az útról, és az útpadkán gurult tovább – csendesen, egyre lassabban –, jobb oldali kerekei pedig az árokhoz közeledtek. – Mit csinálsz velem? – Amit megérdemelsz, apuci. A teherautó egy kidőlt nyírfának ütközött, kettéhasította, majd megállt. A lány és az öreg biztonsági öve be volt kapcsolva, de a magáéról a Varjú megfeledkezett. Nekizuhant a kormánynak, megszólaltatva a dudát. Amikor lenézett, a vén faszi automatája megfordult az öklében, és nagyon lassan őfelé irányult. Ez nem történhet

meg. A hülyítő szer nem engedheti, mint ahogy eddig meg is akadályozta. De abban a mosdóban történt valami. Akárki bujkál a hideg szempár mögött, színjózan. És félelmetesen erős. Rose! Rose! Szükségem van rád! – Nem hiszem, hogy hallaná – jegyezte meg a hang, amely nem volt Abráé. – Lehet, te szarházi, hogy vannak bizonyos képességeid, de telepátiában szerintem elég töketlen vagy. Fogadjunk, hogy a barátnőddel is csak telefonon tudsz beszélni. A Varjú, minden erejét összeszedve, a lányra irányította a Glockot, amely most mintha huszonöt kilót nyomott volna. A férfi nyakán drótként álltak ki az inak. Homlokát kiverte az izzadság. Egy szúrós csepp a szemébe folyt; a Varjú kipislogta. – Lelövöm… a… barátodat… – mondta. – Nem – jelentette ki az Abrában lappangó személy. – Nem engedem. A Varjú azonban látta, hogy egyre feszültebben erőlködik, és ez reménnyel töltötte el. Minden energiájával Rip Van Winkle hasára szegezte a pisztoly csövét, és ez mármár sikerült, amikor a pisztoly visszafelé kezdett forogni. Hallotta a kis szuka lihegését. De hiszen ő maga is lihegett. Olyanok voltak, mint két maratoni futó, akik egymás mellett közelednek a célhoz. Egy kocsi haladt el mellettük, de még csak nem is lassított. Egyikük sem vette észre, mivelhogy egymást nézték. A Varjú két kézre fogta a pisztolyt. Így kicsit könnyebben mozdult. Úgy éljek, legyőzöm ezt a kis kurvát! De jaj, a szemem! Uramisten… – Billy! – süvöltötte Abra. – Billy, kéne egy kis segítség! Billy felhorkant, és kinyílt a szeme. – Micso… A Varjú figyelme egy másodpercre kihagyott. Erőfeszítése hanyatlott, mire a pisztoly azonnal felé kezdett forogni. A keze hideg volt, egyre hidegebb. A fémkarikák a szemébe préselődtek, attól félt, megkocsonyásodik. A pisztoly akkor sült el először, amikor éppen kettőjük között volt, és lyukat fúrt a műszerfalba, valamivel a rádió fölött. Billy egy rándulással teljesen felébredt, és úgy csápolt mindkét karjával, mint aki egy rémálomból akar menekülni. Az egyik karja Abra halántékának, a másik a Varjú mellének vágódott. A vezetőfülkét kék köd árasztotta el, és érződött az elégett puskapor szaga. – Mi volt ez? Mi a fene volt… – Nem, te szuka! – hörögte a Varjú. – Nem! Ismét Abra felé lendítette a pisztolyt, és közben érezte, hogy a lány már nem ura magának: a fejét ért ütés elkábította. A Varjú tanácstalanságot és rémületet látott a szemében, és vérszomjas boldogság áradt el rajta. Meg kell, hogy öljem. Még egy esélyt nem adhatok neki. De nem a fejét célzom meg, hanem a hasát, és kiszívom a szuf… Billy a vállával ment neki a Varjú oldalának. A pisztoly felfelé rándult, és újra

elsült: a golyó ezúttal a tetőbe hatolt, éppen Abra feje fölé. Mielőtt a Varjú lejjebb mozdíthatta volna, kezére két hatalmas kéz nehezedett. Volt annyi ideje, hogy felmérje: ellenfele erejének csak egy töredékét mozgósította. A vakrémület valamilyen hatalmas, sőt talán felmérhetetlen tartalékot szabadított fel. Amikor most a pisztoly őrá irányult, a Varjú csuklója úgy roppant meg, mint a száraz faág. Egy pillanatig egyetlen, rá meredő fekete szembe nézett, és még mindig volt idő egy félben maradó gondolatra: (Rose, szeret) Tündöklő fehér fény, majd sötétség. Még négy másodperc, és Varjú Papusból nem maradt más, csak a ruhája. 7 Szuflafej Steve, Baba, a Vörös, Görbe Dick és Kapzsi G. szórakozottan kanasztáztak a Bounderben, amelyen a Kapzsi és Piszkos Phil osztozott, amikor a sikoltozás elkezdődött. Mind a négyen feszültek és idegesek voltak, akárcsak a többi Igaz; rögtön le is dobták kártyáikat, és kirohantak a kocsiból. A többi lakókocsiból is előjöttek mind, hogy megtudják, mi történt, de megtorpantak, amikor megpillantották Kalapos Rose-t, aki ott állt a Panoráma portáját körülvevő biztonsági lámpák rikító sárgásfehér fényében. A tekintete vad volt és zavaros, és úgy tépte a haját, mint egy véres látomás csapdájában vergődő ótestamentumi próféta. – A kibaszott kis kurva megölte az én Varjúmat! – jajveszékelt. – De megölöm érte! MEGÖLÖM, ÉS FELFALOM A SZÍVÉT! A végén térdre borult, és a tenyerébe zokogott. Az Igaz Kötés tagjai csak álltak főbe kólintva. Senki sem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen. Végül Néma Sarey odament hozzá, de Rose hevesen eltaszította. Sarey a hátára esett, majd felkelt, és habozás nélkül visszament a nőhöz. Rose ezúttal felnézett, és meglátta önjelölt vigasztalóját – azt a Sareyt, aki ezen a valószínűtlen napon szintén elveszített valakit, aki szívének a legkedvesebb volt. Akkora erővel ölelte magához Sareyt, hogy a körülöttük álló Igazak hallották a csontok roppanását. Sarey azonban nem védekezett, és néhány másodperc múlva a két nő talpra segítette egymást. Rose Néma Sareyről Duci Móra, majd Nehéz Maryre és Zseton Charlie-ra nézett – úgy, mintha még soha egyiküket sem látta volna. – Hallgass a jó szóra, Rosie – mondta Mo. – Súlyos megrázkódtatás ért. Le kell, hogy fekü… – NEM! Rose eltávolodott Néma Sareytől, és olyan erővel ütötte arcul magát jobbról-balról, hogy a kalap leesett a fejéről. Miután lehajolt érte, és végigpásztázta tekintetével az egybegyűlt Igazakat, szemébe némi józanság költözött. Dízel Dougra és csapatára

gondolt, akiket ő küldött Varjú Papus és a lány elé. – Elő kell, hogy kerítsem Dízelt. Neki, Philnek és Annie-nak vissza kell fordulniuk. Most együtt kell lennünk. Szuflára van szükségünk, mégpedig nagy adagra. Ha feltöltődtünk, elkapjuk a kis szukát. A többiek csak néztek rá, gondterhelten, bizonytalanul. A rémült szemek, a bambán eltátott szájak láttán Rose dühbe gurult. – Kételkedtek bennem? – Néma Sarey közben visszalopódzott hozzá. Rose olyan vadul lökte el magától, hogy Sarey kis híján újra elterült a földön. – Aki kételkedik, lépjen elő. – Senki sem kételkedik benned, Rose – jelentette ki Szuflafej Steve –, de talán okosabb lenne, ha békén hagynánk azt a lányt. – Óvatosan beszélt, és kerülte Rose tekintetét. – Ha a Varjú tényleg oda lett, akkor öt halottunk van. Még soha nem vesztettünk öt embert egy nap alatt. Még csak két veszteségünk se… Rose előbbre lépett, mire Steve rögtön meghátrált, úgy húzva fel vállát a füléig, mint veréstől tartó kisgyerek. – Megfutamodnátok egyetlen kis szuflabélű lány elől? Ennyi év után behúznád a farkad, és elmenekülnél egy avatatlantól? Senki sem válaszolt, Steve a legkevésbé, de Rose látta szemükben az igazságot. Ezt akarták. Valóban ezt akarták. Sok jó év állt mögöttük. Zsíros évek. Zsákmányban gazdag évek. És most belebotlottak valakibe, aki nemcsak hogy rendhagyó mennyiségű szuflával rendelkezett, de kiismerte őket, és tudta, mit művelnek. Ahelyett, hogy bosszút állnának Varjú Papusért – aki Rose-zal együtt jóban-rosszban oly régóta kormányozta őket, és viselte gondjukat –, másra sem vágytak, mint hogy fülüket-farkukat behúzva eloldalogjanak. Rose ezekben a pillanatokban legszívesebben valamennyiüket megölte volna. Ők ezt megérezték, és hátrább csoszogtak, utat engedve neki. Csak Néma Sarey nem mozdult. Szinte hipnotizálva, lefittyedt szájjal meredt Rosera, aki megragadta satnya vállát. – Ne, Rosie! – vinnyogta Mo. – Ne bántsd! – És te, Sarey? Az a lány meggyilkoltatta a szerelmedet! Te is menekülni akarsz? – Nye – mondta Sarey, és Rose szemébe nézett. Árnyéknak látszott még most is, amikor mindenki őt figyelte. – Meg akarsz fizetni neki? – Füzetni – mondta Sarey. – Bozzúni. Halk, alig hallható hangja volt, és súlyos beszédhibája, de mind felfogták, amit mond. Rose ismét végignézett rajtuk. – Azoknak mondom, akik nem úgy gondolkodnak, mint Sarey, akik hason csúszva inalnának el… Duci Móhoz fordult, és megmarkolta annak petyhüdt karját. A meglepett nő

felvisított ijedtében, és ki akarta szabadítani magát. Rose azonban nem hagyta, és a magasba emelte a nő karját, hogy mindenki lássa. Tele volt piros foltokkal. – Ez elől el tudtok menekülni? Az emberek felmorajlottak, és tovább hátráltak, Rose pedig így szólt: – Már bennünk van. – A legtöbbünknek semmi baja! – rikoltotta Cuki Terri Pickford. – Én például remekül érzem magam! Sehol egy folt! – És közszemlére tette két sima karját. Rose rá szegezte égő, könnyben úszó szemét. – Egyelőre. De meddig? Cuki Terri elfordította arcát, és nem válaszolt. Rose átkarolta Néma Sareyt, és szemlét tartott a többiek fölött. – Dió azt mondta, az a lány lehet az egyetlen esélyünk, hogy megszabaduljunk a betegségtől, mielőtt valamennyiünket megfertőz. Van valakinek jobb ötlete? Ha igen, álljon elő vele. Senki sem jelentkezett. – Megvárjuk, amíg Dízel, Annie és Piszkos Phil visszaér, utána szuflát veszünk magunkhoz. Minden idők legnagyobb adagját. Kiürítjük a tartályokat. A bejelentést meglepett arcok és újabb kényelmetlen morgás fogadta. Azt hiszik, megbolondult? Csak higgyék. Nemcsak a kanyaró fészkelte be magát az Igaz Kötésbe, hanem – ami sokkal rosszabb – a rettegés is. – Ha majd mind együtt leszünk, kört alkotunk. Erősek leszünk. Lodsam hanti, mi vagyunk a kiválasztottak – ezt már elfelejtettétek? Sabbatha hanti, mi vagyunk az Igaz Kötés, és mi megmaradunk. Mondjátok velem. – Tekintete végigszántott rajtuk. – Mondjátok. Engedelmeskedtek. Megfogták egymás kezét, gyűrűbe rendeződtek. Mi vagyunk az Igaz Kötés, és mi megmaradunk. A szemekbe némi elszántság költözött. Egy kevés hit. Elvégre csak fél tucatjukon ütköztek ki a foltok; volt még idejük. Rose és Néma Sarey csatlakozott a körhöz. Terri és Baba elengedték egymást, hogy a másik kettő elférjen, Rose azonban a kör központjába vezette Sareyt. A biztonsági lámpák fényénél a két nő teste, akár egy kerék küllői, többszörös árnyékot vetett. – Ha majd erősek leszünk – ha ismét eggyé váltunk –, meg fogjuk találni a lányt, és magunkkal visszük. Ezt úgy mondom nektek, mint a vezetőtök. És még ha a szuflája nem gyógyít is ki bennünket a testünket emésztő kórból, legalább elpusztul az a rothadt… Ekkor szólalt meg fejében a lány. Rose nem látta Abra Stone haragos mosolyát, de érezni érezte. (ne fáradj a megkeresésemmel, Rose) 8

John Dalton Suburbanjának hátsó ülésén Dan Torrance öt szót mondott ki Abra hangján. – Én kereslek majd fel téged. 9 – Billy? Billy! Billy Freeman a lányra nézett, akinek a hangja nem volt éppen lányos. Abra megkettőződött, eggyé vált, majd újra megkettőződött. Billy végigsimított kezével az arcán. Szemhéja elnehezüli, gondolatai mintha egymáshoz ragadtak volna. Sehogy sem igazodott el a helyzeten. Már nem volt nappal, és egyértelmű volt, hogy ez itt nem Abráék utcája. – Ki lövöldöz itt? És ki kakált a számba? Atyavilág. – Billy, fel kell, hogy ébredj. Neked kell… Dan azt akarta mondani, hogy neked kell vezetned, de világos volt, hogy Billy egy ideig még nem fog vezetni. A két szeme ismét lekoppant, méghozzá nem is egyidejűleg. Dan oldalba bökte az öreg fiút Abra könyökével, és sikerült ismét felkeltenie a figyelmét. Reflektorfény öntötte el a vezetőfülkét: újabb kocsi közeledett. Dan visszafojtotta Abra lélegzetét, de ez a kocsi is lassítás nélkül gördült tovább. Talán magányos nő ült benne, talán egy hazaigyekvő ügynök. Akárki az illető, rossz szamaritánus volt, de ezzel az ő javukat szolgálta. Nem biztos, hogy harmadszor is ilyen szerencséjük lesz. A vidékiekben még van felebaráti segítőkészség. No meg a kíváncsiságnak sincsenek híján. – Maradj ébren – mondta. – Te ki vagy? – Billy hasztalan próbálkozott, hogy fókuszba hozza a lány alakját. – Mert a hangod biztos, hogy nem Abráé. – Ez bonyolult. Egyelőre koncentrálj arra, hogy ébren maradj. Dan kiszállt, és botladozva megkerülte a teherautót. A gyerekláb, amely első találkozásuk napján oly hosszúnak tűnt, fenemód rövidnek bizonyult. Csak abban bízhatott, hogy nem lesz ideje hozzászokni. A Varjú holmija az ülésen hevert. Vászoncipője, amelyből kilógott a zokni, a piszkos gyékényen állt. A vér és az agyvelő, amely ingére és zakójára fröccsent, eltűnt a végső ciklussal, de nedves foltokat hagyott maga után. Dan mindent összeszedett, és rövid megfontolás után a pisztolyt is felmarkolta. Nem szívesen mondott le róla, de ha megállítják őket… Fogta a batyut, és a teherautó előtt egy halom száraz falevél alá temette, majd felemelt egy ölnyit a kidőlt nyírfából, amelyet az F–150-es elütött, és odacipelte a sírhantra. Abra karjával nehezen ment a munka, de elvégezte. Kiderült, hogy nem tud csak úgy felmászni a vezetőfülkébe; a kormánynál fogva

kellett felhúzódzkodnia. És amikor végre beült a kormány mögé, a lába alig érte el a pedált. A francba. Billy visszhangzón horkantott. Dan ismét az oldalába könyökölt, mire Billy kinyitotta a szemét, és körülnézett. – Hol vagyunk? Belém spriccelt valamit az a manus? – És rögtön ezután: – Asszem, tovább kell aludjak. A pisztolyért vívott végső élethalálharc közben a Varjú még érintetlen fantás üvege a földre esett. Dan most lehajolt érte, majd Abra kezével a kupakon eszébe jutott, mi történhet a szénsavas palackkal, ha nagyot zuhan. Valahonnan Abra szólt hozzá (hű a mindenségit) és mosolygott, de csöppet sem haragosan. Dan megörült ennek. 10 Nem hagyhatod, hogy elaludjak, szólalt meg Dan szájából a hang, így hát John a Fox Run-i bevásárlóközpont kijáratán át a Kohl’s Áruháztól legtávolabbi parkolóba hajtott. Ott kétfelől fel-alá sétáltatták Dan fizikai valóját. Olyan volt, mint részeg egy nehéz éjszaka után. A feje időnként a mellére kókadt, majd hirtelen felemelkedett. A két férfi felváltva faggatta, mi történt, mi történik most, és hol történt mindez, de Abra csak csóválta Dan fejét. – A Varjú, mielőtt kiengedett a mosdóba, megszúrta a kezem. A többi homályba vész. De most pszt, koncentrálnom kell. Amikor harmadszor kerülték meg nagy ívben John Suburbanját, Dan szélesen elvigyorodott, és fölöttébb Abra-szerű kuncogást hallatott. Dave a maguk totyogóbotorkáló gyámolítottja fölött kérdőn nézett Johnra, aki vállat vont, és a fejét rázta. – Hű, a mindenségit – mondta Abra. – Üdítő! 11 Dan megdöntötte az üveget, és eltávolította a kupakot. A narancsszörp magas nyomású sugara telibe találta Billy arcát. Billy köhögött és köpködött: most aztán teljesen éber volt. – A hétszázát, kislány, ezt meg mér csináltad? – De bevált, nem igaz? – Dan odaadta neki a még mindig pezsgő üdítőt. – Idd meg a maradékot. Sajnálom, de nem alhatsz el, bármennyire szeretnél. Mialatt Billy a palackot megdöntve lefetyelte a Fantát, Dan odahajolt, és megtalálta az ülésigazító emeltyűt. Fél kézzel meghúzta, a másikkal megrántotta a kormányt. Az ülés előrecsúszott Ennek hatására Bill állára ömlött a Fanta (ő pedig olyan szavakra fakadt, amilyeneket New Hampshire-be való fiatal lányok előtt felnőttek nem szoktak

kimondani); Abra azonban – éppen hogy – elérte lábával a pedált. Dan lassan hátrafelé tolatott, közben az országutat megcélozva. Amikor kiértek az aszfaltra, megkönnyebbülten felsóhajtott. Helyzetükön vajmi keveset lendített volna, ha egy gyér forgalmú vermonti országút mellett elakadnak egy árokban. – Tudod egyáltalán, mit művelsz? – érdeklődött Billy. – Aha. Sokéves gyakorlatom van – habár volt egy kis kihagyásom, amikor Florida állam bevonta a jogosítványom. Akkoriban egy másik államban tartózkodtam, de létezik egy viszonosságnak nevezett kis trükk. Az ittas vezetést a mi egész hatalmas és szépséges országunkban tiltják. – Te Dan vagy. – Bűnösnek vallom magam – hangzott a válasz. Dan átkukucskált a kormány fölött. Nem bánta volna, ha találna egy könyvet, és arra ülhetne, de ennek híján boldogulnia kell, ahogy lehet. Bekapcsolta a sebváltót, és elindult. – Hogy sikerült belebújnod a kislányba? – Ne kérdezd. A Varjú mondott valamit a földutakról és a 108-as úton megteendő hat kilométerről (vagy nem mondta, csak gondolta, Dan már nem emlékezett). Egyszer csak ott volt előttük egy ösvény, a bejáratánál egy fenyőfához szögezett rusztikus fatáblával: BOB ÉS DOT BOLDOG HAJLÉKA. Ha ez nem földút, akkor semmi. Dan rákanyarodott az ösvényre – Abra karjának jólesett a szervokormányzás –, és a legnagyobb fényerőre kapcsolta a reflektort. Negyed mérfölddel beljebb az ösvényt súlyos lánc zárta el, amelyről újabb, kevésbé rusztikus tábla lógott: TILOS AZ ÁTJÁRÁS. A lánc jót jelentett: eszerint Bob és Dot nem szánták el magukat egy kis hétvégi kikapcsolódásra a boldog hajlékban, és beérik azzal az intimitással, amelyet az országúttól fél kilométerre élvezhetnek. További áldás volt az utasoknak egy áteresz, amelyből víz csordogált. Dan kikapcsolta a világítást meg a motort, majd Billyhez fordult: – Látod ezt a csövet? Vigyázz, hogy az inged száraz maradjon. És ha kész vagy, fésülködj meg. A nyilvánosság elé kell állnod. – Hol vagyunk? – Vermontban. – Hol a manus, aki elrabolt? – Meghalt. – Az ördögbe, tiszta haszon! – kiáltott fel Billy, majd pillanatnyi gondolkodás után: – Na és a hulla, az hova lett? Jó kérdés volt, csak Dan nem óhajtotta megválaszolni. Ő csak egyet akart: érjen már véget ez a hercehurca, amely kimerítette, és többféleképpen is összezavarta. – Eltűnt. Ez minden, amit tudnod kell. – De… – Ne most. Mosd meg az arcod, aztán sétálj néhányszor fel és alá ezen az úton.

Lóbáld a karod, lélegezz mélyeket, és szellőztesd ki a fejed, amennyire lehet. – Kurvára fáj a fejem. Dant nem lepte meg a közlés. – Mire visszaérsz, a kislány alighanem újra önmaga lesz, vagyis te kell, hogy vezess. Ha elég józannak érzed magad ahhoz, hogy hitelesnek hass, állj meg a legközelebbi városban, ahol motelt találsz, és jelentkezz be. Az unokáddal utazol, világos? – Aha – mondta Billy. – Az unokámmal, Abby Freemannel. – Ha már a motelben vagytok, hívj a mobilomon. – Mert te már ott leszel… szóval ahol a többiek vannak. – Pontosan. – Állati guzmis ez, haver. – Látod, ez igaz – mondta Dan. – Most az a dolgunk, hogy kibogozzuk. – Rendicsek. Mi a következő város? – Fogalmam sincs. És nem szabad, Billy, hogy baleset érjen. Ha nem tisztul ki annyira a fejed, hogy harminc-negyven kilométert vezess, és utána megszállj egy motelben anélkül, hogy a recepciós a zsarukat hívná, akkor Abra és te a vezetőfülkében kell, hogy éjszakázzatok. Nem lesz valami kényelmes, de alkalmasint biztonságban lesztek. Billy kinyitotta az utasülés felőli ajtót. – Tíz percet adj, utána meg tudom játszani a józant. Azelőtt is sikerült. – Rákacsintott a kormány mögött ülő lányra. – Casey Kingsleynek dolgozom. Halál a piásokra, hiszen tudod. Dan figyelte, ahogy letérdel a csőnél, aztán lehunyta Abra szemét. Egy, a newingtoni bevásárlóközpont melletti parkolóban Abra Dan szemét hunyta le. (Abra) (itt vagyok) (ébren vagy) (nagyjából) (újra meg kell forgatnunk a kereket, segítenél) Abra ezúttal segített. 12 – Engedjetek el, fiúk – mondta Dan, újból a saját hangján. – Azt hiszem, rendben vagyok. John és Dave elengedte, felkészülve rá, hogy ha meginog, újból elkapják, Dan azonban állta a sarat. Ugyanakkor azonban végigtapogatta magát: a haját, az arcát, a mellkasát, a lábát. Aztán bólintott.

– Oké – mondta –, itt vagyok. – Körülnézett. – Hol az itt? – A newingtoni bevásárlóközpontnál – mondta John. – Bostontól úgy száz kilométerre. – Helyes, akkor hajtsunk vissza az útra. – És Abra? – kérdezte Dave. – Vele mi van? – Abrának semmi baja. Visszakerült a helyére. – A helye otthon van – jelentette ki Dave, nem kevés nehezteléssel a hangjában. – A szobájában. Ahol emailezhet a barátnőivel vagy az iPodján hallgatja azokat a lökött Itt vagyunk-csávókat. Otthon is van, gondolta Dan. Ha az ember a testében van otthon, ő helyben van. – Billyvel van. Billy majd vigyáz rá. – És mi van azzal, aki elrabolta? Azzal a Varjúval? Dan megállt John Suburbanjának hátsó ajtaja mellett. – Miatta nem kell többé idegeskednie. Mostantól Rose miatt kell nyugtalankodnunk. 13 A Korona Motel már valamivel túl volt az államhatáron, New York állam Crownville nevű városában. Lepusztult létesítmény volt, amely előtt pislákoló fényű tábla hirdette, hogy SZABAD SZOBÁK és SOK KÁBE CSATO NA. A harmincegynéhány helyen mindössze négy kocsi parkolt. A recepciós lefelé keskenyedő hájtömb volt, lófarokba kötött haja a háta közepéig ért. Végigfuttatta Billy Visakártyáját, majd átadott neki két szobakulcsot, anélkül, hogy levette volna szemét a tévéről, ahol vörös bársonypamlagon két nő merült el serény csókolózásban. – Legalább egybe nyílnak? – kérdezte Billy, majd a nőkre nézve hozzátette: – Mármint a szobák. – Persze, persze, mind egybe nyílnak, csak ki kell nyitni az ajtót. – Kösz. Végighajtott a parkolóhelyek mentén a huszonhármas és huszonnégyes számúig, és leállította a teherautót. Abra összegömbölyödve, fejét fél karjára hajtva csücsült az ülésen, és mélyen aludt. Billy kinyitotta a szobákat, villanyt gyújtott, és kinyitotta az összekötő ajtót. Szegényesnek találta a szállást, de nyomorúságos azért nem volt. Nem volt más vágya, mint hogy elhelyezkedjenek, és ő is alhasson. Ha lehet, legalább tíz órán át. Ritkán érezte magát öregnek, de ma éjjelre aggastyán lett belőle. Amikor Abrát az ágyra fektette, a kislány felriadt. – Hol vagyunk? – Crownville, New York állam. Biztonságban vagyunk. Én a szomszéd szobában leszek. – Az apukámat akarom. És Dant.

– Hamarosan – mondta Billy, és remélte, hogy így is lesz. Abra szeme lecsukódott, majd lassan újra kinyílt. – Beszéltem azzal a nővel. A szukával. – Komolyan? – Billynek sejtelme sem volt, miről beszél. – Tudja, mit csináltunk. Megérezte. És nagyon fájt neki. – Abra szemében nyers fény villant fel. Billy úgy gondolta, olyan volt, mintha egy hideg, borús februári nap végén kikukucskálna a nap. – Ennek örülök. – Aludj, kedveském. A sápadt, fáradt arcból még kiragyogott a hideg téli világosság. – Tudja, hogy elmegyek érte. Billynek átsuhant a fején, hogy kisimítja Abra szeméből a haját, de mi lesz, ha harap? Ez alighanem ostobaság – de olyan különös az a fény a szemében. Az édesanyját látta néha ilyennek, mielőtt dühbe gurult volna, és elpáholta volna valamelyik gyereket. – Reggelre jobban leszel. Jó lenne, ha még ma éjjel visszamehetnénk – biztosan az apukád is így gondolja –, de nem vállalkozom a vezetésre. Tiszta szerencse, hogy idáig nem csúsztam le az útról. – Szeretnék beszélni a szüleimmel. Billy szülei – akiket soha nem jelöltek az Év Szülői címre – már rég nem éltek, és ő csak aludni szeretett volna. Sóváran nézte a nyitott ajtón át a másik szobában lévő ágyat. Hamarosan lehajthatja fejét, de még van hátra egy s más. Elővette és kinyitotta mobilját. Kétszer csengetett, aztán máris beleszólt Dan. Néhány másodperc után átnyújtotta a készüléket Abrának. – A papád. Legyen meg az örömöd. Abra megragadta a mobilt. – Apu? Apu? – Elfutotta szemét a könny. – Igen, én… hagyd abba, apu, teljesen jól vagyok. Csak olyan álmosan, hogy alig… – Valami eszébe jutott, és a szeme kitágult. – És neked semmi bajod? Most az apja beszélt. Billy szeme lekoppant, nagy erőfeszítésébe került, hogy kinyissa. A kislány most már hangosan sírt, ami megnyugtatta Billyt. A könnyek kioltották azt a fényt a szemében. Abra visszaadta a készüléket. – Dan az. Még beszélni szeretne magával. Billy meghallgatta Dant, majd így szólt: – Abra, Dan azt szeretné tudni, szerinted vannak-e még más gonosztevők is. És elég közel vannak-e ahhoz, hogy ma éjjel ideérjenek. – Nem. Úgy rémlik, a Varjú várta néhányukat, hogy elé jöjjenek, de azok még nagyon messze vannak. És nem tudják kideríteni, hol vagyunk… – A szava elállt, mert jókorát ásított. – …ha a Varjú nem tájékoztatja őket. Mondja meg Dannek, hogy biztonságban vagyunk. És mondja meg, hogy ezt apámmal is tudassa.

Billy átadta az üzenetet. Mire a beszélgetés véget ért, Abra az ágyon kuporgott, térdét a melléhez szorítva, és halkan horkolt. Billy elővett a szekrényből egy pokrócot, betakarta, majd becsatolta az ajtón a láncot, aztán, némi latolgatás után, a fokozott biztonság kedvéért az íróasztal előtti széket az ajtó elé tolta. Jobb félni, mint megijedni, mondogatta volt a papája. 14 Rose kinyitotta a padló alatti rejtekhelyet, és kivett egy tartályt. Még az EarthCruiser elülső ülései közt térdelve kipattintotta, és száját a sziszegő fedélre helyezte. Állkapcsa egészen a melléig kiakadt, arcának alsó része sötét üreggé változott, amelyből egyetlen fog meredt ki. Rendes körülmények között felfelé ívelő szeme legörbedt és elsötétült. Arca fájdalmas halotti maszkká változott, amely alatt élesen kirajzolódott a koponya. Szuflát vett magához. Amikor végzett, visszatette a tartályt, és a lakókocsi kormánya mögé ült, egyenesen maga elé meredve. Ne fáradj a megkeresésemmel, Rose – majd én kereslek fel. Ezt mondta az a lány. Ezt merte mondani neki, Rose O’Harának, Kalapos Rose-nak. Nem csak erős tehát: erős és bosszúvágyó. Dühös. – Gyere csak, drágaságom – mondta. – És maradj ilyen dühös. Minél dühösebb vagy, annál vakmerőbb leszel. Gyere, látogasd meg Rose nénit. Valami roppant. Lenézett, és látta, hogy letörte az EarthCruiser kormányának alsó felét. A szufla megsokszorozza az erőt. A keze vérzett. Rose félredobta a csipkézett szélűre hasadt plasztik körívet, szájához emelte tenyerét, és nyalogatni kezdte.

TIZENHATODIK FEJEZET

AMIRE FELEDÉS BORULT 1 Mihelyt Dan becsukta a mobilját, rögtön megszólalt Dave. – Vegyük fel Lucyt, és menjünk el a gyerekért. Dan a fejét rázta. – Azt mondja, rendben megvannak, és én hiszek neki. – Csakhogy elkábították – szólt közbe John. – Lehet, hogy az ítélőképessége nem a legjobb. – Elég tiszta volt a feje ahhoz, hogy segítsen elintézni azt a Varjú nevezetűt – jelentette ki Dan –, és megbízom a véleményében. Aludják ki mind a ketten, amivel az a disznó belőtte őket. Van egyéb dolgunk. Az most fontosabb. Én is kérek maguktól egy kis bizalmat. Így is hamarosan viszontlátja a lányát, David. Egyelőre hallgasson végig. Letesszük a dédmama lakásánál. Onnan kísérje el a feleségét a kórházba. – Nem tudom, elhiszi-e majd, ha beszámolok neki a mai nap eseményeiről. Azt sem tudom, mennyire leszek meggyőző, amikor magam is alig hiszem el. – Mondja neki azt, hogy halasszák el a beszámolót, amíg mind együtt leszünk. Abra Mamóját is beleértve. – Nem hinném, hogy magát beengedik hozzá. – Dave az órájára nézett. – Az az asszony súlyos beteg, és a látogatási idő rég véget ért. – A portán nem sokat törődnek a látogatási szabályokkal, ha a beteg a végét járja – jelentette ki Dan. Dave Johnra nézett, aki vállat vont. – Ez az ember hospice-ban dolgozik. Szerintem hihetsz neki. – Lehet, hogy nincs is magánál – jegyezte meg Dave. – Ezen ráérünk akkor gondolkodni. – Különben is mi köze ehhez Chettának? Fogalma sincs az egész ügyről. – Szerintem meg többet tud, mint hinné – vélte Dan. 2 Dave-et kitették a Marlborough utcai társasháznál, és a járdáról figyelték, ahogy

felmegy a lépcsőn, és becsenget. – Olyan, mint egy kisfiú, aki tudja, hogy odabenn elfenekelik – jegyezte meg John. – Akármi lesz is a vége, ez az ügy alaposan meg fogja viselni a házasságát. – A természeti katasztrófákról senki se tehet. – Próbáld ezt Lucy Stone-nal megértetni. Az lesz a véleménye, hogy „magára hagytad a lányodat, és egy őrült alak elrabolta” És valamilyen szinten mindig ezt fogja gondolni. – Lehet, hogy Abra meggyőzi az ellenkezőjéről. Ami a mai nap történetét illeti, megtettük, amit lehetett, és eddig egész tisztességesen helytálltunk. – Még nincs vége. – Hát ez igaz. Még messze a vége. Dave újból csengetett, és fürkészve nézett be a kis előcsarnokba, amikor kinyílt a lift, és Lucy Stone rontott ki belőle. Az arca sápadt és feszült volt. Dave, mihelyt meglátta, beszélni kezdeti. De beszélt Lucy is, és mindkét karjával behúzta – vagy inkább berántotta – férjét a fülkébe. – Hű, barátom – jegyezte meg halkan John. – Erről eszembe jutnak az éjszakák, amikor hajnali háromkor támolyogtam haza holtrészegen. – Vagy meggyőzi az asszonyt, vagy se – állapította meg Dan. – Nekünk más dolgunk van. 3 Dan Torrance és John Dalton nem sokkal fél tizenegy után ért oda a Massachusettsi Általános Kórházhoz. Az intenzív osztály emeletén lanyha volt az üzemmenet. A folyosó mennyezetén héliummal töltött, lappadófélben lévő léggömb lebegett – HAMAROSAN JOBBAN LESZEK, állt rajta színes betűkkel –, medúzaszerű árnyékot vetve. Dan bement a nővérszobába, úgy mutatkozott be, mint annak a hospice-nak az alkalmazottja, ahová Ms. Reynoldsot majd áthelyezik, elővette a Helen Rivington Házban kiállított igazolványát, és bemutatta John Daltont, mint a család orvosát (az értelmezés kissé tág volt, de hazugságnak azért nem minősülhetett). – Az átszállítás előtt meg kell győződnünk az állapotáról – közölte Dan –, és két családtag is szeretne jelen lenni: Ms. Reynolds unokája és a férje. Sajnálom, hogy ilyen késő van, de ez volt az egyetlen lehetőség. Rövidesen itt lesznek. – Már találkoztam Stone-ékkal – mondta a főnővér –, nagyon helyes emberek. Lucy különösen figyelmes volt a nagymamájával. Concetta pedig különleges teremtés. Olvastam a verseit; csodálatosak. De ha valami megnyilatkozást várnak tőle az urak, csalódni fognak. Kómába esett. Ezt majd még meglátjuk, gondolta Dan. – És hát… – A nővér kétkedő pillantást vetett Johnra. – Igazán nem én vagyok az illetékes, de…

– Folytassa csak – mondta John. – Még soha nem találkoztam főnővérrel, aki ne tudta volna, mi a dörgés. A nővér rámosolygott, majd ismét Dannek szentelte figyelmét. – Csodás dolgokat hallottam a Rivington hospice-ról, de erősen kétlem, hogy Concetta eljut odáig. Még ha meg is éri a hétfőt, nem tudom, van-e értelme megbolygatni. Talán irgalmasabbak lennénk, ha hagynánk, hogy itt fejezze be életútját. Ha túlléptem a hatáskörömet, elnézést kérek. – Nem tett semmi ilyet – mondta Dan –, és figyelembe fogjuk venni a véleményét. John, lemennél az előcsarnokba, hogy idekísérd Stone-ékat, ha megjönnek? Én nélküled is belekezdhetek a dolgunkba. – Biztos, hogy… – Igen, biztos. – Dan állta John tekintetét. – A 9-es kórteremben van – mondta a főnővér. – Egyágyas szoba, a folyosó végén. Ha szüksége van rám, nyomja meg a nővérhívót. 4 Concetta neve ott volt a 9-es kórterem ajtaján, de az orvosi utasítások nem voltak a helyükre téve, és az ágy fölötti monitor, amely az élet megnyilvánulásait rögzítette, egyáltalán nem volt reménykeltő. Dan eligazodott a szagok közt, amelyek körülvették: légfrissítő, fertőtlenítő, közelgő halál. Az utóbbi szag erős volt, és úgy visszhangzott Dan fejében, mint a hegedű, amely csak egyetlen hangjegyet ismer. A falakat fényképek borították; sok közülük Abrát ábrázolta, különböző életkorokban. Az egyiken tátott szájú emberfiókák lestek egy bűvészt, amint fehér nyulat varázsol elő egy kalapból. Dan lefogadta volna, hogy a kép azon a nevezetes születésnapi bulin készült, a Kanalak Napján. A fényképek között csontvázszerű nő aludt nyitott szájjal; ujjai köré egy gyöngyökből font rózsafüzér tekeredett. Maradék haja olyan finom szálú volt, hogy szinte eltűnt a párnán. Mellének emelkedése-süllyedése alig volt észlelhető. Dannek elég volt egyetlen pillantás, hogy megállapítsa: a főnővér valóban tudta, mi a dörgés. Ha Azzie itt volna, a nő mellé gömbölyödve várná be Álom doktort, hogy aztán folytassa késő éjjeli őrjáratát az üres folyosókon, amelyeket csak a macskák képzelete népesít be. Dan leült az ágy mellé, megállapítva, hogy a beteg csak sóoldatot kap. Immár csak egyetlen gyógyszer segíthetett rajta, és az nem szerepel a kórházi patikák leltárában. A kanülje félrecsúszott; Dan megigazította. Aztán megfogta a kezét, és az alvó arcba nézett. (Concetta) A beteg légzése egy pillanatra elakadt. (Jöjjön vissza Concetta)

A vékony, felhorzsolt szemhéjak alatt megmozdult a szem. Lehet, hogy a nő figyelt; lehet, hogy utolsó álmait álmodta. Vagy az otthoni kút fölé hajolva felhúzott egy vödör vizet, és tűzött rá a forró nyári nap. (Abra és én szeretnénk ha visszajönne) Ennyit tehetett, és attól tartott, ez nem lesz elég, mígnem a haldokló szeme lassan kinyílt. Tekintete először üres volt, de aztán értelem költözött bele. Dan korábban már látott ilyet. A visszatérő tudat csodáját. Nem először tűnődött el, honnan eredhet, és hová száll, ha távozik. A halál nem kisebb csoda, mint a születés. A kéz, amelyet tartott, szorosabban fogta az övét. A szempár kitartott Dan szemén, és Concetta elmosolyodott. Félénken bár, de mosolygott. – Oh mio caro! Sei tu? Sei tu? Come è possibile? Sei morto? Sono morta anch’io? … Siamo fantasmi? Dan nem tudott olaszul, de nem is kellett tudnia. Magában tökéletesen értette, amit a nő mond. Ó, kedvesem, te vagy az? Hogyan lehetséges? Halott vagy? Én is halott vagyok? Majd kis szünet után: Szellemek vagyunk? Dan odahajolt hozzá, amíg az arcuk összeért. A fülébe súgott. Idővel suttogás felelt a suttogásra. 5 Beszélgetésük rövid volt, de megvilágosító. Concetta főleg olaszul beszélt. Végül felemelte kezét – nagy erőfeszítésébe került, de sikerült neki –, és megsimogatta a férfi borostás arcát. És mosolygott. – Fel van készülve? – kérdezte Dan. – Si. Felkészültem. – Nincs mitől félni. – Si, tudom. Úgy örülök, hogy eljött. Ismételje meg a nevét, signor. – Daniel Torrance. – Si. Maga Isten ajándéka, Daniel Torrance. Sei un dono di Dio. Dan reménykedett, hogy ez igaz. – Hajlandó adni nekem? – Si, hát persze. Amire csak szüksége van Abra számára. – És én is adok magának, Chetta. Együtt fogunk inni a kútból. A haldokló lehunyta szemét. (Tudom) – Most elalszik, és mire felébred… (minden jobb lesz)

Az erő még sodróbb volt, mint Charlie Hayes elmúlásának éj jelén; Dan érezte, ahogy kettőjük közt vibrál, amikor gyöngéden átfogta a beteg két kezét, és érezte tenyerén a rózsafüzér sima köveinek nyomását. Valahol egyesével lámpát oltottak. Így kellett lennie. Olaszországban egy barna ruhás kislány, szandállal a lábán, vizet húzott egy kút hűvös torkából. A kislány Abrához hasonlított. Ugatott a kutya. Il cane. Ginata. Il cane si rotolava sull’erba. Ugatott, és hempergett a fűben. Huncut Ginata! Concetta tizenhat éves volt és szerelmes, vagy harminc és verset írt a konyhaasztalon egy dög meleg queensi lakásban, mialatt lenn az utcán gyerekek zajongtak; hatvanéves volt, állt az esőben, és felnézett százezernyi lefelé bucskázó színezüst sorra. Az édes anyja volt, és a dédunokája volt, és eljött az ideje a nagy változásnak, a nagy utazásnak. Ginata a fűben hempergett, és a fények (siessen kérem) egyenként kialudtak. Nyílt egy ajtó, (siessen kérem itt az idő) és az ajtón túl mindketten érezték az éjszaka titokzatos, illatos lélegzetét. Fönn kigyúlt az összes, öröktől létező csillag. Dan megcsókolta a nő hűvös homlokát. – Minden rendben van, kedves. Most csak aludnia kell. Az alvástól még jobb lesz minden. Aztán várta a haldokló utolsó leheletét. És megjött az is. 6 Dan még akkor is ott ült, és tartotta kezében a halott kezét, amikor az ajtó felpattant, és Lucy Stone rontott be rajta. Férje és lányának orvosa némi távolságból követték; mintha félnének, hogy megperzseli őket a szinte tapintható erejű, félelemből, dühből és zavaros felháborodásból összetevődő robbanékony légkör, amely az asszonyt körülvette. Vállánál fogva megragadta Dant, körmei karmokként mélyedtek inge alatt a húsába. – Takarodjon mellőle! Nem ismeri őt! Semmivel sincs több köze a nagyanyámhoz, mint a lányom… – Halkabban – mondta Dan, anélkül, hogy megfordult volna. – A halál társaságában van. A düh, amely az asszonyt megdermesztette, egy csapásra elszállt belőle, ízületei ellazultak. Leroskadt Dan mellé az ágyra, és ránézett nagyanyja viaszkámeává változott arcára. Aztán a beesett arcú, torzonborz szőrzetű férfira nézett, aki a halott kezét fogta; az ujjakra most is ráfonódott a rózsafüzér. Lucy arcán észrevétlen könnyek kezdtek peregni nagy, áttetsző cseppekben.

– A felét se értem annak, amit ezek ketten magyarázni próbáltak. Csak annyit, hogy Abrát elrabolták, de most állítólag jól van, és egy motelben van valami Billy nevű emberrel, és mind a ketten alszanak. – Mindez így igaz – mondta Dan. – Akkor nagyon kérem, kíméljen meg a szenteskedő nyilatkozataitól. Először látnom kell Abrát; a Mamómat majd utána siratom el. Egyelőre tudni akarom… azt akarom… – A hangja elhalt. Hol Danre nézett, hol halott nagyanyjára, majd ismét Danre. A férje ott állt mögötte. John becsukta a 9-es kórterem ajtaját, és nekidőlt. – Torrance-nek hívják? Daniel Torrance-nek? – Úgy van. Nagyanyja mozdulatlan arcéléről lassan ismét a férfira nézett, aki jelen volt Concetta halálánál. – Kicsoda maga, Mr. Torrance? Dan elengedte Chetta kezét, és Lucyt fogta kézen. – Jöjjön velem. Nem megyünk messzire. Csak át ezen a szobán. Az asszony tiltakozás nélkül felállt, továbbra is Dan arcára meredve. Dan a nyitott fürdőszobaajtóhoz vezette, felkapcsolta a villanyt, és a mosdó fölötti tükörre mutatott, amely úgy fogta keretbe őket, mintha fényképen állnának. Ebben a beállításban nem sok kétségnek maradt helye. Vagy éppen minden kétség eloszlott. – Az apám a maga apja volt, Lucy. A féltestvére vagyok. 7 Miután értesítették a főnővért, hogy az emeleten haláleset történt, bementek a kórház felekezeten kívüli kápolnájába. Lucy ismerte az utat; bár nem volt különösebben vallásos, számos órát töltött el itt, gondolatokba és emlékekbe merülve. A helyszín nagyon is megfelelt e célnak; erre van szüksége az embernek, ha valamelyik szerette az elmúlás küszöbén áll. Ebben az órában rajtuk kívül nem volt jelen más. – Tartsunk sorrendet – mondta Dan. – Meg kell kérdeznem, hisz-e nekem. Elvégeztethetjük a DNS-vizsgálatot, ha majd lesz rá idő, de… feltétlenül szükség van rá? Lucy kábán rázta a fejét, le nem véve tekintetét a férfi arcáról, mintha rögzíteni akarná emlékezetében. – Jézus Mária, alig kapok levegőt. – Amikor először láttam, már akkor ismerősnek tűnt – mondta Dannek Dave. – Most már tudom, miért. Azt hiszem, hamarabb rájöttem volna, ha nem így… hiszen érti… – Így, közvetlenül előttetek… – mormolta John. – Dan, Abra tud erről? – Hát persze. – Dan elmosolyodott; Abra relativitáselmélete jutott eszébe. – A tudatából olvasta ki? – kérdezte Lucy. – Olyan telepatikusan? – Nem, mert én sem tudtam. Még az olyan tehetség, mint Abra sem olvashatja el

azt, ami nem létezik. De egy mélyebb szinten mind a ketten tudtuk. Esküszöm, még fennhangon ki is mondtuk. Amikor valaki megkérdezte, honnan ismerjük egymást, azt akartuk felelni, hogy a nagybátyja vagyok. Ami persze igaz. Úgy illett volna, hogy hamarabb tudatosodjék bennem. – Ez aztán a véletlenek csimborasszója – jegyezte meg Dave. – Tévedés. A véletlennek ehhez semmi köze. Megértem, Lucy, hogy dühös és összezavarodott. Elmondok majd mindent, amit tudok, de idő kell hozzá. Hála Johnnak meg a férjének és Abrának – neki elsősorban –, időnk van valamennyi. – Majd útközben – mondta Lucy. – Ha Abráért megyünk, elmondhatja. – Rendben – felelte Dan legyen útközben. De először alszunk három órát. Még be sem fejezte, Lucy már a fejét rázta. – Nem, most. Látnom kell, amilyen hamar csak lehet. Hát nem érti? A lányomról van szó, akit elraboltak. Látni akarom! – Elrabolták, de most biztonságban van – mondta Dan. – Világos, hogy ezt állítja, de nem tudhatja. – Abra mondja – jelentette ki Dan –, és ő tudja. Hallgasson ide, Mrs. Stone – Lucy – a kislány jelenleg alszik, és szüksége van alvásra. – Mellesleg nekem is. Hosszú út áll előttem, és azt hiszem, nehéz is lesz. Nagyon nehéz. Lucy fürkészve nézett rá. – Nem érzi jól magát? – Csak fáradt vagyok. – Mindnyájan fáradtak vagyunk – mondta John. – Stresszes nap volt a mai. – Kurtán, csaholva felnevetett, majd a szájára tapasztotta kezét, mint a gyerek, aki valami csúnyát mondott. – Még csak fel se hívhatom, hogy halljam a hangját – panaszkodott Lucy. Lassan beszélt, mintha valami nehéz nyilatkozatot fogalmazna. – Mert most alusszák ki a szereket, amiket az az ember, akit Abra maga szerint a Varjúnak nevez, belé nyomott. – Hamarosan meglátod a gyereket – mondta Dave, és felesége kezére tette a kezét. Lucy egy pillanatra olyan képet vágott, mintha le akarná rázni. Aztán inkább átkulcsolta. – Belekezdhetek, amíg visszamegyünk a nagymamája lakására – mondta Dan, és felállt. Nem csekély erőfeszítésébe került. – Induljunk. 8 Telt az idejükből, hogy elmesélje, hogyan hagyta el egy tévútra sodródott férfi Massachusettset egy északra tartó buszon, és – épp New Hampshire állam határán túl – hogyan dobta be az utolsónak bizonyult üveg piát egy szeméttartályba, amelynek oldalán az állt: HA MÁR NINCS RÁ SZÜKSÉGED, HAGYD ITT. Elmondta, hogyan szólalt meg évek óta először gyerekkori barátja, Tony, amikor a busz

begördült Frazierbe. Ez a megfelelő hely, mondta Tony. Innen visszakanyarodott azokhoz az időkhöz, amikor Dan helyett Danny volt (és néha doki, mint a Folytassa, doki-ban), és Tony, a láthatatlan barát nélkülözhetetlen volt számára. A ragyogás csak egyike volt a terheknek, amelyek elviselésében Tony segített, és nem is a legsúlyosabb. A legsúlyosabb teher az alkoholista apa volt, egy gondoktól és bajoktól emésztett és, mint kiderült, veszélyes ember, akit Danny is, az édesanyja is szívből szeretett – talán nemcsak hibái ellenére, hanem éppen azok miatt is. – Félelmetes indulatok szunnyadtak benne, és az ember telepátiás képesség nélkül is tudta, mikor kerekednek felül benne az indulatai. Először is olyankor rendszerint részeg volt. Tudom, hogy azon az estén is be volt rúgva, amikor rajtakapott a dolgozószobájában, hogy a papírjaival szöszmötölök. Eltörte a karomat. – Hány éves volt akkor? – kérdezte Dave, aki a hátsó ülésen helyezkedett el a feleségével. – Azt hiszem, négy. Vagy talán még kisebb. Amikor az apám harcias kedvében volt, mindig a száját dörzsölte. – Dan bemutatta a mozdulatot. – Ismernek valaki mást is, aki izgalmában így csinál? – Abra – mondta Lucy. – Azt hittem, tőlem örökölte. – Jobb kezét a szájához emelte, majd elkapta a bal kezével, és visszafektette az ölébe. Dan ugyanezt látta Abrától, amikor első személyes találkozásukkor a padon ültek az Annistoni Közkönyvtár előtt. – És azt hittem, az indulatos természete is anyai örökség. Időnként elég… hisztis tudok lenni… – Amikor először láttam, ahogy a száját dörzsöli, mindjárt az apám jutott eszembe – mondta Dan –, de más dolgok nyomasztottak, és megfeledkeztem róla. Ez Watsonra emlékeztette, a Panoráma gondnokára, aki először mutatta meg apjának a szálloda megbízhatatlan kazánját. Szemmel kell, hogy tartsa, mondta volt Watson. Mert nagyon alattomos. De Jack Torrance-nek a végén kiment a fejéből. Ez volt az oka, hogy Dan életben maradt. – Azt állítja, hogy egyetlen apró szokás vezette rá a családi kapcsolatra? Szerintem ez nagyon merész következtetés, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy maga meg én hasonlítunk egymásra, nem pedig maga meg Abra – ő elsősorban az apjára ütött. – Lucy elgondolkodott. – Persze az is igaz, hogy van még egy közös családi vonásuk. Dave azt mondja, maga ragyogásnak nevezi. Ugye ebből jött rá? Dan a fejét rázta. – Abban az évben, amikor az apám meghalt, szert tettem egy jó barátra. Dick Hallorann-nek hívták, és szakács volt a Panoráma Szállóban. Benne is megvolt a ragyogás, és azt mondta, sok emberben van egy kevés belőle. Igaza volt. Életem során sokakkal találkoztam, akikben kisebb vagy nagyobb mértékben megvan. Ilyen például Billy Freeman. Ezért is van most Abra mellett. John a Concetta háza mögötti kis parkolóba vezette a Suburbant, de egyelőre

egyikük sem szállt ki. Lucyt, akárhogy aggódott a lánya miatt, lenyűgözte ez a történelemóra. Dannek rá sem kellett néznie, anélkül is tudta. – Ha nem a ragyogás vezette rá, akkor micsoda? – Amikor a Riv-en kimentünk a Cloud Gapre, Dave említette, hogy a felesége talált egy bőröndöt Concetta pincéjében. – Igen, az anyámé volt. Nem is sejtettem, hogy a Mamó megőrzött valamit a holmijából. – Dave elmesélte, hogy a maga édesanyja annak idején nagyon szeretett szórakozni, szívesen járt társaságba. – Dave akkor valójában Abrához beszélt a telepatikus kapcsolat révén, Dan azonban úgy érezte, egyelőre jobb, ha frissen felfedezett féltestvére erről nem szerez tudomást. Lucy szemrehányó pillantást vetett Dave-re – ilyennel szokás illetni a házastársat, ha iskolai történeteket elevenít fel –, de nem szólt semmit. – Azt is mondta, hogy amikor Alessandra otthagyta az albanyi egyetemet, egy vermonti vagy massachusettsi középiskolában volt próbatanításon. Apám Vermontban tanított angolt – amíg el nem bocsátották, mert inzultált egy diákot. Az iskolát Stovington Középiskolának hívták. És anyám szerint akkoriban mulatós fiú volt, a társaság kedvence. Mihelyt kiderült, hogy Abra és Billy biztonságban van, végigfuttattam néhány adatot a fejemben. Úgy tűnt, összeáll a kép, de arra gondoltam, biztosat csak Alessandra Anderson édesanyja tudhat. – És tudott? – kérdezte Lucy, aki közben előrehajolt, és az elülső ülések közti konzolra támaszkodott. – Nem mindent, és az idő is kevés volt, de azért eleget. Nem emlékezett az iskola nevére, ahol az édesanyja tanárjelöltként dolgozott, de tudta, hogy Vermontban volt. És hogy rövid viszonya volt a vezető tanárával, aki, mint mondta, író volt, és meg is jelentek a művei. – Dan kis szünet után folytatta: – Apám valóban írogatott. Csak néhány elbeszélése jelent meg, de nagyon színvonalas folyóiratokban, például az Atlantic Monthly-ban. Concetta soha nem érdeklődött a neve után, és Alessandra magától nem árulta el, de ha az egyetemi iratai ott vannak a bőröndben, ki fog derülni, hogy a vezető tanárát John Edward Torrance-nek hívták. – Dan ásított, és az órájára nézett. – Egyelőre ennyit tudok nyújtani. Most menjünk fel. Három órát alszunk valamennyien, aztán indulás New York államba. Az utak üresek lesznek, és szerintem sebességi rekordot fogunk javítani. – Megesküszöl, hogy biztonságban van? – kérdezte Lucy. Dan bólintott. – Hát jó, akkor várok. De csak három órát. Ami az alvást illeti… – Felnevetett, de nevetésében nyoma sem volt jókedvnek. 9

Amikor beléptek Concetta lakásába, Lucy rögtön a konyhai mikrohullámú sütőhöz lépett, beállította az időt, és megmutatta Dannek. Dan bólintott, majd újból ásított egy nagyot. – Hajnali fél négykor indulunk. Lucy komoly képpel méregette. – Legszívesebben nélküled indulnék, és még ebben a percben. – Azt hiszem, jobb lenne, ha először végighallgatnád a történetet – mondta Dan csendes mosollyal. Lucy komoran bólintott. – Csak ez tart vissza, meg az, hogy a lányomnak ki kell aludnia, ami a szervezetébe került. És most feküdj le, mielőtt összeesel. Dan és John beköltözött a vendégszobába. A tapéta és a berendezés elárulta, hogy a szoba főleg egy bizonyos kislánynak volt fenntartva, bár a dupla ágy arra vallott, hogy Concetta időnként másokat is vendégül látott. Már a sötétben feküdtek, amikor John megjegyezte: – Ugye nem véletlen, hogy a szálló, ahol gyerekkorodban laktál, szintén Coloradóban van? – Nem. – Ez az Igaz Kötés ugyanabban a városban tartózkodik? – Úgy van. – És a szállodát szellemek látogatták? Szellempofák, gondolta Dan. – Igen. Ekkor John olyasmit mondott, ami meglepte Dant, és egy időre visszarántotta az álom pereméről. Dave-nek igaza volt: az ember afölött siklik el a legkönnyebben, ami az orra előtt van. – Szerintem a dolog nagyon is elképzelhető – mármint ha elfogadod, hogy élhetnek köztünk természetfölötti lények, és élősködhetnek rajtunk. A gonosz helyek vonzzák a gonosz lényeket; itt érzik otthon magukat. Mit gondolsz, a Kötésnek vannak egyéb hasonló fészkei is, az ország más részein? Egyéb… hogy is mondjam… fagyos pontjai? – Biztos vagyok benne. – Dan eltakarta karjával a szemét. A teste sajgott, a feje lüktetett. – Johnny, imádnám amúgy kamaszok módjára átdumálni veled az éjszakát, de muszáj egy időre lehunyni a szemem. – Rendben van, de… – John felkönyökölt. – Mivel a dolgok egyformán fontosak, te a kórházból is rögtön elindultál volna, ahogy Lucy akarta. Mert Abra majdnem olyan kedves neked, mint nekik. Úgy gondolod, biztonságban van, de az is lehet, hogy tévedsz. – Nem tévedek. – Reménykedett, hogy ez az igazság. Muszáj volt reménykednie, mert a helyzet egyszerűen az volt, hogy most nem mehetett. Ha csak New Yorkról lett

volna szó, még megkockáztathatta volna. De az útja messzebb vezetett, és muszáj volt aludnia. Az egész teste alvásért esengett. – Mi bajod van, Dan? Ugyanis borzalmasan nézel ki. – Semmi. Csak fáradt vagyok. Aztán elsüllyedt, először csak a sötétségbe, aztán valamilyen zavaros rémálomba: végtelen folyosókon rohant végig, és közben valami Rémalak követte, jobbra-balra lóbálva kalapácsát, felhasogatva a tapétát, gipszporfelhőket kavarva. Gyere elő, kis szaros!, bömbölte a Rémalak. Gyere elő, te hitvány korcs, és vedd be az orvosságodat! Aztán egyszer csak vele volt Abra is. Ültek a padon az Annistoni Közkönyvtár előtt, a késő nyári napsütésben. Abra fogta a kezét. Semmi baj, Dan bácsi. Minden rendben. Apád, mielőtt meghalt, kidobta a Rémalakot. Fölösleges, hogy… A könyvtár kapuja nagy csattanással kinyílt, és egy nő lépett ki a napfénybe. Sötét haja nagy felhőkben hullámzott a feje körül, de kackiásan félrebillentett magas kalapja mégsem csúszott le: olyan volt, mintha a fejére varázsolták volna. – Nicsak – mondta. – Hiszen ez Dan Torrance! Az az ember, aki ellopta egy alvó nő pénzét, és utána otthagyta a gyerekét, hogy agyonverjék. Abrára mosolygott, elővillantva egyetlen fogát. Olyan hosszú és éles volt, mint egy szurony. – Hát veled mit művel majd, aranyoskám? Ugyan mit művel veled? 10 Lucy pontban fél négykor keltette fel, de amikor Dan Johnt is ébreszteni akarta, a fejét rázta. – Hadd aludjon kicsit tovább. És a férjem a díványon horkol. – Még egy mosoly is telt tőle. – A Getsemáne-kert jut eszembe. Jézus, amint szemrehányást tesz Péternek: „Hát még egy órát se tudtál virrasztani velem?” Vagy valami ilyesmi. De nekem nincs rá okom, hogy Davidnek szemrehányást tegyek – ő is látta… Gyere, sütöttem rántottát. Szerintem jót tesz majd neked. Olyan keszeg vagy, mint egy pózna. – Kis szünet után hozzátette: – Bátyó. Dan, bár nem volt különösebben éhes, követte Lucyt a konyhába. – Mi az, amit Dave is látott? – Átnéztem Mamó iratait – csak hogy csináljak valamit, és múljon az idő –, és valami puffanást hallottam a konyhából. Megfogta Dan kezét, és a tűzhely meg a hűtő közötti munkalaphoz vezette. Régimódi gyógyszertári tartályok sorakoztak rajta, és az, amelyikben a cukrot tárolták, feldőlt. A kiömlött cukorba üzenetet írtak. JÓL VAGYOK MEGYEK, ALSZOM TOVÁBB

SZERETLEK TITEKET ☺ Dannek, kimerültsége ellenére, az iskolai táblája jutott eszébe, és muszáj volt elmosolyodnia. Annyira tipikus húzás volt Abrától! – Épp csak ennyi időre ébredt fel! – jegyezte meg Lucy. – Nem hinném – mondta Dan. Az asszony ránézett a tűzhelyről, ahol a rántottát adagolta. – Te költötted fel. Meghallotta, hogy nyugtalan vagy. – Komolyan ezt gondolod? – Igen. – Ülj le. – Majd, kis szünet után: – Ülj le, Dan. Jobb, ha megszokom, hogy így szólítsalak. Ülj le, és egyél. Dan nem volt éhes, de szüksége volt a kalóriára, és engedelmeskedett. 11 Lucy leült vele szemben, és egy pohár gyümölcslevet szopogatott az utolsó üvegből, amelyet Concetta Reynolds életében a Dean & DeLucától hozatott. – Alkoholizmussal küzdő idősebb férfi, hírességmániás fiatalabb nő. Ez a kép kerekedik ki előttem. – Nagyjából előttem is. – Dan szorgalmasan és módszeresen lapátolta be a rántottát; az ízét nemigen érezte. – Kávét, Mr…. Dan? – Kérek. Lucy a kiömlött cukor mellől a kávéfőzőhöz lépett. – A férfi nős, de munkájával összefüggésben rendszeresen eljár a tantestületi bulikra, ahol sok a csinos fiatal nő. És késő éjjel, amikor a zene egyre hangosabb, magasra csap a libidó. – Valahogy így lehetett – mondta Dan. – Lehet, hogy kezdetben a mamám is eljárt ezekre a bulikra, de aztán egy gyerekre kellett vigyáznia, és bébiszitterre nem volt pénzük. – Lucy odatolt elé egy csésze kávét. Dan nekilátott, mielőtt az asszony megkérdezhette volna, mivel kéri. – Köszönöm. Nos, akárhogy volt is, összeszűrték a levet. Bizonyára az egyik helyi motelben. Semmiképpen sem a férfi kocsijában – Volkswagen Bogarunk volt. Abban még két begerjedt akrobata sem fért volna el. – Kúrás áramszünetben – szólt közbe John, aki most lépett a konyhába. Feje hátsó részén álomittasan meredt fel a haja. – Így nevezték a régiek. Maradt még egy kis rántotta? – Bőségesen – felelte Lucy. – Képzeld, Abra üzenetet hagyott a pulton. – Tényleg? – John odalépett, és megszemlélte. – Ez ő volt?

– Ő hát. Bárhol megismerném a betűit. – Azt a mindenit, a telefonszolgáltatók csődbe mehetnek tőle. Lucy nem mosolygott. – Ülj le, John, és egyél. Tíz perced van, aztán felkeltem Csipkerózsikát a heverőn. – Leült. – Folytasd, Dan. – Nem tudom, bízott-e benne a hölgy, hogy otthagyja a kedvéért a mamámat, és kétlem, hogy a bőröndjében megtalálod erre a választ. Hacsak nem hagyott hátra valamilyen naplót. Dave és Concetta elbeszéléséből csak annyit tudok, hogy egy ideig ott csellengett körülötte. Talán reménykedett, talán csak bulizni akart, esetleg ezt is, azt is. De amikor rájött, hogy állapotos, szerintem feladta. Amennyire tudom, lehet, hogy mi már akkor Coloradóban voltunk. – Mit gondolsz, a mamád rájött a kapcsolatra? – Azt nem tudom, de biztosan eltűnődött a férje hűségén, különösen olyankor, ha hajnalban és seggrészegen jött haza. Szerintem tisztában volt vele, hogy a piások nem korlátozzák kicsapongásaikat a lófogadásra, vagy arra, hogy ötdollárosokat dugdossanak a Hooters-pincérnők mellei közé. Lucy a karjára tette kezét. – Jól vagy? Borzasztó kimerültnek látszol. – Megvagyok. De nem te vagy az egyetlen, aki megpróbálja feldolgozni ezt az ügyet. – Autóbalesetben halt meg – mondta Lucy. Már elfordult Dantől, és mereven nézte a hűtőre rögzített listát az elintézendőkről. A közepén fénykép ábrázolta Concettát és a négy év körüli Abrát, amint kézen fogva sétálnak egy százszorszépekkel teli réten. – Egy nála sokkal idősebb, részeg férfival volt. Nagyon gyorsan hajtottak. Mamó nem akarta elmondani, de úgy tizennyolc éves koromra felébredt bennem a kíváncsiság, és addig nyaggattam, amíg legalább néhány részletet elmondott. Amikor megkérdeztem, hogy anyám is be volt-e rúgva, Chetta azt mondta, nem tudja. Azt mondta, a rendőrségnek nincs rá oka, hogy a halálos balesetet szenvedett utasokat is megvizsgálja, ők csak a vezetőt ellenőrzik. – Felsóhajtott. – Nem érdekes. Halasszuk máskorra a családi történeteket. Inkább azt mondd el, mi történt a lányommal. Dan elmondta. Közben egyszer megfordult, és meglátta a küszöbön Dave Stone-t. Most tűrte ingét a nadrágjába, és őt figyelte. 12 Dan azzal kezdte, hogyan lépett vele Abra kapcsolatba, először Tony közvetítésével. Ezután elmesélte, hogyan került a kislány összeköttetésbe az Igaz Kötéssel: lidérces látomása volt az úgynevezett baseballos fiúról. – Emlékszem arra a rémálmára – mondta Lucy. – Felébresztett a sikoltozásával. Azelőtt is történt ilyesmi, de két-három év óta elmaradtak a látomások.

Dave felhúzta a szemöldökét. – Én nem is emlékszem rá. – Mert Bostonban voltál egy konferencián. – Lucy Danhez fordult. – Lássuk, kapiskálom-e, miről van szó. Ezek nem emberek, hanem… voltaképpen micsodák? Valamiféle vámpírok? – Nagyjából olyasfélék. Nem alszanak napközben koporsókban, és a hold fényénél sem változnak denevérré, és azt sem hinném, hogy a keresztek meg a fokhagyma zavarnák őket, de tény és való, hogy paraziták, és semmiképp sem emberek. – Az ember nem semmisül meg halálában – mondta tömören John. – És ti valóban láttátok ezt? – Láttuk. Mind a hárman. – Egy biztos – folytatta Dan. – Az Igaz Kötést nem érdeklik a közönséges gyerekek. Csak azok, akikben megvan a ragyogás. – Az olyanok, mint Abra – mondta Lucy. – Úgy van. Mielőtt megölik, megkínozzák őket – Abra szerint így akarják megtisztítani a szuflát. Én mindegyre szeszcsempészeket képzelek a helyükbe, amint hamisított whiskyt gyártanak. – Be akarják őt lélegezni… – motyogta Lucy, aki nehezen igazodott el a dologban. – A ragyogás miatt… – Nem egyszerűen a ragyogás, hanem egy egészen kivételes ragyogás miatt. Ha én zseblámpa vagyok, Abra világítótorony. És kiigazodik rajtuk. Tudja, kicsodákmicsodák. – Többről is van szó – jelentette ki John. – Amit a Cloud Gapnél azokkal az alakokkal műveltünk, az ennek a Rose-nak a szemszögéből nézve egyedül Abra műve, bárki fogta is a pisztolyt. – Mi másra számított? – méltatlankodott Lucy. – Nem tudják, mi az önvédelem? Az élni akarás? – Rose az egészből annyit fog fel – mondta Dan –, hogy van egy kislány, aki kihívta őt. – Kihívta…? – Abra telepátiás kapcsolatba lépett vele, és tudatta Rose-zal, hogy üldözőbe fogja venni. – Hogy mit csinál? – Ilyen a természete – mondta csendesen Dan. – Százszor figyelmeztettem, hogy az indulatai bajt hoznak rá. – Közelébe se mehet annak a nőnek, se a gyerekgyilkos barátainak! – csattant fel Lucy. Nem… és igen, gondolta Dan. Megfogta Lucy kezét. Az asszony el akart húzódni, aztán mégsem tette. – Valamit meg kell értenetek, valamit, ami igazán egyszerű – figyelmeztette Dan a

többieket. – Soha nem fogják abbahagyni. – De… – Nincs de, Lucy. Más körülmények között Rose úgy is dönthetett volna, hogy kiszáll a mérkőzésből – ravasz öreg nőstény farkassal van dolgunk –, csakhogy fellépett egy másik tényező is. – Nevezetesen? – Megbetegedtek – közölte John. – Abra szerint kanyaróról van szó. Még az is lehet, hogy a Trevor fiútól kapták el. Nem tudom, isteni igazságszolgáltatásnak nevezzük-e, vagy a sors iróniájának. – Azt mondod, kanyaró? – Tudom, nem hangzik végzetesnek, de higgyétek el, jelen esetben az. Tudtok róla, hogy a régi időkben a kanyaró sorra támadta meg egy-egy család összes gyerekeit? Ha az Igaz Kötéssel ugyanez történik, végezhet velük. – Remek! – kiáltotta Lucy. Dühös mosolyát Dan nagyon is jól ismerte. – Kivéve, ha azt hiszik, Abra szuperszuflája kigyógyítja őket – szólalt meg Dave. – Ezt kell, hogy megértsd, drágám. Itt nem csak holmi csetepatéról van szó. – Némi vívódás után kibökte a folytatást, mert valakinek muszáj volt kimondania. – Ha Rosenak alkalma lesz rá, elevenen felfalja a lányunkat. 13 – Hol vannak? – kérdezte Lucy. – Hol van most ez az Igaz Kötés? – Coloradóban – felelte Dan. – Sidewinder városában, egy Harangvirág Kemping nevű helyen. – Azt, hogy az apja éppen ennek a kempingnek a helyén kis híján megölte, nem akarta elmondani, mert az eset további kérdésekhez vezetett volna, és a jelenlévők ismét véletlen egybeesésekről képzelegnének. Dan pedig egy valamiben biztos volt: nincs itt semmilyen véletlen egybeesés. – Ebben a Sidewinderben is kell, hogy legyen rendőrség – mondta Lucy. – Odatelefonálunk, és ráállítjuk őket az ügyre. – És mit mondunk nekik? – John hangja szelíd volt, mint akinek eszében sincs vitát gerjeszteni. – Hát azt, hogy… – Ha rávennéd a zsarukat, hogy szálljanak ki abba a kempingbe – mondta Dan –, mindössze egy falka középkorú és öregedő amerikait találnának a helyszínen. Ártalmatlan lakókocsis társaságot, abból a fajtából, akik mindegyre az unokáik fényképeit akarják mutogatni. Az irataik kifogástalan rendben volnának, a kutyatartási engedélytől a földjük tulajdoni lapjáig. Még ha a rendőrség házkutatási engedélyt szerezne is – ami nem sikerülne, mert nincs rá elfogadható ok –, nem találna semmilyen fegyvert, mert az Igaz Kötésnek nincs szüksége fegyverre. Az ő pisztolyaik itt vannak – és Dan a homlokára ütött. – Te volnál a flúgos hölgy New

Hampshire-ből, Abra a dilis lányod, aki megszökött otthonról, mi pedig a félnótás barátaid. Lucy a halántékára szorította a tenyerét. – Nem tudom elhinni, hogy ez velünk történik. – Ha átnéznéd az okiratokat, szerintem kiderülne, hogy az Igaz Kötés – bármilyen néven van is bejegyezve – nagyon bőkezűen viselkedett ezzel a coloradói városkával. Senki se szarik a saját fészkébe, inkább takarosan kibéleli. Így aztán, ha rossz idők járnak rájuk, töméntelen barátjuk akad. – Ugye régóta grasszálnak ezek a rohadékok a honi tájakon? – kérdezte John. – Mert a szuflából elsősorban hosszú életet nyernek. – Azt hiszem, ez igaz – felelte Dan. – És tuti, hogy mint derék amerikaiak egész idő alatt gyarapodtak anyagilag. Sokkal nagyobb kerekeket is megolajozhatnak, mint amik Sidewinderben forognak. Állami kerekeket. Szövetségi kerekeket. – És ez a Rose – ő aztán soha nem nyugszik. – Ő aztán nem. – Dan a képre gondolt, amelyet a nőről ismeretlenül alkotott. A merészen félrebillenő kalapra. Az ásító szájra. Az egyetlen fogra. – És a szívét a lányotok tartja megszállva. – Az olyan nőnek, aki gyerekek megölésének köszönheti az életét, nincsen szíve – jelentette ki Dave. – Ne ámítsd magad, van neki – torkolta le Dan. – Csak fekete. Lucy felállt. – Elég a szövegelésből. Máris indulok a lányomhoz. Mindenki használja a mosdót, mert nem állunk meg, amíg oda nem érünk ahhoz a motelhez. – Van Concettának számítógépe? – kérdezte Dan. – Mert ha igen, akkor indulás előtt még gyorsan meg kell néznem valamit. Lucy nagyot sóhajtott. – A dolgozószobájában van; a jelszót magadtól is kitalálod. De ha öt percnél tovább piszmogsz, nélküled megyünk. 14 Rose ébren hevert az ágyán, merev-egyenesen, mint a piszkavas, szuflától és dühtől remegve. Amikor negyed háromkor beindult egy motor, meghallotta. Szuflafej Steve és Baba, az Orosz. Amikor négy óra előtt húsz perccel beindult egy második, hallotta azt is. Ezúttal a Little ikrek gyújtották be, Alma és Csutka. Velük volt Cuki Terri Pickford is; bizonyára idegesen lesett ki a hátsó ablakon, hogy Rose nem mutatkozik-e. Duci Mo is bekéredzkedett – könyörgött, hogy velük tarthasson –, de elutasították, mert magában hordta a betegséget. Rose megállíthatta volna őket, de minek fáradjon? Fedezzék csak fel, milyen az élet

Amerikában egymagukra utalva, ha nem védi őket a táborokban az Igaz Kötés, és nem fedezi a hátukat az utakon. Különösen ha majd szólok Varangy Slimnek, hogy érvénytelenítse a hitelkártyájukat, és ürítse ki a vaskos bankszámlájukat, gondolta Rose. A Varangy nem volt egy Számosztó Jimmy, de ezt le tudja bonyolítani, akár egyetlen gombnyomással is. És itt fog maradni, hogy ezt elvégezze. Varangy kitart mellette, akárcsak a többi jóravaló tag… vagy legalábbis a zömük. Piszkos Phil, Kötényes Annie és Dízel Doug már nem gurulnak visszafelé a kempingbe. Szavaztak, és úgy döntöttek, hogy inkább délnek tartanak. Dízel azt mondta nekik, hogy Roseban már nem lehet megbízni, és különben is régóta itt az ideje, hogy felbontsák a Kötést. Sok szerencsét, arany kisfiam, gondolta Rose, hol ökölbe szorítva, hol ellazítva kezét. Feloszlatni az Igazakat szörnyű gondolat volt, de ritkítani a nyájat annál célszerűbbnek ígérkezett. Fussanak csak meg a gyengék, haljanak meg a betegeskedők. Ha majd a szukalány is meghal, és elfogyasztották a szufláját (Rose már nem táplált illúziókat Abra fogva tartásáról), a megmaradt mintegy huszonöt Igaz erősebb lesz, mint valaha. Siratta a Varjút, és tudta, senkije sincs, aki a nyomába léphetne, de Zseton Charlie mindent megtesz majd, ami telik tőle. Ugyanez várható Hárfás Samtől… Ferde Dicktől… Hájas Fannie-tól és Hosszú Paultól… vagy Kapzsi G.-től, aki nem egy lángelme, de hűséges és soha nem kérdez. Amellett, ha a többiek leléptek, a még elraktározott szuflából többre futja, és még erősebbé teszi a megmaradtakat. Erőre pedig szükségük lesz. Keress csak fel, kis szukalány, gondolta Rose. Lássuk, milyen erős vagy, ha kéttucatnyian szállnak szembe veled. Lássuk, hogy tetszik, ha magányosan küzdesz meg az Igazakkal. Megesszük a szufládat, és felnyaljuk a véredet. De először a sikoltozásod isszuk meg. Rose a sötétbe bámult, hallgatva a megfutamodók, a hűtlenek gyengülő hangját. Ekkor halkan, félénken kopogtak az ajtón. Rose néhány másodpercig szótlanul mérlegelt, aztán a földre lendítette lábát. – Gyere. Meztelen volt, de meg sem próbálta eltakarni magát, amikor Néma Sarey beóvakodott. Formátlanul lógott rajta valamelyik flanel hálóruhája, egérszínű frufrujától nem látszott a szemöldöke, sőt a szeme is alig. Mint mindig, úgy festett, mintha ott sem volna. – Szontyos vagyok, Loze. – Tudom. Nekem sincs jó kedvem. Ez nem volt igaz – egyszerűen dühös volt –, de jól hangzott. – Hiányzik Andi. Hát persze, Andi – avatatlan nevén Andrea Steiner, akiből az apja kidöngette az

emberséget, jóval azelőtt, hogy az Igaz Kötés rátalált. Rose élénken emlékezett a napra, amikor a moziban megfigyelte, és arra is, ahogy a lány merő kurázsival és akaraterővel átküzdötte magát a Fordulaton. Kígyófogú Andi köztük maradt volna. A tűzön is keresztülment volna, ha Rose azt mondja, ezt kéri tőle az Igaz Kötés. Kitárta a karját. Sarey odaloholt, és Rose mellére rejtette fejét. – Nélküle én meghal. – Nem, kedvesem, ezt nem hiszem el. – Rose az ágyába húzta a semmi kis teremtést, és szorosan magához ölelte. A kevéske hús csak egy köteg csontot tartott össze. – Mondd el, mit szeretnél igazán. A kócos frufru alatti szempár villogott, mint a vadállaté. – Bozzúni. Rose megcsókolta mindkét orcáját, majd keskeny, száraz ajkát is, aztán kissé elhúzódott. – Értem – mondta. – És bosszút is állhatsz majd. Nyisd ki a szád, Sarey. Sarey engedelmeskedett. Az ajkuk ismét találkozott. Kalapos Rose, még telve szuflával, Néma Sarey torkába fújta lélegzetét. 15 Concetta dolgozószobájának falai emlékeztetőkkel, verstöredékekkel és válaszra immár hiába váró levelekkel voltak kitapétázva. Dan bebillentyűzte a négybetűs jelszót, elindította a Firefoxot, és rákeresett a Harangvirág Kempingre. A honlap nem volt különösebben informatív, valószínűleg azért, mert tulajdonosai kevéssé tartottak igényt látogatókra; a helyszín inkább támaszpont volt. De fényképeket azért közzétettek, és Dan olyan lenyűgözve tanulmányozta őket, mintha régi családi albumokra bukkant volna. A Panoráma rég eltűnt, de a helyszínre ráismert. Egyszer, nem sokkal az első hóvihar előtt, amely egész télre elzárta őket a világtól, szüleivel együtt ott állt a szálloda széles homlokzati teraszán (amely az ott tárolt kerti hintaszékekkel és nádfonatú bútorokkal még tágasabbnak tűnt), és lenéztek a pázsit hosszú, sima lejtőjére. A lejtő alján, ahová az őzek és az antilopok gyakran kijöttek játszani, most hosszú, rusztikus épület állt, amelyet Panoráma Laknak hívtak. A felirat szerint a látogatók itt étkezhetnek, bingót játszhatnak, pénteken és szombaton pedig este élő zenére táncolhatnak. Vasárnaponként ugyanitt istentiszteleteket tartanak, amelyeken Sidewinder lelkészei és lelkésznői felváltva hirdetnek igét. Ameddig le nem hullott az első hó, apám nyírta a gyepet, és nyeste formára a sövényt. Azt mondta, nagy gyakorlata van a nők formára nyírásában. Én nem értettem a viccet, de a mamát mindig megnevettette. – Remek egy vicc – mondta halkan. Több sor csillogó lakókocsis utánfutót látott, fényűző és korszerű szerkezeteket,

amelyek áramot és alacsony nyomású gázt is szolgáltattak. A férfi- és női zuhanyozók akkorák voltak, hogy autóbuszos megatársasutakat is kiszolgálhattak, mondjuk, a Little Americát vagy Pedro a Határtól Délre Társaságát. Volt játszótér is az aprónépnek. (Dan eltűnődött, vajon az itt játszó gyerekek láttak vagy megéreztek-e bizonyos nyugtalanító jelenségeket, mint valamikor Danny Torrance, a „doki” a Panoráma játszóterén.) Volt szoftball- és golyópálya is, valamint két teniszpálya, sőt még bocsa is. Roque-pálya azonban nem volt. Az megszűnt. A lejtő közepén – ahol egykor a Panoráma sövényállatai összesereglettek – hófehér parabolaantennák sorakoztak. A domb tetején pedig, ahol valaha maga a szálloda állt, hosszú lépcső vezetett egy faemelvényhez. Ezt a területet, amely most Colorado állam tulajdonában és kezelésében volt, a Világ Tetejének nevezték. A Harangvirág Kemping látogatói szabadon használhatták, és díjmentesen túrázhattak a belőle kiágazó turistautakon. Az utakat csak tapasztaltabb turistáknak javasoljuk, figyelmeztetett a felirat, de a Világ Teteje mindenkié. Csodás kilátás! Dan meg is volt győződve erről. A Panoráma étterméből és bálterméből valóban fenséges kilátás nyílt… legalábbis addig, amíg a folyamatosan emelkedő hótakaró el nem torlaszolta az ablakokat. Nyugatra a Sziklás-hegység legmagasabb csúcsai emelkedtek, lándzsákként fúródva az égbe. Kelet felé Boulderig is el lehetett látni. Mi több, azokon a ritka napokon, amikor a környezetszennyezés engedte, még Denver és Arvada is kirajzolódott. Az állam tehát kisajátította ezt a területet, és Dant ez csöppet sem lepte meg. Ki akart volna itt építkezni? A talaj fertőzött volt, és erre – Dannek efelől kétsége sem volt – telepátia nélkül is rá lehetett érezni. De az Igazak a lehető legközelebb férkőztek hozzá, és Dan biztosra vette, hogy vendégeik – mármint a szokványos turisták – ritkán tértek vissza másodszor is, és barátaiknak sem ajánlották a Harangvirágot. A gonosz helyek gonosz embereket vonzanak, mondta volt John. Ha ez így van, akkor igaz az ellenkezője is: a jókat viszont taszítják. – Dan! – hallatszott Dave kiáltása. – Indul a járat! – Csak még egy perc! Lehunyta a szemét, és tenyerét a homlokának támasztotta. (Abra) A hangjára a megszólított azonnal felébredt.

TIZENHETEDIK FEJEZET

SZUKALÁNY 1 A Korona Motel körül teljes volt a sötétség, hajnalig még legalább egy óra volt hátra, amikor a 24-es szoba ajtaja kinyílt, és egy lány lépett ki rajta. Sűrű köd ereszkedett le, a világból alig látszott valami. A lányon fekete nadrág és fehér ing volt. A haját két copfba fonta, és a copfok keretezte arc nagyon fiatalnak látszott. Mélyeket lélegzett, a hűvös, párás levegő csodákat művelt makacs fejfájásával, de nehéz szívén nem könnyített. Mamó halott volt. És mégis, ha úgy van, ahogy Dan bácsi mondja, nem halt meg igazán, csak valahol másutt van. Talán szellemlény lett belőle; talán nem. Akár így, akár úgy, ezen most nem töprenghet. Később talán majd elmorfondírozik az effélén. Dan megkérdezte, hogy Bill alszik-e. Igen, még mélyen alszik, felelte Abra. A nyitott ajtón át látta Mr. Freeman lábfejét és lábszárát a takarók alatt, és hallotta kitartó hortyogását. Úgy hangzott, mint egy üresben járó motorcsónak. Dan megkérdezte, próbált-e Rose vagy valamelyik társa a tudatához férkőzni. Nem, Abra megérezte volna. A csapdáit már felállította. Rose rögtön rájönne. Nem volt ostoba. Dan azt is megkérdezte, van-e telefon a szobájában. Igen, van. Dan bácsi megmondta, mit kér tőle. Igazán egyszerű volt. Az ijesztő csak az volt benne, amit a Coloradóban tartózkodó idegen nőnek mondania kell. Ugyanakkor ez kikívánkozott belőle. Lényének egy zugában mindig is erre vágyott, amióta csak hallotta a baseballos fiú halálkiáltásait. (felfogtad miféle szót kell ismételgetned?) Hát persze. (mert fel kell hogy hergeld ismered ezt a szót?) (igen tudom mit jelent) Ingereld fel. Legyen minél dühösebb. Abra kifújta a levegőt a ködbe. Az út, amelyen ideérkeztek, csak macskakaparás volt, a túloldalon álló fák a semmibe vesztek, akárcsak a motel irodája. Néha azt kívánta, bárcsak ő is ilyen lenne, legbelül csupa fehérség. De csak néha. Szíve legmélyén soha nem bánta, hogy olyan, amilyen. Amikor úgy érezte, felkészült – már amennyire felkészülhetett –, visszament a szobájába, és becsukta a köztes ajtót, hogy ne zavarja Mr. Freemant, ha hangosan kell

beszélnie. Elolvasta a telefonon álló utasításokat, lenyomta a 9-est, hogy külső vonalat kapjon, majd a tudakozót hívta, és kérte a Colorado állambeli Sidewinderben a Harangvirág Kemping Panoráma Lakjának számát. Meg tudnám adni a központi számot, mondta volt Dan, de csak egy üzenetrögzítő jelentkezne. Az épületben, ahol a vendégek étkeztek és zárt helyre való játékokkal szórakoztak, sokáig csengett ki a telefon. Dan megjósolta, hogy így lesz, és utasította, hogy tartson ki. Coloradóban elvégre két órával kevesebb van. Végül megszólalt egy mogorva hang: – Halló! Ha az irodát keresi, rossz számot… – Nem az irodát keresem – mondta Abra, és reménykedett, hogy felgyorsult és hangos szívverése nem üt át a hangján. – Rose-zal szeretnék beszélni. Kalapos Rosezal. Kis szünet után: – Ki keresi? – Abra Stone. Ismeri a nevemet, nem igaz? Én vagyok az a lány, akit Rose keres. Mondja meg neki, hogy öt perc múlva újra jelentkezem. Ha ott lesz, beszélhetünk. Ha nincs ott, mondja meg neki, hogy akassza fel magát. Még egyszer nem hívom. Abra letette a kagylót, majd lehajtotta fejét, tenyerébe temette égő arcát, és hosszúkat, mélyeket lélegzett. 2 Rose kávét ivott az EarthCruiser kormánya mögött, lábával a szuflás tartályokat rejtő titkos rekeszen, amikor kopogtak ajtaján. Az ilyen korai kopogás csak újabb bajokat jelenthetett. – Igen, tessék – mondta. Hosszú Paul volt, aki gyerekes, versenyautó mintájú pizsamája fölött köntöst viselt. – A Lakban megszólalt a nyilvános telefon. Először hagytam csengeni, gondoltam, biztosan téves hívás, különben is kávét főztem a konyhában. De csak szólt kitartón, úgyhogy fölvettem. Az a lány volt. Veled akart beszélni. Azt mondta, öt perc múlva újra hív. Néma Sarey felült az ágyban, átpislogott a frufruján, és úgy markolta össze a takarókat a vállán, mint egy kendőt. – Eridj – szólt rá Rose. Sarey szó nélkül elkotródott. Rose az EarthCruiser széles szélvédőjén át nézte, ahogy mezítláb baktat vissza a Bounderbe, amelyen korábban a Kígyófogúval osztozott. Az a lány. Ahelyett hogy menekülne és elrejtőzne, a szukalány telefonálgat. Ennek aztán kötélből vannak az idegei. Hogy a saját ötlete volna? Ez ugyebár nehezen hihető.

– Miért ügyködtél a konyhában ilyen korán? – Nem tudtam aludni. Rose odafordult hozzá. Magas, idősecske, semmi különös fickó, gyérülő hajjal, orra végére biggyesztett bifokális szemüveggel. Egy avatatlan az év minden napján elmehetne mellette anélkül, hogy észrevenné, pedig megvoltak a maga képességei. Nem rendelkezett sem a Kígyófogú altatói, sem Fricska nagyapó lokátori tehetségével, de figyelemre méltó rábeszélő volt. Ha történetesen azt javasolta egy avatatlannak, hogy pofozza fel a feleségét – vagy akár egy idegent –, a pofonok egykettőre elcsattantak. Az Igazak között mindenkinek megvolt a maga kis szakterülete; ez volt boldogulásuk egyik titka. – Hadd lám a karod, Paulie. A férfi sóhajtva tűrte fel ráncos könyökéig köntöse és pizsamája ujját. A piros foltok ott voltak. – Mikor jöttek elő? – Az első kettőt tegnap délután vettem észre. – Lázad van? – Van, de nem magas. Rose belenézett a férfi becsületes, bizalomteli szemébe, és kedve lett volna megölelni. Némelyek kereket oldottak, de Hosszú Paul még itt van. Akárcsak a tagok többsége. Jócskán elegen ahhoz, hogy elintézzék a szukalányt, ha tényleg olyan ostoba, hogy idetolja a képét. És ez ki is telik tőle. Melyik tizenhárom éves lány nem ostoba? – Meg fogsz gyógyulni – mondta. A férfi újra sóhajtott egyet. – Remélem is. Ha mégse, akkor is fenemód megérte. – Ne halljak ilyen beszédet. Mindenki, aki kitart mellettünk, meggyógyul. Ezt megígérem, és amit megígérek, azt be szoktam tartani. És most lássuk, mit hoz fel mentségére a mi kis New Hampshire-i barátnőnk. 3 Alig helyezkedett el Rose, kihűlőfélben lévő kávés ibrikjével, a jókora műanyag gömb mellett, amelyből a bingószámokat húzzák, mikor a Lak pénzbedobós telefonja olyan XX. századi csörömpöléssel bődült el, hogy a nő összerezzent. Kétszer hagyta csengeni, mielőtt felemelte villájáról a kagylót, és legdallamosabb hangján beleszólt. – Halló, kedvesem! A fejemen át is elérhettél volna. Megtakaríthattad volna a távolsági beszélgetés díját. A szukalánytól nagy balgaság lett volna, ha így tesz. Nem Abra Stone volt az egyetlen, aki értett a csapdák állításához. – Megyek érted – mondta a lány. Milyen fiatal, milyen friss a hangja! Rose a

bőséges és oly becses szuflára gondolt, amely ezzel az üdeséggel együtt jár, és a mohóság csillapíthatatlan szomjként gerjedt fel benne. – Ezt már mondtad. Biztos, hogy komolyan gondolod, kedves? – Ott leszel, ha eljövök? Vagy csak a kiképzett patkányaid? Rose-ban megcsendült a harag. Tudta, hogy ez nem éppen hasznos, de hát kora reggel soha nem volt igazán formában. – Miért ne lennék, kedvesem? – Igyekezett, hogy a hangja nyugodt és elnéző legyen – mintha egy anya szólna hisztizésre hajlamos kisdedéhez (ő legalábbis így képzelte, hiszen soha nem volt anya). – Mert gyáva vagy. – Érdekelne, mire alapozod ezt a feltevést – mondta Rose. A hangja most is elnéző, sőt derűs volt, de szorosabban markolta a kagylót, és erősebben szorította füléhez. – Hiszen soha nem találkoztunk. – Dehogynem. A fejemben találkoztunk, és te füled-farkad behúzva elinaltál. És gyerekeket öldösöl, amit csak a gyávák tesznek. Nem kell mentegetőznöd egy gyerek előtt, győzködte magát Rose. Különösen ha avatatlan. De szavai őt magát is meglepték. – Semmit se tudsz rólunk. Se azt, hogy mik vagyunk, se azt, hogy mit kell tennünk, ha fenn akarunk maradni. – Gyáva banda vagytok, nem törzs – jelentette ki a szukalány. – Azt hiszitek, ti vagytok a legokosabbak és legerősebbek, de igazából csak két dologhoz értetek: hogy tömjétek a hasatokat, és sokáig éljetek. Olyanok vagytok, mint a hiénák. Megölitek a gyengéket, és aztán elszaladtok. Gyáva népség. A hangjából sütő megvetés savként marta Rose fülét. – Ez nem igaz! – És te vagy az első számú gyáva. Nem mertél személyesen elfogni, igaz? Másokat uszítottál rám. – Lehet veled értelmesen elbeszélgetni, vagy… – Mi az értelmes abban, hogy gyerekeket gyilkoltok, és kilopjátok a fejükből azt a micsodát? Hol itt az értelem, te gyáva öreg szajha? A barátaiddal akartad elvégeztetni a dolgodat, elbújtál mögéjük, és ez tényleg ügyes volt, mert mostanra mind halottak! – Ostoba kis szuka, nem értesz te semmit! – Rose talpra ugrott. Combjával az asztalnak ütközött, és a kávéja kiömlött, befolyt a számhúzó gömb alá. Hosszú Paul bekukkantott a konyhaajtón, meglátta Rose arcát, és visszahúzódott. – Ki a gyáva? Ki az igazi gyáva? A telefonba mondhatsz ilyeneket, de ha az arcomba néznél, meg se mernél mukkanni! – Hány emberrel veszed körül magad, ha eljövök? – ingerelte ellenfelét Abra. – Na hánnyal, te beszari szuka? Rose hallgatott. Tudta, hogy fegyelmeznie kell magát, de hogy így merjen beszélni vele egy avatatlan gyereklány, a maga mocskos iskolaudvari nyelvén… és amellett túl

sokat is tud. A túl soknál is többet. – Mernél egyáltalán egyedül szembenézni velem? – kérdezte a szukalány. – Próbáld csak ki – köpte a szavakat Rose. A vonal túlsó végén csend lett; és amikor a szukalány újra meg szólalt, töprengő volt a hangja. – Szemtől szembe? Nem, erre a hozzád hasonló gyáva spinkók soha nem vállalkoznának. Még egy gyereklánnyal szemben se. Csaló vagy és hazug. Néha egész tűrhetően nézel ki, de én láttam az igazi arcodat. Tyúkszaros vén szajha vagy, semmi több. – Te… te… – De ennél több nem telt tőle. Úgy érezte, megfullad a dühtől. Dühébe belejátszott a sokk is, amiért őt – Kalapos Rose-t – leégeti egy kölyöklány, akinek a bicikli jelenti a közlekedési eszközt, és akinek legfőbb gondja az utolsó hetek előtt bizonyára az volt, hogyan növesszen szúnyogcsípésnél nagyobb ciciket. – De lehet, hogy kapsz tőlem egy esélyt – mondta a szukalány. Önbizalma és laza vakmerősége szinte hihetetlen volt. – Persze ha szavamon akarsz fogni, feltörlöm veled a padlót. A többiekkel nem vesződöm, ők már a halálukon vannak. – Még nevetni is tudott! – Torkukon akadt a baseballos fiú, és jól teszi! – Ha eljössz, megöllek – mondta Rose. Fél kézzel megmarkolta a nyakát, és ritmikusan szorongatni kezdte. Később zúzódások ütköznek majd ki rajta. – Ha elmenekülsz, megtalállak. És akkor órákig fogsz sikoltozni, mielőtt meghalnál. – Nem menekülök el – mondta a lány. – És hogy ki fog sikoltozni, azt majd meglátjuk. – Mögötted hányan állnak majd, te kedves? – Egyedül leszek. – Nem hiszek neked. – Olvass bele a tudatomba. Vagy ettől is félsz? Rose hallgatott. – De még mennyire! Nem felejtetted el, mi történt, amikor utoljára ezzel próbálkoztál. Megkóstoltattam veled a saját gyógyszered, és ugyebár nem ízlett? Hiéna! Gyerekgyilkos! Gyáva! – Ne merj még egyszer így nevezni! – Van egy hely a közeledben, a domb tetején. Egy kilátóhely. Úgy hívják, A Világ Teteje. Az interneten találtam. Legyél ott hétfő délután ötkor. De egyedül. Ha a hiénafalkád többi tagja nem marad a gyűléstermében, amíg mi ketten el nem végezzük a dolgunkat, tudni fogom, és elmegyek. – Megtalálnálak – ismételte meg Rose. – Gondolod? – Most már gúnyolódott is. Rose lehunyta a szemét, és maga előtt látta a lányt. Látta, ahogy fetreng a földön, a szája fullánkos lódarazsakkal telitömve, a szeméből izzó pálcikák állnak ki. Így senki sem beszélhet velem. Soha senki.

– El tudom képzelni, hogy megtalálsz. De addigra a rohadék Igaz Kötésed hány tagja lenne életben, hogy felsorakozzon mögéd? Tizenöten? Tízen? Vagy talán csak hárman-négyen? Ez már Rose-ban is felötlött. Hogy egy gyerek, akit még csak soha nem is látott szemtől szembe, ugyanerre a következtetésre jusson – sok tekintetben ez volt az egész történetben a legdühítőbb. – A Varjú ismerte Shakespeare-t – mondta a szukalány. – Idézett tőle néhány sort, mielőtt megöltem. Valamennyire én is ismerem, mert volt az iskolában egy Shakespeare-csoportunk. Csak egy darabját olvastuk el, a Rómeó és Júliá-t, de Ms. Franklin kinyomtatott nekünk egy egész listát a többi drámája leghíresebb idézeteivel. Hogy például „Lenni vagy nem lenni” vagy „Nekem ez görögül volt”. Te tudtad, hogy ezeket Shakespeare írta? Mert én nem. Szerinted nem érdekes ez? Rose nem válaszolt. – Te nem is gondolsz Shakespeare-re – jegyezte meg a szukalány. – Csak arra gondolsz, mennyire szeretnél megölni. Ezt anélkül is tudom, hogy olvasnék a tudatodban. – A helyedben én elmenekülnék – mondta tűnődve Rose. – Amilyen gyorsan és amilyen messzire csak visz az a keszeg kis lábad. Semmit sem érnél vele, de valamivel tovább élnél. A szukalányt nem lehetett megingatni. – Volt még egy idézet. Már nem emlékszem rá pontosan, de olyasmi volt, hogy „saját cserépbombáján ülve”. Ms. Franklin elmagyarázta, hogy a cserépbomba egy botra szerelt petárda volt. Szerintem ez történik most az egész nyúlszívű törzseddel. Rosszfajta szuflát szopogattatok, és fennakadtatok egy petárdán, ami most elsül. – Kis szünet után megkérdezte: – Itt vagy még, Rose? Vagy elszaladtál? – Keress csak fel, kedvesem. – Rose visszanyerte hidegvérét. – Ha a kilátónál akarsz találkozni velem, ott leszek. Együtt élvezzük majd a kilátást, jó lesz? És majd meglátjuk, melyikünk az erősebb. Mielőtt a szukalány bármit felelhetett volna, letette a kagylót. Kijött a sodrából, holott megfogadta, hogy uralkodni fog magán; de az utolsó szó legalább az övé volt. Vagy talán mégsem, mivel a szukalány újra meg újra mondta a magáét a fejében, mint egy rossz barázdában megakadt gramofonlemez. Gyáva. Gyáva. Gyáva. 4 Abra óvatosan tette vissza villájába a telefonkagylót, és hosszan elnézte, még meg is simogatta műanyag felületét, amely még őrizte keze melegét, és nedves volt izzadságától. Aztán, mielőtt felfogta volna, mi történik vele, hangos, nyerítő zokogásban tört ki. A zokogás átviharzott rajta, görcsbe rántotta gyomrát, megrázta

testét. Egyre csak sírva a fürdőszobába szaladt, letérdelt a vécé előtt, és hányt. Mire kijött, Mr. Freeman az összekötő ajtóban állt, inge alja lecsüngött, ősz haja dugóhúzókban lógott. – Mi a baj? Az altatótól lettél rosszul? – Á, nem attól. Billy az ablakhoz lépett, és kinézett a nyomasztó ködbe. – Ők azok? Már keresnek minket? Abra egyelőre nem bírt megszólalni, csak a fejét rázta, olyan hevesen, hogy a copfjai is belerázkódtak. Ő fogja megkeresni amazokat – ettől rettent meg. És nem csak önmagát féltette. 5 Rose mozdulatlanul ült, s mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje egyensúlyát. Amikor ismét ura lett magának, odahívta Hosszú Pault, aki néhány másodperc múlva óvatosan dugta be fejét a konyhába nyíló lengőajtón. Arckifejezése láttán Rose halványan elmosolyodott. – Nincs vész, bejöhetsz. Nem foglak megharapni. Paul bejött, és meglátta a kiömlött kávét. – Mindjárt feltörlöm. – Hagyd csak. Ki a legjobb felderítő, aki még köztünk van? – Te, Rose – vágta rá a férfi habozás nélkül. Rose-nak nem állt szándékában, hogy tudatánál fogva közelítse meg a szukalányt, akár egy érintés erejéig is. – És rajtam kívül? – Nos… most, hogy Fricska nagyapó nincs többé… és Barry se… – Hosszú Paul mérlegelte a kérdést. – Sue-ban van némi felderítői érzék, és Kapzsi G.-ben úgyszintén. De azt hiszem, Zseton Charlie-ban több van. – És ő nem beteg? – Tegnap még nem volt az. – Küldd ide hozzám. Addig feltörlöm a kávét. Mert jól figyelj, Paulie, ez fontos: a piszkot az takarítsa el, aki okozta. A férfi távozott, Rose pedig üldögélt még egy darabig, állát kinyújtott ujjaira támasztva. Ismét világosan tudott gondolkodni, és ezért tervezni is. Ma végül mégsem vesznek magukhoz szuflát. Ez várhat hétfő reggelig. Végül átment a konyhába egy köteg papírtörülközőért, és eltakarította az általa okozott szennyeződést. 6

– Dan! – Ezúttal John kiáltott. – Indulnunk kell! – Máris! – mondta. – Csak egy kis hideg vizet locsolok az arcomba. Végigment a folyosón, és hallgatta Abrát, közben aprókat bólogatva, mintha a kislány ott volna. (Mr. Freeman tudni szeretné miért sírtam és miért hánytam mit mondjak neki) (egyelőre csak annyit hogy ha majd odaérünk kölcsönkérném a teherautóját) (mert továbbmegyünk nyugatra) (…hát…) Bonyolult volt, de Abra megértette. Igaz, nem foglalta szavakba, de erre nem is volt szükség. A fürdőszobai mosdó mellett egy állványon több becsomagolt fogkefe volt kirakva. A legkisebbik nyelén – ez nem volt becsomagolva – az ABRA név állt szivárványszínű betűkkel. Az egyik falon tábla hirdette: SZERETET NÉLKÜL AZ ÉLET OLYAN, MINT A FA GYÜMÖLCS NÉLKÜL. Dan néhány másodpercig elnézegette, és azon töprengett: van-e hasonló szabály az antialkoholistáknál. De csak egy jutott eszébe: Ha ma senki iránt nem érzel szeretetet, legalább ne is bánts senkit. Persze a két bölcs mondás eléggé különbözött egymástól. Hideg vizet engedett, és többször is jó erősen lelocsolta az arcát, majd törülközőért nyúlt, és felemelte a fejét. Ezúttal Lucy nem állt mellette a képen. Ezúttal csak Dan Torrance volt jelen, Jack és Wendy fia, aki mindig egyetlen gyereknek hitte magát. Az arcát ellepték a legyek.

NEGYEDIK RÉSZ

A VILÁG TETEJÉN

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

ÚTON NYUGAT FELÉ 1 Ez a szombati nap nem a Bostonból a Korona motelig megtett út miatt maradt emlékezetes Dan számára, mert John Dalton SUV-jának négy utasa alig szólalt meg. A csend nem volt sem kényelmetlen, sem ellenséges, csak kimerültségről tanúskodott – azok hallgatnak így, akiknek mondanivalója kevés, de gondolkodnivalója annál több. Dan emlékezetében leginkább az maradt meg, ami megérkezésük után történt. Tudta, hogy Abra várja őket, mert útközben többnyire kapcsolatban voltak, és beszélgettek, úgy, ahogy ez számukra egyre kényelmesebbé vált – félig szavak, félig képek segítségével. Amikor a motel elé hajtottak, a lány Billy öreg teherautójának hátsó ütközőjén ült, majd amikor meglátta őket, leugrott, és integetett. Ebben a pillanatban az egyre vékonyodó felhőtakaró széthasadt, és a nap egyik sugara megvilágította. Mintha a Jóisten összeütötte volna tenyerét az övével. Lucy kiáltása már-már sikolynak is beillett. John még meg sem állíthatta a Suburbant, ő már kicsatolta biztonsági övét, s az ajtót is kinyitotta. Öt másodperccel később a karjában tartotta lányát, és a feje búbját csókolta – mást nem érhetett el, mert Abra feje a melle közé préselődött. A napfény most mindkettőjüket reflektorfénybe vonta. Anya és gyermek viszontlátása, gondolta Dan. Mosolygott, és ez különös érzés volt. Sok idő telt el két mosoly között. 2 Lucy és David vissza akarta vinni Abrát New Hampshire-be. Dannek ez ellen nem volt kifogása, de most, hogy mind a hatan együtt voltak, szükségük volt rá, hogy kibeszéljék magukat. Ismét a hajas, lófarkos ember volt az ügyeletes, de most nem pornót nézett, hanem egy ketrecben zajló verekedést. Készségesen hosszabbította meg a 24-es szoba foglalását, és nem érdekelte, ott éjszakáznak-e majd vagy sem. Billy bement Crownville városába néhány pizzáért. Aztán elhelyezkedtek, Dan és Abra pedig felváltva tájékoztatta a többieket mindenről, ami történt és történni fog. Mármint ha a dolgok reményeik szerint alakulnak. – Nem – vágta rá Lucy azon nyomban. – Túl veszélyes. Mindkettőtök számára.

John kedvetlenül elvigyorodott. – Az lenne a legveszélyesebb, ha ezekről az izé… dolgokról nem vennénk tudomást. Rose megmondta, hogy ha Abra nem keresi fel őt, ő megy el Abrához. – Abra lett a mániája – jegyezte meg Billy, és egy szelet pepperonis-gombás pizzát választott magának. – Ez gyakori az őrülteknél. Ha tudni akarják, miről van szó, nézzék a Dr. Phil-t. Lucy szemrehányón pillantott a lányára. – Minek cukkoltad? Ez veszélyes volt, de talán ha lecsillapodik… Bár senki sem szólt közbe, a hangja elakadt. Lehet, gondolta Dan, hogy amikor kimondta, maga is rájött, milyen valószínűtlenül hangzik. – Nem fogják abbahagyni, mama – mondta Abra. – Ő semmiképpen. – Abrának nem esik baja – jelentette ki Dan. – Lesz ott egy bizonyos kerék. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. Ha a helyzet veszélyessé válik – ha tényleg zűr van –, akkor Abra a kerék segítségével lelép. Kivonja magát a cirkuszból. Ezt megígérte nekem. – Jól mondja – bólintott a lány – Megígértem. Dan szigorú pillantást vetett rá. – És ugye meg is tartod? – Meg – felelte Abra kelletlenül, de azért határozottan. – Lelépek. – A gyerekekre is tekintettel kell lennünk – mondta John. – Soha nem fogjuk megtudni, hányat tettek el láb alól az évek során. Talán százakat. Dan arra gondolt: ha olyan sokáig élnek, ahogy Abra képzeli, az áldozatok száma inkább ezrekben mérhető. – Vagy hányat ölnek meg a jövőben, még ha Abrát békén is hagyják – mondta. – Már ha feltételezzük, hogy a kanyaró nem végez az egész csürhével – jegyezte meg reménykedve Dave, majd Johnhoz fordult. – Azt mondtad, erre van esély. – Engem is azért akarnak megkaparintani, mert azt hiszik, ki tudom gyógyítani őket – mondta Abra. – A sok baromállat. – Fejezd ki magad finomabban, kisasszony – mondta Lucy, de csak gépiesen. Kivette az utolsó szelet pizzát, megnézte, aztán visszalökte a dobozba. – Engem nem érdekel a többi gyerek. Engem Abra érdekel. Tudom, ez rémesen hangzik, de ez az igazság. – Másképp éreznél, ha láttad volna azt a sok kis képet a Vásárló-ban – mondta Abra. – Nem mennek ki a fejemből. Néha velük álmodom. – Ha annak az őrült nőnek csak egy kis sütnivalója van – vélekedett Dave –, tudni fogja, hogy Abra nem egyedül megy oda. Mégis hogy képzeli? Repül Denverig, és ott kocsit bérel? Tizenhárom éves korában? – Majd félig tréfásan a lányára kacsintott: – A baromállat. – Abból, ami a Cloud Gapnél történt – szólalt meg Dan –, Rose már tudja, hogy Abrának vannak barátai. Csak azt nem tudja, hogy legalább az egyikükben szintén

megvan a ragyogás. – Abrára nézett, helyeslést várva. A kislány bólintott. – Lucy, Dave, idehallgassatok. Hiszek benne, hogy Abra meg én együtt véget vethetünk ennek a… – Kereste a megfelelő szót, de csak egy ideillőt talált: – ennek a pestisnek. Egyedül se ő, se én… – És megrázta a fejét. – Amellett – szólt közbe Abra – apu meg te úgyse tarthattok vissza. Bezárhattok a szobámba, de a fejemet nem zárhatjátok le. Lucy gyilkos pillantást vetett rá – ezt tartogatják az anyák zsenge korú és lázadó hajlamú lányaiknak. Abránál mindig bevált, még ha rajta volt is a dühroham, de ezúttal Lucy mit sem ért vele. A lány teljes lelki nyugalommal viszonozta anyja tekintetét. És volt a szemében valami szomorúság, ami Lucy szívét megdermesztette. Dave megfogta felesége kezét. – Azt hiszem, ezt meg kell csinálni. A szobában csend lett, amit végül Abra tört meg. – Ha senki sem kéri az utolsó szeletet, én vállalom. Meghalok éhen. 3 Még jó néhányszor megtárgyalták az ügyet, bizonyos vitás pontokon fel is emelték a hangjukat, de lényegében minden eldőlt. Kivéve, mint kiderült, egyetlen kérdést. Amikor elhagyták a szobát, Billy kijelentette, hogy nem hajlandó beülni John Suburbanjába. – Veletek megyek – közölte Dannel. – Értékelem az álláspontodat, Billy, de hidd el, nem jó ötlet. – A teherautó az enyém, én rendelkezek vele. Amellett tényleg egyedül akarsz eljutni hétfő délutánig a Colorado-fennsíkra? Na ne kacagtass. Úgy nézel ki, mint a pálcikára tűzött szar. – Ezt újabban már többektől hallottam – mondta Dan –, de ilyen elegánsan egyikük sem fogalmazott. Billy nem mosolyodott el. – Én segíthetek. Öreg vagyok, de még élek. – Vigyük magunkkal – javasolta Abra. – Igaza van. Dan beható pillantást vetett rá. (tudsz valamit Abra) A válasz nem váratott magára. (nem de érzek) Dannek ennyi elég volt. Kitárta karját, és Abra, arcát a melléhez szorítva, jó erősen átölelte. Dan szívesen tartotta volna így hosszú ideig, de elengedte, és hátrább lépett. (tudasd Dan bácsi ha a közelembe érsz odajövök) (épp csak apró érintések kellenek el ne felejtsd) Szavakban kifejezett gondolat helyett Abra csak egy képet küldött: füstérzékelő

sípolt, mint amikor elemet kell cserélni. A kislány emlékezete tökéletesen működött. A kocsihoz menet Abra így szólt apjához: – A visszaúton meg kell majd állnunk egy gyógyulj meg-képeslapért. Julie Cross tegnap eltörte a csuklóját a fociedzésen. – Honnan tudod? – kérdezte Dave kis fintorral. – Tudom – hangzott a válasz. A férfi gyöngéden meghúzta lánya egyik copfját. – Ugye hogy minderre egész életedben képes voltál? Nem értem, miért hallgattad el előttünk, Abba baba. Dan, aki a ragyogással együtt nőtt fel, megválaszolhatta volna a kérdést. A szülők néha védelemre szorulnak. 4 Így hát elváltak egymástól. John SUV-ja kelet felé, Billy kisteherautója nyugat felé indult, és a kormánynál Billy ült. Dan megkérdezte: – Tényleg képes vagy vezetni, Billy? – Azok után, hogy éjjel akkorát aludtam? Elvezetnék én, drága gyerekem, Kaliforniáig. – Tudod, hová megyünk? – A városban, amíg a pizzára vártam, beszereztem egy úti atlaszt. – Szóval már akkor a fejedbe vetted. És tudtad, hogy Abra meg én mire készülünk. – Hát… mondjuk. – Ha azt akarod, hogy felváltsalak, csak kiabálj – mondta Dan, és azzal, fejét az utasülés ablakának támasztva, máris elaludt. Fokozatosan süllyedt kellemetlen képek mélyülő szakadékába. Először a Panoráma sövényállatait látta, amelyek, ha az ember nem nézett oda, elmozdultak a helyükről. Ezután következett Mrs. Massey a 217-es szobából, csak most félrecsapott cilinderfélét viselt. Tovább süllyedve a Cloud Gapnél lezajlott csatát látta viszont, csak amikor ezúttal a Winnebagóba rontott, Abra hevert a padlón elvágott torokkal, Rose pedig ott állt fölötte, kezében vértől csöpögő egyenes borotvával. Rose meglátta őt, és arcának alsó fele trágár vigyorra húzódott, amelyben egyetlen hosszú fog csillogott. Mondtam neki, hogy ez lesz a vége, de nem hallgatott rám, mondta. A gyerekek olyan csökönyösek. E kép alatt már csak sötétség következett. Amikor felébredt, alkonyodott; középütt a félhomályt szaggatott fehér vonal szelte át. Államközi autópályán voltak. – Mennyit aludtam? Billy az órájára nézett. – Jó sokat. Jobban vagy? – Aha. – Jobban is volt, meg nem is. A feje kitisztult, a gyomra azonban pokolian

fájt. Ha meggondolta, mit látott reggel a tükörben, nem csodálkozhatott. – Hol vagyunk? – Kétszázötven kilométerre Cincinnatitól keletre, plusz-mínusz valamennyi. Két tankolást is átaludtál. És horkolsz. Dan kiegyenesedett. – Szóval Ohióban vagyunk? Atyaisten! Hány óra van? Billy ismét az órájára nézett. – Negyed hét. Nem volt olyan nagy szám: gyér forgalom, eső nuku. Mintha őrangyal utazna velünk. – Ideje, hogy keressünk egy motelt. Neked alvásra van szükséged, én meg akkorát hugyoznék, mint egy versenyló. – Nem csodálom. Billy letért az autópályáról a következő kijáratnál, ahol a jelzések benzint, ennivalót és moteleket ígértek, majd egy Wendy’s elé hajtott egy zacskónyi hamburgerért; Dan ezalatt a férfimosdót vette igénybe. Amikor visszaszálltak a teherautóba, Dan egyet harapott a dupla burgeréből, majd visszatette a zacskóba, és óvatosan kortyolt a kávéízű tejturmixból. Az utóbbit egész jól tűrte a gyomra. – De öregem, enned is kell! – hüledezett Billy. – Mi a bajod? – Azt hiszem, nem tett jót a reggeli pizza. – És mert Billy nem vette le róla a szemét: – A turmix viszont nagyon jólesik. Másra nincs is szükségem. Az utat figyeld, Billy. Nem segíthetünk Abrának, ha egy kórházban kell bestoppolni minket. Öt perccel később Billy beállt egy Fairfield Inn védőteteje alá; az ajtó fölött hunyorgó neonbetűk hirdették, hogy vannak SZABAD SZOBÁK. Kikapcsolta a motort, de nem szállt ki. – Mivel az életem kockáztatom melletted, nagyfőnök, tudni akarom, mi bajod. Dan kis híján rámutatott, hogy a kockázat vállalásához nem ő, hanem Billy ragaszkodott, de ez nem lett volna méltányos. Elmagyarázta a helyzetet; Billy kerekre nyílt szemmel, némán hallgatta. – Jézus Krisztus karácsonyi pulykája! – morogta, amikor Dan a történet végére ért. – Hacsak nem maradtam le valamiről – mondta Dan –, az Újtestamentumban egy szó se áll arról, hogy Jézus megülte volna a karácsonyt. – Attól még megtehette. A legtöbb gyerek megünnepli a születésnapját. – Na, bejelentkezünk? Vagy menjek én? Billy ezúttal sem mozdult; viszont megkérdezte: – Abra tud róla? Dan a fejét rázta. – De rájöhet. – Rájöhetne, de nem fog. Tudja, hogy csúnya dolog leskelődni, különösen számára kedves személyek után. Éppúgy nem tenné, ahogy a szüleit sem lesné meg, amikor szerelmeskednek.

– Ezt kissrác korodból tudod? – Igen. Az ember néha akaratlanul is meglát valamit, de olyankor elfordul. – Bírod tovább csinálni, Danny? – Egy ideig. – A száján, az arcán és a homlokán henyélő, lomha legyekre gondolt. – Ameddig kell. – És utána? – Ezen majd utána töprengek. Foglalkozzunk mindig a mai nappal. Gyere, jelentkezzünk be. Korán kell indulnunk. – Abra felől hallottál? Dan mosolygott. – Él és virul. Legalábbis pillanatnyilag. 5 Virulásról azonban pillanatnyilag sem volt szó. Ült az íróasztalánál, kezében A mesterember félig elolvasott példányával, és igyekezett nem kinézni a hálószobaablakon, mert hátha egy bizonyos valaki nézne be őrá. Tudta, hogy Dannél valami nincs rendjén, és tudta, hogy Dan titkolni akarja előle a bajt, mégis utána akart nézni, noha hosszú éveken át arra nevelte magát, hogy ne firtassa a felnőttek személyes ügyeit. Két dolog tartotta vissza. Először is tisztában volt vele, hogy akár tetszik neki, akár nem, ez idő szerint nem segíthet barátján. Továbbá (és ez volt a nyomosabb indíték) azt is tudta, hogy Dan esetleg megérzi, amint a tudatában motoz, és csalódna benne. Különben is alighanem elzárta az egészet, gondolta. Képes rá. Dan nagyon erős. Igaz, nem olyan erős, mint ő… vagy ha a ragyogás fogalmai szerint akarja meghatározni, a fénye is gyengébb. Abra képes lett volna rá, hogy kinyissa Dan tudatának zárható dobozait, és megnézze, mi van bennük, de úgy vélte, ez mindkettőjükre nézve veszélyes lehet. Ez csak megérzés volt, konkrét oka nem volt rá. Ugyanígy érezte meg, hogy helyes lesz, ha Mr. Freeman elkíséri Dant – és erről is mélyen meg volt győződve. Amellett Billy jelenléte elő is mozdíthatja terveiket – legalábbis reménykedhet benne. Az igazi remény gyors, és fecskeszárnyon száll – íme egy további Shakespeare-idézet. És ne nézz ki az ablakon, hallod? Megtiltom. Nem, soha, szigorúan tilos. Így aztán odanézett, és Rose vigyorgott rá az üvegen át a csibészesen félrebillentett kalap alól. Csupa hullámzó haj, sápadt, porcelánszerű bőr, sötét, eszelős szempár az egész nő. Dús piros ajak leplezi az egy szem kiálló fogat. Az agyarát. Sikoltozás közepette fogsz meghalni, szukalány. Abra lehunyta a szemét, és erősen gondolkodott.

(nincs itt nincs itt nincs itt) majd újra kinyitotta. Az ablakból rá vigyorgó arc eltűnt – de igazából mégsem tűnt el. Valahol fenn a hegyekben – a világ tetején – Rose rá gondolt. És várt. 6 A motelben svédasztalos reggeli volt. Dan, mivel érezte, hogy útitársa figyeli, elszántan fogyasztott némi gabonapelyhet és joghurtot. Billyn látszott, hogy megkönnyebbült. Mialatt elintézte a kijelentkezést, Dan felkereste az előcsarnok férfimosdóját, bezárkózott, letérdelt, és kihányt mindent, amit magához vett. A megemésztetlen gabonapehely és joghurt vörös habban lebegett. – Rendben vagy? – kérdezte Billy, amikor Dan a recepciós pultnál csatlakozott hozzá. – Teljesen – felelte Dan. – Induljunk. 7 Vasárnap délután volt. Billy úti atlasza azt mutatta, hogy Cincinnatitól Denver nagyjából kétezer kilométerre van. Denvertől Sidewinder még körülbelül száztíz kilométerrel nyugatabbra terül el, az odavezető utak hepehupásak és sok helyen meredeken lejtenek. Dan megpróbált egy ideig vezetni, de hamar kifáradt, és visszaadta Billynek a kormányt. El is aludt, és amikor felébredt, a nap már lemenőben volt. Iowában voltak – a néhai Brad Trevor szűkebb hazájában. (Abra?) Dan attól tartott, hogy a távolság majd megnehezíti, vagy éppen meghiúsítja a szellemi kapcsolatteremtést, de Abra nyomban visszatért, a megszokott erővel; ha rádióadóvá változott volna, 100 000 watton sugárzott volna. A szobájában volt, és a számító gépén kopogtatott valamilyen házi feladatot. Dant megmosolyogtatta, de el is szomorította a felfedezés, hogy Ugrit, a plüssnyulat az ölében tartja. Közös vállalkozásuk feszültsége önmaga fiatalabb kiadásává fejlesztette vissza, legalábbis érzelmi tekintetben. A kettejük között szélesre nyílt összeköttetésből a következő párbeszédek bontakoztak ki: (ne aggódj miattam nincs velem semmi baj) (az jó mert el kell intézned egy hívást) (helyes meglesz és te jól vagy) (prímán) Abra ugyan kételkedett ebben, de nem kérdezősködött, és Dan éppen ezt akarta elérni.

(megvan a) Abra egy képet küldött. (még nem vasárnap van az üzletek zárva) Újabb kép, amely Dant mosolyra késztette. Egy Walmart volt… csak éppen a cégtáblán ez állt: ABRA SZUPERÁRUHÁZA. (nem tartják azt ami nekünk kell majd találunk megfelelőbbet) (oké bizonyára) (tudod mit kell mondanod neki?) (tudom) (megpróbál majd egy hosszú beszélgetésbe csalogatni és szaglászni próbál ne hagyd) (dehogy hagyom) (utána halljak rólad hogy ne izguljak) Hát persze hogy izgulni fog, nem is keveset. (jelentkezem szeretlek Dan bácsi) (én is szeretlek) Dan csókot dobott, Abra viszonozta: nagy piros rajzfilmes szájat küldött. Dan szinte érezte az arcán. Ezzel Abra távozott. Billy döbbenten nézett rá. – Most vele beszélgettél, igaz? – Igen, igen. Úgy viselkedsz, mint a volt nejem. Billy feltette a pápaszemét, átváltott az előző sávba, és elhajtott egy hatalmas, ormótlan Fleetwood Pace Arrow lakóautó mellett. Dan alaposan megnézte magának: vajon kik vannak odabenn, és kinéznek-e a füstszínű ablakokon. – Mielőtt éjszakára leállunk – mondta Billy –, még meg akarok tenni vagy százötven kilométert. A holnapot úgy képzelem, hogy lesz egy óránk, azalatt elintézheted a dolgodat, de azért időben a fennsíkra érünk, nagyjából akkorra, amikorra Abra meg te a nagy leszámolást beütemeztétek. De ehhez hajnalban el kell indulnunk. – Nagyszerű. Felfogtad, mi fog történni? – Felfogtam, minek kellene történnie. – Billy Danre pillantott. – Reménykedj, hogy ha van távcsövük, nem fogják használni. Mit gondolsz, van rá esély, hogy élve megússzuk? De az igazat mondd. Ha azt mondod, nincs, akkor, ha leállunk, minden idők legnagyobb bifsztekjét rendelem meg vacsorára. A MasterCard csak próbálja behajtani az utolsó számlát a rokonaimon, akik tudniillik nem léteznek. Hacsak nem számítod az exnejemet, ő pedig akkor se pisálna rám, ha tüzet fognék. – Életben fogunk maradni – mondta Dan, de a hangja nem volt valami meggyőző. Túl rosszul érezte magát a színleléshez. – Aszondod? Nos, lehet, hogy mindenképpen megrendelem azt a bifszteket. És te? – Egy kis levessel talán megbirkóznék. Ha egészen átlátszó. – A gondolattól, hogy

valami sűrűt fogyasszon, amin nem látszana át az újság, összehúzódott a gyomra. – Okés. Miért nem próbálsz újra elaludni? Dan tudta, hogy bármilyen fáradt, és bármilyen rosszul érzi magát, legföljebb felszínes lesz az álma – hogy is alhatna mélyen, ameddig Abra a nőnek álcázott ősrémmel tárgyal –, de végül elszundított; valóban felszínesen. Álmodni azonban így is álmodott. Először a Panorámát látta (a mai változatban szerepelt a lift is, amely az éjszaka kellős közepén magától járt), aztán az unokahúgát. Ezúttal Abrát villanydróttal fojtották meg. Kidülledt, vádló szemmel meredt Danre; könnyű volt olvasni a tekintetében. Azt mondtad, segíteni fogsz. Azt mondtad, megmentesz. Hol voltál? 8 Abra addig halogatta a rá váró feladatot, amíg rá nem eszmélt, hogy a mamája hamarosan nyaggatni fogja, és ágyba küldi. Másnap nem megy iskolába, de akkor is nagy nap lesz. És alkalmasint nagyon hosszú éjszaka előzi meg. A halogatás csak ront a helyzeten, kedvesem. Ez volt Mamó Evangéliuma. Abra az ablakra pillantott, és azt kívánta: bárcsak a dédmamáját látná ott Rose helyett. De jó lenne. – Annyira félek, Mamócska – mondta. De miután kétszer is hosszú, biztonságot adó lélegzetet vett, magához vette okostelefonját, és bebillentyűzte a Harangvirág Kemping Panoráma Lakját. Egy férfi jelentkezett. Amikor Abra közölte, hogy Rosezal szeretne beszélni, a férfi a nevét tudakolta. – Tudja maga, ki vagyok – mondta a lány, majd bosszantónak szánt kíváncsisággal megkérdezte: – Megkapta már a betegséget az úr? A vonal másik végén lévő férfi (Varangy Slim volt) erre nem válaszolt, de Abra hallotta, ahogy valakinek súg valamit. Egy másodperccel később már jelentkezett is Rose, aki ismét hiánytalanul ura volt magának. – Halló, kedvesem. Hol vagy? – Úton odafelé – felelte Abra. – Valóban? Ez jó hír, kedvesem. Tehát ha csillagot és hatvankilencet tárcsáznék, nem derülne ki, hogy a hívás egy New Hampshire-i körzetszámról ered? – Dehogynem – mondta Abra. – A mobilomon hívlak. Rá kell hangolódnod a huszonegyedik századra, te szuka. – Mit akarsz? – A vonal másik végén nyers és kurta lett a hang. – Csak meg szeretnék győződni róla, hogy ismered a szabályokat. Holnap ötkor ott leszek. Egy ócska piros teherautóban. – Ki vezeti? – Billy, a nagybátyám. – Ő is részt vett az orvtámadásban?

– Nem, ő velem és a Varjúval volt. De ne kérdezősködj. Kussolj, és figyelj. – Milyen goromba vagy! – jegyezte meg Rose bánatosan. – A telek végén fog parkolni. Annál a táblánál, amin az áll: „HA COLORADÓI PROFI CSAPATOK GYŐZNEK, A GYEREKEK INGYEN ÉTKEZHETNEK.” – Látom, tanulmányoztad a honlapunkat. Milyen aranyos! Vagy talán a nagybácsikád volt? Bátor ember, hogy beáll hozzád sofőrnek. A papád fivére vagy a mamádé? Az avatatlanok családfája az egyik hobbim. Imádok családfákat rajzolni. Szaglászni próbál majd, figyelmeztette Dan, és milyen igaza volt. – A „kussolj és figyelj”-nek melyik részét nem érted? Akarod, hogy létrejöjjön a találkánk, igen vagy nem? Válasz nem jött, csak a várakozás csendje érződött, és meglehetősen vérfagyasztó volt. – A parkolóból mindent látunk majd: a kempinget, a Panoráma Lakot és fenn a dombon A Világ Tetejét. A nagybátyám és én elvárjuk, hogy téged is odafenn lássunk, és hogy az Igaz Kötés népének nyoma se legyen. Maradjanak a gyűlésteremben vagy micsodában, amíg mi elintézzük az ügyeinket. A nagyteremben, világos? Billy bácsi nem fogja tudni, a helyükön vannak-e, de én tudni fogom. Ha bárhol másutt akár egyetlen személyt is megérzek, már ott se vagyunk. – A bácsikád a teherautóban marad? – Nem. Én maradok a teherautóban, amíg meg nem bizonyosodunk a dolgok állásáról. Akkor majd a bácsi visszaszáll, én pedig elindulok hozzád. Nem akarom, hogy Billy bácsi a közeledbe kerüljön. – Rendben van, kedvesem. Minden úgy lesz, ahogy mondod. Nem lesz úgy. Hazudsz. De hazudott Abra is, úgyhogy kvittek voltak. – Nekem csak egy, de fontos kérdésem van, kedves – mondta Rose nyájasan. Abra kis híján megkérdezte, mi légyen az, de eszébe jutott, mit tanácsolt a nagybátyja. Az igazi nagybátyja. Egyetlen kérdés, na persze. Amely egykettőre elvezet a következőhöz… majd az utána következőhöz és így tovább. – Akadjon a torkodon – mondta, és megszakította a beszélgetést. A kezébe remegés állt, majd átterjedt a lábára, a karjára, a vállára. – Abra! – A mama. A lépcső aljáról. Érzi. Ha csak egy kicsit is, de érzi. Vajon azért, mert az anyám, vagy a ragyogás miatt? – Jól vagy, szívem? – Remekül, anyukám! Készülök lefeküdni! – Tíz percet kapsz, akkor feljövünk puszit adni. Legyél pizsamában. – Meglesz. Ha tudnák, kivel beszéltem az imént, gondolta Abra. De nem tudták. Csak hiszik, hogy tudják, mi történik. A lányuk itt van a szobájában, a házban minden ajtó és ablak zárva, és úgy gondolják, biztonságban van. Még az apja is, aki pedig látta az Igaz Kötést akció közben.

Dan azonban tud mindent. Abra lehunyta a szemét, és a nagybátyja felé tapogatózott. 9 Dan és Billy már a következő motel eresze alatt állt; és Abra felől még mindig semmi hír. Ez nem ígért sok jót. – Gyerünk, főnök – mondta Billy. – Odabenn jobb lesz neked, és… – Csitt egy percre – kérte Dan, és fülelt. Két perccel később Billyhez fordult, akinek az volt a véleménye, hogy a barátja arcán megjelenő mosoly végre az igazi Dan Torrance-re emlékeztet. – Ő volt az? – Ő. – Hogy ment? – Azt mondja, remekül. Beindult az üzlet. – Rólam nem kérdezték? – Csak annyit, hogy apai vagy anyai rokonok vagytok-e. Idehallgass, Billy, ez a nagybácsidolog kicsit el lett szúrva. Te, hogy is mondjam, öregecske vagy ahhoz, hogy Lucy vagy David testvére legyél. Ha holnap megállunk, hogy teljesítsük a megbízást, napszemüveget kell, hogy vegyél. Jó nagyot. És húzd a füledre a baseballsapkádat, hogy ne látszódjék a hajad. – Talán valami farokmerevítőt is kéne vennem, ha már benne vagyok. – Ne szájaskodj velem, vén fütyi. Billyt ez vigyorgásra késztette. – Jelentkezzünk be, és együnk valamit. Jobban nézel ki. Mint aki enni is képes. – Levest – jelentette ki Dan. – Ne kísértsük a szerencsét. – Jó, legyen leves. Dan egy egész tányérral megevett. Szép lassan persze. És – emlékeztetve magát, hogy ezen az egészen, így vagy úgy, de nem egészen huszonnégy óra alatt túl lesz – sikerült magában tartania. Billy szobájában vacsoráztak, és amikor Dan az utolsó kanalat is legyűrte, kinyújtózott a szőnyegen. Ettől kicsit enyhült a hasfájása. – Ez mi? – érdeklődött Billy. – Valami jógaszerű faszság? – Pontosan. A Maci Laci jógázik-ból lestem el. Most foglald össze újra az egész sztorit. – Ne félj, főnök, megjegyeztem. Kezdesz úgy hadoválni, mint Casey Kingsley. – Mindjárt libabőrös leszek. Na halljuk. – Abra Denver körül jelzéseket kezd adni. Ha van valaki, aki venni képes, tudni fogják, hogy jön, sőt már a közelben van. Korán érünk Sidewinderbe – mondjuk, öt helyett négykor –, és az útról letérve egyenesen a kempingbe megyünk. A teherautót nem fogják látni, hacsak nem állítanak őrszemet az út mellé.

– Nem hinném, hogy gondolnak erre. – Danben az NA egy további aforizmája ötlött fel: Emberek, helyek és dolgok fölött nincs hatalmunk. Mint a szesztestvérek többi aranyköpése, ez is hetven százalékig igaz volt, harminc százaléka pedig színtiszta baromság. – De akárhogy is van, mindent nem tarthatunk kézben. Folytasd. – Két kilométerrel arrébb van az út mellett egy piknikezőhely. Egypárszor jártál ott a mamáddal, mielőtt télire betemetett titeket a hó. – Billy kis szünet után azt kérdezte: – Csak ti ketten? A papád soha nem ment veletek? – A papám írt. Egy színdarabon dolgozott. Folytasd. Billy folytatta. Dan éberen figyelt, majd bólintott. – Jól van. Tényleg megjegyezted. – Hát nem megmondtam? Most kérdezhetek én is valamit? – Rajta! – Holnap délután még képes leszel két kilométert gyalogolni? – Képes leszek. Ha jót akar maguknak. 10 Hála a korai indulásnak – négy óra volt, még nem is pirkadt –, Dan Torrance és Billy Freeman nem sokkal kilenc után egy az egész látóhatárt befogó felhőt pillantottak meg. Egy órával később, amikor a kékesszürke felhő hegylánccá terebélyesedett, megálltak a Colorado állambeli Martenville városában. Ott, a rövid (és majdnem üres) főutcán Dan hiába kereste, amire szüksége volt, de talált még jobbat: egy Kölyökcucc nevű gyerekruha-üzletet. Fél sarokkal odébb volt egy drogéria, mellette egy lepukkant zálogház meg egy Video Express, amelynek kirakatára szappannal ezt írták: MEGSZŰNÜNK, ADDIG AZ EGÉSZ KÉSZLETNEK EL KELL FOGYNIA POTOM ÁRON. Dan elküldte Billyt a Martenville-i Drogéria és Egyebekbe napszemüvegért, majd belépett a Kölyökcucc ajtaján. A boltnak volt valami elkeseredett, reményvesztett hangulata. Ő volt az egyetlen vevő. Valakinek itt feneklett meg a jó ötlete, feltehetően a sterlingi vagy Fort Morgani menő bevásárlóközpontoknak köszönhetően. Miért is vásárolnának az emberek helyben, ha rövid autóút árán olcsóbb nadrágokat és ruhákat szerezhetnek be tanévkezdésre? Mit számít, ha Mexikóban vagy Costa Ricában készültek? Fáradtnak látszó, megviselt frizurás nő jött elő a pult mögül, és elcsigázottan mosolygott Danre, majd megkérdezte, segíthet-e valamiben. Dan bólintott, de amikor közölte, mit szeretne, a nő szeme elkerekedett. – Tudom, hogy szokatlan – mondta Dan –, de tegyen egy kis szívességet. Készpénzben fizetek. Megkapta, amit kívánt. Az autópályától távol eső, reményvesztett kis boltokban a kápé szónak varázsereje volt.

11 Denverhez közeledve Dan kapcsolatot teremtett Abrával. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a kereket, amely immár mindkettőjük számára ismerős volt. Odahaza Annistonban Abra ugyanezt tette. Ezúttal könnyebben ment. Amikor Dan újra kinyitotta a szemét, Stone-ék hátsó gyepét látta, amely a délutáni napfényben csillámló Saco folyóig lejtett. Abra, amikor felnézett, a Sziklás-hegységre nyíló kilátást élvezte. – Hűha, Billy bácsi, ez csodaszép, nem igaz? Billy a mellette ülő férfira pillantott. Dan rá csöppet sem jellemző módon vetette át egymáson a lábát, és hintáztatta az egyik lábfejét. Arcába visszaköltözött az élet színe, a szeme olyan tisztán ragyogott, mint egész utazásuk során egyszer sem. – Meghiszem azt, kis cicám – felelte az öreg. Dan elmosolyodott, és megint lecsukta a szemét. Amikor felnézett, az egészséges szín, amelyet Abra az arcára varázsolt, eltűnőben volt. Mint a rózsa, ha nem öntözik, gondolta Billy. – Történt valami? – Jelzéseket hallani. – Dan újra mosolygott, de ezúttal fáradtabban. – Mint a füstérzékelő, ha elemet kell cserélni. – Mit gondolsz, ők is meghallották? – Merem remélni. 12 Rose az EarthCruisere mellett járkált fel s alá, amikor Zseton Charlie száguldott felé. Az Igazak aznap reggel szuflát fogyasztottak, az eldugott tartályokból már csak egy maradt, és ez a ráadás, megtetézve azzal, amit Rose az elmúlt két nap során egyedül vett magához, úgy felajzotta, hogy eszébe sem jutott leülni. – Mi történt? – kérdezte. – Mondj valami jó hírt. – Elcsíptem a lányt – ez elég jó? – Az ugyancsak feldobott Charlie karon ragadta és megpörgette Rose-t – csak úgy röpült a haja. – Elcsíptem! Csak néhány másodpercre, de ő volt az! – A nagybácsit is láttad? – Nem, a csaj a szélvédőn át bámulta a hegyeket. Azt mondta, csodaszépek… – Igaza van – mondta Rose, és szélesen vigyorgott. – Te nem így gondolod, Charlie? – …és a bácsi azt mondta, meghiszem azt. Jönnek, Rosie! Tényleg idejönnek! – Tudta, hogy ott vagy? A férfi elengedte, homloka ráncokba szaladt. – Ezt nem állíthatom biztosan… Fricska nagyapó alighanem tudná…

– Csak mondd, amit gondolsz. – Valószínűleg nem tudta. – Nekem ennyi is jó. Keress magadnak valami nyugodt helyet, ahol koncentrálhatsz, és senki se zavar. Ülj le, és figyelj. Ha – amikor – újra elcsíped, tudasd velem. Ha rajtam múlik, nem akarom nyomát veszteni. Ha több szufla kell, csak szólj. Egy keveset félretettem. – Nem, nem, kitűnő formában vagyok. Figyelni fogok, minden idegszálammal! – Zseton Charlie meglehetős vadul felnevetett, és elrohant. Rose úgy látta, fogalma sincs, hová megy, de nem izgatta magát. A lényeg, hogy figyeljen. 13 Délre Dan és Billy odaért a Flatirons-hegyek lábához. Dannek, miközben figyelte, hogyan nyomul egyre közelebb hozzájuk a Sziklás-hegység, eszébe jutottak a hosszú vándorévek, amikor elszántan kerülte ezt a vidéket. Erről pedig eszébe jutott egy költemény, amely arról szól, hogy az ember éveken át menekülhet, de a végén mindig egy szállodai szobában köt ki, ahol szembenéz önmagával, miközben a feje fölött csupasz villanykörte lóg, és az asztalon revolver fekszik. Mivel telt az idejükből, elhagyták az autópályát, és behajtottak Boulderbe. Billy éhes volt, Dan csak kíváncsi. Billy beállt egy szendvicsboltokkal teli parkolóba, de amikor megkérdezte Dant, mit hozzon neki, az csak a fejét rázta. – Biztos? Még sok minden áll előtted. – Majd akkor eszem, ha túl leszünk rajta. – Hát… Billy bement a Subwaybe egy csirkés-sajtos szendvicsért; Dan kapcsolatba lépett Abrával. A kerék megfordult. Újabb jelzés. Amikor Billy kijött, Dan a becsomagolt s a reklám szerint egy láb hosszú ínyencségre mutatott. – Tedd ezt félre két percre. Ha már Boulderben vagyunk, hadd nézzek utána valaminek. Öt perccel később az Arapahoe utcában voltak. Két sarokra a lepusztult kis bár- és kávéházi negyedtől megkérte Billyt, hogy álljon le az utca szélén. – Most majszold el szép nyugodtan a szendvicsedet. Nem maradok el sokáig. Dan kiszállt a teherautóból, és a repedezett járdán állva nézett egy roskatag háromemeletes épületet, amelynek egyik kirakatában tábla állt: EGYSZERŰ LAKÁSOK, DIÁKOKNAK PÁRATLAN LEHETŐSÉG! A gyep ritkás volt, a járda repedéseiből gyom hajtott ki. Dan nem hitte volna, hogy a házat még itt találja, úgy gondolta, az Arapahoe-n most bizonyára társasházak sorakoznak, és bennük módos semmittevők élnek, akik lattékat isznak a Starbucksnál, napjában fél tucatszor

ellenőrzik a Facebook-oldalukat és twittereznek, mint az őrültek. De a ház itt volt, és amennyire megítélhette, pont úgy nézett ki, mint annak idején. Billy, fél kezében a szendviccsel, csatlakozott hozzá. – Még mindig legalább száz kilométer van hátra, Danny. Jobb, ha szedjük a sátorfánkat. – Rendben – mondta Dan, aztán tovább nézte a házat, amelyről mállott a zöld festés. Valamikor egy kisfiú lakott itt, és üldögélt ugyanott a járdaszegélyen, ahol most Billy Freeman őrölte fogai közt a csirkés óriásszendvicset. A kisfiú a papáját várta haza a Panoráma Szállóból, ahol állásinterjún járt. Volt a kisfiúnak egy balsafa vitorlázó repülője, de a szárnya letört. Ez azonban nem volt olyan nagy baj; apa, ha majd hazajön, ragasztószalaggal és ragasztóval rendbe hozza, és utána talán majd együtt röptetik. A papa félelmetes ember volt, és jaj de nagyon szerette őt az a kisfiú. – Itt laktam a szüleimmel – mondta Dan –, mielőtt felköltöztünk a Panorámába. Szerény hajlék, nem igaz? Billy vállat vont. – Láttam már rosszabbat is. Vándorlása éveiben Dan is látott rosszabbakat. Például Deenie lakását Wilmingtonban. Bal felé mutatott. – Arra lejjebb egy rakás csehó volt. Az egyiket Repedt Dobnak hívták. Úgy látszik, a városi rekonstrukció mellőzte ezt a negyedet, úgyhogy talán még ma is megvan. Amikor apám meg én arra jártunk, ő mindig megállt, és benézett a kirakaton, és én éreztem, milyen szomjas, és hogy szeretne bemenni. Olyan szomjas volt, hogy én is megszomjaztam. Hosszú évekig ittam, hogy csillapítsam ezt a szomjúságot, de igazán soha nem múlt el. A papám ezt már akkor is tudta. – De gondolom, te mégis szeretted. – Szerettem. – Dan egyre csak a rozoga, lepattant bérházat nézte. Szerény hajlék volt, tény és való, ő azonban eltűnődött: milyen másként alakulhatott volna az életük, ha ott maradnak. Ha a Panoráma nem csalja kelepcébe őket. – Jó is volt, rossz is volt, és én mindkét oldalát szerettem. Isten látja a lelkem, még ma is szeretem. – Mint a legtöbb gyerek – bölcselkedett Billy. – Szeretik a családjukat, és reménykednek, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Mi mást tehetnének? Menjünk, Dan. Ha el akarjuk végezni ezt a dolgot, indulnunk kell. Fél óra múlva elhagyták Bouldert, és kapaszkodtak felfelé a Sziklás-hegységbe.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

SZELLEMPOFÁK 1 Bár közeledett a napnyugta – legalábbis New Hampshire-ben Abra még a hátsó teraszról nézett le a folyóra. Ugri mellette ült, a komposzttartály fedelén. Lucy és David is kijött, s kétfelől Abra mellé ült. John Dalton, kezében egy kihűlt csésze kávéval, a konyhából figyelte őket. Fekete orvosi táskája a munkalapon volt, de nem tartalmazott semmit, aminek ma este hasznát vehette volna. – Be kéne jönnöd, hogy egyél valamit vacsorára – mondta Lucy, holott tudta jól, hogy Abra úgysem eszik – minden bizonnyal képes sem lenne rá –, amíg nincs túl ezen az egészen. De az ember ragaszkodik ahhoz, ami ismerős, és Lucynak ez könnyebben ment, mint a lányának – elvégre minden olyan, mint más, normális napokon, s a veszély innen vagy ezerötszáz kilométerre van. Noha Abra arcbőre eddig makulátlan volt, akár csecsemőkorában, most pattanások fészkeltek az orrlyukai körül, és csúnya pörsenések domborodtak az állán. Csak a hormonok adnak jelt magukról, beharangozva az igazi serdülőkor kezdetét: ezt szerette volna hinni Lucy, hiszen ez lett volna a normális. Csakhogy a stressz is okozhat faggyúmirigygyulladást. Meg aztán Abra sápadt is volt, és szeme alatt sötét karikák húzódtak. Majdnem olyan rossz bőrben volt, mint Dan, amikor Lucy utoljára látta. Milyen kínos lassúsággal mászott fel Mr. Freeman kisteherautójába… – Most nem tudok enni, anyu. Egy falatot se. Különben is biztos kihánynám. – Mikorra várható a dolog, Abby? – kérdezte David. Abra nem nézett a szüleire, továbbra is a folyóra meredt, de Lucy tudta, hogy a folyót sem látja. Messze járt, egy olyan helyen, ahol egyikük sem lehet segítségére. – Nemsokára. Jobb lenne, ha adnátok egy puszit, és bemennétek. – No de… – kezdte Lucy, aztán meglátta, hogy David megrázza a fejét – csak egyszer, de nagyon határozottan. Lucy felsóhajtott, megfogta Abra kezét (milyen hideg volt), és megcsókolta a bal orcáját. Davidnek a jobb orca jutott. Lucy: Ne felejtsd el, mit mondott Dan. Ha a dolgok rosszra fordulnak… – Menjetek be, drágák. Ha kezdődik, magamhoz veszem Ugrit, és az ölembe ültetem. Ha ezt látjátok, többé nem zavarhattok meg. Bármi történik. Dan halálát idézhetitek elő, és talán Billyét is. Lehet, hogy a földre zuhanok, mintha elájulnék, de ez nem lesz ájulás, úgyhogy ne mozdítsatok meg, és John doktort se engedjétek hozzám. Hagyjatok békén, amíg el nem múlik. Azt hiszem, Dan ismer egy helyet,

ahol együtt lehetünk. – Nem értem, ez hogyan válhatna be. Az a Rose nevű nő látni fogja, hogy semmiféle kislány… – Most be kell, hogy menjetek – adta tudtukra Abra. A három felnőtt engedelmeskedett. Lucy könyörögve nézett Johnra, de az sem tehetett mást: vállat vont, és a fejét rázta. Egymást átkarolva álltak a konyhaablaknál, és nézték a teraszon ülő kislányt, amint kezével átkulcsolja a térdét. Veszélynek semmi jele; körülöttük nyugalom és béke. Ám amikor Lucy látta, hogy Abra – az ő kicsi lánya – Ugriért nyúl, és az öreg plüssállatot az ölébe veszi, feljajdult. John megszorította a vállát, David szorosabban karolta a derekát, Lucy pedig rettegve kapaszkodott férje kezébe. Kérlek, ne engedd, hogy a lányomnak baja essék. Ha valaminek… valami rossznak történnie kell… érje a féltestvért, akit soha nem ismertem, és ne őt. – Nem lesz semmi baj – mondta Dave. Lucy bólintott. – Persze hogy nem. Hát persze. Nézték a lányt a teraszon. Lucy felfogta, hogy ha odakiáltana neki valamit, Abra nem válaszolna. Abra már nem volt ott. 2 Billy és Dan coloradói idő szerint három óra negyvenkor, vagyis bőven a kitűzött időpont előtt ért oda az Igazak műveleti bázisához vezető leágazáshoz. A kikövezett úton fából faragott, ranch-stílusú boltív fogadta őket; a belé vésett szöveg így szólt: ISTEN HOZOTT A HARANGVIRÁG KEMPINGBEN! NE SIESS, CIMBORA, IDŐZZ EL KÖZTÜNK! Az út menti jelzőtábla már korántsem volt ilyen barátságos: TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA.

Billy lassítás nélkül hajtott tovább, de annál éberebben figyelt. – Nem látok senkit. Még a fűben se, bár valakit elrejthettek abban a vendégváró izé… vityillóban. Krisztusom, Danny, de pocsékul nézel ki! – Még szerencsém, hogy a Mr. Amerika vetélkedőt csak később rendezik – dünnyögte Dan. – Még két kilométer hegynek fel, talán kicsit kevesebb. A tábla Látványos Parkolót és Piknikteraszt ígér. – Mi van, ha odaállítottak valakit? – Ne félj, nincs ott senki. – Honnan tudod ilyen biztosan? – Mert se Abra, se az ő Billy bácsija nem gyaníthatná, hiszen még soha nem jártak itt. Rólam pedig az Igazak mit sem tudnak. – Reméled te. – Abra azt mondja, mindenki a megbeszélt helyen van; utánanézett. Most maradj

egy percig csöndben, Billy. Gondolkodnom kell. Dan Hallorannről akart gondolkodni. A Panoráma-beli, kísértetek járta telet követően Danny Torrance és Dick Hallorann több éven át nagyon sokat beszélgetett. Néha szemtől szembe, gyakrabban tudattól tudatig. Danny szerette az édesanyját, de voltak dolgok, amiket Wendy nem értett – nem is érthetett. Ott voltak például a páncéldobozok. Ezekbe rakja az ember a veszélyes holmikat, amiket a ragyogás néha magához vonz. Nem mintha ez a páncéldobozos izé mindig működne. Dan többször is megpróbált létrehozni egyet az ivás számára, de az igyekezet csúfos kudarccal járt (talán mert akarta, hogy ne sikerüljön). Mrs. Massey viszont… és Horace Derwent… Volt mostanság raktáron egy harmadik páncéldoboz is, de nem vált be úgy, mint azok, amelyeket gyerekkorában fabrikált. Mert már nem volt olyan erős? Mert a tartalma különbözött a kísértetektől, amelyek dőreségükben kipécézték őt maguknak? Vagy mindkét ok közrejátszott? Dan nem tudta. Csak annyit tudott, hogy a doboz nem zár tökéletesen. Ha kinyitja, az, ami benne van, végezhet vele. De… – Ezt hogy érted? – kérdezte Billy. – Mi van? – Dan körülnézett. Fél kezét már egy ideje a gyomrára szorította. A fájdalom most különösen erős volt. – Azt mondtad: „Választani nem lehet.” Mire céloztál? – Ne törődj vele. – Közben odaértek a piknikteraszhoz, és Billy behajtott. Előttük, valamivel följebb egy tisztás terült el, uzsonnázópadokkal és grillsütéshez való gödrökkel. Dant a helyszín a Cloud Gapre emlékeztette, persze a folyót leszámítva. – Az a lényeg, hogy… ha a dolgok balul ütnek ki, ugorj be a teherautódba, és repessz, mint az őrült. – Gondolod, az segítene? Dan nem válaszolt. A beleiben tűz tombolt. 3 Ezen a szeptember végi hétfő délutánon, nem sokkal négy óra előtt, Rose Néma Sarey társaságában sétált fel A Világ Tetejére. Testhezálló farmert viselt, amely kiemelte hosszú, formás lábát. Noha hűvös volt, Néma Sarey csak jellegtelen világoskék otthonkát viselt, amely körüllibegte Jobst-féle gyógyharisnyába csomagolt vaskos lábikráját. Rose megállt, hogy a kilátó emelvényéhez vezető harmincvalahány lépcső alján szemügyre vegyen egy gránitoszlophoz szögezett táblát. A tábla azt adta tudtul, hogy itt állt a történelmi jelentőségű Panoráma Szálló, amely harmincöt évvel ezelőtt kigyulladt, és a földdel vált egyenlővé. – Itt nagyon erős érzelmek kísértenek, Sarey. Sarey bólintott. – Ugye tudod, hogy vannak hőforrások, ahol a szufla a földből fakad?

– Öhö. – Ez is olyasmi. – Rose lehajolt, hogy beszívja a fű és a vadvirágok aromáját. Illatuk alatt rég kiontott vér vasra emlékeztető szaga lappangott. – Erős érzelmek: gyűlölet, félelem, előítélet, bujaság. A gyilkosság visszhangja. Nem táplál – ahhoz túl régi –, mégis felfrissít. Olyan keverék, amely az ember fejébe száll. Sarey nem szólt semmit, de erősen figyelte Rose-t. – És itt van ez is. – Rose az emelvényhez vezető meredek falépcsőre mutatott. – Olyan, mint egy akasztófa, nem gondolod? Már csak a csapóajtó hiányzik. Sarey továbbra sem szólt, legalábbis fennhangon nem. Amit gondolt (nincs kötél) elég érthető volt. – Ez igaz, szívecském, de egyikünk akkor is itt fog lógni. Vagy én, vagy a kis szuka, aki beleütötte az orrát az ügyeinkbe. Látod azt ott? – Egy körülbelül hat méterre lévő kis zöld fészerre mutatott. Sarey bólintott. Rose övén cipzáras tasak függött. Kinyitotta, kotorászott benne, majd előhalászott egy kulcsot, és odaadta a másik nőnek. Sarey odament a fészerhez; vastag, hússzínű harisnyáján surrogott a fű. A kulcs beleillett az ajtó lakatjába. Amikor kinyitotta az ajtót, a kései napfény egy illemhelynél nem nagyobb területet világított meg. Volt benne egy fűnyíró meg egy műanyag vödör, benne sarlóval és gereblyével. A hátsó falhoz ásót és csákányt támasztottak. Más semmi nem volt a helyiségben, és semmi, ami mögé el lehetett volna rejtőzni. – Menj csak be – mondta Rose. – Lássuk, mit tudsz. – És a sok szuflával, amit magadba szívtál, még meglepetést is okozhatsz nekem. Az Igaz Kötés más tagjaihoz hasonlóan Néma Sareynek is megvolt a maga kis tehetsége. Belépett az aprócska fészerbe, szaglászott, majd így szólt: – Poros. – Ne törődj a porral. Lássuk a kis számodat. Jobban mondva ne lássuk. Mert ebben állt Sarey tehetsége. Láthatatlanná válni nem tudott (erre egyikük sem volt képes), de olyan homályt teremtett, amely nagyszerűen illett jelentéktelen arcához és alakjához. Rose felé fordult, majd lenézett az árnyékára. Megmozdult – épp csak egy féllépésnyit –, és árnyéka összeolvadt a fűnyíró fogantyújának árnyékával. Ekkor teljesen mozdulatlanná dermedt, és a fészer kiürült. Rose görcsösen lehunyta, majd tágra nyitotta szemét: Sarey ott állt a fűnyíró mellett, kezét szemérmesen összekulcsolva derekán, mint félénk hajadon, aki reménykedik, hogy valamelyik fiú táncba viszi. Rose a hegyek felé pillantott, s mire visszanézett, a fészer üres volt – csöppnyi kis raktárhelyiség, ahol nem lehet elbújni. Az erős napfényben még árnyék sem volt, kivéve a fűnyíró fogantyújáét. Azaz… – Húzd be a könyököd – mondta Rose –, mert látom. Épp csak egy kicsit.

Néma Sarey teljesítette az utasítást, és néhány pillanatra valóban eltűnt, legalábbis amíg Rose nem koncentrált: ekkor ismét megjelent. De Rose persze tudta, hogy Sarey jelen van. Ha itt lesz az ideje – és erre már nem kell sokat várni –, a szukalány nem fogja tudni. – Bravó, Sarey – mondta melegen (vagy olyan melegen, amennyire telt tőle). – Előfordulhat, hogy nem lesz szükségem rád. Ha mégis, akkor a sarlót használd. És közben gondolj Andire. Megegyeztünk? Andi nevének hallatán Sarey ajka lebiggyedt a tömény fájdalomtól. A műanyag vödörben lévő sarlóra meredt, és bólintott. Rose az ajtóhoz lépett, és megragadta a lakatot. – Most bezárlak. A szukalány tudni fogja, kik vannak a Lakban, de téged nem érez meg. Ez biztos. Mert te vagy a kis csendes, nem igaz? Sarey ismét bólintott. Persze hogy ő a csendes, mindig is az volt. (és mi lesz a) Rose elmosolyodott. – A lakattal? Amiatt ne aggódj. Te csak azzal törődj, hogy csendes légy. Csendes és mozdulatlan. Érted, amit mondok? – Öhö. – És a sarlót is megjegyezted? – Ha az Igazak tartottak volna maguknál pisztolyt, Rose akkor sem bízta volna Sareyre. – Sarró. Öhö. – Ha a lány fölé kerekedem – és amennyi szuflával feltöltekeztem, ez nem okozhat gondot –, akkor szépen itt maradsz, ahol vagy, amíg ki nem engedlek. De ha azt kiabálom… lássuk csak… ha azt kiabálom, hogy ne akard, hogy megbüntesselek, ez azt jelenti, hogy segítségre szorulok. Majd úgy intézem, hogy háttal álljon neked. És ugye tudod, hogy akkor mi történik? (felmegyek a lépcsőn és) Rose azonban megrázta a fejét. – Nem, Sarey, erre nem lesz szükség. A lány soha nem jut fel arra az emelvényre. A szufla elfecsérlésétől Rose még jobban irtózott, mint attól, hogy elmulassza az alkalmat, és ne ölje meg a szukalányt magát – miután hosszan és alaposan megkínozta. De az óvatosságot nem dobhatja sutba. Az a lány tényleg nagyon erős. – Mi az a kiáltás, amire várnod kell? – Ne akard, hogy megbüdezzeleg. – És mire kell gondolnod? A loboncos frufru alatt alig látható szempár felcsillant. – Bozzúni. – Így igaz. Bosszú Andiért, akit a szukalány barátai megöltek. De csak akkor, ha szükségem lesz rád, mert én akarok leszámolni vele. – Rose keze ökölbe szorult, körmei belemélyedtek az alvadt vérrel szegett félholdakba, amelyeket már tenyerébe

vájt. – Ám ha szükségem lesz rád, akkor siess. Ne tétovázz, ne állj meg, mert eszedbe jut valami. Ne állj meg, amíg a sarló élét abba az átkozott nyakába nem vágtad, és a vége nem áll ki a torkából. Sarey szeme ismét felcsillant. – Öhö. – Jól van. – Rose megcsókolta, majd becsukta az ajtót, és bekattintotta a lakatot. A kulcsot visszatette a cipzáras tasakba, és az ajtónak dőlt. – Ide figyelj, aranyom. Ha minden jól sikerült, te kapsz elsőnek a szuflájából. Megígérem. És olyan jót még soha nem kóstoltál. Rose visszament a kilátóhoz, néhányszor hosszan, erőt adón levegőt vett, majd elindult fölfelé a lépcsőn. 4 Dan ott állt kezével az egyik piknikasztalra támaszkodva, leszegett fejjel, csukott szemmel. – Ez a módszer kész őrültség – jelentette ki Billy. – Ott kéne lennem melletted. – Az lehetetlen. Neked is megvan a magad feladata. – És ha útközben elájulsz? És még ha nem is, hogy akarsz megbirkózni az egész hordával? Ahogy most kinézel, egy ötévessel se tudnál két menetre kiállni. – Úgy gondolom, hamarosan sokkal jobban érzem majd magam. Erősebbnek is. Indulás, Billy. Emlékszel még, hol fogsz parkolni? – A telek túlsó végén, a táblánál, amelyik azt mondja, hogy ha a coloradói csapatok győznek, minden gyerek ingyen fogyaszthat. – Úgy van. – Dan felemelte fejét, és nyugtázta, hogy Billyn túlméretezett napszemüveg van. – Húzd le jó mélyen a sapkád. A füledig érjen. Nézz ki minél fiatalabbnak. – Van egy trükköm, amitől még fiatalabbnak nézek majd ki. Mármint ha még meg tudom csinálni. Dan tudatáig nemigen hatolt el a megjegyzés. – Még valamire van szükségem. Kiegyenesedett, és kitárta a karját. Billy átölelte. Szerette volna erősebben, szenvedélyesebben ölelni, de nem merte. – Abrának igaza volt. Nélküled soha nem jutottam volna el ide. És most foglalkozz a magad dolgával. – Te meg intézd jól a magadét – mondta Billy. – Számítok rád mint mozdonyvezetőre a Hálaadás napi kiránduláson a Cloud Gapre. – Örömmel tenném – felelte Dan. – Soha még kisfiúnak nem volt ilyen pöpec játék vonata. Billy utána nézett, ahogy lassan, kezét a gyomrára szorítva, ballag a tisztás túlsó

oldalán látható útjelző felé. A két fanyíl egyike nyugatra, a Pawnee Kilátó felé mutatott, a másik keletre, ahol a domb lefelé lejtett. Ez utóbbin az állt: A HARANGVIRÁG KEMPINGHEZ. Dan ezen az ösvényen indult el. Billy egy ideig még látta, a nyárfák rikító sárga lombján át, amint lassan, kínos lassúsággal battyog, lehajtva fejét, hogy figyelje lépései biztonságát. Aztán Billy szem elől vesztette. – Vigyázz erre a fiúra – motyogta Billy; maga sem tudta biztosan, Istenhez vagy Abrához intézi-e szavait, de úgy vélte, ez nem sokat számít. Ma délután alighanem mindketten túlságosan el voltak foglalva, mintsem a hozzá hasonlókkal bíbelődjenek. Visszament a teherautóhoz, és a fekhelyről leemelt egy kislányt, bámész porcelánkék szemmel, merev szőke fürtökkel. Nem nyomott sokat; belül alkalmasint üres volt. – Na, Abra, hogy s mint? Remélem, nem zötyögtettelek túlságosan. A lánykán a Colorado Rockies pólója és kék sort volt. Lábbelit nem viselt, hiszen a kis teremtés – valójában egy kirakati bábu egy agonizáló martenville-i gyerekruhaüzletből – soha egy lépést sem tett. De a térde hajlítható volt, így Billy simán elhelyezhette az utasülésen. Bekapcsolta a bábu biztonsági övét, majd amikor be akarta csukni az ajtót, először inkább kipróbálta a nyakát. Az is mozgatható volt, ha csak egy kicsit is. Billy távolabb lépett, hogy megszemlélje az összhatást. Nem is volt rossz. A bábu mintha lenézett volna az ölébe. Esetleg imádkozott, hogy elég ereje legyen a közelgő ütközethez. Nos, egész jól mutatott. Persze csak akkor, ha nincsenek távcsöveik. Visszaült a teherautóba, és várt, hogy Dannek időt hagyjon. Kímélte, hogy barátja nem esett össze valahol a Harangvirág Kempinghez vezető ösvényen. Háromnegyed ötkor begyújtotta a motort, és elindult visszafelé az úton, amelyen jöttek. 5 Dan, noha dereka fölött és alatt egyre gyötrelmesebb forróságot érzékelt, kitartó sétatempóban rótta az utat. Úgy érezte, mintha belsejét egy égő patkány feszítené, amely még lobogva is rágná-marná. Ha az ösvény nem lejtett, hanem emelkedett volna, soha nem sikerült volna végigmennie rajta. Tíz perccel öt előtt egy kanyarhoz ért, és megállt. Nem sokkal feljebb a nyárfák elfogytak, és egy gondosan ápolt, zöldellő pázsit ereszkedett két teniszpálya felé. Ezeken túl terült el a lakókocsik parkolója meg egy hosszú deszkaépület: a Panoráma Lak. Onnan az út ismét emelkedni kezdett. Ott, ahol valamikor a Panoráma állt, magas emelvény meredt kilövőpályához hasonlóan a derült ég felé. A Világ Teteje. Amikor Dan szemügyre vette, ugyanaz jutott eszébe, mint Kalapos Rose-nak. (akasztófa)

Ahogy állt a korlátnál, egyetlen emberi alak sziluettje rajzolódott ki, arccal déli irányba, a nappali látogatók parkolója felé fordulva. Egy nő. Fején csáléra állt a magas kalap. (itt vagy Abra) (itt vagyok Dan) Úgy tetszett, nyugodt a hangja. Vagyis éppen olyan, amilyennek Dan hallani szerette volna. (hallják a hangod) Valami csiklandozást érzett: a lány mosolygott. Azzal az indulatos mosolyával. (ha nem hallják akkor süketek) Ez elég biztatóan hangzott. (most ide kell jönnöd hozzám de ne feledd ha azt mondom indulj akkor TŰNÉS) Abra nem válaszolt, de mielőtt Dan újra figyelmeztethette volna, már ott is termett. 6 A Stone házaspár és John Dalton tehetetlenül nézte, ahogy Abra oldalra dől, mígnem feje a terasz deszkáin feküdt, lába pedig szétfeszült az alatta lévő lépcsőn. A nyúl kiesett ernyedő kezéből. A mély öntudatlanság vagy a halál csúf póza volt ez. Lucy előrevetette magát, de Dave és John visszatartotta. Lucy viaskodott velük. – Engedjetek! Muszáj, hogy segítsek rajta. – Nem segíthetsz – mondta John. – Most már csak Dan segíthet rajta. Nekik kell segíteniük egymáson. Lucy ádáz tekintettel meredt rá. – Lélegzik egyáltalán? Meg tudjátok állapítani? – Lélegzik – jelentette ki Dave, de hangja még a saját fülében is bizonytalanul csengett. 7 Amikor Abra csatlakozott hozzá, Boston óta először enyhült a fájdalom. Ez azonban kevéssé vigasztalta Dant, merthogy immár Abra is szenvedett. Leolvasta az arcáról, de tekintetében látta a csodálkozást is, amikor körülnézett a helyiségben, ahová pottyant. Tábori ágyak sorakoztak egymás mellett, a falakat göcsörtös fenyődeszkából rótták, a padlón zsályával és kaktuszokkal kihímzett szőnyeg. A sarokban álló kis íróasztalon könyvek hevertek szétszórva, és volt egy kirakós játék is nagyméretű elemekkel. A helyiség távoli sarkában radiátor kattogott és sziszegett. Abra felvett egy könyvet az íróasztalról. A borítóján tricikliző kisgyereket kergetett

egy kiskutya. A címe: Jópofa olvasmány Dicknek, Jane-nek és nekem. Dan tétova mosollyal lépett Abrához. – A kislány a borítón Sally. Dick és Jane a testvérei. A kutyát pedig Bömbinek hívják. Egy ideig ők voltak a legjobb, sőt az egyedüli barátaim. Eltekintve persze Tonytól. Abra letette a könyvet, és Dan felé fordult. – Hol vagyunk, Dan? – Egy emlékhelyen. Valamikor itt egy szálloda állt, és ez volt a szobám. Most ez az a hely, ahol együtt lehetünk. Ugye ismered már azt a bizonyos kereket, amely akkor fordul meg, amikor behatolsz valakibe? – Aha. – Ez a középpontja. Vagy mondjuk, a tengelye. – Bárcsak itt maradhatnánk. Olyan… biztonságosnak látszik. Eltekintve ezektől. – A hosszú üvegtáblákkal berakott franciaajtókra mutatott. – Mintha más anyagból volnának. – Szinte vádlón nézett Danre. – Ugye nem voltak itt, amikor gyerek voltál? – Nem. Az én szobámban egyáltalán nem voltak ablakok, és csak egyetlen ajtaja volt, amely a gondnoki lakás többi helyiségébe vezetett. De én változtattam ezen. Muszáj volt. Tudod-e, miért? Abra komoly tekintettel vizsgálta a férfit. – Mert az akkor volt, ez pedig most van. Mert a múlt elmúlt, még akkor is, ha meghatározza a jelent. Dan elmosolyodott. – Ezt magam sem mondhattam volna szebben. – Nem is kellett, hogy mondd. Elég, hogy gondoltad. Dan a sosemvolt franciaajtókhoz húzta a kislányt. Az üvegtáblákon át kiláttak a pázsitra, a teniszpályákra, a Panoráma Lakra és A Világ Tetejére. – Látom őt is – pihegte Abra. – Odafenn van. De ugye nem néz erre? – Még jó – mondta Dan. – Mennyire fáj, kicsikém? – Nagyon. De nem bánom, mert… Fölösleges volt, hogy végigmondja, mert Dan úgyis tudta. Abra mosolygott. Ez az együttlét az övék volt, és a kísérő sokféle fájdalom ellenére jólesett mindkettőjüknek. Nagyon jól. – Dan… – Igen, kisszívem? – Odakinn csupa szellempofák vannak. Nem látom, de érzem őket. Te is? – Igen. – Évek óta érezte őket. Mert a jelent a múlt határozza meg. Átfogta Abra vállát, a lány pedig a derekára fonta karját. – Most mit csinálunk? – Várjuk Billyt. Remélem, időben érkezik. És utána minden nagyon gyorsan fog leperegni.

– Dan bácsi… – Igen, Abra? – Mi van benned? Nem hiszem, hogy szellem. Inkább… – Dan érezte, hogy a lányka megremeg. – Inkább szörnyetegnek tűnik. Dan hallgatott. Abra kiegyenesedett, és elhúzódott tőle. – Nézd csak! Odakinn… Egy öreg Ford kisteherautó gurult be a látogatók parkolójába. 8 Rose két kézzel a kilátó emelvényének derékig érő korlátjára támaszkodott, úgy figyelte a parkolóba beálló teherautót. A szufla élesebbé tette látását, de így is sajnálta, hogy nem hozott magával távcsövet. Biztosan van belőle néhány a kelléktárban, a madárlesre induló vendégek kedvéért – miért nem vett el egyet? Mert annyi minden egyéb foglalkoztatott. A betegség… a patkányok, amint elhagyják a hajót… a Varjú, akit elejtett a szukalány… Igen, igen, mindez megfeküdte a tudatát – de a távcsőről akkor sem lett volna szabad megfeledkeznie. Néhány pillanatra eltűnődött, mi másról feledkezett még meg, de aztán elhessegette a gondolatot. Még mindig a kezében minden szál, telítve van szuflával, és a játszma neki áll. Minden pontosan úgy megy, ahogy eltervezte. Hamarosan feljön hozzá a kislány, mert tele van az ostoba csitrik önbizalmával, és roppant büszke a képességeire. De én vagyok felül, kedvesem, mégpedig minden tekintetben. Ha nem tudlak egyedül elintézni, majd választok a többi Igaz közül. Mind ott vannak együtt a nagyteremben, mert ezt jó megoldásnak hitted. Valamit azonban nem vettél figyelembe. Ha együtt vagyunk, egymáshoz vagyunk kötve, mert mi vagyunk az Igaz Kötés, és ez hatalmas harci erő, amelyből, ha szükséges, szabadon meríthetek. És ha minden egyéb csődöt mondana, itt van még Néma Sarey is. Most már bizonyára markolja a sarlót. Lehet, hogy nem valami lángész, de született gyilkos, aki nem ismer könyörületet, és – ha egyszer megértette, mi a feladat – vakon engedelmeskedik. Ráadásul neki is megvan a maga indítéka, amiért azt akarja, hogy a szukalányt holtan kiterítsük a kilátó lépcsője alján. (Charlie) Zseton Charlie azonnal jelentkezett, és bár adásai rendes körülmények között gyengécskék voltak, most, hogy felbátorították a Lak nagytermében rejtőzködők, erősen és tisztán sugárzott, és érződött, hogy majd eszét veszti az izgalomtól. (Teljes erőből csapunk le rá mindnyájan most már egészen közel lehet meg kell hogy érezd) Rose érezte is Abra közelségét, holott továbbra is azon volt, hogy elzárja tudatát,

nehogy a szukalány beleférkőzzön, és mindent felforgasson. (ezzel ne foglalkozz csak szólj a többieknek álljanak készenlétben ha segítségre szorulok) Seregnyi hang válaszolt, egymást túlkiabálva. Készenlétben voltak. Még a betegek is készen álltak, hogy tőlük telhetően segítsenek. Rose-ban szeretet ébredt irántuk. A teherautóban ülő szőke lányra pillantott. A lány lefelé nézett. Talán olvas valamit? Vagy így edzi az idegeit? Netán az Avatatlanok Istenéhez imádkozik? Mindez azonban mit sem számított. Járulj csak elém, szukalány. Látogasd meg Rose nénit. De nem a lány szállt ki, hanem a nagybácsi – szakasztott úgy, ahogy a lány megmondta. Szemlét tartott. Lassú léptekkel körbejárta a teherautó motortetejét, benézett mindenhová, majd behajolt az utasülés ablakán, mondott valamit a lánynak, aztán valamelyest eltávolodott járművétől. A Lak felé nézett, majd az égbe meredő emelvény felé fordult – és integetett. A pofátlan senkiházi integetni mert! Rose nem viszonozta az üdvözlést. Összehúzta a szemöldökét. Egy nagybácsi. Miért küldtek a szülők egy nagybácsit, ahelyett, hogy maguk kísérték volna el a lányukat, azt a szukát? És ha már itt tartunk: miért engedték el egyáltalán? Meggyőzte őket, hogy ez az egyetlen megoldás. Kijelentette: ha ő nem jöhet el hozzám, én fogom felkeresni őt. Csakis erről lehet szó; és ez valóban logikus. Akármilyen logikus volt az elképzelés, Rose mégis egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Megengedte a szukalánynak, hogy ő diktálja a játékszabályokat. Ennyiben máris áldozatul esett a lány mesterkedéseinek. Részben azért engedett, mert ő mozog majd honi terepen, de a fő ok az volt, hogy düh, elemi düh szállta meg. A parkolóban lófráló emberre szegezte szemét. Az már megint ide-oda mászkált, nézett jobbra-balra, hogy kiderítse, egyedül van-e Rose. Ez is teljesen ésszerű, ő maga is így járt volna el, mégis, valamilyen mardosó ösztön azt sugallta, hogy az ismeretlen férfi csak az időt akarja húzni, de hogy mi lehet az oka rá, azt már Rose nem tudta kisütni. Még erősebben figyelt. Most a férfi járására összpontosított, és megállapította, hogy egyáltalán nem olyan fiatal, amilyennek első látásra hitte. Sőt a léptei idős emberre vallottak. Mintha közepes súlyosságú ízületi csúzban szenvedne. És miért olyan csendes és mozdulatlan a kislány? Rose most riadt meg először. Itt valami gubanc van. 9 – Mr. Freemant figyeli – mondta Abra. – Ideje indulni. Dan kinyitotta a franciaajtókat, de habozott. Volt valami a lány hangjában. – Mi a baj, Abra?

– Nem tudom. Lehet, hogy semmi, de nekem nem tetszik a dolog. Olyan kitartón és elszántan nézi. Máris indulnunk kell. – Valamit még el kell intéznem. Próbálj felkészülni, és ne ijedj meg. Dan lehunyta a szemét, és gondolatban felkereste a tudatában lévő raktárt. A valódi páncéldobozokat ennyi év alatt vastagon belepte volna a por, de az a kettő, amelyet gyerekként itt helyezett el, újdonatújnak látszott. Miért is ne? Elvégre a képzelet alkotásai voltak. A harmadik, azaz a valóban új páncéldoboz körül vibrált valami halvány aura, és Dan arra gondolt: Nem csoda, ha elkapott a betegség. Nem számít. A doboznak egyelőre itt a helye. Mindenre felkészülve kinyitotta a legrégebbit, de jóformán semmit sem talált benne. A páncéldobozban, amely harminckét év óta tartotta fogva Mrs. Masseyt, csak egy halom sötétszürke hamu volt. A másikban azonban… Hirtelen rájött, micsoda balgaság volt, hogy arra intette Abrát: ne ijedjen meg. Abra nagyot sikoltott. 10 Az annistoni ház hátsó teraszán Abra rángatózni kezdett. A lábába görcs állt; lábfejével vadul dobolt a lépcsőn; fél kezével pedig, amely úgy vergődött, mint a partra vonszolt, haláltusáját vívó hal, messzire röpítette a mostoha sorsú, összekoszolt Ugri nyulat. – Mi van vele? – jajveszékelt Lucy, és rohant az ajtóhoz. David dermedten állt – lánya rohamának látványa megbénította. John jobb karjával Lucy derekát, a ballal a mellkasát fogta át. Az asszony kapálózott. – Engedj el! Ott kell lennem mellette! – Ne! – kiáltotta John. – Ne, Lucy, nem szabad! Lucy kitört volna John szorításából, de most már David is megragadta. Az asszony lecsillapodott, és először Johnra nézett. – Ha meghal, börtönbe csukatlak érte. – Ezután tompa, ellenséges tekintete a férjére siklott. – Neked pedig soha nem bocsátok meg. – Mindjárt lenyugszik – vélte John. A teraszon Abra vonaglása enyhült, majd el is csitult, de az arca nedves volt, és lehunyt szemhéja mögül könnyek szivárogtak. Az este halódó világosságánál ékkövekként tapadtak meg pilláin. 11 Danny Torrance gyerekkori szobájában, amely immár csak emlék volt, Abra Danhez simult, arcát a melléhez préselve. Fojtott hangon szólalt meg. – A szörnyeteg már nincs itt?

– Nincs – mondta Dan. – Anyád nevére esküszöl? – Igen. Abra felemelte fejét. Először Danre nézett, hogy igazat mond-e, és csak utána mert körülnézni a szobában. – Az a mosoly… – rebegte, és összerázkódott. – Azt hiszem, boldog, hogy hazamehetett. Mondd, Abra, ki fogod bírni? Mert most bele kell vágnunk. Az idő lejárt. – Nincs semmi bajom. De mi lesz, ha… ha… visszajön? Dannek eszébe jutott a páncéldoboz. Nyitva volt, de bármikor könnyűszerrel becsukhatja. Különösen ha Abra is segít. – Nem hiszem, kicsikém, hogy bármit is akarna tőlünk. Na gyere szépen, és ne felejtsd el: ha azt mondom, menj vissza New Hampshire-be, azonnal indulsz. Abra most sem válaszolt, és vitatkozásra nem volt idő. Az idő elfogyott. Dan kilépett a franciaajtón, amely az ösvény végére nyílt. Abra ott baktatott mellette, de már nem volt olyan tömör és valóságos, mint az emlékből szőtt szobában, és újra vibrálni kezdett. Hol létezett, hol kihunyt. Errefelé jóformán ő is a szellempofák egyike, gondolta Dan, és immár kapiskálta, mekkora kockázatot vállalt a kislány. Fájdalmasan érintette a felismerés, milyen kevéssé ura most a testének. Gyorsan haladtak, de a futást mellőzték, nehogy felhívják magukra Rose figyelmét. Legalább hetven métert kellett megtenniük, mielőtt a Panoráma Lak hátsó frontja eltakarná őket a kilátó elől. Dan és szellemlány társa átvágtak a gyepen, és rátértek a teniszpályákat egymástól elválasztó macskaköves útra. Így érték el a konyha hátsó falát, és a Lak masszív tömege végre elrejtette őket az emelvény látóköréből. Hallatszott a szívó ventilátor folyamatos zúgása, érződött a szemetes tartályok romlott húsra emlékeztető bűze. Dan kipróbálta, nyílik-e a hátsó ajtó. Nos, az ajtó nyitva volt, de ő néhány pillanatig habozott, hogy benézzen-e. (itt vannak mind?) (igen, mind, kivéve Rose-t… mert ő… siess, Dan, muszáj, mert) Abra szeme, akár egy régi fekete-fehér film gyerekszereplőjéé, ide-oda járt, és kitágult az ijedtségtől. – Tudja, hogy gáz van. 12 Rose most a szukalánynak szentelte figyelmét, aki továbbra is ott ült a teherautó utasülésén, fejét lehajtva, amilyen mozdulatlan csak lehetett. Nem törődött a nagybátyjával – már ha valóban a nagybátyja –, és meg sem próbálkozott azzal, hogy kiszálljon. Rose fejében a riasztó Sárga Veszélyről Vörös Fenyegetésre váltott.

– Halló! – hatolt el hozzá egy hang mintegy a levegőből. – Halló, vén csoroszlya! Ezt skubizd! Rose tekintete visszaszállt a parkolóbeli emberre, és már-már elhűlve nézte, ahogy az, a magasba lendíti kezét, majd széles, bár esetlen cigánykereket vet. Rose biztosra vette, hogy a fenekére huppan, de csak a sapkája esett a kövezetre. Alóla egy hetvenes, sőt talán nyolcvanas éveit taposó ember vékony szálú, ősz haja bukkant elő. Rose ismét a teherautóban ülő lányra nézett, aki továbbra is leszegte fejét, és meg se rezdült: a nagybácsi bolondozása a legkevésbé sem érdekelte. Hirtelen összeállt a kép: Rose felfogta, amit rögtön észrevett volna, ha a fondorlat nem olyan aljas: a kocsiban egy kirakati bábu ült. De itt van ő is! Zseton Charlie érzi a jelenlétét, a Lakban várakozó társaság érzi a jelenlétét, mind együtt vannak, és tudják… Mind a Lakban gyűltek össze. A teljes tagság egy helyen. Ez talán Rose ötlete volt? Ó, korántsem. Az ötlet gazdája az a… Rose a lépcsőhöz vágtatott. 13 Az Igaz Kötés többi tagja a parkolóra néző két ablaknál tömörült, és nézte, ahogy Billy Freeman negyven év óta először cigánykereket hány (és amikor utoljára ilyet művelt, részeg volt). Kinézer Petty még el is nevette magát. – Mi a francot jelentsen… Mivel valamennyien háttal álltak, nem vették észre, hogy Dan a konyhán át belépett a helyiségbe, és mellette egy lány váltogat jelenlétet távolléttel. Dannek volt annyi ideje, hogy két halom ruhát fedezzen fel a padlón, és megbizonyosodjék róla, hogy a kanyaró még javában dúl. Aztán mélyen visszahúzódott önmagába, és megtalálta a harmadik páncéldobozt, azt, amelyik rosszul záródik. Heves mozdulattal kinyitotta. (Dan mit művelsz) Kezével a felső combján előredőlt, miközben a gyomra izzó fémként égett, és kifújta az agg költőnő utolsó hörgését, amellyel az önként, egy elhaló csók formájában megajándékozta. Szájából hosszú rózsaszín ködfátyol szökkent elő, amely a levegővel ütközve vörössé mélyült. Concetta Reynolds mérgezett hagyatéka eltávozott belőle, és Dan először nem is bírt másra koncentrálni, mint a testében eláradó áldott megkönnyebbülésre. – Mamó! – sikoltotta Abra. 14 Az emelvényen Rose szeme kitágult. A szukalány behatolt a Lakba.

És van mellette valaki. Gondolkodás nélkül ugrott be ebbe az új tudatba, hogy átkutassa. Oda sem figyelt a tekintélyes mennyiségű szufláról árulkodó jelekre; csak az számított, hogy megállítsa az ismeretlent, mielőtt titokzatos szándékát megvalósíthatná. És ugyanígy nem vett tudomást az iszonyatos lehetőségről, hogy immár mindenhez késő volt. Elkésett. 15 Az Igazak Abra sikolyának hallatán megfordultak. Valaki – Hosszú Paul volt az – így kiáltott: – Hát ez mi a túró volt? A vörös ködből nőalak formálódott. Egyetlen pillanat erejéig Dan Concetta forgó és megdöbbentően fiatal szemébe nézett. Mivel még gyenge volt, és teljesen lekötötte a szellemalak, nem érzékelte, hogy valaki a tudatába lopakodott. – Mamó! – süvítette ismét Abra, és kitárta karját. A felhőbe burkolt nő, úgy lehet, ránézett. Talán még el is mosolyodott. Aztán Concetta Reynolds szellemalakja eltűnt, a köd pedig az egy tömbbe sereglett Igazak felé gomolygott. Sokan rémületükben és értetlenségükben egymásba kapaszkodtak. Dan úgy vélte, a vörös anyag a vízen szétterülő vérre hasonlít. – Nesztek szufla – tudatta velük. – Eddig ezen éltetek, nyomorultak; most szippantsátok fel, és dögöljetek bele. Amióta a terv megfogant, tudta: ha nem valósul meg nagyon gyorsan, nem fogja megérni, hogy megbizonyosodhassék sikeréről. Azt azonban ő sem gondolta, hogy ilyen szélsebesen megy végbe. Lehet, hogy közrejátszott a kanyaró is, amely már legyengítette a társaságot, mert némelyek valamivel tovább kapaszkodtak az életbe, mint mások. Ám az egész még ezzel együtt is másodpercek alatt lezajlott. Mint megannyi haldokló farkas üvöltöttek a fejében. A hang elborzasztotta, de útitársnőjét meg sem legyintette az iszony. – Így a jó! – harsogta Abra, és az öklét rázta a banda felé. – Nos, hogy ízlik? Hogy ízlik az én Mamóm? Finom? Fogyasszatok, amennyi csak jólesik! SZEMERNYI SE MARADJON! Megkezdődtek a kihagyási ciklusaik. Dan a vörös ködön át látott az Igazak közül kettőt, akik homlokukat egymáshoz préselve ölelkeztek, és mindazok ellenére, amit életük során műveltek – és ha azok voltak is, akik –, a látvány megindította. Látta Kurta Eddie ajkán a Szeretlek szót, látta, amint Duci Mo válaszolni próbál. Aztán ők is elenyésztek, ruhájuk a földre hullott. Ilyen gyorsan ment minden. Dan Abrához fordult; szólni akart, hogy sürgősen végezniük kell, ám ekkor Kalapos Rose sikongani kezdett, és néhány pillanatig – ameddig Abra ki nem rekesztette – a düh és az őrjítő kétségbeesés jajongása minden egyebet elmosott, még a fájdalomtól – és remélhetőleg a ráktól – való megszabadulás áldott

megkönnyebbülését is. De ami az utóbbit illeti: erről csak akkor győződhet meg, ha egy tükörben szembenéz az arcával. 16 Rose az emelvényről levezető lépcső tetején állt, amikor a gyilkos köd végiggördült az Igaz Kötés tagjain, és Abra Mamójának maradványai elvégezték a maguk gyors és halálos munkáját. A kínszenvedés fehér halotti leple borult rá. Sikolyok száguldottak át a fején robbanó lövedékekként. A haldokló Igazak ordításaihoz képest eltörpültek a New Hampshire-i gyerekrabló csapat és a New York államban meggyilkolt Varjú halálkiáltásai. Rose hátratántorodott, mintha bunkósbottal ütötték volna fejbe. Nekizuhant a korlátnak, visszapattant róla, és elterült a deszkákon. Valahol messze egy nő – reszkető hangjáról ítélve öreg lehetett – azt kántálta: nem, nem, nem, nem. Ez én vagyok. Más nem lehet, hiszen csak én maradtam életben. Nem a lány esett a túlzott önbizalom csapdájába, hanem ő maga. Eszébe jutott valami (a saját petárdád robban fel alattad) amit a szukalány mondott, és ettől tomboló düh és kétségbeesés öntötte el. Régi barátai, sok-sok éves útitársai mind halottak. Megmérgezték őket. Eltekintve a gyáváktól, akik megfutamodtak, Kalapos Rose lett az Igaz Kötés egyetlen és utolsó tagja. De ez nem igaz. Hiszen itt van Sarey. Rose, elterülve az emelvényen, és vacogva a késő délutáni ég alatt, Sarey után nyúlt. (ott vagy) A visszasugárzó gondolat csupa tanácstalanság és borzadály volt. (igen de… Rose… a többiek… lehetséges hogy) (ne törődj velük csak emlékezz emlékszel Sarey) („ne akard, hogy megbüntesselek’’) (helyes Sarey nagyon jó) Ha a lány nem menekül el… ha dőreségében be akarja tetőzni gyilkos művét… Megtenné. Efelől Rose biztos volt, és a szukalány kísérőjének tudatából két dolgot kiolvasott: hogyan vitték végbe ezt a mészárlást, és hogyan lehetne szoros kapcsolatukat ellenük fordítani. A düh hatalma nagyon erős. De erősek a gyerekkori emlékek is. Nehézkesen feltápászkodott, a szokásos hetyke szögben, oda sem figyelve, visszatette fejére a kalapot, és a korláthoz lépett. Az öreg, aki a teherautót vezette, felnézett rá, Rose tudomást sem vett róla. A fickó elvégezte a maga álnok munkáját.

Később esetleg vele is leszámol, de most csak a Panoráma Lak foglalkoztatta. A lány ott van, de ugyanakkor messze is van. Az Igazak kempingjében való fizikai jelenléte csak fantomszerű. A maga teljes valójában csak egy férfi – egy létező, megfogható avatatlan személy – volt jelen, akit Rose még soha nem látott. És aki meg van rakva szuflával. A hangja hűvösen és tisztán csengett Rose tudatában. (üdvözöllek Rose) Volt a közelben egy hely, ahol a lány jelenléte megszilárdulna – ahol felöltené a maga testi valóját, és ahol végezni lehetne vele. Intézze csak el Sarey a szuflás férfit, de először intézze el a férfi a szukalányt. (halló Danny halló kisfiú) Rose, aki maga is tele volt szuflával, behatolt a férfiba, és a kerék középpontjához lódította. Abra, aki követni akarta, feljajdult értetlenségében és rémületében; Rose azonban jóformán meg sem hallotta. És amikor Dan, akit a váratlan támadástól cserbenhagyott az ébersége, ott állt, ahová szánta, Rose belé ömlesztette minden dühét – mintha csak szuflával töltené tele.

HUSZADIK FEJEZET

A KERÉK KÖZPONTJA, A VILÁG TETEJE 1 Dan Torrance kinyitotta a szemét. Szemén keresztül napfény lövellt sajgó fejébe; olyan érzés volt, mintha mindjárt kigyulladna az agya. Macskajaj volt, amely minden macskajajnak véget vet. Mellőle hangos horkolás hallatszott: csúf, idegesítő zaj, amilyet csak valamilyen részeg tyúk bocsáthat ki, ha a szivárvány visszáján merült álomba. Dan arra fordította a fejét, és meglátta a hátán elterült nőt. Mintha ismerte volna valahonnan. Sötét haja glóriaként terült szét körülötte. Túlméretezett Atlanta Braves pólót viselt. Ez nem a valóság. Én nem vagyok itt. Coloradóban vagyok, A Világ Tetején, és ennek a helyzetnek véget kell vetnem. A nő az oldalára gurult, kinyitotta a szemét, és Danre meresztette. – Úristen, a fejem… – nyögte. – Hozz nekem abból a kokóból, papus. A nappaliban megtalálod. Dan álmélkodva és egyre ingerültebben nézett a nőre. A düh mintha a semmiből eredt volna, de hát nem így volt ez mindig? Csak önmagában létezett, mint rejtélybe csomagolt rejtvény. – Kokót? Ki vett volna kokót? A nő elvigyorodott; szájában csak egyetlen elszíneződött fog volt. Dan ebből rájött, kicsoda. – Te vetted, papuskám. Hozd be szépen. Ha kitisztult a fejem, dugunk egy jót. Dan valamiképpen visszacsöppent ebbe a lepukkant wilmingtoni lakásba, ahol meztelenül feküdt Kalapos Rose mellett. – Mit műveltél? Hogy kerültem ide? A nő hátravetette fejét, és kacagott. – Nem tetszik a kégli? Pedig úgy illenék, hogy tessen; a saját fejedből rendeztem be. És most tedd, amit mondtam, seggfej. Hozd azt a kurva drogot. – Hol van Abra? Mit csináltál vele? – Megöltem – felelte Rose közönyösen. – Annyira aggódott miattad, hogy nem tudott védekezni, én pedig nyakától a köldökéig felhasítottam. Nem sikerült annyit kiszívnom a szuflájából, amennyit szerettem volna, de így is elég…

A világ vörösbe borult. Dan átfogta a nő nyakát, és fojtogatni kezdte. A fejében egyetlen gondolat kalapált: te vacak, semmirekellő banya, most be fogod venni a gyógyszeredet, beveszed az egészet, ócska ringyó. 2 A szuflás férfi erős volt, de szuflája elenyésző volt a lányéhoz képest. Szétvetett lábbal állt, a fejét leszegte, a vállát felhúzta, ökölbe szorult kezét a magasba emelte – úgy festett, mint minden férfi, akinek a gyilkolás dühe elvette az eszét. A düh megfosztja a férfit minden gátlástól. Dan gondolatait nem lehetett követni, mivel azok is vörösen izzottak. De semmi baj, sőt így a jó; a lényeg, hogy a lány ott van, ahová Rose szánta. Abrát hatalmába kerítette a sokk meg a kétségbeesés, és követte Dant a kerék középpontjáig. Nos, a sokk és a kétségbeesés hamarosan elpárolog; a szukalányból fuldokló lány lesz, aki hamarosan halott lánnyá válik. Alatta is felrobban a saját petárdája. (ne ne Dan bácsi hagyd abba ez nem ő) Dehogynem, gondolta Rose, és még nagyobb erővel sújtott le. A foga kiemelkedett szájából, és alsó ajkába mélyedt. A vére lefolyt az állán, és a pólójára csöpögött, de ezt éppoly kevéssé érzékelte, mint a hegyekből érkező szellőt, amely szétfújta sötétlő hajtömegét. Bizony hogy én vagyok. Te voltál az én kocsmai papusom, és én rávettelek, hogy ürítsd ki a tárcádat egy halom rossz kokóért, és most másnap reggel van, és be kell, hogy vegyem az orvosságomat. Te is ezt szeretted volna, amikor a részeg wilmingtoni kurva mellett ébredtél, és meg is tetted volna, ha elég tökös legény vagy, és hogy betetőzd művedet, végeztél volna a teljesen fölösleges kölykével is. Apád értett hozzá, hogyan bánjon el az ostoba, engedetlen nőkkel, akárcsak őelőtte a saját apja. Van az úgy néha, hogy egy nőnek meg kell kapnia a maga orvosságát. Szüksége van… Egy közeledő motor berregése hallatszott, de ez éppoly lényegtelen volt, mint szájának sajgása és szájüregében a vér íze. A lány fuldokolt és hörgött. Aztán egy gondolat – egy sebzett ordítás – robbant az agyában: (AZ ÉN APÁM SEMMIT SE TUDOTT!) Rose ki akarta űzni tudatából ezt a kiáltást, ám ekkor Billy Freeman kisteherautója nekiment a kilátó aljának, és feldöntötte a nőt. A kalapja messzire repült. 3 Dan nem a wilmingtoni lakásban volt, hanem saját, rég leégett Panoráma-beli szobájában – a kerék középpontjában. A nő, aki abban a lakásban ébredt, nem Deenie volt, és nem is Rose.

Az a nő Abra volt. Őt fojtogatta Dan, az ő szeme dülledt ki. Néhány pillanatig úgy tetszett, a lány megint más alakot ölt; Rose ugyanis vissza akart fúródni Dan fejébe, hogy növelje a férfi dühét, és hozzá ömlessze a sajátját. Ekkor azonban történt valami, és Rose eltűnt. De persze visszajön még. Abra köhögött, és Danre emelte szemét. Dan arra számított, hogy a lány sokkos állapotban lesz, de ahhoz képest, hogy kis híján megfojtották, sajátosan összeszedettnek látszott. (nos… tudtuk hogy nem lesz könnyű) – Én nem az apám vagyok! – harsogta felé Dan. – Én nem az apám vagyok! – Ez valószínűleg örvendetes – jelentette ki a lány, sőt mosolygott hozzá. – De átok egy indulatos alak vagy, Dan bácsi. Úgy látszik, tényleg rokonok vagyunk. – Kis híján megöltelek – mondta Dan. – Elég volt. Legfőbb ideje, hogy elhúzz innen. Azonnal indulj haza New Hampshire-be. Abra a fejét rázta. – Ezt kell majd tennem – legalábbis egy időre, nem végleg –, de egyelőre szükséged van rám. – Abra, ez parancs. A kislány összefonta a karját, és megvetette a lábát a kaktuszmintás szőnyegen. – Uramisten – túrt hajába a férfi –, te aztán fárasztó kis jószág vagy. Abra a kezét kereste. – Ezt a dolgot együtt csináljuk végig. És most gyere, hagyjuk el ezt a szobát. Ha jól meggondolom, nem szeretek itt lenni. 4 Dan megállapíthatta, hogy Bill teherautójának motorházfedele A Világ Teteje nevezetű kilátó egyik vastag tartóoszlopa köré csavarodott, s tönkrement hűtője füstölög. Látta, ahogy Abra bábuváltozata kilóg az utasülés ablakán, plasztik fél karját kacéran háta mögé hajlítva. S végül látta Billyt is, amint próbálja kinyitni a vezetőülés összegyűrt ajtaját. Arcának egyik felén vér csordogált. Valami megragadta a fejét. Két erős kéz csavarta a nyakát, nyilvánvalóan azért, hogy eltörje. Ekkor azonban Abra lefejtette vagy inkább letépte Danről Rose kezét. Az felnézett. – Legközelebb ügyesebbnek kell lenned, te gyáva öreg szuka. Rose a korlát mögül nézett le, és a megfelelő szögbe helyezte rút kalapját. – Élvezted, amikor a nagybátyád a torkod szorongatta? Most is úgy odavagy érte? – Az te voltál, nem ő. Rose elvigyorodott, véres szája ásításra nyílt. – Nagy tévedés, kedvesem. Én csupán felhasználtam, ami benne lappang. Ezt neked is tudnod illene, hiszen annyira hasonlítasz rá.

El akarja terelni a figyelmünket, gondolta Dan. De miről? Talán erről? Egy kis zöld épület állt a közelben; lehetett külső mosdó vagy raktár is. (ki tudod) Nem kellett végiggondolnia a gondolatot. Abra a fészer felé fordult, és mereven nézte. A lakat nyikorgott, kettétört, és a fűre esett, az ajtó kitárult. Néhány szerszámtól és egy öreg fűnyírótól eltekintve a fészer üres volt. Dannek úgy tűnt, érez valamit odabenn, de úgy gondolta, bizonyára csak túlcsigázott idegei játszanak vele. Amikor ismét felnéztek, Rose-t már nem látták; visszahúzódott a korláttól. Billynek végre sikerült kinyitnia teherautója ajtaját. Kimászott, támolygott, de sikerült talpon maradnia. – Danny! Rendben vagy? – Majd: – Ez Abra volna? Atyavilág, alig látszik valami belőle. – Ide figyelj, Billy! El tudsz menni a Lakig? – Asszem el. És mi lesz a bentiekkel? – Már kimúltak. Nagyon jó lenne, ha máris indulnál. Billy nem vitatkozott. Elindult a lejtőn, imbolyogva, mint egy részeg. Dan a kilátóhoz vezető lépcsőkre mutatott, és kérdőn felhúzta szemöldökét. Abra a fejét rázta, (ő éppen ezt szeretné) és magával vitte Dant, hogy megkerüljék A Világ Tetejét. Onnan, ahol megálltak, éppen ráláttak Rose kályhacső kalapjának felső részére. A kis fészer most a hátuk mögött volt, de Dan nem törődött vele, hiszen látta, hogy üres. (Dan most egy percre vissza kell mennem fel kell frissítenem a) Dan fejében újabb kép: csupa kinyílt napraforgóval teli rét. Abrának ügyelnie kell a maga fizikai valójára, és ez így jó. Így helyes. (menj csak) (visszajövök mihelyt) (menj Abra nem lesz semmi bajom) És ha csak fikarcnyi szerencséje van, mire a lány visszajön, már túl lesznek mindenen. 5 Annistonban John Dalton és a Stone házaspár látta, hogy Abra mély lélegzetet vesz, és kinyitja szemét. – Abra! – kiáltott fel Lucy. – Vége? – Hamarosan. – Mi történt a nyakaddal? Mik ezek a foltok? – Maradj ott, anya! Vissza kell mennem. Dannek szüksége van rám. Ugriért nyúlt, de mielőtt az öreg plüssnyulat megragadhatta volna, a szeme

lecsukódott, és a teste mozdulatlanná vált. 6 Rose, amint óvatosan átkémlelt a korlát fölött, látta, hogy Abra eltűnik. A kis szukalánynak meg van szabva az ideje; ha lejárt, vissza kell térnie, hogy erőt gyűjtsön. Jelenléte a Harangvirág Kempingben nem sokban különbözött a szupermarketben való korábbi jelenlététől, bár mostani megnyilatkozása sokkal erőteljesebb volt. És hogy miért? Mert az a férfi mellette van. Támogatja őt, szítja benne a tüzet. Ha kimúlna, mire a lány visszatér… Rose lenézett a férfira, és így kiáltott: – Én a helyedben lelépnék, Danny, amíg még módodban áll. Ne akard, hogy megbüntesselek! 7 Néma Sarey úgy elmerült A Világ Tetején zajló eseményekben – nemcsak a fülét hegyezte, de tagadhatatlanul szerény IQ-jának minden tartalékát is mozgósította –, hogy először rá sem jött: nincs már egyedül a fészerben. Végül a szag riasztotta fel: valami bűzlött. De nem holmi rothadó szemét. Nem mert megfordulni, mivel az ajtó nyitva volt, és az odakinn álló férfiember megláthatná. Mozdulatlanul állt, fél kezében a sarlóval. Hallotta, amint Rose azt mondja a férfinak, hogy lépjen le, amíg még módjában áll – és ebben a pillanatban a fészer ajtaja magától csukódni kezdett. – Ne akard, hogy megbüntesselek! – kiáltotta Rose. Ez volt Sarey végszava: most kellett volna kitörnie, hogy belevágja a sarlót a bajkeverő, minden lében kanál fruska nyakába, de mivel az eltűnt, be kell, hogy érje a férfival. Ám mielőtt megmozdulhatott volna, egy hideg kéz siklott végig a sarlót tartó csuklóján, és nagy erővel megmarkolta. Sarey megfordult – most, hogy az ajtó bezárult, bízvást megtehette – és az, amit az öreg deszkák repedésein beszivárgó homályos derengésnél látott, harsány sikoltást csalt elő máskor oly hallgatag torkából. Valamikor, miközben ő feszülten figyelt kifelé, egy halott csatlakozott hozzá a szerszámos kamrában. Mosolygó ragadozóképe nyirkos zöldesfehér volt, mint a romlott avokádó, a szeme mintha szárakon himbálózott volna. Öltönyén ősrégi penészfoltok ütköztek ki – ám a vállain szétszóródott tarkabarka konfetti vadonatúj volt. – Bomba jó buli, nem igaz? – jegyezte meg, és ajka vigyorban vált szét. Sarey újra sikoltott, és a sarlót a hulla bal halántékába vágta. A hajlított penge mélyre hatolt, és benn is maradt, de vérnek nyoma sem volt.

– Adj egy csókot, édesem – mondta Horace Derwent. Ajkai közül kimeredt a nyelv tekergődző fehér maradványa. – Hű, de régóta nem voltam nővel! Miközben rothadástól fénylő, szakadozott szája a Sareyére tapadt, keze összezárult a nő nyakán. 8 Rose látta, ahogy a fészer ajtaja becsukódik, hallotta a sikoltásokat, és megértette, hogy most aztán valóban magára maradt. Hamarosan, akár másodperceken belül, újra itt lesz a lány, és akkor ketten lesznek egy ellen. Nem, ezt nem hagyhatja. Lenézett a férfira, és összeszedte minden, szuflával bőségesen megtámogatott erejét. (fojtsd meg magad de most RÖGTÖN) Dan keze a nyakához közeledett, de túlságosan lassan. Felvette a harcot Rose-zal, és az eredmény felkorbácsolta a nő dühét. A szukalány esetében számított volna némi küzdelemre, de az alant álló avatatlan felnőtt ember volt, és az lett volna a természetes, hogy Rose úgy hessentse el maradék szufláját, mint a ködöt. Mindazonáltal ő állt nyerésre. Dan keze a mellkasáig… a válláig… s végül a nyakáig emelkedett. Ott megállt, és tétovázott – Rose hallotta, amint a férfi liheg az erőfeszítéstől. Rose intett, és a két kéz elszorította a légcsövet. (úgy van te szemét betolakodó szorítsd csak szorítsd SZOR… Hirtelen ütést érzett. Nem ökölcsapás érte, inkább mintha sűrített levegő rohanta volna meg. Körülnézett, de csak valami csillogást látott, amely gyorsan el is szállt. Három másodpercig sem időzött a tünemény, de ez épp elég volt, hogy Rose összpontosított figyelme megtörjön, és mire visszafordult a korláthoz, a lány újra ott volt. Ezúttal nem léghuzat taszított rajta, hanem két, egyszerre nagynak és kicsinek tűnő kéz mélyedt a hátába. Az történt, amit Rose mindenáron el akart kerülni: a szukalány meg a barátja egyszerre ütöttek rajta. A rémület mint giliszta bontotta ki szelvényeit a gyomrában. Megpróbált elhátrálni a korláttól, de nem sikerült; az, hogy egyáltalán állva maradjon, felemésztette minden erejét – és mert az Igazak már nem siethettek segítségére, tudta, hogy sokáig állva sem maradhat. Ha nem jön az a léghuzat… de ahhoz a férfinak nem volt köze, a lány pedig még itt se volt… Az egyik kéz most levált a hátáról, és leverte fejéről a kalapot. Rose nagyot ordított felháborodásában – a kalapjához senki, senki ezen a világon nem mert nyúlni. Néhány pillanatra annyi erőt mozgósított, hogy a korláttól elbotorkálva az emelvény közepéig sikerült hátrálnia. Ekkor a kezek ismét a háta aljára tapadtak, és visszalökték a korlát felé.

Rose lenézett ellenfeleire. A férfi szeme csukva volt; olyan erővel koncentrált, hogy nyakán kidagadtak az erek, és az izzadság úgy folyt végig az arcán, mintha sírna. A lány kitágult szemében azonban nem volt könyörület. Ő is felnézett Rose-ra – és mosolygott. Rose teljes erejével hátrálni próbált, de mintha kőfalnak feszült volna. És ez a fal lankadatlanul tolta előre, mígnem a gyomra a korlátnak préselődött; hallotta, ahogy megreccsen a korlát. Egyetlen röpke pillanatra arra gondolt, hogy megpróbál alkudozni. Felajánlja a lánynak, hogy működjenek együtt, alapítsanak új Kötést; akkor Abra Stone, ahelyett hogy 2070-ben vagy 2080-ban elhunyna, akár ezer vagy kétezer évig is élhetne. De mi értelme lenne? Létezett-e valaha tizenéves lány, aki ne érezte volna magát halhatatlannak? Így hát alkudozás vagy könyörgés helyett dacosan süvöltötte az alant álló pár felé: – Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind a ketten! A lány félelmetes mosolya még szélesebb lett. – Tévedésben vagy – mondta. – Te fogsz megdögleni. Reccsenés helyett most puskalövésszerű roppanás hallatszott, és Kalaptalan Rose zuhanni kezdett. 9 Fejjel lefelé ért földet, és a ciklusváltások máris megindultak. Szétzúzott nyakán szinte bohókás szögben billent félre a feje (mint a kalapja, gondolta Dan). Abra meg ő együtt nézték a haláltusát. Dan fogta Abra kezét, amely a maga ciklusait járta a hátsó terasz és A Világ Teteje között. – Fáj? – kérdezte Abra a haldoklótól. – Remélem, fáj. Remélem, nagyon fáj. Rose szája gúnyos vigyorra torzult. Emberfogai eltűntek, csak az egy elszíneződött agyar maradt meg. Fölötte a szeme mint két élő kék kő. Aztán semmivé oszlott. Abra Danhez fordult. Most is mosolygott, de mosolyában már nem volt semmi harag vagy rosszindulat. (nagyon féltettelek attól féltem hogy Rose talán) (majdnem meg is tette de volt ott valaki) Dan felfelé mutatott, az eltört korlát égnek meredő roncsaira. Abra is odanézett, majd értetlenül fordult vissza Danhez, aki azonban csak a fejét rázta. Most Abra keze mozdult meg, de ő nem felfelé, hanem lefelé mutatott. (volt egyszer egy bűvész akinek ilyen kalapja volt Misztériónak hívták) (te pedig kanalakat akasztottál a plafonra) Abra bólintott, de nem emelte fel a fejét. Még egyre a kalapot bámulta. (meg kell szabadulnod tőle) (hogyan)

(égesd el Mr. Freeman azt állítja leszokott a dohányzásról de ez nem igaz éreztem a szagot a teherautóban nála biztosan van gyufa) – Neked kell – mondta a lány. – Vállalod? Megígéred? – Meg. (szeretlek Dan bácsi) (én is szeretlek) Abra átölelte. Dan a karjába vette, és viszonozta az ölelést. Abra teste közben esővé vált. Aztán köddé. Aztán eltűnt. 10 A New Hampshire-beli Anniston egyik házának hátsó teraszán, a hamarosan éjszakává mélyülő alkonyatban felült, majd feltápászkodott egy kislány, hogy aztán az eszméletlenség határán támolyogni kezdjen. El nem terülhetett: a szülei rögtön ott termettek, és egyesült erővel bevitték a házba. – Letehettek – mondta Abra. – Már jól vagyok. A szülők nagy elővigyázatossággal letették, de David Stone a közelében maradt, hogy ha csak a térde megcsuklik, elkaphassa, Abra azonban keményen megvetette a lábát a konyhában. – Mi van Dannel? – érdeklődött John. – Ő is jól érzi magát. Mr. Freeman összetörte a teherautót – kénytelen volt rá és megsebesült az arcán. De azt hiszem, nincs más baja. – És ők? Az Igaz Kötés? Abra felemelte a kezét, és a tenyerébe fújt. – Nincsenek többé. – Majd ezután: – Mit lehet enni? Szörnyen éhes vagyok. 11 Az, hogy Dan jól érzi magát, enyhe túlzás volt. A teherautóhoz cammogott, és leült a sofőrülés nyitott ajtajába. Lassan úrrá lett zihálásán, és szellemi ereje is visszatért. Egy kis vakáción voltunk, kezdte fogalmazni a mesét. Fel akartam keresni gyerekkori fészkemet Boulderben. Aztán feljöttünk ide, hogy élvezzük a kilátást A Világ Tetejéről, de a kemping elhagyatott volt. Ficánkolós kedvemben voltam, és fogadtam Billyvel, hogy a teherautójával egyenesen felhajtok a kilátóhoz, de túl gyorsan vezettem, elvesztettem az uralmat a kocsi fölött, és nekimentem az egyik támoszlopnak. Hülye bravúroskodás volt. Oltári bírságot fognak kiróni rá, de volt egy jó pontja is: az alkoholszonda semmit sem fog kimutatni. Dan talált a kesztyűtartóban egy palack öngyújtóbenzint. Öngyújtó nem volt – azt

Billy nyilván a nadrágzsebében tartja –, volt viszont két levél erősen hiányos gyufa. A kalaphoz lépett, és addig locsolta a folyadékkal, amíg teljesen át nem ázott. Utána leguggolt, és egy égő gyufát a tetejére állított kalap öblébe pöccintett. A kalap nem sokáig állt ellen, és Dan széllel szembe tolta, amíg teljesen el nem hamvadt. Undorító szag terjengett. Amikor Dan felnézett, látta, hogy Billy caplat felé, dzsekije ujjával törölgetve véres arcát. Miközben megtiporták a hamut, és meggyőződtek róla, hogy egy fia parázs se marad, amiről elharapózhatna a tűz, Dan felkészítette Billyt, hogy ha a coloradói állami rendőrség kiszáll, milyen mesét tálaljanak fel nekik. – Ki kell fizetnem ennek az izének a javítását, és tuti, hogy szép kerek summát vasalnak be rajtam. Még jó, hogy van némi megtakarított pénzem. Billy felhorkantott. – Ugyan ki követelne rajtad kártérítést? Az Igaz Kötésből összesen a ruháik maradtak meg. Utánanéztem. – Csakhogy A Világ Teteje sajnálatos módon a nagyszerű Colorado állam tulajdonában van. – A francba – mordult fel Billy. – Ez disznóság, hiszen nem akármilyen szívességet tettél Coloradónak és az egész világnak. Hol van Abra? – Hazament. – Nagyon helyes. És tényleg végeztünk? Minden el van intézve? Dan bólintott. Billy szemügyre vette Rose kalapjának hamvait. – Kurva gyorsan elégett. Mint egy különleges trükk a moziban. – Nyilván nagyon régi volt. – És csupa varázserő, tette hozzá Dan gondolatban. Vagy inkább fekete mágia. Azzal beült a teherautó kormánya mögé, hogy a visszapillantóban vizsgálja meg az ábrázatát. – Látsz valamit, ami nem odavaló? – tudakolta Billy. – Ezt mondogatta a mamám, amikor rajtakapott, hogy a tükörképemen felejtkezem. – Semmit – mondta Dan, és lassan mosolyra derült. Az arcán látszott a fáradtság, máskülönben a régi volt. – Akkor hívjuk fel a rendőrséget, és számoljunk be a balesetünkről – javasolta Billy. – Általában nem csípem a zsernyákokat, de ezúttal nem bánnék egy kis társaságot. Ettől a helytől hülyét kapok. – Célzatosan nézett Danre. – Tele van kísértetekkel, nem igaz? Szerintem a banda is ezért szemelte ki magának. Semmi kétség: Billy eltalálta. De nem kell Ebenezer Scrooge-nak lenni ahhoz, hogy az ember tudja: a szellempofák közt is vannak jók és rosszak. Amikor elindultak a Panoráma Lak felé, Dan megállt, hogy visszanézzen A Világ Tetejére, és meg sem lepődött különösebben, amikor odafenn, a kettétört korlátnál egy embert látott. Az illető felemelte a kezét – ujjai között rá lehetett látni a Pawnee-hegy csúcsára –, és

csókot röpített Dan felé. Dan még gyerekkorából emlékezett erre a csókra. De még mennyire hogy emlékezett! Így fejezték be ők ketten a napot. Ideje lefeküdni, doki. Aludj jól. Álmodj egy sárkányról, és holnap reggel meséld el, milyen volt. Dan tudta, hogy előbb-utóbb sírni fog, de most még megtartóztatta magát. Egyelőre nincs itt az ideje. Ő is szájához emelte a kezét, és viszonozta a csókot. Néhány pillanatig még elnézte, mivé lett az apja. Aztán Billyvel az oldalán elindult a parkolóhoz. Amikor odaértek, még egyszer visszanézett. A Világ Teteje üres volt.

AMÍG EL NEM ALSZOL A FÉLELEM azt jelenti: nézz szembe mindennel, és ocsúdj fel. A Névtelen Alkoholisták egy régi mondása

ÉVFORDULÓ 1 A frazieri Névtelen Alkoholisták szombat déli gyűlése az egyik legrégibb volt New Hampshire-ben. Először 1946-ban rendezték meg, és az a Dagi Bob D. volt az alapító, aki még személyesen ismerte Bill Wilsont, a szervezet alapítóját. Dagi Bob, aki rég a sírban nyugodott, a tüdőráknak esett áldozatul – a kezdeti időszakban a legtöbb gyógyulni kívánó alkoholista úgy füstölt, mint a gyárkémény, és az újoncokat rendre kioktatták, hogy tartsák a szájukat csukva és a hamutartókat üresen –, de a gyűléseket most is sokan látogatták. A mai napon pedig legföljebb állóhelyek akadtak, mivel a gyűlés után pizzát és marcipános csokoládétortát fognak felszolgálni, mint minden évfordulós találkozón, és az egyik tag ezen a napon ünnepelte kijózanodása tizenötödik évfordulóját. A régi időkben Dan vagy Dan T. néven ismerték, ám a helyi hospice-ban végzett munkájának híre ment (az NA magazinját nemhiába keresztelték át Kávénéniké-nek), és újabban a legtöbben Dokinak szólították. Mivel a szülei is így nevezték, Dan – a szó jó értelmében – ironikusnak találta ragadványnevét. Az élet olyan, mint egy kerék, az egyetlen dolga, hogy forogjon, és mindig visszatér a kiindulópontra. Dan kérésére egy valódi orvos elnökölt, akit történetesen Johnnak hívtak, és a gyűlés a szokott mederben zajlott. Mindenki nevetett, amikor Randy M. elmesélte, hogyan hányt ki mindent a zsarura, aki legutóbb letartóztatta ittas vezetésért, és még nagyobb nevetés fogadta a folytatást, amikor is Randy egy évvel később felfedezte, hogy a zsaru is az NA tagja. Maggie M. sírva mondta el (vagy az NA nyelvén: „osztotta meg”), hogyan tagadták meg tőle a két gyermeke fölötti közös gyámságot. Elhangzottak a szokásos közhelyek – türelem rózsát terem, dolgozz és imádkozz, a csoda magától jön, nem szabad sürgetni –, és Maggie zokogása idővel szipogássá enyhült. Amikor az egyik tag mobilja megszólalt, felzúgott a szokásos kiáltás: Az Ég azt mondja, kapcsold ki! Egy csaj reszkető kezéből kiloccsant a kávé; az olyan gyűlés, amelyen nem loccsant ki legalább egy csésze tartalma, ritkaságszámba ment. Egy óra előtt tíz perccel John B. továbbadta a kosarat („saját adományainkból vagyunk önfenntartók”), és hozzászólásokra buzdította a megjelenteket. Trevor K., aki a gyűlést megnyitotta, felállt, és mint mindig, segítséget kért a mosogatáshoz és a székek elrakodásához. Yolanda B., aki a Zseton Klub ügyeit intézte, két, huszonnégy órára szóló fehér és egyetlen piros, öt hónapig érvényes (és mázlizsetonnak nevezett)

zsetont osztott ki, és a végén, mint mindig, kijelentette: „Aki ma még semmit sem ivott, segítsen önmagán, és segítsen az Égnek.” A jelenlevők így is tettek. Amikor elhalt a taps, John bejelentette: – Ma tizenöt éves jubileumot is ülünk. Felkérem Casey K.-t és Dan T.-t, hogy jöjjenek előre! Dan a sokaság tapsától kísérve előrement – lassan, hogy lépést tartson Caseyvel, aki immár bottal járt. John átadta Caseynek a medált, amelybe a XV. számot vésték, az pedig a magasba emelte, hogy mindenki lássa. – Soha nem hittem volna, hogy ez a hapsi eljut idáig – mondta –, mivel kezdettől fogva NA, vagyis Nagyképű Alamuszi volt. A társaság kötelességtudón nevetett a szakállas viccen. Dan is mosolygott, de a szíve hevesen vert. Egyetlen gondolat motozott benne: bárcsak kibírná a továbbiakat anélkül, hogy eszméletét vesztené. Utoljára akkor rettegett így, amikor felnézett A Világ Teteje emelvényén álló Kalapos Rose-ra, és igyekezett leküzdeni a kísértést, hogy önkezével fojtsa meg magát. Nagyon kérlek, siess, Casey. Mielőtt búcsút intenék a bátorságomnak vagy a reggelimnek. Caseyben is bujkálhatott némi ragyogás… vagy talán észrevett valamit Dan szemében. Akár így, akár úgy, rövidre fogta beszédét. – Ő azonban rácáfolt várakozásomra, és a javulás útjára tért. Minden hét alkoholistából, aki átlépi küszöbünket, hatan visszakoznak, és leisszák magukat. A hetedik az a csoda, amelyért érdemes élnünk. Az egyik ilyen csoda itt áll előttünk életnagyságban és életnagyságnál rútabban. Vedd át ezt a kitüntetést, doki – mert rászolgáltál. Casey átadta a medált. Dan egy pillanatig azt várta, hogy kicsúszik hideg ujjai közül, és a földre esik, Casey azonban átfogta a kezét, nehogy erre sor kerüljön, majd erősen magához ölelte, és a fülébe súgta: – További éveket, te csirkefogó. Gratulálok. Azzal visszabicegett a hátsó sorok felé, ahol mint a rangidősek egyikének, a többi veterán között volt a helye. Dan magára maradt a gyülekezet előtt, és olyan erősen szorította az évfordulós kitüntetést, hogy csuklóján kidudorodtak az inak. Az összegyűlt lábadozó piások szeme rá szegeződött: várták, mit közvetít majd számukra a sokéves józanság. Tapasztalatra, erőre, reménységre áhítoztak. – Néhány évvel ezelőtt… – kezdte Dan, és megköszörülte torkát. – Néhány évvel ezelőtt együtt kávéztunk ezzel a bicebóca úriemberrel, aki most foglalja el a helyét, és ő megkérdezte, megtettem-e már az ötödik lépést, vagyis megvallottam-e hibáimat Istennek, önmagamnak és egy másik embernek. Azt feleltem, ezen nagyjából már túl vagyok. Az olyanoknak, akik nem küszködnek a mi bajunkkal, ez valószínűleg elég is lett volna – többek között ezért nevezzük őket Közönséges Halandóknak.

A jelenlévők kuncogtak. Dan mély lélegzetet vett, és győzködte magát: ha szembe tudott nézni Rose-zal és az Igaz Kötéssel, akkor ezt a próbát is ki fogja állni. Csakhogy a kettő alapvetően különbözött egymástól. Itt nem Danről, a Hősről volt szó – hanem Danről, a Kapcabetyárról. Eleget élt már ahhoz, hogy tudja: minden homo sapiensben ott bujkál egy kis kapcabetyár, de ez a felismerés nem sokat segít az emberen, ha ki kell teregetnie a szennyesét. – Casey azt mondta, hogy szerinte egy hibámat még nem sikerült leküzdenem, mert szégyellek beszélni róla. Felszólított, hogy pakoljam ki. És felhívta a figyelmem arra, ami jóformán minden gyűlésünkön elhangzik: éppannyira vagyunk bűnösök, mint amennyire bűnösek a titkaink. És megjósolta, hogy ha én elhallgatom az enyéimet, a továbbiakban valamikor majd ott fogok állni kezemben egy pohár itallal. Ugye, Casey, nagyjából ez volt a lényeg? Casey a terem végéből bólintott, két kézzel markolva botja fogantyúját. Dan érezte szeme mélyén a könnyek közeledtét jelző szurkálást, és azt gondolta: Istenem, nagyon szépen kérlek, segíts át a továbbiakon, anélkül, hogy elbőgném magam. – De én nem pakoltam ki. Évekig azt hajtogattam magamban, hogy ez az egyetlen, amit soha senkinek nem fogok elmondani. De azt hiszem, Caseynek igaza volt, márpedig ha újrakezdem az ivást, meghalok, és ezt nem akarom. Mostanság annyi minden van, amiért érdemes élnem. Így hát… Az átkozott könnyek mégis kibuggyantak, de Dan már olyan mélyre ásott, hogy nem hátrálhatott meg. Fél kezével – a másikban a medált szorongatta – letörölte könnyeit. – Ugye tudjátok, mi áll az Ígéretekben? Azzal kecsegtetnek, hogy majd megtanuljuk: nem érdemes bánkódni a múlton, és fátylat kell borítani rá. Ne vegyétek zokon, amit mondok, de szerintem ebben a nagy igazságokat tartalmazó programban ez az egyetlen szamárság. Én nagyon sok dolgot megbántam, de ideje letépni a fátylat, akármilyen kevéssé fűlik hozzá a fogam. A jelenlévők tovább várakoztak. Még a két hölgy is, aki eddig papírtálcákon adagolta a pizzaszeleteket, most kiállt a konyha küszöbére, és Dant hallgatta. – Nem sokkal azelőtt, hogy a piálást abbahagytam, egy reggel egy nő mellett ébredtem, akit valamelyik lebujban szedtem fel. Az ő lakásán voltunk. A lakás szemétdombnak is beillett; a nőnek jóformán semmije se volt. Ezen könnyen túltettem magam, mert nekem se volt jóformán semmim, és alighanem ugyanabból az okból voltunk legatyásodva. Hogy mi volt ez az ok, valamennyien tudjátok. – Vállat vont. – Azt, aki közénk tartozik, az alkohol mindenéből kiforgatja. Először egy keveset vasal ki belőle, aztán egyre többet, és a végén mindene odalesz. – A nőt, akiről beszélek, Deenie-nek hívták. Vele kapcsolatban szinte mindent elfelejtettem, de a nevét örökre megjegyeztem. Felöltöztem és elmentem, de először elvettem a pénzét. És ekkor kiderült, hogy mégis van valamije, ami nekem nincs, mert

mialatt a tárcájában kotorásztam, körülnéztem, és ott állt a fia. Egészen apró srác, még pelenkás. A nő meg én éjszaka vettünk némi kokaint, és az még ott volt az asztalon. A kissrác meglátta, és érte nyúlt. Azt hitte, cukor. Dan ismét megtörülte a szemét. – Elraktam előle, és oda tettem, ahol nem férhetett hozzá. Ennyit azért megtettem. Nem eleget, de ennyit azért mégis. Aztán zsebre vágtam a nő pénzét, és kisétáltam a lakásból. Bármire kész volnék, hogy visszafizessem. De nem megy. A küszöbről hallgatózó nők visszamentek a konyhába. Néhány jelenlévő az órájára pillantott. Valakinek hangosan korgott a gyomra. Dan körülnézett az egybegyűlt mintegy száz piáson, és csodálatos jelenséget érzékelt: senki sem háborodott fel azon, amit művelt. Még csak meg sem lepődtek. Ők már sötétebb dolgokról is hallottak. Néhányan el is követtek hasonlókat. – Hát így – mondta. – Ennyi volt. Köszönöm, hogy meghallgattak. Mielőtt megtapsolták volna, a hátsó sorokból egy veterán harsogta el a hagyományos kérdést: – Hogy sikerült megtenned, doki? Dan elmosolyodott, és megadta a hagyományos választ: – Napról napra. 2 A Miatyánk, a pizza és a jókora XV-ös számmal kicifrázott csokoládétorta után Dan segítőkészen kikísérte Caseyt a Toyotájához. Időközben eleredt az ólmos eső. – Tavasz New Hampshire-ben – jegyezte meg savanyún Casey. – Hát nem csodálatos? – Esső csobog, csobb mocsok – szavalta Dan –, és hogy öklel a szél! Kifarol busz s [2] lefröcsköl, Cs’szd meg, dalld: Isten csessze szét. Casey nagy szemeket meresztett rá. – Ezt te költötted? – Nem én, hanem Ezra Pound. Mikor hagyod abba ezt a bénázást, és szánod el magad a műtétre? Casey elvigyorodott. – Jövő hónapban. Eltökéltem: ha te kirukkolsz a legnagyobb titkoddal, én is vállalhatom a csípőprotézist. – Rövid csend után hozzátette: – Nem mintha a titkod olyan kibaszottul nagy ügy lett volna, Danny. – Ezt én is felmértem. Azt hittem, az emberek majd visongva hagynak faképnél. Ehelyett buzgón falták a pizzát, és az időjárást taglalták. – Ha azt vallod be, hogy megöltél egy vak öregasszonyt, a pizza meg a torta

kedvéért akkor is ott maradtak volna. Ami ingyen van, mindent megér. – Kinyitotta a sofőrülés ajtaját. – Segíts beszállnom, Danny. Dan a kocsiba segítette. Casey nehézkesen préselte be magát, majd kényelembe helyezkedett. Végül begyújtotta a motort, és mozgásba hozta az ablaktörlőket. – Minden kisebbnek hat, ha kimondjuk – jegyezte meg. – Remélem, ezt betáplálod a védenceidbe is. – Úgy lesz, ó, bölcsek bölcse. Casey szomorúan mérte végig. – Menj a picsába, szépségem. – Inkább visszamegyek, és segítek elrakodni a székeket. És így is cselekedett.

AMÍG EL NEM ALSZOL 1 Abra Stone ez évi születésnapi buliján nem volt se léggömbparádé, se bűvész. A lányka tizenöt éves lett. Volt viszont a szomszédságot megrengető rockzene, amely a szabadtéri hangszórókból dübörgött; az utóbbiakat Dave Stone szerelte fel, Billy Freeman hozzáértő segédletével. A felnőtteknek süteményt, fagylaltot és kávét szolgáltak fel Stone-ék konyhájában. A gyerekek a földszinti nappalit és a hátsó gyepet szállták meg, és a hangerejükről ítélve fejedelmien mulattak. Öt óra körül szivárogtak el, kivéve Abra legjobb barátnőjét, Emma Deane-t, aki vacsorára is ottmaradt. Abra, aki ragyogóan festett piros szoknyájában és váll nélküli parasztblúzában, pezsgett a jókedvtől. Nagyot sikkantott a Dantől kapott, kabalafüggőkkel teliaggatott karkötő láttán; megölelte és arcon csókolta a rokont. Dannek parfümszaga volt, és ez valóban újdonságszámba ment. Amikor Abra hazakísérte Emmát, és a két lány felajzottan fecserészett útközben, Lucy Danhez dőlt. Összepréselt szája körül új ráncok képződtek, hajában megjelentek az első ősz tincsek. Abra minden jel szerint elszakadt az Igaz Kötés emlékétől, Dan azonban úgy érezte, Lucyt mindmáig kísértik a történtek, és soha nem fogja feldolgozni őket. – Beszélsz vele? Mármint a tányérokról. – Most kimegyek, megnézem a naplementét a folyó fölött. Amikor megjön Deaneéktől, esetleg kiküldhetnéd hozzám. Lucyról lerítt, hogy megkönnyebbült, és Dan úgy látta, David is fellélegzik. Az ő szemükben Abra örök rejtély maradt. Vajon megnyugodnának-e, ha ő, Dan, közölné velük, hogy Abra titkát ő sem tudja megfejteni? Aligha. – Sok szerencsét, főnök – mondta Billy. A hátsó teraszon – ott, ahol Abra valamikor félig eszméletlenül feküdt – John Dalton csatlakozott Danhez. – Felajánlanám az erkölcsi támogatásomat, de azt hiszem, ezt egyedül kell, hogy elintézd – mondta. – Te megpróbáltál beszélni vele? – Igen. Lucy kért meg rá.

– És semmire se mentél? John vállat vont. – Elég makacsul hallgat a témáról. – Én is ilyen voltam – mondta Dan. – Mármint az ő korában. – De azért ugye nem törtél el minden tányért a mamád antik pohárszékében? – Az én mamámnak nem volt pohárszéke – jelentette ki Dan. Lesétált Stone-ék lefelé lejtő hátsó udvarán a Sacóig, amely, a hanyatló nap kegyéből, izzó skarlátpiros kígyóvá változott. A hegyek hamarosan a napfény utolsó pászmáját is felfalják, és a folyó elszürkül. David az előző év októberében lebontotta a kerítést, mondván, hogy Abra és baráti köre már nem szorul ilyen védelemre; mind úgy úsznak, mint a halacskák. Csakhogy léteznek persze más veszélyek is. 2 A folyón táncoló szín a leghalványabb rózsaszín árnyalatba ment át – hamvadó rózsák, gondolta Dan –, amikor Abra kiment hozzá. Dannek nem kellett körülnéznie, hogy megbizonyosodjék jelenlétéről, vagy észrevegye, hogy pulóverbe bújt, csupasz vállát eltakarandó. New Hampshire középső vidékén tavaszi estéken gyorsan lehűl a levegő, még akkor is, ha nem fenyeget többé havazás. (nagyon tetszik a karkötő Dan) A bácsi megszólítást már régóta elhagyta. (örülök) – Azt akarják, hogy kikérdezz a tányérokról – mondta Abra. Beszédéből hiányzott az a melegség, amelyet gondolatai közvetítettek, de miután lelkesen és őszintén megköszönte az ajándékot, további gondolatait megtartotta magának, és legbenső énjét elzárta Dan elől. Ehhez újabban nagyon jól értett, és művészete napról napra tökéletesedett. – Nem igaz? – Te akarsz beszélni róluk? – Már bocsánatot kértem a mamától. Megmondtam, hogy nem volt szándékos. De látszott, hogy nem hisz nekem. (én hiszek) – Mert te tudod; ők pedig nem tudják. Dan nem szólt semmit, és csak egyetlen gondolatot továbbított: (?) – Semmit se hisznek el nekem! – fakadt ki a lány. – Ez olyan méltánytalan! Én nem tudtam, hogy Jennifer buliján pia is lesz, és nem ittam egy kortyot sem! Az anyám mégis két rohadt hét óta nem enged el sehová. (? ? ?) Semmi. A folyó már csaknem teljesen szürke volt. Dan megkockáztatott egy

pillantást, és látta, hogy Abra a sportcipőjét tanulmányozza – piros volt, hogy összhangban legyen a szoknyájával. De most az arcszíne is hozzájárult az összhanghoz. – Hát legyen – mondta végül, és bár még mindig nem nézett Danre, szájzugában sértődött kis mosoly formálódott. – Úgy látszik, nem csaphatlak be. Szóval ittam egy kortyot, csak hogy tudjam, milyen az íze. Hogy miért van körülötte akkora felhajtás. Gondolom, anyám a leheletemből érezte meg a szagát, amikor hazajöttem. És tudod, mit? Kár a felhajtásért. Pocsék íze volt. Dan nem válaszolt. Ha elmondaná, hogy az első kóstolót ő is pocséknak találta, hogy ő is úgy gondolta, kár a felhajtásért, nincs itt semmi izgalmas titok, Abra csak legyintene, és semmitmondó felnőttdumának tartaná. Erkölcsprédikációval egyetlen gyereket se lehet megkímélni a felnőtté válástól. – És igazán nem akartam összetörni a tányérokat – jelentette ki csüggedten Abra. – A mamának is megmondtam: véletlen baleset volt. De annyira berágtam! – Veled született adottság. – Dan előtt megképződött Abra, amint ott áll a gyorsuló kihagyások között vergődő Kalapos Rose fölött. Fáj? – kérdezte az egyetlen, rémséges fogától eltekintve nőnek látszó haldoklótól. Remélem, fáj. Remélem, nagyon fáj. – Ki akarsz oktatni? – És némi megvető dallamossággal: – Persze tudom, hogy a mama ezt szeretné. – Az oktatást egyelőre szüneteltetem, de elmesélhetek egy történetet, amelyet anyámtól hallottam. Az apai dédapádról szól; az én nagyapámról. Érdekel? Abra vállat vont. Essünk túl rajta, sugallta a mozdulat. – Don Torrance nem volt beteghordozó, mint én, de rokon szakmában dolgozott, férfi létére mint ápoló. Élete vége felé bottal járt, mert egy autóbalesetben megsérült a lába. És egy este vacsora közben a feleségét kezdte ütlegelni a bottal. Nem volt rá semmi oka, csak úgy nekirontott. Eltörte a dédanyád orrát, felszakította a fejét. Amikor a székéből a földre esett, dédapád felállt, és amúgy istenigazából csépelni kezdte. Apám azt mondta anyámnak, hogy agyonverte volna, ha Brett és Mike – a két nagybátyám – le nem rángatják az asszonyról. Amikor kijött az orvos, dédapád ott térdelt a felesége mellett a saját kis orvosi felszerelésével, és megpróbálta ellátni. Közben azt mondta, hogy a mama leesett a lépcsőn. Dédmama pedig – az a dédid, akit nem ismertél, Abra – helybenhagyta a hazugságot. Akárcsak a gyerekek. – De miért? – kérdezte fojtottan a lány. – Mert meg voltak ijedve. Később – jóval Don halála után – nagyapád az én karomat törte el. Aztán, a Panorámában – amely ott állt, ahol ma A Világ Teteje található – nagypapád kis híján agyonverte anyámat. Sétabot helyett roque-ütőt használt, de a mechanizmus alapjában véve azonos volt. – Értem a célzást. – Sok évvel később, egy St. Petersburg-i bárban…

– Elég! Megmondtam, hogy értem a célzást. – Abra egész testében remegett. – …egy biliárddákóval eszméletlenre vertem egy férfit, mert nevetett, amikor vakaróztam. Ezután Jack fia és Don unokája harminc napot töltött egy narancssárga tréningruhában, és szemetet szedett a 41-es autópályán. Abra elfordult, és sírva fakadt. – Köszönöm, Dan bácsi. Köszönöm, hogy elrontottad a… Dan fejét egy kép töltötte ki, átmenetileg kiszorítva a folyót: szénné égett, füstölgő születésnapi tortát látott. Bizonyos helyzetekben a kép vicces lett volna. Ez azonban más helyzet volt. Gyöngéden megragadta a lány vállát, és megforgatta úgy, hogy neki háttal legyen. – Ezen a földön semmit sem szerezhetsz. És nincs erkölcsi tanulság. Minden a család történetén múlik. Hogy a halhatatlan Elvis Presleyt idézzem: a te magzatod, neked kell ringatni. – Ezt nem értem. – Egyszer talán te is verseket fogsz írni, mint Concetta. Vagy gondolati úton lelöksz valakit egy magaslati pontról. – Én soha ilyet… de Rose megérdemelte. – Abra Dan felé emelte nedves arcát. – Ebben egyetértünk. – De akkor miért álmodom erről? Miért kívánom, hogy bárcsak visszacsinálhatnám? Megölt volna minket – akkor miért szeretném visszacsinálni? – A halálát csinálnád vissza, vagy azt, hogy örömödet lelted benne? Abra lehorgasztotta a fejét. Dan szerette volna magához ölelni, de nem tette. – Nincs se kioktatás, se kukliprédikáció. Csak vér szól a vérhez. Éber emberek ostoba késztetései. És te olyan életkorban tetted, amit tettél, amikor már és még teljesen éber vagy. Nehéz neked, tudom én. Mindenkinek nehéz, de a legtöbb serdülő nem rendelkezik a te adottságaiddal. Vagy mondjuk úgy: a te fegyvereiddel. – Hát mit tegyek? Mit tehetek? Néha úgy elönt a düh… nemcsak anya ellen, de a tanárok ellen is… meg az iskolatársaim ellen, akik menő fejeknek hiszik magukat… és kinevetnek, ha ügyetlenkedem a sportban vagy nem elég divatos cuccban vagyok… Dannek eszébe jutott, amit egyszer Casey Kingsley tanácsolt neki. – Menj ki a szeméttelepre. – Tessék? – meresztette rá tekintetét a lány. Dan egy képet küldött neki. Abrát ábrázolta, amint kivételes képességeit – amelyek, bármily hihetetlenül hangzik, még most sem érték el csúcspontjukat – arra használja, hogy kidobott hűtőszekrényeket borítson fel, tönkrement tévékészülékeket robbantson, mosógépeket rugdaljon össze. Sirályok keltek szárnyra riadt rajokban. Abra álmélkodás helyett most kuncogott. – És szerinted ez segít? – Még mindig jobb, mint összetörni a mamád tányérjait. Abra fejét oldalra billentve, jókedvűen pillantott Danre. Ismét barátok voltak, és ez

mind a kettőjüknek jólesett. – De azok a tányérok rondák voltak! – Kipróbálod? – Ki. – És úgy tett, mint aki legszívesebben máris nekivágna. – Még valamit. Abra elkomolyodva várakozott. – Nem kell, hogy bárkinek is a kapcája légy… – Ez tiszta haszon, nem igaz? – De igen. Csak soha ne felejtsd el, milyen veszélyessé válhat a dühöd. Tartsd… Megszólalt Dan mobilja. – Fel kéne hogy vedd. Dan felhúzta a szemöldökét. – Te tudod, ki az? – Nem, de azt hiszem, fontos. Dan elővette zsebéből a mobilt, és megnézte, ki a hívó. A RIVINGTON HÁZ kereste. – Halló… – Itt Claudette Albertson, Danny. Ide tudsz jönni? Dan gondolatban végigfutott a fekete táblán, amelyen a hospice jelenlegi ápoltjait írta össze. – Amanda Ricker? Vagy Jeff Kellog? Mint kiderült: egyik sem. – Ha idejöhetsz, akkor jobb, ha most mindjárt – mondta Claudette. – Amíg még öntudatnál van. – Tétován fűzte hozzá: – Ő mondta, hogy látni szeretne. – Máris indulok. – Bár ha valóban ilyen súlyos a helyzet, aligha találom már életben. Dan megszakította a beszélgetést. – Muszáj elmennem, kicsikém. – Holott nem is a barátod – mondta tűnődve Abra –, sőt még csak nem is kedveled. – Még akkor is. – Hogy hívják? Azt nem hallottam. (Fred Carlingnak) Ezt gondolatban üzente, majd szorosan magához ölelte Abrát, aki ugyanígy tett. – Megpróbálom – mondta a lány. – Rettentően igyekszem majd. – Tudom, hogy így lesz – bólintott Dan. – Idehallgass, Abra. Annyira szeretlek. – Olyan boldog vagyok – hangzott a válasz. 3 Amikor Dan háromnegyed órával később befutott, Claudette-et a nővérszobában találta. A férfi feltette a kérdést, amelyet már számtalan alkalommal feltett: – Még nem vesztettük el?

– Nem, de hajszál híja. – Eszméleténél van? Claudette ide-oda ingatta a kezét. – Hol igen, hol nem. – És Azzie? – Egy ideig ott volt, de amikor Emerson doktor belépett, eliszkolt. A doktor már nincs ott, most Amanda Rickert vizsgálja. Azzie pedig, mihelyt Emerson távozott, visszasettenkedett. – Nem viszik át a kórházba? – Egyelőre nem vihetik. Négy kocsi ütközött egymásnak a 119-es úton a határon túl, Castle Rocknál. Rengeteg a sebesült. Négy mentőautó már úton van, és a mentőhelikopter is. A sebesültek egy jó részénél nagyon sokat számít majd a kórházi kezelés. Frednél ezzel szemben… – Claudette vállat vont. – Mi történt? – Hiszen ismered a mi Fredünket, hogy odavan a gyorskajáért. A Mickey D a második otthona. És amikor átrohan a Cranmore sugárúton, van, hogy előbb körülnéz, de van, amikor nem; ilyenkor arra számít, hogy az ő kedvéért mindenki megáll. – Claudette az orrát ráncolta, és kidugta a nyelvét, mint egy kislány, aki lenyelt valami kellemetlen, rossz ízű ételt. Mondjuk, kelbimbót. – Ez a világszemlélete. Dan ismerte Fred szokásait, csakúgy, mint a világszemléletét. – Ma éppen az esti sajtburgerjéért ment – folytatta Claudette. – A nőt, aki elütötte, a zsaruk bevitték a börtönbe – a pipi, úgy hallottam, olyan részeg volt, hogy meg se bírt állni a lábán. Fredet idehozták. Az arca mint a rántotta, a mellkasa és a medencéje darabokra tört, a fél lába kis híján leszakadt. Ha Emerson éppen nem itt vizitelt volna, Fred rögtön elpatkol. Mi rangsoroltuk a teendőket, elállítottuk a vérzést, de még ha csúcsformában is lett volna – amit a jó öreg Freddyről igazán nem lehet elmondani… – Claudette ismét rántott egyet a vállán. – Emerson azt mondja, hogy a Castle Rock-i helyzet rendezése után küldenek majd érte mentőt, de hát Fred nem tart ki addig. Dr. Emerson erről nem akart nyilatkozni, de én hiszek Azraelnek. Ha látni akarod, most menj le hozzá. Tudom, hogy nem rajongtál érte… Dan az ujjnyomokra gondolt, amelyeket a beteghordozó szegény öreg Charlie Hayes karján hagyott. Sajnálattal hallom – ezt mondta Carling, amikor Dan tudatta vele az öregember halálát. Fred teljes kényelemben hintázott kedvenc székén, és mentacukorkát szopogatott. No de végtére ezért kerülnek hozzánk. És most Fred ugyanabban a szobában van, ahol Charlie meghalt. Az élet nem más, mint kerék, amely mindig ugyanoda tér vissza. 4 Az Alan Shepard Lakosztály ajtaja félig nyitva volt, de Dan udvariasságból mégis

kopogott. Már a folyosón hallotta Fred Carling légzésének sípoló gurgulázását, ez azonban szemlátomást nem zavarta Azzie-t, „aki” az ágy végében kuporgott. Carling gumilepedőn feküdt, és mindössze egy vérfoltos bokszeralsó volt rajta, no meg töméntelen kötés, amelynek nagy részét már átáztatta a vér. Az arca el volt torzulva, teste legalább három különböző irányba csavarodott. – Fred… Dan Torrance vagyok. Hall engem? A megmaradt fél szem kinyílt. A légzés szaporább lett. Rövid hörgés hallatszott, ami igent is jelenthetett. Dan a fürdőszobában meleg vízbe mártott egy törülközőt, és kicsavarta, ahogy ezt már oly sokszor megtette. Amikor visszatért Carling ágyához, Azzie négy lábra állt, macska módra kéjesen, hátát felpúpozva kinyújtózott, és a padlóra ugrott. Még egy pillanat, és eltűnt, hogy folytassa éjjeli őrjáratát. Egy kicsit bicegett. Alaposan benne volt már a korban. Dan leült az ágy szélére, és a törülközővel gyöngéden dörzsölni kezdte Fred Carling arcának viszonylag ép részét. – Mennyire komolyak a fájdalmai? A hörgés megismétlődött. Carling bal keze törött ujjak elgörbült összevisszasága volt, ezért Dan a jobb kezét fogta meg. – Nem kell beszélnie, csak jelezzen. (már nem annyira) Dan bólintott. – Ez igazán jó hír. (de nagyon félek) – Nincs mitől félnie. Látta Fredet hatéves korában, amint a Sacóban úszik a bátyjával, és állandóan huzigálja a fürdőnadrágját, nehogy leessen, mert túl nagy volt neki; mint gyakorlatilag minden holmiját, ezt is a testvéreitől örökölte. Látta tizenöt évesen, amint megcsókol egy lányt a bridgtoni autósmoziban: beszívja a lány parfümjét, megérinti a mellét, és szeretné, ha ez az éjszaka soha nem érne véget. Látta huszonöt évesen, amint a Road Saints motorosbandával hajtanak Hampton Beach felé; Fred egy Sturgis típusú Harley FXB-n ül, feltöltve amfetaminnal és vörösborral, és az élet merő banzáj: mindenki odanéz, amikor a csapat lármásan, leszarósan robog tova hosszú, színpompás konvojban, és az egész nap olyan robbanékony, mint a tűzijáték. És látja a lakást, ahol Carling él – vagy élt – a Barni nevű kiskutyájával. Barni nem valami fajkutya, csak egy korcs, de nagyon értelmes. Van, hogy felugrik a beteghordozó ölébe, és együtt nézik a tévét. Barni sorsa nyugtalanítja Fredet, mert a blöki várni fogja, hogy hazajöjjön, sétálni vigye, és aztán Gravy Train kutyaeledellel töltse tele a tálkáját. – Barni miatt ne aggódjon – mondja Dan. – Ismerek egy lányt, aki boldogan vállalná a gondozását. Az unokahúgomról van szó, akinek ma van a születésnapja. Carling felnézett rá a működő fél szemével. Most már erősen hörögve szedte a

levegőt; olyan hangokat bocsátott ki, mint a motor, ha piszok ment bele. (tud segíteni rajtam… kérem doki… segítsen rajtam) Igen, Dan tudott segíteni. Ez volt az ő utolsó kenete, az, amire született. A Rivington Házban csend volt, tökéletes csend. Valahol a közelben nyílt egy ajtó. Megérkeztek a határhoz. Fred Carling felnézett rá. Mi történik velem? – kérdezte a tekintete. És azt, hogy hogyan? Pedig olyan egyszerű volt. – Csak el kell, hogy aludj. (ne hagyj magamra) – Nem – felelte Dan. – Itt vagyok, és itt is maradok, amíg el nem alszol. Két tenyere közé fogta Carling kezét. És mosolygott. – Amíg el nem alszol – ismételte meg.

A SZERZŐ JEGYZETE Az első könyvem, amelyet a Scribner kiadott, a Tóparti kísértetek volt 1998-ban. Mivel kedvében akartam járni új partnereimnek, ezzel a regénnyel felolvasó körútra indultam. Az egyik dedikálási akción egy illető megkérdezte: „Hallja-e, van valami elképzelése a Ragyogás-ban szereplő kisfiú további sorsáról?” A szóban forgó régi könyv kapcsán magam is gyakran feltettem magamnak ezt a kérdést, mégpedig egy másikhoz társítva: mi történt volna Danny zavart lelkű apjával, ha eltalál a Névtelen Alkoholistákhoz, ahelyett hogy azzal próbálkozik, amit az NA tagjai „fehér bütykös józanságnak” neveznek. Ahogy A búra alatt és a 11/22/63 esetében is történt, nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. Időről időre – mialatt zuhanyoztam, tévét néztem, vagy hosszan hajtottam az autópályán – azon kaptam magam, hogy Danny Torrance életkorát számítgatom, és töprengek, vajon hol él most. Nem is szólva az édesanyjáról, erről a másik ugyancsak derék teremtésről, akit a pusztító hajlamú Jack Torrance ellátatlanul hátrahagyott. Wendy és Danny egyaránt függtek tőle, és mindkettőjüket a szeretet és a felelősségtudat láncolta egy szenvedélybeteg családtaghoz. Valamikor 2009-ben egy gyógyulóban lévő alkoholista barátomtól a következő aforizmát hallottam: „Ha egy függő személy fuldoklik, valaki másnak az élete pereg le előtte.” Úgy éreztem, ez a mondás túlontúl igaz hozzá, hogy vicces legyen, és azt hiszem, ezen a ponton vált az Álom doktor megkerülhetetlenné. Hajtott a kíváncsiság. Hogy szorongva fogtam-e a könyv megírásához? Ezt nyugodtan elhihetik. Ha az emberek felsorolják, mely könyveimtől rémültek halálra, a Ragyogás mindig szerepel a listán (a Borzalmak városa, az Állattemető meg az Az társaságában). Ezt tetézte még Stanley Kubrick mozija is, amelyre a jelek szerint sokan emlékeznek úgy, mint életük egyik leghátborzongatóbb filmjére – hogy miért, azt igazából soha nem értettem. (Ha látták a filmet, de a regényt nem olvasták, érdemes tudniuk, hogy az Álom doktor az utóbbit követi, amely szerintem a Torrance család igaz történetét foglalja magában.) Szívesen képzelem, hogy a szakmámhoz még mindig elég jól értek, de semmi – a szó legszorosabb értelmében semmi – sem vetekedhet egy jó kis cidri emlékével, különösen ha azt egy fiatal és a külső hatásokra fogékonyabb emberbe ültetik el. Alfred Hitchcock Pszichó-jának legalább egy nagyszerű folytatása született (Mick Garris Pszicho IV.-e, amelyben Norman Batest továbbra is Anthony Perkins alakította), de akik látták – és akik nem csak a fejüket rázzák, és kijelentik: nem, nem, ez nem olyan jó. Élénken emlékeznek a Janet Leigh-vel való első találkozásra, és semmilyen újabb változat vagy folytatás sem múlhatja felül a pillanatot, amikor a

függönyt elhúzzák, és a kés munkához lát. Meg aztán az emberek változnak is. Az az ember, aki az Álom doktor-t írta, nagyon is különbözik a jó szándékú alkoholistától, aki a Ragyogás-t alkotta, de mindkettőjüket ugyanaz érdekli: hogy egy bitang erős és hatásos történetet hozzanak össze. Én nagyon élveztem, hogy viszontláthatom Danny Torrance-t, és nyomon követhetem kalandjait. Remélem, önök is így vannak ezzel. Ha ez az eset forog fenn, ó, Kitartó Olvasó, a sikerünk közös. Mielőtt elengedem önöket, hadd mondjak köszönetet azoknak, akik erre bőven rászolgáltak – rendben? Nan Graham szerkesztette a könyvet. Méltányosan. Köszönöm, Nan. Chuck Verrill, az ügynököm adta el. Ez is fontos; de emellett ő intézte a telefonhívásaimat, és kanalanként táplálta belém a nyugtatót. Mindez – higgyék el – nélkülözhetetlen. A kutatómunkát Russ Dorr végezte, de a tévedésekről én tehetek, mert félreértettem őt. Nagyszerű orvosi asszisztens, és afféle északi szörnyetege a buzdításnak és a jó hangulatnak. Chris Lotts szállította az olasz elemeket, valahányszor szükség volt rájuk. Hahó, Chris! Rocky Wood volt a kalauzom a Ragyogás minden részletéhez: nevekkel és dátumokkal látott el, amelyeket elfelejtettem vagy eltévesztettem. Emellett kötetnyi információval szolgált minden lakókocsiféleségről, ami csak létezik a nap alatt (a legkúlabb Rose EarthCruisere volt). Rock járatosabb a munkásságomban, mint én magam. Egyszer nézzenek utána az interneten; folyamatosan frissíti az anyagot. Owen fiam elolvasta a könyvet, és fontos változtatásokat javasolt. Elsősorban ahhoz ragaszkodott, hogy Dan megélje azt az időszakot, amelyet a gyógyult alkoholisták „mélypontnak” neveznek. Feleségem is elolvasta az Álom doktor-t, és hozzásegített, hogy jobb legyen. Szeretlek, Tabitha. Köszönetet mondok a fiúknak és lányoknak, akik ugyancsak elolvasták művemet. Kívánok nekik hosszú napokat és kellemes éjszakákat. Hadd zárjam soraimat egy figyelmeztetéssel: ha Amerika autópályáin és gyorsforgalmi útjain hajtanak, legyen gondjuk az ilyen Winnebagókra és Bounderekre. Soha nem tudhatják, ki – vagy mi – utazik bennük. Bangor, Maine

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató Nyomta és kötötte a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász Katalin igazgató Készült Szekszárdon, 2014-ben Felelős szerkesztő Berta Ádám

Művészeti vezető Gerhes Gábor Borítótervező Tabák Miklós Készült 43,2 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 9892 1 www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado

[1] Vas István fordítása. [2] Dvorcsák Gábor Imre fordítása.