B E T E G CSÁSZÁROK BIZÁNC TRÓNJÁN JÓZSA LÁSZLÓ
1
A Kelet-Római Birodalom tizenegy évszázados történetében több mint százhúsz uralkodó foglalta el rövidebb-hosszabb időre a trónt. Néhányuknak évtizedek, másoknak csak 3-4 hónap jutott. A császárok kétharmada gyilkosság áldozataként, vagy megvakítva, megcson kítva végezte életét, míg páran "csupán" száműzetésben, vagy kolostorba kényszerítve haltak meg. Ugyancsak nagy azoknak a száma, akik a harcmezőn, vagy valamilyen baleset következtében hunytak el. A császárok nem egészen egyharmada halt meg természetes halállal. Nincsen semmiféle szabályosság abban, hogy egyik császár bajairól miért készült annyi feljegyzés, míg másokról semmi, vagy legföljebb egyetlen, odavetett mondat. Úgy tűnik, hogy a történetírókat, - néhány ritka kivételtől eltekintve, - nem érdekelte a császár beteg sége, még kevésbé fordítottak figyelmet az udvari arisztokrácia bajaira. A középosztály és az alsóbb néprétegek kórképeiről pedig alig találni adatot. Olykor pontos a kórtörténet, könnyen megállapítható a (mai) diagnózis, másszor semmitmondó feljegyzések maradtak ránk az uralkodókról. Érdekes módon nem az orvosi irodalom, hanem a (Bizáncban annyira népszerű) történetírás, az emlékiratok, és a hagiografikus kódexek őrizték meg a császárok kórrajzát. 2
/. Konsztansz (337-350) Nagy Konsztantinosz császár testvére, a Birodalom nyugati részének uralkodója, élete jó részét Konstantinápolyban töltötte. Életrajzáról, betegségeiről is a bizánci irodalomból értesülünk. Sok évszázaddal később, a 12. század közepén Zónarasz számolt be Konstans alkatáról, betegségeiről . A császár köpcös termetű, elhízott ember volt, étvágya és kéj vá gya csillapíthatatlan. Zónarasz szerint szexuális kicsapongásai, túlhajszolt életmódja okozta fáradalmait, és kövérsége miatt keletkeztek ízületi panaszai. Uralkodása utolsó 8-10 évé3
' Az uralkodók számát eltérően adják meg a kutatók, aszerint, hogy hány császárt, társ- és ellencsászárt, a hadsereg ideig-óráig ünnepelt jelöltjeit veszik számításba. A nyilvántartott császárok száma, a bizánci történelemmel fog lalkozó munkákban 86 és 124 között váltakozik. A hagiográfiai irodalom a szentek, kiemelkedő egyházi személyek életével foglalkozó legendák, több-kevesebb valóságot is tartalmazó feljegyzések gyűjteménye. Nemcsak ebben a részben, hanem más fejezetekben is gyak ran kell ezekre hivatkoznom. Zónarasz fonásait nem ismerjük, ám jólértesültségét bizonyítja, hogy más császárokról szóló feljegyzései több forrásból is igazolhatók, híradását hitelesnek lehet elfogadni.
2
3
ben állandó fájdalom, mozgáskorlátozottság gyötörte, gyakran ágyhoz kötötte. Betegségét köszvénynek (arthritis uratica) tarthatjuk. Julianosz aposztata (361-363) Gyermekként megkeresztelték, ifjú korában azonban hátat fordított az egyháznak, ké sőbb üldözte a kereszténységet, a klasszikus görög vallást akarta restaurálni. Julianosz kitűnő nevelésben részesült, évekig tanult az athéni főiskolán, az elíziumi misztériumokba is beavatták. Jelentős irodalmi munkásságot végzett, epigrammákat, leveleket, történeti munkákat írt. Uralkodása kezdetén főfájással, szédüléssel, légszomjjal és hányással járó rosszullétek törtek rá. Időben sikerült friss levegőre kerülnie, panaszai gyorsan megszűntek. Ez a múló rosszullét minden valószínűség szerint szénmonoxid mérgezés volt, amit a palota fűtőbe rendezése okozhatott (Lascaratos és mtsa 1998). A perzsák elleni csatában megsebesült. A kortárs szemtanuk, történetírók és egyházi feljegyzések egybehangzóan ismertetik a körülményeket. A rátámadó perzsa lovas a bal bordák alatti hasrészbe (bal hypochondrium) szúrta lándzsáját. Amikor eltávolították, a sebből vérrel kevert bélsár ürült (Ammianus [4. század, a csata szemtanúja], Philosztorgiosz [5. század], Zónarasz [12. század], Bidez és mtsa [1981], stb.). Philosztorgiosz szerzetes szerint sérülésekor a császár így sóhajtott fel: "Legyőztél engem, Krisztus". Katonái bizton ságos helyre menekítették, ahol személyi orvosa, a korszak legjelentősebb tudósa, Oreibasziosz vette kezelésbe. Az orvos átvizsgálta a beleket, vörös borral átöblítette a has üreget, bélvarratot végzett, majd ismételt átmosás után zárta a hasfalat. A műtét technikai részleteit Lascaratos és mtsai (2000) elemzik. Kilenc nappal élte túl sebesülését, ezalatt hashártyagyulladás lépett fel, annak kínjait türelemmel, megadással viselte. Halálos ágyán Maximosz és Priszkosz filozófusokkal beszélgetett a lélekről. Végső órájában sebe kinyílt, erős vérzés keletkezett, légzése elégtelenné vált, peritoneális shock következtében halt meg (Ammianus). Jovianus (363-364) Julianus halála után a keresztény utód sietve békét kötött a perzsákkal, azon az áron, hogy a Birodalom Örményországban és Mezopotámiában jelentős területeket veszített. A császár ezután visszatért Konstantinápolyba, ahol rövidesen elhunyt. Az adatokból kiderül, hogy akkoriban fémből készült (a közelmúlt koksz-kosaraihoz hasonló) alkalmatossággal fűtöttek a palotában, és hideg teleken ennek közelében aludtak. A szőnyegekkel szigetelt térben, szellőzés hiányában az elégtelen égés miatt szénmonoxid keletkezett (Lascaratos és mtsa 1998). Jovianus haláláért feltehetően a széngáz-mérgezés tehető felelőssé. Markianosz (450-457) Középkorú, beteg emberként került Bizánc trónjára, uralkodását szinte végigbetegeskedte. Elsősorban lába, bokája, térde duzzadt, fájt, ami gyakran mozgásképtelenné tette. Állapota folyamatosan romlott, halála előtt nyugtalanság fogta el. Betegsége feltehetően köszvény volt, halálát pedig a köszvény vese-szövődménye okozhatta.
Jusztinosz (518-527) Analfabéta paraszt-legényként került a fővárosba. A palotaőrség katonájaként kezdte, majd egyre feljebb hágva a ranglétrán, a császár halálakor megszerezte magának az ural mat. Műveletlen (sohasem tanult meg írni, az okmányokat úgy látta el kézjegyével, hogy a fából készült sablonban vezette végig tollát) teljesen szétszórt volt, memóriája gyenge, keveset beszélt, azt is összefüggéstelenül. Nem sokat törődött az ország irányításával, he lyette Proklosz, majd unokaöccse, a későbbi Jusztinianosz intézte az államügyeket. Jusztinosz idő előtt (nem volt még ötven éves) megöregedett. Felesége (Leuppikina/Euphémia) halála után teljesen összeroppant, szellemileg leépült. Prokopiosz szerint "azt sem érti mi történik körülötte". Nemcsak mentálisan, testileg is egyre romlott. Feltehetően a korai öregedéséhez (progeria) társult, agyi érelmeszesedés, esetleg agylá gyulások vezettek demenciájához, végül halálához. /. (Nagy) Jusztinianosz (527-565) Ellentétben nagybátyjával, kiváló képzésben részesült. A jó képességű, széles látókörű fiatalember jártas volt a történelemben, a klasszikus görög és római irodalomban, de a l i turgiában, egyházjogban is. Uralkodása idején a legnagyobb területű a Birodalom, kiváló, egységes jogrendszert állíttatott össze, hatalmas építkezésekbe fogott. Regnálásának árny oldalai: a sorozatos politikai gyilkosságok, a Nika-felkelés több mint harmincezer halottja, intrikák és cselszövések sokasága. Jusztinianosz közepes termetű, kezdetben zömök, piknikus, korosodva egyre kövérebb ember volt, "....arca kerek volt, és korántsem csúnya, pír borította, még kétnapos böjtölés után is" - írta róla jegyzője Prokopiosz. Hosszú uralkodása alatt néhány kisebb járvány, 531 és 538 között pedig a fekete halál söpört végig az országon. Valószínűleg Jusztinianosz is megbetegedett, de felépült. Prokopiosz több alkalommal említi a császár "súlyos" beteg ségét, ám sem időpontot, sem betegségtartamot, sem tüneteket nem közöl. A Szent Sámson élete című hagiografikus írás szerint súlyos húgyivarszervi baja, "gyógyíthatatlan hólyagfekélye" keletkezett. Az iratot közlő és értékelő Halkin (1977) arra következtetett, hogy Jusztinianosznak idült gonorrhoeája, húgycsőszűkülete lehetett. Néhányan még a szifilisz lehetősége is felvetik és arra alapozzák véleményüket, hogy felesége, Theodora, hosszú ideig prostituáltként működött (az ország különböző pontjain), és ő fertőzte volna meg férjét. Valószínűtlennek tartja a szifiliszt a Theodora betegségével behatóan foglalkozó Körbler (1974), Lascaratos és mtsai (1999) pedig határozottan elvetik ennek lehetőségét, noha a gonorrhoeas eredetű húgycsőszűkületet valószínűsítik. A császár első köves rohama feltehetően 542-ben zajlott le, a feljegyzések arról adnak hírt, hogy ebben az esztendőben "súlyos betegségbe esett". A Zoodokhosz Pégé kolostor története pedig expressis verbis kijelenti, hogy a császárnak hólyagköve, vizelési nehézsége (dysuria), genny- és vérvizelé se, alhasi görcsös fájdalma volt. Panaszai fokozódtak, orvosai tehetetlenül várták halálát, így a hagiográfiai irat, - ám váratlanul megjelent a császárnak a Szent Szűz és arra utasí totta, hogy haladéktalanul menjen a kolostorba és annak "életet adó szent vizéből" igyék nagyon sokat. Az uralkodó teljesítette a parancsot és a (leírás szerint) a köve szétmorzsoló dott, feloldódott, kiürült, Jusztinianosz meggyógyult. A kolostori történet mögött valós javulás sejthető, ugyanis az "életet adó szent víz" alkalikus gyógyvíz. Nagy mennyiségben fogyasztva, - amellett hogy vízlökést jelent, - lúgosítja a vizeletet, a magas pH-jú vizelet-
ben pedig feloldódhatnak a savtartalmú hólyagkövek. A hólyagkövességgel szinte egy időben jelentkeztek éveken át vissza-visszatérő izületi panaszai. A kor uralkodó nedv elmélete szerint folyadék gyűlt fel a térdeiben, később más ízületeiben is. Heves fájdalma miatt éjeken át nem tudott aludni az amúgy is rossz alvó uralkodó. Rohamai alatt szigorú diétára fogták, csak vizet és zöldséget vehetett magához, eltiltották a bor, hús, kenyér fo gyasztásától. Úgy tűnik a diéta eredményt hozhatott, mert amellett, hogy lefogyott, rohamai is megszűntek. Egy alkalommal azonban sem a diéta, sem az orvosok próbálkozásai nem vezettek eredményre, ekkor ismét a szentek, a meliténei negyven mártír csodája segített rajta. A kórrajz alapján valószínűsíthető, hogy a korosodó császárt köszvény gyötörte (Lascaratos 1995). Támogatja ezt a feltételezést, hogy a statisztikáink szerint a köszvénye sek 25-50 %-ában keletkezik húgysavkő. Jusztinianosz kövérségét, a húgyúti infekciókat, a köszvényt figyelembe véve bizonyosra vehetjük, hogy magas vérnyomás betegségben is szenvedett. Halála a köszvényes veseelégtelenségnek, vagy az idült vesemedence gyulladásnak (pyelonephritis chronica) tulajdonítható. //. Jusztinosz (565-578) A gyermektelen Jusztinianosz unokaöccse, utódja és politikájának szerencsétlen kezű folytatója. Müveit, tájékozott, de a körülményekhez képtelen alkalmazkodni. Emiatt történ hetett, hogy a katonai és területi veszteségeit követően pszichés zavarai támadtak, depreszsziós lett, utolsó öt évében a kormányzást erélyes felesége, Szophia császárnő végezte a magába roskadt uralkodó helyett (Ostrogorsky 2001). Jusztinosz pszichiátriai kórképét egy Timótheosz nevű zsidó orvos kezelte. Ezt a tényt azért rögzítették, mert az ortodox egyház tiltotta a keresztényeknek zsidók általi gyógyítását, ám a császár nem vette tekintetbe az egyház utasítását (Troianos 1991). Epheszoszi Ioannesz (a császár kortársa) "egyháztörténetében" azt írta, hogy Jusztinosz "beleiben kövek képződtek", ami feltehetően rossz emésztésére, idült székrekedésére, coprolithok képződésére utal. Hólyag és vizelési panaszai hosszú időn át fennálltak, élete utolsó hetében egy kő elakadt a húgycsövében, teljes vizelési-képtelenséget okozva. Orvo sai húgycső-metszéssel akarták a zárókövet eltávolítani, amibe viszont nem egyezett bele. Szörnyű kínjait követően, végül önkezűleg metszette át penisét, sebének ellátása után katé tert vezettek hólyagjába, ezzel legalább a vizelet-elvezetést biztosították (Kislinger 1986). Az önkezű beavatkozást kilenc nappal élte túl, kibírhatatlan fájdalom, anuria, magas láz jelentkezett, feltehetően műtét utáni szepszis miatt halt meg. Más j ó v a l későbbi forrásból (Zónarasz) arról értesülünk, hogy a császár uralkodása kez detétől fogva izületi duzzanattal, fájdalommal, mozgásképtelenséggel kínlódott, utolsó éveiben szinte állandóan ágyhoz kötötte a köszvény. Feltehetően Jusztinosz esetében is a köszvény és húgykövesség társult. /. Tiberiosz Konsztantinosz (578-582) Rövid regnálását a közel két évtizede folyó, perzsák elleni háború kötötte le. Életéről, cselekedeteiről szinte semmit sem tudunk, még a bizánci történelmet legjobban ismerő Ostrogorsky (2001) sem fordít egyetlen sort sem I. Tiberiosz ismertetésére.
Némely történetíró megjegyzi, hogy a császár "bélcsavarodást" kapott, száján keresztül bélsarat hányt és rövidesen meghalt (Lascaratos és mtsa 1999). A szűkszavú feljegyzés elégséges annak megállapítására, hogy a császárnak bélelzáródása (ileus mechanicus) ke letkezett, ám ennek oka nem deríthető ki. Phókasz (602-610) A hadsereg lázadása juttatta trónra a műveletlen altisztet, 602 őszén. Elődjét, Maurikioszt a fővárosi felkelés taszította le, Phókaszt pedig megkoronázták. Hamarosan véres terrort vezetett be, a hangulat ellene fordult és Hérakleiosz 610-ben megfosztotta trónjától. Leó Grammatikosz (8. század) duhaj, részeges nagyivónak mutatja be Phókaszt. Uralko dása második évében fájdalmas ízületi duzzanata jelentkezett, amit köszvénynek véltek. Az orvosi kezelés hatástalansága miatt a császár Szükeóni Szt. Theodóroszhoz folyamodott segítségért, aki azt kérte cserébe, hogy hagyjon fel a zsarnokoskodással. Úgy tűnik a szent közbenjárása használt, a császár állapota rendeződött, ám amikor panaszai megszűntek elfeledte ígéretét. A szegényes kórrajzi adatokból valószínűsíthető, hogy egy alkalommal köszvényes roham zajlott le a középkorú uralkodónál. Hérakliosz (610-641) "A Birodalom egyik legtehetségesebb császára", hosszan uralkodott (Ostrogorsky 2001), élete is hosszúra, több mint hetven esztendőre nyúlt, annak ellenére, hogy születésétől ha láláig szinte folyton betegeskedett. Hérakliosz a karthágói flotta parancsnokának fia, maga is admirális, aki az észak-afrikai tartományok felkelésének élére állt, s 610 októberében Konstantinápolyban döntötte meg Phókasz rémuralmát. Koronázása napján (610 október 5) feleségül vette Fabia Eudókiát, aki rövid házasságuk alatt a későbbi ///. Konsztantinoszt szülte. Eudókia azonban súlyos, veleszületett epilepsziában szenvedett és pár hónappal fia világra jötte után (612-ben) el hunyt (Jeanselme 1924). Ettől kezdve Hérakliosz családi élete tragédiák sorozatából állott. A gyászév letelte után az egyház, az arisztokrácia és a köznép tiltakozása ellenére házassá got kötött unokahúgával, Martinával. Az ortodox papság vérfertőzőnek tartotta nászukat és gondoskodott arról, hogy a főváros népe meggyülölje az asszonyt. A házaspár összhangja, szeretete kölcsönös, Martina viselősen is elkísérte férjét hadjárataira. Kilenc gyermekük közül négy csecsemőkorban meghalt, további két fiúk pedig "nyomorékon" jött világra . A papság és a nép Isten büntetését látta mindebben. Hérakliosz maga is fejlődési rendellenességgel született, húgycsövének distal is szakasza nem záródott a makkon és a pénisz egy részén (epispadiasis). Hímtagja rövid és vaskos, háti oldala felé görbült, de ez sem merevedési zavarral, sem nemzési képtelenséggel nem járt, vizelési panaszai viszont lehettek. A nyitott húgycső kedvező lehetőséget biztosított a vizeletelválasztó és kivezető rendszer fertőződéséhez. Több alkalommal fellángolt az idült vesemedence-gyulladása, lázas, gennyvizeléses periódusokkal (Lascaratos és mtsai 1995). Végül veseelégtelenség, vese eredetű általános vizenyö, hasvízkór, vetett véget életének. 4
4
Nem tudni pontosan mit értenek a történetírók a nyomorék kifejezésükön, részletesebb leírás nem maradt fent ezért mindössze annyi valószínűsíthető, hogy valamilyen súlyosabb rendellenességgel születhettek.
Részben a pénisz-rendellenességével, családi gondjaival és az incesztus miatti önmarcangolással magyarázzák ciklikus elmebaját. Mániás időszakai alatt jelentős sikereket ért el a perzsák ellen (620-628), átszervezte a hadsereget, aktív törvényalkotóként a gazdaság fellendítésén munkálkodott. Hérakliosz vezette be az uralkodók Baszileiosz (='felség\ ,császár') címét. Depressziós periódusaiban ifjú korában katonai kudarcok érték (Egyiptom ellen 614, balkáni szlávok ellen 614), öregen pedig teljes apátiába esett, és enerváltan fo gadta Szíria és Jeruzsálem arab megszállásának (638) hírét. Depressziója alatt víz-undora keletkezett, ami nemcsak az ivóvíz, hanem a tenger és folyóvizek látványa ellen is irányult. Közben üldöztetéses téves eszmék gyötörték (Jeanselme 1923). Úgy tűnik, utolsó éveiben állapota rendeződött, utódjául az első házasságából származó Konsztantinoszt jelölte, társ császárként a Martinától született Héraklónászt rendelte. Hérakliosz, mint mondtuk, nem gyakori rendellenességgel, nyitott húgycsővel (epispadiasis) született, ennek talaján idült gennyes vesegyulladása (pyelonephritis chronica purulenta) terminálisán pedig veseelégtelensége (uraemia) alakult ki. ///. Konsztantinosz (641) Hérakliosz halálát követően az első házasságából származó, 29 éves fia örökölte a trónt. Az új uralkodó gyermeke, már tíz éves, amikor apja császár lett. III. Konsztantinosz min dössze három hónapig regnált, 641 május 25-én meghalt. A főváros népe arról suttogott, hogy mostohája (Martina) és Pürrhosz pátriárka mérgeztették meg (amire semmi gyanú nincsen), sokkal valószínűbb, hogy a gyenge fizikumú fiatalember már évek óta tüdőbajban szenvedett. A szórványos irodalmi adatok azt látszanak igazolni, hogy tüdőtuberculosis vitte sírba. 5
IV. Konsztantinosz Pogonatosz (668-685) Apjának (II. Konsztansz) halála után nagyon fiatalon lépett trónra, és rögtön szembe ta lálta magát a Birodalomra törő arab invázióval, amelyet csak 678-ban, az első ízben alkal mazott görögtűz bevetésével tudott megfékezni. A kereszténység V I Egyetemes Zsinata (Konstantinápoly 680-681) lelkesen ünnepelte az elnöklő császárt, a hit egységesítőjének, az összes eretnek elkérgetöjének, a kereszténység bástyájának nevezték a véres kezű ural kodót. A zsinat berekesztése után még két hónap sem telt el, amikor V. Konsztantinosz két testvérének (akik társcsászárok voltak) orrát levágatta és száműzte őket, hogy egyeduralko dó lehessen. Mindössze 28 éves, amikor a bolgárok ellen viselt háború idején, 680 forró nyarán izü leti gyulladása támadt - adja hírül Zónarasz (12. század). A harcteret otthagyva Meszembria gyógyforrásainak hévizében kezelte magát. Panaszai kb. két hónap alatt el múltak, novemberben már maga nyitotta meg és vett részt a konstantinápolyi zsinaton. Néhány évvel később dizentériás fertőzést kapott, ekkor izületi panaszai is kiújultak. A 33 éves uralkodó halálát a dizentéria okozta (Remensnyder és mtsai 1979). Bár Lascaratos (1995) köszvénynek véli I V . Konsztantinosz ízületi bántalmait, nagyon valószínűtlen, hogy 28 éves fiatalembernél ilyen súlyos köszvényes roham alakuljon ki. Sokkal inkább bélfertőzéshez (Shigella, vagy Yersinia baktérium okozta vérhashoz illetve
5
Pogonatosz = nagyszakállú, utalás az uralkodó dús, hosszú, göndör szakállára.
bélgyulladáshoz) társuló reaktív ízületi gyulladása lehetett. Ellentétben a köszvénnyel, ami az esetek 95 %-ában idősekben jelentkezik, - valamilyen fertőzéshez társuló izületi bántalmat tételezek fel. Szóba jöhet a tripperes (gonorrhoea) vagy Chlamydia infekciót követő Reiter-kór is, amely elsősorban az alsó végtagok teherviselő ízületeit (térd, boka) betegíti meg. A tripperes fertőzést követő Reiter-kór, 99 %-ban férfiakban jelentkezik. A Reiter-kór, illetve a bél eredetű reaktív izületi bántalmak spontán gyógyulhatnak 2-4 hónap alatt (Rodman és mtsai 1987), ami szintén amellett szól, hogy nem köszvény gyötörte az ifjú császárt. 6
//, Jusztinianosz (685-695 és 705-711) Jusztinianoszt tizenhat évesen koronázták császárrá. Első országlása idején sikeres had járatot vezetett az arabok (686), a bolgárok és szlávok (688) ellen, majd 692-ben vereséget szenvedett. Ezt követően a hadsereg fellázadt és Leontinosz tábornok ellencsászárnak kiál totta ki önmagát. I I . Jusztinianoszt elfogatta, és a Hippodromban, nagy nyilvánosság előtt orrát levágatta, nyelvének egy részét kitépette (695), majd a Fekete tenger északi partjára, Cherson tartományba száműzte. A nyelv sebe hamarosan begyógyult, feltehetően csak kisebb részét vágták ki, ezért a későbbiekben nem okozott beszédzavart, artikulálási nehé zséget. Fogságából a kazár uralkodóhoz szökött, feleségül vette annak húgát (akit a kereszt ségben Theodórának neveztek), majd kazár segítséggel visszaszerezte trónját, amin akkori ban (698-705) már //. Tiberiosz ült (Head 1972). Jusztinianosz uralkodásának második periódusa véres leszámolás és zsarnokoskodás, 711-ben ismét zendülést szerveztek ellene, elfogták és lefejezték. A huszadik század elején Delbrück (1914) német művészettörténész arra a megállapítás ra jutott, hogy a velencei Szent Márk templom egyik mellszobra Jusztinianosz Rhinométoszt (= levágottorrú Jusztinianoszt) ábrázolja. Több későbbi történeti forrás, Niképhorosz Blemmüdész (13. század), Theophanész (9. század) egybehangzóan állítja, hogy a volt uralkodó orrát (egyesek szerint fülét is) levágták 695-ben, viszont második regnálása kezdetén a csonkolás már nem látszott. A harmincnyolc éves uralkodó (708 kö rüli) aranyérmén szabályos, hosszú, egyenes orr figyelhető meg (Breckenridge 1957). A korrekcióra vonatkozóan két elképzelést vetettek fel. Az egyik szerint aranyból tökéletes orr és fül protézist készítetek, amit a nyilvánosság előtt viselt a császár. Más vélekedés szerint plasztikai műtéttel pótolták az orrszárnyakat és orrcsúcsot. Ez utóbbi lehetőséget Remensnyder és mtsai (1979) azért tartják valószínűtlennek, mert szerintük abban az időben a bizánci sebészek képtelenek voltak ilyen beavatkozásra. Az amerikai szerzők úgy vélik, ha történt is arc-rekonstrukció, akkor azt csakis indiai sebészek végezhették, akik nagy gyakorlatot szerezhettek ebben az eljárásban, mivel Indiában már vagy kétezer év óta bevett büntetés volt az orr és fül levágása, ezért ismerték a csonkítás eltüntetésének módját is. Két évtizeddel Remensnyder tanulmányának megjelenése után a bizánci orvoslásban legjáratosabbak ismét foglalkoztak a plasztikai megoldás lehetőségével (Lascaratos és mtsai 1998). Kimutatták, hogy II. Jusztinianosz előtt, már évszázadokkal történtek rekonstrukciós mű tétek Bizáncban. Oreibasziosz (325-403) pontos topográfiai és műtéttani leírást adott az orr
6
A Chlamydia trachomatis nevü kórokozó nemcsak az ismert szembetegséget (trachoma) képes előidézni, hanem szexuális uton terjedő húgycső és prosztata gyulladást is.
és szemhéj helyreállításához. Ugyanabban a könyvben a nyeles lebenyek készítésének módozatai is megtalálhatók, az orvosi műszerek pedig alkalmasak lehettek ilyen plasztikai megoldásokra is (Bliquez 1984). Lascaratos és munkatársai (1998) végül arra a következ tetésre jutottak, hogy nem kétséges, a császár orr-plasztikáját a homlokról vett nyeles le bennyel végezték. Mindössze azt tartják kérdésesnek, miként és mikor vették át a bizánci sebészek az indiaiak technikáját. V. Konsztantinosz (741-775) Apjának, III. Leónak halála után fiatalon lépett trónra, csaknem három és fél évtizeden át uralkodott a kiváló, tehetséges hadvezér, ügyes reálpolitikus. Sorra aratta győzelmeit az arabok ellen, Bulgáriában, letörte az ellen lázadó pártütőket. Agresszív képromboló politi kája miatt számos barátot, még több ellenséget szerzett. Uralkodása kezdetén átmeneti vaksága keletkezett, amit nem orvosokkal kúráltatott, ha nem a szentéletü kolostoralapítóhoz, Anthouszához fordult segítségért. A szent kigyógyí totta a (feltehetően hisztériás eredetű) vakságából, hálából később az újszülött leányának az Anthousza nevet adta (Angold 2002). A bolgárokkal hadakozva, 775 szeptemberében meg fertőződött és pár nappal később meghalt. A szegényes kórrajzi adatokból Lascaratos (1997) arra következtetett, hogy esetleg lépfene (anthrax) fertőzése lehetett. IV. León (775-780) V. Konsztantinosz első házasságából származó szerény, csendes, mértéktartó férfi. Az ikonrombolók véres tetteit megfékezte, noha nem állította helyre a képtiszteletet. Energikus felesége, Eiréné a császár halála után elvégezte a restaurációt. 780 őszén, a homlokán kelevény támadt, arca bedagadt, szederjessé vált, pár nap múltán, fiatalon, nagy kínok között hunyt el. A feljegyzésekből két kórképre gondolhatnánk. Az egyik lehetőség, hogy arcán-fején orbánc (erysipelas) keletkezett, ami olykor még napja inkban is gyógyíthatatlan. A másik, számításba vehető kórkép, a pokolvar (bőr-anthrax). Lascaratos (1997) ez utóbbit tételezi fel. A lépfene három megjelenési formája (t.i. bél-, tüdő- és bőr-anthrax) közül a pokolvar a legenyhébb lefolyású, bár ennek halálozása is 70 % körüli volt az antibiotikumok előtti időkben. Arról nem szólnak a tudósítások, hogy mások, akár többen, vagy tömegesen megbetegedtek, meghaltak volna környezetében. Lényeges lenne tudni, mert olyan anthrax nincsen, amely csak egyetlen embert érintene. A magam részéről inkább a fej orbánca mellett foglalnék állást. Eiréné császárnő (797-802) A művelt athéni asszony az első Bizánc történetében, aki hivatalosan is uralkodó császár, és "nemcsak" császárnéként ült a trónon. Fiát, VI. Konsztantinoszt (780-797) megvakíttatta, így került hatalomra, azonban pár év múltán őt is száműzték Leszbosz szigetére (Ostrogorsky 2001). Az erélyes, határozott, de gyakran rossz döntéseket hozó császárnő a 800. évben hosszasan betegeskedett. Kezdetben sápadtság, étvágytalanság, fogyás jelentke zett, majd húgycső és hüvelyi vérzés indult meg alhasi görcsök és fájdalom kíséretében. Testi állapotát depressziója súlyosbította. Az orvosok húgyhólyag kövességet állapítottak meg, terápiás próbálkozásaik azonban eredménytelenek voltak, Eiréné halálára készültek. A hagiográfiai történet szerint ekkor a Zoodokhosz Pégé kolostor "Életet adó szent vízével"
kezdett ivókúrát, ami lassú javulást hozott, végül a tünetek visszafejlődtek. Gyógyulása után (megvakított) fiának koronáját a kolostornak adományozta (Lascaratos és mtsai 2001). //. Mikhaél (820-829) Műveletlen, nyers katona, azonban értelmes és mértéktartó. Uralkodása idején meg szüntette a "képtisztelők" üldözését. Hadakozásai és az ország gazdasági fellendítése érde kében hozott intézkedései azonban sikertelenek maradtak. A történetírók szegényes feljegyzései között viszonylag jól értékelhető kórrajzi adatokat találunk. Genesziosz (11. század) és Zónarasz (12. század) szerint, I I . Mihálynak artikuláci ós zavara volt, dadogott is, emiatt kapta egyik melléknevét, Traulosz (=dadogó). Hosszú időn át vizelési zavara, vesehomok, vagy apró kövek ürülése okozott szenvedést a császár nak. Halálát megelőző napokban vizelete elakadt (feltehetően a húgycsőbe beékelődött, vagy a hólyag szájadékát elzáró kő miatt), napokig tartó kínok után vizelési képtelenség miatt halt meg. A sebészi beavatkozást, kőzúzást meg sem kísérelték állítják Genesziosz és Pszellosz (11. század). /. Baszileiosz (867-886) A makedón paraszt fiú szerencsét próbálni érkezett Konstantinápolyba. A termetes, rendkívüli erejű ifjú lovászként kezdte a császári istállóban, gyorsan emelkedett a ranglét rán. A 860-as évek elején feleségül vette a császár szeretőjét Eudokia-lngerinát (meghalt 882), ettől kezdve III. Mikhaél barátja és legfőbb bizalmasa. Az uralkodó támogató egye tértésével megölte Bardasz társcsászárt (865 április 21), majd j ó két évvel később, 867 szeptemberében egy ünnepi lakomán leszúrta a részeg III. Mikhaélt és elfoglalta helyét a trónon. Baszileiosz elegendő műveltséget szerzett ahhoz, hogy egyházi és államügyekben dönthessen, megszerkesztesse az új törvénykönyvet a Baszilikát (870-879 között). A makedón dinasztia megalapítója, I . Baszileiosz szenvedélyes vadász volt, halálát is vadász-baleset okozta. 886 nyarán egy szarvas felöklelte, az állat agancsa áthatolt a hasfa lon, bár bélsérülése nem keletkezett. Sebét és hasüregét borral öblítették át, de sebvarratot nem végeztek. Hamarosan magas láz, hasi fájdalom, vérzés, hasmenés, majd sebgennyedés alakult ki. A baleset utáni kilencedik napon gennyes hashártyagyulladás következtében halt meg (Lascaratos 1995). VI. (Bölcs) León (886-917) Kiemelkedő műveltségű, sokoldalúan képzett eszes uralkodó, aki mindig tanácsadói há lózatára támaszkodott. (Legfőbb tanácsadója apósa, az örmény származású Sztülianosz Zautzész). V I . León széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett k i , vallásos költemények, beszédek, történeti munkák maradtak utána. Jelentős törvényalkotó, /. Jusztinianosz tör vénykönyveinek átdolgozója, modernizálója. Több ízben támadt vizelési nehézsége, fájdalmas vérvizelés, vesehomok ürítése. Ilyenkor mindig a Zoodokhosz Pégé kolostor szent forrásánál vett ivókúrát, s ez állítólag meg is szüntette panaszait valamennyi alkalommal.
7
Zoé Karvunoszpina (906-920) Az asszony VI. León negyedik felesége, korábban szeretője, aki még házasságkötésük előtt, 905-ben szülte fiát, Bíborbanszületett Konsztantinoszt. A császár előző három neje gyermektelenül hunyt el, a dinasztia folytatása érdekében negyedszer is megnősült, a pap ság és az egész főváros népének heves tiltakozása ellenére. León halála után Alexandrosz császár kolostorba száműzte a gyönyörű asszonyt, aki csak fiának VII. Konsztantinosznak trónra kerülése után térhetett vissza és vette át a kiskorú uralkodó helyett a hatalmat. Egyetlen szerző, a 14. századi Kallisztosz Xanthopoulosz pátriárka említi meg, hogy mi előtt gyermekeinek életet adott, Zoé "méhében és nemi szerveiben kövesedés volt". Szerinte időnként magas láz, görcsök és vizelési zavarok jelentkeztek. Hosszú időn át meddőnek vélte önmagát. Húgyúti bajai miatt a Zoodokhosz Pégé forrás vízét itta, időnként megfür dött a forrás medencéjében amitől, - a pátriárka szerint, - nemcsak testi bajai szűntek meg, hanem később több alkalommal is megfogant és gyermekeknek adott életet (Lascaratos és mtsai 2001). Alexandrosz (912-913) Előbb bátyja, VI. León mellett társcsászár (886-912), annak halála után rövid ideig egye dül uralkodott. Bölcs León alatt vajmi keveset törődött a Birodalom ügyeivel, csak az élve zeteknek élt. Könnyelmű és felelőtlen országlása nem egészen 13 hónapig (912 május 12 és 913 június 6 között) tartott (Ostrogorsky 2001). Alexandrosz 870 előtt néhány évvel született. A történeti és egyházi irodalomból arra lehet következtetni, hogy váratlanul, a trónján érte a szélütés. Az első tüneteket követően órákon belül elhunyt a 45 év körüli uralkodó. Halálának oka valószínűleg agyvérzés volt (Lascaratos és mtsai 1998). /. Ioannesz Tzimiszkész (969-976) Niképhorosz Phókasz bukását hatalomra vágyó felesége Theophanó és annak szeretője, Ioannesz okozta. A császár meggyilkolása után egy nappal, 969 decemberében Tzimiszkész ült a trónra, I . Ioannesz néven. Az ifjú császár müveit, jó modorú, előkelő, ám mindenféle ármányra, becstelenségre hajlamos. A jóval idősebb és számára terhessé vált szeretőjét (akivel együtt végeztek a korábbi uralkodóval) száműzetésbe küldte. Úgy tűnik Ioannesz az idősebb nőkhöz vonzódott, mert szeretője eltávolítása után az ugyancsak lényegesen koro sabb Theodórát, V I I . Konsztantinosz császár leányát vette feleségül. A sikeres hadvezér kiverte az arabokat Föníciából, Palesztina nagy részéről. A közelkeleti hadjárata során fertőződött meg. Halálos betegen tért vissza Konstantinápolyba és 976 január 10-én elhunyt. Halálát valószínűleg hastífusz okozta. IV. Mikhaél Paphlagon (1034-1041 ) A kisázsiai Paphlagóniából származó pénzarisztokrata család gyenge fizikumú sarja. Bátyja, Ioannesz Orphanotrophosz, a befolyásos eunuch, juttatta be öccsét a palotába. A női lakosztály felügyelője könnyűszerrel hozta össze az öregedő Zoé császárnővel, ///.
7
A Karvunoszpina melléknév azt jelenti, hogy szénfekete szemű. így nevezték a nagyon szép, sötétszemű csá szárnőt.
Rómanosz Argürosz (akkori uralkodó) feleségével. Az ötvenen túli asszony és a húsz éves ifjú között viharos szerelem alakult ki, ami oda vezetett, hogy Mikhaél meggyilkolta (vagy megölette) ///. Rómanoszt, majd a gyilkosság másnapján feleségül vette Zoét, s a házassági ceremónia után fejére került a császári korona. IV. Mikhaél (vagy még inkább a helyette kormányzó Orphanotrophosz) politikája a középosztályt támogatta, emiatt hamar szembe került az arisztokráciával. A kortárs történészek rokonszenves, megnyerő modorú személy nek ábrázolták az új császárt, aki kiváló hadvezérként jelentős sikereket ért el a bolgárok és szlávok elleni háborúkban és kezdetben akaraterös uralkodó. Regnálása első évében súlyos, fekélyes száj-gyulladása {stomatitis ulcerosa) keletkezett, amivel szemben az orvosok tehetetlenek. IV. Mikhaél ekkor a kisázsiai Mürrhába zarándo kolt, tudósít Ioannesz Szkülitzész (11. század), - és Szent Miklós közbenjárására meggyógyult. A szentnek tett felajánlását teljesítve, új fallal vette körül Mürrhát, mielőtt távozott a városból. Ugyancsak Szkülitzész írta meg, hogy 1039-ben az ázsiai Thémákban magas halálozással, légúti tünetekkel járó járvány (valószínűleg influenza) pusztított. A történeti munkából kide rül, hogy a császár is megbetegedett, de átvészelte a ragályt. Elete utolsó éveiben testszerte, de főként az alsó végtagokon jelentkező gennyes fekélyek lepték el testét. Az egyetlen mondat nyi tudósítás alapján elsősorban aleppói fekélyekre (leishmaniasis) gondolok. Mikhaél gyermekkorától epilepsziás. Pszellosz, a szemtanú igen pontos tünettani fel jegyzését idézem: " A császárnak időnként fej-rángatózása keletkezett, szemei deviáltak, majd (tónusos-klónusos) görcsök léptek fel, összeesett és fejét beverte". Konsztantinosz Manasszesz (12. század) ehhez hozzáteszi: "....gyakran a földre zuhant, szájából habos nyál folyt ki, szemei felakadtak, ajkai reszkettek, torkából arukulálatlan, - a birkáéhoz hasonló, - hang jött". Pszellosz azt is megfigyelte, hogy lassan, fokozatosan tért magához a roham után. Előbb fejét, szemeit mozgatta, tekintete fátyolos volt. A görcsök rendszertelenül is métlődtek, ezért, amikor kilovagolt, képzett személyzet kísérte, akik az első jelekre bizton ságba helyezték a császárt. Mikhaél állapota egyre súlyosbodott, s ezt maga is észlelte. Egy idő után nemcsak szexuális kapcsolatait szakította meg, hanem azt is megtiltotta, hogy felesége lássa őt. Utolsó évében személyisége is jelentősen átalakult. Pszellosz szerint mind többet imádkozott, jelentős adományokat tett a kolostoroknak. A pusztákból aszkétákat hozatott a palotába, lábukat megmosta, saját ágyába fektette őket, miközben maga a köve zeten aludt. A leprásokat fürdette, fekélyeiket gyógyítgatta. Feltehetően ezektől fertőző dött, lepték el testét a gennyes fakadékok. A kortárs Szkülitzész úgy vélekedett, hogy ko rábbi bűneit, gyilkosságát kívánta jóvátenni kegyes cselekedeteivel. Egy-két hónappal halála előtt általános vizenyője jelentkezett, erős fájdalom kíséreté ben. Orvosai is, maga is tudta, menthetetlen. Hihetetlen akaraterővel még egyszer győztes csatába vezette seregét a bolgárok ellen. A csata előtti éjszakát álmatlanul töltötte, orvosai hasztalanul igyekeztek enyhíteni kínjain, - számol be végnapjairól Pszellosz. Győzelme után visszatérve Konstantinápolyba, kezei karvastagságúra megdagadtak, arca felismerhe tetlenné vált. Magára öltötte a barát-csuhát és még aznap meghalt. 8
9
8
9
A Théma katonai és közigazgatási, kb. a tartománynak megfelelő területi egysége a Birodalomnak. A leprára nem jellemzőek a fekélyek, ezért nagyon valószínű, hogy nem bélpoklosokat, hanem leishmaniosisos, aleppói- (egyiptomi-) fekélyes betegeket ápolt. Ez a kór endémiás Júdeában, Szíriában, s feltételezhető, hogy ezektől a betegektől kapta meg fertőző fekélyeit a császár is.
Glükasz, Szkülitzész és Zónarasz egybehangzóan állítják, hogy mindenki úgy vélekedett, a császárt a démonok szállták meg, ez volt büntetése korábbi vétkeiért. Némely iratban felbukkan, hogy hashajtókkal, hunyor, aloe, kömény fözetekkel, beöntéssel, hideg fürdővel, mákfőzettel próbálták kezelni a beteg uralkodót. I V . Mikhaél Paphlagon alapbetegsége a veleszületett epilepszia. A nyavalyatörős roha mok (grand mai) tünettani ismertetése annyira pontos, hogy más kórkép szóba sem jöhet. A császár befelé fordulása, személyiség változása, kritikátlan és megmagyarázhatatlan cselekedetei, - vagy amint kortársai megfogalmazták, melankóliája, - velejárói az epilep sziások pszichés zavarainak. Halált okozó baja, t.i. a generalizált vizenyő azonban nem hozható oki összefüggésbe az epilepsziával. Valószínűtlen, hogy vizenyője szívelégtelenség következménye, mert ez esetben képtelen lett volna nagyobb fizikai teljesítményre (halála előtt pár nappal még csa tában vett részt). Egyéb, a szívelégtelenségre utaló tünetet (légszomj, elkékülés, stb.) sem említenek. Egyetértve Lascaratossal (1994) a vizenyőt vese-eredetűnek (nephrosis szind róma) tartom. Elképzelhető, hogy vesebetegségét arzénmérgezés idézte elő, amivel felesé ge, Zoé akart megszabadulni beteg férjétől. IX. Konsztantinosz Monomakhosz (1042-1055) A viharos életű Zoé császárnőnek (980-1050) első házassága idején Konsztantinosz volt az egyik szeretője. A viszony kezdetén az asszony ötven év körüli az ifjú legfeljebb fele annyi. Az uralkodó ///. Rómanosz (1028-1034) amikor rájött az idillre, száműzte a fiatal embert Leszbosz szigetére. Zoé szerelme tartósnak tűnik, ugyanis második férje (IV. Mikhaél) halálát követően visszahívta Konsztantinoszt és hatvankét évesen férjhez ment egykori kedveséhez. Az új uralkodó elegáns, szép férfi, akit nem tört meg a száműzetés. Az öreg császárnőt az sem zavarta, hogy Konsztantinosz magával hozta szép, fiatal, barátnőjét, Szklerénái, akivel mindig hármasban jelentek meg, együtt uralkodtak. A császár lakosztá lyának egyik oldalán Zoé, a másikon Szkleréna lakott, és az uralkodó megosztotta éjszakáit öreg felesége és ifjú szeretője között (Kulcsár 1978). I X . Konsztantinosz regnálása idején, 1054-ben következett be az egyházszakadás, miután Róma és az ortodox egyház kölcsönö sen kiátkozta egymást. Konsztantinosz Monomakhosz betegségéről Zónarasz (12. század) számolt be legrész letesebben, de több történetíró (Pszellosz, Szkülitzész, Szkutariotisz) is tárgyalja, kiegészíti kórrajzát. Zónarasz azt is megemlíti, hogy kiejtése nem tiszta, beszéde akadozó, dünnyögő, olykor érthetetlen. Konsztantinosz Manasszéz (12. század) naupaktoszi metropolita pedig versben örökítette meg az uralkodó baját: "....fölöttébb gyarló testű volt, gyengélkedő, törékeny, Köszvény kínozta, súlyosan béklyóba verve lábát, mint szörnyűséges vasbilincs, nem roppanó erős lánc. Agyban töltötte napjait, pehely párnán pihenve, úgy gyógyítgatta szüntelen kínok-szaggatta lábát" (Kárpáty Csilla fordítása)
Konsztantinosz panaszai 1050 táján kezdődtek, előbb bokái, majd térdei dagadtak meg, lábra állni nem tudott. Később a kéz és vállízületei is megbetegedtek, végtag izomzata sorvadt, hüdéses (paresis) lett. Állapota egyre romlott, reménytelen helyzetével maga is tisztában volt. Halálos betegsége, a köszvény (Caughey 1974). Theodora császárnő ( 1042 és 1055-1056) Theodora, Zoé húga, V1ÍI. Konsztantinosz három leánya közül a legfiatalabb. Amikor a császár közeledni érezte halálát, - fiú utódja nem lévén, - gyorsan meg akarta házasítani lányait, azonban Theodora ellenállt, sohasem ment férjhez. Zoé szép, erotikus, de léha, nem törődöm. Theodora buzgón vallásos, intrikus, elégedetlenkedő. Mindketten alkalmatlanok az uralkodásra, noha apjuk akaratából társcsászárok lettek. A két testvér gyűlölte egymást, nem is fértek meg sokáig a palotában, Zoé 1042-ben száműzte húgát, kolostorba záratta, haját levágták, apácává szentelték. Az öregedő császárnő, - miután két férjét eltemette, a harma dikkal élt, - s közben fiává fogadta és társuralkodóvá tette V. Mikháélt. Az ifjú ezt úgy hálálta meg, hogy Zoét elfogatta, és hamis vádak alapján egy szigetre, kolostorba záratta. Tette ha talmas felháborodást és zavargásokat váltott ki a fővárosban, s hiába hozatta vissza a császár nőt, V. Mikháélt elfogták, megvakították, s négy hónapos uralkodása után letaszították a trón ról. Bukását követően Theodora is kiszabadult, ismét társcsászárrá koronázták, azonban viszszavonultán élt, nem szólt bele a kormányzásba. Zoé halála (1050) és IX. Konsztantinosz egyre elhatalmasodó betegsége és elhunyta után Theodora 1055-ben (jóval túl a hatvanadik évén) magához ragadta a hatalmat (Ostrogorsky 2001, Pszellosz). Az idős császárnő 1056 augusztusában hírtelen betegedett meg. Puffadás, hasi görcsök, székelési képtelenség vezették be a betegséget, a harmadik napon bélsárhányás lépett fel. A bizánci szerzők chordapszosz (=bélelzáródás, bélbénulás) szóval jelölték baját. Nem egé szen egyheti betegség után ért véget az élete. A szűkszavú tudósítások alapján valószínűsít hető, hogy valóban bélelzáródása (ileus mechanicus) lehetett, amelynek okaként a vastagbél kezdeti szakaszának rákos daganatát vélem. IV. Rómanosz Diogenész (1068-1071) X. Konsztantin halált (1067 május) követően a hatalom feleségének, Eudókiának a kezé be került, de ezzel egyidőben rögtön ki is tört a trónviszály. Az asszony nem sokáig gyá szolta császári férjét, fél évvel később Rómanosz Diogenész, kappadókiai tábornok szere tője, majd felesége lett, s így jutott a generális 1068 január 1-én a bizánci trónra. Uralkodása kezdetén két oldali gennyes középfül-gyulladást (otitis media purulenta) vé szelt át. Számos hadi sikere után 1071 augusztusában a szeldzsuk törökök fogságába került, majd amikor kiszabadult, utódja VII. Mikhaél elfogatta, és megkötöztetve taligán követte az új császár csapatát Konstantinápolyig. Útközben állandó gyomorfájdalomra, görcsökre panaszkodott, folyamatos ápolásra szorult. A kortárs történetíró, Mikhaél Attaleiátész sze rint bürök ital okozta gyomor panaszait. A fővárosba érkezve tüzes vassal kiégették szeme it, amibe rövidesen belehalt. /. Alexios Komnénosz ( 1081-1118) A dinasztia-alapító császár betegségeiről legrészletesebben leánya, Anna Komnéna adott hírt. A művelt, sokoldalú hercegnő arra is kitér, hogy a családban, két generációra vissza-
menőleg nem fordult elő ízületi bántalom. Diéta hiba sem okolható, mert az uralkodó na gyon mértékletes volt evésben-ívásban. Hírből sem ennyire önmegtartóztató az asszonyok kal szemben, - erről azonban nem a lánya, hanem Zónarasz (12. század) számolt be. Anna azt állítja, hogy apja autodidakta kiváló szónok, jóllehet az R- hangot nem tudta kiejteni. A hercegnő férje, a szintén történetíró Niképhorosz Brüenniosz, - ellentmondva nejének, - azt írta, hogy I. Alexiosz dadogott (Lascaratos 1996). Anna szerint apja betegsége egy lovagi tornán szerzett térdsérüléssel kezdődött, amiből hosszan húzódó traumás ízületi gyulladás alakult ki. Tartós panaszmentes időszak után 1105 körül, immár mindkét alsó végtagra kiterjedő ízületi duzzanat, mozgásképtelenség, heves fájdalom jelentkezett az ötven és hatvan év közötti császárnál. Betegsége ágyba kényszerítette, emiatt félbeszakította Szulejmán elleni hadjáratát is. Érmetszéssel, gyógy tornával kezelték, - s miután a "rheumatikus" nedv felgyülemlésével magyarázták baját, "gyulladáscsökkentő" gyógyszereket is kapott. A császár ízületi bántalma nem tűnik köszvénynek, sem családi diszpozíció, sem egyéb rizikó tényező (diéta-hiba, elhízás stb.) nem mutatható ki. A klinikai lefolyás és kórelőzmény sem támasztja alá a húgysav-anyagcsere zavarát. Valószínűbbnek tartom, hogy bél-eredetű ízületi gyulladása, esetleg Reiter szind rómája lehetett. Ramoutsaki és mtsai (2002) felvetik, de nem részletezik, hogy a dinasztia alapító bélrák (feltehetően vastag,-vagy végbélrák) miatt hunyt el, hetven éves kora körül. 10
//. IszakioszAngelosz (1185-1195 és 1203-1204) Akkor lépett trónra, amikor a Birodalmat minden oldalról egyszerre támadták a törökök, bulgárok, kunok, szlávok, vlachok. Közben a keresztesek (/. Barbarossa Frigyes, Orosz lánszívű Richárd) is gyötörték a gazdaságilag, katonailag teljesen kimerült országot. I I . Iszakiosz előbb a nagyhatalom Magyarország felől biztosította magát azzal, hogy 1185-ben feleségül vette ///. Béla királyunk leányát, az akkor még mindössze tíz éves, (később kalan dos életű) Margitot Egy évtizeddel később, a magyar segítséggel Bulgária elleni hadjáratra készülő császárt bátyja, III. Alexiosz (1195-1203) letaszította trónjáról és megvakíttatta. A következő keresztes hadjárat 1203-ban elűzte Alexioszt és rövid időre ismét a vak I I . Izsá kot ültette trónra. Később bebörtönözték, és fogságban halt meg 1204-ben. Niketász Khoniatész (12.-13. század) és Ephraem Aenii (13. század) beszámolójából ér tesülünk arról, hogy uralkodása idején kéz ujjai megdagadtak, később zsugorodtak. Pár év elteltével több ízülete újból megduzzadt, fájdalmassá vált, de nincsen arra adat, hogy moz gásképtelen, vagy akár csak súlyos beteg lett volna. A negyven év körüli császárnak esetleg köszvénye lehetett, - amint azt Lascaratos (1995) feltételezi, - de sokkal valószínűbb, az ízületi porckopás és gyulladás (osteoarthritis). ///. Alexiosz Angelosz Komnénosz (1196-1203) Nagyravágyó, (ezért nevezte magát Komnénosznak), hiú de tehetségtelen és pazarló uralkodó. Testvéröccsét megvakíttatta és helyére ült a trónra. A velencei segítséggel 1203ban Konstantinápoly alá érkező keresztesek elől a császári koronával és ékszerekkel együtt elmenekült.
A béleredetü izületi bántalmakról és a Reiter szindrómáról részletesen írtam a IV. Konsztantinosz Pogonatoszról szóló részben.
Mind uralkodása alatt, mind azt megelőzően több ízben jelentkezett ízületi duzzanat, lüktető fájdalom, mozgásképtelenség. A szemtanú Khoniatész írta le, hogy a császár egy alkalommal elzavarta orvosait, akik nem tudták csillapítani fájdalmát, magára zárta az ajtót és tüzes vassal égette meg lábait. A kauterizációtól a fájdalom csökkenését várta, ám sú lyos, I I . és III. fokú égései csak tetézték kínjait. Izületi gyulladását rendszerint magas láz kísérte. Egyéb orvosságok mellett őszi kikerics főzetével kezelték, ami, - ha hajlandó volt bevenni, - ideig-óráig csökkentette köszvényes rohamát. ///. Ioannesz Vatatzész (1222-1254) A nikaiai görög császárság megalapítója, /. Theodórosz Laszkarisz a trónt leányára Eirénéxo, és annak férjére Ioannesz Dukasz Vatatzészra hagyta. A nagy műveltségű, tehet séges házaspár, felkészítette a kisázsiai országot a keresztesek kiverésére, Konstantinápoly visszafoglalására, noha azt már nem érhették meg. Vatatzész uralkodásának évtizedeiben a Nikaiai Birodalom területe megkétszereződött, gazdaságilag jól prosperált. Eiréné halála után Ioannesz feleségül vette Konstancát, II. Hohenstauf Frigyes leányát. Az 1250-es évek elején kezdődtek a császár epilepsziás rohamai, amelyek egyre több ször és mind súlyosabb formában ismétlődtek, s egyik görcsroham után 1254 november 3án elhunyt. Halála után fél évszázaddal az ortodox egyház szentjei sorába emelte (Heisenberg 1905). Az idősebb korban jelentkező epilepsziát koponyasérülés, vagy agyda ganat válthatja ki. Semmi adat nincsen esetleges fejsérülésére vonatkozóan, ezért a traumás eredetet kizárhatjuk. A császár túl volt ötvenedik évén, amikor az első rohamok felléptek, s kb. két éves kórlefolyás után vezettek halálához. A nem szakszerű feljegyzések alapján valószínűsíthetjük, hogy a halántéki lebeny jóindulatú agydaganata, vagy abban a régióban elhelyezkedő keményagyburok-daganat okozhatta epilepsziáját és halálát. IX. Mikhaél Palaiologosz (1294-1320) II. Andronikosz fiáról és társuralkodójáról, a kalandos életű, kudarcokban bővelkedő Mikhaél egészségi állapotáról, szűkszavú tudósítások maradtak ránk. Alacsony termetű, hízásra hajlamos férfi, akinek feltehetően éveken át súlyos magasvérnyomás betegsége lehetett. Halála kb. 46-48 éves korában, hírtelen, valószínűleg szélütés, agyvérzés miatt következett be (Lascaratos és mtsa 1998). ///. Andronikosz Palaiologosz ( 1321-1341 ) Még húsz éves sem volt, amikor elnyerte a társcsászárságot a megnyerő külsejű, sima modorú fiatalember. Életvitele léha, felelőtlen, erkölcstelen, tékozló, gyakran keveredett botrányokba, garázdaságba. Tetszetős ígéretekkel, demagógiával (pl. teljes adómentesség ígérete) jelentős tábort gyűjtött, polgárháborút robbantott ki, megszerezte magának Thrákiát és Makedónia egy részét. 1328-ban bevonult a fővárosba, nagyapját, //. Andronikoszt le mondatta, ezzel egyeduralkodóvá vált. Regnálása több kudarcot mint sikert hozott. Sokat utazott, megfordult a Balkán csaknem minden pontján és Kisázsiában. Kantakuzénosz, (az ellencsászár, majd történetíró szerzetes) korábbi barátja és támogatója, számolt be róla, hogy kb. húsz éves korától váltólázban szenvedett. Sem Kantakuzénosz, sem a másik kor társ, Ioannesz Gregorász tudósításából nem derül ki, hogy harmad,- vagy negyednapos hideglelése volt-e? Nagyjából húsz éven át gyötörte betegsége. Élete utolsó napjaiban kó-
más lett, ami esetleg a malária (egyébként ritka) agyi szövődményének következménye lehetett (Lascaratos 1997). V. Ioannesz Palaiologosz (1341-1391) Mindössze kilenc éves, amikor császárrá koronázták, s több mint fél évszázadon át ült a trónon. A gyermek uralkodó helyett hosszú időn át Ioannesz Kantakuzénosz regnált, és később egy polgárháború alkalmával ellencsászárnak kiáltotta ki önmagát (1347-1354). Ioannesz is sokat utazott, többek között 1366-ban Magyarországra is ellátogatott, Nagy Lajostól akart segítséget kérni a török ellen. 1369-ben Nápolyon át Rómába, a következő esztendőben Velencébe látogatott. Több ellencsászárral kellett megküzdenie (Ioannesz Kantakuzénosz 1347-1354, IV. Andronikosz 1376-1379, VII. Ioannesz 1390), ám mindig sikerült felülkerekednie, s ez utóbbi két ellenfelét megvakíttatta. Székvárosában és utazásai közben is gyakran szenvedett podalgiától (= podagra, köszvé nyes lábfájdalom), nem ritkán lázasan, szinte félholtan feküdt, ám étvágya és iszákossága eközben sem csökkent. A rohammentes időszakokban pedig ritkán érte be négy-öt szerető nél kevesebbel. Betegsége, - figyelembe véve az írásos emlékeket, továbbá testalkatát és életmódját, - köszvény lehetett. Halála feltehetően köszvényes veseelégtelenség miatt kö vetkezett be. VI. Ioannesz Kantakuzénosz (1347-1354) Előkelő arisztokrata család sarja, nagydomesztikosz (^miniszterelnök), később ellencsá szár. Bonyolult családi machinációit (nagyobb leányát Theodórát Orhán oszmán-török szultánhoz, kisebb lányát Helénát pedig a törvényes uralkodóhoz V. Ioannesz Vatatzészhoz adta nőül), intrikáit, török-barát politikáját eltérő módon értékelik. Jóllehet önmagát ne vezte ki (ellen)császárnak, pár éves regnálás után saját elhatározásából mondott le a trónról és 1354-ben a Peleponnészosz félsziget egyik kolostorába vonult. Feltehetően valami törés következett be életében, önként vállalta a szerzetességet, és azon ritka kivételek egyike, akit ellenfelei sem meg nem csonkítottak, sem meg nem öltek, hanem harminc éven át háborí tatlanul élt kolostori magányában. Eközben jelentős történetírói munkásságot végzett. Emlékirataiból értesülünk, hogy 1347-ben egyik csatáját megelőzően, váratlanul hidegrázá sa, izzadás, vesetáji görcse lépett fel, amit a szélsőséges időjárás következményének tartott. Amint kissé jobban lett, folytatta a küzdelmet, bár fájdalma megmaradt, néha ágyba kényszerítette. A következő évben megismétlődött betegsége, az orvosok nem láttak okot optimizmusra, ennek ellenére spontán gyógyult és a későbbiekben nem jelentkezett újabb vesekólikája. V I . Ioannesz Kantakuzénosznak valószínűleg veseköve, vesemedence gyulladása zajlott le, ez azonban nem okozott maradandó vesekárosodást, három és fél évtizeddel túlélte baját. Az aggastyán exuralkodó halálának oka ismeretlen (Lascaratos és mtsai 2001). //. Manuel Palaiologosz (1391-1425) I I . Manuél hosszú időn át társuralkodó, eközben jelentős irodalmi tevékenységet végzett, teológiai értekezéseket, retorikai műveket, leveleket írt. Fiatalon a családon belüli viszá lyok áldozata, néha ünnepelt hadvezér (1376), túsz a szultán udvarában, félreállított rész uralkodó Thrákiában (1382), máskor fogoly, álruhában kell szöknie üldözői elől. Az elsze-
gényedett császár fényesen megvendégelte a vesztes nikápolyi csata után Konstantinápolyba menekülő Zsigmond királyt (1396). A következő évben kétségbeesetten kért segítséget Velencében, Párizsban, Londonban, - eredménytelenül. Miután 1416-ban társuralkodóvá koronáztatta fiát, V I I I . Ioannészt, egyre jobban visszahúzódott a politikától, kolostorba lépett és Mattaiosz szerzetesként fejezte be életét 1425 július 21-én. Halála előtt pár évvel (de még kolostorba vonulását megelőzően) agyi trombózis miatt féloldali bénulást szenve dett. Szellemileg teljesen leépült, béna teste elsenyvedi az öreg császárnak (Lascaratos és mtsa 1998). VIII. Ioannesz Palaiologosz (1425-1448) Társcsászárként kezdte regnálását az utolsó előtti bizánci uralkodó. Ekkorra a Birodalom már széthullott, nagy részét a török meghódította, a maradék területeken keresztény kény urak marakodtak. Teljes gazdasági, pénzügyi és katonai csődben VIII. Ioannesz megpró bálta a török elleni európai uniót létrehozni, sikertelenül. Gyermektelenül hunyt el 1448 október 31-én. Ioannesz betegsége élemedett korában, 60 évesen kezdődött, állítólag felesége halála váltotta ki. Mindössze egy-két forrás emlékezik meg hosszantartó rohamokban jelentkező ízületi bántalmairól. Feltehetően köszvény gyötörte (Lascaratos 1995) és köszvényes vese elégtelenség vitte sírba a magas kort megért uralkodót.
A CSÁSZÁRI H I T V E S E K BETEGSÉGEI Eudoxia ( + 404) Arkadiosz császár (395-408) felesége, szép, de akaratos, olykor kötekedő fiatal asszony. Végzetes szülésének körülményeiről ismeretlen kortársak és kései történetírók egyaránt beszámoltak (Halkin 1977). Chrysostomus (398-404 között Konstantinápoly pátriárkája) életrajz írói szerint Eudoxia és Aranyszájú Szent János közötti konfliktus miatt a főpap kiátkozta a császári hitvest, és ezután következett be tragikus kimenetelű szülése. A viselős császárné nemi szerveiből vérzés indult, a szeméremtesten sipoly keletkezett, a magzat méhen belül elhalt. A l i . századi Kedrenosz Gregoriosz úgy tudja, hogy az elégtelen szülé si fájdalmak miatt a halott magzat nem jött világra, hanem további négy napon át a méhben maradt és rothadásnak indult. Kedrenosz azt is közli, hogy a beteg asszony hasára tett apostoli levél hatására azonnal bekövetkezett a magzat távozása (Troianosz 1995). A jóval tájékozottabb Zónarasz (12. század) szerint a bomló magzat darabokban távozott, az anyát eközben magas láz, hidegrázás gyötörte, bélműködése leállt, majd explózió-szerű véres hányás lépett fel és méhéből "férgek" távoztak. A roham után ködös állapotba került, hallucinációi támadtak. Ezekről később beszámolt környezetének, ebből tudjuk, hogy látomásá ban Aranyszájú Szent Jánostól kérdezte: "Miért küzdesz ellenem János"! Végül azt látta hallotta, hogy a szent megbocsátott és megáldotta (Ommeslaeghe 1976). Terminálisán bűzös, gennyes folyás indult a szülőutakból, ekkor "indiai füvet" (valószínűleg hasisken dert) füstöltek, ami valamelyest enyhítette az asszony kínjait. A források tudósításait összerakva rekonstruálható a kórlefolyás. Eudoxia éretlen mag zata elhalt, az abortusz (szülés) nem indult meg. A méhtartalom fertőződött, gennyes méh-
és méhfüggelék-gyulladás lépett fel, amely hashártyagyulladáshoz és bélhüdéshez vezetett. A császárnő nagy fájdalmak közepette, szepszisben halt meg. Érthetetlen miért nem léptek közbe az orvosok, hiszen a magzat feldarabolását, művi eltávolítását Hippokratész óta gya korolták. Az abortusz beindítására speciálisan kiképzett méhfecskendőt használtak Bizánc ban (Lascaratos és mtsai 2002), amellyel boróka és ezerjófű gyökerének oldatával töltötték fel a méhet. Elképzelhető, hogy ezzel a módszerrel próbálkoztak előbb, így vitték be a fertőzést, előidézve a magzat és az anya halálát. Theodora (+ 548) 1 Jusztinianosz (527-565) felesége gyermek-prostituáltként, 9-10 évesen kezdte pályafutását. Kb. húsz éves lehetett, amikor viharos múltja és két gyermek (egy fiú, egy leány) világrahoza tala után 518-ban megismerkedett Jusztinianosszal, majd 524-ben házasságot kötöttek. Császári hitvesként példamutatóan erkölcsös életet élt, amit még a gyűlölködő kortárs és szemtanú, Prokopiosz is elismert. Talán prostituált múltjára emlékezve kezdeményezett pert a homoszexu ális szenátorok ellen, miközben férjét rávette, hogy halálbüntetést rendeljen el a melegek kiirtá sára. Élete alkonyán ötszáz (!!) kiöregedett vagy beteg prostituált befogadására alkalmas men helyet alapított. Házassága idején nem esett teherbe, amit azzal magyaráznak (s ez hihető), hogy idült trippere miatt vált meddővé, sőt talán férjét is megfertőzte. Császárnőként nagy gondot fordított hervadó szépsége ápolására, hosszasan aludt, gyakran fürdött, változatosan étkezett. A közelmúlt kutatásai derítettek fényt arra, hogy Theodora, - minden valószínűség szerint, - mell rákban szenvedett. Betegsége hosszú lefolyású, kb. két-három éves szenvedés után vezetett az ötven körüli császárnő halálához 548-ban (Körbler 1974). Fabia-Eudókia (+ 612) Hérakliosz császár fiatalon, (kb. 22-24 éves korában) elhunyt első felesége, aki veleszü letett epilepsziában szenvedett. A pubertása után rohamai mind sűrűbben és súlyosabb formában jelentkeztek. Ennek ellenére terhességét viszonylag panaszmentesen viselte, egészséges fiúnak adott életet. Szülése után egy esztendővel, egy nagyrohamot követően váratlanul hunyt el. Zoé (980-1050) Három császár szeretője, felesége, viharos, botrányokban bővelkedő életet élt. Feltűnően szép, ápolt, főként magával törődő császárleány számos megunt szerető után, 48 évesen ment férjhez. Úgy tűnik meddő volt, sohasem esett teherbe. Manasszész így szól magtalanságáról: "Zoé királynő gyermekseregre szomjazik, két kertész öntözgette már, sudár faként, de féltek, ha magtalan, gyümölcstelen meddő maradna..." (Kárpáty Csilla fordítása) Zoé, - ma már kideríthetetlen ok miatt - feltehetően tényleg meddő volt. Idős korára egyre kritikátlanabbul viselkedett, elhanyagolta magát, a szépítgető tudósításokból az ol vasható ki, hogy szellemileg leépült. Halálát talán érelmeszesedés, vagy annak valamilyen szövődménye okozhatta.
Piroska-Eiréné (+ 1134) Szent László királyunk leánya, II. Ioannesz Komnénosz császár (1118-1143) hitvese. Minden híradás és a Hagia Sophia székesegyház mozaikja szerint arányos termetű, rendkí vül szép, emellett j ó természetű, szelíd, művelt asszony. Bámulatra méltó egészségügyi és kórházi reformot hajtott végre Bizáncban, noha annak teljes kibontakozását már nem érte meg (Józsa 1993). Piroska/Eiréné mértékletesen élt, keveset evett, nem válogatott. Nyolc gyermekét, (közöttük egy ikerpárt) felnevelte. A hercegnő 1088 körül született, 1104-ben (vagy 1105-ben) lépett házasságra és 1134-ben hunyt el. Betegségéről, halálának körülmé nyeiről keveset tudunk. Férjét elkísérte hadjáratára, a kisázsiai Bithüniába. A forró nyáron, a katonai táborban bélfertőzést kapott és pár nap alatt belehalt betegségébe. Végzetes baja esetleg dizentéria lehetett, de a rendkívül gyors, halálos lefolyás azt sejteti, hogy kolerában hunyt el a legzseniálisabb magyar királylány. Árpád-házi Anna Fiatalon lett császárné, //. Andronikosz (1282 -1328) első felesége. "Fiatalosan szép teste volt, de a gyermekszülésben meddőnek mutatkozott" állítja róla Niképhorosz Xanthopoulosz Kallisztosz, 14. századi történetíró, majd folytatja: "Az orvosok tehát sok mindent megpróbáltak tenni vele, természetét megerősíteni és gyermekszülésre alkalmassá tenni". Az elbeszélés szerint Anna sorra járta a csodatevő szentek kegyhelyeit is, ered ménytelenül. Végül Szent Eufroziné templomában, mécsesének olajából megkente "ifjúan szép testét", ruhaszegélyéből egy darabot a nyakába, övét a derekára kötötte és "tüstént megfogant". V. István és Kun Erzsébet tizenkét éves leányát 1271-ben vezette oltár elé a trónörökös Andronikosz. A gyermeklány természetesen alkalmatlan volt megtermékenyülésre, ezért gondolták meddőnek, ám amint pár év elteltével kifejlődött, két fiúnak, a későbbi IX. Mikhaél császárnak és Konsztantinosznak adott életet. Savoyai Anna Férjének, ///. Andronikosz Palaiologosz császárnak halála (1341) után pár nappal sú lyos, fertőzéses eredetű torok és gégehurutot, s valószínűleg mandulagyulladást kapott. Magas láza, rossz közérzete, légzési nehézsége miatt a beteg is, környezete is a halálra gondolt, de a negyedik napon jobban lett, s kb. 7 -10 alatt meggyógyult. LÁSZLÓ JÓZSA MD. SC. emeritus professor of pathology H-3648 Csernely Táncsics u. 9. HUNGARY
SUMMARY Author presents and analyses informations of non-medical texts of Byzantine historians and chroniclers concerning diseases of Byzantine emperors, concluding that diseases were implicated in certain political and military difficulties. Only one third of the emperors died due to natural causes (i.e. illnesses). Some historians, such as Anna Comnena and Michael Psellos had studied medicine, both of them had excellent knowledge of medical theories of their times. Some diseases in Byzantinum were widespread and had high morbidity. This material gives an indication that arthritis (resembling gout) tyrannised a great number of emperors. Contemporary historians maintain that the main causes of gout were overconsumption of alcoholic drinks and food. Other very serious conditions were acute and chronic pyelonephritis and urolithiasis. Relatively frequent conditions of the emperors included pestilential diseases (dysentery, typhoid fever, etc.), psychiatric disorders, epilepsy and arteriosclerosis.
IRODALOM Aenii Ephraem: História chronica, (ed.: Lampsides, O.) Athen, Academia Athenensis, 1990. 6993-7008. Ammianus Marcellinus: Kerum gestarum libri qui supersunt. Vol. II. (ed.: Rolfe, J.C.) Cambridge, Harvard Univ. Press, 1986. 492-508. Angold, M.: Bizánc. Bp., Generál Press Kiadó, 2002. Attaleiatész Mikhaél: Hisztoria. in: Hadzisz, D. (szerk.): A Bizánci irodalom kistükre. Bp., Gondolat Kiadó, 1974. 161-162. Bidez, J . , Parmentier, L.: The ecclesiatical history Evagrius. Amsterdam, Hakker,1964. 214. Bidez, J . , Winkelmann, P.: Philostrogius Kirchengeschichte. Berlin, Akademie Verl., 1981.101-103. Bliquez, L . J . : Two lists of Greek surgical instruments and the state of surgery in Byzantine times. Dumbarton Oaks Papers, 38, (1984) 187-206. Breckenridge, J.D.: The numizmatic iconography of the Byzantine emperor Justinian II. Ann Arbor, Un. Press, 1957. 27. Caughey, D.: The arthritis of Constantine IX. Ann. Rheum. Dis. 33,, (1974). 77-80 Delbrück, R.: Carmagnola: Porträt eines byzantinischen Kaisers. Mitt. Kais. Deutsch. Archäol. Instit. 29. (1914) 71-89. Ephesinus Ioannes: Históriáé Ecclesiaticae. Pars tertia. (ed. Brooks, E.W.) Louvain, OSCO Press, 1952. 96. oldal. Ermerins, F.Z.: Anecdota medica Graeca. Amsterdam, Hakkert, 1963. Fink, W.: Gebursthilfe in Byzanz. Jahrbuch der Österreichischen Byzantinistik. 36. (1986) 24-37. Genesius, Josephus: Regum libri quattuor. (ed. Lesmueller-Werner, A., Thum, I.) Berlin, W.de Gruyter. Berlin. 1978. 35.
Halkin, F.: Douze récits byzantins sur saint Chrysostome. Bruxelles,Soc. Bollandistes. 1977. 38-52. Halkin, J . : Saint Samson le Xenodoque de Constantinople (Vie siècle). Rivista di Studi Bizantini e Neoellenici. 14-16. (1977-1978). 5-17. Head, C : Justinian II. of Byzantium. Wisconsin/Madison, Univ. Press Wisconsin, Madison, 1972, Heisenberg, A.: Kaiser Johannes Vatatzes der Barmherzige. Byzantinische Zeitschr. 14. (1905) 160-233. Ideler, I.E.: Physici et medici Graeci minores. Vol. I . Amsterdam, Hakkert, 1963. Jeanseime, E.: L'epilepsie sur le trône de Byzance. Bull. Soc. Franc. Hist. Med. 18. (1924) 260-263. Jeanseime, E.: La psychose de l'emperor Heraclius. Ve Congress. Internat. Sei. Hist. Med. Bruxelles, 1923. 330-333. Józsa, L.: Magyar királylány a modem európai kórház megteremtője? Orvosi Hetilap, 134. (1993) 196-198. Kallisztosz Xanthopoulosz Nikephorosz: Vita Euphrosinae. (in: Moravcsik, Gy.: Az Ár pád-kori magyar történelem bizánci forrásai) Bp., Akadémiai Kiadó,1984. 339-340. Khoniatész Niketosz: História (ed.van Dieten, I . A.: Corpus Fontium Históriáé Byzantinae). Berlin, W. Gruyter, 1975. 438-439, 496-499 és 558-562. Kislinger, E.: Die Kranke Justin I I . und die ärztliche Haftung bei Operationen in Byzanz. Jahrbuch der Österreichischen Byzantinistik. 36. (1986) 39-44. Körbler, E.: Die Krebserkrankung der byzantinische Kaiserin Theodora. Janus, 61. (1974) 15-22. Kulcsár, Zs.: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Bp., Gondolat Kiadó, 1978. 83-122. Lascaratos, J . , Marketos, S.: Intestinal obstruction: a paradigm of earlier influences on the medicine of late Byzantium. Med. Secoli. 11. (1999) 404-414. Lascaratos, J . , Cohen, M., Voros, D.: Plastic surgery of the face in Byzantinum in the fourth century. Plastic & Reconstr. Surg. 102. (1998) 1274-1280. Lascaratos, J . , Marketos, S.: The fatal disease of the Byzantine Emperor Andronicus I I I . (1328-1341 AD). J. Roy. Soc. Med. 90, (1997) 106-109. Lascaratos, J . , Kostakopoulos, A., Poulakou-Rebelakou, E . : Urolithiasis on the Byzantine throne. Urology, 58. (2001) 631-634. Lascaratos, J . , Lazaris, D., Kreastas, G.: A tragic case of complicated labour in early Byzantinum (404 AD). Eur. J. Obstetr. Gynecol. Reprod. Med. 103. (2002) 80-83. Lascaratos, J . , Lazaris, D., Kreastas, G.: A complicated labour in 404 A D . Lancet, 359. (2002) 2042. Lascaratos, J . , Manduvalos, V.: Case of stroke on the throne of Byzantium. J. Hist. Neurosci. 7.(1998) 5-10. Lascaratos, J . , Marketos, G.: The carbon monoxide poisoning of two Byzantine emperors.J. Toxicol. & Clin. Toxicol. 36. (1998) 103-107. Lascaratos, J., Poulakou-Rebelakou, E.: Did Justinian the Great (527-565) suffer from syphilis? Int. J. Dermatol. 38. (1999) 787-791.
Lascaratos, J . , Poulakou-Rebelakou, E . , Rembelakos, A., Marketos, S.: The first case of epispadiasis: an unknown disease of the Byzantine emperos Heraclius (610-641 AD). Brit. J. Urol. 76. (1995) 380-383. Lascaratos, J . , Voros, D.: Fatal wounding of the Byzantine emperor Julian the Apostate (361-363 AD): Approach to the contribution of ancient surgery. World J. Surg. 24. (2000) 615-619. Lascaratos, J . , Zis, P.V.: The epilepsy of emperor Michael I V Paphlagon (1034-1041 AD). Accounts of Byzantine historians and physicians. Epilepsia, 41. (2000) 913-917. Lascaratos, J . : Arthritis in Byzantium (AD 324-1453) Unknown informations from non medical literary sources. Ann. Rheum. Dis. 54. (1995) 951-957. Lascaratos, J . : Kylices tranquillators of life. A historical and medical approach to poisoning in the Byzantine period. Athen, J. & J. Hellas, 1994. Lascaratos, J . : The anthrax of two Byzantine emperors: Constantine V (741-775) and Leo IV. (775-780). Int. J. Dermatol. 36. (1997) 712-716. Makris, G.: Zur Epilepsie in Byzanz. Byzantische Ztschr. 88. (1995) 363-404. Malakates, S.: Urology in the Byzantine era. Athen, Univ. Press, 1993. 77-79. Manasszész Konsztantinosz: Szünopszisz Khroniké. in: Hadzisz, D. (ed.): A bizánci iro dalom kistükre. Bp., Gondolat Kiadó, 1974. 192. Ommeslaeghe, F.: Une vie acéphale de Saint Jean Chrysostome dans le Batopedinus 73. Analecta Bollandiana, 94. (1976) 352-353. Ostrogorsky, G.: A Bizánci állam története. Bp., Osiris Kiadó, 2001. Prokopiosz: Titkos történet. Bp., Helikon Kiadó, 1984. Psellos M.: Chronographie. I . (ed.: Renault, E.) Paris, "La belles lettres" edition. 1967. Psellos, M.: História Syntomos. (ed.: Aerts, W.J.) Berlin, W. de Gruyter, 1990. 86-87. Ramoutsaki, I.A., Dimitiou, H . , Galanakis, E . , Stiakai, E . , Kalmanti, M.: Aspects of childhood cancer during the Byzantine period. Pediatric Haematology & Oncology, 18. (2001) 161-166. Remensnyder, J.P., Bigelow, M.E., Goldwin, R.M.: Justinian I I . and Carmagnola: A Byzantine rhinoplasty? Plastic & Reconstr. Surg. 63. (1979) 19-25. Rodman, G.P., Schumacher, R. H., Zvaifler, N. J.: Primer on the rheumatic diseases. V I I I . Ed.. Atalanta, Arthritis Foundation, 1987. 88-90., 120-128. Scylitzae Ioannes: Synopsis historiarum. (ed. Thum, I . : Corpus Fontium Historae Byzantinae.) Berlin, W. de Gruyter, 1973. 477-478. Theophanes Confessor: Chronographia. (ed.: De Boor, C.) Leipzig, Teubner, 1883. Rep rint: Hildesheim, Olms, 1963. 167-178. Troianos, S.: Medicine and physicians, in: Oenocomides, N . (ed): The Byzantium in the 12th century. Soc. Byzantine and Postbyzantine Studies. Athen, 1991. 465-468. Troianos, S.: Magic and medicine in Byzantinum. Top. Obstetr. Gynecol. 9. (1995) 309327. Zonaras M.: Annalium. (ed.: Buttner-Wobst, T.) Corpus Scriptorum Históriáé Byzantinae. Bonn, Weber, 1897. 113-121.
