Eőry Áron „Be kell meszelni őket, mind fehér lesz!” Cigányemlítések
intra
muros.
Cigányság-tematika
a
Horthy-korszak
parlamentjében. „A cigány keze nem nyúlik, de ragadós, amit egyszer elért, nehéz belőle kihámozni” – formuláz alig aforisztikusan az „egy nyelésben” is gond nélkül emészthető tucatnovella, a Nagy Háború utolsó évében.1 Egy, a cselekményben indifferens közbeiktatott közhelyként, amely öntudatlanul előre keresi a helyét a két világháború közti Magyarország politikai közlésmezőjében. Ahol a törvényhozás agórája továbbra is a politikai nyilvánosság meghatározó színtere, amelynek visszhangos politikai nyilatkozatait vagy éppen kötetlenül rögtönzött képviselői purparléit egyaránt szétvitték az országban a másnapi lapok. (A megrögzötten ellenzéki orgánumok legfeljebb késedelemmel, netán az egyéni hangú tudósítások fehér ablakos szegényítésével.) A politikai rutin részeként termelődő szöveguniverzumból ennélfogva mind volumen, mind beszédcselekvési relevancia tekintetében jelentékeny részt tudhat magáénak a képviselői szájakat elhagyó felszólaláshalmaz. Nem érdektelen tehát egy történelmi visszapillantásban röviden áttekinteni, hogy a – napjaink közíróinál annyi máig érő párhuzamával megidézett – Horthy-korszak népképviseleti kamaráiban miként került szóba érdemi előterjesztés vagy pusztán napirendfüggetlen allúzió formájában a cigányság. A vonatkozó parlamenti almanachokra támaszkodó tartalomelemzésünk (rövid műfajunkhoz szabott) kivonatos eredményeit egy kapcsolódó esettanulmányvázlattal spékelhetjük meg. Ebben egy – később magyarázandó önkényességgel – választott konkrét honatya, Drozdy Győző témánkba vágó nézeteit ismerhetjük meg, elsősorban egy emlékezetes interpellációján keresztül. Mi a cigány? Fontosnak tarjuk előrevenni a cigányság valamilyen attribútumával operáló tágabb kontextusokat, amelyekből mindjárt felrajzolhatóvá válik egyfajta parlamenten belül uralkodó, javarészben elnagyoló ecsetvonásokkal dolgozó cigányságkép. Ehhez a 1
Megjelent az Érdekes Ujság népszerű hasábjain, olyik korabeli dzsentri írónk, Szemere György tollából.
képviselők banális beszédfordulatai, az elvárt köztudatból merítő ténymegállapítások, az összekacsintó kiszólások és a különféle bekiabálások szövegkörnyezetét vettük alapul. Ezekből leszűrhetően azt találhatjuk, hogy a korszakban a cigány-címke mögé egymással ellentmondásos általánosságokat gyömöszöltek be. Ennek ellenkezője a politika „értelemadásokban és értelemfejtésekben” (Szabó Márton) dúskáló diszkurzív tereiben soha nem is lehetett objektív elvárás. Nézzük, milyen imágók bontakoznak ki a textusokból – a megismerési szándékában elővigyázatos tanulmányozó számára. Egyik fő forrásunkul adódik tehát, amikor a honatya szellemeskedési szándéka gyakorta nyúl cigányok feltételezett sajátosságaira építő viccek, szólások, adomák után. Ezek és beszédei vonatkozó kitérőinek egy része a megidézett csoport életmódjára, társadalmi presztízsére, a gazdasági munkamegosztásban betöltött szerepére stb. épít. Innen megtudható, hogy a „nyomorult földönfutó cigány” egy „antiszociális, antikulturális” népcsoportot jelent. Igénytelen, mégis nagyfokú szaporodási hajlamú bagázsaik „az utcán”
élnek,
drekkben
és
miazmákban
bővelkedő
lakókörülményeikkel
fertőzésfészkeket hozva létre az élőhelyük körül. Az erre még „az utolsó cigány” sem vetemedne
típusú
nyelvi
panelekben
egy
erkölcsileg
beszámíthatatlan,
ergo
kiérdemelten legmegvetettebb népség képe tárul elénk. Olyan outcast embercsoport, amellyel kapcsolatban bármilyen hajmeresztő abnormitás elképzelhető. Ide kapcsolható, hogy szó kerül vélt jellembéli tulajdonságaikról és gondolkodásmódjukról is. Az Indiából leszármaztatásuk stílszerűségével élve pária-helyzetben leledző, nincstelen és kitaszított cigányságot amolyan már előre „jajgatós” fajtának ismerik. Minthogy úgy általában rájuk jár a rúd, nem csoda, ha azzal a gondolattal ébrednek reggelente, hogy „Csak túl volnék már a verésen!”.2 Továbbá, a hazug ember iskolapéldájának tekintik őket: nevük a parlamenti mondatokban egybeforr a szavahihetetlenséggel, a törvényen kívüli létmóddal, a csalárdsággal. Egy szociáldemokrata képviselő 1936-ban például egyenesen így ötletel: „Meg kell tanítani őket igazat mondani, akkor nem lesznek cigányok!”.3 (Mellesleg ezen illető a címünkben szereplő felvetés gazdája is.) A dolgozatunk felütésében szereplő enyveskezűség motívuma a többihez képest csak elvétve kerül elő, bár implikációként ennél gyakrabban jelen van. Nos, bár a képviselők nemritkán úgy Képviselői felszólalás adótörvények vitáiban 1922. szept. 5-én. In: Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója. IV. kötet. (ezután NN 1922. IV. k.): 71. 3 Közbekiáltás a 1936. febr. 18-i ülésnapon. In: Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. V. kötet. (ezután OKN 1935. V. k.): 432. 2
általában szólnak cigány(ok)ról már taglalt szociológiai sajátosságaik emlegetésekor, a következőkből mégis kiderül, hogy egyszerűen elmulasztanak szóbelileg disztingválni. Ha ugyanis a félreérthetetlenül kiérződő foglalkoztatási sztereotípiákat vesszük sorra, akkor az en passant alkalmazott utalásaikban elsöprő többségben a mulató magyarsággal junktimba hozott, őket kiszolgáló zenész-cigányság található. A cigány ezekben a parányi történetekben maga a hús-vér wurlitzer, a cugehőr sujtás a magyar mentén, tehát mint állandó díszítő elem jelentkezik a vigadalmas magyarság (! – nemesi osztályexkluzivitás nélkül) csendéletes zsánerképén. A cigány muzsikusok tehát „megbecsült polgárok”, akik számára még egy 1942-es felsőházi felszólalásban is – mint „magyar cigányoknak és a magyar nóta” közvetítőinek4 – intézményes védelmet kérnek a „néger jazz” terjeszkedő-tolakodó „kannibál zenéje” ellenében. A korábbiakban cigány életvitelt megörökítő ismertetőjegyek tehát kiváltképpen az átmeneti „kunyhós”, útonútfélen „táborozó” cigánysághoz köthetők, akik másik tipikus cigányszakmákként a „rendes vándoripari és házalási tevékenységeket”5 végzik. Első vizsgált halmazunk kapcsán leginkább képviselői vérmérsékletek, egyéni ízlések alapján rögtönzött szövegekről beszélhetünk, ennél fogva ezek feltehetően szorosabban függnek össze előadóik személyiségével, mint politikai pártállásával. Ettől függetlenül feltűnő
számszerű
érdekesség,
hogy
a
szociáldemokrata
képviselők
erősen
felülreprezentáltak a cigányokkal való gúnyolódás terén, igaz ugyan, hogy a kisszámú védelmükre kelő, emberszámba vételükért lándzsát törő bekiáltás is főként az ő soraikból hangzik el. Másik lényeges, sőt talán legfőbb kútfőnk a jó néhány, közvetlenül a cigánysággal kapcsolatos intézkedésre felhívó felszólalás és beszédrészlet. Ezek nagyobb része az igen szigorúra metszett választójog alapján felálló, látszólag mégiscsak közvetlen lakossági legitimációval bíró Nemzetgyűlésben, később Képviselőházban hangzott el. Méghozzá legtöbbször a különféle járulékos kérdések kitárgyalását „klasszikusan” lehetővé tevő költségvetési vitákban.
Főispáni hozzászólás a költségvetés vitájához 1942. dec. 15-én. In: Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Felsőházának naplója. III. kötet. (ezután OFN 1939. III. k.): 272. 5 L. a vonatkozó 1931-es kereskedelmi miniszteri rendeletben. In: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Szerk.: Mezey Barna. 1986. Kossuth Könyvkiadó: 207-208. 4
Az 1920-as évtizedben alig féltucatnyi felszólalást találni a tárgyban, azokat is csak 1924-től kezdődően. Ezekben a megnevezett problémagóc az „oláh” eredettel felruházott „kóbor cigányok ügye”. Ez alatt a megszólalók kiemelten a lókupeci életvitel gazdasági, népegészségügyi, közbiztonsági szövődményeit és visszásságait értik. Jelesül, hogy az e tevékenységet űző cigány családok „életstandardjuk” fenntartására kéregetésből és lopásokból élnek, adásvételi alkalmakkor macherkednek, döghúst hasznosítanak (elhullott állattetemmel táplálkoznak), és nyomukban („emberi és állati”) járványok ütik fel a fejüket. A képviselői referádák terhükre róják az abraklopást is, noha közben az egyik – körükben láthatóan igen kedvelt – anekdota szerint a cigány a lovát addig szoktatja a koplalásra, amíg a jószág ki nem múlik. Nehezményezik még, hogy a sanyarú sorsú állampolgárok elleni hatósági végrehajtási eljárások során a biztos fülest kapott cigányok azok, akik mindig „lelkiismeretes” „rekvirálásba” kezdenek.6 Emellett jogszabály-alkotási ügyetlenségek szemléltetésére a jogalkalmazás tehetetlenségét előszeretettel mutatják be egy adminisztratíve nehezen kezelhető csoporton, leginkább a cigányságon. Fenti panaszaik orvoslására célzott „házhely-adományozásokat”, vagy a „nomádozó” cigányság egyhelyben tartását előíró egyéb intézkedést óhajtanának. (Ez meghallgatásra is talál, amennyiben a legendás 1916-os rendelkezés ezzel egyező célját újabb miniszteriális rendelet kívánná effektuálni 1931-ben, „hogy a közrend szempontjából aggályos kóborlást lehetetlenné tegyék”.7) Az 1930-as években hosszabb szünet után csak 1937-től kezdik újra pertraktálni a „cigánykérdést”, amelyet azonban ezután folytatólagosan tematizálnak és napirenden tartanak. (NB: Korábban a „cigányügyi kormánybiztossági beosztás” nem véletlenül minősül a skartba tétel, a parkolópályára állítás szinonimájának.8) Legalábbis érintőlegesen, tíznél is több felszólalás foglalkozik vele, mint „rendezendő” problémakörrel. A felszólalásokból hamar megtudható, miért bizonyult tökéletlennek és elégtelennek
a
legutóbbi
szabályozás.
Mivel
a
községeket
kötelezte,
hogy
gondoskodjanak a letelepítésekről, és miután az ezért való anyagi jótállást is nekik adresszálták, ezért azok inkább szabadulván a tehertől, a gyakorlatban egyszerűen a
L. pl. Képviselői hozzászólás és bekiabálások 1924. okt. 15-én. In: NN 1922. XXVI. k.: 240. L. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban… In: I.m.: 208. 8 Képviselői felszólalás 1926. márc. 16-án. In: NN 1922. XL. k.: 239. 6 7
közigazgatási határaikon túlra hajtották az épp náluk állomásozó cigánykaravánokat.9 Márpedig a zsörtölődő régi-új képviselői látleletek közegészségügyi veszélyességről szólnak,
ráadásul
egyöntetűen
a
„bolyongó”
cigányoknak
tulajdonítják
a
kistelepüléseken elharapózó gyújtogatásos tűzeseteket is. Annál több javaslat érkezik, amely „civilizálásuk” terén ígérne előrelépést. Palliatívumként jön számításba „összetelepíttetésük” egy megfelelő kiterjedésű területre, a „munkatábor” ötlete, de az is, hogy megtiltsák nekik a lótartást. (Utóbbi helyett alternatívaként amolyan félkomolyan merül fel, hogy „kehes lovaink” átvevőinek mégiscsak megteszik, inkább tehát tiltassanak el a „hazugságtól” – bár a hozzászólás lekevertetik, amint a házelnök nihil ad remet vezényel.10) Belügyéri torokból hallható még, hogy tapasztalatok szerint a kényszerfürdetés és „nyíratás” mindig jó időre megfutamítja őket, márpedig ha országosan végeznék ezt, akkor idehaza aligha tudnának tovább hol meghúzódni.11 Ezen kívül az első zsidótörvény vitájában a törvényjavaslat több elutasítója (!) is reklamálja, hogy ha már jogcsorbító legiszlációt választanak, akkor abban a zsidóság miképp kerülhet úgy szóba, hogy a „hasznossági” aspektusból alatta maradó, mi több, a magyarság valódi „ártalmára” levő cigányság nem.12 Az Új Háború beköszöntével a változatlanul egymást váltó hozzászólók elsősorban az állam szempontjából emelik ki, hogy a „vándorcigányság” mennyire improduktív, mert kezelhetetlenül öntörvényű és dibdáb népség, amely még a csendőrség kapacitásait is lefoglalja.
Ennek
végrehajtásában
okán
velük
szembeni
kérlelhetetlenséget,
intézkedéseket
„drasztikus”-,
akár
sürgetnek,
amelyek
statáriális
fellépést
szorgalmaznak. Elemi célként jelölik meg, hogy e cigányok a háborús hátország közérdekű és obligát „munkaszolgálatairól” ne hiányozzanak, és az állam előtti restanciáikért a közélelmezési tervezésnél ne vegyék őket egyenrangúként figyelembe. (A már szerepelt másik kifejezéssel együtt ennél is értsük jól: ezekben az években még a tengerentúlon is felkapott „munkatábor” és „munkaszolgálat” követelése leginkább a munkanélküliség „levezetését” szolgáló közfoglalkozást takart, afféle államilag koordinált
közmunkaprogramot.)
A
képviselők
ez
idő
tájt
retorikájukba
Képviselői felszólalás egy tűzrendészeti törvényjavaslat vitájában 1936. febr. 18-án. In: OKN 1935. V. k.: 432. 10 Képviselői válasz ugyanaznap. In: I. m.: 438. 11 Miniszteri zárszó a vitában ugyanaznap. In: I. m.: 437. 12 Képviselői felszólalás az 1938. máj. 11-i ülésnapon. In: OKN 1935. XVIII. k.: 498. 9
hangsúlyosabban emelnek be jogtörténeti érveléseket, vagy éppen a cigányságot érintő hajdani „előremutató” rendeletek felidézésének technikáit. A szót és a hangnemet ekkorra főleg az átalakuló kormánypárt mindinkább jobbra tolódó és letöredező frakciói, illetve a parlamenti újonc nyilaskeresztesek és módosulataik diktálják. Egy felszólaló még a Felsőházban is amellett kardoskodik, hogy a harmadik zsidótörvény hatályát a magyaron kívüli másik önálló „fajra”, a cigányságra is terjesszék ki. A fogadó „fajjal” való keveredése ugyanis még ennek a különben is inferioris, de endogámia esetén tolerálható társadalmi magaviseletű cigányságnak is az elkorcsosulását, elsilányodását jelentené (vö. indiai csandala).13 Mások, ismét a képviselőházban, csak az eszközben mondanak ellen, amikor sterilizációért kiáltanak. Rara avis itt is, ott is előfordul, amennyiben még a második zsidótörvény vitájában a Felsőházból érkező protestálások egyike a differenciálatlanságot opponálja az egész kollektívára, és hasonlata szerint a „cigányprímás” és a „kóborcigány” sem hozható egy lapra.14 Egy cigányzenét felértékelő szólam keretében rendhagyó kiállásra az alsóházban még 1943ban is futotta: „a cigány jóban-rosszban együtt volt a nemzettel, […] sohasem hagyta el”.15 Bár már szerepelt néhányszor, a teljes vizsgált korszakban összevontan is érdekes párba állításnak adódik a cigánynak a zsidóval való összemérése. Az egyik képviselőnél például csak egy röpke bonmot-ba kívánkozik, hogy „ostoba zsidó és becsületes cigány lehetetlen dolgok”.16 Az érdemi összehasonlítás terén egyébiránt többen úgy találják, hogy „éppen ellentétesek”, hiszen a cigányság „mindig lefelé tendáló elem, amely mindig a társadalom legalsó részébe vonul vissza”, míg a zsidóság pont fordítva.17 Ebből eredhet majd a képviselők számára az a paralel jelenség a korszak végére, hogy – miként az egyik bekiabálás
sommásan
zsidókérdés!”.18
megállapítja
Témánk
–
szempontjából
„falun itt
cigánykérdés megint
csak
van,
Budapesten
elsőrendűen
a
„sátoroscigányság” köthette le a képviselők figyelmét, mivel néha megszólaltatják a Orvosi Kamara delegáltjának felszólalása a 1941. júl. 18-i ülésnapon. In: OFN 1939. II. k.: 296. Református egyházi vezető felszólalása 1939. ápr. 18-án. In: Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés Felsőházának naplója. IV. kötet. (ezután OFN 1935. IV. k.): 204. 15 Képviselői felszólalás a költségvetési vitában 1943. nov. 19-én. In: Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. XVII. kötet. (ezután OKN 1939. XVII. k.): 494. 16 Képviselői felszólalás az indemnitás vitájában 1924. jan. 9-én. In: NN 1922. XIX. k.: 54. 17 Képviselői hozzászólás a harmadik zsidótörvény vitájához 1941. júl. 1-jén. In: OKN 1939. X. k.: 366. 18 Képviselői bekiabálás az első zsidótörvény vitájában 1938. máj. 9-i ülésnapon. In: OKN 1935. XVIII. k.: [397]. 13 14
kivételt is. Egy, már szinte egészen összetett vélekedés szerint „a jó Isten a magyar nemzetről különös szeretettel gondoskodott, mert két külön fajtát, két külön népet adott mellé, amely [sic] szórakozásáról gondoskodjék. Az egyik a cigány, amely muzsikál neki, a másik pedig a zsidó, amely a muzsikához a kölcsönpénzt adja.”19 Nem érdektelen feljegyeznünk, hogy egy numerikus összesítés szerint a cigánysághoz megértően-együttérzően csak egy-egy kósza kormánypárti képviselő (és a már ekkor nő a talpán Kéthly Anna) viszonyult, míg bírálóik, haragosaik, megfeddőik kórusa szinte a teljes pártpolitikai palettát lefedte. „A drózdy” (sajtótoposz20) Drozdy Győző – ha már egyszer hozzászólt a szóban forgó témához, mese nincs – saját jogán megérdemli, hogy véleményéről megemlékezzünk. Drozdy nem volt akárki.21 Természetesen az autonóm emberi kivolt mindenkinél tiszteletben tartandó, de ezúttal a politikatörténet különbejáratú mércéit kell hatni engedjük, ha egyszer a ’89-90-es szemléleti szabadulás után eleddig „a politika és az állam múltjára fókuszáló nemzeti historiográfia feltétlen elsőbbségét” valló hazai „történetírás főáramának mai élvonala” (Gyáni Gábor) is elfelejtette őt recipiálni a korszak tablójára. Amikor a parlamenti működést és a személykötött hatáskifejtési potenciált vizsgáló, avatott korbúvár számára trivialitásnak hat, hogy a hivatásos politikai osztályban a gyéren termő valódi „kapacitások” és protagonisták mellett a nélkülözhetetlen, de legfeljebb középszerű névtelenek staffázsa jelenti a sokaságot, akkor Drozdy szinte mindenünneni hiányára nincs mentség. Miután képviselői praxisa és szerkesztő-publicistai tevékenysége nyomában az esetleges közéleti közöny fala jóformán magától omlott le, nem is kérdés, hogy a visszhangos kulcsfigurák táborát erősítette. Hogy milyen képessége adta a forszát, azt találgassa majd az életrajza. Mi azt emelnénk ki, hogy választott szakpolitikai területeihez kapcsolt előadásaiban széles készültség, sok friss meglátás és megnyerő retorikai véna talált egymásra. Mi ezekbe kapaszkodva voltunk kíváncsiak, mit jelentett Képviselői felszólalás a numerus clausus módosításáról szóló törvény vitájában 1928. febr. 15-én. In: Az 1927. évi január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. IX. kötet. (ezután OKN 1927. IX. k.): 59. 20 L. pl. „Véget ért az «A drózdy»-pör.” In: Az Est, 1926. ápr. 9.: 4. 21 Politikai pályaképéhez l. pl. Eőry Áron (2011): „Fluctuat nec mergitur. Egy politikai argonauta, Drozdy Győző odisszeájának emlékére.” In: Kommentár, 1.: 108-121. 19
számára a „cigánykérdés”. A politikusi válasza nagyban és egészben benne foglaltatik 1939. január 25-i, a belügyminiszterhez intézett interpellációjában. Az ekkor javakorabeli Drozdynál azonban már fiatalsága tárcaírói és költői szerepeiben is előkerül a cigányság. A kép itt is kettős: egyrészt megjelenik a „száraz birkabelével” a szíveket vigasztaló „hamisítatlan magyar cigány”, míg másik oldalról az országúti koldulók a „Fáraó unokái, Egyiptom idegen gyermekei”. Az utóbbiak iránti józan romanticizmusáról tanúskodik a Rafael című, 1907-ben álnéven írt története, amelyben a címadó „füstös cigánylány” egyben az elbeszélő első kamaszkori szerelme is. Ebben a kerékpárral a lejtőn suhanó fiú a közelben átmeneti tanyát vert kavargó cigánykaravánból éppen egy leányzóval ütközik össze. Napjaink már-már mémmé refrénezett egyik hívószava, az „Olaszliszka” egyik távoli elődjét ismerhetné föl az eseményekben, ugyanis a komolyabban sérült lány sajátjai csakhamar erélyesen reagálnak: „De mint a méhraj, ott termett 20-30 vegyes nemű és korú cigány. És egy zuzmorásképű, vén némber, mint egy rekedt héja, elrikoltja magát: –Jaj, Devla, meghalt a Rafael! A cigány, ha vért lát: olyan, mint a bengáliai anyatigris. Ott hagyták vérében fetrengeni segítség nélkül a leányt és nekem ugrasztotta őket a nyers, vad bosszú. Egyszerre vagy tizenöt markot éreztem a nyakam körül. Véres, vad, polip-szemek meredtek rám. Durva torkok ordították: –Megdegűsz, gyilkus! Elleneim száma folyton nőtt. A harci lárma, sivitás odahitta még a cuclis gyereket és a trottli aggastyánt is.”. A végül megmenekülő kamasz fiú az ellátott lány betegágyánál virraszthat, és rövid beszélgetésük után megigézi az „alvó beteg Vénusz”.22 Foglalkozzunk hát az ilyesféle gyermekkori élményeket hordozó, azóta Zala megyei járásokban ekkor már negyedszer mandátumot szerző Drozdy már beharangozott parlamenti
beszédével.
Ezen,
olykor
szónoki
műfajjal
kapcsolatban
Drozdy
megközelítéseire mindig az alaposság, az egysíkúság kerülése, az igényes felkészülés volt jellemző. Lássuk tehát, politikai percepciója hogyan kezelte a témát. Hatásosnak szánt indító-metaforájában a tájkép fáira telepedett „élősdi fagyöngyökről” beszél: a magyar falvak nyakára nőtt „foglalkozásnélküli cigányságról” van szó. A bűntetteik nyomán a kriminalisztika állatorvosi lovával azonosított csoportnak ezután kitér történelmére, és a jelenig vezetett tudományos és kulturális ismeretterjesztését 22
Hesperus [Drozdy Győző]: „Rafael.” Esztergom és Vidéke 1907. dec. 25. 5-6. o.
témánkénti országkomparatisztikával is telíti. Egyszeriben örvendeni kezd azon, hogy interpellációja idején épp „félezredéves” jubileumát üli a magyarországi cigányság, és emlékeztet arra, hogy ez a nép a szimbiotikus beilleszkedés milyen példáját is tudja adni. „Mint a búzaföldek pacsirtája, a szántóvető embernek ez a dalos pajtása, a cigány, megértette a magyar lelket és mint a tőkét a folyondár, átfonta a magyar ember testétlelkét s attól az időtől kezdve szebbnél-szebb nótákat húzott a fülébe.” Elérkezik itt is a megkülönböztetés pillanata, a derék és respektábilis muzsikus cigányt elhatárolja „a többi cigányoktól”. Vélhetőleg – az egybemosó szóhasználat ellenére – inkább utóbbiakra vonatkoztatja a Romani Kris egynéhány elősorolt érdekességét, és a bennük ragadt „vándor természetüket”. Majd további néprajzi és kulturális antropológiai jellegzetességeikről prelegál, változatlan elemként problematizálva bennük, hogy „a cigány roppant konzervatív, ellenáll a kultúra minden hatásának”. Mivel ebben az időben Magyarországon még korántsem minősül bevett kisebbségnek a cigányság, nemhogy képviselőt delegálhatna – Drozdy „a szentistváni gondolat” méltóságára tekintettel meg is nyugodna ebben az állapotban. Majd még az önbevalláson alapuló statisztika róluk szóló alacsony adatait magyarázza („a cigány tagadja cigány voltát, mindenütt magyarnak vallja magát”), és „cigánynépszámlálást” rendeztetne a számban látni valóan gyarapodó csoport nagyságát felmérendő. A „falusi népen” eső kártételek ismételt kihangsúlyozása mellett a következőképp konkludál: „nemzetvédelmi szempontból is gondolkozzunk arról, hogy a cigányságot megfelelő módon arra az útra tereljük, amely az emberi fejlődésnek, az alacsony sorsból való feltörekvésnek megfelel. […] Ők a nemzetnek tagjai, de […] olyan csökevények, amelyek asszimilálódni sem nem tudnak, sem nem akarnak. Ezen a bajon pedig segíteni kell.”.23 Az igen változatos és hazárdhelyzetekben bővelkedő politikai pályájú Drozdy Győző, a problémák elmélyítésére és tagolt átgondolására hajlamos politikai gondolkodó szavaiból kivehetően valahogy így vélekedett a cigányságról. Következtetések Az előzőekből jól kivehető, hogy a két világháború között a problémaérzékeny politika 23
milyen
mechanizmusok
révén
gondolkozik
a
cigányságról.
Az interpelláció teljes szövegét, egyben az idézetek forrását ld. OKN 1935. XXI. k. 432-435. o.
Érzelmi
tapasztalatainak horizontján a talp alá valót húzó cigány-személyzet dereng, de a pohár melletti készségesség apropóján legfeljebb derék bajtársként tekinthet rájuk. Nem úgy a „dologtalan” mihaszna fajtára, amelyiket „mozgó háztartás” jellege tesz számára vizibilissé, a politikai teendők aznapi térképén lokalizálhatóvá. Ugyanis a „békés, polgári társadalom személy- és vagyonbiztonságát”24 érzik tőlük fenyegetettnek. Fontos nyomatékosítanunk, hogy a felszólalók többsége rendre saját választókerülete tapasztalataival hozakodott elő, azt ugyanakkor nemegyszer országos hatókörű problémává extrapolálták. Miközben tehát hivatalos „cigánypolitika” gyakorlatilag nem létezik (a kötelező tömeglakás-„tetvetlenítések” és a katalógusba vétel címzettjeként jön szóba a „kóborcigányság”, majd idővel legfeljebb a szolgabírói karban éreznek késztetést fellépésre, vö. „cigányrazziák”), és a „cigánykérdés” a tágabb politikai életben is „lényegtelen, perifériális jelentőségű mellékkérdés” csupán25, láthattuk, hogy a képviselőket egyes időszakokban mégsem hagyta teljesen hidegen, ha lángoló szenvedélyeket nem is korbácsolt. Hevenyészett összképünk értékeléséhez elmaradhatatlan szólnunk a korszakbeli Magyarország
közéletének
domináns
politikai
szótáráról,
a
bevett
közéleti
beszédmódokról. A kérdésben Trencsényi Balázs kiváló munkái igazítanak el megbízhatóan.26 Ezekből témánk szempontjából talán az a legfontosabb körülmény adódik, hogy a dualista időszakban elterjedt közjogias, historizáló, eredetkutató érvelésmódok politikai romantikára hangoltan bizonyos mértékben továbbéltek 1919 után. Ráadásul a megelőzőleg legbőszebb és leghatásosabb kihívóik nyelvi képleteit (polgári radikális kánon, szociáldemokrata reformizmus marxoid eszmemenetei) a fennálló politikai struktúra kompromittáltnak tekintette és tabuizálta. Szerte a politika egykorú dialektusaiban pedig az etnonacionalista politikai nyelv uralgott el, ami egészen L. pl. a vonatkozó jogforrások megfogalmazásait: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban… In: I.m.: 200-209. 25 Ehhez l. Karsai László (1992): A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó: 7-66. 26 Különösen Trencsényi Balázs (2001): Bibó István és az „alkat-diskurzus”. és Uő. (2002): A „harmadik út” és az antiszemitizmus. In: Uő. (2007): A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó Bibó István Szellemi Műhely: 183-226. és 266-273., valamint Trencsényi Balázs (2011): A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó - Bibó István Szellemi Műhely: 354-450. 24
árnyalatgazdag fogalmi hálóval dolgozhatott. (Ennek potenciális, utókor általi adekvát és szofisztikált beazonosítása még részint várat is magára.) Ezen adottság idiomatikus talaján érezhették otthon magukat majd például a ’30-as évek nemzetkarakterdiskurzusai is. Ennél prózaibb következmény, hogy melegágyául szolgált az úgynevezett faji megnevezéseket fesztelenül alkalmazó beszédnek. A mai fogalmaink szerinti „cigányozás” jelensége (azaz az adott személy vagy csoport cigányként aposztrofálása) akkor mindennapos eo ipso úzus volt. Ahogy az idők és a politikai feltételek engedték, eljöhetett a fajbiológiai irányzatok és a „műkedvelő őstörténetkutatás” (Szekfű Gyula) konjunktúrája is. De visszatérve elejtett vezérfonalunkhoz, a cigánysággal kapcsolatban is tetten érhetők a korszak második felének „vér-grammozó” közbeszédjének trendjei. A hitlerista ködbe burkolózó földrész Magyarországán bizony még több ízben védelmükül és mentségükül is szolgál „árjaeredetük” ismétlődően megjelenő számos mítosza. (Karsai Lászlótól és másoktól is tudható, hogy egyezményesen vallott vagy „bevizsgált vértisztaságuk” révén nemegyszer nagyobb esélyük nyílt koncentrációs táborokat is elkerülni.) Az etnonacionalista beszédmód térhódítása arra mindenesetre joggal figyelmeztet minket, a régi szavak friss olvasóit, hogy önmagában az a tény, hogy egy megszólaló a faj szót és esetleges asszociatív vonzatait alkalmazta egy embercsoportra, még semmi végérvényeset és kategorikusat nem mond el az illető irántuk való érzelmeiről. Egy szélsőségig vihető averziós folyamat Gregory H. Stanton-féle lépcsőfokai27 ugyanakkor a részletes megnyilvánulásokban oldott tartalmak feltárásával többé-kevésbé jól megismerhetők. Egyet azonban ne feledjünk, mi, a szóban forgó nemzedékekhez képest „hűvös későbbjöttek, kínjaiktól és reményeiktől távolszülöttek”: bánjunk csínján a gombnyomásosan aktiválható ítéleteinkkel, a régmúltba kalandozás erejéig
–
a
szükséges
mindennapjainktól, figyelmezzünk
a
tegyünk
mértékig
–
próbáljunk
gondolatkísérletet
tanulmányozási
időnktől
és
elvonatkoztatni
kontextuskötött -nézőpontunktól
jelenbéli
értelmezésekre, függő
„eltérő
perspektivikus relevanciákra” (Szabó Márton), kezeljük történelmi helyükön ezeket a „megalvadt értelmeket”. A szerző politológus, politikatörténeti kutató
Idézi pl. Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés” történetéből. Debrecen. 2004. Csokonai Kiadó. 10-11. o. 27
