VII. Összegzés Babilon krónikája jelentıs helyet foglal el a Biblia történetei között. Ebben az írásban, a Babilontól az új Jeruzsálemig c. tanulmánysorozatban feltárult a bibliai Babilon: Mely erık alkotják, mit jelent Isten népének babiloni fogsága és kiszabadulása az új Jeruzsálembe? A fent leírtak bevezetıül szolgálnak A mennyei terv c. tanulmánysorozathoz, amely napjaink aktív ökumenikus tevékenységei közepette megfontolásra érdemes gondolatokat taglal. Olvasása azért is ajánlott, mert a tanulmány – idézett szentírási szakaszaival együtt – egy kevéssé ismert „történelmi” idıszakot ölel fel. Tartsuk hát emlékezetünkben a Babilontól az új Jeruzsálemig c. tanulmányban megismert tényeket; ugyanis szükségünk lesz rájuk, és mélyebb értelmet fognak nyerni a következı írásban, melynek címe: A mennyei terv. Istenünk beszéde mindörökre megmarad!
Babilontól az új Jeruzsálemig Alonzo T. Jones
I. Babilon eredete Babilon története az egész Biblián átível. Alapelveiben, lelkületében és fejlıdésének folyamatában mindvégig egy és ugyanazon Babilonról van szó. Bár a felszínen úgy tőnik, mintha kettı lenne, valójában és szigorúan véve azonban ugyanaz a jelenség ismétli önmagát: egyetlen Babilon kétféle megnyilvánulásáról van szó. Így tehát Babilon – akár ısi, akár utóbbi állapotát nézzük – csupán végeredmény: a mögötte rejlı erık terméke, amelyek az igazi Babilont alkotják. Babilont tehát a természeti világ lelki és szellemi erıinek munkálkodása hozza létre. Ez a forrása mindannak, ami valaha is Babilon formáját öltötte: itt, ezekben az erıkben és munkájukban fedezhetjük fel az igazi Babilont. Tanácsos mindig emlékezni arra a tényre, hogy a legfontosabb, amit az örökkévaló isteni Írás a végsı Babilon legkifejezıbb jellemzıjeként említ: TITOK. Ez a meghatározás pedig teljes mértékben ráillik és végigkíséri egész útján, kialakulásától a végsı képzıdményig: Babilont mindig is ennek a sokatmondó szónak a fényében kell tanulmányozni. Kezdjük hát Babilon eredetével: „Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lın mikor kelet felıl elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lın nékik a tégla kı gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot,
24
1
melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.” (1Móz 11:1-4) Az elsı tényezı tehát a Babilont felépítı vállalkozásban a büszkeség – „szerezzünk magunknak nevet!” És van még egy jellemzıje, amely egész útján végigköveti: nınemő. [Fordítói megjegyzés: az angol nyelv személyes névmásai az eredeti héberhez/göröghöz hasonlóan megkülönböztetik a hímnemet, nınemet és semleges nemet.] A késıbbiekben valóban kiderül a nyilvánvaló igazság, hogy ı a „legkevélyebb”: „Ó, te kevély”, aki „mennyire dicsıítette magát”. (Jer 50:31,32; Jel 18:7) E büszkeség végtelenül önzı és kizárólagos: „Én vagyok és nincs senki több.” (Ésa 47:8,10) Ez a büszkeség elsısorban az Úrral szemben nyilvánul meg: „Mert az Úr ellen kevélykedett.” (Jer 50:29) Ez a tulajdonság tehát már a kezdetektıl jellemezte. Az Eufrátesz folyó mentén épült ısi Babilon romjai közt, valahol mélyen találták meg a következı feliratot, amely a torony építésérıl és a nyelvek összezavarásáról szól: „Babilon csalárd módon bőnbe süllyedt, és kicsiny s nagy vegyült össze a hegyen. Erıszakosan szembehelyezkedtek Vele.” A második állandó törekvése a központosítás volt: „hogy el ne széledjünk”. Célja pedig a mások feletti uralkodás. Bár a központosításra és uralkodásra irányuló tevékenysége a nyelvek összezavarása és a szétszóratás miatt nem bontakozhatott ki maradéktalanul, továbbra is megmaradt a büszkeség lelkülete, a centralizáció- és hatalomvágy: Így Bábel volt az a hely, ahol elıször megalapították a királyságot: az állam, az ország és a birodalom uralmi intézményét. „Nimród... kezde hatalmassá lenni” – azaz ı volt az elsı hatalmaskodó – „a földön.” „Az ı birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén.” (1Móz 10:8,10) Mindez továbbra is ugyanazzal az „Úr ellen kevélykedı” lelkülettel történt, amely „erıszakosan szembehelyezkedik Vele”. Elıtte egyetlen uralkodó sem vette fel vagy igényelte a királyi címet, illetve méltóságot. Istent tartották királynak, ık legfeljebb „kormányzói” voltak. Ez pedig 2
„ékesítve vannak mindenféle drágakövekkel”. Minden egyes kapuja egyegy gyöngy. Maga a város, utcáival együtt „tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg”. Ott van „az Istennek és a Báránynak királyiszéke”, és onnan, a királyiszékbıl jön ki az élet folyója, mely „ragyogó, mint a kristály”, és amely „forrásainak árja megörvendezteti Isten városát”. (Jel 21; Zsolt 46:5) „Az Isten dicsısége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (Jel 21:11, 23) „És a pogányok, a kik megtartatnak, annak világosságában járnak; és a föld királyai az ı dicsıségöket és tisztességöket abba viszik. [...] És látják az ı orczáját; és az ı neve homlokukon lesz.” (Jel 21:24; 22:4; 2Móz 33:19; 34:5-7) „És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg ıket, és országolnak örökkön örökké.” (Jel 22:5) Ott van még „ráadásként” a megszámlálhatatlan angyalsereg. Ott van a világegyetem szent lényeinek serege és az elsıszülöttek egyháza, akik be vannak írva a mennyekben. Ott van Isten, aki legirgalmasabb Bírája mindeneknek. Ott vannak a tökéletes igazak lelkei. Ott van Jézus, az új szövetség Közbenjárója, és „a meghintésnek vére, amely jobbat beszél, mint az Ábel vére”. (Zsid 12:22-24) Ezek azok a mennyei társak és társas kapcsolatok, amelyek elérhetık a mennyei Jeruzsálemben – és mindazok számára készen állnak, akiket a mennyei szózat elhív, hogy jöjjenek ki Babilonból, mely a föld paráznáinak és útálatosságainak anyja. Ez csupán csak ízelítı azokból a dicsıséges dolgokból, amelyek Isten városát, a mennyei Jeruzsálemet jellemzik. Erre a Jeruzsálemre kell gondolnia mindazoknak, akik ki akarnak jönni Babilon sőrőjébıl, és meg akarják menteni lelküket az Úrnak felgerjedt haragja elıl, mely mostantól fogva mindörökké körbefogja ezt a mindenekfelett gonosz várost. „Fussatok ki Babilonból, [...] emlékezzetek meg a távolból az Úrról, és jusson eszetekbe Jeruzsálem!” (Jer 51:6,50)
23
mennyei Jeruzsálemet, amely mindnyájunknak anyja. Ha Isten és Jeruzsálem népe mind a régi, mind az utolsó idıkben olyan hőséges és állhatatos lett volna saját földjében, mint ez a maradék volt az idegen földön, soha nem is kerültek volna Babilonba; és Jeruzsálem mindvégig megmaradt volna a maga pozíciójában és jelentıségében, mint Isten dicsısége és a világ vígassága. Most azonban, amikor eljött az ideje, hogy mindnyájan felkészüljenek a végsı Babilon egyszer s mindenkorra történı elhagyására, végre betelt az idı, hogy mindenkinek, aki valóban ki akar futni Babilonból, eszébe jusson Jeruzsálem: mégpedig igazán és teljesen, hogy a legmélyebb ıszinteséggel mondhassa: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” A mennyei Jeruzsálem, amely szabad és amely Isten minden igaz gyermekének anyja – ez a Jeruzsálem a mindenkori és igazi Jeruzsálem. Ez az igazi örökkévaló város – „az élı Istennek városa”. (Zsid 12:22) Ábrahám városa, aki „Isten barátja” volt, „atyja mindazoknak, akik hisznek”, mert várta „az alapokkal bíró várost, melynek építıje és alkotója az Isten”. (Zsid 11:10) Íme, itt van az igazi Sion-hegy, ahol Isten felkente az İ királyát, az İ szent hegyén. (Zsolt 2:6) „Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az ı szentséges hegyén. Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélsı észak felé, a nagy királynak városa. Isten van az ı palotáiban, ismeretes ott, mint menedék.” (Zsolt 48:24) „Dicsıséges dolgokat beszélnek felıled, te Istennek városa!” (Zsolt 87:3) Fala, mely „nagy és magas”, „kristálytiszta” jáspisból van. Alapjai 22
világosan utal arra a korra, amikor még úgy ismerték Istent, mint Királyt és mint igazi Uralkodót. Mivel ez a kor még nem tőnt le egészen, a bálványimádók sem tértek el olyan messzire Istentıl, hogy valaki arra mert volna vállalkozni, hogy magához ragadja a királyi címet és igényt formáljon erre a méltóságra. Nimród azonban épp a célnak megfelelı ember volt: elég vakmerı ahhoz, hogy ı legyen az elsı a világon, aki ezt megteszi. Nimród nevének jelentése: „lázadás, gıgös megvetés”, ill. „a rendkívül istentelen lázadó”. Fennhatóságát egyebek között a vallásra is kiterjesztette, és mindenkit, aki uralma alatt állt, arra kényszerített, hogy csatlakozzon az általa diktált bálványimádó valláshoz. Az a kifejezés, hogy „ez hatalmas vadász vala az Úr elıtt”, azt sugallja, hogy emberekre vadászott: üldözte és arra kényszerítette ıket, hogy vessék alá magukat uralkodói hatalmának és vallásának, amelynek ı az istene. Spurrel ennek megfelelıen így fordítja ezt a szakaszt: „erıszakoskodó zsarnok volt Jehova szemében”. İ hozta létre elsıként a szervezett uralmat, a királyságot, azaz a központosított államhatalmat. Az özönvíz után a föld lakói között a szülıi tekintélyen kívül egyetlen más uralom létezett csupán: az egyéni önuralom. És noha volt társadalom, államról nem beszélhetünk. A föld pedig – területhatárok nélkül – mindenki számára nyitva állt. De aztán bekövetkezett az Istentıl való elszakadás, ami bálványimádáshoz, az önuralom elvesztéséhez, erıszakoskodáshoz és a mások feletti uralkodáshoz vezetett. „Azzal, hogy Nimród felállította királyságát, az egész Föld egy új történelmi korszakba lépett. Uralkodása során egy olyan új rendszert vezetett be, amely a továbbiakban meghatározta az uralkodó és az alattvalók közötti kapcsolatot. A korábbi uralkodók hatalma a testvériség érzésén alapult, és a törzsfı megbízatása a szülıi irányítás mintájára mőködött. Nimród ezzel szemben területek felett sajátította ki magának az egyeduralmat, és mindazokon uralkodni akart, akik ott laktak – függetlenül személyes kötıdéseiktıl. A társadalom ezidáig törzsekbıl – nagycsaládokból – állt, most azonban létrejött a nemzet, illetve egy
3
politikai közösség – az állam. A világ politikai és társadalmi története tehát ettıl a ponttól fogva szétválik, és egyre inkább elkülönül.” Bábel, Erekh, Akkád, valamint Kálnéh városa és területe volt „királyságának kezdete”; ezt azonban birodalommá terjesztette ki, mely Mezopotámia síkságának nagyobbik részét lefedte. Mert „e földrıl ment aztán Assiriába, és építé Ninivét, Rekhoboth városát, és Kaláht. És Reszent Ninivé között és Kaláh között”. (1Móz 10:11,12) Tehát Nimród Bábelben megalapította az államot, a királyságot, illetve megalkotta a világuralom és a birodalom eszméjét. Mikor azonban Nimród eltávozott az élık sorából és birodalma megbukott, ezzel csak helyet adott másoknak, hogy megismételjék a királyság és a birodalom ugyanezen történetét – Úrtól, Akkádtól és Elámtól kezdve, Egyiptomon és Asszírián át sokan próbálkoztak, egészen Nabukodonozor nagy Babilonjáig, amely aztán tökélyre vitte a büszkeség, a világbirodalom, -uralom és a világi dicsıség eszméjét. (Dániel 4) Noha a nevek változtak, lelkületében és gyakorlatában a lényeg ugyanaz maradt: mert „az egész föld pörölye” volt, mely „népeket vert dühében szüntelen való veréssel”, annyira, hogy „a nemzetek legkegyetlenebbje” lett. (Jer 50:23; Ésa 14:6; Ezék 30:11) Mindez ugyanakkor vallását is jellemezte, mely továbbra is szembehelyezkedett az Úrral. (Dániel 3)
II. A két Babilon A bibliai Babilon – a „Titok”; a „nagy Babilon” – a természeti világ lelki és szellemi erıinek munkálkodása. A mindenki számára látható Babilon ezen hatalmak összes erejének mőködése következtében áll elı. Az Eufrátesz menti Babilon ezen szabadon, korlátlanul tevékenykedı erık mőve volt. A Jelenések könyve 17. fejezetében szereplı Babilon pedig ugyanezen hatalmak produktuma, amelyek most másodszor is teljes erejükkel és a létezı legszélesebb körben munkálkodnak. Az Eufrátesz menti Babilon példája megmutatja, mire képesek ezek az erık: minden késıbbi kor számára tanulságul szolgál, különösen pedig a végsı Babilon korszakában.
4
A palesztinai Jeruzsálem mindig csak árnyéka volt a „mennyei Jeruzsálemnek”. A Sion hegye, királyával és dicsıséges trónusával, templomával és papságával, szolgálataival és szertartásaival mind csak „képmásai” és árnyékai voltak a mennyei Jeruzsálemnek, ahol az igazi Sion-hegy áll – királyával és dicsıséges trónusával; templomával és papságával, szolgálataival és szertartásaival. A régi idık Babilonja nem nyughatott, amíg mindenen túl Jeruzsálemet is le nem gyızte, és el nem homályosította jelentıségét a világban. Ennek véghezvitelében az ısi Jeruzsálem lakosainak vaksága és törvényszegése nagy mértékben támogatta. Hasonlóképpen a lelki Babilon sem nyugodott, míg le nem gyızte és teljesen el nem homályosította a lelki és mennyei Jeruzsálem jelentıségét, és amíg ı maga meg nem állhatott „az örök városként”. E gonosz terv véghezvitelében ismét az új Jeruzsálem és az igazi, örökkévaló város hitvalló népének vaksága segítette. A régi idıkben azonban volt egy hőséges maradék, akik – a Babilon által szított minden pusztítás, fogság és üldözés, illetve Isten hitvalló népének minden feledékenysége ellenére – sosem felejtkeztek el Jeruzsálemrıl. Dániel babiloni fogsága idején is „beméne az ı házába; és az ı felsı termének ablakai nyitva valának Jeruzsálem felé; és háromszor napjában térdeire esék, könyörge és dícséretet tın az ı Istene elıtt”. (Dán 6:10) „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. A főzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat, mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnık az Úrnak énekét idegen földön?! Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” (Zsolt 137:1-6) Hasonlóképpen történik az utolsó és végsı Babilon idejében is. Mindig volt egy hőséges maradék, akik megemlékeztek Jeruzsálemrıl, és azt tekintették vígasságuk fejének, és akik Babilon mocsarának minden sejtelmes köde és ártalmas gızei ellenére sem veszítették el szem elıl a 21
és mindenek bírájához, Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, és az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére.” (Zsid 12:2224) Kint lenni Babilonból – ezt jelenti tehát. Figyelmezz oda, hallgasd és hőségesen kövesd a „szózatot a mennybıl”: „Fussatok ki belıle én népem!”
VI. Az új Jeruzsálem Az eddigiekben a bibliai Babilont tanulmányoztuk. Megállapítottuk, mit jelent Babilonon kívül lenni, és hogy a mennyei szózat az egyetlen, amely valóban képes embereket kihívni onnan. Amikor azonban ez a szózat kihív valakit Babilonból, akkor kizárólagosan mennyei helyekre hívja, mennyei dolgokhoz és mennyei társaságba. Ezáltal pedig a földi és világi Babilon városából a mennyei és isteni Jeruzsálem városába kapnak meghívást. A Bibliában csak ez a két szülıváros szerepel: 1. „Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.” (Jel 17:5) 2. „A magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja.” (Gal 4:26) Amikor Isten az ısi idıkben kihívta népét Babilonból, így szólt: „Jıjjetek ki belıle, oh én népem, [...] emlékezzetek meg a távolból az Úrról, és jusson eszetekbe Jeruzsálem!” (Jer 51:45-50) És amikor Isten ma, a modern és végsı Babilonból hívja ki népét, most is azért teszi, hogy „jusson eszetekbe Jeruzsálem”. Mert „járultatok Sion hegyéhez, és az élı Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez”. (Zsid 12:24)
20
Az igazi Babilont képezı erık ugyanis sohasem múlhatják felül az Eufrátesz menti Babilont – Nabukodonozor Babilonját. Itt tetızött ugyanis hatalmuk, és itt mutatkoztak meg világi törekvéseik, képességeik és erıfeszítéseik határai. „A királyságok ékessége” (Ésa 13:19) és az „országok úrnıje” (Ésa 47:5) ; „a szolgaság háza” (Ésa 14:4), minden idık arany királysága volt (Dán 2:38-43). A Föld ékességének számított, és néhány épülete a „világ hét csodája” között szerepelt. A világi tudomány, mővészet és építészet hatalmas központjaként magába győjtött mindent, ami képes felépíteni a legmagasabb rendő civilizációt, és kifejezi a legmagasztosabb világi dicsıséget. Hatalmával meghódította az egész addig ismert világot – minden királyságot és népet uralma alá hajtott. Kormányzati formája szerint világbirodalmi hatalmat és uralmat tartott fenn és gyakorolt, míg az egyes királyságok szintjén önkormányzatok mőködtek, amelyek irányíthatták belügyeiket, mindaddig, amíg elismerték a központi hatalom felsıbbségét (Jer 27:11). Minden népet, amely nem volt hajlandó önként alávetni magát a babiloni birodalom uralmának, meghódítottak, lerohantak és fogságba vetettek, illetve kitelepítettek a birodalom különbözı részein alapított gyarmatokra. Egyetlen nép és hatalom sem állhatott meg, csakis úgy, ha alávetette magát Babilon uralmának (2Kir 24; Ezék 1:1,3). A leigázott országok királyai meghatározott idıközönként kötelesek voltak megjelenni Babilonban, ahol az állam ülésein mind saját trónjaikon ültek, amelyek jobbról és balról körülvették Babilon királyának magas trónját (Jer 52:32). Babilon kormányzata azonban valójában önkényuralom volt, ahol az uralkodó egyéni akarata érvényesült, nem pedig valamiféle törvény: Hatáskörét tekintve mindent magában foglalt és minden más hatalmat kizárt (Dán 3:13-15). Uralma természetét tekintve elmondható, hogy világmérető, birodalmi zsarnoki rendszer volt: „Az egész föld pırölye”, amely „népeket vert dühében szüntelen való veréssel” (Jer 50:23; Ésa 14:6). İ volt „a nyomorgató”, – „a nemzetek legkegyetlenebbje” (Ésa 14:4; Ezék 30:10-11).
5
Az „arany város” megjelölés nem csak arra a gazdagságra és pompára utal, ami a várost jellemezte. Magában foglalja Babilon arany utáni sóvárgását is, illetve a szüntelen követeléseket, amelyek révén mohóságát csillapította – ezt fejezi ki, hogy „aranyharácsoló” is volt. (Ésa 14:4, más fordításban) Soha nem érte be a rendelkezésére álló aranykészlettel; ha bármilyen lehetıséget megszimatolt, hogy még több aranyra tegyen szert, nem nyugodott, míg rá nem tette a kezét. Mikor Ezékiás, Júda királya halálos beteg lett, az Úr meggyógyította ıt. Ennek bizonyítékaként Isten úgy rendelkezett, hogy a napóra árnyéka menjen vissza tíz fokot. A babiloniak, kitőnı csillagászok lévén, felfigyeltek a Nap mozgásában erre a különös jelenségre. Kutatásuk során megtudták, hogy a jelenség oka Jeruzsálemben keresendı. Ekkor a babiloni király követséget küldött Ezékiáshoz, hogy kifejezze örömét gyógyulása felett, továbbá érdeklıdjék a szokatlan tünemény felıl. Júda királya azonban megszédült Babilon ilyen mértékő figyelmességétıl, s ahelyett, hogy Isten csodatételérıl beszélt volna, inkább saját királyságának és városának gazdagságát, dicsıségét mutogatta a látogatóknak. „És megmutatá nékik tárházát, az ezüstöt, az aranyat, a főszereket, a drága kenetet, s egész fegyvertárát, és mindent, a mi kincsei közt található volt. Semmi nem volt, a mit meg nem mutatott volna nékik Ezékiás házában és egész birodalmában.” (Ésa 39:2) Ezután eljött Ésaiás és megkérdezte Ezékiástól, kik jártak nála és mit láttak. Ezékiás erre elmondta, kik voltak ezek az emberek és honnan jöttek, majd így folytatta:
erık, illetve ezek tevékenységei alkotják. Tehát kint lenni Babilonból azt jelenti, hogy valaki kívül van mindezeken, és a lelki gondolkodásmód birodalmán és hatáskörén belül van – azaz abban a gondolkodásmódban van, amely Krisztus Jézusban volt, amelyet İ hozott el számunkra Isten ajándékaként és amellyel kapcsolatban így hangzik a felhívás: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (1Jn 5:20; Fil 2:5-7) c.) „Babilon királya” maga Sátán, ezért Babilon az ı birodalmát és uralmát képezi. (Ésa 14:1-15) Tehát kint lenni Babilonból azt jelenti, hogy valaki kívül kerül Sátán birodalmán, uralmán és hatalmán. Ez pedig nem más, mint az az ısi és örökkévaló evangéliumi igazság, amelynek hirdetésével Krisztus bízta meg Pált: „Megszabadítván téged e néptıl és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségbıl világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bőneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által.” (Csel 26:17-18) Kizárólag ez jelenti a Babilonból való kijövetelt. És végül egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy egyedül a „szózat a mennybıl” képes valaha is kihívni az embereket Babilonból. (Jel 18:4) Való igaz, hogy ez a szózat emberek szolgálatán keresztül hangzik majd, de ha az emberek szolgálatán keresztül nem ez a szózat hangzik, akkor ott nem beszélhetünk Babilonból való kihívásról.
„Mindent láttak, a mi csak házamban van, semmi nincs, a mit meg nem mutattam volna nékik kincseim közül.” (Ésa 39:4)
De ha valaki meghallja ezt a szózatot és válaszol rá, akkor valóban ki lett híva Babilonból, mégpedig egy olyan magaslatra, amely meghalad minden mást, amelyre bármilyen földi hang valaha is hívhatja. Meghívása mennyei magaslatokra, mennyei társaságba, a mennyei Egyházba szól:
Ésaiás azonban, jól ismerve a babiloniak szóban forgó jellemvonását, így felelt: Eljön a nap, amikor mindez „elvitetik... Bábelbe; nem marad semmi meg!” (2Kir 20:17) E gazdagságot ugyanis több mint száz éven át számon tartották a babiloniak, míg csak valóban el nem vittek mindent.
„Sion hegyéhez, és az élı Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsıszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be vannak írva a mennyekben,
6
19
Babilon sajátja! Az igazság az, hogy a Biblia szerint bármely – és tulajdonképpen az összes – emberek által alkotott és szervezett „egyház” „asszonynak” minısül; Babilonhoz – „az anyához és leányaihoz” – tartozik, ezért fertızı. Mindebbıl pedig az következik, hogy hiába megy át az ember egyikbıl a másikba, ezzel még egyáltalán nem kerül ki Babilonból. Sıt, hadd hangozzék el újra, és hadd vésıdjék be örökre tudatunkba: Babilonon kívül vagy belül lenni – ez egyáltalán nem a helytıl függ, hanem csak és kizárólag az állapottól – a lélek, a gondolkodásmód és a szív állapotától: az akarat, a vágyak, a gondolatok és a célok minıségétıl! a.) Babilon magában foglalja „a világot”, annak lelkületét és elemeit; illetve lényegileg azonos velük. A Szentírás így szól ezekrıl: „Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Jn 2:15-16) „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4:4) Tehát kint lenni Babilonból azt jelenti, hogy valaki kint van a világból. És ez nem más, mint az a színtiszta kereszténység, amelyrıl Krisztus is beszélt: „Nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból.” (Jn 15:19) „Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok.” (Jn 17:14,16) „A mint İ van, úgy vagyunk mi is e világban.” (1Jn 4:17) b.) Babilon a természetes gondolkodásmód „világának” birodalma: ezen 18
Mindaz, ami igaz volt az ısi Babilonra, napjainkban még inkább igaz. Mert azok a tényezık, amelyek Jelenések könyve 17. fejezetének Babilonját alkotják, lelkületüket és elveiket tekintve, sıt, bizonyos esetekben még formailag is, ugyanazok, mint amelyek Nabukodonozor Babilonjában mőködtek. Az a kormányzat, amely a Jelenések 17 végsı Babilonját a fenevad és a parázna asszony társulásából felépíti, nem más, mint a népek fölötti világuralmi hatalom, amely egy világias és az egész Földre kiterjedı egyházzal szövetkezik, és amely alárendeli magát hatalmának. Amint ez a nemzetközi szövetség létrejön, máris magában hordozza annak ígéretét és lehetıségét, hogy ez az utolsó Babilon minden tekintetben az ısi Babilon nyomdokaiba lép. Bármilyen nemzetek parlamentjét hozzanak is létre, az ajtó nyitva áll, az út elı van készítve, hogy olyan világkormány alakuljon ki, amely nem a törvényre alapoz, hanem az akaratra: Vagyis világszéles önkényuralmi rendszer jön létre, amely lehetıvé teszi, hogy a nemzetközi szövetség élén egyetlen ember álljon. A Római Katolikus Egyház pedig – pápákkal és bíborosokkal az élén – a pápai palota elıkelı trónusai révén örökölte az ısi Babilon elveit és formáit, ahol a király és az alkirályok körben elhelyezett trónokon foglaltak helyet. Továbbá Róma mindig is nevezetes volt az ısi Babilon másik fı jellegzetességének megöröklésérıl is, arany utáni mohóságát ugyanis alig lehetett csillapítani. A tizenharmadik században Robert, Lincoln püspöke IV. Ince pápa jelenlétében mondta ki e kemény igazságot: „Ó! Pénz! Pénz! mi mindent el tudsz te érni, kivált Róma udvarában!” A tizennegyedik században Usperg apátja megdorgálta XXII. János pápa pénzgyőjtı praktikáit: „Örülj, ó, Vatikán! minden kincs a lábaidnál hever... Még magát az Istent is eladnád aranyért.”
Késıbb, IX. Bonifác és VII. Kelemen kettıs pápasága idején a párizsi 7
egyetem tanárai ezt mondták a pápákról: „A vallás számukra aranybányát jelent, amelyet az utolsó színig ki akarnak fejteni.”
A tizenhatodik században pedig a szász György gróf a wormsi zsinaton nyíltan megrótta Rómát bőnei és mohósága miatt: „Minden szégyenérzet nélkül egy dolgot hajszolnak már csupán: pénzt, pénzt.” Így van ez most is és így marad mindvégig. De van-e ma olyan „szervezett” egyház a világon, amely e babiloni aranyéhség tekintetében ne lenne olyan, mint az „anyja”, s ne találna ki újabbnál újabb koholmányokat, hogy érvényesítse követeléseit, melyek alapján ezt mondja: pénz, pénz, pénz, és még több pénz, – de mégsem elégszik meg soha?! Ó! Most minden a végsı Babilon felé siet, minden készen áll, és a világ megérett rá: Ezúttal azonban a végsı Babilon jön el, és ez lesz a vége mindörökre mindannak, ami Babilon, és amibıl Babilon elıáll. (Jel 18:21) Hála az Úrnak, hogy hamar eljı!
III. Babilon bukása Babilon nemcsak kormányzatilag volt az akkori világ hatalmas központja, hanem szellemileg is – tudományok, oktatás és értelmiségi tıke tekintetében. Ott mőködött a hatalmas világ-egyetem, melynek fı támogatója maga Nabukodonozor király volt. Az ı rendelésére testi és értelmi képességeket felmérı vizsgálatokat folytattak a leigázott királyságokban, és az így kiválasztott, legértelmesebb és legtehetségesebb fiatalembereket elvitték tanulni a Babiloni Egyetemre. (Dán 1:3-5) Mindezt persze azzal a szándékkal tették, hogy az egész világot Babilon zászlaja alatt egyesítsék. Az így elérhetı oktatás azonban maga is babiloni – azaz világi – jellegő volt. Noha kínált valamennyi értékes, gyakorlati tudást is, emellett helyet kapott a mágia és az asztrológia, a varázslás és a halottidézés, a 8
Babilontól és annyira kívüle és felette volt az egésznek, hogy tökéletes biztonságban lehetett. Ez tehát – és egyedül ez – a mindenkori biztosíték arra nézve, hogy valaki Babilonon kívül legyen! Noha egyértelmő igazságról van szó, mégis, napjaink igehirdetıi, akik szívügyüknek tekintik, hogy „kihívják az embereket Babilonból”, ezt a kérdést lokálisan, nem pedig állapotként értelmezik: és ez a valóságban odáig fajul, hogy pusztán testi kérdéssé alacsonyítják a lelki problémát. Azt tanítják – mellesleg helyesen –, hogy a Római Katolikus Egyház Babilon; és ezért kihívják onnan az embereket, hogy egy másik egyházba jöjjenek, amely viszont pontosan ugyanazon az elven alapul és ugyanolyan minta szerint mőködik, mint Róma egyháza; és ezek után azt merik mondani az embereknek, hogy most már „kijöttek Babilonból”! Annyira képtelen ez az eljárás, hogy már szinte a nevetségesség határát súrolná, ha nem éppen a lélek és az örökkévalóság szempontjából lenne olyan szánalmasan vak és elhibázott: Az emberek Róma „egyházának” pontos mintájára alakítanak egyházat – mind elvek, mind eszmék, mind gyakorlat szempontjából –, és aztán harciasan kiáltják: „Gyertek ki belıle, gyertek ki belıle!” – majd a következı lélegzettel hízelkedıen súgják a fülekbe: „Ide gyertek be, ide gyertek be!” Ez nem más, mint dörzsölt, egyházias mesterkedés, ti. hogy elıször felépítenek egy „egyházi” szervezetet, amely épp olyan, mint a többi „egyház”; és azután arra tanítják az embereket, hogy a Szentírásban az „egyház” jelképe az „asszony”, és hogy Babilon nem más, mint anya és lányai – azaz Róma és a többi „egyház”. Végül pedig felszólítják az embereket, hogy jöjjenek ki az összes többi „egyházból” és jöjjenek be ebbe az „egyházba” – bíztatva ıket, hogy ha ezt megteszik, azzal „kijöttek Babilonból”! Kihívni az embereket a többi, úgymond „megfertıztetett” (Jel 14:4) „egyházból”, aztán invitálni ıket egy másikba, amely éppen ugyanolyan vagy netán még rosszabb mint a többi; majd elhitetni velük azt a megtévesztı mesét, hogy saját „egyházuk” tagjai „asszonyokkal nem fertıztették meg magukat” – mintha az ı „egyházuk” nem lenne „asszony” – nos ez semmivel sem különb, mint az a cselszövés és zőrzavar, ami
17
fussanak ki Babilonból, hogy ne legyenek részesei az ı bőneiben, és el ne vesszenek az ı pusztulása során, mert az Úrnak bosszúállása van ı rajta. Olvassuk el a következı igéket: Jeremiás 50:8; 41:6 vö. Jelenések 14:8; 15:2-3; Dániel 5:2-5 vö. Jelenések 17:3; 18:7-8; Ésaiás 47:7-11; Jeremiás 51:63-64 vö. Jelenések 18:21. Nos, ezek alapján mit jelent tehát Babilonon kívül lenni? 1. Ha Babilon magában foglalja az egész világot, minden elemével és minden erejével együtt, akkor teljesen egyértelmő, hogy Babilonon kívül lenni nem kevesebb, mint kint lenni a világból. 2. Ha Babilon azon erık munkájának terméke, amelyek a természetes gondolkodásból és a természeti világ lelki és szellemi erıibıl állnak, akkor ugyanilyen világos az is, hogy Babilonon kívül lenni nem jelent mást, mint kint lenni „a természetesen kívül”: kint lenni a természeti világ birodalmából. Az ember teljesen szabad és elkülönült a természetes gondolkodástól és a hamis lelkiségbıl táplálkozó elemektıl és erıktıl, amelyek nem engedelmeskednek az Isten törvényének, mert nem is tehetik. 3. Ha pedig Babilon királysága és birodalma az, aminek láttuk, és ha „Babilon királya”, Sátán valóban az igazi és elismert uralkodója ennek a birodalomnak, akkor ebbıl egyenesen következik, hogy kint lenni Babilonból egész egyszerően azt jelenti, hogy kikerülni Sátán birodalmából – felszabadulni uralma és hatalma alól. Ezen alapvetı igazságokból egészen nyilvánvalóan kitőnik, hogy Babilonban vagy Babilonon kívül lenni – helytıl független dolog. Ellenkezıleg: teljes mértékben az állapottól függ – a lélek, a gondolkodásmód és a szív állapotától. Dániel és három barátja helyileg Babilonban volt. Azonban állapotukat tekintve – lelkükben, elméjükben és szívükben: gondolataik, vágyaik és céljaik szintjén – olyan messze voltak Babilontól, mint a menny a földtıl. Helyileg tehát Dániel testileg és fizikailag éppen ott volt Babilonban félelmetes bukása idején. Állapotát tekintve azonban olyannyira Babilonon kívül volt, hogy bukása harci zajának kellıs közepette is távol állt 16
csillagjóslás és a havi elırejelzések, a megigézés és a jövendımondás is: mégpedig tudományos és filozófiai igénnyel. Mővelıiket ráadásul különösen „bölcseknek” tartották és tisztelettel adóztak nekik. Mindez azonban nem tett alkalmassá semmilyen jó véghezvitelére sem, mert semmi nem volt benne, ami a jellemet erısítette volna. Amit fel tudott mutatni – és ez volt munkájának csúcsa –, az kiolvasható a következı történetbıl: „Belsazár király nagy lakomát szerze az ı ezer fıemberének, és az ezer elıtt bort ivék. Borozás közben mondá Belsazár, hogy hozzák elı az arany és ezüst edényeket, a melyeket elvive Nabukodonozor, az ı atyja a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak azokból a király és az ı fıemberei, az ı feleségei és az ı ágyasai... és ivának azokból a király és az ı fıemberei, az ı feleségei és az ı ágyasai. Bort ivának, és dicsérék az arany-, ezüst-, ércz-, vas-, fa- és kıisteneket. Abban az órában emberi kéznek ujjai tünének fel, és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézé azt a kézfejet, a mely ír vala. Ekkor a király ábrázatja megváltozék, és az ı gondolatai megháboríták ıt, és derekának inai megoldódának és az ı térdei egymáshoz verıdének. Erısen kiáltozék a király, hogy hozzák elı a varázslókat, a Káldeusokat és jövendölıket... és a király bölcseit mind...” (Dán 5:1-8) Közülük azonban senki sem tudott magyarázattal szolgálni: ez a kérdés ugyanúgy megnémította ıket, mint magát a királyt. Végül megtalálták Dánielt és elıvezették. İ pedig így szólt: „Az írást elolvasom a királynak, és jelentését megmondom néki.” (17. v) Mielıtt azonban egy szót is szólt volna a felolvasandó írásról, felidézett néhány dolgot a király számára, amelyek ismeretesek voltak elıtte: „A felséges Isten birodalmat és méltóságot, dicsıséget és 9
tisztességet ada Nabukodonozornak, a te atyádnak; ... de mikor a szíve felfuvalkodott, és a lelke megkeményedett megátalkodottan: levetteték az ı birodalmának királyi székébıl, ... és az emberek fiai közül kivetteték; ... míg megismeré, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek országán.” (18,20,21) „És te, Belsazár, az ı fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad. Sıt felemelkedtél az egek Ura ellen, és az ı házának edényeit elıdbe hozták, és te és a te fıembereid, a te feleségeid és a te ágyasaid bort ittak azokból; ... az Istent pedig, a kinek kezében van a te lelked, és elıtte minden te útad, nem dicsıítetted. Azért küldetett ı általa ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás.” (22-24) Míg tehát Nabukodonozor király és az ı fia, és az ı fiának fia mind az éppen virágzó babiloni oktatási rendszert szorgalmazta és magasztalta – mindeközben számukra, s egyben minden babiloni ember és a mindenkori Babilon számára egy jobb oktatás lett felkínálva – az igazi oktatás. Ez az igazi és egyben jobb oktatás pedig az Isten ismeretének tanítása volt. Amikor Dánielt három barátjával együtt Babilonba hurcolták és elküldték az ottani egyetemre, ık hőek maradtak Isten ismeretéhez. (Dán 1:8-16) A hároméves egyetemi tanfolyam végén, a vizsgán pedig a király „tízszerte okosabbaknak találá ıket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, a kik az egész országában valának”. (Dán 1:18-20) Jóllehet a bölcsek ugyanazok a varázslók, halottidézık és asztrológusok stb. voltak, akik a négy fiatalembert is tanították, a szigorú megmérettetés során a négy fiatalember mégis „tízszerte” jobbnak bizonyult, mint azok együttvéve. Ez azt jelenti, hogy ık tízszerte nagyobb tudással bírtak, mint babiloni tanáraik. E tény bizonyíték arra nézve, hogy az Isten igéje és az İ ismerete által nyert tudás tízszerte jobb volt, mint amit Babilon valaha is kínálhatott. Ez a történet örök tanulságul íratott le, hogy bizonyítsa: az Isten ismeretébıl származó, Isten igéje és Lelke által ihletett tudomány tízszerte többet ér, mint a világ bármely tudománya. És ezt a hatalmas igazságot kell a mai Babilonban is elfogadni, megfogadni, hirdetni és felmagasztalni,
10
királya maga Sátán.
V. Babilonon kívül A „Titok, a nagy Babilon” mindig a természeti világ láthatatlan és értelmes erıibıl áll. „Babilon királya” pedig ezen erık királya: „a sötétség világának ura”, „a levegı birodalmának fejedelme, [...] [az] a lélek, amely most az engedetlenség fiaiban mőködik”. (Ef 6:21; 2:2) (ÚPF) İ „e világ fejedelme” – Sátán. (Jn 12:31) Babilon teljes kibontakozása mindig ezen erık végterméke, melyek teljes odaadással munkálkodnak, hogy akaratukat véghez vigyék – saját elgondolásuk szerint. Babilon mindig szembehelyezkedik Istennel, ahogy a természetes gondolkodás is szüntelen csak ellenségeskedés Isten ellen, és „az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti”. Ha viszont tudjuk, hogy mibıl áll Babilon, és azt is tudjuk, milyen elemek és erık mőködésének hatására áll elı, akkor ez elégséges figyelmeztetésül kell szolgáljon mindenkinek, aki élni szeretne, hogy Babilont kibontakozásának minden fázisában kerülni kell. Természetesen ezek az elemek és erık mindenkor munkálkodnak, és ilyen értelemben Babilon mindig is jelen van a Földön az emberek és a világ ügyeiben. De az a Babilon, melynek jellemzésére a Biblia különösen nagy gondot fordít, az a csúcson lévı Babilon, amint teljes dicsıségében uralkodik a világon, és a világ mind vallási, mind polgári értelemben az ı hatalma alá szervezıdik és az ı kezében összpontosul. Ez mindenki számára teljesen világossá válik, ha figyelmesen elolvassa Dániel könyve 2-5. fejezetét; Ésaiás 13-14-et; Jeremiás 50-51-et; és Jelenések könyve 1718. fejezetét. A világ történelmében Babilon kétszer éri el ezt a pozíciót és hatalmat; és mindkét alkalommal igaz, hogy hatalmának és dicsıségének zenitje egyúttal bukásának és teljes romba dılésének elıjele is. Amikor ugyanis eléri hatalmának és dicsıségének tetıpontját – amikor büszkélkedik és magabiztosan kérkedik vele –, akkor hangzik el a bukásáról szóló figyelmeztetés, és akkor szólítják fel az embereket, hogy siessenek és 15
aranyból készültek ama napon, melyen teremtetél. Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned.” (Ezék 28:12-15) Mindannak tehát, ami a világ kereskedelmét, a világ büszkeségét, a világ pompáját, a világ dicsıségét és hatalmát magában foglalja, azaz mindannak, aminek kiteljesedését és jelképét Babilon jelenti – Sátán a királya. İ a bibliai Babilon királya! Ezt az igazságot csak megerısíti a végsı Babilon története, amelyet Jelenések könyve 17. és 18. fejezetében olvashatunk. Ez a végsı Babilon abból a vad társulásból áll, amelyet a vadállat és vad asszony képez, a fenevadon ülı asszony formájában. Ez a fenevad királyiszékét, erejét és nagy hatalmát „a sárkánytól” kapta. Tehát a királyiszék, az erı és hatalom magáé „a sárkányé”. (Jel 13:2) A sárkány pedig „ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak”. (Jel 12:9; 20:2) A vad állat és a vad asszony társulásában „az asszony” a késztetı erı forrása – ı irányít, vezet és uralkodik: mivel ı lovagolja meg a fenevadat. Ezért bizonyára az ı homlokán áll az a felirat, amely az egész társulást jellemzi: „Titok; a nagy Babilon”. De mivel Sátán az, akitıl a fenevadon ülı asszony királyiszéke, ereje és hatalma származik, és mivel ık képezik a végsı Babilont, ez ismét elégséges bizonyíték arra nézve, hogy a bibliai Babilon királya maga Sátán. Ha tehát Babilon mindig is „titok”, sıt, a törvényszegés titka, akkor Babilon királya nyilván ezen „titoknak” is királya. Ez pedig nem lehet más, csak Sátán. A bibliai Babilon a természeti világ lelki és szellemi erıi munkálkodásának kiteljesedése: azaz mindazt magában foglalja, amit a Szentírás olyan kifejezésekkel illet, mint „a világ”, „e világ”, „e jelenvaló gonosz világ”, s amelynek „fejedelme” és „istene” „ama lélek [...], mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik”. (Jak 4:4; 1Jn 2:1517; Jn 14:30; 2Kor 4:3-4; Ef 2:2; Csel 26:17-18) Mivel ezek sátáni erık, ebbıl bizonyosan következik az az igazság, miszerint a bibliai Babilon 14
csakúgy, mint ahogy Dániel és Nabukodonozor napjaiban megtörtént. Ma a világi oktatás legalább annyira babiloni jellegő, mint akkoriban volt; noha még nem forrotta ki magát annyira. Ma nem tulajdonítanak nevelı erıt Isten ismeretének, még annyira sem, mint a világi oktatásnak. Ha be is engedik Isten ismeretét az oktatásba, ezt kizárólag a világi oktatás mellett, sıt, annak alárendelve engedélyezik. Isten igéjét – a Bibliát – nem tartják oktatási célokat szolgáló könyvnek. Csak a világi tankönyvek mellett kaphat helyet, és azokhoz képest is alárendelt szerepet szánnak neki. Mindez persze természetes és valószínő is abban az oktatási rendszerben, amelyet maga a világ állít fel. De ugyanez igaz az egyházi oktatásra is – és olyan egyházakról van szó, amelyek közben fennen hangoztatják: „Isten igéje; Isten teljes igéje; és semmi más, csakis Isten igéje!” A pogány és hitetlen emberek által írt irodalom Isten igéje elé kerül – ráadásul anyanyelven! Nincs a világon olyan felekezet, amely a Bibliát valóban oktatásra alkalmas könyvként kezelné: olyan meg mégúgy sincs, amely a legelıkelıbb helyet biztosítaná számára, mint az egyetlen olyan forrás számára, amely valóban minden más könyvnél alkalmasabb oktatási célokra és az emberek vezetésére. Pedig a Biblia az egyetlen ilyen könyv, kijárna tehát neki az ıt megilletı hely az oktatásban. Ez a könyv nevelte a testben megjelent ember Krisztus Jézust. Ez nevelte azt a három szilárd jellemet – Ananiást, Misáelt és Azariást –, akik napjaik válságos idıszakában kiálltak, „a király parancsolatát megszegték”, és örökre megerısítették az igazságot. (Dán 3:14-18,28) Ez nevelte Dánielt, aki korának sokféle válsághelyzetében végig szilárdan állt, és az örökkévalóságig terjedı világosságot árasztott a világban. És akárhol kapja meg a Biblia ezt a helyet, ugyanilyen eredménnyel fog járni, bármely korról legyen is szó. Amikor tehát a babiloni oktatásban részesült ifjú Belsazár király udvartartásával együtt ezt az oktatást tudatosan elvetette, még azon az éjszakán elveszítette Babilont, és birodalmával együtt saját életét is. Dániel viszont, az igaz oktatást megszívlelı férfiú eközben mindvégig szilárdan állhatott, és teljes biztonságban volt a félelmetes bukás harci 11
zajában is. És ugyanez fog történni a mai Babilonban is. Ott lesznek majd azok, akik biztosítják Isten Igéje és Lelke számára az oktatásban ıket megilletı helyet és hatalmat, – és ık rendelkezni is fognak Isten ismeretével és a belıle táplálkozó jellemmel. Míg a nagy babiloni lakomán egyesek az arany poharakból fognak iszogatni, ık Isten igéjét hirdetik majd, mely így szól: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon!” Amikor ez az utolsó nagy város, Babilon „sebességgel vettetik el”, úgy, hogy „többé meg nem találtatik”, ık szilárdan fognak állni, és tökéletes biztonságban lesznek a félelmetes bukás harci zaja közepette, végül pedig felkelnek majd és uralkodnak mindörökké.
IV. Babilon királya A fenti fejezetekben megmutattuk, hogy a Biblia valódi Babilonja mindig titok: A természeti világ láthatatlan – lelki és szellemi – erıinek munkálkodása révén áll elı. Továbbá szóltunk arról is, hogy a látható Babilon – mind az Eufrátesz menti, mind a Jelenések könyvének 17. és 18. fejezetében szereplı – minden alkalommal ezen erık tevékenységének tetıpontját jelenti. Jelen szakasz egyértelmően megvilágítja e nézıpontot, mindenki számára láthatóvá téve az igazságot. Címe tehát: Babilon királya. Ésaiás könyvének 13-14. fejezetében „Babilon terhérıl” olvasunk – itt az ó- és újkori Babilon bukásáról van szó. A végsı bukásról szóló részben jelentıs szerepet kap „Babilon királya”. Az a tény pedig, hogy még egyáltalán helye van a végsı Babilon kibontakozásánál és bukásánál, azt mutatja, hogy Babilon királya mindvégig megmarad, a bibliai Babilon teljes idejében, egészen a végsı bukásig. Az alábbi érzékletes leírás így mutatja be ıt uralma tetıpontján: İ „a nyomorgató”, „ki népeket vert dühében szüntelen való veréssel, leigázott népségeket haraggal”. İ „a föld ama háborgatója, a ki királyságokat rendített meg, a ki a föld kerekségét pusztasággá tette, városait lerontá, és foglyait nem bocsátá haza”. És e fennkölt szóáradat 12
végén Ésaiás a „Babilon királyáról” szóló leírásban így fakad ki: „Miként estél alá az égrıl fényes csillag [Már fordításban: Lucifer], hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: 'Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülıszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhıknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.' Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe!” (Ésa 14:4-17) Íme, itt van tehát Babilon királya a Biblia szerint! Ezt azonban más összefüggések is megerısítik. Az Eufrátesz menti Babilon kiteljesedése volt mindannak, amit a világi kormányzatok, királyságok és birodalmak jelentenek – azaz betetızése „a királyságok ékességét” jelentı hatalomnak; de egyben mindannak is, ami az oktatás, a mővészetek és a divat segítségével létrehozta az „országok úrnıjét”. Volt azonban egy másik város is, amely Babilon ereje elıtt tört meg és egy bizonyos vonatkozásban elvitte a pálmát – és ezzel bemutatott egy hatalmas igazságot. Ez a város pedig Tírus volt – a maga idejében a világkereskedelem királynıje és a világgazdaság úrnıje. Tírus „tökéletes szépségben” volt, mint a „koronás”, „a népek vására”; „ki a népek között kereskedik sok sziget felé”, „melynek kereskedıi fejedelmek, és kalmárai a földnek tiszteletesei”. „A tenger minden hajója és hajósa volt benned, hogy kicseréljék árúidat”, és „sok sziget kereskedése van hatalmad alatt”. Tírus kereskedelme felért egy megállás nélküli nemzetközi vásárral. Errıl Ezékiel 27-ben és Ésaiás 23-ban olvashatunk. „A királyról” pedig, aki ezt az egész világmérető kereskedelmet az üzleti büszkeség szellemében bonyolította, egy „Így szól az Úr Isten” kezdető kijelentés ad jellemzést: „Te valál az arányosság pecsétgyőrője, teljes bölcseséggel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskıvel és onixxal, berillussal, zafirral, gránáttal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid 13
