Az öt máramarosi város társadalma a 16–18. században PhD-értekezés
Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Interdiszciplináris Doktori Iskola „A Kárpát-medence és a szomszédos birodalmak (900–1800)” középkori és kora újkori történeti program
Készítette: Glück László Témavezető: Oborni Teréz
2013
3
TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS ................................................................................................................................... 8 Az iratanyag ................................................................................................................................ 16 Irattárak .................................................................................................................................. 17 Magánlevéltárak ............................................................................................................... 18 Közösségi levéltárak ......................................................................................................... 24 Országos, uralkodói és egyházi levéltárak ........................................................................ 26 Üzemi levéltárak ............................................................................................................... 33 Iratgyűjtemények ................................................................................................................... 34 A kutatott állagok ................................................................................................................... 39 Az iratanyag ........................................................................................................................... 41 A szakirodalom ........................................................................................................................... 45
I. RÉSZ: AZ ÖT MÁRAMAROSI VÁROS TÁRSADALMA (1300)–1600 ............................. 71 A RÉGI REND ................................................................................................................................ 72 A társadalmi normák .............................................................................................................. 73 Státusok ............................................................................................................................................ 74 A rendi státusok .......................................................................................................................... 74 Nemesség ............................................................................................................................... 75 Közrendűség–jobbágyság ...................................................................................................... 76 A jobbágystátus alapesete ................................................................................................. 79 A földesúri joghatóság................................................................................................. 80 Terhek ......................................................................................................................... 80 A jobbágystátus speciális esetei ........................................................................................ 89 A libertinusok .............................................................................................................. 89 A sóvágórend............................................................................................................... 91 Gazdák és zsellérek ..................................................................................................................... 93 Foglalkozás....................................................................................................................................... 94 Vagyon ............................................................................................................................................. 96 Az úrbéres ingatlanvagyon forgalma ........................................................................................... 97
A közösségi szervezet ........................................................................................................... 100 A sóvágórend közössége ........................................................................................................... 100
FOGLALKOZÁS, JÖVEDELEM: ÉLETMÓD ..................................................................................... 101 A munkától a haszonig ......................................................................................................... 104 Egy összeírás: az öt város társadalma 1600-ban ............................................................................. 104 A háztartások foglalkozási besorolása ....................................................................................... 108 A minősítés szempontjai ................................................................................................. 110 A megkülönböztető név ............................................................................................. 110 Az állatállomány........................................................................................................ 119 A sókereskedelem...................................................................................................... 122 A háztartások kategóriai ................................................................................................. 128 Az öt város dolgozói–üzemgazdálkodói társadalma 1600-ban.................................................. 128 Önállók és városiasság ......................................................................................................... 128
4
Az egyes települések foglalkozási csoportjai ....................................................................... 134 Técső............................................................................................................................... 134 Visk ................................................................................................................................ 143 Hosszúmező .................................................................................................................... 147 Huszt ............................................................................................................................... 150 Sziget .............................................................................................................................. 151 Családtörténeti töredékek ............................................................................................................... 158 Az iparosok .......................................................................................................................... 159 Kézműves önállóság – állattenyésztő vállalkozás ................................................................ 163 A malomtulajdonosok .......................................................................................................... 164 A szabadfoglalkozású bérmunka .................................................................................................... 168
Az alkalmazott munkásság ................................................................................................... 172 A sóbányamunkások ................................................................................................................. 172 A sóvágók ............................................................................................................................ 172 A többi munkás .................................................................................................................... 179
Az uradalom ......................................................................................................................... 181 TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK A 15. SZÁZAD MÁSODIK FELÉTŐL .................................................. 189 Az írástudók .............................................................................................................................. 190
II. RÉSZ: AZ ÖT MÁRAMAROSI VÁROS TÁRSADALMA 1580/1610–1760 ................... 229 A STÁTUSOK .............................................................................................................................. 229 A rendi státus .................................................................................................................................. 229 A rendi mobilitás ....................................................................................................................... 229 A nemesség felvétele ........................................................................................................... 229 Esetek ............................................................................................................................. 230 (Oda)haza veszélyben ................................................................................................ 231 Az előkelő szolgák .................................................................................................... 233 Az uralkodó szolgálatában ................................................................................... 234 A saját földesúr szolgálatában .............................................................................. 235 Előkelő szolga szolgálatában................................................................................ 241 Idegen földesúr szolgálatában .............................................................................. 242 A függetlenség elégtelensége .................................................................................... 243 Sziget.................................................................................................................... 245 Visk ...................................................................................................................... 248 Técső .................................................................................................................... 249 Hosszúmező ......................................................................................................... 251 Huszt .................................................................................................................... 252 Mérleg............................................................................................................................. 254 A hajdústátus felvétele ......................................................................................................... 254 Feslő nemesség, bomló közrend ................................................................................................ 257 A 17–18. századi „közteherviselés” ..................................................................................... 257 Feslő nemesség .................................................................................................................... 262 A nemesi rend eredeti arculatának elvesztése ................................................................. 262 A nemesi státus alapjai .............................................................................................. 262
5
A nemesség „foglalkozási” eszménye .................................................................. 262 A szögre akasztott funkció ................................................................................... 265 Vitézi funkció, dolgozói lekötelezettség .................................................................... 267 Nemesség és jobbágyság ...................................................................................... 267 Nemesség és örökös jobbágyság .......................................................................... 268 A nemesi státus sorsa a többi társadalmi szereplő viszonylatában .................................. 269 Nemesség és földesúr ................................................................................................ 269 Nemesség és a közrendűek ........................................................................................ 270 A nemesi előjogok önkéntes csorbítása ..................................................................... 275 A látens közteherviselés ....................................................................................... 275 A települési joghatóság ........................................................................................ 278 Egzisztencia .................................................................................................................... 282 A nemesség „fokozatai” ................................................................................................. 286 Az egyenlőbbek ......................................................................................................... 286 A közrend............................................................................................................................. 289 Az „örökös familiaritás” ...................................................................................................... 291 Bomló jobbágyság ............................................................................................................... 292 A tulajdonképpeni jobbágyrend ...................................................................................... 292 A személyes szabadság.............................................................................................. 292 Úrbéri terhek ............................................................................................................. 293 Az 1702-es taxásodás ........................................................................................... 302 Megjelölés ................................................................................................................. 310 A jobbágyrend speciális csoportjai ................................................................................. 310 A hajdúrend ............................................................................................................... 311 Úrbéri terhek ........................................................................................................ 312 Települési terhek .................................................................................................. 313 Joghatóság ............................................................................................................ 313 A szolgálatvállalási tilalom .................................................................................. 314 Egzisztencia ......................................................................................................... 315 A kialakult hajdústátus zavara .............................................................................. 316 A manumissusok............................................................................................................. 317 Rendi differenciálódás és közösségi szervezet .......................................................................... 318 A nemesség .......................................................................................................................... 318 A közrendű közösségek sorvadása ....................................................................................... 323 Fél- és negyedmegoldások ................................................................................................... 324 Közös ügyek ........................................................................................................................ 324
FOGLALKOZÁS – (JÖVEDELEM) .................................................................................................. 328 A foglalkozási szerkezet változásai ................................................................................................ 328 Esetek ........................................................................................................................................ 329 A nemesség elégtelensége .................................................................................................... 329 Az önállóság csúcsától a járadékosság küszöbéig ........................................................... 331 Az előkelő szolgák felemelkedése ....................................................................................... 345 A várbirtoktól a gazdálkodó nagyüzemig ............................................................................ 348 A munkától a kockázatig: a munka és az üzemgazdálkodás mérlege ........................................ 354
6
Az önálló kézműiparosság-kereskedelem ............................................................................ 356 A paraszti önállóság nehézségei ........................................................................................... 358 A foglalkozási normák.................................................................................................................... 359 A piac népének belharca............................................................................................................ 359 A földesúri haszonvételek érvényesítése ................................................................................... 362 A foglalkozási közösségek ............................................................................................................. 363
A VAGYON................................................................................................................................. 365 A vagyoni viszonyok ...................................................................................................................... 365 Föld, ház, jószág. Vagyoni polarizáció a helyi lakosság körében .............................................. 365 Vagyoni viszonyok az 1701-es adóösszeírás alapján ........................................................... 366 Huszt ......................................................................................................................... 367 Háztulajdonosok................................................................................................... 367 Zsellérek ............................................................................................................... 368 Visk ........................................................................................................................... 369 Háztulajdonosok................................................................................................... 369 Zsellérek ............................................................................................................... 371 Técső ......................................................................................................................... 372 Háztulajdonosok................................................................................................... 372 Zsellérek ............................................................................................................... 375 Hosszúmező............................................................................................................... 376 Háztulajdonosok................................................................................................... 376 Zsellérek ............................................................................................................... 378 A vagyoni folyamatokra vonatkozó kortárs megfigyelések ................................................. 379 Az extraneus földbirtoklás ................................................................................................... 380 A vagyoni normák .......................................................................................................................... 381 Az úrbéres ingatlanforgalom ..................................................................................................... 381
ÖSSZEGZÉS ............................................................................................................................... 385 MELLÉKLETEK ........................................................................................................................ 402 RÖVIDÍTÉSEK ........................................................................................................................... 404 IRATANYAG .......................................................................................................................... 404 SZAKIRODALOM .................................................................................................................. 411
7
BEVEZETÉS Az
a kutatás,
amelyből
jelen dolgozat
született, szándéka szerint
a
történettudomány – és alighanem a többi társadalomtudomány – egy bizonyos régi és jól ismert módszertani megfontolásához kíván csatlakozni, illetve annak eredményeiből meríti az indíttatását. Nem csupán régi és jól ismert, de bevett és alkalmazott módszerről van szó, melyet épp ezért nyugodtan nevezhetünk hagyománynak is. Lényege abban áll, hogy a vizsgálati léptéket érdemes olyannyira leszűkíteni, hogy ne kelljen sem a kutatói kérdésfeltevést, sem a megismerés forrásainak körét súlyosan korlátozni. Vagyis hogy a többé-kevésbé totális tematika és a többé-kevésbé totális anyaggyűjtés egyszerre váljék lehetővé. Ennek a szűkebb fesztávolságú, nagy mélységű mintavételi koncepciónak a megszületése
szorosan
kapcsolódik
a
történeti
kutatás
társadalomtudományos
fordulatához,1 és a dolog jellege folytán azóta is a társadalomtörténetben jellemző. Kiemelt alkalmazási területe a rendi Európa (majd egyre inkább az újabbkori társadalmak), megfelelően egyrészt a történészi érdeklődés hangsúlyainak, másrészt pedig annak a körülménynek, hogy a premodern társadalmak, civilizációk közül inkább csak a rendi Nyugatról áll rendelkezésre a kívánatos forrásanyag. Az is ismeretes, hogy ugyanakkor már ebben a civilizációban rendszerint mindenütt olyan mennyiségű iratjellegű forrásanyag képződött, hogy az említett célok megvalósítását lehetővé tevő vizsgálati lépték aránylag „kicsi”. Ezt a jellemző léptéket – azoknak a nemzeti(nemzetállami) kereteknek a viszonylatában, amelyek a történetírás megelőző szakaszának idején kialakultak és azóta is szívósan hatnak – a „helyi” jelzővel szokás illetni. Dolgozatom tehát egy ilyen „helyi társadalomtörténetet” szeretne megvalósítani, ahol is a vizsgált embercsoport lehatárolása – értelemszerűen az időbeli korlátokon túl – területi alapon történt. Öt településről van szó, ezek Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és
1
A magyar historiográfiából ld.: Mályusz: Helytörténet.
8
Sziget, vagyis az ún. öt (máramarosi) város.2 Ezt a gyűjteményes megjelölést már a kortársak is alkalmazták (az iratokban főként latin alakban: quinque oppida, de előfordul az idézett magyar forma is), ami onnan eredt, hogy az öt települési közösség egymással szövetséget képezett. (Ez azonban, mint látni fogjuk, társadalomtörténeti szempontból nem számít olyan sokat, mint amilyen jól hangzik.) A településállomány egykorú hierarchizálására és utólagos, kutatói átlátására tett erőfeszítések során több olyan kategória is született, melyekbe a mi öt településünk beleillik.
(A
továbbiakban
csak
az
utóbbiakkal,
vagyis
a
tudományos
településkategóriákkal foglalkozok, a kortársakéval nem.) Az öt város lakossága először is még a 14. század második fele, vagyis a rendi kori települési státusok tisztázódása előtt magas szintű jogi helyzetet ért el, olyat, amely a kialakult rendiségben akár a szabad – bár nemnemes – státusban (a királyi városokéban) is folytatódhatott volna, ha ennek egyéb feltételei fennálltak volna. Az ilyesfajta településeket a magyar történetírás jól ismeri és – bár összefoglaló megnevezésük nincs – típusként kezeli.3 Talán a legfontosabb települések közötti megkülönböztetés azonban maga a város–falu kettősség. Ezt az egykorúak is ismerték, sőt az ő minősítésük az egyes településeket illetően általában kiindulópontul szolgál a kutatók körében. A kortársak véleményével kapcsolatban itt csak annyit jegyzek meg, hogy – amint már a fenti csoportos elnevezésük mutatja –, az öt város lakosai mindegyik települést városnak tekintették (méghozzá gyakorlatilag kezdettől fogva), amit a többi társadalmi szereplő is 2
A köztudatban „koronaváros” megjelöléssel ismertek. Erről a kifejezésről másutt szólok, itt csak
annyit előlegezek meg, hogy a 18. század derekától jön használatba ezekre a településekre – tehát még épp korszakunkon belül –, előtte soha nem fordul elő. Egy ideig még a feltűnése után sincsen azonban olyan egyedi megkülönböztető jellege, mint a mai köztudatban, hogy ti. a terminus éppen és csak a mi településeinkre vonatkozik, élesen megkülönböztetve őket a hazai településállomány teljes fennmaradó részétől. A kifejezés ilyesfajta használata korszakunk végéig (tehát az 1760-as évekig, ld. alább) sem jellemző. Arról pedig végképp nem beszélhetünk – még korszakunk után sem –, hogy kialakult volna valamiféle, a kizárólagos szóhasználattal párhuzamos (esetlegesen annak alapot adó), sajátosan csak a mi településeinket jellemző státus, jogállás. A kifejezés tehát kerülendő. Sziget neve elé a Máramaros- előtagot hivatalosan csak az 1913-as magyarországi településnév-rendezéskor illesztették, korszakunkban soha nem fordul elő. Mi következetesen az egykorú névalakot választjuk. 3
A települési (városi) nemnemes szabad státus és az ahhoz tartozó településállomány
tisztázódására ld. mindenekelőtt Kubinyi: König und seine Städte. A korábbi magas szintű települési privilégiumokra: Fügedi: Városprivilégiumok.
9
elfogadott. Ha azonban ettől függetlenülve önállóan mérlegelünk, akkor – amint majd bizonyítani igyekszünk – arra kell jutnunk, hogy egyikük, Hosszúmező városi mivolta mellett semmilyen elfogadható érvet nem lehet felhozni, hacsak nem éppen azt, amivel maguk a kortárs helyiek sikert értek el: városnak tekintették és városnak nevezték. A mezőváros – mint a városok altípusa – fogalmát a tudomány szintén a kortársaktól vette át, egyúttal azonban tartalmilag megosztottá tette azáltal, hogy a kifejezés eredeti, egykorú értelmétől függetlenül kialakított településkategóriákra is alkalmazza. Az öt város egységesen szintén csak abban az értelemben (illetve két, egymással összefüggő értelemben) tekinthető mezővárosnak, amelye(ke)t a kortársaktól örököltünk: egyikük sem volt kőfallal övezve és – a rendi berendezkedés végleges formájának kialakulásától kezdve – mindegyikük földesúri fennhatóság alatt állt/egyikük sem volt szabad város.4 A városias települések ettől eltérő jellegű fogalmi megosztásának igényéig a társadalomtudományok közül inkább csak a néprajz, a szociológia és a földrajz jutott el, jobbára megmaradva azonban a nagy hagyományú mezőváros kifejezés használatánál. Ennek a társadalomtudományos mezővárosfogalomnak az alapja a foglalkozás;
kifejezőbb
is
lenne
agrárvárosokról
beszélni.
Az
így
felfogott
településkategóriához városaink már nagyon is eltérően viszonyulnak: Sziget iparos– kereskedő település volt, éppúgy, mint a szabad, kőfallal övezett városok általában, miközben a másik három városias település közül Técső és Visk esetében bizonyosan, de feltehetően Huszt lakosságában is a paraszti elem játszott meghatározó szerepet. Ezáltal pedig világok választják el a településcsoport tagjait egymástól (főképp Szigetet a másik négytől, de Huszt sem kis mértékben tér el a paraszttelepülések szokásos foglalkozási összetételétől).5 Van tehát egy (valódi) város, két tipikus agrárváros és feltehetően egy harmadik is (a kiváltságos foglalkozási csoportok kimagasló jelenlétével és sajátosan differenciált iparos–kereskedő kisebbséggel), végül egy falu.
4
A mezőváros kifejezés kortárs értelme szorosan véve csak az előbbi, ám a királyi–királynéi
településállományon belül a fal egyúttal a jobbágyi függés és a tőle való szabadság kritériumaként is szolgált a 14. század második felében (ld. Kubinyi: König und seine Städte). 5
Huszt közrendű lakosságának foglalkozási besorolása, mint alább látni fogjuk, a leginkább
problémás a forrásadottságok miatt. Jellemzően inkább parasztinak tűnik, az agrártelepülésekénél differenciáltabb iparos–kereskedő réteggel. Az pedig kimondottan egyértelmű, hogy az öt közül ebben a városban volt a legjelentősebb nem közrendű (egyházi és nemesi) társadalom.
10
Településeink így a közismert összetartozásuk, a kortársaktól hagyományozódott egységes
városi
és
azon
belül
szintén
egységes
mezővárosi
státusuk
alatt
társadalomtörténeti szempontból valójában nemhogy közelről nem voltak hasonlatosak, de még a főbb településtípus-megkülönböztetéseknek is különböző oldalaira esnek. Mindez, mondanunk sem kell, alapjaiban vonja kérdésbe, hogy jelen átfogó vizsgálatuk mennyiben tartozik speciálisan a városok, ill. a mezővárosok története, társadalma körüli tudományos diskurzushoz. Persze jelentős részében elfednénk a valóságot, ha a foglalkozási szerkezet robusztus
válaszfalait
csupán
a
városszövetségi
működés
és
az
egykorú
településkategóriák szerinti minősítések cingár kötelékével állítanánk szembe. Az öt település a kialakulás folyamatában, az elnyert privilégiumlevelekben, a lakosság jogi helyzetének finomabb részleteiben, a birtokigazgatási hovatartozásban (azaz a mindenkori földesúr kilétében), az életmód számos táji meghatározottságú vonásában és még sok minden másban teljes azonosságot vagy magas fokú hasonlóságot mutat. Arról nem is beszélve, hogy egy helyi társadalomtörténet számára vajon nem épp az-e az előnyös területi minta, amely különböző társadalmi közegekből merít?
* Kutatásom első lépéseit – még a szélesebb időkört átfogó monografikus feldolgozás szándékának megszületése előtt – bizonyos véletlenek folytán az 1600 körüli állapotok vizsgálata képezte, tulajdonképpen egyetlen forrásnak, a huszti uradalom 1600as
urbáriumának
a
középpontba
állításával.6
Amikor
már
az
átfogó
helyi
társadalomtörténet célkitűzésének jegyében közelítettem a tárgyhoz, a kezdő időhatárt gyakorlatilag rögvest kitoltam a megtelepülésig, vagyis a települések létrejöttéig (13–14. század fordulója). Ez azonban nem jelent komoly ütközést a középkor és a kora újkor hagyományos kategóriáival, egész egyszerűen a forrásanyag miatt. A tényleges lakosság vizsgálatánál meghatározó két előadásmódunk (az összeírások elemzése és az egyes családok sorsának követése a rájuk vonatkozó egyedi anyag bevonásával) ugyanis egyaránt sokáig lehetetlen még: az előbbi a 16. század végéig, az utóbbi pedig a 15. század második feléig. Bár persze nem csak a tényleges lakossággal, hanem társadalmi
6
Glück: Máramarossziget. A téma kialakulásáról részletesebben ld. alább.
11
intézményekkel elvontan is foglalkozunk, ennek a megközelítésnek a forrásanyaga alapjában hasonlóan oszlik el az időben. A felső időhatár kijelöléséről el kell mondani, hogy azt meghatározta a 18. század második felében kezdődő új jelenségekkel (felvilágosodás, ipari forradalom stb.) kapcsolatos szakmai hagyomány. Az a hagyomány, amely nemhogy a kora újkornak mint az európai történelem egyik nagy korszakának, de egyfajta „régi” történelemnek a lezárulását köti ide, szembeállítva egy meghatározóan újjal. A 18. század második feléhez kötődő korszakhatárok között persze már az első pillanattól nem az eseménytörténeti, hanem a társadalomtörténeti jellegűek közül választottam. (Az utóbbiak valamivel korábbra esnek, mint az előbbiek.) Végül már menet közben alakult ki záró időpontként az 1760-as évek eleje. Ez – a teljességre törekvő adatgyűjtés határpontjaként – meg is maradt. Ha az így meghatározott időtávot csak onnantól vesszük komolyan, amikortól az imént felsorolt leendő megközelítési módjaink legalább valamelyikének a forrásanyaga rendszeresen rendelkezésre áll (vagyis a 15. század második felétől), még akkor is roppant tág intervallum marad (méghozzá amely nagyjából egybevág a kora újkor hagyományos időhatáraival). A téma azonban valójában ennél sokkal szűkebb. Csupán nagyjából egy évszázadra terjed. Ami régebben vagy később történt, rendszerint csupán a kiinduló és a követő állapot adatolása miatt szükséges. Ennél a pontnál pedig a kronológiai keretek kérdésének valójában mélyen tematikus, sőt: szemléleti jellege már egészen kidomborodik. Ahogy
ugyanis
az
először
természetesen
forrásonként
felszívott
információállományok kezdtek összekapcsolódni és átrendeződni (azaz jószerivel kezdettől), úgy egyre inkább egyetlen kérdésfeltevés került a középpontba. Olyannyira, hogy ez a problémakomplexum már csaknem az elejétől7 meghatározta a témáról való gondolkodásomat, a rá vonatkozóan felgyűjtött forrásadatok új rendjét, és végül a vele kapcsolatos átfogó megnyilatkozások – így jelen dolgozat – mondanivalóját és szerkezetét is. Ez a kérdés a 16. század végétől a nyugati civilizációban mindenütt
7
Ld. korábban az MTA TTI fiatal kutatói sorozata keretében tartott 2007-es előadásomat
(Változások a 17–18. századi magyarországi mezővárosi társadalomban. Az öt máramarosi város példája címmel), amelynek tárgyát akkor még kissé más időhatárok között kezeltem. A szöveg nyomtatásban nem jelent meg.
12
jelentkező gyökeres társadalmi átalakulás. A szóban forgó átalakulás az életnek jószerivel minden területén jelentkezett, részjelenségei pedig olyan összefüggésrendszert alkotnak egymással, hogy nincs egy közülük, amelytől ne lehetne eme belső összeköttetések vonalain keresztül eljutni bármely tetszőleges másikhoz. Innen a kérdés kissé homályos megjelölése mint „átalakulás”, tematikus vonatkozás nélkül. Sajnos azonban a forrásanyag mégis tematikus korlátozásra kényszerít bennünket, amikor a 16. század végétől meginduló társadalmi változások kérdését az öt város keretei között kívánjuk vizsgálni. A problémakomplexumnak nem csupán a középszintű építőelemei között akadnak helyben alig vagy egyáltalán nem adatolhatóak (olyan fesztávolságú kérdésekre kell gondolni, mint pl. a népességszám alakulása, a keresletikínálati viszonyok változása a helyi piacon az árak alapján), hanem a makroszkopikus részelemek között is vannak, amelyek csupa ilyen alárendelt egységből állván maguk is lényegében adatolhatatlanok a mi mintánkban. Sőt kérdéskomplexumnak végső soron csak egyetlen makroszkopikus egysége van, amelyet akár pusztán helyi (öt városi) adatokat középpontba állítva is lehet tárgyalni. Ez pedig a társadalmi intézményrendszer – azaz közelebbről a normák és az emberi kapcsolatok, szervezett közösségek – átalakulása. Úgy döntöttem ezért, hogy a 16. század végétől induló társadalmi átalakulás többi főelemét
gyakorlatilag
teljesen
kihagyom,
és
teljes
egészében
a
társadalmi
intézményrendszer átalakulására koncentrálok. Szeretnék róla átfogó képet nyújtani annak ellenére, hogy természetesen a társadalmi intézményrendszer témája alá sorolandó középszintű kérdések között is akadnak bőven olyanok, amelyekről alig van forrásunk. Ezeket a részkérdéseket azonban támogatják, ill. bizonyos mértékig helyettesítik a velük szűkebb körben (ti. a társadalmi intézményrendszer témáján belül), kevesebb áttételen keresztül kapcsolatos és jól adatolható vonatkozások. Nem abban az értelemben, hogy az utóbbiakból egyenesen következtetni lehetne a rossz forrásadottságú részkérdések területén történtekre (noha adott esetben erre is van lehetőség), hanem abban, hogy maga az egész, vagyis a társadalmi intézményrendszer sorsa megérthető belőlük, valahogy úgy, ahogyan egy javarészt éles, kisebbrészt homályos vagy teljesen sötét mezőkből álló képről is felismerhető, hogy mit ábrázol.
*
13
Szeretnék végül röviden számot adni a téma kialakulásának útjáról. Munkámat szoros, de másodlagos szálak kötik a 2004-ben megvédett egyetemi szakdolgozatomhoz, amelyben a huszti várbirtok igazgatását és gazdálkodását tárgyaltam az 1600–1604 és 1614–1615-ös időszakban (a Habsburg kincstári igazgatás, azon belül is közvetlenül a Szepesi Kamara fennhatósága idején). Forrásul alapvetően a tiszttartóktól a területi kormányszerveken át az Udvari Kamaráig terjedő hivatali apparátus korrespondenciája, a helyi tiszttartók által a közvetlen felettes hatósághoz benyújtott számadások, valamint a birtokosváltásokkor és a tiszttartók hivatalba lépésekor felvett összeírások szolgáltak.8 A várbirtokot ma is a helyi társadalom egyik szereplőjének és így a helyi társadalomtörténet részének tekintem (mint jelen dolgozatból látható); ám az átfogó helyi társadalomtörténeti kutatás programjához nem ezen a szemponton keresztül vezetett az út. Sőt épp ellenkezőleg, a várbirtok története elég későn találta meg a helyét az alapvetően a dolgozó lakosság iránti érdeklődéstől motivált témában. (Ezért minősítettem másodlagosnak a kapcsolatot.) Az idő tájt, amikor a várbirtokra vonatkozó említett kutatást befejeztem, és már egy majdani doktori disszertáció függvényében alakultak az elképzeléseim, a szakdolgozati témától eleinte gyakorlatilag teljesen elszakadtam. A továbbiakban felmerült ötletek alapján két nagy érdeklődési terület bontakozik ki. Az egyik az iratképző hivatali szervek, kiváltképpen az uralkodói kormányzat története. Ezen belül az 1526 utáni kelet-közép-európai Habsburg-birodalom (vagyis a Ferdinánd-ág országcsoportja) és az önálló Erdélyi Fejedelemség hivatalszervezete, illetve ágazatilag elsősorban a kincstári kormányzat érdekelt. (Korábbi, meg nem valósult disszertációs témám az a folyamat volt, amelynek során a Magyar Királyság északkeleti részében a Habsburgbirodalom pénzügyigazgatásnak különálló területi kormányszerve alakult ki 1554/1567re.) A másik, talán egy hajszállal később is induló nyomvonalat képezte a „helyi társadalomtörténet”. Ezen az úton viszont a mintavétel problémájával találkoztam (amit kezdettől területi alapon képzeltem el). Ez a probléma a kellő tapasztalat híján számomra megoldhatatlannak bizonyult. Tettem ugyan némi lépéseket egyes vidékek szondázására, de ezek utólag visszatekintve igen kezdetlegesek és teljesen elégtelenek, sőt mondhatni szakszerűtlenek voltak. A figyelmem így terelődött vissza (a tanácstalanság 8
A dolgozat érdemi része megjelent: Glück: Sókamara, továbbá túlnyomórészt ugyanezen a
munkán alapul Glück: Személyzet.
14
szükséghelyzetében) a huszti várbirtokra, amelynek az uradalmi igazgatásra és gazdálkodásra vonatkozó kutatás nyomán mellékesen a népét is ismertem valamennyire. Már akkor hallottam valamicskét a helyi társadalom több, azóta szisztematikusan is keresett, mára talán lehetőség szerint meg is ismert alakjáról, akik neveket is viseltek előttem. Így végül az uradalom népe mint helyi társadalomtörténeti minta megkutatása mellett döntöttem. Ezzel együttesen a vizsgálatot az öt városra korlátoztam. Az ugyanis világos volt az uradalom 1600-as urbáriumában olvasott névanyag és néhány más szempont alapján, hogy ezeknek a településeknek a törzsökös lakossága alapvetően magyar volt (egyedül Viské inkább német, tehát még mindig latin, „nyugati”, ráadásul korszakunkban már jócskán elmagyarosodva), míg a megyének gyakorlatilag a teljes fennmaradó területét összefüggően ruszinok és románok lakták (beleértve az uradalom falvait); márpedig ebben az értelemben is a nyugati civilizáció vizsgálatán, illetve a magyar történetíráson belül kívántam maradni.
* Szeretném még egész röviden pontosítani, hogy a társadalomnak mely entitásai tartoznak a kutatás körébe, vagyis hogy kit tekintettem „helyinek”, az öt városi társadalom részének. A magánosok, természetes személyek esetében a döntő körülménynek a lakóhelyet választottam. Minthogy a több lakhellyel is rendelkező családok, személyek esetében felmerül a tényleges lakóhely kérdése, ez azonban megfelelő források híján sokszor nem válaszolható meg, ezért mindenkit helyinek vettem, akinek volt kialakított lakóhelye az öt település valamelyikén, kivéve ha annak használaton kívüliségére kifejezett forrásadat állt rendelkezésre (pl. a lakótelek elhagyott, „puszta” minősítése). Nem vettem viszont figyelembe azokat, akik a lakóhely tekintetében nem, csupán valamely más tevékenység vagy körülmény révén kötődtek településeinkhez (pl. „extraneus” ingatlanbirtoklás, az öt városi határ haszonvételi lehetőségeinek igénybe vétele a gazdálkodásban, munkavállalás valamely öt városi háztartásban vagy gazdálkodó üzemben). Az intézmények közül – mutatis mutandis – ugyanezeket fogjuk figyelembe venni („lakóhely” helyett persze központot értve), de az „állami” (uralkodói vagy rendi) és egyházi intézményeket, továbbá a közösségi szervezeteket (pl. települési közösség, céhek) csak akkor, ha az előbbieknél az illetékesség, az utóbbiaknál a résztvevők köre meghatározóan öt városi. 15
* Ez a dolgozat nem jelenti a téma teljes feldolgozását. Az alábbiakban, az iratanyag ismertetése során kitérek majd azokra az irategységekre, amelyeknek felkutatása, átvizsgálása még nem történt meg, de feltétlenül pótolni szeretném, továbbá bizonyos esetekben már fellelt iratok, iratcsoportok feldolgozása is még hátravan. Összességében azonban az adatgyűjtésnek ezek a hiányai csekély mértékűek az elvégzett részhez képest. Ennél nagyobb korlátozást kellett alkalmaznom a szöveg megírásánál. Nem csupán arról van szó, hogy – mint az imént kifejtettem – a középponti témán, a 16. század végétől kezdődő társadalmi változások kérdésén belül a társadalmi intézményrendszer vizsgálatára kell korlátozódnom. További két főtéma megírásáról is lemondtam egyelőre. Az egyiket a helyi lakosság életének azok a vonatkozásai képezik, melyek, ha úgy tetszik, még a társadalmi berendezkedéseknél is konzervatívabbak: a viszonylag erősen táji meghatározottságú mindennapi életkörülmények, mindenekelőtt a lakás, amely ezen a témán belül úgy-ahogy még adatolható. A másik egy egészen eltérő aspektus, a helyi társadalom tevékenységalapú megközelítése,9 amelyből szintén tulajdonképpen csak egy részterületre vannak érdemi adatok, nevezetesen a mezőgazdasági munkára. Látható tehát, hogy mindkét téma adatolásának lehetősége eléggé aránytalan, nagyobbrészt hiányzik, továbbá az is, hogy mindkét téma alapvetően távol áll a középponti kérdésünktől – noha éppen ezért oly érdekes, hogy a 16. század végétől meginduló változások hogyan tudtak még ezekre a vonatkozásokra is hatni. Egyelőre azonban ennek megvizsgálásáról le kell mondanunk.
Az iratanyag Az iratjellegű forrásanyag őrzési egységei részben gyűjteményes jellegűek (vagyis kimondottan gyűjtői tevékenység során, különböző idegen irattárak darabjaiból állították őket össze), másik részük azonban még tükrözi azt az eredeti összetételt, amely magának az iratképződésnek a folyamatában jött létre (proveniencia), utóbbi esethez értve azt is,
9
Az ezzel kapcsolatos elvi kérdésekre ld. Szabó: Társadalomnéprajz 81–150.
16
amikor a provenienciának megfelelő irategységet szakszerű levéltári körülmények között, utólagosan igyekeztek helyreállítani. A továbbiakban e két csoportot iratgyűjteménynek, illetve irattárnak nevezem.10 Az iratgyűjtemények a fentieknek megfelelően származékos jellegűek, hiszen eredetileg minden tételük beletartozott valamely irattárba. Ez utóbbiakkal kell tehát először foglalkoznunk.
Irattárak A téma kutatásához azokat az irattárakat szükséges figyelembe venni, amelyeket (1) maguk a vizsgálat körébe tartozó („helyi”) entitások, (2) a felettük hatáskört gyakorlók vagy (3) a velük kiegyensúlyozott (tehát nem alá-fölérendeltségi) kapcsolatba kerülők hoztak létre. Ehhez a három csoporthoz még egy negyediket adhatunk hozzá. A különböző társadalmi szereplők által alkalmazott állandó tisztviselők, illetve alkalmi megbízottak rendszeresen tartották maguknál az uruk, ill. megbízójuk iratait, melyek aztán olykor nem kerültek be/vissza annak irattárába. Ily módon elvben szóba jöhet az előbbi három csoportba tartozó magánosok vagy intézmények valamennyi illetékes alárendelt tisztviselőjének vagy megbízottjának családi irattára is. Egy-egy iratképző – és így a tőle származó irattár – persze egyszerre több kategóriának is megfelelhet. Ezért a továbbiakban az iratképzők típusai szerint vesszük számba a témához tartozó irattárakat. (Ezek: magánosok, közösségek, üzemek, intézményes társadalmi szereplők – azaz az egyház és a szuverén.)
10
A fentieknek megfelelően nem minősül iratgyűjteménynek az irattáron belül, az adott iratképző
anyagából létrehozott gyűjteményes jellegű irategység, sem pedig az adott iratképző alárendeltségében működő külön levéltári hivatal anyaga, melyet ugyancsak magának az adott iratképzőnek az irattárából hoztak létre, az onnan átvett iratok őrzésére. Ilyen levéltár működött az Udvari Kamara mellett már a 16. századtól, a Magyar Kamara mellett – a Szepesi Kamara iratait is gyűjtve – a 18. század közepétől, az erdélyi Thesaurariatus és a vele együttműködő jogügyigazgatóság mellett pedig 1769-től, majd a 18. század végétől számos megye, város és jelentősebb család mellett is.
17
Magánlevéltárak A helybeli magánosok irattárai – ahhoz képest, hogy hány család lakta településeinket a korszakunkba tartozó évszázadok alatt – rendkívül gyér számban maradtak fenn. Csaknem kizárólag úrbéri járadékos (jobbágybirtokos, földesúri) famíliáktól ismerünk irattárat. Mondanunk sem kell, hogy ezek már eleve mily csekély részét tették ki mindenkor a helyi társadalomnak. A kivételeket is kizárólag nemesi családok alkotják, méghozzá olyanok, amelyek egyrészt elérték az egytelkes nemesek rendi kategóriáját (azaz jobbágybirtokkal ugyan nem, de szabad [nemesi] lakóingatlannal rendelkeztek), másrészt pedig nem kétkezi munkából éltek. Az irattárat hátrahagyó családok persze nem feltétlenül kezdettől fogva merítették ki az említett kritériumokat, és ez számunkra néha óriási szerencsét jelent. Ha a család csupán valamely későbbi generációjában emelkedett fel, az alacsonyabb státusú (armalista, sőt közrendű, ill. dolgozói foglalkozást űző) felmenőktől örökölt iratok akkor is megőrződhettek az egységes családi irattár részeként. Ilyen alacsonyabb státusú embereknél képződött iratanyagok csak ilyen módon maradtak meg a mi esetünkben, de ilyen módon néha megmaradtak. Nézzük
azonban
először
azokat
a
családokat,
amelyek
nemhogy
jobbágybirtokosok voltak, de egyenesen magát a huszti uradalmat birtokolták, hiszen ők nem csupán helyi társadalmi szereplőkként, hanem más helyiek – a helyi társadalom nagy része – felett gyakorolt (földesúri) joghatóságuk révén is tekintetbe jönnek. Tudtunkkal a következő ilyen családok hagytak hátra irattárat (zárójelben a tényleges birtoklás időhatárai): Nádasdy (1530–1546),11 Homonnai Drugeth (1607– 1612),12 iktári Bethlen (1618–1670),13 Rhédey (1648–1667),14 bethleni Bethlen (1703, 1714–1744),15 Károlyi (1711?–1712).16 Az időbeli eloszlás korántsem csupán a családi levéltárak fennmaradásának véletleneit tükrözi. A huszti uradalom ugyanis csupán a 17.
11
MOL E (a Magyar Kamara Archívumában).
12
Štátný archív v Prešove.
13
ANR–DJC. 1648–1670 között Bethlen Druzsina révén, akinek jogán a férje, Rhédey Ferenc
(†1667) volt a tényleges birtokos. 14
MOL P.
15
MOL P.
16
MOL P.
18
század elejétől induló bő egy évszázadban volt többnyire magánbirtokosok kezén, megszakítva a Rákóczi-szabadságharc alatti kincstári birtoklással. Megelőzőleg döntően királyi-királynéi birtoklással találkozunk, amit elsősorban az uralkodói hatalom megroppanásának időszakaiban szakított meg magánbirtoklás, így a korai Zsigmondkorban és a Mohács utáni időszakban (János király 1528–1529-es, török segítséggel történt visszatérte és Ferdinánd király kormányzatának az 1540-es évek közepétől útnak induló rendteremtése között). A rendiséggel szemben a 17. század utolsó harmadától komoly eredményeket elérő Habsburg-kormányzat pedig csupán az 1740-es évekre jutott el a koronajószágokra vonatkozó 1514-es dekrétum érvényesítéséig, mellyel kapcsolatban az uradalom 1744-ben végérvényesen kincstári kézre került. A legnagyobb hiány így végső soron – ha a Drágfiakat (tényleges birtoklás 1387 után–1405 előtt) nem számítjuk – az Apafi család (1673–1702) levéltárának szétszóródása. A nem az iratképző család irattárának keretei között, hanem leszármazók vagy későbbi idegen birtokosok irattáraiban fennmaradt huszti uradalmi földesúri anyagok közül is érdemes kettőt kiemelni. A Bethlen–Rhédey-birtoklás (1618–1670) időszakának iratanyagából egy szép darab maradt meg az Eszterházy család tatai levéltárában, 17 köszönhetően annak, hogy az Eszterházyak is a huszti uradalmat 1618-ban zálogba kapó Bethlen István örökösének mondhatták magukat.18 (Nem állapítható meg, hogy az iratanyag a családi leszármazás révén került ide, vagy a birtokokért folytatott 18. század végi perben szedték össze. A repertórium az utóbbi mellett foglal állást.19 Mindenesetre egy földesúri családi irattár többé-kevésbé egységes maradványának tűnik, és így a birtokjog utólagos érvényesítése szempontjából teljesen érdektelen iratok is találhatóak benne.) A másik ilyen maradvány az 1702-ben, a család birtoklásának lezárultakor II. Apafi Mihály kezén lévő iratok egy tetemes csoportja, amelyeket akkor a kamarának adott át és annak levéltárába olvadva maradtak fenn.
17
MOL P.
18
Ezt az Eszterházy-fiúk (Miklós nádor fiai) és a Thököly-lányok (Imre fejedelem nővérei) közötti
házasságok alapozták meg. A három Thököly-testvér anyja, Gyulaffy Mária ugyanis a Bethlen másik leánya, Anna és Gyulaffy Sámuel közötti házasságból származott. 19
Az Eszterházy család tatai és csákvári levéltára. Repertórium. Összeállították Bakács István –
Iványi Emma. Bp., 1964. (Levéltári Leltárak 25.) 56.
19
A felsoroltak közül a Homonnai Drugethek levéltárát egyelőre nem kutattam.20 A Nádasdyaké, az iktári Bethleneké és a Rhédeyeké töredékes, nagyon csekély jelentőségű iratanyagot nyújt csupán a témánkra. Az utóbbi kettő főleg csak jogbiztosító iratokat (uralkodói kegyek, ügyletek) tartalmaz, a Nádasdy-levéltárban pedig elsősorban tiszttartói levelezés és csekély tiszttartói számadásanyag van, de ez utóbbi is alig bír fontossággal az öt városra. A bethleni Bethlen- és a Károlyi-levéltárban már legalább urbáriumot találunk (ha nem is névsorosat), továbbá némi tiszttartói levelezést (ill. a bethleni Bethlenek esetében családtagok köztit is). A legszínesebb összetételű – és adataiban is értékes – anyagot éppen az Eszterházyak tatai levéltára adja, ahol van tiszttartói hivatali utasítás és egész csekély töredékekben ugyan, de tiszttartói számadás is (ellenben nincs benne urbárium). A többi családnak tehát vagy vidéken volt jobbágybirtoka, vagy ott sem. Ettől függetlenül az öt város területén csupán saját lakótelkeikkel rendelkeztek. Ezeknek a családoknak egy része régebbi birtokos nemesi família, amelyek valami módon lakhelyet szereztek településeinken. Vannak közöttük közeli birtokosok, akiknél más indok nem mutatható ki a városi házszerzésre (a kihalt Dolhai),21 illetve olyanok, akiknek korábbi birtokai akár országrésznyi messzeségben feküdtek, és az uradalom ura mellett vállalt familiárisi szolgálat révén vetődtek vidékünkre (borosjenei Korda,22 keserűi Fráter).23 Ez utóbbiak persze elsősorban jobbágybirtokot alakítottak ki maguknak a szolgálati helyük környéken (egytől egyig vidéken), de emellett akár már ők maguk szereztek öt városi lakhelyet is; öt városi lakótelkük pedig akár a birtoktest fejeként is funkcionálhatott (borosjenei Korda). Tágabb értelemben ide tartozik a huszti Barilovics család is, azonban egy alacsonyabb státusban: korábban nem rendelkeztek jobbágybirtokkal, és helyben is csupán a birtokos nemesség küszöbére jutottak (könnyen elveszthető zálogbirtokokkal, néhány jobbágy erejéig), ráadásul irataik a kihalásuk után a leszármazók kezére kerülve maradt fenn.24 (A család helybeli szerencséjét megalapozó családtag a borosjenei
20
A levéltár Milan Belej levéltáros (ŠA Prešov) tájékoztatása szerint csak a huszti vár feletti
uralommal kapcsolatos levelezést tartalmaz ebből az időből. 21
A Teleki család gyömrői levéltárában (MOL P), ahová azt követően kerültek be az iratok, hogy a
Dolhaiak kihalta után a Telekiek szerezték meg a dolhai uradalmat. 22
ANR–DJC.
23
DRNKK.
24
A Lónyay család levéltárában (MOL P).
20
Kordáknál egy 17. század közepi uradalmi prefektus, a keserűi Frátereknél egy 17. század végi jószágkormányzó, a huszti Barilovicsoknál pedig egy 15–16. század fordulója körüli világi hivatalnok.) Szemben állnak ezekkel a vidékünkkel kapcsolatba kerülésük idején már eleve birtokos (vagy egytelkes) nemesi családokkal azok, amelyek már alacsonyabb státusukban is a helyi társadalom részét képezték, és innen emelkedtek fel, értelemszerűen
nem
is
feltétlenül
az
uradalom
szolgálatában.
Ezeknek
a
társadalomtörténeti szempontból különösen érdekes családoknak a többsége ugyancsak határozottan és tartósan a birtokos nemességbe jutott, de jellemzően kisebb jószágállománnyal, és körükben már megjelenik az egytelkes, esetleg csupán átmenetileg, zálogjogon birtokossá válni képes családok típusa. Az önálló irattárat hátrahagyó családok a Szigeti Vass25 és a técsői Móricz,26 illetve a huszti Nagyiday,27 bár ez utóbbi família a társadalmi felemelkedés szempontjából döntő generációjában bevándorló volt, aki vélhetően éppen az uradalmi szolgálata miatt került ide, de még közrendűként. (Tartósan igazolható jobbágybirtokos az első és a harmadik.) Más családok, méghozzá itt egytől egyig leányági leszármazók levéltáraiban kötött ki a kihalt egrestői Szigeti,28 szigeti Bartos,29 szigeti Ponc30 és a szigeti Szerencsy31 családok anyaga, valamint a Szigeti Szabóké, akiknek iratai azonban mára elvesztek.32 Ezek a családok mind birtokos nemesek lettek, kivéve a Szigeti Szabókat, akik átmeneti birtokszerzési próbálkozások után az egytelkesek között ragadtak. (Az említett famíliák közül a Szigeti Vass, az egrestői Szigeti, a szigeti Bartos és a Szigeti Szabó 16. századi világi hivatalnokcsalád, a szigeti Ponc a 17. század első évtizedeiben felemelkedett kézműiparos–agrárvállalkozó família, a huszti Nagyiday és a técsői Móricz uradalmi szolgálatvállalással jutott felfelé a
25
MOL P.
26
MOL P.
27
MOL P.
28
A Bálintitt és a Petrichevich Horváth család levéltárában: ANR–DJC. (A Petrichevich-Horváth
levéltár másik része Marosvásárhelyen van, ezt egyelőre nem tudtam kutatni, de kezdő évköre későbbi kezdetű). 29
A szigeti Ponc család iratai között, ld. a következő jegyzetet.
30
A szigeti Szerencsy család iratai között, ld. a következő jegyzetet.
31
A Bárczay család levéltárában (SNA).
32
Egykor a Chernel család levéltárában, mára elveszett. Utoljára a 19–20. századfordulón
ismerték. Pettkó Béla: A Chernel-család levelesládájából. Századok 27. (1893) 818.
21
17. század húszas-harmincas, illetve hetvenes éveiben, a szigeti Szerencsyeknél pedig egy református lelkészfi hajtotta végre a birtokos nemességbe emelkedést a 17–18. század fordulóján, királyi és vármegyei hivatalnoki állások révén.) Láthatóan jóval több tehát a nem önálló formában fennmaradt anyag, minthogy ezek közül legalábbis az iménti csoportosítás szerinti első két kategóriát a tulajdonképpeni városi (iparos-kereskedő és velük összefüggően az írástudó tisztviselő) családoknál megszokott sérülékeny demográfia jellemezte. Ami a nem uradalombirtokos családok irattárainak tartalmát illeti, azokban még az esetleges vidéki jobbágyaik tekintetében sem igen van másfajta irat, mint uralkodói adományok és más egyéb kegyek, valamint jogügyletek. Egyéb, nem földesúri mivoltukkal kapcsolatos irataik is hasonló jellegűek (perek, osztálylevelek, záloglevelek, egyéb
szerződések,
teleknemesítések,
közrendből
felemelkedett
családoknál
teleknemesítések stb.), amit ritkán egészít ki némi levelezés. Az eddigiekben a helyi családokkal foglalkoztunk, ki kell azonban térnünk arra is, hogy nem maradtak-e fenn iratanyagok olyan családoktól, amelyek maguk nem tartoznak a vizsgálat körébe, de mégis tartalmaznak adatokat az öt városi lakosokra a hozzájuk fűződő kapcsolataik révén. Mint említettem, az ilyen kapcsolat lehetett joghatósági jellegű vagy kiegyensúlyozott. (A tisztviselők magánlevéltárba került hivatalos iratokról másutt szólunk.) Ami a joghatóságot illeti, magánosok közötti leköteleződések származhattak familiaritásból, úrbériségből, alkalmazotti munkavállalásból és ide sorolhatjuk a fogottbíráskodást is mint önként vállalt eseti jellegű bírói joghatóságot. A kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz sorolhatjuk a szerződéseket (ügyleteket) és a magánlevelezést. Mindezek közül egyedül az úrbériség esetében van egységes és aránylag jól nyomon követhető kiindulópontunk annak meghatározására, hogy számolhatunk-e idegenbeli partnerekkel, éspedig az öt város földje feletti nemesi birtokjog megoszlása. Városaink jobbágylakosai, mint láttuk, a történelem során gyakorlatilag mindig a huszti uradalom urától függtek, azaz külső földesurak egyáltalában nem is voltak.33 Valamennyi egyéb esetben csupán szórványadatok állnak rendelkezésre a
33
Tudtunkkal az egyetlen kivétel, amikor 1613-ban Bethlen Gábor fejedelem elzálogosította Técső
városát Bornemisza József huszti főkapitánynak, aki nem rendelkezett saját lakhellyel az öt városban. MOL E 148 fasc. 1844. nr. 29.; MOL F 1 VII. köt. p. 19–20., 22–24. Bornemisza birtoklása nem volt tartós, ha egyáltalán birtokba lépett, 1614-ben ugyanis, mikor a Habsburg csapatok kezükre kerítették Husztot és Kővárt, a fölvett urbárium szerint Técső már ismét az uradalom része. MOL R 323 nr. 39.
22
tényleges kapcsolatokról, és a lehetséges külső partnerek köre elvben parttalan. Így jobb híján nem tudunk mást tenni, mint hogy a közeli környék családjainak levéltárait vesszük figyelembe. Ezen az alapon a Perényiek34 és az Újhelyiek35 irattáraiban folytattunk kutatást. A kimondottan tisztviselési alapon szóba jövő családok, ill. levéltáraik között erősen válogatni kell. Talán a legfontosabb lenne az 1724 előtti nádor–helytartók családi levéltárainak átvizsgálása. Máramaros megye azonban a Habsburg uralom alá kerülésétől 1703-ig, valamint 1714-től közjogilag Erdélyhez tartozott,36 1703–1711 között pedig a felkelő fejedelem alá. A dinasztia Magyarországához csak 1711–1714 között, amely időszakban egyedül Eszterházy Pál nádor (1681–1713) volt hivatalban.37 Ugyanakkor az állami adózásra mindez nem vonatkozott: a Partium ebben a tekintetben Erdély önállóságának megszüntetése óta folyamatosan Magyarországgal képezett egységet. Ám a nádor előtt az adóügyeket csak megyei szinten intézték, ami a jelen kutatáshoz már túl tág lépték. Tudtunk ilyen iratot azonosítani még az egyébként helyi (huszti uradalmi) földesúri archívumként is számba jövő bethleni Bethlen-levéltárban is.38
34
MOL.
35
MOL.
36
Visszacsatolására 1733-ban, tehát már a Helytartótanács korában került sor.
37
Eszterházy Pál nádori iratainak egységében (MOL P 125) csak az adóval kapcsolatos megyei
szintű adatokat találtunk. 38
A szigeti közrend és a nemesség között, az akkori földesúr (iktári Bethlen István) részvételével
kötött nagy jelentőségű 1622-es szerződéséről van szó. Ennek az iratnak az egyik példánya a bethleni Bethlen-levéltárban van (MOL P 1961 21. t., 1622-nél [fol. 2–5.]), amely többek közt Bethlen Miklós családi levéltára is, aki 1702-ben (a másik Bethlen-ág birtoklásától teljesen függetlenül és jóval annak lezárulta után) zálogba kapta a huszti uradalmat. Gondolhatnánk, hogy a korábbi birtokiratoknak a birtokszerzéssel összefüggő bekerüléséről, tipikus esetről van szó; de nem. 1699–1701-ben, még II. Apafi Mihály földesurasága alatt zajlott egy komoly konfliktus a viski és técsői nemesek és az ottani közrend között, amelyben a megoldást a kormányzat a Guberniumra és a főispánra bízta –aki akkor éppen Bethlen Miklós volt! A kormányszék azt javasolta, hogy a nevezett két mezővárosban is a Szigeten létrejött korábbi megállapodást vegyék alapul a két rend viszonylatában. Valójában ekkor készült a főispán számára is egy másolat az 1622-es iratról, akárcsak a Gubernium számára (MOL F 46 1571–1700. nr. 387.), és méghozzá – a szövegek összevetése alapján – Bethlen példánya éppen ez utóbbi után.
23
Közösségi levéltárak A magánosok társulásaiként álltak elő a közösségek mint intézmények. Ilyen szervezeteket a rendi társadalomban jobbára csak a közrendű, dolgozó emberek hoztak létre, elsősorban általános jelleggel, települési alapon. Az öt város lakói – a papjaikat leszámítva közrendű emberek – települési szinten eredetileg egy-egy közösséget alkottak. A 17. század elejétől a század derekáig terjedő időszakban Huszton, Hosszúmezőn és Szigeten a nemrég megszaporodott nemesség saját települési közösséget hozott létre. Innentől tehát összesen nyolc ilyen kommunitás működött az öt városban, egymástól függetlenül és egyenrangúan. Ezek közül mindösszesen kettőnek maradt fenn a korszakunkba nyúló irattára: a szigeti nemesi városé39 és – ma már nem önálló formában – Técső városé.40 Az öt város azonban „másodfokon” is települési közösséget alkotott azáltal, hogy az egyes városok kommunitásai szervezett, állandó szövetségként működtek együtt (ebben nem a lakosság közvetlenül, hanem az egyes települési magisztrátusok képviseltették magukat). A nemesek 17. században létrejött három települési közössége ebben a szövetségben nem vett részt. Az öt város közösségének külön irattára volt, amelyet eredetileg a földrajzilag középponti fekvésű Técsőn, a templom épületében őriztek, és máig fennmaradt.41 Az
öt
városi
levéltár
a
17.
század
elejéig
bezárólag
lényegében
privilégiumlevelekből áll (az öt város ilyen okleveleket csaknem minden esetben közösen kapott), de ez az irattípus később sem tűnik el, noha a 17. század végétől jócskán megritkul. Helyét főleg az öt város közösségének külső érdekvédelmi fellépéseivel kapcsolatos anyag veszi át (a vonatkozó korrespondenciától, beadványoktól a hiteleshely előtti tiltakozáson át a felsőbbségi, pl. uralkodói vagy guberniumi parancsokig), de
39
ANR–DJM.
40
Técső levéltára egészen az állami gyűjtőlevéltárba szállításáig (!) volt meg a maga szervesen
kialakult, eredeti formájában. Itt, a kárpátaljai területi levéltárban azután az iratokat egyenként beosztották az öt város közös levéltárába (ld. alább), bár a régi jelzetek alapján meg lehet különböztetni a két irattár eredeti tartalmát. Técső levéltára különben bizonyára annak köszönheti a fennmaradását, hogy az öt város közös levéltárával azonos helyen, együtt őrizték (a técsői templomban), és bizonyára ez vezetett a fond szakszerűtlen felszámolásához is. 41
ÖK. A korábbi elhelyezésre: Bizottsági jelentések 73.
24
előfordul egy-két öt városi szinten kötött szerződés is, valamint rendkívül minimális terjedelemben öt városi szintű statútum és gyűlésjegyzőkönyv. Técső város anyaga, az öt közrendű magisztrátusi levéltár közül az egyetlen, amely korunkba visszanyúlik, csekély mennyiségű, töredékes, vegyes szálas iratból áll, úgyszólván értékelhetetlen az öt város társadalomtörténete szempontjából. Rendkívül fontos viszont Sziget nemes városának irattára, mely jegyzőkönyvekből, korrespondenciából és kisebb számban a közösséghez tartozó magánosokat illető iratokból áll, minthogy a nemesi közösség privilégiumokban nem részesült (külön-külön, az egyes települések szintjén még a közrend is csak nagy ritkán, a fent említett ok miatt), a gazdasági tisztviselők számadásai és más hasonló iratok pedig, melyekből a régi segédletek szerint még megvolt valamennyi, ma már hiányoznak. Az adózók összeírásaiból csak azt a keveset ismerjük, amelyeket a jegyzőkönyvekbe vezettek be.42 Foglalkozási közösségek (céhek) a 16. század végétől alakultak az öt városban (korszakunk zárásáig Huszton, Técsőn és Szigeten), de egyetlenegynek a korunkbeli irattára sem ismert. Másfajta társulásról nem tudunk városainkban. A közösségeknél ritka az idegenbe vezető joghatósági kapcsolat, az öt város esetében azonban éppenséggel találunk ilyent: Nagyszőlős város magisztrátusa ugyanis fellebbezési fórumként szolgált az öt (közrendű) települési közösség tagjai számára. Sajnos azonban a városnak nem maradt fenn korunkbeli irattára. A térbeli közelség szempontja alapján, az esetleges korrespondenciára vagy ügyleti kapcsolatokra tekintettel Beszterce város43 és Nagybánya város44 irattáraiban folytattunk kutatást. Nagybányától csak néhány levél került elő, amelyet a magisztrátusok váltottak egymással, Beszterce kiterjedtebb fennmaradt korrespondenciájában viszont megtalálhatjuk a huszti várbirtok tisztjeinek és a megyének a leveleit is, összességében jóval bővebb anyagot. (A tárgy a magisztrátusok esetében többnyire a kereskedelmi kapcsolatok biztonsága, ill. magánosok ügyeinek támogatása, míg az urasági tisztek jobbára anyagbeszerzés és iparosmunkákkal kapcsolatos megrendelések, szegődtetések ügyében írtak.)
42
A nagybányai területi levéltár őriz egy minimális iratanyagot Visk város levéltára (Primăria
oraşului Vişc) néven, mely Balogh Béla ny. levéltáros tájékoztatása szerint nem iratképzői irattár, hanem válogatás. Az anyagot egyelőre nem volt módunkban kutatni. 43
ANR–DJC.
44
ANR–DJM.
25
Országos, uralkodói és egyházi levéltárak A rendi jellegű országok szervezeti szempontból igen kevéssé voltak alkalmasak állandó irattár kialakítására és megőrzésére, a magyar korona országai közül is csupán a szűk Magyarország esetében került sor ilyesmire az 1723-as országgyűlési határozat nyomán.45 A kései alapítás és az iratképzőnek a – helyi társadalomtörténeti szempontból – nem éppen lényegi hatásköre alapján számottevő eredményt nem várhatunk ettől az irattártól. Benne őrzik a 17—18. századi országos összeírások közül kettőnek, az 1715ösnek és az 1720-asnak az anyagát, továbbá ide gyűjtötték be a 18. század derekán a legkorábbi fennmaradt nádori adománykönyvet, Nádasdi Tamás nádorét (1554-től), amelyet – megyénk 1556/1557-ig még a Habsburg magyar királyok alá tartozván – szintén nem hagyhattunk ki, bár témánkra vonatkozóan egész minimális anyag került csupán elő belőle. Ami az intézményes társadalmi szereplőket illeti, közülük mindenekelőtt az uralkodó jön számításba. A szuverén uralkodók (magyar királyok és önálló erdélyi fejedelmek) nem csupán a szuverenitásukból fakadó joghatóságot gyakorolták az ország teljes lakossága felett, de a huszti uradalmat is birtokolták, méghozzá a 17. század elejéig többnyire, 1744-től végleg, olykor pedig a két időpont között is. Nem csoda, hogy az uralkodói kormányzat irattáraiban találjuk a témánkra vonatkozó egyik legfontosabb forráscsoportot. Annak ellenére van ez így, hogy a Habsburg-dinasztián kívül minden más magyar király, az önálló erdélyi fejedelmek, továbbá a különböző felkelésekhez kapcsolódó átmeneti fejedelmek irattárai egytől egyig szétszóródtak. Ez lehetőségeinket mindjárt erősen behatárolja, amennyiben az északkeleti fekvésű Máramaros az ország megosztódásától, vagyis az 1520-as évek végétől a törökök 17. század végi kiűzéséig terjedő időszakban (ami számunkra a kulcsidőszak) többnyire nem a Habsburg magyar királyok uralma, hanem az erdélyi fejedelmeké alatt állt. (Ez a helyzet a huszti vár 1557es elfoglalásától kezdve vált tartóssá, majd az 1570-es speyeri szerződés ismerte el hivatalosan.) Sőt a Habsburg-fennhatóságot még a törökök kiűzése után is megszakította II. Rákóczi Ferenc szabadságharca.
45
MOL N Archivum Regni.
26
Máramaros megye így összességében a következő időszakokban állt közjogi Habsburg-fennhatóság alatt: 1526–1527, 1534–1546,46 1546–1557, 1599–1605, 1614– 1615, 1685/169047–1703, 1711-től. A megye 1690 után a dinasztia birodalmán belül továbbra is Erdélyhez tartozott, egészen az 1733-as visszacsatolásáig (kivéve az adózást, amelyben kezdettől fogva Magyarországgal együtt kezelték az egész Partiumot). A birodalom ténylegesen magyar ügyekben is illetékes központi szerveinek irattárai között a kutatást teljes mértékben a kincstári hivatalokra (azaz praktikusan az Udvari Kamara levéltárára) korlátoztuk, mint amelyből témánkra a legértékesebb adatok várhatóak.48 Egyebekben azonban igyekeztünk kiterjeszkedni a kormányzás más ágaira (mindenekelőtt az uralkodói kancelláriákra és az általános jellegű, nem szakosított kormányszervekre, azaz a tartományi kormányzótanácsokra és az egyúttal a nemesség kommunitásaként is működő vármegyére) is. Kutattuk tehát a magyar és az (1690 utáni) erdélyi kancellária irattárát. Hasonlóképp az erdélyi kormányzótanácsét (1690–), magyar részéről azonban csak az 1724 utánié van meg, a korábbi, átmenetileg fennállt helytartótanácsoké (1549-től, ill. az 1670-es években) hiányzik.49 A királyi bíróságok (országos szinten a királyi és a hétszemélyes tábla – melyeknek irattára lényegében 1724-től indul –, ill. az 1724 előtti ítélőmesteri bíráskodás anyaga, valamint Erdélyben az 1690 utáni királyi tábla, területi szinten pedig az 1724 utáni magyarországi kerületi táblák) irattárait csak a többi irattárban végzett kutatás során látókörbe került esetleges perek alapján vontuk be a kutatásba. (Ilyen per egy akadt, az öt város szabad telket és ezekkel együtt földesúri haszonvételeket bíró nemesei és a kamara mint földesúr között 1747-ben indult kúriai per.)50 A birodalom országos és területi kincstári szervei közül illetékes volt az 1546— 1557-es Habsburg-fennhatóság idején a Magyar Kamara, 1600—1604-ben csak a Szepesi Kamara (mint ami akkor ténylegesen az Udvari Kamara közvetlen alárendeltségében működött), 1614—1615-ben a Szepesi és felettes hatóságaként a Magyar Kamara. A vidékünkön a 17. század végén tartósan beköszöntő (immáron csupán 1703—1711 között
46
Ebben az első két időszakban a huszti várat uraló magánbirtokos pártállása folytán.
47
1685 a tényleges katonai megszállás kezdete.
48
ÖStA AVA FHKA.
49
MOL A; MOL B; MOL F; MOL C.
50
MOL O Kúriai Levéltár.
27
megszakított) Habsburg-uralom idején, mint említettem, Máramaros egészen 1733-ig Erdélyhez tartozott. Ennek ellenére szó sincs a magyarországi kincstári kormányszervek illetékességének hiányáról. Az adóügy tekintetében a birodalom kormányzata kezdettől fogva a szűken vett Erdélyre (azaz a Partium nélküli területre) korlátozta az erdélyi kincstári kormányzat illetékességét. Ám a két alkalommal is (1685, 1711) nyugati irányból érkező katonai hódítás nyomán ténylegesen nemcsak ebben az ügykörben, hanem minden másban is (mindenekelőtt a harmincad- és birtokigazgatásban) illetékességet szereztek a magyarországi kamarai szervek, amit a Thesaurariatus csak kisvártatva, 1702-re, ill. 1713/1714-re fedezett fel, és csupán ekkor érvényesítette a közjogi helyzetből fakadó illetékességi igényeit. 1733-ban viszont a közjogi visszacsatolást
már
pontosan
és
szorosan
követte
a
magyarországi
kincstár
illetékességének helyreállása. Erről az oldalról a 17. század végétől kezdődő időszak mindhárom hatalomátvétele (1685, 1711, 1733) során ismét a Szepesi Kamara vette kezelésbe a terület uralkodói érdekeltségeit, immár mindannyiszor a Magyar Kamara alárendeltségében. Utóbbi szerv azután az 1740-es évek derekától kezdve, a harmincadügyet leszámítva, rövid időn belül egyszerűen kiszorította az előbbit a vidékünkkel kapcsolatos ügyintézésből, közvetlenül véve kézbe az alsóbb hivatalok irányítását. Minthogy közben a Magyar Kamara az Udvari Kamara rovására is kiterjesztette a hatáskörét a mindaddig közvetlenül az udvari hatóság által kezelt hazai sóügyre, a megnövekedett feladatok intézésére 1754-ben máramarosszigeti székhellyel külön területi kormányszervet hoztak létre a Magyar Kamara alárendeltségében, a Máramarosi Kamarai Adminisztrációt. (Nevével ellentétben illetékessége nem pontosan a megyével esett egybe. A szempontunkból lényeges valamennyi kincstári érdekeltség hozzá tartozott, immár korszakunk végéig.) A felsorolt szervek közül a Magyar és a Szepesi Kamara, valamint az erdélyi Thesaurariatus
irattára
Adminisztrációé nem.
52
maradt
fenn,51
azaz
csupán
a
Máramarosi
Kamarai
Az egyes uralkodói jövedelemágakban működő helyi szervek
(ilyenek voltak mindenekelőtt a harmincadok és a bányahatóságok) irattárai közül a
51
MOL E (Magyar és a Szepesi Kamara), MOL F (Thesaurariatus).
52
A 19. század végén még megvolt Szigeten, legalábbis vélhetően ennek a kormányszervnek az
irattárát ismerték akkoriban jószágigazgatósági vagy kamarai levéltárként. Ld. pl. Bizottsági jelentések 100.
28
témánkkal kapcsolatba hozhatóak egyike sem maradt meg. A rónaszéki sóbányahivatal irattáráról vannak említéseink a 19–20. század fordulójáig,53 de későbbi sorsa nem ismert. Az említett irattárakat az adott hivatal illetékességének fent ismertetett időhatárai között kutattuk (mely időhatárok alakulása maga is csak a kutatás során bontakoztak ki pontosan). Ami az uralkodói kormányzat iratörökségében fellelt anyagot illeti, a kancelláriák irattárában többnyire a privilégiummegerősítések, nemeslevélváltások, valamint a közvetlenül az uralkodóhoz intézett, nem kamarai elintézésű panaszok – köztük az öt város és a földesúr közötti 1696—1701-es, számunkra igen fontos úrbéri vita – hagytak nyomot. Rendkívül nagy a jelentősége ezen kívül a magyar kancellária esetében a hiánytalan sorozatban fennmaradt királyi könyveknek. Jelentős forrásértékkel bír témánkra a Gubernium irattára is. Itt találhatóak meg mindenekelőtt az öt városi nemesek és közrendűek közötti 1699—1701-es súlyos konfliktussorozat iratai, ennek az ügynek a rendezésében ugyanis a Gubernium kitüntetett szerepet játszott. A kúriai irattárból az említett per (1747–) aktáját tanulmányoztuk. A kincstári kormányzat napirendjére, amikor nem földesúri minőségében járt el, szinte felsorolhatatlanul sok vonatkozásban kerülhettek vidékünk ügyei. Kimagaslóan rendszeresek a harmincadügyek, szórványadatokkal a vidék kereskedelmére. (A bányaügyek közül a sógazdálkodás lenne számunkra jelentős, ám a máramarosi sóbányák sajátos fejlődésként 1435 óta uradalmi keretben, a huszti várbirtok tartozékaként működtek, a kérdés iratanyaga ezóta a földesúri iratanyag részét képezi.) Ezen kívül említésre érdemesek az egyenes adózással összefüggő összeírásjellegű források: a dikajegyzékek a 16. század közepi és a 16—17. század fordulója körüli Habsburgfennhatóság idejéből (bár az utóbbi időszakban az öt város adatait az adókivetési rendszer bizonyos sajátossága folytán nem tartalmazzák), valamint az 1696-os országos összeírás. A Habsburg-uralkodók földesuraságának, azaz a huszti vár kincstári birtoklásának az időszakai a következők: 1546–1557, 1600–1604, 1614–1615, 1702–1703, 1712–1714, 1744-től. (Ezek mind a dinasztia közjogi fennhatóságán belülre esnek, hiszen az uralkodói kincstárak nem birtokoltak át a másik szuverén területére.) A kincstári irattárak ezzel kapcsolatos anyaga a fentebb felsorolt várbirtokos családok irattárainak 53
Innen került be a Máramaros Megyei Múzeum-Egyesült gyűjteményébe 1902-ben a máramarosi
sóvágók nevezetes 1498-as privilégiuma. (Ld. Muzeumi évkönyv. A Máramaros-vármegyei Muzeumegyesület története és a muzeum tárgyainak jegyzéke. Máramarossziget, 1905.).
29
mindegyikét felülmúlja forrásértékben. A kincstári birtoklás eme időszakaiból nemcsak hogy
gyakorlatilag
folyamatosan
rendelkezésre
áll
a
tiszttartókkal
folytatott
korrespondencia, de majd mindegyikből vannak tiszttartói utasítások, hasonlóképpen leltárak, az első periódust kivéve mindegyikből rendelkezünk urbáriumokkal (melyek részben névsorosak), az első, de még teljesebben a második periódusból pedig a helyi tiszttartók által a feletteseikhez benyújtott birtokszámadások is fennmaradtak. De még a birtokjogbiztosító (ügyleti) forrásanyag is aránylag gazdag, sőt az 1744-es birtokba lépést követően kifejtett, meglehetősen kemény jogfeltáró és jogérvényesítő kamarai politika következtében a magánföldesurak korszakaihoz képest páratlan értékű ilyetén iratanyag áll rendelkezésre. Ezt a páratlan értéket tulajdonképpen egy iratcsoport képviseli: a kamara 1746-ban pert indított az öt városban szabad telket bíró (azaz nemesi jogon birtokló) nemesekkel szemben a telkeikhez fűződő jogok bizonyításának kikényszerítése céljából, amelynek következményeként végül négy város érintett nemessége békés megegyezés alapján produkált a jogairól 1753-ban (a kivétel Huszt). A teleknemességvizsgálat mutatis mutandis olyan módon folyt, mint a vármegyék által helytartótanácsi parancsra végrehajtott, jól ismert személyes nemességvizsgálatok, azaz egyrészt a jogszerű szerzést, másrészt a jognak a szerzőtől a producensig terjedő legitim továbbszállását kellett bizonyítani. A bemutatott, sokszor másfél évszázadra visszamenő iratokról a kamara másolatokat készíttetett, amelyeket az egyes telkekkel kapcsolatos eljárás jegyzőkönyveihez csatoltak, olykor más feljegyzésekkel genealógiai táblákkal) kiegészítve.
(mindenekelőtt
54
A vármegye az ispánon keresztül a rendi korban is még a mindenkori szuverén általános jellegű területi közegének tekinthető, amellett, hogy egyúttal a terület nemességének (és így számos öt városi illetőségű személynek) a közössége is volt. Máramaros megye irattára a legtöbb más megyééhez hasonlóan fennmaradt. 55 A vármegyei hatóság folyó működésével kapcsolatban keletkezett anyag, mint rendesen, a jegyzőkönyvekkel nyúlik vissza a legrégebbre (1629), mivel kiváltságlevelekben a megyék igen ritkán részesültek (Máramaros esetében a legkorábbi 1637-es). A másik fő iratcsoport, a korrespondenciajellegű szálas anyag bőséges, de csak a 17. század végétől kezdődik. Megvannak a pénzügyi tisztviselők munkája során keletkezett iratok is, ám sajnos az öt városra csupán egy rövid időszakból nyújthatnak adatokat, mivel a repartíciós 54
Az anyag alkotja nagyrészt a MOL E 148 1679–1680. és 1864–1865. fasciculusait.
55
ANR–DJM.
30
rendszerű adózásban (ami az 1680-as évek második felében jött be) a huszti uradalom 1702-től végleg elvált a megyétől (előzőleg pedig az országos egyenes adót külön erre rendelt királyi és/vagy rendi közegek szedték). De még így is a megyei levéltárból, a repartíciós adózásban gyakorolt joghatóságnak köszönhetően került elő az öt város társadalomtörténetének pótolhatatlan alapforrása, az 1701-es adóösszeírás. A vármegyei levéltár vegyes iratai között pedig az öt városra vonatkozóan végrehajtott 1728-as országos összeírás egyik példányát sikerült fellelni. Az egyházak esetében már helyi szinten is beszámolhatunk irattárak fennmaradásáról. Parochiális egyház eredetileg egy-egy működött minden településen, kivéve Husztot, ahol már a reformáció előtt létrejött egy másik plébániaegyház is. Ezek a reformáció idején mind a református felekezeten kötöttek ki, illetve Huszton a második egyház megszűnt. Az öt ősi, de immár református parókia mellett csupán a 17–18. században alakultak újabb egyházak, főleg görögkatolikusok a betelepülő ruszinok miatt, latin (római katolikus) viszont korszakunk végéig egyedül Szigeten 1730 körül (továbbá Huszton zajlottak erre vonatkozó kísérletek az 1750-es évektől). Mindezen egyházak iratanyagai közül csupán a huszti református egyházközségé volt jelentős, köszönhetően az uradalom földesuraitól kapott donációknak, amelyek révén a huszti egyház – az öt városi egyházak közt egyedülálló módon – még vidéki jobbágybirtokkal is rendelkezett.56 Ezen túlmenően ide került be a helyi nemesi közösség 1656-tal induló jegyzőkönyve is (a 19. század végén már itt őrizték).57 Sajnos azonban ennek az egyházközségnek az iratanyaga teljesen szétszóródott, egyes egyedül éppen az utóbb említett idegen darab, a nemesi közösség jegyzőkönyve található meg máig.58 A többi helyi egyházközség irattárait egyelőre nem kutattuk. Az egyházközségi levéltárakból a számunkra legfontosabb irattípust, az anyakönyveket mind Ukrajnában, mind Romániában kiemelték.59
56
Az 1784-es és 1835-ös rendezés szerinti állapotokra: Józan: Iratok. A 19. század végén:
Bizottsági jelentések 108–117. 57
Bizottsági jelentések 114–115.
58
Az irat fotómásolatát Józan Lajos huszti református lelkész bocsátotta rendelkezésemre.
59
Az ukrán oldalon anyakönyvi hivatalokban helyezték el őket, és hozzáférhetetlenek. A román
oldalon az illetékes állami gyűjtőlevéltárba kerültek, ld. alább.
31
Az egyházközségeken kívül két helyi székhelyű egyházi intézmény irattára maradt fenn. Az egyik a szigeti református iskola, a 17. századig visszanyúló anyaggal. 60 Ezt az irattárat egyelőre nem kutattuk, talán legfontosabb darabja, a 17. század végétől kezdődő anyakönyv azonban, mint a szakirodalom számbavételénél látni fogjuk, ki van adva. A másik az 1730 körül létrejött szigeti piarista kolostor irattára, melyet ma az illetékes szatmárnémeti r. k. egyházmegye levéltára őriz. Várady Lajos levéltáros tájékoztatása szerint teljesen rendezetlen, ezért egyelőre szintén nem kutattuk. (Az öt városban a reformáció előtt nem volt szerzetesház, később is csak ez az egy római katolikus szerzetesrend települt le, valamint egy bazilita keleti kolostor létesült Huszton.) Végül van az egyházi intézményeknek, ill. irattáraiknak egy sajátos csoportja, mely számunkra igen nagy forrásértékkel bír. Egyes káptalanok és szerzetesi konventek uralkodói parancsra kötelesek voltak eljárni a hiteles iratkibocsátásra korlátozódó feladatkörben
különböző
ügyekben,
és
az
ehhez
szükséges
közhitelességi
felhatalmazással is rendelkeztek. Amint több más társadalmi szereplő (így pl. egyes országos főméltóságok, vármegyék, települési közösségek), ezek az egyházi intézmények is mint hiteleshelyek rendelkezésre álltak a közhitelességi szolgáltatással a magánosok számára is. Az anyagunkban megfigyelhető tanulságok alapján a magánosok alapvetően ugyanazokat a hiteleshelyeket használták, mint amelyeket az uralkodó (a kisebb, de tanulságos eltérések itt nem érdekesek). A hiteleshelyi hálózat és területi illetékességi kör megszilárdulásától, azaz a 14. század derekától fogva a török hódítás koráig úgyszólván kizárólagos szerepet játszott a leleszi konvent. Ennek a helyzetnek az ország két, majd három részre szakadása után meg kellett változnia, hisz Lelesz többnyire a Habsburgok, Máramaros viszont inkább az erdélyi fejedelmek fennhatósága alatt állt. A dinasztia hatalmának felújulásai idején átmenetileg visszatért ugyan a leleszi konvent szerepe (1546–1557, egy-két esetben 1599–1604 között, sőt kivételesen még a 18. század közepén is), az önálló erdélyi fejedelmek fennhatóságának állandósulásától (1557-től) azonban szükségszerűen átvette a helyét a gyulafehérvári káptalan, a kolozsmonostori konvent, sőt olykor a váradi káptalan. A négy említett egyházi hiteleshely közül csak a váradi káptalannak nincs a korszakunkba
visszanyúló
irattára.61
A
leleszi
konvent
irattára
országos
60
ANR–DJM fond 47. Liceul reformat Sighetu Marmaţiei.
61
A többi: SNA (leleszi konvent), MOL F (kolozsmonostori konvent és erdélyi káptalan).
32
összehasonlításban is kimagaslóan ép állapotban maradt ránk, mind a jegyzőkönyveit, mind a szálas iratokat tekintve. A témánkra vonatkozóan előkerült hiteleshelyi irattári anyag jellegét tekintve teljes mértékben megfelel a szokásosnak: uralkodói parancsra birtokiktatások,
határjárások,
idézések,
ítéletvégrehajtások,
magánfelek
kérésére
szerződések és egyoldalú jogügyletek (pl. jogfenntartó nyilatkozatok, végrendeletek), valamint átírásos irathitelesítések. A magánfelek körével kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy mivel a települési közösségek – bár eleinte a jelentősebb városokat leszámítva főként csak a helyi plébániaegyházak papságára támaszkodhattak mint írástudó emberekre – a saját tagjaik (azaz lényegében a közrendű társadalom) ilyetén igényeit nagyjából ki is tudták elégíteni, ezért az egyházi hiteleshelyeket a gyakorlatban a nemesség vette igénybe, illetve anyagunk alapján olykor hozzájuk fordultak maguk a települési közösségek a saját ügyeikben. Megfigyelhető továbbá, hogy a 16. század derekától az egyházi hiteleshelyek erősen teret vesztenek az egyéb közhitelességi iratkibocsátók előtt, így mindenekelőtt a vármegye szerepe nő meg, de a 17. századtól már a megalakuló nemesi települési közösségek is belépnek.
Üzemi levéltárak Az igazgatásilag elkülönült (külön tiszttartóra bízott) gazdasági üzemek közül legalábbis a jelentősebbeknél bizonyára szintén rendszeresen alakultak ki állandó, a tisztviselőváltásokon át megmaradó irattárak. Ilyen üzem azonban a rendi korban nagyon kevés volt, az öt városban mindenekelőtt a huszti várbirtok. Sajnos ennek az üzemnek az irattára nem maradt fenn, ellenben a hozzá kapcsolódó uradalmi ügyészségé – mely a 18. század közepén, a kamarai birtokba vételt (1744) követően alakult ki – igen.62 A fentebb már említett uralkodói sógazdálkodáson kívül más olyan nagyüzemi tevékenységről nem tudunk a környéken sem, amely öt városiakat alkalmazott volna vagy bármely más módon kapcsolatba került volna velük.
62
MOL E Királyi Jogügyigazgatósági Levéltár.
33
Iratgyűjtemények Az iratgyűjtemények közül azokat kell figyelembe venni, amelyek esetében a gyűjtés kiterjedhetett a bennünket érdeklő irattárakra. (Itt természetesen nem csak a ma is létező, hanem a már teljesen felbomlott egykori irattárak is tekintetbe jönnek.) Az iratgyűjtés mint különböző idegen irattárakra kiterjedő tevékenység alapvetően már a történetkutatással van összefüggésben, jellemzően annak premodern (a 20. század elejéig
tartó)
korszakával,
nagyjából
a
széles
körű
állami
levéltárvédelem
megszervezéséig bezárólag, amióta ilyen tevékenységet inkább már csak irattári körülményeikből eleve kiszakadt darabok vonatkozásában folytatnak a közlevéltárak. Idegen irattárakra vonatkozó gyűjtésre ugyanakkor a rendi berendezkedés jogi kereteinek fennálltáig (1848) nemigen volt lehetőség, mivel azokat még az eredeti érdekből őrizték a tulajdonosaik. Így hát nem meglepő, hogy a témánkat érintő gyűjteményes anyag is jórészt a 19. század derekától a 19–20. század fordulójáig tartó időszakban halmozódott fel. Ki kell emelni, hogy a különböző idegen irattárakból összeválogatott gyűjteményes állagok létrejötte nem csupán a – darabonkénti vagy töredékenkénti – begyűjtéshez, hanem a begyűjtött iratképzői irattárak „rendezéséhez” is kapcsolódik, amennyiben a modern levéltári elvek elterjedése előtt sokszor azokból is gyűjteményes egységeket alakítottak ki. Sőt amennyiben a közintézmények végső soron sokkal nagyobb anyagot gyűjtöttek be egész irattárak formájában, mint töredékesen, az ilyesfajta belső rendezések nyomán állott elő az iratgyűjtemények nagyobb része. Amint az esetünkben jól megfigyelhető, az eredeti irattári keretüktől elszigetelt iratdaraboknak a begyűjtésére még a jelzett időszakban is inkább csak a magánosok, valamint kisebb települések, céhek stb. irattáraiból volt lehetőség, és – azon kívül, hogy a kormányszervek régi irat- és levéltárait 1876-ban állami gyűjtőlevéltárba koncentrálták – egészben is elsősorban a magánosok magasabb történeti értékű irattárai kerültek be (intézményi őrizetbe). Gyűjtést egyrészt történeti érdeklődésű magánosok (sokszor hivatásos kutatók) folytattak, a közintézmények közül pedig elsősorban a közvélemény nagyobb figyelmét és bizalmát élvező múzeumok, sőt olykor oktatási intézmények. A múzeumokhoz képest
34
háttérbe szorultak az aránylag későn és egyelőre csak országos szinten megjelenő közlevéltárak (közlevéltár), főleg ami a magánirattárak begyűjtését illeti. Országosan messze a legnagyobb gyűjteményt a Nemzeti Múzeum halmozta fel, amit hasonló pozícióban követ a maga területén az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mindkét esetben a kézirattári keretekből önállósodott szervezeti formában. Helyi szinten aránylag későn, a 19—20. század fordulóján alakult meg a Máramarosmegyei Múzeum-Egylet, amely szintén létrehozta a maga kézirati tárát, ami egykori tartalma alapján tulajdonképpen szintén levéltári gyűjtemény is volt egyben. A Nemzeti Múzeum gyűjteménye azonban éppen rendkívüli jelentősége folytán megszűnt, amennyiben végül 1934-től sajátjaként átvette az Országos Levéltár, amely ezzel megalapozta saját vegyes iratgyűjteményét.
Az
ily
módon
elsődlegessé
előrukkolt
országos
levéltári
iratgyűjteményből a legfontosabbak a legkorábbi öt városi céhlevél (1597), számos armális, egy Bethlen- és Rákóczi-kori vármegyei tisztviselői iratanyag, amely vélhetően a felbomlott családi irattár(ak)ból sorolódott ide (benne 1616-ból az erdélyi fejedelmi pénzügyigazgatás számára készült dikajegyzékkel), a huszti uradalom 1614-es névsoros urbáriuma és végül a 18. század közepi megyei nemességvizsgálatok ugyancsak eredeti jegyzőkönyvei (ezeket különben még az 1940-es évek elején is a megyei levéltárban őrizték).63 A levéltári gyűjteménynek a Nemzeti Múzeum szervezetén belüli önállósulása ellenére a visszamaradt kézirattár sem érdektelen számunkra. Az azóta nemzeti könyvtárrá önállósult múzeumi könyvtár (OSZK) kézirattárában találhatóak a megyénk feletti Habsburg-fennhatóság 16–17. századi rövid időszakaiban keletkezett (majd a kamara irattárából kiselejtezett, de Jankovich Miklós által megmentett) máramarosi sókamarai számadások közül a bekötött darabok. (Ilyen kötésmódot történetesen csak a 16. század közepi fennhatósági időszak egy részének összesítő számadásainál alkalmaztak.) Az EME és a megyei múzeum anyagát egyelőre nem vizsgáltam át, mivel az eddig rendelkezésemre álló kolozsvári kutatóidő során az irattárakat (és másodsorban az oda került magángyűjteményeket) részesítettem előnyben, a máramarosszigeti múzeumi kutatást pedig egyelőre nem sikerült az intézménnyel egyeztetni.
63
Vö. Joódy.
35
Környékünkön létezett egy iskolai intézmény is, mely a könyvtárán keresztül jelentős iratgyűjtési tevékenységet folytatott, sőt azt jóval korábban kezdte, mint a megyei múzeumegyesület, és sokkal nagyobb eredményeket is ért el benne. Ez az intézmény a nagy hírű szigeti református líceum, amely tulajdonképpen eredetileg nem volt más, mint a város plébániai iskolája, a reformáció óta az egyházzal együtt református kézen, amely aztán a 17. századtól „akadémiai” tagozattal rendelkező, tágabb regionális jelentőségű oktatási intézménnyé emelkedett. Az iratgyűjteményt az iskola nagy tekintélyű tanára, évtizedeken keresztül igazgatója, Szilágyi István (†1897) hozta létre a 19. század derekán, az iskola könyvtárának kéziratgyűjteményén belül. Széles körű gyűjtői tevékenysége főként családi irattárakra terjedt ki, de megdézsmálta az öt város közös és az egyes városok külön irattárait, valamint a szigeti céhekéit is (legalábbis a mészároscéhét bizonyosan). A gyűjteményt az I. világháború idején elővigyázatosságból részlegesen Debrecenbe, az ottani református kollégium könyvtárába menekítették, amely helyzet – miután Sziget 1920-ban a román oldalra került, sőt a református líceumot meg is szüntették – állandósult. A második bécsi döntés (1940) után is csak a legszükségesebb iratokat vitték vissza Szigetre az újranyíló református líceumba, végül a II. világháború után az anyag végleg a debreceni kézirattárba olvadt.64 A helyben maradt rész nagyjából ezzel egy időben az illetékes területi közlevéltár őrizetébe került, és ma csak ez viseli a szigeti református líceum iratgyűjteménye nevet.65 A gyűjtemény (itt most egységesen kezeljük az egymástól elszakadt két részt) összetétele az eredetének körülményeiből kifolyólag nagyrészt megfelel a családi irattárakénak. Van azonban egy fontos különbség. Míg a Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjtése általában azokra az irattárakra koncentrálódott, amelyeket akár a tulajdonos család kiléte, akár a tartalmuk ilyen-olyan mélységű ismerete alapján, de mindenképp a a gyűjtő intézmény tisztviselőinek és a nemzeti-történeti buzgalomtól fűtött potenciális beadóknak a korabeli értékítéletéhez mérten becsültek kimagasló történeti értékűnek (ami a gyakorlatban elég egyoldalú eredményt mutat), később a modern közlevéltárak irattármentő (levéltárvédelmi) tevékenysége pedig e téren már jobbára szintén csak a hasonló „jelentős családok” levéltáraira terjedhetett ki, addig Szilágyi gyűjteményének összetétele egészen más képet mutat. Nem mintha az ő 64
DRNKK. Az ide került irategységet a kézirattárban „A Sztojka család iratai” cím alatt tartják
számon, s a megnevezett anyagrész kétségkívül az egyik legfőbb komponensnek tűnik. 65
ANR–DJM.
36
értékítélete bármiben is eltért volna a saját koráétól, de mivel a gyűjtését egy szűkebb környékre koncentrálva és gyakorlatilag a sok magángyűjtőre
is jellemző
„mindenevőséggel” folytatta, ezért olyan társadalmi állású családok kicsiny okirattárainak darabjait is tömegével söpörte be, amelyekhez hasonló famíliák és iratanyagok a központi intézmények ingerküszöbét nem üthették át. Innen nézve pótolhatatlan érdemének kell tartanunk, hogy a gyűjtemény számos olyan kisebb családi irattárat vagy azok bizonyos töredékeit őrizte meg, amelyek önállóan aligha maradtak volna fenn. Az iratképzők spektruma – státusukat tekintve – egészen a kétkezi munkából élő, közrendű lakosokig terjed. Ami pedig a gyűjtemény nem magánirattári eredetű darabjait illeti: Szilágyi az említett települési közösségi és céhirattárakból néhány jelentőségteljes küllemű privilégiumlevelet szemezgetett ki. (Így itt található az öt város több uralkodói privilégiumának, valamint a szigeti mészároscéh I. Apafi Mihálytól kapott 1676-os privilégiumának egyetlen eredeti példánya is.) Szilágyi gyűjtései során bekötött irat is került be, amelyek a kézirattár többi hasonló darabjának sorsában osztoztak. Ez a Szigeten maradt anyagrész esetében – amelyből a területi gyűjtőlevéltár csak a szálas iratgyűjtemény maradványát kebelezte be – sajnos a szétszóródást jelentette. (Tudtunkkal a máramarosszigeti városi könyvtár őrzi az egykori líceumi könyvtár valamiféle maradékát, talán a kézirattárból is, de ez egyelőre nem volt számunkra hozzáférhető.) A debreceni kollégiumi könyvtár kézirattárába olvadt ilyetén anyagból témánkra egy darab vonatkozik, ám az nem csekély fontosságú: ez a 18. század első évtizedeiben élt szigeti jegyző, Tordai Balog Márton iratmásolati könyve, amelybe – a személyes életútját is röviden felvázoló rövid bevezető után – a birtokait illető jogbiztosító iratok másolatait vezette be. (Sajnos a kötet töredékes.)66 A jelek szerint a debreceni református kollégiumi kézirattár azonban nem csupán a szigeti líceum anyagának részleges menekítése, majd beolvadása révén, utólag vált számunkra fontossá. Debrecen a helyi magyarság döntő többségét (és főleg annak társadalmi vezető rétegét) tömörítő öt városi református egyház számára egyfajta szellemi és – egyházkerületi székhelyként – szervezeti központként funkcionált, ha a református egyháztörténetben nem is mindig, de legalábbis a most számunkra fontos időszakban, az iratgyűjtemények létrejöttének jellegzetes korszakában, a 19. század derekától a következő századfordulóig terjedő időszakban feltétlenül. Aminek az eredete kideríthető,
66
Arra, hogy eredetileg a szigeti líceum kézirattárába tartozott: Bizottsági jelentések 103.
37
az két kisebb családi irattár (Íjgyártó, Veres), amelyek Lugossy Józsefnek köszönhetően kerültek a debreceni intézmény őrizetébe. (Lugossy a szigeti líceum professzora volt az 1840-es években, majd a debreceni kollégiumban fejezte be a pályafutását, ahol hosszú időn keresztül a kollégiumi könyvtár igazgatója volt, kézirathagyatéka is oda került.) További darabokról a vonatkozó adatok hiánya folytán nem tudhatjuk, hogy a szigeti líceumi anyagból vagy máshonnan kerültek-e be. Ezek között ki kell emelni Técső város jegyzőkönyvét, amelyet 1639-ben nyitottak, de sajnos számunkra alig szolgál adatokkal (inkább az iratfennmaradás útjainak története szempontjából érdekes), mert pár bejegyzés után abbahagyták a vezetését. Végül még egy szempontunkból nagyon is érdekes családi irattárat (a kelet-magyarországi birtokos nemes keserűi Fráter famíliáét) a kései örökös, Fráter Béla adott be Debrecenbe a 20. században. (Fráter István II. Apafi Mihály máramarosi jószágainak igazgatója volt a 17. század végén, így elsőrendű szerepet játszott a földesúr és az öt város közötti korabeli úrbéri vitában, amelynek korrespondenciajellegű forrásanyaga elsősorban ebben a kicsiny irattárban maradt fenn.) Az Országos Levéltár iratgyűjteményét – mint amelyet a Nemzeti Múzeuménak a befogadásával alapoztak meg – fentebb már tárgyaltuk. Az előző korszakban (az iratgyűjtés nagy korszakában) a többi iratgyűjtő intézményre jellemző „rendezési” elvek alól azonban a közlevéltár sem vonta ki magát. Így a levéltár végrehajtott egy nagyszabású gyűjtést a saját anyagán is, jobbára tehát irattárakon, amivel végtelen szerencsére csupán 1526-ig jutott.67 Az azóta is folytonosan bővített, egyre inkább kiegészített gyűjteményből azt a részt kutattuk, amely a bennünket érdeklő irattárakból (és korábbi gyűjteményekből) került be. A levéltár alaki gyűjteményei (térképek, tervek, pecsétek) közül a jellegét tekintve legmagasabb forrásértékű eredménnyel kecsegtető térképtárat kutattuk, de – amint az várható volt – a témánkat érintő legkorábbi darabok is csak az 1760-as évektől működésbe lépő felvilágosult kormányzat forrástermelésének köszönhetik a létüket. Retrospektív értelemben is kiemelkedő forrásértékkel bír ugyanakkor az a három, 1770-es évekből származó kamarai térkép, amelyek Sziget belterületét ábrázolják nagy pontossággal. (Ezek a legkorábbi térképes ábrázolások az öt város köréből.) A területi levéltárak hálózatát csupán a modern korban alakította ki a szervezett közösségi gondoskodás. Ezeknél az intézményeknél gyűjtésről már jóval korlátozottabb
67
MOL Q.
38
körben lehetett és lehet szó. Számunkra a területileg illetékes két levéltár (a Kárpátontúli területé [Ungvár–Beregszász], ill. a mai román közigazgatás szerinti Máramaros megyéé [Nagybánya]) mellett még egy hasonló intézmény jön számításba, amennyiben Erdélyben az országos érdekű múzeumi levéltárat (EME) is egy területi intézmény, a mai Kolozs megyei közlevéltár (Kolozsvár) fogadta be. A MOL 1526 előtti gyűjteményének megfelelőit ezekben a levéltárakban nem találjuk. Csupán két gyűjtemény tűnt számunkra fontosnak: a Máramaros megyei közlevéltárban alakítottak ki egy irattípus szerinti gyűjteményt az egyházi anyakönyvekből, amelyben megtalálhatjuk a Sziget és Hosszúmező református egyházában vezetett köteteket (1739–, ill. 1758–), míg a Kolozs megyei közlevéltárban egy alaki iratgyűjteményben, a függőpecsétes oklevelekében kutattunk.68 Témánkat kiemelten érintő magángyűjteményről csak egyről számolhatunk be, ez – meglepő módon – a székelykutató Barabás Samué. Gyűjtése igen koncentrált, alkalmasint egy meg nem valósított témájához kapcsolódik. Az anyag a Hosszúmező és a szomszédos falvakat birtokló román nemesek közötti határviták irataira terjedt ki, származási helyük Hosszúmező levéltára. (Az öt közül messze leginkább ennek a városnak voltak ilyen jellegű összeütközései a szomszédságával.) Barabás gyűjteménye azonban utóbb a Székely Nemzeti Múzeumba került, és annak anyagával együtt pusztult el a II. világháború végén Zalaegerszegen. Fényképmásolatban viszont jónéhány irata kutatható.69 Ezen kívül megkutattuk – egyelőre részlegesen, a szálas iratokra kiterjedően – a két legfontosabb erdélyi magángyűjteményt, Kemény Józsefét és Kemény Sámuelét.70 Innen is előkerült valami: néhány Apafi-kori levél, köztük a földesúr (Bornemisza Anna fejedelemasszony) és a helyi tiszttartók közötti érintkezés darabjai.
A kutatott állagok Az egyes irattárakon és iratgyűjteményeken belüli egységek kiválasztásának részletezésére itt nincs mód. A dolgozat végén található levéltári rövidítésjegyzék
68
ANR–DJM Colecţia „registre stare civilă”; ANR–DJC Colecţia de documente cu peceti atârnate.
69
MOL Fényképgyűjtemény, Mohács utáni iratok fényképei.
70
ANR–DJC.
39
tulajdonképpen ezeknek az állagoknak a listáját jelenti, természetesen csak ahonnan előkerült valami. A kutatást egyelőre nem minden állag esetében tudtam végigvinni, az alábbiakban inkább erről próbálok meg áttekintést adni (a felsorolt hiányosságokat azonban feltétlenül szeretném pótolni): A megye levéltárát egyelőre a Nagybányán folytatott kutatások időkeretének behatároltsága miatt csak részlegesen kutattam. Teljességre törekvően igyekeztem átvizsgálni az összeírások potenciális rejtekhelyeit: a megye pénzügyi és vegyes iratait. A jegyzőkönyvi anyagot (1629–) a más forrásokból megismert kulcsidőszakokra kutattam. A megye politikai és törvénykezési (igazságszolgáltatási) iratainak sorozatát (tehát a közgyűlés és a törvényszék működéséhez kapcsolódó szálas iratokat) egyelőre nem kutattam. Az anyakönyvek közül kihagytam a korszakunkat csupán éppen érintő hosszúmezei református anyakönyvet (1758–), amelyet a szigetivel együtt a nagybányai közlevéltár anyakönyvgyűjteményében. Szilágyi István gyűjteményének Debrecenben őrzött részéből ugyancsak az idő szűkössége miatt válogatnom kellett. Az egész anyagot átnéztem, és teljességre törekvően feldolgoztam a települési közösségek és a céhek irattáraiból származó darabokat, de a magánosok, családok iratait erősen szelektáltam a név alapján, azaz attól függően, hogy az adott család az addigi ismereteim alapján bír-e érdemi társadalomtörténeti fontossággal. Az ugyanitt őrzött egyedülálló forrást, Tordai Balog Márton másolati és feljegyzőkönyvét egyelőre nem dolgoztam fel. Végül megemlítem, hogy bizonyos feltárt és fel is dolgozott iratok, iratcsoportok adatait jelen dolgozatba még nem építettem be. Így mindenekelőtt az 1744 utáni kamarai földesuraság idejének uradalmi gazdálkodásával és uradalmi politikájával kapcsolatos iratanyagot (a Szepesi Kamara, a Magyar Kamara, az Udvari Kamara, a magyarországi királyi jogügyigazgatóság és a Kúria irattáraiból), kivéve a már említett teleknemességvizsgálat erősen retrospektív anyagát, amelyet épp ezért kezdettől fogva kiemelten kezeltem. Ugyanez a helyzet a szigeti református anyakönyv adataival, mely a témánkat érintő legfontosabb és legkorábbi évkörű anyakönyv ugyan, de még így is csupán 1739-el indul. 40
Az iratanyag Arra még fontos kitérnünk, hogy milyen anyag került elő az egyes irattípusokból. Erről természetesen csakis erősen válogatva (mind az irattípusok, mind pedig azokon belül a darabok között) lehet képet adni. Az alábbiakban a névsoros összeírásokról, az anyakönyvekről és a települési jegyzőkönyvekről adok rövid vázlatot. A repartíció kora előtti országos adó (subsidium) összeírásai közül egy 1616-os erdélyi darabon kívül a Habsburg-pénzügyigazgatás által létrehozott példányok ismertek, ám mindezek, ha tartalmazzák egyáltalán az öt várost, nem névsorosak.71 A repartíciós adózás korában már léptékben országos összeírások is készültek időnként, a megyék közötti adófelosztás céljaira (1696, 1715, 1720, 1728).72 Ezek mind megvannak az öt városra, ám megbízhatóságuk eléggé korlátozott, továbbá az összeírtak köréből a lakosságnak számunkra igen fontos státuscsoportjai maradtak kívül (pl. az egytelkes és birtokos nemesek valamennyiből). Ugyanebben az időben az erdélyi Gubernium rendeletére készült két összeírásunk is van, az egyik vármegyei szintű (1700),73 a másik csupán az öt városra terjed ki (1701).74 Az előbbi
tartalmában hasonló az említett
országos összeírásokhoz, az utóbbi azonban sokkal pontosabb és főként teljesebb, a birtokos nemességig a lakóháztulajdonosok minden elképzelhető csoportját magában foglalja, és szándéka szerint a zsellérekre is kiterjed. Megadja a földbirtok nagyságát, az állatállományt és az adóösszeget. Települési szinten csupán azokat az összeírásokat ismerjük, amelyeket Sziget nemesi tanácsa készített (mint szó volt róla, a nyolc települési közösségből érdemben csak ennek az egynek az irattára maradt meg), és amelyeket a
71
Rendszeresen csak a Habsburg pénzügyigazgatás részéről maradt meg ez az anyag, egy 1530-as
darabot követően az 1543–1555, illetve 1600–1604 közötti időből. Az öt várost az 1600–1604 közötti adóösszeírások nem tartalmazzák. (Valamennyi MOL E 158.) Az erdélyi fejedelmi pénzügyigazgatás részéről ismert: MOL R 293 8. cs., Mm m, nr. 2. (1616), ill. kiadásból egy 1564-es: Szabó: Adólajstrom. 72
1696: MOL E 156 148/12 p. 301–344.; 1715: MOL N 78 30. téka Com. Mm.; 1720: MOL N 79
31. téka; 1728: Mm m lt, Tárgy sz ir 29. (két darabban: fol. 178–207. és fol. 87–98.). 73
MOL F 49 2. cs. 15.
74
Mm m lt, Pü ir 12. (ez csak a Técsőre, Hosszúmezőre és Szigetre vonatkozó rész, a Husztot és
Visket tartalmazó füzet elkeveredve: Mm m lt, Tárgy sz ir 8. fol. 51v–60r).
41
tanács jegyzőkönyveiben rögzítettek (1740 körül).75 Ezek természetesen csak a helyi nemességre vonatkoznak. Mindezeken az állami, vagy az állami adót is magában foglaló összeírásokon kívül állnak a huszti uradalom úrbéri összeírásai. Sajnos az öt város úrbéri összeírásainak történetén szinte végigvonul az a körülmény, hogy a városok magas fokú kedvezményekben részesültek e téren, úrbéri terheik a települések háztartásszámától közvetlenül egyáltalán nem függtek, szemben például az uradalom falvaival, amelyeknek lakossága több terhet telkenként viselt. A legkorábbi földesúr, amelyről biztosan tudjuk, hogy rendszeresen készíttetett összeírásokat, a Habsburg kincstár volt. A kamraszervezet első fennhatósági időszakában (1546–1557) mindjárt megnyilvánul az említett körülmény, amennyiben az uradalom falvairól van külön csak ezeket a településeket rögzítő névsoros úrbéri összeírásunk, míg a városokról éppenséggel semmilyen sem. A következő két alkalommal (1600–1604 és 1614–1615) már más összeírási gyakorlatot folytattak, amennyiben – változatlan jellegű úrbéri terhek mellett – egységes összeírás készült az uradalomról, bennük az öt város lakóit is név szerint felvéve. Ez a két urbárium (1600, 1614) városaink két legkorábbi névsoros összeírása.76 Forrásértéke különösen az elsőnek van, elsősorban azért, mert az utóbbi sajnos egyáltalán nem ad vagyoni adatokat. A magánföldesurak részéről semmiféle összeírást nem ismerünk egészen épp az Apafikorig (az uradalom történetében 1673–1702, Bornemisza Anna és fia, II. Apafi Mihály földesurasága), dacára annak, hogy éppen e család levéltára hiányzik. Az uradalom 1702es kiváltásakor ugyanis II. Apafi Mihály átadta a kamarának a birtokában lévő összeírásokat, melyek így a kamarai levéltárban fennmaradtak, és az Apafi-földesuraság időszakában készült urasági összeírások teljes sorozatát jelentik (az egymás utáni tiszttartóváltásokhoz kapcsolódóan). Ám itt érvényesül másodjára a fenti kedvezőtlen körülmény: eme tucatnyi összeírás egyike sem névsorosan rögzíti az öt várost (miközben a falvakat igen). A családi levéltári körülmények között fennmaradt legkorábbi magánföldesúri urbáriumok (a Károlyiak részéről 1711, a bethleni Bethlenek részéről 1719, 1724)77 közül az első szemlátomást közvetlenül és pontosan az Apafi-kori összeírásokat veszi mintául, csakúgy, mint a közbeeső időszakból fennmaradt kamarai
75
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3.
76
1600: MOL E 156 174/25 p. 1–114.; 1614: MOL R 323 nr. 39.
77
1711: MOL P 397 V. sor. "D" t.: Huszt (226. d.); 1719, 1724: MOL P 1951 5. t. 1719-nél és
1724-nél.
42
urbárium (1712, a Szepesi Kamara birtokba lépése kapcsán), míg az 1714 utáni földesurak ettől a közvetlen iratkészítési mintától elszakadtak ugyan, de a városainkat továbbra sem tartották szükségesnek név szerint összeíratni. Annál is inkább, mivel közben 1702-ben olyan úrbéri szerződés jött létre a földesúr és az öt város között, amely terheiket egyösszegű készpénzben – ahogy a történeti irodalomban nevezni szokás, summában – állapította meg, amitől kezdve minden addiginál kevesebb értelme volt a lakosságot részletezni. Ennek ellenére az uradalom történetének utolsó birtokosváltáshoz, a kamara 1744-es birtokba lépéséhez ismét egy teljesen egyedi és név szerinti urbárium kapcsolódik,78 hogy aztán a korszakunkba eső utolsó urbárium (kamarai földesuraság alatt, az uradalom ügyeinek újjárendezése, a jobbágyterhek megemelése után, 1754) ismét csak összevontan tárgyalja településeinket.79 Ráadásul az 1744-es sem ad vagyoni adatokat (a telektulajdont leszámítva). Névsoros urbáriumaink tehát 1600, 1614, 1744 évekből vannak csupán, a termelővagyonra vonatkozó adataink ezek közül is csak 1600ból. Ezek után nem véletlen, hogy szempontunkból az 1600-as urbáriumnak és az 1701-es állami adóösszeírásnak lesz kiemelt jelentősége. Az anyakönyvekkel nagyon rosszul állunk. Olyan kutatás, amely meghatározóan ilyen forráson alapul, lényegében nem lehetséges az öt városra vonatkozóan, korszakunk időhatárain belül. Az anyagról átfogó áttekintés csak a mai Romániához tartozó területre áll
rendelkezésre,
itt
ugyanis
az
egyházközségi
anyakönyveket
az
illetékes
gyűjtőlevéltárba szállították. A vonatkozó segédlet szerint korszakunkba nyúlik Sziget református és Hosszúmező református anyakönyve (előbbi is csak 1739–, utóbbi pedig 1758–). Az ukrán oldalon az anyakönyveket – a viski és huszti monografikus családtörténeti–genealógiai kutatást folytató Józan Lajos huszti református lelkész tájékoztatása szerint – az anyakönyvi hivatal őrizetébe helyezték, ezek esetében még a fennmaradt anyag évköréről sincsenek adataink. Egyházközségi körülmények között csak egy anyakönyvről van tudomásom, ez a legkorábbi öt városi katolikus egyházközségnek, a szigetinek az anyakönyve, mely ráadásul Balogh Béla, a nagybányai állami levéltár ny. levéltárosának tájékoztatása szerint korszakba nyúlik (maximálisan 1730 tájékáig, ekkor jött létre a plébánia), de ehhez egyelőre nem fértem hozzá. (A város lakosságának különben csekély kisebbsége volt katolikus.)
78
MOL E 156 72/39.
79
MOL E 156 81/1.
43
Hagyományosan magasra szokás még értékelni a települési jegyzőkönyveket, ezért ezeket is áttekintjük. A közrendű magisztrátusokéi közül említésből ismerjük Sziget város 1580–1614 közötti jegyzőkönyveit,80 de ez az anyag ma már nincs meg. Técső város jegyzőkönyvét a 17. század derekán nyitották.81 Néhány lapnyi korabeli bejegyzés után azonban a jelek szerint félretették, hogy aztán valahol a városi iratok közt hányódjon, s csak a 18. század végén fogták munkába rendesen a döntően még mindig üres lapokból álló kötetet (legalábbis a bejegyzések onnantól folyamatosak, annak pedig nincs jele, hogy különböző eredetű lapokból utólag fűzték volna össze). Számunkra tehát a kötet az első pár lapján kívül nem használható. A 17. században alakult három nemesi közösség közül Huszténak és Szigetének maradt jegyzőkönyve. A huszti nemeseké 1656-tal indul, és egyetlen vékony füzetnyi terjedelme keretében el is jut nagyjából a korszakunk végéig. Többnyire tisztújítási bejegyzéseket tartalmaz, de van benne szórványosan minden más: statútumok, perek jegyzőkönyvezése, bemásolt más típusú irat stb.82 A szigeti nemesség a levéltárának 18. század végén készült segédlete szerint már akkor is csak 1679-től, onnantól viszont folyamatosan és jónéhány kisebb évkörű kötetben őrizte jegyzőkönyvanyagát. Ebből mára megmaradt az első kötet (1679–1693), majd több kötetnyi hiány után 1727-től folyamatosan a többi (ez korszakunk végéig három kötetet jelent).83 Annak ellenére, hogy egy sorozatot alkottak, a kötetek a jegyzőkönyvezési gyakorlat változását tükrözik. Az első szinte tisztán perek jegyzőkönyvezéséből áll, rendkívül ritkán kap helyet más bejegyzés. Ellenben a többi három kötet vezetése idején már feljegyezték a tisztújításokat (ezekkel indul egy-egy év anyaga), majd a továbbiakban nagyjából azonos súllyal szerepel a tanács két fő tevékenysége, az igazságszolgáltatás (az első kötet tartalmával folytonos peres bejegyzések) és a városigazgatás (határozatok, statútumok stb.). Akadnak szórványosan olyan bejegyzések, amelyek elsődlegesen inkább önálló irat formáját igényelnék (pl. korrespondencia másolata, 1740-nél a nemes város által saját tagjain végrehajtott nemességvizsgálat stb.), sőt ezek közt van egy rendszeres is: a szigeti
80
Bizottsági jelentések 100.
81
DRNKK R 2769.
82
HREk.
83
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2–4. (ez a három 18. századi kötet, az 1679-el induló tévesen ma a közrendű
város levéltárában van elhelyezve: Sz vs lt, Jkv és ir 1.)
44
nemesség a jegyzőkönyvébe vezettette be az adólistákat, ami vélhetően azon alapult, hogy az adófelosztás tanácsi határozattal történt.
A szakirodalom84 A témánkba vágó tudományos irodalommal a 17. század óta (éppen a munkánk középpontjában álló társadalmi változásoktól) számolhatnánk, bár nálunk a tudományos munka kibontakozását valamelyest késleltette az az országspecifikus körülmény, hogy a magyarság egészen a 17–18. század fordulójáig élethalálharcot vívott a külső ellenséggel, majd a 18. század elején a függetlenségért háborúzott évekig. Az a réteg azonban, amelyből az tudományos művek szerzői kikerülhettek, egészen a 19–20. század fordulójáig (sőt hazánkban még annál is tovább) meglehetősen szűk maradt. A (17–)18. században a szerzők többségének egyházi állásával összefüggő egyháztörténeti,
valamint
a
régi,
nem
tudományos
történetírásból
örökölt
uralkodóközpontú tematika sem kedvezett társadalomtörténeti szempontból érdekes művek létrejöttének. A helyi értelmiséget, amelynek érdeklődését a vidékhez való kötődés is erősíthette, a települési egyházközségek lelkészei, tanítói, a települési magisztrátusok és Szigeten a vármegye jegyzői, az uradalom és a sóügy tisztviselői, 1754-től a Sziget székhellyel létrehozott Máramarosi Kamarai Adminisztráció tisztviselői, szabadfoglalkozású ügyvédek, illetve a szigeti piarista kolostor szerzetesei alkották. Később, amikor a következő korszakban kiszélesbül a történeti–tudományos érdeklődésűek köre, épp ezek lesznek azok az értelmiségi álláshelyek, amelyekben feltűnnek az első helyi szerzők. Konkrét történeti munka azonban, amely az öt várossal foglalkozott volna, a 17–18. században még nem született sem a helyi értelmiségiek, sem a kötődéssel nem rendelkező kutatók részéről. A felvilágosodás által az értelmiség körében kiváltott pezsgés és a történetírás érdeklődési körének kiszélesedése még a mi kicsiny mintánkban is meglátszik. Bővült a helyi értelmiségi állások köre is, a 18. század végén létrejött az első – és a modernkorig
84
A tudományos munkák közül azokat, amelyek kéziratban maradtak, nem használtam fel a
kutatáshoz. Több ilyen mű is ismert a témára vonatkozóan. Az alábbiakban, amennyiben a historiográfiai előzmények szempontjából jelentőséggel bírnak, megemlítem őket, de adataikból nem merítettem.
45
egyetlen – helybeli levéltárosi stallum, a vármegye archívuma mellett. 85 (Bár a vármegyei levéltárosok között egészen a 19. század végéig nem akadt, aki történetkutatásba fogott volna.) A felvilágosodás korának körülményei végső soron a következő személyekből váltottak ki olyan érdeklődést, ami történeti munkásságig jutott. A szigeti piarista gimnázium szerzetestanára, Simonchich Ince a 18–19. század fordulóján Noctium Marmaticarum vigiliae címmel állított össze egy nagyszabású munkát, melyben a megye történetének különböző kérdéseiről írt dolgozatokat fűzött egybe.86 A mű kiadására azonban nem került sor. Simonchich érdeklődése az öt város történetére is egyenrangúan kiterjedt, olyannyira, hogy egyetlen közleményeként egy külön kis füzetben közrebocsátotta Sziget tanácsának 1595-ös és 1603-as statútumát.87 Sajnos a szöveggondozás a tudományos kívánalmaknak nem felel meg.88 Hary Péter, a szigeti református iskola 18. század végi tanára Huszt várának történetéről írt munkát, ami azonban szintén nem jelent meg. Végül Réti Ferenc, a Máramarosi Kamarai Adminisztráció irattárosa nagyjából ezzel egy időben a máramarosi sóügyről állított össze egy átfogó történeti munkát, mely szintén kéziratban maradt. 89 A korszakban született munkák tehát jól láthatóan az első időkbe, a felvilágosodás terjedésének hőskorába esnek. Szerzőik helyi hivatásos értelmiségiek (ilyen állások betöltői), de nem foglalkozásszerű, rendszeres történészek. Az első hivatásos történész, akiben Máramaros megye kitüntetett érdeklődést keltett, a korabeli hazai történetírás egyik vezető alakja, a széles érdeklődésű és országosan kiemelkedő színvonalon dolgozó Wenzel Gusztáv. Talán Simonchich munkája hatására – melyet a Nemzeti Múzeum kézirattárában olvasott – gyűjtést folytatott a megye középkori történetére, majd az anyagot az egyes iratokat középpontba állító, azokat kritikailag megrostáló műfaji keretben tette közzé, tematikus rendben, az egyes témákat, ill. olykor az egyes iratokat kisebb-nagyobb szerzői kommentárokkal
85
Balogh Béla: Máramaros megye levéltárügyének alakulása 1918-ig. In: Emlékkönyv Kiss
András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Pál-Antal Sándor–Sipos Gábor. Kolozsvár, 2003. 19–20., 21. 86
Ld. Szilágyi: Máramarosmegye 13. A kéziratot alapítása után nem sokkal, 1803-ban a Nemzeti
Múzeum könyvtárának adományozta. 87
Simonchicz: Monumentum politicum.
88
Vö. különösen az 1595-ös irat újabb kiadásával: Corp. Stat. III. 573–575.
89
Ld. Szilágyi: Máramarosmegye 13–14.; Ardelean: Réthy.
46
kísérve.90 A kiadott anyagon, valamint a fővárosi intézményekben őrzött kutatói kéziratokon és másolatgyűjteményeken kívül Wenzel bevonta a térség múltjának tárgyalásába a magyar királyi könyveket és a leleszi konventi hiteleshely levéltárát, az egyik legalapvetőbb forráscsoportot. Nála az öt város kérdései hasonló megbecsülést érdemelnek, mint a megye többi történeti problémája. Minthogy azonban a városokra vonatkozó forrásanyag ebből az időszakból még szinte csak a privilégiumlevelekre korlátozódik, Wenzel is csak ezeket (az 1329-es alapvető privilégiumot és annak bővítéseit, megerősítéseit, valamint az 1504-es földesúri privilégiumot) ismeri, megjegyzései is az említett privilégiumlevelek adatainak ismétlésére, ill. az öt város által – szerinte – képviselt városi civilizáció méltatására korlátozódnak. A nemzeti szempontok eluralkodása a történetírásban, párosulva – különösen 1867 után – az erőteljes intézményesüléssel, még szélesebb talajt biztosított a történeti munkák képződésének és nyilvánosság elé kerülésének. A tudományos élet vezető intézményeitől távol is kibővült, majd – főként a Magyar Történelmi Társulatnak köszönhetően – egybeszerveződött a történeti érdeklődésű emberek csoportja. Soha nem látott mértékűre bővült a folyóiratbeli publikálás – szűkösebb terjedelmű, de biztosabb és gyorsabb – lehetősége, miközben az intézményi háttér erősödése az önálló kötetes megjelenés lehetőségeit is kiszélesítette. A helyiek körében az 1840-es évektől, de különösen a szabadságharc után figyelhető meg ismét a történetművelés pislákolása, ami a kiegyezés utáni korszakban jutott el komoly eredményekig. Az egyházi értelmiség részéről a helyben mindig is erősebb református vonal vette át a vezető szerepet. Ennek a típusnak a helyben legjelentősebb alakja volt Szilágyi István, a szigeti református líceum tanára, évtizedeken át igazgatója. Bár évtizedekkel a vármegyei múzeum megalakulása előtt megteremtett egy gyakorlatilag központi szerepű iratgyűjteményt a megye magán- és egyes közlevéltáraiban lapuló érdekesebb iratok befogadására (az általa vezetett református líceum kézirattárában), amely gyűjteményt nagy gonddal gyarapított, ő maga rendszeres történetkutatói tevékenységet végső soron nem folytatott. Megírta a líceum, valamint a szigeti református templom és az egyházközség történetét,91 továbbá – ugyanebben az időben – szemelvényeket tett közzé a máramarosi református egyházmegye 1624-től
90
Wenzel: Kritikai fejtegetések.
91
Szilágyi: Ref. tanoda; Szilágyi: Szigeti egyház.
47
kezdődő legrégebbi jegyzőkönyvéből és más irataiból.92 Ez idő tájt írta meg a megye egyik középbirtokos famíliájának, a Csebi Pogányoknak a történetét a keze ügyében lévő családi levéltár alapján, de ez a munka Nagy Iván családtörténeti adattára számára készült, és az öt várost legfeljebb adalékokkal érinti.93 Szilágyinak az első saját iniciatívából születő, és az egyháztörténet keretén kívül eső munkája az a tanulmány, amelyet a megyei nemesség kései nagy hőstettéről, az 1717-es tatárbetörés visszaveréséről írt egy reprezentatív helyi kiadvány számára.94 A kiegyezés utáni korban meghirdetett megyemonográfiában ő kapta a korai részt, ami legfőbb műve lett volna, de csak egy tanulmányformájú vázlat született belőle a megye 12–13. századi történetéről.95 Az előbbi írás a témája, az utóbbi a korszaka miatt nem jön számításba az öt város története szempontjából. Szilágyi a nevezetes iratgyűjteményének anyagából is csak egész minimális mennyiséget közölt az 1850-es évek második felében. Biztosan csak egy huszti telekexempciót publikált ebből az anyagból (ami az elnyerőjének személyén keresztül számított érdekességnek),96 illetve valószínűleg innen származik az az érdekes irat, amely a máramarosi reformáció unitárius szakaszát dokumentálja.97 Vele egy időben tanított a szigeti líceumban néhány évig egy másik jeles református egyházi személyiség, Lugossy József, aki később Debrecenben a kollégiumi nagykönyvtár vezetőjeként vált igazán ismertté. Lugossy szintén kiterjedt forrásmásoló, sőt forrásgyűjtő tevékenységet fejtett ki. Saját neve alatt azonban csupán egyetlen iratkiadása jelent meg, amelyben az öt város minden magisztrátusainak 1629-es közös statútumát (tárgyát tekintve árszabását) publikálta.98 De ő látta el az őshazakutató Jerney Jánost is az annak művében közreadott, Moldvába kitelepedő szigeti iparosokra vonatkozó 1585-ös irattal, később pedig Szilágyi közvetítésével az ő hátrahagyott másolataiból adtak ki több szigeti statútumot a Corpus Statutorum szerkesztői.99 A témánkba vágó egyetlen munkája, ami nem forráskiadvány, a máramarosi református egyházmegye lelkészeinek és tanítóinak – sajnos hivatkozásokat nélkülöző – tisztviselési 92
Szilágyi: Egyházmegye.
93
Nagy Iván IX. 343–383.
94
Szilágyi: Tatárjárás.
95
Szilágyi: Máramarosmegye.
96
Szilágyi: Zenekar.
97
Szilágyi: Unitaria egyházak.
98
Lugossy: A magyar ipartörténethez.
99
Ld. Jerney: Keleti utazás I. 206., továbbá Corp. Stat. III. 573–575., 639–642., 676.
48
adattára, amelyet szintén még máramarosi pályaszakaszában állított össze, benne természetesen mindenekelőtt az öt városban szolgáló személyekkel.100 Amíg őtőlük az öt város komoly figyelmet kapott, bár jórészt felekezeti oknál fogva (és felekezeti témában), addig a korszak világi pozícióban lévő történetművelői a városok népének múltját nem sokra becsülték. Ehhez az a megyénk esetében fennálló körülmény is hozzájárult, hogy az 1848 előtti úri társadalomból átemelődött helyi világi vezető réteg jelentős részben nem magyar volt, hanem – mind az egykori birtokos, mind az egytelkes nemesség esetében – román. A református–magyar elem ebben a világi vezető rétegben néhány jelentősebb vidéki birtokost leszámítva javarészt az öt várost lakta. Körükben történeti mű alkotásába csak egy személy fogott, mindjárt az 1850-es években: a huszti lakos Tóth János vármegyei ügyvéd, földbirtokos, akinek fantáziáját a település felett álló vár mozgatta meg. Tóth megírta a vár történetét, ám munkája még mindig azok sorába tartozik, amelyek nem jutottak el a kiadásig. A helyi románság részéről a nemesi eredetű helyi vezető réteg képviselője a történész szerzők között apsai Mihályi János (*1844). Az ő munkássága már a kiegyezés korára esik, és bátran mondhatjuk, hogy a legjelentősebbnek számít. Jól jelzi már a kortársak, az egész helyi történetkedvelő közvélemény megbecsülését, hogy az említett megyei monográfiában ő kapta a késő középkort és kora újkort, számunkra épp a legfontosabbat. Sajnos ez a munka nem készült el, feladatából mégis ő valósította meg a legtöbbet: egy vaskos okmánytárat.101 A kötet csak a későközépkort, a 14–15. századot fogja át (bár Mihályi a 16–18. század anyagát is gyűjtötte már). Az okmánytárban csupán néhány, az öt városra vonatkozó darab szerepel, ami azonban a városok forrásanyagának időbeli eloszlását figyelembe véve érthető. A nemzeti motivációjú történetírás tetőpontján már a vármegyei levéltárosi állásban is feltűnik az első történetkutató, méghozzá Petrovay György (*1845, megyei levéltáros 1906–1916). Petrovay a máramarosi román birtokos nemesség egyik tekintélyes családjának asszimiláns magyarországi ágából származott, levéltárosi kinevezéséig
megyénktől
távol
fekvő
birtokain
élt.
Főként
gazdálkodással,
agrárvállalkozással foglalkozott, de fiatal korától történeti érdeklődés jellemezte, belépett 100
Lugossy: Egyházmegye.
101
Mihályi, ill. újabb román kiadása: Mihályi (2009). A hozzá tartozó forrástanulmány: Mihályi:
Oklevelek.
49
a Magyar Történelmi Társulatba is. Saját munkái családtörténeti–genealógiai témájúak, a saját családjára és az északkeleti országrész több más hasonló bevándorló eredetű nemesi családjára vonatkozóan. Levéltárosi minőségében két publikációja jelent meg ezen a témakörön kívül: tanulmányt írt a máramarosi román köz- és intézménytörténetet illetően (ami bennünket nem érint),102 valamint egy általános forrásgyűjtést adott ki Mihályi okmánytárának pótlásaként és kiegészítéseként (benne szintén pár darabbal az öt városra vonatkozóan).103 Ebben a korban a helyi kötődéssel nem rendelkező történetírásban ugyancsak mélypontot figyelhetünk meg, ha kimondottan az öt városi társadalom kérdése felől nézzük a dolgot. Gyakorlatilag semmi sem jutott el a nemzeti nagyságot elsősorban az uralkodó, ill. a rendek tevékenységében kereső történeti érdeklődés ingerküszöbéig. Csupán a félig-meddig már a következő generációhoz köthető Csánki Dezsőtől említhetünk egy fiatal kori tanulmányt, az is csak a Hunyadi-kori történeti földrajz melléktermékeként született. A tanulmány voltaképpen a néhány évvel később megjelent történeti földrajz Máramaros megyére vonatkozó adatait (gyakorlatilag tehát a megye Hunyadi-kori és onnan többé-kevésbé a kezdetekig visszanyúló történetét) adja elő, az etnikai viszonyok erősen nemzeti szempontú elemzésével bővítve.104 Közlésére a Magyar Történelmi Társulat 1889-es máramarosi kirándulásáról kiadott anyag részeként került sor, a kiránduláson ugyanis Csánki anyagot gyűjtött ehhez a munkához. Ebben a munkában az öt városnak egy meleg méltatás jut a városélet jeleiként és a magyarság bástyáiként.105 A forráskiadás terén viszont a kisebb forrásközlemények hatalmas divatja és a közlésükre szolgáló bőséges felület okozta, hogy számos, az öt város lakóira legalább közvetetten utaló darab ekkoriban látott napvilágot.106
102
Petrovay: Oláhok.
103
Petrovay: Oklevelek.
104
Csánki: Máramarosmegye 27–40. (ill. 54–56.).
105
Uo. 27–28., 55.
106
A Századokban egy városi statútum: Székely: Statútum. A Hadtörténelmi Közleményekben a vár
katonai tisztjeinek hivatali utasításai: Koncz: Utasítás 1669; Koncz: Utasítások. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében egy árszabással foglalkozó statútum, gazdatiszti utasítások, egy úrbéri szerződés és egy harmincadügyben kelt elismervény: Árszabás; Jószágigazgatói utasítás; Sókamaraispáni utasítás 1591; Hajdúrendtartás 1624; Harmincad bérbeadása. A Történelmi Tárban levelezések, a vármegyei jegyzőkönyvek részletei, egy magánszemély saját használatra készült feljegyzése, egy várleltár, egy sókamarai összeírás és egy erdélyi fejedelmi adóösszeírás: Maróthi: Kávássy levelei; Komáromy:
50
Viszont épp ekkoriban ível fel (és kap intézményi hátteret) az össznemzeti– történeti mellett a családi–történeti büszkeség hajtóereje, mely aztán a két világháború közötti időszakban szintén igencsak termékenynek bizonyul. Az egyik legtermékenyebb genealógus–családtörténész a már említett Petrovay volt, de a többnyire vidéki román birtokos nemesi famíliákról szóló dolgozatai az öt városra csupán véletlenszerű adalékokkal szolgálnak. Személyes érintettségből publikált Petrichevich Horváth Emil is, ám ő már egy öt városi eredetű családról (a szigeti iparostársadalom által kibocsátott, birtokos nemességig emelkedő 16. századi hivatalnokfamíliáról), amely levéltárának öröklődése révén kerülhetett a kései leányági leszármazó látókörébe.107 A hivatásos levéltáros–családtörténészek közül az ugocsai származású Komáromy András egy huszti rezidenciájú, de vidéken, többek közt Ugocsában is birtokos családról (a 17. század első felében huszti uradalmi udvarbíróságon keresztül a birtokos nemességbe emelkedett famíliáról) írt genealógiai tanulmányt.108 Végül a családtörténeti–genealógiai indíttatású adattári közlemények sorában megemlítendő a megyei nemesek egy eskülistájának publikálása a Telekiek marosvásárhelyi levéltárából Biás István, a család levéltárosa által,109 a családtörténeti–genealógiai kutatás vezéralakja, Baán Kálmán részéről egy máramarosi nemesösszeírás-közlés,110 végül pedig Joódy Pál vármegyei levéltáros munkája a második világháború alatt visszatért magyar fennhatóság idejéből: a megyei levéltár 18. század közepi nemességvizsgálati jegyzőkönyveinek adattári feldolgozása. 111 A történetírás modernkora – a közügyekről való szervezett gondoskodás kibővüléséből és a társadalom ezzel együtt járó anyagi-szellemi nivellálódásából fakadóan
–
a
kutatók
számának
nagyarányú
gyarapodását,
a
tudományszak
intézményesültségének minőségi ugrását (pl. kutatóintézetek) és a társadalomtudományos szemléleten keresztül a témánkhoz hasonló kérdések iránti nyitottságot hozta el. Nem véletlen, hogy a témánkra vonatkozóan valaha született eredmények döntő része ebből a tudománytörténeti korszakból származik. Rákóczi levelei; Komáromy: Jegyzőkönyvek; Harangöntő: Lajstrom; Thaly: Leltárak; Kárffy: Bányászat; Szabó: Adólajstrom. Az Archaeologiai Értesítőben egy kúrialeltár: Hradovay: Szigethy. Mindezekről ld. részletesebben a forráskiadásoknál. 107
Petrichevich: Szigeti.
108
Komáromy: Nagyiday.
109
Biás: Homagialis összeírás.
110
Baán: Nemesi összeírás.
111
Joódy.
51
Helyi viszonylatban a történetkutatáshoz közvetlenül tartozó közgyűjteményi intézményrendszer történettudomány
(levéltárak talán
és
legnagyobb
múzeumok) vívmánya
kiépülése valamely
a
modernizálódó szűkebb
vidék
(társadalom)történetének művelésére nézve. Az ilyen intézmények és/vagy munkatársaik ugyanis gyakran vállalnak fel történetkutatási programokat, különösen a legutóbbi évtizedekben. amivel illetékességi területük történelmének megismeréséért értékes, sokszor pótolhatatlan szolgálatot tesznek. Sajnos vidékünk ebből a szempontból mostoha külső körülményeknek volt kitéve. 1918 után két új hatalom osztozott a történeti Máramaros megye területén: az északi rész a csehszlovák, majd a szovjet, végül az ukrán, a déli pedig a román állam keretei közé került (amit csak 1939/1940 és 1944 között váltott fel ismét egységesen a magyar közhatalom). A terület két fele nem alkotott önálló középszintű közigazgatási egységet egyik oldalon sem, azokon az igazgatási egységeken belül pedig, amelyekbe beolvasztották őket, peremhelyzetbe kerültek. (Az északi oldalon Kárpátalja alkot egy közigazgatási területet, a román oldalon pedig több változtatás után végül egy, a történeti Szatmár megye keleti részét, Kővárvidéket és Máramaros megye déli részét magában foglaló, ugyancsak a Máramaros megye nevet viselő egység jött létre). Levéltári vonatkozásban a leginkább figyelemre méltó kezdeményezés az egyik idegen hatalom, a csehszlovák részéről indult mindjárt az első világháborút követő hatalomátvétel után. Az iratképzők kezén hányódó anyagot egy, az egész kárpátaljai területre kiterjedő illetékességű közlevéltárban kívánták összegyűjteni.112 A dolog nem számított egyedülállónak, bár román részről ebben az időben még csak jóval magasabb szinten működött területi gyűjtőlevéltár (Kolozsvárott), amely máramarosi anyagot nem vett fel.113 E téren nemhogy 1918 előtt, de még a második világháború alatti – a teljes történeti megyére kiterjedő – magyar uralom idején sem történt semmi, ami nagyjából megfelelt az anyaországi helyzetnek. A tartós megoldás végül az északi oldalon a kárpátaljai szintű intézmény maradt (ma DAZO, Ungvár–Beregszász), a déli oldalon pedig megyei levéltár jött létre az említett új területi keretek között (ma ANR–DJM, Nagybánya). Az utóbbi egy időben fióklevéltárat is működtetett kimondottan a máramarosi anyag számára Máramarosszigeten, amelynek megszüntetése után az iratokat a központba szállították. 112
Vö. Radvánszky: Archive.
113
Ld. Kiss András: A kolozsvári levéltárak. Aetas (1993) 176–189.
52
Talán a térség periférikus közigazgatási és közlevéltárügyi elhelyezkedésénél is súlyosabb hatása volt azonban annak, hogy a szovjet–ukrán és a román levéltárügy a történeti kutatást nemigen tartotta feladatának, de még inkább annak, hogy a nevezett intézményekben csak nagyon kevés olyan munkatárs működhetett, aki az öt város történetére vonatkozó források nyelvét (kezdvén a meghatározó szerepű magyarral) értette, illetve aki az öt város népének múltját etnikus alapon – amely a modern történetírásban is jelentősen hat a kutatói érdeklődésre – magáénak érezhette. Mind a két oldalról egy-egy kutatót emelhetünk ki, akinek figyelme az öt város történetére is kiterjedt, noha éppen a két levéltári intézmény tágabb területi illetékessége folytán inkább csak mellékesen. Munkáik javarészt forrásközlemények. A kárpátaljai területi levéltár volt levéltárosa, Csatáry György publikálta az egyetlen, kimondottan az öt városra vonatkozó okmánygyűjteményt, csaknem teljes egészében a Beregszászon őrzött öt városi közös levéltárból.114 A nagybányai állami levéltár munkatársa, Balogh Béla nevéhez fűződik a 17. századtól nagy hírű szigeti iskola történetének modern összefoglalása és a levéltárban őrzött, 1682-től kezdődő anyakönyvének adattári közzététele.115 Ezen kívül Szilágyi gyűjteményéből publikálta a máramarosi sókamaraispán 1607-es magánföldesúri hivatali utasítását, mely a városok társadalmához is fontos adatokat nyújt. 116 A helyi társadalomra nézve azonban a legfontosabb az az anyag, mellyel a hazai boszorkányperek forrásainak központi gyűjteményéhez járult hozzá a szerkesztők felkérésére.117 Ebben egyrészt Sziget nemesi közösségének jegyzőkönyveiből adta ki a tárgyra vonatkozó részleteket (pereket), azután jóval nagyobb tömegben a magisztrátus által ilyen tárgyban elrendelt vizsgálatok jelentéseit, és ismét kisebb mennyiségben a megyei levéltár vonatkozó anyagát. Mindezek a források, mondanunk sem kell, túlnyomó többségében öt városi (szigeti) társadalomtörténeti vonatkozásúak. A nagybányai állami levéltár egykori máramarosszigeti fiókjának (ahol akkor a megyei levéltárat, Sziget város levéltárát és a Szilágyi-gyűjteményt is őrizték) volt a munkatársa egy korábbi időszakban Schreck László, aki azonban csupán az 1717-es máramarosi tatárbetörésről írt egy tanulmányt.118
114
Csatáry.
115
Balogh: Diákság; Balogh: Líceum.
116
Balogh: Utasítás.
117
A magyarországi boszorkányság forrásai IV. 35–225.
118
Schrek: Năvălirea tătarilor.
53
Ilyen körülmények között érthető, ha esetünkben a témára vonatkozó legfontosabb eredmények egyértelműen a helyi intézményektől független modern történettudományi kutatástól származnak, különösképpen a nem forráskiadási jellegű (adattári vagy narratív) munkákat tekintve. A kutatásnak ebből a szegmenséből indultak komoly lépések az öt város társadalomtörténetének megismertetésére. A nagyobb esetszám miatt először itt bontakozik ki az is, hogy mennyire jellemző – a forrásadottságokon túl – magára az öt város társadalmában történtekre (azok relatív fontosságára), hogy közelebbről mely résztémák keltették fel a kutatók figyelmét. Az egyik megközelítés, amely megfelelő tárgyat talált magának az öt város anyagában, a társadalmi csoportok, illetve a társadalmi mobilitás prozopográfiai vizsgálata, mely különösen az utóbbi évtizedekben kedvelt (sokszor a társadalmi folyamatokra vonatkozó elvont ismeretektől mint alaptól elszakítottan). A reformáció előtti egyházi társadalom egyik karriertípusának példáját, a 15–16. század fordulóján élt, Husztról származó Márton budai prépost pályáját Kubinyi András dolgozta fel.119 Ennél szélesebb anyagot nyújt a 16. századi világi hivatalnoki mobilitás folyamata, amelynek helyi mintája magában foglalja egyrészt a helyi (alapvetően kincstári) állásokba került idegenek, másrészt a helyi származású személyek által képviselt eseteket. Az előbbi csoport kivételes forrásadottságú példája (a családi levelesláda anyagának fennmaradása folytán) a 16. század elején élt, idegenből Husztra szakadt beosztott sókamarai hivatalnok, a horvát származású Barilovics Miklós. Őrá először Bácskai Vera figyelt fel a 15. század mezővárosi társadalom átfogó vizsgálata során (a gazdasági vonalon felemelkedő mezővárosi „polgár” tipikus példájaként attribuálva Barilovicsot),120 majd alakját Barta Gábor is felhasználta az 1514-es parasztháború korabeli társadalmi viszonyok felvázolása során,121 végül Szakály Ferenc – a Bácskainál olvasható társadalmi besorolástól indíttatva – önálló tanulmányt szentelt neki.122 A másik típusból, a helyi társadalom által kibocsátott jónéhány hivatalnok közül az erdélyi ítélőmesterségig vitt a legmagasabbra ívelő karrier: a 16. század öt—nyolcadik évtizedében működött Szigeti
119
Kubinyi: Huszti Márton. A munkához az alapot a Márton prépost által elnyert teleknemesítő
oklevél adta, mely Szilágyi gyűjteményében maradt fenn. 120
Bácskai: Mezővárosok 118. Bácskai Vera figyelmét a leányági leszármazottak, a Lónyayak
levéltárában fennmaradt családi levelesláda keltette fel. 121
Barta–Fekete Nagy: Parasztháború 52.
122
Szakály: Barilovics.
54
Pál deáké. Az ő szintjéig is kiterjesztette a kutatását a fejedelemség politikai elitjét prozopográfiai szemlélettel vizsgáló Horn Ildikó, bár valóban inkább csak az országos politikai tevékenység oldaláról.123 Egy újabb jellegzetes mobil csoport a 16. század végétől az uradalmi szolgáké, akiknek csoportja – ekkor már csak – kisebbrészt állott szintén hivatalnokokból. Ebből a típusból ugyancsak két család került egyedileg a kutatás látókörébe. Az egyik a Nagyidayaké, amely família a 17. század első felében működött, idegenből vidékünkre szakadt huszti uradalmi udvarbírótól származott, a másik a Móriczoké, amely a század második felében emelkedett ki a törzsökös técsői parasztságból egy a huszti főkapitány–főispán mellett futárként szolgáló családtagnak köszönhetően.124 Ugyanakkor egyik família sem a mi szempontunkból fontos vonatkozásban, az említett társadalmi elrugaszkodásuk körülményeivel, hanem egy-egy későbbi (méghozzá mindkét esetben a Rákóczi-szabadságharcban működő) generációval hívta fel magára a kutatóik, Mészáros Kálmán, ill. Móricz Béla figyelmét, amit utóbbi esetében a személyes kötődés is erősített. Egy-egy helyi társadalmi csoport átfogó bemutatása az ilyen tágabb léptékben gondolkodó, bizonyos prozopográfiai szempontokból pásztázó kutatástól természetesen nem várható, csakis olyan látószögből, amely eleve erre a vidékre koncentrál. Ilyen szempontú feldolgozást a viszonylag kevéssé adatolható reformáció előtti egyházi társadalom, ill. annak intézményi háttere kapott újabban Marius Diaconescu részéről, aki a megye etnikai és vallási viszonyaira vonatkozó doktori disszertációs témája kapcsán foglalkozott a kérdéssel.125 A társadalmi csoportokhoz határozottan nem kötött, ilyen értelemben elvont témák közül egyedül a gazdálkodás terén találunk olyant, ami aránylag jelentős érdeklődést váltott ki. Ez a sóügy, amelynek a Kárpát-medencében köztudottan a legjelentősebb körzete volt Erdély és Máramaros. A vonatkozó feldolgozások számára Máramaros általában érthetően nem érdemel kitüntetett figyelmet a másik bányakörzethez képest, sőt inkább Erdélyre esik a több figyelem.126 A későbbi időszakból az Apafi-korra
123
Horn: Politikusportrék 79–83.
124
Mészáros: Nagyiday; Móricz: Móricz.
125
Diaconescu: Biserica catolică. Ld. még Diaconescu: Mănăstirea eremiţilor.
126
A máramarosi bányakörzetre különösen jelentős Iványi: Sóbányastatútumok. Erdély mellett
Máramarost is igyekszik bevonni Doboşi: Exploatarea. Számos adat található még a máramarosi
55
és a 18. századra rendelkezünk feldolgozásokkal, melyek a két nagy bányakörzetet egyenrangúan kezelik.127 A sógazdálkodás néhány jól körülhatárolható, összességében nem meghatározó vonatkozásban kapcsolódik a városok társadalmához, elsősorban egyes városlakók megélhetésén keresztül. Hadtörténeti szempontból újabban nyújtotta Szoleczky Emese a huszti vár katonai szerepének átfogó értékelését és a vár mint katonai objektum történetének néhány más vonatkozását,128 a vár történetére vonatkozó doktori disszertációja eredményeként. Ez a téma azonban a miénket nemigen érinti. A demográfia terén Faragó Tamás közelmúltbeli kutatása jelentett alapvető újdonságot,
aki
kimondottan
a
magas
társadalomtudományos
szempontoktól
meghatározott mintavételi stratégiával fordult éppen megyénk felé. Vizsgálatának tárgya a járványok és egyéb tömeges halálokok története.129 Korszakunkat a 18. század első felének két nagy pestisjárványa tekintetében érinti, de tanulmányai a tárgyalás tisztán megyei kerete miatt kimondottan az öt város társadalomtörténetéhez csak háttér gyanánt használhatóak. Szintén még társadalomtörténeti jellegűek Magyari András tanulmányai, aki elsősorban a különböző társadalmi csoportok közötti nyílt, erőszakos konfliktusok tükrében vizsgálta a Rákóczi-szabadságharc és a megelőző Habsburg-fennhatóság korának, valamint a 18. század végének Erdélyét. Egyik tanulmányának középpontjában az 1690-es évek végi, Pintea Gligor vezette rabló–„szegénylegény”-mozgalom áll, amelynek háttereként Szatmár és Máramaros megye korabeli közterheit is bemutatja.130 Háttérként – minden ideológiai terhelése ellenére – témánkhoz is kitűnően használható, a
sógazdálkodásra Draskóczy István egyébként inkább az országos viszonyokat és az erdélyi körzetet tárgyaló munkáiban. 127
Kulcsár: Sóbányászat és sókereskedelem; Dordea–Wollmann: Exploatarea; Dordea–
Wollmann: Transportul. Ld. még Szoleczky: Só, ill. egy bizonyos sajátos aspektusból Bakács: Bocskói uradalom. 128
Szoleczky: Huszt. Vö. még Szoleczky: Ábrázolástörténet.
129
Faragó: Humanitárius katasztrófák I. (folytatása nem jelent meg), különösen 46–50.; majd
részletesebben Faragó: Pestisjárványok. 130
Magyari: A parasztság helyzete. (A tanulmány címe az akkori román közigazgatás szerinti
Máramarosra utal, ténylegesen pedig a történeti Szatmár és Máramaros megyéket tárgyalja.) Ld. még Magyari: Társadalmi feltételek.
56
vonatkozó iratanyagot bőven megszólaltató munka, azonban közvetlenül csak megyei adatokat ad. Csupán a teljesség kedvéért említem meg az eseménytörténeti feldolgozásokat, melyek adatokkal szolgálhatnak a társadalomtörténet számára. Szoleczky Emese a huszti vár 1636-os ostromáról írt, amire az I. Rákóczi György fejedelem és a huszti uradalmat is birtokló trónkövetelő, Bethlen István konfliktusa kapcsán került sor,131 Sípos Ferenc pedig a Rákóczi-szabadságharc kitörésének helyi körülményeiről tett közzé egy tanúvallatást.132 A városok társadalma átfogóan csak a legutóbbi időkben keltett fel kutatói érdeklődést Livia Ardelean részéről, aki a megye 17. századi társadalmából írt doktori disszertációt. Kutatásából többek között éppen az öt városra vonatkozó részt publikálta különállóan.133 A munka a legalapvetőbb célirányos tanulmány, amely az öt város társadalmának témájában eddig megjelent.134 Általános feldolgozások a szó teljes, minden tematikus határon átnyúló értelmében a modern kutatás részéről inkább csak összefoglaló, szintetizáló művek formájában születtek, többnyire szélesebb körű helyi szervezésben, ennek megfelelő nagyobbszabású léptékben. Sajnos vidékünk fentebb megismert körülményei között ilyen jellegű feldolgozás nem született az öt várost – akár csak egy tágabb területi egységben egyenrangúan – érintőleg. Van ugyan két kisebb lélegzetű, egyéni összefoglaló munka, de ezek – azon túl, hogy aránylag koraiak – nem hivatásos kutatótól származnak. Szerzőik ugyanakkor szakmai mértékkel mérve is tekintélyes iratanyagot mozgattak meg, jórészt természetesen kiadatlant, és mint ilyenek, ezek a munkák megérdemlik, hogy számba vegyük őket. A két szerző egyike a kővárvidéki eredetű előkelő román görögkatolikus pap–tisztviselő családból származó, római katolikus hitre tért pap, Iosif Pop (*1886), aki lényegében Huszt várának történetét írta meg, még az 1918/1920-as fordulat előtt, magyar nyelven.135 A másik az előkelő máramarosi román családból származó
131
Szoleczky: Huszti kaland.
132
Sípos: Tanúvallatás.
133
Ardelean: Evoluţia târgurilor.
134
Azóta a disszertációja teljességében is megjelent, de ehhez a munkához egyelőre nem tudtam
hozzáférni: Ardelean: Istoria economică şi socială. Más előtanulmányai: Ardelean: Populaţia; Ardelean: Ocupaţii tradiţionale. 135
Pap: Máramaros.
57
középiskolai tanár, görögkatolikus teológus Alexandru Filipaşcu (*1902), aki Máramaros megye történetét foglalta össze.136 Sajnos a két kismonográfia egyike sem felel meg formálisan a tudományos kritériumoknak (tekintettel arra, hogy egyaránt jegyzeteletlenek, Filipaşcu
esetében
esetlegesen
elszórt
szövegközi
hivatkozásokkal).
Ráadásul
mindkettőjük szemlélete teljességgel esemény- és legfeljebb még birtoklás-, ill. Filipaşcunál egyház- és művelődéstörténeti (a románságot illetően), amit utóbbi szerzőnél torz román nacionalizmus súlyosbít. Mindkét mű abba a modern történetírás idején már csak a szakmán kívüli helytörténetre jellemző vonulatba tartozik, mely még szűk területi léptékben is az uralkodók és más „nagy emberek” látogatásaira, helyben tartott országgyűlésekre, katonai támadásokra stb. koncentrál, illetve a hasonló országos eseményekből épít hátteret a helyi történésekhez. Az öt város társadalmát érintő szórványos megállapításaik ebben a keretben, mellékesen és javarészt az összehasonlító szakmai ismereteket nélkülöző interpretációval hangzanak el. A hivatkozások hiánya miatt e művekre csak ott utalok, ahol az adatot tartalmazó forrást nem sikerült nekem magamnak is fellelnem. A szakkutatás részéről inkább kivételes, hogy valaki egyénileg átfogó jelleggel tételezze a témáját, mint tette Marius Diaconescu abban a tanulmányában, amely Máramaros megye Bátori Gábor-kori történetéről szól.137 Ebben a dolgozatban éppen az öt városi társadalom történetének egy fontos epizódja képezi az egyik fókuszpontot, tudniillik azok a nemesítések, amelyeket a fejedelem a városok lakosságának körében végbevitt, ezen belül is különösképpen a 71 személy számára kibocsátott 1612-es kollektív feltételes nemeslevél. Bár
a
fentebbiekben
együtt
tárgyaltam
a
történetírás
modern,
társadalomtudományos fordulatától kezdve született irodalmat, bizonyos hangsúlyok ezen belül is nagyon jól megfigyelhetők az utóbbi évtizedek és a megelőző időszak között. Egyedül a sóügy témája az, amit nagyjából folyamatosan, illetve inkább alkalmilag, de az említett tudománytörténeti korszakváltástól függetlenül vett elő a 19–20. századforduló utáni gazdaságtörténet. A prozopográfiai munkák viszont jellegzetesen a történetírás szorosan vett modernkora után, az elmúlt évtizedekben születtek. Hasonló átfogó változást figyelhetünk meg, ha nem tematikus vagy módszertani, hanem műfaji oldalról közelítünk. Az utóbbi évek fokozottabb és tematikusan változatosabban szóródó 136
Filipaşcu: Maramureş.
137
Diaconescu: Maramureş.
58
érdeklődése, jelen dolgozatig bezárólag, feltűnően nagy arányban PhD-disszertációs kutatásokra vezethető vissza. Az imént említett két területen – a sógazdálkodáson és a prozopográfián – kívüli termés csaknem egésze ebbe a körbe tartozik, amelyből ugyancsak sokminden olvasható. Ehhez a körülményhez épp ellentétesen illeszkedik egy másik, negatív jelenség: a szorosan vett modern történetírás, annak társadalomtudományos vonulata szemlátomást nem talált a vidékünkön anyagot a kedvelt kérdéseihez. A kutatásnak ez az irányzata nemhogy érdemben öt városi adatokon nyugvó vizsgálatot nem végzett, de még egyes adatokat sem igen merített innen.138 Bizonyos értelemben ide sorolható ugyanakkor a román kutatás részéről David Prodan, aki a történeti Erdély és a csatlakozó keletmagyarországi területek kora újkori jobbágytársadalmának összeírásokon keresztüli nagy szemléjébe beiktatta a „máramarosi sóbányavidéket” (valójában a huszti várbirtoknak Románia területére eső részét) is.139 Az alapforrás ez esetben az 1600-as huszti uradalmi urbárium. Prodan az urbárium lakosságösszeíró része alapján sokoldalúan elemzi az uradalom azon három birtokának a társadalmát, amelyek a román országterületre esnek (köztük Hosszúmező és Sziget), összehasonlítások erejéig a többi településről, így a másik három városról is felvillantva egy-egy vonatkozást. Ezen kívül az egész váruradalom léptékében ismerteti az urasági üzem igazgatását és gazdálkodását (az adatoknak megfelelően a rónaszéki sókamarára eső hangsúllyal), bevonva néhány más, korábbi forrást is. Prodan megállapításai képezik mindmáig az öt(ből legalább két) város rendi kori társadalmának legtöbb figyelemre méltó tárgyalását, bár munkájában végig aránylag szorosan követi az irat(ok) gondolatmenetét, a lakosságösszeíró rész statisztikai elemzése pedig kissé formális. Mindeddig nem tárgyaltam azokat a munkákat, amelyek vidékünkhöz valamely tágabb területi egység egyenletes mélységű feldolgozására vonatkozó program jegyében jutottak el. Ez más jellegű indíttatást feltételez, amelynek számára a szóban forgó terület nem bír sajátos értékkel. Ám az ide sorolható munkák eredményei mégis talán minden
138
Ilyen kivételes példaként visszautalhatunk Bácskai Verának a 15. századi mezővárosokat
vizsgáló munkájára, amelyhez a kérdés ottani tárgyalásában fontos szerepet betöltő prozopográfiai érvvel (Barilovics Miklós esetével) járult hozzá az öt városi történeti anyag. 139
Prodan: Iobăgia II. 751–779.
59
másnál fontosabbak számunkra, bizonyára nagyszabású, nem egyszer adattári jellegüknek köszönhetően. Ilyesfajta mű sokáig egyedül Bél Mátyásnak az enciklopedikus országismertetést történetírással kombináló, kiemelkedően részletes és alapos vállalkozása, bár a forrásfeltárás korabeli helyzete alapján a mi témánkra sokat ettől sem várhatunk. Sajnos azonban a Notitia Hungariae novae megjelent töredéke Máramaros megyére már nem terjed ki.140 Az 1850-es évekből származik egy adattári munka, a Teleki József Hunyadikorról írott összefoglalójához csatlakozó, tisztán történeti jellegű leíró statisztikai rész. Máramaros megye anyaga azonban ebben a szintén csonkán maradt műben sem szerepel.141 Teleki kezdeményezését karolta fel a nemzeti motivációjú történetírás egy későbbi szakaszában az Akadémia, annak folytatását tűzve ki a fiatal Csánki Dezső elé. Ebből az eredeti közlésmód megtartása mellett alakult ki a későközépkori Magyarország lényegében teljesen új történeti földrajzi adattára. Ez a vállalkozás már oly korban keletkezett, amelyben a források hozzáférhetősége, feltártsága szempontjából már sokat várhatunk.142 Csánki ráadásul valóban hatalmasra bővítette a forrásgyűjtési programot. A modern történetírás legfontosabb eredménye szempontunkból Mályusz Elemér kezdeményezése, mely Csánkihoz képest nem csupán adataiban, az időbeli keretekben, de még inkább szemléletében valóságos áttörés. A program a betelepedésnek, az etnikai viszonyok alakulásának, de már kezdettől fogva más egyéb társadalomtörténeti kérdéseknek a feldolgozását is kitűzte elsősorban a magyar nyelvhatár vonalára eső megyék vonatkozásában. Ennek a munkálatnak a két, párhuzamos ága – a kormányzati támogatással, levéltárosok részvételével zajló, és a Mályusz mint egyetemi tanár tanítványainak doktori dolgozataiból álló – közül az utóbbi keretében kapta Máramaros megyét Bélay Vilmos.143 A többnyire csupán a középkort feldolgozó doktoranduszi munkák között ritka kivételként Bélay a 18. század elejének országos összeírásaiig viszi el témáját.
140
Vö. Szilágyi: Máramarosmegye 11–12.
141
Teleki: Hunyadiak kora VI/1.
142
Csánki I. 445. Csánki adatait mindig a történeti földrajzból idézzük, noha tetemes részben
közölte őket a fentebb említett tanulmányában: Csánki: Máramarosmegye 27–35. 143
Bélay: Máramaros.
60
Hasonló nagyszabású földrajzi–történeti adattári vállalkozás szorosabb értelemben egységes keretek között csak egy sokkal gyérebb iratanyaggal rendelkező kor vonatkozásában valósulhatott meg: a Györffy György nevéhez fűződő Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, mely az 1330-as évek pápai tizedjegyzékeiig bezárólag gyűjti az adatokat.144 Ezeknek a munkáknak a sorában kell megemlíteni Lukinich Imre monográfiáját az önálló Erdély történetének területi kérdéseket érintő eseményeiről, amely a külpolitikai történet tárgyalásának kiegészítéseként valóságos adattárként is forgatható fejezeteket iktat be az ország nyugat–északnyugati (Magyarország többi része felé eső) határvidékének viszonyaira vonatkozóan.145 Végül a genealógiai–családtörténeti adattárak közül a legfontosabbakat és társadalmilag már kellően mély merítésűeket használtam: Nagy Ivánt, Kempelen Bélát, valamint a Siebmacher-féle sorozat magyar és erdélyi köteteit.146 (A fenti vázlatban nem tárgyaltuk a honismereti és egyéb nem tudományos történeti ismertetéseket [pl. bányaszakemberek ilyen jellegű bányászattörténeti írásait], a rokontudományok [néprajz, régészet, nyelvészet, földrajz stb.] hasznosítható eredményeit, a historiográfiai munkákat, valamint a nem hivatásosoktól származó modernkori helytörténeti irodalmat sem, mely egyrészt a korábbi időszakok hasonló irodalmához képest még a helyi kérdésekben is jócskán teret vesztett az intézményeiben és művelőinek számában egyaránt kiszélesülő hivatásos történetíráshoz képest, másrészt – ami a legfőbb – forrásismeretben nem hoz semmi újat.)147 Jómagam legelőször összefoglaló elővázlatokat mutattam be a témáról: 2006-ban az MTA társadalomtudományi kutatóintézeteinek közös fiatal kutatói konferenciáján Sziget 1600 körüli társadalmáról az az évi urbárium telekrendjének topográfiai rögzítése kapcsán,148 majd 2007-ben az MTA TTI-ben tartott fiatal kutatói előadás keretében a 16.
144
ÁMTF IV. 111–129.
145
Lukinich: Területi változások.
146
Nagy Iván; Kempelen; Siebmacher/Mo.; Siebmacher/Erdély.
147
Az ilyetén helytörténeti irodalomból átfogó jellegű: települési szinten Igyártó: Koronavárosok;
Szöllősy: Técső; Czébely: Visk; egyházközségi szinten: Peleskey: Egyháztörténet; Szöllősy: Egyháztörténet. 148
Glück: Máramarossziget.
61
század végétől fellépő társadalmi változások teljes spektrumáról.149 Ez utóbbi előadás éppenséggel már a téma velejéről adott képet, ámbár kevésbé éles expozícióban, mint a jelen dolgozat.150 Az előzetes részlettanulmányok a jelen dolgozat első részének anyagát illetően egyrészt az uradalmi gazdálkodás és igazgatás kérdéskörét érintik (2009, 2010) a Habsburg kincstár fennhatóságának kimagasló forrásadottságú időszakaiban, azon belül a Szepesi Kamara idejéből (1600–1604, 1614–1615), amely dolgozatok még az ezzel a kérdéssel foglalkozó egyetemi szakdolgozatomra mennek vissza.151 A lakosok gazdasági tevékenységének egyik részkérdéséről, a helyi sókereskedők által bejárt útvonalakról egy rendkívüli forrás apropóján írtam 2008-ban.152 A 15. század második felétől megfigyelhető, a rendi struktúrát alapjaiban még nem érintő változások témaköréből a hivatalnoki pályákhoz kötődő társadalmi mobilitás adott kiemelt lehetőséget előtanulmányokra. Az ide sorolható esetekről 2011-ben a kolozsvári Hungarológiai Kongresszuson tartottam átfogó előadást,153 a csoport egyik tagjáról, a rónaszéki sóbányakamara 16. század közepén élt vezetőjéről, Szigeti Szabó György deákról pedig – aki egy rendkívüli forrásértékű irat, saját „házi feljegyzése” fennmaradása révén emelkedik ki – külön tanulmányt közöltem (2012).154 A dolgozat második részének témájából, a 16. század végétől útnak induló társadalmi változások kérdésköréből egyrészt a nemesi státussal kapcsolatos változásokat mutattam be mint az átalakulás központinak tekinthető vonatkozását; méghozzá előbb 2008-ban a Budapest Főváros Levéltára éves várostörténeti konferenciasorozatának keretében a nemességet érintő társadalmi mobilitás oldaláról (de már megemlítve a normarendszer és a társadalmi kapcsolatok terén mutatkozó egyes hatásokat),155 majd kifejezetten a normarendszer változásait előtérbe helyezve a disszertációmnak keretet adó
149
Ez a szöveg publikálatlan.
150
Ehhez kapcsolódik egy országos kitekintésű, de ismeretterjesztő írás (Glück: Mezővárosok),
mely ugyanakkor a megelőző állapotokat is egyenrangúan próbálja ismertetni, ellenben a 16. század végétől kezdődő változások témáját még a 2007-es előadásszövegnél is óvatosabban tételezi, nem érezvén magam avatottnak a mintavételemben tapasztalt jelenségek országos általánosítására. 151
Glück: Sókamara; Glück: Személyzet.
152
Glück: Sókereskedelmi útvonalak.
153
Publikálatlan.
154
Glück: Szigeti Szabó.
155
Glück: Elnemesedés.
62
doktori program doktoranduszkonferenciáján 2012-ben.156 Külön tanulmányt szenteltem ezen kívül a foglalkozási mobilitás kiemelkedően tanulságos és egyúttal a családi levelesláda anyagának köszönhetően aránylag jól megismerhető esetének, egy kézműiparos–agrárvállalkozó család 17. század első évtizedeiben végbement birtokos nemességbe emelkedésének (2009).157 Az említett előadások és tanulmányok nagyjából híven tükrözik az öt város történetében tapasztalható jelenségek, ill. a téma forrásanyagának hangsúlyait.
* Az öt máramarosi város történetére vonatkozó iratanyag tetemes részét általános (irattípustól független) forráskiadványokban tették közzé. A témánkhoz tartozó iratokkal szolgáló általános forráskiadványok között van országos (magyar vagy erdélyi), 158 megyei,159 települési,160 egyes etnikumokra (románok),161 egyes kérdésekre,162 egyes eseményekre (1514),163 egyes személyekre (Beatrix királyné) vonatkozó,164 illetve olyan, amely egyes levéltárak (irattárak), azon belüli irategységek anyagát közli.165 Ezek közül a megyei és a települési forráskiadványokról szólok néhány szót kiemelten. Megyei okmánytárnak tekinthető már Wenzel Gusztáv munkája.166 A 19.
156
Glück László: A nemesi státus változásai az öt máramarosi városban. (Sajtó alatt a
konferenciakötetben.) 157
Glück: Unternehmerfamilie.
158
CD; Teleki: Hunyadiak kora.
159
Mihályi; Petrovay; Bánkúti. A korábbi „kritikai”, a forrásokat sorra véve (olykor teljes
terjedelemben idézve) kommentáló irodalomból ide sorolható még Wenzel: Kritikai fejtegetések. 160
Csatáry.
161
Doc. Val.
162
EOE; ETE; Erd. könyvesházak III. 287.; Schmidt; Radvánszky: Családélet.
163
Mon. rust.
164
Beatrix-okmt. – A királyné 1476-tól mintegy két évtizeden át birtokolta a huszti uradalmat.
165
Városi irattárakból: Sas; Berger (mindkettő öt város környéki település, városainkhoz fűződő
kapcsolatokkal). Családi irattárakból: Petrichevich-lt (ebbe a családi levéltárba került leányági örökösödés révén egy öt városi közrendből felemelkedett 16. századi hivatalnok levelesládájának tartalma); Perényi-lt (öt város környéki nagybirtokos család); Teleki-lt (gyömrői) (birtoköröklés révén ide került a 18. század elején kihalt öt város környéki felső középbirtokos Dolhai család anyaga). 166
Wenzel: Kritikai fejtegetések.
63
század végén, a millenniumra készülve vette tervbe a vármegye egy monográfia készítését. Ez ugyan nem készült el, de az egyik megbízott szerző, apsai Mihályi János kiadásra rendezte a neki jutott korszak első feléhez (14–15. század) összegyűjtött forrásanyagát.167 Mihályi – akinek gyűjtése javarészt vármegyei nemesi családok levéltárain, a saját tulajdonában lévő iratokon, a megyei levéltárban található kései nemességvizsgálati anyagokhoz becsatolt iratmásolatokon, valamint a leleszi konvent levéltárán alapul – ugyanakkor rendkívül gyér anyagot hoz a városokra, hiszen ebből a korból alig is maradt valami. (Az egész megye 14—15. századi forrásanyaga javarészt a dél-máramarosi román nemességet érinti, annak birtokügyei kapcsán képződött és maradt fenn.)168 Mihályi okmánytárának kiegészítéseként készült nem sokkal később a vármegyei levéltáros, Petrovay György hasonló összetételű általános forrásválogatása.169 Ennek összetételéről nagyjából ugyanazt mondhatnánk, bár valamivel hosszabb időszakot fed le. Azóta átfogó megyei jellegű forráspublikációt csak Bánkúti Imre tett közzé a különböző megyék Rákóczi-szabadságharc korabeli forrásanyagának publikálása során. A megyénkre vonatkozó kötet javarészt a Magyar Országos Levéltárnak a szabadságharccal kapcsolatos gyűjteményes anyagán alapul.170 A kimondottan az öt városra szóló egyetlen általános forráskiadvány ugyancsak a Rákóczi-szabadságharc időszakára vonatkozik, a szabadságharc kárpátaljai eseményeivel foglalkozó Csatáry György (a beregszászi tanárképző főiskola történelem tanszékének tanára, korábban a kárpátaljai területi levéltár levéltárosa) munkája. Tulajdonképpen egyetlen iratot kivéve az öt város közös levéltárának korabeli anyagát közli.171 A továbbiakban az egyes irattípusok kiadásait tekintjük át. Az uralkodói kegynyilvánításokból mindössze egy különleges személyiség háznemesítését, a huszti
167
Mihályi.
168
A közelmúltban a román történettudomány a 16–18. századi gyűjtését is kiadta a hagyatékból:
Mihályi II. A kiadvány azonban nem előkészített kéziratot, hanem a szerző cédulagyűjteményét bocsátja közre, amely olykor teljes szövegű iratmásolatokat, olykor azonban – épp jellemzően az öt városra vonatkozó iratok esetében – csupán levéltári jelzeteket és az iratok rövid megjelölését tartalmaz. A kiadvány ily módon számunkra nem hasznosítható. Az anyagban különben a városok valamivel jobban vannak képviselve, mint a 14—15. századiban, de inkább csak annyiban, amennyiben bővült az öt városi nemesek száma, és így a hiteleshelyi ügyeiké is. 169
Petrovay.
170
Bánkúti.
171
Csatáry.
64
illetőségű Márton budai prépost II. Ulászlótól kapott telekexempcióját, valamint egy ugyancsak különleges nemesítést publikálták, azt, amelyben Bátori Gábor 71 öt városi lakost egyszerre emelt feltételes nemességre 1612-ben.172 A jogügyleti jellegű iratok közül megjelent az öt városi hajdúság és a földesúr 1624-es úrbéri szerződése,173 Sziget mezővárosnak egy 16. század végi ítéletlevele, mely egy
állattenyésztő
vállalkozóból
birtokos
nemessé
emelkedő
család
története
szempontjából számít alapvető forrásnak,174 végül két bizonyságlevél: az egyikben Sziget tanácsa néhány kitelepedni óhajtó lakos tisztességes származását bizonyítja 1585-ben (ez a moldvai magyarság szempontjából bír fontossággal), a másik pedig a máramarosi harmincadokat 1675-ben bérbe vevő görög tőkés reverzálisa.175 Megjelent továbbá még egy bizonyságlevél, mely közvetetten tartalmaz adatot a városokra: ez a Dávid Ferenc püspök által Sztojka György vidéki birtokos nemes házasságának törvényességéről kiadott elismervény, amely protestáns egyháztörténeti szempontból jelentős, minthogy a máramarosi, és azonbelül konkrétan az öt városi unitarianizmus bizonyítéka.176 A közzétett korrespondenciajellegű anyag többnyire természetesen éppúgy a magasabb állású társadalmi szereplőkhöz kapcsolódik, ahogyan a kiadatlanul fennmaradt is. Ide tartoznak Giorgio Basta, Teleki Mihály és Bethlen Miklós mint a városainkkal kapcsolatba került személyek levelezésének közismert kiadványai.177 Emellett meg kell említeni Kávási Kristóf huszti várnagy (1530–1546) urához, Nádasdi Tamáshoz írott leveleinek kiadását a címzett levéltárából, valamint II. Rákóczi Ferencnek Máramaros megyéhez írott leveleiét, melyeket a megyei levéltárban egy külön csomóban őriztek.178 A tematikus levélkiadások közül egyetlen darabbal témánkhoz is adalékkal szolgál az
172
Szilágyi: Zenekar (újra kiadta: Kubinyi: Huszti); Diaconescu: Maramureş.
173
Hajdúrendtartás 1624.
174
Glück: Unternehmerfamilie.
175
Jerney: Keleti utazás I. 206.; Harmincad bérbeadása.
176
Szilágyi: Unitaria egyházak.
177
Giorgio Basta levelezése; Teleki Mihály levelezése; Bethlen Miklós levelezése. Basta mint
katonai parancsnok foglalta el Huszt várát a császáriak számára 1599-ben, majd 1603/1605-ben birtokolta is az uradalmat. Teleki huszti főkapitány és máramarosi főispán volt (1667) 1670–1690 között. Bethlen őt követte a főispánságban, majd 1703-tól haláláig a huszti uradalom földesura, bár egészen 1714-ig kénytelen volt tűrni a birtokjog érvényesítésének akadályoztatását. 178
Kávássy levelei; II. Rákóczi Ferencz levelei.
65
erdélyi házassági meghívókat tartalmazó kötet.179 A vizsgálati jelentések közül ki kell emelni azokat, melyek a Sziget nemes magisztrátusa mint igazságszolgáltatási fórum által perek kapcsán elrendelt tanúvallatásokról szólnak. Ezekből Balogh Béla adott közre egy tematikus válogatást, melyre a boszorkányság hazai forrásanyagának összegyűjtésére indult vállalkozás adott alkalmat.180 Ilyen típusú iratdarabot publikált Sípos Ferenc a Rákóczi-szabadságharc kitörésének helyi eseményeivel kapcsolatban, mely a fejedelem rendeletére készült.181 A levélmásolati könyvek közül a Ferdinánd-kori Helytartótanács 1549–1551-es leveleskönyvének kiadását kell említeni, egész minimális adattal a városokra, amelyek akkor épp Habsburg fennhatóság alatt álltak.182 (A kormányzaton belül azonban a kamara foglalkozott velük messze a legtöbbet és a számunkra legfontosabb vonatkozásokban.) A formai kötöttségek nélküli „házi” feljegyzések érthetően kisebb figyelmet keltettek. Az Apafi Mihály fejedelemre 1670-ben felesküdött Máramaros megyei nemesek – köztük igen sok öt városi – listáját a korabeli huszti főkapitány, Teleki Mihály családjának központi (marosvásárhelyi) levéltárából közölte a levéltáros, Biás István, a bőséges nemesi névanyagra tekintettel.183 A hasonló eseti jellegű kimutatásokkal szemben azok a belső feljegyzések, amelyeket egy-egy személy tartósan vezetett az általa emlékezetben tartani óhajtott, javarészt különböző jellegű dolgokról, ritka darabjai az iratörökségnek. Egy 16. század derekán élt szigeti világi hivatalnok, sókamarai tisztviselő hagyott hátra ilyen írásművet, melyet a leányági leszármazottak, a huszti Chernelek akkor még meglévő (illetve épp szétszóródóban lévő) levelesládájából adtak ki a századelőn, vélhetően
álnév
alatt.184
Az
intézményes
társadalmi
szereplők
működésének
jegyzőkönyvi rögzítései közül a máramarosi református egyházmegye 1624-el induló jegyzőkönyvét említhetjük, mely mára már elvesztett. Ebből az iratból szemelvényeket közölt Szilágyi István.185
179
Horn–Szabó: Politika és házasság.
180
A magyarországi boszorkányság forrásai IV. 35–225. között passim.
181
Sípos: Tamúvallatás.
182
R. Kiss: Leveleskönyv.
183
Biás: Homagialis összeírás.
184
Harangöntő: Lajstrom.
185
Komáromy: Jegyzőkönyvek; Szilágyi: Egyházmegye.
66
Ami a közösségi jegyzőkönyveket illeti, az anyag fontosságához és terjedelméhez képest egész csekély rész van kiadva. Az illetékes területi levéltárak messze vannak attól, hogy a hazai megyei levéltárakéhoz hasonló vállalkozásba fogjanak a történeti megyék jegyzőkönyveinek kiadására, az erdélyi történeti iskola pedig csak legutóbb kezdte publikálni a megyei jegyzőkönyveket. Máramaros megye jegyzőkönyveiből így csak azzal az igen szűk válogatással rendelkezünk, amit Komáromy András közölt. A települési magisztrátusok jegyzőkönyvanyaga esetében mindössze Sziget nemességének protokollumaiból
válogatott
a
hazai
boszorkányüldözés
nagyszabású
forrásgyűjteményéhez egy-két pert Balogh Béla.186 (A jegyzőkönyvekben fennmaradt statútumokról ld. alább.) Hallatlan
nagy
fontossággal
bírnak
társadalomtörténeti
szempontból
az
iratkibocsátás másolati könyvei, az uralkodói kancelláriák és a hiteleshelyek regisztrumai. Ezekből ami számunkra kiadásban elérhető, a Jakó Zsigmond által szervezett, az ő és tanítványai által megvalósított forráskiadási programnak köszönhető. Ami a királyi könyveket illeti, az erdélyi fejedelmi kancellária fennmaradt anyaga 1602-ig bezárólag látott napvilágot.187 A bennünket érintő hiteleshelyek közül pedig a gyulafehérvári káptalan legkorábbi jegyzőkönyvei jelentek meg 1599-ig,188 valamint a kolozsmonostori konventéi 1556-ig189 (bár ez utóbbi anyag csak egyetlen, Szigetről származó, de Erdélyben letelepedett család révén szolgál néhány adattal, minthogy az öt város ügyeiben épp 1556 után jött szokásba az erdélyi hiteleshelyek használata). Az országgyűlési dekrétumok közt több is van, amely adattal szolgál az öt városra, ezeket a szokásos közismert kiadásokban találjuk. Ugyanez vonatkozik a belőlük összeállított, de önálló kodifikációs jellegű munkákra is, melyek a fejedelmi Erdélyben születtek, és maguk is törvénnyé váltak (Approbatae és Compilatae Constitutiones). Közösségi statútumok részben az említett jegyzőkönyvekben maradtak fenn, részben különálló példányok formájában. Ezeket az iratokat magasan kiemelkedő figyelem kísérte a történetírásnak a 19. század derekától kezdődő korszakában, átfogó kiadásuk, a Kolosvári–Óvári-féle statútumgyűjtemény ennek csak a csúcsa. A vármegye közzétett statútumai mind ebben a munkában találhatóak, és valamennyi a
186
A magyarországi boszorkányság forrásai IV. 35–225. között passim.
187
KirKv JZs; KirKv BZs.
188
GyJkv.
189
KmonJkv.
67
jegyzőkönyvekből származik. Hasonló a helyzet Técső városával, amelynek egyetlen ismert statútuma a települési jegyzőkönyvben van.190 (A técsőiek a szöveg utalása szerint tulajdonképpen Visk statútumát tették magukévá.) Sziget oppidánus közösségének viszont mindhárom ismert statútuma szálas iratként maradt meg, ezeket önállóan is közzétették: az 1595/1596-ost és a vele egy lapon lévő 1603-ast Simonchich Ince máramarosszigeti piarista tanár egy kis füzetben a 19. század elején, az 1548-ast pedig Székely Sándor magyar nyelvtörténész 1870-ben.191 A város nemesi közösségének legkorábbi statútumait – az 1679-től induló jegyzőkönyv egy kisebb bejegyzésétől eltekintve – szintén ma már elveszett szálas iratokból közölték a Corpus Statutorumban.192 (A közösség 18. századi jegyzőkönyveiben lapuló, többnyire kétségkívül tematikusan is kevésbé átfogó szövegek ekkor még rejtve maradtak.) Rendelkezésre állt annak idején még egy korabeli közös statútum is (a szigeti nemeseké, oppidánusoké és hajdúké).193 Végül hasonlóképp korán felfigyeltek egy öt városi szintű közös árszabásra 1629-ből, mely szintén önálló iratként maradt meg.194 Az instrukcióanyagból megjelent a huszti vár (al)kapitányának és porkolábjainak 1669-es utasítása, a kapitány következő évi utasítása, valamint az uradalombeli ügyek rendezésére 1673-ban kiküldött fejedelmi biztosok utasítása, valamennyi az akkori főkapitány, Teleki Mihály családjának levéltárából, Koncz József által közölve.195 A kimondottan birtokigazgatási személyzet tekintetében közzétették a II. Rákóczi Ferenc alatti összes máramarosi kincstári jószág igazgatójának instrukcióját (1704),196 valamint a huszti uradalom tiszttartójaként működő máramarosi sókamaraispán utasításai közül kettőt: az egyiket az erdélyi fejedelem adta ki 1591-ben (ez fennmaradását annak köszönheti a Szepesi Kamara levéltárában, hogy az uradalom 1600-as megszerzését követően a kamara bekérette, hogy ez alapján adhasson ki utasítást a saját
190
Corp. Stat. III. 610–615.
191
Simonchicz: Monumentum politicum (a követelményeknek nem felel meg); Székely: Statútum.
Újból megjelentek (példány alapján): Corp. Stat. III. 551–557., 573–575., 576–577. (Innen fogjuk őket idézni.) 192
Corp. Stat. III. 639–642., 676., és a jegyzőkönyvből: 687.
193
Corp. Stat. III. 630–639.
194
Lugossy: A magyar ipartörténethez. Ez a Kolosváry–Óvári-féle statútumkiadásba nem fért bele,
de tárgyára tekintettel bekerült a századforduló új gazdaságtörténeti folyóiratába (Árszabás). 195
Koncz: Utasítás 1669; Koncz: Utasítások.
196
Jószágigazgatói utasítás.
68
sókamaraispánjának), a másik pedig 1607-ben kelt a birtokba lépő magánföldesúr nevében (ez Szilágyi szerzeménye, akinek gyűjteményéből Balogh Béla adta ki a közelmúltban).197 A statútumokhoz hasonlóan tehát a hivatali utasítások is aránylag sokszor késztették forráskiadásra a kutatókat. Az összeírások közzététele ellenben jóval kevésbé tűnik vonzónak, az öt várost érintő darabok sorsa alapján. A dikajegyzékek közül éppen csak az erdélyi fejedelmi pénzügyigazgatásnak egy különleges szerencsével fennmaradt darabja jelent meg önállóan, az 1548-as magyar királyi dikának pedig egy rövid tematikus kivonata (az egyházi birtokokra vonatkozó adatok).198 A birtokösszeírások közül – rendkívül jellemző módon – inkább az inventáriumok, semmint az urbáriumok iránt mutatkozott némi érdeklődés a modern korszak előtti történetírásban: Thaly Kálmán a kamarai levéltárból tette közzé a huszti vár 1704-es leltárát, valamint Radvánszky forráskiadványában szerepel az 1688-as.199 Az uradalomhoz tartozó, de azon belül különálló sókamarai birtok 1614-es összeírását Kárffy Ödön publikálta (ez az összeírás a kamarai levéltár nagy összeírásgyűjteményében maradt fenn, ellentétben párjával, az 1614-es uradalmi urbáriummal, valamint a korábbi hasonló különálló sókamarai összeírásokkal).200 A többi öt városi vagy az öt városi társadalomtörténethez tartozó háztartás, ill. üzem összeírásai közül ugyancsak mindössze egyetlen leltár jelent meg, a már többször említett 16. századi, birtokos nemességbe emelkedő szigeti származású hivatalnok, Szigeti Pál kúriájáé az erdélyi Egrestőn, ahol már mint birtokos nemes alakította ki otthonát.201 A számadásjellegű forrásanyaggal nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az összeírásokkal. A „művelődéstörténeti” adatokban gazdag. Ide számíthatjuk még a kiadott harmincadjegyzékeket, amelyek közül a losonci fiókharmincad Pálmány Béla által publikált 17. század eleji jegyzékében találunk öt városi kereskedőket.202
197
Sókamaraispáni utasítás 1591; Balogh: Utasítás.
198
Szabó: Adólajstrom; ETE V. 18.
199
Thaly: Leltárak (Thaly közleményében az 1706-os iratdarab nem leltár); Radvánszky:
Családélet II. 172. sz. 200
Kárffy: Bányászat 471–474. A többi fent említett irat MOL R 323-ban, ill. MOL E 210-ben
található. 201
Hradovay: Szigethy.
202
Pálmány: Nógrádi árucsereadatok.
69
Az anyakönyvek közül csak az iskolaiak jelentek meg. A szigeti református iskoláéról nemrég készült adattári kiadás Balogh Béla munkája révén. 203 (Az egyetemieket közvetlenül nem, csupán Tonk Sándor adattárán keresztül használtuk.) Végül tágabban az iratjellegű forrásanyaghoz vehetjük a témánkba vágó egyetlen pecsétközlést: Técső város 1608-ban vésetett pecsétnyomójának képét egy 19. századi lenyomatról írta le Nagy Iván.204
203
Balogh: Diákság.
204
Nagy: Pecsét.
70
I. RÉSZ: AZ ÖT MÁRAMAROSI VÁROS TÁRSADALMA (1300)–1600 A helyi társadalom kutatásának jóformán a kezdeteitől egy kérdéskör emelkedett ki egyre inkább a többi közül: az a gyökeres társadalmi átalakulás, amelynek kezdetei a 16. század végén érzékelhetőek, és amely a 17. század elején válik igazán meghatározóvá, alapjában az 1570–1580-as évek óta már adott csapásirányok mentén. Ennek a jelenségcsoportnak a növekvő súlyát tükrözte az egykorú iratképződés – és így a nagy számok törvénye szerint nagyjából az iratfennmaradás is. Úgy tűnt és tűnik most is számomra, hogy ennek a jelenségcsoportnak a feltárása jelentheti továbbá a viszonylagosan legnagyobb tudományos hozadékot mindabból, ami az öt város lakóival a vizsgált időszakban történt. Éppen ezért ez a kérdés nem csupán a kutatás középpontjába került, de a tárgyalás struktúráját is meg kellett hogy határozza. Először arról próbálok meg beszámolni, hogy milyen volt az a társadalom, amely a 16. század végén rálépett ennek a tanulságos átalakulásnak az útjára. A kiinduló állapot, vagyis a megelőző társadalmi rendszer elkülönített
bemutatása
ugyanis
véleményem
szerint
sokban,
egyes
kérdések
vonatkozásában (pl. rendi felemelkedés) döntően segíti a későbbi fejlemények megértését, noha természetesen maguknak a változásoknak a tárgyalása is folyvást utal a mindenkori megelőző helyzetre. Ily módon tehát egy alapjában statikus kép (munkám jelen első része) és egy társadalmi átalakulás rajza kerül egymás mellé, formailag egyenrangúan, a fentiek értelmében azonban hangsúllyal az utóbbin. Az itt következő rész tehát csupa olyan leírásból áll, mely vagy az átalakulást megelőző társadalmi berendezkedés egészére vonatkozóan tart igényt érvényre, vagy, ha valamiben változó helyzetet mutat, magában foglalja azt az állítást, hogy a szóban forgó változás minden összefüggésével együtt legalább egy nagyságrenddel kisebb jelentőségű, mint amelyeket a második részben fogunk szemügyre venni. Ám ezen belső változások között mégis van egy jelenségcsoport, mely a többihez képest kiemelt helyet érdemel. Kimondottan erről számol be az első rész utolsó főfejezete. 71
A RÉGI REND A terület, amelyen az öt település létrejött, már jóval korábban a magyar állam fennhatósága alá került ugyan, de állandó lakosság csak az 1300 körüli, illetve röviddel azt megelőző években települt itt meg.205 Ekkor már jó ideje alakulóban volt Magyarországon is az összeurópai keretekben kiépülő rendi társadalmi berendezkedés, sőt a folyamat a lényegén már túl is jutott.206 A telepesek, akik az öt pontot lakhelyüknek szemelték ki, akik az erdőt visszaszorították, dolgozó emberek voltak. Bizonyára valamennyien a földműveléshez, jószágtartáshoz értettek elsősorban, és ebből is tervezték a létfenntartásukat; a népességi– gazdálkodási viszonyok utóbb hozhatták magukkal, hogy alkalmas helyen iparból, kereskedésből is jónéhányan megélhettek közülük, illetve azok közül, akik újabban telepedtek közéjük. Dolgozók voltak tehát, de egyúttal már szabadok is, elsősorban a lakóhelyváltoztatásban, azaz a különböző hatalmasok védelme és a különböző termőföldek, továbbá lakhelyek közötti választásban, és ezzel együtt sok minden másban is. Harcosokat eredetileg nem lehetett találni eme telepesfalvak lakóinak sorában, bár már szintén a megtelepülés kezdeteitől jelen voltak, előbb a Visk, majd ennek sorsára hagyása után a Huszt felett megépített várban. Ők azonban odalent, a váraljai településen többnyire később sem alakítottak ki maguknak lakóhelyet, nem tartoztak igazán a városok társadalmához. Ugyancsak a kezdetektől élt egy-két – a várbirtok központjaként állandósult Huszton valamivel több – pap is településeink mindegyikén. Csak alsópapság, de azok szorosan és mindennaposan a közönséges emberek között. A településeinket benépesítő dolgozók és papjaik mind latin keresztények voltak.207
205
Bélay: Máramaros 9–14.; ÁMTF IV. 111–121.
206
A kérdésre alapvető: Bolla: Jobbágyosztály.
207
Az öt város (és a megye) korai történetére alapvető: Bélay: Máramaros; ÁMTF IV. 111–121. és
az egyes településeknél.
72
A rendiség, ez a vezető társadalmi csoportok által kialakított intézményrendszer (és alkalmasint úgy-ahogy a mögötte álló gondolati tartalom is) a jelek szerint minden gond nélkül utat talált ebben a „szerény” társadalmi összetételben, akárcsak másutt a hasonló közegekben.
* Ha végigtekintünk azokon a helyi adatainkon, amelyek a rendi társadalmi berendezkedésre mint olyanra vonatkoznak, két megfigyelést tehetünk. Egyfelől kiviláglik
az
adatolhatóság,
a
kutatói
megismerés
lehetőségének
közismert
egyenlőtlensége; ilyen szűkre szabott vizsgálati lépték mellett például alig tudunk valamit az alanyaink közötti személyes kapcsolatokról, miközben aránylag jól megismerhetjük az emberek rendi státusára vonatkozó normákat. Másfelől az is egyértelművé válik, hogy a rendi
társadalom
helyi
alakzata
bizonyos
vonatkozásokban
jobban,
bizonyos
vonatkozásokban pedig kevésbé vagy egyáltalán nem tért el a szóban forgó berendezkedés tágabb köreitől, akár egészétől. Ebben a tekintetben is meglehetősen szélsőségesek a különbségek. Csak az egyik végletről hozva példát, a társadalmi intézmények közül a relatív sajátosság tekintetében magasan emelkedik ki az úrbéri viszony helybeli formája. Amikor a következőkben egy kicsiny területi minta keretei között próbálom meg bemutatni a rendi kori társadalom berendezkedését, akkor természetesen igazodni kell ezekhez a súlyos egyenetlenségekhez.
A TÁRSADALMI NORMÁK A kortárs emberek között egyrészt az a jelenség fűz kötelékeket, hogy bizonyos meggyőződéseket közösen osztanak, az ezekből fakadó, velük összhangban lévő magatartásokat egymástól elvárják, az ekképp létrejövő közösség mindenkori új tagjait pedig a körükben élő ilyesfajta társadalmi intézményekkel, a normákkal igyekeznek megismertetni. Hogy a normák mögött álló meggyőződések közül maguk a közösség tagjai melyiket mennyire tartották fontosnak, nyomon követhetjük az alapján, hogy mennyire 73
erős elvárás élt bennük egymás iránt a szóban forgó meggyőződésből fakadó magatartásszabályok figyelembe vételére. Az erősebb elvárások beteljesülését azzal próbálták garantálni, hogy a normaszegőket bizonyos, erre felhatalmazott személy(ek)től származó büntetéssel fenyegették, illetve sújtották. A társadalom helyes működéséhez kevésbé elengedhetetlennek tartott normák megsértését nem ilyen kitüntetett személyek, bírák szankcionálták, hanem maga a „köz”, vagyis az emberek általában, azzal az eszközzel, ami mindannyiuk számára adva volt: helytelenítéssel, megvetéssel, megszégyenítéssel, kirekesztéssel; ezek a normák tehát nem alkottak jogot. A továbbiakban normák alatt nem csupán a jogi természetű, hanem a közönséges (nem jogi) normákat is értem.
Státusok A normarendszer talán legfontosabb elemét képezik a státusok, hiszen ezek az emberek mint olyanok közötti különbségtétel módozatait szabják meg normatív jelleggel.
A rendi státusok A rendi társadalom sajátja volt egy státusmegkülönböztetés, melyhez egyúttal az érintettek szempontjából rendkívül fajsúlyos – természetesen jelentős részben jogi – következményeket fűztek, a megkülönböztetett státust pedig összcivilizációs szinten is alapjában egységes meggyőződések és magatartásszabályok vették körül. Ez a harcosok és a dolgozók, azaz a nemesek és a közrendűek közti megkülönböztetés (melyen az egyházi társadalom és a szuverén külön státust alkotva kívül állt). Ezt a státusnormát a legfontosabbnak kell tartanunk az egyháziak és a világiak (ill. az uralkodó) – más társadalmakban is ismert – személyi megkülönböztetése után. Sajátossága és következményeinek fajsúlya miatt méltán lett ez az intézmény az egész társadalmi
74
berendezkedés névadója, noha a kortársak a teljesen más alapon vett személyi állapotokat is rendnek nevezték.208
Nemesség Amint az imént utaltam rá, a kiemelt státus, vagyis a nemesség körüli normák összcivilizációs szinten is erős egységet mutattak. A nemesség egy-egy uralkodó szolgálatában alakult ki, alapvetően tehát országos jellegű volt. Ilyen szinten (települési, településcsoporti szinten) tehát a magyar király nemességének mint státusnak gyakorlatilag nem voltak változatai. Sőt az általunk tárgyalt öt településen (melyek a magyarság honfoglaláskori szállásterületén kívül létesültek) ennek a társadalmi csoportnak még képviselője sem volt. (Ez a helyzet csupán a rendi társadalom egyik soktényezős, összefüggő változása keretében, a 15. század második felétől módosult, amint arról később szó lesz.). Helyi adatok alapján a nemességgel kapcsolatban csupán néhány vonatkozást tudunk kiemelni, ezeket is csak változások korából származó adatok alapján. A nemesség megszerzésének egyik módja a nemeslevéllel történő nemesítés volt. A nemeslevél megszerzése költséggel is járt,209 az 1670-ben nemességet szerzett szigeti Török Györgyről például tudjuk, hogy egy földet kellett elzálogosítania az armális kiváltása érdekében.210
208
A hazai irodalomból ld. mindekekelőtt Bónis: Hűbériség és rendiség. A személyi státusokra
általánosságban alapvető Bolla: Jobbágyosztály. A rendiség szempontjából kiemelt jelentőségű nemesi státusra, mely egyúttal negatív módon meghatározta a közrendűség fogalmát is: Váczy: Serviensek; Mályusz: Köznemesség; Szűcs: Köznemesség. 209
Kóta: Címereslevél.
210
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 159–162. („az atyám penigh az maga részit [a földből] nemes levél
szerzéséjért atta volt kabolapataki embernek” – emlékezik vissza a szerző fia, apja öccsének pedig, azt hányja a szemére, hogy „az nemes levél szerzésért majd mondani egy pénzt sem költöt”, holott ő is bele lett foglalva az oklevélbe). Ld. még ehhez MOL E 148 1865/35.
75
Közrendűség–jobbágyság A közrendű státus legalapvetőbb eleme a szabadság volt, ami a szabad költözési jogban testesült meg. Nem véletlen, hogy el is jutott nem csupán az országos jog, de egyenesen az írott (törvényi) szabályozás szintjére.211 Az öt város népe ennek ellenére papírt szerzett róla, pontosabban papírt szereztek, és abba már ezt a jogot is belevetették. A városok első, 1329-es királyi privilégiumáról van szó, mely a szabad ki- és beköltözési jogot így rögzíti: „mindazon szabad emberek, akik a mondott falvakba lakás céljából akarnának jönni, szabadon jöjjenek és biztonságban lakjanak”.212 A beköltözők szabad státusára vonatkozó kitétel természetes dolog, és bár akkoriban még épp volt érdemi gyakorlati jelentősége, a rendiség teljes kialakulásával már nem számított komoly korlátozásnak. A valós helyzet megfelelt az oklevél rendelkezésének. Az öt város lakói szabadon elköltözhettek,213 és ebből a korból a beköltözés korlátozásáról sem tudunk. A költözési illetéket (terragium)214 már az 1329-es privilégium feltünteti a költözés feltételei között, de összeg megjelölése nélkül. Ez későbbi adatok szerint (1684, 1760) 1 forint volt.215
211 212
Solymosi: Jobbágyköltözés. „quicunque conditionis liberae homines ad villas praedictas causa commorandi venire
voluerint, libere veniant et secure commorentur”. ÖK 1/27 (a kolozsmonostori konvent 1649-es eredeti átíró oklevelében, többszörös átiratban). Az oklevelet az öt város levéltárából kiadta CD VIII/3. 352–354. (utánközlése egy ponton eltérő szöveggel: Wenzel: Kritikai fejtegetések 70–72.). Biztosra vehetjük, hogy az öt város levéltárában Fejér idejében is már csak a hivatkozott 1649-es átírás létezett. Ez az irat maga utal az átírt
oklevél
igen
rossz
állapotára,
és
ami
még
fontosabb,
az
öt
városiak
a
későbbi
privilégiummegerősíttetéseik alkalmával már az 1649-es oklevelet vitték magukkal (pl. és mindenekelőtt a nagy 1696-os megerősíttetéskor: DRNKK R 2579 1156. sz.), az 1329-est soha többé. Az oklevél későbbi kiadása Fejérrel egyező szöveggel (de a vármegyei levéltárban található kései másolat alapján): Mihályi 8– 11. 213
Hisz ezt a jogukat még a későbbiekben is gyakorolták: MOL E 156 148/11 (1684); ÖK 1/228
214
A kifejezés értelmezéséhez ld. Solymosi: Jobbágyköltözés.
215
MOL E 156 148/11 (1684); ÖK 1/228 (1760).
(1760).
76
A személyi szabadság terén tehát éppúgy az általános mintákat követte a közrendűség helyi formája, mint a nemességé, az okleveles bizonyságnak különösebb jelentősége ebből a szempontból nem volt a rendi korban, bár formálisan jelez egy némileg kimagasló helyzetet az öt városi nép esetében az átlaghoz képest. Hasonló kisebb, bár azért már komolyabb gyakorlati jelentőségű eltéréseket figyelhetünk meg a státus további két fő eleme, a joghatóság és az adózás tekintetében. Az öt városiak 1329-ben felmentést vívtak ki maguknak az uralkodó illetékes közege, a megyésispán joghatósága alól. (Ekkoriban a megyei fórumot még nem sajátították ki a nemesek.) A király az ispán alóli mentességgel együtt garantálta a saját választott fórum önálló joghatóságát az ún. nagyobb ügyek kivételével, ez utóbbiak megítélésére pedig támasztott a városoknak új közeget (judex ipsorum per nos deputatus), akinek hatásköre csak a nagyobb ügyekre terjedt ki, de azokban is csak a települési bíróval közösen ítélkezhetett.216 A városok földesúri függőségbe kerülése a 14. század végén
aztán
mindenképpen
véget
kellett
vessen
mindennemű
királyi
igazságszolgáltatásnak az öt város közrendű népe felett, amit – figyelembe véve a dolgozók húzódozását mindenféle más, tőlük idegen társadalmi közeg joghatóságától – éppenséggel nem élhettek meg nagy veszteségként. Nem tudjuk, hogy a földesúri hatalom alá kerülést követő évtizedekben hogyan oldották meg az ítélkezést a nagyobb ügyekben, amelyek megítélésére írott privilégium továbbra sem hatalmazta fel a lakosok közösségét. Ilyen oklevelet csak 1504-ben nyertek a földesúrtól, Anna királynétól, szövege szerint a régi szokások megerősítéseként. A kiváltságlevél biztosította a választott helyi bírák joghatóságát a nagyobb ügyekre is kiterjedően, vagyis teljes joghatóságot adott. A városi magisztrátus a nagyobb ügyek megítélésével megkapta a pallosjogot is, azzal a feltétellel, hogy a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények elfogott gyanúsítottjait csak a bíró engedélyével lehessen szabadon engedni.217 216
„iudicio nullius comitis stare teneantur, nisi iudicis ipsorum per nos deputati, aut villici
ipsorum, per communitatem electi”– „omnes causas inter ipsos motas et movendas villicus eorum cum senioribus ipsorum possit iudicare exceptis homicidio, violentia, furto et incendio, quas iudex noster cum villico ipsorum iudicabit”. ÖK 1/27. 217
„exposuerunt […] inter cetera sua privilegia hoc unum habuisse, ut omnes causas, quas quae
non directe ad cameram nostram vel comitem camerarum [ti. salium] nostrarum pertinerent, inter se subortas, similiter et malefactores capitali crimine reos ipsi in singulis oppidis judicare et justitiam administrare absque ullo comitum nostrorum impedimento potuissent”, ezért „liberam habeant potestatem
77
A privilégiumlevél jóváhagyta, hogy a fellebbezett pereket is előbb helyben ítéljék meg (a 24 főből álló tanács), majd onnan Nagyszőlős magisztrátusa elé vigyék őket, az esetleg még mindig rendezetlen ügy pedig ezután a királyné–földesúr udvarába kerüljön (kihagyva tehát a birtoktesthez kötődő tisztviselőket).218 A pallosjogot az öt város ténylegesen is élvezte innentől folyamatosan.219 Az 1504-ben megnevezett fellebbviteli fórumokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a földesúri udvar (a birtoküzemhez nem kapcsolódó közegek) ítélkezése a királynéi birtoklás körülményeihez szabott elem lehet, mely valószínűleg azzal együtt alakult ki és enyészett el, ha egyáltalán valaha is jutott el per negyedik szintre. (A városok különben 1476-tól voltak királynéi birtokban, a privilégium utáni időben pedig mindössze 1506-ig, majd 1522–1523-ban.) A Nagyszőlőshöz fűződő fellebbviteli kapcsolat azon az alapon alakulhatott ki, hogy az öt város 1329-es privilégiumához – az oklevél kifejezett hivatkozása szerint – Nagyszőlős privilégiuma (1272) jelentette a mintát.220 Valószínűleg azonban hasonlóképp ritkaság lehetett, hogy egy ügy harmadfokra kerüljön. Amikor pedig a 18. század végén Nagyszőlős jogviszonyai felől rendeztek tanúvallatást, a városnak az öt máramarosi város feletti joghatóságáról csupán Ugocsa megye egyik szolgabírája tett említést, aki ugyanis egyszer hallotta beszélgetni az alispánt a város földesuraival, a Perényiekkel arról, hogy Szőlős egykor az öt város forum superrevisoriumja lett volna. Az információt rajta kívül csupán a közvetlenül rákövetkező tanú erősítette meg, szintén múlt időben.221
et malefactores capitis criminis reos ipsi capere judicareque et condemnare juxta antiquum eorum privilegium, hoc tantum adjecto, quod neminem hujusmodi malefactorum sine consensu judicis prius requisito emittere et libertati restituere possint ac valeant” ÖK 1/9. (I. Ferdinánd 1551-es eredeti átíró oklevelében). A magyar királyi könyvekből (I. Ferdinánd oklevelének ottani szövegeiből) kiadta Wenzel: Kritikai fejtegetések 73–75., a vármegyei levéltár kései másolatából Petrovay 513–515. A sókamaraispánok említett ítélkezése a sókamarával kapcsolatos ügyekre terjedt ki, erről másutt szólunk. 218
Az öt városiak előadása szerint „cui vero parti judicium hujusmodi ipsorum non placeret, illi ad
conspectum viginti quatuor juratorum, a quibus ad locum interrogationis Szöllős, quorum dehinc sententia non contenti causam eandem coram nobis in curiam nostram provocare sivissent”, ezért ezen privilégiumukban megerősíti őket (az idézetthez hasonló szöveggel, de egy értelemzavaró hibával). ÖK 1/9. 219
ÖK 1/228 (1760).
220
ÖK 1/27.
221
MOL P 1963 62. t. (5. cs.), az 1798-as évnél. A fellebbezési kapcsolat teljes megszakadása a
második részben tárgyalt, 16. század végétől következő korszak eredménye lehet.
78
A rendi szemlélet nem írta le a rendi státushierarchia mindkét szintjét önmagáért, pozitív jellemzőkkel, hanem csupán a nemességet. A világi társadalom többi része maradékelven alkotta a másik, alsóbb státust. Ezt a körülményt tükrözték az elnevezések is: egyfelől az előkelőséget (vagyis egyfajta kiválást) kifejező nobilis terminus, másfelől pedig a nem nemesek megjelölései, melyek a közönségesség, egyszerűség képzeteihez kapcsolódtak. A dolgozókra szabott rendi státusra, a közrendűségre ugyanis közelebbről a magyar paraszt, illetve a latin rusticus kifejezéseket használták. Nem kerülhették el ezeket a minősítéseket az öt városiak sem, függetlenül attól, hogy a közönséges renden belül milyen előkelő státuselemeket voltak képesek felmutatni. Ugyanakkor feltűnő, hogy az említett két kifejezésre csak a munkám második részében tárgyalandó korszakból vannak adatok.222 Hogy ez mennyire a forráshelyzet következménye és mennyire valós változásoké, nem tudjuk eldönteni.
A jobbágystátus alapesete A jobbágystátus tág értelemben vett keretei szintén általános normák szerint alakultak az öt városban. Hogy azonban a településeinket benépesítő dolgozókat annak idején mily előkelő vendégként fogadta be a föld kiváltságos ura, legjobban azon mérhető le, hogy a jobbágystátus három alapeleme (a földhöz fűződő úrbéres birtokjog, az adóterhek és a földesúri joghatóság) tekintetében egytől egyig különlegesen kedvező, a jobbágyság általánosabb típusától minőségileg eltérő helyzetet figyelhetünk meg.
222
A földesúr részéről pl.: MOL F 46 1571--1700. nr. 387. (a földesúr, a szigeti nemesség és a
szigeti közrend közti megegyezés szövege következetesen paraszt rendnek nevezi a közrendet, paraszt embereknek a közrendűeket, 1622); Teleki-lt (kővárhosszúfalusi) 160. tétel (a földesúr szerint az uradalomban elszaporodott a nemesség, ellenben a parasztság megkevesbedett, d. n., Apafi-kor?). A helyi nemesek részéről pl.: LGy 32. (Szigeten nemes asszony „parazt zemeli”-nek minősíti a vejét, aki közrendű, 1650); Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 11–12. (a szigeti nemes magisztrátus hangsúlyozza, hogy nemesember vérdíja 100 forint, paraszté 40 forint, 1680); Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1741. márc. 23-nál; a szigeti nemesség szerint, mivel fizetniük kell az állami terheket, státusuk „nulloque in respectu distingueretur a rusticitate”); MOL P 397 huszti tétel, fol. 96. (szigeti egytelkes nemesek panaszkodnak, hogy állami közterheket viselnek, „mint szintén az parasztok”, 1743). Helybéli uralkodói hivatalnok részéről pl.: Mm m lt, Jkv VIII. p. 53. (a szigeti harmincadrationista szerint vidéki falvakban és Szigeten is vannak olyan „parasztsággal élő [ti. nemnemes] emberek”, akik kereskednek, 1692).
79
A földesúri joghatóság A jobbágyoknak az uruktól védelem járt. A védelem alapesetben az igazságszolgáltatást jelentette. Az alattvalók viszont – mint azt az öt városi közrendűek feletti királyi joghatóság tárgyalásánál láttuk – nemigen ragaszkodtak a számukra idegen normák között élő felsőbbségek igazságszolgáltatásához, különösen nem az ilyen „előkelő közrendűek”, mint az öt város népe, számottevő részben iparosok és kereskedők. Földesúri igazságszolgáltatásról természetesen csak a földesúri hatalom alá kerüléstől (14. század vége) kezdve beszélhetünk. Úriszék működésére ugyanakkor az egész huszti uradalomból nincs adatunk a 16. század vége előtt. (Arra viszont igen, hogy az uradalom falvai az öt város magisztrátusait használták fellebbezési fórumként.)223 Az öt városi köznép fentebb tárgyalt joghatósági viszonyaiból az következik, hogy földesúri joghatóságnak nem is maradt sok hely: 1504-től a választott helyi bírák már teljes joghatóságot és pallosjogot élveztek. És ugyanekkor rögzítették a fellebbezésnek egy olyan teljes útját, amely az ítélkezést másodfokon szintén a lakosok által választott helyi testületnek, harmadfokon egy másik település (Nagyszőlős) hasonló fórumának tartotta fenn, negyedfokon viszont – a birtokon működő közegek kihagyásával – központi (udvari) földesúri igazságszolgáltatásnak biztosított lehetőséget; s még ez utóbbival sem számolhatunk a királynéi birtoklás röviddel ezt követő lezárulta után.
Terhek A védelemért, valamint a hely (mint lakóhely és haszonvételi lehetőség) biztosításáért cserébe ugyanis mindössze az járt, hogy az emberhez méltó fogyasztás ingó javait a vendég – saját magán kívül – a vendéglátója számára is magával hozza; vagyis: eltartás. Amint az alábbiakból látható, a rendi korban a jobbágyok leginkább azt preferálták, ha a földesuruk megvette magának a piacon mindazt, ami kellett neki. Meg kell jegyezni előzetesen, hogy a birtok urának szükségletei (melyek rendszerint meghatározóan hatottak az úrbéres nép tényleges járadékterheire) esetünkben 223
Ld. az 1600-as és az Apafi-kori urbáriumokat.
80
eléggé speciálisak voltak. A huszti birtok várbirtok volt, ami a vár tekintetében minőségileg más földesúri szükségleteket jelentett. A másik, jóval ritkább földesúri „tevékenység”, ami hasonló hatással járt, a sóbányászat és a kibányászott sóval történő további gazdálkodás volt, miután a máramarosi sókamara 1435 körül a várbirtok részévé vált.224 Ez a két hatás természetesen az egész birtoktestre hárult, melynek az öt város csupán egyik részét képezte. Az öt város terheit lényegre törően már az 1329-es kiváltságlevél szabályozta, és alapjában ennek a szabályozásnak feleltek meg a földesúri korszak viszonyai is. A városok földesúri terheit egységesen és teljességre törekvően legkorábban az első urbáriumaikból (1600, 1614) ismerhetjük meg. Elsősorban egyösszegű készpénzzel tartoztak, amit a magisztrátus szedett be. Összegéről csak az 1614-es urbárium tájékoztat, ez a városok szokásos Tisza menti emelkedő sorrendjében 150, 350, 270, 150 és 180, összesen tehát 1100 forint volt. A libertinusokra esendő adót ebből nem vonták le, az ő földesúri adómentességük következtében tehát valamivel több adó jutott a többi háztartásra. 1614-ben például a sókamaraispán szerint a városok épp azért utasították el a sóvágók számának emelését (akik ti. mentesek voltak az úrbéri terhek alól), mert nem voltak képesek fizetni helyettük az adót.225 Az öt mezőváros a két urbárium szerint mindenféle terményadótól teljesen mentes volt. Hasonlóképp egyáltalán nem terhelte őket robotkötelezettség sem. Sajátos terhük volt azonban, hogy az uradalomnál felmerülő bizonyos munkákat – ellentételezés fejében – kötelesek voltak elvégezni. Ezek a munkák – miután a fizetség ellenében ugyan, de kötelező jelleggel vállalandó munkát úrbéri tehernek kell tekinteni226 – a mezővárosok legfontosabb földesúri tartozását képezték a cenzuson kívül. A szóban forgó fizetett kötelező munkákat az uradalom elsősorban a várfenntartás kapcsán igényelte. Ezen belül az egyik terület, amelyen a várgazdaság nem nélkülözhette a városiakat, a vár épületének rendbentartása, az építkezések, javítások elvégzése volt.227 Az 1600-as urbárium szerint minden város tartozott a vár építkezéseinél mindenfélével
224
Engel: Arisztokrácia 118., 180-181., 196.
225
MOL E 254 1614. augusztus nr. 21.; MOL E 254 1614. szeptember nr. 1.
226
Ezt az értelmezést megengedi, hogy e munkákat és olykor javadalmazásukat is bevezették az
urbáriumba. ld. az idézett 1600-as urbáriumot. 227
Az 1600-as urbárium Husztnál és Visknél részletezi mindezt: p. 36., p. 53–54.
81
szolgálni (a Visknél található bejegyzés szerint itt a „mwves emberek” munkájára kell gondolni), de „kinek kinek mind erdemek zerent fizetek”. A várgazdaság számadásaiban többször szerepelnek is az öt város kézművesei részére a várban végzett munkákért kifizetett összegek. Legszívesebben Visk mestereit vették igénybe a várnál, de találkozunk huszti és técsői iparosokkal is. Ilyesfajta munkákhoz tehát láthatóan a várhoz közelebbi városok lakóit vették igénybe. Fazekast, lakatost, ácsot, egyszer tímárt találunk köztük. (A fazekasok nyilván a vár fűtését szolgáló kemencéket építették – ezt kétszer meg is említik a sókamarai számadások –, az ácsról tudjuk, hogy zsindelytetőt csinált, a lakatosok pedig bizonyára a kapuk, ajtók vasalásait javították.)228 A kötelezően elvégzendő iparosmunkák bérét nem szabályozták normatív módon – ellentétben a fuvarral, mint rögvest látni fogjuk –, hiszen ezek a munkák nagyon különböző jellegűek lehettek. A méltányosság diktálta árat azonban a társadalmi szereplők ki tudták alakítani. A várellátás másik területe, ahol elsősorban az öt városiak munkájára támaszkodott a várgazdaság, az élelmiszerek (elsősorban bor és búza) fuvarozása volt. Az 1600-as urbárium szerint a husztiaknak egy (nyilván hordó) bor felviteléért 8 só, a viskieknek 1 „tereh” bor vagy búza beszállításáért 1 forint ára millye (törmeléksó) járt a rónaszéki sóbányából. Húsból nagyjából önellátó volt az uradalom, mint alább látni fogjuk, s bár természetesen sóból is, ez utóbbi a messzi Rónaszéken állott az uradalom rendelkezésére, ahonnan öt városiaknak kellet az ásványt Husztra szállítaniuk. A szénaszállítást csak a husztiaknál említi az urbárium. Eszerint egy szekér széna beszállításáért 25 dénárt kaptak, de a kapitány kérésére „jo akarattiokbul”, azaz fizetés nélkül is szállítottak. A tűzifahordás alól – ha általánosíthatjuk az 1600-as urbárium csupán Hosszúmezőnél tett megjegyzését – az öt városiak fel voltak mentve. (Bizonyára azért, mert a vár tűzifaszükségletét az uradalomhoz tartozó falvak természetbeni adójából fedezték, és a falusiak nyilván házhoz vitték az adófát.) A vizet pedig, mint alább az uradalmi gazdaságnál látni fogjuk, a vár saját vízhordó lovai szállították. Így aztán végső soron a fizetett fuvar terhe a gabonára, borra (és a sóra) korlátozódott. Meg kell jegyezni, hogy a gabona és a bor esetében többnyire magát az árut is öt városi lakosoktól vette az
228
Ld. egyrészt a 16. század közepének számadásait: MOL E 210 Dominalia 53. tét. (33. cs. ) nr.
2–4., másrészt az uradalomhoz tartozó máramarosi sókamara 1599–1605 közötti számadásait: MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 30., 40., 42., 46., 50., 52., 53. (A sókamara a vár egyik birtoküzeme volt, mely ugyan alapvetően a sógazdálkodással foglalkozott, és a vár maga közvetlenül nem tartozott alá, de jövedelméből rendszeresen fordítottak a vár különböző kiadásaira.)
82
uradalom.229 A gabona- és borszállítás tehát egyúttal piacot is jelentett számukra. Az adatokból látható, hogy a fuvarteher – akárcsak az iparosmunkák terhe és persze a gabona- és boreladás lehetősége – aránytalanul oszlott el a városok között, igazából mindez a várhoz közelebb fekvő városokat, Husztot és Visket, legfeljebb Técsőt érintette. A vár körül koncentrálódó rendkívül szerény agrárüzem hasonló fizetett munkákat nem igényelt. Annál inkább a városok népére volt utalva a földesúr másik üzeme, a sógazdaság. Ezeknél jelentősebb volt a sóvágás, amely ugyancsak az úrbéri jellegű fizetett munkaterhek közé tartozott. Közismert, hogy a sóvágók között megkülönböztették az ún. posztós és a vendég (másképp idegen) sóvágókat. A posztósok onnan nyerték nevüket, hogy fizetésként évente egyszer posztót is kaptak (alkalmasint helyette valamilyen megváltást), míg a vendégek csak készpénzben vagy sóban kapták a járandóságukat. A szakirodalom azt is megállapítja, hogy a posztósok élén bírák vagy dékánok álltak, míg a vendégeket kapitányok vezették; a posztósoknak egységnyi idő alatt (nap, hét) meghatározott minimális sómennyiséget ki kellett fejteniük, a vendégek tetszőleges ütemben dolgoztak; a posztósok kerek évre szegődtek, azt végig kellett dolgozniuk, a vendégek bármikor felhagyhattak a munkával.230 Mindezek azonban rejtve hagyják a két csoport között húzódó fő különbséget, melynek a fenti jelenségek csupán következményei. A lényeg ugyanis az – miként Szentgyörgyi Mária megállapította –, hogy a posztós sóvágók a bányabirtokos jobbágyai voltak, akik e minőségükkel összefüggésben, vagyis úrbéri alapon teljesítették szolgálatukat, míg ezzel szemben a vendég sóvágók tekinthetőek valódi piaci (és méghozzá szabadfoglalkozású) bérmunkásoknak.231
229
MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 63. fol. 6.; MOL E 250 8. cs. nr. 137. „E” mell.; MOL E 213 7.
doboz Máramaros m. fol. 52.; MOL E 254 1601. augusztus nr. 42. Ld. még a sókamarai számadásokat (egy alkalommal szigetiek 1000 kocka sóért hoztak bort a várba, máskor a viskiek vehettek fel csaknem 6000 kockát a várba szállított búzáért és borért). MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 46., 52., 53. 230
Az egykorú források közül: Strieder: Bericht 273. (magyar fordításban: Dernschwam 88–89.);
Engel: Geschichte II. 24–25. (a jelentés tartalmát az eredeti kéziratot is felhasználva ismerteti Oborni: Pénzügyek 71. skk.). A szakirodalomból: Takáts: Sóvágóinkról 71.; Doboşi: Exploatarea 148–149.; Szentgyörgyi: Jobbágyterhek 86–88.; Wolf: Sóbányászok; Kulcsár: Sóbányászat és sókereskedelem 421.; Wolf: Torda jkv 14.; Bánkuti 23–24.; Szoleczky: Só. 231
Szentgyörgyi: Jobbágyterhek 86–88. Ember Győző is megállapította, hogy a sóvágótartás a
sókamarai mezővárosok részéről tulajdonképpen földesúri szolgáltatás volt, bár nem hozza összefüggésbe a
83
A kortársak (és a nyomdokaikat követő szakirodalom) persze nem ilyen kategóriákban írták le a két csoportot, hanem a fentebb felsorolt, szembetűnő jellegzetességeik szerint. Az egykorúak közül figyelmet érdemel viszont Hans Dernschwam megjegyzése, aki a posztós sóvágókat a vendégektől megkülönböztetve helybelieknek nevezte.232 Továbbá az 1552-ben Erdélyben járt királyi biztosok tettek hasonló megfigyelést, miszerint posztósoknak általában a helybeli sóvágókat nevezik.233 A posztósok esetében tehát arról van szó, hogy a bánya birtokosa a kitermelést – legalábbis
annak
egy
bizonyos
szintjét
–
a
bányakamarához
rendelt,
a
kamarás/kamaraispán jószágigazgatói hatásköre alá tartozó birtokok népének úrbéri alapú munkakötelezettségével igyekszik biztosítani. Ez még nem jelent robotot, s a posztós sóvágók munkája természetesen nem is az volt. Ilyesmiről szó sem lehet olyan munka esetében, mely a családfőt nem idényjelleggel, alkalmilag, hanem gyakorlatilag folyamatosan veszi igénybe a földesúr gazdaságában. A kötelezettség a munka minden körülmények között történő elvégzésében, nem pedig ingyenességében állt. Az ilyesfajta, fizetség ellenében fennálló munkakötelezettség rendes eleme volt az úrbéres viszonyrendszernek, bár nem számított túlságosan elterjedtnek. A huszti uradalomban a földesúr rendkívüli katonai létesítményének, a várnak az ellátása kapcsán láttunk ilyesmit, de még ott is csak alkalmi jellegű bérmunkák vonatkozásában (a várépület rendbentartása és anyagbeszerzéseinek fuvarozása). Esetünkben azonban, tekintettel a szóban forgó bérmunka konvenciós, alkalmazotti jellegére, voltaképpen már a cselédkényszer jelenségével állunk szemben. (A hazai nagyüzemek túlnyomó többségét alkotó kezdetleges agrárgazdaságok nem igényelték ezt a munkaformát.) A sóvágásért azután a munka jellege miatt elsősorban a teljesítménnyel, a kivágott sóval arányos bér járt. Ezt természetesen a helybeliek és a vendégek egyaránt megkapták. Az évente egy alkalommal egy tételben kiosztott posztó azonban érthetően csak az előbbieknek járt, akik egész évben kötelesek voltak dolgozni. Innen az elnevezésük. Nézzük meg, milyen forrásszerű adatokat lehet felhozni Máramarosból a sóvágás mint munka jellegét illetően. Az a körülmény, hogy a sóvágótartási kötelezettség által érintett települések köre az öt városon belül az idő múlásával módosult, máris tanulságos
posztós sóvágók csoportjával. Ember: Közigazgatás 510. Bánkuti Imre megfigyelése, miszerint a posztós sóvágók be vannak írva az urbáriumokba, szintén az általunk kifejtettekkel függ össze. Bánkuti 23. 232
Strieder: Bericht 273. (magyar fordításban: Dernschwam 88.)
233
Engel: Geschichte II. 24–25. (vö. Oborni: Pénzügyek 75.).
84
ebből a szempontból. Ez a változás ugyanis éppen a bányahelyek változását követte. 1439-ben még Huszt, Técső és Felsőróna határában (Husztaknán, Técsőaknán és Rónaszéken) folyt sóbányászat, melyek közül a 16. század elejére az első két bánya megszűnt.234 Ehhez képest 1498-ban még Huszt, Técső és Sziget tartott sóvágókat, 1530ben már csak Técső és Sziget, és ez az állapot maradt fenn – Hosszúmező csekély mértékű sóvágótartásával kiegészülve – korszakunk végéig.235 Egyértelmű, hogy a sóvágótartó települések körének átalakulása a máramarosi mélyművelésű sóbányászat helyszíneinek változását követi, amint azt a Husztakna művelésének és Huszt város sóvágótartásának megszűnése közötti összefüggés mutatja (Técső eléggé közel feküdt Rónaszékhez ahhoz, hogy az itteni sóvágókat ott is igénybe tudják venni Técsőakna megszűnése után is). Az 1600-as huszti urbárium, miután a városbeli lakóhelyén már számba vett minden egyes ott élő sóvágót, a bányászok névsorát a sókamara birtokairól szóló részben megismétli, érzékeltetvén, hogy bár lakóhelyük szerint az udvarbíró igazgatása alá tartoznak, igazából a kamarának van rájuk szüksége és felettük rendelkezési joga. 236 Ez utóbbit az 1607-es sókamaraispáni utasítás kifejezetten rögzíti, amikor is felhatalmazza a sókamaraispánt, hogy a kamara szükségét illető dolgokban a városoknak is parancsolhasson (vagyis nem kell közbeiktatnia azok tulajdonképpeni tiszttartóját, a huszti udvarbírót). Ez tehát nem csupán a sóvágásra, hanem minden más ügyre is vonatkozott, ami a sógazdálkodással kapcsolatos, még inkább így lehetett hát a bányászkodásnál.237
234
A bányahelyek változására röviden: Glück: Sókamara 33.
235
1498: Mihályi 615–618.; 1530: ld. az adott évi rovásadó-összeírást MOL E 158 21. kötetben.
Az 1543-as dikajegyzék a sóvágókon kívüli kamaraszolgákat is részletezi, akik ekkoriban már mind Szigeten laktak, ugyancsak annak a ténynek felelve meg, hogy a bányászat időközben Rónaszékre korlátozódott: MOL E 158 21. kötet. 236
1557 után a sókamara igazgatási rendszere átalakult, a sókamaraispán hatáskörébe a várbirtokon
belül már csak a sógazdálkodás és a közvetlenül a rónaszéki bányakamara alá rendelt birtok (Felsőróna) tartozott, míg a várbirtok többi részét előbb a várkapitányok közvetlenül igazgatták, majd 1600-tól udvarbírót neveztek ki Husztra. Ld. Glück: Sókamara. 237
Tanulságos az 1613-as eset is, amikor Bethlen Gábor Bornemisza József huszti főkapitánynak
elzálogosította Técső városát, de kiemelte ebből a sóvágókat. MOL E 148 1844/29 (a gyulafehérvári káptalan 1756-os átiratában). Bizonyos értelemben hasonló történt Tordán, ahol a fejedelem nem elidegenítette, hanem 1665-ben kollektíven megnemesítette az egész várost, de mivel – mint mondta – a
85
Az 1607-es utasítás magára a sóvágótartás kérdésre közvetlenül is kitér: megparancsolja a sókamaraispánnak, hogy vágasson minél több sót, „hatalmat adván arra, hogy az menyi Szamu So vagokal az So vagatast fel eri, anniit allithasson”, nyilván csakis a földesúrnak úrbérileg alávetett népességből.238 Néhány kormányhatósági ügyiratdarabnak köszönhetően valamivel részletesebben ismerjük a sóvágótartási kötelezettség városok közti „mozgásának” egy tanulságos példáját is. Arról a kísérletről, sőt kísérletsorozatról van szó, melynek során az uradalom urai és közegeik megpróbálták Visket sóvágótartásra kényszeríteni. A következő ismert forduló a Szepesi Kamara első fennhatóságának idejéhez (1600–1604) kötődik. Tordai János sókamaraispán – miként 1602 novemberében a kamarával tudatja – sokszor írt a viskieknek, hogy tartsanak 32 sóvágót, de ők a kérést megtagadták.239 Az ügyben a kassai kamara természetesen teljes mértékben támogatta a tiszttartóját.240 A kincstár átmenetileg elérte ugyan a célját, 1603 áprilisában már viskiek is vágtak sót Rónaszéken, ám erről épp a város ellentámadásának köszönhetően értesülünk. (Sajnos a sóvágatási számadásokat ekkor már nem vezették névsorosan.) A magisztrátus – a többi város nevében is – egyenesen a királyhoz fordult panasszal: nemcsak hogy sót kell vágniuk, mint még soha, de a kamaraispán néhány viski lakost az üggyel összefüggésben fogságban tart, és még az ő ellátásukat is a városra terheli.241 A viski főbíró személyesen ment fel Prágába intézkedni. Sikerült is kieszközölni a kedvező döntést, s az udvar rendelkezése előtt meghajolva a Szepesi Kamara kénytelen volt a sókamaraispánt visszatartani a viskiek zaklatásától.242 A kérdés azonban továbbra is napirenden maradt. 1612-ben Bátori Gábor fejedelem ad ki parancslevelet a huszti kapitánynak és a sókamaraispánnak, hogy mivel a három város (Técső, Hosszúmező, Sziget) már nem bírja a terhet, a viskieket rá kell
sóvágók semmiképpen sem szakaszthatók el a kamarától, őket kivette a rendelkezés alól. Wolf: Torda jkv 14. 238
Balogh: Utasítás 90.
239
MOL E 254 1602. november nr. 6.
240
A kamaraispán előző jegyzetben idézett levelének szélére ugyanis azt jegyezték fel, hogy írni
kell a viskieknek, szolgáljanak ők is a sókamaránál. A kimenő irat sajnos nem maradt fenn. 241 242
MOL E 249 fasc. 36. (1603) nr. 26. mell. (1603. ápr. 19.) Az uralkodó a Szepesi Kamarának: MOL E 249 fasc. 36. (1603) nr. 26. Utóbbi a
kamaraispánnak: MOL E 206 31. cs. fol. 237–238.
86
erőltetni 32 sóvágó tartására.243 1614-ben a Szepesi Kamara kísérletezett ezzel újra, megparancsolván, hogy Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget tartson „több” sóvágót, de a városok elutasították.244 A sóvágótartásról a legtöbbet mégis Jell huszti főkapitánynak az a levele árulja el, melyet még a korábbi, 1602–1603-as eset kapcsán írt, s amely jól kivehetően a viskiek érveit visszhangozza: „Arra, hogy a viskieket nem kell tovább kényszeríteni sóvágásra, ezen okoknál fogva gondolom: Noha a viskieknek erről a dologról semmiféle érvényes és megerősített kiváltságuk nincs, mindazonáltal úgy vélem, kiváltságként érvényesül az a kifogás, miszerint igen régóta, emberöltőnyi ideje nem mutatható ki semmiképpen sem, hogy kötelesek lettek volna sót vágni. Azonfelül nem kötelesek lehetetlenre, mivel ugyanis a [várbeli] építési és javítási munkák minduntalan egyedül rájuk hárultak [...]. Senki sem fog megütközni azon, miért kellett róluk méltán úgy vélni, hogy a sóvágás terhétől meg kell őket kímélni, hisz egymagukban minden ingyenes munkára nem lehetnek elégségesek.”245 Mire következtethetünk tehát mindebből? Alapvetően az tűnik ki, hogy a sóvágótartás terhének mértéke, vagyis a kívánt sóvágók száma, ill. azok megoszlása az egyes települések között az úrbéresek és a földesúr ellentétes érdekérvényesítése során, az ellentétes érdekek és érdekérvényesítési képességek közti egyensúly, kompromisszum révén alakult ki. Hiszen a viski esetből egyértelmű tudomásunk van róla, hogy a kérdést
243
ÖK 1/18.
244
MOL E 254 1614. augusztus nr. 21.; MOL E 254 1614. szeptember nr. 1. A megfogalmazás
egyszerűen pontatlan, Visk esetében biztosan nem azt jelenti, hogy valamennyi sóvágót már azelőtt is tartott a város. Igazolja ezt az 1614-es sókamarai összeírás, mely szerint csak a másik három városban laktak bányászok. Kárffy: Adatok 472. 245
„Ad salicidendum amplius Wiscienses compellendos non esse, his moneor rationibus.
Privilegium quidem de ea re ratum confirmatumque etsi Wiscienses nullum habeant, interim privilegii loco fungi praescriptionem eam puto, qua longissimo tempore penes virilem aetatem eos ad salicidendum obligatos fuisse probari nullo modo potest. Deinde non obligantur ad impossibile: cum enim aedificiendorum restaurandorumque reparatio, hoc toto tempore illis solis incubuerit [...]. Mirum nemini videbitur, cur salicidendi onere hi sublevandi aestimari merito deberent: cum soli omnibus servitiis gratuitis sufficientes esse non possint.” MOL E 249 fasc. 36. nr. 26. mell. Ez a levél, melyet a főkapitány közvetlenül küldött a Szepesi Kamarának, a kamara irattárában tévedésből kerülhetett a bécsi Udvari Kamara leiratához annak „mellékleteként”. Az utóbbit június 27-én expediálták Bécsben, a főkapitány szeptember 20-án keltezi a magáét Huszton. A praesentatum-jegyzetek szerint ugyanazon a napon, szeptember 27-én bontották fel őket Kassán, akkor történhetett a keveredés.
87
írott privilégium nem szabályozta.246 Másfelől ugyancsak a viski esetből látszik világosan az is, hogy a földesúr egyoldalúan, kénye-kedve szerint nem rendelkezhetett az ügyben. Az 1607-es – egyébként magánföldesúr által kibocsátott – utasítás magabiztos hangneme ebben a tekintetben az egyik oldal ideálját tükrözi csupán, hisz annak belső dokumentuma, az úr és gazdatisztje közötti felhatalmazásé. Ennek az érdekérvényesítési egyensúlyi folyamatnak a során a földesúri igényeket bizonyos mértékig már önmagában meghatározta, ill. korlátozta a távolság diktálta ésszerűség. Másképp aligha magyarázható, hogy egy olyan, érdekérvényesítési képességeiben a többinél aligha előrehaladottabb, s ugyanazon földesúr hatalma alá tartozó város, mint Huszt, teljes egészében megszabadulhatott ilyetén terhétől, miután felhagytak a közelében fekvő akna művelésével. (Máramarosban az erdélyi aknákhoz képest még így is aránylag nagy távolságban fekvő települések is kellett hogy tartsanak sóvágót, így Técső abban az időben, amikor már csak Rónaszéken volt bányászat, még inkább Visk, ha sikerült volna rákényszeríteni a dologra.) A megfogalmazott földesúri igényekkel szemben az úrbéreseknek két fő fegyvere volt, Visk esete alapján: hivatkozás az írott társadalmi szabály hiányát csaknem pótló szokásnormára (melynek tartalmát a tényleges gyakorlat határozza meg), ill. az egyezkedés
normativitást
már
teljesen
nélkülöző
terepén
hivatkozás
a
teherbíróképességre, a követelés lehetetlenségére. Semmi specifikumot nem látunk tehát a sóvágásnál a többi tehertípushoz képest: ezek az úrbéri küzdelem legelterjedtebb úrbéres eszközei. A sóbányák birtokosai tehát a rendi korban a legalapvetőbb – és tán legkellemetlenebb – munka esetében nem bízhatták az üzem munkaerőigényének fedezését pusztán a piaci viszonyokra. A sóvágást be kellett vonni a jogi erővel kötő úrbéri viszonyok körébe, méghozzá egy olyan úrbéres népesség tekintetében, mely ezt a terhet viselni is képes volt. (Ez jellemzően bányakamaránként legalább egy-egy mezővárost jelent, mint Erdélyben, ill. a három bányahely meglétekor Máramarosban, vagy akár többet, mint a 16. század elejétől kezdve Máramarosban.) A sóvágással mint úrbéri szolgálattal természetesen nem az érintett mezővárosok bizonyos (kiváltképp nem összes) lakosai egyénileg tartoztak, hanem az – elvben – a 246
1614-ben a viskiek „privilégiumaikra” hivatkoztak a sóvágótartás elutasításakor, de ez a
kiváltságos helyzetükre és/vagy a szokásjogra vonatkozó általános utalásnak tekintendő. MOL E 254 1614. augusztus nr. 21.; MOL E 254 1614. szeptember nr. 1.
88
települési közösségek egyetemleges terhe volt. Vagyis: meg kellett oldaniuk, hogy a munka el legyen végezve. A feladatot ténylegesen persze a város polgárainak egy adott köre vállalta, olyanok, akik állandó jelleggel, foglalkozásszerűen, fő létfenntartó tevékenységként űzték a bányászkodást. Felmerül a kérdés, hogy hogyan történt ezeknek a személyeknek a kiállítása? Miképp döntötték el, hogy a lakosok közül ki szolgáljon a bányánál? A kérdés tulajdonképpen minden úrbéri munkatehernél felmerül, nemcsak a köteles fizetett munka, hanem a robot tekintetében is, ha egy többé-kevésbé adott mértékű robotteher egyetemlegesen terhel egy jobbágyközösséget. A sóvágásnál mégis más a helyzet, mert nem alkalmi, idényjellegű, hanem foglalkozásszerű munkáról van szó. Sajnos ez a kérdés az uralkodói pénzügyigazgatás érdeklődésétől már igen messze esett, ezért még a Habsburg pénzügyigazgatás fennhatóságának egyébként jó forrásadottságai közepette sincs rá közelebbi adat. Csupán egy alkalommal ejtett el egy megjegyzést az egyik kamaraispán, Novák János, mely közvetetten arra utal, hogy a sóvágókat a közösségi szervezet, tehát a magisztrátus jelölte ki.247 Meglehet, hogy létezett az ilyesfajta aktus gyakorlata. Igazán azonban a sóvágótársadalom alább következő vizsgálata fog felelni a kérdésre, legalábbis annyiban, hogy kitapinthatóvá válik, honnan állott elő a városok társadalmában az a személyi kör, amelynek számára a bányászat nyújtotta megélhetés egyenesen kívánatos lehetett, mármint abban az értelemben, hogy nem volt más választás.
A jobbágystátus speciális esetei A libertinusok A jobbágyként befogadott dolgozók egy szolgaállapotú dolgozónépesség helyét, szerepét
vették
át
a
földbirtokosi
háztartásokban–gazdaságokban
a
rendiség
kialakulásakor. Ez a dolgozó népesség még változatos szolgálmányokkal tartozott, egyegy földbirtokos számos
szükségletének kielégítését a szolgaállományának egy-egy
csoportjára osztotta ki. A földbirtokosi gazdaságok összeszűkülésével (úrbéri járadékos alapra helyeződésével), de még inkább a piaci (pénz-) viszonyok kiépülésével ez a 247
„so vagonak nem zoktak gazdagh embereketh tenni”. MOL E 254 1614. szept. nr. 1. (Kiemelés
tőlem.)
89
rendszer radikálisan leépült. Az úrbéri viszonyrendszer erősen uniformizált alakban született meg, a terhek oldaláról is. Egyes rendkívüli vonatkozásokban azonban még mindig volt igény a földesúr részéről olyan szolgálatokra, melyeket jellegüknél fogva alattvalóinak csupán egy részére kívánt terhelni. Minthogy az úrbéri viszony kötelezettségi oldalán nekik is ugyanazt nyújtotta a földesúr, mint a többi jobbágyának, a speciális szolgálatok terhét a rendes szolgálatok enyhítésével lehetett ellensúlyozni. Éppen mivel a jobbágyi anyagi terhek egyébként oly egységesek voltak, lehetett az ilyen úrbéresek szembetűnő jellegzetessége a rendes terhek alóli szabadság, amiről ugyanis státusuk, a libertinátus a nevét kapta.248 A huszti várurak, ill. öt városi jobbágyaik viszonylatában is ismert volt a libertinusi állapot, mint a jobbágystátusnak a terhek oldaláról meghatározott speciális formája. Teljes képet az 1600-as urbárium nyújt. Ebből a forrásból kiderül, hogy az uradalomban a földesúri háznak lényegében kétfajta úrbéres szolgálatra kellett igénybe vennie jobbágyainak egyes, állandó jelleggel elkülönült csoportjait. Az egyik a vár őrzése volt, azon belül persze az alacsonyabb rendű, kisegítő jellegű katonai feladatok, minthogy az őrség magvát alkotó harcosok a nemesek közül kerültek ki; a másik pedig a birtokhoz tartozó termelő nagyüzemben, a sóbányánál felmerülő kétkezi munkák gyakorlatilag mindegyike, melyeknek viszont éppenhogy a dandárját várta a földesúr a saját jobbágyaitól – elvégre azok mégis csak dolgozók, és nem harcosok voltak. A várbeli kisegítő katonai feladatokat ellátó úrbéreseket az urbárium tanúsága szerint darabontoknak nevezték. A sókamarai munkavállalásért cserében elnyert libertinátusnak hasonló összefoglaló neve nem volt, hisz az érintett jobbágyok munkakörönként (pl. sóvágó, gépelyes, kovács, fürdős stb.) élesen, foglalkozásszerűen elkülönültek egymástól. Sajnos az urbárium sem egyik, sem másik csoportnál nem ismerteti a speciális úrbéri kötelezettségeik jellegét. A darabonti státusú jobbágyok igénybe vételével az állandó jellegű felvigyázást oldották meg (különösen a várkapuknál), amit világossá tesz, hogy a dikajegyzékekben a vigilatores et portarii megjelöléssel szerepelnek.249 A
248 249
Csapodi: Szabadosok. MOL E 158 21. köt. (1530-as dika). A mondott csoport csakis a darabontokkal egyezhet,
ugyanis dikajegyzékről lévén szó közrendűeknek kellett lenniük, és éppúgy teljes létszámban Huszton laktak, mint az 1600-as urbárium darabontjai.
90
sókamarai munkások esetében a sógazdálkodásra vonatkozó kivételesen részletes uradalmi forrásanyagnak köszönhetően pontosan megismerhetjük a feladataikat.250 Azt sem rögzíti az urbárium (sem más forrás), hogy a libertinusok teljes körű mentességet élveztek-e a többi úrbéri teher alól; ezt azonban éppen ez alapján vehetjük biztosra: az urbárium egyszerűen a felmentettségüket jelzi, megszorítás nélkül. Arról nem is beszélve, hogy az urbárium a szóban forgó státust nem az országszerte jellemző libertinus (szabados), hanem a libertus (szabad) megjelöléssel illeti. Nem tudjuk, hogy ez mennyiben az összeírók egyéni szóhasználata, és mennyiben a helyi viszonyok tükre. A libertinátus a 17. század eleje előtt mindössze egyetlen másik iratban kerül elő, ahol a libertinus kifejezés szerepel. (Ez egy szigeti teleknemesítés 1547-ből – helyesebben a hozzá kapcsolódó iktatási parancs –, tehát uralkodói oklevél, mely a telek birtokosainak korábbi státusát libertinusinak nevezi.)251 Amint utaltam rá, a libertinusok közé számíthatóak a sóvágók is. Az ő státusuk azonban több szempontból is különleges, a szokványos libertinusi állást jócskán meghaladja a közönséges jobbágystátusról való lefűződésben.
A sóvágórend A sóvágás nem volt pusztán foglalkozás, megélhetési mód. A „posztós” sóvágókra egyes vonatkozásokban a bányabirtokos többi jobbágyához képest eltérő normák érvényesültek. Ilyetén státusuk természetesen a sajátos úrbéri terhükben, úrbéri jelleget magában rejtő foglalkozásukban, alkalmaztatásukban gyökerezett. Alapvetően tehát ők is a libertinusok közé számíthatók, ezen belül azonban eltérésük a jobbágystátus közönséges válfajától az imént említett közönséges libertinusokhoz képest mégis sokkal súlyosabb, minőségileg más volt, akárcsak később a hajdúké. Olyannyira, hogy személyi állapotuk specialitása felkeltette az önálló rend képzetét.252 250 251
Ld. a rájuk vonatkozó fejezeten, ill. Glück: Sókamara; Glück: Személyzet. Lelesz Stat Z 14. Az oklevél vonatkozó helye némi értelmezési problémát vet fel (ld. a
teleknemességnél), de ez a kérdést nem érinti. 252
Pl. a máramarosi református egyházmegye zsinatának 1625-ös határozata szerint a szigeti
iskolát a nemességnek a hajdúsággal (a paraszti terhektől katonai jellegű szolgálatok ellenében örökletesen felmentett nemnemesekkel), a „város népének” (azaz a közönséges oppidánusoknak) pedig a sóvágókkal együttesen kellett építeni és fenntartani. Szilágyi: Egyházmegye 959.
91
A bányászok először is mint libertinusok az úrbéri jellegű speciális munkaterhük ellenében minden más földesúri teher alól felmentést kaptak. Ezen kívül az országos adóktól is mentesültek. A máramarosiak esetében ezt az 1498-as királyi privilégiumuk rögzítette.253 Az 1600-as urbárium a sóvágók immunitását úgy rögzíti, hogy mindenféle szedés-vevéstől mentesek.254 Az állami adómentesség különben elvben kiemeli a sóvágók státusát a libertinátus mint a jobbágystátus alfaja köréből (amit még a későbbi hajdúk sem mondhattak el magukról), hiszen ebben a vonatkozásban már nem az úrbéri viszonyrendszerről van szó. Hogy ez így alakulhatott, abban bizonyára az játszott szerepet, hogy a sóbányászat regálénak számított255 (vagyis a sóbányákhoz úrbérileg tartozó sóvágók egyúttal minden esetben az uralkodó jobbágyai kellettek hogy legyenek), noha mindez éppen Máramarosban nem érvényesült.256 Valószínűleg azonban nem ez, hanem a sóvágók státusának másik fő vonása, a részleges joghatósági elkülönülés volt az, ami a kortársak szemében igazán kiemelte őket a „mezei” közrendből. A sóvágók felett ugyanis először is különleges joghatóságot gyakoroltak a bányakamarák vezetői, az (al)kamarások, illetve a máramarosi sókamaraispán. A kamarát érintő ügyekben az ő törvényszéküket illette az ítélkezés joga.257 Ám a települési magisztrátus a fennmaradó ügyekben sem ítélhetett a sóvágók felett csak úgy: a sóvágó és oppidánus közti perben a bíráknak maguk mellé kellett venniük a sóvágóbírót és a sóvágók közül kiválasztott esküdteket.258 A sóbányászoknak 253
„a qualibet dica seu contribucione nostra […] semper exempti habeantur et supportati”.
Mihályi 616. Az öt város 1531-ben azért panaszkodik János királynál, mert Kávási Kristóf huszti várnagy meg akarta adóztatni a libertinusokat, sóvágókat is, „qui hucusque a qualibet dica tam ordinaria quam extraordinaria privilegiis eorum prerogativis requirentibus exempti fuerunt”. MOL E 148 49/19. 254
Az erdélyi sóvágók is Báthori Gábor privilégiuma szerint minden paraszti szolgálattól, állami és
földesúri adótól mentesek voltak. Szentgyörgyi: Jobbágyterhek 86. 255
Paulinyi: Sóregále.
256
Vö. Engel: Arisztokrácia 180–181. (a sókamarát az uradalom alá rendelik, 1435 k.).
257
Mihályi 615–618., ill. ÖK 1/9.
258
„ex incisoribus salium aliqui probi viri per judices oppidorum Hwzth, Theczew et Zigeth [akkor
épp itt éltek sóvágók] pro juratis civibus eligantur, quibus presentibus judices ipsi, vel aliquis eorum ac pariter judices ipsorum incisorum causas et negocia inter oppidanos et incisores ipsos emergentes et subortas adiudicent et concludant, eo potissimum
respectu, ne judices oppidanorum sine presencia
judicum et juratorum incisorum ipsorum aliquem vel aliquos ex incisoribus possint vel valeant in judicio pro suo arbitrio aggravare” Mihályi 617. Vö. Iványi: Két statútum 101–102.
92
ugyanis saját bírájuk is volt, a sóvágóbíró avagy aknabíró, bár ennek joghatóságáról nincs adat. (A sóvágók közösségi szervezetéről ld. alább.) A sóvágók munkaterhe egyikük esetében részben speciális volt. Ez a sóvágóbíró, akiről alább lesz szó. Kifejezetten a sóvágóbírák feladatai közé tartozott ugyanis a bánya javítási munkálatainak elvégzése, amiért külön fizetést kaptak. (A különféle javítási munkákért járó bért a sókamarai összeírások aprólékosan részletezik.)259 Alapesetben azonban együtt dolgoztak a többi sóvágóval a só kifejtésében.260
Gazdák és zsellérek Az egymás érdekében, a közösség érdekében végzett hasznos tevékenység jellegével – mondjuk így: a funkcióval – mint szemponttal semmi sem versenyezhetett az emberek
közötti
kortárs
megkülönböztetésben
játszott
vezető
szerepért.
Nem
versenyezhetett a termelővagyon sem, hiszen erre eleve csak az egymás érdekében, a közösség érdekében végzett hasznos tevékenységek egyikéhez, a fogyasztási javak előállítását célzó kétkezi munkához volt szükség. A termelővagyonhoz való hozzáférés mértéke mindazonáltal a dolgozók társadalmán belül már érthetően primer jelentőségre tett szert. Státusképzésre persze ez a szempont csak igen leegyszerűsített, velős formában alkalmas. A dolog veleje pedig – egy gabonán élő társadalom kezdetben még gyakorlatilag egyetlen dolgozói közegében, a parasztiban – az, hogy valakinek van-e szántóföldje vagy nincs. Kisvártatva lett másfajta dolgozói közeg is, amelyben már nem mondott sokat ez a körülmény. A zsellér és a gazda dichotómiáját a városok módosított értelemmel vették át: albérlő és lakástulajdonos. A szóban forgó megkülönböztetés nemhogy általános státuskülönbség lett, de azon belül is a legtöbb helyen kifejezetten jogi jellegű. Ilyenné tette egyrészt az, hogy a társadalom többi (nem dolgozó) része a dolgozóktól szedett járadékból biztosította a megélhetését, ennek során pedig az egyes járadékosok bizonyos mértékig figyelemmel voltak az alattvalóik közötti alapvető vagyoni kettősségre; másrészt ilyenné tette az, hogy
259
Ld. pl. azt, amelyik az 1600-as urbáriumban van.
260
Pl. a sóvágatási jegyzékben többször szerepel a Kupai György szigeti és Bótrágyi János técsői
aknabíró által hivatali idejük alatt kivágott sómennyiség: MOL E 210 Sal. 7. tét. nr. 32.
93
a termelővagyon és az üzemgazdálkodásból származó haszon tekintetében konkurensnek számító dolgozók között működött bizonyos önszabályozás. Nagyon érdekes, hogy az öt máramarosi városban a megkülönböztetésnek egyértelműen a városias értelme uralkodott,261 dacára annak, hogy legalább három település biztosan, és valószínűleg még egy negyedik is csaknem teljesen paraszti jellegű volt. Ezt gyakorlatilag nem tudjuk megmagyarázni. Sziget nem fejtett ki semmiféle hatáskört a többi város felett, és azt sem tudjuk elképzelni, hogy a településen érvényes normák önkéntes átvétel útján terjedő mintát jelentettek volna. A zsellérséggel kapcsolatos normák az öt városban a tradíció mellett két autoritás szabályalkotó tevékenyégének köszönhetően alakultak, ez pedig a települési közösség és – csakis a korai szakaszban – a király volt. A földesúri fennhatóság alá kerülés után olyan úrbéri teherrendszer alakult ki, melynek keretében a földesurat a kérdés nem érdekelte.
Foglalkozás Ahhoz képest, hogy ebben a társadalomban – a közrendűek körében – a megélhetés biztosítása szempontjából milyen jelentősége volt a munkának, és az emberek idejük mily nagy részét töltötték munkával, a kenyérkereső tevékenységek szabályozására feltűnően kevéssé volt szükség. Ez a kérdés nem csupán a közrendűek között, hanem a közrendűek és a járadékosok viszonylatában is felmerült. A rendi társadalom ismerte ugyanis annak lehetőségét, hogy bizonyos jövedelemszerző tevékenységeket (haszonvételeket) a társadalom nem dolgozó csoportjai (az uralkodó vagy a földesúr), illetve természetesen az ő közegeik számára tartsanak fenn. A királyi haszonvételek normái és alapvetően a gyakorlata is országosan egységes volt. A gyér ellenpéldák egyike épp vidékünkhöz kötődik: a sóbányászatot 1492-ben törvénnyel iktatták be a regálék közé, ám ez a máramarosi sóügyben 1435-ben kialakult helyzeten – miszerint a bányák és az egész hozzájuk kapcsolódó gazdálkodás a huszti várbirtok részét képezi és azzal együtt cserél
261
Pl. 1737: „se lakos, se sellér” ne merészeljen más zsidótól pálinkát venni, mint az árendástól Sz
vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 159.; 1739: aki rezidenciás és kocsmát tart, porciót tartozik fizetni, „residentiatlan személy pedig, a’ ki sellérnek neveztetik” kocsmát nem tarthat. Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1739-nél).
94
gazdát (kerül akár magántulajdonba) – már nem változtatott.262 A bánya a huszti várbirtok részét
képezte,
osztozott
annak
tulajdonosváltásaiban
is,
szabad
(nemesi)
birtokképességgel rendelkező magánszemélyek tehát meg is szerezhették. (Ilyenek persze az öt város lakosai között a 15. század második feléig nem voltak, onnantól is csak néhány világi kishivatalnok-család.) A földesúri haszonvételek tekintetében az öt városiak úgyszólván teljes szabadságban éltek. A mészárszék- és kocsmatartás a városok polgárainak szabad volt, kizárólagos urasági kocsmajog az év egyetlen szakában sem állt fenn. (1601 februárjában ugyan arról értesülünk, hogy a huszti udvarbíró megpróbálkozott a kocsmatartással – ekkor kifejtett véleménye szerint ebből lehetne a legjobb bevételt szerezni –, de itt nem földesúri előjogon, hanem a városi polgárok borárulási rendjébe bekapcsolódva történő árusításról van szó.)263 A városok határában épült malmok vámnegyede – a falvakkal ellentétben – a magisztrátusnak, és nem a földesúrnak járt.264 Vásáraik vámja ugyancsak a lakosok közösségét illette, már első privilégiumuk óta.265 A sertéstartás miatt különösen fontos erdőket mind a városokban, mind a falvakban szabadon élték.266 A települési közösség a saját körében elsősorban a lakosság ellátása szempontjából legalapvetőbb tevékenységeket, a kocsmatartást és a mészárszéktartást vonták szabályozás alá. Ez a két haszonvétel illetékköteles volt a lakosság saját hatósága, a magisztrátus irányában, és részben minőségellenőrzés alatt is állt. A mészárosoknak a levágott marhák nyelvét kellett odaadniuk a város bírájának,267 aki pedig kocsmát akart nyitni, cégérpénzt kellett fizetnie és ún. látóbort kellett küldenie a tanácsnak. 268 A kocsmanyitást csak a bíró engedélyezhette.269
262
Bakács: Sómonopólium; Engel: Arisztokrácia.
263
MOL E 254 1601. február nr. 73.
264
Ld. az 1600-as urbáriumot.
265
ÖK 1/27.
266
Ld. a határhaszonvételek 17–18. századi sorsára vonatkozó adatokat. Rendszeres utalásaikkal
általában véve is irányadóak a korábbi állapotokra az akkori források. 267
Corp. Stat. III. 552. (1548, Sziget).
268
Corp. Stat. III. 552. (1548, Sziget); DRNKK R 2769 fol. 13–15. (Técső statútuma, másolat a
város jegyzőkönyvében; 1702). A cégérpénzt Szigeten rögvest a magisztrátus kegyurasága alatt álló helyi Szent Imre-egyház pénztárába tették be. Corp. Stat. III. 552. (1548, Sziget). 269
Corp. Stat. III. 552. (1548, Sziget).
95
A kereskedelmi tevékenységeket hasonlóképpen csupán a vásárlók érdekeinek védelme erejéig kötötték meg Szigeten annyiban, hogy a városnak a magisztrátus által megállapított mértékrendszere volt, és helyben csak ezt, illetve az ennek megfelelő hitelesített mértékeket lehetett használni.270 Az élelmiszerkereskedelem egy sajátos normájának pusztán a földesúr királyi kincstár közegeinek iratváltásában maradt nyoma. Eszerint az a szabály lett volna érvényben az egész megyében, hogy élelmiszert csak úgy lehet onnan kivinni, ha a kereskedő előbb az öt városból háromnak a vásárán eladásra kínálta már vagy bemutatta a sókamaraispánnak és közegeinek (és azok a sókamara részére nem óhajtották megvásárolni az árut).271 Erre a korlátozásra Máramaros közismert és az iratokban minduntalan hivatkozott terméketlensége, élelmiszer-szegénysége miatt lehetett szükség, ha igaz a kincstári hivatalnokok értesülése. Végül gyakorlatilag minden piaci tevékenység szabályozás alá eshetett az árszabályozáson keresztül. Az alkalmi árszabályozásra az egyetlen példát korszakunkban a szigeti magisztrátus által hozott 1548-as statútum jelenti.272 Ekkor a kovácsok, a vargák, a mészárosok és a szűcsök árait szabályozták. Ugyanezen statútum utalásából ítélve a kocsmai borárakat viszont valószínűleg mindig a főbíró állapíthatta meg, minden új bor kezdésénél, a bor minőségének függvényében („az bírónak úgy kell az bort kezdeni, mint az bornak jó volta, avagy szegény volta mutatja”).273
Vagyon A normarendszerben a státusokon kívül különösebb jelentőséggel bírt még az ingatlanok tulajdoni és öröklési joga. Éppen az ingatlanvagyonnal való élők közötti
270
Corp. Stat. III. 552. (1548).
271
„veteri quadam lege et consuetudine observatum fuit in isto comitatu, ne quis auderet ulla
peccora (!) aut alias res ad victum pertinentes inde educere, nisi ea prius ad tria fora unius et alterius oppidi venalia produxisset, aut comiti camerae vel eius factoribus indicasset” MOL E 136 Libri instr. 11. k. nr. 97. fol. 703r–v (I. Ferdinánd utasítása Werner György és Dezsőfi János biztosok számára, 1548). 272
Corp. Stat. III. 551–557. (1548, Sziget).
273
Corp. Stat. III. 552. (1548, Sziget).
96
rendelkezés volt az a norma, amely a következő korszakban bekövetkezett változások szempontjából is fontos számunkra.
Az úrbéres ingatlanvagyon forgalma Az úrbéres viszony a jobbágyok számára egyfajta korlátozott birtokjogot keletkeztetett a nekik átengedett, és alapvetően továbbra is ura tulajdonának (de immáron szintén korlátozott tulajdonának) tekintett ingatlanokon. Nagyjából úgy, ahogyan a nemesi és a jobbágystátus, a szabad (nemesi) és a jobbágyi birtokjog között is megvolt az a különbség, hogy az előbbieket országosan szigorúbban egységes normarendszer szabályozta, noha az utóbbiak normái is aránylag általános minták szerint alakultak, bár némileg kötetlenebbül, helyi változatoknak több teret engedve. Az öt városban érvényes jobbágyi tulajdonjog legszembetűnőbb eleme – kiváltképpen a közönséges falvak tömegéhez képest – a rendelkezési szabadság, az ún. szabad földforgalom volt. Ez alatt nem abszolút szabadságot kell érteni, hanem azt, hogy az úrbéres ingatlantulajdonnal való rendelkezést nem kötötték sem az adott ingatlan feletti nemesi („felső”) tulajdonjogból, sem pedig köztulajdonból fakadó korlátok, és nem létezett az egyes különböző jellegű vagyonelemek közötti oldhatatlan kapcsolat („tartozékjelleg”) sem. Az úrbéres földforgalmat ugyanakkor ilyen körülmények között is kötötték pl. szomszédsági és rokoni jogok. Ezzel együtt is méltán nevezzük szabadnak, mert
a kifejezés
pontosan a lényegre
utal. Miközben ugyanis
az
úrbéres
ingatlantulajdonnal való rendelkezés ezen formája a fennálló korlátaival csak a vonatkozó általános jogelvekhez illeszkedik, a hiányzó korlátaival („szabadságaival”) speciálisan és lényegileg tér el az úrbéres tulajdonjog alaptípusától. Az ingatlanforgalom szabadságát az öt városból a 16–17. század fordulójától kezdve hatalmas mennyiségben fennmaradt ügyleti jellegű források kellőképpen bizonyítják. (Ezeknek tetemes részében közrendű az elidegenítő.)274 Hasonlóképp
274
Hatalmas tömegű ilyen anyag került a kamara mint földesúr levéltárába az 1750–1760-as évek
öt városi teleknemesség-vizsgálata alkalmával (MOL E 148 1679–1680. és 1864–1865. fasc.) Nem sokkal ezután, az 1760-as évektől kezdődően végrehajtott ingatlanfelvásárlások révén eredetiben is számos hasonló irat került helyi családok levelesládáiból a kamara kezére. Ezek alkotják ma MOL E 148 1812–1813.
97
igazolják a normát a már a 15. század végétől előforduló teleknemesítések is, amennyiben azok rendszerint utalnak a telekszerzés módjára, méghozzá néha így: pénzen szerezte, maga vásárolta stb.275 Minthogy az érintett telkek csak éppen ezekkel az oklevelekkel nyerték el a nemesi státust, kétségtelen a kedvezményezett addigi tulajdonjogának úrbéres jellege. Vannak azonban elvont utalások is. 1687 körül egy perben így érvel a szigeti ifj. Kósa Mihály: „mert az mikeppen hogy minden ember jöveveny ezen az földön, ugy házot és földet is eczer mászor szerzegetet és szerez maig is az házokhoz, jure haereditario nincsenek földek, hanem mind acquisitumok”.276 A szigeti közrendű telken lakó nemesség egy 1693-as kérelmében ejti el a megjegyzést, miszerint a városban senkinek „csak egy talpallatni való földe sincsen háza után, ha pénzen nem szerez”.277 A szigeti egytelkes nemesség is úgy vélekedett 1696-ban, hogy „ez privilégiumos mező városokon lakó egyházi nemességh többire jövevényekből áll, és pénze után bír örökségeket [értsd: ingatlanokat], többire mind zálogosokat”.278 Rendszeres megjegyzése az 1690–1720-as évek országos összeírásainak, hogy a városokban jobbágytelkek – a telekrendszerszerű értelemben (ti. szabályos méretkategóriákhoz igazodó kültelki földek, ezek valódi tartozékjellegű birtokjogi kapcsolata a beltelekkel) – nem léteznek.279 A szigetiek szükségesnek tartották jelezni birtokjoguk szabadságát a Mária Terézia-féle úrbéri rendelet nyomán megjelenő összeírók előtt is: „Nekünk, alulírott összeíróknak úgy nyilatkoztak, hogy ezek valamennyien, mind a mezővárosiak, mind a taxás nemesek, akiket a fenti módon összeírtunk, semmit sem birtokolnak közvetlenül a királyi kincstártól [vagyis az akkori földesúrtól, ti. általa kiutalt jobbágytelekként], hanem mind a
fasciculusát. Végül, ami még az 1848 utáni évtizedekben is megmaradt öt városi (főképp szigeti) családok otthonában, abból nagy gyűjtést rendezett Szilágyi István, a szigeti református líceum tanára, történetíró. LGy; DRNKK R 2579. 275
Pl. Lelesz Stat P 186 (Petrovai Péter huszti kúriája, 1553).
276
Sz vs lt, Jkv és ir I. p. 82–84.
277
Sz vs lt, Ns ir 3/10 (1693).
278
Mm m lt, Jkv VIII. p. 281–282. Itt persze egytelkes nemesekről van szó, ám, mint a
későbbiekben szó lesz róla, a helyi nemesek (az egytelkesek is) vagyonukat többnyire éppenhogy közrendűektől szerezték. 279
Pl. az 1728-as összeírás során a szigeti taxás (azaz közrendű) telket bíró nemességnél: „divisas
[ti. kiosztott] sessiones non habent, quas autem habent, secundum quantitatem sunt maximi dissimiles”, telkeikhez kapcsolt (sessionibus eorundem applicata) szántóik és rétjeik pedig nincsenek.
98
telkeket, mind az összeírt tartozékokat, melyeket részint a jelenleg életben lévők, részint pedig ezek elődei szereztek, bizonyos befektetések ellenében bírják.”280 Így aztán joggal teszi fel a kérdést 1700-ban az egyik fél egy ingatlanper kapcsán, amikor az elidegenítő magánszemély pecsétjét hiányolták a szerződésről (melyet ugyanis csupán városi pecsét alatt adtak ki): „ha ez nem stálna [nem lenne érvényes] [...], illyen formában emanáltatott levelek mind az egész öt városokon vallion hány s egy néhány száz corruálna?”281 Valóban, az említett ügyleti jellegű forrásanyag, közte egy-egy család irattári körülmények között fennmaradt anyaga is jelzi, hogy az öt város ingatlanokkal jól ellátott lakosai odahaza tömött levelesládákat őriztek, sokszor birtokállományuk darabjairól külön-külön szóló iratokkal.282 A szabad földforgalom egyik korlátja a szomszédok elővásárlási joga és a rokonok joga volt.283 Szigeten 1732-ben egyik ítéletében mindkét normát ki is fejti a nemesi magisztrátus, méghozzá az „ország törvényére” hivatkozva: „ha valaki jószágát el akarja adni, vagy zálogosítani, ha a’ közelebb való vér nem akarja magának venni, tehát az vicinus minden [?] távoly levők között első s magához veheti”.284 1548-ban egy szigeti malom körüli perben – a szokásos szomszédsági jog mellett – előkerült egy sajátosabb norma is. A felperes Szigeti (Vas) Antal szerint az eladásra kínált malom elővásárlási joga többek közt amiatt illetné inkább őt, mint ellenfelét, Pesti Györgyöt, mert „ez a Szigeti Antal a városban tősgyökeres, és különféle javai vannak, Pesti György pedig jövevény a városban”.285 És a magisztrátus el is fogadta az érvet. 280
„Hos omnes tam oppidanos, quam & nobiles taxalistas praevio modo conscriptos nihil a fisco
regio immediate, verum tam fundos, quam & appertinentias inscriptas, partim per modo viventes, partim vero per praedecessores horum aquisitas, erga certas investitiones tenere nobis infrascriptis conscriptoribus declaratum est.” Mm m lt, Urb 119. (a szigetiek válasza a 9 kérdőpontra). 281
Mm m lt, Jkv IX. p. 23–25.
282
Ld. a 71. jegyzetet. Egy-egy magános irattárának egészére különösen jó példa a 18. század első
felében élt Tordai Balog Márton szigeti jegyző másolati könyve, melybe az ingatlanügyletei kapcsán keletkezett, ill. az ingatlanokkal együtt megörökölt iratok összességét vezette be (sajnos azonban maga a kötet erősen sérült állapotban maradt ránk). DRNKK R 2739. 283
Lelesz AA 1548 6/32 (malom, 1548); Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. p. 20. (szántóföld, 1727), fol. 88–
90. (akol, 1731), fol. 142. (beltelek, 1733). Valamennyi adat Szigetről származik. 284
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 106.
285
„nam propter contiguam vicinitatem ad ipsum magis, quam dictum Georgium Pesthy attineret”,
„insuper quod ipse Anthonius Zygethy heres in ipsa civitate esset, certa etiam bona haberet, Georgius autem Pesthy advena in ipsa civitate esset” Lelesz AA 1548 6/32.
99
Ugyanebben a perben egy másik, az előzővel ellentétben valóban kifejezetten a malmokhoz kötődő szabály is felbukkan: Szigeti Antal azt is felhozta a maga igaza mellett, hogy neki ugyanazon a malomárkon van már egy malma a közelben, és „mind azon árok, mind a gátak és töltések javításánál mindig segítségül volt és csináltatta azt”.286 Ezek szerint tehát, aki részt vett a malomárok javításaiban a többi malombirtokos társával együtt, az előnyre számíthatott, ha ez utóbbiak valamelyike el akarta idegeníteni a maga malmát. A város bírái ugyanis ezt a szempontot is magukévá tették.
A KÖZÖSSÉGI SZERVEZET A sóvágórend közössége Minden bizonnyal sajátos úrbéri terhük, az urasági gazdaságban való gyakorlatilag folyamatos alkalmazásuk tette szükségessé a közösségi szervezetet a sóvágóknál, amely aztán annak rendje és módja szerint érdekképviseleti jelleget is felvett, végül pedig – ha nem is szervezetében, de jogkörében – a libertinusok közt egyedülálló részleges joghatósági elkülönülés révén teljesedett ki. A sóvágók közösségi szervezete mindössze egyetlen tisztségből állt, ez volt a sóvágóbíró másként aknabíró (judex sectorum). Az egyes városok sóvágói II. Ulászló 1498-as privilégiuma szerint külön-külön rendelkeztek egy-egy bíróval.287 A Szepesi Kamara fennhatósága idején (1600 és 1614 között), amikor már Huszton nem, csak Técsőn és Szigeten maradtak meg sóvágók, illetve új jelenségként egy egész kevés bányász Hosszúmezőn is élt, már úgy fogalmaztak a rendtartások, 288 hogy szállásonként (a sóvágók közös lakhelye az aknánál) legyen egy-egy aknabíró. Márpedig szállás csak kettő volt, a szigeti és a técsői sóvágók részére, a hosszúmezeik a szigetiekkel együtt laktak. Ennek megfelelően forrásszerűen is igazolni tudjuk, hogy ebben az időben csak
286
„in preparatione tum fosse eiusdem, cum aggerum repleturarumque auxilio semper fuisset,
laborarique fecisset” Lelesz AA 1548 6/32. 287
Mihályi 616–617. (1498).
288
Az első az 1600-as urbáriumban, majd 1602-től: MOL E 210 Sal. 6. t. nr. 1–7., ill. 1614-ből
MOL E 156 152/7.
100
técsői és szigeti aknabíró létezett, hosszúmezei nem. Bizonyára e tekintetben is a szigeti sóvágók közé sorolták be őket.289 A bíróválasztás szabadságát az 1498-as oklevél biztosította a számukra.290 A sóvágóbírákat Mindenszentek napján választották a sóvágók saját maguk közül, egy év időtartamra.
(Ilyenkor
szállásonként
33
kocka
sót
kaptak
a
kamarától
ún.
bíróáldomásként, amit eladhattak, de a kamaraispán általában beváltotta tőlük.) A sóvágóbírák a gyakorlatban elsősorban munkavezetők lehettek, ill. alkalmasint egyéb ügyekben működtek a sóvágók elöljáróiként. Az ítélkezés a kamara helyszínén általában, a sógazdálkodást illető ügyekben pedig másutt is a kamaraispánt illette. II. Ulászló 1498-ban egyenesen megtiltotta a jogszolgáltatási tevékenységet mindenki más számára az ügyeknek ebben a körében – így kifejezetten a sóvágóbírák számára is.291
FOGLALKOZÁS, JÖVEDELEM: ÉLETMÓD Mindeddig a társadalmat csupán elvont módon, intézményein keresztül közelítettük meg, amelyek az öt városi lakosok, ill. azok ilyen vagy olyan csoportjainak életét meghatározták. Alapvető kérdés azonban, hogy az eddig tárgyalt jellemzők közül azok, amelyek nem vonatkoznak a helyi lakosság egészére (tehát amelyeknek belső megkülönböztető értékük van), miképpen estek egybe? (Pl. az egyes státusok az egyes foglalkozásokkal stb.) Az ilyen egybeesések alapján kialakítható csoportok mekkora részét tették ki a helyi társadalomnak? És milyen egyéb, a társadalmi intézmények tárgyalásánál be nem vont ismérvekkel jellemezhetőek még? Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatakor derül ki tulajdonképpen közelebbről, hogy kik éltek az öt városban a már ismert keretek között. Amint említettem, de magától is értetődik, a helyi társadalmat csoportosítva (és méghozzá
az
előzőekben
kiemelten
tárgyalt
jellemzők,
intézmények
szerint
csoportosítva) kell bemutatni. Másként nem is lehetséges, minthogy családok, háztartások százairól van szó. Ennél fontosabb, hogy az előadás során nem biztosíthatunk azonos
289
Glück: Személyzet.
290
Mihályi 616–617.
291
Mihályi 617.
101
súlyt a csoportosítás különböző alapjainak. Nem bonthatjuk szét a tárgyalást a különböző alapon vett megkülönböztető értékű jellemzők egybeeséseivel előálló összes csoportra. És nem is vehetjük egymás után egyenrangúan az egyes csoportosítási alapokat, mindegyiknél ennek tükrében, alárendelten tárgyalva az oda tartozó családokat az összes többi jellemző szerint (ami többszörös ismétléshez is vezetne). Úgy vélem, egyfajta csoportosításnak kell kitüntetett szerepet juttatni, amihez választanunk kell az alapul vehető jellemzők közül. Úgy vélem, hogy ez a kiválasztott tényező nem lehet más, mint a foglalkozás, ill. a jövedelem típusa (bér, haszon, járadék), vagyis a megélhetési mód – még a sajátos státusmegkülönböztetéseiről oly nevezetes és ezekről számon tartott rendi társadalomban is. Milyen csoportokat képezhetünk ezen az alapon? A premodern társadalmak alapvonása volt, hogy a társadalom megélhetését biztosító javak előteremtéséhez (és fogyasztásra alkalmassá tételéhez) szükséges kétkezi (fizikai) munkából még mindig az emberek elsöprő többségének részt kellett vállalnia. Az emberhez méltó megélhetési javakat pedig túlnyomórészt gazdálkodás keretében, vagyis a fogyasztási javak kifejezett létrehozásával és adott esetben összetett módszereken nyugvó
feldolgozásával,
szállításával
lehetett
biztosítani
(sőt
amennyiben
a
gazdálkodáshoz állati munkára volt szükség, a jószág eltartásáról is gondoskodni kellett). A javak előteremtésében kétkezi munkával rendszeresen részt vevő embereket dolgozóknak nevezzük. Az ilyen háztartások egy része a gazdálkodás gyümölcsét, hasznát alapjában véve (az esetleges bérek és járadékok levonásától eltekintve) maga élvezte, függetlenül attól, hogy a gazdálkodáshoz felhasznált eszközök saját tulajdonban voltak-e. Ők az önállók. Mások viszont a munkaerejüket adták idegen gazdálkodó üzemek működéséhez fogyasztási javak, illetve pénz ellenében, méghozzá vagy alkalmi jelleggel, többé-kevésbé kötetlenül válogatva a partnerek között, vagy tartósan, kizárólagosan egyetlen gazdálkodó üzem mellett elköteleződve. Ezeket bérmunkásoknak nevezzük (azon belül szabadfoglalkozású bérmunkások vagy alkalmazottak). A bérmunka már eleve feltételezi, hogy voltak, akik úgy tudtak gazdálkodó üzemet működtetni, hasznát élvezni (megint csak függetlenül a gazdálkodáshoz felhasznált eszközök tulajdonlásától), hogy saját magukat – és adott esetben családjuk tagjait – mentesíteni tudták a kétkezi munka alól, mivel az üzem haszna megfelelő mennyiségű idegen munkaerő bevonását tette lehetővé. Ezek a vállalkozók, ha pedig az
102
önállókkal együttesen kell rájuk utalni, akkor az őket összekötő tényezőre tekintettel az üzemgazdálkodó kifejezést használjuk. A
társadalom
szempontjából
hasznos
tevékenységek
köre
persze
nem
korlátozódott a fogyasztási javak előteremtésére. Megélni azonban ők is csak ilyenekből tudtak, ezért aki nem végzett fizikai munkát és mások munkaerejének alkalmazásával működő gazdálkodó üzemet sem birtokolt, az szabály szerint csakis járadékból tudta biztosítani a megélhetését (ill. azon túl a maga hasznos funkciójának betöltéséhez szükséges anyagi feltételeket). Az uralkodó és az egyház járadékai mellett a rendi társadalom sajátos járadéka volt az úrbéri járadék, amelyet a rendi társadalom igyekezett maximálisan általánossá tenni a dolgozók körében, és – az uralkodó, valamint az egyház részesedésének megengedése mellett – azok felé csatornázni, akik a társadalom védelmét biztosították a két kezükkel. A járadékosok tehát elvben az uralkodó, az egyházi társadalom és a harcosrend, a nemesség. Ez az idea többségi társadalmi realitás is volt. Mégis, a valóság több ponton súlyosan eltért tőle, anélkül, hogy ez a rendszer fennállásának tényét alapvetően befolyásolná. A fentiekben már említettem a vállalkozók és a (fizikai) bérmunkások pontosan egymást feltételező, egymást létrehozó csoportjainak kialakulását az önállók körül, az önállók terepén, az önállók rovására. Aztán az úrbéri járadékot sem sikerült éppen
arányosan
elosztani,
a
magyar
király
nemessége
között
nemzetközi
összehasonlításban is kirívó mértékben. Sokaknak nem jutott belőle egyáltalán semmi, miközben másoknak a fogyasztási javak és a védelmi funkció gyakorlásához szükséges anyagi eszközök előteremtésének fedezeténél jóval több. Azután a rendszer rugalmasan igazodjon a hasznos funkciókkal kapcsolatos társadalmi igényekhez. Így bérmunkásokat nem csupán fizikai, hanem más jellegű munkákra is alkalmaztak, méghozzá mindenekelőtt a két kiváltságos rend funkcióinak kisegítésére: azaz tanultságot, írástudást igénylő tevékenységekhez és védelmi célból. Végül, mint egy részben piaci társadalomban, létezett a vagyonjáradék intézménye is, amikor ti. egy háztartás egy számára gazdálkodási és fogyasztási célból egyaránt szükségtelen vagyontárgyat egy másik háztartásnak enged át anyagi ellenszolgáltatás fejében; így a közösség szempontjából hasznos minden tevékenység kényszerétől mentesen jutva jövedelemhez. A fentiek a munkához (ide értve a társadalom szempontjából hasznos nem fizikai munkát is) és a fő jövedelemtípusokhoz fűződő viszony alapján osztják részekre a társadalmat, kiegészítve a járadékosok esetében a járadék típusával. A bér- és 103
haszonjövedelmet húzók (vagyis a gazdálkodásban résztvevők) esetében a kiegészítő szempont az, hogy a gazdálkodás hagyományos, közismert felosztás szerinti ágazatai közül melyiknek a területén működnek. Ezáltal állnak elő a megélhetési mód alapján vett társadalmi csoportok. Természetesen az adott forrásviszonyok között ezen csoportok elkülönítése a tényleges
lakosságban
igen
problémás,
bizonytalan,
sokszor
lehetetlen,
a
kérdésföltevéshez azonban mégis élesen ki kellett tűznünk a kritériumaikat.
A MUNKÁTÓL A HASZONIG Mindjárt kezdhetjük azzal, hogy a valóságban a dolgozói–üzemgazdálkodói körhöz kapcsolódó háztartások tevékenységének jellege általában nem volt tiszta, hanem egy a tiszta bérmunkát az önállóságon át a tiszta vállalkozással minden egyes lehetséges átmeneten keresztül összekötő skála mentén szóródott. Tulajdonképpen csak az alkalmazotti bérmunka határolódik el élesebben, amennyiben a többi tevékenységet jórészt kizárja (a többi dolgozói tevékenységet inkább fizikailag, a vállalkozói tevékenységet inkább társadalmilag). A továbbiakban csak az alkalmazottakat választom le élesen, a dolgozók és az üzemgazdálkodók egyesített csoportjának teljes fennmaradó részét jelen fejezetben együtt tárgyalom.
Egy összeírás: az öt város társadalma 1600-ban A társadalom dolgozói–üzemgazdálkodói csoportjáról éppúgy túlnyomórészt összeírásjellegű és egyéni forrásanyag tájékoztat, mint a többiről. Esetükben viszont a két adatforrás súlya nagy általánosságban épp ellenkezőleg viszonyul egymáshoz, mint a világi előkelők, vagyis a nemesek és – társadalmi méreteket öltő megjelenésük óta – a hivatalnokok esetében, akikről később lesz szó. Az itt tárgyalt társadalmi csoportok körében egy adott háztartásról – kiváltképpen egyéni forrásanyag alapján – képet adhatni már ritka kivétel, mely a települési közösségük iratőrzésének köszönhetően szokott előfordulni, érdemben tehát inkább csak 104
a jelentősebb városok egyikénél-másikánál. A felsőbbségi terheknek való alávetettség révén ugyanakkor más irattípusok, így mindenekelőtt az összeírások minden más társadalmi csoporthoz képest nagyobb gazdagságban képződtek ás állnak rendelkezésre. A bérmunkásoknál lép fel emellé a munkaadói üzem gazdálkodása nyomán előállott írásos anyag. Ez család-, ill. háztartásszintű információkat ugyanakkor általában csak az alkalmazottakra nézve nyújt. (Velük kapcsolatban viszont az ilyesfajta iratanyag jelentőségében túl is nőhet a járadékterhelésnek köszönhetően képződött forrásokén, sőt azzal a következménnyel járhat, hogy az egykorú társadalmi hierarchiában különben rendesen alacsonyabbra sorolt alkalmazotti csoportokról behatóbb ismereteink lehetnek, mint az önállókról, vállalkozókról és a szabadfoglalkozású bérmunkásokról. Ld. alább a sóvágókra vonatkozó részt a következő fejezetben.) A felsőbbségi terhekkel kapcsolatban előállott forrásanyagban az összeírások azok, melyek a társadalom jellemzően egy-egy személynévvel reprezentált entitásait egyazon időpontban tételesen számba veszik, méghozzá általában különféle kiegészítő információkkal együtt. (Hasonló szinten regisztrálnak még az ilyesfajta alapegységek gazdaságát egyenként terhelő járadékok – pl. tized, kilenced, vám – beszedéséről készített számadások, ám ezek rendszerint csak azokat rögzítik, akik a járadékkal terhelt gazdasági tevékenységben ténylegesen részt vettek.) Amint az iratanyag ismertetésénél szó volt róla, az öt város vonatkozásában a legkorábbi névsoros összeírás az 1600-as urbárium, a soron következő az 1614-es, ezt követően pedig évtizedekig nem áll rendelkezésünkre ilyen jellegű forrás. A két urbárium hasznosíthatósága szempontunkból erősen különbözik. Egyrészt az 1614-es irat adatszolgáltatása jóval szegényesebb: a háztartásfőkről a nevükön kívül csak a rendi állást adja meg, vagyoni adatokat nem, ráadásul nem is a beltelkek sorrendjében veszi fel őket. (Az 1600-as urbárium vagyoni adatokat is közöl, a belterület topográfiáját követő felvétel pedig Sziget esetében határozottan igazolható, Técső esetében forrásadatok alapján valószínűsíthető, ebből kiindulva pedig a többi városnál is feltehető.) Azonfelül mindkét irat az itt tárgyalt korszak végéről származik, abból az időből, amikor a munkánk következő fő részében tárgyalandó jelenségek már kezdték éreztetni a hatásukat. Ez a rendi berendezkedésre vonatkozó forrásértékükből mindenképpen levon, de korántsem azonos mértékben. Akkortájt, amikor az urbáriumok keletkeztek, gyorsabban telt az idő. A két iratot elválasztó, látszólag rövid intervallumban különösen lényeges dolgok történtek az öt városban. Az útnak indult társadalmi 105
átalakulások nyomait az 1614-ben összeírt társadalom már sokkal erősebben magán viseli. A változás előtti társadalom felmérésére így sokkal inkább használható az 1600-as urbárium, és – mint látni fogjuk – ez az irat a változások előtti állapotok felmérésére elégséges is. A továbbiakban egy, a szakirodalmi normákhoz képest talán kissé túlzó és hosszadalmas kísérletet teszek az 1600-as urbárium megszólaltatására. Még pontosabban arra, hogy felvázoljam az öt város foglalkozási szerkezetét az 1600-as névanyagon (tehát az akkor összeírt sokaságot véve alapul) mint bizonyos szempontból teljes névanyagon, a beosztáshoz szükséges adatok elsődleges forrásaként is magát az urbáriumot hasznosítva. Ehhez előzetesen részletesen ismertetni kell a vizsgálat során követett eljárást.
* Legelőször azonban azt kell tisztázni, hogy ez a névanyag milyen szempontból és mennyire tekinthető teljesnek. Az 1600-as összeírásban a felvett entitásokat, mint az ilyesfajta forrásokban rendesen, egy-egy személynév jelöli. Viselőik valójában egy-egy embercsoportot képviselnek, de persze nem családokat. Az összeírt személyeket és a mögöttük rejtve maradó többi embert feltétlenül össze kellett hogy kösse a lakóhely (ha nem is a ház, de legalább a telek).292 Továbbá biztosra vehetjük, hogy a háztartásokat nem bontották meg, vagyis az egy háztartásban élőket mindenképp csak egyvalaki, a háztartásfő képviseli. Ezen túl
az üzemgazdálkodás valamifajta közösségével
számolhatunk. A valóságban ezen körülményeket illetően bizonyára sok változat létezett. Különösen a gazdálkodással: a javak birtoklásával, az üzemgazdálkodás irányításával, a fogyasztási javaknak a háztartások, illetve azon belül a személyek közötti elosztásával kapcsolatban számolhatunk finom különbségekkel. Ezek azonban az általunk tárgyalandó kérdéseket tulajdonképpen nem befolyásolják. Szempontunkból két kérdés igazán fontos: mindenekelőtt az, hogy az összeírók megelégedtek-e telkenként egy személy rögzítésével, vagy a telken lakó összes háztartási/üzemgazdálkodási egységet törekedtek összeírni? Az utóbbi esetben járul ehhez a másik kérdés: csak azokat az egységeket vették-e
292
Az 1600-as összeírás esetében Szigetnél közvetlenül igazolható az összeírás topográfiai rendje:
Glück: Máramarossziget 428–431.
106
figyelembe, amelyek tulajdonában voltak a lakóingatlanuknak (házuknak), vagy pedig az albérlőket is? Az első kérdésre egyértelmű választ kapunk az iratból. Világosan jelzi ugyanis az urbárium, hogy hol kezdődik a névsorban újabb telek.293 Márpedig egyazon telekhez számos esetben több személy (háztartásfő) van bejegyezve. (Ez ráadásul sokkal gyakoribb, illetve átlagosan sokkal több ember tartozik egy telekhez a nagy paraszttelepüléseken, Visken és Técsőn, ami jól harmonizál az agrárnépesség demográfiai jellemzőivel.)294 Ami az albérlőket, vagyis a zselléreket illeti: zsellérségre vonatkozó kitételt több alkalommal olvashatunk egy-egy összeírt személy neve mellett. Ez egyértelműen arra utal, hogy rájuk is kiterjedt a konskripció. Csakhogy igen kevesen vannak, ami különösen Sziget esetében feltűnő, hisz egy ilyen iparos–kereskedő jellegű településen, jelentős forgalmi központban gyakori lehetett az albérletben lakás. Sajnos azonban az urbáriumot ebből a szempontból nem tudjuk forrásszerűen ellenőrizni. Persze azt is fontos lenne még tudni, hogy az összeírók mit kezdtek olyankor, amikor a telken lakók által alkotott háztartási egységek és az üzemgazdálkodási egységek tértek el egymástól. Erre nincs esélyünk. Hasonlóképp alkothattak ilyen jellegű közösséget különböző telken élő emberek. Ez esetben biztosra vehetjük, hogy az összeírók nem voltak tekintettel e kötelékekre, és mindegyik telken összeírták az ott lakókat, az összeírás felvételi kritériumai szerint. Mindez alapján az összeírtakat háztartásfőnek vesszük. Sokkal csekélyebb jelentőséggel, de felmerül a rendi státus kérdése (vagyis hogy kihagyták-e az összeírásból a nemeseket), továbbá az, hogy az uradalom tulajdonképpen nem terjedt ki a településeink egészére (ti. egyes városokban ebben a korban már voltak nemes telkek). Azon túl, hogy a dolgozók tekintetében még a személyes nemesség is nagy ritkaság volt ebben az időben, megállapíthatjuk, hogy az 1600-as urbárium felvételénél követett gyakorlat is teljesnek mondható az említett szempontokból. Az irat kifejezett utalásaiból látható, hogy nemcsak az úrbéres telken lakó (illetve ott házat birtokló) nemesek szerepelnek benne, de még a nemes telkek is, holott azok nem is voltak
293
A „telekhatárokat” a névsort megszakító kis vonalkákkal jelölték. Az általuk közrefogott
egységekhez tartoznak az „una”, „media” stb. típusú telekminősítések, minden „vonalközhöz” szigorúan legfeljebb egy. Sziget esetében továbbá igazolja a vonalközöknek a beltelkekkel való azonosságát a topográfiai rekonstrukció: Uo. 294
Ez utóbbiakra ld. mindenekelőtt Csukovits: Családi viszonyok.
107
az uradalom földesurának birtokában.295 (A nemes telkeknél fölvett személyek esetében azonban vagyoni adat nincs. Ilyesmihez a telek immunitása miatt az összeíróknak nem volt semmi közük. Abban viszont nem gátolta őket senki, hogy egy-egy nevet papírra vetve megjelöljék az uradalomból kiszakadt telkeket.) Felvethető még, hogy a rögzített háztartásokat ténylegesen is helybenlakónak kelle tekintenünk. A deserta megjelölések azt támasztják alá, hogy a lakásra alkalmatlan ingatlanokat (telkeket) is személynevesen vették fel, nyilván a tulajdonos után. Az ilyen eseteket épp a megjelölés alapján ki lehet szűrni, a lakásra alkalmas „telephellyel” rendelkező, ám életvitelszerűen nem helyben lakó személyek, háztartások pedig beleesnek vizsgálatunk körébe.
A háztartások foglalkozási besorolása Az öt város lakóinak eme háztartási mélységű, horizontálisan pedig kiemelkedően teljes merítésén kell tehát csoportosítanunk. A háztartások átláthatatlan tömegét bizonyos szempont(ok)ból egynemű egységekbe kell sorolnunk, hogy társadalmukat jellemezni tudjuk. Amint már fentebb elmondtuk, az elsődleges társadalmi csoportképzés alapja véleményünk szerint a foglalkozás kell legyen. A más egyéb alapon vett jellemzők csak a foglalkozási csoportoknak alárendelten jelenhetnek meg. A továbbiakban ennek a csoportosításnak, a foglalkozási csoportosításnak a megvalósítása érdekében próbáljuk meg az explicit adatok minden hiányát megkerülni. Mert bizony, a foglalkozásra közvetlen adataink szinte egyáltalán nincsenek az 1600-as urbáriumból. Ez a kérdés nem érdekelte a földesurat.296 A hiányt más források explicit adataival csak a háztartásfőknek egy törpe hányadánál tudjuk pótolni. Így aztán kifejezett adatok helyett bizonyos faktorokra támaszkodva kell nekiindulnunk, hogy a háztartásfőink létfenntartó tevékenységét behatároljuk. Olyanokra, amelyek szoros összefüggésben vannak a foglalkozással, és amelyeket rendszeresen adatolni is tudunk az 1600-as névanyag vonatkozásában. Ez a kerülőút viszont megköveteli, hogy előbb a
295
Ez utóbbit Sziget esetében a felvétel topográfiai rendje ugyancsak igazolja. Glück:
Máramarossziget 428–431. 296
Ld. az 1600-as urbárium felvételi utasítását: MOL E 136 Irreg., Arces, Cam. Scep. p. 246–249.
108
szóban forgó alternatív, közvetett faktorokat, a rájuk alapított következtetés módszereit mutassuk be. Lényegében három ilyen tényezőről van szó: megkülönböztető név, állattartás, sókereskedelmi tevékenység. Az első kettő forrása maga az 1600-as urbárium, ami nem meglepő, hisz az ugyanebben az iratban található háztartásfő-tömeggel kapcsolatban – egyéb közelkorú összeírásjellegű források híján – nem is remélhetünk máshonnan széles körre vonatkozó adatállományt.297 Ehhez képest inkább még az nevezhető kivételes szerencsének, hogy fennmaradt a máramarosi sókamara 1599–1605 közötti sókiadási számadássorozata, mely pedig a sókereskedelmi tevékenység vizsgálatának alapforrása lesz.298 A
név
elsősorban
a
kézműiparos
és
a
vegyeskereskedői
megélhetés
azonosításában segít, amit éppen ezért kiválóan egészítenek ki az említett sókamarai számadások. Belőlük kiindulva ugyanis épp a környék alapvető nyersterménykereskedelmi ágazatába, a sókereskedelembe bekapcsolódó gazdák körét tudjuk kijelölni. A megélhetéseknek ugyanebbe a körébe sorolható az árutermelő állattenyésztés, mely adataink szerint elterjedtségében az előbbiekkel azonos nagyságrendet képviselt ezen a vidéken, ráadásul a paraszti foglalkozástól messzemenőkig független volt. Már csak ezért is az a meggyőződésünk alakult ki, hogy – a bizonytalanság minden kockázatát vállalva – érdemes megkísérelni az igázható fajták esetében elválasztani a tenyészállat-állományt az igásállat-állománytól. Az igásállat-állományra vonatkozó adatanyag speciális funkciója az lesz – azon túl, hogy fontos szerepet játszik a megkülönböztető név mint foglalkozásra utaló adat hitelének „tesztelésénél” –, hogy a segítségével hozzávetőlegesen meg lehessen ragadni az önálló gazdaparasztság és az agrármunkás réteg határát; de ezen túl segít a paraszti és az iparos-kereskedő életforma átfedésének vizsgálatánál, és még a sókereskedelmi tevékenység bemutatását is gazdagítja majd néhány pótlólagos szemponttal. A fenti szempontok alkalmazása tehát többet ígér annál, mint amire feltétlenül szükségünk van. A foglalkozási szerkezet vizsgálatának alapvető célja ugyanis a parasztok és a merkantilok (iparosok–kereskedők) mint a legmagasabb szinten eltérő
297
Az urbárium az állatállományon kívül még egy vagyoni adatot rögzít, ez a telekméret. A
telekméretnek a vizsgálatunkba való bevonásától egyelőre értelmezési problémák miatt el kellett tekintenünk. 298
MOL E 210 Sal. 7. t. nr. 18., 31., 37., 46., 52., 59.; MOL E 206 31. cs. fol. 137–164.
109
foglalkozási csoportok szétválasztása. Láthatjuk a fentiekből, hogy esélyes ennél finomabb foglalkozási tagolás is. Ugyanakkor azt nem állíthatjuk, hogy az előadott szempontokkal meg lehet ragadni minden egyes olyan megélhetési módot, ami a vizsgált társadalomban elterjedtségét, jelentőségét tekintve elért egy bizonyos szintet. A három tényező alapján így vagy úgy megfogható megélhetési módokkal összemérhető lehetett például a gabona- és borbehozatalnak. Más, az 1600-as névanyag vizsgálatánál be nem vethető forrásokból ezt a tevékenységet határozottan jelentősnek ismerjük meg az öt városban, hisz vidékünk gabonából részben, borból teljesen a kedvezőbb adottságú területek termésére volt utalva. Az 1600-as háztartásállomány vizsgálata során azonban egyszerűen nem lehet kimutatni. (Legfeljebb annyit tudunk, hogy ilyesmivel jellemzően foglalkoztak a sókereskedők hazaútjukon.)299 A továbbiakban egyenként részletesen bemutatjuk a három szempontot.
A minősítés szempontjai A megkülönböztető név A háztartások egyik jellemzője, amelyet minősítésükhöz felhasználhatunk, a háztartásfő megkülönböztető nevének köznévi jelentése. A rendi társadalom együttélő közösségeiben a jelentéssel bíró megkülönböztető nevek túlnyomó többségében helynév (származási hely), etnikum, foglalkozás vagy egyéb személyes (fizikai vagy belső) tulajdonság alapján képződtek. Ezek a nevek képződésükkor valóban az adott körülménnyel függnek össze. A nyitott kérdéseket tehát alapvetően az ilyen nevek örökölhetősége veti fel.300 A foglalkozásnevekkel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy felhasználhatóságukat nem általánosságban kell szemlélni, hanem a rájuk alapozandó következtetések
típusainak
viszonylatában.
Ezeknek
a
különböző
típusú
következtetéseknek a hitele ugyanis más és más forráskritikai előfeltétel fennállásától függ. Ebből a szempontból a következtetéseknek alapvetően három szintjét kell 299
MOL E 250 fasc. 11. no. 90. mell.; MOL E 254 1600. nr. 35.; MOL E 254 1599. október nr. 13.
300
Vö. a személynévtani esettanulmányokkal: Bálint: Szegedi személynevek; Péter: Szegedi
személynevek; Kiss: Gyulai személynevek.
110
elkülöníteni: (1.) a háztartások egyedi minősítéséét, (2.) a foglalkozásnevet viselők egy bizonyos körének a foglalkozást egyidejűleg ténylegesen gyakorlókkal való jellemző összefüggéséét, és végül (3.) a foglalkozásnevek előfordulásának a foglalkozások előfordulásával való akár aszinkron kapcsolatáét. Vagyis nem mindegy, hogy (1.) egyenként egy adott foglalkozást űzőnek minősítünk mindenkit, aki arra utaló nevet visel, vagy (2.) az adott nevet adott időben viselők körét mint egészet többé-kevésbé egybevágónak tartjuk az adott foglalkozást űzők körével, vagy pedig (3.) egy embercsoport tartós tényezők által meghatározott foglalkozási szerkezetére jellemzőnek tartjuk, hogy milyen nevek fordulnak elő a körében. A háztartások egyedi minősítésének lehetőségével (1.) rövid úton végezhetünk. Ilyen jellegű következtetést nem lehet a foglalkozásnevekből levonni, mert e nevek öröklése egyértelműen előfordul.301 Ha egyéb szempont nem merül fel, akkor valószínűsíteni annyiban lehet ilyen esetben a név forrásértékét a foglalkozás szempontjából, amennyiben a foglalkozásnév és a tényleges foglalkozás összefüggése tágabb – lehetőség szerint települési szinten teljes – körben jellemzőnek mondható. Az igazi kérdés ez utóbbi (2.). Ilyesfajta összefüggés mérlegeléséhez feltétlenül szükség van a megkülönböztető néven kívül egy olyan másik szempont figyelembe vételére, amely függ a foglalkozástól, nem függ a névviseléstől és van rá adat. Ha ez a foglalkozásnevet viselők körében kitüntetetten fordul elő, akkor megállapíthatjuk a név és a foglalkozás közti – a gyakoriság egy bizonyos szintjén mozgó – összefüggést. Természetesen ilyenkor ennek az összefüggésnek az erőssége attól is függ, hogy mennyire erős a foglalkozás és a kontrolltényező közti kapcsolat a valóságban.302 Végül a részben vagy egészben nevekre támaszkodva megfogalmazandó következtetéseink közt olyanok is akadnak, amelyek tulajdonképpen a nevek és a viselőik foglalkozása közti összefüggést már nem is feltételezik semmilyen szinten (3.). Itt voltaképpen arról az esetről van szó, amikor a foglalkozásnevek előfordulását nem feltétlenül egy időpontban (amelyből a névanyag fennmaradt), hanem hosszabb távon tartjuk jellemzőnek, információértékűnek az adott embercsoportra nézve. Így tehát
301
Pl. Szigeti Szabó György deák, a 16. század közepi kincstári hivatalnok egyebek közt Nyerges
és Szűcs nevű ácsokkal készíttetett tetőt a házához. Harangöntő: Lajstrom 463. 302
Ezen az elven alapul tulajdonképpen Gulyás László Szabolcs vizsgálata, aki a magisztrátusi
tisztviselést tekinti olyan attribútumnak, amely az iparosokra különösen jellemző egy adott településen: Gulyás: Foglalkozásneveink.
111
mintegy „megengedett”, hogy az előforduló nevek valóban csak képződésükkor utaljanak a tényleges foglalkozásra, azaz tulajdonképpen az örökölt foglalkozásnevek forrásértékét is ugyanakkorának tekinthetjük. Úgy is mondhatnánk, hogy ilyenkor a foglalkozások elválását, a foglalkozási szerkezet kialakulását az ezzel összefüggésben képződött neveknek egy adott időmetszetben tapasztalható fennmaradása tükrében vizsgáljuk. Persze ez a gondolkodásmód nem csupán kiküszöböli a névörökléssel kapcsolatos problémát, hanem újat is keletkeztet. Feltételezi ugyanis egyrészt a foglalkozási szerkezet hosszú távú állandóságát. Ám az emberi vagy természeti erőszak rendkívüli közbeavatkozásának eseteit leszámítva a rendi koron belül a dolgozói lakosság foglalkozási szerkezete valóban rendkívül konzervatív volt; olyan finom változásokon esett csupán át, amely a mi vizsgálati szintünkön sokat nem oszt vagy szoroz. Másrészt különbség van az egyes foglalkozásoknak a névképződéshez való viszonyában. Vagyis a különböző foglalkozású emberek esetében nem egyformán jellemző, hogy a többi ember a foglalkozásukról nevezi meg őket, ami a foglalkozási szerkezetről pusztán nevek alapján alkotott képet nyilvánvalóan befolyásolja. De erről a problémáról később. A foglalkozásra utaló megkülönböztető névanyag mint forrás kritikájával kapcsolatos tudományos vitának tehát nem az kell legyen az értelme, hogy a nevek felhasználhatóságát illetően egy globális „igenben” vagy „nemben” kulmináljon. Szükséges, hogy a fenti kategóriákat megkülönböztessük, sőt akár az is, hogy a névanyag felhasználásának minden egyes konkrét módozata között differenciáljunk, és külön-külön állapítsuk meg, hogy az adott következtetési út elfogadható-e. Mindennek
megfelelően
tehát
a
foglalkozásnevet
egyedi
háztartások
jövedelemszerző tevékenységének minősítésre (1.) nem használom fel. Legfeljebb valószínűsítem azt mindannak fényében, amit a szóban forgó foglalkozási csoport tágabb köréről,
egészéről
tudhatunk.303
A
lakosság
egy
adott
körében
kiképződött
foglalkozásnevek előfordulását – az egyes foglalkozásoknak a névképződéshez való eltérő viszonyát figyelembe véve – jellemzőnek tartom (3.). Minden egyéb esetben (2.) akkor teszek valamilyen megállapítást foglalkozásnevek alapján, ha lehetőség van a fent
303
Kivételes esetekben más egyedi szempontot is felhozok valószínűségre. Ilyen pl. amikor a
család különböző tagjai esetében bizonyos logikát követve váltakozik az „igazi” (köznévi jelentéstartalom nélküli) vezetéknév a foglalkozásra utaló névvel (pl. nő–férfi, magasan képzett férfi–egyéb férfi, igazolhatóan más foglalkozású férfi–ismeretlen foglalkozású férfi).
112
ismertetett feltételeket kimerítő kontrolltényező bevonására ugyanazon névviselők vonatkozásában.304 Az alábbiak összességében remélhetőleg azt fogják igazolni – több előttünk járó kutatási eredmény mellett –, hogy a személynevek felhasználásának korlátait figyelembe vevő, azon belül azonban a lehető legmesszebb elmenő vizsgálat nemcsak hogy megalapozott információkat tud nyújtani, de –
tekintettel arra, ahogyan a rendi
társadalom írásképzése a dolgozók foglalkozásának rögzítéséhez viszonyul – többnyire egyenesen pótolhatatlan módszer, amelynek éppen a mellőzése lenne a hiba. A dolgozók 17. század eleje előtti (amikor is nem a forráshelyzetben, hanem a történeti folyamatban történik
váltás)
tevékenységszerkezetének
felmérését
meghatározó
részében
személynévvizsgálatra, ill. a névanyag különböző kiegészítő szempontokkal való ütköztetésére vagyunk kénytelenek alapítani, miután a közvetlen adatolás lehetősége össztársadalmi méretekben csekély számú esetre korlátozódik.
* A foglalkozásnevek felhasználása során nem csupán a forráskritikai kérdés merül fel előzetesen. A felteendő történeti kérdések egy része szempontjából szükséges az előforduló nevek bizonyos rendszerezése. 1. Alkalmaznunk kell egyrészt a legkézenfekvőbbet, a gazdasági ágak (illetve tágabban a gazdasággal összefüggő és azon kívüli nevek) szerinti tagolást. Az 1600-as urbárium az öt városban összesen 51 olyan vezetéknevet említ, melyet foglalkozásnévnek tekinthetünk. (Nem számítottuk ide a tanultságot jelző Deák, valamint a tisztviselői Bíró nevet. Bizonytalansága miatt ugyancsak nem vettük figyelembe az Orvost. Eltekintettünk végül a szempontunkból teljesen érdektelen Sípos névtől.) A foglalkozásra utaló nevek közül a hagyományos, gazdasági ágak szerinti tagolást alapul véve 25 a kézműipari, 4 a kereskedelemmel, közlekedéssel, szállítással összefüggő, 4 a bányászattal kapcsolatos (ideértve az aranymosást is), 5 a mezőgazdasági. A maradékból 3 név háztartásbeli
304
Az alábbiakban többször egyszerűen iparosokként, merkantilokként említem ezt a foglalkozási
csoportot, de ez csak a hosszadalmas körülírások elkerülése végett szükséges, nem jelenti azt, hogy foglalkozásukat a csoport összes tagjára nézve közvetlenül bizonyítottnak veszem a név alapján. A következtetések alapjául szolgáló forráskritikai szempontokat itt fejtem ki, ezek mindig figyelembe veendőek.
113
munkára utal, 2 hivatali foglalkozásra (mindkettő gazdasági jellegű); 4 foglalkozás fegyveres (katonai, rendfenntartó), 2 egyházi szolgálattal van összefüggésben. További 2 név kettős jelentése miatt nem sorolható be: Sütő lehet háztartási alkalmazott305 és piacra dolgozó önálló iparos(asszony), Kerekes pedig egyrészt szintén iparos (kerékgyártó), másrészt azonban bányaalkalmazott is.306 Így tehát az iparosnevek száma legfeljebb 2-vel, a bányászati foglalkozásúaké és a háztartásiaké pedig legfeljebb 1-1-gyel növelendő lenne. A legnépesebb csoport, az iparosnevek további ágazati tagolása a szolgáltatás és feldolgozás, illetve utóbbin belül az alapanyagok különbségén alapulhat. Mindjárt leszögezhetjük, hogy olyan jellegű következtetéseket, amelyeket a fenti kategorizálásban 2.-nak jelöltünk, a foglalkozásnévanyag ágazati csoportjai között csupán az iparosnévanyagra lehet alapozni, ott is csak a kézművestársadalom egésze vagy a népesebb iparágak esetében. Egész egyszerűen azért, mert a foglalkozásnevek minden más ágazati csoportja csupán kis számú esettel képviselteti magát. Így aztán a kontrolltényező előfordulása sem mérhető szignifikánsan a foglalkozásnévviselők túlságosan kicsiny csoportjában.307 2. Első látásra is egyértelmű, hogy az egyes megélhetési módok eltérően viszonyultak a névképződéshez. Ami a munkás megélhetéseket illeti, látható, hogy a tudatos termelő munkával folytatott élelemelőállítás, vagyis a mezőgazdaság mint a letelepült premodern társadalmak tagjainak döntő többségét lekötő tevékenység nem bírt különösebb megkülönböztető értékkel. Ráadásul az ebből élő dolgozókra nem volt jellemző a specializáció. Márpedig a többi fő gazdasági ág területén tevékenykedő dolgozók esetében is inkább az azokon belüli ágazatok alapján képeztek nevet, semmint globálisan. A másik fontos dolog, hogy maguknak a nevet képző foglalkozásoknak általában határozott jellege van abból a szempontból, hogy művelőik tipikusan önállók avagy bérmunkások voltak. A legtöbb foglalkozás persze az előbbi kategóriába tartozik: még a
305
Pl. foglalkoztatott a szakács mellett külön (kenyér)sütőt a máramarosi sókamara: Glück:
Sókamara. 306
Máramarosban azokat nevezték kerekeseknek, akik a sókiemelő szerkezetet, a gépelyt odalent a
bányában megtöltötték. Glück: Személyzet. 307
A személynevek értelmezésére ld. Solymosi: Helytörténet és Gulyás: Foglalkozásneveink, az ott
idézett irodalommal.
114
rendi társadalomban is jellemző volt az önállói üzemek messzemenő túlsúlya minden fontosabb tevékenységi területen, a reálgazdaság alapvető ágaiban (ipar, kereskedelem, mezőgazdaság, bizonyos mértékig az ércbányászat). A továbbiakban a névanyagunkat át kell tekintenünk e két szempont szerint: az ágazatoknak a névképzéshez, a nevet képző foglalkozásoknak pedig a dolgozók két fő kategóriájához (önálló és bérmunkás, ill. utóbbiakon belül szabadfoglalkozású vagy alkalmazott) fűződő viszonya alapján. Városainkban alapvetően országosan érvényes jelenségeket figyelhetünk meg e téren. A sokféle lehetséges kereskedelmi tevékenységből a lakosság alapvetően a nyugati vegyes importárut (textil, fém, rövidáru) közvetítő, ezeket az áruféleségeket tipikusan állandó boltokban árusító kalmárokét érzékelte eléggé kizárólagosnak és állandónak ahhoz, hogy belőle nevet képezzen. (Máshol a Kádas nevet is használják, de az öt városban ilyen nem fordul elő.) Úgy véljük, a Sós név sókereskedéssel függ ugyan össze, de 1600-ban mindössze egyetlenegy háztartásfő viseli, holott a só árusításával akkoriban sokkal szélesebb kör foglalkozott, mint majd látni fogjuk. A sókereskedők tehát éppenhogy nem kaptak erről a megélhetési forrásukról nevet, legfeljebb kivételképp. A kalmárnevű háztartásfőket önállóknak tekinthetjük. A kézműipar, mely a kereskedelemhez képest sokkal több háztartást foglalkoztatott, változatos ágazati munkamegosztásban, ezen ágazatai rendjében képzett neveket. Méghozzá gyakorlatilag minden olyan kézműves tevékenység esetében, mely háztartások fő megélhetési módjaként előfordult. A kézműves nevet viselő háztartásfők általában szintén önállók voltak. Kivétellel alapvetően az ipari jellegű kisebb haszonvételek, a mészárszékek és malmok (esetleg sörfőzdék) vonatkozásában számolhatunk. Ezeket sokszor birtokolták, üzemeltették olyan háztartásfők, akiknek más foglalkozásuk volt, és a szóban forgó üzemben alkalmazottaik dolgoztak (s a megfelelő foglalkozásnevek is utóbbiakra vonatkozóan képződtek). Az iparban ezen kívül alkalmazotti jellegű bérmunkásokat rendkívül szűk körben, országszerte is főként csak a bányászati nagyüzemeknél foglalkoztatott kovácsok személyében találunk. Vidékünkön a mélyművelési sóbányáknál (a 16. század eleje óta már csak Rónaszék) éppen volt is egy-két ilyen kovács.308
308
Glück: Sókamara.
115
A közlekedés, szállítás terén természetesen alapvetően szabadfoglalkozású bérmunkával (bérfuvarosok) számolhatunk. Szárazföldön mindenütt ilyenek voltak a szekeresek, munkájukból képeznek is nevet. Vidékünkön a vízi bérfuvarozás is létezett, ezt a feladatot azonban az összetettebb foglalkozást űző (ti. elsősorban tutaj- és hajóépítéssel foglalkozó) cellérek látták el.309 Szárazvámok és hidak esetében az utazónak nem volt szüksége segítségre az átkeléshez, réveknél viszont révészekre szorult. Őket a révvám-birtokos konvenciós alkalmazottainak tekinthetjük. Nagyobb, a közönséges lakóházaktól élesen elütő, kimondottan idegenek beszállásolására létesített vendégfogadókról a 17–18. századból tudunk csupán. Korábban bizonyára elsősorban magánházaknál lehetett szállást találni az öt városban, a szállásadással kapcsolatos nevet érthetően nem találunk tehát. A kocsmák tekintetében ugyanaz a helyzet, mint a mészárszékeknél és malmoknál, bár a megfelelő név 1600-ban épp nem fordul elő. (Máskor azonban igen.)310 Máramarosban a 18. század második fele előtt – kisebb ércbányanyitási próbálkozásoktól eltekintve – csak sót bányásztak. Ebben az ágazatban önállók bekapcsolódására semmi lehetőség sem volt, mivel a mélyművelésű sóbányászat nagyüzemi kereteket kívánt meg. Annál inkább kínált ez az üzem bérmunkalehetőségeket, amelyeket – adataink szerint – 1600 körül gyakorlatilag teljes egészében mezővárosaink lakosai „monopolizáltak”, noha az akkoriban működő egyetlen akna, Rónaszék már a román–ruszin falusi tájba ékelődött. Ennek ellenére tehát az öt városban laktak és innen jártak fel az aknai bérmunkások, akiknek tevékenységéből a jelek szerint jellemzően képzett nevet a közösség. Az 1600-as anyagban Sóvágó, az alighanem ezzel azonos Bányász, valamint Gépelyes név található meg, a Kerekes, mint említettük, kérdéses. Egyedül a Sóhordó név hiányzik tehát, ami más forrásban sem bukkan fel.311 Ezek mind konvenciós alkalmazottak voltak, illetve a sóvágásnál előfordult a szabadfoglalkozású bérmunka is (vendég sóvágók). Tágabb értelemben a bányászathoz sorolhatjuk még az aranymosókat, akik a jelek szerint meg tudtak élni ebből a tevékenységből, eléggé
309
Ld. pl. az öt város 1629-es közös árszabását, amelyben a cellérek által magánszemélyek részére
végzett vízi fuvarozás bére is megtalálható. Árszabás. 310 311
A 16. század közepén élt Szigeten egy Kocsmáros Ambrus. Harangöntő: Lajstrom. A sóbányászatban ez a négyféle fizikai munkás dolgozott. Róluk ld. lentebb, ill. Glück:
Sókamara.
116
egyoldalúan ahhoz, hogy arról nevezzék őket (mint Aranyászokat). Őket a bányászati megélhetési mód egyedüli önállóinak tekinthetjük Máramarosban. Szinte magától értetődő a mezőgazdaság gyökeresen eltérő viszonyulása a foglalkozásnév-képzéshez. A régi társadalom egészének megélhetésében éppenhogy a legalapvetőbb hozzájárulást nyújtó dolgozók alkották egyúttal a lakosság döntő többségét, akik között ráadásul a szintén többségben lévő önállók túlnyomórészt vegyes (a mezőgazdaság különböző ágaiban egyszerre, nagyjából azonos súllyal érdekelt) gazdaságokat működtettek. Így a foglalkozáson alapuló megkülönböztető elnevezésnek nem volt értelme. Városainkban a családi üzem által folytatott gazdasági tevékenység egyoldalúságának,
jellegzetességének
névképzéshez
szükséges
mértékét
a
mezőgazdasághoz sorolható önállóan gazdálkodók közül egyedül a halászok ütötték meg (akiknek meg persze a munkája esett a legtávolabb a termelő gazdálkodástól). Az agráriumban konvenciós alkalmazottakat alapvetően az állattenyésztésben találunk. Leginkább az állatok folyamatos gondozása az, amiben a gazdálkodó üzemek alkalmazotti jellegű idegen munkára szorulhattak. Ráadásul az állattenyésztésben jellemző volt a részleges közösségi
gazdálkodás (gondoljunk mindenekelőtt a nyári
legeltetésre), amikor is a közösségnek mindenképp alkalmazottak munkáját kellett igénybe vennie. Nem véletlen, hogy az önmagában pusztán csak a bérmunkás jellegre utaló foglalkozásnév – és a megfelelő személynév (Béres) – éppen az állattenyésztési feladatkörrel forrott össze. Nem sorolható be egyértelműen az önállói munka és az alkalmazotti bérmunka kategóriái között a juhászat mint névképző. Az állattenyésztésben ez az ágazat volt az, amelyben a leginkább fordultak elő specializált üzemek önállói szinten is. Másfelől a pásztorok között is éppen a juhászok tekinthetőek a legsajátosabbnak tevékenységük színtere – és bizonyára más egyebek – szempontjából.312 (Mégis inkább az utóbbira kell gondolnunk a Juhászok esetében.) Az öt város lakói közül bizonyára sokan voltak kénytelenek szabadfoglalkozású bérmunkát vállalni a mezőgazdaságban (amit itt napszámosnak neveznek). Ez a munka viszont többségük számára nem annyira kizárólagos, mint inkább kiegészítő megélhetést jelenthetett kicsiny (a háztartás tagjainak eltartására elégtelen) 312
termelő gazdaságuk
A juhlegeltetés az öt város területén kívül, a magasabban fekvő régiókben zajlott, itt kellett
hogy alkalmazást találjanak az öt városban élő juhpásztorok is, ha valóban voltak ilyenek. Erre a területre az öt település közül egyedül Sziget határa nyúlott fel, éppenhogy.
117
mellett. A napszámosmunka természetesen nem is volt szembeszökően tartós, „foglalkozásszerű”. Így ebből a tevékenységből ritkán, inkább csak erősen városiasodott települések
külvárosi
napszámos
földművesei
vonatkozásában
képződött
megkülönböztető név. Épp ezért ritkaság a mi anyagunkban a Lenszedő név előfordulása Visken. (Hátteréről, a helyi adottságoknak köszönhetően különlegesen jelentős és hírneves helyi lentermesztésről másutt szólunk.) 3. A személynév alapján vizsgálható foglalkozások között különbséget kell tennünk aszerint is, hogy mennyire jelzik a városiasságot. A városiasság alapjának az önálló kézműiparosokat, az ipar- és aprócikk- (boltos, vegyes-) kereskedőket tekinthetjük (beleértve az önállóság és a vállalkozás közötti átmenetet is), továbbá – másodlagosan – a kiváltságos (egyházi, nemesi) rendekbe nem tartozó „tiszta” vállalkozókat is, akik az előbb említetteken kívül a bányászat és a mezőgazdaság terén is működhettek. Utóbbiakra a foglalkozásnevek nem terjednek ki. Az önálló kézműipar és vegyeskereskedés körébe sorolható foglalkozások csoportja pedig nem egységes a városiassággal való összefüggés erősségét illetően. Számos eddigi kutatás tisztázta ugyanis, hogy az önálló kézműipari és vegyeskereskedői foglalkozások gyakorisága, hálózatuk sűrűsége, a paraszti társadalomtól való térbeli (települési) elkülönülésük mértéke eltérő. Ebből a szempontból legáltalánosabb, a paraszti településeken is leginkább előforduló tevékenységnek három kézműiparos foglalkozást tekinthetünk: a kovács-, a varga- és a szabómesterséget. Egyikük az alapvető eszközipar, a másik kettő pedig a parasztok esetében is jellemzően piacról beszerzett tömegfogyasztási javak előállításának végfelhasználás előtti utolsó fázisára specializált két iparág. Ezeknél a mesterségeknél már sokkal többet jelent egy településen a mészárosok, borbélyok vagy szűcsök előfordulása, bár a szakirodalom ezeket a többihez képest aránylag még mindig egyenletesebb térbeli eloszlású, faluhelyen is sokszor előforduló mesterségnek szokta tartani.313 A városiasság szempontjából végső soron nem is igazán ezeket kell még kirekeszteni a három alapiparon kívül, hanem azokat, amelyeknek koncentrációja nem a paraszti közegtől való erősebb elkülönüléssel (tehát a városokba csoportosulással) függ össze, hanem a nyersanyagok lelőhelyével vagy egyéb kedvező lokális adottságokkal, és amely iparok egyúttal kevésbé igényeltek magas szintű,
313
Szakály: Kézművesség.
118
nehezen elsajátítható szakismereteket, kevésbé különböztek a háziipari szinten parasztok által is űzött feldolgozó tevékenységektől. Ilyennek tekinthetjük a településeinken előforduló mesterségek közül az ácsokét és a fazekasokét.
Az állatállomány Miközben a nevek a mezőgazdasági tevékenység tekintetében igazítanak el bennünket a legkevésbé, ebben segít bennünket a leginkább az 1600-as urbárium egy másik adattípusa, az állatállomány. Az irat minden háztartásfőnél felsorolja a birtokában lévő ló-, ökör-, tehén-, sertés- és juhállományt, az első négy fajnál különválasztva a növendékállatokat. Ebből az adattípusból kizárólag a szántóföld-művelésre és az állattenyésztésre vonhatunk le következtetést (ti. az előbbire az igásállat-állományon keresztül), az agrárium összes egyéb szektorának mint jövedelemszerző tevékenységnek a figyelembe vételéről le kell mondanunk. Mindazonáltal így is a mezőgazdaság két legfontosabb ágazatáról kapunk képet. Sokkal súlyosabb, hogy ezek az adatok pozitív értelemben magától értetődően csak az üzemgazdálkodási tevékenységre utalnak. A mezőgazdasági bérmunka-vállalást csak sejthetjük azoknál, akik az agrárium két alapvető ágazatába való bekapcsolódáshoz szükséges termelőeszközökkel (igásállatokkal és tenyészállatokkal) egyáltalán nem – vagy csak nagyon szűkösen – rendelkeztek. Továbbá, mivel a földművelés tekintetében csak az igásállat-állományból, tehát közvetett adatból indulhatunk ki, a szántóművelésen belüli, növénykultúrák szerinti ágazati tagolódásról semmit sem tudunk. Szemben az állattenyésztéssel, ahol az adatok közvetlenek. A háztartásfőink kezén lévő agrárgazdasági üzemekkel kapcsolatban két körülményt lenne szükséges minden gazdaság esetében tisztázni. Meg kellene állapítanunk, hogy az üzemet működtető háztartás saját munkával vagy bérmunkával dolgozik-e (ill. milyen arányban), hiszen ettől függ, hogy az üzemgazdálkodókon belül önállókról avagy vállalkozókról van szó. A két kategória között persze fokozatos az átmenet a gyakorlatban. A lényeg szempontunkból az: végez-e egyáltalán a háztartás a saját üzemében kétkezi mezőgazdasági munkát? (Másként fogalmazva minden átmeneti formát az önállókhoz kell vennünk, és vállalkozónak csak a „tiszta” vállalkozókat kell tekintenünk.) Meg kellene állapítanunk továbbá, hogy a gazdálkodás természetbeni 119
haszna házi fogyasztásra vagy eladásra került-e (ill. milyen arányban). Ez tehát az árutermelés kérdése. Természetesen a házi fogyasztás fedezése ezen a társadalmi szinten minden agrárgazdaságban cél volt, de – mint látni fogjuk – szép számmal voltak az öt város agrárgazdaságai közt olyanok, amelyekben (legalább egy-egy ágban) a piaci célú termelés egyenesen meghatározó lehetett. Nézzük ezek után, hogy az állatállomány-adatokból közelebbről milyen úton vonhatunk le következtetéseket. A szántóművelést az állatállomány az igásállatokon keresztül tükrözi. Az ekés szántóföldi gazdálkodáshoz igásállat szükséges (ökör vagy ló). (Természetesen
kivételt
képeznek
azok
az
üzemek,
amelyeknek
tulajdonosai
munkajáradékot húztak a tőlük úrbéri függésben lévő más háztartásoktól, de ez itt bennünket nem érint.) Figyelembe véve a társulás lehetőségét is, két igásállatot már ekefogatnak tekinthetünk, legfeljebb pedig hat igást tekinthetünk ekefogatnak. Lovat azonban közlekedésre is tartottak az emberek, ezért felmerül a lehetőség, hogy a kettes határ ennél az állatfajnál túl alacsony. Ezért a lótartóknál csak a négy-hat állatot vesszük biztosan ekefogatnak, a kettő-három állatot kérdőjellel. Az önellátás és az árutermelés elhatárolása a szántóművelésben ezen adatok alapján értelemszerűen lehetetlen. (Erre a kérdésre azonban még visszatérünk.) Elvben nem tudjuk megítélni a saját munka igénybevételét – tehát az önállóság/vállalkozás kérdését – sem, hisz a gazdaság ekefogatával szánthatott béres is. Az esetek elsöprő többségében azonban nyilván nem erről volt szó. Az állattenyésztést már belső ágazati tagolásában is szemügyre vehetjük, és – mivel nem a gazdálkodás munkaeszköze, hanem termelőeszköze van közvetlenül adatolva – kísérletet kell tennünk az önellátás és az árutermelés elhatárolására is. Még akkor is, ha csak egy igen mechanikus, mesterséges beosztást tudunk felállítani, amelyhez képest a valóságban igen összetett helyzetek, finom különbségek létezhettek az árutermelés és önellátás kettőssége körül. Házi szükségletet kielégítő állattenyésztésnek a mindennapi tej miatt létfontosságú tehéntartást, valamint a házilag (is) vágni szokott sertés tartását tekinthetjük egy bizonyos állományig. A teheneknél a családi tejszükségletre tekintettel csak egy-két állatot számíthatunk fel önellátási célból. A sertéstartásnál magát a forrást (az 1600-as urbáriumot) áttekintve úgy tűnik, hogy négy állatot még olyan özvegyasszonyok kezén is jó pár esetben találunk, akik az egyéb összeírt vagyonelemeknek teljesen híjával voltak. Ezen határ felett azonban erősen megcsappan az állomány-kategóriánkénti esetszám, és nagyjából innentől jelennek meg 120
az egyértelműen árutermelő állattenyésztő iparos(nevű) vállalkozók, akikről még lesz szó. Ezért a sertéstartásban 4 és 5 állat között húzzuk meg az árutermelés és az önellátás határát. Persze már ezen a szinten is könnyen elképzelhető némi pénzelés az állatokból, hisz ha szigorúan vesszük az árutermelés fogalmát, akkor az egész szerény jövedelmszerzési módoktól indul. Másfelől még a 3-4 tehenet, 5-6 sertést tartók közt is akadnak olyanok, akiket más jellemzőik miatt (pl. igen szerény lakóhely a településen belül stb., ezekről alább szó lesz) aligha tarthatunk olyan gazdáknak, akiknek jövedelemszerkezetében lényegi szerepet játszott az árutermelő állattenyésztés és ezzel bizonyos gazdagságra, kiemelkedő vagyonra tettek szert. Ezért a tenyésztők közt elkülönítettük az említett számoknak megfelelő állományú kisebb (bizonytalan, mellékes) és az efeletti nagyobb (egyértelmű, főfoglalkozású) árutermelőket. Természetesen ugyanúgy, mint a sertésnél, felmerülhet a húshaszon házi elfogyasztása a juh esetében is. A gyakorlatban ez azonban mégsem jelent problémát, mert ezt az állatot legalább kéttucatjával tartotta, aki tartotta. (Ez alatt mindösszesen kettő háztartás szerepel, az egyik egy özvegy, akit így eleve kihagyunk ebből a vizsgálatból, a másikat pedig kisebb tenyésztőnek vesszük.) Ugyancsak saját – közlekedési – célra szolgál besorolásunk szerint az egyetlen darabos lóállomány. Ettől eltekintve a lovaknál és az ökröknél a fogyasztás szempontja nem merül fel. Ellenben speciális gondot jelent, hogy ezek az állatok egyúttal munkaeszközök is lehettek. 2–6 állat között párhuzamosság alakul ki a szántóművelés ekefogatigényével. Itt sajnos semmire sem tudunk támaszkodni, egyszerűen dönteni kell: az ebbe a tartományba eső állományokat igásállat-állománynak vesszük, eladási célú tenyésztéssel külön nem számolunk. (Természetesen a valóságban az ekevonásra használt állományt is használták a gazdák adásvevésre, pénzelésre, de ez a tevékenység nyilván szerény jövedelemmel járt ahhoz a hasonló tevékenységhez képest, amit a 6-nál nagyobb darabszámú, valódi tenyészállományok tulajdonosai folytattak.) A tenyészetek szférája tehát a 7 állattól kezdődik. Itt meg az a probléma, hogy nem tudjuk, ők foglalkoztak-e egyúttal szántóműveléssel is. Az igásállatok esetében nem csupán az ekefogat és a tenyészet között állhat fenn párhuzamosság, hanem ezek és a szekérfogat között. Vagyis fogatoláshoz szükséges számú igásállat tartása utalhat szekerezésre is. Ez azonban természetesen csak fuvarosok esetén lehet foglalkozásszerű, fő megélhetési mód, az igásállatok tartásának fő indoka. Foglalkozásszerű fuvarosok azonban csak csekély létszámban lehettek jelen a városok 121
társadalmában, sőt ilyen munkára inkább csak egy olyan társadalomban mutatkozhatott szükség, mint amilyen Szigetet lakta. Tehát aligha szenvedünk el jelentős torzulást, ha a fuvarozás lehetőségét figyelmen kívül hagyjuk. Más a helyzet a szárazföldi (szekeres) sókereskedőkkel, erre alább visszatérünk. Nincs mit kezdenünk az akármilyen célú fogatolás legalsó határát is alulmúló, egy darabos ökörállománnyal, amit egyébként is csak néhány háztartásnál találunk. (Jellemző különben, hogy az egy darabos lóállomány összehasonlíthatatlanul többször fordul elő.) A saját munka kérdésében az állattartásnál sincs semmi forrásszerű támpontunk. Azoknál az állattenyésztőknél, akik földművelők is egyben (a nagy többséget ők teszik ki), feltételezhetjük, hogy amennyiben a földművelésben jellemzően saját munkával vettek részt, úgy igaz ez az állattenyésztésre is. Ellenben a rajtuk kívül fennmaradó tenyésztők között, mint majd látni fogjuk, elsősorban iparos eredetű sókereskedő– állattenyésztő vállalkozókat találunk, akiknek életformája a parasztokétól épp a legtávolabb esett. Ők nyilván inkább béreseket alkalmaztak akkor is, amikor az állataik éppen nem közösségi tartásban (pl. nyári legelőn) voltak.
A sókereskedelem Az 1600-as urbáriumon kívül mostani elemzésünknek egy kiegészítő alapforrása van, az egyetlen másik irat, mely városaink korabeli dolgozó háztartásainak valamely releváns megélhetési módjára átfogó adatanyagot szolgáltat. Ráadásul ez a forrás egy olyan gazdasági tevékenység nyomát rögzíti, amelynek az urbáriumból még a létéről sem szereznénk tudomást. A szóban forgó iratanyag a rónaszéki sókamarán vezetett és az 1599. november 24–1605. augusztus 31. közötti időből folyamatosan fennmaradt sóeladási jegyzékek sorozata.314 Egész pontosan a máramarosi sókamaraispán által a felettes hatóság részére vezetett részletes (parciális) számadások egyik eleméről van szó, arról, amelyben a kibányászott só későbbi sorsát, azaz a só bármilyen oknál fogva eszközölt kiadását, kibocsátását (erogatio/exitus salium) rögzítették (így a magánosoknak eladott mennyiségen kívül a sóban tett kifizetéseket, a deputációkat stb.).315 Ha magánosnak adtak el sót az aknán, akkor az eladáskor mindjárt (tehát naplórendszerben), 314
MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 18., 31., 37., 46., 52., 59.; MOL E 206 31. cs. fol. 137–164.
315
A sókamara számadási rendszerére részletesebben: Glück: Sókamara.
122
a napi dátum megadásával bejegyezték a vásárló nevét, lakóhelyét és a vásárolt sómennyiséget. Minthogy a máramarosi só kereskedelme már az 1530–1540-es évek óta szabad volt (ami azt jelenti, hogy a bányászott só elsöprő többségét már helyben magánosoknak adták el),316 ezek a számadások szinte teljes egészében ilyen bejegyzésekből állnak. Ahhoz, hogy a jegyzéket a háztartások foglalkozásának minősítéséhez felhasználjuk, mindenekelőtt a foglalkozásszerű sókereskedést kell elkülönítenünk a bármilyen egyéb célú sóvásárlástól, amihez természetesen maga a forrás semmilyen explicit információval nem segít hozzá. Az egyes személyek sóvásárlási „pályafutásának” áttekintése során rögtön feltűnik egy jelenség. Azoknál, akik az egész időszakban vagy annak hosszabb részében rendszeresen feljártak az aknára sóért, összességében pedig nagyobb mennyiséget vásároltak fel, az egyes vásárlási tételek teljesen eltérő mennyiséget tesznek ki a többiekhez képest: a vásárlásaik általában 100 kocka körüli vagy afeletti egységekből állnak. Leginkább maga a 100–133 közti mennyiség fordul elő, de innen felfelé 233-ig a többi lehetséges tétel317 is még sokszor előfordul. Ez persze lehetne a puszta racionalitás következménye, ami azt diktálja, hogy a kereskedőnek minél kevesebb fordulót kelljen megtennie, míg a kívánt mennyiségű sót az aknáról lehordja. Csakhogy akkor miért vannak olyanok a számadásban, akik összességében hasonló mennyiséget szednek össze egy-egy évadban, mint a százas tételekben vásárlók, ámde kisebb tételekben, rövid időközönként egymást követő időpontokban, mintha csak kedvük lenne félig üres szekerekkel folyvást ide-oda utazgatni a lakóhelyük és Rónaszék között. A megoldás véleményünk szerint éppen ez: a szekér. A hat évnyi számadásanyag lapjain végeláthatatlan sorokban kígyózó 100 (ill. 200) kocka körüli vásárlási tételek a távolsági szárazföldi sókereskedelemben használt nehéz, vasas szekér (ill. egyeseknél két ilyen szekér) befogadóképességét tükrözik. Szerencsénkre a korabeli bányabirtokos levéltárában – ahol maguk a sóeladási jegyzékek is fennmaradtak – a szóban forgó alkotmányra kifejezett adatokat találhatunk. Johann Leonhard ab Jell huszti főkapitány említi egyik levelében, hogy 1000 só
316
Glück: Sókereskedelmi útvonalak.
317
Kockasót nem lehetett egyesével venni. A legkisebb tétel a 8 kockából álló egység volt, aztán
16, 33, 50 és ezek többszörösei következtek. Glück: Sókamara.
123
elszállításához 10 szekérre volt szükség.318 Novák János kamaraispán szerint pedig akinek nincs kifejezetten a sószállításhoz készített szekere, csak (legfeljebb) 50 kockát tud vinni (1615).319 Tehát: akinek van, az viheti a Jell meghatározása szerinti 100-at. E két jármű, a vasalt nehéz sószállító szekér és a könnyű paraszti fajta lebeghetett a kamaraispán szeme előtt akkor is, amikor egy másik alkalommal megjegyezte: nem minden szekér vihet 100 kockát, némelyik csak 50-et, mert „gonosz az út” (rosszak az útviszonyok).320 Létezhettek azonban ennél még nagyobb, 200 kocka körüli befogadóképességű szekerek is: 1601 májusában a sóeladási jegyzék egyik kivételes megjegyzése szerint a técsői Bató Tamás egy alkalommal 233 kocka sót vett, majd rögvest utána in altero curru 208-at. A 200 körüli szintet meghaladó tételek esetében (34000 kockából álló is van) bizonyosan a több szekérrel érkező vásárlókról van szó, akiknél nem részletezték, melyik szekerükre mennyit raktak – a sok-sok ilyen eset közül egyedül Batóét kivéve. Ez pedig azt is jelenti, hogy meg tudjuk fogni a sókereskedelemben a foglalkozásszerűség határát azon keresztül, hogy ki rendezkedik be erre a tevékenységre megfelelő speciális eszközzel és ki nem. A sókereskedő alaptípusának tehát azt kell tekintenünk, aki rendszeresen, lehetőleg minden évben 100 körüli vagy nagyobb számú kockasót vásárol 100 körüli vagy nagyobb tételekben. (Itt jegyzem meg, hogy a rónaszéki bányánál nem csak kockasót, hanem faragósót és millyét is árusítottak, de előbbit teljességgel elhanyagolható mennyiségben, millyét pedig ugyan jóval többet, de a kockasóeladáshoz képest még mindig nagyon keveset.)321 A kereskedők leválogatása során azonban kiderült, hogy semmiképp sem ragaszkodhatunk ahhoz a követelményhez, hogy valaki az egész 1599–1605 közötti időszakban jelen legyen az iratban. Előfordulnak ugyanis olyan esetek, amikor az 1599– 1605-ös intervallumban eleinte feltűnik egy határozottan sósnak mutatkozó személy, ám vásárlásai egyszer csak megszakadnak. Sokszor az özvegy feltűnése sóvásárlóként jelzi,
318
MOL E 249 fasc. 36. nr. 26. mell.
319
MOL E 254 1615. június nr. 3.
320
MOL E 254 1615. június nr. 4. Természetesen az útviszonyok minden szekér számára azonosak
voltak, ezek szerint azonban a sószállításra kiképzett szekereket nagyobb ön- és raksúlyuk miatt érzékenyebben érintette a dolog. 321
A sófajtákra és a belőlük eladott mennyiségre ld. Glück: Sókamara 38–39.
124
miről van szó, máskor azonban nem. A vizsgálható időszakunkba ily módon „belógó” személyek lehetnek éppolyan kereskedők, mint a végig jelen lévők. Kereskedőnek esetükben azokat vettük, akik az első két teljes évben, 1600-ban és 1601-ben is előfordulnak kereskedelmi mennyiséggel, sószállító szekérre utaló tételekben. Akik csak 1600-ban fordulnak elő ilyen paraméterekkel, azokat pedig kérdésesként vettem fel, még akkor is, ha ilyen mennyiség saját fogyasztási célt nem szolgálhat, a tétel pedig jelzi a foglalkozásszerűséget. Bevontam a vizsgálatba azokat is, akik a sóeladási napló által lefedett időszaknak éppenhogy az elején nem szerepelnek, később azonban kereskedelmi mennyiséggel tűnnek fel. Közülük természetesen – mivel az 1600-as urbáriumban rögzített háztartások beosztásán fáradozunk – érdemben csak azokkal tudtam valamit kezdeni, akik már 1600-ban önálló háztartásfők voltak az öt városban. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ők egy idő után kezdtek a sókereskedelemmel foglalkozni. Így külön kezeltem őket. Nem hagyhatom azonban ki a vizsgálatból azokat sem, akik a vásárlási tételek alapján sószállító szekérrel nem rendelkeztek, ám a vasas szekeres sófelvásárlókkal (legalábbis azok alsó rétegével) felérő mennyiséget szedtek össze sóból. Mint fentebb mondtam, voltak ilyenek is szép számmal. Az általuk vásárolt mennyiség éppúgy nem szolgálhatott más célt, mint kereskedelmit. Őket egy külön csoportként kezeltem, mint könnyű paraszti szekeres sókereskedőket. (Bennük kereshetjük azokat, akiknek a számára a sókereskedelem jövedelme kiegészítő szerepet játszott.) A sóval való kereskedés foglalkozásszerűségének megállapításához képest ugyan másodlagos a mi szempontunkból, de el kell különítenünk a foglalkozásszerű sókereskedőinket is egymástól a kereskedés volumene alapján. E tekintetben többszörös, de
nem
szélsőséges
különbségeket
figyelhetünk
meg.
A
legnagyobb,
egész
időszakunkban jelen lévő vásárlók 4-5000 kockát szereztek be a teljes 1599–1605-ös időszak alatt, de akik csak eleinte (1600-ban vagy 1600–1601-ben) szerepelnek, azoknál is akad majd 1000 kocka körüli éves vásárlás. Ez körülbelül tízszerese annak, amivel be lehet nálunk kerülni a foglalkozásszerű kereskedők közé. (Különben ez a szám egy adott termék kereskedői közti maximális áruforgalmi aránykülönbségként nem nagy. Vagyis a sókereskedők társadalma aránylag kiegyenlített volt.) Végső soron az átlagos éves felvásárlási mennyiség alapján beszélünk 100-as mennyiségtől 200-ig 1. szintű, onnan 400-ig 2. szintű, 600-ig 3. szintű, afelett 4. szintű sókereskedőről.
125
Amikor elvégeztem a sóvásárlások összesítését, a kereskedők leválasztását és az említett
osztályokba
sorolását,
először
mechanikusan
érvényesítettem
a
fenti
kritériumokat. Hamar kiderült azonban, hogy ha mindvégig mechanikusan ragaszkodom hozzájuk, éppen az vezetne gyengébb eredményhez, történeti jelenségek elveszéséhez. A módszert annyiban finomítottam, hogy a foglalkozásszerű sókereskedők teljes körét valóban a 100 kocka/év (az egész hat esztendős időszakban 600 vagy az első két évben 200 kocka feletti vásárlók) kritérium alapján állapítottuk meg. Innentől kezdve viszont már egy bizonyos intelligens kezelésben részesítettük az adatokat (az egyes személyek sófelvásárlói tevékenységét egyenként végigkövetve), de ennek részletezése aránytalan terjedelmet igényelne. (Pl. bevontuk a fenti értékhatárok alatt vásárló azonos háztartásbelieket;322 nem ejtettük ki azokat, akik egy-egy évet kihagytak, de egyébként szép, szabályos ritmusú vásárlók; figyelembe vettük, de igyekeztünk elkülöníteni és a továbbiakban külön típusként kezelni a csupán parasztszekérre való mennyiségekben, így azonban kereskedelmi mennyiséget beszerzőket stb.) Mint említettem, az a körülmény, hogy a sószekér vonásához igásállatra volt szükség, zavart okoz a földműveléssel és az állattenyésztéssel kapcsolatban kialakított kritériumainkkal (melyek egymással is hasonló párhuzamosságban vannak). Azaz: ha egy sófelvásárlónál vasas szekérfogatnak megfelelő igásállat-állományt találunk, azt magyarázza a sókereskedői tevékenység, de vajon ugyanő földet is művelt-e? Vonójószágát ekébe is fogta-e? Ha ekefogatnál többet tartott, pénzelt-e közvetlenül az állatok adásvételéből? Sajnos erre semmi támpontunk nincs. (Az azonban feltűnő, hogy a sókereskedők többsége láthatóan épp a sószekérhez való számban tart igást, vagyis vélhetően
nem
voltak
árutermelő
állattenyésztők,
ellenben
földet
nyugodtan
művelhettek.) Végül megjegyzem, hogy mindazokat, akiket egy sóval foglalkozó ember háztartásának részeként vagy „folytatásaként” foghatunk fel (özvegy, néhány esetben fiú vagy más, egyértelműen együtt gazdálkodó családtag), egy egységnek kezeltem az eredeti háztartásfővel.
322
Olyan másik férfi, aki a kereskedővel azonos vezetéknevet visel és együtt (szemlátomást
rendszeresen azonos napon) jön fel vele az aknára sóért, de nincs saját háztartása 1600-ban. (A gazda felültette a felnőtt fiát egy könnyű szekérre, ő maga a vasas szekeret hajtotta, és együtt mentek az aknára áruért; tipikus jelenség a számadásokban.)
126
*** Az öt város 1600-as összeírásában sorakozó háztartások foglalkozási csoportokba sorolásához tehát három fő adattípust használok fel, melyből kettőt maga az urbárium szolgáltat: ez a foglalkozásra utaló megkülönböztető személynév és az állatállomány. A harmadik a sókereskedelmi tevékenység, melyhez a rónaszéki sókamara sóeladási naplóit használjuk fel. Olyan forrás ez, mely a háztartások nagy tömegére, egyedi szinten, ugyanabból az időből (1599–1605) szolgáltat a foglalkozás szempontjából releváns adatanyagot, s amelyet így méltán emelhetünk ki a többi kiegészítő forrás sorából, és helyezhetjük az urbárium említett információtípusai mellé. Mindezeken túl, negyedikként meg kell említenünk az 1600-as urbárium kifejezett foglalkozásadatait. Ilyen adat a lakosság széles tömegeire nem, csak bizonyos foglalkozáscsoportokra áll rendelkezésre. Az urbárium a foglalkozást az uradalom alkalmazottainál nevezi meg: az urasági agrárgazdaság személyzeténél, az uradalom más gazdasági alkalmazottainál (vámos), a darabontoknál, végül a sóbánya munkásai közül a sóvágóknál (ti. a sóbánya is az uradalomhoz tartozott). A többieknél megelégszik az összeírás a libertinus státus jelzésével. Ezen túlmenően feltünteti az irat a hajósokat is, akik ugyan nem voltak az uradalom alkalmazottai, ám az urasági sógazdaság szempontjából kiemelt fontosságuk és speciális szolgálataik voltak. Ezek a szempontok, adattípusok játsszák tehát az érdemi szerepet a városainkat 1600-ban belakó háztartások foglalkozási csoportokba osztásánál. Magának az 1600-as urbáriumnak van még néhány adattípusa, melyek olykor-olykor árnyalják a fenti módszerekkel nyerhető képet. Ilyen szerepük lehet a nem foglalkozásra utaló beszélő neveknek (keresztneves, népneves, helyneves megkülönböztető nevek), valamint annak is, hogy egy adott név egyedüliként fordul elő a településen vagy több esetben is. Ahol az összeírást topográfiai rendben végezték, lényeges tud lenni egyes esetekben, hogy egy adott háztartás hol él. (Ehhez természetesen topográfiai rekonstrukcióra van szükség.)323 Adott esetben szintén van jelentősége annak, hogy a háztartás egy telken egyedül, a telken álló házak közül az elülsőben, avagy hátsó házban lakik-e. (Az összeírás ugyanis jelzi a névsorban, hogy hol kezdődik új telek. Feltételeztem, hogy az egy telken összeírtak közül a legelső lakott a telek elülső házában, a többi hátrébb.) 323
Sziget esetében ld. Glück: Máramarossziget. A többi város közül Técső és Hosszúmező
esetében lehet valószínűsíteni az urbárium alapján a topográfiai rendet.
127
Egyes háztartásokról más, egyedi forrásanyag is van, akár közvetlen foglalkozási adattal, de igen csekély az ilyen esetek száma. Itt e minimális adatmennyiségtől eltekintünk.
A háztartások kategóriai Mindezek után nem marad más hátra, mint hogy előszámláljuk azokat a kategóriákat, amelyeket a fenti szempontok alapján állíthatunk fel a háztartások besorolásához: I
iparos (vagy kereskedő)
IP
iparos (vagy kereskedő) önellátó paraszti foglalkozással
IÁ
iparos (vagy kereskedő) árutermelő állatenyészétéssel
IS
iparos (vagy kereskedő) sókereskedelmi tevékenységgel
P
paraszt önellátási szinten
P
Á
Á
paraszt árutermelő állatenyészétési tevékenységgel árutermelő
állattenyésztő
(ipar,
önellátó
parasztgazdaság
és
sókereskedelem nélkül) E
egyéb
b
besorolhatatlan
Egyenként megvizsgáltuk tehát az öt városban 1600-ban összeírt háztartásfőket a foglalkozásnév, az állatállomány és a sókereskedelmi tevékenység tekintetében, a fentebb ismertetett kritériumok szerint, és igyekeztük a lehető legtöbb háztartást beosztani az imént felsorolt csoportokba.
Az öt város dolgozói–üzemgazdálkodói társadalma 1600-ban Önállók és városiasság Mindezek után térhetünk rá az öt település önállói társadalmának megvizsgálására. A fentebb kifejtett okok miatt elkülönítetten kell figyelmet fordítanunk azokra a 128
foglalkozásokra, amelyek a városiasság megítélése szempontjából lényegesek. Ha osztjuk azt az alapelvet, miszerint a városiasság alapvetően bizonyos, ebből a szempontból kitüntetett foglalkozások kérdése (tudniillik az iparosoké és kereskedőké), akkor itt, az önállók vizsgálata során határozható és határozandó meg az egyes települések jellege. Megvizsgáljuk tehát a városiasságot jelző foglalkozások eloszlását, méghozzá először pusztán a személynevek alapján. Az így kapott képet, mint látni fogjuk, meglehetősen nagy mértékben árnyalja az, ha bevonjuk a vizsgálatba a földműves foglalkozást jelző igásfogat-tartást. Ezáltal juthatunk közelebb a valóban főfoglalkozású iparos-kereskedő háztartások eloszlásához, és így településeink városiassági profiljának megrajzolásához.
* Valamennyi városban megfigyelhető, hogy a kézműiparos nevűek gerincét szokás szerint a falvakban is megtalálható alapiparok, a Kovácsok, Szabók és Vargák teszik ki. (Jellemző az, hogy Huszton, Visken és Técsőn a Kovácsok, Hosszúmezőn és Szigeten viszont a Vargák vannak a legtöbben. A bőripar hosszúmezei és szigeti kiemelt helyzetére még visszatérünk.) Técső és Hosszúmező esetében a kézműiparos nevűek köre ezekkel a leggyakoribb és városiasságot legkevésbé jelző iparokkal lényegében véget is ér. Csak Técsőn képviseltetik még magukat a tágabb értelemben szintén a falvakban is gyakorta előforduló iparok körébe tartozó Mészárosok és Szűcsök, továbbá a városiasságtól jellegüknél fogva erősen független iparok, Fazekasok és Ácsok. Técső és Hosszúmező ipara tehát szerkezetében nem lép túl a jelentősebb falvakén, ezen belül azonban kétségtelenül egymáshoz képest is más szintet képviselnek. Nem csak azért, mert Hosszúmezőn valóban szigorúan csak az alapiparok találhatóak meg, míg Técső ipara, mint láttuk, ennél azért egy fokkal változatosabb, hanem azért is, mert még maga a három alapipar is ezen a két településen jelenik meg lakosságarányosan a leggyengébben, kiváltképp Hosszúmezőn. (Kivételt képeznek itt a Vargák, ami a bőripar fent említett helyi fejletségével függ össze.) Ezen iparok tekintetében tehát Técső is elmarad a többi várostól. Huszton abszolút számokban mutatkozik ugyanolyan eredmény a három iparágban, mint Técsőn, holott jóval kevesebb háztartásfőt találtak itt az összeírók 1600ban. A népesebb Visk pedig abszolút számokban és lakosságarányosan is hasonló mértékben felülmúlja a három alapiparban Técsőt. (Técső adatait csupán a sok Kovács húzza fel valamelyest, ami az agrárvárosi jelleget húzza alá.) 129
A városiasságot kiemelten jelző iparokat szemügyre véve végképp világossá válik Huszt, Visk és Sziget minőségi eltérése a másik két várostól. E három város iparosnevei kétségkívül egyértelmű bizonyítékai egy olyan foglalkozási szerkezetnek, amely falvakban már nem elképzelhető. Mintha közülük is inkább Visk és Sziget mutatna hasonlóságot egymással, és hozzájuk képest Huszt válik el jobban. Igazán az előbbi két városban találkozunk egy differenciált, városiasnak tűnő iparosnév-szerkezettel. Megfigyelhető azonban egy egyértelmű fokozatbeli különbség Sziget javára: itt egyetlen ritkább iparosnév sem hiányzik, amely Visken megvan, míg ugyanez fordítva nem igaz, ráadásul kisebb háztartásszáma ellenére Szigeten még abszolút számban is minden névből több fordul elő (az egy Ötvöst leszámítva), olykor lényegesen is. Ez a két szempont már önmagában is komoly eltérést jelez. Az azonban, hogy a két város között micsoda minőségi különbség volt, igazán csak az igásállományra vonatkozó adatok bevonásával látható be, amikor is egyértelművé válik majd, hogy Visk iparosait erőteljesen jellemezte az agrárfoglalkozás, míg Szigeten igazi főfoglalkozású kézművesek rejlenek a nevek mögött.324 De még csak ki sem kell lépni a nevekre korlátozódó összevetésből, hogy igazán minőségi eltérést figyeljünk meg. Az iparosnevek ágazati szerkezetében a két város között mutatkozó főbb különbségeket – a Szigeten speciálisan erős bőripartól eltekintve – két területen találjuk. A fémfeldolgozásban Visken éppen azok az ágak hiányoznak, amelyek mindennapi életben használatos tárgyakkal, de semmiképp sem mezőgazdasági eszközökkel, ill. a velük kapcsolatos munkákkal függnek össze (Lakatos és Csiszár; a két ellentétesen jellemezhető mesterség, mely megvan, az Ötvös, ill. a Kovács). A másik, hogy az igényesebb, ritkább faiparokat (tehát az ácsokén kívülieket) ugyan többé-kevésbé Visken is megtaláljuk, de drasztikus a különbség azoknál az ágazatoknál, amelyek a ház berendezésével, felszerelésével kapcsolatosak (Asztalosok, valamint az esztergályos mesterségnek megfelelő Kupások és Tálasok). Egy nem kis mértékben gazdag, de mezőgazdaságból, saját munka befektetésével élő, így életformájában is parasztos többség sejlik itt fel Visk lakossága esetében az iparos kisebbség neveinek belső szerkezetéből. Huszt minőségi többlete ugyan egyértelmű a teljesen parasztos Técsőhöz és Hosszúmezőhöz képest, de itt mégis valami másról van szó, mint Szigetnél vagy Visknél. Az utóbbi településeken megtalálható ritkább, városias iparok nagyobbrészt hiányoznak
324
Az iparosnevűek földművelésével kapcsolatos adatokat ld. alább.
130
Husztról. Ez nem sok kétséget hagy afelől, hogy a település alapvetően nem volt városias. Ám hogy a ritkább, városiasságot jelző iparok között pontosan mely ágakból áll az a többség, ami hiányzik a településről, és melyekből az a kevés, ami megvan, nagyon is jellemző. Hiányzik a közönséges lakosság tömegei által fogyasztott, de kevésbé mindennapos termékeket előállító ipar (pl. szíjgyártók, ötvösök, asztalosok). És ami megvan, abban nem nehéz felismerni a település felett magasodó vár, valamint a vele járó nagybirtok- és pénzügyigazgatási központ szerepét. Visken sem elérhető fémiparok (Lakatos, Csiszár), Szigeten sem elérhető ruházati iparok (Nyírő, Gombos), továbbá esetleg még a Borbélyok kiemelkedő száma jelzi a dolgozói társadalmon kívül álló vásárlókör hatását. Ilyen hatás Sziget esetében sem zárható ki, hiszen csaknem állandó jellegű székhelye volt a vármegyének, ráadásul jellegzetesen kisnemesi falvak az öt város közül leginkább Sziget környékén voltak. Mivel azonban a város kézműipara általában is erősen fejlett, csaknem lehetetlen elkülöníteni a nemesi vásárlóközönséggel összefüggő hatást; az
mintegy
beleolvad
a
dolgozó
közönséges
nép
körein
belüli
társadalmi
munkamegosztás eredményeként kialakult foglalkozásszerkezetbe. Sejthető ugyanakkor az előkelő vásárlóközönség a Csiszárok kiemelkedő jelenléte mögött, esetleg a Borbélyok esetében is, akik Huszton kívül éppen Szigeten voltak felülreprezentálva. A kézműiparban a többé-kevésbé egyenletesen eloszló lakossági igények, valamint a helyenként jelentkező nemesi igények mellett feltűnik a helyi termelési adottságok hatása. Ez utóbbi körülmény áll egyes települések (olykor vidékek) egyes iparágakban megfigyelhető átlagon felülien széles körű ellátó szerepe mögött. Az ilyen kézműipari központok az adott iparág(ak) vonatkozásában rendszerint valóságos hírnévnek örvendtek a kortársak között. Ez a kitűnés, mely az alapanyagok minőségével, bőségével és a helyi termelési hagyományokkal függhet össze, egy-két jól körülhatárolható esetben városainkban is kitapintható, méghozzá Sziget (és Hosszúmező) bőripara, valamint Técső városiasság szempontjából számba nem vehető ács- és fazekasipara esetében. Valamennyi esetben azonban csak enyhe, alacsony fokú, táji jelentőségű kiemelkedésről, hírnévről, ellátó szerepről beszélhetünk. A kézműiparban megfigyelhető különbségekkel teljesen párhuzamos az, amit a vegyeskereskedésre utaló Kalmár név esetében látunk. Pontosan a legfejlettebb kézműiparú városokban, Szigeten, Visken és Huszton találunk ilyen nevet, és közülük Szigeten a legtöbbet, négyet. Visken két, Huszton egy Kalmár élt 1600-ban. 131
Sziget és Visk iparosai kapcsán már utaltam rá, hogy a merkantil foglalkozásúaknál az sem mindegy, hogy mennyiben foglalkoztak kétkezi mezőgazdasági termelőmunkával (is), amit a városiasság megítélésénél szintén be kell vonnunk. Ennél a kérdésnél csak az igásállat-állományból tudunk kiindulni. Igásfogattal rendelkeztek ugyan azok is, akik sókereskedelemmel foglalkoztak, őket azonban a sóeladási jegyzékek segítségével el tudjuk különíteni. Mivel náluk nem tudjuk, hogy a fogatot szántáshoz vagy kereskedéshez tartották-e, nem vesszük őket figyelembe. Az özvegyeket itt már szintén le kell számítanunk az iparosnevűekről, hisz férjük neve a település iparosnévanyagára még jellemző, az özvegy igásállománya azonban már nem feltétlenül jellemző a gazdaság korábbi állapotára.325 Az iparosnevűek közül kizáródnak még azok is, akiknek állatállományára nincs adat (nemesek, szabadosok). A fennmaradó iparosnevű háztartások körében az igásfogattal egyáltalán nem rendelkezők, a 2-3 lóval rendelkezők (átmeneti, bizonytalan csoport) és az igásfogattal rendelkezők létszáma a következőképp alakul az öt városban, az iménti sorrendben: Szigeten 39–14–1, Visken 19–14–9, Técsőn 15–2–6, Hosszúmezőn 5–0–1, Huszton 8–0– 1. Mindez először is fényesen igazolja, hogy az iparosnevűek többsége valóban a nevének megfelelő foglalkozást űzte. Máskülönben mivel magyaráznánk, hogy a teljes társadalomhoz (és kiváltképp a nem iparosnevűekhez) képest ennyire magas azoknak a háztartásoknak az aránya az iparosnevűek között, akik teljesen híjával vannak a földműveléshez feltétlenül szükséges termelőeszköznek, az ekefogatnak? Az egyes városok összevetéséből leolvasható továbbá, hogy a földművesek aránya az iparosnevűek közt Visken és Técsőn (különösen az előbbiben) sokkal jelentősebb lehetett, mint a többi városban. E két település tehát valójában sokkal kevésbé volt városias, mint azt pusztán a kézműves nevek száma, szerkezete mutatja. Végül még egy szempontot kell figyelembe venni a városiasság tekintetében. Korántsem mindegy, hogy az iparos–kereskedő lakosságcsoport mekkora és milyen paraszti csoporttal él egy településen. Ezzel kapcsolatban az alábbiakban fogjuk látni, hogy mindenekelőtt Visk, Técső és Hosszúmező iparosai és kereskedői egy többszörösen nagyobb és jelentős részben tekintélyes gazdákból álló paraszti népesség közé voltak vetve, míg Szigeten a merkantil önállók foglalkozási csoportja gyakorlatilag magában alkotta a várost. 325
Az özvegyeket innentől csak elkülönítetten tárgyaljuk, a nem kimondottan rájuk vonatkozó
számításoknál figyelmen kívül hagytuk őket.
132
(Megjegyezzük, hogy semmilyen hatása nem mutatkozik az általunk a városiasság jeleként kezelt foglalkozások jelenlétére, sőt egyáltalán a társadalom összetételére nézve annak, hogy településeink milyen szerepet töltöttek be környékük árucsere-helyszíneként. Igaz persze, hogy az öt város országos vásárairól nagyon kevés adat maradt fenn, forgalmukról pedig szinte semmi. A hetipiacok pedig inkább következményei a városiasságnak, semmint okai.) Végső soron összességében azt mondhatjuk, hogy Hosszúmező valójában falu volt. Városi nevezetet Visk és Técső is csupán mint agrárváros érdemel. Sziget mondható egyedül valódi városnak, de ezek hierarchiájában szerény helyet foglalt el, amit az mutat, hogy sem fallal nem övezték polgárai, sem a földesúri fennhatóságot nem sikerült elkerülnie. A továbbiakban az egyes városok társadalmát külön-külön tekintem át, a foglalkozási csoportbeosztásunk szerinti rendben. Az egyes csoportokkal kapcsolatos mondanivalóm nem pusztán az lesz, hogy melyikbe hány háztartást sikerült besorolni (noha ez is alapvető jellemzője az adott település társadalmának); hanem megpróbálom az egyes települések egyes foglalkozási csoportjait jellemezni, méghozzá – egyéb lehetőség híján – azokkal az adatokkal, amelyeket úgyszintén a fent ismertetett két alapforrásunkból, az 1600-as urbáriumból és az 1599–1605 közötti sókiadási számadásokból meríthetek, de amelyeket magához a foglalkozási besoroláshoz nem használtam fel. Ilyenek egyrészt természetesen ugyanazon adattípusoknak a finomabb részletei: az állatállományé, az aknai sóvásárlásé, az önálló iparos–kereskedői körön kívüli személyneveké (az önálló iparos–kereskedői személyneveket a városiasság szempontjából már megnéztük). Másrészt ilyen a háztartásfők (ill. a telkek) rendi helyzete, melynek adatait az 1600-as urbárium rendszeresen hozza.326 Ilyen továbbá egyedül Sziget esetében a városon belüli lakóhely, melyet az 1600-as urbárium kifejezetten nem ad ugyan meg, de az általunk elvégzett topográfiai rekonstrukcióval összevetve327 már felderíthető. Persze van jónéhány olyan háztartásfő, akiről (vagy legalább a lemenőirőlfelmenőiről) egyéb forrásból is vannak adataink. Ezek az adatok olykor nagymértékben képesek árnyalni a képet arról a foglalkozási csoportról, amelybe az adott háztartásfő 326
Még egy adat van ezen túl, amit rendszeresen szolgáltat az irat, ez a telekhányad. Amint
említettem, értelmezési problémák miatt egyelőre ettől az adattípustól eltekintettem. 327
Glück: Máramarossziget.
133
tartozik. Ilyen kiegészítő adat azonban az 1600-as háztartásanyagnak csupán nagyon csekély részéről áll rendelkezésre, ugyanakkor össze tudjuk állítani olyan családok történeteit is, amelyekből senkit sem találunk az 1600-as összeírásban (ám foglalkozási csoporthovatartozásuk adott esetben más forrásból megállapítható). Ráadásul egyik-másik családtörtént oly nagy terjedelmet igényel, hogy a megfelelő foglalkozási csoport tárgyalásába bevonva teljesen szétfeszítené az alábbi előadás kereteit. Ezért a rekonstruált családokat külön fejezetben ismertetem, közvetlenül a most következő elemzésem után.
Az egyes települések foglalkozási csoportjai Técső I (19) Técső foglalkozásszerűen és többé-kevésbé kizárólagosan kézművességből élő lakosságát elsősorban aközött a 19 iparosnevű között keressük, akik igás híján biztosan nem voltak földművesek, tenyészállománnyal sem rendelkeztek, és a sóra sem jártak fel. Közülük 7 Kovács, 2 Szabó, 3 Varga, a nagyfaluk alapvető főfoglalkozású mesteremberei; 3-3 Fazekas és Ács, a település tájilag nevezetes parasztiparainak képviselői; 1 Borbély, akinek neve viszonylag még a legvárosiasabb iparra utal, ráadásul a főutca középső szakaszán lakott, ami egy szolgáltatóiparosnál különösen fontos lehetett. Csupán kettejüknek van 1-1 – nyilván közlekedésre tartott – lova, az egyik a Borbély. A fennmaradó jelentős többség sem lovat, sem ökröt egyáltalán nem tartott. Tehene is csak ötüknek volt a háznál. Mindössze négyen hizlaltak disznót, ők is csak 1–3 állatot. Hozzájuk képest, de maradva még az iparosnevűek közt, két irányban indulhatunk el. Az iparosnevűek körén belül ugyanis két másik típus válik el tőlük: „lefelé” azoké, akiknél a paraszti életforma vegyül valamiképp még iparossággal vagy iparos eredettel, „felfelé” pedig azoké, akik a kézművességen túl valamilyen vállalkozásra is mutat jel. IP (8) Az előbbieket alapvetően az ekefogattal rendelkező iparosnevűek közt kereshetjük (8 fő), akiket tehát már a saját munkaerővel végzett szántóművelés életformára gyakorolt hatása választ el mélyen a többé-kevésbé tisztán iparból megélőktől. Szegények éppenséggel nem voltak, majd mindnek 4 ökre van, egyiküknek ehelyett 6 lova, egy másiknak pedig 2-2 ökre és lova. Egyetlen kivétellel mindenhol ott az 1 tehén, többüknél 2-3, egynél pedig 6. Sertést már csak körülbelül a felük, öt fő tart, 1–6 közötti számban. Nevük ugyanabból a körből kerül ki, mint a tisztán iparos csoport tagjaié, egyetlen 134
kivétellel. Ez utóbbi, a négyökrös Mészáros Illés a sóra is feljárt: könnyű szekerével évi 100-200 kocka sót vásárolt fel 1601-ig, nem tudjuk, mióta. Feltűnő, hogy ketten igazából csak az apa kételemű nevéből lett megkülönböztető nevük révén kerültek egyáltalán az iparosnevűek közé (Kovács Mihály Imre és István Kovács Lőrinc). Esetükben tehát már nem annyira földműves-iparosról, mint inkább iparos (földműves-iparos?) apa földműves gyermekéről beszélhetünk. (István Kovács Lőrinc esetében a névelemek sorrendje miatt biztosra vehetjük, hogy az apa kovács volt, fia viszont annál valószínűbb, hogy nem, hisz ellenkező esetben rá magára alkalmazták volna a foglalkozásnevet.) IP? (5) Az eddig tárgyalt két csoport, a tisztán iparból élők és a földművesiparosok között állnak (sejthetően inkább az utóbbihoz közel) azok, akik az igás állatfajtákból csupán két-három lovat tartottak, amit szabályaink szerint nem veszünk biztosan ekefogatnak. Ilyen 5 háztartás. Körükben épp ugyanazt a két jelenséget figyelhetjük meg, mint az előző csoportnál. Máté Kovács Péternek csak az apja lehetett kovács, Ács Tamás pedig az 1600-as évben hagyományos, paraszti szekerével felment négyszer az aknára, és lehordott 157 kocka sót, talán tett egy utat is vele, de a továbbiakban ilyesmivel nem foglalkozott, holott apró sóvásárlásaiból tudjuk, hogy életben volt még. Ebben a csoportban is előfordul, hogy nincs tehén vagy sertés. Többnyire azért mégis van, de tenyésztési kritériumunk alatti számban (kivéve az említett Ács Tamást, aki 3 lova mellett 3 tehenet és 5 sertést is tartott). Máté Kovács Péternek volt 9 juha is. Mindez az 5 háztartás tehát voltaképpen az előző csoport valamivel szegényebb kiadásban. A tisztán iparosoktól, tehát legelső csoportunktól, most induljunk el abba az irányba, amit „felfelé” mutatónak neveztünk. Az iparosok eredeti szakmájukon túli vállalkozói tevékenysége két területen nyilvánult meg, az állattenyésztésben és a sókereskedelemben. Técsőn azonban az amúgy is igen kezdetleges iparosrétegből nem sokan kerültek ki, akik ilyesmibe belevágtak. IÁ (4) Az állattenyésztés területén csak szigorú árutermelési kritériumainkat lépi túl valamelyest 4 háztartás, de ezek is alig. Igásokkal ugyanúgy állnak, mint a tiszta iparos csoport (vagyis nem műveltek földet), tenyésztői tevékenységük a haszonállatokra koncentrálódott: mindegyik tart 4–8 tehenet, és hizlalnak sertést. Nevük is ugyanazokat az ágazatokat tükrözi, kivéve hogy közöttük van a város egyetlen Szűcse. IS (5) A másik vállalkozói csoport a foglalkozásszerű sókereskedőké (5 fő). Nevük szintén az alapiparok, valamint a város két táji jelentőségű mesterségének (Fazekas, Ács) 135
köréből kerül ki. Kettejüknek még csak ekefogatnak megfelelő, 4–6 igása van, de már ezek is 2. szintű sófelvásárlók. A többi viszont vasas szekérhez való ökörállománnyal (89 állat) rendelkezett, az egyik akár kettőt is ki tudott volna állítani (19). Ők részben (2 fő) már a 3. szintnek megfelelő mennyiségben hordták a sót (Szabó Gergely egyes években 600 kocka körül), a harmadik is a 2. szinten (ez egy idő után abbahagyja, és már csak apró adagokért jár fel). Szabó az ökrei mellett tart még 5 lovat. Hármójuknál 3–5 tehenet találunk, de egynél egyet sem. Sertést legfeljebb házi szükségletre tartottak, azt sem mindenki. Ács János azonban, az, akié a 19 ökör, 8 tehenet és 9 disznót is birtokolt. Őt tehát nyugodtan sorolhatjuk az árutermelő állattenyésztők közé is, vagyis a két vállalkozási lehetőségbe egyaránt bekapcsolódott. Ha Sziget analógiája alapján feltesszük, hogy az ugyanilyen alaprajzú Técsőn is a piacutcát járták körbe az 1600-as urbárium készítői a bíró házától kezdve, akkor ők öten (az iparosnevű sókereskedők) egymás közelében, ugyanazon a soron laktak. Ács maga volt a főbíró, a másik négy pedig az ő két oldalán következik nem messze. Técsőnek ez a szerkezetében óriásfalusi jellegű iparossága egy sokkalta nagyobb létszámú kis- és nagyparaszti, parasztkereskedői tömegben élt. Nyilvánvaló, hogy a város foglalkozásra nem utaló nevet viselő lakosai döntő többségben parasztok voltak. Ide kell sorolnunk továbbá a nem kézműves foglalkozásnevek viselőinek egy részét. Ezek közt ugyanis legtöbb a Sóvágó, egy pedig Katona, ezek pedig biztos nem ilyen foglalkozást űztek (már), minthogy az urbárium épp a sóvágókat és a darabontokat jelöli külön. Őket tehát parasztjaink közé vesszük. P (72/58) Az ilyen alapon vett paraszti körnek létszámban és jellegben is az alaprétegét teszik ki azok, akik igásállománnyal rendelkeznek, sóval azonban nem kereskednek, és tenyészállományuk sincs semmilyen számosállatfajból. Ez a csoport takarhatja lényegében a klasszikus önellátó földműves parasztokat. Hozzájuk közel állnak még azok, akik ekefogatuk mellett kisebb tenyészállománnyal is rendelkeztek. Minthogy pedig a foglalkozásszerűség szempontjából éles határt vonhatunk azon sókereskedők között, akik kifejezetten vasas szekér beszerzésével, ehhez illő igásállomány tartásával készülnek fel erre a tevékenységre, és azok között, akik csupán könnyű paraszti szállítójárművekkel kapcsolódnak be abba, utóbbiaknál nyugodtan tekinthetjük a sószekerezést csupán kiegészítő tevékenységnek a földműves-paraszti életforma mellett, vagyis őket is vehetjük ebbe a csoportba. Fentebb említettük továbbá, hogy nem tekintjük kétséget kizáróan ekefogatnak, vagyis földművelés jelének, ha valaki 2-3 lovat tart. Az ő 136
kizárásuk azonban egy alapvetően paraszti településen nyilván inkább rontaná a mintánk érvényességét. E három, határesetnek minősülő csoportot tehát ide számítjuk. Így 1600ban egy 72 háztartásból álló kört kapunk. Nagyjából ezek lehettek ekkor az önellátó vagy ahhoz közel álló parasztgazdaságok. Rajtuk végigtekintve azonban elválni látszik egy réteg, mely három jellemzővel hívja fel magára a figyelmet: 1. önálló háztartást képeznek ugyan, de más vezetéknevű háztartásfő(k)kel együtt laknak egyazon telken, méghozzá úgy, hogy az urbárium nem első helyen említik őket a telek lakói között; 2. kiugróan nagy köztük azok aránya, akik vezetéknevükkel egyedülállóak a városban, vagyis azt más háztartásfő nem viseli (egyikük esetében leszámítva egy közvetlenül mellette lakó özvegyet, egy másikukéban pedig egy sóvágót); 3. nagy részük nem tart tehenet (azon kívül általában sertést sem), pedig ez az önellátó családi parasztgazdaság szinte elmaradhatatlan velejárója szokott lenni. 14 ilyen háztartás van, ha elkülönítésük fő szempontjának a három attribútum közül az elsőt tekintjük. Őket tehát most leválasztjuk, később visszatérünk rájuk, és a maradék 58 háztartással foglalkozunk. A maga telkén élő önálló földműves-parasztok döntő többsége lovat igázott. (Szépen megfigyelhető, hogy a parasztok a kétféle vonójószágnak rendesen csak az egyikét tartották.) A néhány ökrösgazda a módosabbak közül kerül ki, náluk általában 4 igást találunk (5-ből 4-nél, az ötödiknek csak 3 ökre volt). A lóval szántók közt is szépen megfigyelhető a 4-es szám kitüntetett szerepe (18 eset; 6 lovat viszont nem tart senki, miközben van még 5 gazda 5-5 lóval és ide soroltunk egy 7 lovas gazdát is), közöttük azonban már többségben vannak azok, akiknek nincs két igásállat-párja. Ezeken belül a 2es szám kitüntetett szerepe sem látszik (17-nek van 3 lova, 12-nek 2). Bizonyára az igáslovakon kívül tartott hátaslovak okozzák a páratlan számok felülkerekedését. A négy (vagy még több) igással rendelkező gazdák (28 fő tehát) közül szinte valamennyi tartott nem csak tehenet, hanem ugyanilyen gyakorisággal disznót is, nagy többségük mindkettőből 1-2 állatot. Szép egyenletes, egyazon mintát követő, valóban önellátó jellegű parasztgazdaságokra vall tehát ezeknek a házi szükségletre tartott jószágoknak az eloszlása. Egy szűkebb kör kezén találunk 3–5 sertést, 3-4 tehenet. Csupán két gazda lép túl ezen a szinten 6-6 tehenével. A különböző állatfajok száma sem esik úgy egybe, hogy az egybeesés minőségileg más gazdaságra utalna, kiemelésre érdemes legfeljebb Vasvári János üzeme (7 ló, továbbá 5 disznó, 6 tehén), Sóvágó Istváné (5 ló, 4 disznó és itt a másik 6-os tehénállomány), esetleg Bálint Boldizsáré (4 ló, 4 137
disznó, 3 tehén mellett még 2 tinó is). Mindezek tehát a jellegzetes jól élő, maguk lábán álló, de nem túlságosan gazdag parasztok. A csupán 2-3 igást tartó háztartásoknál (30 fő) már mindkét haszonállat érezhetően ritkább (tehenet több mint felük tart, néhány 3-4 állatos gazdaságon kívül rendre 1-2-t; disznót háromnegyedük hizlal, számuk az egyes gazdaságokban 1–4 közötti, kettőben éri el az 5-6-ot). A csoport tagjainak egy része sóval is foglalkozott, de csak kisebb tételekben, könnyű szekérrel szállítható mennyiségben. Ezek mindegyike lovat tartott, mint a helybeli földművesek általában, nem pedig ökröt, mint az igazi nagy sókereskedők. Térjünk vissza azokra, akik más parasztok mögött laktak (14 fő). Ezek az előbbiekben
tárgyalt
gazdákéhoz
hasonló,
de
annál
valamelyest
szerényebb
állatállománnyal rendelkeztek. 2–4 ló az igásuk (egy kivétel: 2 ökör), tehene (1–3) és disznaja (1–4) azonban már csak nagyon kevésnek van. Ez figyelemre méltó abból a szempontból, hogy az imént ismertetett önálló paraszti gazdaságoknak e két állat rendszeres tartozéka volt házi szükségletre szolgáló mennyiségben. Parasztszekeres sókereskedéssel csak egyvalaki foglalkozott a csoportban. Másik jellemzőjük, hogy nagy részük (9) egyedüliként fordul elő a városban az adott vezetéknéven. Többnyire (8) özvegyasszonyok mögött laknak a telek hátsó házában. Az eddig tárgyalt réteg nagyjából azzal a klasszikus paraszti típussal esik egybe, melyet nem csupán az önállóság, hanem az önellátás eszményével, ill. annak megvalósításával jellemezhetünk. De a parasztok köréből, adataink szerint, egyáltalán nem hiányzott a gazdasági vállalkozás szelleme. Jelentősebb anyagi hasznot a táji meghatározottságnak
megfelelően
ugyanabból
szerezhettek,
mint
az
iparosok:
sókereskedésből és árutermelő állattenyésztésből. Az agrárgazdákhoz persze mindkét tevékenység közelebb állt, mint a merkantilokhoz. S (21+5+4) Míg az iparosnevűek közt, mint láttuk, 5-en vannak, akiket kifejezetten sós szekérrel dolgozó sókereskedőknek tekinthetünk, a parasztiként kezelt csoport tagjai közt 21-en. A sókereskedelembe nagy tételben bekapcsolódó parasztok és az önellátó parasztok gazdasága magának a földművelésnek a tekintetében is különbözött, ugyanis míg utóbbiak döntő többségében lovat igáztak, előbbiek kizárólag ökröt. Mindössze 2 sókereskedő parasztnak van 1-1 lova, amit bizonyára közlekedésre tartottak. Hátaslóra általánosságban nem lehetett szükségük a parasztoknak, hisz az ökreikből bármikor foghattak könnyű szekér elé is. A sókereskedő parasztok ökörállománya – tinók 138
nélkül – döntő többségben 8, 10, vagy 12 állat (egyik-másiknál ezenfelül tinókat is összeírtak, akár 9-et is). Páratlan számú, 9 és 11 ökre csupán egy-egy gazdának van. Ketten birtokoltak kiugró ökörállományt, Magyar Miklós és Sóvágó Pál. Előbbi 15 ökörrel és 3 tinóval rendelkezett; ő talán két sószállító fogatot köröztetett, de az is lehet, hogy tenyésztett eladásra is állatokat. Hangsúlyosabban merül fel ez Sóvágónál, nem is annyira a 13 ökör és a 10 tinó miatt, hanem mert volt 11 tehene is, ami már biztosan tenyészetnek tekinthető, nem beszélve a 13 sertésről. Látható tehát, hogy legfelső szinten, a
leggazdagabbaknál
a
két
készpénzgyarapító
tevékenység,
sókereskedés
és
állattenyésztés már összeért. Ami a csoport sókereskedelmi tevékenységének volumenét illeti, az kevés kivétellel az általunk 2.-nak és 3.-nak nevezett szintre esik, ami évi 200–600 kocka só felvásárlását jelenti. Csupán ketten esnek az 1. szintre (az egyiknek 8 ökre van, a másik a 9 ökrös). Ellenben ketten vannak, akik a 600-as éves mennyiséget is meghaladják (az egyik Sóvágó, akinél van olyan év, mikor vásárlása felülmúlja az 1000 kockát), és ezt egy harmadikról is feltehetjük (ő csak az 1600-as évben szerepel a sóeladási naplóban). Ezen csúcskategórián belül Sóvágó, mint láttuk, 13 ökörrel rendelkezett, a másik két személy 12-vel. A csoport egészére visszatérve, négy kivétellel van mindnek tehene, hat kivétellel disznaja. Általában nem tenyésztési mennyiség egyikből sem (érdemben nem számít annak a néhányuknál található 3-4 tehén, 5-6 disznó sem). Igaz, egy-egy gazda fel tud mutatni 5, 6, vagy 7 tehenet is, de ezeknek meg sertésük nincs vagy alig van. Négyüknél épp fordítva, 8-10 a sertést találunk, de tehene jó esetben 3-4 van nekik. Mindenesetre ezeket már tenyésztőnek vehetjük. A csúcson pedig haszonállat-tenyésztésben is ott van a 4. szintű sókereskedő 13 ökrös (+10 tinó) Sóvágó Pál a maga 11 tehenével és 13 disznajával. Ő különben a településközpont lakója, nem messze a főbíró házától. Vannak aztán olyanok, akik egyértelműen nehéz szekérre utaló volumenben vásárolnak sót, miközben ehhez nem rendelkeznek megfelelő igással (legfeljebb ekefogathoz). Ők valószínűleg társulva biztosították a vonóerőt a sószekérhez. Egyértelműen 5 háztartás látszik ide tartozni, ezeknek többnyire 6 ökrük van (az egyiknek egy tinója is), kivéve egy 4 ökröset (ennek meg 2 lova van még). Ide sorolandó még az a 4 háztartás, amelynek igásállata már csak 2-3 van (3 háztartásnál ökör, az egyiknél emellett 2 ló, a negyedik esetében azonban már nincs ökör, csak 2 ló). Kereskedésük egytől egyig 1-2. szintű. Tehenet, sertést gyakorlatilag mind tart, de tenyésztési 139
mennyiség csak a 6 tehén és a 10 sertés egynél-egynél, illetve egy másik esetben egyazon háztartásnál 5 tehén, 9 borjú, 7 sertés. Figyelemre méltó, hogy ketten az egyik 9 ökrös sókereskedő telkén élnek és vele azonos vezetéknevet viselnek. (A 9 ökröst írják össze az elülső ház birtokosaként.) Itt tehát családon belüli igástársulásról lehet szó. Az utóbb említett 5+4 gazdával együtt igazából 30-ra tehető a foglalkozásszerűen, erre a célra kialakított szállítójárművel sókereskedést folytatók köre a paraszti csoportunkban. PÁ (15) Azok, akik sóval nem foglalkoztak, de állományukból ítélve minden bizonnyal eladásra tenyésztettek állatokat, mintegy feleannyian voltak, mint a „hivatásos” sókereskedő parasztok. Ezek a tenyésztők lényegében marhával vagy juhhal foglalkoztak. Előbb azonban meg kell említenünk Ferenc Imre gazdaságát. Ő egyfajta átmenetet képez az önellátó földműves parasztok és az árutermelő állattenyésztők, sőt talán a sókereskedők között. 4 darab a város tipikus ekehúzó jószágából, a lóból a földműves csoporthoz sorolná, hasonlóképpen az is, hogy nincs ökre. Társaihoz képest viszont sokkalta több, 15 tehenet tart. (Sertést már csak a házi fogyasztás szintjén, 3-at.) Erős időbeli ingadozással, és csakis parasztszekeres mennyiségben sót is vásárolt, de ebből már nem ítélhetjük meg, hogy kereskedelmi utakat is tett-e. A marhatenyésztők (8 fő) – tinókat is beleszámítva – 8–13 ökröt tartottak. Földjeik megművelésére lóra nem volt szükségük, de hármójuknál mégis találunk lovat 2–5 közötti számban. Ők alighanem lóval is üzleteltek a másik igásállatfaj mellett. Valamennyinek van disznója, egy híján tehene, de mindkettőből csak kevés, tehénből legfeljebb 4. Vegyes marha- és sertéstenyésztőnek tekinthetjük ugyanakkor Pálgyörgy Istvánt, akinek 12 disznaja volt. Kegyes János viszont inkább könnyű paraszti szekerébe fogott be, hogy sót szállítgasson vele. A juhtenyésztők (6 fő) jellegzetesen olyan gazdák, akiknél az árutermelőhaszonszerző tevékenység – a juhtenyésztés jellegéből fakadóan (hogy ti. a városban folyó mezőgazdálkodás többi ágazatától erősebben elkülönült térben és szervezetben) – jobban elválik az önellátó földművelő ágazattól. Ők, miközben a város határai feletti hegyekben juhtenyésztést űztek, odalent lóval szántó önellátó parasztok voltak. Azt látjuk, hogy esetükben megint visszatér a técsői kis- és középparasztok tipikus igásállata, a ló: ökrük egyáltalán nincs, de van 3–5 lovuk, kettőnek egyenesen 7. Ami a juhtenyésztést illeti, a hat tenyésztő 26, 60, 85, 100, 225, ill. 300 birkával rendelkezett ekkoriban. Hármójuknak árutermelő tehenészete is volt lent a városban 6–11 állattal. 140
Ezek egyike, Jakab Gáspár még sertést is eladásra tartott, 12 darabot, ezzel azonban egyedül áll az egész csoportban. (A többinek is volt disznaja, de csak házi szükségletre.) Nem volt tehát ritka, hogy a juhtenyésztők másik fajta állattal is az önellátás szintje felett foglalkozzanak. A csoport egyik tagja, egy öt lovas földműves-juhtenyésztő könnyű szekérrel a sóra is feljárt, sőt idővel vasas szekeret is beszerezhetett, mert 1602-től már ennek megfelelő mennyiségben szállít. Á (6) A fenti kategóriákba be nem sorolható háztartások körét elsősorban azok alkotják, akik nem iparra utaló nevet viseltek és biztosan nem volt igásállományuk. Közöttük a legfontosabb jelenség az, hogy többen tenyésztési mennyiséggel rendelkeznek a nem igás állatfajokból. Létezett tehát Técsőn is az az ismert jelenség, hogy olyan szegény családok, amelyeknek saját gazdaságából az ekés földművelő ágazat – és ezáltal a gabonaönellátás – gyakorlatilag hiányzott, részben a legeltetés közösségi szervezetére támaszkodva önellátási szint felett tartottak állatokat, és abból pénzeltek. 2 háztartás sertést tartott (5–10-et), tehenet csak a család számára. 4 háztartás viszont épp fordítva (borjakkal együtt 5–8 tehén, az egyiknél egy tinó is, sertésből viszont alig, sőt egyiküknek egy darab sincs belőle). Életszínvonalukat tekintve ezeket a családokat mindamellett nem sorolhatjuk feltétlenül az önellátó földműves parasztok alá. Lukács István ráadásul sóval is foglalkozott – a városban egyedülálló módon úgy, hogy igásállata nem volt egyáltalán. Kereskedése ennek ellenére egyenletes, 2. szintű, a vasas szekereseknek megfelelő. Szigetnél több hasonlóval fogunk találkozni, és ott majd utalunk rá, hogy az ilyenek vízi sókereskedők lehettek, de ez a foglalatosság Técsőn, mint látható, legfeljebb kivételes lehetett. Sv (26) Az iparosokon, parasztokon és ezek „vállalkozói” változatain, vagyis mindazokon kívül, akiket eddig tárgyaltunk, csupán egyetlen jelentősebb lakosságcsoport marad fenn, a sóvágóké. 1600-ban 26 háztartás tartozott ide. Ezek foglalkozását nem kell latolgatnunk, mert az urbárium közvetlenül utal rá. Tárgyalásukra viszont az alkalmazottakról szóló fejezetben kerül sor. E (3) Van még azután 3 háztartás, akik foglalkozásra utaló, de nem iparosnevet viselnek és a nevüknek megfelelő foglalkozást nem tudtuk kizárni (mint épp a Sóvágók és a Katona esetében). Az egyik Révész, a másik Juhász, a harmadik Szekeres. Társadalmi csoportként azonban őket nem lehet kezelni. b (29) Vessünk egy pillantást a besorolhatatlanokra is (29 fő). Egy megkülönböztetéssel érdemes náluk is megpróbálkozni, mely rávilágít, hogy valójában 141
két gyökeresen eltérő eredetű csoport húzódik meg a besorolási szempontjaink által hátrahagyott eme „maradék” mögött. 13-an vannak, akik vagy egy telken egymagukban laknak, vagy több háztartásnak otthont adó telken ugyan, de az első helyen említve (azaz vélhetően ők az elülső ház tulajdonosai). (A szabálytalan utcaközi telkek lakóit itt nem számítottuk be.) Ezek azzal tűnnek ki, hogy kettő kivétellel mindannyian olyan nevet viselnek, amely a város parasztiként besorolható családjai közt is szerepel. Ők tehát a törzsökös helyi családok tagjai, önellátó vagy egyenesen vállalkozó gazdaparasztok rokonai, talán olyanok, akik életciklusuk valamely periférikus pontján álltak, vagy egyszerűen szegényebbek voltak. Közülük viszonylag soknak, 6 főnek van legalább egy lova, más állatuk viszont rendszerint nincs. (Ebbe a csoportba kerül egy deák is.) Egész más a helyzet azokkal, akik utcaközi telken vagy mások mögött hátulsó házakban éltek (16-an). Rájuk ugyancsak kettő kivétellel épphogy az jellemző, hogy nincs ugyanazon a vezetéknéven más (besorolható) lakos a településen. (Egy-két olyan személyt is ide soroltunk, akinek a nevén csak egy özvegyet vagy sóvágót találunk a városban.) Egyiküknek sincs lova, sertés is csak hármójuknál van (1-2), tehén már ötüknél (1-2). Az, hogy általában véve marginálisabb helyzetük ellenére sokkal többen tartanak köztük tehenet, mint a besorolhatatlanok előző csoportjában, szintén arra utal, hogy elsősorban közöttük kell keresni azokat az embereket, akik aktív, családos korukban is szegények voltak. Többen betelepedésre utaló nevet viselnek (Csetneki, Váraljai, Macsolai). A besorolhatatlanok között 2-2 Orosz és Moldovai, valamint 1 Lengyel nevű is van, többnyire a mások mögött lakók közt, de saját telken vagy elülső házban is előfordulnak. A fenti adatok alapján világos a település mélyen paraszti jellege. Az iparosok nem csupán számbelileg lehettek kisebbségben, és nem csupán szerkezetileg volt a csoportjuk igen kezdetleges, falusias (ámbár egyúttal nagyobb részük tisztán iparból tudott megélni), hanem a mellettük élő, őket körbevevő széles paraszti réteg egyúttal túlnyomórészt önálló, sőt az önellátási szintet meghaladó parasztgazdákból állt, nem pedig nincstelen agrárproletárokból, mint az igazi városok földműves lakosságcsoportja. Ha a besorolhatatlanokat és a 31 özvegyet nem számítjuk, Técsőn a szempontjaink szerinti önállók 167 háztartásból álló tömege mellett legfeljebb 29 bérmunkás háztartást találunk. (Ha a besorolás nem is szükségszerűen vág egybe a valódi háztartások megfelelő foglalkozási csoportjaival, a dolgozók két nagy csoportjának arányait híven 142
jelzi.) Ezeknek a bérmunkásoknak a döntő többségét is a speciális körülménynél fogva jelenlévő sóvágók teszik ki.
Visk I (14) Visk főfoglalkozású iparos csoportja hasonlít a szomszédos agrárvároséhoz: 7 Kovács, 2 Szabó, 2 Varga, 1 Borbély; csak a Técsőn nevezetes, paraszti életformával jobban egyeztethető iparok (ács, fazekas) hiányoznak majdnem teljesen (mindössze 1 Fazekas van), találunk ellenben 1 Kupást is. Közülük aránylag többen, öten tartanak 1-1 lovat, nyolcan 1-2 sertést, de tehenet ugyanúgy alig. IP? (15) Técsőhöz képest háromszor többen vannak, akik 2-3 lovat (túlnyomó részük 2-t) tartottak, és ezzel már elképzelhetővé válik, hogy földműveléssel is foglalkoztak. Ha azonban a nevüket megnézzük, egy részük esetében inkább tehetős főfoglalkozású iparosokra gondolhatunk, akik igáslovakat is tartottak. Ebben a csoportban van ugyanis két Mészáros, egy Ötvös, és itt az egyetlen Asztalos. Visken az iparosnevűeknek ebben a csoportjában találunk 1-1 gazdánál 5, ill. 8 tehenet, 5 sertést (a három gazdából egy Mészáros, egy Varga). Sóval nem foglalkozott egyikük sem. IP (8) A valódi iparos(nevű) földművesek, akik 8-an vannak, 4–6 lóval szántottak. Köztük találunk egy Szíjast és ide vettünk egy Serest. Visken is volt ezek közt, aki könnyű szekeres sókereskedelemmel egészítette ki a megélhetését (2 fő). Técsőhöz képest viszont itt nemigen fordul elő még kisebb tenyésztési mennyiség sem sertésből vagy tehénből. IÁ (4) Az ekefogatot nélkülöző, ám más fajok tenyésztésével alkalmasint árutermelő jelleggel foglalkozó iparosnevűek száma 4. Tehénből (3–9), ill. disznóból (6– 7) tartanak a házi szükségletet meghaladó számban, de csak vagy egyiket, vagy másikat. IS (16) Jóval több (16) iparosnevű van Visken, aki sókereskedésbe fogott, mint Técsőn. Ráadásul, bár megtaláljuk a szokásos leggyakoribb iparágakat (6), többségüket az ezeknél ritkább szakmák nevének viselői teszik ki (3 Íjgyártó, 1 Ötvös, 1 Szíjas, 2 Szűcs és ide soroltam a másik két Serest és az egyik Sütőt). Técsővel ellentétben Visken nem csak a szántáshoz, hanem a vasas sószekér fogatolásához is lovat használtak. Ez már itt, az iparosnevű sókereskedőknél is látszik. Egy kivételével mind lovat tart, ökröt egyáltalán nem. Van három háztartás, amelyiknek a tulajdonában csak 4-5 állatot 143
találunk, az összes többi azonban 7–11 közötti számban birtokol lovat. A páros számoknak nincs kitüntetett szerepe, mint azt a lovaknál már Técsőn megfigyeltük, főleg a nagy állományoknál. Valamennyiük 1–2. szintű sókereskedő, azok is, akik csupán fél sósszekér-fogatra elegendő igással rendelkeztek. (Ez utóbbiak esetében a vásárlási tételek is sószállító vasas szekér használatára utalnak. Igástársulásról lehet szó, mint Técsőn a megfelelő csoportnál.) Nagy többségük tart tehenet, majd mindegyikük sertést, de a tenyésztők mintegy fele csak házi szükségletre szolgáló mennyiségben, a többiek valamivel afelett (3–6 tehén, 6–10 sertés; ezek mind a teljes sószekér-fogattal rendelkezők közül kerülnek ki). Attól eltekintve tehát, hogy itt hiányzik a técsői Ács Jánoséhoz hasonló kiugró állatállomány, és 3. szintű sókereskedőt sem találunk, Visken a rendszeres sókereskedő iparosok csoportja jóval szélesebb alapokon nyugszik, mint a szomszédos agrárvárosban: népesebb és kicsit vagyonosabb igás- (valamint egyéb számosállat-) állományban. IÁ (5) Az állattenyésztésbe bekapcsolódó iparos típusa Visken már egyértelműen azonosítható (5 fő). Az, hogy az ötből három éppen Mészáros, ráadásul igazolja, hogy ebben a körben az iparosnév jellemzően valós foglalkozásra utal. (A másik kettő: egy Szűcs és egy Molnár.) Nem hatalmas nyájak tulajdonosaira kell azonban gondolni. Olyan iparosok ők, akik az önellátó parasztgazdaságok szintjét nem sokkal, de egyértelműen meghaladó kicsiny tenyészállománnyal rendelkeznek. Hárman 5–7 tehenet, 5–10 sertést tartanak, közülük ketten 9–12 lovat is. A negyedik (egy Mészáros) viszont elsődlegesen juhtenyésztő (50 állattal), emellett neki is van 7 sertése. Megint más jellegű a Molnár gazdasága, akinek ugyan csak 3 tehene van, sertése nincs, juha nincs, lova sem, ellenben 9 ökröt tart. (Rajta kívül még négyen tartanak ökröt az egész városban, ebből három sókereskedő.) Áttérve a parasztságra, először is az ennek a csoportnak az alapját képező nem foglalkozásnevűekhez hozzá kell vennünk a nem iparos foglalkozásnevűek egy részét. Az egyik egy Sóvágó, de rajta kívül a 6-6 lovas Halászt és Révészt is nyugodtan vehetjük parasztnak. P (74) Visken számottevően népesebbnek, bár valamelyest differenciáltabbnak tűnik a gazdaparasztság is. Az önellátási szinten belül a módosabbak lehetnek a 4–6 igással rendelkezők (27 fő). Igásuk kivétel nélkül a ló, a két páros szám kitüntetett szerepe szépen megfigyelhető (mindössze 3-nak van 5 lova), ökröt nem tartanak egyáltalán. Ahhoz képest, hogy a család ellátásában mennyire alapvető, elég soknak, 9144
nek nincs tehene (a többinek 1-2), sertése már csak 4-nek nincs (a többinek 1–4 van). Sokkal többen vannak (47), akik igásállat gyanánt csak 2-3 lovat birtokolnak. Állatállományuk máskülönben az előzőkéhez hasonló, illetve valamivel már ritkább a sertéstartás. Ahogy láttuk, a páros számú igástartás kisebb lóállománynál már kevésbé tűnik elő: bár kisebbségben, de szép számmal vannak a három lovasok. Az önellátás határán mozgó alacsony igásállat-állományúak eme túlsúlya azonban csupán azért van, mert a kritériumok pontos betartásával kirekesztődik két olyan megélhetés, mely ugyan valóban kívül esik az önellátáson, de a velük foglalkozó gazdák valójában igen közel állnak az iménti csoporthoz. Ez a két megélhetési mód az önellátás szintjét nem sokkal meghaladó állattenyésztés és a nem foglalkozásszerű (könnyű szekeres) sókereskedés. PÁ (36) Az önellátáson túlmenő állattartás nagyon halványan már a 2-3 lovasok között is jelentkezik (3–5 tehén, 5–9 sertés; összesen további 12 gazda), megvan a 4–6 igásoknál is (3–6 tehén, 5–9 sertés; további 9 gazda). A kétfajta haszonállatból általában csak az egyik fordul elő árutermelési mennyiségben. Ez a csoport természetesen valójában igen közel áll a teljesen önellátási szintű paraszti csoporthoz. Voltak olyanok is, akik nem tehénből vagy sertésből, hanem igásállatból (ez Visken a ló) tartottak valamivel többet az ekefogatnál (15). Többségük csak 7-8 állatot, kevesen 9-10-et, egyvalaki 14-et. A nem igás számosállatokból náluk általában a szokásos házi szükségre szolgáló vagy azt legfeljebb egész minimális mértékben meghaladó állományt találjuk meg (1–4 tehén, 1–4 sertés). Hármójuknál van 6–8 sertés, de még inkább az a három lehet tenyésztő, akinél 7–9 tehenet írtak össze. A két kör csak a legtehetősebbnél, Munkos Mihálynál esik egybe: 8 tehene és 7 sertése van, ráadásul nála találjuk a 14 lovat. P”s” (10) A könnyű szekérrel folytatott sókereskedés egy szűkebb körben Visken is jellemző a parasztokra, méghozzá sokkal inkább azokra, akik nem folytattak önellátáson felüli állattenyésztést. Ezzel a jövedelemszerzési móddal érthetően inkább a 4–6 lovasok próbálkoztak (7 fő). A 2-3 igások közt csak további 3 ilyen háztartásfőt találunk. S (93) Visken a paraszti csoportban a foglalkozásszerű (speciális szekeres) sókereskedők éppúgy háromszor annyian voltak Técsőhöz képest, mint az iparosnevűek: akik teljes vasas szekeres fogatot ki tudtak állítani, 61-en, a kisebb igásállományúak 30-
145
an. 1-1 kivétellel ezek is mind lovat igáztak, nem találkozunk tehát ebben a tekintetben azzal a földművesek és tenyésztő-kereskedő vállalkozók közti eltéréssel, amivel Técsőn. A 61 háztartás 7–12 lovat tart (egy kivétel: 14), a páros számok kitüntetett szerepe megfigyelhető, de sok a páratlan is. Az ökröt igázó egyetlen gazdának 13 állata van. Szinte mindenki tart tehenet is és sertést is, egyharmaduk mindkettőt bizonyosan csak házi szükségletre. A többiek sem igazi tenyésztők, legfeljebb határesetet képviselhetnek. Tehénből a általános a 3-4 állat, efeletti tenyészállománya csak 12 főnek van, 5–8 darab (két kivétel: 11 és 13). Sertéssel még kevésbé foglalkozott ez a társaság: még az 5-ös határt is csak 15-en érik el, ezek mind 5–8 állatot tartanak. Javarészt azok közül kerülnek ki, akik tehenet is kisebb-nagyobb mértékben önellátáson felüli mennyiségben bírtak. Épp ugyanazt
látjuk
tehát,
mint
Técsőn:
a
parasztság
leggazdagabb
részénél
a
sókereskedelembe és az árutermelő állattenyésztésbe való bekapcsolódás már összefonódik. Elsősorban a 14 lovas Csákoly György a maga 11 tehenével, valamint a 10 lovas Klos Márton a 13 tehenével reprezentálja ezt a jelenséget. Mindkettőnek van a házi szükségletet ugyancsak átlépő 7-7 disznaja. Az is látható azonban, most már mindkét parasztvárosnál, hogy az árutermelő tenyésztők gazdaságonként minden állatfaj esetében aránylag kis tenyészállománnyal dolgoztak (kivéve a juhot). Itt, a paraszti főcsoport foglalkozásszerű sókereskedőinél ugyanazt a különbséget figyelhetjük meg Visk és Técső között, mint az iparos főcsoportban: a viskiek kereskedelmének volumene jellemzően kisebb (mind 1-2. szintű, a 3. szint már kivételesnek számít, egyértelműen csak ketten érik el), de másfelől Visken háromszor annyi család részesült a sókereskedelem hasznából. Azok a nehéz szekeres sókereskedők, akiknek igásállománya ugyanakkor sószekér elé nem elegendő, mint említettük, 30-an voltak. Természetesen ezek is lóval dolgoztak (kivéve egy 6 ökrös gazdát). Nagy többségüknek 6 állata van, egy jóval kisebb részüknek 4-5, és csupán ketten képezik a határesetet 2-3 lóval. A leggyakrabban 1. szintű kereskedők, van azért jó néhány 2. szintű, és még az ő sorukban is akad egy 3. szintű (ez 6 lovas). A csoport tagjai – técsői megfelelőikhez hasonlóan – szinte egytől egyig tartanak 1–3 tehenet, 1–4 sertést. Ők tehát egy földművelésben, tej- és hústermelésben egyaránt jellegzetesen önellátó paraszti gazdálkodást egészítenek ki a sókereskedői tevékenységgel. Csupán egynek van 5 tehene, egy másiknak 12 sertése, ezek bizonyára ebből is pénzeltek.
146
Técsőhöz hasonlóan itt is megfigyelhetjük, hogy vannak, bár igen szűk körben, minden igásállat nélküli sófelvásárlók (2 fő, mindkettő 1. szintű, 1-2 tehenük, sertésük van). Ezek azonban szintén „szárazföldi” sókereskedők lehettek. Osvát Bertalan özvegy Osvát Istvánné háza mögött lakik, az utóbbi nevén pedig özvegy létére 7 lovat vesznek számba. Nyilvánvaló, hogy itt a hátsó házban önálló életet kezdő apjában elárvult fiúról van szó, akinek gazdasága még nem vált el teljesen. b (30) A besorolhatatlanok (30) közt elsőre feltűnő a sok ismeretlen név, ti. amelyeken nem találunk senki mást a városban (egynél csak egy szegény özvegyet, egy másik név pedig magán a besorolhatatlanok körén belül fordul elő kétszer). Épp kétharmadukat, 20 főt sorolhatjuk ide. Neveik közt több a bevándorlásra utal (Halmi, Técsi, Brassai, Patóházi), és itt a város mindkét Orosz nevű háztartásfője is, valamint egy név szerint nem is említett szolgáló (ancilla). Lovat csak a felük tart, mind 1-1-et, ellenben túlnyomórészt tartanak házi szükségre tehenet, valamivel hiányosabban sertést is, sőt néhánynak 3-4 tehene is van, kettőnek meg 6–8 disznaja. Többségüknek nincs saját telke: jó felük, 11-en mások telkén hátsó házban laknak, 2-en pedig „passit helyen” (a hagyományos telkek rendjén kívüli házhely). Besorolási szempontjaink szerint ezek mellé kerülnek, de valójában teljesen eltérő csoportot alkotnak azok, akik a besorolható háztartások között előforduló vezetéknevet viselnek (10), és akiket már Técsőn is elkülönítettünk az előző csoporttól. Kivétel nélkül mind vagy egyedül lakik egy telken, vagy a telek elülső házában, vagy pedig hátsó házban, de azonos vezetéknevű mögött. Jóval nagyobb részük tart lovat, mint az előző csoport (mind 1-et), hasonlóan nagy arányban tehenet és sertést (náluk azonban mindkét állatból csak 1-2 darab fordul elő).
Hosszúmező I (2) Nem több, mint egy Kovács és egy Varga alkotja Hosszúmezőn a feltehetően kizárólagos foglalkozású iparosok körét. (Kovácsnak 3 tehene, 2 disznaja, Vargának semmi állata. Ide tartozna még az egyetlen Kádár, de mivel jöttmentnek, peregrinusnak nevezi az urbárium, a besorolhatatlanok közé vettük.) IÁ, IÁ, S (3-3) Ennek viszont részben a településen rendkívül jelentős sertéstartás az oka, amelynek köszönhetően több iparos átkerül az állattenyésztő vállalkozó iparosok közé (6). A hatból 2 Kovács, 1 Szabó, 3 Varga. Mind tart sertést, 8–27 darabot. (A 147
vargamesterség éppúgy összefügg az állattenyésztéssel, mint a mászárosoké, mint majd Szigeten közelebbről látni fogjuk.) Hosszúmezőn nincs külön sókereskedő iparos, mivel az összes sókereskedő iparos bekapcsolódott az árutermelő sertéstenyésztésbe is. Az iparosok közül hárman űzték foglalkozásszerűen a sókereskedést, a 2. szinten. Valamennyien rendelkeztek igásállattal (4, 6, ill. 10 ökör és tinó, az egyiknél pedig 7 ló). Külön figyelemre méltó Szabó Miklós: igása nem sok van, 3 ökör és egy tinó, mégis kereskedett sóval és az ő kezén találjuk a legnagyobb állományt sertésből (27 darab), miközben az iparosnevű állattenyésztők közt egyedül foglalkozik juhhal (123 darab). (Ők tehát benne vannak az iménti 6-os számban.) P, PÁ (22) A rendkívül széles körű sertéstartás miatt Hosszúmezőn gyakorlatilag senki sem esik a szigorú értelemben vett önellátó parasztság megragadására felállított kritériumaink közé. Az árutermelő állattenyésztők és a szorosan vett önálló parasztok együttes csoportja 22 fős. Ezek közt 6 ökrös gazdát 4-et találunk, 5 ökröt pedig 3 tartott. Egyikük-másikuk még 1-2 tinóval is rendelkezett. 4 igavonója van 3-nak, 3 4-nek (ökröt, tinót egybevéve), de ez utóbbiak közül az egyik 2 lovat is tartott. 2 igással 8 gazda rendelkezett, érdekes módon közülük már 6 lótartó, a többi ökrösgazda. Ebből a 22 háztartásból azonban mindösszesen 7 volt, mely nem foglalkozott önellátás feletti sertéstartással. Ők hasonlóképp álltak a tehéntartással is. Jellemzően kisebb igásállományú gazdákról van szó (2 ló, 3-4 darab az ökörféléből, de részben vagy egészben tinókból, s csak egy 6 ökrös van köztük). Az árutermelő állattenyésztő többségnél ellenben 5 és 37 darab közti sertésállományt találunk (malacokkal együtt; csak a kifejlett állatokat tekintve a legmagasabb állomány egy gazdánál 23 darab). Csupán 2 lovasok még ezek között is vannak, náluk a legkisebb (5–7) a sertésállomány. A többi gazdaságban viszont, melyek döntő többsége 4 vagy több igással rendelkezett, legalább 8 sertést tartottak. Érdekes módon aránylag sok köztük, aki tehenet nem tart, mintegy felük, de akik igen, azok is csak 1–3-at. István Ambrus gazdasága kivételes, ő elsősorban juhhal foglalkozhatott (75 állat). Ugyanúgy, mint técsői juhosgazda társai, ő is egy földműves gazdaságot egészít ki ezzel az ágazattal: 6 ökre vonta az ekéjét, tart 6 tehenet, viszont csupán 5 sertést. S
(15)
A
helyi
parasztság
csúcsán
azokat
találjuk,
akik
sóval
is
foglalkozásszerűen, vasas szekérrel kereskedtek (13). Az alaptípusuk – tinókkal együtt – 7–10 ökröt tart (a páros számok gyakrabban szerepelnek), lovat emellett már nagyon kevesen, 1-1-et. Jellemzően 2. szintű kereskedők, ritka kivétel az 1. és a 3. szintű. Tehene 148
csak 1–4 közötti számban van nekik (az egyiknek 2 tehene 4 borjúval), ellenben sertésből tenyészállományt tart mindegyikük: malacokkal együtt jellemzően 12–19 állat fordul elő, kiugró a 26-os érték. Ehhez az alaptípushoz képest öt gazdaságot kell kiemelni. Egyiküknek, akire más vonatkozásban a fentiek mind ráillenek, faluszerte a legnagyobb, 36 darabos nyája van kifejlett sertésekből (ő egyébként 3. szintű sókereskedő). Ketten viszont elsősorban az igásállatokban tűnnek ki: az egyiknek 11 ökre mellett 3 lova, a másiknak 10 ökre mellett 10 tinója, 3 lova, 5 csikója van. Nemkülönben vezető helyen állnak a sertéstenyésztésben 30, ill. 25 darabos állományukkal. Mindketten a legnagyobb sókereskedők közé tartoznak, az előbbi határán a 4. szintnek, az utóbbi is 3. szinten. Végül van két gazda, aki az alaptípusra jellemző gazdaságot a juhágazattal egészítik ki. 85, ill. 180 darabos nyájuk van, közben sertésből csak 8–9 állatot tartanak. Hosszúmezőn is megtaláljuk szűk körben azokat, akik a sóeladási jegyzék szerint nehéz szekeres volumenben foglalkoztak ezzel a kereskedelmi ággal, de nem volt ehhez szükséges teljes igásfogatuk. Egy 6 ökrös (egy tinóval) és egy 2 ökrös sókereskedő (2-3. szint) sorolható ide itt. Tehenük csak házi szükségletre van, sertésből a 2 ökrös gazda tenyészetet tart (8 kifejlett állat, 33 malac). Á (9) A paraszti csoportnak az alján találjuk meg Hosszúmezőn is azokat az igás híján már semmiképp sem földműves háztartásokat, amelyek az állattenyésztésbe viszont be tudtak kapcsolódni. A fentiek értelmében nem véletlen, hogy ez a csoport Hosszúmezőn jóval népesebb (kiváltképp az
összlakossághoz
viszonyítva): 9
sertéstenyésztőből áll. Ezek persze a földműves parasztokénál már szerényebb, 5–10 állatból álló állományt mondhattak magukénak, kivéve egy 14 darabos állományt (egy másik pedig 7 sertésből és 11 malacból állt). Egyikük tehenet is tenyésztett (8 állat). A többiek is tartanak általában, de csak keveset, a csúcs a 4 állat. Igásfogatot ugyan nem tudtak kiállítani, de szórványosan egy-egy ló vagy ökör előfordul egyikük-másikuk birtokában, többségüknél azonban egyetlen vonójószágot sem írtak össze. b (18) Ezen a településen – a fent említett Kádárt is beleértve – 18 háztartást nem tudunk besorolni. Ketten már az urbárium szerint is peregrinusok, a többi közt is a nagy többség (12) olyan nevet visel, amilyent a településen senki más sem (az egyik esetében csak egy szegény özvegy). Tizennyolcuk kezén összesen 3 ló és 1 tinó van, de még tehene is csak ötüknek van 1-1. Disznaja nem meglepő módon kettő híján mindnek van, a maximális érték egy gazdaságban 4.
149
Huszt I (9) Huszt esetében, ha az iparosnevűek közül mindenkit kizárunk, akinél akár az állatállomány földművelést, akár a rónaszéki sóvásárlás kereskedést jelez, akkor kapunk egy Viskhez vagy Técsőhöz hasonló, kisebb létszámú, de lakosságarányosan éppenséggel jelentősebb iparosréteget. Ami azonban a lényeg, ők nagy többségében a szokásos alapiparokat képviselik, az agrárvárosokhoz képest annyi különbséggel, hogy nem a kovácsok állnak az élen (2 Kovács, 5 Varga). Rajtuk kívül ebbe a csoportba esik egy fegyvergyártó Csiszár, végül pedig egy Ács. Gyakorlatilag nincsenek állataik: kilencüknek van 1 lova, 1 tehene, az egyik Vargának 4 disznaja. Határesetet képez egy Fazekas 2 lóval, aki már lehet földműves is. Más állata nincs. IS (1) Egyetlen iparosnevű, egy Ács foglalkozott sókereskedéssel, az 1. szinten. Ehhez képest csupán 3 ökre van, illetve 3-3 tehene és 3 sertése. IÁ (0) Állattenyésztő vállalkozó iparos Huszton nincs. P (14) A paraszti alapréteget 5 földműves képviseli, akik sókereskedéssel nem foglalkoztak. Nekik 4, 6 vagy 3 ökrük volt (2 ökrös Huszton ebben a csoportban nincs). Megvan a család ellátását szolgáló 1–3 tehén, de csak az egyikük tart disznót (4-et). Talán még a földműves parasztréteghez számíthatóak a 2-3 lovasok (9 fő), bár feltűnő, hogy tehén, sertés náluk szinte sehol. S (19) A paraszti alaprétegtől felfelé elváló, tehetős gazdák Huszton mind sókereskedéssel foglalkoztak. Vasas szekérhez való igásállattal azonban egymagában alig rendelkezett valaki közülük. Ki kell emelnünk Zsoldos Mátét, aki 10 ökrével a legtöbb igás felett rendelkezett, s nem csak a város legnagyobb volumenű sókereskedője volt, de az öt város viszonylatában is az élvonalba tartozik. (Különösen, ha hozzáadjuk Zsoldos Miklóst és Györgyöt, akik szintén sóvásárlók, és Máté családtagjai lehettek.) Mással nem is foglalkozott, csak 3 disznót tartott.328 A csoport többi tagja közt egész nehézszekérfogatot csak egyvalaki tudott még kiállítani (9 ökör), szép számmal vannak viszont 4–6 ökrösök (7 fő), valamint két 4 lovas, és ide számítottunk még egy 7 ökrös gazdát is. Nagy 328
E család neve ugyan foglalkozásnév, de mint említettük már, a nem iparos foglalkozásnevek
közül a sóvágói és a katonai foglalkozást nem fogadjuk el, mivel a sóvágókat és a darabontokat az urbárium kiemeli.
150
részük 2., kisebb részük 1. szintű kereskedő. Tehenet sokan, de legfeljebb 3-at tartanak, sertésből viszont tenyészmennyiséget is, 6–14-et. 2-3 ökör birtokában is próbálkoztak négyen sókereskedéssel, ezek is 1-2. szinten. Tehén, sertés általában van náluk, de csak egy jelentősebb állomány (6 sertés). Huszton viszonylag sok, 3 olyan háztartásfőt találunk, aki igásállat híján folytatott számottevő sókereskedést, bár egyikük sókereskedői tevékenysége bizonytalan (a sóeladási számadásokban 1601-ben szerepel csak, de akkor 300-as mennyiséggel, ami talán egy rendszeres tevékenység lezárása lehet, rövidesen feltűnő özvegye is folytatja ugyanis a kereskedést egy ideig). Hármójuk közül egyedül ő rendelkezik némi állatállománnyal, nem is épp jelentéktelennel: 3 tehén, 6 sertés. b (21) Ebben a városban további 21 háztartást nem tudunk besorolni. Igásállatuk szinte nincs (együttesen 4 állat, ebből 3 ló), és együttesen van 4 tehenük és 9 sertésük. Van köztük egy-kettő, akiről az urbárium kifejezett megjegyzéséből derül ki, hogy marginális elemről van szó („valami idegen”, „ugyanott egy asszony, zsellér”, „ugyanabban a házban egy zsellér”), és bevándorlásra utaló neveket is találunk (Baranyi,329 Tarpai). Előfordul olyan családnév is, mely a besorolhatók közt is szerepel (Haraszti). A csoport döntő többségét azonban mindenképpen a város szegénysége tette ki. (Huszt vára az összeírás előtt két hónappal, 1599 novemberében ostromzár alatt volt egy ideig. A város telkeinek többsége az urbárium felvételekor pusztán állt.)
Sziget Ha ezek után Szigeten is elvégezzük a háztartások besorolását a fenti szempontrendszer alapján, rögtön érzékeljük a város társadalmi összetételének gyökeres eltérését a többiéhez képest. Az iparosnevűek csoportjába – a hajósok nélkül – 62 háztartás esik a közel háromszázból, ami nem tűnik soknak. Ez azonban csak látszat. De nézzük meg először az egyes foglalkozási csoportokat. A főfoglalkozású iparosok tárgyalásakor be kell vonnunk azokat, akiknél a 2-3 ló birtoklása elvben felvetné a földműves életforma lehetőségét. Többüknél egyértelmű
329
Ez a Huszttal szomszédos Husztbaranya.
151
ugyanis, hogy nem lehet szó valamiféle elparasztosodott iparoscsaládokról, parasztiparosokról, hanem épp ellenkezőleg, a főfoglalkozású kézművesek tekintélyesebbjeiről, módosabbjairól. Egyikükről, Kovács Ádámról egyedi adatok is maradtak, melyek kétséget kizáróan az önállók elitjében helyezik őt el és a kovácsmesterséget is igazolják. (Róla még szólunk.) Ide sorolható egy két lovas, előkelő helyen lakó Borbély. (Azt láttuk Técsőn is, hogy az ottani Borbély viszonylagosan kiemelkedő lótartó, és a központban telepszik le.) Van továbbá több más iparos is a 2-3 lovat tartók között, aki feltűnően előkelő helyen lakik. Másfelől valóban vannak a 2-3 lovas iparosnevűek között olyanok, akik az iparosság középrétege alatt helyezkednek el. Városszéli lakóhelyük, az iparágak hierarchiájában alacsonyabbnak számító foglalkozásuk tanúskodik erről (például a Kupások). Épp ellenkező a helyzet a Vargák esetében, akiknél a városszéli lakóhely erősíti a feltevést, hogy valóban iparosokról van szó, ugyanis – mint máshol szólunk róla – Szigeten a vargamesterek munkájuk kellemetlen mellékhatásai miatt a város végén csoportosultak. A főfoglalkozású iparosok végül is szűken véve 32-en vannak, az élesen kettős arculatú 2-3 lovas csoport tagjai pedig 11-en. Utóbbiak közül éppenhogy a rangosabb iparosok közé tartozhatott a városközpontban lakó 2 Lakatos, 2 Kovács (az egyik maga Kovács Ádám) és az említett Borbély, esetleg még egy jó helyen lakó Fazekas, és ide kell vennünk a 2 Vargát is a fent említett ok miatt. Az ellenkező végletre helyezhetjük a központtól messzebb lakó 2 Kupást és az utcaközben lakó Fazekast. Látható tehát, hogy a 2-3 lovasok csoportja 8:3 arányban oszlik meg a sokkal inkább iparosnak tekinthető és az inkább földműves-iparosnak tekinthető típusok között. Minthogy utóbbiak nem képviselnek érdemi súlyt, itt a főfoglalkozású iparosokhoz adjuk őket. I (43+11) A főfoglalkozású kézműves csoport összetétele a többi városhoz képest össze sem hasonlíthatóan változatos: 5 Kovács, 2 Szabó, 12 Varga, 1 Borbély, 3 Szűcs, 2 Szíjas, 2 Lakatos, 1 Ötvös, 1 Csiszár, 2 Tálas, 3 Kupás, 1 Íjgyártó, 1 Kötélverő, 3 Fazekas, 1 Kádár. Egy-egy – nyilván közlekedésre tartott – lóval tízen rendelkeztek, de korántsem mondható, hogy jellemzően a tehetősebbek (van köztük utcaközben lakó Kádár, városszéli Tálas is). Tehén- és sertéstartásuk – a lóállománytól függetlenül – ritka volt. (Ez is aláhúzza, hogy a 2-3 lovasok nem földműves-iparosok voltak.) Tehenet az egész csoportban 17 háztartásnál találunk (15-nél csak 1–3, Kovács Ádámnál 5 állat). 16 esetben rögzítenek sertésállományt (1–4 darabot), jellemzően azoknál, akiknél tehén is van. Egy kézművesnek volt egy tinója. 152
Egyértelműen az iparos csoporttal rokon a hajósmesterség. Mivel a sókamara szempontjából jelentőséggel bírt ez a foglalkozás, az urbárium a hajósok mesterségét kimondottan feltünteti (11-en voltak). Ugyanerre tekintettel libertinus státust élveztek, ami sajnos azzal a következménnyel jár, hogy állatállományukat nem ismerjük. (Az urbárium nemesnél, szabadosnál nem ad ilyen adatot.) Talán az összeíró figyelmetlensége miatt három esetben mégis ki van töltve a jószágállományukra vonatkozó rész: kettőnek nem volt semmije, a harmadik 2 lovat tartott. IÁ (15) Sziget iparosságának elitjét nem az eddig tárgyaltak körében kell keresnünk, hanem azok között, akik kézműves mesterségük mellett bekapcsolódtak az árutermelő állattenyésztésbe (19 háztartás). Az árutermeléshez megszabott határt épp csak átlépőktől a nagy volumenű tenyésztőkig terjed a skála. (Négyen sóval is kereskedtek. Velük külön foglalkozunk. Nélkülük tehát 15 háztartásról van szó.) Városunkban az árutermelő állattenyésztés igazi terepe a sertéságazat volt. Egy gazdaságot kivéve ebbe kapcsolódtak be az iparosaink is. Az állomány ötüknél csak 5–6 darabos (2 Varga, 1-1 Kovács, Szabó és Íjgyártó), 9–12 állata van két háztartásnak (1-1 Varga és Íjgyártó), négy tart 15–21 darabot (3 Varga, 1 Molnár), kettő 25–29 közöttit (1 Csiszár, 1 Szabó), egy pedig 32 állatot (Szíjas). Gyakori náluk is a tehéntartás, de a többség csak 1-2 állatot birtokolt. Előfordul ugyanakkor egyeseknél 4–5 darabos tehénállomány is (ők mind tartanak 2-3 lovat is). A ló őket leszámítva egyébként kivételszámba megy, egynek pedig van egy tinója. Szíjas János, a legnagyobb sertéstenyésztő gazdasága annyiban kivételes, hogy ő 11 ökröt is tart (továbbá azon kevesek közé tartozik, akinek volt egy hátaslova). Amint említettük, az árutermelő állattenyésztő iparosok között mindössze egy van, aki nem sertéstenyésztéssel foglalkozott, Varga Tamás. Az ő gazdaságában a főszerepet a juh játszotta (600 darab). Volt 4 tehene, közlekedésre pedig 1 lova, sertést viszont még csak saját fogyasztásra sem tartott. IÁS (4) Végül nézzük azt a négy személyt, aki az élőállat-adásvétel mellett sóval is foglalkozott. Először is feltűnő, hogy a többi városhoz képest ennyire kevés a sókereskedő iparosok száma. Ráadásul ketten is abba a típusba tartoznak, akik egyáltalán nem rendelkeztek igással, vagyis nem tudtak sószállító szekeret fogatolni (1-1 Varga és Kovács). Ők alighanem a Tiszán küldték le az aknán felvásárolt sót. Mint állattenyésztők ugyancsak sertéssel foglalkoztak (19, ill. 12 darab). Ezen kívül semmilyen más állatot nem tartottak. 153
A két igásfogattartó, szárazföldi sókereskedő 1-1 Csiszár és Kupás. Előbbinek 6 ökre (és 3 tinója) vonhatta a sószekeret, utóbbinak 4 lova van, ez tehát vasas szekérben csak fél igásfogat. Mindketten 2. szintű sófelvásárlók. Szintén sertéstenyésztők: Csiszár Mihály 30 állatával a legnagyobbak közé tartozik (tehene 4, és van 1 lova is közlekedésre), a sókereskedőként is szerényebb Kupás Imrének 15 darabból áll az állománya (ezen kívül 4 tehene van). Fontos megjegyezni, hogy a nem földműves állattenyésztők esetében állattartó tevékenységükből életformájuk parasztosságára egyáltalán nem kell következtetni. A legeltetés a nyári félévben egy ilyen településen, ilyen egyéni állományok mellett csakis közösségi szervezésben történhetett (legfeljebb a juh a kivétel, amit viszont a várostól távolabbi hegyekben legeltettek, nyilván elsősorban fogadott román pásztorokkal), a teleltetést pedig ugyan természetesen egyénileg oldották meg, de erre lehetett bérest fogadni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az élőállat-üzletbe bekapcsolódó iparosok feltétlenül gyakorolták még kézműves mesterségüket. A közönséges iparosnevűekhez képest hangsúlyosabban merül fel náluk az a lehetőség, hogy a feltehetően jövedelmezőbb vállalkozói tevékenység miatt elhagyták a kézműves foglalkozást, akárcsak azoknál az iparosoknál, akik a sókereskedelembe vágtak bele. Egy, ehhez a foglalkozási
csoporthoz
tartozó,
a
kiegészítő
forrásokból
meglehetősen
jól
megszerkeszthető családi történet, a fentebb említett juhtenyésztő Varga Tamáséké azonban arra utal, mint látni fogjuk, hogy mégsem feltétlenül szakadtak el a kézművességtől. Készítsünk még egy összegzést: a 19 iparosnevű állattenyésztő között 8 Varga, 22 Kovács, Szabó, Csiszár, Íjgyártó, 1-1 Szíjas, Kupás, Molnár van. A Vargáké persze általában is a leggyakoribb iparosnév volt a városban, de közel sem ilyen aránytalan mértékben. Ráadásul a felsoroltak között bőriparos még a Szíjas is. Együttesen számítva a 19 főből 9 visel bőripari nevet, az összes többi kézműipari ágazat együtt teszi ki a másik felet. Jól jelzi ez azt a más településeken is megfigyelhető jelenséget, hogy az állattenyésztésbe elsősorban azok a kézműiparosok kapcsolódtak be, akik az ágazattal mesterségük folytán
már amúgy is
összeköttetésbe kerültek.330
Hosszúmezőn) ezek a javarészt sertéstenyésztő Vargák (vargák) voltak.
330
Vö. pl. Gecsényi: Változások Győrött.
154
Szigeten (és
S, SÁ (23) Az iparosokén kívül a legszámottevőbb foglalkozási csoport Szigeten a (nem iparosnevű) sókereskedőké (23 háztartás). Miközben a vasas szekérrel sót fuvarozó iparosnevűek, mint láttuk, mindössze 2-en voltak a városban 1600 táján, a foglalkozásnevet nem viselők között 12 ilyen háztartásfőt találunk; de nyugodtan ezekhez adhatunk a nem iparos foglalkozásnevűek közül még 4 „hivatásos” sókereskedőt: két Bányászt,331 valamint egy Halászt és talán egy Juhászt is, akik ilyen bő jövedelemforrás mellet bizonyosan nem a nevükben foglalt tevékenységre alapozták a megélhetésüket. Ezen a 15 háztartáson végigtekintve elsőre látható, hogy nagy részük a sókereskedésen kívül árutermelő állattenyésztéssel is foglalkozott, alapvetően természetesen szintén a sertéságazatban. Többségük (8) a sószállító szekérhez szükséges teljes igásfogattal rendelkezett, mind ökröt használt. A legkisebb állományú 8 tinót tartott, négyen 10–12 ökröt (az egyik egy tinót is). Hárman azonban magasan kiemelkednek: Kósa Tamásnak 20 ökre, Gulya Jánosnak 20 ökre és 6 tinója, Barta Andrásnak 22 ökre volt. Ezek vagy két fogatot köröztettek egyszerre sóval, vagy tenyésztésre tartottak ökröt. 2-3. szintű sókereskedők, kivéve a 8 tinóst (1.) és Gulyát (4.). A teljes igásfogatúak kivétel nélkül mind árutermelő sertéstenyésztők: 11–22 darabos állománnyal rendelkeznek, kivéve megint a 8 tinóst (9), valamint az említett Barta Andrást, aki 33 állatot tartott. Csak felük, négy háztartásfő rendelkezett tehénnel (1–3); egy másik (Kósa Tamás) 8 borjúval. Lova csak Gulyának volt (1), a többi nyilván közlekedni is szekérrel szokott, amit ökreivel igázott. Az állattenyésztésbe bekapcsolódó iparosokon kívül ezek a családok alkotják az 1600
körüli
Sziget
vezető
üzemgazdálkodóit
(leszámítva
természetesen
az
agrárvállalkozó hivatalnok-értelmiségieket, akikről alább lesz szó). A nem iparos sókereskedő csoportban 5-en már nem rendelkeztek vasas szekérhez szükséges teljes igásfogattal: 6 ökör, 4 ökör vagy 4 ló található náluk (sőt ha az említett Juhászt is ide vesszük, neki csak 2). Jellemzően 2. szintű sókereskedők, az egyik csak 1. szintű. Már csak hármójuk tenyészt eladásra sertést, ők is csak 9–11 darabot. 3-4 tehenük van, kivéve épp a 6 ökröst, akinek nincs egy se. Sziget sókereskedői társadalmának szembeszökő vonása az igásfogatot teljesen nélkülöző kereskedők viszonylag jelentős száma. Ilyeneket már megfigyeltünk a többi városban, de inkább csak szórványosan. Szigeten azonban a foglalkozásnevet nem viselők közt 7-en vannak (akikhez járul még a fent említett 2 iparosnevű). Feltűnő, hogy a város 331
A sóvágókat megjelöli az urbárium, tehát ezek – ekkor már – biztosan nem bányászok voltak.
Són kívül mást nem bányásztak az egész megyében.
155
három Kalmár nevet viselő háztartásfője közül is ide sorolhatunk kettőt. Ezek az emberek ökröt egyáltalán nem tartottak, lova is csak kettőnek volt (1, ill. 2). Ők lehettek a vízi sókereskedők. Erre utal sófelvásárlásuk volumene is: miközben az igás sókereskedők körében már a teljes fogattal és a 4–6 igással rendelkezők csoportja között érzékelhető a mennyiségi esés, ezeknél az igással egyáltalán nem rendelkező háztartásoknál a felvásárolt mennyiség a legnagyobb igás sókereskedőkével vetekszik (legalább 2. szintű valamennyi, Szigeti Simon és Nyikos Gáspár azonban eléri a 4. szintet, amit még a szárazföldi kereskedők között is egyedül Gulya Tamásról mondhatunk el). Sertéssel viszont – két kivétellel – kevéssé foglalkoztak: körükben egy-egy 11 és 12 darabos állomány a csúcs, valamint van még egyiküknek 6 állata; házi szükségletre szolgáló állomány is csak további két háztartásnál található (1-2 darab). Hasonlóan ritka a tehéntartás is (3 háztartás, 1-2 állat). Az említett két kivétel egész másfajta gazdaság lehetett (Tót Gergely és Oroszlán István). Ők éppen állattenyésztésük kiterjedtebb voltával térnek el a többi „vizi sókereskedőtől”, miközben kereskedelmük volumene szerényebb, csak 1. szintű. Gazdaságuk állattenyésztési szektora egymásétól eléggé eltér: Tótnak 22 sertése és 200 juha volt 1600-ban, tehát kiemelkedő juh- és sertéstenyésztő, Oroszlánnak viszont 10 sertése és 8 tehene, tehát szerényebb volumenű sertéstenyészet és tehenészet az övé. Tót 1 tehene nyilván a család ellátását szolgálta, és mindketten tartottak 1-1 lovat közlekedési célra. Személyükben tehát egy a többi városban példátlan típust lehet megfogni: az olyan vállalkozót, aki az árutermelő állattenyésztést a vizi sókereskedéssel kapcsolja össze, és méghozzá Tót a hosszúmezei–szigeti tájhoz szorosabban kötődő állattenyésztést (sertés és juh nagy tételben) űzi, míg Oroszlán az alacsonyabban fekvő parasztvárosokban, Técsőn és Visken is közönséges kisstílű marha- és sertéstenyésztést. P, PÁ (11) Mindehhez képest a paraszti csoport, mely Visken, Técsőn és Hosszúmezőn meghatározó, de még Huszton is többségi volt, Szigeten áll 11 személyből. Árulkodó még ezeknél is, hogy – szemben az említett paraszti közösségek kiegyenlítettebb, tipikus értékek körül sűrűsödő adataival – igásállományuk igen különböző méretű, gazdaságuk tehát nem egy szélesebb körben érvényesülő norma körül helyezkedik el, hanem rendszertelen eseteket mutat. Van közöttük olyan, aki még egy ekefogathoz szükségesnél is nagyobb számban tart ökröt (10, 4+7 tinó, 9+4 ló) vagy lovat (8) (összesen tehát 4 háztartás). Van 4 ökrös (1 háztartás), 4-5 lovas (4 háztartás), 2-3 ökrös (2 háztartás; az egyiknél a 3 ökör mellett 3 ló is). Az egyetlen komoly összekötő 156
kapocs közöttük, hogy sertést nagy részük tenyészt eladásra (a kivétel három háztartás), hozzávetőleg azonos nagyságrendben (10–20 állat); ezen a rendkívül általános hosszúmező–szigeti sertéstenyésztésre tekintettel nincs is mit csodálkozni. Általában viszont csak 1–3 tehenük van, de 4 háztartásnak nincs egyáltalán, 1-nek viszont 5 is van. (A sertés- és tehénállomány nem mutat összefüggést az igásállománnyal.) Akad köztük kettő, aki parasztszekérrel sót is hordott, az egyik 4 lovas, a másik az, aki 4 ökre mellett 7 tinót tartott; ez utóbbi ráadásul egy idő után már vasas szekérnek megfelelő mennyiségben vásárol. Á (13) A maradékon belül szokás szerint megfigyelhetjük azokat, akiknek az egyetlen felismerhető gazdasági tevékenysége az önellátás feletti állattenyésztés. Vannak ilyenek a 2-3 lovat tartók között is (5 háztartás).332 Természetesen mind sertést tart, 7–19 darabot. Egyikük az urbárium felvétele idején még nem, de a sóeladási jegyzék szerint kicsivel később már feljárt Rónaszékre sóért, ám csak parasztszekeres mennyiségben vásárolt, vagyis az kiegészítő tevékenység lehetett csupán. Tehenük egytől egyig mindnek van, de csak házi szükségletre (1–3 darab). Akiknek semmi igásállatuk nem volt, azoknak a száma 8. Döntő többségük szintén sertéssel foglalkozott. Vannak, akik csak 6–7 állatot tartottak, többen 10–16-ot, Farkas István azonban 32 sertésével az egész városban kiemelkedik. Közöttük még 2 tehéntenyésztőt is találunk (4–6 állattal), de a többiek csak 1-2 tehenet tartanak, sőt olyanok is vannak, akik egyet sem. 1-1 háztartás tart lóból és ökörből 1-1-et. b (59) Legvégül, az összes elkülönítési szempontunk bevetése után, Szigeten egy különösen széles be nem sorolható réteg marad fenn (59 háztartás). Azoknál, akik eladásra nem tenyésztettek, de volt 2-3 lovuk (23 háztartás), semmilyen következtetést nem tudunk levonni a megélhetésükre. Az figyelemre méltó, hogy közöttük nemhogy tenyésztésre, de még házi szükségletre sem találunk sertésállományt (mindösszesen két háztartást kivéve), és tehenet is csak felük tart (1-2-t). Működik közöttük a fentebb a többi városnál már alkalmazott elkülönítés: vannak jöttmentek Oláh, Orosz, Erdélyi, Jánki, Benei, Tordai neveken, de olyanok is, akiknek vezetékneve előfordul a besorolható háztartások, sőt azon belül a módosak között is. Ketten utcaközi telken laknak. 36
332
Szigeten a nem iparosnevűek között éppúgy nem láttuk értelmét elkülönítetten kezelni a 2-3
lovasokat, mint az iparosnevűek között.
157
háztartásban igásfogat már biztosan nincs.333 Ők az előző, 2-3 lovas csoporthoz meglehetősen közel állnak. Találunk közöttük Oláhot, Újhelyit, Szőlősit, Técsit, Csekeit, de törzsökös helyi családok, tehetősek neveinek viselőit is (pl. Gulya, Ponc). Hárman utcaközben laknak. Tehene 13-nak van (1-2), sertése 12-nek (1–4). 11-en tartanak 1-1 lovat is, 1 pedig 1 ökröt. Véleményünk szerint ennél a nagy besorolhatatlan csoportnál végső soron arról van szó, hogy Szigeten mint iparos-kereskedő jellegű forgalmi központban az öt város közül a legnagyobb relatív tömeget képezték a szegények. E (2) A nem kézműves (ill. kereskedő) foglalkozásra utaló nevet viselők közül eddig csak azokat osztottuk be, akik biztosan nem a nevükben jelzett foglalkozást űzték. Marad 2: egyik Aranyász, másik Juhász. 2-3 lovuk, 1-1 tehenük van.
Családtörténeti töredékek A kétkezi munkából – vagy legfeljebb gazdasági vállalkozásból – élő emberek a rendi társadalomban kivételes és elszigetelt eseteket leszámítva nem lépték át azt a rendi státust, amelyet épphogy őrájuk szabtak: a közrendűséget. Ezáltal esetükben sajnos teljesen elesünk azoktól a forrástípusoktól, amelyek a nemességre jellemző iratképződési utakon jöhettek létre. Bár éppúgy, mint a nemesek, közülük is sokan nagyszabású gyűjteményeket állítottak össze birtokiratokból (persze az ő körülményeiknek megfelelőekből), levelesládáik tartalma mégis legfeljebb akkor maradt fenn, ha a család a soron következő korszakban a kiváltságos rendbe emelkedett, és még akkor is csak ritka kivételként. A rendi kori közrendű társadalom alaptípusának tekinthető önállók esetében pedig a rájuk jellemző függetlenség megfoszt bennünket még az alkalmazó üzem forrásanyagától is, amit pedig a bérmunkások egyes csoportjainál olyan jól tudunk kamatoztatni. Megállapíthatjuk, hogy jelentőségéhez képest egyetlen olyan csoportja sincs a korabeli társadalomnak, amelynél ilyen sűrű homályba ütközünk, ha az egyes
333
Ide vettünk egy Sóvágót és egy Gazdát, akiknek biztosan nem ez a foglalkozásuk. (A gazda
sókamarai állás, a sóvágószállások rendben tartója. Mint ilyen, libertinusnak kellene lennie, de ez a Gazda nem az).
158
entitásokat (háztartásokat, családokat, személyeket) egyedileg rájuk vonatkozó források alapján szeretnénk megragadni. Jelen fejezetben a homályból előbukkanó néhány kivételes és részleges történetet mutatom be.
Az iparosok Az öt máramarosi városban mindjárt viszonylag korai időből említhetünk egy szerencsésebbnek minősíthető esetet: egy iparoscsaládot Husztról, amelyre vonatkozóan jellemző módon egy az önálló gazdálkodói társadalmon kívül álló személy vagyoni ügyeinek fennmaradt irataiból nyerhetünk adatokat. Az 1470-es évek végén ugyanis Aranyáni Péter huszti vikárius-plébános jelentős tételeket vásárolt egy elhunyt helybéli kovács örökségéből: megvette a kovács egyik fiának teljes örökrészét, valamint a négy testvértől együttesen (a kovácsnak ugyanis maradt még két házas leánygyermeke és egy kiskorú fia is) egy malom tulajdonjogának bizonyos hányadát. Az ügylettel kapcsolatban azonban perek keletkeztek: a fiútestvér örökrésze ügyében Aranyáninak kellett törvény elé citálnia a két nővért (akik bizonyára maguknál tartottak valamit atyjuk javaiból, ami a plébános szerint a fivérüket illetné), a testvérek által együttesen elidegenített malomrész kapcsán pedig a korábbi tulajdonos perelte be a plébánost. Mindkét esetben fogottbírák ítélkeztek, akik aztán Huszt magisztrátusával állíttattak ki hiteles oklevelet az ítéletükről.334 A két oklevél segítségével a körülményekhez képest egész jó arányban meg tudjuk válaszolni a család besorolásához szükséges kérdéseket, és előkerül egy-két érdekes adalék is. A családfő foglalkozását, miszerint kovácsmesterséget űzött, közvetlenül árulja el a szöveg. Vagyonáról végső soron annyit tudunk, hogy malma volt a városban (legalábbis birtokrésze az egyikben), az idősebbik fiának jutó örökség pedig – mely, mint említettem, az egyik per tárgyát képezte – bizonyos „egyebek” mellett készpénzből, sóból, ökrökből és egy szekérből állt. Az egyik ítélet utal a néhai kovács egyéb vagyonára is (melyet ti. esetleg mások, idegenek kezén feltalálnának és vissza tudnának szerezni); itt 334
Perényi-lt 578. sz. (1478); DF 285 466 (1480; Lánczy). Az első esetben a város oklevele
maguknak a fogottbíráknak a bevallását rögzíti, a másikban a felperes járult a tanács elé az írásba foglalási igénnyel. Ekkor csak az oklevél per ordinationem proborum virorum kitétele utal a fogottbírói ítélkezésre.
159
házat, malmot, szántókat és réteket említ az oklevél, de lehet, hogy ez csak formula. Összességében tehát a vagyon szerkezetéről – azokhoz a forrásokhoz képest, amelyek a vagyonnak legalább valamilyen szempontú teljességet rögzítik (hagyatéki, árvaügyi, osztállyal kapcsolatos) – igen töredékes képet nyerhetünk csak, nagyságáról pedig gyakorlatilag semmit. Biztosan csak annyit mondhatunk, hogy János kovács – mert így hívták – semmiképp se volt szegény ember, sőt a malomtulajdon kifejezetten jómódra utal. Bár kézműves volt, több lábon állt, amelyek közül egy vállalkozás, a malomipar azonosítható biztosan, de – a fiára hagyott só, ökrök és szekér alapján – vélelmezhető még a sókereskedés, amit talán szintén inkább vállalkozói, mintsem önállói formában űzött.335 Szerencsésen állunk a családi kapcsolatokkal és a társadalmi (foglalkozási) mobilitással is. János kovács két lányát egyaránt nagyszőlősi emberek vették feleségül: Nyerges Péter és Kalmár János. Persze a név – mint elismertük – egyedi minősítésre nem alkalmas, de itt legalább nem egyedről, hanem egy két fős csoportról van szó, akik a házasságon keresztül egy harmadik, bizonyosan merkantil önállóval, az apóssal kapcsolódnak egybe. (Továbbá számunkra itt csak az érdekes, hogy merkantil önállókról van-e szó, az nem, hogy azon belül kereskedők-e vagy iparosok.) Lakóhelyük, a közeli városka, Nagyszőlős a környékének ipari–kereskedelmi központja. És ami nagyon fontos: Nyergesnek és Kalmárnak egyaránt a circumspectus megszólítás járt, ami kétségtelenül arra utal, hogy vagy éppen akkor, vagy valamikor korábban mindketten ott ültek Szőlős magisztrátusában. Szokásos módon a fiúgyermek feleségét nem ismerjük. A fiak mégis legalább olyan fontosak számunkra, mint a lányok. A kisebbiket, Kristófot János kovács az egyházi pályára adta (az oklevél clericusnak nevezi). Az idősebbiket viszont, akit szintén Jánosnak hívtak, nem. Őt szánhatta az apa arra a szerepre, hogy továbbvigye a családot és a vagyont – de csak a családot, demográfiailag, és a két kézzel összegyűjtött vagyont, nem a műhelyt. Az idősebbik fiú ugyanis az oklevél szerint deák volt. A 15. század harmadik negyedében élt huszti kovács tehát mindkét fiát taníttatta. Egyet adott az egyháznak – az 1470-es években vagyunk még –, az idősebbik elé pedig a „mezővárosi
335
A magánosok által űzött sókereskedelem kisebb körben már a regálé idején is létezett, és az
uralkodói monopólium hivatalos felszámolása (1521) előtti évtizedekben növekedőben volt. Draskóczy: Szempontok 91., 105., 116. Érdekes különben az is, hogy a pap ilyen felszerelést vett.
160
blokkból”336 (tulajdonképp a dolgozók közül) való kiemelkedés évszázados kézművesi célját tűzte ki, amelyhez ugyancsak jellegzetes mesteremberi gondolkodással a tanulást látta alkalmas eszköznek. Talán már valamilyen hivatalnoki állás lebegett az apa szeme előtt, körülnézve maga körül. (Huszt 1435 óta a máramarosi sókamara állandó központja volt, ahol éppen ez idő tájt kezdenek feltűnni hivatalnoki állásokban az első világi írástudók, eleinte egytől egyig máshonnan ideszármazott emberek.) Kovács (leendő Huszti?) János további sorsáról azonban semmit sem tudunk. Az egyik ítéletlevélhez azonban érdemes még röviden visszatérni. A fogottbírák köre ugyanis a két peres fél egyesített társadalmi környezetét tükrözi. (A másik oklevél, mint láttuk, nem nevezi meg a bírákat.) 1478-ban tizenegyen ítélkeztek:337 Márton nagyszőlősi, Miklós királyházi, Miklós verécei és Mihály fancsikai plébánosok, valamint öt, egytől egyig circumspectus címet viselő nagyszőlősi lakos (sajnos egyiknek sincs beszélő neve) és két huszti circumspectus (Tamás Gergely és Kis Jakab). (Utóbbiakra még visszatérünk, egyéb forrásokból ugyanis – túl a circumspectus tituluson – ki lehet mutatni, hogy mindkét család a város elitjébe tartozott.) Ez a kör Aranyáni és ellenfelei: János kovács két lánya, ill. még inkább azok férjeinek válogatásából állt össze. Néhány környékbeli
plébános
egyfelől,
a
két
mezőváros
tekintélyes,
magisztrátusviselő/magisztrátusviselt vezető lakosai másfelől.
* Ahhoz képest, hogy minő különbség volt Sziget iparostársadalma és a többi városé között, ebből a városból alig tudunk a 16. század végén fellépő új jelenségek előtti korból hasonló kisebb családtörténeti töredékeket összeállítani. Általában egy-egy, a szóban forgó családoktól függetlenül keletkezett vagy legalábbis tőlük függetlenül fennmaradt iratra tudunk csak támaszkodni. 1585-ben három szigeti Íjgyártó állíttatott ki bizonyságlevelet a város magisztrátusával a tisztes származásukról, mivel a moldvai Románvásárra kívántak kiköltözni.338 A névnek megfelelő foglalkozást az egyik személy esetében közvetlen adat
336
A kifejezésre ld. Tóth: Szekszárd.
337
Perényi-lt 578. sz.
338
Csángó okmt. I. 73–74. (19. századi közlés utánközlése, a kézirat ismeretlen).
161
igazolja,339 de a vele egy bizonyságlevélbe foglalt másik két Íjgyártó esetében sem lehet semmi kétségünk, már csak azért sem, mert – mint látni fogjuk – apjuktól eltérően viselték ezt a nevet. Az irat tehát egyszerre három családra vet némi fényt. Íjgyártó Máté nagyapját Kalmár Péternek (Pető), apját pedig Kalmár Imrének hívták. Ez a Kalmár Imre annak a Szanyi Tamásnak a lányát vette feleségül, „ki közöttünk egynehányszor bíróságot tisztességesen viselt” – írják a szigetiek.340 Szanyi Tamás 1558-ban fogottbíróként lépett fel a Csebi Pogány család és Visk városa közötti határperben, ahol is különböző nemesek mellett a másik négy város egyenként 2–5 kiküldöttje alkotta a törvényszéket;341 1559ben pedig ő vitte átíratni városa határjárását.342 Szanyi leányának és Kalmár Imrének a házasságból született a majdan Íjgyártónak nevezett Máté. Az apa azonban, aki alkalmasint valóban (boltos?) kereskedő lehetett, valószínűleg korán meghalt. Özvegye 1585-ben már Íjgyártó Péter felesége volt. A fiú megkülönböztető neve tehát a mostohaapáéval egyezik, azaz bizonyára a mostohaapa nevelte a fiút a saját foglalkozására. Íjgyártó Péter maga sem volt akárki: az 1585/1586-os magisztrátusi évben a város egyik tanácsosa, az 1592/1593-asban és az 1599/1600-asban főbíró, az 1604/1605-ösben megint tanácstag.343 A másik kitelepülő íjgyártó, Íjgyártó Mihály családja az öt város közti belső migráció eredményeként került Szigetre. Nagyapja ugyanis Hosszúmezei Veres István volt, az ő gyermeke, vagyis az apa pedig Szigeti Szíjgyártó György. (A névváltás miatt nem kételkedhetünk az apa foglalkozásában.) Tehát: egy történetesen vörös hajú (vagy egy réges rég élt vörös hajú férfitól származó) paraszt a falunál nem több Hosszúmező törzsökös családjainak egyikéből344 – egy parasztfiú, aki nyilván a túlságosan bő
339
Csángó okmt. I. 82–83.
340
Csángó okmt. I. 73–74.
341
GyJkv 184. sz.
342
Mihályi 424.
343
Csángó okmt. I. 73–74. (1585. szeptember); MOL E 148 1865/34 mell. (1586. február); MOL P
511 1. cs., az 1593-as évnél (1593. január); Csángó okmt. I. 74. (1599. december); MOL E 156 174/25 (1600. január; az uradalom urbáriumában); MOL E 210 Salinaria 7. tét. no. 63. fol. 12. (1600. április 12.); Lelesz Stat M 32 (1604. szeptember; „szomszédos és határos” egy szigeti nemestelek-iktatásnál). 344
1600-ban a Vereseké kiterjedt, négy háztartásra rúgó nemzetség Hosszúmezőn. Egyikük hajós,
de a másik három az urbárium háztartásfőinek foglalkozási beosztására kitalált műveletünk eredményeként egytől egyig a paraszti csoportba kerül, azon belül van árutermelő sertéstenyésztő és sókereskedő is.
162
gyermekáldású családot hagyta el más megélhetést keresve, és költözött a tág környék kézműipari központjába, Szigetre, ahol kitanulta a szíjgyártóságot – és végül egy immár iparos apától született, de tőle éppenséggel eltérő iparos foglalkozást választó, előbb ugyancsak Szigeten, majd a másik városias központban, Románvásáron dolgozó és élő unoka; ők alkotják az egymásra következő három generációt. A középső, Szigeti Szíjgyártó György egy másik jelenségre is rávilágít: arra, hogy az alulról indult, paraszti származású, falusi betelepedő iparosok az új környezetükben – nyilván ha jól dolgoztak – még életükben ők maguk bekerülhettek az új lakóhelyük, az iparos–kereskedő város társadalmi elitjébe. György szíjgyártó felesége ugyanis Kósa Balázs leánya volt, aki nagy valószínűséggel azonos azzal a korban is teljesen ide illő Kósa Balázzsal, aki Szász Lőrincnek, a város 1504-es főbírájának a veje volt.345 „Ezek pedig mind jeles böcsületes tisztességes személyek és várasnak elei voltak” – összegez a magisztrátus Íjgyártó Mihály előszámlált felmenőiről.346 Íjgyártó István is „tisztességes jámbor személyektől” származott: apai nagyapja Török Máté, apja Török Márton volt, anyja pedig Hatvani Imre leánya. István egyik bátyja, Íjgyártó Gergely ugyancsak íjgyártó volt, öccsével „sok jót cselekedet, az igyjártómíre taníjtott és feltartot, most is az ő [István] kinyere azan tudomán által adatik” – írják róla 1585-ben a városvezetők.347 Gergely a jelek szerint Szigeten maradt, legalábbis az öccse, aki viszont valóban kiköltözött Moldvába, neki engedte át hálából az otthoni atyai örökség ráeső részét. A harmadik testvér, aki a Török János nevet viselte – nem volt tehát íjgyártó –, szintén Szigeten élt, 1585/1586-ban a város esküdtbírája volt.348
Kézműves önállóság – állattenyésztő vállalkozás Az iparos–állattenyésztő vállalkozó típusát előbb Pajzsos Tamással tudjuk reprezentálni, bár nála még nagyon halványan sejlenek csupán fel a foglalkozási csoport
345
Ld. a Szász családnál.
346
Csángó okmt. I. 73.
347
Csángó okmt. I. 73--74.
348
Csángó okmt. I. 82–83. (1588; Románvásár bizonyságlevele az örökrész átengedéséről;
utánközlés, a kézirat ismeretlen). Török János mint esküdtbíró: Csángó okmt. I. 73–74.; MOL E 148 1865/34 mell.
163
körvonalai. Iparos foglalkozására eleve csupán a neve utal, juhtenyésztő vállalkozói tevékenységére pedig az, hogy szerepel a bocskói uradalom 1573-as tizedjegyzékében az emberei által azon a vidéken legeltetett állomány.349 1553-ban a városi tanács tagja volt,350 1576-ban pedig főbíró.351 Egy generációval később találjuk ennek a foglalkozási csoportnak egy másik, igen tanulságos példáját, az ugyancsak szigeti Ponc családot. (Minthogy azonban ők a kiváltságos rendbe, sőt a birtokos nemességbe emelkedésükkel már egy gyökeresen új korszakhoz kötődnek, a családot alább tárgyaljuk.)
A malomtulajdonosok Amint
említettem,
a
vállalkozásra
(tehát
az
idegen
munkán
alapuló
üzemgazdálkodásra) alkalmat adó főbb gazdasági ágak közül az árutermelő állattenyésztés és a sókereskedés vonatkozásában nyerhetünk adatokat az 1600-as háztartások széles tömegeiről. Van még egy harmadik, jellegzetesen vállalkozói tevékenység, amelyre pedig aránylag sok szórványadatot találhatunk, és egykorú jelentőségét tekintve is egy sorba állítható a másik két vállalkozástípussal: a malomipar. Ez a tevékenység több mint valószínű, hogy általában szintén csak kiegészítő jelleggel bírt. A nemnemes (nem földesúr) malomtulajdonosok általában olyan dolgozók voltak, akiknek megvolt a maguk – paraszti vagy iparos–kereskedő jellegű – „alapfoglalkozásuk”. Amint láttuk, ilyen esetekben a malomtulajdonra tekintettel nem is tartjuk őket kiemelendőnek az eredeti foglalkozási csoportból. Malma volt a huszti János kovácsnak és a vargamesterséget űző szigeti Ponc Tamásnak is. Sok esetben azonban a malomtulajdonos családok úgy kerülnek elénk, hogy más egyéb megélhetési módjukról nincs adat. Róluk ezért itt elkülönítetten kell megemlékeznünk.
349
MOL E 159 Com. Máram. 1573/1.
350
Lelesz Stat E 24. A 16. század közepén, közelebbről ismeretlen időpontban is a városi tanács
tagja: Harangöntő: Lajstrom 473. 351
Berger III. 4164. sz. Sziget város levelét ’Pajzsos Tamás és a tanács’ intitulációval adják ki.
164
A malomtulajdonosok egy részéről csak annak köszönhetően van kiegészítő információnk, hogy egyúttal szerepelnek az 1600-as urbáriumban is, így bekerültek az urbárium háztartásanyagán végrehajtott foglalkozási rendszerezésünkbe. Nézzük először őket. A kicsiny Hosszúmezőről történetesen három malomtulajdonost is ismerünk egy 1583-as malomadományból. Ekkor Szász Kelemen, Fábián Ambrus és Filep Lőrinc helybeli közrendű lakosok nyertek uralkodói adománylevelet Bátori Zsigmondtól arra az egykerekű malomra, amit a helység határában, a Tiszán a maguk erejéből építettek.352 1600-ban Szászt még megtaláljuk az összeírásban: 7 lovat (2 csikóval) és 8 tinót tart. Sót azonban az aknán csak kétszer vásárol (1601-ig bezárólag, amikor eltűnik, talán meghalt), de akkor sem sokat vesz, ellenben már 1600-tól szerepel ugyanezen a néven, tekintélyes kereskedelmi mennyiséggel egy András és egy Bertalan, akik viszont az urbáriumban nem szerepelnek önálló háztartásfőként, tehát valamelyik másik Szász név alatt felvett háztartásához kellett tartozniuk. Kelemennel együtt öt ilyen van, de a másik négyből kettőnek egyáltalán nincs igásállata, Mihály és Bálint pedig, akiknek van, a sóeladási jegyzékben közvetlenül meg is jelennek és kereskedelmi mennyiséget vásárolnak össze, vagyis maguk jártak az aknára. Legnagyobb valószínűséggel tehát épp Kelemennel köthetjük össze Andrást és Bertalant. (Azaz: foglalkozásszerű sókereskedő családról lehet szó, de az alkalmasint idős apa helyett a felnőtt fiak köröznek már a sósszekérrel – a sok igásállat tehát ehhez kellett.) Szász Kelemen – Hosszúmezőn egy ilyen tehetős embernél szinte kötelező módon – érdekelt volt a nagyszabású helyi sertéstenyésztésben is. 1600ban 7 kifejlett állata és 22 malaca volt. Tartott még 5 tehenet, ami szintén meghaladja a házi szükségletet. Az akkor hivatalban volt főbírótól néhány háznyira, a falu közepén lakott. A két évtizeddel azelőtt malomépítésbe fogó másik két személyt az összeírók már nem találták, Fábiánnak a vezetékneve is kiveszett, de Filep néven találunk két háztartást. Az egyik Demeter özvegyéé, s bár özvegyi viszonylatban ő sem volt előnytelen körülmények között (10 sertést tartott), érdekesebb András, akinek 10 ökör, 10 tinó, 3 ló, 5 csikó, 25 sertés és a családot ellátó tehén tartozott a gazdaságához. A rendkívüli igásállományt alighanem a nagy volumenű – kategorizálásunkban 3. szintű, évente sok százas tételekben, 1600–1605 között szünet nélkül folytatott – sókereskedésre használta.
352
MOL F 1 III. köt. fol. 47v–48v
165
Ezt az óriási sómennyiséget szintén nem ő maga hordta el Rónaszékről, hanem egy bizonyos Lőrinc, akit a fenti logika alapján – nem szerepelvén önálló háztartásfőként 1600-ban – Andráshoz kell kötnünk, és aki talán a nagyapja után kapta a keresztnevét. Visk
vonatkozásában
az
1600-as
urbáriumnak
köszönhetően
ismerünk
malomtulajdon-adatokat, de pusztán csak azért mert a város gazdáink extraneus malomtulajdonuk volt a közeli Bustyaháza határában. Az összeírás ugyanis csak az uradalom öt városon kívüli részében lévő malmokat sorolja fel, mivel az öt város malmai után nem kellett vámnegyedet (a molnár által az őrletésért beszedett vám egynegyede) adni a földesúrnak, a falvakban lévők után viszont igen. 1600-ban a viskieknek nem kevesebb, mint négy malmuk volt bustyaházi földön. Munkos Pálnak egy két pár köves malma volt, melyek egyike lenmagtörő, Botos Péternek és Íjgyártó Mátyásnak egy-egy egy pár köves, végül a negyedik malom három helybéli, Halász János, Halász Máté, valamint Botos Jakab kezén volt. Embereinket természetesen megtaláljuk az irat másik pontján, Visk összeírásánál. Munkos foglalkozásszerű sókereskedő, 12 lova van, ezeket fogta a súlyos sószekér elé. 8-8 tehene és disznaja kisebb árutermelő tenyészetre utal. Botos Péter ugyanilyen (de 8 ló, 4 tehén, 6 sertés). Botos Jakab kisebb kiadásban szintén, de a sókereskedelmi tevékenység szabályaink szerint bizonytalannak minősül (már 1600ban megszakad), és nem tudott egész sószekér-fogatot kiállítani sem (6 ló; a haszonállatok is határesetet képeznek: 3 tehén, 4 sertés). Íjgyártó Mátyás alapjában Munkos és Botos típusának felel meg, de neve miatt a kézműiparos csoportunkban (foglalkozásszerű sókereskedő, 8 ló), de tenyésztés nem érdekelte (2 tehén, sertés vagy egyéb más állat nincs). Egyedül a két Halász nem foglalkozott sóval. Máté – neve ellenére – igazi önálló gazdaparaszt 6 ökörrel, de az állatokkal való üzletelés csábító lehetőségébe valamelyest bekapcsolódva (3 tehén, 7 sertés). Jánosnak mindössze 1 tehene és 4 sertése volt, ő talán valóban a nevében foglalt foglalkozást űzte. (A három kisebb gazda együtt birtokolt malmot.) Sajnos az igásállat tartásával járó egyéb gazdasági tevékenységek „takarásában” malomtulajdonos alanyaink földművelő gazdálkodásáról nem tudunk semmit. Ám ez a tevékenység aligha hiányozhatott a gazdaságukból, jelentősége a jövedelemszerzésben azonban nyilván messze elmaradt a többi ágazattól. Az 1600-as anyagban azonosítható személyek tehát jelzik, hogy a – nem nemes – malomtulajdonosok olyan emberek voltak, akik egy összetett profilú, több ágazatban érdekelt gazdálkodó üzem egy ágazataként foglalkoztak malomipari vállalkozással, és 166
akik gazdaságuk más ágazataiban adott esetben saját kétkezi munkájukkal is részt vettek a gazdálkodásban. Van továbbá néhány olyan család, akiknek a gazdálkodó tevékenységéből – az 1600-as összeírástól is távol esve – már végképp csak a malomtulajdont tudjuk azonosítani (nem tekintve egyik-másikuk kézműiparos személynevét, melyet azonban egyedi minősítésre nem használunk fel). A szigeti Szász Lőrinc és leszármazói örökség útján jutottak ahhoz a malomhoz, amelyet a 15. század végi Tamás deák fia, Pál presbiter az 1491-ben elnyert királynéi engedéllyel353 építtetett Szigeten. A rangos kapcsolat már eleve jellemző, kiváltképpen, hogy rokoni jellegű volt (Tamás deák és Szászék között).354 A név alapján kétségtelen, hogy a család a város őshonos német kisebbségéhez tartozott, bár erre a korra már bizonyára elmagyarosodtak. A hivatkozott iratok megszólításadatai szerint az egész rokonság közrendű volt. Szász Lőrinc 1504-ben Sziget főbírája volt.355 Lányai révén vannak családi kapcsolati adataink. (Fiának, Mihálynak a feleségét nem ismerjük.) A két vő Kósa Balázs és Hatvani Pál.356 Hatvani 1551-ben a városi közösséget képviselte egy helyi malomiktatásnál mint „szomszédos és határos”, vélhetően a tanács tagja volt.357 Kósáról annyit tudunk, hogy pénzt kölcsönzött Szigeti Bertalan deáknak (akit a hivatalnokértelmiségiek között tárgyalunk majd), testvére, György pedig pap volt.358 Az csupán forrásanyagunk sajátosságaival függ össze, hogy épp csupán paraszti(– állattenyésztő–sókereskedő)
malomtulajdonosokat
tudtunk
megfogni
az
1600-as
urbáriumban. Az iméntiekben említett családok azonban világosan jelzik, hogy a malomtulajdon az iparos–kereskedő Szigeten sem korlátozódott a nemesekre, és ez a fajta vállalkozás bizonyára Szigeten sem az érintett családok egyedüli létalapja volt, hanem éppúgy egy másik, eredendő gazdasági tevékenységet, foglalkozást – itt persze merkantil jellegűt – egészített ki. 353
DL 83 957. (Bárczay)
354
Bárczay-lt, Poncz p. 22. (1530), p. 28. (1549). Nem zárhatjuk ki, hogy maga Tamás deák is a
Szász családba tartozott, de sem vezetéknevére, sem az ismert Szászokkal fennálló rokonság fokára nincs adat. 355
ÖK 1/9 (Anna királyné 1504-es oklevele I. Ferdinánd 1551-es eredeti átíró oklevelében).
356
Bárczay-lt, Poncz p. 22. (1530), p. 28. (1549).
357
Lelesz Stat S 166 (1551).
358
Harangöntő: Lajstrom.
167
Sajnos ugyancsak bizonytalanul tudjuk a merkantil önállói szférához kötni Huszt egy jeles malomtulajdonos családját, a 15. század második felében élt Ardaiékat. Ők szintén Aranyáni plébános birtokügye kapcsán kerülnek látókörünkbe: mint a fent említett fogottbírói ítéletlevelek egyikéből kiderül, az övék volt eredetileg az a malomrész, amit aztán János kovács szerzett meg, és ami az ő örököseitől a pap kezére jutott.359 Aranyáni a malom egy másik részét is megvásárolta egy Tamás nevű szabótól és bizonyos Kósa Antaltól, de kiderül, hogy ez a tulajdonhányad is azelőtt az Ardaiak tulajdona volt.360 A malmot évtizedekkel később is Ardai-malomként emlegették a városban.361 A család nagy alakja, a malom építője lehetett egykor Ardai István (akit Aranyániék perének ítéletlevele említ),362 egy betelepülő: Feketeardó és Szőlősvégardó egyaránt ugocsai parasztfalvak, de van Ardó Dél-Beregben is. Mivel a falu–(mező)város migráció a merkantil társadalom demográfiai utánpótlásának egyik tipikus útja volt (és volt ezáltal egyúttal paraszt–iparos/kereskedő „migráció” is), jó esély van rá, hogy Ardai István is iparos (esetleg kereskedő) volt, akinél a származással összefüggő névképződés győzött, bár a beköltözésnek éppen egyéb oka is elképzelhető.363 Az mindenesetre biztos, hogy a malom visszaszerzéséért egy olyan családtag (Ardai – Arday dictus de Hwzth – Lőrinc özvegye), a közrendű (honesta) Anna asszony lépett fel, aki akkoriban már Máté szíjgyártó felesége volt.364
A szabadfoglalkozású bérmunka Szabadfoglalkozású bérmunka alkalmazására mindenekelőtt a földművelésben és a szállításban volt szükség, köszönhetően annak, hogy ezekben az ágazatokban volt a 359
DF 285 466 (1480; Lánczy).
360
DF 285 466 (1480; Lánczy).
361
1505: Ardey malom (DF 212 127 [Lelesz Stat]); 1508: Ardaymalom (DF 211 542 [Lelesz Stat]),
Ardaymolna (DF 212 581 [Lelesz Stat]). 362 363
DF 285 466 (1480; Lánczy), mely a szóban forgó malmot Ardai István malmának nevezi. Kétségkívül akkor is így van, ha (valamelyik) Ardó parasztsága 1600 táján egy másik
máramarosi mezővárosnak, Szigetnek egy egész biztosan kovácsmesterséggel foglalkozó családot is adott. Nem sokkal ez után, az 1610-es években hasonló földrajzi és foglalkozási migráció zajlik le az ugocsai Túrterebes és Sziget között. (Az ardai Kovács és a Terebesi Fejér avagy Kovács családról később szólunk.) 364
DF 285 466 (1480; Lánczy).
168
leginkább egyenetlen a munkaerőigény időbeli eloszlása. Az agráriumban elsősorban a szántó- és rétgazdálkodás sajátos munkacsúcsai (a korban sokszor külön kategóriaként emlegetett „derekas munkák”: szántás, vetés, aratás, takarás/hordás) tették hirtelen szükségessé nagy mennyiségű emberi munka bevonását, míg a fuvarozásban ugyan kevésbé idényjelleggel, de hasonlóképp alkalmilag lépett fel munkaerőszükséglet. A napszámosmunka nyilván korunkban sem vált el élesen az önálló gazdálkodástól, ahogy a paraszti társadalom későbbi leírásai tanúsítják. A munkavállalók sokszor kisüzemek birtokosai közül kerültek ki, amely kisüzemek ugyanakkor önmagukban a családot eltartani nem voltak képesek, ezért kisebb-nagyobb kiegészítő bevételre volt szükség. Ez a körülmény természetesen azt is jelenti, hogy a valóságban változatok, finom átmeneteken sokasága létezett az ideáltipikus autark parasztgazdaság és a tisztán alkalmi mezőgazdasági munkára alapozott megélhetés között. Sajnos ilyen megfigyelési szintet a rendi kor forrásanyaga nem tesz lehetővé. Közvetlen és rendeltetésszerű írásos adatot a napszámosmunkára csak az alkalmazó agrárüzem forrásanyagától remélhetünk, de még ezen üzemek közül is csak a legnagyobbak, a tiszttartón keresztül gazdálkodók – lényegében földesúriak, azon belül is gyakorlatilag csak a nagyüzemek –, valamint bizonyos mértékig a hivatalnok-értelmiségiek üzemei jutottak el az írásbeliség szintjére idővel. Rendszeres adatokat az alkalmazó üzem forrásanyagától lehetne várni, azaz esetünkben
legfeljebb
az
urasági
gazdaságban
alkalmazott
szabadfoglalkozású
bérmunkára vonatkozóan. A bérmunkát ugyancsak felhasználó tengernyi kisebb üzem, tehetős önállók, vállalkozók gazdaságai esetében semmilyen írás nem maradt fenn. A kérdés jellemzően leggazdagabb szórványadatforrása, a peres iratanyag nagyon gyér adatokkal tud szolgálni: az igazságszolgáltatási fórumok által őrzendő anyag hiányzik teljesen, a hiteleshelyek és a felek levéltáraiban fennmaradt peres iratok viszont társadalmi csoportok szerint erősen féloldalasak, amennyiben a hiteleshelyek nemesi fórumok voltak, és családi iratanyagot is elsősorban csak a földesúri családok hagytak hátra. Végül felhasználhatjuk a személyneveket is, amennyiben bizonyos névképző foglalkozások határozottan szabadfoglalkozású bérmunkás jellegűek. A mezőgazdasági bérmunka tekintetében az uradalom által folytatott saját mezőgazdálkodás forrásanyaga áll csak rendelkezésre, az is csupán a Habsburg pénzügyigazgatás fennhatóságának néhány rövid időszakából (1546–1557, 1600–1604, 169
1614–1615). A földesúr azonban ebben az időben, mint látni fogjuk, igen szerény termelő gazdálkodást folytatott, és ennek munkaerőigényét is sikerült teljes mértékben biztosítani az uradalom falvainak robotjával.365 A kérdés jellemzően leggazdagabb szórványadatforrása, a peres iratanyag korszakunkból még lényegében teljesen hiányzik az öt városban. Helyesebben az igazságszolgáltatási fórumok által őrzendő anyag hiányzik teljesen, a hiteleshelyek és a felek levéltáraiban fennmaradt peres iratokból ugyanis két adat előkerült, bár az egyiket minden bizonnyal nem köthetjük ide. Az 1600-as urbáriumban Visknél előfordul egy érdekes név: Lenszedő. A viski len messze földön híres volt, ez későbbi adatokban többször előkerül. A településen bizonyára árutermelő céllal (is) folyt a lentermelés. A betakarítás időszakában pedig – ezek szerint – oly munkaerőéhség lépett fel a gazdák körében, hogy volt legalább egy ember, aki meg tudott élni jellemzően ebből a keresményből, olyannyira, hogy a közösség erről nevezze őt. (Tudjuk, hogy a szántógazdaság derekas munkái között is minden máshoz képest kiemelkedett a betakarítás.) A fuvarosok valószínűleg nem sokat profitálhattak a polgártársaik által nagyban gyakorolt szárazföldi sókereskedelemből, valamint a mostoha természeti viszonyok miatti rendszeres, tömeges élelmiszerbehozatalból. Ezek a tényezők valószínűleg évszázadokon át évadról évadra különlegesen élénk forgalmat tartottak fenn az öt városi utakon. Egyúttal azonban a társadalom széles rétegeinek nem okozott gondot sem a saját szekér, sem annak fogatolása. (Ez vonatkozhatott a vásárba eljáró iparosokra is.) Az 1600-as névanyagunkban csak Huszton és Técsőn vannak Szekeresek, összesen négyen. Közülük a técsői Szekeres Márton, ha űzte is valaha, felhagyott a bérfuvarossággal: a sókamarai számadások szerint a saját hasznára foglalkozott sókereskedelemmel, vasas szekérrel, melyet 12 ökrével vontatott. Valószínűleg sokkal nagyobb tér nyílt a vízi sószállítók számára, alighanem azért, mert a tutajozást nyilván senki nem tanulta meg odahaza, mint ahogy az igásjószág hajtását igen. A tiszai bérfuvarozás árait az öt város 1629-es árszabályozásában is megtaláljuk.366 A vízi sókereskedelem persze azon kereskedők révén, akik még az akna és a kikötő közötti távra sem tartottak könnyű paraszti szekeret – és ilyenek az 1600-as
365
Ld. az Uradalom c. fejezetet.
366
Árszabás.
170
urbárium és az 1599–1605-ös sóeladási számadások egybevetése alapján mindenképp voltak – generált némi keresletet a szárazföldi fuvar iránti is. Az alkalmazó üzem forrásanyagának köszönhetően a bányászatban egyedülálló lehetőségünk van megvizsgálni a szabadfoglalkozású bérmunkások egy csoportját, a „vendég” sóvágókat. Rendelkezésre állnak ugyanis a Habsburg fennhatóság időszakaiból, ha részlegesen is, a névsoros sóvágatási jegyzékek,367 melyeknek adatait ebből a célból egyelőre mintaként egy naptári évre választottam le (az 1600. július 16-tól számított évre, hogy minél közelebb essen az 1600. januári uradalmi összeíráshoz). Ezen idő alatt 25 személy fordult meg a bányában, aki a korabeli „posztós” sóvágók368 közt nem szerepel. Ez nem kevés, de esetükben a bánya látogatásának gyakorisága, ill. az általuk kifejtett sómennyiség rendszerint össze sem hasonlítható a „posztós” sóvágók teljesítményével. A sóvágatási jegyzékek alapján világos, hogy ez idő tájt a só elsöprő többségét „posztósok” termelték ki Rónaszéken, vagyis alig-alig akadt olyan, aki alkalmilag, szabadfoglalkozásúként vállalt bányászati munkát.369 Feltűnő a „vendég” sóvágók munkájának szezonalitása: egy fő júniusban, három júliusban, kettő augusztusban, egy novemberben tűnik fel, az összes többi (18) pedig a november-december
fordulójától
január-február
fordulójáig
terjedő
időszakban.
Iratjellegű forrással is igazolható tehát Hans Dernschwam megfigyelése, hogy azok, akik telente „vendégként” sót vágtak, nyaranta inkább szétszéledtek, hogy a mezőgazdaságban találjanak maguknak munkát.370 Az 1600/1601-es rónaszéki vendég sóvágók közt feltűnő az öt városon belüli népes parasztcsaládok képviselete (Miklós: Visk, ahol az egyik ilyen nevű gazda épp szomszédos a mi „vendég” sóvágónkkal; Egyed: Técső; Boldizsár: Técső és Hosszúmező; Péter: elsősorban Hosszúmezőn kiterjedt család; Vas: Hosszúmező; Bokor: Visk; Fodor: Huszt és Visk). Szigetről viszont legfeljebb a Gulya és a Ponc nevű „vendég” sóvágó származhatott. Alkalmi bányászaink közül csak négyen viselnek foglalkozásnevet, abból is csak kettő iparos, egy Varga és egy Lakatos. Az alacsony arány jól jelzi, hogy a sóbányászatot mint mellékkeresetet nem az egyébként is egész évben elfoglalt iparosok
367
MOL E 210 Salinaria 7. tét. no. 19., 32., 38., 43., 49., 58.; MOL E 206 31. cs. fol. 269–275.
368
Róluk ld. alább.
369
Kulcsár: Sóbányászat és sókereskedelem 421. szerint a „vendégek” száma általában jóval
nagyobb volt a „posztósokénál”. Az 1600 körüli Rónaszéken bizonyosan nem így volt. 370
Strieder: Bericht 274. (magyar fordításban Dernschwam 90.).
171
vették igénybe. A helyneveseknek vagy nincs (Bihari), vagy csak alig van névrokona a városokban (utóbbiak: Ardai, Erdélyi, Kékesi – ez utóbbinak például csak egy „posztós” sóvágó és egy zsellérasszony Szigeten). Ez tehát azt jelenti, hogy a sóbányászatban alapvetően két csoport vállalt alkalmi munkát: a paraszttelepülések népes családjainak gyermekei, valamint a marginális jellegű jövevény, migráns réteg. Végül azt kell kiemelni, hogy aki a vendégek közül konkrétan megtalálható az 1600-as urbáriumban, vagyis akik önálló háztartásfőként éltek az uradalomban, mind Hosszúmezőn és Szigeten laktak, nyilván az akna közelsége miatt (Hosszúmező: Péter István, Lengyel Márton, Egyed István; Sziget: Kékesi Pál, Koltor Máté, Joga Mihály, Fodor István, Ponc Balázs – csak az egyértelműen értékelhető neveket vettük figyelembe).
AZ ALKALMAZOTT MUNKÁSSÁG Az alkalmazásban álló dolgozók csoportjai közül forrásadottságban messze kiemelkednek a sómunkások. Őket ugyanis az uradalom alkalmazta, az uradalomnak a Habsburg pénzügyigazgatás fennhatósága idejéből fennmaradt forrásanyaga pedig elsősorban a rónaszéki sóbányakamarára (a sóvágók és más bányaalkalmazottak munkahelyére) nyújt részletes adatokat, annak a kiemelkedő szerepnek megfelelően, amit ez a birtoküzem a vár fenntartásában játszott. Így egyelőre csupán őket mutatom be.
A sóbányamunkások A sóvágók A sóbányáknál dolgozó fizikai munkásság foglalkozási ág szerinti csoportjai között messze a legnépesebb a sóvágóké volt. Mint fentebb tisztáztam, a bányakamara állandó alkalmazásában álló sóvágók és az úgynevezett posztós sóvágók kategóriája egy és ugyanaz, ezeknek a bányabirtokos részére teljesített munkája pedig magában foglal bizonyos úrbéri jelleget. Ennek ellenére maguk a sóvágók egyenként persze bérmunkásoknak, méghozzá állandó (konvenciós) alkalmazottaknak tekinthetőek. 172
A sóvágók társadalmának vizsgálatához a Szepesi Kamara fennhatóságának idejéből (1600 és 1615 között) egyedülálló névanyag áll rendelkezésünkre. Az 1600-as urbárium, mint említettem, a városok lakosainak névsorában megjelöli, ki a sóvágó (46 fő; A forrás), majd a sókamarára vonatkozó résznél egy különálló, 47 fős jegyzéket is ad róluk (B).371 Az A-ban felsorolt sóvágók tehát mind a bányabirtokos úrbéresei voltak. Elvben ettől még lehetnének „vendég” sóvágók is, hisz ilyen alkalmi bérmunkát természetesen a bányaúr jobbágyai is vállalhattak. Mégsem valószínű, hogy ebben az esetben kiemelték volna náluk az összeírók a sóvágói foglalkozást, amikor pusztán csak háztartásfőként vették őket számításba. Csoportjuk azonosítható tehát a „posztós” sóvágókéval. A B-vel jelölt lista fejléce kifejezetten nem jelöli meg, milyen sóvágókról van szó, de a forrás típusából ítélhetően ugyancsak a „posztósokról”, vagyis azokról a bányászokról, akik nem tisztán önkéntesen és akár csupán alkalmi jelleggel dolgoztak, hanem folyamatosan kellett, hogy rendelkezésre álljanak, egyúttal a bányabirtokos úrbéreseiként. Máskülönben aligha lett volna értelme listát készíteni róluk egy birtokösszeírásban. Az 1603 és 1605 közötti időből pénzkiadási számadások részeként fennmaradt még három fizetési jegyzék, melyek kifejezetten a posztópénzben részesült, vagyis a „posztós” sóvágókat sorolják fel, elvben teljes körűen (40, 41, ill. 33 fő, a továbbiakban C, D és E forrás).372 Az 1614-es urbárium a lakosság névsorában ugyancsak jelöli a sóvágói foglalkozást (F); összesen 23 főnél találunk ilyen megjegyzést.373 A és B forrás közül különben A tükrözheti a régebbi állapotot, noha ugyanazon iratdarabról van szó. Azok a bányászok ugyanis, akik A többletét jelentik B-hez képest (12 fő) egyetlen későbbi forrásban (C–F) sem említtetnek sóvágóként. Eközben B 13 fős
371
Az utóbbi: p. 95–96. A és B adat tehát egyazon iratban található. A két névsor ugyanakkor nem
egyezik teljesen. A B-ben szereplő 47 sóvágóból 5 egyáltalán nem található meg A-ban. Ezek önálló háztartást még nem alapított családtagok lehetnek, akiket ily módon a települések lakosságát összeíró részben nem vettek fel önállóan. (3 ilyen esetben van is az adott településen azonos vezetéknevű háztartásfő, csupán a técsői Eszenyi Gáspár és a szigeti Mátyás László sóvágók esetében nem.) További 8 esetben megtalálható ugyan a B-ben említett sóvágó a lakosságnévsorban, de ott nem jelölik sóvágónak. Ellenben 12 fő, akit A-ban bányásznak minősítettek, B-ben nem szerepel. 372
MOL E 210 Sal. 7. tét. nr. 42. fol. 23–24., nr. 60. fol. 104r–105r; MOL E 206 31. cs. fol. 299v–
373
Az 1546 és 1557 közötti Habsburg fennhatóság időszakából urbárium nem maradt, pénzkiadási
300v. számadások igen, de ezek egyike sem részletezi a bányászokat név szerint.
173
többlete egyetlen személy kivételével megjelenik bányászként a C–F források valamelyikében. Névsoros sóvágatási számadások a Szepesi Kamara fennhatóságának időszakából 1601–1603 között állnak rendelkezésre.374 Ezek az iratok a bányász nevét és az általa aznap kivágott mennyiséget adják meg. Lakhelyet nem, és semmi sem utal a „posztós” avagy „vendég” státusra sem. Ez utóbbi kérdésre csak a többi névsorral való összevetéssel nyerhetünk támpontot. Azokat, akik a számadás szerint vágtak sót, de a fenti, egy-egy időmetszetből származó („posztós”-)névsorokban (A–F) nem szerepelnek, azokat tekinthetjük „vendégeknek”. Persze elképzelhető, hogy valaki épp az A–F források valamelyik köztes időintervallumában állt be „posztós” sóvágónak, majd váratlanul (pl. haláleset miatt) kiesett a szolgálatból, így a sóvágatási számadásokba bekerült, a kiemelt névsorok közül azonban egybe sem, de ez igen ritka eset lehetett, ha előfordult egyáltalán. (A fenti módon „vendégnek” vett sóvágók tárgyalásánál láttuk, hogy munkájának idényjellege végképp igazolja, hogy a sóvágatási jegyzékek és a névsorok összevetésével általában valóban a szabadfoglalkozású bányászokat sikerült megfognunk.) Jelen fejezetben a továbbiakban csak az állandó, alkalmazotti bérmunkások közé tartozó „posztósokat” veszem vizsgálat alá, bevonva legalapvetőbb és sajnos csaknem egyetlen kiegészítő forrásanyagunkat, az 1600-as összeírásnak a sóvágóneveken kívüli adatait. Az A–F források összevontan 93 személyt tartalmaznak (tehát azokról van szó, akik akár csak egyben is szerepelnek). Közülük 12 (4 szigeti, 8 técsői) visel foglalkozásra utaló nevet, ebből 10-en iparosnevet (3 szigeti, 7 técsői). Ezek az adatok a városok fent megismert társadalmi összetételének fényében máris beszédesek. A foglalkozásnevek nagy többségét kitevő iparosnevek, mint látható, éppenhogy a szigeti sóvágók közt jellemzőek kevésbé, holott éppen ebben a városban fordulnak elő a legnagyobb arányban és a legváltozatosabb összetételben az iparosnevek. A helyi sóvágók közt viszont egyetlen Íjgyártón kívül csupán az amúgy is legnagyobb esetszámú kézművesnév (Varga) és egy éppen a városiasság szempontjából marginális iparág (Fazekas) képviselteti magát. A técsőiek közt viszont szinte az egész helyi kézműiparos-névanyag megjelenik (Kovács,
374
MOL E 210 Salinaria 7. tét. no. 32., 38. Korábban és később (1599–1601, 1603–1605) ezek a
számadások már csak a kivágott sómennyiséget jelzik, nem tüntetve fel, melyik bányász mennyivel járult ahhoz hozzá. Névsoros sóvágatási számadások vannak az 1546–1557-es időszakból, ám egyéb kiegészítő források híján ezekre csak korlátozottabb vizsgálatot lehet folytatni. Egyelőre kihagytuk őket.
174
Varga, Fazekas, Ács). Mindebben az tükröződik, hogy egyfelől a sóvágók értelemszerűen nem voltak iparosok, mint a kézművesváros Sziget névadatai mutatják, másfelől viszont ahol parasztos volt a kézműiparosság, mint Técsőn, vagyis ahol az iparosnevűek mögött kevésbé kell főfoglalkozású vagy egyáltalán bármilyen iparosokat keresnünk, ott kerültek ki bányászok az ebbe a körbe tartozó családokból is. Helyre utaló nevet 18-an viselnek (12 szigeti, 6 técsői). Az ilyen sóvágóneveknek Szigeten majdnem fele, Técsőn pedig csaknem az összes olyan név, mely az öt városban 1600-ban máskülönben teljesen ismeretlen (Sziget: Láposi, Farnosi/Fornosi, Kölcsei, Kálmándi, Pataki; Técsőn: Vajnági, Eszenyi, Batári, Bótrágyi, Farnosi/Fornosi).375 Világos, hogy itt egy az öt város törzsökös családjainak körén kívül eső, összetételében gyorsan változó rétegről van szó: viszonylag frissen érkezett és rendszerint utódaikban meg nem gyökeresedő betelepülőkről. Ez az elem tehát arányában is számottevő, mintegy egyötödös volt a sóvágók között. A továbbiakban azokat a sóvágóneveket kell megvizsgálnunk, melyeket 1600-ban a bányászokon kívül mások is viselnek a városokban, keresve az esetleges vélelmezhető családi-származási kapcsolatokat. Itt a foglalkozásneveket teljesen ki kell rekesztenünk, mivel gyakorlatilag mindet viseli egy sor más háztartásfő, méghozzá több városban is, ráadásul a helyneves neveken kívül ezeknél merül fel a leghangsúlyosabban, hogy nem örökölt, hanem a viselőjére vonatkozóan keletkezett névről van szó. Nem tudunk mit kezdeni az egyéb nevek közül sem azokkal, melyek több városban is gyakoriak voltak (Nagy, Tót, Veres, Barta). Az így fennmaradó névanyagból (Técső 26, Sziget 19, Hosszúmező 2) kiindulva két érdekes megfigyelést tehetünk, egyet Técső, egyet pedig Sziget nevei alapján. Técső esetében megállapítható, hogy a legtöbb vezetéknéven a sóvágón kívül csupán 1-1 igásgazdát – és adott esetben egy-két más szegényembert – találunk (Ágoston, György, Gáspár, Tar Jankó, Andok, Törő, Mégső, Szász; a Törő nevű sóvágók esetében ismét van szomszédság a gazdával). Ezek a sóvágó és parasztgazda közötti névegyezések dokumentálják, hogy az ebbe a csoportba tartozó sóvágók nem az erősen fluktuáló jövevényrétegbe, hanem a helyi parasztság többé-kevésbé stabilan jelenlévő – jelentős részben még a 18. században is megtalálható – nemzetségeinek valamelyikéből 375
A mindkét városnál szereplő Farnosi/Fornosi bizonnyal egyazon személy, mert a keresztnév is
azonos, és nem egy időmetszetben tűnik fel a két különböző helyen. Tehát arról lehet szó, hogy a sóvágó átköltözött az egyik városból a másikba.
175
származtak. Ezen belül azonban olyanokhoz, amelyeknél az agrártermelési vagyon nagysága csupán azt a szintet érte el, melyen a javak osztódása vagy más oknál fogva bekövetkezett csökkenése rövid úton képes volt a paraszti „magabírás” kritériumai alá juttatni a família egy-egy tagját vagy ágát. Ezzel szemben a kiterjedtebb, több háztartást és azok közt kimondott nagygazdákat is soraikban számláló famíliákból csak kevés adhatott sóvágót; ilyen a Kegyes, a Csont és a Vajda (a Kegyes nevű sóvágó ráadásul egy hasonnevű polgártársának a telekszomszédja). Van azután még Técsőn néhány olyan sóvágónév, melyen a sóvágón kívül csupán marginális elemeket találunk, ilyen a Menyhárt (egy pusztatelek), a Tompa (egy igátlan a sóvágó szomszédságában, valamint egy özvegy) és az Orosz (két igátlan, az egyik zsellér). Olyan nevek, melyek a városban a sóvágót leszámítva egyáltalán nem találhatóak meg, ellenben az öt között másik városban ismert ilyen nevű család, alig vannak, csak a Gábor (Visk) és a Fodor (Huszt, Visk) név tekinthető ilyennek. Elvben ide tartozna még a Sebestyén (Huszt), Fejér (Visk) és a Munkácsi (Huszt) név, de ezeket az illető másik városban is alig egy-egy, sokszor szintén marginális helyzetű háztartásfő viseli (a huszti Munkácsi például bizonyára egy másik, a sóvágótól független bevándorló). Szigeten ezzel pontosan ellentétes helyzetet találunk. Egyfelől mindösszesen két olyan név van, a sóvágónevek között amelyen több egyéb – és nem marginális helyzetű – háztartásfőt találunk a városon belül (Gulya, Kósa). Érdekes, hogy további két néven (Ardai, Huszti) libertusokat találunk, amely státust a sókamarán foglalkoztatottak élvezték. Ebben az esetben tehát arra kell gondolnunk, hogy valamely, Szigeten saját háztartással rendelkező sókamarai alkalmazott (de nem sóvágó) egyik rokona, háztartásbelije, alkalmasint felnőtt fia adta magát sóvágásra. A többi esetben viszont a bányász(ok)on kívül – állatállományuk és telkük városbeli elhelyezkedése alapján ítélve – csupán szegény, peremhelyzetű (név)rokonok lakták csak a várost, több esetben csupán albérlőként (Csont, Koltor, Erdélyi, Kékesi, Bagi, Márkus, Balog, Kupai). Másrészt azon szigeti sóvágónevek egyike-másika, amelyet Szigeten a sóvágókon kívül senki sem visel (vagy legfeljebb egy-két marginális helyzetű személy), ismerős lehet az öt közül valamelyik másik városban, éspedig az önálló paraszti nemzetségek, de azokon belül jobbára a második vonalba tartozóak körében (Koltor: H; Orbán: V; Vági, Csont: T; Kelemen: Hm; Márkus: H, V, T). Itt tehát nem másról van szó, mint arról, hogy a paraszttelepülések Técsőnél már megismert jellegzetes sóvágókibocsátó közép- és kisparaszti rétege a szomszédos iparosvárosba is bocsátott ki átköltözőket, akik aztán 176
ottani lakosként, az iparosváros sóvágótartási kötelezettségének terhére vállalták a bányamunkát. Őket magukat nyilván az eredeti lakóhelyüket a munkahelyüktől elválasztó nagy távolság motiválta az átköltözésben. Kirajzolódik tehát, hogy a szigeti társadalom jellegadó és a városvezetést a 17. századig uraló lakosságcsoportja, a kézművesek, ill. só- és vegyeskereskedők hogyan tudták megoldani a közösséget terhelő kellemetlen felsőbbségi teher abszolválását számukra kellemetlenségektől mentes módon: egész egyszerűen a környék paraszti életmódú
és
paraszti
demográfiájú
népességének
létfenntartásban
megszorított
„feleslegére”, valamint a tágabb körből érkező marginális helyzetű egyéb bevándorlókra és végül a helyi eredetű marginális elemekre támaszkodva. A paraszttelepülések esetében viszont, amelyeken a marginális, vándor elem is kisebb arányú volt, már sokkal inkább „húsba vágó” dolognak számított a sóvágótartás: itt jónéhány törzsökös középgazdai, sőt egyik-másik nagy, népes településvezető család saját soraiban is számlált ilyen alulfizetett, kellemetlen körülmények közt élő rokonokat. Részlegesen módunk van felmérni a sóbányászok vagyoni helyzetét is, bár csupán a munkába állásukat megelőző életszakaszukból. Azoknak az esetében ugyanis, akik már 1600-ban sóvágóként dolgoztak, forrásunk, az az évi urbárium nem közöl vagyoni adatot, tekintettel arra, hogy a sóvágók libertinusok voltak. Ellenben a sóvágatási jegyzékek segítségével a bányászok névanyagát egészen 1605-ig követni tudjuk. Márpedig az 1604– 1605-ben szolgáló sóvágók376 közül egyesek 1600-ban még nem űzték ezt a foglalkozást. A két időpont között lett sóvágóvá a szigeti Bonos István, akinek 1600-ban semmilyen lábasjószága nem volt. A técsői Gábor Jánosnak rendes telke sem volt, az utcaközben (a széles főutca közepén kialakított kicsiny, szabálytalan telkecskén) lakott. Sóvágó lett a técsői Kegyes Miklós és Varga Gáspár is, akiknek 1600-ban csak egy-egy lova volt. Az 1604–1605-ben már a bányában dolgozó szigeti Varga János – bár ez a vezetéknév elég gyakori a városban – azonos lehet azzal, akit 1600-ban 1 lóval és 2 tehénnel írtak össze. Szigetnek sikerült az alaprajzát, illetőleg az 1600-ban összeírt háztulajdonosok elhelyezkedését is rekonstruálni, amiből kiderül, hogy a sóvágók többsége meglehetősen szembetűnő csoportosulásban a város végén lakott.377
376
MOL E 206 31. cs. fol. 299–300.
377
Glück: Máramarossziget.
177
A sóvágók marginális helyzetére szöveges utalásunk is van, méghozzá Novák János kamaraispántól, aki egy alkalommal azzal javasolja felettesei számára a városokat több sóvágó tartására kapacitálni, hogy engedjék el a bányászokra eső adót. A kincstár vesztesége nem lenne nagy – így a kamaraispán –, „mert azok mind zegeny emberek”378 (és ti. így nyilván kevesebb adó esik rájuk). Egy másik alkalommal Makai Tamás kamaraispán ejtett el néhány érdekes megjegyzést róluk, melyből kiderül, hogy többnyire fiatal férfiak vállalták ezt a munkát, akik azonban, amint szert tudtak tenni szekérre és hozzá fogatra, odahagyták a bányát és inkább sókereskedésbe fogtak.379 Ez a fajta bányásznépesség, abban az időben, amikor mélyebb rálátásunk van rá, a huszti uradalom Habsburg kincstári igazgatásának periódusaiban, csak Técső, Sziget és kis mértékben Hosszúmező társadalmában volt jelen. A 16. század elejéig azonban a sóvágótartó városok köre még Husztra is kiterjedt, Hosszúmezőre viszont nem. Akkoriban ugyanis még Huszton is működött sóbánya (utolsó közvetett adat 1480, közvetetten 1498),380 és az ottani bányához a város adott bányászokat, míg a técsői sóvágók előbb szintén a helyi, técsői (majd annak megszűnése után a rónaszéki) bányába, a szigetiek pedig kezdettől a rónaszéki bányába jártak. Huszt városától az uradalom a 16. század elejétől nem igényelt sóvágótartást (1498-ban még igen, de 1530-ban már biztosan nem éltek a városban bányászok), Técső esetében fenntartotta ezt a kötelezettséget, mivel a viszonylag közeli rónaszéki aknában igénybe tudta venni az innen származó bányászokat, míg Hosszúmezőn valamikor 1555 és 1600 között jelent meg egész csekély számú bányász, igazodva a település méretéhez és a sóhajózás körül már amúgy is jelentős leterheltségéhez.381 A sóvágók számára vonatkozóan csak attól az időtől kezdve vannak adatok, amikor bányászat már csak Rónaszéken folyt. 1530-ban Técsőn 28, Szigeten nincs adat,382 1543-ban Técsőn hiányzik az adat, Szigeten 40, 1554-ben Técsőn 39, Szigeten 50, 1555-ben Técsőn 29, Szigeten 39 főt találunk.383 Técsőn tehát 30-40, Szigeten 40-50 378
MOL E 254 1614. szept. nr. 1.
379
MOL E 41 1551. nr. 47., 78.
380
1480: DF 285 466. (Lánczy-lt); 1498: Mihályi 615–618.
381
1555-ben még nincsenek: MOL E 158 21. köt., 1600-ra ld. az urbáriumot.
382
Az irat ugyanis összevontan adja meg a sóvágók és más egyéb kamaraszolgák (nevesítve: a
gépelyesek és kerekesek) számát 100-ban, ami igen magasnak tűnik, a sókamarai fizikai munkásoknak ugyanis a nagyobb részét a sóvágók tették ki. 383
MOL E 158 21. köt.
178
bányásszal számolhatunk többé-kevésbé állandó jelleggel. A sóvágótársadalom tehát a 16. század második felében, nagyjából az 1557-es és az 1599-es uralomváltás közötti időszakban jócskán le is szűkült.
A többi munkás A többi sómunkás (kerekesek, gépelyesek, sóhordók, kovácsok, fürdős) esetében csak C–E források állnak rendelkezésre, ill. egyetlen szórványadatból ismerünk még név szerint egy kenyérhordót. Összevontan 29 személyről van szó. Ismertnek tekinthető azonban az 1600-as névsoruk is. Az említett 29 személyből az 1600-as összeírásban 12 főt találunk meg Sziget lakosai között libertus státusban. A sókamarai szolgálatért ugyanis mentesség járt a földesúri terhek alól. (A libertus itt teljesen megfelel a másutt inkább libertinus kifejezéssel illetett státusnak.) További 8 főt megtalálunk ugyan az urbáriumban, de nem libertusként, sőt egyeseket nem is Sziget lakosai között. Csakhogy ezek nagy része, 5 fő rendkívül gyakori vezetéknevet visel (Tót, Varga, Kovács, Oláh), vagyis egyszerűen arról van szó, hogy a kamarán szolgáló személy nem azonos az urbáriumban találhatóval. Csupán Pató István, Gáspár János és Jánki Máté neve eléggé ritka ahhoz, hogy az azonosságot joggal tehetjük fel. Ezek tehát 1600 és 1603–1605 között léptek sókamarai szolgálatba. (Egyébként mindhárman Szigeten laktak, és mindhárman sóhordóként helyezkedtek el.) A fennmaradó 9 személy nem szerepel az 1600-as urbáriumban. Tehát aki megbízhatóan feleltethető meg a két forrás között, az majdnem mind (15-ből 12) libertusként van felvéve 1600-ban. Ha ehhez még figyelembe vesszük, hogy az 1600-as összeírásban Szigeten 28 libertus van, a sókamarán pedig a sóvágókon kívül egyszerre 27–29 fizikai dolgozói állás volt (8-8 kerekes és sóhordó, 4 gépelyes, 1 vagy 2 kovács, 1-1 szénégető, fürdős, gazda, kenyérhordó, béres, ill. ugyancsak 1-1 sütő és szakács, mely munkaköröket azonban sokszor egy személy töltötte be), akkor világos, hogy az 1600-ban libertusként említettek azonosak azokkal, akik akkor a kamarán munkásként, de nem sóvágóként dolgoztak. (Közelebbi munkakörüket azonban ez a forrás nem adja meg.) Az 1603-1605-ös forráscsoport keletkezésének idejére tehát közülük maradtak már csak 12-en állásban.
179
A 29 fős névanyagunkat (C–E) így további 16 fővel tudjuk kiegészíteni. Ebből azonban kettőt le kell vonnunk, mert két kovácsnál nem adják meg az iratok a vezetéknevet. Így tehát 43 fővel számolhatunk. Ezek között igen ritka az iparosnév, akárcsak a sóvágóknál (6 eset, ebből is 4 a meglehetősen gyakori Varga név, további egy-egy Kovács és Szűcs). Két másik esetben olyan foglalkozásnév fordul elő, mely egyúttal sókamarai állás, csak épp viselője nem azt töltötte be (Béres György gépelyes és Gazda Gergely kerekes). 7 főnél találunk olyan helységre utaló nevet, mely 1600-ban – a sókamarai dolgozók körén, ill. adott esetben biztosan nem rokon háztartásfőkön (pl. egytelkes nemesen) kívül – ismeretlen az öt városban (Bodolai, Bábonyi, két Verbőci, két Huszti és a besorolásában vitatható Géci/Gecsi). Szigeti családok rokonságába tartozhatott a Szanyi, és a nem kevesebb, mint 4 Kósa nevű munkás, mivel ezek gyakori vezetéknevek a városban, és az öt közül csak itt. (Csak két Kósa foglalkozását ismerjük, az egyik gépelyes, a másik kerekes volt.) Az öt város valamely másikának törzsökös családjával köthetjük össze Pató Istvánt (Técső; egyébként két személy Szigeten is viseli még a nevet, de mindketten marginális helyzetűek, egy zsellér és egy utcaközben lakó), László Mátét (Visk és Técső), Kelemen Andrást (Hosszúmező) és Gáspár Jánost (elsősorban Visk, de Técsőn és Hosszúmezőn is), akik mind sóhordók voltak, valamint az ismeretlen beosztásban szolgáló Csont Jánost (Técső) és Koltor Mátét (Huszt). A jövevény elemek közé pedig Brassai Mihályt (Visken egy igátlan szegényember viseli csupán ezt a nevet rajta kívül), Nyikos Mihályt és Istvánt (Szigeten egy vagyontalan személy), Nemes Boldizsárt (Visken egy pusztatelek tulajdonosa és Szigeten egy pauper), Lakócs Miklóst (senki), Martos Istvánt (senki), Fekzi Mihályt (senki). Bizonytalanul vehető ide Ardai György (Huszton egy darabont és Técsőn egy gazda viseli még e nevet). Nem értékelhetők azok a nevek, melyek túl gyakoriak, vagy legalábbis Szigeten és a parasztvárosokban is található belőlük a sókamarai munkás(ok)on kívül is (Tordai, Veres, Tót, Oláh, Jánki, Farkas, Szász, összesen 9 főnél). A sóvágókon kívüli sókamarai személyzet rekrutációja tehát a szigeti sóvágókéhoz erősen hasonló, azzal, hogy a szigeti famíliákkal rokon dolgozók – bár kevés az adat – inkább gépelyesek és kerekesek voltak, míg a szomszéd parasztvárosok családjaiból idekerült munkások szinte rendre sóhordók. Ez utóbbi alantasabb foglalkozás lehetett, amit az is mutat, hogy esetében sokkal erősebb volt a fluktuáció (az 1600-as urbárium libertusai között azon 12 személy közé, akik az 1603–1605-ös forrásokban is 180
még szerepelnek, 3 gépelyes és 5 kerekes tartozik a lehetséges 12-ből, miközben csupán 2 sóhordó a lehetséges 8-ból). Az állandó jelleggel alkalmazott sókamarai munkásság körén belül volt némi átjárás az egyes munkakörök között, bár ez adataink szerint nem igazán volt jellemző. Az A-ban még szigeti sóvágóként felvett Kelemen András D-ben már sóhordó volt, Kósa István B-ben szigeti sóvágó, C–E-ben viszont e kétségkívül nem ritka néven egy kerekest találunk. Tót Balázs A–B-ben técsői sóvágó, de C–D-ben már gépelyes. Ellenkező irányú váltásra is van példa, de csak kevesebb és bizonytalanabb: az 1600-as összeírásban még libertusként felvett (vagyis már a sókamarán, de nem sóvágóként dolgozó) Huszti István és Csont János utóbb sóvágóként dolgozott. Nagy ritkán alkalmi jelleggel is ragadtak csákányt a bányászok más beosztásban dolgozó munkatársai, elsősorban az amúgy is az akna fenekén dolgozó kerekesek: így Lakócs Miklós, Nyikos István, és egy Tordai András, akinek nevén ugyancsak egy kerekest tartunk számon; továbbá László Mátyás sóhordó és Koltor Máté 1600-ban összeírt libertus. Nekik nyilván egy kis kiegészítő keresetre volt szükségük az adott pillanatban. Ezeknek a munkásoknak a köre éppúgy követte a bányahelyek változását, mint a sóvágóké. Kimondott adatunk ugyan nincs róla, de a sóbányászat működésének módja alapján nem kétséges, hogy eleinte mindhárom bányahely alatti mezővárosban, tehát Huszton, Técsőn és Szigeten is laktak ilyen foglalkozást űző emberek, hisz mindhárom aknának szüksége volt a teljes foglalkozási spektrumra. Miután már csak a rónaszéki bánya maradt üzemben, a sóvágókon kívüli kamarai munkásokat már csak Sziget társadalmában maradtak meg.384
AZ URADALOM A huszti uradalomnál folyó földesúri gazdálkodásról a Habsburg kincstári igazgatás fennhatóságának idejéből (1546–1557, 1600–1604, 1614–1615) maradt fenn érdemi forrásanyag. A központi jelentőségű források, az összeírások ezek közül is csak az utóbbi kettőben állnak rendelkezésre teljes körűen: a 16. század közepéről is van
384
MOL E 158 21. köt., 1543-as dika.
181
várinventárium, de urbárium csak az uradalom falvairól készült,385 és hiányzik az uradalomhoz tartozó – azon belül külön officiális igazgatása alatt álló – rónaszéki sóbányabirtok összeírása is. A továbbiakban az 1600 és 1615 közötti állapotok alapján mutatjuk be a várgazdaságot. Látni fogjuk, hogy ezt az uradalmat ebben az időben lényegében még nem érték el még azok a változások, melyek az ország más tájain már a 16. század utolsó harmadától megindultak.386 A várbirtoknak közvetlenül az udvarbíró igazgatása alatt álló (tehát a sókamarán kívüli) része az öt mezővárosból és öt faluból (Iza, Száldobos, Bustyaháza, Talaborfalva, Dulfalva) állt. Ehhez csatlakozott a máramarosi sókamaraispán alá rendelt sókamarai birtok (lényegében a sóbánya és az alatta fekvő falu). Kétségtelen, hogy az uradalom birtokállománya a 14. század vége (a nagyszabású korai Zsigmond-kori adományok, ill. az öt város földesúri hatalom alá kerülése) után is átment néhány viszonylag jelentős módosuláson. A 15. század elején még mintegy tucatnyi falu tartozott hozzá az öt városon kívül, de a falvak köre a század végére a fent említett ötre szűkült. Ennél sokkal fontosabb, hogy a máramarosi sóbányák eredetileg nem tartoztak a huszti várbirtokhoz. 1435-ben azonban a máramarosi sókamarát egyesítették az uradalommal.387 Akkoriban még három (Huszt, Técső, Rónaszék), de a század végén (1498) is legalább két helyen (Huszt, Rónaszék) folyt Máramarosban sóbányászat, a 16. század elejétől azonban már csak Rónaszék aknái maradtak művelésben.388 A huszti vár körül folytatott (sóügyön kívüli) urasági gazdaságot – melybe jelen fejezetben tekintünk be az 1600 és 1615 közötti állapotok alapján – a birtokállomány ezen változásai nem befolyásolhatták érdemben. A földesúr rendkívüli védelmi feladatot vállalt és vállaltatott az – akkor még erősen eltérő állományú389 – birtokkal, amikor a 14. század derekán egy kivételes stratégiai fekvésű helyen, az egész Máramarost a külvilággal összekötő egyetlen síkvidéki átjárónál, a Tisza huszti „kapujánál”, a Huszt fölé magasodó, magában álló kúp alakú hegyen várat építtetett. Ez az épület volt egyúttal a földesúr egyetlen rezidenciája a
385
MOL E 136 Libri instr. 11. k. fol. 301–307.
386
Maksay: Parasztság és majorgazdálkodás.
387
Engel: Arisztokrácia 180–181.
388
Glück: Sókamara.
389
Az öt város ekkoriban már és még szabad státust élvezett, ellenben a megye többi része még
csaknem egészben a várhoz tartozó királyi birtok volt.
182
birtoktesten. A birtok tehát várbirtok lett: tulajdonosának nem csupán idegen támadás esetén kellett fegyverbe szállnia, de békeidőben is, tehát állandó jelleggel biztosítania kellett a korabeli társadalom legfejlettebb katonai objektumának, egy várnak a védelmét. A birtokon folyó gazdálkodásra így nem csupán az hatott meghatározóan, hogy kiváltságos státusú társadalmi szereplők (többnyire a király, olykor világi előkelők, nemesek) tulajdonolták és üzemeltették, nem is csupán az, hogy a vállalat ennek megfelelően nem gazdasági természetű és alapvetően úrbéri járadékos jellegű volt (ingatlan termelőeszközeinek elsöprő többségét a tulajdonos átengedte jobbágyoknak), hanem az is, hogy eme nem gazdasági cél középpontjában egy mégoly kiterjedt harcos magáncsalád eltartásánál összehasonlíthatatlanul nehezebb és bonyolultabb feladat, a várfenntartás állt. A huszti várbirtok még 17. század legelejei állapotában is híven tükrözi azt a helyzetet, amikor még ezt az igen költséges és összetett feladatot is – néhány jól körülhatárolható partikuláris vonatkozástól eltekintve – járadékra, és nem a földesúr saját közvetlen reálgazdasági tevékenységére alapozták. Más az, hogy – talán éppen a várfenntartás nehézségei miatt – bevetették a cél érdekében az uralkodói regálejövedelmi ágazatok egyikének, a sóbányászatnak a teljes máramarosi birtokkerületét is, az ágazatban országszerte egyedülálló módon. Nézzük meg ezek után az urasági üzemet részletesen az 1600 és 1615 közötti adatokra alapozva. Szántója a földesúrnak alig volt, az 1600-as urbárium visszaemlékezése szerint eredetileg egyáltalán nem, csak a kapitányok vettek el néha a jobbágyoktól némi földet, és vettették be azokat.390 1600-ban 72, 1601-ben 70 köböl búzát vetettek az urasági szántókon (1601-ben 127 köböl búzát arattak), 1604-ben pedig 11 holdon volt búzavetése a várnak, teljes egészében Huszt határában.391 (A vetésterület számait a kétnyomásos rendszer miatt nagyjából kétszerezni kell, hogy szántóterületet kapjunk, avagy még
390
Feltehetően vagy pusztatelkek bevetéséről lehet szó, melyeknek tulajdonosai jószágukkal nem
törődtek, vagy közföldek megkurtításáról. Az aktív lakosok egyéni birtokában lévő földek puszta elvételéről szó sem lehetett. Hogy mit csináltak az öt városi forma jobbágyok, amikor a földesúr ilyesmivel próbálkozott, arra ld. a huszti Csebren dűlő elvétele elleni fellépést: MOL E 136 Libri instr. 7. k. nr. 30., 33., 11. k. nr. 36., 37., 97.; MOL E 21 1551. jún. 4.; MOL E 15 1554. ápr. 20. 391
1600, 1601: HkA HfU RN. 80. Konv. 1603. október fol. 124–129., fol. 267–272.; 1604: HkA
HfU RN. 84. Konv. 1604. május fol. 328–337.
183
inkább összeadni az épp egymásra következő 1600-as és 1601-es adatot.) Ez erős belső eltérést, méghozzá esést mutat: a 70 köböl körüli vetés körülbelül háromszor akkora vetésterületet feltételez, mint a 11 hold, ha egy holdra két köböl vetőmagot számítunk. Mindazonáltal még a nagyobbik szám is elég szerény. Az 1604-es adat – az alacsony helyi terméseredményeket is figyelembe véve – nagyjából egyetlen önellátó parasztgazdaság szintjének felel meg, az 1600–1601-es pedig hároménak. Az uradalom az 1600-as összeírás szerint nem tartott igásállatot, a szántóművelés munkáit az uradalomhoz tartozó falvak népe végezte robotban.392 (Az uradalom mind az öt falujának népe korlátlanul volt köteles robotolni a várnál, szántani, aratni, kaszálni, takarni, hordani egyaránt.) A vár alatt terült el a csűröskert, az urasági szántógazdálkodás központja, a learatott gabona tárolásának és a cséplésnek a helye. Minthogy azonban a vár gabonaszükségletét a csekély majorsági termelés még a falvakbeli úrbéres bevételekkel együtt sem fedezte, a nagyobb részt vásárlásból kellett pótolni. Máramaros kedvezőtlen természeti adottságai miatt sokszor a megye határain kívülről kellett gabonát beszerezni. Volt, hogy Ugocsából, másszor Beregből, időnként egyenesen Lengyelországból hozattak gabonát.393 A fuvarozás feladatát az öt városiakra vetették ki, fizetség ellenében.394 Az uradalmi tisztek a korabeli emberi tömegfogyasztás másik (gabonán kívüli) fő szántóföldi terményét, a zöldségfélék fogyasztásában uralkodó szerepű káposztát is próbálták saját gazdálkodással előteremteni az őrség számára. Az 1600-as összeírás szerint ezt a növényt a jobbágyok által elhagyott pusztatelkeken vetették. A vonatkozó munkákat bizonyára szintén a falusi robotosok végezték, bár erről az urbárium nem tartotta érdemesnek megemlékezni. A jelek szerint, miközben a katonaság kenyérellátásához szükséges gabona megtermelésére érdemi kísérletet sem tettek, a húsfogyasztás belső fedezését nagyobb arányban célozták meg. Az 1600-as összeírás szerint a várgazdaságban tartottak néhány 392
Ld. mindkettőre az 1600-as urbáriumot (a várgazdaság inventáriumát és a falvak terheinek
393
MOL E 254 1600. nr. 49.; MOL E 254 1601. január nr. 24.; MOL E 254 1601. március nr. 4.;
leírását). MOL E 254 1601. november nr. 19.; MOL E 254 1602. május nr. 16.; MOL E 254 1602. július nr. 12.; MOL E 250 8. cs. nr. 137. „D” mell.; MOL E 254 1614. augusztus nr. 30. 394
Ld. a fuvarterhek szabályozását az 1600-as urbárium alapján az öt város úrbéri helyzetére
vonatkozó fejezetben. Egy konkrét eset, amikor a városok polgárait küldi búzáért a várkapitány (1600): MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 63. fol. 6.
184
tehenet (1602-ben némi növekedéssel már 9-et)395 és némi baromfit is. Azonban, akárcsak a parasztok, a katonák is inkább azokat az állatfajokat fogyasztották, amelyek kisebb súlyuknál fogva egyszerre kevesebb húshozamot adtak, ill. húsuk jobban tartósítható volt. Esetükben nyilván szerepet játszott a védelmi szempont is, hiszen ostromzár idején nem tudtak vágni, erre gondolva magában a várépületben kellett folyton tartósított húsfélét raktározni. A várgazdaság tehát nagyobb volumenben sertés- és juhtenyésztéssel foglalkozott. 1600-ban a majorságnak 70 disznaja volt, juha ugyan épp egy se, de az urbárium megjegyzése szerint azelőtt volt 300 vagy több is. 1602-re pedig már ismét létrehoztak egy 120 állatból álló nyájat.396 Az uradalom ezzel sertéstartásban mintegy kétszeresen múlta felül a saját jobbágyai sorában található legnagyobb tenyésztőt (a hosszúmezei Istók Mihály 36 állattal), juhtartásban pedig – ha a 300-as adatot vesszük alapul – csupán feleakkora szintet ért el (a szigeti Varga Tamás 600 állattal). A vár húsellátását, úgy tűnik, a várgazdaság meg is tudta oldani a majorban tenyésztett és a tized címén beszolgáltatott állatokból, legalábbis vásárlásra csupán egy adatunk van.397 A pénteki halfogyasztás egy részét fedezték bizonyára a földesúr halas(„kárászos”) tavából, mely az 1600-as összeírás szerint szintén Huszton volt. Minthogy az állatokat a földműveléssel ellentétben már nem lehetett a jobbágyokra bízni, a jószágtartás szükségessé tette állandó (konvenciós) személyzet alkalmazását,398 illetve egy gazdasági üzemközpont létesítését. Ez volt a majorház, az említett csűröskert mellett. Benne egy majorosasszonyt találunk 1600-ban. Egészen biztosan rá volt bízva a baromfi, de itt a majorháznál kellett legyen a lábasjószág helye is, amikor épp nem hajtották őket legelőre. A jószág külön személyzetet igényelt. A sertéskondát az uradalom két kanásza makkoltatta. Kizárólagos forrásunk az uradalom személyzetére, az 1600-as urbárium és provizori konvenció rajtuk kívül azonban senki mást nem említ. Sem bérest, sem azt, hogy az urasági juhnyájat hogy gondozták. Ennek az lehet az oka, hogy akkor éppen nullán állt a juhállomány és a tehenek száma is
395
MOL E 254 1602. július nr. 3.
396
MOL E 254 1602. július nr. 3.
397
MOL E 250 fasc. 8. nr. 137. „E” mell.
398
A huszti udvarbíró alá tartozó gazdasági személyzetre vonatkozó minden további adat az 1600-
as urbárium 1815. évi másolatához mellékelt datálatlan, de bizonnyal szintén 1600-ból származó provizori konvencióból (MOL E 156 fasc. 174. no. 25/b p. 336.), valamint magából az urbáriumból (p. 8., 35.) került elő.
185
minimális volt, szemben a sertésállománnyal. A kevés tehén a majorosasszony keze alatt lehetett, de normális körülmények között valószínűleg voltak az uradalomnak bérese(i). A majorház mellett egy gyümölcsös (benne méhessel) és egy veteményes kert is elterült, ahol azonban talán inkább csak a személyzet, ill. a vár tisztjei, esetlegesen az épp helyben tartózkodó földesúr asztalára termeltek. Ezeknek a létesítményeknek a gondozása nem a majorosné feladata volt. Az uradalom alkalmazott egy kertészt, a méhészet munkáit pedig feltehetően a szomszédos Izán lakó libertinus „Mihiz” Tamás (az 1600-as urbárium szerint „varhoz valo zolga”) látta el, cserében paraszti terhek alóli felmentéséért. Saját szőlőgazdasága az uradalomnak nem volt egyáltalán, a szőlő ugyanis egyáltalán nem termett meg a megyében. Így a katonaság eltartásához szükséges bort teljes egészében vásárlással kellett beszerezni, és méghozzá a megyén kívülről, többnyire szintén szatmári, ugocsai, beregi borvidékekről, de olykor Erdélyből.399 A bor fuvarozását szintén az öt városiak fizetett köztelező munkájával oldották meg.400 A várbeliek fogyasztásához szükséges sót természetesen az uradalom saját rónaszéki sóbányája szolgáltatta, ezt azonban már megint csak városi szekereseknek kellett Husztra fuvarozni. A vizet is lentről, lovakkal kellett felhordani a várba, mivel a huszti várban levő kút és ciszterna vize csak mosásra és főzésre volt alkalmas, ivásra nem.401 Erre azonban az uradalom saját tulajdonban vízhordó lovakat tartott,402 nyilván azért, mert a többi szállítmányozási feladattal ellentétben a vízhordás mindennaposnak számított, ezért nem lehetett az öt városiakra terhelni. Az élelmen kívül a legalapvetőbb, természetben biztosítandó jószág a téli tűzifa volt. A vár tűzifa-szükségletét feltehetően abból a mennyiségből oldotta meg a provizor, amit a falvaknak kellett beszolgáltatniuk, és amit a falusi jobbágyok minden bizonnyal egészen a várig el is szállítottak.403
399
1582-ben a városok sérelmesnek találták, hogy Kornis Gáspár főkapitány Magyarország helyett
Erdélybe küldte őket borért, azaz a rendes gyakorlat az ellenkezője lehetett. ÖK 1/12. 400
Ld. a fuvarterhek szabályozását az 1600-as urbárium alapján az öt város úrbéri helyzetére
vonatkozó fejezetben, valamint az előző jegyzet. 401
Ld. erre az 1744-es urbárium vonatkozó megjegyzését: MOL E 156 72/39 fol 1.
402
HkA HfU RN. 84. Konv. 1604. május fol. 328–337.
403
Ilyetén terheiket ld. az 1600-as urbáriumban.
186
A várgazdaságban kiemelten fontos szerepet játszott a várőrség lóállományának eltartása. Nagyszerűen jelzi ezt, hogy még az uradalom fent említett szűkös szántóterületen is helyet biztosított – a búza mellett – a zabnak.404 (Ha búzát is vethettek, aligha fogyasztottak zabkenyeret.) Ugyancsak a katonai lótartással függ össze, hogy a várbirtok sokkal inkább tartott saját kezelésben réteket, mint szántókat. 1600-ban a huszti határban hetet, Száldoboson egyet, kettőt pedig a messzebbi Talaborfalván is. A rétek 1600-ban 62 öl szénát termettek, ami tekintélyes mennyiség.405 Pedig, mint láttuk, igásjószág nem is volt a vármajorban, csak néhány tehén. Egyértelmű, hogy a szénát túlnyomórészt a várkatonaság lovainak fogyasztására szánták. A rétek munkáit (takarás, hordás) az 1600-as urbárium szerint ugyancsak a falvak robotosaival végeztették a tisztek, ellenben a várba városi szekeresekkel hordatták fel.406 A vár tisztjei által a belső fogyasztás céljaira ilyen vagy olyan forrásból összehordott termények további feldolgozása szempontjából kiemelhető a gabona lisztté őrlése mint amelyre az uradalom saját üzemet, malmot tartott fenn. (1600-ban kettő is volt, 1614-ben már csak egy.) Hosszú távon sokkal jobban megérte így, mint ha idegeneknek (saját jobbágyainak) kellett volna malomvámot adnia. Az állandó üzem megkívánta uradalmi molnár alkalmazását. Az uraság saját mezőgazdasági(–terményfeldolgozó) üzeme mindebben ki is merült. Semmiképp sem értékelhetjük azonban a látottakat egy jellemzően járadékos üzemként. Az önellátásnak akár saját gazdálkodás, saját termelés útján történő teljessé tétele (a terményjáradékoknak a szükségletek szintjéig való kipótlása) törekvésként csaknem minden ágazatban megfigyelhető, egyik-másikban úgyszólván teljes sikerrel. Leginkább a – részben amúgy is a lovak takarmányozását szolgáló – szántóföldi gabonatermesztés tűnik olyannak, amelyben az urasági gazdaság járadékos és üzemgazdasági teljesítménye együttesen is messze elmaradt a szükségletektől (leszámítva természetesen a teljes egészében a birtokon kívülről fedezett borfogyasztást). A piaci magatartás sem hiányzott abszolút módon az uradalom gazdaságából. Az udvarbíró olykor eladott egyet s mást a majorság bizonyos terményeiből, ill. a járadékos terménybevételekből. Ezek azonban csak a terménybevételek és a szükségletek közötti
404
MOL E 254 1601. június nr. 73.
405
Uo.
406
Ld. a fuvarterhek szabályozását az 1600-as urbárium alapján az öt város úrbéri helyzetére
vonatkozó fejezetben.
187
eseti rugalmatlanságok elhanyagolható következményei voltak. Már inkább tekinthető újabb és figyelemre méltó fejleménynek a huszti udvarbírónak a kocsmatartással kapcsolatos javaslata feletteseihez,407 amit ráadásul csakis vásárolt italokra alapozva valósíthatott meg. Valamint az, hogy sókereskedéssel is megpróbálkozott, amihez az árut ugyancsak „vásárolta” – mármint a várúr másik tiszttartójától, a sókamaraispántól.408 Amennyiben ez utóbbi fejlemények valóban újabb jelenségnek számítottak a huszti uradalom gazdálkodásának az 1600 és 1615 körüli forrásokból feltáruló képén belül, annyiban inkább a 15. század második felétől induló konjunkturális korszakhoz kötődnek, semmint a földesúri gazdálkodásnak a következő korszakban tapasztalható változásaihoz, amikor is a gazdálkodásnak a belső fogyasztási célon kívül eső szférájában inkább a termeléstől fogva házi tevékenységek játszottak szerepet. A katonák és lovaik fogyasztásának kétségkívül legalapvetőbb oldala, az élelmezés (és fűtés) körén kívül azonban egyéb szükségletei is voltak a várgazdaságnak. Olyanok, amelyek fedezése csaknem teljes mértékben készpénzt igényelt. Egyrészt a huszti várnak mint az egész tájon példátlanul jelentős és összetett építménynek a rendben tartása (ebben a korban már alkalmasint fejlesztése), másrészt pedig a helyőrség, a háztartási és gazdasági munkások, valamint a gazdatisztek fizetése. Ezek a feladatok a 15. század második fele és a 17. század eleje közötti korszak jelenségeivel összefüggésben súlyosbodtak is, amennyiben sort kellett keríteni a vár épületének első és egyetlen nagyobb korszerűsítésére (a Ferdinánd-bástya építése a 16. század közepén), ill. az írásbeliség bővülésével (a mögötte álló, ebben érdekelt társadalmi csoport színre lépésével) a gazdatiszti (hivatali) személyzet is összetettebbé vált, még egy ilyen szerény írásbeliséget igénylő üzemnél is. Az emberek és lovak eltartásáért még kisebb-nagyobb sikerekkel síkra szálló várgazdaság elől ezen a ponton úgy elhúzott a cél, hogy még gondolni sem lehetett az elérésére pusztán az eddig ismertetett eszközrendszerrel. A huszti uradalom egyszerűen nem volt képes érdemben készpénzt termelni. Készpénzbevételeinek túlnyomó többségét az öt város adója tette ki. Ami ezen felül volt, szinte elhanyagolható. Teljesen
407
MOL E 254 1601. február nr. 38., 63., 73.
408
Ld. a 4. jegyzetben idézett számadás-kivonatokat. Maga az udvarbíró úgy vélte, hogy még a
saját fizetésének fedezésére is alig elegendő az általa kezelt jövedelem: „meine besoldung khan ich schwerlich auß dem husstischen einkhomben, so undter meiner gewalt sindt, haben”. MOL E 254 1601. február nr. 38.
188
tárgyilagosan
nyilatkozott
a
huszti
udvarbíró,
miszerint
az
általa
kezelt
(készpénz)jövedelem még a saját fizetésének fedezésére is alig elegendő.409 Ennek fényében érthető, hogy 1435-ben a várbirtokhoz kapcsolták a máramarosi sókamarát.410 A huszti vár fenntartását az 1600 és 1615 közötti számadásjellegű forrásanyag tanúsága szerint lényegében ez a lépés tette belső uradalmi erőforrásokból lehetségessé.411 A sókamara korabeli gazdálkodását egy tanulmányomban részletesen bemutattam, ezért itt mellőzöm.412 Csupán annyit jegyzek meg, hogy a sókamaraispán – noha maga is a vár egyik, az udvarbíróval egyenrangú tiszttartója volt ekkoriban – gyakorlatilag csak készpénzt adott és a tényleges várfenntartási munka megszervezésében sem vett részt. (Ez utóbbi – a köztük fennálló munkamegosztás szerint – az udvarbíróra hárult. Érthetően, hisz az udvarbíró Huszton székelt, a kamaraispán viszont ekkor már Rónaszéken.) Így aztán beavatkozása a huszti várgazdaságba csupán egy jókora készpénzinjekciót jelentett, egyébként a sóügy és járulékos ágazatai szépen elváltak az uradalom birtoküzemének többi tevékenységétől, így az általunk itt adott képet sem érintik a sókamara működésének részletei.
TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK A 15. SZÁZAD MÁSODIK FELÉTŐL A 15. század második felétől új jelenség figyelhető meg az öt város társadalmában: a világi értelmiség, legalábbis a világi hivatalnokréteg megjelenése.
409
„meine besoldung khan ich schwerlich auß dem husstischen einkhomben, so undter meiner
gewalt sindt, haben”. MOL E 254 1601. február nr. 38. Ebben az időben az öt város adóját a Szepesi Kamara közvetlenül a saját pénztárába rendelte, az tehát nem az udvarbíróhoz folyt. MOL E 254 1601. február nr. 73. Az pedig nem változtat a helyzeten, hogy magát az udvarbírói posztot csak a Szepesi Kamara birtokba lépésekor, 1600-ban hozták létre, előtte nélküle is működött az uradalom. 410
Engel: Arisztokrácia 180–181.
411
A sókamara jövedelmének szerepe a várfenntartásban világosan kiderül a következő iratokból:
MOL E 254 1601. március nr. 4.; MOL E 254 1614. szeptember nr. 1.; MOL E 254 1614. október nr. 3., továbbá ld. a számadások feldolgozását Glück: Sókamara. 412
Uo.
189
Az írástudók Korszakunkon
belül
a
világi
hivatalnokoké
gyakorlatilag
az
egyetlen
foglalkozási–megélhetési csoport, amelynek tagjairól az „egyéni” forrásanyag is olyan mennyiségben áll rendelkezésre, hogy abból összefüggő kép bontakozzon ki. Éppen ezért őket nem valamely kiemelt jelentőségű átfogó forrás középpontba állításával érdemes megközelíteni, hanem a csoportba sorolható életpályák, családok történetén keresztül. Az alábbiakban tárgyalt személyek körét négy szempont alapján jelöltük ki: hogy világi státusú legyen; hogy kifejezetten tanultságot (itt konkrétan: írás-, ill. ami ezzel a kor iskolarendszerében413 úgyszólván együtt járt, latintudást) igénylő alkalmazotti állást töltsön be (az ilyen állást nevezzük hivatalnokinak); hogy ennek révén társadalmi felemelkedést érjen el családjának előző generációihoz képest (akiknek helyzetébe természetesen bizonyos vonatkozásokban még ő maga is beleszületik); és végül, hogy helyi származású legyen, azaz legalább már az apja is az öt városban éljen. Az utóbbi két szemponttal a kérdés tárgyalásába vonható személyek körét magán a világi hivatalnokrétegen belül is korlátozzuk. Kutatásunkból nem hagytuk ki a bevándorlókat és azokat sem, akik minden kiemelt attribútum (foglalkozás–megélhetési mód és a kiemelt státusok) tekintetében felmenőjükkel azonos csoportba esnének. Egyelőre azonban róluk nem számolunk be. A világi hivatalnokokkal kapcsolatosan levonható társadalomtörténeti tanulságokkal ugyanis elsősorban a helyi származású, felfelé mobil személyek szolgálnak.
* Az öt máramarosi városban a legkorábbi olyan személy, akit a fentebb körülhatárolt csoportba sorolhatunk, nem sokkal a 15. század közepe után tűnik fel. 1460-
413
Mészáros: Városi iskoláink.
190
ban iktatják a Szigettől nem messze fekvő Csidepataka puszta örökjogú birtokába Szigeti Péter deákot és utódait.414 Sajnos személyes nemességszerzését nem ismerjük. Péter deák szolgálati helyéről nincs adatunk, de az feltehetően a máramarosi sókamara volt. Az említett 1460-as iktatás alapjául szolgáló királyi adományt ugyanis az oklevél utalása szerint – saját érdemei mellett – Istenmezei (de Istenmezeye) Albert máramarosi sókamaraispán közbenjárásának köszönhette, márpedig az oklevelekben említett hasonló közbenjárások általában a két személy közti valóságos aláfölérendeltségi kapcsolaton alapulnak.415 A kegy azért is különleges, mert magát a pusztát is csak ekkor hasították ki a rónai sókamara birtokából (elhelyezkedése alapján kétségkívül Felsőróna falu határából), kifejezetten Péter deák részére. Addig tehát a terület nem volt önálló határokkal rendelkező szabad („nemesi”) birtok. A szolgálattevő ura általi megjutalmazásának ilyen megoldására anyagunkban egyetlen más példa sincs. Ebből kiindulva feltételezhetjük, hogy Szigeti Péter deák nem holmi beosztott hivatalnok – írnok, számtartó, kulcsár, sószámláló vagy efféle – volt, hanem legalábbis egy önálló officiolátus irányítója. Legnagyobb valószínűséggel bányakamarai (al)kamarásságra gondolhatunk, hisz a sókamarák szervezetében ezek számítottak a legrangosabb és legkiterjedtebb alárendelt hivataloknak. Alkalmasint éppen a rónaszéki bányakamarát vezethette (amelynek birtoktestéből a pusztáját is kihasították), bár erre végső soron semmilyen közvetlen adat nincs. Péter deák már 1459-ben királyi ember volt, amikor megjárják a Szigethez közeli Remete határát a helybeli pálosok részére.416 (Ez különben szintén kiemelt helyzetre utal a világi hivatalnokok említett alsó, teljességgel beosztotti státusú rétegéhez képest.) A család valódi vezetékneve feltehetően a Nyikos volt, Péter deák fiági unokája, János ugyanis ezen a néven szerepel a 16. század közepén.417 A leszármazók továbbra is Szigeten éltek nemesként, egészen addig, míg az ág az unokákban ki nem halt. Családi kapcsolatot is csak ebből a generációból ismerünk: Péter deák egyik leányunokáját az a Cserepnye Pál vette nőül, aki a 16. század közepén a város
414
DL 15 414 (NRA; a leleszi konvent iktatási jelentése, 1460; eredeti); DL 15 428 (NRA; az
alispán és a négy szolgabíró bizonyságlevele az iktatásról és a puszta határainak megjárásáról, 1460; a leleszi konvent eredeti átíró oklevelében, mely Péter deák kérésére készült 1461-ben). 415
A későbbiekben több ilyen összefüggést igazolunk (legkorábban a 16. század végéről).
416
Mihályi 429. (I. Mátyás iktatási parancsa, 1459; átirat a leleszi konvent jelentésében)
417
Lelesz Stat Z 12 (1546); KirKv JZs 205. sz. (1569).
191
egytelkes nemesei közé tartozott. A másik unoka, az említett János pedig nagyapjához hasonlóan királyi emberi tisztet viselt a 16. század közepén.418
* Sajnos a 16. század elején élt Szigeti Bertalan deák esetében még a királyi hivatalnoki álláshelyre is csak következtetni tudunk. Neve alapján bizonyos, hogy élete egy szakaszában a szülővárosán kívül élt, úgy azonban, hogy – alább említendő teleknemesítésének tanúsága szerint – rezidenciáját továbbra is ott tartotta. Ennek aligha volt más oka, mint a királyi szolgálat, ezt pedig egy deák aligha más minőségben teljesítette, mint írástudóként. Sajnos azonban szolgálatának minőségére nincs adatunk. Bertalan deák olyan kegyet nyert el az uralkodótól, amit ebben a korban még csakis olyasvalaki kaphatott, aki közvetlenül szolgálta a királyt. Szigeten fekvő telkét II. Ulászló király nemesi birtokká tette, melynek alapján őt 1515-ben iktatták a birtokba János testvérével és Zsófia nővérével együtt.419 Sajnos nemeslevelét, mellyel személyes nemességét kapta, szintén nem ismerjük. Szigeti Bertalan 1514–1519 között többször volt királyi ember szigeti birtokügyeknél.420
* Az első olyan emberünk, akinek szolgálati helyét is forrásszerűen ismerjük, Szigeti György deák. Szerencsés véletlen folytán ugyanis fennmaradt (nem az elpusztult család iratok között, hanem a leleszi hiteleshely nemeslevél-gyűjteményében) az armálisa, melyet 1519-ben nyert, márpedig az oklevél szövege szerint akkor a királyi kancelláriában dolgozott jegyzőként. Az oklevél nem pusztán személyes nemesítés: az uralkodó György deákot a Péter nevű testvérével együtt – mint nemtelen szülőktől származókat – megnemesíti, címert adományoz, ezen felül szigeti atyai telküket is eximálja, nekik és utódaiknak
418
Lelesz Stat Z 14 (1547).
419
DF 212 557 (Lelesz Stat), DF 212 593 (Lelesz Stat).
420
Mon. rust. 226., 296., 460.
192
adományozza. Engedélyezi továbbá, hogy a város határában két malmot építsenek, ahol csak akarnak, más malomtulajdonosok sérelme nélkül.421 Szigeti György deák pályafutása már felkeltette a kutatás érdeklődését,422 köszönhetően annak, hogy – az ebben a társadalmi rétegben amúgy is ritka kivételesen fennmaradt – nemeslevele igen érdekes adalékokat tartalmaz a pályafutására. Az irat ugyanis elmondja, hogy György deák éppenséggel nem csak a tollforgatásban jeleskedett: ifjúkorában (nuper vixdum ephebus) éveken át szolgált a végeken, egy törökökkel vívott összecsapásban halálos jellegű sebesülést is szerzett, később pedig a parasztháborúban (1514) harcolt a felkelők ellen. Az armális valóban kivételes bepillantást enged egy kancelláriai deák életpályájába, ahogy Bónis értékeli,423 de – ami a katonai kezdeteket illeti – épp egy atipikus pálya esetében, és alighanem éppen ezért.
* Szigeti (Vas) Antal deák egy olyan poszton tűnik fel forrásainkban először, ami hivatali pályájának semmiképp sem lehetett a kezdőpontja. Ez a poszt ugyanis Máramaros megye alispánsága. Részben a szakirodalomban, részben saját anyagunkban található analógiák alapján egy közrendből kiemelkedett, de nemesként még birtoktalan személy csakis egy módon kerülhetett a szóban forgó tisztségbe: akkor, ha személyes kötelékek fűzték az ispánhoz, vagy akár – mint esetünkben – közvetlenül az ispánokat kinevező uralkodóhoz. Az ispánok (és uralkodók) korszakunkban kezdenek alkalmazni feltűnően szívesen megyei posztokon éppen tanult, írástudó személyeket (nem egyszer közrendből kiemelkedetteket), akiknek az ispánhoz (uralkodóhoz) fűződő megelőző kapcsolata is rendszerint éppen ezen az alapon: hivatalnoki állás vállalása útján alakult ki. Csakis úgy képzelhető el Antal deák bekerülése is a megyei adminisztráció élére, ha őt ura egy megelőző szolgálati helyről mozdította ki. Hogy ez az úr nem az ispán, hanem maga az
421
Mon. rust. 458–461. (Lelesz Arm; a kiváltságlevél); DF 212 556 (Lelesz Stat; az iktatási
parancs jelentésfogalmazvánnyal); Mon. rust. 471., ill. 458–461. (Múzeumi Törzsanyag; az iktatási jelentés a parancs átiratával). Vö. még DL 25 009 (NRA; utóbbi irat 18. századi másolata). A címerben egy páncélos vitéz, akinek mellébe nyílvessző fúródik. Vö. Turul 1891. 159. 422
Bónis: Értelmiség 331.
423
Bónis: Értelmiség 331.
193
uralkodó volt, azt a körülmények világossá teszik. Közvetlenül azután került ugyanis Antal deák a máramarosi alispánságba, hogy Ferdinánd király csapatai 1546-ban hatalmukba kerítették Huszt várát és ezzel Máramaros megyét. A két rivális magyar király közötti éles politikai váltás után a megye új, Habsburg uralkodója rögtön kívülről hozott bizalmi embereket helyezett a legfontosabb helyi hatalmi pozícióba, a huszti várnagyságba (Brodarics Mátyást, a püspök öccsét és Mekcsei Istvánt, a későbbi egri vicekapitányt), amellyel együtt járt a megyésispánság is. Bizonyára nem alakultak még ki a megfelelő kapcsolatok a helyi birtokos nemességgel még ahhoz sem, hogy akár csak a megye helyettes vezetőjét körükből válasszák ki egy ilyen kényes hatalmi helyzetben. A két ispán pedig, akik alapvetően és eredendően voltaképp várkapitányok voltak, nem rendelkeztek megfelelő familiárisi körrel, mindketten csupán a köznemesség soraiba tartozván. És talán Ferdinánd király kormányzata igényt tartott még az alispánnak a közvetlen kiválasztására is. Így találhattak rá arra az emberre, aki éppen ebből a megyéből származott, továbbá a király kormányzatában állandó alkalmazottként, hivatalnokként már teljesített és megszolgált bizonyos bizalmat, végül írástudóként kiválóan alkalmas volt a komoly jogszolgáltatási feladatok ellátására. Antal deák nem sokkal az uralomváltás után, 1547-ben tűnik fel az alispánságban. A továbbiakban megszakításokkal többször tölti be a tisztséget (olykor másodmagával), egészen 1563-ig.424 Ez pedig azt jelenti, hogy az 1557-es újabb uralomváltás után nem hagyta már el lakhelyét, hanem sikeresen keresett kapcsolatokat a régi-új hatalommal, a Szapolyai-párttal. Vas az alispánságának idejétől kezdve részesült uralkodói kegyekben. Legelőször következett természetesen a személyére és a szigeti atyai házára (domus paterna) szóló nemesség. 1548. novemberi folyamodványában kérelmezte mindkettőt.425 A kiállított oklevél ugyan nem maradt fenn – már a család sem rendelkezett vele a nemességigazoláskor426 – de kétségünk sem lehet felőle, hogy Antal deáknak sikerült azt 424
Berger nr. 1822–1824., 1831., 1836. (1547–1548); Lelesz AA 1548 6/32 (1548. júl. 12-én már
nem); Berger nr. 2406., 2432., 2437., 2439., 2441. (1558); MOL F 2 Prot. Taracközi p. 262–264. (1558); Berger nr. 2806. (1563). 425
MOL P 2011 5. tétel (1548. nov. 12.; átirat Bereg megye bizonyságlevelében, mely a család
nemességét igazolja, a könyv alakú bizonyságlevél p. 8.-ján). 426
Armálist ugyanis nem mutattak be. Nyilván épp ezt kívánták pótolni az idézett
folyamodvánnyal, mely ezek szerint akkor még a családi levéltár darabja volt. Ma már a folyamodványt is hiába keressük ott.
194
elnyernie. 1549-ben ugyanis a király új adománya és nemesítése címén iktatják az említett atyai telek, továbbá egy a szigeti határon (a Forráspatakán) álló malom (molendinum erupticium) és az ezekben fekvő királyi jog birtokába, ez pedig a személyes nemességet is feltételezi.427 (Mindez azt jelenti, hogy alispánsága kezdetén még nem volt nemes.)428 Az uralkodói szolgálatban álló világi hivatalnokok pozíciójának igazi mércéje a jobbágybirtok-adomány. Ehhez csak egy igen szűk kör tudott hozzájutni azokon belül is, akik az udvarban, az uralkodói kormányzatban, az uralkodói pénzügykormányzatban vagy a kúriai bíróságoknál álláshoz jutottak; egyszerű írnokként erre gyakorlatilag nem volt lehetőség. Vas Antal azok közé tartozott, akik részesültek a birtokadomány kegyében, még ha nem is szorosan véve az uralkodótól, hanem annak helytartójától. A szóban forgó adományok jellemzően Sziget környéki, főként kaszói járásbeli román nemesek birtokaira vonatkoztak. Megszerzésükben Antal deáknak két állandó partnere volt, Pécsi (de Quinqueecclesiis) Bertalan deák és Szigeti Gergely deák, akik az oklevelekben adományos társként szerepelnek. 1548-ban néhai Barcánfalvi Márk barcánfalvi és mikolapataki, Gyulafalvi Bud gyulafalvi, deszei, hódpataki, hotini és hernécsi, Bylycz Lázár és János farkasrévi, valamint Borka Balázs alsórónai részbirtokába – már mint kezeik közt lévőbe –, valamint az ezekben fekvő királyi jogba próbálják hármójukat iktatni, de mindenütt volt ellentmondás.429 Ugyancsak ők kapták meg gyulafalvi Iwanka György Gyulafalva, Desze, Hernécs lakott falvak-, valamint Darna, Sópataka és Nyíres pusztákbeli részbirtokait és a megfelelő királyi jogot, melyekbe – szintén mint már kezeik közt lévő birtokokba – 1549ben hasonlóképp ellentmondás miatt iktatták őket sikertelenül.430 (A két adományban együtt 9 falu és 3 puszta részleges birtokáról van szó. A birtokrészek nagysága nem ismert.) Mindkét esetben kúriai per keletkezett az ellentmondásból. Az elsőnél azt az ítéletet ismerjük, mely a két Bylycz farkasrévi részbirtoka ügyében született 1549-ben, a
427
Lelesz Stat U/V 67.
428
Az említett folyamodványban Antal deák saját magát nemtelennek nevezi. Az irat ugyan csak
kései átiratban maradt fenn, így a dátumot (1548. november) illetően felmerülhet a másolási hiba lehetősége is, ezt azonban gyakorlatilag kizárja, hogy az iktatás (mely az ugyenezen folyamodványban kérelmezett teleknemesítéshez kapcsolódott) időben szépen illeszkedik a kérelemhez). 429
Lelesz Stat Z 15.
430
Lelesz Stat Z 13.
195
második esetben pedig azt, mely Iwanka György gyulafalvi birtokrésze ügyében 1551ben. Mindkét döntés Vasék számára kedvezett, a végrehajtás során azonban Farkasréven Bárdfalvi Kis János, Gyulafalván pedig Fycze Illés egyszerűen erővel elűzte a királyi embert és a konventi tanúbizonyságot.431 Ezek a birtokok később sem találhatóak a család kezén, vagyis a régi nemesség sikeresen védekezett, elzárva a három alacsony sorból jött értelmiségit attól, hogy ezen az úton váljanak birtokos nemessé. Függetlenül ettől, az adományban megnyilvánuló kegy nagyon is jellemző az adományosokra. Továbbá az is, hogy mindkét esetben magszakadás képezte a jogalapot: a királyi adományozási lehetőség megnyílásáról a tűzhöz közel ülve lehetett értesülni. A világi hivatalnokok a nemesi státus megszerzését még csupán az uralkodótól várhatták és várták, de megélhetési viszonyai jobbra fordulását, ezen belül pedig az úrbéri járadékos életforma elérését korántsem. Az ügyön keményen rajta voltak ők maguk, önállóan. Antal deák szerzeményeiről is van néhány adatunk, melyek töredékesen, de rávilágítanak a szóban forgó folyamatra. Arra, hogy egy készpénzben bővelkedő világi hivatalnok hogyan alakítja ki gondosan azt a településhatáron belüli, a közvetlenül uralt ingatlanokból álló jószágállományt, melyre a vagyonstátust érintő uralkodói kegy, a teleknemesség (valamint egy esetleges királyijog-adomány) épülhet; és arra, hogy miként figyel és csap le ezután a környék régi birtokos nemességének körében felmerülő nehézségekre, hogy jobbágyokhoz jutva a megélhetésnek új minőségét érje el. Ami a közvetlenül uralt ingatlanokat illeti, beltelek, mint láttuk, már apai örökségként is szállt Antal deákra. A lakótelkeken kívül rendszerint a malmokat tudjuk a legjobban követni az ezekhez kapcsolódó különleges birtokiratokból. 1546-ban Antal deáknak már volt egy malma az Izán (ugyancsak Sziget területén), melyhez abban az évben megvásárolta a szomszédos másik malmot két közrendű városlakótól. Ennek a malomnak azonban végül nem jutott a birtokába. Az ugyanis az ügyletkötés ideje táján leégett, majd a helyreállítása után az eladók másvalakinek, Pesti György deáknak idegenítették el, amiből birtokvita alakult ki. Vas végül lemondott a malomról a riválisa javára.432 1549-ben viszont, mint láttuk, Vas Antalnak már volt egy újabb malma a határ egy másik pontján.433 Ami a termőföldeket illeti, családi levéltár híján, a városi levéltár
431
Lelesz Prot X. fol. 182v–183r, VII. fol. 180v–181r.
432
Lelesz AA 1548 6/32; Lelesz Prot X. fol. 185r–v.
433
Ld. az 1549-es iktatását. Az abban szereplő malom nem lehet azonos azzal, amelyek az 1546-os
perben szerepelnek, utóbbiak ugyanis az Izán, amaz viszont a Forráspatakán állt.
196
jegyzőkönyvi korszaka előtt csak kivételes szerencsével lehet ezekről bármi értesülést szerezni. Tulajdonképpen most is csak egy másik (egykori) családi levéltár segít: Szigeti Szabó György deáknak a javarészt az ingatlanügyleteiről vezetett feljegyzése, melyet alább fogunk tüzetesebben szemügyre venni. Ebben az iratban Vas Antal kifejezetten birtoképítő gazdaként tűnik fel: többször kerül elő, amint szántót, rétet, majorkertet, malmot ad-vesz, vagy legalább éppen birtokol.434 Szorosan
ide
tartozik
Csidepataka
puszta
megszerzése,
az
ugyanis
jobbágylakosság híján a többi közvetlenül uralt jószággal azonos módon volt hasznosítható a tulajdonosa számára. A pusztát Vas Antal Nyikos Jánostól, a fent említett Szigeti Péter deák fiági unokájától vásárolta örökjogon. Az iktatásának azonban Nyikos nőtestvéreinek nevében ellentmondtak.435 A család jobbágytartó nemesi életmódját Antal deák a helytartói adománnyal – a régi birtokosok ellenállása miatt – elmulasztotta, a saját szerzésével megalapozta. A partner, vagy inkább ellenfél ezúttal is egy régi családból való kisbirtokos nemes, ám már nem Sziget környékén, hanem Bereg megye dél-délnyugati, sík részén. Itt fekszik Daróc, ahol is Antal deák zálogba vett egy jobbágytelket Daróci Istvántól, majd pereskedésbe kezdett vele, melynek során annak összes egyéb birtokait is megszerezte.436 A Szigeti Vasok ezen a vidéken lettek birtokos nemesek. (A család későbbi fő birtoka nem Daróc, hanem a közeli Gulács lett, az itteni részjószágot azonban csak Antal deák fia, Márton kezén tudjuk először kimutatni.)437 Vas tekintélyét jól illusztrálja, hogy a köznemesség legfelső rétegébe tartozó Dolhai Imre az egyetlen leánya, Ilona gyámjául választotta őt az alább tárgyalandó
434
Harangöntő: Lajstrom 465., 467., 469., 470.
435
Lelesz Stat Z 12 (1546; feleségével, Katalinnal együtt kísérelték meg iktatni).
436
Lelesz Prot X. fol. 184r–v (1549; ellentmondás nélkül iktatják a telekbe, miután megnyerte a
vele kapcsolatos pert Daróci István ellen), XII. fol. 294v–297r (1552; ismét iktatják, miután Daróci a telket elfoglalta, de aztán megint pert vesztett, és ezért Darócon bírt javait is elvesztette, melyeknek harmadába pernyertesként szintén Vast iktatják), XII. fol. 48r–49v (1552; ugyanazon ítéletlevél alapján a Zemplén megyei Kaponyán iktatják Daróci ottani birtokaiba). 437
Lelesz Prot XXI. fol. 132r (1575; Oroszi Istvánnal együtt tiltja Hartyáni Gáspárt az őket iure
successorio, ill. vérség jogán illető gulácsi nemes kúria elidegenítésétől); MOL E 158 7. k. (1582; másfél jobbágyportát bír a faluban); Lelesz Prot XXXI. fol. 56r–v (1584; az immár az ő kezén lévő Hartyáni-féle nemes telket elcseréli öccsével, Benedekkel egy ottani puszta jobbágytelekre).
197
Szigeti Gergely deákkal, az akkori alispánnal együttesen. 438 1548-tól kezdve jónéhányszor volt királyi ember megyebeli birtokügyeknél (Szigettől nagyobb távolságra is),439 1558-ban pedig a megyei hatóság tagjaként iktatási parancs címzettje.440 Szomszédosi és határosi minőségben ugyancsak többször jelent meg iktatásoknál (ezek mind szigeti birtokok).441 Feleségének csupán a keresztneve maradt ránk, viszont három gyermekének ismerjük a házastársát. Antal deák leányát, Sárát az ugocsai kisbirtokos nemes Fancsikai János vette el.442 Márton kiugróan rangosnak tűnő feleséget szerzett, igaz, a menyasszonynak ez már a második házassága volt: Tarnóci István özvegyét, Szokoli Annát vette el (mindketten a birtokos nemesség felső rétegébe tartoztak).443 Az ifjabbik fiú, Benedek házastársa feltehetően Pecski Anna volt.444 Vas Antal kétségkívül szigeti nemtelen családból indult. A városban lévő telkét utóbb atyai örökségének nevezik, és nemhogy az apa, de még ő maga is sokáig a
438
Petrovay: Dolhayak, III. közl.
439
Lelesz Stat M 48 (Uglya falu Mekcsei István várnagy részére, 1548); Lelesz Stat Z 155 (szigeti
nemes telek az alább tárgyalandó Szigeti Pál deák részére, 1552); Lelesz Stat E 26 (egy huszti malom királyi joga Eszéki Ádám sókamaraispán részére, 1554). 440
Bárczay-lt, Poncz p. 33. (szigeti nemes telek Iszkázi Lukács sókamarai számtartó részére,
441
Lelesz Stat U/V 68 (malom Pesti György deák sókamarai tisztviselőnek, 1550); Lelesz Stat Z 8
1558). (nemes telek az alább tárgyalandó Szigeti Szabóknak, 1550); Lelesz Stat F 2 (nemes telek Füzeséri György deáknak, 1552); Lelesz Stat E 24 (nemes telek királyi joga Eszéki Ádám sókamaraispánnak, 1553). 442 443
MOL P 2011 5. tétel (a könyv alakú megyei bizonyságlevélben p. 59–61.). Lelesz Prot XXVII. fol. 43v–44r (1581; Vas Márton a nejétől, Szokoli Annától 200
aranyforintért zálogba vett részbirtokokat Szinyér elhagyott várában, Szinyérváralja mezővárosban, valamint Udvari és Batiz falvakban 100 aranyforintért átengedi mostohalányának – azaz Tarnóci és Szokoli Anna lányának –, Borbálának, aki cserében nyugtatja őt néhai anyja valamennyi ingósága, ill. a Vas javaiból az anyának járó hitbér és jegyajándék tekintetében). 444
Egy a családi levéltárban (MOL P 2011) megőrződött családfa tünteti fel így. Pecski Anna
1638-as végrendelete kései átiratban fennmaradt (uo. 5. tétel, a könyv alakú megyei bizonyságlevélben p. 37.), de a férjét ebben nem említi. A fiúkat (egy harmadikkal, Gáborral együtt) különben ugyanez a családfa kapcsolja Antal deákhoz. Márton és Benedek mint testvérek egy egykorú iratban: Lelesz Prot XXXI. fol. 56r–v (1584).
198
közrendbe tartozott. Helyi származását igazolja továbbá az is, hogy egy jogvitában szigeti törzsökösségével érvelt a beköltözőnek számító ellenfelével szemben.445 A család évszázadokon át élt még, sorsukat azonban a továbbiakban nem követjük, mert szigeti dolgozói eredetükkel immár semmilyen összefüggést nem mutató kisbirtokosi életet éltek, távol Szigettől.446 A környékbeli jobbágybirtok híján elárvult, még Csidepataka pusztától is megfosztott szigeti birtokközpontot, az Antal deák nemesíttette kúriát 1627-ig megtartják, akkor az egyik családtag, Gábor adta el azt az uradalom földesurának, Bethlen Istvánnak.447 (Ebből alakította ki a földesúr két szomszédos telek hozzákapcsolásával az uradalom szigeti birtokközpontját, melyről még lesz szó.)
* Vaséhoz erősen hasonló, sőt, mint láttuk, részben összekapcsolódó448 pályát futott be Szigeti Gergely deák. Róla biztosan tudjuk, hogy I. Ferdinánd központi kormányzatában teljesített szolgálatot. 1547-ben ugyanis kusalyi Jakcsi Mihály bevallást tett a leleszi konvent előtt az akkor már nemes Szigeti részére, meghálálandó azokat a szolgálatait, melyeket az udvarban („aput [!] regiam maiestatem et in eiusdem curia”) számára nyújtott a „jó száz éve” osztályt tett család genealógiájának különböző iratokból való összeállításával, amire azért volt szüksége, hogy a fiágon magvaszakadt atyafiai, János és István javait megszerezhesse.449 Sajnos az nem derül ki, hogy közelebbről milyen beosztásban szolgált Gergely deák, de a Jakcsinak tett szívesség jellege alapján elsősorban kúriai törvényszéki (kisebb kancelláriai) állásra gondolhatunk. Szigeti Gergely pályája pontosan abban az irányban vezetett tovább, mint Szigeti Antalé: a szülőföld szerinti megye alispánjaként. 1550-ben tűnik fel először ebben a tisztben, melyet a továbbiakban Antal deákkal felváltva, sőt vele együttesen is viselt. Szigeti Gergelyt utoljára 1556-ban tudjuk kimutatni alispánként, nem sokkal azt
445
„memoratus Anthonius Zygethy heres in ipsa civitate foret, Georgius autem Pesthy advena”.
Lelesz AA 1548 6/32. 446
A család egy későbbi nevezetes tagjára ld. Gecsényi: Vass.
447
MOL F 1 17. köt. fol. 78v–80v.
448
Ld. a közös birtokadományokat Vasnál.
449
Lelesz Prot VIII. k. fol. 151r–v.
199
megelőzően, hogy Husztot és vele Máramarost a Habsburgok elvesztették.450 Ezek szerint a két, szorosan rokon pálya itt talán elvált egymástól: Gergely deák valószínűleg kitartott a Habsburg-párt mellett. Gergely deák is többször volt királyi ember szigeti birtokügyeknél (adatok 1552– 1553-ból).451 Dolhai Imre pedig az egyetlen leánya, Ilona gyámjául választotta őt, ismét csak Vassal együttesen.452 Nemeslevelet 1543-ban szerzett, de sajnos az oklevél nem maradt fenn.453 A szülőföldje feletti uralomváltás után röviddel Gergely deák kieszközölte az otthoni telek szabadságát is. 1547-ben kapta az uralkodótól örökjogú adománylevelét a család régi szigeti telkére („quam videlicet domum et curiam antea quoque idem exponens ac etiam progenitores sui semper et ab antiquo pacifice [...] tenuissent et possedissent”), királyi jog adományozásával együtt.454 Erre következtek azután az 1548–1549-es helytartói adományok, melyeket Szigeti Antal és Pécsi Bertalan deákokkal egyetemben nyert el. (Ezeket Vasnál tárgyaltam.) Figyelembe véve, hogy Gergely deák ekkoriban még nem került az alispánságba, vagyis még a központi kormányzatban dolgozott, alkalmasint éppen ő lehetett az adománylevelek érdemi szerzője. Mint láttuk, az iktatásokat a régi birtokosok megakadályozták, ám legalábbis Gergely deáknak később mégis érvényesítenie kellett az adományokat. 1554-ben ugyanis egy hiteleshely előtti felvallásban – szigeti nemes kúriáján kívül – Farkasrév, Desze, Bárdfalva, Somosfalva, Hernécs, Budfalva, Hódpataka,
Kabolapataka
falvakbeli
és
Felsőnyíres
prédiumbeli
részbirtokáról
rendelkezik, márpedig a 8 falu közül 4 szerepelt a korábban tárgyalt helytartói adományokban, s amennyiben Nyírest azonosítjuk Felsőnyíressel, akkor a puszta is.455 (A másik 4 faluban ismeretlen úton szerzett birtokot.)
450
Berger nr. 1990., 1996., 2081., 2285. (1550–1551, 1556); MOL E 210 Dom. 33. cs. Huszt nr. 3.
(1551); Lelesz Stat Z 155 (1552); KirKv JZs 18. sz. (1552); Lelesz Stat E 26 (1554); MOL E 41 1556. nr. 1. (1556). 451
Lelesz Stat Z 155 (szigeti nemes telek az alább tárgyalandó Szigeti Pál deák részére, 1552);
Lelesz Stat E 24 (szigeti nemes telek királyi joga Eszéki Ádám sókamaraispán részére, 1553). 452
Petrovay: Dolhayak, III. közl.
453
Áldásy: Címereslevelek II. 103.
454
Lelesz Stat Z 14 (1547. nov. 22.; ellentmondás nem volt).
455
Lelesz Prot XV. fol. 10v–11v.
200
Gergely deák – éppúgy, ahogy társadalmi csoportjának többi tagja – miközben folyamatosan rajta tartotta a szemét a király adományozási lehetőségeinek megnyílásán, egyúttal kereste az útjait annak, hogy a birtokban lévő régi nemesi családok valamelyikétől közvetlenül, ügyleti formában jusson jobbágybirtokhoz. Annyiban azonban Szigeti Gergely esete ritkább típust testesít meg, hogy őt nem a készpénz, hanem a befolyás segítette ebben. Még abban az időben, amikor uralkodói kegy útján egyelőre talpalatnyi jobbágybirtokhoz sem jutott (ezen a vonalon még csak a teleknemesítésnél tartott), felkereste őt a nagybirtokos kusalyi Jakcsi Mihály a fent említett nagyon fontos ügyével, a családi leszármazás összeállítására vonatkozó kéréssel. Az ellentételezés révén, amiben megállapodtak, megelevenedik az a gazdaság, amely minimálisan szükséges volt ahhoz, hogy mind a kétkezi munkától, mind a „fehérgalléros” szolgálattól mentesítse tulajdonosát. Az örökjogú, mindkét nemű utódokra szóló magánadomány tárgyát képező birtok a Bereg megyei Benén terült el: hozzá tartozott egy nemes udvarháznak (curia) való földdarab a Borsova és Buza folyóvizek közti szigeten (feltehetően tehát a falu belterületén kívül) a két víz túlpartján egy-egy „puszta hellyel” („desertis locis ab utraque parte extra metam [?] dictorum fluviorum Borsowa et Buza habitis”), valamint rétekkel és szőlőkkel; szántók a falubeli jobbágyokkal közös nyomásrendszer keretében, méghozzá mindkét nyomásban („in singulis duobus agris sacionabilibus sew calcaturis”) 12-12 hold; egy lakott és egy elhagyott jobbágytelek ugyanott, valamint a helyi plébániatemplom Szűz Mária-oltárigazgatójának, István papnak az elhagyott telke avagy kúriája, mely nyilván a földesúrra, Jakcsira szállt; végül az utóbb említett oltárigazgatósági telekhez tartozó négy elhagyott szőlő a helyi szőlőhegyen.456 Egy ilyen birtokkal Gergely deák már épp megalapozhatta, hogy a szolgálatból visszavonulva ő maga, majd pedig utódai (legalábbis ha az örökségen nem kell osztozniuk) egyszer s mindenkorra megélhessenek anélkül, hogy akár saját üzemükben dolgozni, akár idegenben szolgálatot vállalni legyenek kénytelenek. Szigeti Gergely esetében az átlaghoz képest lényegesen jobban állunk a világi írástudó
hivatalnokok
társadalomtörténetének
egyik
legnehezebben
adatolható
vonatkozásával: a kibocsátó közeg behatárolásával. A szokásos általános keretet, hogy tudniillik a szigeti közrendből származott, az idézett nemeslevél és telekexempció közvetlenül igazolják. Ezen már túlmegy, ám még mindig kevéssé lényeges számunkra, 456
Lelesz Prot VIII. fol. 151r–v. A kapcsolódó iktatás: Lelesz Stat Z 11 (1547. nov. 22.; a
parancslevélre ezúttal nincs rávezetve az iktatási jelentés fogalmazványa, így nem tudjuk, sikeres volt-e).
201
hogy a szigeti kúria iktatására vonatkozó királyi parancslevél szerint a telket Szigeti és felmenői mindaddig „libertinusok módjára” birtokolták.457 A libertinus státus valójában nem a telekre, hanem az azt birtokló személyekre vonatkozott. A család tehát libertinus volt, azaz a közrendűek szokványos úrbéri terhei alól valamilyen speciális okból eximálta őket a földesúr.458 Ebből azonban korántsem lehet levonni azt a következtetést, mely a helyi viszonyok ismerete nélkül adódna, hogy ti. a család a jobbágyrendűek között valamiféle előkelő csoportba tartozott volna. Amikor az öt városi libertinus társadalom összetételéről először alkothatunk képet – nevezetesen az 1600-as urbárium és egyes más források egybevetéséből –, akkor kiderül, hogy ezt a státust az uradalomhoz tartozó rónaszéki sóbánya alkalmazottai élvezték: sóvágók, a sókiemelő szerkezetet működtető gépelyesek és kerekesek, sóhordók, a fürdős, a kenyérhordó, a sóvágószállások rendbentartói (akiket gazdáknak neveztek), a sókamarai kovács és béres. Persze nem zárható ki, hogy voltak esetleg még mások felmentve Szigeten az általános úrbéri terhek alól ebben az időben, de ha így is van, közöttük voltak a sókamarai munkások is, így önmagában e jogállapot nem irányadó valamiféle rangosabb társadalmi állás tekintetében. A família társadalmi közegét sokkal inkább annak segítségével tudjuk legszorosabban kijelölni, hogy ismerjük a családfa egy darabját. Szigeti 1554-ben a leleszi konvent előtt „testvéri szeretetből” fivérének, Istvánnak és három nővérének, Zsófiának, Annának és Dorottyának, valamint mindkét nemű utódaiknak vallotta örökjogon a szigeti nemes kúriájának, valamint Farkasrév, Deszefalva, Bárdfalva, Somosfalva, Hernécs, Budfalva, Hódpataka, Kabolapataka falvakbeli és Felsőnyíres prédiumbeli részbirtokának a felét.459 Az irat megadja a három asszony férjének teljes nevét: Zsófia házastársát Varga Istvánnak hívták, Anna és Dorottya pedig már özvegyek voltak, előbbi Bernáld (Bernált, Bernát) Mátéé, utóbbi pedig Íjgyártó Miklósé. Máramaros megye alispánjának mindhárom sógora közrendű (providus) volt.
*
457
„domum et curiam antea quoque idem exponens ac etiam progenitores sui semper et ab antiquo
pacifice in modum [?] libertinorum tenuissent et possedissent” Lelesz Stat Z 14. 458
Erről ld. alább.
459
Lelesz Prot XV. fol. 10v–11v.
202
Abban az időben, amikor Gergely deák (és alkalmasint Antal deák is) Ferdinánd király szolgálatát választotta, egy másik szigeti származású írástudó, Pál deák 460 a Szapolyaiak kormányzatában helyezkedett el. Ez mindjárt azért is feltűnő, mert Máramaros 1534 óta folyamatosan Ferdinánd országrészéhez tartozott, Pál deák pályakezdését pedig mindenképp erre az időre kell helyeznünk.461 Ezek szerint a Szigetről származó tanult fiatalemberek nem csak a lakhelyük felett fennhatóságot gyakorló uralkodó kormányzatának álláshelyei iránt érdeklődtek. Kormányzati álláshelyére ugyan csak Erdély átadásának előestéjéről, 1550-ből van közvetlen adat, semmi kétségünk azonban afelől, hogy már 1545-ben ott dolgozott. Ekkor nyer nemeslevelet Izabella királynétól,462 márpedig ez a kegy a 16. század végét megelőzően – azokon kívül, akik hadi érdemeket szereztek – gyakorlatilag csak az uralkodói kormányzatban írástudói (hivatalnoki) állást betöltő közrendűek számára volt elérhető. Pál deák 1550-ben a helytartói táblán írnokoskodott.463 1551-ben megszűnt Erdélyben az uralkodói kormányzat, 1556-ig csupán vajda és kincstartó (utóbb jövedelemigazgató) működött, György barát és Izabella királyné szuverén kormányzatához képest sokkalta kisebb írásszervvel. Nincs kimondott adatunk rá, hogy ebben Pál deák helyet kapott volna. Az azonban feltűnő, hogy – mint látni fogjuk – ebben az időszakban, 1552-ben is részesült uralkodói kegyben, ami feltétlenül arra utal, hogy kapcsolatban állt Ferdinánd király kormányzatával. Szigeti Pál a Szapolyai-ház visszatérése után zökkenőmentesen folytatta a pályáját. 1559-ben, ill. 1563-ban a nagyobb kancellárián írnok, 1567 és 1570 között pedig a fejedelmi tábla ítélőmestere. Ez a poszt hallatlanul magas egy magafajta, közrendből, jobbágystátusból felemelkedett személy esetében. A fejedelemségben nem működött személynök (továbbá nádor és országbíró sem), helyette egy elnök vezette a fejedelmi táblát, mellette pedig csupán két ítélőmester tevékenykedett. Bár másodlagos szerepkörben táblai ülnökök is körülvették őket, tulajdonképpen e három tisztségviselő
460
Petrichevich: Szigeti 74–75.
461
1576-ban halt meg, legkorábban 1545/1550-ben tűnik fel a kormányzatban, még akkor is csak
kancelláriai írnokként. A legalapvetőbb uralkodói kegyet, a nemeslevelet is csak 1545-ben kapja, így aztán aligha nyúlhatott vissza a szolgálata 1534 előttre. 462 463
MOL P 655 ser. II. nr. 25. (2. d.) (eredeti). Pál deák ekkori és az alább említendő későbbi kormányzati álláshelyeire ld. Trócsányi:
Kormányzat 196., 357., 371.; Pécsi: Kancellária 25., 46., 63.; KirKv JZs 144. sz.
203
alkotta Erdélyben a kúriai főbírák körét, akiknek kezében összpontosult az ország egész nemessége feletti igazságszolgáltatás. Ebbe a körbe Pál deák – státusára tekintettel – csakis úgy kerülhetett be, ha a nemesi jog terén jogászi szintű ismereteket szerzett, sőt ilyen jellegű tudásának valósággal hírneve kellett legyen az udvarban.464 Pál deák az uralkodók (ill. 1551 és 1556 között a közegeik?) részére, hivatalnokként teljesített szolgálataival először a szokásos két felségjogi kegy elnyerését célozta meg. A személyes nemesítés 1545-ben történt meg,465 amire 1552-ben Ferdinánd királytól következett az otthoni telek eximálása.466 Ez volt a dolog könnyebbik része; olyasmik,
amelyeket
egy központi
kormányzati
kishivatalnok majdnem hogy
pályakezdőként is képes lehetett elérni. Arra azonban, hogy jobbágybirtok-adományhoz jusson, jellemző módon számára is az uralkodói adományozási lehetőség hirtelen, rendkívüli megnyílása teremtett alkalmat. Ezúttal az Izabella és János Zsigmond visszatérése után meghozott 1556-os szekularizációs törvényről van szó. A Szapolyaikirályság területén található egyházi birtokállományból Pál deák a máramarosi Remete falura tudta rátenni a kezét, mely mindaddig a helybeli pálos kolostoré volt. (A donációt Petrovics Péter helytartótól kapta.)467 Úgy tűnik, a tűzhöz közel ülő máramarosi ekkoriban rajta kívül nem is volt: az egész megyében ugyanis csupán két egyházi jobbágybirtok volt, a huszti plébániáé és remetei pálos kolostoré. A plébániai jobbágybirtokot nem érintette a szekularizáció (az a reformáció után protestánssá vált helyi egyházközség tulajdonában maradt). Pál deák tehát az egyházi birtok 1556-os nagy szétosztása során Máramaros megyében megnyíló egyetlen lehetőséget volt képes önmagának kisajátítani. Ez már csak azért is rendkívül érdekes, mert Pál deák még 1559ben, ill. 1563-ban is csak kancelláriai írnok volt a Szapolyai-kormányzatban, ennél magasabbra tehát 1556-os állását sem tehetjük. Márpedig egy alacsony származású kishivatalnoknál, egy írnoknál egy egész falu adományozása ritka magas kitüntetés, még ha rendkívüli adománybőségről is volt szó akkoriban, a szekularizáció idején. 464
Horn Ildikó szerint, ha nem jön közbe az 1571-es uralkodóváltás, ő vezette volna a (nagyobb)
kancelláriát, de nem utal a forrására. Horn: Politikusportrék 83–86. Ugyanitt tárgyalja tágabb horizontban Pál deák kapcsolatait a nagypolitikai körökkel. 465
Ld. fentebb.
466
Lelesz Stat Z 155 (I. Ferdinánd iktatási parancsa, eredeti; az iktatási jelentésben átírva: KirKv
JZs 17. sz.); KirKv JZs 18. sz. (a leleszi konvent iktatási jelentése II. János 1570-es átiratában). 467
Petrovay: Petrovayak 62. (a megye próbálja iktatni a falu és az elhagyott pálos kolostor
birtokába, de Petrovai Lőrinc ellentmondott). Az ellentmondás ellenére a falu Pál deák birtokába jutott.
204
Bár ennek a forráshiány is oka lehet, Pál deák hátralévő pályafutása idejéből egyetlen további birtokadományt sem ismerünk, még ítélőmestersége alatt sem. Tudtunkkal csak egy pusztát tudott elcsípni ebben az időben (közelebbről 1569-ben), mely magszakadás miatt háramlott. A Szigettől nem messze délkeletre fekvő Csidepatakáról van szó, melyet Pál deák a Nyikos–Szigetiek (vagyis az 1460 körüli Szigeti Péter deák családja) magszakadásának címén kért fel és kapott örökadományba királyi joggal.468 Végül még egy uralkodói kegyről tehetünk említést: nem sokkal Remete megszerzése után, 1557 elején Pál deák kieszközölt Izabella királynétól egy védlevelet a falu, és egyúttal az 1552-ben nemesíttetett szigeti kúria feletti birtokjogaira vonatkozóan.469 Tehát az összes ismert, nemesi jószágokkal kapcsolatos uralkodói kegy, mely Pál deákot érte, két birtoktesthez kapcsolódik. Az egyik a megnemesített szülővárosi ház és a közeli puszta (mely utóbbi rendszeresen Szigeten rezideáló kishivatalnokok kezén cserélődött, akik a városi kúriájukhoz bírták azt). A másik az ugyancsak a megye határain belül fekvő falu, amelynek határain belül volt egyúttal a földesúri birtokközpont (a kiürült pálos kolostor), bár azzal az új, világi magánföldesúr változatlan formában nem tudott sokat kezdeni. Pál deák azonban nem választotta rezidenciájául sem egyiket, sem másikat, sem a kettőt összeolvasztva. Párhuzamosan, saját szerzéseivel külön is elérte a birtokos nemességet, méghozzá az uralkodói székhelyhez sokkal közelebb, bent Erdélyben. Ráadásul, amennyire meg lehet ítélni, korábban is: már az 1556-os adományt megelőzően.470 Bár a szigeti kúria körüli birtoképítést, mint láttuk, csaknem pályája végéig folytatta, rezidenciájául a Küküllő megye keleti részén összegyűjtött jószágokat, közelebbről Egrestőt választotta. Itt alakította ki új otthonát, udvarházát,471 innen vette előnevét is. Mint az 1569-es csidepatakai adománylevélből megtudjuk, a szigeti nemes házat már évekkel korábban átengedte lakás céljára Erzsébet nevű nővérének és az ő
468
KirKv JZs 205. sz. (II. János adománylevele, 1569).
469
Petrichevich-lt 260. sz. (a királyné parancsa Hagymási Kristóf huszti várnagynak, hogy Szigetit
a fenti birtokokban oltalmazza meg – Hagymási keresztnevét a regeszta tévesen adja meg Pálként). 470
KmonJkv 5233., 5425., 5440. sz.
471
A kúria leltára 1576-ból: Hradovay: Szigethy. Vö. Szabó: Falu 49.
205
családjának (férjének, Szőlősi Bálintnak és gyermekeiknek). 1570-ben aztán hivatalosan is nekik adományozta azt.472 Pál deák feleségét 1555-ből ismerjük. Az asszony erdélyi birtokos nemes családból származott.473 Fia nem volt, két leánya rangos házasságot kötött. Erzsébetet Angyalos János vette el, aki később apósához hasonlóan a fejedelmi tábla ítélőmestere lett. Juditot pedig Petrityevith (Horvát) János. Mindkét vő birtokos nemes és – a közönséges nemeseket megillető egregius címmel szemben – generosus volt.474 Ezek már a társadalmi felemelkedés utáni családi kapcsolatok. Pál deák származása azonban egész más közegbe vezet vissza. Apja közrendű volt (ez már csak abból is kiderül, hogy Pál deák nem született nemesnek), Szigeten élt és a megkülönböztető neve Kovács volt.475 Hogy valóban ezt a foglalkozást is űzte, azt azzal lehet alátámasztani, hogy másik fia (tehát Pál deák fivére) a forrásokban – magyar nyelvűekben is – Ferenc kovács néven fordul elő.476 Márpedig ebben a formában a megjelölés feltétlenül a tényleges foglalkozásra utal. Ezt a tényt egybevetve az iparos foglalkozás gyakori öröklődésével és az apa nevével, nem lehet kétségünk afelől, hogy Pál deák atyja ugyancsak kovácsmester volt. Ami azonban önmagában is nagyon érdekes: kovácsmunkából élt még a másik fiú, vagyis Erdély birtokos nemes ítélőmesterének öccse is! Ugyanerre a közrendű, önálló gazdálkodói körre utal Pál deák leánytestvérének, Erzsébetnek a házassága is bizonyos Szőlősi Bálinttal, akiről azon kívül, hogy közrendű volt, tulajdonképpen nem tudunk semmit; mindenesetre a neve a szintén iparos– kereskedő összetételű Nagyszőlősről Szigetre irányuló bevándorlásra utal, és nem visel deák
megjelölést,
tehát
inkább
a
mesterségtanulással
összefüggő
szokásos
iparosmigrációra gondolhatunk. A tanulás révén elért felemelkedés példája családon belül állt rendelkezésre; természetes dolog tehát, hogy (Kovács) Erzsébet és Szőlősi Bálint szintén taníttatták gyermeküket, Tamást (azaz Pál deák unokaöccsét), akit már deáknak jelölnek.477 Semmi 472
KirKv JZs 304. sz. (II. János oklevele az előtte történt fassióról; átirat az uralkodó újabb
adománylevelében, melyet Pál deák fenti rokonai részére tett). 473
KmonJkv 5425. sz.
474
Ld. pl. MOL F 18 Vármegyék szerinti rész "M" nr. 3.
475
Petrichevich: Szigeti.
476
MOL E 148 1865/42 p. 24–26. (Ferenc kovács lányának, Kovács Erzsébetnek 1618-as
végrendelete; másolat) 477
Ld. a Csidepatakára vonatkozó fent idézett 1569–1570-es birtokiratokat.
206
kétségünk sem lehet, hogy ez a Tamás deák azonos azzal a Szigeti Tamással, aki 1570ben a fejedelmi kancellária írnokaként tűnik fel.478 Bizonyosan az akkor épp ítélőmester nagybáty segítette őt az álláshoz.
* A századközép eddig tárgyalt három, több vonatkozásban különböző, de alapjában véve rokon karrierjével jól párhuzamba állítható a kortárs Szigeti Szabó György deáké. 479 A közrendű dolgozók köréből származó iskolázott embereknek arra a típusára nyújt példát, akik nem az udvarban, hanem csak egy környékbeli királyi hivatalnoki állásban tudtak elhelyezkedni. Ilyen állás alapvetően kincstári volt: György deák a máramarosi sókamaránál dolgozott. A sókamara ebben az időben (1548-tól) már a Habsburg-házi magyar királyok kamarai igazgatási rendszerébe beillesztett alsófokú hivatalként működött, feladata – hagyományos birtokigazgatásiak mellett – elsősorban a sóügy működtetése volt, amelyen belül messze a legjelentősebb üzemnek a rónaszéki sóbánya számított. György deák tisztviselési pályafutásának megállapításánál előre kell bocsátani, hogy hozzávetőleg vele egy időben szolgált a sókamaránál egy Pesti György deák, akinek közelebbi funkciója is hasonló volt (többször vezette a rónai bányakamarát), ráadásul álláshelyével összefüggésben le is telepedett Szigeten. Ugyanebben az időben élt továbbá a városban egy Füzeséri György is, akit ugyan nem mondanak deáknak, és ezen a néven a sókamara alkalmazottai között sem tudjuk kimutatni, de több tényező (személyes nemesség, teleknemesítés elnyerése, falusi kisnemesi származásra utaló vezetéknév, rokoni kapcsolat egy sókamarai számtartóval) alapján az ő helyét is a sókamara tanult tiszti személyzetében kell kijelölnünk. (Viszont tágabb kutatás keretei között szerzett tapasztalataink szerint helyi ügyekben is rendszeresen kiteszik mindkettejüknél a megkülönböztető nevet, míg ez a törzsökös szigeti hivatalnokoknál sokszor elmarad.) A mi György deákunk esetében célszerű a legbiztosabb adatból kiindulni: egy időben – bizonyára pályája csúcsán – ő is vezette a rónaszéki (al)kamarát. A kérdésben perdöntő Dezsőfi János magyar kamarai tanácsos 1557-es levele, melyben egy bizonyos György deákot a máramarosi sókamara volt alispánjának (alias vicecomes camerarum 478
Trócsányi: Kormányzat 196.
479
A rá vonatkozó alábbi szöveg megjelent: Glück: Szigeti Szabó.
207
salium Ronensium [!]) nevez.480 Hogy itt a mi György deákunkról van szó, azt a levél és a deák által vezetett „házi feljegyzés” párhuzamossága kétségtelenné teszi, tudniillik mindkettő egyképpen adja elő a nevezett 1556 utáni sorsát. 1556 elején ugyanis Eszéki Ádám sókamaraispán vele küldte fel a rónai bányakamara, a huszti faktorátus és a huszti vár (azaz tulajdonképpen a máramarosi sókamara) számadásait Pozsonyba, s közben került sor Huszt ostromára a visszatérő Izabella királyné és János Zsigmond hívei részéről.481 Családjától elszakadva a Habsburg országrészben rekedt, ahonnan csak 1558ban térhetett haza.482
480
MOL E 41 1557. nr. 76. A rónai alkamarást nevezték egyúttal a máramarosi sókamara
alispánjának (HkA HfU 1547. fol. 72.), így fogalmazhatott Dezsőfi is pontatlanul, rónainak minősítve az egész sókamarát. Különben a sókamaraispánt is sokszor nevezték comes camerarum helyett egyszerűen camerariusnak, helyettese így a vicecamerarius. 481
Az ostrom dátumaként György deák 1556. Pünkösd harmadnapját, vagyis május 26-át adja meg
(Harangöntő: Lajstrom 465.), miközben tudjuk, hogy a várat 1557. január 20-án engedték át a védők (Veress: Izabella 429.), az ostrom megkezdése pedig a hazatérő Izabella királyné és János Zsigmond Máramaroson keresztül vezető útjához kapcsolódik (Forgách 149.), akik szeptember 19-én indultak Lengyelországból (Veress: Interregnum 123.). Ráadásul György deák verzióját más oldalról is megerősíti: elmondása szerint két egész évig volt távol szűkebb hazájától az ostrom nyomán (Harangöntő: Lajstrom 465.), márpedig 1558 májusában már ki tudjuk mutatni őt Máramarosban (ld. alább), illetve Dezsőfi 1557. augusztus 5-én írja, hogy György deák több mint egy éve van száműzetésben (MOL E 41 1557. nr. 76.). Tehát ezek is 1556 eleji elutazásra, és a visszatérés röviddel későbbi ellehetetlenülésére utalnak. Ha viszont így van, figyelembe kell venni Eszéki Ádám sókamaraispán 1556. január eleji jelentését, miszerint Hunyadi Lukáccsal és bizonyos Gergely deák alispánnal küldi fel a számadásait Pozsonyba. (MOL E 41 1556. nr. 1.) 482
Harangöntő: Lajstrom 465.; MOL E 41 5. cs. 1557. nr. 76. Száműzetésében 1557 nyarán a
Magyar Kamarához fordult eltartásért, amely támogatólag terjeszette fel ügyét az uralkodónak (MOL E 21 11. cs. 1557. júl. 26., ill. MOL E 15 1557. júl. 15.), akivel aztán Dezsőfi beszélte meg a részleteket Bécsben (MOL E 41 5. cs. 1557. nr. 76.). A közbejött politikai esemény lehetett az oka, hogy az 1556-os évről, melynek anyagát Szigeti Szabó Pozsonyba vitte, a Magyar Kamara már nem tudta elszámoltatni Eszékit, ezért is zárul feltehetően a ma fennmaradt számadásanyag 1555. december 31-ével (Eszéki számadásfordulói a naptári évváltással estek egybe). MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 10. (summarius extractusok 1552. ápr. 30.–1555. dec. 31.), nr. 13. (parcialis regestrum az 1555-ös naptári évről) Különben 1556. január legelején is ment egy ilyen küldöttség Pozsonyba, nyilván az 1555-ös év számadásaival (MOL E 41 1556. nr. 1., Eszéki Ádám a Magyar Kamarának), de az abban említett Gergely deák alispán nem azonosítható György deákkal akkor sem, ha a két keresztnév felcserélése a korban előfordul (de bizonyára nem a mindkettejüket jól ismerő Eszéki részéről), továbbá ha a rónai alkamarást, mint láttuk, egyúttal a máramarosi sókamara alispánjának is nevezték. Itt tehát (Szigeti) Gergely deákról, Máramaros megye alispánjáról (Berger nr. 2285., 1556. jún. 23.) van szó.
208
A máramarosi sókamara feletti Habsburg-fennhatóság (1546–1556) viszonylag bőséges forrásanyaga alapján 1546-tól 1555 elejéig tudjuk összeállítani az alkamarások sorát. 1546 és 1549 között kettős vezetés állt az egész máramarosi sókamara élén (Brodarics Mátyás és Mekcsei István), ami maga után vonta a rónai alkamara kollegiális irányítását is (Pesti György és Ormányi Józsa). 1549 elején az új kamaraispán, Makai Tamás rögvest az öccsét, Jánost ültette a rónai alkamarásságba, amely az ispán utáni legfontosabb és messze legjobban fizetett állás volt a sókamaránál (a kamaraispán évi 800, a rónai alkamarás évi 100 forintot keresett ekkoriban, a többi írástudó kistisztviselő havi 2–3 forintot). 1550. március 31-ével azonban Makai Jánost a tokaji sóhivatal vezetésével bízták meg, ami mégiscsak egy önálló (mármint a Magyar Kamara közvetlen függésében lévő) poszt volt a kincstári igazgatásban. Ekkor kerül a rónai bányakamara élére egy György deák, s marad ott éppen a következő kamaraispánváltás időszakáig, 1552. április 7-ig. Ha nem így, akkor Szigeti Györgynek nevezik. Benne kereshetjük a mi Szigeti Szabó Györgyünket, annál is inkább, mert Pesti esetében, aki a leginkább jelentene gondot a felcserélhetőség szempontjából, a Brodarics alatti alkamarássága idején rendre feltüntetik a megkülönböztető nevet, míg az 1550–1552 közötti alkamarás György deáknál egy esetet (Zygety) kivéve sosem.483 Szabó az 1555 első hónapjaihoz kötődő adatcsoportban tűnik fel újra. Ekkoriban már régóta, éppen György deák 1552-es leváltása óta állt Hunyadi Lukács a bányakamara élén.484 Ugyanakkor az említett adatcsoport szerint 1555 januárjára és februárjára Pesti György kap alkamarási fizetést (aki a hó végén meghal), majd ehhez éppen illeszkedve
483
Pesti (mindig ezzel a névvel) és Ormányi: MOL E 554 Fol. Lat. 973/I. sine nr. (fol. 10., 15., 26–
27.) (1546. máj. 17– 1548. júl. 31.); MOL E 554 Fol. Lat. 952. fol. 7. (1547. máj. 15-től); MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 5. (65. cs.) fol. 734. (1547. aug. 5., csak Ormányi); MOL E 554 Fol. Lat. 952. fol. 17. (1547. szept. 8., csak Pesti); MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 9. (65. cs.) fol. 356. (1548. jún. 18., csak Pesti). Makai: OSZKK Fol. Lat. 910. fol. 6. (1549), 31. (1550. márc. 31-i távozás, itt utalás az új állására). Bizonyos György deák: OSZKK Fol. Lat. 910. fol. 31. (1550. ápr. 1-kinevezés); MOL E 554 Fol. Lat. 919. fol. 21. (1552. jan. 8.), 28–29. (1552. márc., Zygety); MOL E 210 Sal. 8. tétel nr. 2. (65. cs.) (1552. márc., a Zyghet). 484
Hunyadi adatai: OSZKK Fol. Lat. 910. fol. 78. (1552. ápr. 7-i kinevezés); MOL E 210 Sal. 7.
tétel nr. 10. (65. cs.) fol. 13. (1552. ápr. 30. után); MOL E 554 Fol. Lat. 919. fol. 41. (1552. máj. 18.); MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 13. (65. cs.) fol. 45. (1555. jan. 23.).
209
márciustól májusig egy másik György deák.485 A megoldás véleményünk szerint az, hogy a kamaraispán ideiglenes jelleggel gondoskodott Hunyadi Lukács helyettesítéséről, aki ebben az időben Nagybányán volt lekötve az ottani kincstári érdekeltségekkel összefüggő megbízatása miatt. Korábban már történt ilyesmi: Hunyadi már nem sokkal kinevezése után Pozsonyba kellett hogy utazzon, s ekkor Pesti helyettesítette őt mint alkamarás 1552. július 6-ától szeptember 27-éig.486 Pesti halála után más helyettesről kellett gondoskodni, s ezt Szigeti Szabó György személyében találta meg Eszéki kamaraispán. 1555. május 27-én azután számadási periódusváltás volt a rónaszéki bányakamaránál.487 Hunyadit az év folyamán, közelebbről ismeretlen időpontban már csak volt rónaszéki alkamarásként említik.488 Sajnos utódát már nem nevezi meg egyetlen irat sem, de minden valószínűség szerint az történt, hogy a bányakamara élére immár hivatalosan is kinevezték Szigeti Szabó György deákot. Így posztját második alkalommal már a közbejövő országos események miatt veszíthette el. György deák 1550. április 1-jei kinevezése nem volt előzmény nélküli: már addig is a sókamaránál szolgált két lóval (ennek kezdetét 1549. szeptember 1-jére tehetjük).489 Két alkamarássága között sem esett ki a hivatal szolgálatából: a posztról való távozása után nem sokkal ő tesz jelentést harmadmagával Makai Tamás sókamaraispán haláláról,490 1554 elején pedig Csemenyi Bálint számtartó társaságában ő viszi fel az
485
MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 13. (65. cs.) fol. 48. (a rónai kamara 1555. január 1–május 27.
közötti készpénzszámadása). Ebben az időben kisebb megbízatásokat is teljesít: készpénzt hoz a sókamaraispántól, Sziget és Técső városkba száll ki a sóvágók munkára hajtására, iparosokhoz intéz megrendelést. MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 13. (65. cs.) fol. 36., 45., 46. 486
MOL E 210 Sal. 7. tétel (65. cs.) fol. 13.
487
Ismerünk egy május 27-én lezárt készpénzszámadást és egy aznap nyitott sószámadást. A kettő
egy jelzeten, előbbit ugyanis az utóbbiba tűzték be: MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 13. (65. cs.). Tartalma alapján mindkettő egyértelműen csak a rónai bányakamarára vonatkozik a máramarosi sókamarán belül. (A sókamaraispáni poszton ekkor egyébként sem történt változás.) A sószámadás belívének első lapján egy tisztviselő feljegyzése olvasható E/1-ben arról, hogy mennyi sót vett át az elődjétől. Tehát az új számadást tisztviselőváltással összefüggésben nyitották, nem egyéb okból. A váltás pedig az alkamarási poszton történt. 488
MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 10. (65. cs.) fol. 80.
489
OSZKK Fol. Lat. 910. fol. 7. (az 1549. április 20–december 31. közötti számadási periódusban
négy hónapig), 31. (1550. január 1-től alkamarási kinevezéséig). 490
MOL E 41 1552. no. 42. (máj. 24.; itt is Szigeti György deák néven, tisztség megnevezése
nélkül).
210
előző
évi
kamaraispáni
számadásokat
Pozsonyba.491
Hazatérte,
1558
utáni
hivatalviseléséről nem tudunk, hisz a sókamara működéséből képződött iratanyag az erdélyi fennhatóság alá kerülés utáni időből nem maradt fenn. Azt viszont tőle magától tudjuk, hogy 1560-ban Bécsbe kellett utaznia („ascendere coactus sum”) azzal a követséggel, amelyet János Zsigmond küldött oda a Ferdinánd királlyal folytatandó béketárgyalások céljából Hagymási Kristóf tanácsúr és Csáki Mihály kancellár vezetésével.492 Ebbe az ügybe aligha keveredett másképp, mint Hagymási révén, aki egyúttal huszti főkapitány is volt. Az ilyesfajta, nemességet szerző tanult tisztviselőket az új rendi státusuk Szigeten éppenhogy elzárta a települési közösség vezetésében való részvételtől (itt ugyanis a nemesek nem voltak a kommunitás tagjai, saját városukat pedig csak a 17. század elején alakították meg). Ezzel szemben a vármegye igazgatásában nemcsak lehetőségük volt a részvételre, de igen kedveltek is voltak ebben a feladatkörben, s alkalmasint már személyes ambícióik is ide kötötték őket. Szigeti Szabó György ugyancsak kapott kisebb tisztséget a vármegyénél, királyi emberit.493
491
MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 10. (65. cs.) fol. 64. (febr. 14.; Zygethy).
492
Harangöntő: Lajstrom 466. A tárgyalásokra: Lukinich: Területi változások 93–95.
493
Valamennyi esetben csak keresztnévvel, „litteratus” titulussal és – az 1558-ast kivéve – „de
Sziget” előnévvel: Lelesz Stat Z 14 (1547, kúria Szigeten Szigeti Gergely deák részére), E 25 (1553, részbirtok a Huszt melletti Herincsén Eszéki Ádám sókamaraispán részére – ugyanezen iktatás egy másik királyi embere Pesti György „de Huszt” előnévvel, neki ugyanis itt is volt háza), E 26 (1554, malom Huszton Eszéki Ádám részére – itt a tényleges iktatáskor a szomszédosok és határosok között jelenik meg), E 22 (1555, ismét malom Huszton Eszéki Ádám részére – itt kiemelik, hogy ez a szigeti György deák a király szervitora); Bárczay-lt, Poncz p. 33. (1558, egy szigeti nemes telekben fekvő királyi jog Iszkázi Lukács máramarosi sókamarai számvevő részére). Az 1547 és 1555 februárja közötti időből is fennmaradt jónéhány szigeti, huszti, illetve környékbeli vonatkozású iktatási parancs, amelyekben György deákot említenek (olykor de Sziget megkülönböztetéssel), de ezek az adatok valószínűleg Pestire vonatkoznak, aki le is telepedett Szigeten (ő a vezetéknevet is megjelölő parancsokban is többször szerepel, míg Szigeti Szabó nem). Egy esetben egyszerre szerepel iktatási parancs címzettjei között Pesti György és a szigeti György deák (Lelesz Stat E 25: részbirtok Herincsén, 1553), ám itt valószínűleg tévedésről van szó: a felsorolásban előbb Pesti András és György említtetik (András a testvére volt és Huszton élt), majd valamivel később a szigeti György deák, vagyis lehetséges, hogy a kancellárián Pesti Györgyöt felvették a testvéréhez kapcsolva és önállóan is. Ráadásul Pesti Huszton is rendelkezett lakhellyel (többször Pesti de Huszt Györgyként szerepel), míg Szigeti Szabó esetében ez aligha volt így (Herincse Huszt mellett van).
211
Emberünk három szempontból érdekes. Egyrészt a helyi közrendből tanulás és hivatalvállalás révén felemelkedettek társadalmi csoportján belül egy altípust képvisel. Az ebbe tartozók pályája feljebb ível azokénál, akik hivatali posztjuk alacsonysága következtében a tanulással és írástudói állásvállalással mást nem tudnak elérni, csupán azt, hogy ne kelljen kétkezi munkát végezniük, illetve hogy élvezzék a környezetükben azt a tekintélyt (és bért), ami az egyháziakon kívül esetleg a világi alkalmazásban álló tanult szolgálóknak is kijárt; de alacsonyabbra azokénál, akik közvetlen kapcsolatot találhattak ama kegyeknek a forrásához, melyek a társadalmi felemelkedés magasabb céljának, az úrbéri járadékos életmódnak az elérését jelentették: azaz mindenekelőtt az uralkodóhoz, vagy legalábbis az őt közvetlenül körülvevő kormányzathoz. Másrészt a szóban forgó személy társadalomtörténeti jellemzéséhez felvonultatható tényezők egyikét-másikát olyan gazdagsággal tudjuk adatolni, amely még a hivatalvállalás révén felemelkedettek teljes csoportjának viszonylatában is kiemelkedőnek, sőt rendkívülinek számít. Itt mindenekelőtt a gazdálkodásról és a fogyasztásról (utóbbin belül a lakásról) van szó, illetve arról, amit ezekről a gazdasági és a fogyasztási (lakóépület- és lakberendezési) vagyon alapján megtudhatunk. De nem állunk rosszul a származással, a társadalmi kapcsolatokkal sem. Végül pedig a leszármazók sorsa szolgálhat fontos tanulságokkal. Nézzük először György deák származását. Apját, apai nagyapját és apai nagybátyját (frater patruelis) egyaránt a Szabó névvel illeti.494 Hogy ez a név valóban a jelzett foglalkozással áll összefüggésben, több dolog is alátámasztja. Az még keveset, de jelent, hogy az apa egy ugyancsak Szabó megkülönböztető nevet viselő másik családnak tartozott vérdíjjal (azaz került vele súlyos konfliktusba), márpedig foglalkozási csoporton belül a gyakoribb érintkezés és az ellenérdekeltség miatt sűrűbben fordult elő ilyesmi. A név jelentéstartalomtól független rögzültsége ellen szól az is, hogy György deáknál beléphetett – részben a Szabó mellett, részben helyette – a Szigeti név. Leginkább azonban arra a kutatásomra hivatkozhatom, melyet a szigeti társadalom egészére, s azon belül a helyi származású tanult tisztviselők csoportjának is az egészére vonatkozóan folytattam, s amely véleményem szerint ebben a tágabb összefüggésben megnyugtatóan igazolja, hogy ez a réteg általában valóban iparos-kereskedő származású volt. (Az
494
Harangöntő: Lajstrom 462., 466–467. A fenti atyafi biztosan elsőfokú nagybáty volt, ugyanis
fele-fele arányban osztandó földjei voltak György deák apjával.
212
eredmények részletezésére itt nincs mód.) Anyai nagyapja, a szintén közrendű Nyilas János Besztercéről költözött Szigetre.495 György deák az általa sororjainak nevezett négy közeli nőrokona közül háromnak említi a férjét. Az egyik származási helyre utaló nevet viselt, kettőt Kovácsnak hívtak (s épp a közelebbi rokonait: azt a kettőt, akik minden bizonnyal nővére, illetve unokahúga férjei voltak), ráadásul a valószínű sógor nem csak Kovács Domokosként, hanem Domokos faberként is előfordul a forrásokban.496
Ő különben Sziget tanácsának
képviselője volt egy helybéli nemes telek és egy malom birtokába iktatásnál.497 1503-ból ismert egy Szabó Márton nevű tanácstag is, aki lehet azonos az említett nagybáttyal (őt ugyanis így hívták), bár az időkülönbség túl nagy.498 Az adatok hézagossága mellett is világos, hogy itt az iparos-kereskedő Sziget rokonilag összefonódott önálló gazdálkodói társadalmáról, annak helyi tekintéllyel bíró felső rétegéről van szó. Visszatérve György deákra, az, hogy egy királyi szolgálatban álló írástudó hivatalnok milyen kegyet tud megszerezni az uralkodótól, adataink szerint elég jól mutatja az összefüggést a szolgálat jellegével. A helyi kincstári birtoküzemek alsóbbfokú írástudói személyzete (számtartók, kulcsárok, sáfárok, esetünkben a sógazdálkodás néhány speciális írástudó kistisztviselője) számára sokszor még a személyes nemesség megszerzése is túl magas volt, a teleknemesítés pedig egész kivételes az ő körükben. A jobbágybirtok-adomány ellenben rendszerint csupán a nevezett társadalmi réteg elitje (a központi kancellária és kincstár egyszerű írnokoknál, számtartóknál magasabb tisztviselői, a kiemelten jelentős vidéki kincstári üzemek első számú vezetői) számára bizonyult elérhetőnek. Épp ebből a szempontból érdekes, hogy György deák, aki a pályája csúcsának tekinthető rónai alkamarássággal is csak az e két réteg közötti szintre emelkedett, az iktatás dátuma alapján már kinevezése előtt nemességet nyert a szigeti
495
Harangöntő: Lajstrom.
496
Lelesz Stat S 166 (1551), Z 155 (1552).
497
Lelesz Stat S 166 (1551), Z 155 (1552).
498
Csánki Dezső–Erdélyi Pál: A városi bizottság jelentése. In: A Magyar Történelmi Társulat
1889. aug. 25–31-iki vidéki kirándulása, Máramaros vármegyébe és Nagy-Bánya városába. Bp., 1889. (a Századok 23. [1889] pótfüzete) 98.
213
fundusára Antal testvérével együtt.499 De mint láttuk, már ekkoriban is az üzemnél szolgált, méghozzá két lóval.500 Ez az adat nem csak a sókamarai szolgálathoz köti őt a teleknemesítés idejére, de a szolgálat jellege magyarázza is azt. Lovas szerrel ugyanis a sókamaránál csak a huszti központban szolgáltak, a kihelyezett officiolátusoknál nem, így Rónán a bányakamaránál sem. Tehát György deák Makai Tamás sókamaraispán szűkebb környezetéhez tartozott, akitől aztán az alkamarási kinevezését is kapta. Ez a közelség döntő körülmény lehetett az írástudó tisztviselők e szférájában szokatlan teleknemesítés elnyerésekor. Ráadásul Makaitól fenn is maradt egy teleknemesítési előterjesztés egy másik közvetlen munkatársa, a hivatalnokok ugyancsak ezen, alkamarás alatti rétegébe sorolható Csemenyi Bálint számtartó huszti házára vonatkozóan.501 György deákot hasonlóképp ő ajánlhatta a felettesek figyelmébe. Innen nézve szerepet játszhatott a szóban forgó kamaraispán elődeitől és utódaitól eltérő hozzáállása is a beosztottai ilyesfajta igényeihez. A személyes nemességet már maga a teleknemesítés feltételezi. Bár az armálist nem ismerjük, egészen biztosra vehetjük, hogy azt is György deák szerezte, hiszen az apánál mint iparosnál, akinek feleségéről forrásszerűen tudjuk, hogy nemtelen volt,502 ekkoriban még kizárhatjuk a nemességet. Ez tulajdonképpen az egyetlen ismert uralkodói kegy, melyben György deák „rendes” körülmények között részesült. Más lapra tartozik ugyanis – és így a jobbágyadományról tett iménti megállapításunknak sem mond ellent – az a hatalmas birtokadomány, melyet 1557-ben nyert, akkor, amikor Huszt és vele Máramaros már elveszett a Habsburg-párt számára, a rónai alkamarás pedig a király hűségén maradva idegenben rekedt. Ferdinánd király ekkor a Drágfiak magszakadásával, valamint Dolhai György hűtlenségével háramlott Máramaros megyei javakat, a hűtlen Újhelyiek (János, András és Gábor) valamennyi birtokát és az Ugocsa, illetve Bereg vármegyékben fekvő szőleit, a hűtlen Horvát István nagyszőlősi házát, malmát és szőlejét, valamint Bereg megyei birtokait örökjogon adományozta Székely Pálnak (volt huszti alvárnagy) és
499
Lelesz Stat Z 8 (1550. február 4.). Az iktatási parancsokat ott, ahol az általunk kutatott
anyagban ellenőrizni tudjuk (a máramarosi mezővárosokat érintő 16–18. századi iktatásoknál) rendszerint az adománylevéllel azonos napon adták ki. 500
OSZKK Fol. Lat. 910. fol. 31.
501
MOL E 41 1551. nr. 17.
502
Az anyai nagyapa mint providus: Harangöntő: Lajstrom 467.
214
György deáknak.503 Ez utóbbi jól döntött, amikor a délibábos köznemesi birtok helyett a biztos szigeti nemes telket választotta a Szapolyaiak birodalmába való visszatéréssel, Huszt ugyanis nem került vissza a Habsburg uralkodó kezére. Így aztán, minthogy a teleknemesítések olyan fundusokra vonatkoztak, melyek előzőleg az úrbéres birtokjog forgalmi intézményeinek keretében már a kedvezményezett birtokába jutottak, elmondhatjuk, hogy György deák mindenét maga szerezte. Erre a folyamatra az ő esetében társadalmi csoportja minden más tagjához képest pontosabb rálátásunk van, köszönhetően annak, hogy ismert az alapvetően ingatlanügyleteket rögzítő, de szórványos egyéb bejegyzéseket is tartalmazó „házi emlékeztető feljegyzése”. A továbbiakban ennek adatait vesszük szemügyre szempontjaink szerint átrendezve. Lakás céljára azt a telket választotta, amely eredetileg anyai nagyanyjáé volt, s amelynek egynegyede anyján keresztül már örökségként reá szállt. A telek másik háromnegyede részben anyai nagynénjének jutott, részben kegyes adományba adta a nagyanya, de ezeket a részeket György deák 17,25 forintért magához váltotta, így az egész telek az övé lett. A telek helye pontosan megállapítható a 18. századig terjedő forrásanyag alapján: a város piacutcájának legrangosabb részén, az északi sornak a mai katolikus templomtól (egykori piarista kolostor) közvetlenül keletre eső szakaszán volt, a 18. században épült kolostor keleti határától akkor egy teleknyi távolságban.504 1555-ben aztán pert indított az atyai telek visszaszerzésére, amit a család úgy vesztett el, hogy az apa ezzel a telekkel törlesztett vérdíj fejében. A fundus felének visszaváltási jogát sikerült elnyernie, melyet aztán az aktuális birtokossal folytatott hosszas jogi huzavona után, az 1560-as évek elején tudott csak érvényesíteni.505
503
MOL A 57 3. köt. fol. 416r. Az adomány nagyságára csupán tájékoztató jelleggel: 1555-ben
Máramaros megyében a Drágfiak 50,5, a Dolhaiak 97 királyi adót fizető portát bírtak. Bélay: Máramaros 105. Az Újhelyieknek (akik akkor még más keresztneveken szerepelnek) 1549/1552-ben Ugocsa, Bihar, Bereg, valamint Szabolcs és Máramaros megyében 74,33 portája adózott (és még 34,66 szegény, illetve zsellér-, 10,88 új, 10,92 puszta, 6,2 egyéb portájuk is volt), többnyire Ugocsában, ahol a névadó lakóhelyük feküdt. Maksay: Birtokviszonyok I. 189., 251., 486., II. 712., 835. Horvát István 1549-ben Bereg megyében 6 adózó portát, 4 szegényt, 2 pusztatelket és 1 egyéb telket bírt. Uo. I. 186. 504
Vö. MOL E 148 1865/41-et a következőkkel: MOL E 148 1865/37; MOL E 156 72/44; MOL S
11 nr. 53/2., 463., 647. Ld. Glück: Máramarossziget 429–431-et is. A fundus ma is eredeti alakjában van meg. 505
Harangöntő: Lajstrom 462., 465–466.
215
A lakótelken kívül a gazdák másik tipikus belterületi ingatlana Szigeten az akolkert volt. Szabó György deák 1546-ban vásárolt egyet 10 forintért (ez a legkorábbi datált ügylete). Később perrel szerezte meg azt a közvetlen közelben fekvő másik akolkertet (helyesebben a kétharmadrészének kiváltási jogát 3 forint ellenében), amely eredetileg ugyanannak az embernek a birtokában volt, akiében György deák lakótelke is, de míg ezt a deák felmenőinek, addig az akolkertet másnak adta el annak idején. Végül 1559-ben egyik külső határbeli földjét cserélte el egy másik földdarabra, melyen aztán hortus allodialist alakított ki. Aklait bővítette is: cserével szerzett meg egy kisebb földdarabot, ami az első két akolkerthez csatlakozott, s egy másikat, melyet a mellette fekvő kertjéhez hozzácsatolt.506 Az aklok tulajdonosainál már jóval exkluzívabb volt azoknak a köre, akik a legjellemzőbb határbéli épített ingatlanból, malomból is birtokoltak. A malom egyúttal bizonyára a helybéli kis családi üzemgazdaságok egyik legjövedelmezőbb egysége volt. Deákunk a város közvetlen szomszédságában fekvő Kabolapatakon vásárolta be magát egy malom tulajdonába egynyolcadrész erejéig, 6,5 forintért.507 A termőföldekről táblázatot készítettem:508 1.
családi
föld
1 terra; 1 kaszáló egy ló ára értékben
föld
2 terra
föld
5 terra 4,5 hold terjedelemben 3,64 ft-ért; 2 terra
visszaperlése idegentől 2.
családi
ajándékba idegentől 3.
családi
visszaváltása idegentől 4.
családi
2,35 ft-ért; 1 kaszáló 0,7 ft-ért föld
2 terra 0,75 ft-ért
megváltása rokontól 506
Harangöntő: Lajstrom 464–465., 469.
507
Harangöntő: Lajstrom 473. A malomtulajdonra a korban: Glück: Máramarossziget 433.
508
A terra megnevezést nem fordítottuk, de csak mert egy esetben nem szántót, hanem kaszálót
takar. (Harangöntő: Lajstrom 471.) Egyébként azonban bizonyára mindig szántót kell alatta érteni. Sokszor ki van téve a határbéli helynév, és ahol ezek jellemző művelési ága más forrásból ismert, az mindig a szántó. A deák olykor semmiféle megjelölést nem alkalmaz ebből a szempontból az ingatlanra (pl. „portio ipsius”), ilyen esetben azt egyszerűen „föld”-ként tüntetjük fel, és ezeket az összesítésnél a terrákhoz soroljuk. A fertályt a hold negyedének vettük, a rúd átváltási kulcsát maga az irat adja meg (Harangöntő: Lajstrom 470.) Az ügyletek jogi jellege a deák feljegyzéséből végső soron mindig pontosan kiderül, de ehhez néhány ponton értelmeznünk kellett az általa adott leírást.
216
5.
családi
1 föld509
föld
ajándékba rokontól 3 terra 3,41 hold terjedelemben510 4,21 ft-ért; 2 terra
6. vegyes eredetű
földek örökjogú vásárlása 1,5 ft-ért rokontól 7. örökjogú
idegen
vásárlása ft-ért; 2 kaszáló 14 hold terjedelemben 20,5 ft-ért;512 2 kaszáló 5,75 ft-ért513
idegentől 8.
4 terra 10,5 ft-ért; 1 föld511 1 hold terjedelemben 1
föld
idegen
8 terra kb. 10,5 hold terjedelemben514 14,24 ft-ért;515
föld
zálogba vétele idegentől
2 terra 2 ft-ért; 2 kaszáló közel 5,5 hold516 terjedelemben 16,5 ft-ért;517 1 kaszáló 10 ft-ért
9.
idegen
2 terra 2,25 hold terjedelemben518
föld
ajándékba idegentől 10. rokon földjének
1 terra
kezelése ÖSSZESEN
29 terra és föld 40,19 ft-ért, 8 kaszáló 53,45 ft-ért; 7 terra és föld, 1 kaszáló ingyen
A birtoképítés csapásirányai közül az élre kívánkozik a felmenők (az apai nagyapa és az anyai nagyanya) tulajdonában volt, ám nem örökjogon vagy nem jogszerűen elidegenített földek visszaszerzése, amiként György deák is az élre veszi feljegyzésében az ilyen típusú ügyleteket. Ezek esetében ugyanis a birtoképítő gazda rendelkezett valamilyen alappal, amelyre építve jogi kényszert hívhatott segítségül az ingatlan megszerzéséhez. Ahol lehetett, elperelt (1.), de az elidegenítés persze a legtöbb esetben 509
A dűlőnév (Likasdomb) alapján kétségtelenül szántó.
510
A 3 holdon felül 1 fertály és 7 rúd.
511
Nyilván szántó, közvetlen szomszédja egy terrának.
512
Ebből 10 forint értékben két ökröt adott.
513
Ebből 2,75 forint értékben egy tehenet adott.
514
8,5 hold, 5 fertály, 34 rúd.
515
Az egyik Fejérfalván.
516
4,5 hold és 40 rúd.
517
Az egyik Fejérfalván.
518
Az egyik Gyulafalván.
217
jogszerű volt (zálogjogon), ilyenkor visszaváltott (3.). Szigeti Vas Antal, a vármegye alispánja esetében, akiről alább még lesz szó, inkább békés megoldást választott, pedig jogszerűtlen elidegenítésről volt szó. Egy közbenjáró segítségével, valamint szolgálataira hivatkozva elérte, hogy Vas visszabocsássa a nála lévő családi földet (ez, s még egy másik eset, ahol bizonyára szintén az eredeti ügylet jogszerűtlenségén alapuló kényszerítésről volt szó: 2.). Apja és apai nagybátyja között nem ment végbe az osztály minden föld tekintetében, ezt most pótolták, s a nagybácsi a neki jutó részeket eladta György deáknak (4.), illetve egy esetben ingyen engedte át neki (5.). Egy másik atyai rokonát (frater patruelis), Simon Mihályt elővásárlási szerződésre vette rá: eszerint Simon senki másnak nem adhatja el földjeit, legyenek azok örököltek avagy általa szerzettek, csak neki. Később egy sor földet ez alapján szerzett meg (6.). Mindezekből a lehetőségekből kifogyva György deák figyelme szükségszerűen terelődött azon földek felé, melyekhez a családnak addig semmi köze sem volt, és azon gazdatársak felé, akikhez nem kötötte rokoni kötelék. Az elzálogosított családi földek visszaváltásához (3.) fogható szerzeményezésre már csak ebből a forrásból volt lehetőség. Az örökjogú (7.) és a zálogos (8.) szerzések összehasonlítása érdekes eredményre vezet. Az ügyleti partner megszorultságára, kényszerhelyzetére vonatkozó adatok sorjáznak a zálogolásoknál, miközben hiányzanak az elörökítéseknél, ami első látásra különös lehet, hisz az utóbbi a súlyosabb (és a vásárló számára kedvezőbb) forma. Bányász Ambrus és Verbőci Márton sóval kereskedett, de adósak maradtak – nyilván a kamarának – sóárban 3, illetve 6,24 forinttal. Ilyesmiből éldegélt Kerekes Mihály özvegye, Huszti Margit is, akinek 50 dénárra volt szüksége, csak addig, míg a szekeresek megjárják Magyarországot. Borsovai Györgyöt a kamara le is tartóztatta, ugyancsak sóár törlesztésének elmaradásáért. A rónaszéki sókamarai kulcsárnál, Jászberényi Gergely deáknál a számadástételkor mutatkozott anomália: 10 forint a boreladásból származó bevételnél. Ha az alább említendő két vidéki, fejérfalvi zálogügyletet nem tekintjük, csak a szigetieket, akkor mindössze három ügyleti partnernél (Sós Bálint, Korcsmáros Antal, Benedekdiák Albert) nem történik említés ilyesfajta háttérről, szemben a fenti öttel. A fölvetett – látszólagos – ellentmondást éppen ez utóbbi esetek magyarázzák: a zálogügyleti partnerek élet- vagy ha nem, hát gazdálkodási ciklusuk teljében, de legalábbis még aktív szakaszában lévő emberek. Olyanok, akik még küzdenek a megélhetésért a jövedelemszerzésnek azon a területén, ahol megszorultságuk keletkezett, 218
olyanok, akik ennélfogva számítanak helyzetük jobbra fordulására, s így a földvagyonból (ami esetükben bizonyára ugyancsak aktív gazdálkodás alapja, ha nem is feltétlenül saját munkával) igyekeznek csak zálogjogon kiengedni. Az örökjogú ügyleteknél viszont az elidegenítők
részéről
bizonyára
inkább
aktív
korszakukon
túljutott
üzemek
termelőeszköz-vagyonának szanálásáról lehetett szó. (A zálogos és az örökös ügyleti partnerek között mindössze kétszer találunk azonos személyt.) Végül különleges ok vezethetett valakit arra, hogy földet csak úgy elajándékozzon. A két eset (9.) közül az egyikben ismerjük ezt az okot: 1558-ban gyulafalvi Rednik Dan vidéki kisbirtokos nemes valamilyen gyanúba keveredett. Vas Antal alispán börtönében („in dira captivitate”) ülve György deákot szemelte ki pártfogóul. Feleségét és fiait küldte hozzá, s az eredmény nem maradt el, a deák sikeresen járt közben az alispánnál, amit a román egy földdarabbal honorált. (György deák nevelte az unokaöccsét, aki egy földet kapott örökségül: 10.) György deák az esetek kis hányadában cserélgette a földjeit más földekre, mint volt is róla szó; de ezeken, s azon kívül, hogy egyik szerzeményének felét átengedte saját unokahúgának,519 a birtokállományból kifelé nem távozott egyetlen parcella sem. A sok adathiány miatt csak a befektetett pénzről lehet értelmes összesítést készíteni, a birtok terjedelméről nem. A területet a parcelláknak csak körülbelül a felénél ismerjük: összesen 21,66 hold terra és föld, 19,5 hold kaszáló. Nyilván ehhez járult még az a földállomány, amit György deák úgy örökölt, de erről a feljegyzés jellege folytán nem tartalmaz adatokat (leszámítva a nagybáttyal kötött kiegészítő osztályt). György deák sokszor feljegyzi a határbéli helynevet, ahol földjei feküdtek, legtöbbször azonban nem, így elhelyezkedésük ábrázolása nem vezet további következetésekhez. Legfeljebb annyi látszik, hogy mindkét nyomásban igyekezett szántókat szerezni, amint az logikus is annak érdekében, hogy minden évben legyen termés. A birtok tehát lakótelekből, a belterület peremén különálló majorkert(ek)ből, szántókból és rétekből, valamint a városhatár külső oldalán malomból állott. Így a rónaszéki sóbányakamara vezetőjének ingatlanvagyona szerkezetét illetően lényegében nem különbözött attól, amit a város társadalmának gerincét képező, jellemzően merkantil (ipari-kereskedelmi) foglalkozású önálló dolgozók kezén is széles körben megtalálhatunk.
519
Harangöntő: Lajstrom 471.
219
Ehhez a szinthez képest, pontosabban ezen a szinten belül a lakótelek előkelő fekvése, a második lakótelek szerzése, az akolkertek többes birtoka, a határbeli földek kiterjedése, illetve a malomtulajdon jelentenek különböző mértékű kiugrást (tapasztalataink szerint leginkább a második és az ötödik). A feljegyzés dátumai pedig, bár eléggé hiányosak, egyúttal valamelyest tükrözik az említett ingatlantípusok eltérő helyét a gazdaságépítési folyamat ciklusában egy szabad földforgalmú településen: a gazda a lakóhelyként és üzemközpontként szolgáló fekvőségeket igyekszik mielőbb megszerezni (beltelek 1540, majorkert 1546), s aztán ezek a birtokállományból már nem lépnek ki, majd következik a földállomány hosszan tartó bővítése (1548/1549–), menet közben kisebb cserélődéssel. Mindez – egy ilyen státusú személy esetében – váratlan kedvező alkalom adódása idején (1552 és az azutáni évek) egészülhetett ki egy minőségileg más ingatlantípussal, a jobbágybirtokkal. Ebben a tekintetben az 1557-es királyi adomány atipikus, múló epizódjához képest a lényeget, a szokványosat György deák feljegyzése őrizte meg. György deáknak, mint az ő társadalmi közegében rendesen, pénze volt és kapcsolatai, és jobbágyra vágyott. A környék kisbirtokos nemességének, mint az ő társadalmi közegükben rendesen, pénzre (és alkalmasint kapcsolatra) volt szükségük, de nem engedték és/vagy a nemesi jogi elidegenítési korlátai miatt nem engedhették a családi birtokot idegen kézre jutni. A kettő találkozási pontjánál a zálogkölcsön található. Szerencsére György deák az ide vonható ügyleteit a termőföldszerzésekkel ellentétben rendre datálta, ami segít elképzelnünk a történteket. 1552 késő őszén egy somosfalvi egytelkes nemes, Nemes János találta meg a mi György deákunkat. Valamilyen probléma volt a család összetartásával („nam filii sui inobedientes sibi sunt, neque ratione bonorum et jurium possessionariorum, more ceterorum nobilium inservire vellent”), ezért Szigeti Szabó György védelme („tuitioni et defensioni mee”) alá helyezte magát, kérve, hogy a patrónus segítse őt ki, valahányszor a telek után valamilyen közteher merül fel („ingruentibus necessitatibus et solutionibus [...], uti pecuniis exercitualibus vel aliis similis solutionibus”), továbbá védje meg minden peres ellenfelétől („ordine juris ab impetu quorumlibet defenderem”). Ezt György deák 12 forint erejéig vállalta úgy, hogy a védelemért Nemesnek is kell fizetnie évi 1 forintot. A szegény falusi kard- és kaszaforgató viszont azt kötötte ki, hogy őt nem lehet jobbágyként kezelni, hanem nemes
220
módjára kell megtartani a telekben („ne tamen ipsum uti colonum in sua domo servarem, sed uti ceteros nobiles”).520 A jelek szerint a szűkebb környék, a Kaszó-völgy lakói meglátták a fantáziát földijük új partnerében és/vagy György deák érezte úgy, hogy valahol végre talajt fogott. Először a fejérfalvi Fice Jánosnak kellett 1 forint, ezért 1553. március 2-án 5 fertály földet ígért Fejérfalván György deáknak, de csak ha Szent György-napig nem tudja a tartozást megadni, ami tehát még a termőföldügyletekhez tartozik. Április 26-án viszont a kálinfalvi Bercse Farkassal már jobbágytelkekre kötött üzletet: a Somosfalván, Nemes János telke szomszédságában fekvő pusztatelek (sessio predialis) negyedét, valamint egy Kálinfalván fekvő pusztatelek (sessio deserta) felét vette tőle zálogba 8 forintért. Ugyanezen két telek másik felét 1558-ban fejérfalvi Fice Jakabtól zálogolja 5 forintért. 1559-ben Fwyor Jánostól az említett telkek valamelyikének újabb darabját, talán a somosfalvi telek elvileg fennmaradó negyedét
veszi zálogba 1 forintért (töredékes
bejegyzés). Végül még egy földügyletét kell említenünk: az 1550-es években (az utolsó számjegy olvashatatlan) a fejérfalvi Juga Balázs fiai keresték meg, hogy perrel („ordine juris”) vagy pénzzel segítsen nekik visszaszerezni azt a rétet, melyet még apjuk adott zálogba bárdfalvi Kis Dannak és Rodrának. Cserébe a felét nála hagynák.521 A jobbágytelkeket érintő ügyletekben bár pusztatelkek forogtak, aminek adott pillanatban nagyon is volt jelentősége, az egyetlen hús-vér alattvaló pedig épp jobbágy módjára nem volt hajlandó szolgálni, mégis közvetlenül meg volt nyitva az út a jobbágytelepítés felé. Egyébként mire is kellett volna György deáknak a szigeti vagyonához képest bizonyára szerény kiterjedésű és kényelmetlenebb távolságban fekvő jószág? A zálogbirtok persze sebezhető volt. A jobbágytelkeket érintő három ügylet a feljegyzésben egyaránt át van húzva, közülük a második kettő mellé pedig kitéve: solvit. Nemes Jánossal, aki miatt a szereplők figyelme egymásra terelődött, már korábban megszakadt a kapcsolat. Vele az iratban pontos számvetést találunk: számára éppen 1556ban kezdődött a védelem ötödik éve, amely aztán nyilván György deák fent említett, nagypolitikai okokkal összefüggő szerencsétlensége miatt lett az utolsó is egyben. A család kezén tehát tartósan már György deák életében sem számolhatunk más fekvővagyonnal, csak azzal, amit a szigeti lakótelek szűk környezetében, közvetlenül 520
Harangöntő: Lajstrom 472.
521
Az ügyletekben említett három falu egy bokorban helyezkedik el Szigettől délre.
221
uralt ingatlanokból szervezett. Vajon miként szolgálta ez a lassacskán felhalmozott birtok György deák és családja megélhetését? Miként szerzett belőle jövedelmet? Hogy valaha is szántott vagy kaszált volna, nyugodtan kizárhatjuk. De még így is két út kínálkozik: vajon agrárvállalkozása volt avagy az egész igyekezet csak azt a célt szolgálta, hogy a kezei között felhalmozott nélkülözhetetlen mezőgazdasági termelőeszközöket mások gazdálkodó üzemeinek rendelkezésére bocsáthassa megfelelő ellenszolgáltatásért? Ez nem csak a szűken vett tárgyunk, hanem a történet mint egész attribúciója szempontjából is döntő kérdés, sajnos azonban ezügyben csak nagyon bizonytalanul tudunk nyilatkozni. 1553-ban azt kérte Fice Jánostól, akitől Fejérfalván szerzett egy földdarabot, hogy kaszálja is le, és rakja neki kalangyába a szénát; istállót építtetett egy jobbfajta lakóház kétharmadáráért; 1564-ben egy frissen vásárolt kaszálóját kabolapataki munkásokkal irtatta.522 Ezek inkább az előbbi megoldást sugallják, a szénát azonban a közlekedésre tartott lova is megehette, az, amelyik alkalmasint az említett istállóban lakott. Az árulkodó jelet véleményünk szerint az akolkertek képezik. Ezek a létesítmények a szűk szalagtelkekből álló Szigeten a kiterjedtebb mezőgazdálkodás szükséges tartozékai voltak, ellenben járadékszedési célú befektetésnek aligha választhatta valaki éppen ezt az ingatlantípust. Jómagam végső soron abban hiszek, hogy a rónaszéki alkamarás gazdálkodott, gazdai érdeklődésének középpontjában pedig az árutermelő állattenyészés állt, melyhez bérmunkát vett igénybe, és – másodsorban – földművelési célú javait is így működtette. A feljegyzésből bepillantást nyerhetünk György deák lakókörülményeibe is. Maga a telek, mint láttuk, a város piacutcáján szorosan egymás mellett sorakozó, körülbelül azonos szélességű és hosszúságú szalagtelkek egyike volt. Az ezen álló lakóházát György deák építtette 1540-ben. Tapasztott falú faház volt (a helyi építkezés évszázados jellegzetességeinek megfelelően bizonyára boronaház), mely minden bizonnyal konyhából és az onnan nyíló két lakóhelyiségből állt, a feljegyzés szerint ugyanis a deák két szobában rakatott kemencét (ráadásul az egyiket mint stuba magnát különbözteti meg), továbbá a házhoz csupán egy ajtót vásárolt. A három helyiség – a legkorábban a 18. század közepéről igazolható helyi szokásoknak megfelelően – feltehetően sorosan helyezkedett el egymás mellett, az egész épület pedig az egyik hosszoldali telekhatárral párhuzamosan állt, vagyis az egyik rövid oldalával fordulva az utca felé.523 A berendezés 522
Harangöntő: Lajstrom 469., 471., 474.
523
Az építkezési és telekelrendezési módra ld. Glück: Máramarossziget 428–431.
222
legértékesebb (egyedül feljegyzésre méltó) darabja a záras asztal volt, melynek mélyében nyilván el lehetett helyezni a háziúr szokványosnál fontosabb darabokat is magában foglaló irattárát. Az építkezés és a berendezés összköltsége (egy ismeretlen tétel nélkül, de egy utólagos javítást is beleszámítva) 37,23 forint volt.524 Valószínűleg 1553-ban építtetett György deák egy hátsó házat is a telken (vagyis még egy lakóházat a fenti mögött),525 amelyet 1559-ben már bővített, 1560-ban pedig már mindkét lakóházat felújíttatta. A rónaszéki alkamarás kényelmét egy árnyékszék tetőzte be (1563).526 Több olyan épületről is maradt adat, melyek a háznép ellátását és egy esetleges gazdálkodó tevékenységet egyaránt szolgálhatták: kőpince (1553), sütőház (1553), istálló (ismeretlen időpontban), kút (1564). A pince és a sütőház a lakóháznál volt, a másik háromról nem tudjuk, hogy a lakótelken-e vagy valamelyik majorkertben.527 (Ezeket is György deák építtette, így kerültek a feljegyzésébe. Az elülső házon kívüli építkezései 102,56 forintba kerültek.) Hogy az eddigiekben bemutatott személy milyen helyet foglalt el kora társadalmában, arról emberi kapcsolatai nyújthatnak még felvilágosítást. Sajnos épp a legfontosabb adat hiányzik, feleségének ugyanis csak a keresztnevét ismerjük. Jó ismeretségben lehetett Szigeti Gergely deákkal (1550 és 1556 között többször a megye alispánja), hiszen az közbenjárt az érdekében Szigeti (Vas) Antal deáknál (ugyancsak a megye alispánja 1547 és 1563 között több alkalommal) egy földügyben. Sőt magával Vassal is, az ugyanis az ügyletnél Szabó szolgálatait is tekintetbe vette („ratione servitiorum meorum”), 1558-ban pedig György deáknak sikerült kijárnia Vasnál, hogy az szabadon engedjen egy vidéki román nemest, akit mint alispán csukatott börtönbe.528 Tagja volt végül (György de Sziget deák) annak a népes választottbíróságnak, amely 1558 májusában
az
Úrmezei
(Csebi)
Pogány
Menyhért
és
Visk
városa
közötti
határkonfliktusban ítélkezett Hagymási Kristóf huszti prefektus, a megye főispánja
524
Harangöntő: Lajstrom 462–463.
525
Harangöntő: Lajstrom 463–464. Itt az „ebben az időben [1553] épült a sütőház is” bejegyzés
alatt egy kisebbfajta lakóháznak megfelelő költségvetést találunk, miközben a hátsó ház építése kimondottan nem szerepel sehol, noha 1559-ben már a felújításáról ír. 526
Harangöntő: Lajstrom 463., 474.
527
Harangöntő: Lajstrom 463., 474.
528
Harangöntő: Lajstrom 467., 469. Fentebb más oldalról mindkét esetet említettük már.
223
parancsára;529 tehát egyaránt élvezte a legnagyobb megyebeli hatalmasság, a megye egyik vezető
bene
possessionatus
magánbirtokosa,
és
egy
környékbeli
mezőváros
kommunitásának bizalmát. Amit a nukleáris családon túli rokonság körében tapasztalunk, ugyancsak összefüggésben lehet György deák társadalmi felemelkedésével. Először is csábító a gondolat, hogy testvérét, Antalt kell keresnünk abban a nemes Antal deákban, aki legalább 1552 januárjától éveken keresztül a szigeti faktor tisztét töltötte be a máramarosi sókamaránál, vagy abban a másik Antal deákban, aki 1555 elején a rónaszéki kamara sáfára volt, de a névazonosság nem elégséges.530
* Mintegy másfél évszázad alatt egyetlen olyan személy bukkan fel az öt városból felemelkedett hivatalnokok sorában, aki nem Szigetről származott. Huszti Izsák deákról van szó, akinek uralkodói hivatalára ráadásul semmi adat, azt csupán abból következtethetjük, hogy Szigeti Bertalan deákhoz hasonlóan írástudó létére úgy került távol szülőföldjéről (amire megkülönböztető neve egyértelműen utal), hogy közben odahaza tartotta meg rezidenciáját, melyre teleknemesítést is nyert. Báthori Zsigmond fejedelem ugyanis 1590-ben kiemelte őt addigi nemtelen személyi állapotából, huszti házát pedig eximálta.531
* Az eddig tárgyalt családokhoz képest egy vonatkozásban lényegesen eltér a szigeti Bartosoké. A személyes nemességet ugyanis a család már egy előző generációban elnyerte, amelyben a családfő még nem hivatalnoki, hanem gazdálkodó foglalkozást űzött
529 530
GyJkv I. 184. sz. Antal deák szigeti faktor (egy helyütt officiális) adatai: MOL E 554 Fol Lat 919. fol. 21. (1552);
MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 10. (65. cs.) (1553–1554); MOL E 554 Fol Lat 973/I. fol. 47. (1554. dec. 16., egregius); E 210 Sal. 7. tétel 65. cs. nr. 14. (1555). A sáfár: MOL E 210 Sal. 7. tétel nr. 10. (65. cs.) (1555. január–május). 531
KirKv BZs 1273. sz. (címerében zöld ruhás alak kardot és pálmát tart).
224
(1585).532 A hivatalnok Bartosok azonban egyebekben mindenben beleillenek a helyi közrendből származó világi hivatalnokok csoportjába. Az említett nemességszerző gazdálkodó családtag legidősebb fia, Szigeti Péter deák Báthori Zsigmond és András idején a fejedelmi kincstárban dolgozott, 1599-ben (és valószínűleg már azelőtt is) számvevőként.533 Esetében korai halállal számolhatunk, mert ezután eltűnik, és a család felemelkedésének kimunkálásában öccse veszi át a vezető szerepet. Péter deáknak ugyanis legalább az egyik, de alighanem két öccse is bekerült a nagyobb kancelláriába írnokként. Az idősebbik, György deák esetében még csupán feltevésre hagyatkozhatunk, amennyiben ti. azonos lehet az 1600-ból ismert Szigeti György erdélyi fejedelmi nagyobb kancelláriai jegyzővel.534 A másik, ifjabb öcs, István előbb Bocskai kancelláriájában szolgált, majd 1607-ben nagyobb kancelláriai jegyző.535 1610-ben is még „urunk w felsége az erdely feiedelem zolgaia”, vélhetően ugyanabban a minőségben.536 A teleknemesítést még Péter deák eszközölte ki: 1599-ben kapott telekexempciót, új adományt és királyijog-adományt arra a szigeti telekre, melyet már felmenői (majores et progenitores) is birtokoltak, valamint egy másik, pusztán álló telekre ugyancsak Szigeten, mindazokért az érdemeiért, amelyeket Báthori Zsigmond és András idején a kincstár szolgálatában szerzett. Vélhetően ugyancsak egy teleknemesítést kaphatott István deák 1606-ban, ha hihetünk egy közvetett információnak. A Magyar Történelmi Társulat 1889-es máramarosi kirándulása idején ugyanis még láttak egy 1606-os „nemesítést”, melyet „Báthory” (nyilván Bocskai) István adott a Bartos István nevű nagyobb
532
Ebben a vonatkozásban a családot munkánk második részében tárgyaljuk.
533
MOL E 148 1865/13 p. 5–7., ill. MOL E 148 1865/33 p. 5–8. (a Bátori Andrástól elnyert
telekexempciója, 1599; két 18. századi másolat). A gyermekek sorrendjét az 1585-ös nemeslevél, ill. az 1599-es telekexempció említésének sorrendjéből következtetjük, amelyek egymással egybevágnak, és a családot illető többi körülménynek is jól megfelelnek. 534
Trócsányi: Kormányzat 195.
535
Trócsányi: Kormányzat 195.; MOL F 1 8. köt. p. 97–98. (1607); MOL F 1 7. köt. fol. 246r–v
(egy általa elnyert adománylevél, 1607). Ez utóbbi irat hivatkozik a Bocskai alatti kancelláriai szolgálatára is, de nem adja meg István deák akkori beosztását. 536
Bárczay-t, Poncz p. 46–47. Trócsányi 1622-es adata (Trócsányi: Kormányzat 195.) már nem rá
vonatkozik, mert 1619-re elhunyt. MOL F 1 12. köt. fol. 136v–137r.
225
kancelláriai jegyzőjének.537 Az adat hitelét alátámasztja, hogy mind a mi István deákunk vezetéknevét, mind pedig szolgálatát Bocskai kancelláriájában más forrással is igazolni tudjuk. Semmiképpen sem lehetett szó azonban személyes nemesítésről, hisz István deák egészen biztosan azonos a hasonnevű apja 1585-ös nemeslevelében említett gyermek Istvánnal. A fivérek ezzel együttesen már – az öt városi világi hivatalnokok között egyedülálló módon – három telekre való exempcionálist szereztek. Az úrbéri járadékosok közé István deák emelte fel a családot. Valamikor 1610 előtt fejedelmi adományként szerzett egy részbirtokot a máramarosi Sugatagon, amint arról egy irat utalásból értesülünk.538 A falu néhány más környékbeli birtokkal együtt egy kis birtoktestet képezett, éppen Sugatag központtal, mely nemrég még Johann Leonhard ab Jell korábbi huszti főkapitányé volt. Őt Bocskai katonái ölték meg 1605-ben Kassán, így háramlott a fejedelemre.539 Nagyrészt később is kincstári maradt, de ezek szerint kisebb darabot le tudott csípni egy bennfentes. Figyelembe véve, hogy a háramlás 1605ben történt, és István deák már Bocskai idején kancelláriai deák volt, alighanem ez lehetett a legkorábbi adomány, bár dátumát sajnos éppen ennek nem ismerjük. 1607-ben aztán, amikor nagykancelláriai írnok, adományba kapta a Tamásfalvi Boldizsár magszakadása révén háramlott Belső-Szolnok megyei Sztojkafalva pusztafalut Rákóczi Zsigmond fejedelemtől.540 István deák újabb szerzéseire a széki merénylet, ill. az annak nyomán felbolydult birtokviszonyok adtak lehetőséget 1610-ben. Ekkori birtokszerző lépései tulajdonképpen egy körbe tartoznak: a Belső-Szolnok megyei szészármai uradalom egyes darabocskáinak megszerzéséről van szó.541
537
Csánki–Erdélyi i. m. 98. Az oklevelet Kovási Pál levéltárából idézik, a Szilágyi István
máramarosszigeti református líceumi tanár által létrehozott neves iratgyűjtemény ismertetése közben. Kovási egy helyben tekintélyes, sokszoros megyei és városi hivatalviselő – a rendiség idején egytelkes – nemes család tagja volt, maga is megyei hivatalnok (ld. Joódy), de levelesládája tudtunkkal nem maradt fenn. Szilágyi magánlevéltárakból is kért iratokat, olykor egész levéltárat helyeztek el nála, de az oklevél az azóta károsodásokat is elszenvedett és sajátosan kettéoszlott gyűjteményben nem található. 538
Bárczay-t, Poncz p. 46–47.
539
MOL E 148 fasc. 65. no. 8.; MOL E 244 Másolati könyvek 1571–1619. V. fol. 400.; MOL E
244 Másolati könyvek 1571–1619. V. fol. 454.; HkA GbU 413. köt. fol. 140. 540
MOL F 1 7. köt. fol. 246r–v.
541
SzD mon. VI. 443–444., 467., 506.
226
Feltehetően ez volt a háttere annak, hogy István deák nem sokkal a széki merénylet és a megtorlást becikkelyező besztercei országgyűlés után megvált a sugatagi részbirtoktól, mely már kívül esett birtoképítésének új fókuszpontján, a történeti Erdély északi részén. A birtokot 1610 májusában Rozsályi Kun Gáspárnak engedte át. Cserébe Rozsályi Kunnak 200 forintot kellett fizetnie vagy hasonló értékű részbirtokot szereznie a fejedelem uralma alatt álló területen belül máshol. Bartos egyúttal vállalta, hogy fejedelmi consensust szerez az ügylethez, és egyéb módon is szolgálja Rozsályi Kunt. 542
* Az öt városi közrendű dolgozók írástudó gyermekeinek hosszú 16. századi karriertörténetei közül teljesen nem hiányzik a magánszolgálat révén elért felemelkedés sem. Magánhivatalnoki állás azonban eleve sokkalta kevesebb volt: a nagybirtokon elsősorban a birtokigazgatás kimondottan gazdasági tisztjei, így a sáfáré, a kulcsáré, valamint a talán csak épp ebben a korban szaporodó számtartóké és uradalmi udvarbíráké, végül pedig a komolyabb nagyurak oldalán működő magántitkároké. Településeinken a nagybirtok segítségével elért egyetlen írástudói előmenetel mégsem ilyen jellegű állásból indult, hanem magántanáriból. A szigeti Botos Miklós mester avagy deák (őt hol így, hol úgy mondják) ugyanis a nyalábi várúr, Perényi János fiának, Gábornak a nevelője lehetett; így értelmezzük ugyanis azt a kitételt, miszerint Miklós mester Perényi Gábor famulusa volt, aki különösen „in corporis ejusdem [ti. Perényi Gáboré] salubri procuratione & in literalibus documentis informatione” szerzett érdemeket.543 Jellemző különben a szinte folyvást királyi–királynéi kézben lévő huszti uradalomra, hogy az egyetlen ismert helyi származású nagyúri házitanító nem az uradalom földesuránál, hanem a legközelebbi nagybirtokénál szolgált, bár különben nem sokkal azután, hogy a szóban forgó az ugocsai Perényiek rövid időre a huszti uradalmat is megszerezték (1511–1516).
542
Bárczay-t, Poncz p. 46–47.
543
MOL E 244 205. cs. 1737. dec. „C” fol. 121. (18. századi másolat).
227
Ezen szolgálataiért az özvegy anya, Frangepán Katalin 1529-ben egy szigeti telket adományozott Miklós mesternek és három testvérének örökjogon.544 A huszti uradalom (benne Sziget) ekkor már Habsburg Máriáé, bérbe adva az Ártándi-fivéreknek, de a Perényieknek ezek szerint volt egy házuk Szigeten, bizonyára még huszti földesuraságuk idejéből. Ez még csak vagyont jelentett, státusváltást nem. A magánadomány idején ugyanis a telek nem volt nemes, akárcsak maga Miklós mester sem. 545 Nemsokára azonban sor került a nemesítésére, röviddel azután, hogy az Ártándiak birtokait konfiskálták, s így az uradalom János király kincstárára szállt. A király az oklevélben546 – mely sem özvegy Perényinére vagy más magas rangú támogatóra, sem konkrét uralkodói szolgálatra nem hivatkozik – nem csupán Miklós mester említett telkét exemptálja, hanem arra is privilégiumot ad, hogy ő és utódai szabadon szállíthassanak sót és bármi egyebet az ország bármely részére, hogy ezáltal a szükséges élelmiszereket beszerezzék.547
544 545
MOL E 244 205. cs. 1737. dec. „C” fol. 121. (18. századi másolat). Csöppet sem lehetetlen (noha nyilván szokatlan), hogy egy nemes, akár egy bárói család
úrbéres fekvőséggel rendelkezzen egy másik
nemes
birtokán,
kiváltképp
egy
ilyen jellegű
(jobbágytelekrendszert nem ismerő, szabad földforgalmú, szinte csak készpénzjáradékkal terhelt) településen. Más példa is van rá az öt városban. 546
MOL E 244 205. cs. 1737. dec. „C” fol. 120. (18. századi másolat). (Az oklevél júl. 22-i,
miközben az Ártándiak már jan. 28-án le voltak tartóztatva: Barta: Gritti 291.) A telek nemességét utóbb is egyértelműen 1530-ra vezették vissza: MOL E 148 1437/26, ill. MOL E 244 205. cs. 1737. dec. „C” fol. 122. (az 1675-ös teleknemességvizsgálat eredeti jegyzőkönyve, ill. a kérdéses telekről kiállított bizonyságlevél 18. századi másolata). 547
„ut ipse ad quaevis regni nostri climata sales et alias res pro aquisitione victualium libere
semper ducere et defere [!] valeat, heredesque sui universi valeant atque possint”. Uo. Ezt véleményünk szerint sókereskedési szabadalomként kell értelmezni a regáléra tekintettel, valamint egy kereskedelmi védlevélként a többi árucikk tekintetében.
228
II. RÉSZ: AZ ÖT MÁRAMAROSI VÁROS TÁRSADALMA 1580/1610–1760 Az öt város forrásadottságai a 16. század végétől útnak induló változási folyamaton belül tulajdonképpen egy jól körülhatárolható elem vizsgálatát engedik meg. Ez pedig a társadalmi mobilitás (vagyis az egyes társadalmi csoportok közötti átlépések) és a társadalmi intézmények (a normarendszer és a szervezett közösségek) közötti összefüggés. Az a folyamat, ahogyan a társadalmi mobilitás a társadalmi csoportok jellegének, összetételének és egymáshoz viszonyított súlyának megváltoztatásán keresztül elvezet a társadalmi intézmények módosulásához. Jelen dolgozatban a 16. század végétől datált társadalmi átalakulás vizsgálatát csak erre a jelenségcsoportra korlátozom. A többi aspektusra vonatkozóan csak nagyon szegényes adatállományt lehet összeállítani az öt város anyaga alapján. Ezeket itt mellőzöm. Témánkat három szektorban vizsgálom meg: a státusokhoz, a foglalkozáshoz és a vagyonhoz kapcsolódó jelenségek tekintetében. A mobilitás és a társadalmi intézmények (normák és közösségek) közti összefüggés „erőviszonyainak” megfelelően mindig előbb a mobilitási jelenségeket tárgyalom, csak azután a normák változását, majd utolsóként a közösségi szervezetét.
A STÁTUSOK A rendi státus A rendi mobilitás A nemesség felvétele A rendi arányok megváltozásáról tanúskodnak egyrészt az összeírások (a különböző időpontból megmaradt hasonló jellegű összeírások egybevetése), másrészt az 229
egykorúak írásban rögzített megfigyelései a folyamattal kapcsolatban, végül pedig az egyes státusváltásokhoz kapcsolódó irattípusok.
Esetek Az öt város lakosságának két kiemelkedő forrásértékű összeírása, az 1600-as urbárium és az 1701-es adóösszeírás a nemesség arányának látványos megnövekedését jelzi. Az pedig, hogy ez a növekedés az öt településen külön-külön igencsak eltérő mértékű volt, már önmagában mutatja, hogy a folyamat oka nem volt független a helyi társadalom bizonyos egyéb, a nemesedési folyamathoz képest már előzőleg adott jellemzőitől. A nemesség arányában bekövetkezett növekedés közvetlenül nem egyetlen okra vezethető vissza, de nem is rendszertelenül sokra: bizonyos típusokat különíthetünk el. A kérdésre önmagukban az összeírásokból nem kapunk választ. A folyamat hátterére egyrészt az egyes státusváltásokhoz kapcsolódó okiratok, másrészt pedig a nemesedés okait közvetlenül és elvont módon tárgyaló egykorú nyilatkozatok világítanak rá kifejezetten. A nemességszerzési eljárás során keletkezett hivatalos iratok nem mindig segítenek. Élesen elkülönülnek azok a darabok, amelyek utalnak a szerző valóságos érdemeire és/vagy a támogatójának kilétére azoktól, amelyek teljesen sematikusak. Ilyesfajta utalás híján is vonhatunk le olykor következtetéseket az egyes státusváltó személyekre (háztartásukra, családjukra stb.) vonatkozó egyéb adatok alapján. A nemesség elszaporodásának okai között a helyiek nemességszerzése 548 és a nemesek beköltözése egyaránt szerepet játszott (sőt ezek kombinációja is), noha eltérő arányban, eltérő eloszlásban. A helyiek nemességszerzésének sok esetben nem volt önmagán kívüli kiváltó oka, azaz önmagában a nemesség megszerzése volt a cél; ilyenkor tehát a szóban forgó közrendű egyszerűen nemeslevelet kért és kapott az uralkodótól. (Amit természetesen ettől még befolyásol, hogy az uralkodói hozzáállás hogyan változott az ilyen kérelmezőkkel szemben. Továbbá az, hogy milyen anyagi terhet kellett tudni vállalnia a
548
Itt és a továbbiakban nemességszerzés alatt a nemesítő oklevéllel történő nemességszerzést
értem. A többi szerzésmód nem játszott érdemi szerepet az átalakulásban.
230
nemességszerzőnek.) Az itt tárgyalt korszakban az összes nemességszerzések nagy többsége éppen ebbe a típusba tartozik, és a nemességszerzés útjai közül újnak is ez számított. Mégis érdemes előbb azokkal az esetekkel foglalkozni, amelyekben a szerző valamivel bensőségesebb módon tudott közel kerülni az uralkodói kegyhez, vagyis amikor valóban megjelenik a nemességszerző nevéhez fűződő érdem. Egyrészt az okleveles nemességszerzés intézményét valójában erre az esetre (azon belül is inkább csak a hadi
érdemek jutalmazására) szánták, másrészt pedig az okleveles
nemességszerzésnek ez a hagyományos útja maga is tanulságos átalakulásokon ment át az itt tárgyalt korban. Korszakunkban a nemességszerzésnek azok az eseti okai, melyek a puszta nemeslevélváltások tengeréből kiemelkednek, tovább csoportosíthatók. A közvetlenül az uralkodónak tett szolgálat mint a nemességszerzés hagyományos útja mellett hangsúlyos elemként jön be a különféle, az uralkodóhoz valamilyen mértékben közel(ebb) álló hatalmasságoknak mint magánosoknak tett szolgálat (illetve az ő közbenjárásuk az uralkodónál).
(Oda)haza veszélyben Az uralkodó a rendi társadalomban bármely közrendűt minden további nélkül nemesi rangra emelhetett. Minden feltétel, de ténylegesen persze nem minden ok nélkül. Okot pedig egy ilyen lépésre elvben az uralkodónak tett szolgálat adott. Ahol is a szolgálat érdeme elsősorban ugyanabban mutatkozhatott meg, mint a nemesség kialakulásának idejében, vagyis a harcmezőn. Eredendően ez biztosította a lehetőséget, hogy egy közönséges „utólag” bizonyítsa kiválóságát, és ezzel korrigálhassák a közönséges emberek tömegből való kiválása és a státusa közötti ellentmondást. Az öt város mintája (mely 1600-as állapotok szerint háztartásszámban az ezres nagyságrend határa körüli szintet ér el) világosan mutatja, mennyire ritka, rendkívüli lehetett az ilyen eset: olyannyira, hogy ebben a mintában például egyetlenegy sem fordul elő a 16. század végéig. Időközben, mint láttuk, a harcosokra kitalált alkalmi szerzésmódot mint – ha nem is kitaposott, de kijelölt – utat igénybe vette egy másik társaság. A 15. század második 231
felétől a közrendűek uralkodói nemesítése megszaporodik, sőt egyenesen a rendszeresség szintjére lép, de egy minőségileg más oknál fogva, a királyi hivatalokban történő írástudó alkalmazotti szolgálatvállalás útján. Amint említettem, a helyi közrendűek harci és hasonló érdemekkel szerzett nemességére nincs példa a 16. század végéig. Ezt követően azonban, egy hozzávetőleg mindössze két évtizedes szakaszban, a 17. század elején több példát is találunk rá, amit megint teljes csend követ vizsgált korszakunk végéig. Mintha csak a török kiűzésének a tizenöt éves háborúban felébredt reménye szabadította volna fel a cipészekben, lakatgyártókban és sókereskedőkben a szunnyadó harci kedvet. De erről szó sincs. Nézzük az eseteket. Az 1600-as urbárium már nemes telki nemesként veszi fel Lakatos Györgyöt. Pozitív adatunk nincs rá, hogy a helyi közrendű dolgozók sorából származott, de nevének kézműiparos jelentésén kívül ezt támasztja alá, hogy éppen olyan iparágról van szó, mely a városban kiemelten fejlett volt. Maga a már nemes Lakatos György (akinek nemesítését nem ismerjük) semmiképp sem tartozhat a tanult, hivatalviselő felemelkedők közé, mivel nem visel deák címet, amit pedig még az írástudó boltos kereskedőknél is kitesznek a korban, továbbá tevékenysége is idegen volt ettől az életmódtól. Őt ugyanis – a Habsburg fennhatóság idején keletkezett kiváló források szerint – a huszti vár felderítőjeként, kémeként alkalmazták.549 1612-ben Báthori Gábor adott nemeslevelet a szigeti Ponc Istvánnak, aki saját későbbi elmondása (1624) szerint „gyermeksége olta fogva ez hazának fegyverével szolgált”. A fejedelem ugyanezen oklevéllel megnemesítette a házát is, mely fundust az irat szerint már Homonnai Drugeth Bálint (a huszti uradalom földesura 1608–1609) eximált.550 Báthori Gábor onnantól kezdve, hogy 1612-ben, Homonnai Drugeth István halálával a huszti uradalom a fejedelmi kincstárra háramlott egészen fejedelemsége végéig, tehát 1612–1613-ban az öt város történetében példátlan mértékben osztogatta a nemesítéseket.551 Ebben a bőséges anyagban azonban, ha Poncot nem számítjuk, mindössze két olyan státusemelést találunk, amelynél ismert a közönséges nemeslevél-
549
Pl. MOL E 210 Sal. 7. t. nr. 40.
550
MOL E 148 1865/57 p. 82–85. Címerében kardot tartó alak. A fenti idézet a Ponc kérésére
Bethlen István által 1624-ben kiállított védlevélben, mellyel a ház városi adóztatását tiltja: MOL E 148 1865/21 1. mell. Itt különben Ponc és háza megnemesítőjeként Bocskai van megadva. 551
Erről ld. alább.
232
kiváltáson túlmenő háttér. 1649-ben Hosszúmezőről egy bizonyos Tamás deákot nemesít meg újból II. Rákóczi György. Az oklevél utalása szerint a család a kiváltságos státust már korábban megszerezte azáltal, hogy Tamás deák apja kitüntette magát Báthori Gábor oldalán a barcasági csatában (1612. október 14.).552 A városból 1612–1613-ból mindössze egyetlen önálló nemesítés ismert Báthori Gábortól, ezt pedig éppen 1612. november 24én kapta egy bizonyos Varga Pál Tamás (azaz: Varga Pál fia Tamás), akiben az 1649-es Tamás deák apját kereshetjük.553 A másik esetben maga a kiváltságlevél utal a katonai szolgálatra, amikor az érdemekre vonatkozó szokásos formulát – az 1612–1613-as nemeslevélanyagban egyedülálló módon – kibővítve az „in omnibus occasionibus bellicisque expeditionibus” teljesített szolgálatokról beszél.554 Ezt az oklevelet a szigeti Által Tamás 1612. október 25-én nyerte – tizenegy nappal az említett csata után. Által az 1600-ban összeírtak foglalkozási csoportbeosztása során Sziget legnagyobb igás sókereskedői közé kerül. Fegyvert forgatni tudomány volt, éppúgy, mint szántani-vetni, állatot gondozni; de azért ezek mégsem olyan tudományok voltak, mint mondjuk zárszerkezetet csinálni vagy írni. Különösebb tanonckodás nélkül megpróbálkozhattak az elsővel (és a másodikkal) a harmadik (meg persze a második) csoport tagjai is, már ha nem a negyediknek az útját választották. És amikor odahaza már égett a lábuk alatt a talaj (a 16. század végétől), egyesek meg is próbálkoztak vele. De a dolgozók két nagy szektora közül valóban csak az egyikből. Van egy Lakatos a váraljai Husztról, egy Varga (?) a sertéstenyésztő(– bőriparos) Hosszúmezőről, és két ember is a teljesen merkantil Szigetről. A parasztok közül nem mozdul senki.
Az előkelő szolgák A hűséges (nem nemes) szolga nem csupán hébe-hóba, szorult helyzetekben, alkalmilag jött jól. Idővel – csak a 15. század második felétől, de onnantól folyamatosan és érdemi létszámban – igény mutatkozott rájuk állandó jelleggel, állásokban,
552
MOL F 1 27. köt. fol. 67v–68r.
553
MOL R 64 5. d., 1612. nov. 29.-nél. Az oklevél Varga Pál Tamás gyermekei között nem sorol
fel Tamást, de születhetett a nemesítés után is, ami az 1649-es dátummal is jól harmonizál. 554
MOL E 148 1865/1 1. mell.
233
alkalmazottként. Az alkalmazotti pozícióból elért rendi felemelkedés eddig mindössze egy formájában ismert számunkra: csak-uralkodói és csak-hivatalnoki változatában, a régi rendet deformáló erővel. Korunkban az alkalmazotti felemelkedők csoportja jócskán átalakult arculatot mutat.
Az uralkodó szolgálatában
Az
írástudó
világi
tisztviselők
típusa
az
uralkodói
szolgálatban
álló
nemességszerzők körében a 17. század elején aránylag hirtelen és súlyosan megritkul, bár el nem tűnik. Sajátos összefüggése az iparos-kereskedő apákkal, amit a 15. század második fele és a 17. század eleje közötti korban megfigyelhetünk, elhomályosul. Ennek a típusnak a csaknem teljes kiesését nem képes pótolni semmi, így az uralkodói alkalmazotti állásban történő nemességszerzések száma összességében is megcsappan. Megjelenik ugyanakkor egy-két esettel a nem írástudói (zsoldoskatonai vagy háztartási dolgozói) jellegű szolgálatvállalás, szintén elsősorban udvari pozíciókban. A técsői Tót István a fejedelmi mezei seregben szolgált (miles campestris, 1634), ahol idővel tiszti rangra jutott (certorum militum nostrorum campestrium ductor, 1650). Ezért, valamint akkori földesurának, Bethlen Istvánnak az előterjesztésére kap 1634-ben nemességet, 1650-ben pedig Kemény János (akkori országos és udvari főkapitány)555 előterjesztésére házexempciót Técsőn.556 Ez utóbbi kegy olyan időben, amikor az uradalom magánbirtokosok kezén volt (mint ekkoriban is), rendkívüli ritkának számított. A földesúr 1650-ben már Rhédey Ferenc, akinek támogató közreműködése tehát szintén elengedhetetlen volt a ház „rangemeléséhez”. Szabó avagy Técsi Dániel 1670-ben kapott nemeslevelet Apafi Mihálytól (akkor még szolgálat megnevezése nélkül),557 de 1672-ben a fejedelem már mint asztalnokát (dapifer) nemesíti meg újra, az elveszett korábbi oklevél pótlásaként. 558 Técsi mindkét
555
Trócsányi: Kormányzat 338–339.
556
MOL E 148 1680/1; MOL F 1 28. köt. p. 191–192. A címerében páncélos lovas lándzsát tart,
melyre török fej van felszúrva. 557
Mm m lt, Oklgy 39.
558
Mm m lt, Acta pol. irreg. 73.
234
oklevelet publikáltatta Máramaros megye előtt, de közben az udvari személyzet tagjaként új hazában próbált gyökeret verni: 1672-ben már a „félegyházi” előnevet viseli. Ezenközben az írástudó hivatalvállalás korábban oly forgalmas útját egyetlenegy ember tudja csak kihasználni az öt városból. Különösen feltűnő a merkantil Sziget korábban hermetikus egyeduralmához képest, hogy ez az egy ember az egyik paraszttelepülésről, Viskről került ki, ezen települések lakosságából egyúttal az első és egyetlen írástudó hivatalnokként. Viski György nagyobb kancelláriai írnok 1663-ban lesz nemes Apafi Mihály kegyéből.559 (Ekkor már a rettegi előnevet kapja, azaz elköltözött szülőhelyéről.) Összességében tehát az uralkodó házába való bejutás súlyosan ritkul a közönséges emberek körében, ezen belül pedig – amennyire a megcsappant esetszám alapján ítélni lehet – mind a szolgálat jellege szerinti csoportok, mind pedig a származás szerinti csoportok aránya drasztikusan módosul: majdhogynem eltűnnek a hivatalnokok, illetve kiegyenlítődik (ha nem megfordul) az iparos-kereskedő és a paraszt apák közötti egyenlőtlenség.
A saját földesúr szolgálatában
Eközben soha nem látott mértékűre szélesedik az út azon közrendűek számára, akik valamely helyi hatalmasság környezetében tudták magukat hasznossá tenni. Túlnyomórészt a saját földesúrról van szó, de nem kizárólag. Mint az öt város példáján látni fogjuk, kivételes esetekben az uradalom központjául szolgáló vár főkapitánya, sőt közelbeli bene possessionatus nemesek szolgálata is járhatott ilyen eredménnyel. Megvolt azonban az a különbség, hogy a saját földesúrtól közvetlenül is lehetett státust érintő kegyet szerezni, nevezetesen a telek szabadságát. Ha ugyanis valaki a személyes nemességet megszerezte, és az uradalomban úrbéres telke volt, mint nemes ember a nemesi birtokforgalom intézményeinek keretében megszerezhette a telek nemesi birtokjogát a földesúrtól. Ezzel a fundus nem vált ugyan uralkodói nemesítésű telekké, de éppúgy mentesült minden földesúri hatalom alól, mint az uralkodói teleknemesítés, és 559
MOL F 1 30. köt. p. 677. A címerben bal lábával gömbre támaszkodó madár csőrében
íróvesszőt tart. Írnokságára: Trócsányi: Kormányzat 197.
235
birtokosát is éppúgy egytelkes nemesnek tekintette a közösség. Hasonló keggyel pedig a birtokon kívüli hatalmasságok nem szolgálhattak a klienseiknek. A huszti uradalom 1607-től gyakorlatilag folyamatosan magánbirtokban volt (leszámítva az 1612–18 közötti időszakot, illetve az 1670-es évek elejét). A nagyurak között találjuk Bocskai főemberét, Homonnai Drugeth Bálintot (1607–1609), az Erdélyi Fejedelemség két fajsúlyos politikusát, Bethlen Istvánt (1618–1648) és Rhédey Ferencet (1648–1667), valamint utóbbi feleségét, Bethlen Druzsinát (1667–1670, névleg már 1648-tól), a meglehetősen autonóm fejedelemnét, Bornemisza Annát (1676–1688), valamint fiát, az ifjabbik Apafi Mihályt (1688–1702). A szolgálatvállaláson alapuló személyes kapcsolat a kiskorú Homonnai Drugeth István esetében zárható csak ki (1609– 1612). Nemcsak a földesúr személyének súlya befolyásolta azonban a szolgálattevés és társadalmi felemelkedés lehetőségét. Nagy, sőt talán még nagyobb szerepet játszott, hogy melyikük tartotta udvarát az uradalomban, vagyis melyikük volt az, aki – legalább olykor – személyesen ott lakott háznépével együtt. Nem tudunk róla, hogy valaha is helyben lakott volna Homonnai Druget Bálint, Bornemisza Anna és ifjabb Apafi Mihály. Ellenben Bethlen István, valamint Rhédey Ferenc és az özvegye is huzamos ideig tartózkodtak életvitelszerűen az uradalomban. Kitűnően megfigyelhető ezen különbségek hatása az itt tárgyalt kérdésre, bár egy-egy társadalmi felemelkedési eset gyakorlatilag az idegenben élő földesurak idejére is esik. Bizonyos mértékig számít az is, ki mekkora fogadott háznépet tartott, de erre megbízható összehasonlítást lehetővé tevő adataink nincsenek, legfeljebb a szóban forgó személyiségekből kiindulva következtethetünk (Bethlen és Rhédey biztosan nem voltak ebben sem utolsók). Mindezek után nem meglepő, hogy a huszti uradalom köznépe számára Bethlen István és Rhédey Ferenc földesurasága nyitotta a legtöbb lehetőséget rendi felemelkedésre. De nem kizárólag, szinte minden földesúr alatt kibontakozott egy-két karrier. A saját földesúr szolgálatával elért rendi felemelkedés széles kört érintett. Már a kortársak is kiemelésre érdemesnek tartották ezt a tényezőt a nemesség elszaporodásának okai között, amikor 1701-ben, nagyjából a folyamat lezárulása idején úgy nyilatkoztak,
236
hogy az uradalom földesurai „egyszer egy, mászor más jó és hűséges szolgáiknak akarván kedvezni s’ szolgálni, nemességet [...] impetráltanak”.560 Hosszú a sora az ilyen eseteknek. Bethlen István huszti kulcsárja (majd udvarbírája), Nagyidai István mind személyes nemességét, mind a család huszti telkének szabadságát említett funkcióinak köszönhette. A nagyságos úr titkárának, Técsi Jánosnak telket zálogosított Szigeten, egy következő titkárát, Felsőbányai Gergelyt pedig megnemesíttette a fejedelemmel. Íródeákja volt Zágoni János is, aki Huszton kapott tőle zálogba telket. Puskás gyalogosainak hadnagyát (ductor certorum peditum [...] pixidariorum), Ördög Mihályt ugyancsak huszti telkének zálogba adásával jutalmazta, feltételül szabva azonban, hogy megfelelő fizetésért őt és utódait szolgálni köteles.561 Rhédey Ferenc huszti prefektusa, Pankotai Mihály – az összeg alapján – az egyik legnagyobb kültelki tartozékokkal rendelkező huszti házat vehette zálogba urától. A várúr legbelső szervitori körébe tartozó Korda Zsigmond (egy időben szintén a huszti vár prefektusa) egy egész sor egybefüggő polgári telket kapott zálogba Hosszúmezőn, hogy ott építendő kúriája szabad birtoka lehessen. Az uradalom korabeli számtartója, Mezei István a Hosszúmezőn vásárolt telkét mentesíthette ily módon az úrbéres tehertől. Huszti házáról szóló záloglevele szerint gyermeksége óta teljesített a nagyúr körül szolgálatot a régi környékbeli birtokos nemesi családból származó Lipcsei András, akinek felesége is a huszti udvarban nevelkedett. „Fiamnál, Rédei Lászlónál való jámbor szolgálattyát” megtekintve manumittálta az idősebb Rhédey a técsői Göde Boldizsárt apjával együtt (1658), majd zálogosította el neki 1663-ban a városbéli lakótelkét.562 1653-ban Rhédey
560
ÖK 1/111 (1701).
561
Nagyiday: MOL P 511 1. cs. (az 1627. évnél); MOL F 1 22. köt. fol. 145v–146r; vö. még
Komáromy: Nagyidai. Técsi: MOL F 1 22. köt. fol. 144–145. Felsőbányai: MOL F 1 27. köt. fol. 8v–9v (az armális egyszerűen aulae familiarisnak nevezi, funkciójára a címerképből következtethetünk, ld. alább). Zágoni: MOL E 148 957/18, 148/30; nemességét kihirdetéséből ismerjük: Mm m lt, Jkv II. köt. p. 148. Ördög: MOL F 15 Prot. majus M (29.) fol. 142r–v (1640). Bethlen más, közelebbről ismeretlen szerepű aulae familiarisai, szolgálattevői részére kijárt fejedelmi kegynyilvánítások (személyes és háznemesítések, záloglevél-megerősítések stb.): Huszton: MOL F 1 26. köt. fol. 27v, fol. 28r–29v, 27. köt. fol. 39r–40r; MOL F 15 Prot O majus I. (30.) fol. 73r; Szigeten: Teleki-lt (gyömrői) 660. sz.; vidéken: MOL P 511 1. cs. (az 1630. évnél). 562
Pankotai: MOL E 148 957/18, 39. Korda: MOL P 1838 38. tétel fol. 324. Mezei: MOL E 148
1679/53. Lipcseiék: MOL P 511 1. cs. (az 1665. évnél). Göde: MOL E 148 1680/13–17; MOL F 1 30. köt. p. 899–900.
237
Ferenc előterjesztésére kapott nemeslevelet a hosszúmezei Tót Mihály,563 aki az 1667 előtti években a földesúr szigeti kúriájának és bizonyára a már ekkor hozzá tartozó sugatagi és bocskói jószágnak a tiszttartója volt.564 Bornemisza Anna is rögtön huszti udvarbírája, Szentgyörgyi István segítségére sietett egy inscriptionalissal, miután az 1675-ös teleknemesség-vizsgálat során kiderült, hogy a tiszttartó huszti telkének nemessége hibában szenved. A vár vicekapitánya, Fráter István viszont Hosszúmezőt szemelte ki városi lakhelyül, nyilván mert közel esett jókora vidéki birtokának központjához, Taracközhöz.565 Vannak tehát várbeli katonatisztek (Korda, Fráter, Ördög), egyéb katona (Ponc), huszti és szigeti tiszttartók (Nagyidai mint udvarbíró, Pankotai, Tót, Szentgyörgyi), a gazdasági igazgatás alsóbb személyzete (Nagyidai mint kulcsár), az írásbeliség tisztviselői (Técsi, Felsőbányai, Zágoni, Mezei) és ismeretlen szolgák (Lipcsei, Göde). A helyi közrendből származók csak marginálisan jelennek meg a katonák (Ponc), de még az uradalmi tiszttartók között is (Tót), jelentősebb a szerepük az írásbeliséggel kapcsolatos alkalmazottak sorában (Técsi, Mezei). Az, hogy az uraság több más uradalmat is birtokolt, szervitori köre messze túlnyúlt az öt városon, kedvezőtlenül érintette a helyiek karrierlehetőségeit, hisz a nagybirtokosok így sok esetben a más uradalmakban szolgálatot teljesítő vagy onnan származó kipróbált embereiket hozták magukkal Husztra is (bizonyosan ilyen Korda és Pankotai). De ha jól megfigyeljük, a nem öt városi eredetű személyek többsége mégsem ebbe a típusba tartozik. Az öt városiak igazi konkurenciáját valójában az a réteg jelentette mely valójában a felemelkedő öt városiakéhoz hasonló pályát futott be – csak éppen más, távolabbi, de izmosabb kibocsátó közegből indulva. Ők főleg olyan emberek, akik iskolákból magasabb tanulmányok után kikerülve, egyházi pályára nem állva, világi alkalmaztatást kerestek. (Neve alapján valódi iparos-kereskedő városból származó lehetett Felsőbányai; az ismert székely értelmiségtermelés eredménye Zágoni, továbbá feltehetőleg ide tartozik az eredetileg közrendű és alacsony posztról indult Nagyidai). Ez a típus nem azért jelentett komolyabb veszélyt a helyi feltörekvőkre, mert többen lettek volna vagy befolyásosabbak lettek volna, mint az eredendően nemesi, sőt kisbirtokos földesúri elem, hanem azért, mert a felemelkedésre utat nyitó pozícióknak
563
MOL F 1 29. köt. p. 189–190. Címerében páncélos lovas.
564
MOL P 204 capsa II. fasc. 13. nr. 25. (ekkor „szigheti gondviselő”-nek nevezik, egyúttal a
sugatagi és bocskói jószágban végbevitt visszaélései ellen folytatnak vizsgálatot). 565
Szentgyörgyi: MOL E 148 957/38. Fráter: MOL E 148 1679/56, 49.
238
jellemzően arra az alacsonyabb és a közrendű eredetűekhez jobban „passzoló” (pl. hivatalnoki) részre pályáztak maguk is, amelyeknek elérésére az öt városiak is inkább esélyesek voltak. Látható továbbá, hogy az írástudói jellegű karrier nem veszett ki a társadalmi felemelkedési lehetőségek közül. Megvolt az, sőt ebben az időben kibővült a nagybirtok szintjén, ám a nagybirtok az egy-egy magántitkári, számtartói állásával nem versenyezhetett az uralkodói kancelláriákkal és kincstárakkal. De vajon ha magánnagybirtokosi szinten működött az írástudói állás útján való felemelkedés, miért nem működött tovább uralkodói szinten? Itt figyelembe kell venni, hogy nem ugyanarról a kibocsátó közegről van szó. Técső, Hosszúmező, Hosszúmező, Visk – ez a négy ide sorolható alanyunk szülőhelye, Técsié, Tóté, Mezeié és az egyetlen uralkodói hivatalnoké, Viskié. Valamikor az iparos-kereskedő Sziget tanult fiai egyeduralkodók voltak ezen a piacon. Nem csak az államkormányzat kishivatalnok-igényét elégítették ki, de még a nagybirtokét is (ld. Botos esetét). Az ő családi hátterük aránytalanul nagy mértékben roppant meg a paraszti közeghez képest. A belőle táplálkozó karriertípus eltűnése éppoly teljes, mint egykor az egyeduralma volt. A parasztság viszont nem léphetett ki teljes szélességében a megürült pályára, hiszen a parasztságnak a tanuláshoz való általános hozzáállása adottság, ami mit sem változott ebben az időben. Tanulmányokra sok parasztfiút is befogtak, alighanem sokkal inkább a helyi plébánosok, lelkészek, meglátva egy-egy tehetséget. Egyúttal az egyházi pálya felé is terelték őket, s az innen lemorzsolódó, előbb vagy később a világi pálya mellett döntő iskolázott parasztgyermekek valóban kezdték megtölteni azt az űrt, amit a társadalmi felemelkedést tudatosan munkáló, egyúttal a cél szempontjából kedvezőbb „gyerekszobát” is biztosító iparos–kereskedő apák elfogyása hagyott maga után. De ezt az űrt ez az elem csak alulról kezdve és részlegesen volt képes megtölteni. Miben állt az itt tárgyaltak számára a közvetlenül magával a szolgálattal elért társadalmi felemelkedés? Ami mindennél fontosabb volt a kortársak számára, az a státus és az ingatlanvagyon. Adataink alapján a nagyúr körüli szolgálatukat nemtelenként kezdő személyek szinte menetrendszerűen elnyerték a személyes nemesítést és a telekzálogolást. (Az előbbit természetesen az uralkodótól, de uruk engedélyével és legtöbbször forrásszerűen ismert közbenjárásával.) Az eleve nemesi státusú jövevény szervitorokat értelemszerűen csak a telekzálogolás érdekelhette, amikor tudniillik elhatározták, hogy az
239
új szolgálati helyükön is szükségük van saját rezidenciára, amihez civil telke(ke)t szemeltek ki (vagy akkor éppen csak ilyen telkek megvásárlására nyílt lehetőségük). A státus ágán nem, de az ingatlanbirtoklásén természetesen volt még feljebb. Jobbágybirtok elnyerése a szervitorok számára a magánnagybirtokostól sem számított lehetetlennek. 1632-ben Bethlen István az akkor az uradalomhoz tartozó Körtvélyes falut zálogosította el egészben huszti várkapitányának, kecseti Ebeni Zsigmondnak 1500 magyar forintért.566 Debreceni János, Rhédey Ferenc rónaszéki sókamaraispánja a sókamarai birtokhoz tartozó egyik falut, Rahót szerezte meg zálogjogon.567 Látható, hogy ilyesfajta ügylet nyélbe ütésére csakis az uradalombéli szolgálattevők hierarchiájának csúcsán, leginkább a várkapitányok és egy-két tiszttartó számára nyílt lehetőség. (Örökjogon nem lehetett szerezni ebben az időben a földesúrtól, mert magát az uradalmat is mindig zálogjogon bírta mindegyikük.) A személyes nemesítés lehetőségei, mint alább szélesebb mintán fogjuk látni, a 18. század küszöbén úgyszólván teljesen lezárult, méghozzá az uralkodói hozzáállás kedvezőtlenre fordulása nyomán. Igen jellemző, hogy a teljes öt városi anyagban található egyetlenegy kivétel egy olyan, nagybirtokon született személy, ill. család, aki saját földesurának szolgálói köréhez tartozott, és nyilván így jutott a nemesség akkor már kivételes kegyéhez. Kovási (Bozga) Lászlóról van szó, aki 1720-ban nyert nemeslevelet III. Károlytól.568 Szigorúan véve az eset tulajdonképpen nem tartozik témánkhoz, minthogy Kovási a nemességszerzés pillanatában nem a huszti uradalomban lakott, hanem a kőváriban, és nem is a huszti uradalom urait szolgálta, hanem a kőváriéit. Csak úgy kerül az illető család a látókörünkbe, hogy utóbb Szigetre költöztek, méghozzá minden bizonnyal azzal összefüggésben, hogy dominusaiknak, a kővári uradalmat birtokló Telekieknek ebben az időben Máramarosban is volt két tekintélyes középbirtokuk, a Szigethez közeli, valamint a Huszthoz közeli dolhai uradalom, majd a
566
MOL P 204 capsa IV. fasc. 2. nr. 7. (Balásfi Miklós, mindkét kancellária jegyzője és Nagy
Miklós Máramaros megyei szolgabíró iktatási jelentése a fejedelemnek; eredeti, benne az iktatási parancs átirata). Bethlen egyébként feltételhez kötötte a zálogosítást: Ebeninek mindaddig kötelessége akkori fizetéséért kapitányként szolgálni, míg egészsége engedi, ennek teljesítése esetére viszont a földesúr garantálta, hogy Ebeni életében a zálogot nem lehet kiváltani). 567
MOL P 204 capsa IV. fasc 2. nr. 10.
568
Joódy 114.
240
Bethlenekkel fennálló rokoni kapcsolat révén a család az 1740-es évek elején részbirtokossá vált a huszti uradalomban is.
Előkelő szolga szolgálatában
Nem az uralkodónál, nem is a földesúrnál alkalmazásban állni olykor szintén jelenthetett többet az illetőnek, mint a puszta fizetést. Olykor ez az út is hozzásegíthette az illetőt a rendi felemelkedéshez. Magától értetődően ehhez az alkalmazónak kivételesen jelentős személynek kellett lennie. Adataink szerint ilyen személy gyakorlatilag csak a vár főkapitánya (és egyben a megye főispánja) volt. Mindig külön főkapitány–főispánt kellett állítani természetesen uralkodói birtoklás idején, a magánbirtokosok idejében azonban e két tisztet rendesen az uradalom földesura viselte. Ez utóbbi alól ugyanakkor akadt néha, speciális helyzetekben kivétel. Ilyen kivételes ok tartósan csupán két földesúr idején állt fenn: Bornemisza Anna mint nő, az ifjabb Apafi Mihály pedig mint választott uralkodó nem tölthette be a főispánsággal egybekötött főkapitányságot. (Rövid ideig állt fenn még hasonló helyzet 1667–1670 között, miután Bethlen Druzsina földesasszony mellől elhalt a két tisztet betöltő férj, Rhédey Ferenc.) Adataink azt mutatják, hogy a földesúr személyétől elkülönült főkapitány– főispánok közül csak a kivételesen jelentős személyek mellett lehetett rendi felemelkedéshez jutni. Olyanok mellett, akik egyrészt tartósan töltötték be az említett posztokat, másrészt akiket a tisztükből fakadó kapcsolaton túlmenő viszony fűzött a földesúrhoz. Ilyen volt Kornis Gáspár a 16. század végén, az egymást követő három Báthori uralkodói földesurasága idején (1573–1594) és Teleki Mihály (1667/1670–1690) előbb Apafi Mihály mint fejedelem, majd a felesége és a fia mint magánosok földesurasága alatt. Szalai János 1583-ban Kornis Gáspár huszti főkapitány, máramarosi főispán familiárisaként kap nemeslevelet és mindjárt házexempciót Szigeten.569 Kornis szervitora volt – nevének toldalékából ítélve írástudói minőségben – Adorjáni Pál deák is. Ő 1587-ben nyer nemeslevelet Báthori Zsigmondtól, a kihirdetés
569
MOL F 1 3. köt. fol. 123v–125r. Címerében katona.
241
Máramaros megye előtt történt.570 Az oklevél semmiféle adatot nem tartalmaz a lakóhelyére, az 1600-as urbárium azonban Hosszúmezőn veszi fel őt, méghozzá két nemes telek, és egy harmadik, ugyancsak nemesi státusú pusztatelek birtokosaként.571 A két név alapján ők inkább jövevények lehettek, akik azonban letelepedtek városainkban, és a rendi előrelépést már így érték el. Megjegyzendő, hogy Szalai esete a legkorábbi adat az öt város anyagában arra, hogy valaki az uralkodónál kisebb hatalmasság szolgálatával nemességre tegyen szert. (Hogy éppen nem földesúrról, hanem főkapitány–főispánról van szó, annak nincs jelentősége, mivel az uradalom a 17. század elejéig szinte folyamatosan királyi–királynéi birtokban állt, magánföldesurak tehát gyakorlatilag nem voltak, ellenben főkapitány–főispánok folyamatosan.) A típus megjelenése tehát a 16. század végéhez kötődik, s Szalai státusemelkedését egy év választja el a legkorábbi nemeslevelet váltó dolgozóétól (1584).572 Ami a másik nagyurat illeti, Teleki Mihály futáraként (supremus servus a pedibus) teljesített szolgálat nyitotta meg társadalmi felemelkedéshez vezető utat a técsői Móric István előtt. 1677-ben a dominusa kérésére jutalmazta őt az uradalom földesura, Bornemisza Anna telekzálogosítással Técsőn.573 Személyes nemesítését – melyet a teleknemesítés feltételez – nem ismerjük. Móric, akiről alább még lesz szó, az agrárváros nagy, törzsökös gazdacsaládjainak egyikéből származott.
Idegen földesúr szolgálatában
Ha az ilyesfajta urak (nagybirtokosok és legfőbb tisztjeik) szolgálata megnyithatta a felemelkedés útját, akkor ennek működnie kellett mindenfelé. Az öt városiak nem voltak szülőföldjükhöz láncolva, nyilván előfordult, hogy idegenben álltak szolgálatba, lettek ezzel az ottaniak éppolyan versenytársai, mint a jövevények az öt városban, és jutottak végül előre. Erre vonatkozóan azonban a forrásanyag teljesen más elhelyezkedése és beláthatatlan mennyisége miatt nem folytathattunk célirányos kutatást. 570
MOL R 64 2. d., a megfelelő évnél. A címerben arató paraszt.
571
Az urbárium mindhárom telket Adorjáni neve alatt veszi fel, hozzátéve azonban, hogy a telket
Kornis birtokolja. 572
Erre ld. alább.
573
MOL E 148 1680/22.
242
A jelenség a mi mintánkban csak akkor látszik, ha a szóban forgó helybéli az idegen úr szolgálata mellett is megmaradt helyi lakosnak. Ez persze csak akkor fordult elő, ha az úr valamely közeli hatalmasság volt. Bár a fenti okoknál fogva ilyen példa rendkívül kevés, mindössze egyetlenegy van, az még jobban is egészíti ki a fenti képet, mint a teljesen elszakadt öt városiak idegenbeli karrierje. A huszti uradalom környékén ugyanis közel s távol nem volt más nagybirtok. Az említett egyetlen példánk ezért arra vonatkozik, hogy a középbirtok miként segíthette elő feltörekvő szolgáját. Tulajdonképpen ugyanazzal, amivel a nagybirtok: ingatlannal. (Személyes nemességre előterjesztésről ilyen összefüggésben viszont nem tudunk.) Azaz csak ott, ahol jószága volt, esetünkben tehát csak akkor, ha az öt városban volt jószága. Ilyen a bene possessionatus Dolhai család, a megye legjelentősebb földbirtokosai a huszti uradalom mindenkori földesurai után,574 akik a 17. században Szigeten is rendelkeztek egy nemes kúriával. Ennek azonban Dolhai Pál értékelése szerint semmi hasznát sem vették, pusztán állt. Jó darabig nem váltak meg tőle, csak zálogba adták (kétszer is), majd végül örökjogon értékesítették. A három ügyleti partner a család szervitorai közül került ki, akik viszont szívesen szereztek a városban nemes telket, kerültek ezzel az ottani szabad telki nemesek közé. A fundust Dolhai Pál először a szigeti Bökényi Jánosnak zálogosította el 100 forintért 1651-ben. Miután a telek ismeretlen körülmények között visszakerült a család kezére, 1684-ben Dolhai György az őt gyermekkora óta szolgáló „jámbor öreglegény szolgájának”, Nemes Györgynek és feleségének adta zálogba ugyancsak 100 forintban. Végül az újfent az eredeti birtokoshoz került telket ugyanez a Dolhai valamikor 1705 előtt a batizi tiszttartójának, Hidasi Mihálynak adta, immár örökjogon.575
A függetlenség elégtelensége Az
önállóság(–vállalkozás)
elégtelensége
az
önállók(–vállalkozók)
elégedetlenségében ütközött ki. Ez két dologban nyilvánult meg: egyrészt közvetlenül, a 574
Két jelentősebb birtokuk volt, a dolhai uradalom és az egykori konyhai uradalom kettéosztása
révén kialakult birtoktest. 575
A telek sorsára vonatkozó forrásokat ld. a MOL E 148 1865/18 alatti aktában.
243
foglalkozásból való kitörési kísérletekben (erről alább lesz szó), másrészt közvetetten, a foglalkozásukra szabott státusból (a közrendűségből) való kitörési kísérletekben. Az eddig tárgyalt rendi emelkedési típusoknál, melyek közös nevezője az uralkodónak vagy más hatalmasnak tett konkrét szolgálat, már kitapintható, hogy milyen társadalmi törekvések jellemezték e téren a helyi, közrendű, dolgozói–üzemgazdálkodói társadalmat, ill. még inkább az a lényeg, hogy ez milyen változást jelez a korábbi állapotokhoz képest. A hatalmasok szolgálatában elért rendi felemelkedési esetek száma azonban aránylag kicsi, és maga a felemelkedés mint motiváció – noha önmagában bizonyosra vehető – némileg keveredhet más tényezőkkel. Ez fel sem merülhet azonban a puszta nemeslevélváltásoknál, ahol semmi másról nincs szó, mint magáról a nemességszerzésről. Az esetszám pedig egy nagyságrenddel nagyobb. Ha tehát a rendi felemelkedési
törekvések
szempontjából
kívánjuk
megközelíteni
üzemgazdálkodók társadalmában történteket, akkor a legjobb
a
dolgozók–
indikátort az egyszerű
nemeslevél-váltások képezik. Városaink közrendű lakosságának körében az 1580-as években találjuk az első példákat a felsőbbségi szolgálattól teljesen független rendi felemelkedésre. Az érintettek, amennyire meg lehet állapítani, a közrendűeken belüli jövedelmi– foglalkozási csoportok közül az üzemgazdálkodók köréből származnak (azaz csak bérmunkásokat nem tudunk közöttük azonosítani). Ágazati szempontból lehetnek iparosok, kereskedők és parasztok, ill. az első kettő elkülönítésének nincs különösebb jelentősége, így beszélhetünk merkantilokról és parasztokról. E két csoport elkülönítésére – mutatis mutandis – ugyanazok a módszerek állnak rendelkezésre, mint az 1600-as urbárium háztartásanyagának elemzéséhez, illetve – bármily durva szempontnak is tűnhet – kiválóan felhasználhatjuk magának az urbáriumon elvégzett vizsgálatnak a településeink
foglalkozási
profiljával
kapcsolatos
eredményét.
Azaz,
ha
a
nemességszerzők eloszlása az élesen különböző foglalkozási szerkezetű települések között mutat valamilyen erős jellegzetességet (pl. a nemességszerzők éppen a túlnyomóan paraszti vagy a túlnyomóan merkantil településekről kerülnek ki), akkor fenn kell hogy álljon az összefüggés a nemességszerzési törekvés és maga a foglalkozás között. A foglalkozási ágazatra olykor természetesen közvetlen adat is rendelkezésre áll (beszélő címerkép, céhtagság, a foglalkozás említése), de ez megint csak az eseteknek egy aránylag szűk körében fordul elő.
244
A továbbiakban a közönséges nemeslevél-váltók áttekintésénél települési rendben haladunk, előre véve Szigetet, utoljára hagyva az 1600-as tanulságok szerint legbizonytalanabb foglalkozási összetételű Husztot.
Sziget
Ebben a városban a többnyire kézműves, sókereskedő, hajós, kisebbrészt vegyeskereskedő foglalkozást űző önálló(–vállalkozó) családok számára régóta közelről ismert lehetett a rendi felemelkedési pálya azon írástudó hivatalnokok révén, akik a környezetükben működtek, sőt jelentős részben éppen az ő közegükből származtak. Mégis, az üzemgazdálkodók körében a rendi előrelépés iránti érdeklődés csupán az 1580as években jelenik meg. A legkorábbi eset, amelynél felvetődik, hogy sem nem írástudó, sem nem egyéb fejedelmi–nagyúri szolgálattevőről van szó, 1583-ban kerül elénk. Ekkor szerez nemeslevelet a szigeti Bernát Simon és felesége, Szőlősi Zsófia, valamint gyermekeik.576 A foglalkozás meghatározására semmi alapunk sincs, mindenestre a két közönséges név (az asszonyé a közeli mezővárosból Sziget felé irányuló migrációra utal) egyértelműen a „mezővárosi blokkot”577 valószínűsíti. 1585-ben Bartos avagy Nyerges István vált nemeslevelet a gyulafehérvári fejedelmi kancellárián.578 Bartost – több fiával ellentétben – nem nevezik deáknak, valódi vezetékneve mellett azonban mondják Nyergesnek. Özvegye 1600-ban az urbáriumban Nyereggyártó Istvánné. Semmi kétségünk sem lehet felőle, hogy Bartos nyergesmester volt.579
576
MOL F 1 3. köt. fol. 102r (tartalmi kivonat).
577
Tóth Zoltán kifejezése: Tóth: Szekszárd.
578
MOL F 1 3. köt. fol. 315r (kivonatos másolat). Címerében egy borostyánág alatt nyíllal átlőtt
nyakú bölényfejet ábrázoltak. (A bölény Sziget címerállata volt.) 579
A családdal a hivatalnok-értelmiségnél foglalkoztunk részletesebben.
245
A soron következő a juhtenyésztő vállalkozó vargamester, Ponc avagy Varga Tamás volt, aki 1602 és 1604 között a Habsburg uralkodótól kapott nemeslevelet, majd 1607-ben Rákóczi Zsigmond fejedelemtől is oklevelet váltott.580 Semmi kétségünk Kovács(i) Ádám foglalkozása felől sem, aki 1606-ban nyert nemeslevelet Bocskai Istvántól.581 Utódai nem a Kovács, hanem a keresztnevéből képzett Ádám néven éltek tovább Szigeten. Hasonlóan a nevében jelzett foglalkozást űzhette az eredetileg Váradra való, de akkoriban már Szigeten élő Borbély János (Joannes Borbely de Varad pro nunc oppidi nostri Ziget commansor), aki 1607-ben lett nemes Rákóczi Zsigmond kegyéből.582 Ő mindenképp a tekintélyesebb nemes lakosok közé tartozott, mert már a következő évben, 1608-ban nemcsak hogy megjelenik a szomszédosok és határosok közt, amikor Homonnai Drugeth Bálintot beiktatták a huszti uradalom birtokába, hanem ő volt Sziget, Hosszúmező és Visk nemességének egyik küldötte, aki a váradi káptalannál bejelentette az iktatás elleni tiltakozást.583 A jelek szerint a Homonnai Drugethek földesurasága (1608–1612) megakasztotta a szigeti iparosok átszállingózását a nemességbe, ám Báthori Gábor huszti fennhatósága és nemességosztogatása idején (1612–1613) egyikük-másikuknak megint sikerült nemességet szereznie. Az egyik eset Lakatos Istváné, aki 1612-ben már nemesként nyer telekexempciót, egyúttal az uralkodó újonnan megnemesíti a személyére nézve is. 584 Az egyelemű név miatt foglalkozása kétséges. A másik – szintén teleknemesítést is tartalmazó – oklevelet Tordai avagy Kovács János nyerte el mindjárt 1612 februárjában.585 Kettős neve véleményünk szerint elfogadhatóan támasztja alá az iparos foglalkozást. A telek révén azonosítani tudjuk az 1600-as urbáriumban szereplő Tordai
580
Bárczay-lt, Poncz p. 42–43. (Az oklevelet a fejedelmi kancellária másolati könyvébe is
bevezettette: MOL F 1 7. köt. p. 1816.) A Rudolf királytól elnyert korábbi nemesítésre ez az oklevél utal, de az az armális nem maradt fenn. Ld. részletesebben alább az Önállóság csúcsától a járadékosság küszöbéig c. fejezetben, ugyanott a foglalkozásáról. 581
MOL F 1 5. köt. fol. 30v–31r. A címerben zöld halmon álló farkas kezében nyilak és rózsa.
582
MOL F 1 7. köt. fol. 211r. (kivonat, a címer nincs leírva).
583
Sz vs lt, Ns ir 1/6, 1/7.
584
MOL E 148 1865/26 p. 2–4. (átirat). Vö. Siebmacher/Mo. 355. Címerében egy koronából
kiemelkedő páncélos félalak kardot, ill. három liliomot tart. 585
MOL E 148 1865/12 4. mell. (18. századi másolat; ugyanott szintén 18. századi másolatban
Báthori Gábor iktatási parancsa is Máramaros megyéhez, melyben a nemes telekbe iktatásra utasít).
246
Jánossal. Akkor még a később általa megnemesíttetett teleknek csupán a hátsó házában lakik, állatállománya nem volt. Érdekes, hogy az elülső házban egy szintén Tordai nevű libertinus lakik, amely státus mögött ekkor Szigeten a sókamarai munkásokat kell keresnünk. Nyilván nem a származási hely közössége, hanem a vérrokonság révén kerültek egy telekre, azaz: Tordai Kovács János nem úgy örökölte az iparra utaló nevet, hanem foglalkozásának köszönhetően kapta ő maga, míg nem kovács rokonát egyszerűen Tordainak nevezte a többi városlakó. Ugyancsak Báthori korát használja ki a századelő nagy szigeti „szárazföldi” sókereskedőinek egyike, Által Tamás. 1599–1605 között 3. szintű sókereskedő, 12 ökröt tart, van 3 tehene is, és bekapcsolódik a nagyszabású szigeti sertéstenyésztésbe 17 állattal. 1612-ben szerez nemeslevelet a fejedelemtől és egyúttal kiváltságot arra a telkére, ahol már 1600-ban is lakott.586 A századfordulós Sziget jeles állattenyésztő vállalkozója, Tót Gergely ekkor már nem lehetett életben, helyette örökösei léptek. Tót az 1600-as adatok szerint részt vett a városban olyannyira virágzó árutermelő sertéstenyésztésben (22 állat), de legfőképpen juhhal foglalkozott: 1600-ban 200 állatból álló nyájat írnak össze a kezén. Bekapcsolódott ő is a kiemelkedő jövedelemszerzésre lehetőséget biztosító másik tevékenységbe, a sókereskedésbe, de többnyire csak kisebb, paraszti szekerekkel szállíttat le sót az aknáról Szigetre, vélhetően fuvarosokkal. Ő maga ugyanis igást egyáltalán nem tart, tehát a sót vízen szállíttatta tovább. Tót azok közé a sikeres gazdálkodók közé tartozott, akik a városvezetés iránt is érdeklődtek. Már 1600-ban ott van a város ügyeit intézők között, amikor is a szigeti főbíró társaságában tanúskodik egy ügyletnél a helybeli sóvágóbíró és egy volt sókamaraispán között.587 Az 1602/1603-as magisztrátusi évben főbíró.588 Amikor aztán Báthori Gábor idején elérkezett sokak számára a kiváltságos rendbe lépés lehetősége, helyette egy Tót Mihály szerez 1612-ben nemtelenként armálist és nemesítést (éppen arra a telekre, melyet 1600-ban még Gergely birtokolt; tehát nyilvánvalóan a fiáról vagy más utódáról van szó).589
586
MOL E 148 1865/1 1. mell. (hiteles másolat 1744-ből). Címerében lovon ülő páncélos vitéz
kardot tart. 587
MOL E 213 7. doboz Máramaros fol. 40.
588
MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 64. fol. 60. (1603. márc. 20.).
589
MOL E 148 1865/16 1. mell. (1753. évi hiteles másolat). A címerben egy vörös ruhás alak
szőlőfürtöt és három búzakalászt tart.
247
Mindezzel a „teljesítményével” Sziget lakossága élesen emelkedik ki a többi négy város közül.
Visk
Visk közvéleményének – paraszti létére – igen korán, 1595-ben kellett közelebbről, helyben megismerkednie a nemesember és a nemes telek fogalmával. Bene Márton ráadásul még csak nem is a város aránylag változatos ágazati összetételű, ám súlyosan elparasztosodott iparosságából került ki, hanem a legnagyobb paraszti nemzetségek egyikéből.590 Bene esete azonban egyedülálló. A három egyértelműen paraszti városban, Visken, Técsőn és Hosszúmezőn a Báthori Gábor-kori bőkezű és tudatos fejedelmi kegyosztogatásig egyetlenegy ember sincs rajta kívül, aki nemességet szerzett volna. Visken még a Báthori nyújtotta lehetőségek idején sem jelentkezett senki önálló nemesítésért. Az 1612. augusztusi kollektív armálisba is kirívóan kevesen, mindössze hárman foglaltatták bele magukat. Az egyikük bizonyos Literati Lőrinc, akit az 1614-es urbáriumban már magyarul, Deák megkülönböztető néven említenek. Őt az 1600-as főbíróval, a mindenfajta megkülönböztető név nélkül említett Mihály deákkal hozhatjuk összefüggésbe. Lőrinc esetében ugyanis a vezetéknévszerű névalak (a keresztnév elé kiemelve, nagy kezdőbetűvel) inkább egy deák/Deák fiára, semmint magára a deákra enged következtetni. Más litteratus vagy Deák pedig nem élt 1600-ban a városban, csak az említett Mihály deák. Ez utóbbi akkortájt körülbelül 2-3. szintű sókereskedő volt, a szekerét 10 lova húzhatta, 4 tehenet és 2 sertést tartott. Nevéből ítélve mindenképp írástudó – méghozzá mint ilyen, eléggé kivételes – lehetett ugyan, de, mint látjuk, gazdálkodásból élt. Talán éppúgy boltos kereskedésből lépett át a sóüzletbe, mint azt Sziget esetében is vélhetjük az aránylag sok sókereskedő Kalmár alapján, hiszen elsősorban a kereskedők tudtak írni-olvasni a dolgozók között. Az 1600-as urbárium felvételekor éppen a főbíróságot viselte.
590
MOL E 148 1436/27, Bene helyzetére pedig ld. az 1600-as urbáriumot és az 1599–1605-ös
sóvágatási jegyzékeket.
248
A kollektív nemeslevél másik két viski kedvezményezettje viszont egyaránt törzsökös helyi paraszti nemzetségből származott. Demecs János vezetéknevén 1600-ban három háztartást találunk: szintén Jánosét (3 ló, 1 tehén, 2 disznó), Imréét (2. szintű sókereskedő, 8 ló, 2 tehén, 4 disznó) és egy özvegyét. Imre a maga telkén élt egyedül, János viszont egy más vezetéknevet viselő gazda mögött hátsó házban. Sajnos nem tudjuk, hogy a nemességszerző János melyik 1600-as háztartással hozható összefüggésbe, ebben a tekintetben a keresztnév-azonosság sem elegendő. Kata Györgyöt nagy valószínűséggel azonosítani tudjuk az 1600-as urbáriumban. Akkor ő is hátsó házban lakik, de egy másik Kata telkén, és a 2. szintre tartozó sókereskedő évi 200–500 kocka közti vásárlásokkal, van is vasasszekér-fogata 10 lóból, ezen túl 4 tehene és 1 disznaja. Ha ők ketten más vagyoni szinten is álltak az 1600-as időmetszetben, fiatal gazdák lehettek. Kata a feltételes nemesség elnyerése után nem sokkal telekexempciót is szerzett Báthoritól,591 noha igazi nemesség, önálló nemeslevél szerzéséről az ő esetében sem tudunk.
Técső
Técsőn Báthori Gábor koráig teljesen ismeretlen a rendi felemelkedés. 1600-ban az urbárium szerint a városban mindössze egyetlen nemes élt, egy bizonyos Tamás deák, akiről semmit sem tudunk. Báthori idejéből, Viskkel ellentétben, itt önálló nemeslevél szerzésére is találunk példát, bár mindössze kettőt. 1612 júniusában Jakab János és felesége, Lukács Katalin nyert a fejedelemtől armálist.592 Jakabot ugyan nem találjuk meg az 1600-as urbáriumban, de érdemes szemügyre venni a családot, pontosabban az ugyanezt a megkülönböztető nevet viselő háztartásfőket. Négyük közül ketten a város legjelentősebb állat- (juh-) tenyésztő gazdagparasztjai voltak. A város piacutcájának két, egymással szemben fekvő sora közepén laktak egymással szemben, mindketten egyedüliként a telkükön. Gáspárnak 7 lova, 8 tehene, 12 sertése és 300 juha volt. Mihály 5 lovat, 6 tehenet, 2 sertést és 225
591
MOL E 148 1865/21.
592
MOL R 64 5. d. 1612. jún. 30.-nál (vö. Petrovay: Címereslevelek). Címerében lándzsát és
kardot tartó férfi.
249
juhot tartott. Utóbbitól nem messze, tehát szintén még a településközpontban lakott a saját telkén egyedül György, akinek 7 lova, 11 tehene, 4 sertése és 26 juha volt, tehát tulajdonképpen semmiben sem maradt el az előző két Jakabtól. Az utca másik oldalán, Gáspártól mintegy harminc teleknyire, tehát már bizonyára nem a központban élt végül István, akinél csak 2 lovat és 1-1 tehenet, ill. sertést találunk. Vele egy telken még két másik háztartást írtak össze, de övé az elülső ház. Sóval a négy Jakab egyike sem foglalkozott kereskedelmi jelleggel, csak kisebb mennyiségeket vásároltak. A sóeladási jegyzékekben egyébként 1601-től már János is feltűnik hasonló tételekkel, de ebből a forrásból nem tudjuk meghatározni, melyik 1600-ban összeírt háztulajdonossal kell őt összekötnünk (valamelyikük fia lehetett). Ugyanakkor az 1614-es urbáriumban Györgyöt még megtaláljuk, Istvánnak pedig az özvegyét írták össze, így János (akit 1614-ben szintén összeírnak) épp az 1600-ból ismert két leggazdagabb Jakab, Gáspár és Mihály valamelyikének örökébe léphetett. Minthogy az armálisból ismerjük a felesége nevét, szemügyre kell vennünk az 1600-as Lukácsokat is. Máté 2. szintű sókereskedő, ehhez 12 ökröt tart. Mindjárt mellette lakik István, aki ugyancsak 2. szintű sókereskedő, holott igása nincs. Közeli rokonok lehettek, együtt gazdálkodhattak, legalábbis ami a sószekerezést illeti (inkább ez magyarázhatja az igavonók hiányát Istvánnál, nem a vízi kereskedelem). Együttesen 600–700 kocka körüli mennyiséget szállítottak, amiből igen bőségesen pénzelhettek. Máténál 3 tehenet és 8 sertést, Istvánnál 6 tehenet és 1 sertést találunk. Van azután egy Márton, akinek 4 ökre és 1 tehene volt, tehát hagyományos önellátó kisgazda lehetett, ugyanakkor egy több háztartásnak otthont adó telken hátsó házban lakott. 1603-tól már sóval kereskedik, jókora mennyiségben, jócskán gyarapodott tehát, bár összeírásunk nincs ebből az időből. Végül Andrásnak 1600-ban 3 lova, 4-4 tehene és sertése volt, sóval nem foglalkozott egyáltalán, ő is jellegzetes önellátó kisgazda lehetett és maradhatott. Bármelyiküktől is származott a nemességszerző Jakab János felesége, nem lehetett alacsony presztízsű család. A másik técsi, aki Báthoritól önálló nemeslevelet nyert, Pató András. Ő 1612 júliusában kapta meg az oklevelét.593
593
Teleki-lt (gyömrői) nr. 626. (eredeti, mára elveszett). Címerében emberi jobb kivont kardot tart.
250
Hosszúmező
Hosszúmezőn
hasonló
helyzetet
látunk.
Báthori
koráig
nincs
ismert
nemeslevélszerzés. 1600-ban csak egy nemes volt a városban, Adorjáni Pál deák, Kornis familiárisa. Az 1612–1613-as hullám idején ismereteink szerint különálló armálist egy család szerzett a településen Báthori Gábortól: 1612 novemberében Varga Pál Tamás és gyermekei.594 Róla már volt szó, tudjuk, ő az egyik, akiről tudni lehet, hogy harcmezőn szolgált a fejedelemnek, vélhetően alkalmi jelleggel, az 1612. októberi barcasági csatában. Hosszúmező 1600-as névanyagában ő maga nem található meg, apja azonban igen. Ez a megkülönböztető név ugyanis ebben a kettős formában egyértelműen egy Varga Pál nevű ember fiára utal. A századforduló találunk is egy Varga Pált a faluban, aki jelentős sókereskedő volt (összességében a 2. szintre sorolhatjuk, de vásárlása az 1602-es évben például a 800 sókockát is megközelíti). 1600-ban 6 tinója van, ami nem tesz ki egészen egy sószállító fogatra való igásállományt, továbbá 8 tehene. Sertéssel ugyanakkor nem foglalkozott. Tehetősségéhez képest nehezen megmagyarázható, hogy nem rendes telken, hanem utcaközben lakott. A család egy másik ága, Varga Pál Gáspár (aki tehát szintén Varga Pál fia kellett legyen) az öt városban egyedülálló módon II. Mátyástól szerzett ebben az időben, 1613 januárjában nemeslevelet családjával együtt.595 A kollektív armálisban nemesítettek névsorát (Hosszúmezőről négy fő) az 1600-as urbáriummal egybevetve legfeljebb Simon Demeterről tehetjük fel, hogy régebbi helybéli családból származott. Lakott ugyanis Hosszúmezőn 1600-ban egy Simon Albert, e vezetéknéven az egyedüli, aki meglehetősen tehetős ember is volt. Jelentős sókereskedő, ehhez van 8 ökre12 állattal bekapcsolódik a sertéságazatba, tart még 1 lovat és 3 tehenet. A másik háromnak családostul nyoma sincs az 1600-as összeírásban.
594
MOL R 64 5. d., 1612. nov. 29.-nél. Címerében egy páncélos kar kardot tart, melyre török fej
van felszúrva. 595
MOL R 64 5. d., 1613. jan. 31-nél. Címerében eke, melyen egy holló áll.
251
Huszt
Huszton – miként a foglalkozási szerkezet – a nemesítések sem mutatnak tiszta képletet. Akkor és úgy kezdődik a dolgozók rendi felemelkedése, mint Szigeten, de az iparos–kereskedő
városhoz
képest
nagyon
szűk
létszámmal.
Ám
ezt
a
paraszttelepülésekhez képest kimagasló kezdetet tán még a paraszttelepülésekhez képest is nagyobb csend követi. Huszton a lényegében besorolhatatlan Kovászói Tamás volt az első, aki nemeslevelet szerzett 1584-ben.596 Nem sokkal később, 1589-ben szerzett nemeslevelet Borbély másként Túri (Barbely alias Thwry) Gáspár.597 Foglalkozását igazolja a címer. Ezzel a borbélymesterrel Huszt iparosságának pontosan az a jellegzetes része képviselteti magát, amely a dolgozói rétegen kívüli (nemesi) keresletre alapozott (és e kör egy másik tagját, a felderítő Lakatost a katonai szolgálattevők között láttuk). Pusztán csak az utóbbiban egyértelműen felismerhetjük a parasztvárosokétól sajátosan eltérő, ámbár szűk iparosréteg jelenlétét. Ezen a ponton a nemességszerzők sora Huszton megszakad. A településről még Báthori Gábor korában sincs önálló nemességszerző. Az ok abban is keresendő, hogy a város lakossága súlyos erőszakos károsodást szenvedett a váraljai helyzetéből következően. A háttérben konkrét eseményként az 1594-es máramarosi tatár betörést, a várat 1599-ben megadásra kényszerítő Habsburg-csapatok helybéli táborozását, valamint az 1604–1605-ös jó egy éves ostromzárat sejthetjük, amikor is Bocskai csapatai próbálták a várat elfoglalni. Az 1599-es ostromzár után valójában két hónappal keletkezett az 1600as urbárium (november, ill. január), és ez a forrás kitűnően mutatja a hatalmas pusztulást a tömeges pusztatelek-bejegyzések alapján.
* Báthori Gábor koránál tovább nem követjük egyik település lakosainak nemességszerzéseit sem tételesen. A későbbi időkben a paraszttelepülések és Sziget gyökeres különbsége általánosságban ugyanúgy megmutatkozik. A helyzetről egyfajta 596
MOL F 1 3. köt. fol. 253v.
597
MOL F 1 4. köt. p. 294–296. Címerében emberi kar borotvát tart.
252
keresztmetszetet nyújtanak a 18. század közepén végbevitt nemességvizsgálatok, amelyek során minden családról megtudjuk, mikor szerezte az armálisát (természetesen egyes családok időközben kihalhattak, de ez az összképet nem befolyásolja).598 Az adatokból teljesen világossá válik, hogy a paraszti települések lakosai bizonyos, a nemességszerzés szempontjából különösen kedvező időszakokban, rövid időn belül sorozatosan szereztek armálist. Ilyen volt mindenekelőtt 1670 (az uradalom visszakerülése magánkézből I. Apafi Mihály fejedelem tulajdonába), valamint 1698–1701 (a II. Apafi Mihállyal folytatott úrbéri vita időszaka). Élesen elüt ettől Sziget nemessége, amelynek soraiban ugyan szintén találunk ezen időszakokban nemesedett személyeket, egyébként azonban a nemességszerzés folyamatosan elszórt jellegűnek tűnik. Az 1701-es összeírás által Visken talált 23 armalista például gyakorlatilag mind az 1698–1701 közötti nemesedési hullám idején szerezte kiváltságlevelét. Nyolc (a két Íjgyártó, a két Lassú, Lator Mihály, Becske Simon, Neste Márton, Varga György) esetében
ez
bizonyítható.
599
a
18.
század
derekán
végrehajtott
nemességigazolások
alapján
Ugyancsak nyolc fő (Cébely Márton, Lőke György, Lőrinc Miklós, a
három Ongi, valamint Hánka Simon és Mihály) esetében az 1696-os összeírással összevetve derül ki, hogy akkor még közrendűek (egyesek közülük hajdúk) voltak. Három 1701-ben összeírt armalista (Becske Mihály és a maradék két Hánka) vonatkozásában ilyen egyértelmű adatunk nincs, de azonos vezetéknevet viselnek az előbbi két módszerrel meghatározott nemességszerzők valamelyikével. Talán a századfordulón nemesedettek közé sorolhatjuk végül Jörös Tamást is, aki 1701-ben egyedül képviseli ezt a nemzetséget az egész városban, 1696-ban pedig az azonos vezetéknevű Imre még a közrendűek között volt.
598
A vármegyei nemességvizsgálat mindegyik településre: Joódy. Sziget nemesi közössége tartott
egy saját külön nemességvizsgálatot 1740-ben, amelynek eredményét a jegyzőkönyvbe vezették be: Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (márc. 23-nál). 599
Ld. Joódy, a megfelelő neveknél. A nemességigazolás során megadják a kiváltságszerző nevét
és a szerzés időpontját. Az említett nyolc eset közé csak azokat számítottuk, amikor a nemességigazolási jegyzőkönyvben említett 1698–1701 közötti kiváltságszerző és az 1701-ben összeírt háztartásfő teljes neve egyezik.
253
Mérleg A folyamat végeredményét a 3. számú táblázaton tanulmányozhatjuk, az 1701-es összeírás tükrében. Kitűnően megfigyelhető, hogy Szigeten a lakosság csaknem teljes egésze nemesi státusba került erre az időre. A háztulajdonosok közül600 mindössze 20 közrendű adózót írtak össze, szemben a 109 nemessel, és még a zsellérek között is számottevő arányban voltak nemesek. Huszton és Hosszúmezőn az igen kiterjedt, Huszton egyértelműen túlsúlyba került nemesség mellett számottevő közrendű közösség is maradt (Huszton 57:43, Hosszúmezőn 25:25 az arány a háztulajdonosok között). A két népes parasztvárosban ugyanakkor magas számbeli túlsúlyban maradt a közrend (Visk 24:80, Técső 15:97, szintén a háztulajdonosokat véve figyelembe). Immár ezekben a városokban sem csupán kivételképp voltak jelen nemesek, és főleg már nem csupán a – Tóth Zoltán kifejezésével élve – „mezővárosi blokkon” kívül, hanem jócskán merítve a település sok szálon összekötött eredeti dolgozói társadalmából is.
A hajdústátus felvétele A nemességhez képest sokkalta csekélyebb mértékben és valamivel későbbi időtől kezdve, de nyomás nehezedett a jobbágyságon belüli libertinus státusra is. A libertinátus felé irányuló mobilitás nagy többsége a státusnak egy olyan válfaját célozta meg, amelyet az érintettek a leginkább foghattak fel a nemesség egyfajta „pótlékának”, és amely konkrétan, személy szerint is a nemességszerzési törekvésben elbukó lakosokból kezdett feltöltődni. A libertinátus ezen válfaja az uradalmi hajdúi státus. A
folyamat
kezdete
pontosan
az
újdonsült
nemesek
első
tömeges
megcsapolásához, az 1622-es nemességvizsgálathoz kötődik. A nemességvizsgálaton deponált öt városi nemesek egy része 1624-ben olyan szerződést kötött a földesúrral, miszerint lovas katonai szolgálatot vállalnak, cserében az egyéb úrbéri terhek alóli mentességért. Az irat őket hajdúknak nevezi. A szóban forgó – és korábban nem létező – státus, mint említettem, ezekkel az emberekkel kezdett az öt városban feltöltődni.
600
A zsellérek rendi megkülönböztetése az összeírásban nem mindig követhető. Ld. a táblázatot.
254
Sajnos a hajdústátus felé irányuló mozgás megfigyelésére sokkal kevesebb lehetőségünk van, mint a nemesedés esetében. Az öt városról éppen az 1614-es urbárium után nem készült hosszú ideig névsoros összeírás. A legközelebbi ilyen források az 1696os országos, az 1700-as megyei és az 1701-es öt városi szintű állami adóösszeírások. A hajdúk java része azonban erre az időre már elhagyta a hajdústátust egyedi nemesítések révén, hiszen mondanunk sem kell, a hajdúságot elérő emberek további törekvése maradt a nemességbe jutás. Így számukról csak torz képet adnak. Használhatóbbak erre az Apafikori urbáriumok, melyek bár neveket nem, de a hajdúrendűek összesített számát megadják. Másik lehetőségként kínálkoznának a státus megszerzésével kapcsolatos iratok, ám – azon kívül, hogy 1624-ben a földesúr és az érintettek között szabályos úrbéri szerződés jött létre – nem tudunk róla, hogy egyes személyeknek a hajdúrendbe emelkedésével kapcsolatban bármiféle okiratot állítottak volna ki. 1624-ben a sokszor említett szerződésben 3 huszti, 3 viski, 2 técsői, 2 hosszúmezei és 10 szigeti hajdú lép fel, összesen 20-an. Az egyes települések teljes hajdúlétszámára vonatkozó adataink (melyek az összeírásokban találhatóak) ugyanakkor túlságosan töredékesek ahhoz, hogy ennek a kontingensnek a megoszlását, illetve esetleges változását lemérjük. Apafi-kori urbáriumok szerint Visken 1685-ben 7, Técsőn 1684-ben 13, 1685-ben 15, Hosszúmezőn 1684-ben és 1685-ben egyaránt 10 hajdú volt. A három település közti belső arány tehát nagyjából megfelel még az 1624-es állapotoknak, abszolút számban azonban jóval felülmúlják azt. Husztra és Szigetre nézve azonban nincs adat. Ha feltesszük, hogy a települések közti arány megmaradt e két város vonatkozásában is, akkor arra jutunk, hogy még ekkoriban is sikerült mindig teljes létszámra feltölteni az öt városi hajdúságot. 1696-ban viszont Visken és Técsőn is már csak 5-5 hajdút találunk, 1701-ben pedig 2-2-t, ugyanekkor Hosszúmezőn szintén 2-t, Szigeten 10-et, Huszton egyet sem. (Ezek a számok özvegyekkel együtt értendők.) Összesen tehát 16-an voltak, és mind összlétszámuk, mind a városok közti arányok aránylag szépen megfelelnek az 1624-es állapotoknak. A hajdúk száma tehát ezekben az években drasztikusan apadt, ami új fejlemény lehet (hisz még az 1680-ass évek közepén is teljes létszámban voltak), és összefügghet a földesúr, II. Apafi Mihály, valamint a városok között 1696-tól kezdve kibontakozott súlyos úrbéri viszállyal.
255
A hajdústátus értelmét a „mezei” közrendűek szempontjából alapjában véve elvette a teljes közrend 1702-es taxásodása, amelytől fogva már a közönséges jobbágyok is csupán készpénzzel adóztak a földesuruknak, méghozzá az egész közösségre kivetett summa formájában. (Erről ld. alább, a jobbágystátusnál.) Ennek ellenére egy pár évig még előfordulnak hajdúk az öt városban, bizonyára azért, mert az 1702-es taxásodással együtt a csoport akkori tagsága nem vesztette el a státusát, és egy ideig még tovább éltek. 1705-ben Hosszúmezőn épp annyi hajdú volt még, mint négy évvel korábban.601 1715-ben ugyancsak változatlan a számuk 1701-hez képest Visken és Hosszúmezőn (2-2), Técsőn azonban ekkor már csak 1, Szigeten pedig csak 4 hajdú volt, összesen tehát 9-en. Egyedi forrásaink a fentiek értelmében csupán a hajdústátus elhagyásáról vannak, amennyiben az ti. a nemesség irányában történt.602 A jelek szerint a nemességszerzés utolsó nagy hulláma, az 1698–1701-es biztosított lehetőséget több hajdúnak is arra, hogy az igazi kiváltságos státusba lépjen át.603 Ez tehát szintén az egyik fő oka volt a hajdúrend nagy létszámbeli apadásának az 1702-es taxásodást megelőző években.
601
MOL E 148 1069/25. Itt jegyzem meg, hogy a huszti uradalom 1711-es urbáriuma szerint
(MOL P 397 226. doboz D tétel) Hosszúmezőn akkor 10 hajdú volt. Csakhogy az urbáriumot nem az egykorú viszonyok alapján készítették, hanem – amint maga az irat hivatkozik rá – korábbi urbáriumokból másolták be az adatokat, mivel Huszt, Visk és Técső magisztrátusának képviselői nem voltak jelen, Hosszúmezőn és Szigeten pedig épp nem működött magisztrátus. Hogy ezek a korábbi urbáriumok még az 1702 előtti urbáriumok voltak, nyilvánvaló abból, hogy a városoknál olyan úrbéri terheket másoltak be az 1711-es iratba, melyekkel a közrend csak az 1702-es taxásodás előtt tartozott. Különben az 1711-es urbárium a hajdúk helyzetéről is pontosan az Apafi-kori urbáriumoknak megfelelő leírást adja. 602 603
Pl. 1696-ban: MOL E 148 1386/41. 1699-ben pl. a szigeti Orbán Mihály, 1700-ban a hosszúmezei Csurka György szerez
nemességet. Mm m lt, Acta pol. irreg. 73. (18. századi egyszerű másolatok). Figyelemre méltó a két címer hasonlósága: Orbánén hármas kőhalmon korona, fent a sisakon levő koronából pedig kardot tartó vörös ruhás kar nyúlik ki, Csurkáén pedig már a pajzson is egy kardot tartó vörös ruhás emberi kar nyúlik ki két sasszárnyból, mely motívum a címer fölött is megismétlődik. Az Erdélyi Fejedelemségben a kék a fejedelmi testőrség, a zöld a váruradalmi nemnemes katonaság, a vörös viszont a székely katonák ruhájának színe volt.
256
Hajdústátusú személyekről az öt városban az 1715-ös összeírás adata után többé nem hallunk. A csoport tagjainak java által maga mögött hagyott, a potenciális új belépők, vagyis a közrend számára pedig vonzerejét vesztett státus lassan elsorvadt.604 1705-ben említik utoljára a hajdúságot mint a nemesség és a „városiak” mellett településeink lakosságát alkotó rendet.605 A 18. századi Szigeten már olyan adatok bukkannak fel, melyek a lakosságot kifejezetten két rendből állónak nyilvánítják. 1739ben a nemesség és a közrendűek közös gyűlése „Sziget várossának két statusból, úgymint: nemessi és városi renden valóknak meg egyezett akaratjokból az egész városnak neve alatt és képiben” intézkedik.606 1747-ben pedig a Hosszúmezővel és Szaploncával közös határ megállapításánál járnak el a város képviselői „Szigeth várossának nemesi és városi rendből álló egész communitas[á]nak” képében.607
Feslő nemesség, bomló közrend A 17–18. századi „közteherviselés” Némi iróniával azt mondhatjuk, hogy a 17–18. század társadalma a személyi státusok egyik alapeleme (méghozzá a korban leginkább húsbavágó eleme), az adózás tekintetében tulajdonképpen eljutott az emberek közötti (hozzávetőleges) egyenlőség megvalósításáig.
604
Nem tévesztendők össze a hajdúrendűekkel azok a rendészeti-karhatalmi feladatokat ellátó,
állandó fizetést húzó alkalmazottak, akiket szintén hajdúnak neveztek. A 17–18. században leginkább a vármegye tartott ilyen hajdúkat. Ők gyakorta románok (olyan nevek fordulnak elő közöttük, mint pl. Árdeleán Timok, Moldovai Tamás, Vajnági Griga, Gyulafalvi Petre Mihály, Fejéregyházi Serbán Mihály). A városi jegyzőkönyvben többször kerülnek elénk a marginális csoportokra jellemző ügyek (pl. paráznaság) kapcsán. Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 42. (1729), fol. 57. (1730), fol. 170–171. (1738); uo. 3. (1739-nél és 1741-nél); uo. 4. (1757-nél); ANR–DJM Anyakvgy. 259. Fogadtak még fel ilyen hajdúkat a hágók őrzésére a tatárok ellen, 1741-ben pedig a királynő hadseregébe is hajdúkat kellett küldeni: Rácz: Hajdúk 35.; Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1741-nél). 605
MOL E 148 1069/25. A hajdúk mint libertinusok jobbágyok voltak, de
606
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. (1739. aug. 15-nél).
607
LGy 25. (1747. szept. 17.).
257
Valójában csupán arról van szó, hogy a gyakorlati adózás függetlenné vált az egyes státusok állami adókötelezettségének elvi szabályozásától. Erre a repartíciós adórendszer keretében került sor, amikor is az ország adóterhét a közköltségekből, mindenekelőtt az állandó hadsereg ellátásának költségeiből összegszerűen vezették le. Az adóalanyokig terjedő felosztást az udvar majdhogynem tartományi belügynek tekintette, törvényhatósági szint alatt pedig végképp kívül esett a kérdés mindenféle központi beavatkozáson. Ahhoz, hogy a gyakorlati adózás függetlenné válhasson az egyes státusok állami adókötelezettségének elvi szabályozásától, ennyi bőven elég volt. Ugyanis a nemesség (mint a rendi státushierarchia felső és adómentes csoportja) körüli normarendszer legfontosabb elemeiben 1222 óta az országos szintű (sőt azon belül is írott) szabályozás körébe tartozott, konkrétan az immunitas, az adómentesség tekintetében is. Ha viszont az adókivetés döntési szintje eme lépték alá süllyedt, akkor az ott történtek nem befolyásolhatták a magasabb szférába tartozó elveket. Mindez persze önmagában még nem vezetett volna az adózók körének bővüléséhez. A közhatalom mint legerősebb társadalmi szereplő anyagi igényeinek mértéke volt az a tényező, mely az emberek közötti megkülönböztetésben egyébként tobzódó 17–18. századi társadalmat rékényszerítette erre a kis, titkos „polgári forradalomra”, melyet ugyanakkor nagyon komolyan kell vennünk. A folyamatosan egyben tartott zsoldoskatonaság tényleges szükségleteihez igazított adózás 1685/1686 telén robbant be a máramarosi társadalom életébe, amikor a török elleni háborúban harcoló Habsburg-csapatok egy egysége a megyében telelt. 608 A porciózás és minden egyéb, a császári sereg részére teljesített szolgálat innentől állandóvá vált. Az adóterhet ebben a rendszerben egyetemlegesen vetették ki a megyére. Ezt aztán legfelső szinten az uradalom és a megye többi része között osztották meg. Az 1690es éveket az uradalom és a megye közti vita kíséri végig ebben a tekintetben. Alapvetően az az elv érvényesült, hogy a megye kétharmadot, II. Apafi Mihály jószágai pedig
608
Magyari: A parasztság harca 35–40. A császári csapatok bejövetelét említi anyagunkban Kérei
Márton huszti udvarbíró 1686. január 11-i levele, melyben a provizor arról tájékoztatta a földesurat, Bornemisza Anna fejedelemnét, hogy „[a németek nemrégiben történt bejövetele óta] mindnyájan el viselhetetlen iga, inség alá vettettünk, ha az Ur Isten eö felsége meg nem könyörül rajtunk, kiváltképen a Nagyságod faluiban, kikben bejüvetelek alkalmatosságával meg szállottak”. Kemény J.-gy. 965.
258
egyharmadot viseljenek az adóból. Ez a megoldás azonban voltaképpen csak a megyének szolgált megelégedésére, az uradalom és annak alattvalói viszont sokallták a maguk részét. Panaszaikkal bevonták a vitába a Guberniumot, sőt egy alkalommal a nádort is. 1695-ben az erdélyi kormányszék bizottságot küldött ki a helyzet rendezésére Bethlen Miklós főispán, Bethlen Elek és Nagy Pál részvételével. A megye azonban keményen ragaszkodott a kialakult állapothoz, csak kisebb engedményeket tett. (Amennyire az adatokból megállapítható, 1694-től kezdve többé-kevésbé állandósult az a könnyítés, hogy a megye az öt városban civil telken lakó nemesekre esendő porció egy részét engedte levonni a fejedelmi jószágokra összességében kivetett adóból.)609 Tartós megegyezés csak 1702-ben született.610 Eszerint a két uradalomnak (a huszti és a bocskó-rónaszék-szigeti) kellett viselnie a vármegyére kirótt minden állami teher egyötödét, a vármegye többi részének pedig a négyötödöt. Korszakunk végéig ez maradt érvényben. A vármegye a Rákóczi-szabadságharc után tett még egy kísérletet arra, hogy visszaállítsák az egyharmad-kétharmados arányt az uradalmak és a megye többi része 609
Mm m lt, Jkv VIII. p. 80. (az öt városiak panaszkodtak Apafinál és a Guberniumnál, hogy erőn
felül vetnek rájuk porciót, a megye szerint azonban még tercialitást sem vetettek a fejedelem jószágaira), p. 126. (Fráter István tiszttartó protestál, hogy a fejedelem jószágára a tercialitást fel nem veszi, mire a megye is protestál, hogy a kétharmadnál többet nem vállal, 1693), p. 131. (a vármegye protestál, hogy a porciózás terhét másképp nem viseli, csak ha a kétharmad esik rá és egyharmad a fejedelmi birtokokra, „azok közzül is excipiáltatván a’ kapu számban lévő faluk, kik a’ nemes vármegye köziben contribuálni szoktak” [vagyis az uradalom azon falvai, melyeket a dikális adórendszerben – ellentétben a mezővárosainkkal – a rovók minden adózáskor felmértek, ennek alapján adóztattak, és a pénzt a vármegyéhez fizették be], mire Fráter reprotestál a harmadrész ellen, 1693), p. 133. (a vármegye határozata, hogy „a’ méltóságos fejedelem vármegyénkben lévő jószága a’ memoria hominum a’ közönséges contributiokban tertialitast praestalt, [...] praestal ma is”, ezért viselje azt ezután ugyanígy, egyúttal eseti könnyítést tesznek, de hangsúlyozottan csak az adott évre vonatkozóan, 1693), p. 159–160. (a vármegye – az engedmény lényegének megtartásával – módosítja előző évi rendelkezését, miszerint a fejedelmi jószágok helyzetének könnyítésére elengedi az öt városban, kiváltképpen pedig Szigeten civil telken lakó nemességre eső porció felét, 1695), p. 278. (az öt városiak a nádorhoz fordultak túlzottnak tartott terhelésük miatt, 1696), IX. p. 18. (a huszti udvarbíró és a rónaszéki sókamaraispán protestál, hogy a fejedelem jószága a tercialitást fel nem veszi, 1697), p. 23. (említik a 25 porciót, amit a megye a taxás telkekre – azaz a civil telki nemesekre – tekintettel engedett el a városoknak, 1698), p. 71. (a megye protestál, hogy nem áll el attól, hogy a fejedelmi jószágok tercialitást viseljenek a porcióból, hisz még az akna – vagyis a rónaszéki sóbánya és birtokai – is abba számítanak bele, 1699). 610
ÖK 1/123.
259
közötti relációban.611 Az uradalmak inspektora ugyanekkor már csak azzal próbálkozott, hogy a városi civil telken lakó nemesek adóját beszámíttassa az uradalomra osztott összegbe, nyilván az egész kontingens emelése nélkül.612 Az elkövetkező évtizedekben azonban (korszakunk végéig) az 1702-es kulcs maradt érvényben. A repartíciós hierarchia azonos szintjén álló entitások között végbement adófelosztást követően a rendszer logikájának megfelelően a további felosztás már az adott entitás belső feladata volt.613 Az egy kézen lévő két uradalom között ugyancsak állandó kulcs szerinti osztást csináltak. Ez a szokás szintén már az 1690-es években gyökerezik. Az uradalmakra kivetett porciót már ebben az időben kétharmad-egyharmad arányban osztották el az ún. „alsó” (huszti) és a „felső” (bocskó–rónaszék–szigeti) uradalom között.614 Eleinte ezen kulcs ellen is akadt kifogás,615 de végül változatlan módon állandósult korszakunk végéig, sőt 1702-ben belefoglalták a Kleinburg-féle megegyezésbe is (noha ez a kulcs a megyét már egyáltalán nem érintette). A huszti uradalomra így tehát a megyét sújtó teher egyharmadának (majd egyötödének) a kétharmada jutott. (Az öt város továbbra is ehhez az uradalomhoz tartozott.)616 Az uradalomra reparciált állami adót a földesúri tiszttartó joga és kötelessége volt továbbosztani az egyes településekre, ill. települési-rendi közösségekre. Az 1711-es urbárium ezt így fogalmazza meg Huszt leírásánál: „az ország kivetett adóit a tiszttartó felosztása alapján tartoznak beszolgáltatni, amelyet a mezővárosok és falvak
611
MOL R 293 Máramaros megye, 1713-nál (az 1713-as szebeni országgyűlésre küldött megyei
követek utasítása). 612
„Most inspector Paumgártner uram eő kegyelme azokat is in sublevamen dominii
Suaemajestatis Sacratissimae az onusoknak supportálásában attrahálta de facto.” Uo. 613
„a’ vármegye és [helyesen: a] városiak s [a] több[i] jószágh [azaz az uradalom többi része]
köszt való proportiónak csinálásában nem ingrediálhat”. Mm m lt, Jkv VIII. p. 276. (1696. szept. 19.). 614
Mm m lt, Jkv IX. p. 18. (a rónaszéki sókamaraispán tiltakozásban rögzítteti a vármegye előtt,
hogy a fejedelmi uradalmakra reparciálandó összeg harmadát fel nem veszi, 1697). 615
Mm m lt, Jkv IX. p. 18. (a rónaszéki sókamaraispán tiltakozásban rögzítteti a vármegye előtt,
hogy a fejedelmi uradalmakra reparciálandó összeg harmadát fel nem veszi, 1697). 616
A fentebb említett szigeti uradalomnak Sziget volt a központja, de magában a városban egy szál
jobbágy sem tartozott hozzá, csupán egy kúria (ez volt a birtokközpont). A hozzá csatolt jobbágyok vidéki falvakban éltek.
260
teherbíróképessége szerint szoktak megállapítani”.617 Még egyértelműbb az 1712-es urbárium: „mikor a megye a szokott rend szerint az uradalom részét kiadja, az udvarbíró szokta elvégezni az arányos felosztást, és ennek megfelelően minden egyes mezőváros adóját kivetni”.618 A tiszttartói felosztás tehát települési, ill. pontosabban „magisztrátusi” szintű volt. Vagyis amely településen külön közösséget alkottak a különböző rendek, ott az egyes rendi közösségek adóját is a tiszttartó állapította meg. Az egyes háztartások szintjéig lemenő teherelosztás azután a magisztrátusok végezték, szintén a teherbíróképesség szerinti differenciálás elve alapján (ezt forrásszerűen a szigeti nemesi közösségnél tudjuk adatolni).619 A megyére 1690-ben 1400 porciót (53 202 forint) vetettek ki, ami 1697-re 2548-ra növekedett (108 464 forint).620 1696-ban az országos összeírás szerint a múlt téli porció Huszton 692 rajnai forint 15 krajcár, Visken 7774 rajnai forint 30 krajcár, Técsőn 4545 rajnai forint 45 krajcár, Hosszúmezőn 1597 rajnai forint 30 krajcár, Szigeten pedig 1579 rajnai forint 30 krajcár volt. (Együttesen tehát 16 188 rajnai forint 30 krajcár.) Ismerjük az 1700-ra és 1701-re kivetett összegeket, melyeket a Gubernium ezügyben kiküldött delegátusának közreműködésével állapítottak meg.621 Az öt városra 8190, majd 8800 forint jutott. Ezek a számok csak a közrendre (nyilván a hajdúkkal együtt) és az armalistákra vonatkoznak. A repartíciós rendszert Máramaros megye a háziadó kivetésénél is alkalmazta. 1702 után ebben a tekintetben ugyancsak a Kleinburg-szerződésben megállapított kulcsok voltak érvényben. Háziadó címén eleinte összesen 6 ezer forintot vetett ki a megye, amit nem sokkal 1761 előtt emeltek 8 ezerre.622
617
„impositiones regni juxta repartitionem provisoris, quae etiam secundum facultates oppidorum
et pagorum distribui solet, tenentur administrare”. MOL P 397 226. doboz „D” tétel. 618
„si quando pro solito iam more ab inclyto comitatu obtingens dominii extradatur, repartitionem
proportionetam [!] provisor solet peragere, et juxta illam cujuscunque oppidi contributionem exigere”. MOL E 156 fasc. 156. nr. 18. (az idézet Visknél és Técsőnél, de hasonló a többi városnál is). 619
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 90. (1687), p. 141. (1691); Mm m lt, Jkv IX. p. 25. („ő kegyelmek [a
szigeti nemes magisztrátus] aszt mongyák, hogy én értékes ember lévén értékem szerént a’ portio nagyubb quantitasában kellett esnem”, 1700); Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 75. (1731). 620
Magyari: Társadalmi feltételek 66.
621
Ld. az az évi összeírást.
622
MOL E 28 2. cs., 1761.
261
Feslő nemesség A nemesi rend eredeti arculatának elvesztése A nemesi státus alapjai
A nemesség „foglalkozási” eszménye
A nemességet érintő társadalmi mobilitás a nemességet érintő normarendszert nem a pereme felől kezdte el nyírni, hanem legkorábban éppen a nemesség alapját érintette, és innen terjedt tovább az intézmény származékos, másodlagos elemei felé. A munkás életmód, a saját kétkezi munka befektetésével folytatott gazdálkodás megszűnt takargatnivalónak lenni a nemesség szempontjából. Semmi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a nemességszerző dolgozók egy része a kétkezi munka jelét bélyegül választotta saját maga és utódai számára, amikor foglalkozásra utaló címer adományozását kérte. Az öt városban az első ilyen eset mindjárt igen korai, 1589-ből származik. Ekkor a huszti Borbély avagy Túri Gáspár szerzett nemeslevelet és címeradományt. Címerében egy emberi kar borotvát tart. Hasonló a Szigeten lakó Fejér másként Kovács (megint másként Terebesi) Miklós címere 1617-ből, amelyen a címerpajzs felett szerepelt egy kis kalapácsot (malleolus) tartó kéz. 623 Mint ismeretes, ez a gyakorlat a 16. század végétől országszerte megfigyelhető. Az egyéni, egyedi érdemek említései között ugyanakkor az öt város anyagán belül csak a katonáskodás és a hivatalviselés (utóbb más jellegű értelmiségi szerepkör) fordul elő a nemeslevelek szövegében,624 illetve a 16. század végétől a magánnagybirtok 623
MOL F 1 4. köt. p. 294–296., 11. köt. fol. 245r–v.
624
A kettő együtt: Mon. rust. 458–461. (Szigeti György deák, Sziget; nagyobb kancelláriai jegyző,
azelőtt végvári katonáskodás és fegyveres részvétel a parasztháború leverésében; 1519). Hivatalviselés: Mm m lt, Oklgy 18. (Szász Mihály, Sziget; sókamarai számtartó; 1605); MOL F 1 21. köt. fol. 191v–192r (Szigeti Nagy György – lakhelye csak neve alapján!; kisebb kancelláriai írnok; 1637); MOL F 1 30. köt. p. 677. (Viski György – lakhelye akkor már Retteg!; nagyobb kancelláriai írnok; 1663). Katonai érdem: MOL E 148 1865/1 1. mell. (Által Tamás, Sziget; általánosságban, de egyértelműen a barcasági csatában; 1612);
262
szolgálata – mutatis mutandis – hasonló funkciókban,625 valamint a tágabb értelemben vett (hivatalnokságon kívüli) értelmiségi pálya.626 Munkával szerzett érdemet szövegesen nem emel ki egyik oklevél sem. Ez nagyon is érthető, hisz a szövegesen kiemelt hivatali érdemek egytől egyig valamely uralkodói hivatali állás betöltésére vonatkoztak (mint pl. kancelláriai deák, kincstári számvevő, sókamarai hivatalnok), hasonlóképp a katonai hőstettek is az uralkodó háborúihoz kapcsolódtak. Gazdasági érdemmel viszont eleve nehezen lehetett közvetlenül az uralkodónak használni, ráadásul a nemességszerző gazdálkodók éppenhogy függetlenek: önállók vagy legfeljebb vállalkozók voltak. Visszatérve argumentumunkhoz, a címerképekhez, úgy véljük, hogy azok az adott személy munkás életmódjának tényénél, azaz általánosítva a kétkezi munka és a nemesség gyakorlati összeférhetőségénél sokkal többet jeleznek: azt, hogy egy nemesember számára a bátorság követelménye tüntetően mellőzhető, a katonai dolgokban való járatlanság tüntetően vállalható volt. Nem csak egyszerűen a járatlanság: járatlanság azért, mert az illető a mindennapjait dolgozói foglalkozással töltötte. Ennek igen nagy jelentősége van. Az nemesség elnyerése és a – sokszor már a címerből felsejlő – valós életmód közötti ellentmondás ugyanis korántsem volt azonos az írástudói, hivatalnoki tevékenység és a munka esetében. Először is a 15. század második felétől feltünedező hivatalnok nemességszerzők, mint említettem, szolgálataikat túlnyomórészt közvetlenül a nemesség forrásának, a királynak teljesítették, miután az írástudó rétegből jellemzően éppen azok tudtak nemességet szerezni, akik bejutottak valamelyik királyi hivatalnoki állásba. Ez már legalább ebben hasonló motívum volt, mint az uralkodó fegyveres szolgálata. A lényeg azonban az, hogy a világi értelmiségi foglalkozás semmilyen szerepet nem játszott a nemesség intézményének kialakulásánál (hisz akkoriban még nem
Mm m lt, Oklgy 22. (Pongrác János, Sziget; általában, de különösen a Ferdinánd császár elleni hadjáratban; 1621); Mm m lt, Oklgy 23. (Nánási Huszár Mihály – csak később települ Szigetre!; a „haza szabadságáért folytatott jelenlegi háborúban”, vagyis ugyanabban; 1622); MOL E 148 1680/1 (Tót István, Técső; fejedelmi miles campestris; 1634). 625
MOL F 1 3. köt. fol. 123v–125r (Szalai János, Sziget; Kornis Gáspár huszti főkapitány
familiárisa; 1583); MOL P 511 1. cs., 1627-nél (Nagyidai Mihály, Huszt; uradalmi kulcsár; 1627); MOL F 1 26. köt. p. 22. (Kölcsei Pál, Huszt; uradalmi számtartó; 1645); MOL F 1 27. köt. fol. 8v–9r (Felsőbányai Gergely deák, Huszt; Bethlen István udvari familiárisa; 1646); MOL F 1 26. köt. fol. 28r–29v (Nagy Lőrinc, Huszt; Bethlen István udvari familiárisa; 1646). 626
MOL F 1 10. köt. p. 28–30. (Óvári György huszti lelkész, 1613), MOL E 148 1865/3 mell.
(Szigeti Gulya György szigeti ref. lelkész és máramarosi esperes, 1699).
263
is létezett). Nem így a harcosok és a dolgozók tábora közötti választóvonal. Ez, annak idején, a rendiség kialakulásakor, meghatározóan hatott a nemesek és közönségesek tábora közötti választóvonal kialakulásában. Ezáltal pedig maga a kétfajta életmód, a kétfajta társadalmi funkció, illetve az ezekhez közvetlenül kapcsolódó társadalmi elvárások váltak a két különböző rendi státus lényegi alkotóelemeivé. A dolgozók nemességszerzésének természetessé válása most ezt a normát, a nemesség „funkcionális alapját” támadta meg, amihez hasonlóra a hivatalnokok nemességszerzésének gyakorivá válása nem volt képes, hisz annak kifejezett ellentéte nem képezte a rendi normarendszer részét. A közrendű világi írástudók, műveltek a 15. század második felétől helyet kerestek maguknak a rendszerben (és még azt is csupán azok tudták közülük a rendi státushierarchia felső oldalán megtalálni, akik folyamatosan a király kenyerén éltek, neki szolgáltak); a dolgozók, ezzel szemben, a 16. század végétől kitörtek a helyükből. A hivatalnokok nemességszerzése kevésbé bomlasztotta a nemesi státusnormát, mint a dolgozóké, annak ellenére, hogy az értelmiségi lét nemcsak korábban indult, hanem messzebbre is jutott a nemességgel való összeférhetőség útján. Éppen annak az időszaknak a vége felé, amelyben a közrendű gazdálkodók legsikeresebbjei átzsilipeltek a nemességbe, közelebbről 1622-ben, a magyar országgyűlés csak a katonai és szellemi érdemeket emelte ki – utóbbiakat is így, általánosságban –, mint amelyeket a nemességszerzésnél, megfelelő ajánlás esetén, különösen figyelembe kell venni („militarium tamen et virtuosorum ac literali scientia praeditorum ad sufficientem commendationem merito respectus habendus est”).627 A gazdálkodás terén elért siker ilyesfajta, a nemesi rendre kifejezetten érdemesítő tényezőként nem vált elfogadottá, de a nemesi státus és az alapját eredetileg képező sajátos társadalmi funkció közötti kapcsolatot így is sokkal súlyosabban kikezdte. A gyökeres változás érzékeltetéséhez ritka szerencsés alkalmat ad az öt város anyaga azáltal, hogy a kiinduló állapot illusztrálásához is nagyszerű példát nyújt. Egyetlen
nemeslevélre,
Szigeti
György
deák
kancelláriai
jegyző
1519-es
címeradományára gondolunk.628 Az oklevél elmondja, hogy ez a György ifjúkorában éveken át a végeken szolgált, egy törökökkel vívott összecsapásban halálos jellegű sebesülést is szerzett, majd az 1514-es parasztlázadásban harcolt a felkelők ellen. Katonai érdemeiért azonban szemlátomást nem részesült nemesi rangra emelésben. Ezt a kegyet 627
Szabó: Jobbágynemesítés.
628
Mon. rust. 458–461.
264
kifejezetten kancelláriai jegyzőként sikerült elérnie, utolsó katonai érdemei után öt esztendővel. Mégis, miközben vitézi érdemeit az oklevél bőségesen részletezi, hivatalnoki állására csupán a neve mellé kitett értelmező utal. Címerét pedig így írja le az oklevél: egy halom mögül emberi félalak magasodik, vaspáncélba öltözve, harcra felfegyverkezve, fején sisakkal; jobbjában kardot tart, baljával pedig azt a nyilat ragadja meg, amely a mellébe fúródott, miközben a sebből kifakad a vére.
A szögre akasztott funkció
A bátorságot a rendi társadalom nem éppen elvben követelte meg a nemesektől. Megvolt annak a nagyon is konkrét bizonyítási módja, megnyilvánulási alkalma: a részvétel az uralkodó háborúiban. Ezt az alkalmat a dolgozó nemesség már nemigen igyekezett megragadni. I. Rákóczi György 1637-ben nagy horderejű és ritka kiváltságlevelet adott Máramaros megye nemességének. Bár az oklevél ily módon nem kizárólagosan az öt városi nemesek jogállapotát változtatta meg, mégis szorosan témánkhoz kapcsolódik. A kiváltság megszerzése mögött ugyanis az öt városban végbement társadalmi folyamatokat, illetve a vármegyei nemesség (kiváltképpen a tisztviselői kar) ezzel összefüggő átrétegződését sejthetjük. A fejedelem felmentette a nemesi universitas tagjait a személyes hadfelkelés alól, megengedve, hogy katonai kötelezettségeiket megváltsák 150 gyalogos és 50 lovas kiállításával saját soraikból vagy extraneusok közül (azaz: zsoldosokkal), illetve azzal, hogy őrzik a lengyel határt. Megszabta továbbá a kontingens fegyverzetét és zsoldját, mely utóbbit a megyei nemesség kellett hogy fizesse.629 Az oklevéllel a fejedelem az egész megyei nemesség jogállását – a kötelezettségek oldaláról – sajátossá tette az országon belül, anélkül, hogy az érintettek nemességének országos jellegét megkérdőjelezte volna, hisz előjogaik változatlanok maradtak. Miután a vármegye nemességének – a 15. század második felétől szaporodni kezdő szigeti tollforgató tisztviselők kivételével – korábban aligha jutott akár csak eszébe ilyen
629
Mm m lt, Oklgy 28. Az oklevelet a vármegye már 1638-ban átíratta a kolozsmonostori
konventtel, majd 1654-ben a gyulafehérvári káptalannal, mely utóbbi okiratot néhány hónap múlva II. Rákóczi György fejedelemmel is megerősíttették. MOL F 15 Prot. O majus I. (30.) fol. 76r–77v.
265
felmentés, és a hasonló engedmény még ebben az időben is szokatlan volt, amögött friss és speciális fejleményeket kell sejtenünk. Ami nem lehet más, mint az öt város dolgozó– vállalkozó lakosságának nagyarányú nemességszerzése a 16. század végén és a 17. század elején. Bár ennek a rétegnek a kétkezi munkánál megmaradt tömegeiből ritkán került ki vármegyei tisztviselő (olykor azonban igen),630 a megyei posztokat ebben az időben hódították meg földijeik, az öt városi nemesség úri életmódú szűk felső rétegének tagjai, akik a dolgozó nemesi tömegekkel települési szinten is együtt alkottak külön közösséget Szigeten, majd további két városban. Az 1637-ben elnyert kiváltság nem is maradt papíron. A megye még II. Rákóczi Ferenccel is elismertette, hogy nem köteles hadfelkelésre. Igaz, a megváltásként küldött kontingens, amelyet a fejedelem Szatmárhoz rendelt, megítélése szerint katonáskodásra alkalmatlan emberekből állt, amit a privilégiummal való visszaélésnek tekintett, és ezért büntetésből 1704 májusában általános hadfelkelést rendelt el a megye számára. A nemesi universitas instanciájára azonban végül augusztus 7-i leiratában megerősítette az eredeti állapotot.631 1705-ben pedig, amikor gróf Károlyi Sándor rendelt el a megyének hadfelkelést, a fejedelem egyenesen megvédte őket az említett előjogukban, mivel – mint a fejedelem írja – a határokat jól őrizték.632 Végül 1706 januárjában még bővítette is Rákóczi a privilégiumot, elrendelve, hogy a megyének a 150+50 zsoldos helyett elég legyen csupán két 80-80 fős kompániát kiállítania.633 A nemesi katonáskodás mindennapi gyakorlatában végül óriási változást hozott országos szinten a Habsburg-birodalom állandó hadseregének felállítása, még ha a nemesi hadfelkelés intézményét ezzel együtt nem is szüntették meg. Vidékünkön, mint láttuk, a túlnyomórészt zsoldosseregre alapozott honvédelem (és az ezzel járó anyagi terhek) korszaka 1686–1687-ben, a császári csapatok bevonulásával kezdődött. Olyan jellegű hadsereg lépett ekkor a megye és az öt város földjére, amilyent ez a vidék még sosem látott. A nemesség persze igyekezett fenntartani a honvédelmi funkció eszméjét, sőt azt Máramarosban olyan rendkívüli tettel tudta megerősíteni és igazolni, mint a megyei
630
Vö. Mm m lt, Tárgy sz ir 1.
631
Rákóczi levelei 13., 15 sz.
632
Rákóczi levelei 30. sz.
633
Rákóczi levelei 32. sz.
266
hadfelkelés sikeres szereplése az 1717-es tatárbetörés idején.634 Ám az egész országban megfigyelhető helyzet, továbbá a huszti vár őrizetét szüntelenül ellátó császári helyőrségnek a jelenléte, de még inkább a telente beszállásolt birodalmi katonaságé, mást mutatott; széjjelnézve maga körül mindenki felfoghatta, hogy min nyugszik az ország védelme.
Vitézi funkció, dolgozói lekötelezettség
Nemesség és jobbágyság
Amennyiben a rendi kori közvélemény elvárta a nemesektől, hogy jobbágysort ne vállaljanak, ez a fajta norma a 16. század végétől teljességgel meg kellett hogy szűnjön. Az oklevéllel történő nemességszerzés ugyanis gyökeresen átalakította a nemességnek az úrbériséghez fűződő viszonyát. Az új nemesek nagy többsége nem csupán birtokadományt nem tudott szerezni, hanem a telkét sem tudta megnemesíttetni. Az öt város lakosságának 1701-es, kivételes teljességű adóösszeírása szerint (mely még a birtokos nemeseket is rögzíti) a szabad telki és a jobbágytelki nemesek aránya Huszton 51:9 (itt az uradalmi központ miatt főleg rangos nemesek laktak), Visken 2:23, Técsőn 5:12, Hosszúmezőn 6:19 volt.635 Szigeten ez az arány 1744-ben 80:131.636 Márpedig amivel a többség magatartása ellenkezik, az már fogalmilag sem lehet norma. Az ilyen, személyükben kiváltságolt, de másik nemes telkén, vagyis úrbéres telken lakó nemesekre ebben a korban születik meg az armalista kifejezés. Ők jobbágyi telkük után jobbágyi teherrel tartoztak, s hogy ezek közül a legméltatlanabbtól, a robottól esetükben eltekintett az uradalom, az csupán annak belátásán múlott.637
634 635
Schreck: Năvălirea. Szigeten sajnos az 1701-es összeírás címfejei részben hibásak, ezért az egytelkesek és
armalisták csoportja egybefolyik, nem lehet őket elkülöníteni. 636
Az az évi, a teljes telekállományra (még a nems telkekre is) kiterjedő urbárium szerint: MOL E
156 fasc. 72. nr. 39. 637
A nemesek úrbéri telkei után viselendő földesúri teherről ld. alább.
267
Nemesség és örökös jobbágyság
A rendi társadalomban nem volt előkelőbb világi személy, mint a nemes. A rendi társadalomban – a normaszegőkön kívül – azok számítottak a legalábbvalónak, akik közönségességüket (nemtelenségüket) még jobbágyi függéssel is tetézték. A rendiségből kifelé tartó társadalmunk az örökösség elemének megteremtésével minden addiginál súlyosabb belső különbséggel osztotta meg a jobbágystátust, és abban egy korábban nem létező, minőségileg új mélységet hozott létre. Azáltal, hogy a rendiségből kifelé tartó társadalmunkban a nemesség ezt a mélységet is követte, létrejött a különböző (de összefüggő) alapon vett státusok legnagyobb fesztávolságú ellentétes kombinációja: az örökös jobbágy nemes. Városaink
sajnos
nagyon
kedvezőtlen
terepet
nyújtanak
a
jelenség
megfigyeléséhez. Az örökös jobbágyság intézménye, mint látni fogjuk, még az öt város közrendű lakosai körében sem jelent meg egyáltalán. Ami pedig a nemeseket illeti, a régi eredetű, de jobbágytalan (paraszti életmódú) nemesség – mint a nemesség országosan tipikus peremhelyzetű csoportja – településeinkről hiányzott, az új nemesség viszont többnyire helyiekből, méghozzá épp olyanokból lett, akik gazdasági hátterüknek köszönhetően elég jól meg tudtak állni a saját lábukon (egyfelől a piaci szektorhoz kötődő önállókból: iparosokból és kereskedőkből, másfelől pedig az önálló parasztgazdák felső rétegéből). Nincstelen bevándorlókat, mint látni fogjuk, nem kis számban szívtak fel ebben az időben a szépen gyarapodó öt városi úri gazdaságok, de közöttük nemest éppenséggel nem tudunk kimutatni. Szerencsénkre a nemesség imént elkülönített esélyes csoportjainak egyikéből, a régi nemes parasztságból volt valaki, méghozzá Kotorla Jeremie, aki városaink egyikéhez elég közel lakott ahhoz, Kabolapatakon, hogy onnan, Szigetről szemeljen ki magának földesurat. Kotorla, családjának sokadik uralkodói harcosa,638 1698-ban a következő papírt adta a minden bizonnyal Szerencs közrendjéből – református lelkész apa közbeiktatásával – származó elsőgenerációs földesúrnak és feleségének, a munkánk későbbi fejezetében megismerendő 16. század végi szigeti cipész–juhcsiszár, Ponc (Varga) Tamás dédunokájának: „Én, nemes Máramaros vármegyében, Kabolapatakon lakó Kotorla Jeremie nemes személy feleségemmel [...] edgyütt [...] az mostani megh szorult állapatunkban, az nagy szükségtül és külömb külömbféle szükségeinktűl 638
Vö. Bélay: Máramaros 158. (Kabolapatak).
268
kénszeréttetvén kételeníttettünk magunkat, gyermekinket nemessi szabadságunk ellen szabad akaratunk szerint jobbágyi állapatra köteleznünk nemes és vitézlő Szerencsi Joseph uramnak és szerelmes feleségének, Poncz Soffi aszszonnak és posteritásinak hat esztendők forgása alatt in et pro flo. 20 [...] cum hac conditione ac modalitate [...] hogy minden zúgolódást és koczodást [!] félretévén valaminemű láborral szokták az jobbágyok földes urokat s aszszonyokat szolgálni, én is úgy eő kegyelmeket feleségemmel edgyüt híven és jámborul az hat esztendők alatt panasz nélkül szolgálom, melyet ha nem cselekedném [...], üstököm kezekben lévén eő kegyelmeknek szabadosson úgy büntessenek és büntethessenek, mint ollyan szó fogadatlan contumax jobbágyot, ebben semmi nemessi praerogativám ne használhasson”.639
A nemesi státus sorsa a többi társadalmi szereplő viszonylatában Nemesség és földesúr A 17. században, a nemesség elszaporodásának időszakában az az általános szokás alakult ki, hogy a nemesemberek jobbágyi telkük utáni úrbéres tartozásaikat – vagy azok döntő részét – egyösszegű éves adóval törlesztették készpénzben, ill. szőlőtermő vidékeken adott esetben borban. Ezt a tehermegváltást rendszerint taxának nevezték mind a nemesek esetében, mind pedig azoknak a jobbágyrendűeknek az esetében, akiket valami más okból hasonló rendszerű úrbéres teherre bocsátott a földesúr.640 (A taxát természetesen az egytelkes vagy birtokos nemesek is megadták esetleges civil telkeik után.) A huszti földesurak azok közé tartoztak, akik az uradalmukban úrbéres telkeket bíró nemesektől kizárólag készpénztaxát vártak el. A birtokos személyes státusának szoros összefüggését a taxás jellegű úrbéri teherrel nagyszerűen mutatja az az adat, ami
639
Bárczay-lt, Rokon cs, Jobbágykezeslevelek p. 6. A kérdésre általában ld. a 16. század vége és a
18. század második fele közötti magyarországi társadalmi intézményrendszer alapművét: Varga: Jobbágyrendszer. 640
Varga: Jobbágyrendszer; Makkai: Robot, summa, taxa.
269
Husztról származik 1698-ból: eszerint egy telken „annak előtte városi emberek lakván szolgáltanak rólla, mostan penig”, miután egy nemes kezére került, „taxálnak tülle”. 641 Ez az adat utal arra is, hogy az úrbéres telkek taxára bocsátásához nem kapcsolódott külön aktus, illetve irat. Miután a vonatkozó szokásnorma kialakult, elég volt az is, hogy egy nemesember tulajdont szerezzen úrbéres telek felett, avagy hogy egy jobbágystátusú egyén személyére nemességet szerezzen, és mindez rögtön maga után vonta az úrbéres teher átalakulását. Nem változtatott az úrbéres telket birtokló nemesek taxájának különálló mivoltán a közrend 1702-es kollektív taxásodása sem. A taxa összege egy telek után 1675-ig 1 forint volt, akkor az elsősorban a nemes telkek megvizsgálására kiküldött Teleki-féle bizottság emelte 5 forintra.642 A pénzt a nemesek külön, közvetlenül fizették a földesúrnak. Az uradalombéli ügyek rendezésére II. Rákóczi Ferenc által 1705-ben kiküldött bizottság továbbra is az 1675-ben megállapított taxaösszeg alapul vételét rendelte el, melyet a telek kicsinységére tekintettel sem lehetett csökkenteni. Az ez ügyben alkalmazott szigorra jellemző, hogy azok a hosszúmezei armalisták sem kaptak engedményt, akiknek telkeit a Tisza csaknem teljesen elmosta. (Túlzott követelés esetén ugyanakkor a nemesek az uradalom közegeihez fordulhattak.)643
Nemesség és a közrendűek Az egykorú nemes emberek számára státusuk sarkalatos elemei közül alighanem egy sem bírt olyan szubjektív fontossággal, mint az, amelynek értelmében még saját státuscsoportjuk sem, csakis a magyar király (és az ő utódaként az erdélyi fejedelem) bíráskodhatott felettük; az a szuverén uralkodó, akinek – továbbá népének, országterületének – fizikai oltalmazásáért annak idején felmenőjük a rendi társadalom nagy státusdichotómiájának felső oldalán, a nemességben kötött ki. A korunkbeli újnemesek elsöprő többsége persze mindig is békés, gazdálkodó életmódot élt, mondhatnánk, hogy sokkal inkább a rendi társadalom oltalmazottainak
641
MOL E 156 fasc. 148. nr. 11. fol. 279r.
642
MOL E 148 fasc. 1436. nr. 27. Ld. még MOL E 148 fasc. 957. nr. 19. (taxás telkek jegyzéke az
emelés előtt); MOL E 156 fasc. 148. nr. 11., fasc. 123. nr. 3., fasc. 155. nr. 8. (emelés után). 643
MOL E 148 1069/25.
270
sorából került ki. A jelek szerint azonban, ennek ellenére, státusváltásukkal együtt mindjárt átvették, elsajátították azt a gondolatot, hogy közönséges ember ítélkezése nemes felett szörnyen méltatlan. Az öt városban a nemesek pontosan ott rázták le a közrendű (települési magisztrátusi) joghatóságot, ahol erre módjuk volt, és pontosan ott nem, ahol nem volt rá módjuk. Azért nem volt rá módjuk, Visken és Técsőn, mert ezekben a városokban a közrend hathatósan fellépett a szóban forgó törekvéssel szemben. Ezekben a városokban, mint láttuk, az egyedi nemesítések igen ritkák voltak, és a Báthori Gábor-féle 1612–1613-as kiváltságosztogatás során is kevesen használták ki az alkalmat. A paraszttelepüléseken a legtöbben csak a másik két, az 1670 körüli, ill. az 1698–1701 közötti nemességszerzési hullám keretében léptek. Nem tudunk róla, hogy a helyi nemesek már az 1670 utáni években megpróbáltak volna függetlenedni a közrendű magisztrátustól. A 17–18. század fordulóján viszont, amikor – a porciózás bejövetele óta – kiélezettebb harc dúlt a különböző társadalmi szereplők között, nekiindultak, hogy státusuk eme alapelemét, melynek csorbulását sokuk akkor már évtizedek óta tűrte, végre a gyakorlatban is érvényesítsék. (Ami önmagában is témánkhoz tartozik.) A helyzet az 1698–1699-es sorozatos nemesítések nyomán éleződött ki. A megye instanciát nyújtott be az uralkodóhoz is, melyben azért panaszkodnak, mert az öt város közrendje a köztük élő nemesek „status civilisre” és a városi joghatóság alá vonásán (valójában: alatt tartásán) munkálkodik, ezáltal pedig nemesi jogaikat semmivé teszik (jura eorum nobilitaria delere). Parancsot kértek a Guberniumra, hogy a kérdésben oly szabályozást tegyen, melynek révén a helyi nemesség jogai tiszteletben tartassanak (szintén egyértelműen az önálló joghatóságról van szó), melyre ha kell, a kormányhatóság szorítsa is rá őket.644 Válaszul az uralkodói leirat megparancsolta a Guberniumnak, hogy az ügyet a megye főispánjával rendeztessék, és ha az ő eljárásával valamelyik fél nem lenne elégedett, akkor következzék a főkormányszék, majd ha ez nem tudna dönteni, fordulhatnak a császárhoz.645 Időközben azonban a Gubernium már önállóan elrendezte az ügyet, amely bizonyára a megye országgyűlési fellépése nyomán került közvetlenül elébük. 1699. 644
MOL F 46 1571--1700. nr. 623. mell. (Máramaros megye I. Lipóthoz, d. n., az 1699. dec. 18.
előtti időszakban). 645
MOL F 46 1571--1700. nr. 623. (I. Lipót a Guberniumhoz, 1699. dec. 18.)
271
október 2-án részletes állásfoglalást adtak ki a megyének és minden más érdekelt félnek.646 Ebben a joghatóság ügyében azt javasolják, hogy az 1622-es „szigeti artikulusokat” vegyék példának a többi városban is, és ha valóban oly számosan nemesedtek Visken és Técsőn, tehessenek maguknak hadnagyot. (Ugyanezt jelenti az 1622-es szigeti rendezés alapul vétele is, abban ugyanis a közrendűek éppen elismerték az ottani önálló nemesi magisztrátus létrejöttét.) Kimondják továbbá, hogy a nemesek közterheinek beszedéséhez a városi bírónak ne legyen köze, hanem a hadnagy végezze azt, és ha ezen összeg hiánya miatt executió megy ki, az a hadnagyra menjen. Ugyanez legyen fordítva is, a hadnagy ne elegyítse magát a közrend terheinek felszedésébe, és executió a bíróra menjen, ne rá. Mindezzel a kormánytanács teljes mértékben a helyi nemesek és az őket támogató vármegye álláspontját tette magáévá, melyhez Bethlen Miklós főispán is csatlakozott.647 Megjegyzésre érdemes különben, hogy a Gubernium és a főispán milyen mintaszerűen követik a nemesi normarendszer formális követelményeit a joghatóság kérdésében; hisz ezt ingyen tehették. Ellenben ugyanebben az időben ugyanők ugyancsak az öt város nemeseit atyailag intették az állami teherviselés tűrésére, holott az éppolyan diametrálisan ellenkezett a nemesi státussal, mint a parasztrendűek igazságszolgáltatása. Elvégre pontosan a nemesség két speciális sarkalatos előjogáról volt szó. (Általánosnak tekinthető a személy védelme, azaz az ítélet nélküli tettlegesség tilalma, illetve az ellenállási jog mint a többi konkrét előjog megvédésének eszköze.) Nos, az 1699-es rendezés úgy rendezte a helyzetet – amint a városiak később visszaemlékeztek –, hogy mióta a Gubernium előírta, „ki hogi viselné magát köztünk, az olta élet halál közt veszekedünk”.648 Települési nemes joghatóságból nem lett semmi, a városiak egyszerűen ellenálltak. Időközben 1701-ben a Gubernium felülvizsgálta és kiegészítette 1699-es döntését, de a joghatóság tekintetben semmit sem változtatott a véleményén.649 Hatása sem lett ennek sem semmiben, a városok továbbra is ellenálltak.
646
MOL F 46 1701--1702. nr. 75.
647
Bethlen Miklós levelei 867--868., 868. Bethlen idézett leveleiben nincs kifejezett utalás, hogy
támogató álláspontja a joghatóságra vonatkozik, de ebben az időben a nevezett felek között ez a kérdés forgott elsősorban. 648
MOL F 46 1701--1702. nr. 75. A közrend és a nemesek között ekkoriban rendkívül súlyos
atrocitások zajlottak le, ezekről ld. másutt. 649
MOL F 46 1701--1702. nr. 75. (Az irat d. n., évszámát a levéltári feljegyzés alapján adtuk meg.)
272
Az öt városi közrend, amely ellenfélre lelt az államhatalomban, az uralkodó megyésispánjában és országos (erdélyi) kormányzótanácsában, támogatóra lelt ellenük az államhatalomban, a (központi) kincstári kormányzatban. 1701-ben a kincstár kiváltotta a huszti uradalmat II. Apafi Mihály kezéből, és az átvételre 1702 tavaszán egy udvari kamarai tanácsost, Paul Kleinburg bárót küldte ki. Kleinburg a helyszínen szembesült a nemesi joghatóság kérdésével és a támogató guberniumi állásponttal. Sajátja azonban az volt, hogy nagyon is jól van, ha a nemesek a bírótól függenek, mert szerinte az elkülönüléstől csak folyamatos konfliktusokat lehetne várni.650 Erre az Udvari Kamara, ezen álláspontot tolmácsolva és magáévá téve kifejezetten arra kérte a Guberniumot, hogy a viski és técsői nemesek joghatósági szecessziós törekvéseinek támogatásával hagyjon fel.651 Kleinburg működésének idején maguk a városiak is aktivizálódtak a rájuk leselkedő veszély elhárításában: április közepén az öt város (a közrendű kommunitások) közös gyűlése lépett fel a kamarai biztosnál a városközösség két tagja, Visk és Técső mellett, annak érdekében, hogy ezekben a városokban ne vezessék be a külön nemesi magisztrátus intézményét; sőt azt kérték, ha lehetséges, a többiben is állítsák vissza az osztatlan joghatóságot!652 A döntetlen maradt, sem a két újat nem alapították meg, sem a három régit nem törölték el. A két rend közötti viszálykodás a joghatóság kérdésében a II. Rákóczi Ferenc által 1705-ben kiküldött bizottság előtt folytatódott. A viski és técsői közrend az állásnak megfelelően nagy megelégedéssel nyugtázta a helyzetet: „az városi rendnek semmi panaszsza nincsen az nemesség ellen, mint hogy biró botya alá subjugálták az nemességet”.653 Épp ezen voltak elkeseredve még mindig a nemesség, mely – mint maguk mondják – „semminemű nemessi szabadcságával nem élhet, erőszakossan
650
„ex eiusmodi separatione continua dissidia inter memoratos nobiles et oppidanos oritura
praevideri possint, continuas molestationes tam inclyto isti Gubernio Regio, quam Camerae huicce Aulicae causatura” – MOL F 46 1701--1702. nr. 318. (az Udvari Kamara a Guberniumhoz, 1702. ápr. 6., eredeti). 651
„praerepetita oppida Visk et Töcső autem praescindendo a constituendis [...] ductoribus veluti
aliunde domino terrestri, qui iam summedicta Sua Maiestas Sacratissima esset, praejudiciosis, in statu quo hucusque fuere relinquere dignentur [ti. a címzettek]” – MOL F 46 1701--1702. nr. 318. (az Udvari Kamara a Guberniumhoz, 1702. ápr. 6., eredeti). 652
„In duobus oppidis Tecső et Visk ductoratus nobilitaris non inferatur, imo et in reliquis tribus
(si possibile sit) unus officialis, a quo totum opidum dependeat, substituatur”. ÖK 1/122 (1702). 653
MOL E 148 1069/25. A fenti kitétel a viskiek bevallása, a técsőiek csak annyit mondanak, hogy
nincs panaszuk a nemesek ellen.
273
subjungálták és adigálták birótul való dependentiára, ugy hogy a bíró pro suo lubitu bünteti mindennemű városi tereh viselésre adigálya” (Visk), „semminemű nemessi szabadcsággal nem élhetnek, [...] pro lubitu meg is büntetik őket az bírák” (Técső). Most is egy nemest megfogva kényszerítettek a futosó bíróságra (Visk).654 A fejedelem biztosai leginkább a Guberniummal értettek egyet, nagyjából ugyanazon okból, ugyanazon közegből származva, mint a kormányhatósági tanácsosok. „Az városi bíráknak az nemes embernek sem személyében sem semminemű külső s belső javain semmi hatalma nincsen” – szólt a rendi jogérzékből kiinduló ítélet. Ezért a nemesek, mint mondják, a Gubernium döntésének megfelelően hadnagyot tehetnek, a jövőben pedig tőle függjenek, és ne a bírótól.655 Az újabb felsőbbségi beavatkozási kísérlet azonban ugyanarra a sorsra jutott, mint a Guberniumé. 1713-ban a vármegye vezetői karolták fel a még mindig közrendű polgártársaik joghatósága (és adóztatása) alatt álló viski és técsői nemes parasztokat. Utasításba adták az erdélyi országgyűlésre küldött megyei követeknek, hogy lépjenek fel annak érdekében, hogy a nemesek a Bethlen Gábor alatt született besztercei artikulus értelmében „magoknak mindenik városban hadnagyot creálhassanak és mindenekben nemes vármegyénk
tiszteinek
jurisdictiója
s
directiója
alatt
maradhassanak”.656
A
megfogalmazás igen ravasz, hiszen úgy tünteti fel a helyzetet, mintha a nemesek teljes mértékben a vármegye joghatósága alatt lennének, és a kezdeményezés csupán a helyzet fenntartására vonatkozna. Ebben a méltónak ható, ám értelmetlen kérésben próbálják észrevétlenné feloldani az igazi célt, a fennálló helyzet kifejezett megváltoztatását azokban a városokban, amelyekben az újabb keletű nemességnek még nem sikerült kiszabadulnia a közrendű joghatóság alól. Eredménye ennek a próbálkozásnak sem lett, Visken és Técsőn a status quo maradt érvényben a következő évtizedekben is.657
654
MOL E 148 1069/25.
655
MOL E 148 1069/25.
656
MOL R 293 Máramaros megye (1713-nál).
657
ÖK 1/111, 1/113, 1/122, 1/228 (1760); Mm m lt, Jkv IX. p. 111. (1701).
274
A nemesi előjogok önkéntes csorbítása
A látens közteherviselés
A szuverén uralkodó a 17. század második felétől – a vonatkozó sajátságos jogosultságaira (és a puszta erejére) építve – drasztikusan növelte az alattvalóival szembeni anyagi elvonásait. Ezáltal semmi különöset nem tett abban az időben, legfeljebb ami a mértéket illeti. A korabeli társadalomban nem volt még egy olyan hatalmas– alávetett viszonylat, amelyben az anyagi javak ilyen tömege transzferálódott volna; és kétségkívül olyan sem, amelyben a két pólus létszáma között ehhez fogható aránytalanság lett volna. Ez utóbbi körülmény ellenére a 17. század második felétől az állami adók az egy adóalanyra eső terhek vonatkozásában is minden másfajta terhet felülmúltak. A témánkat érintő két szuverén egyike, az önálló erdélyi fejedelemség úgy múlt ki 1690-ben, hogy a nagy struktúraváltás ezen hulláma teljesen elkerülte. A másik, az osztrák Habsburg uralkodó esetében viszont a folyamat nemcsak végbement, hanem alapvető változást hozott az uralkodói közterhek zömének kivetési rendszerében is: a repartíciós adózást. Ebben a rendszerben az uralkodó a kívánt summa előteremtését népére bízta, ami alatt természetesen a közhatalomban osztozó politikai közösséget kell érteni. Ez pedig, elsöprő többségben, a nemesség volt. Mindez a nemesi státus tekintetében is érdekes megfigyelésre ad alkalmat, vizsgált területünkön onnantól, amikortól a Habsburg uralkodó javára történő (és az említett szisztémán alapuló) adózás Máramaros megyére is kiterjeszkedett (1685/1686 telétől). Röviden megelőlegezve arról van szó, hogy a nemesség, mely az adókivetés ügyében az országos szint alatt meghatározó döntéshozói szerepbe került, a nemesi adómentesség intézményének legfeszesebb (külső, országos szintű) érvényesítésével párhuzamosan jó alaposan megadóztatta önmagát. A nemességnek így nem a nagy közhatalmi dichotómia mentén szembenálló fél, vagyis az uralkodó előtt kellett letennie a fegyvert; hanem a világi társadalom nagy státusdichotómiájának túloldala, a jobbágyság előtt. Persze kissé túlozunk, hisz ez a háború ki sem tört: a nemesi rend vezetői maguk látták be, hogy a békesség érdekében meg kell hajolni a kényszer előtt. Ezt a kényszert, a nemesi közteherviselés kényszerét az állami adóterhek mértéke váltotta ki, mely a közrend teherbíróképességét – kiváltképpen akkori létszámában és állapotában – messze meghaladta. 275
Adataink azt mutatják, hogy Máramarosban a repartíciós rendszerű közterhek az első pillanattól kiterjedtek a nemességre is. Már 1687 májusában a súlyos porcióra hivatkozva zálogosítja el huszti nemes telkének negyedét egy birtokos nemes család (!), a chernelházi Chernelek, kifejezetten ki is kötve, hogy a zálogbirtokos tartozik a telek utáni porciót és egyéb adókat fizetni.658 Az év augusztusában említik, hogy a németek ittléte alatt porciót vetettek ki, amit a szigeti nemesség körében 1687. június 10-e körül szedtek be.659 1700-ban pedig egy szigeti nemes a vármegye előtt folytatott perében az elmúlt tizenhárom év alatt kifizetett porcióját emlegette („az én portiózásom penig tizen három esztendők foliása alatt [...]”).660 A katonai megszállással összefüggően, hirtelen jelentkező, egymagában az addigi adózó rend által elviselhetetlen teher a nemesség számára egy olyan – rendkívülinek és időlegesnek tűnő – kényszerhelyzetet eredményezett, amelyben nem léphettek fel mereven a nemesi adómentesség elvének alapjára helyezkedve. Ez a szempont még évekkel későbbi megnyilatkozásaikban is érzékelhető. 1693-ban az öt városban lakó nemesek protestálnak a vármegye előtt, hogy noha „e mostani extraordinarius causában, a’ portiózásban edgyütt viselik a’ terhet a’ városi rendekkel, [az] ne praejudicállyon nemesi praerogativájoknak most vagy jövendőben”.661 Tiltakoznak (azaz: jogfenntartó nyilatkozatot tesznek), de egyúttal beletörődnek és fizetnek. 1696-ban egy a Gubernium által eszközölt – számunkra sajnos ismeretlen – összeírás adott alkalmat arra, hogy a nemesség állami megadóztatásával kapcsolatos problémák felszínre kerüljenek. Huszt nemessége ekkor tett nyilatkozatában így értelmezte a nemesi adózást, ezúttal a birtokos és az egytelkes nemesek relációjában: "a jószágos nemesség is az egyházi nemességgel edgyütt, hogy idő nap előtt való pusztulásra az el viselhetetlen tereh miatt ne jusson [ti. az egyházi, azaz egytelkes nemesség], értékin[e]k mi vólta szerént portiózott" – azaz: a gyakorlati körülmények kényszereként, mely a másik adózó csoport teherbírásának elégtelenségén
keresztül
érvényesült.662
Majd
így
folytatják
tiltakozásukat:
„Magyarországban soha is a’ nemességh nem conscribáltatott", de, mint mondják, az
658
MOL P 2009 1. tétel, évrendezett iratok (1687-nél).
659
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 90.
660
Mm m lt, Jkv IX. p. 25.
661
Mm m lt, Jkv VIII. p. 80.
662
Mm m lt, Jkv VIII. p. 282.
276
összeírók
„kényszerítésére”,
engedelmességet
mutattak,
illetve hagyták
a
Gubernium
magukat
parancsára
összeírni,
"sőt
tekintettel a'
kik
végül
oda
ki
[Magyarországra] való uraknak, fő embereknek, 3minczadosoknak szolgáiis, mind ki adtuk, mind szabókat, mind csizmadiákat, a' kik nem régen származtanak is bé [bizonyára a még csak zsellérként, azaz albérlőként lakó bevándorló iparosokat], fel írattuk", ám "régi nemesi szabadságinkban meg maradni akarunk, az adófizető paraszti rendek közzé magunkat nem elegyíttyük".663 Tiltakoznak, nem elegyítik magukat – de végül is bekerülnek az összeírásba, egy rendileg elegyesbe, legfeljebb fejezeti tagolásban elkülönítve. Végül nem mulasztottak el a nemesek (birtokosok és egytelkesek közösen) protestálni a nemesi jogok általános sérelme ellen az 1701-es összeírás alkalmával sem.664 De ekkor már a protestációs szöveg is teljesen sablonos, nem olyan míves, mint a fent idézett korábbiak. Az összeírás maga pedig? – jobbágybirtokosig bezárólag tartalmaz minden öt városi nemest. A jelek szerint a nemesség kisvártatva tudomásul vette a helyzet állandósulását is: a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban a gazdagabb forrásanyag ellenére elmaradnak még a fentiekhez hasonló tiltakozások is, holott a nemesség továbbra is adózik. Az egyetlen kivétel az 1740–1741-es eset, amikor a szigeti adózó nemesség kísérletet tett a nemesi státushoz fűződő jogok érvényesítésére. Az armalisták adókötelességét – minthogy ők nemnemes birtokot bírtak – nem vonták kétségbe (noha már ez is ellentmond a nemesi státus eredeti normáinak). Céljuk kimondottan az egytelkesek felmentésére irányult. Előbb a vármegyéhez fordultak kérelemmel. Ebben kifejtették, hogy a nemes fundusok után az ország törvényei és a Kleinburg-megegyezés szerint nem kellene terhet viselni, hacsak nem a vármegyei szintű közköltségek fedezetét, a háziadót; ha azonban mégis, akkor az adókötelezettségnek válogatás nélkül mindenkire kellene vonatkoznia („a nemes telkeken lakó nemesekre pedig praeter aliquid ad communes Inclytae Comitatus convertendas expensas vagy semmi sem [esne], vagy ha igen, tehát proportionaliter mindenekre”).665 A következő évben már az országgyűlésre küldtek követet a szigeti nemesek, hogy jogellenes terheltetésük miatt panaszkodjanak. Az állami adókötelezettség miatt ugyanis, mint mondják, „a szigeti nemesség nagyobb részt csak névleg és nem ténylegesen örvend nemesi kiváltságnak, és semmilyen tekintetben nem 663
Mm m lt, Jkv VIII. p. 282–283.
664
Az összeírás fogalmazványban fennmaradt példányára rávezetve.
665
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740. okt. 6-nál).
277
különbözik a közrendtől”, hisz „mindenféle teherre kötelezik, amelyekkel a közrendűeket terhelni szokták”.666 A szöveg tódít természetesen, hisz sok más dologban nagyon is fontos különbségek érvényesültek még a két rend között. De másfelől épp ennek a „reális túlzásnak” a lehetségessége érzékelteti, hogy a tényleges közteherviselés milyen mértékben ásta alá a nemesi státusnormát; és azt is, hogy milyen úton: „nem különbözik” ([non] distingueretur) – mondja az irat. Azaz: a két rendet kívülről átfogó tekintet számára nem tűnik fel sajátosként (és értelmesként). Sziget esetében a nemesi közteherviselés gyakorlatának folyamatosságáról tájékoztatnak az 1727-től kezdődően fennmaradt jegyzőkönyvek bejegyzései is, melyek az állami adó kivetésével és beszedésével kapcsolatosak.667 A témával kapcsolatban egy esetben magánosok véleményét is ismerjük. 1743ban egy szigeti nemes telek birtokosai levélben kérték valamelyik Károlyi gróf támogatását. Előadásuk szerint egytelkes nemesi mivoltuk a század elejéig bírt jelentőséggel. Akkor kezdték őket nemesi szabadságukban elnyomni, „mert mint szintén az parasztok, portiót fizetünk, postára járunk és egyéb terhet vélek egy aránt viselük”.668 A kezdeteket illetően mintegy másfél évtizedet tévedtek, hisz a nemesi adózás az 1680-as évek végétől volt folyamatos. Nyilatkozatuk azonban a lényeget híven tükrözi: egyfelől a fennálló állapotok fogcsikorgatva elfogadását, mellyel párhuzamosan nem veszik ki az érintettekből annak tudata, mit diktálna a formális jog; másfelől pedig azt, hogy ennek a helyzetnek a fő következménye abban áll, miszerint közrendű vagy nemes, adózásban már egyre megy.
A települési joghatóság
Amikor a magyar király nemessége kialakult, a harcosrend az előkelőségéből fakadó legfőbb követelményként célozta meg és érte el azt, hogy peres ügyeiben csak ura
666
„nobilitas Szigetiensis magnam in partem titulari solum, non vero reali gauderet nobilitari
praerogativa, nulloque in respectu distingueretur a rusticitate, [...] omnibus gravaminibus, quibus rustici gravari solerent, obnoxiaretur”. Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1741. márc. 23-nál). 667
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2–4. passim.
668
MOL P 397 „Huszt” tétel, fol. 96.
278
kúriájában ítélhessenek. Kisvártatva aztán megmutatkoztak a dolog kellemetlen gyakorlati következményei a perek elintézésének nehézségében, melyet a király által kifejezett eseti megbízatásra eljáró – és ezáltal a kúriai ítélkezés kizárólagosságának elvével nem ütköző – vidéki (nádori, ispáni) ítélőszékek sem tudtak teljesen megoldani. Így már a nemesi rend kialakulásának időszakában megjelentek a nemesek területi universitasai, melyek végül egységesen az illetékes megyésispán vezetése alatt – és ennek megfelelően egységesen a megyéknek megfelelő területi keretek között – állapodtak meg. Kiszorítva a megyei joghatóság alól a nemnemeseket, a nemesek számára teljesen elfogadhatóvá vált az ispáni joghatóság,669 melyet a kialakult rendi jog mintegy megmagyarázott azzal az elvvel, hogy e két törvényszék – tudniillik a kúria és a megye – együttesen alkotják a forum nobilitarék körét az országban, s ekként méltóak arra, hogy a nemesek felett ítélkezzenek. Más olyan törvényszéket, mely ezt a megjelölést kiérdemelte volna, az országos jog nem ismert később, az itt tárgyalt változások korszaka után sem.670 Azonban a 16. század végétől – és méghozzá az ország bizonyos pontjain kiemelten, koncentráltan – lábra kapó nemességszerzés ismét felvetette a régi problémát, a perek magasabb fórum előtti elintézésének technikai nehézségeit, sőt újabbat is. A harcosrend új tagjai ugyanis – a nemesség kialakulásakor magába fogadott elemekkel ellentétben – legtöbbnyire dolgozók maradtak, akik minapi anyagi jogukat sem feltétlenül szívesen hagyták el, illetve bízták magukat a helyi viszonyokat és az életmódjukból fakadható jogvitákat kevéssé ismerő bíróságokra. Ráadásul a nemesek települési koncentrációját a gyakori nemességszerzés nem csupán oldotta, mint gondolni való lenne, hanem, mivel a folyamat az addigi közrendű társadalom bizonyos csoportjaihoz különösen erősen kötődve ment végbe, egyúttal fokozta is, az addigiakhoz képest némileg bonyolultabb településeken is létrehozva nemesi koncentrátumokat. Márpedig ez szükségessé tette a kimondottan települési szintű szervezkedést számos, az igazságszolgáltatáson kívüli ügyben, melyeknek intézésben a helyi nemesség, ha a közrendűekkel közös közösséget a joghatóság méltatlansága miatt felbontotta, magára maradt.
669
Ld. mindenekelőtt Zsoldos: Kehidai oklevél.
670
Legalábbis ezt olvashatjuk ki a kérdéssel foglalkozó, a rendi jog alkonyának idején született
traktátusból: Kassics: Laurea virtutis 26., ill. 32.
279
Esetünkben az ötből három település, méghozzá a nemességszerzés által leginkább érintettek: Huszt, Hosszúmező és Sziget nemesei jutottak el az addigi egységes települési joghatóságból történő kiválásig és saját települési szintű joghatóság, forum nobilitare (illetve általános magisztrátus) megszervezéséig. Nincs közvetlen adatunk rá, hogy ezeken a településeken a közrend különösebb erőfeszítést tett volna arra, hogy a nemeseket a közös települési közösség keretében, azaz praktikusan vegyes (részben úrbéres személyek által gyakorolt) joghatóság alatt tartsa, mint ahogy Visken és Técsőn történt. A dolog persze olyan jellegű, hogy nyugodtan lehet szó forráshiányról. Valamilyen fajta vitára egyedül a szigeti közrend és nemesség 1622-es megegyezésének bevezetője enged következtetni, amikor a megelőző időszakban a két rend
között
zajlott
konfliktusokról
tesz
említést
általánosságban
(multiplicae
controversiae variaque dissidia, quibus retroactis temporibus inter se gravissime exacti fuissent).671 Minthogy a legfontosabb kérdés, amit akkor rendeztek, éppen a joghatóság volt, vélhetően az említett konfliktusok is ezzel voltak elsősorban összefüggésben. Akárhogy is, maga a végeredmény kellően jellemző: ebben a három városban a nemesi státushoz jutott személyeknek sikerült egyúttal a közrendű települési magisztrátus joghatósága alól is kiszabadulniuk. Ebben szerepet játszhatott – talán elsősorban – az, hogy a dolgozó réteg nemességszerzésének megindulásakor volt már helyben egy szűkebb körű és más életmódot folytató nemesi réteg, mely nem tartozott a magisztrátus alá. (Ez azonban csak Husztra és Szigetre igaz, Hosszúmezőre nem.) A másik fontos tényező lehetett, hogy ezekben a városokban – szemben a népes és csupán csekély részben elnemesedett, továbbra is jelentős önálló közrendű lakossággal rendelkező Viskkel és Técsővel – egész más (mindamellett egymástól is igen eltérő) volt a két rend közötti erőviszony. Magának a megalakulásnak az aktusára egyik városból sem maradt adat. Szigeten először 1618-ban említik a nemesi magisztrátust (ductor duodecimque jurati nobilium in oppido Zigeth [...] residentium), és ebből az évből ismerjük az első hadnagyot is név szerint.672 A közösségszervezés folyamatát minden bizonnyal az 1612–1613-as sorozatos nemesítések indították be, amikor is nagy többségében szigeti lakosok szereztek
671
MOL F 46 1571–1700. nr. 387.
672
MOL F 15 Prot. K majus (20.) fol. 78r–v (új naptár szerint márc. 25.); MOL E 148 1812/31
(márc. 4.).
280
nemeslevelet (nem tekintve a kollektív feltételes armálist).673 Huszt külön nemesi magisztrátusa 1656-ban, fennmaradt jegyzőkönyvének kezdő évkörétől már biztosan működött.674 Hosszúmező nemessége ugyancsak még a század folyamán alakított saját községet.675 Egy 1701-es feljegyzés így összegzi a történteket a közrendűek szemszögéből: „A’ nemesi vagy hagynágyi páltza és ezáltal a’ nemességnek az 3ron városokon, Szigeten, Hoszszúmezőn, és Huszton a’ városiaktól lett megkülömböztetések nem a’ városiaknak akkori lágyságokból s tudatlanságokból lött, hanem az akkori zálogos földesuraknak eröszagtételek által”, a megnemesedettek pedig „nemességet nem tsak impetráltanak, hanem annak utánna különös jurisdictiótt az földös urak assistentiájából in et contra privillegiorum violenter a’ 3ron városokon introducáltanak a’ városiaknak ellenekre és praejudiciumokra”, pedig „minek előtte az örökös földesúr [a kincstár] birta a’ városokat és el nem zálogosította, minden városokon tsak egy páltza vólt”.676 Innentől kezdve a polgári közigazgatás 19. századi bevezetéséig mindhárom településen fennmaradt a különálló nemesi magisztrátus. A nemesi közösség kebelébe az összes olyan lakos tartozott, aki személyére nézve nemes volt. Ők joghatóságilag teljes mértékben függetlenedtek a civil rendtől. Szigeten a két közösség 1622-es megegyezése kifejezett formában is rögzítette, hogy az illetékes bírói fórumot mindig az alperes státusa jelöli ki (vagyis pl. perbe fogott nemes ügyében a nemes magisztrátus ítél), és a végrehajtást is az a magisztrátus foganatosíthatja, amelyik az ítéletet hozta.677 A települési nemesi közösség joghatósága tagjai felett nem volt teljes: az 1622-es megegyezésben azt is lefektették, hogy főbenjáró ügyben és nemesi birtokjog 673
Egy hírlapi cikk hivatkozás nélkül említi a szigeti nemesek „kapitányát” már 1598-ból, de
ennek az adatnak a hitelét ma már nem lehet ellenőrizni. P. Szathmáry Károly: A Tisza bölcsője. Vasárnapi Újság 1863. nov. 29. Korábban tévesen véltük, hogy a nemesi közösség az 1622-es szerződés révén alakult meg. Glück: Elnemesedés 102. 674
HREk (Huszt nemességének jegyzőkönyve).
675
ÖK 1/111 (1701).
676
ÖK 1/111. Az irat tehát kimondottan a zálogos földesurak birtoklásának idejére (1608–1612 és
1618-tól) teszi a külön nemesi magisztrátus létrejöttét mindhárom városban. Szigeten a nemes magisztrátus mindenképp létrejött már Bethlen István 1618-as birtokba iktatása előtt, hisz a testületre vonatkozó fent említett első adat épp az iktatás elleni tiltakozás. Ugyanakkor a feljegyzésben megszólaló közrendűek aligha gondolhattak a Homonnai Drugetek zálogbirtoklására (1608–1612), amikor ráadásul még Szigeten is csak néhány dolgozó család volt nemes. Legalább Sziget vonatkozásában tehát pontatlan információról van szó. 677
MOL F 46 1571–1700. nr. 387.
281
ügyében a civilek már első fokon is csak a vármegye, ill. a fejedelmi tábla előtt perelhették a nemest.678 Nyilván így volt nemes és nemes között is, de ezt e rendek közötti szerződésben nem volt szükséges megemlíteni.
Egzisztencia A nemességszerzés iránti társadalmi igény fokozódása a szerzésmódok közül a királyi okleveles rangemelést terhelte meg, hiszen a többi szerzésmód értelemszerűen csak szűk körben, ill. speciális esetekben jöhetett szóba. Ez a helyzet az armálissal történő nemességszerzés közelebbi szabályozásához, illetve korlátozásához vezetett.679 Gyakorlati szempontból tán legfontosabb volt, hogy törvénybe foglalták, miszerint jobbágy csak földesura engedélyével (manumissio) szerezhet armálist.680 Városainkban is megfigyelhető az előzetes manumittálás.681 A jelek szerint ezt a szabályt be is tartották az érintett felek. Mígnem elérkezett az 1690-es évek második fele. 1698-ban keserűi Fráter István, II. Apafi Mihály máramarosi javainak inspektora annak érdekében protestál a vármegye előtt, hogy az ura engedélye nélkül nemességet szerzett jobbágyok armálisát ne publikálják.682 (Hasonló jelenségre maradt adat egy sajnos datálatlan, de a 17. század utolsó harmadából származó iratban, melyben az uradalom akkori magánbirtokosa amiatt panaszkodik, hogy „némellyek az eöt városson lakók közzül magokat fel vevén hirem s akaratom ellen armalist impetralnak. Hogy azért efféléknek is uttyok praecludaltassék, igen szükséges hogy az maramarossi eöt
678
MOL F 46 1571–1700. nr. 387. 3. art.: „De ha a’ várasbelieknek a’ nemes rend ellen főben járó
tiszteség dolgáért avagy nemes házak és ahoz való nemes örökségekért annak felette olly dolgokra is, mellyekért az nemes embernek fején, jószágán kellene maradni, ez illyen casusokért nem ez hadnagy előtt, hanem az ország törvénye szerint táblán avagy vármegyén keressék az nemes embert, hasonlóképpen ez városi rend között is a főbenjáró dologban tartozzék [!] ez ő régi törvények és rendtartások meg.” 679
Szabó: Jobbágynemesítés.
680
Szabó: Jobbágynemesítés. Eszerint Magyarországon az 1622:17. tc., Erdélyben az 1643:20. tc.
(a szökött jobbágy által szerzett nemesség érvénytelenségéről), ill. az Approbatae Constitutiones emelte törvényerőre a normát. 681
Ld. a kérdésről a manumissusoknál.
682
Mm m lt, Jkv IX. p. 20.
282
várossokon
lakók
közzül
senkinek
concessa
ne
adatassék
absque
praevia
informatione.”)683 Az engedély megkérése esetén a földesurak már nem tartottak szükségesnek további óvintézkedést. Kivéve 1698–1699-ben, amikor a földesúr tiszttartója, Fráter, több esetben is olyan jogfenntartó nyilatkozatot tett az uradalomban élő újdonsült nemesek oklevelének publikálása alkalmával, hogy a publikálás a „telekeken lévő méltóságos fejedelem [II. Apafi Mihály, egyúttal földesúr] jurisdictiójának ne praejudicállyon”, ill. egy másik alkalommal, hogy „az említett személyek nemesítése azon felséges fejedelem telkeikkel kapcsolatos joghatóságát nem sértheti” („ne nobilitatio praeattactarum personarum jurisdictioni ejusdem celsissimi principis circa fundos eorundem praejudicari possit aut valeat”).684 A manumissio hiánya miatt vagy más okból szabálytalan szerzések kiszűrését elsősorban azzal próbálta a kormányzat elősegíteni, hogy a kihirdetést törvényi úton a lakhely szerinti vármegye törvényhatóságához rendelték.685 Az öt városi nemesek viszont már kezdettől fogva (a vonatkozó törvények előtt is) rendre Máramaros megye előtt hirdettették ki armálisaikat, jóhiszemű szerzésnél ez volt nekik is a legkézenfekvőbb. Erdélyben szokásos volt az országgyűlési kihirdetés is, de erre a tömeges nemességszerzések korának lezárultáig csak egyetlen konkrét példánk van, az is a legvégéről.686 Az ezt követő, a nemességszerzés lehetőségének erőteljes beszűkülésével jellemezhető időszakból (tehát a 18. század elejétől kezdődően) ismert egyetlen nemességszerzési eset azonban megint csak éppen ilyen: Kovási László – az egyébként
683
Teleki-lt (kővárhosszúfalusi) 160. Az iratból egyértelmű, hogy kibocsátója nem lehet Bethlen
István, hanem csakis későbbi földesúr, ugyanakkor még 17. századon belüli. Az irat fennmaradási helye pedig arra utal, hogy Teleki Mihály főkapitányságának idejére (1667/1670–1690) kell gondolnunk. 684
Mm m lt, Jkv IX. p. 49., ill. p. 64. (1698); Mm m lt, Jkv IX. p. 70–71. (1699). Az idézetek az
első két forráshelyről. 685
Szabó: Jobbágynemesítés.
686
Az 1700-ban nemesedett técsi lakos, Vernyika János az armálisát előbb 1701-ben a megyénél,
majd 1705-ben az országgyűlésen is kihirdettette. Mm m lt, Acta pol. irreg. 73. (az armális 18. századi egyszerű másolata, rajta a kihirdetési záradékkal).
283
1720-ban nyert – nemeslevelét 1725-ben származási helye, Kővárvidék közgyűlése mellett az erdélyi országgyűlésen hirdettette ki.687 Kovási eme nagyfokú biztonságra törekvését a már Szigeten élő fia is követte. Ez a Kovási Illés olyannyira féltette az akkoriban már ritkának számító nemesi oklevél érvényét, hogy mikor 1740-ben a város nemesi magisztrátusa státusuk igazolására kérte a helybéli nemeseket, és azok nagy számban meg is jelentek a testület előtt, Kovási – biztos ami biztos – a vármegyei és az országgyűlési aktust imitáló módon kihirdettette az armálisát a települési nemes közösség előtt is.688 (Erre az öt városban máskülönben nincs példa.) Bizonyos nyomásnak volt még kitéve a vegyes házasságok és a nemességszerzés viszonya, tudniillik a nemtelen férjek és ezek nemes asszonytól született gyermekeinek státusa. (Ellenkező esetben, vagyis ha az asszony volt nemtelen, automatikusan nemesi státust élvezett mind a feleség a házasságtól fogva, mind pedig a gyermekek.) Most, a dolgozó réteg nemesedése nyomán a hasonló életforma, sőt a hasonló társadalmi tekintély sokkal nagyobb tömegekben kötött össze a rendi választóvonal ellentétes oldalán elhelyezkedő családokat, mint azelőtt. A korábbinál így érthetően összehasonlíthatatlanul nagyobb számban fordultak elő rendileg vegyes házasságok, még akkor is, ha a rendi endogámia szempontja ilyen vagy olyan mértékben a frissen nemessé lett dolgozókat szintén befolyásolta. Mindjárt 1622-ből Husztról értesülünk róla, hogy az öt városban közrendű férfiak nemes nőket vettek feleségül, és aztán valódi nemesnek kezdték tartani magukat. Az ügyben a földesúr, Bethlen István döntését kérték.689 1692-ben pedig – nem sokkal azután, hogy a harmincadszervezetet kezébe vette a Habsburg-kincstár – az ellen lépnek fel a kincstári hivatalnokok, hogy a megyében közrendű emberek, többek közt szigetiek is, harmincadmentességet vindikálnak maguknak, „ollyak is kik feleségek után
687
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (az 1740-es évnél; utalás a korábbi kihirdetésekre). A család később
Szigetre költözött, ezért kerül anyagunkba. 688
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (az 1740-es évnél).
689
ÖK 1/22 (1622). Miként ezen iratból (Bethlen István döntése a huszti nemesekkel kapcsolatos
problémákban) látható, a személy és telek nemessége körüli bizonytalanság úgyszintén rögvest az 1610-es évek eleji robbanásszerű nemesedés után jelentkezett.
284
nemesedtek meg, magok nemtelenek lévén”.690 Ezek szerint az érintetteknek egyébként sikerült is nemesi státusukkal – jogtalanul – élniük, csupán a vele járó harmincadmentesség érvényesítése során ütköztek kellően hatalmas ellenfélbe. A nemességszerzéshez fűződő érdekek komollyá válása nyomán ugyanis – mint láttuk – nem csupán a jogos, de a jogtalan szerzés is elharapódzott. Ráadásul a nagyobb létszámú tömeget alkotó, haditettekkel hírnevet nem sűrűn szerző nemes családok sokkal kevésbé voltak egyenként ismertek a kortársak számára. Így aztán felütötte a fejét a státus körüli bizonytalanság.691 A nemességvizsgálatok során deponált családok sem mindig nyugodtak bele a sorsukba, és továbbra is őrizték a kiváltságlevelüket, melyet olykor – hosszabb idő elteltével és a körülmények megváltozása után – újra megpróbáltak használni, a többi társadalmi szereplővel szemben elfogadtatni. Az 1622-es események nyomán egyesek még 1630-ban is protestáltak a vármegye előtt, hogy a „mostani Gyulafehérvárott hozott artikulus” szerint élni kívánnak nemesi jogaikkal.692 Az 1700-as vármegyei adóösszeírás alkalmával is többen próbálkoztak kibújni a terhek alól azáltal, hogy érvénytelenített nemesi oklevelekkel vindikáltak maguknak kiváltságos
státust.
Keserűi
Fráter
István,
a
II.
Apafi
Mihály
máramarosi
birtokkomplexumának élén álló inspektor így tiltakozott a megyei közgyűlés előtt: „mindenik városban [ti. az uradalomhoz tartozó ötben] levő incolák közzül sokan sok féle literale instrumentumokat és az felső esztendőkben az akkori méltóságos fejedelmi possessorok requisitiójára nemes Erdély országától articulariter ki küldetett s nagy frequentiával celebráltatott commissióban [ti. 1675-ben] nem acceptáltatott s corrualt armalisokat, privilégiumokat, exemptionalekat és az fen meg írt méltóságos possessor [II. Apafi Mihály] dominiumának, jussának praejudicáló holmi leveleket producáltanak, azért eő nagysága [...] azon le tött, improbált, cassált levelek productiójának in toto contradicáltat”.693 Hasonlóképpen többen próbálkoztak bukott telekexempciókkal az uradalom 1744-es kiváltását követően, az urbáriumot felvevő kamarai biztos előtt.
690
Mm m lt, Jkv VIII. p. 53. (1692).
691
Ld. Glück: Elnemesedés.
692
Mm m lt, Jkv I. p. 13.
693
Mm m lt, Jkv IX. p. 175–176. (1700).
285
A nemesség „fokozatai” Az egyenlőbbek A porciózás bejövetele után hamar jelentkezett a birtokos nemesek részéről az a törekvés, hogy a közrendűekkel való kényszerű szolidaritás terhét a többi nemesre hárítsák. Szigeten az egytelkes nemesség az említett 1696-os összeírás alkalmával jelenti be a következő tiltakozást: „Mivel ezen városban az egyházi nemességh közzé nem számláltatnak a' possessionatusok, el hiszszük, [hogy] a' méltóságos Gubernium instructiója szerént jószági is nem conscribáltatnak. Ergo ha mi non putamen jövendőben következnék abból itt a' mi városunkban, mint a' felljebb való üdőkben is akarták ő kegyelmek cselekedni, i. e. ha közinkben portiózni nem akarnának, ugyan egyéb közönséges terheket, reánk jöhető adózásokat nem supportálni (mellyet nem reménlünk), egy nemességh bírája [a hadnagy] alatt, egyenlő libertasú házakban lakván többire velünk, benn itt a' városban nem lévén semmi jobbágyok kegyelmeknek, egy qualitasú örökségeket bírván mind benn a' városban, mind kinn az város határán, [...] semmi jövendőbéli hasonlást, külön portiózást, avagy egyéb terheltetést, külön kapu számban való íratást, és akármelly reánk következhető s minket meg sérthető alkalmatlanságot meg nem engedhetünk, tartván magunkat több privilegiumos városok libera dispositiójához. Jobbágyi között lakván in curia, nem kívánnyuk közinkben portiózni, de in oppido házáért, föld örökségiért, csordaiért, ménesiért etc. portioz[- - -] kívánnyuk [...]. Ergo, mint eddig, őkegyelmekkel együtt minden terheket sufferálni és compatiálni akarunk, el akarván távoztatni minden scissiót […].”694 A nemesség két csoportja közötti konfliktus 1701-ben Szigeten éleződött ki. A helybeli „egyházi” nemesség a főispánnál tett panaszt, hogy a városon kívül jószágot bíró nemesek – erre a körülményre hivatkozva – megtagadták a porciófizetést, holott eddig viselték a terhet. Bethlen Miklós az egytelkesek pártjára állva patriarchálisan intette a birtokos nemeseket, hogy ezután se tagadják meg a porciót, nehogy ezáltal is „csak mind több több confusiót tsináljanak”. „Én bizony uraim [?] attól félek, hogy az ilyen sokféle szakadozásért az Isten is kiváltképen való itéletét bocsátja kegyelmetekre” – írja a főispán. Szerinte „Erdélyben is a’ városokban vagynak urak, fő emberek, jószágos nemes
694
Mm m lt, Jkv VIII. p. 281–282.
286
emberek, de annyi szakadást a’ közönséges tereh viselésben nem cselekesznek, nem hogy a’ nemességtől szakadoznának, de még a’ városi rendtől sem”.695 Példaként Kolozsvárt hozza fel, ahol ugyanis még a guberniumi tanácsosok is adóznak. A szigeti nemesek rövidesen a megye előtt is protestáltak az ügyben. Akinek tíz ház jobbágya nincs, personalistának lenni meg nem engedik, hanem rájuk vetik és megveszik az adót – jelentik ki.696 A jelentősebb birtokos nemesekről tehát már mintha lemondani látszanának, és mintha már csupán a néhány jobbágy felett rendelkező társaikat próbálnák megtartani a teherközösségben. A panaszosok ügye a Gubernium elé került: „A’ városokban lakó egyházi nemesség panaszolkodik arról, hogy a’ minémű mindazonáltal a’ portión kívül való aprólékos tereh viselésben addig a’ jószágos ugyan azon városban lakó nemes emberek is concurráltanak véllek, már tellyességgel ki akarják vonni magokat.”697 A kormányhatóság szeptember 23-án kiadott rendelkezésével az egytelkesek oldalán foglalt állást. Utasította a jószágos nemeseket, hogy „ugy mint eddig ércsenek egyet a’ tereh viselésben, és segicsék egymást illendőképen, salvo tamen respectu et distinctione graduum nobilitarium”.698 Nem jó érv ugyanis a tanácsosok szerint, hogy falusi birtokaik után porcióznak (értelemszerűen a megyéhez), mert ahány birtok, annyi haszon, és mindegyik után kell adózni.699 Ebben az évben a Gubernium parancsára ismét összeírás volt a városokban. Magára a fogalmazványban fennmaradt iratra vezették rá az összeírók a birtokos nemesek tiltakozását, miszerint a kormányhatóság, ill. az uralkodó akaratának engedelmeskedve „magokat conscribáltattiák, ugian facultasokat, de nem azért, hogy ez után is facultasok szerént való imp[- - -] vállallják magokra, sőt az ellen contradicálnak és protestálnak, hanem ha valaki contentus nem lenne az ő kegyelmek contributiókban való s exolvált concursusokkal, a' nemes vármegyével edgyüt az regulamenben [?] denotált modalitáshoz
695
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740-nél; Bethlen Miklós főispán a szigeti adózni nem akaró
nemességnek, Gyulafehérvár, 1701. febr. 12.; átirat a szigeti nemesség egy datálatlan kérelmében, melyet bemásoltak a városi jegyzőkönyvbe). 696
Mm m lt, Jkv IX. p. 213. (1701).
697
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740-nél; a panasz nyomán született guberniumi rendelkezés, idézve a
szigeti nemesség egy 1740-es kérelmében). Nem világos, hogy a Gubernium miért csak a porción kívüli terhekről beszél. 698
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740-nél).
699
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740-nél).
287
akarják magokat tartani, nem is reced[ál]nak se most sem ez után attól".700 Az összeírás fennmaradt fogalmazati példányán a birtokos nemesekre vonatkozó részt két egymást metsző vonallal áthúzták, vagyis az a tisztázatból vélhetően kihagyandó volt. Tiltakozásukhoz vélhetően a vármegyét is megnyerték. Szeptember 12-én ugyanis a megye úgy határoz, hogy a szigeti „régi” nemesség nevében protestálni kell, hozzávetőleg hasonló tartalommal, mint ami az összeírásban olvasható (sajnos azonban a vármegyei jegyzőkönyvben található bejegyzés befejezetlen).701 Világos a fenti szövegekből, hogy a birtokos nemesek az állami közterhek 1680-as évek második felében történt sokkszerű megugrásától kezdve folyamatosan adóztak, noha egyre erősebben törekedtek kibújni a teher alól. Mint az 1701-es tiltakozásuk szövegéből kiderül, még a közvetlenül megelőző időszakban is „facultas”, azaz vagyon szerint adóztak. Sajnos magának az 1701-es ügynek a közvetlen végeredményét nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy a helyzet rövidesen megváltozott. Az uradalombeli nemesség körében az adózók és nem adózók határa a 18. századra tartósan az egytelkesek és a birtokosok közötti választóvonal környékén állapodott meg. A szerepek így felcserélődtek. A következőkben már az adózó nemesség tett kísérletet arra, hogy a birtokosokat visszakényszerítse az adózók közé (1717, 1721).702 E kísérletek sikertelensége után többé már nem próbálkoznak a „kevésbé nemesek”. A nemesi adózás elleni 1740–1741-es mozgolódásuk idején már csak egy kifakadásra futja részükről a birtokosok ellen, „midőn látnók, hogy minden esztendőnként a’ szigeti igát és portiózást huzó szegény nemesség decrescál, fogy és kevessebedik, az olly nemesség pedig, melly Szigetnek mind a’ városban mind a’ határban nagyobb és jobb részét bírja, még is semmi onusnak supportálasaban nem concurrál, szaporodnék”.703 Eközben a birtokosok adómentessége állandósul. 1732-ben Szigeten egy perben egy nemes asszony jobbágybirtokosi mivolta képezte a vita egyik tárgyát. A férj az asszony státusának bizonyítékaként azt hozta fel, hogy nem fizet porciót.704 1733-ban a nemesség határozatban vonja vissza az egyházközségi pénztárból Tót Gergelynek és
700
Mm m lt, Tárgy sz ir 8. fol. 53v–54r.
701
Mm m lt, Jkv IX. p. 221.
702
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740. okt. 6-nál), visszautalással az 1717-es és 1721-es eseményekre
703
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740. okt. 6-nál).
704
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 110–112.
288
Józsefnek kölcsönadott összeget azzal, hogy azt adják inkább porciózó embereknek. 705 A „közönséges nemesek” említett 1740-es irata pedig az arányokat is elárulja: szerintük Szigeten akkor 44 nemes telek volt, melyből 20 után fizettek állami adót. Feltehetően a többi volt a birtokos nemesek kezén.
A közrend Amint azt a dolgozat első részében már említettem, a közönséges emberek paraszt, ill. rusticus elnevezése tovább élt ebben a korban, sőt mintha ezek a kifejezések éppen ekkor terjednének el igazán az öt városiakra, a közrenden belül mégoly előkelő helyzetüknek dacára. Mindamellett az ellenérdekelt társadalmi szereplők még korunkban sem ambicionálják különösebben, hogy az öt városi köznépet megfosszák a korábbi adatokban még kizárólagos, előkelőbb nevezetüktől, a várositól, ill. a civilistől. Nem vitatták el ezt a címzést a helybéli nemesek sem, noha ők immár települési közösséget is alkottak, márpedig az említett terminusok éppen települési rangjelölő kifejezéseket vonatkoztatnak specifikusan a közrendűekre.706 Külső tényezők ugyancsak alkalmazták a szóban forgó megjelöléseket.707 Pedig az egykorú kiváltságos társadalmi szereplők kifejezetten tudatában lehettek e titulusok
– persze jogi jelentőség nélküli – megkülönböztető
erejével. Jól példázza Máramaros megye egy nyilatkozata (1695), melyben a megye egyszerre, de eltérő jelentésárnyalattal használja a közrend általános paraszt minősítését
705
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 143.
706
Pl. Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 68. („városi [...] rendek” közrendbe tartozó személyek csoportjának
megjelöléseként a nemesi magisztrátus részéről Szigeten, 1684); Mm m lt, Jkv VIII. p. 80. (ugyanez az öt város nemessége részéről az öt város teljes közrendjére vonatkozóan, 1693); Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. p. 41. (a közrendű főbíró városi főbírónak minősítése a helyi nemesi közösség részéről Szigeten, 1728); Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 101. (a szigeti közrendűek mint „városi renden lévők” a helyi nemesség részéről, 1732); Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740. szept. 22-nél; egy közrendű személy városi renden lévőnek, ill. városinak minősítése a nemesi magisztrátus, ill. egy helyi nemes részéről Szigeten). 707
Pl. Mm m lt, Jkv IX. p. 29. („városi ember” bármely öt városi közrendű lakosra vonatkozóan a
megye részéről, 1698); Mm m lt, Jkv IX. p. 104. („városi rend” Técső és Visk közrendjére vonatkozóan a megye részéről, 1699); Mm m lt, Jkv IX. p. 261. („városi emberek”, ill. „városi rendek” az öt városi közrendű lakosaira általában a megye részéről, 1702).
289
és a mi településeink közrendjének városi minősítését: eszerint a „városi rend” (konkrét eset, az öt városbeliek) maga közé akarta adóztatni a helybéli nemeseket, „s per hoc egészszen paraszt emberekké [általános értelem] tenni” őket.708 Közrendűnek lenni a rendi társadalomban sosem számított dicsőségnek; ez a rendszer lényegéhez tartozott. Mégis, az adatok azt sugallják, hogy a szerény rendi helyzetre utaló kifejezések becsmérlő szándékú használata, tényleges kommunikációs helyzetekben, a 17–18. században vált mindennapossá. Az pedig egész bizonyosan korszakunk új fejleménye, hogy a szitkozódás ilyetén formája nemesek között is előfordult (megkérdőjelezve ezáltal az illető nemesi státusát magát). A közrendűség megjelölései közül ebben az összefüggésben a paraszt fordul elő, amelyhez gyakorta társul még a jobbágy kifejezés. 1728-ban a szigeti nemesség két nem is utolsó tagja szólalkozott össze: Albert János (a belső-szolnoki kisbirtokos Cikókeresztúri András és a 16. század végén felemelkedett nevezetes szigeti hivatalnokfamíliából való Bartos Zsófia unokája) saját házánál parasztozta, jobbágyozta Szentmihályfalvi István kovácsmestert.709 1732-ben Szigeten a dolgozó nemesség feletti réteg két tekintélyes alakja, a többszörös főhadnagy Ernyei Mihály és az előkelő Tót családba (a 17. századi Rhédey-tiszttartó Tót Mihály leszármazottai közé) tartozó Tót József között tört ki összetűzés az utcán; Tót Ernyeit „paraszt emberezte”, szerinte „nem nád pálca, hanem kapa kellene a kezedben, csak ollyan jobbágy vagy, mint az én szűcs jobbágyom”; Ernyei erre Tótot „eleire nézve Tothországbóll jött paraszt nemből valónak pronunciálta”.710 1754-ben pedig a szigeti Márkus András így becsmérelte a városi nemesség főhadnagyát: „az a’ hadnagy is ollyan sült paraszt ember, mint én”.711 A „városi” terminus ezt a sorsot értelemszerűen elkerülte. A negatív értékítélet kifejezésére alkalmatlan volt az a szó, amelyet éppen a – relatív – előkelőség jelzésére fabrikáltak a közrendűek tekintélyesebb alfajára vonatkozóan, a települési hierarchia felső csoportjának megjelöléséből. Kis bővítménnyel ellátott kivétel azonban akad: „be dugja még az Isten az ördög teremtette városinak szájokat” – mondta 1740-ben a szigeti Kovási Illés, amikor összevitatkozott polgártársával, a közrendű Székely Andrással.712 És mit ad
708
Mm m lt, Jkv VIII. p. 193.
709
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. p. 49–51, 55. (1728).
710
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 107–109. (1732).
711
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740-nél).
712
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740. szept. 22-nél).
290
Isten, ennek a Kovási Illésnek az apja az a kővárvidéki Kovásról származó Bozga László volt, aki a Telekiek jobbágyaként – és méghozzá valódi, közönséges, falusi jobbágyaként – született, majd a főúri család szervitoraként szerzett nemességet 1720-ban.713 Fia számára mindössze két évtized múltán pedig még az apjáénál „előkelőbb” közrendűség is csak büszke megvetésre adott okot.
Az „örökös familiaritás” A nemességhez méltó személyi kötelezettségvállalásnak, a familiaritásnak egy sajátos új formája alakult ki a korban. Néhány olyan oklevélben, amelyben az uradalom földesura valamilyen kegyet gyakorol egyik familiárisával, kiköti, hogy ennek ellenében az örökre szolgálni tartozik őt, esetleg azt, hogy más urat nem szolgálhat. A fennmaradt esetekben telekzálogosításokról van szó a familiáris részére, amiért tehát a familiáris pénzt is fizet.714 Természetesen a zálog kiváltása esetén az említett megkötéseknek ugyancsak érvénytelenné kellett válniuk.
713
Joódy.
714
MOL F 1 22. köt. fol. 145v–146r (Nagyidai Mihály udvarbíró részére telekzálogosítás, 1638; a
földesúr ellenében mást ne szolgáljon); MOL F 15 Prot. „majus M” (29.) fol. 142r–v (Ördög Mihály Puskás gyalogosok hadnagya – ductor certorum peditum [...] pixidariorum – részére telekzálogosítás, 1640; megfelelő éves fizetésért a földesurat és utódait szolgálni köteles); MOL F 1 27. köt. fol. 39r–v (Kovács István familiárissal csere: két huszti telekről való lemondásért egy harmadiknak a zálogba adása, 1644; amíg egészsége engedi, szolgálnia kell a földesurat és azokat a gyermekeit, akik az uradalmat bírni fogják).
291
Bomló jobbágyság A tulajdonképpeni jobbágyrend A személyes szabadság A
jobbágystátusú
városlakók
egyéni
jogi
helyzetében
bekövetkezhető
legsúlyosabb változást, a szabad költözési jog elvesztését, vagyis az örökös jobbágyi státusba kerülést a mi mezővárosaink lakóinak sikerült elkerülniük.715 E cím alatt tehát csupán a városainkba települt vidékiek földesuraik általi repetíciójáról kell megemlékeznünk. A vidéki földesurak a 17. században intézik az első támadásokat a mezővárosainkba került örökös jobbágyaik visszakövetelésére. Ez a követelés jogos volt. A szabad költözés mindig is a szabad költözési joggal élő emberekre vonatkozott, függetlenül attól, hogy a célhely milyen jogállással bírt. Mint láttuk, ezt az elvet tükrözi az öt város 1329-es privilégiuma is, mely a szabad beköltözést csakis a szabad állapotú emberekre érti. Igazi változás abban következett be a 16. század végétől kezdődő évtizedekben, hogy ez az elv milyen korlátozást jelent a gyakorlatban. A rendiség évszázadaiban szinte semmilyet, mert a jobbágyság – bizonyos igen behatárolt és méltányos feltételek teljesülése esetén – alapvetően egyoldalúan a saját akaratából, szabadon elhagyhatta urát.716 A 16. század végétől azonban a hazai jobbágyság nagy tömegei kerültek örökös függőségbe, amikor is a földesúr puszta ellentétes akarata elegendőnek számított ahhoz, hogy a jobbágyi köteléket ne lehessen felbontani.717 Ez általános jelleggel korlátozta a jobbágynépesség tényleges vándorlását, ami ezen belül nyilván azokat a településeket érintette kedvezőtlenül, amelyek inkább célhelynek számítottak. Az öt városiak költözési szabadságának megmaradása ellenére korszakunk mégis szolgál példával a költözéssel kapcsolatos addigi normák megingatására, csakhogy épp ellenkező oldalról: nem a földesurak, hanem a jobbágyok részéről. Történt, hogy Szigetre vette be magát az eredetileg körtvélyesi Varga Iván nevű orosz, Hosszúmezőre molnárnak
715
MOL E 156 fasc. 148. nr. 11. (1684); ÖK 1/228 (1760).
716
Solymosi: Jobbágyköltözés.
717
Varga: Jobbágyrendszer.
292
a Lengyelországból érkezett Lengyel Eleksze, Simon Prodán pedig Técsőn telepedett le. Ők azonban egytől egyig örökös jobbágyok voltak, ezért a birtokosaik (a taracközi uradalom urai, a Fráter család, valamint Csebi Pogány József főispán) visszakövetelték őket a városoktól.718 Hosszúmező a maga részéről azzal válaszolt, hogy megtagadták a lengyel molnár kiadását, mivel szerintük a földesurak „nem cselekedhetnek privilégiumuk ellen semmit is” – azaz az 1329-es kiváltságlevél vonatkozó pontját hamisan az örökös jobbágyokra is magyarázták, felülemelkedve a szabad állapot követelményére vonatkozó tételen.719 (A másik két város magatartását nem ismerjük.)
Úrbéri terhek Az öt városi jobbágyok hagyományos úrbéri ellenszolgáltatásainak rendjét tudtunkkal 1580 táján bontotta meg első alkalommal a földesúr, pontosabban annak legfőbb helyi képviselője, Kornis Gáspár huszti főkapitány. A földesúri gazdaság ekkor még csak a kereskedelmi tevékenység felé tájékozódott (bor, élőállat), a változások ennek megfelelően a haszonvételek korlátozásában mutatkoztak meg. A járadékterheket mindössze annyiban növelte Kornis, hogy bort immár nem Magyarország, hanem Erdély felől hozatott az öt városiakkal (azaz nagyobb távolságból és nehezebben járhat úton keresztül). A főkapitánnyal szemben a városok sikeresen tiltakoztak a földesúrfejedelemnél.720 Az 1614-es összeírás mutatja először az úrbéri terhek tartós romlását. A szigorodás több területen megfigyelhető, de a járadékterheket illetően egyelőre szintén csupán annyiban áll, hogy az urbárium kimondja, az öt városnak immár az udvarbíró tetszése szerint (pro libitu provisoris) kell végeznie a vár szükségére szánt élelmiszerek, bor és búza szállítását, valamint a vár körüli iparosmunkákat.
718
MOL P 55 5. tétel, Máramarossziget, az 1730-as és 1756-os évnél. Az erősödő jobbágyrepetíció
a mezővárosokból a 17. század fejleménye volt: Szabó: Örökös röghözkötöttség; Varga: Jobbágyrendszer 45. Ekkor születtek az első vonatkozó törvények is: CJH 1638:67., 1655:77. tc. 719
MOL P 1951 14. csomó, Hosszúmező fol. 127–128.
720
ÖK 1/12 (Báthori István fejedelem 1582-es védlevele a városok számára Kornis lépéseivel
szemben; Báthori Zsigmond 1593-as átiratában).
293
A jobbágyterhek valóban minőségi romlását azonban csak az urasági gazdálkodás kibővülése, főleg pedig a reálgazdasági vállalkozás irányába való elmozdulása okozhatja. Ilyesmire ekkor még nem került sor, mint épp maga az 1614-es urbárium mutatja. Ez a nyugodtan fordulatnak nevezhető változás csak Bethlen István földesurasága (1618–1648) idején következett be.721 Az öt városi köznép megváltozott terhei teljességükben az 1670-es évektől rendelkezésre álló urbáriumokból722 tárulnak elénk, bár szórványadataink vannak korábbról is. (Urbárium az 1614 és 1673 közötti időből nincs.) A legszembeszökőbb – s mint látni fogjuk, az érintettek értékelése szerint is a legsúlyosabb – változás a munkaszolgáltatás rendszeressé válása volt, amelyet a földesúr a saját gazdaságában, és immár elsősorban a mezőgazdasági termelésben vett igénybe. A 17. század elejéig a Huszt várának ura által közvetlenül birtokolt kevés rétet és még kevesebb szántót az uradalomhoz tartozó falvak népének robotjával műveltették. A Bethlen István idejében kiszélesedett úri gazdaság munkaerő-igényét e néhány sovány falu jobbágysága már nem volt képes kielégíteni. A földesúr tekintete ezért az öt város lakossága felé fordult. Egy olyan jellegű földesúri gazdaságban, mint ami a huszti uradalomban is működött, a munkaterhek legsúlyosabb formája a mezei robot (a szántó- és rétgazdálkodás ún. derekas munkái: a vetés, az aratás, a takarás és a hordás), valamint a hosszú fuvar volt. A városok az Apafi-kori urbáriumok szerint már mindkettőből részesültek. Így tartoztak vetéssel, aratással (H, V, T), a learatott gabona behordásával (H, V, T, Hm), csépléssel (V,723 Hm), a kicsépelt gabonát szemét felvinni a várba (H),724 szénagyűjtéssel (H), télen a széna behordásával oda, ahová szükséges (H, V, T, Hm). A helyben folyó termelő gazdálkodással kapcsolatos kisebb szállítási feladatoktól elkülönítendő az ún. hosszú fuvar, amire elsősorban az uradalom beszerzéseivel kapcsolatban volt szükség. Ez a teher korábban is a városokra nehezedett, de fizetett kötelező munkaként, továbbá bizonyos szokásnormák korlátozták a fuvar irányát is, amint 721
Ld. alább.
722
MOL E 156 fasc. 155. nr. 2., fasc. 148. nr. 9., fasc. 123. nr. 3. Az egyes terheknél zárójelben
utalunk az egyes városok kezdőbetűivel arra, hogy az adott terhet urbáriumok melyik város kötelezettségeként említik (H = Huszt, Hm = Hosszúmező). 723
Visk esetében az 1670-es évekbeli urbáriumok szerint tizedrész járt a cséplésért, de az 1684-es
ezt már nem említi. 724
A kicsépelt gabona szalmájának behordása alól ugyanakkor az urbárium kifejezetten felmenti
őket.
294
azt az Erdélyből való borbehozatal kapcsán kirobbant vitában (1582) az előző részben láttuk. Korunkban viszont az öt városiak már kötelesek voltak hangsúlyozottan bárhonnan, akár az uradalmon kívülről is búzát és bort hazaszállítani, akár fel a várig, illetve kötelesek voltak a várban tárolt terményt, onnan elszállítani, ha kellett (H, V, T). Huszt esetében külön kiemelik az urbáriumok, hogy az urasági kocsmára szánt bort a város lakosainak kell leszállítani a várból.725 Mindezen felül a Fejérházhoz (az e korban épített huszti kastélyhoz) nyáron hetelő szekeret (V, Hm), télen őrlető szekeret kellett adniuk (V).726 A városokat terhelte már postálkodási feladat is, annak ellenére, hogy éppen az úrbéri terhek legsúlyosabb szakaszával esett egybe a hajdúrend kialakulása (a hajdúrendűeknek ti. speciális feladata volt a levélhordozás). Az uradalmon belüli információtovábbítás városról városra történt (az adott városok feladataként), a távolabbi, egész Kassáig, Eperjesig tartó levélhordást viszont külön teherként szabták ki (H, majd V).727 A mezővárosok feladata volt a várhoz és a Fejérházhoz szükséges épületfát levágni és behordani (V és a többi város), sőt megfaragni és a helyére beállítani is (V); ugyanez vonatkozott a huszti urasági malomépületekre is (H, V, ill. a faragás és felállítás megint csak V). Ha a Tiszán fűrészdeszkákat hoztak az uradalom számára, azt is nekik kellett beszállítani a folyó mellől (H). Telente fejszéseket kellett adniuk (V és Hm 1684ben), az urasági kocsmára fát hordaniuk (H). Az uradalom a sok kézművesmunkát is igényelt. Ezeket a munkákat korunkban már a jobbágyság soraiban megtalálható iparosokkal robotban végeztették – és ilyen dolgozók természetesen az öt városban voltak. Az öt városi mészárosok tartoztak marhavágással, nyúzással, sertésöléssel, az aprólék elkészítésével (H,728 V), a szabók, vargák, szíjgyártók mindenben dolgozni, a vargák külön a nekik kiadott bőröket kikészíteni, megvarrni, esetleg meg is festeni (V, de mind az öt városra vonatkozóan), a 725
A hosszúfuvar-robottól az öt városiak már 1667-ben külön kérelem útján próbáltak
megszabadulni (ÖK 1/60), de ez láthatóan nem sikerült nekik. 726
A hetelő szekér azt jelentette, hogy a jobbágyoknak heti váltásban állandó jelleggel
biztosítaniuk kellett a földesúr számára egy szekérfogatot hajtóval együtt. Az őrlető szekér feltehetően az urasági malmok és a gazdaság központja között szállította a gabonát és a lisztet. 727
Ez utóbbi kötelezettséget 1675-ben vezették be. 1684-ben Huszt már csak gyalogpostával
tartozott, postaszekeret és lovat pedig Visk adott. 728
Huszt esetében az urbáriumok szerint a mészárosok saját marhájukkal mindenben tartoztak az
uradalom rendelkezésére állni.
295
szűcsök bőröket kikészíteni és ködmönöket csinálni (H, V),a kovácsok szenet égetni és kovácsmunkát végezni (V),729 a fazekasok a várban és a Fejérházban lévő kemencék kályháit felrakni, tapasztani (V), az ácsok is az uradalom részére dolgozni (V a többi várossal együtt). Kellett még gyertyabelet készíteni, gyertyát önteni (H).730 Áttekintve ezen munkákat, rögtön látszik, hogy míg korábban csakis a vár mint épület rendbentartása körül merültek fel iparosmunkák, most –azon kívül, hogy az uradalomnak még egy központi épülete lett, a váraljai kastély, az ún. Fejérház – hangsúlyosan megjelent egy jól körülhatárolható másik terület, az uraság háznépének természetbeni élelem-, ruházat- és lábbeliellátása. Ugyanakkor termelő gazdálkodást az uradalom – egy később tárgyalandó futó kezdeményezéstől eltekintve – az iparban nem folytatott. Az úri gazdaságnál felmerülő egész apró munkákat is kivetettek a mezővárosokra: rostálóasszonyokat adni (H, Hm), kendert áztatni, tilolóasszonyokat adni (H), erdőkerülőket adni (H, V), a major előtti hidat rendben tartani (H). Az uradalom növelte a városok természetbeni terheit is, noha jóval kisebb mértékben, jellemzően csak az uraság háznépének saját fogyasztása erejéig. Valószínűleg az volt a legsúlyosabb újdonság, hogy ezen túl, ha a földesúr megszállt a városokban, a helyieknek kellett élelemmel eltartaniuk (H, V). A többi jellemzően apró dolog: a városoknak kellett beszolgáltatni szükséges mennyiségben gyertyabelet, évente 300 mérték lent, paraszt abroszokat és kendőket, a fazekasok részéről fatálakat és kályhákat (V), illetve évente egy-egy rókabőrt (Hm, Sz). Természetbeni,
de
ellentételezett
beszolgáltatásként
jelenik
meg
az
urbáriumokban, hogy a mészárosok az urbáriumban megszabott áron adjanak bármikor faggyút (H, V, T, Sz). Mindezek még csak a huszti gazdasághoz teljesítendő terhek voltak. Az uradalom ebben az időben létesített egy teljesen új birtokközpontot, a szigeti kúriát. A kúria körüli mezőgazdasági és házi munkák teljes egészében Sziget jobbágyrendű lakosságára
729
A vasmunkák egy részét az uradalom az uradalmi cigányokkal végeztette el: MOL P 1951 14.
tétel, Huszt fol. 150. Ez volt az egyetlen enyhítő tényező az öt város terhein az iparosmunkák tekintetében. 730
A kézműipari munkák egy részét a többi úrbéri teher alól kifejezetten emiatt mentesített
iparosok látták el. Ezeket az 1670-es évektől rendelkezésre álló urbáriumokban kezdettől fogva megtaláljuk (ácsok és fazekasok). Ld. MOL E 156 fasc. 148. nr. 11. p. 197., 250–251.
296
hárultak. Ők tartoztak itt aratni, hordani, rostálni, gyomlálni.731 A hosszú fuvarra, bor és búza beszállítására azonban a jelek szerint már nem futotta az erejükből, ezzel Visk is tartozott a szigeti majorsághoz. A birtoktest harmadik üzemegysége a rónaszéki sókamara volt. Ez alá egy kiterjedt, és már a régebbi időkben is meglévő földesúri termelő üzem tartozott, a sóbányászat (és egyéb sógazdálkodás). A sógazdálkodással kapcsolatos terhek, melyek már korábban is sújtották a városokat, többé-kevésbé változatlanul érvényben voltak. A sógazdálkodáshoz mindenekelőtt kötelező bérmunkára volt szükség: sóvágókat (T, Hm, Sz), valamint gépelyeseket, kerekeseket, kovácsot stb. (Sz), illetve hajósokat tartani (T, Hm, Sz). Ezen túl az akna és a hosszúmezei portus közötti sószállítás volt a legfontosabb (V, T, Hm, Sz). A mezővárosokat csupán néhány új, kiegészítő jelentőségű munkakötelezettség terhelte: fuvar az aknára (szalmahordás, hevederfa-hordás az erdőről, borszállítás) (Sz), szénfavágás (Sz), a sóakna pajtáit szalmával fedni (Sz), a hosszúmezei sópajták (vagyis a portus) építése és fedése (Hm),732 az aknáról oda leszállított sónak gondját viselni (Hm), a sószállító tutajok ki- és bevonása (Sz). A sóüggyel kapcsolatban a dolog jellege miatt sok robotmunkának nem volt helye. Mégis, még ezen a területen is megfigyelhető az ingyenmunka beszüremkedése: az uradalom a városokra vetette ki robotban legalább azt, hogy az uradalom szükségére szolgáló sót az aknáról a hosszúmezei portusra szállítsák (az 1673-as urbárium szerint viszont egyenesen Husztra) (V, Sz). A sókamarai gazdálkodás egy látványos változáson esett át ebben az időben: jócskán bővült itt is az agrártermelés. (A kamarához birtokigazgatásilag hozzá tartozott az uradalom földbirtokának egy kisebb része.) A mezei munkákat azonban, úgy látszik, megoldotta
az
uradalom
a
közvetlenül
Rónaszékhez
tartozó
jobbágyfalvak
munkaerejével. Ami a rónaszéki kamarához teljesítendő természetbeni szolgáltatásokat illeti, egyetlen újdonsággal találkozunk: a mezővárosiak tartoztak évente három hajóra való deszkával (Sz). Ezen felül az urbáriumban megszabott fizetségért kellett adniuk – és fel is vinniük – a sóaknára zabot (V, T, Hm, Sz).
731
Valószínűleg a szigeti kúriához és a rónaszéki sóbányához teljesített szolgálataik miatt kellett a
szigetieknek jóval kevesebb részt vállalniuk a huszti vár és az ottani kastély körüli terhekből. 732
Ezért az urbáriumok szerint a hosszúmezeiek eredetileg 100 sót kaptak, de Rhédey Ferenc
földesurasága óta már semmit.
297
Bár a megnövekedett terhek teljes körűen első alkalommal az 1670-es évek urbáriumaiból bontakoznak ki, mégsem lehet kétségünk afelől, hogy a tehernövekedés meghatározó részében az 1618 utáni években, Bethlen István földesurasága idején következett be, és utóbb már csak részleteiben alakult. Ekkor ment át nagyarányú bővülésen, minőségi változáson az urasági gazdaság. Közvetlen adataink is vannak azonban. Visk és Técső magisztrátusa nem sokkal Bethlen halála után küldötteket menesztett a kolozsmonostori konventhez, hogy rögzítsék a mezővárosok tiltakozását: „Jelentyük kegyelmetek eleőtt, hogy a miolta nemes Magyarországnak felséges király[i]tol és Erdély országának méltóságos fejedelmiteol, [az ő] io voltokbol es kegyelmességekbeől
bizonios
prerogativakkal
es
immunitasokkal
eőtt
varosul
condecoraltatva voltunk, az várhoz renden kivül való szolgalattal nem bantatattunk [!]. De minek utanna nehay tekintetes es nagysagos eöreghbik groff Bethlen Istwan urunknak urasagaban kele Huszt vara tartomanyval edgjűtt, az várhoz renden kivül való szolgaltatással igen megh bántatattunk es sértetettünk ugy amint teömleöczezessel, fogsaggal es vasazassal ereöltetnek az várbeli tisztek privilegiumunk ellen rendkivül holmi szolgalatra es insolita exactiokra, mellyet magunk akaratunkbol sohan nem tzelekedtünk.”733 Técső terheinél az 1685-ös urbárium is megjegyzi, hogy „ezek mind Bethlen István idejétől fogva usuáltattak”.734 Végül van egy 1698-as tanúvallatásunk, amelyben helybéli tanúk sokasága köti a robotolás bejövetelét Bethlen István földesuraságához.735 Talán elfogadható a történtek post quemjeként az az 1628-as irat, melyben Bethlen tesz igazságot Visk és Técső közt némely úrbéri terheik vonatkozásában. Ebben ugyanis feltűnő, hogy csak a már régebben is létező terhekről esik szó (elsősorban a sógazdálkodással kapcsolatosakról: sóvágás, sóhajózás, sószállítás a hosszúmezei portusra; továbbá: a viskiek ácsmunkája a várban, bor, búza és egyebek fuvarozása Erdélyből).736 Rögtön felmerül a kérdés: miképp sikerült a földesúrnak az úrbéri terheket ennyire a saját igényei és elképzelései szerint változtatnia? Erre Sziget esetében értékes adalékokat nyerhetünk a már említett 1698-as tanúvallatásból. Az irat arra is fényt vet,
733
ÖK 1/68.
734
MOL E 156 fasc. 123. nr. 3. p. 253.
735
ÖK 1/104.
736
MOL P 1961 9. cs. 21. tét., 1628-nál (fol 6–7.).
298
hogy a történtek hogyan éltek a helyi közvéleményben, hogyan élték meg őket maguk az érintettek. Több tanú egy patriarchális rábeszélési jelenetet idézett fel: „[Bethlen István] Sziget mezőváros vezető polgárait [cives primarios], köztük a nagyapámat, felvette a kocsijára, és miután szép szavakkal megnyerte őket, számos szolgálat teljesítésére szorította őket rá; így jött be ezután a szolgálat terhe” – vallja Kósa Mihály.737 „Bethlen István Szijus Istvánt, Szanyi Benedeket, Kósa Jánost és szintén Kósa Tamást felvette a kocsijára, és kivitte őket a mezőre. Elsőben szép szavakkal csupán tíz aratót kért Bethlen István, [...] azt mondván, nem tagadhatjátok ezt meg” – bővíti az előzőeket Zsoldos Pál.738 Egy másik történet abból vezeti le a robot bejövetelét, hogy a város egyes vezetői egy kissé túlzott alázatoskodás közepette jobbágynak nevezték magukat a földesúr színe előtt, amin az kapva kapott. „Élemedett korúaktól hallottam, hogy mikor Bethlen István első alkalommal megjelent, találkozott ennek a városnak a vezetőivel, akiknek hogyléte felől érdeklődött. Ezt válaszolták: Lévén Nagyságtok jobbágyai [subditi], jól vagyunk” – illetve ugyanez kissé egyszerűsítve: „Szanyi Benedek és Szijus István [a szigeti közrendűek akkori vezetői] akarván Bethlen István úr előtt gratiát szerezni, tanálták mondani, hogy ő nagysága jobbágyi, mellyen éppítvén az úr, úgy kezdett parancsolni.”739 A legtöbb hitelt azonban a harmadik felbukkanó motívum érdemli. Ez pedig a – már a fentebbi vallomásrészletekben is felbukkanó – fokozatosság, vagyis az eleinte alkalmi szívességként nyújtott szolgálatok rögzülése, mintegy szokásként. „Elsőben kérve kértek dolgosokat, s azután úgy csúszott be a szolgálat.” „Elsőben aratni és más kisebb munkákat elvégezni kértek öt vagy hat munkást, azokat is fizetségért, ami később súlyos szolgálattá változott.” „Még Bethlen István idejében kezdették őket inkáb inkáb szolgáltatni tehát a tisztek, azután pallérok s darabontok által is hajtották [őket] a szolgálatra.”740 Az úrbéres terhek növelésének bevett technikája lehetett ez a „kétlépcsős” módszer, az eleinte alkalmi jelleggel elvállalt teher állandósítása. Különösen öntudatosabb, gazdagabb mezővárosok esetében fordulhattak a földesurak ehhez a
737
ÖK 1/104.
738
Uo.
739
Uo.
740
Uo.
299
körmönfont módszerhez, amit analógiák is megerősítenek.741 A csel végrehajtása – méghozzá közelebbről az „első lépcső” keresztülvitele – során pedig szerepet kaphatott az a fajta patriarchális kommunikáció is, amelynek emlékét – meglehet, kiszínezve – a 17. század végén is őrizte a szigeti lakosok körében élő másik két történet. A városiak körében nemcsak a teher bejövetelének körülményeivel kapcsolatban éltek elbeszélések, hanem élt bennük a munkaszolgálat behajtásával együtt járó durva bánásmód emlékezete is. Erről ezt olvashatjuk: „tudom, hogy a munkavezetők és felügyelők munkára kényszerítették a mezővárosokból a lakosokat, és ha azok megtagadták azt, akkor a mezővárosok bíráit vetették börtönbe és büntették meg, míg a parancsot nem teljesítették.” „Mikor a mezővárosiak a szolgálatukat elhanyagolták, munkafelügyelőkkel és katonasággal kényszerítették őket, a mezővárosok bíráit pedig elfogták és bebörtönözték.” „Tudom, hogy néhai Rhédey Ferenc gróf idejében a mezővárosok bírái [...] dolgozni kényszerítettek embereket, én is voltam aratni, és ha az, akit elküldtek, nem ment, a bírák kaptak miattuk büntetést.”742 A legutóbb idézett tanú szemtanúnak mondja magát, Bethlen István korára nézve pedig kellőképpen megerősíti a vallomások hitelét Visk és Técső fent idézett 1649-es tiltakozása.743 A robotteher súlyosságát különösen fokozta, hogy a mezővárosok népességének egy része párhuzamosan nemessé emelkedett, így többé-kevésbé adott mennyiségű munkakötelezettséget egyre kevesebb embernek kellett teljesítenie. Érdemes még egy pillantást vetni az 1698-as tanúvallatás terminológiájára. A vizsgálatot az öt város kérésére rendelték el, a kérdőpontok egyértelműen tendenciózusak, azaz megfogalmazásuk a magisztrátusok álláspontját, hozzáállását tükrözi.744 Az egyes tanúk vallomása pedig vagy ehhez igazodik szóhasználatában, vagy egyéni. A forrás terminológiája először is azt tükrözi, hogy az úrbéri teherrendszernek – mint a jobbágystátus csupán egyik elemének – korábbi és későbbi állapota közötti ellentét a helyiek gondolkodásában azonosult a szabadság (és párja, a szolgaság) mint elvont
741
Göncön például 1650 körül a feldühödött lakosok egyenesen meg akarták ölni azokat a
polgártársaikat, akik ingyen szőlőmunkát vállaltak az uraságnak, attól félve, hogy az azután fokozatosan rendes úrbéri terhükké válik. Iványi: Gönc. 742
ÖK 1/104.
743
ÖK 1/68.
744
Az irat eredeti példánya (ÖK 1/104) nem tartalmazza a kérdőpontokat. Megvannak ellenben Sz
vs lt, Ns ir 1/16 alatt (másolat).
300
fogalmak ellentétével. A 2. kérdőpontban a magisztrátusok szembeállítva említik a libertast a servitusszal. Az első fogalom esetében még nem lehetünk biztosak benne, hogy összefüggés áll fenn a jobbágyterhekkel, a kérdőpont ugyanis a terhek alóli mentességet (a korábbi állapotot) csak mint egyfajta libertast említi. Ellentétpárja azonban már a kérdőpontban is a servitus maga, éspedig ugyancsak a jobbágyterhekkel, ti. azok aktuális állapotával kapcsolatban. Azonban a libertasszal kapcsolatos aggályunkat is eloszlathatja Zsoldos Pál vallomása, aki a kérdőpontra adott válaszát így zárja: „Így adták fel és vesztették el [a város vezetői] a szabadságot, és így változott át lassacskán a szolgálat szörnyű terhévé.”745 A libertas–servitium ellentét azonban nála nem akármilyen úrbéri teher és nem is általában az úrbéri terhek megnövekedésével azonosul, hanem csakis a robotmentes állapot megszűnésével, a robot bejövetelével. Az úrbéri teherrendszer két fajtája mint elvont libertas és servitus között a robot bejövetele képviselte a döntő körülményt az öt városiak számára. A korabeli urbáriumok a települések jobbágyterheit leíró részek beosztásakor éppen a munkaterhekre szokták alkalmazni a servitia terminust fejezetcím gyanánt. (Ilyenek az öt város urbáriumai is az 1670-es évektől.) A fizikai munka közvetlen befektetése, lekötése az úr üzemében, az úr háztartásában érthetően tolt háttérbe ebben a tekintetben minden más szolgálatot, és sajátította ki magának a kifejezést. Innen pedig nem volt már messze a servitus képzete, melynek tükrében aztán a kimondottan a terhek (még közelebbről a robot) alóli libertas a vele egykorú (tehát korábbi), jószerivel virtuális jobbágyállapot általános fogalmi megragadásává tágult. Ezzel pedig a fogalmi ellentétpár eredeti értelmének egyfajta beszűkült értelmű konkurenciája jött létre, illetve erősödött meg; annak az eredeti, igazi értelemnek, amely a szabadság képzetét a státus alapját képező köteléknek magának, mint egésznek a felbonthatóságához társította, s nem csupán az egyik státuselem ilyen vagy olyan állapotához. Ez a libertas-fogalom azonban, mint mondottuk, csupán „posztumusz jelleggel”, a maga servitus-párjának gyakorlati érvényesülése idején (és annak révén) tudott „feléledni”. A fajsúlyos szóhasználatot a fajsúlyos körülmények vonzották magukhoz, márpedig az öt városiaknak – akiket a szabad költözés tekintetében még csak a kísérlet szintjén sem ért támadás – ez volt a fajsúlyos körülmény. 745
„Ita prodita et perdita est libertas et conversa paulatim in dirum servitii onus.” ÖK 1/104. – nála
tehát viszont éppen az aktuális teherrendszer nincs servitusszá elvonatkoztatva, mint a magisztrátus részéről.
301
A tanúvallomásban találunk egy másik érdekes terminológiai esetet, bár ez már csupán az egyik tanú vallomásában jön elő, holott a társadalmi méretekben normatív szóhasználatot inkább a magisztrátus álláspontja jellemezné jól. Nemes szigeti Tót István idézte fel azt az emlékét, amikor szülei így beszéltek neki: „ez a hely [Sziget] nem volt jobbágyi, hanem az öt máramarosi mezőváros privilegizált volt.”746 Az ellentétpár itt tökéletlen, a két elem nem egymás párdarabja. A második tag más szempontból tanulságos, de a privilegiatus/privilegizált terminus karrierjével később fogunk foglalkozni. Ami itt érdekes, az az, hogy a súlyos jobbágyteher (robotteher) immár a colonicatusszal, azaz a jobbágystátussal magával azonosul. (A mondat a terhekkel kapcsolatban, a terhekre vonatkozó kérdőpontra adott válaszban hangzik el.) Zavarban voltak szemlátomást idősebb Tóték (vagy a fiuk), amikor a korábbi állapotot próbálták ennek fényében megragadni, hiszen az valójában ugyancsak jobbágyi volt. Nem is sikerült jól a dolog, de annyi bizonyos, hogy az öt városi közrendűek korábbi helyzetét valami olyasminek képzelték el, nem kevés joggal, amiben bajosan lehetett a jobbágyi függésnek szembetűnő jelét találni. Hasonló jelenséggel állunk tehát szemben, mint amikor a jobbágy terminust minden megszorítás, minden jelző nélkül, azaz általános jelleggel vonatkoztatták csupán a kimondottan örökös jobbágyokra. (Ez gyakori a korban.) Míg azonban ez esetben legalább az aranyszabadság hiányát érdemesítik arra, hogy az a jobbágystátus megkülönböztetője legyen, a fenti esetben ezt a szerepet a huszti majorföldek megszántása vagy meg nem szántása tölti be.
Az 1702-es taxásodás
Az öt városi közrend úrbéri terhekkel kapcsolatos megpróbáltatásai igen jellemző végkifejlettel, mondhatni ellenhatással zárultak. Előbb azonban egy hatalmas csatát kellett megvívniuk, pontosabban az említett ellenhatás ebből a csatából, az öt városi közrend és a földesúr nagy konfliktusából indult ki. A történet egy teljesen szokványos uralkodói privilégiummegerősítéssel és védlevélkiváltással kezdődött. 1696 nyarán az öt város vezetői összepakolták különféle
746
„Hic locus, inquit, non esset colonicalis, sed quinque oppida Maramarusienses essent
privilegiata.” ÖK 1/104.
302
régi kiváltságleveleiket, valamint azok régebbi megerősítéseit, és néhány küldöttjüket megindították a csomaggal I. Lipót udvarába, hogy a magyar kancellárián királyi átíró megerősítést váltsanak ki az oklevelekre, illetve pontosabban arra az átírásukra, amelyet menet közben a pozsonyi káptalannal kellett elkészíttetniük.747 Kiváltottak továbbá egy védlevelet a huszti vár officiálisainak visszaéléseivel szemben.748 A dolog annyiban mégsem teljesen szokványos, hogy egyrészt az elsőként említett oklevél esetében az öt város privilégium-megerősíttetéseinek sorában példátlan gazdagságú anyagról, a mezővárosok okleveles ládájának csaknem teljes akkori tartalmáról volt szó. A másik figyelemre méltó körülmény pedig az, hogy az útra röviddel azután került sor, hogy II. Apafi Mihály közjogi helyzete megrendült, világossá vált, hogy nem fog Erdélyben fejedelemként uralkodni, a Habsburg hatalomátvétel I. Lipót szuverén uralkodását jelenti majd az ország felett.749 Márpedig II. Apafi Mihály ebben az időben a huszti uradalom földesura volt, így alattvalói csak ekkortól tudhatták, hogy ha ujjat húznak vele, nem a fejedelmükkel teszik – hanem éppen annak ellenfelével. A privilégiummegerősítő oklevél egyébként szövegében teljesen szokványos. A védlevél a huszti vár officiálisai ellen szól, mivel ti. azok az öt város privilégiumaival szemben szokatlan munkákra és taxára kötelezik őket, annak ellenére, hogy – mint mondatják az öt városiak a kancelláriával – a császár az öt város munkaerejét a váradi vár építéséhez rendelte. A csel bámulatos, talán inkább naivitása miatt. Arról van szó ugyanis, hogy a várat az 1680-as évek vége óta – noha az uradalom földesurának tulajdonában volt – a császári hadsereg tartotta megszállva, és császári közegek igazgatása alatt állt. Ezen a változáson kívül azonban az uradalom mint magánbirtok ugyanúgy működött, mint azelőtt. A két, egymástól valójában élesen elváló struktúra közül nyilván csakis a császári közegek rendelhették az öt város közmunkáját a váradi, ugyancsak császári várhoz. (Erről különben más forrásból nem tudunk.) Az irat egyedül ezt a szolgálatot említi konkrétan, az uralkodói kormányzat tehát joggal lehetett abban a hiszemben, hogy saját tisztjeivel szemben ad ki védlevelet a jogos privilégiumok betartására. Hogy pedig a szemlátomást közhatalmi közegek ellenében szóló papírt ne legyen gond megszerezni a saját
747
DRNKK R 2579 1156. sz.
748
ÖK 1/94 (hiteles másolat).
749
Trócsányi: Kormányzat (II.) 213–214. Az év első felében Apafit a főrendek közé sorolták be, és
hűségesküt kellett letennie I. Lipótra. Bécsbe ugyanakkor csak később internálták.
303
főnöküktől, azt az öt városiak azzal támogatták, hogy éppen a váradi várhoz rendelt szolgálatok mérséklését nem kérték, csupán megemlítették, amit pedig kértek, az csupa általános és méltányos dolog: jogos privilégiumok betartása, szokásban nem lévő dolgok (munkák és taxák) felhagyása, mindez bizonyos officiálisok részéről. Innentől pedig: Huszt Huszt, officiális officiális, sanyargatás sanyargatás – gondolhatták a máramarosiak. Az oklevelet a földesúrral, II. Apafi Mihállyal szemben használták fel. Alig tértek haza az öt városi megbízottak a két oklevéllel, a városok minden úrbéri teher viselését teljességgel megtagadták az uradalmi tiszttartók előtt. Mindezt a későbbi iratok tanúsága szerint pontosan a fent említett két oklevélre hivatkozva. És mindezt úgy, hogy a sérelmes állapotokat megelőző (Bethlen István földesurasága előtti) teherrendszer átfogó leírását a megerősítő oklevélben foglalt halomnyi privilégium egyike sem tartalmazta, a védlevél pedig kifejezetten az ususban lévő állapot („privilégiumok”) betartására kötelezett mindenkit; márpedig az usus ekkoriban mintegy háromnegyed évszázada éppen az volt, amit a városok a védlevélre és a másik oklevélre építve frissen megtagadtak. Azt legfeljebb csak néhány parasztember – ámbár helyben bizonyára tekintélyes, önálló gazdák – gondolhatták komolyan, hogy ezzel a módszerrel meg lehet hajlítani Apafi tiszttartóit. Az udvarbíró–földesúr–kancellária riadóláncon keresztül az ügy pillanatok alatt visszajutott a két ominózus oklevél kibocsátójához. Apafi arról sem felejtette el tájékoztatni a kormányzatot, hogy a városok magatartása közvetlenül sérti az uralkodó érdekeit, hiszen a császár savának (sal cameralis) leszállítását is megtagadták – igaz, akkortájt a valóságban legfeljebb sal dominalis létezett, mivel a rónaszéki sóbánya a huszti földesúr tulajdonában állt. A kormányzat éktelen megütközését juttatta kifejezésre a császári oklevelek fonák felhasználása miatt, és mert a városok az eljárás során úgymond nem fedték fel úrbéres helyzetüket (se dominum terrestrem habere non revelassent). A kancellária ezügyben kelt kiadmányain jól átüt a felháborodott hangnem, és egyik a másiknál jobban tobzódik a jobbágyi nyakasság ostorozásában. Konkrét intézkedéseik sorában mindenekelőtt egyértelműsítették, hogy a védlevélnek semmi köze sincs az úrbéri viszonyokhoz, azonfelül pedig – tudtommal anélkül, hogy magukkal a városokkal közvetlenül szóba álltak volna – egyből parancsba adták a vármegyének, hogy ha a városok továbbra is
304
megtagadnák eddigi úrbéri kötelezettségeik teljesítését, akkor akár karhatalommal is kényszerítsék őket.750 Adott körülmények közt nem lehet fajsúlyosabb társadalmi szereplőket elképzelni sem, mint akik az iparos–kereskedő (és részben paraszti) rendtársaik által magukra hagyott, vagyonban súlyosan megfogyatkozott, akkoriban már csak mintegy kétháromszáz háztartásnyi tömeget kitevő öt városi jobbágyközösséggel szemben mozgásba lendültek. De ez akkor is egy jogállami múltjára még sokat adó berendezkedés volt, amiben még bízni lehetett; jogi nyelvű érvek terén pedig ebben az időben már a parasztok is kezdték összeszedni magukat. És ami a fő, a megélhetési viszonyok alakulása folytán – amiről később lesz szó – éppen tetőpontján állt a létharc. A parasztok tehát nem hagyták magukat; és bár a végkifejlet nem eredeti elképzeléseik szerint alakult, az 1702-es kompromisszumos (béke)szerződés értékelésünk szerint számukra volt kedvezőbb. De menjünk sorban. Már a legelső császári parancsot sem hajtották végre, ezért a fejedelem/főrend–földesúr Apafinak újra az udvarban kellett panaszkodnia (ekkor vetette be a sótrükköt), aztán újra ment a brachiale mandatum a vármegyéhez.751 Még abban az évben az öt városiak is küldöttséget menesztettek az udvarba. Előadásuk taktikaváltást tükröz: ha már az usus szerinti úrbéri szolgálatokat nem lehet megtagadni, akkor azt kell bebizonyítani, hogy a fennálló úrbéri teherrendszer abusus. (Apafi beadványában kardinális érv volt, hogy a városok rendes, régi, szokásban lévő úrbéri terhek viselését tagadták meg hirtelenjében.) Ezért kérelmezték, hogy az Apafi által igényelt szolgálatok ususa, azaz tulajdonképpen a városok úrbéri teherrendszerének előtörténete tekintetében tartsanak vizsgálatot. Az uralkodó ezt a kérést méltányosnak találta, a vizsgálatot Máramaros megyével elvégeztette. Az ilyenkor szokásos módon a tanúvallatást az egyik, a kezdeményező (a vizsgálati parancsot kieszközlő) fél kérdőpontjai szerint végezték el. Így már a kérdések is – finoman szólva – egyoldalúan a városok álláspontját sugalmazzák: az öt várost mióta kényszerítik úrbéri szolgálatok (urbarialia servitia – azaz bármilyen
szolgálat!)
teljesítésére
privilégiumaik
ellenére
(„contra
jura
sua
privilegialia”); ki volt a korábbi helyzet első megsértője (violator), és ő milyen terhekre kényszerítette őket; tud-e a tanú róla, hogy az öt város egyetértésével és szabad akaratából
750
MOL A 35 1697. júl. nr. 13. (I. Lipót Máramaros megyének); MOL A 35 1697. szept. nr. 11. (I.
Lipót Máramaros megyének). 751
MOL A 35 1697. szept. nr. 11. (I. Lipót Máramaros megyének).
305
urbárium készült és azt a magisztrátus aláírásával és pecsétjével megerősítette (jól tudhatták, hogy nem, de azt is, hogy ez nem is szükséges az irat érvényéhez).752 Az udvar tehát eleget tett a másik fél, a városiak méltányos kérésének is, és nem tagadta meg tőlük azt, ami igazuk bizonyításához szükségeltetett. A városoknak eközben csak annyi feladatuk volt – a részükre szóló császári parancs szerint –, hogy legalább az ügy eldőltéig viseljék a vita kirobbanása előtti úrbéri terheket.753 Ezt semmibe vették. Apafi panaszkodott, a megye megkapta a harmadik brachiale mandatumot.754 Apafi tiszttartói – a városok szerint – erre olyan úrbéri terheket kezdtek követelni, mint azelőtt soha, ami miatt az udvarnál panaszolták be őket, mire Apafi is kapott parancsot az emberei megfékezésére.755 Az uralkodó a konfliktust már abban az iratban, amelyben a városokat tájékoztatja a vizsgálat tartására vonatkozó kérésük befogadásáról, pernek (lis) nevezi.756 Fórum kijelölésére csak a városiak vizsgálatáról készített jelentés befutása után nem sokkal, a városiak kérésére került sor, amikor is a király egy alkalmi bíróságot delegált az országbíró vezetésével, akinek a szepesi kamarai adminisztrátort, valamint egy-két jogban járatos egyházi és világi férfit kellett volna maga mellé vennie.757 (Azt, hogy az ügy csak ekkor terelődött bírósági útra, alátámasztja az országbíró parancsa Máramaros megyéhez, melyben a korábbi brachiale mandatumok végrehajtását azzal állítja le, hogy az ügy most már peres úton folyik tovább.)758 A kissé lemaradt Apafi azonban, aki a saját vizsgálatát még csak most intézte, tiltakozott a „forum delegatorium” ellen, mire visszavonták az ügyet az országbírótól.759 752
Sz vs lt, Ns ir 1/16 (I. Lipót vizsgálati parancsa Máramaros megyének, 1697. dec. 6.); ÖK 1/104
(a megyei kiküldöttek vizsgálati jelentése I. Lipótnak, 1698. márc. 1.). 753
MOL A 35 1697. dec. nr. 9. (I. Lipót az öt városnak, 1697. dec. 7.).
754
MOL F 234 XIII/b. szekrény fasc. 5. "O" (I. Lipót Máramaros megyéhez, 1698. febr. 18.).
Ekkor a földesúr pontosított: a sószállítás elmaradása a kincstárnak a domus preemptoriáknál okoz kárt. 755
MOL A 35 1698. szept. nr. 62. (I. Lipót II. Apafi Mihálynak, 1698. szept. 30.). Már említi az
ügyet MOL A 35 1698. júl. nr. 3. mell. (I. Lipót az országbírónak, 1698. jún. 6.). 756
MOL A 35 1697. dec. nr. 9. (I. Lipót az öt városnak, 1697. dec. 7.).
757
MOL A 35 1698. júl. nr. 3. mell. (I. Lipót az országbírónak, 1698. jún. 6.). Ld. még MOL A 35
1698. jún. nr. 79. (a Magyar Udvari Kancellária az Udvari Haditanácsnak, 1698. jún. 6.). 758
MOL F 46 1571–1700. nr. 290. (az országbíró Máramaros megyének, 1698. júl. 8.).
759
MOL A 35 1698. júl. nr. 3. (I. Lipót az országbírónak, 1698. júl. 3.). Az irat pár nappal korábbi,
mint az előző jegyzetben idézett irat, de az országbíró nem Bécsben tartózkodott, a változásról még nem tudhatott.
306
Így megint tér nyílt számára az instanciázásra és a megyei karhatalom – immár negyedik – bevettetésére.760 (Ekkor megtudjuk, hogy a korábbi esetekben a katonai beszállásolás terhe és a bűnözők üldözésével kapcsolatos elfoglaltság miatt a megye nem tudott eleget tenni a parancsoknak. Bizonyára maga a megye tájékoztatta így az udvart, de a bemenő irat nem maradt fenn.) Továbbra sem lett semmi eredménye a magas fellépésnek, a városok konokul ragaszkodtak a régi – Bethlen István kora előtti – állapothoz, mely az 1698-as tanúvallatás szerint oly élénken élt, sőt magává a libertasszá nemesült az emlékezetükben; és amelyet oly könnyen engedtek elenyészni akkor, amikor még csak az egyik felsőbbség, a gyengébb, az úrbéres szorítását érezték. Ezután másfél év szünet következett. Apafi látszólag feladta, azt legalábbis biztosan, hogy folyamatosan rajta legyen az ügyön, mint eddig mindig. Közben a tényleges állapot a városok ideáljának felelt meg. 1699 végén a vármegye is felemlegeti, hogy az öt városi közrend egyszerűen kihúzza magát (exuo) Apafi földesúri hatalma alól.761 Ez az utalás már azok között a panaszok között szerepel, melyeket a vármegye a saját nagy csatájuk részeként zúdított a városiakra. Talán éppen az aktivizálta Apafit is, hogy a két-háromszáz paraszt immár Máramaros megyével (is) szemben is frontot nyitott. 1700 elején a földesúr ismét megfutotta a szokásos kört (panasz az udvarnál sóügyi csalétekkel, karhatalmi parancs a megyének).762 Apafi ez alkalommal még arról is gondoskodott, hogy az Udvari Haditanács – Rabutin erdélyi generálison keresztül – eltiltsa a huszti kommendánst és a vár más katonai tisztviselőit, a Főhadbiztosság pedig a máramarosi hadbiztost és egyéb alárendeltjeit attól, hogy segítséget nyújtsanak, ha az öt város hozzájuk futna, vagy hogy akadályozzák a megye karhatalmi fellépését (sőt inkább segítsék azt).763 Az ügyben az erőszakos megoldás eme csúcspontja sajátosan egybeesett a megegyezéses forgatókönyv felmerülésével, mely utóbbi szerint az események kifejlete alakult végül. Az első adatunk arra, hogy a két fél között közvetlen tárgyalás folyt – sőt 760 761
MOL A 35 1698. aug. nr. 33. (I. Lipót Máramaros megyéhez, 1698. aug. 16.). MOL F 46 1571–1700. nr. 623. (Máramaros megye I. Lipóthoz, dn); uo. (I. Lipót a
Guberniumhoz, 1699. dec. 18.). 762
MOL F 234 XIII/b. szekrény fasc. 6. "B" (I. Lipót Máramaros megyéhez, 1700. jan. 28.). Innen
derül ki, hogy az elmúlt másfél évben nem volt neki hasonló akciója, és az is, hogy közben a városok semmiben nem változtattak a magatartásukon. 763
MOL A 35 1700. febr. nr. 49. (a Magyar Udvari Kancellária az Udvari Haditanácsnak, 1700.
febr. 5.); MOL A 35 1700. febr. nr. 49. (a Magyar Udvari Kancellária a Hadbiztosságnak, 1700. febr. 5.).
307
valami számunkra ismeretlen kérdésben egyezség is született – ugyanabból az időből van, amikor Apafi megpróbálkozott a városok felsőbbségi segítséggel történő térdre kényszerítésével (1700. január).764 Komoly szándék átfogó megegyezésre tudtommal tavasszal merült fel. Fráter István, Apafi máramarosi jószágigazgatója – akinél akkoriban öt városi vezetők voltak fogságban – április 30-i levelében írta, miszerint a városiak „emlegettek volna ollyat, hogy meg is alkudnának”, és e célból feljönnének tárgyalni Bécsbe, Apafi akkori lakóhelyére. A földesúr, mint mondja, ehhez nem mutat idegenséget a „mostani időhöz” (azaz a körülményekhez) képest.765 A kezdeményezés tehát a városoké volt. Helyzetük ekkor lehetett a legrosszabb. A helyi nemességgel és a mögöttük álló vármegyével folytatott nagy háború éppen egybeesett a földesúr újabb és szintén minden eddiginél erősebb fellépésével. Vélhetően ez utóbbival, a januárban indított karhatalmi akcióval kapcsolatban ültek a városok vezetői is a huszti tömlöcben. Apafi nyeregben érezte magát: a városi vezetők tárgyalási szándékának megismerése után is teljesen egyenrangúan kezelte még az erőszakos megoldást, sőt épp ekkoriban igyekezett azon, hogy a megyei karhatalomnál hatékonyabb segítséget szerezzen. Ugyanazon levélben,
melyben
kinyilvánítja,
hogy
„nem
idegen”
a
megegyezéshez
a
„körülményekhez képest”, azt is megírja Fráternek, hogy uralkodói parancsot kíván kieszközölni a Guberniumra vagy az Udvari Haditanácsra, hogy segítsenek, valamint azt is megparancsolja, hogy Fráter állítson puskásokat a jószágból a városiak ellen, és – addig is, míg ő az udvarban intézkedik – próbálja meg őket ezzel az „érvvel” engedelmességre kényszeríteni. Nem telt bele néhány nap, és befutott a hír Apafihoz, hogy – tudtommal először – összeszedte magát a vármegye: végbement az executió. A földesúr rögtön írt a tiszttartójának, az előző levélben még opcionálisan egymás mellé rendelt megoldások közül immár csak és pontosan az erőszakosnak a szellemében, hozzátéve, hogy „a szokott szolgálatot rajtok [a városiakon] exigálni minden módon igyekezze”.766
764
DRNKK R 729 40. sz. (II. Apafi Mihály Fráter Istvánhoz, a máramarosi jószágainak
igazgatójához, 1700. jan. 18.) 765
DRNKK R 729 37. sz. (II. Apafi Mihály Fráter Istvánhoz, a máramarosi jószágainak
igazgatójához, 1700. máj. 15.) 766
DRNKK R 729 38. sz. (II. Apafi Mihály Fráter Istvánhoz, a máramarosi jószágainak
igazgatójához, 1700. máj. 26.)
308
Az események folyása nemsokára mégis teljesen a békés megegyezés irányába terelődött, amennyire Apafinak a tiszttartóhoz intézett újabb leveléből meg lehet állapítani (csak a kimenő darabokat ismerjük ugyanis), Fráternek egy röviddel később beérkező jelentése hatására. Az erre válaszoló Apafi-parancs sajnos Fráter érveit nem ismétli meg, de jószágigazgató a városiak tárgyalási szándékának elfogadását javasolhatta urának, ha egyszer az így írt: „nem hogy könyörületességre kellene irántok hajlanom, de semminemű instantiájokat csak meg sem kellene halgatnom, amint hogy az is vala egész szándékom, hogy edgy átallyába csak törvény uttyán igazíttassam el dolgokat, és annak dictamennye szerint másoknakis páldájára minden kedvezés nélkül vegyék el érdemlett jutalmokat”, de „mint hogy látom submissiójokat (noha jobbágyimmal hogy szegődözzem nehezen bírtam reá magamat) már a conveniálástul idegen nem leszek”.767 A szöveg a továbbiakban már kész tényként kezeli a szerződés megkötésére vonatkozó tárgyalásokat, és intézkedik, hogy Fráter bocsássa el a rabokat. Azon felül „vegye szép rendben urbarialis szolgálattyok seriesét és azoknak rendi szerint ollyan calculusát adni, hogy ők se romollyanak jobbanis meg, de énis nevezetes károkat ne vallyak, s arrul is opinióját adni, hogy el mulatott ednihány esztendőbeli szolgálattyok iránt mint lehessen s mit concludálni”.768 A tárgyalások több mint egy évig tartottak. Ebből az időszakból sajnos már csaknem teljesen hiányzik a vonatkozó levelezés, ha volt egyáltalán. Annyit tudunk, hogy éves rendszerességű készpénzes tehermegváltásról folyt az egyeztetés. Egy ideig még egyaránt szóba került telkenkénti és települési (öt városi) szintű kivetés is (5, ill. 3000 forint),769 ahogy az országszerte érvényes terminológia mondja, taxa és summa.770 Végül az öt városi szintű kivetési mód győzött, de hogy ez – a korban már csökkenő népesség mellett – a városoknak volt-e kedvezőbb, vagy éppen a földesúrnak, nem tudni. Az összeget az előbbi változathoz képest jócskán leszállították: végül évi 2000 forintban alkudott meg II. Apafi Mihály névleges fejedelem és az öt máramarosi város.771 Az öt
767
DRNKK R 729 36. sz. (II. Apafi Mihály Fráter Istvánhoz, a máramarosi jószágainak
igazgatójához, 1700. máj. 31.?) 768 769
Uo. DRNKK R 729 39. sz. (II. Apafi Mihály Fráter Istvánhoz, a máramarosi jószágainak
igazgatójához, 1700. nov. 29.) 770
Makkai: Robot, summa, taxa.
771
ÖK 1/122 (az 1702-es megegyezés szövege).
309
település közrendű lakossága úrbéri kötelezettségeit innentől kezdve korszakunk végéig egyetlen, egységes készpénzösszeggel teljesítette évről évre. 772 (A szóban forgó adót ugyanakkor itt taxának vagy cenzusnak nevezték, summának sosem.)
Megjelölés A jobbágy terminust a 17–18. században éppúgy használták becsmérlő szándékkal, mint a parasztot. Erre vonatkozó adatokat már láttunk, most csak azt szeretném kiemelni, hogy az örökös jobbágyság bejövetele (ti. vidéken) sajátos „lehetőséget” adott a dolognak, amennyiben immár a felbonthatatlan lekötelezésből fakadó státus bélyegét is rásüthették egymásra a lakosok. Anyagunkban erre egy adat van: 1758-ban az ugyancsak Szigeten lakó Szalontai Jánost, aki nyilván betelepülő volt, egy helybéli asszony vádolta meg azzal, hogy jobbágyságra köteles ember: „te jobbágy kutya, Károlyi Ferentz úr jobbágya, nem kár volna szekérre rakni, és a városból ki vitetni, megis bizonyittya, tsak Károlyban mehessen, hogy Szalontai uram oda való jobbágy”.773
A jobbágyrend speciális csoportjai A jobbágyterhek növekedése bizonyos, terhek szerint specializált státuscsoportok kialakulásához vezetett. Az igásrobot bevezetésével szokásba jön a mezővárosok közrendű lakosságának „marhás jobbágy” és „gyalog jobbágy” kategóriák szerinti számontartása, amint azt az Apafi-kori urbáriumok mutatják. A kézműipari munkát igénylő jobbágyi szolgáltatásokat részben olyan iparosok teljesítették, akik erre tekintettel mentességet kaptak a többi úrbéri teher alól. Ezeket az
772
Mm m lt, Tárgy sz ir 29. fol. 87v–88r (1702); MOL E 156 fasc. 72. nr. 39. (1744). Ld. továbbá
az 1750-es évek közepén a cenzus körül kirobbant vitát. 773
Sz vs lt, Ns jkv és ir 4. (1758. jún. 29-nél). Az egésznek természetesen csak akkor van értelme,
ha Szalontai olyan Károlyba való jobbágy, aki nem hagyhatta volna el Károlyt.
310
iparos szabadosokat az Apafi-kori urbáriumokban is megtaláljuk. Ekkoriban Visken ácsok és egy fazekas, Técsőn pedig két fazekas volt ilyen státusban.774
A hajdúrend A jobbágyság egyedülállóan nagy mértékben lefűződött csoportja azonban a hajdúrend volt. A hajdúi jogállapotra nézve elsősorban abból az úrbéri szerződésből tájékozódhatunk, melyet 1624-ben kötött egyfelől a huszti uradalom földesura (Bethlen István),
másfelől
azoknak
a
személyeknek
egy
része,
akiket
az
1622-es
nemességvizsgálaton megfosztottak a nemességüktől.775 A szerződő jobbágyrendűek új státusát maga az okirat határozza meg így: hajdú. A szerződés bevezetője arra utal, hogy a hajdúi státusra elsősorban maguk az érintettek törekedtek, ami az előzmények fényében érthető is. A deponált nemesek hajdúvá emelése mögött tehát kevésbé sejthetjük a földesúri birtokpolitikát. Az irat szerint a volt nemesek érdekében még a vármegye is közbenjárt Bethlen Istvánnál. Az oklevelet szentmártonmacskási Macskási Ferenc, bikalyi Vitéz György, bényei Radák István, bilkei Lipcsei András és szigeti Tordai Miklós deák adta ki, akik talán közvetítőként is közreműködtek. (Az első három személy erdélyi ember volt, Lipcsei környékbeli birtokos nemes, Bethlen István familiárisa, Tordai pedig egy tordai származású, Szigetre települt hivatalnok–értelmiségi, egy időben a megye alispánja.) A megállapodást név szerint felsorolt személyek kötötték a földesúrral. Szorosan csak rájuk vonatkozott. De minden bizonnyal ezt a kész mintát követte azoknak a helyzete is, akik a későbbiekben kerültek hajdúi státusba.776 Több hasonló szerződésünk ugyanis nincs, ilyen nagyszabású hajdúvá emelésre bizonyára nem került már sor a huszti uradalomban.
774
MOL E 156 fasc. 148. nr. 11. p. 197., 250–251. Az iparos-szabadosoknak a hazai
jobbágyrendszerben játszott szerepére alapvető: Varga: Jobbágyrendszer. 775
Hajdúrendtartás 1624.
776
A hajdústátusra vonatkozó alábbi szakaszban, ha külön hivatkozás nincs, az adatok az 1624-es
szerződésből származnak (Hajdúrendtartás 1624).
311
Úrbéri terhek
A huszti uradalmi hajdúság úrbéres kötelezettsége a lovas szolgálat volt. Ez – miként a hazai uradalmi hajdúságnál általában – a gyakorlatban elsősorban nem katonai feladatokat jelentett. A legáltalánosabb a levélhordozás, vagyis a postálkodás lehetett, amint az például az 1685-ös urbárium Hosszúmezőnél tett megjegyzéséből kiderül.777 Maga a szerződés ugyancsak a postálkodást emeli ki, de érintőlegesen arról is szól, hogy a hajdúkat háborús időkben közvetlen katonai szolgálatra is igénybe lehetett venni. A szerződés szokás szerint megszabta a szolgálatuk tárgyi feltételeit: kötelesek „jó paripát” tartani, ill. „az szükségnek idején az huszti zászló alatt tartozzanak jó paripával, jó szerszámmal, kópiával, állazós fékkel, katonanyereggel felülni úgy, az mint emberséges katona ember szokott felülni lova hátára az szükségnek idején, és addig szolgálni, még az ország zászlói fenlesznek”. Miközben a levélhordozást ingyen kellett teljesíteniük, hadakozás idején hópénz is járt nekik a földesúrtól, „valamíg az ország lovasai fenlesznek, és valamennyi hópénzt az ország ád sóldosinak”. (Az idézett utalásokból ítélve tehát katonai szerepet jellemzően a fejedelmi hadba indított urasági csapatban kellett vállalniuk.) Eme kötelezettségeket a szerződés szerint a földesúr „huszti gondviselői” hajthatták be, akárcsak minden más jobbágyrendű esetében a maguk úrbéri terheit. Az Apafi-kori urbáriumok szerint a hajdúknak közvetlenül a várkapitány parancsolt.778 A levélhordozási terheket ugyanakkor a saját hadnagyuk oszthatta fel közöttük. A szerződés ebben a tekintetben csak annyit írt elő, hogy a hadnagy a munkabeosztásban „személyválogatás nélkül” járjon el. A hajdúk mindezen szolgálatok ellenében az összes egyéb úrbéri teher alól mentesültek.
777
MOL E 156 148/11 p. 254.
778
MOL E 156 148/11 p. 196. (1684), 252., 254. (1685); MOL E 156 123/3 p. 250. (1685); MOL
E 156 148/11 (1698).
312
Települési terhek
A hajdúknak a települési közösségeik irányában fennálló anyagi terheiről az 1624es szerződés érdemben nem rendelkezett, hisz itt a földesúr és egyes jobbágyai kötöttek megegyezést. Ugyanakkor az Apafi-kori urbáriumokból kiderül, hogy a hajdúknak ismeretlen körülmények között sikerült egyetemleges mentességet kivívniuk a városi terhek alól (vagyis amelyeket a települési vezetés a közösség saját céljainak fedezésére vetett ki). Az uradalom bizonyára támogatta a hozzá bizalmasabb kötelékekkel kötődő hajdúrendű alattvalóit a többi jobbággyal szemben, ráadásul a hajdúk, mint alább tárgyaljuk, joghatóság tekintetében részlegesen amúgy is elkülönültek a települési közösségektől. (Állami adót azonban közrendűként természetesen fizetniük kellett a hajdúknak, hisz ez alól a földesúri rendelkezés nem mentesíthetett.)779
Joghatóság
A hajdúságnak esélye sem volt arra, hogy olyan jelleggel szakadjon el a közrendűek magisztrátusa által gyakorolt joghatóságtól, mint ahogy a nemesek tették (de ők is csak az ötből három városban). Jogszolgáltatási fórumuk valamennyi városban a közrendű bíróság volt. Részleges elválásuk azonban oly magas szintű volt, ami példátlan a közrendűeken belüli speciális státuscsoportok körében, még a sóvágókat is beleértve. Először is a hajdúk pereinek tárgyalásakor hadnagyuk számára helyet kellett biztosítani a törvényszékben bírótársként.780 (Ez az a szint, amelyre a sóvágók is eljutottak.) A városi törvényszéken született elmarasztaló ítéletet azonban a főbíró hajdún
779
Ezt nem csak az Apafi-kori urbáriumok rögzítik, hanem az 1675-ös bizottság is megerősítette,
amikor kimondta, hogy a hajdúknak a közrenddel egyetemben fizetniük kell a török adóba (vagyis tágabban értelmezve állami adót), mivel ez Erdélyben is így van. MOL E 148 1436/27. 780
Hajdúrendtartás 1624. A szöveg vonatkozó szakasza javított, amit a kiadás nem jelez. Az
eredetit (MOL E 148 1436/28) kézbe véve kiderül, hogy „ezen hajdúk hadnagya” helyett eredetileg „az öt [?] városbeli nemes hadnagy” állt, ti. mint akinek a hajdúk pereinek tárgyalásakor részt kell vennie a városi törvényszékén.
313
végre sem hajthatta, ezt a feladatot teljes egészében a hadnagyra kellett bíznia.781 Másodfokon, az úriszéken pedig a hajdúknak sikerült teljesen kizárniuk az „egyszerű” jobbágyokat a felettük való ítélkezésből, és elérték, hogy helyettük igazi nemeseket kelljen bevenni („az törvény[nek] [...] Huszt várában szakadgyon vége, de [...] abban az törvényben paraszt ember ne üllyön, hanem az huszti főgondviselő mindenkor nemes embereket gyüjtsön az ollyan törvényre”).782 Az úriszéki ítélet végrehajtása természetesen hajdú elmarasztalt esetében is maradt az urasági tiszttartó hatáskörében. Az igazgatási jellegű joghatóság tekintetében (amely a kortársak számára a függésnek kevésbé fontos jele volt, mint az igazságszolgáltatás) nem tudunk róla, hogy a hajdúk bármiben is lefűződtek volna a közrendről. Sőt inkább arról van tudomásunk, hogy „az látó-bort, és czégér-pénzt az város bírájának tartozzék [minden hajdú] kezében adni”, azaz a kocsmatartással kapcsolatos eljárást és minőségellenőrzést hajdúk esetében is a városi magisztrátus folytatta le.783 Magának a hajdúhadnagynak a hajdúk feletti önálló joghatóságáról nem tudunk.
A szolgálatvállalási tilalom
A hajdúk bizalmas jellegű, biztonsági kérdéseket is érintő feladatkörére tekintettel a földesúr komolyabb hűségre számított tőlük, mint a közönséges jobbágyoktól. Az 1624es szereződés ezért azt a tilalmat fogalmazta meg számukra, hogy földesuruk engedélye nélkül ne vehessenek fel mástól hópénzt, azaz nem állhattak másnál alkalmazásba.
781
Hajdúrendtartás 1624. Az irat itt „nemes hadnagy”-ot említ, az eredetiben is ez van (MOL E
148 1436/28). Nyilván arról van szó, hogy a szerződés megszövegezője a fenti javítást követően (ld. az előző jegyzetet) itt, a szöveg további részében elmulasztotta folytatni az értelemszerű szövegváltoztatást. A „nemes hadnagy” alatt is tehát a hajdúk hadnagyát kell érteni. 782
Hajdúrendtartás 1624.
783
Hajdúrendtartás 1624.
314
Egzisztencia
A hajdúi státust egy döntő különbség választotta el minden egyéb olyan helyzettől,
amely
speciális
úrbéri
szolgálat
ellenében
járó
általános
úrbéri
tehermentességen alapult. Ez a döntő különbség abban állt, hogy a hajdúi státust nem lehetett egyoldalúan visszavonni, sőt örökölhető volt. Az 1624-es szerződés erre így tér ki: a földesúr „semminémű paraszti szolgálattal nem szolgáltattya sem magokat, sem maradékjokat, [amíg] valakik mind magok, és maradékjok közül is arra [a szerződésben részletezett szolgálatra] elégségesek lesznek”.784 Az egyszer elnyert jogállapotot tehát a földesúr elvben a szolgálat viselésére való képesség fennálltáig garantálta a hajdúnak és utódainak. Az 1624-es szerződésből ugyan nem, de az Apafi-kori urbáriumokból kiderül, hogy a szolgálatra való átmeneti alkalmatlanná válás esetén (pl. a családfő halála, amikor a fiúgyermekek még kicsik) a hajdúcsalád akár pénzen is fogadhatott embert a kötelezettség teljesítésére. Az összeírások is többször említenek özvegyasszonyokat a hajdúk közt, márpedig ők nyilván nem személyesen látták el a státussal járó szolgálatot. Az 1685-ös urbárium azután Hosszúmezőnél elárulja, hogy a hajdúözvegyek egy gyalogot tartoztak kiállítani. A kisebb költséggel járó fegyvernem volt tehát az a kedvezmény, amit az uradalom biztosított az ilyen helyzetbe került hajdúcsaládoknak, míg a fiak legalább valamelyike katonakorba nem ért. Az örökölhetőség tekintetben tehát a hajdústátus a nemességet imitálta. A rekrutációnak azonban nem csupán ez volt a kizárólagos módja. A hajdúságot újonnan is elnyerhették közönséges jobbágyok a földesúrtól. Ilyenek voltak azok az egykori nemesek is, akik az 1624-es szerződést megkötötték. Számukra bizonyára ezzel az aktussal és ezzel az irattal kezdődött a hajdúvilág. Ám rangemelések, ha nem is ebben a dimenzióban, később is történtek. Az 1684-es urbárium például Hosszúmezőnél megjegyzi, hogy az ottani hajdúk közül egyeseket Bethlen István, míg másokat Rhédey Ferenc (földesúr 1648–1667) immunitált.785 A hosszúmezei Csurka Györgyöt pedig 1700as nemeslevelének hivatkozása szerint előzőleg II. Apafi Mihály (1688–1702) tette hajdúvá.786 Sajnos azonban az egyéni hajdúvá emelés, „immunitálás” mikéntjéről nincs adatunk.
784
Hajdúrendtartás 1624.
785
MOL E 156 148/11.
786
Mm m lt, Acta pol. irreg. 73. (18. századi egyszerű másolat).
315
A kialakult hajdústátus zavara
A huszti uradalmi hajdústátus szemlátomást nem változott érdemben az 1624-es „megalapítását” követően. Legfeljebb egy-két újdonság merül fel a későbbi forrásokban, mint amilyen a hajdúözvegyek helyzete (hogy ti. nem estek ki a státusból teherbíró fiúgyermek híján sem) vagy a települési terhek alóli mentesség. De ezek közül is az előbbi aligha lehetett új fejlemény, bizonyára kezdettől fogva hozzátartozott a hajdústátus lényegéhez. A hajdúk nemességszerzésének csaknem teljes hiánya egészen az 1690-es évek második feléig (miközben a „mezei” jobbágyok sokasága szerez nemességet), jelzi, hogy ez a státus aránylag kielégítő is volt az érintettek számára. Amikor aztán a társadalom minden belső frontján megindult a legsúlyosabb összecsapás (a porciózás 1680-as évek végi bejövetelétől kezdve), és amikor azon belül is tetőpontjára hágott a harc hevessége (pár évnyi porciózás után az 1690-es évek második felétől), akkor a helyzet mindkét vonatkozásban megváltozott. A
hajdúk
lábbal
szavazását,
jónéhányuk
ekkoriban
bekövetkezett
nemességszerzését már tárgyaltuk. Ez a státust mint olyat nem érintette. A még mindig bent rekedtek viszont hozzányúltak a másik eszközhöz, a feltételek megváltoztatásához. 1698-ban a hajdúk külön protestációban biztosítják földesurukat a vármegye előtt, hogy kötelezettségük alól nem bújnak ki: „az hajdú renden levő attyafiak azzal mentik m[a]gokot hogy ők valamint az előt régenten, úgy mostis rendelt szolgálattal szolgáltak, mostis szolgállyák, ez után is szolgálni fogják ő nagyságát [II. Apafi Mihályt, a földesurukat]”.787 Azaz: éppenhogy megpróbáltak kibújni. Apafi máramarosi jószágainak tiszttartója, keserűi Fráter István 1700-ban pedig azért jegyeztet be tiltakozást a vármegye jegyzőkönyvébe, mert „az hajdui nevet viselő, de azzal maligne abutáló, és magokat eő [?] nagysága ellen erigáló, s a több városi rend köziben, bírák pálczája alá [korábban] ultro et spontanee bocsátó, és azokat tanácslásokkal, kölcségekkel, fáracságokkal mindenképpen segétő, és ezután elébbeni (ha mi lehetett is) szabadságokat ex[- - -]ló emberek is producáltanak valamely régen exolescált, a' memoria hominum usuban nem forgó transumptumot, akarván ismét magokat annak erejével az bírák pálczája alól (kit nem régen szabad akarattyok szerént ultro subeáltak) kivenni, et in
787
Mm m lt, Jkv IX. p. 63.
316
coetum indubitatorum nobilium aggregálni”.788 Sajnos a hajdúk által törekvéseik alátámasztására előszedett oklevelet nem ismerjük, annyi azonban világos, hogy a városi főbíró joghatósága alól igyekeztek megszabadulni, és átjutni a települési nemesség joghatósági közösségébe. A törekvés sikerrel járt. 1705-ben, II. Rákóczi Ferenc közjogi és földesúri fennhatósága idején, amikor a fejedelem bizottságot rendelt a helyszínre a városok közrendű és nemes lakosai közti vitás kérdések rendezésére, kiderül a bizottsági rendezés okmányának Hosszúmezőre vonatkozó részéből, hogy a hajdúk erre az időre már a nemesi magisztrátus alá kerültek.789 Saját joghatóságot tán meg sem próbáltak alapítani, hisz ebben az időben már nagyon kevés emberből állt a hajdúközösség.
A manumissusok A személyes nemesítésnek a 17. századtól már előfeltétele volt a földesúri manumissio, aminek persze csak akkor volt jelentősége, ha a földesúr nem az uralkodó volt.790 Az öt városból eddig ugyan csak egyetlen manumissionalis került elő,791 de számos egyéb adat is bizonyítja a manumittálás gyakorlatát, legkorábban 1634-től.792 Roppant csekély létszáma és átmeneti jellege ellenére néhány képtelenséget ez a csoport is fel tud mutatni. Előfordult, hogy valaki a manumissionálisát publikáltatta a vármegyén.793 Egy másik alkalommal a vármegye jegyzőkönyvbe foglalt határozatban ismert el a nemesi közösség tagjaként egy olyan személyt, aki még csak manumissióval
788
Mm m lt, Jkv IX. p. 176.
789
MOL E 148 1069/25. Ekkor az oppidánusok megpróbálják visszaszerezni őket. A bizottsági
döntés a problémára gyakorlatilag nem válaszol. Csak annyit mondanak ki – mind az öt városra nézve – hogy a hajdúknak bizonyítaniuk kell a jogállásukat, s aki erre nem képes, visszakerül a közrendbe. 790
Szabó: Jobbágynemesítés 19.
791
MOL E 148 1680/13 (1658).
792
MOL E 148 957/18, 29 (kimutatások a huszti uradalom magánbirtokosai által tett
kegynyilvánításokról, köztük manumissiók); Mm m lt, Acta pol. irreg. 73. (a hosszúmezei Ács avagy Orosz János 1669-es armálisa 18. századi egyszerű másolatban, hivatkozással Bethlen Druzsina manumissiójára); MOL F 1 30. köt. p. 150–151.; MOL E 148 1680/1 (ez az 1634-es adat); MOL E 156 fasc. 123. nr. 3. p. 250. (urbárium bejegyzése, miszerint Visk nemesei Rhédey Ferenc „annuentiájával” kaptak nemeslevelet Apafi fejedelemtől). 793
Ezt tette 1701-ben a técsői Józsa István: Mm m lt, Jkv IX. p. 213.
317
rendelkezett; mint mondják, addig is, míg armálist tud szerezni.794 Egy ilyen manumittáltnak, a már említett Göde Boldizsárnak a birtokképtelenség sem okozott akadályt 1663-ban abban, hogy volt földesurával, Rhédey Ferenccel nemesi jogon kössön zálogüzletet a saját telkére, és váljon ezáltal „közrendű egytelkes nemessé”. (A zálogügylet után persze már sürgőssé vált gondoskodni a kizárólag fejedelemtől elnyerhető kegyről is: 1664-ben állította ki a kancellária Göde armálisát, holott a zálogügylet előtt öt évig jó volt neki anélkül is.)795 A manumissusokkal olyan réteg jelent meg, még ha nagyon halványan is, melynek státusa a jobbágyság és nemesség kialakulása előtti közszabadokéra emlékeztetett (volna), de azzal természetesen semmilyen összefüggésben sem állt.
Rendi differenciálódás és közösségi szervezet A nemesség Amint láttuk, Huszton és Szigeten a 15. század második felétől megjelenő nemesi réteg – státusával összhangban – nem tartozott a közrendű magisztrátus joghatósága alá. Ekkor még a nemesek törpe kisebbséget képeztek a lakóhelyükön, és semmi jelét nem mutatták annak, hogy igényelték volna a települési szintű joghatóság megszervezését önmaguk felett. Hírlapi forrásból ismerünk ugyan egy adatot, miszerint Szigeten 1598ban volt a nemeseknek egy „kapitánya”, de ez nem tűnik hitelesnek.796 Így aztán minden bizonnyal a magyarországi nemesség szokásos jogszolgáltatási fórumai, a vármegye és a királyi udvar elé vitték peres ügyeiket. Ez a helyzet megváltozott, amint a nemesség elszaporodása helyi szinten is tömeges méreteket öltött, és egyúttal a folyamat nagy mértékben kiterjedt a dolgozó
794
Mm m lt, Jkv VIII. p. 15. (1691).
795
MOL E 148 1680/13–17. A nemeslevél egyértelműen utal rá, hogy Göde mindaddig ignobilis
volt: MOL F 1 30. köt. p. 899–900. 796
P. Szathmáry i. m. Az adat bizonyára Sziget közrendű magisztrátusának akkor még meglévő
1580 és 1614 közötti jegyzőkönyveiből származik. (Ld. Századok 23. [1889] pótfüzet 100.) P. Szathmáry ugyanis ismerhette ezt az iratot, közleményében olyan egyéb adatok vannak, melyek nyilvánvalóan az említett jegyzőkönyvekből származnak (pl. városi törvényszéki ítélet, városi tanácsi határozat).
318
rétegre, amelynek tagjai a minap még a lakóhelyi magisztrátus előtt intézték az ügyeiket. A nemességbe frissen felemelkedett kétkezi gazdanép – a régebbi, más társadalmi közegből eredő nemesekhez hasonlóan – szintén érvényesíteni kívánta azt a státusával járó lehetőséget, hogy ne kelljen elfogadnia közrendű személyek (a tegnapi bírótársak) joghatóságát. Egyúttal azonban ez a csoport azt is igényelte, hogy ügyei java részét az addigi helyzetnek megfelelően települési szinten intézzék el. Visken és Técsőn, mint láttuk, a helyi gazdaparasztság közrenden maradt tekintélyes része már magát a joghatósági kiválást is sikeresen megakadályozta, és így e városokban természetesen települési szintű nemesi törvényszék létrehozására sem került sor. Szigeten, ahol a közrendű magisztrátus joghatóságán kívül álló nemesség már korábban is volt, az önálló gazdálkodói réteg pedig hatalmas arányokban lépett át a harcosrendbe, semmi sem állta útját a közrendű joghatóság lerázásának és egy nemesi jellegű új helyi szék létrehozásának. Ugyanez történt Huszton, bár ott mind az eredeti közrend, mind a megszaporodott nemesség társadalmi háttere összetettebb volt, és a közrendű gazdatársadalom útja sem a nemességbe vezetett (hanem inkább a szétszóratásba, jelentős részben jövevényeknek adva át a helyét). Úgy látszik tehát, hogy ebben a városban a nemesség körében annak ellenére merült fel igény települési törvényszékre, hogy a nemesség meghatározó részét nem dolgozók, hanem az uradalmi szolgálatban állók tették ki, ámbár létszámban ebben a korban már jócskán gyarapodva. Végül hasonlóan alakult a helyzet Hosszúmezőn is, amely szempontunkból egyfajta köztes helyet foglalt el: a közrendű oldalon helyi viszonylatban erősebb gazdaréteg maradt, mint Szigeten vagy Huszton (és ezen városokkal ellentétben korábbi eredetű, nem dolgozó nemesség sem volt), ugyanakkor a nemesedés folyamata hamarabb indult és nagyobb mértékig jutott, mint Visken és Técsőn (ráadásul ezen városokkal ellentétben részben tanult hivatalviselők révén). Ahol tehát a közrenddel szembeni erőviszonyok függvényében a nemesség ki tudott szabadulni a közrendű joghatóság alól, ott korszakunkban települési szintű joghatóságot is kialakított magának, még Huszton is, ahol a három szóban forgó település közül a legkevésbé jellemezte a dolgozói foglalkozás a nemességet. A
nemesség
települési
szervezete
az
első
perctől
fogva
ellátott
az
igazságszolgáltatáson túlmenő feladatokat, akárcsak a közrendű települési magisztrátusok vagy a vármegye. Az ilyesfajta igazgatási és intézményfenntartói tevékenységre a 319
települési keretek nyomták rá a bélyegüket, miáltal az összességében gyakorlatilag megegyezett a közrendű települési magisztrátusok hasonló működésével, miközben jócskán eltért a vármegyéétől.797 A nemesi kommunitás részt vett a helyi egyház fenntartásában (papot, iskolamestert, kántort fogadott vagy marasztott, gondoskodott a helyi egyház dézsma- és más bevételeinek behajtásáról, kezeléséről,798 rendelkezett az egyház vagyonáról, órást fogadott a templomtorony javítására, megszervezte a templom, parókia, iskola, temető körüli közmunkát); Szigeten ispotályt tartott fenn (tiltakozik az ispotály malmának okozott kár miatt,799 malomkövet hozat hozzá, rétet ad a malomnál szolgáló taligás ökrök teleltetésére, megint máskor bérbe adja a malmot); külső érdekképviseletként vagy belső szabályozóként fellépett a gazdálkodást érintő közérdekű kérdésekben (védelmezte a település határvonalát,800 kijelölte a határhasználat rendjét, mint például szántás elrendelése az őszi búza alá, vetésvédelem, a közföldeken előforduló gyümölcsfák védelme, szabályozta a mezőgazdasági munkabéreket, javíttatta az utakat a nagy mezőgazdasági munkaidények előtt, ügyelt a szabályos mértékekre, kereskedelmi engedélyt bocsátott ki idegeneknek, szabályozta a mészárszékek, kocsmák árait és ellenőrizte a minőséget); megpróbálta elejét venni a közrend felborulásának (tűzvédelem, utcai vízfolyások elvezetése, a városba érkező idegenek szemmeltartása, a tolvajok elleni éjjeli őrzés megszervezése) stb. A kommunitás „településies” jellege visszatükröződött az érintettek tudatában is, akár nemesekről volt szó, akár nem. A helyi nemesi közösség ugyanúgy azonosította magát a várossal, mint a közrendű. Magyar szövegkörnyezetben számtalanszor használják ezt a kifejezést egyértelműen az elvont intézményre, és nem a valóságos településre vonatkozóan („nemes város” összetételben is, de máskor a megkülönböztető
797
Az alábbiakra – ahol külön hivatkozás nincs – ld. Corp. Stat. III. 641. (a szigeti nemesség
statútuma, 1652); HREk (a huszti nemesi közösség jegyzőkönyve) p. 13–14., 48., 63., 65–66. (a nemesi tanács jegyzőkönyve 1656-tól); Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 9. (a nemesi tanács jegyzőkönyve 1679–1693); Sz vs lt, Ns jkv és ir 2–4. passim (a nemesi tanács jegyzőkönyvei 1727-től kezdődően). 798
MOL E 148 1865/28 p. 13. (4. mell.) (záloglevél, 1735). Az iratban utalás a restanciában
maradt szigeti egyházfi házának lefoglalására a nemes közösség részéről. 799
Mm m lt, Jkv IX. köt. p. 45.
800
MOL R 293 14. d. Mm. m. 1713. jún. 21-nél (Máramaros megye követutasítása a szebeni
országgyűlésre, 1713). Tartalmazza a huszti nemesség panaszát a Perényiek ellen, akik egy nagy darab földet akarnak a kirvai határhoz kapcsolni a husztiból.
320
jelző nélkül). Hasonló azonosításra német nyelvű példánk is van, egy helyben szolgáló kincstári tisztviselőtől.801 Latin szövegben viszont a településmegjelölésből eredő megfelelő elnevezések rendkívül ritkák a nemes magisztrátusra, közülük is csak az oppidum fordul elő, a civitas ebben a korban már nem. Inkább külső tényezők (vármegye, kormányzat) használják, a nemesek önmagukra alig.802 Ennek oka bizonyára az, hogy a latint inkább a hivatalosságban, a jogi jelentőségű iratokban használták, ilyen szövegkörnyezetben pedig igyekeztek egzakt módon megkülönböztetni magukat a továbbra is működő közrendű közösségtől. Ezért inkább a rendi helyzetre is utaló pontos megjelölést alkalmazzák (universitas/communitas nobilium, pl. Szigetiensium),803 esetleg csak a rendi csoportra utaló elnevezést használnak, de a szövegkörnyezet alapján értve alatta a települési közösségi intézményt (nobilitas, nobiles; különösen a tisztségnevekben: pl. ductor nobilium, notarius nobilitatis), megint máskor – a közrendű magisztrátus megnevezésénél is szokásban lévő módszerrel – a tisztviselői kart körülíró intitulációval élnek (ductor et duodecim assessores stb.).804 Ugyancsak használatos volt a nemesi tanács jogszolgáltató jellegét kiemelő sedes judiciaria (törvényszék) elnevezés, mely nyilván a vármegye mintájára terjedt el, hisz a közrendű magisztrátusoknál nem használták, noha az éppúgy elsősorban törvényszék volt.805
801
MOL E 148 63/8 p. 32–33. (záloglevél jegyzete, 1712 után) (a nemes magisztrátust Marktnak
nevezi Edelbeck sótiszt, 1712 után, Sziget). 802
Külső tényezőktől: MOL F 46 1731. nr. 396. (tanúvallatási jelentés vármegyei tisztektől)
(nemesi ülnök mint az oppidum ülnöke, 1731, Sziget); HkA HfU 1748. máj. 9. (r. Nr. 811. fol. 133r–134v) (a Magyar Udvari Kancellária az Udvari Kamarának) (a nemesség jegyzője mint az oppidum jegyzője, 1748, Sziget). Önelnevezésként: MOL E 148 1812/23 (záloglevél) (nemesi ülnök mint az oppidum ülnöke, 1685, Sziget); MOL E 148 1812/22 (záloglevél) (nemesi ülnök mint az oppidum ülnöke, 1693, Sziget); Sz vs lt, Ns jkv és ir 4., 1758. szept. 27-nél (a nemesi tanács jegyzőkönyve) (a nemesség ügyésze mint az oppidum ügyésze). 803
Kivételesen félig magyarítva („nemes universitássunk”) is (1734, Sziget): MOL E 148 1865/45
804
Ilyen típusú az egyik legkorábbi nemesi közösségi intituláció: „ductor nobilium et jurati
p. 78. coassessores caeterique universi nobiles in oppido Zigett existentes et commorantes”. Sz vs lt, Ns ir 2/4 (követutasítás, 1622). 805
Pl. MOL E 148 63/8 p. 32–33. (záloglevél jegyzete, 1712); MOL E 148 1865/30 p. 51–53.
(ítéletlevél, 1717) (itt kombinálva a ductor et assessores-típussal: ductor primarius sedriae nobilitatis Szigetiensis caeterique jurati sedriae assessores).
321
Az öt városi nemesség települési közösségi szervezetének legfőbb eltérése a közrendű magisztrátusoktól (és a vármegyétől) az volt mindhárom városban, hogy a tisztán joghatósági feladatokat ellátó törvényszék nem különült el élesen, méghozzá az igazgatási jellegű döntésekre jogosult tanácstól. Az egyszemélyi vezető mellett tehát csupán egyetlen egységes kollegiális testület működött, tizenkét azonos minőségű taggal, amely tanács a települési nemesi közösség minden hatáskörét gyakorolta. Ez elütött az öt városi közrendű magisztrátusok szerkezetétől, amelyben élesen elvált a bíró és négy segédbírája alkotta törvényszék a nagyobb létszámú tanácstól, más vidékek közrendű települési közösségeinél ugyanakkor gyakorinak számított ez a megoldás. Így a három város
nemesi
közösségének
szerkezete
általában
mégis
inkább
a
közrendű
magisztrátusokra emlékeztetett, mintsem a vármegyéére (nem beszélve a szintén településies jellegű kisebb, beosztott tisztviselőkre). A települési nemesség annál inkább igyekezett elszakadni a közrendűektől (és részben legalábbis vármegyei mintákat követni) az elnevezésekben. A tanácstagokat – a közrendűeknél alkalmazott elnevezésektől teljesen függetlenül, a nemesi vármegye törvényszéki bírótársainak mintájára – ülnököknek (assessores) nevezték. A szervezet élén a nemeseknél nem (fő)bíró, hanem (fő)hadnagy (ductor [primarius]) állt, aki mellett alhadnagy (viceductor) is működött, sőt Huszton rendszerint két alhadnagyot is választottak (az ennek megfelelő poszt a közrendűeknél hiányzott).806 Itt a nemesség katonai normái köszönnek vissza. Az ispán elnevezést mégsem használhatták, annál is inkább, mivel a nemesség valamennyi tisztjét szabadon választotta, függetlenül attól, hogy erre vonatkozóan egy darab papírjuk sem volt. A „központi” városigazgatás egyéb tisztviselőit csak Szigetről ismerjük pontosabban. Ezek a posztok – részben vagy egészben – gyakorlatilag mind jövedelem-, illetve vagyongazdálkodási jellegűek voltak: a vásárbíró, az adószedők, intézményi szinten pedig az egyházfi (kurátor). Általános jövedelem-, illetve vagyongazdálkodási tiszt nem volt Szigeten, a nemesség javainak és pénztárának kezelése a hadnagy hatáskörébe tartozott (ez alól a nemesség csak az 1757-es határozatával mentette fel a őt).807 A területi igazgatás alapvetően rendészeti természetű volt, ide a tizedesek tartoznak. 806
HREk (a huszti nemesi közösség jegyzőkönyve) passim.
807
Sz vs lt, Ns jkv és ir 4., 1757. jan. 1-nél (a nemesi tanács jegyzőkönyve).
322
Az alkalmazottak között ki kell emelni a jegyzőt, sőt aljegyzőről is tudunk. A többiek – akiket gyakorlatilag megint csak Szigetről ismerünk – rendészeti-karhatalmi feladatot láttak el (strázsák, csákányosok, hajdúk, határkerülők stb.). Kivételesen tartott a szigeti
nemesség alkalmazottat
egyetlen gazdálkodó
üzemében, a kocsmában
(máskülönben ugyanis árendába adták azt).808 A nemesi magisztrátusokat a közrendűhöz hasonlóan évente (ámde újévkor) választották.809
A közrendű közösségek sorvadása A 17–18. századi közrendű magisztrátusok ugyan minden városban egyenes utódai voltak a korábbi századok egyetlen települési közösségének, de ahol a mögöttük álló társadalmi csoport drasztikusan átalakult, ott ez a folyamat a közösségi szervezet felépítésére is kihatott. Huszton 1674-ben még legalább a törvényszék a régi formáját mutatja,810 az 1715-ös és az 1728-as összeírás idején viszont a közrendű városvezetés már egy főbíróból, két judex minorból (nyilván az esküdtbírák) és hat esküdtből állt csupán. 1711 júniusában Szigeten és Hosszúmezőn egyáltalán nem is volt hivatalban közrendű magisztrátus, bár ez a katonai–politikai eseményekkel is összefügghet, már csak azért is, mert Hosszúmezőnek akkoriban is volt számottevő közrendű társadalma.811 Ehhez képest a nagy parasztvárosok, Visk és Técső szervezetei, melyek mellett nemes közösség sem tudott kialakulni, alapjában őrizték a régi társadalmi struktúrára jellemző képet. 1729-ben Técsőn például főbíró, négy esküdt bíró és nyolc tanácsos volt. A kontrakció tehát csak abban állt, hogy a képviselőtestületi tagok immár nem
808
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2–4. passim (a nemesi tanács jegyzőkönyvei, 1727-től).
809
Szigetre: Corp. Stat. III. 640–641. Husztra: HREk (a huszti nemesi közösség jegyzőkönyve)
810
DRNKK R 2579 791. sz. (ítéletlevél). Az intitulációban a főbíró mellett négy esküdt tanácsos és
passim. egy esküdt polgár – az előbbiek tehát nyilván valójában az esküdt bírák voltak, utóbbi pedig a tanácsos. Tudtunkkal egyedi megoldás, hogy a törvényszékbe egy tanácsost is bevontak. 811
MOL P 397 V. sor. "D" tétel (226. d.) (a huszti uradalom urbáriuma, 1711).
323
egymagukban voltak tizenketten, hanem csupán a törvényszéki tagok számát egészítették ki velük tizenkettőre.812 Ebben a korban tűnik fel először olyasmi, hogy a magisztrátusi tagok közül valakit a (fő)bíró mellé helyeznek második emberként (judex secundarius Hosszúmezőn, 1729).813
Fél- és negyedmegoldások A hajdúknak, akik a közrenden belüli lefűződés ismert maximumát érték el, ugyancsak volt közösségi szervezetük, amit önmagában az is feltételez, hogy saját soraikból származó bírótárssal képviseltethették magukat a városi törvényszékben. A hajdúkat illetően speciális igazgatási feladat is felmerült a státusukhoz tartozó úrbéres kötelezettségekből következően: valakinek be kellett osztania közöttük az urasági tiszttartó által kiszabott feladatokat. Ahogyan a sokkal fejlettebb közrendű és nemesi közösségi szervezet esetében is, úgy a hajdúk esetében is egy kézben összpontosult a két feladat, a hajdúhadnagyéban (ductor).814 Ugyancsak az úrbéri terheknek a növekedéssel együttes sajátos polarizálódása keletkeztetett a 17. században közösségi szervezetet a técsői libertinus ácsoknál, ám csupán a munkavezetés (ill. természetesen az érdekképviselet) erejéig, egyetlen személy képében. Ő volt az ácsbíró.815
Közös ügyek A joghatóságot, minthogy egyedi felek közötti jogvitákra vonatkozott, könnyen tisztába lehetett tenni, vegyes perek esetén eligazított az alperesi szerepben lévő fél státusa. Ellenben a településen belüli igazgatási és intézményfenntartói feladat- és hatáskörök egy része jellegénél fogva oszthatatlan volt. Az ezekből való részesedésre az 812
ÖK 1/159 (bérleti szerződés) (kiadja a magisztrátus).
813
ÖK 1/161 (kiváltságlevél megerősítése, 1729).
814
Hajdúrendtartás 1624.
815
MOL E 156 fasc. 123. nr. 3. p. 251. (1685).
324
újdonsült rendi-települési közösségek mindjárt igényt tartottak, s ha akár csak részlegesen sikert arattak, máris megosztották, részlegessé tették a korábban még egyedüli közrendű magisztrátus vonatkozó hatáskörét. Az oszthatatlan hatáskörök alakulása a települési szinten egymás mellett működő rendi közösségek között érdekes képet nyújt: átmeneti megoldásokat mutat és tükrözi az ezen szervezetek mögött álló tényleges társadalmi csoportok összetételének finomabb változásait. A települési szintű párhuzamos rendi közösségi szervezetek létrejöttéből (Szigeten, Huszton és Hosszúmezőn) ugyanis nem „magától” adódott az oszthatatlan ügyek feletti rendelkezés valamiféle „igazságos” (egyenlő) gyakorlása. A téma harci terep volt a felek között, noha mindazon esetekben, amikor a viszonyokba bepillantást nyerünk, az ügy általában persze éppen valamelyik nyugvópontján állt. Arra, hogy a nemesek valamiféle beleszólást követelnek maguknak a város ilyetén ügyeibe, már a szervezett nemesi közösségek létrejötte előtti időből vannak adatok, de csak a 16. század végétől. A dolog abból adódott, hogy a nemesek bizonyos – nem joghatósági – kérdésekben saját érdekükben együttműködtek a városiakkal, illetve városi intézményeket használtak. Sziget két korabeli statútuma lehet erre a példa. 1603-ban a szigeti nemesek és városiak közösen állítottak gondviselőt a cégérpénz és a temetésre való pénz kezelésére.816 Szigeten 1652-ben a nemesek, közrendűek és hajdúk, 1669-ben pedig a nemesek és a közrendűek közösen alkottak statútumokat.817 Szigeten 1640-ben a határvonal védelmével kapcsolatban közösen intézkedtek a két magisztrátus képviselői (együtt vitték el a Kabolapatakkal kötött határszerződést átíratni a kolozsmonostori konventhez).818 1692-ben Szigeten a céhes csizmadiák és vargák vitájában a három rend: nemesek, hajdúk és közrendűek együttesen döntöttek.819 Huszton az 1650-es években a földesúr által kibocsátott utasítás kötelezte a két magisztrátust, hogy működjenek együtt a templom, a paplak és az iskola épületének karbantartásában, valamint a határ oltalmazásában.820 Az utóbbi kérdésben még a 18. századi Szigeten is számolt a nemesség az ottani közrendű közösséggel, mely az öt városban akkor már a leggyengébb volt: a nemesi hadnagynak hivatalba lépésekor arra kellett felesküdnie, hogy a határ és a tilalmas
816
Corp. Stat. III. 576–577.
817
Corp. Stat. III. 630., 667.
818
LGy 25., további jelzet nélkül.
819
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 177. (a nemesi tanács jegyzőkönyve).
820
HREk (a huszti nemesi közösség jegyzőkönyve) p. 1–4. (hadnagyi instrukció, 1659).
325
őrzésében
a
bíróval
egyetért
(azaz
együttműködik),821
határkerülőket
pedig
hangsúlyozottan mindkét magisztrátus állított a maga részéről.822 Ez utóbbi azonban inkább teher volt, és jellemző a rá vonatkozó adat: a nemesség, miután a maga részéről választott két határkerülőt, arról határozott saját hatáskörében és saját jegyzőkönyvébe bevezetve, hogy a közrendnek is kell kerülőt állítania. Találunk adatot azonban arra is, hogy az egyházfenntartás kérdéseinél is számba vették a közrendet: 1739-ben velük együtt küldenek ki megbízottakat a városhatár Tiszán túl fekvő kicsiny darabkáján történő dézsmabeszedéssel kapcsolatban.823 Az
irtásengedélyezés
szilárdan
megmaradt
a
közrendű
magisztrátusok
hatáskörében. Még nemes emberek is a „parasztrendűektől” kértek ilyen papirost.824 Az egyazon településen működő többféle települési közösség létrejöttével közös fórumok is kialakultak. Ezek az öt közrendű város közösségéhez hasonlóan másodlagos jellegűek voltak, azaz nem volt külön tisztikaruk, nem a lakosok közvetlen képviseleteiként működtek különálló választási rendszerrel, hanem az egyes településirendi közösségek tagjaiból álltak. Az öt (közrendű) város közös szervezetével ellentétben – amelyben a városok részéről szűk körű delegációk vettek részt – ezeken a településen belüli közös fórumokon az egyes érintett magisztrátusok tagjai olykor teljes létszámban megjelentek. Másfelől viszont a rendi határokon átnyúló együttműködés nem annyira a közös külső érdekérvényesítés iránti igényből fakadt – mint az öt város szervezete esetében –, mint inkább a fent ismertetett „közös ügyek” okozta kényszerből. Rendileg
vegyes
testületek
működésről
egyrészt
ezekkel
az
ügyekkel
összefüggésben tudunk. 1595-ben, amikor a helyi nemeseknek még nem volt közösségi szervezete, a közrendű tanács a „nemes urakkal” és a pappal közösen hoz statútumot.825 1689-ben ex sede juridicali (?) nobilium, civium et hayd[onum] hoznak közös statútumot.826 A szigeti egyháznak járó Tiszán túli tizedek ügyében 1739-ben a 821
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2., számozatlan lapok a kötet elején (hadnagyi esküformula a nemesi tanács
jegyzőkönyvében, 1727); Sz vs lt, Ns jkv és ir 3., a kötet elején (hadnagyi esküformula a nemesi tanács jegyzőkönyvében, 1739). 822
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 76. (a nemesi tanács jegyzőkönyve, 1731-es bejegyzés).
823
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3., 1739. aug. 15-nél (a nemesi tanács jegyzőkönyve).
824
MOL E 148 1865/45 p. 63–64. (irtásengedély, 1737, Sziget).
825
Corp. Stat. III. 573–575.
826
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 127–128. (a nemesi tanács jegyzőkönyve).
326
congregatio nobilium et oppidanorum küldi ki az említett megbízottakat, ami alatt a két magisztrátus közös ülését kell értenünk, mert túl jelentéktelen ügyről van szó ahhoz, hogy népgyűlésnek tartsuk.827 Nemcsak ez adott azonban alkalmat arra, hogy a rendi alapon elkülönült települési közösségek vezetői összedugják a fejüket. Olykor szükség volt ilyesmire joghatóság gyakorlása, azaz igazságszolgáltatás céljából is. Rendesen két eset teremthetett erre alkalmat. Az egyik a halálbüntetéssel fenyegetett cselekmények tárgyalása a nemesi magisztrátus által, ahová ugyanis meghívták a közrendű magisztrátus képviselőjét. (Valójában ugyanis csak a közrendű magisztrátusnak volt pallosjoga.) Ám hogy az oppidánus főbíró ténylegesen milyen szerepet játszott, nem tudjuk.828 A másik a céhek feletti ítélkezés, ezek a szervezetek ugyanis nem voltak rendileg osztottak, a céhek egészét érintő ügyek ezért éppúgy tartozhattak a közrendű, mint a nemes magisztrátus alá. 1692-ben például szigeti csizmadiák és a vargák közti igazságtevésnél jelen van a teljes nemesi magisztrátus, valamint a közrendű főbíró és egy tanácsos, a hajdúk képviseletében pedig egy tizedes.829 1665-ben Szigeten a közrendű, a nemes magisztrátus és a hajdúk közös törvényszéke előtt folyik egy per.830 Huszton 1737-ben „az város nemesi és városi rendekbül álló közönséges gyűlésé”-t használja ki egy nemes, hogy protestációt jelentsen be.831
827
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3., 1739. aug. 15-nél (a nemesi tanács jegyzőkönyve).
828
Egy konkrét példa: Sz vs lt, Ns jkv és ir 4., 1758. márc. 6-ánál (házasságtörési per). Itt az
oppidánusok részéről csak a főbíró ült be a törvényszékbe. 829
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 177. (a nemesi tanács jegyzőkönyve).
830
MOL E 148 1865/22 p. 20–22. (4. avagy „E” mell.) (ítéletlevél). A testületet egészben nem
illetik névvel. Fogottbírák nem lehetnek, mert az ítéletlevelet a városi pecsét alatt adják ki. Az ügy nem főbenjáró. 831
HREk (a huszti nemesi közösség jegyzőkönyve) p. 71.
327
FOGLALKOZÁS – (JÖVEDELEM) A foglalkozási szerkezet változásai A 16. század végétől kezdődő korszak társadalmi mobilitásának van egy szembeszökő eltérése a megelőző korszakétól (15. század második fele–17. század eleje). A korábban egyeduralkodó „intergenerációs” mobilitással szemben lépten nyomon az „intragenerációs” mobilitás eseteivel találkozunk. Nem volt már elég sok ember számára, hogy gyermekét – azaz ebben a társadalomban a fiát – építse föl egy más életmódra, maga szánta rá magát arra, hogy változtasson foglalkozásán. Előző mobilitási fejezetünkben, ahol a státusváltásokról esett szó, gyakorlatilag csak ilyesfajta mobilitással ismerkedtünk, méghozzá tömeges méretekben; és éppen a legmagasabbra vezető emelkedés, a nemességszerzés volt a legtömegesebb. A foglalkozási mobilitás ehhez képest jóval szűkebb kört érintett. Mégis, a kor mobilitási folyamatainak hátteréről a foglalkozásváltások alkalmasint többet árulnak el, legalábbis tisztább kapcsolatban állnak vele. Míg ugyanis a státusok származékos normák, alapjuk különféle (pl. a társadalmi funkció honvédelmi vagy dolgozói jellege, egyénileg vállalt lekötelezések, vagy akár a lakóingatlan-tulajdon, mint a zsellérek esetében stb.), és a hozzájuk fűződő normatív következmények is aránylag sokrétűek, addig a foglalkozás az, ami: a megélhetési mód közvetlenül. Aki e téren a lábával szavaz, erről a kérdésről szavaz. (Nem feltétlenül független e kérdéstől a státusváltás sem. Bár önmagában nem hoz új jövedelmet, még a legmagasabb, a nemességszerzés sem, de terhek alól mentesíthetett vagy jogosultságot teremthetett azokra a jövedelmi forrásokra, melyeket a társadalom bizonyos státusok számára tartott fenn). Persze a foglalkozási mobilitás nem csupán kényszerből eredhet, hanem telhetetlenségből is. Az utóbbi esetben azonban rendszerint bővítésről, nem pedig váltásról van szó.
328
Esetek A nemesség elégtelensége Amint láttuk, a státusváltáson ügyködők döntően önállók–vállalkozók voltak. Ők azonban a jelek szerint nem csupán, sőt nem elsősorban személyi állapotukkal, hanem megélhetési forrásaikkal voltak elégedetlenek. De mit tegyen az, akinek kezd elégtelenné válni a haszon? A lehetőségek tárháza elvben széles, az üzemgazdálkodáson kívül nem egy jövedelemszerzési mód képzelhető még el. És ezek a bevételek tekintetében egytől egyig kevésbé kockázatosak, mint az üzemgazdálkodás. A választás alulról persze többrétűen korlátozott volt. Az elvben elképzelhető megélhetési módok közül egyesek kívül álltak a jogon, a társadalom tiltotta őket (lopás), és a büntetés kockázata legalábbis összevethető volt azzal a kockázattal, amit az üzemi bevétel megingása jelentett. Megint mások, mint a szociális járadék (ispotályok) vagy a fizikai bérmunka csupán szégyenletesek voltak, igaz, ez a szempont a létbiztonságnak nem is hat olyan alacsony szintjéig, mint az előző. Végül, figyelembe véve azt a módot, ahogyan a dolgozók közvéleménye az idegen kenyéren élést megítélte, enyhe lenézéssel még a nem fizikai bérmunkásoknak is szembesülniük kellett. Az önállói–vállalkozói társadalom felső része, legsikeresebb gazdálkodói természetesen nem ebből az irányból vették napirendre a kérdést, hanem épp ellenkezőleg, felülről. Márpedig a rendi társadalom még érvényesülő berendezkedésében mind az előkelőség, mind az anyagi biztonság szempontjából ugyanaz a megélhetési mód állt a csúcson: az úrbéri járadék. Az üzemgazdálkodók csoportjában a birtokos nemességig vivő pályák aránya persze nagyságrenddel kisebb, mint a korábban megismert öt városi származású uralkodói hivatalnokok között, vagy akár a 16. század végétől kezdődő korszak hasonló uralkodói (vagy akár nagyúri) szolgálatvállalói körében (akikről még szó lesz). Ez érthető is: azok számára, akik a birtokadomány vagy akár a birtokelidegenítő ügylet kegyének lehetséges forrásai felé nem építettek ki közvetlen személyes kapcsolatokat, csak nehezebben járható utakat találhattak a jobbágyszerzéshez.
329
Az
üzemgazdálkodók
birtokos
nemessé
válásának
legszembetűnőbb
jellegzetessége azonban az, hogy az ilyen esetek jellegzetesen egy körülhatárolható, aránylag rövid időszakhoz kapcsolódnak, a 16. század végétől útnak induló összetett társadalmi változások első évtizedeihez. Sajnos csak rendkívül távolról tudjuk megközelíteni a 16. század végi Huszt társadalmának egy a maga korában minden bizonnyal nevezetes alakját, Kovászói Tamást. Neve egyértelműen beköltözőre utal (Kovászó Dél-Beregben van). Tanult ember nem volt, nem nevezik deáknak. Városba költöző falusinál az agrárgazdai életmód erősen valószínűtlen, esélyesebb a kézműiparosság, de sajnos semmi közelebbit nem tudunk. (A foglalkozás szempontjából elfogadhatatlan adat, hogy később elnyert címerében szőlőfürt volt látható. Az is, hogy 1578-ban ökröt vásárolni ment Besztercére.)832 Kovászói Tamás 1584-ben nemeslevelet szerzett Báthori Zsigmondtól, sőt mindjárt házexempciót is.833 Ez utóbbival ő a legkorábbi az öt város nem írástudó–hivatalnok foglalkozású felemelkedői között, tizenegy évvel megelőzve a soron következő teleknemesítést, amelyet a viski parasztgazda, Bene Márton nyert el. Kovászói aztán 1586-ban 150 forintért zálogba vett másfél jobbágytelket és egy egész jobbágyteleknek alkalmas irtásföldet a Huszthoz közeli Újbárdon a régi falusi kisbirtokos nemes családból származó Komlósi Miklóstól.834 Az, hogy jobbágyszerzése ügyleti jellegű, nem pedig felsőbbségi kegy (adomány), szintén arra utal, hogy független gazdálkodó ember volt, nem hatalmasok szolgálatával érte el, amit elért. Egy kissé későbbi időben és a másik lehetséges úton, házasság révén jutott a birtokos nemességbe másik családunk. Az ő esetükben ránk maradt a családi levelesláda tartalma, ami kivételes lehetőséget biztosít számunkra, hogy mélyebben betekintsünk az úrbéri járadékosságig emelkedő üzemgazdálkodók oly kis létszámú csoportjába, akiknek sorsa a 16. század végétől útnak induló társadalmi változások egyik legjellemzőbb szálát képezi.
832
Berger III. 230.
833
MOL F 1 III. köt. fol. 253v.
834
Petrovay: Komlósyak 86. Sajnos az iratot magát nem ismerjük.
330
Az önállóság csúcsától a járadékosság küszöbéig A szóban forgó család vezetékneve a Ponc (Poncz) volt. Első ismert tagja Simon (meghalt 1584-ben),835 a következő generáció meghatározó alakja pedig az ő legidősebb fia, Tamás (meghalt 1621-ben).836 Kettejük gazdasági tevékenysége a jelek szerint oly hasonló, hogy azt érdemes együtt tárgyalni, már csak azért is, mert annak bizonyos vonatkozásaira csak az egyikük esetében van adat. Mindenekelőtt felvetődik, hogy eredeti foglalkozásuk a vargamesterség lehetett. E felvetés azonban egyedül az eredeti vezetéknevük helyett, ill. mellett használt Varga néven
alapul,
mely
bizonyítékként
semmiképp
sem
fogadható
el.
Annyit
megállapíthatunk, hogy a név képződése idején valóban tényleges ilyetén foglalkozással volt összefüggésben, de ez az összefüggés az általunk tárgyalt két személy esetében már nem szükségszerűen állt fenn, tekintettel arra, hogy az ilyen típusú „beszélő” nevek is örökölhetővé váltak, akár a tényleges vezetéknévvel felváltva is. Feltűnő ugyanakkor, hogy a család elnevezése pontosan onnantól tér vissza hirtelen az eredeti, jelentéssel nem bíró
vezetéknév
használatához,
ahonnan
egyértelműen
igazolható,
hogy
a
kézművességgel már összeegyeztethetetlen életformát éltek.837 A család Simon és Tamás idején – akár kézművesség mellett, akár nem, esetleg azt éppen elhagyva – már kiterjedt juhtenyésztéssel, illetve juhok és termékeik (gyapjú, bőr) kereskedelmével foglalkozott. Erre annak a pernek az ítéletlevele vet fényt, melyet Simon özvegye folytatott a fiúval az örökség egy része kapcsán 1592-ben.838 A per tárgyát képező 550 forintos összeg ugyanis, melyet Simon a feleségére hagyott, Tamás védekezése szerint nem készpénzként állt rendelkezésre, „hanem ki berbeczre, ki teomleo arra volt ki oztwa”,839 s a pénz
835
Bárczay-lt, Poncz p. 34–41.
836
Özvegye 1621. április 29-én férje nemrégiben bekövetkezett halálára hivatkozva halasztja 1 év
és 3 napi időtartamra összes pereit. Bárczay-lt, Poncz p. 51–52. Simon többi gyermeke még kiskorú volt, mikor Tamás már felnőtt. Bárczay-lt, Poncz p. 34–41. 837
Ld. alább. Kétségtelen bizonyítékként ez a szempont sem fogadható el. A személynevek
értelmezésére ld. Solymosi: Helytörténet és Gulyás: Foglalkozásneveink, az ott idézett irodalommal. 838
Bárczay-lt, Poncz p. 34–41. Az ítéletlevél minden bizonnyal a családi levelesláda részeként
került a Poncok leányági leszármazói: előbb a Szerencsy, majd tőlük a Bárczay család kezére, s maradt fenn ez utóbbi család levéltárában. 839
Bárczay-lt, Poncz p. 34–41. A tömlő az egészben lenyúzott juhbőr, melyet ebben az állapotában
kikészítve tárolásra használtak. Ugyancsak az ítéletlevélben, de alább gyapjú ill. tömlő eladásából származó
331
begyűjtésének feladatát Simon a fiára bízta. Az özvegy vádja szerint – melyet ugyanakkor a fia tagadott – az említett összeget maga Tamás is „jártatta”, vagyis kereskedelmi tőkeként használta, s ezért az özvegy a pénz hasznát is perelte tőle. A vállalkozás méreteit jól jelzi már maga a befektetett tőke (mely ráadásul korántsem biztos, hogy a teljes összeg, sőt bizonyosan nem az). 550 forint akkoriban megfelelt mintegy 60 ökör vagy csaknem 800 köböl búza árának.840 A tenyésztés volumenére utal az említett ítéletlevél azon adata, hogy Simon 64 forintért vásárolt szénát a juhai számára. Ez a korabeli helyi szénaárak alapján841 mintegy 128 szekér avagy 32 öl mennyiséget jelent. Mivel Máramarosban általában egy és két kaszás közti területű rét termett egy szekér szénát (az adott kaszáló minőségétől függően),842 ez 128-256 kaszás rét termésének felel meg. E mennyiség érzékeltetésére elég annyi, hogy Sziget 1701-es, ebből a szempontból legjobb összeírása szerint a város lakosainak kezén lévő rétbirtokok átlagos nagysága 22 kaszás volt, a legnagyobb kiterjedésű pedig 150 kaszásra rúgott (ez egy birtokos nemesé, Szerencsy Józsefé volt, akivel alább még találkozni fogunk). 843 Az állomány nagyságát számszerűen Tamás idejéből ismerjük: a Szigetet is magába foglaló huszti uradalom 1600-as urbáriuma szerint 600 juha volt, mely akkor az egész városban a legnagyobb nyájnak számított.844 Itt kell kitérnünk röviden a juhtenyésztés jellegére. E gazdasági ág a Kárpátmedencén belül a legnagyobb jelentőségre a ritkán lakott alföldi síkságon és a magashegységekben tett szert. Utóbbiak területén – a Déli-Kárpátokat érintő transzhumáló tartásmódot leszámítva – a tipikus havasi fejősjuhászat volt jellemző. A történeti Máramaros ebből a szempontból (is) két többé-kevésbé elkülönülő részre osztható: a Tisza menti mélyebb fekvésű, keskeny síkság és a csatlakozó alacsonyabb
pénzről esik szó („az hatwan neg’ forintot az jwhnak az gyapiabeol elseo lehozas teomleobul helyere allasa”). Uo. 840
Az ökör árára: Dányi–Zimányi: Árak és bérek 128–131. Közelkorú helyi búzaár a huszti
uradalom udvarbírájának 1600-1601-es számadás-kivonatából: HkA HfU RN. 73. Konv. 1602. június fol. 53–57. 841
HkA HfU RN. 73. Konv. 1602. június fol. 53–57. Eszerint 1 öl (orgia) 2 ft-ba, egy szekér
(plaustrum) 50 dénárba került. 842
Ld. az 1715-ös és 1720-as összeírás vonatkozó adatait: MOL N 78 30. téka C. Marmarossiensis
passim; MOL N 79 31. téka passim. 843
Mm m lt, Pü ir 12.
844
MOL E 156 fasc. 174. nr. 25.
332
hegyek övezete, ahol Sziget is található, helyi viszonylatban termékeny szántóival, makktermő tölgy- és bükkerdeivel, a nyomásmezőkre, a felszabadított tilalmasra és az erdőkre korlátozódó legelőivel számottevően eltért a megye többi részétől, mely viszont állandó havasi legelőivel tipikus magashegyi juhtenyésztő területnek számított. A két táj etnikai arculata is többé-kevésbé eltért, amennyiben a magyar és német (szász) népesség életformájának megfelelően a Tisza mentére települt, a magasabb vidéket viszont csaknem egyöntetű ruszin és román lakosság népesítette be már kezdettől fogva. A Tisza menti részen juhhal viszonylag kevés gazda foglalkozott, azok viszont jelentős állományt tartottak. Ez egyébként országszerte megfigyelhető sajátossága volt az ágazatnak: míg a többi állatfajta (szarvasmarha, ló, sertés, baromfi) egyenletesebben oszlott el a gazdaságok között, addig a juh tenyésztése a leginkább koncentrálódott néhány erre berendezkedett üzemre.845 Nyáridőben a megye alacsonyabban fekvő részének gazdái is a magashegyi övezetben, tehát más települések területén, térítés fejében legeltették nyájaikat. A juhhal foglalkozó néhány szigeti polgár például többek közt a bocskói uradalom területén, mint azt az uradalom 1573-as juhtized-jegyzéke tükrözi. Ebben megtaláljuk Varga Simont is, aki egy másik szigetivel közösen bírt ott egy esztinát. 846 A nyári legeltetés mindenképp fogadott pásztorokkal történt. Ennek, de akár a kereskedelemnek a révén is kapcsolatba kerültek a hegyalji kisváros tenyésztői a magasabban fekvő falvak román, rutén lakosságával. Tamás esetében tudjuk ezt adatolni: halálakor többek közt felvásárolt áru kiegyenlítetlen vételárával maradt adós egy Felsőrónai Kozma nevű „oláh” embernek, aki máskor Tamás szolgálatában is állott.847 Aligha gondolhatunk másra, mint hogy Tamás juhokat vett a közeli faluban lakó romántól, már csak azért is, mert az adósság törlesztésében még az özvegy is 32 bárányt adott neki át. Vagyis a család talán vidéki tenyésztők, tenyésztéssel is foglalkozó
845
Tanulmányozható ez a jelenség a huszti uradalom településein is az 1600-as urbárium
állatállomány-adatai alapján. MOL E 156 fasc. 174. nr. 25. 846
MOL E 159 C. Máramarosiensis 1573/1. Mivel Máramaros megyéből alig maradt egy-két
tizedjegyzék-töredék, a juhtenyésztést a fenti szórványadaton kívül nem tudjuk ilyen típusú forrásanyaggal nyomon követni. Egyébként az öt város közül egyedüliként Sziget területébe esett egy havasi legelő is, a határ délnyugati csücskét elfoglaló Kőhát dűlő. 847
„nehay nemzetes Varga Thamas attiankfia vött volt hitelben neminemeő marhakott, kiknek az
araval ados volt, es azon kivölis akarminemeő adossagy voltanak melliekell szegeni Varga Thamas atiankfia tartozot volna Felseőronay Kozma neveő embernek, ki szolgaltais szegeni Varga Thamas attiank fiatt” Bárczay-lt, Poncz p. 49–50.
333
pásztorok eladásra kerülő állományának átvételével és közvetítésével is foglalkozott, ami az élőállat-kereskedelmi láncnak egyébként tipikus jelensége volt.848 A családunk későbbi rendi felemelkedésének köszönhetően fennmaradt 1592-es perirat és az azt kiegészítő néhány töredékadat minden hiányossága mellett is írással ritkán megörökített viszonyokba enged egy kevés bepillantást. A rendi korban ugyanis a munkából élő háztartások körében a gazdálkodás menetét legfeljebb csak a boltos és olykor a terménykereskedők rögzítették írásban (ezen körön belül egyúttal őket jellemezte leginkább az írástudás), sőt még a rendi járadékos társadalom esetében is csupán a nagybirtok hozott létre rendszeresebben ilyen típusú forrásanyagot. 849 Az ítéletlevél ugyan egy üzleti könyvet a többi adattal együtt sem pótol, a szóban forgó család által vitt üzemről mégis elárulja mindazt, ami annak jellemzését legalább az alapvető vonatkozásokban lehetővé teszi. Bár a szigeti Poncok (Vargák) anyagi kiemelkedésének alapját a juhágazat képezte, s emellett minden más alárendelt jelentőségű volt, nem mellőzhetjük az utóbbiakra vonatkozó adatokat sem. Simon foglalkozhatott sertéssel is: fia állítása szerint egy Nyerges János nevű emberével vetetett 10 darabot.850 E mennyiség azonban nem számít nagynak (a paraszti sertéstenyésztésben a nagyobb gazdák 30-40 állatot tartottak),851 legfőképpen pedig nem utal feltétlenül rendszeres tevékenységre. Tamás az 1600-as urbárium szerint a juhok mellett mindössze 1 lóval és 4 tehénnel rendelkezett. Ugyanekkor szerepel a városban önálló háztulajdonosként egy Varga Simon és egy Varga Márton is, akik nem kizárt, hogy Tamás két, 1592-ben még kiskorú testvérével azonosak.852 Simon 1 lovat és 1 tehenet, Márton pedig 3 lovat, 4 tehenet és 15 sertést tartott. Nem kapcsolódott be a család a környék jónéhány szekeresgazdájának a 16-17. században rendszeres foglalkozást nyújtó sókereskedelembe sem: a rónaszéki sóbánya
848
Szakály: Balázs deák.
849
Pl. Kerekes: Kalmár Gergely; Kerekes: Almássy (különösen 199–214.); Kerekes: Schirmer;
Szakály: Balázs deák. Gazdasági feljegyzés hiányában az üzem jellegének valamelyes felvázolásához egy másik lehetőséget nyújthat a hagyatéki forrásanyag: Szakály: Somogyi. A kereskedők szélesebb körű írástudására közismerten gyakori litteratus, ill. deák minősítésük utal. A rendi járadékos társadalom nagybirtokosság alatti részének forrásproblémáira: Wellmann: Köznemesség. 850
Bárczay-lt, Poncz p. 34–41.
851
N. Kiss: Dézsmajegyzékek; Makkai: Birtokiratok.
852
MOL E 156 fasc. 174. nr. 25. Simon esetében ez valószínű, ő ugyanis mindjárt a Tamásé
melletti telken lakott, Márton esetében viszont az egyezés korántsem bizonyos pusztán a név alapján.
334
1599-1605 között folyamatosan fennmaradt sóeladási naplóiban Tamás mindössze egyszer szerepel minimális mennyiséggel, de a talán testvéreivel azonos Simon és Márton is csupán szórványosan.853 Simon (Tamás apja) szigeti határbeli földbirtokáról sajnos semmilyen adat sem maradt, Tamásnak is mindössze a város Szlatina felé eső határában levő, együttesen 12 kaszás terjedelmű kaszálóiról tudunk.854 Ennél érdekesebb az az adat, miszerint e földeket a szlatinaiak szokták szakmányban kaszálni, Tamás tehát napszámosokkal végeztette a derekas munkát.855 Szántóit – ha a város legtöbb háztulajdonosához hasonlóan ő is rendelkezett ilyenekkel – szintén nem maga művelte, hisz mint láttuk, nem tartott ehhez megfelelő igásállatot.856 A város több 15–16. századi tehetős lakójához hasonlóan a Poncok (Vargák) gazdálkodó üzemében is helyet kapott némi járadékos jövedelem a malomtulajdonlás révén, melyet Tamás esetében tudunk igazolni. (Szigeten általában három-négy malom működött, melyek már ebben a korban rendszerint úri életformát élő hivatalviselő, birtokos városi nemesek kezén voltak, de tehetősebb közrendűek malomtulajdonlására is találunk több példát.)857 1607-ben 50 forintért zálogba vette Szijus János városi tanácsostól egy a Róna-patakon lévő malomban bírt részét,858 majd 1620-ban egy másik szigeti malomból vett zálogba egy birtokrészt 10 forintért és egy jó fejőstehénért azzal, hogy ha jövő év Kisasszony napjáig nem váltják ki a zálogot, újabb 15 forintért örökáron is megszerzi.859 A telek, melyen a család Tamás idején lakott, meghatározható. Az egyetlen hosszú, kelet-nyugati irányú, középen kiszélesedő utcából álló város két szemben fekvő teleksora közül a déliben, az Iza soron helyezkedett el, a város piacának (mely az utca középső, legszélesebb szakaszát foglalta el) közvetlen közelében, attól kissé keletre,
853
MOL E 210 Salinaria 7. tét. nr. 18., 31., 37., 46., 52., 59.; MOL E 206 31. cs. fol. 137–164.
854
Bárczay-lt, Poncz p. 158.
855
„[a réteket] Varga Thamás nevű ember bírta, és szakmányában elégszer kaszáltuk” – vallják a
Tisza túlpartján fekvő falu lakói. Bárczay-lt, Poncz p. 158. 856
Ld. az 1600-as urbáriumot.
857
Glück: Máramarossziget 433.
858
Bárczay-lt, Poncz p. 44. Ugyanezen malom további birtokrészeit 1613-ban Bartos Mihály vette
zálogba 57 forintért Szijus Istvántól és öccsétől, Páltól. Uo. Ponc (Varga) Tamás fia, György Bartos unokahúgát, Zsófiát vette feleségül. L. alább. 859
Bárczay-lt, Poncz p. 48.
335
hozzávetőleg a mai Néprajzi Múzeum bejáratával szemben.860 1670-ben még mindig a család kezén találunk egy olyan telket, mely egykor Tamásé volt, s így valószínűleg azonos azzal, amelyen 1600-ban élt. Ezen a telken egy fedél alatt „két rend” ház állt, az egyik alatt pincével (ezt a pincés házat akkor 100 forintra becsülték).861 A két ház mindenképp egyszerű, legfeljebb két lakószobás, a fában híresen gazdag tájnak megfelelően boronafalú, zsindelytetős épület lehetett, hisz akkoriban ilyenben laktak még a város tekintélyesebb lakosai is.862 A házak Szigeten a hosszú, keskeny, egyik rövid oldalukkal a főutca felé forduló telkek elülső részén álltak (akkor még az egyik telekhatár mentén, azaz nem zárt sorú beépítést alkotva), mögöttük hosszú kerttel.863 Simon és Tamás tekintélyét, az akkor még egyetlen és oppidánus jellegű települési közösség közéletében való részvételét jelzi, hogy mindketten viselték Sziget főbíróságát.864 Hol helyezkedett el a család eddig tárgyalt két generációja a 16. századvég Szigetének társadalmában? Erre a kérdésre kimerítő választ csakis a többi család, az egész helyi társadalom vizsgálatával adhatunk, ilyen jellegű kutatásunk eredményeinek ismertetésére azonban itt nincs mód. Röviden mégis ki kell jelölnünk a Poncok (Vargák) helyét településük társadalmában. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Sziget noha fallal nem övezett, mezővárosias jellegű kisváros volt földesúri hatalom alatt, társadalmi összetétele – a többi négy máramarosi várostól eltérően – kifejezetten hasonlatos volt az igazi városok többségét alkotó és az európai város alaptípusának tekinthető csoporthoz. Ahhoz tudniillik, melynek alapvető jegye, hogy társadalmának gerincét munkából élő, önálló gazdálkodó üzemet vivő háztartásoknak egy olyan köre teszi ki, melynek nagy többsége a kézműipar, egy kis része pedig a kereskedelem terén működik. Ezt a jellegadó önálló kézműiparos-kereskedő társadalomelemet aztán a városok eme legklasszikusabb típusában rendszerint gazdapolgárok, a szintén munkából élő, de nem önálló társadalom 860
Sziget 1600-as urbáriumból ismert háztulajdonos-névsorának topográfiai rögzítésére ld. Glück:
Máramarossziget 428–431. 861 862
Bárczay-lt, Poncz p. 420. Ez igazolható egy másik előkelőbb család esetében a 16. század közepéről: Glück:
Máramarossziget 429. Vö. még Glück: Elnemesedés. 863
Ld. az előző jegyzetet.
864
Simon főbíróságának – közelebbről meg nem határozott – idejére egy 1586-os ítéletlevél tekint
vissza: MOL E 148 1865/34. Tamást 1603 februárjában tavalyi bírónak említik, vagyis az 1601/02-es évben volt hivatalban (a bírókat április 24-én választották): Corp. Stat. III. 576–577.
336
(gazdasági és házicselédek, napszámosok), végül pedig szűk körben úri életmódot élők és értelmiségiek egészítik ki alárendelt jelentőséggel. A communitas, a város mint jogi közösség életét irányító szervezetet is a kézműiparos-kereskedő réteg határozza meg. Sziget tehát éppen ilyen város volt. Társadalma ezáltal sokkal jobban hasonlított az ebbe a típusba tartozó többi városéhoz, mint a más társadalomelemekből, illetve a társadalomelemek más arányából felépülő városokéhoz, legyenek azok akár igaziak, akár mezővárosok. Ami a rendi állást illeti, a nemesi cím korunkig az úri életformát élő réteg: birtokos földesurak, vármegyei, uradalmi és kincstári tisztviselők sajátja volt. Megállapíthatjuk, hogy a Poncok (Vargák) ebben a társadalmi képletben a városuk jellegét megadó ipari-kereskedelmi önállók széles rétegének egy olyan igen szűk felső részéhez tartoztak, mely a közönséges önálló kézműves-kereskedő tevékenységen túlmenő vállalkozásba fogott, kihasználva ezzel azokat a pótlólagos lehetőségeket, melyeket eme réteg számára a hosszú 16. század nyújtott. A család Simont megelőző generációiról a legcsekélyebb információ sem áll rendelkezésünkre. Csupán a kor általános jellemzőiből kiindulva tudjuk feltételezni, hogy Tamás egy hosszú időn keresztül változatlan társadalmi állástól való eltérést alapozott meg, amikor nemességet szerzett; ezzel ugyanis megtette az első lépést a fent meghatározott önállói-vállalkozói életformából való majdani kilépés felé. Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem 1607. szeptember 29-én kibocsátott oklevelével a szigeti Poncz alias Vargha Tamást testvérével, a szintén szigeti Poncz alias Warga Simonnal (vele kiskorú gyermekként már az 1592-es perben is találkoztunk), valamint gyermekeivel: Annával, Katalinnal, Erzsébettel, Györggyel és Istvánnal együtt újonnan megnemesítette, miután a császár-király ezt már valamennyiükkel megtette.865 Vagyis Tamás már előzőleg nemességet szerzett a Habsburg uralkodótól. Az erről kiadott oklevél sajnos nem ismert, így a tulajdonképpeni nemességszerzés időpontját pontosan nem tudjuk megállapítani. Tekintettel arra, hogy Tamás 1602-ben még a város főbírája volt, Máramaros megye pedig ténylegesen 1604 őszén került ki a Habsburg-ház átmeneti fennhatósága alól, a nemességszerzés a két időpont közé tehető. A második, az erdélyi
865
Bárczay-lt, Poncz p. 42–43. (Az oklevelet a fejedelmi kancellária másolati könyvébe is
bevezettette: MOL F 1 VII. köt. p. 1816.) Valóban nemesként szerepel már 1607 júniusában. Bárczay-lt, Poncz p. 44.
337
fejedelemtől szerzett nemesítő oklevelet Máramaros megye 1607. december 4-i gyűlésén kihirdették, így az teljes érvényűvé vált.866 A nemességszerzéssel Tamás vagy már ekkor, vagy legkésőbb a szigeti nemesi közösség megalakulásakor (első adat 1618)867 elhagyta azt a települési közösséget, melynek egykor ő és apja is az első embere volt. Hogy a nemességszerzés ugyanakkor nem jelentett életformaváltozást, világosan jelzi, hogy amikor Tamás 1621-ben meghalt, állatvásárlás kapcsán maradtak utána adósságok, illetve adós maradt a fent már említett, Felsőrónán lakó juhágazatbeli partnerének, s a tartozást még az özvegye is bárányokkal törlesztette.868 Tamás két említett fia közül István lehetett az idősebb, mert apja halála után anyja mellett ő kap nyugtát Tamás adósságának törlesztésekor.869 Meglehet, hogy az apa őt szánta gazdasági tevékenysége folytatásához, míg Györgyöt inkább taníttatta. Istvánt ugyanis egyetlen önálló szereplésekor apjához és nagyapjához hasonlóan a Varga vezetéknévvel említik,870 ezzel szemben Györgyöt sohasem, hanem mindig a család valódi vezetéknevével, továbbá használják rá a tanultságot egyértelműen jelző litteratus megjelölést.871 István azonban korán elhalhatott, mert többé nem tűnik fel, és utódai sem maradtak.872 A családot fiágon György vitte tovább. György (meghalt 1644–1646 között873) révén a család már nem csupán a közrendűség jogi, de az önálló-vállalkozó életmód valós társadalmi kategóriájából történő kilépéshez is elérkezett. A kilépés iránya azonban nem az értelmiségi, hanem közvetlenül az úri életforma felé mutatott. György szerezte házassága révén a család nemesi jogú birtokait, noha azokra csak a későbbi időből van adatunk. Unokája, Zsófia és annak két atyafia, Keresztúri Péter és Zsófia 1694-ben egész Sztojkafalvát, valamint Árpástó és
866
Bárczay-lt, Poncz p. 42–43.
867
Ld. a vonatkozó fejezetet.
868
Bárczay-lt, Poncz p. 49–50.
869
Bárczay-lt, Poncz p. 49–50.
870
Bárczay-lt, Poncz p. 49–50. 1604-ben említenek egy Ponc István deákot, aki Szigeten lakott, és
az akkori sókamaraispán szolgálatában állhatott, mert az vele küldött két alkalommal is készpénzt a huszti várkapitánynak. MOL E 206 31. cs. fol. 126., 136. 871
Pl. MOL F 1 27. köt. fol. 244v.
872
Ezt kétségtelenül igazolja, hogy Tamás háza összesen négy gyermekére, Györgyön kívül három
leányra: Annára, Katalinra és Erzsébetre maradt. Bárczay-lt, Poncz p. 417., 420. 873
1646 néhai: MOL E 148 1865/33. p. 12.; 1644 életben: MOL F 1 27. köt. fol. 244v.
338
Szitafalva egy részét (valamennyi Belső-Szolnok megye) birtokolták közösen.874 Sztojkafalva eredetileg annak a Bartos családnak volt a birtoka, melyből György felesége származott, és amellyel éppígy nőági rokonságban állt a Keresztúri család is. (Ponc György felesége, Bartos Zsófia és Keresztúri András felesége, Bartos Erzsébet testvérek voltak. Az utóbbi házasságból származó gyermekek voltak az említett Keresztúri Péter és Zsófia, az előbbiből származó unoka pedig Ponc Zsófia.)875 Mivel pedig a Keresztúri család és a Ponc család nem közvetlenül, hanem ezen házasságok révén volt rokon, több mint valószínű, hogy a közös birtoklás Árpástón és Szitafalván is a Bartos család öröksége révén állott elő. Bartos Zsófia révén jutott a család Szigeten egy nemes telekhez is, mely aztán vélhetően a család új lakóhelye lett. (Ez a telek a város északi házsorában, a Tisza soron feküdt a mai református templom és a későbbi vármegyeháza közti térség északi oldalán, vagyis a mai Leőwey Klára Líceumtól kissé nyugatra.) 876 Azt azonban sajnos nem tudjuk, mikor kerültek e birtokok a Bartosoktól a mi családunkhoz, tekintettel arra, hogy ez a Bartos családon belüli viszonyoktól is függött. Mivel Bartos Zsófia túlélte a férjét, nem zárható ki, hogy csak György halála után. Így is kétségtelenné teszi a család életformájának megváltozását, hogy György 1640-ben Bethlen István (a huszti uradalom birtokosa és a megye főispánja) aulae familiarisaként tűnik fel, 1642–1643-ban Máramaros megye szigeti járásának szolgabíróságát viselte, 1644-ben pedig a megyei törvényszék ülnöke volt.877 Jellemző az is, hogy a család innentől már következetesen a Ponc vezetéknevet viseli, nem a Vargát.878
874
Bárczay-lt, Poncz p. 189.
875
MOL E 148 1865/13, 30. p. 47–50., 33.
876
1675-ben ez az egyetlen nemes telek van az akkori családfő, Gáspár kezén. MOL E 148
1436/27. Hogy a Bartosok öröksége volt: MOL E 148 1865/33. Elhelyezkedése szintén Glück: Máramarossziget 428–431. alapján állapítható meg. Ez a nemes telek még a 18. században is a család leányági leszármazói kezén volt, míg a Tamás idején birtokolt telek már nem. MOL E 148 1865/33. György beltelke – legalábbis egy ideig – azonban még az atyai volt, melynek három leánytestvérére jutó részét megváltotta. Bárczay-lt, Poncz p. 417. 877
1640: MOL P 204 capsa II. fasc. 11. nr. 18.; 1642–1643: Mm m lt, Tárgy sz ir 1.; 1644: MOL F
1 27. köt. fol. 244v. 878
Ez alól csupán egy kivétel van, Tamás lányát, Katalint is egy alkalommal a Varga
vezetéknévvel említik. Bárczay-lt, Poncz p. 417. Előfordul viszont, hogy egyazon iratban egyszerre említik Tamást a Varga, gyermekeit pedig a Ponc vezetéknévvel: Bárczay-lt, Poncz p. 420.
339
Az egymást követő három generáció alatt lejátszódó változást mindent összevetve mégis szinte mindennél jobban tükrözi a három feleség. Simon házastársának, Orsolya asszonynak még a családnevét sem ismerjük, aligha származhatott hát férjétől különböző társadalmi közegből.879 Tamás viszont a város önálló iparos-kereskedő társadalmából őt kiemelő vagyoni helyzetét már párválasztásában is kifejezésre juttatta: a város közrendű társadalmából már a 16. század közepén az egytelkes nemesek közé emelkedett helyi írástudó–értelmiségi–kishivatalnok Szigeti Szabó családból nősült, elvéve Szigeti Szabó Katalint.880 György azután Bartos Zsófia nőül vételével még egy szinttel feljebb lépett: a Bartos család egy az erdélyi fejedelmi kormányzatban teljesített írástudó hivatalnoki szolgálat révén jobbágybirtokos nemessé emelkedett helybeli család volt.881 Az elért szintet jelzik a család további házasságai. György lánytestvérei közül kettőnek a férjeit ismerjük. Katalin előbb Szepsi Menyhért viski református lelkész, 1629től máramarosi esperes, majd bölsei Buday István birtokos nemes, egy időben rónaszéki sókamaraispán felesége lett. Erzsébet férje Kólya István szigeti nemes volt, akiről azonban többet nem tudunk.882 György halála után Bartos Zsófia még kétszer ment férjhez, második férje Székely (másképp Rettegi) György Kolozs megyei birtokos nemes, gróf Bethlen István (1618–1648 között a huszti uradalom birtokosa és Máramaros megye főispánja) szervitora, a harmadik pedig Debreceni János, 1647–1668 között a rónaszéki sókamara ispánja volt.883 György és Bartos Zsófia fia, Gáspár feleségéről, Farkas Katalinról884 és családjáról sajnos semmi közelebbit nem tudunk.
879
Bárczay-lt, Poncz p. 34–41.
880
Bárczay-lt, Poncz p. 49–50. és 51–52. (Ezekben csak Szabó Katalin néven. Hogy a Szigeti
Szabó családból való volt, kiderül akkor, amikor 1620-ban Szigeti Szabó Ferenc deák Tamást a sógorának nevezi: Bárczay-lt, Poncz p. 48.) Nyilván nemes származása miatt nem szerepel a feleség az 1607-es nemeslevélben. 881
A két feleség családjára vonatkozó adatokat sajnos itt nem ismertethetjük.
882
Szepsiné: Bárczay-lt, Poncz p. 417. (Szepsire: Zoványi: Egyházkerület 184.), aztán Budayné:
MOL E 148 1865/33. p. 12. Buday sókamaraispán 1618-ban: MOL F 15 Prot. K majus (20. köt.) fol. 71v– 72r, ill. 1621-ben: Szilágyi: Egyházmegye 389–390. Kólyáné: Bárczay-lt, Poncz p. 420. 883
Retteginé (ill. magára Rettegire): MOL E 148 1865/33 p. 13–14., Debreceniné: Bárczay-lt,
Poncz p. 101., 106–108., 417. Debreceni sókamaraispán 1647, 1654, 1666, 1668: MOL E 148 1865/45 p. 21–24.; MOL E 148 957/21, 28; MOL P 204 capsa II. fasc. 16. fol. 349., 356., utasítása 1655-ből: MOL P 204 capsa II. fasc. 11. nr. 26. 884
Bárczay-lt, Poncz p. 158.
340
Maga Gáspár (meghalt 1675 után)885 apjához hasonlóan tanult ember volt, erről árulkodik litteratus, illetve deák megjelölése, később azonban gyengeelméjű lett, így nem is játszott semmilyen szerepet.886 Ezen túlmenően fiúgyermeket sem hagyott maga után, így a család fiágon kihalt. Zsófia lányának házassága azonban érdemel még tőlünk némi figyelmet. Az a Szerencsy József lépett be ugyanis az ő nőül vételével Sziget társadalmába, aki a 17–18. század fordulóján a város úri rétegének legkiemelkedőbb alakja volt. Több kincstári (harmincados, sóhivatali pénztáros) és vármegyei (szigeti járási szolgabíró, pénztáros) tisztet töltött be, Szigeten az övé volt a legjelentősebb gazdaság (1701-ben 150 köblös szántó, 150 kaszás rét, 16 ökör, 10 ló, 16 tehén, 70 sertés, 70 juh), vidéken jobbágybirtokokkal rendelkezett, melyek közül egy tanúvallatás szerint csak a városhoz közeli Alsórónáról 6-7 ekéje (vagyis az ottani jobbágyai által kiállított robotoló ekefogat) járt be Szigetre földjeit megművelni.887 (Hangsúlyozni kell, hogy vagyonának jelentős részét mindenképpen saját maga szerezte, nem pedig házassága révén.) A frigy – és a többi 17. századi – így is jelzi, hogy az egykori juhos család egyértelműen és véglegesen elhagyta a nemnemes, munkából élő önállói-vállalkozói társadalom kockázatos világát, és megállapodott a legfeljebb a biológiai kihalás és a hűtlenség miatti fő- és jószágvesztés által fenyegetett urakéban. A kutatás által eddig feltárt eredmények között ismereteim szerint három van, mely a szigeti Poncok (Vargák) története mellé kívánkozik: Tököli Sebestyén pályája, a 16. század végi győri marhakereskedők felemelkedése és a mezőszegedi Szegedi család története. Tököli a 16. század talán legjelentősebb magyar kereskedője volt. Az ország első számú exportcikke, a szarvasmarha fő tenyészterületéről, az Alföldről származott. Itt élt, a 16. század közepén török uralom alá került területen egészen 1568–1569 körüli Nagyszombatba költözéséig. Állítása szerint évente 60-70 ezer forint értékben vásárolt fel és közvetített ökröket Bécsbe, ellenkező irányban pedig iparcikkeket hozott be. Tevékenysége tehát a nyugati külkereskedelmünk tipikus áruösszetételét tükrözi. 1572ben nemességet szerez, majd pár év múlva – általános megdöbbentést keltve – pénzvagyonára alapozva (zálogba vétel útján) megcélozta egy váruradalom, Vöröskő
885
Utoljára ekkor említik: MOL E 148 1436/27.
886
Elmebajára 1739-ben még emlékeztek olyan tanúk, akik gyermekként ismerték. MOL E 148
1865/33 p. 15–16. 887
Bárczay-lt, Rokon cs., Szerencsy József iratai p. 87--90.
341
megszerzését. Ez ugyan a kormányzat közbeavatkozására nem sikerült, utóbb azonban zálogba vehette Késmárk váruradalmát, amivel belépett a nagybirtokosok közé. 1580-ban főnemesi családból házasodott, 1593-ban pedig báróságot is nyert. Keményen bánt a birtokában levő Késmárk városával, fiát pedig végrendeletében szorgalmas majorsági gazdálkodásra intette. A fiú a kereskedelmi tevékenységtől elfordulva valóban tisztán nagybirtokos életformát élt, akárcsak a család további generációi.888 Győr városa a 16. század második felében a szarvasmarhaexport talán legfontosabb közvetítő állomásává vált Nagyszombat mellett, miután biztonsági okok miatt kitiltották Bécsből a hódoltsági kereskedőket (1556). Az 1540-es évek óta nagyobbrészt török uralom alatt álló tenyészterületről ezután már csak ezeknek a városoknak a környékéig hajtották fel az állatokat, és itt adták el helyi kereskedőknek, akik aztán közvetítették az árut Bécs felé. Szigetvár 1566-os eleste után ráadásul a déli, itáliai marhahajtó út forgalma is Győrbe és környékére koncentrálódott.889 A győri polgárság egy része így bekapcsolódhatott ebbe a kiemelkedően jövedelmező ágazatba. Erre azonban jellemzően nem azok vállalkoztak mintegy melléktevékenységként, akik már azelőtt is más típusú kereskedésből éltek, hanem elsősorban a marhakereskedelemhez foglalkozásuk révén is közel álló mészárosok. Ezek a gazdag üzletemberek egyúttal a városvezetésben is aktívan részt vettek. Közülük a század végén több család nemességet, illetve vidéki birtokot (jobbágyokat, pusztákat) szerzett, majd feltűntek a vármegye hivatalaiban esküdtként, szolgabíróként, sőt alispánként, illetve a püspöki uradalom igazgatásában udvarbíróként. Minthogy Győrben a nemesség egy települési-önkormányzati közösségben maradt a közrendűekkel, egy ideig tovább tevékenykedtek a városvezetésben is, ezáltal nemhogy kárára válva a város emelkedésének, de a vagyonuk, rokonsági kapcsolataik és városon kívül
viselt
hivatalaik
nyújtotta
erejükkel
egyenesen
hozzájárultak
a
város
privilégiumainak megerősítéséhez és a földesúrral, a győri káptalannal szembeni megvédéséhez. Hamarosan azonban a századforduló generációja kihalt, s a helyükbe lépett fiaikat már erősebb vármegyei tisztviselő, vidéki birtokosi életforma jellemezte, s
888
Zimányi: Thököly; J. Újváry: Thököly; Gecsényi: Bécs és a hódoltság.
889
A kereskedelempolitikai háttérhez: Gecsényi: Edlasperg; Uő: Bécs és a hódoltság. Győr és
környéke megnövekedett szerepére: Szakály: Dél-Dunántúl; Gecsényi: Változások Győrött; Uő: Győr kereskedelme 16. sz. Ld. még Uő: Győr kereskedelme 17. sz.; Uő: Győri puszta.
342
ennek megfelelően a város érdekvédelméből is kikapcsolódtak.890 A mezőszegedi Szegediek eredetileg valóban Szegeden éltek és kereskedelemmel foglalkoztak (elsősorban az ország fő importcikke, a posztó behozatalával), ennek megfelelően a Kalmár nevet viselték. Szeged 1552-es visszafoglalási kísérlete, illetve az azt követő török megtorlás idején kényszerültek távozni. Több átmenti telephely után végül Kecskeméten állapodtak meg, ahol mindjárt a város legelőkelőbb rétegébe kerültek. Innen is továbbálltak Nagyszombatba, majd Kassára. Közben 1579-ben nemességet szereztek, később birtokokat is vásároltak, de a kereskedelmet ezután is folytatták.891 Mindez összevetve az általunk tárgyalt család pályájával részben nem igényel tőlünk semmilyen további magyarázatot. Egy dolgot azonban feltétlenül ki kell emelni. Tököli, a győri marhakereskedő mészárosok és a Szegediek, valamint a máramarosszigeti juhtenyésztő, juh- és állatitermék-kereskedő (talán varga-) család között nem egyszerűen bizonyos hasonlóságok állnak fenn. Egyúttal egy rendszerszerű jelenség eltérő szintjeit tükrözik, ahol az eltérő szintek bizonyos vonatkozásokban speciális információértékkel bírnak az általuk közösen képviselt jelenségre nézve. Míg ilyenkor a jelenség csúcsán álló esetek annak mélyebb leírását teszik lehetővé általában kedvezőbb forrásadottságuk, valamint az egyes jelenségelemek kifejlettebb formában történő fellépése révén, s így analógiaként is segítik más példák értelmezését, addig az alapzathoz sorolható esetek azt segítik kijelölni, hogy az adott jelenség meddig hatotta át a társadalmat, milyen szélességben érvényesült a társadalom gazdálkodásának alapegységei, a háztartások körében. Esetünkben az európai történelem 1460–1610 közötti „konjunkturális” korszakának a közönséges önállói tevékenységen túlmenő vállalkozás számára nyújtott lehetőségeiről, illetve az ezen lehetőséget kihasználó családoknak a korszak utolsó szakaszában megfigyelhető újfajta viselkedéséről van szó. Jól látható az irodalomból idézett esetekből és az általunk bemutatottból, hogy a vállalkozói tevékenység jövedelemtermelő képességének különböző szintje az ennek felhasználásával elért úri életforma különböző szintjében tükröződött. Eme hierarchia talapzatának vidékére helyezhetjük a Szigeten élő Ponc (Varga) családot. Nem csupán az ő városuk, de Máramaros megye másik négy mezővárosának társadalmát is megvizsgálva elmondhatjuk
890
Az önálló-vállalkozó társadalomban a hosszú 16. század utolsó, sajátos szakaszában fellépő
jelenségeket érintő esettanulmány: Gecsényi: Változások Győrött 14–18. 891
Reiszig: Szegedy; J. Újváry: Szegedi; Uő: Szegedi család kapcsolatai; Szakály: Szegedi
diaszpórák. Vö. még J. Újváry: Kassa polgársága; Uő: Polgár vagy nemes.
343
továbbá, hogy ilyen pályát befutó család errefelé ez az egy volt. Mit állapíthatunk meg tehát a munkából élő önállók számára a 16. század konjunktúrája során nyílott esélyekről a jelenség eme végvidéke alapján? Mindenekelőtt azt, hogy az úri életmódra gazdálkodás (vagyoni-jövedelmi felemelkedés) révén történő áttéréshez a közönséges önálló jellegű foglalkozáson (ami pl. egy egyszerű vargamesterség lenne) túlmenő tevékenységre, illetve az az által biztosított kiemelten magas jövedelemre volt szükség. Ennek a követelménynek ezen a vidéken az élőállat- és állatitermék-kereskedelem felelt meg. Ebbe bekapcsolódni a tenyésztési területbe, illetve a kereskedelmi útba eső jellegzetesen kézműiparos-kereskedő városban élő, az ágazathoz amúgy is kapcsolódó iparos volt képes. (Végső soron ebből a foglalkozási-társadalmi csoportból is csupán egy családot tudott az ágazat itt felemelni.) Vidékünkön az önállók körén belül – mely akkor még mind az öt máramarosi város társadalmának döntő elemét alkotta – a többi fő foglalkozási-életmódbeli
csoporthoz
tartozás
(termékkereskedelmet
nem
űző
kézművesek, boltos importiparcikk-, ill. vegyeskereskedők, városi agrárgazdák, szekeres és hajós sókereskedők) elégtelen volt hasonló pálya befutásához. A 15-16. század viszonyai bizonyára az utóbbi társadalmi csoportokhoz tartozó családoknak is kedvezőbb körülményeket teremtettek, a 16–17. század fordulója táján eléjük állt vízválasztónak azonban az innenső oldalán maradtak, s legfeljebb egy armálissal vagy teleknemesítő oklevéllel felfegyverkezve kellett folytatniuk tovább régi életmódjukat.892 Tekintettel arra, hogy a Máramarosban tenyésztett, illetve termelt, majd kereskedelmi forgalomba került juh és juhtermékek földrajzi okokból aligha csatornázódtak az ország külkereskedelmébe, megállapíthatjuk, hogy az úri életforma gazdasági vállalkozással történő eléréséhez a 16. század utolsó évtizedeiben és a 17. század elején ebben az ágazatban nem volt feltétlenül szükséges az ország határán átnyúló tevékenység.
892
Több ilyen családról maradtak töredékességükben is tanulságos adatok, de ezeket itt nem
részletezhetjük.
344
Az előkelő szolgák felemelkedése Amint
a
nemességszerzésnél,
a
jobbágybirtokszerzésnél
is
a
nagyúri
szolgálatvállalókból képezhetünk egy másik csoportot. A birtokszerzés „forrásaihoz” vezető közvetlen kapcsolatok számukra sokkal bővebb lehetőséget kínáltak a birtokszerzésre. Körükben olyan életút, mely nem csupán a közrendből a nemességbe, de a dolgozói társadalomból a járadékosok közé is elvezet (vagy legalább a házassági kapcsolatok alapján kijelölhető előkelő rétegbe), már nem csupán kivételképpen fordul elő. Másfelől a birtokszerzés ebben a csoportban aránylag mégis ritkább, mint a 15. század vége és a 17. század eleje közötti időszak világi hivatalnokai között, akiket a dolgozat előző részében tárgyaltunk. Ennek okát abban kereshetjük, hogy míg emezek jellemzően uralkodói szolgálatban tevékenykedtek, addig a 16. század végétől kezdődő időszak nagyúri szolgálattevőinek pályája elsősorban már a nagybiretokhoz kötődött. Ismét a dolgozók-vállalkozók járadékossá emelkedésének egykorú folyamatával összevetve feltűnő, hogy az előkelő szolgák felemelkedése velük ellentétben nem kötődik a 16–17. század fordulója körüli évtizedekhez, hanem nagyjából arányosan oszlik el időben a 16. század végétől kezdődő korszakban. Kezdjük azzal a karriertípussal, az írástudói hivatalvállalással, mely a megelőző korszakban még általánosnak számított a közrendűek birtokos nemességbe jutása terén. Azon egyetlen személy, Viski György deák, akit ilyen pályán ki tudunk mutatni a 17. század eleje után, el is jutott a birtokos nemességig. Mint láttuk, Viski nagyobb kancelláriai írnokként 1663-ban kapott nemeslevelet.893 Sok egyéb, távolabbról származó udvari tisztviselőhöz hasonlóan új lakóhelyet alakít ki magának Erdélyben, méghozzá a Belső-Szolnok megyei, kisnemességgel rakott mezővárosban, Rettegen. (Már a nemesítéskor innen veszi az előnevét.) Talán a kancelláriai hivatalának köszönhette, hogy elfogadta őt vőnek a Gyerő család, mely a Doboka megyei Szászfellakon jobbágybirtokos volt.894 Viski Györgynek később ismeretlen körülmények közt az ugyancsak dobokai Sárváron is sikerült jobbágybirtokot szereznie.895 Pályáját a birtokai szerinti vármegye 893
MOL F 1 30. köt. p. 677. A címerben bal lábával gömbre támaszkodó madár csőrében
íróvesszőt tart. Írnokságára: Trócsányi: Kormányzat 197. 894
SzD mon. III. 446.
895
SzD mon. VI. 64.
345
írásbeliségében fejezte be: 1672–1677-ben és 1678–1692-ben Doboka megye jegyzőjeként működött.896 A család Rettegen később is csak egytelkes, ám a sárvári birtok révén sikerült megmaradniuk a birtokos nemességben.897 Sajnos a származáshelyre utaló név nem igazít el a társadalmi eredetet illetően. A más jellegű uralkodói alkalmazás eseteinek száma úgyszintén igen csekély, de ezek között megint csak találunk rendkívüli magasságba vezető karriert. A técsői Tót család a felemelkedését Istvánnak köszönhette, aki I. Rákóczi György mezei hadaiban szolgált (miles noster campestris). Ekként kapott nemeslevelet a fejedelemtől 1634-ben, miután elnyerte a manumissiót földesurától, Bethlen Istvántól (sőt a közvetlen uralkodói szolgálat ellenére a nemesítés előterjesztőjeként is ő szerepel).898 1650-ben már mint a fejedelmi mezei hadak korábbi tisztje (certorum militum nostrorum campestrium ductor) szerez nemességet técsői telkére, méghozzá katonai felettese, Kemény János (akkori országos főkapitány) előterjesztésére.899 Tót Istvánnak két leánygyermeke maradt (minthogy telke vejeire szállt, biztosra vehetjük, hogy más felnőtt kort megért gyermeke nem volt). Egyiküket Sulyok György, a másikat tárkányi Majos Ferenc vette el. 900 Ők egyaránt
rangos
úri
személyek,
birtokos
nemesek
voltak.
Ez
úgyszólván
elképzelhetetlenné teszi, hogy maga Tót ne szerzett volna valami jobbágybirtokot. Származására nézve egyértelműen parasztinak vehetjük. A földesúr (ill. a vár főkapitánya) szolgálata, mint láttuk, sokkalta több ember számára nyitotta meg a nemességbe vezető utat. Ám ez a fajta szolgálatvállalás arányaiban érthetően jóval szűkebb keresztmetszetet jelentett a birtokszerzés, az úri nemességbe emelkedés szempontjából, hisz a magánföldesúrtól sokkal nehezebben lehetett
jobbágyot
szerezzen
vagy
legalább
a
pénzen–házasságon
keresztüli
birtokszerzéshez megfelelő társadalmi hátteret teremteni. Ha jobbágybirtokot nem is tudunk kimutatni a hosszúmezei Tót Mihálynál, a szolgabírói tiszt, melyet immár az általa szolgált huszti földesúrtól függetlenül szerzett, mindenképpen magasan a szokványos nemességszerzők felett, az úri rétegben jelöli ki a
896
Nagy Iván XII. 212.
897
SzD mon. V. 515., VI. 65.
898
MOL E 148 1680/1 (18. századi másolat). A címerben páncélos lovas, jobbjában lándzsát tart,
melyre török fej van felszúrva. 899
MOL F 1 28. köt. p. 191–192. Kemény tisztségére: Trócsányi: Kormányzat 338.
900
MOL E 148 1680/3, 9.
346
helyét. Neve alapján egyértelműen helyi, törzsökös parasztcsaládból emelkedett fel. Pályáját a földesúr szigeti kúriájának (és bizonyára a már ekkor ehhez tartozó sugatagi és bocskói jószágnak) a tiszttartójaként indította valamikor az 1667 előtti években. 901 1653ban Rhédey Ferenc előterjesztésére kapott nemeslevelet.902 1670-ben – évekkel Rhédey halála után – a szigeti járás szolgabírájává választják.903 Végül a Teleki Mihály huszti főkapitány–máramarosi főispán futáraként teljesített szolgálat nyitotta meg az úri életformához vezető utat a técsői Móric (Móroc) István előtt. A család birtokában levő iratanyagot Szilágyi Istvánnak még módja volt kutatni, ő írta meg a técsői Móricok történetét Nagy Iván családtörténeti kézikönyve számára.904 Eszerint egy István nevű családtag már 1609-ben Báthori Gábortól nemeslevelet szerzett volna. Később azonban közrendűként éltek Técsőn. Az az István, akitől már a családfát indítani tudjuk, 1642-ben és 1666-ban is a város főbírája, 1653-ban pedig esküdt, vagyis tanácstag volt. Városa megbízásából 1653-ban egy hosszúmezei és egy viski emberrel együtt II. Rákóczi György harmincadmentességi privilégiumát íratta át az egri káptalannal az öt város nevében.905 Szilágyi szerint Bécsben is járt az öt város szabadalmainak megerősítése ügyében. Az ő fia volt az a szintén István, aki Teleki Mihály főispánt és huszti főkapitányt szolgálta futárként (supremus servus a pedibus), méghozzá „régtől fogván” és „jámborul”, amiért 1677-ben Teleki előterjesztésére 200 forintért zálogba vehette a család técsői telkét élete hosszára szóló kiváltási tilalommal,906 vagyis akkorra a személyes nemességet már megszerezte.907 (Szilágyi arról is tud, hogy Móric Teleki Mihály 901
MOL P 204 capsa II. fasc. 13. nr. 25. (ekkor „szigheti gondviselő”-nek nevezik, egyúttal a
sugatagi és bocskói jószágban végbevitt visszaélései ellen folytatnak vizsgálatot). 902
MOL F 1 29. köt. p. 189–190. Címerében páncélos lovas.
903
Mm m lt, Tárgy sz ir 1.
904
Nagy Iván VII. 608–609. A Magyar Országos Levéltárban őrzött Móric-iratanyag (MOL P
2009) – legalábbis ma már – inkább Móricz Béla hadtörténész iratgyűjteményének, mintsem a család eredeti fondjának tűnik. A Szilágyi által közölt adatok is javarészt hiányoznak belőle. Az iratanyagra Mészáros Kálmán hívta fel a figyelmemet. 905
1642: Nb lt, Ir 510. (Técső város – Nagybánya város, 1642. aug. 1.; a levél Técső főbírája és
esküdtjei nevében kelt, de név szerint csak Móric írja alá, ebből ítélhetően volt ő a főbíró); 1653: ÖK 1/33; 1666: MOL P 2009 1. tétel, évrendezett iratok (1666-nál). 906 907
MOL E 148 1680/22–24. (fejedelmi megerősítés és sikeres iktatás). A nemeslevél hiányában Móric címerét Nagy Iván alapján tudjuk csak leírni: kardot tartó
páncélos kar, felette egy koronából kinövő ágon madár, csőrében hal.
347
máramarosi jószágainak igazgatója lett volna.908 Forrása a család közlése, egyértelmű azonban, hogy az adatközlők ugyanarra az 1677-es oklevélre támaszkodtak, mely számunkra is rendelkezésre áll, s amelyben a Móric futárként szerepel.) A népes parasztváros vezető gazdaparaszti nemzetségének eme ága nemhogy a személyes (és telek-) nemesség képviselte szint fölé jutott a társadalmi felemelkedésben, de egyenesen olyan magasra, mint senki más az itt tárgyalt csoportból. A második Móric Istvánt 1684-ben a vármegye közönsége az alsó járás szolgabírájává választotta, amit még más hasonló karriereknél is láttunk.909 A következő generációban viszont a család eljut oda, ahová az öt városi közrendből induló egyetlen felemelkedőnek sem sikerült: a megint csak az István névre hallgató újabb Móric II. Rákóczi Ferenc kegyéből a huszti vár főkapitánya, az egész uradalom első embere lesz.910 Alkalmi szolgálattal szerzett jobbágybirtokra vagy más hasonló szintű társadalmi felemelkedésre anyagunkban nincs példa, érthetően, hisz ezen az úton (katonai érdemmel, az uralkodó szolgálatában) még egyszerű személyes nemességet is csupán nagyjából a 17. század első két évtizede tájékán és csak kis számban szereztek az öt városi gazdálkodó emberek.
A várbirtoktól a gazdálkodó nagyüzemig Korszakunkban az uradalomban folyó allodiális gazdaság rohamos bővülésének vagyunk tanúi. A korábban – minden bizonnyal – évszázadokon keresztül az 1600 körüli forrásanyag segítségével megismert keretek között működő szerény várgazdaság rövid idő alatt jelentősen megváltozott. Hozzájárult ehhez, hogy az 1618 és 1670 közötti magánbirtokosok (Bethlen István, majd lánya, Druzsina és az ő férje, Rhédey Ferenc), udvart tartottak Huszton, azaz életvitelszerűen laktak az uradalomban, még ha nem is kizárólag csak itt. Bethlennek Vajdahunyad és Huszt volt a két legfőbb birtoka, később Ecsed is. Huszt a főúr gyakori tartózkodási helyének számított, az I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel való konfliktusa idején inkább erre a félreeső helyre húzódott ki. 908
Nagy Iván VII. 608–609.
909
Mm m lt, Tárgy sz ir 1.
910
Móricz: Móricz.
348
Az 1614-es urbárium arról tanúskodik, hogy az urasági gazdaság kissé már kezdett erősödni. Az allodiális földek kiterjedése megnőtt. Szántók több dűlőben vannak, mint 1600-ban, összterületük már 162 köblös.911 Számra ugyanannyi, hét rét volt Huszton a vár birtokában, de kapacitásuk alapján (112 öl) területük nagyobb lehetett. Az említett, 1618 utáni korszakban nem csupán a gazdaság bővült nagy arányban, hanem először is új urasági lakóhely jött létre. Bethlen Istvánnak úgyszólván első dolga volt, hogy a huszti vár tövében, a város belterületének peremén kastélyt építtessen magának és családjának.912 Az úrbéri járadékosok lakáscélú fogyasztása korunkban lép egy minőségileg más szintre. Ezt jelzik mindjárt és leginkább maguk az épületek: a nagybirtok és a felső középbirtok központjaiban szaporodó „váracskák”: a kastélyok, melyeknél a lakáscél már elsődleges, erődítésük ehhez képest másodlagos vagy teljesen hiányzik. Sokszor nem is nevezik őket másnak, csak curiának (kúriának), azaz udvar(ház)nak, amely „titulus” – megkülönböztető értelemben – az utcasori telekrendben elhelyezkedő, szokványos küllemű nemes telkeknek és házaknak is kijárt, általános értelemben pedig még a közrendűek hasonló lakhelyeinek is. Nem képezhettek kivételt ezen folyamat alól a várurdalamak mint éppen a legnagyobb birtoktestek sem, noha ezekben már addig is rendkívüli urasági lakóhely állt rendelkezésre, maga a vár. Ezeken a birtoktesteken többnyire a váralján épült meg a váracs vagy udvarház, mely így a várral együtt jellegzetes kettős központot alkotott. Huszton pontosan ilyen létesítmény született az 1618 utáni években, méghozzá egy teljességgel erődítetlen, udvarház/curia egységes korabeli megjelöléssel. Az Apafikori urbáriumokban található inventáriumok szerint egyedi elnevezése, melyet minden bizonnyal a település többi lakójától vagy a tág földesúri familia tagjaitól kapott, a Fejérház volt. Az udvarház és a körülötte csoportosuló gazdasági létesítmények együttese a várból a városba levezető út mentén, a várhegy alatti sík részen helyezkedett el. 913 Két teljesen elkülönült telken feküdt, melyek az említett út két oldalán, pontosan egymással szemben feküdtek. A két telek tehát valójában egy összefüggő területet képezett, melyet a
911
A mértékegységet nem adja meg az irat, de csak köböl lehet.
912
Az udvarházra már négy esztendővel az uradalom megszerzése után, 1622-ből van adatunk
(Bethlen innen datál): ÖK 1/22. 913
Az alábbiakra ld. az Apafi-kori huszti urbáriumokat, melyek egyúttal az egész urasági üzem
leltárát is tartalmazzák: MOL E 156 fasc. 155. nr. 2., fasc. 148. nr. 6., 9., fasc. 123. no. 3.
349
közút vágott ketté. Mindkét részt egy részben tapasztott, részben tapasztatlan sövényfonatból készült kerítés övezte, melyen deszkakapuk nyíltak. Az egyik udvarban állott a kastély; a másikban csak gazdasági funkciók voltak, de ilyenek a kastély körül is kaptak helyet. A földesúr és családja lakására szolgáló udvarház a táj adottságainak megfelelően – egyetlen helyiséget („kőbolt”) kivéve – boronafalú épület volt, akárcsak az egyszerű emberek házai. De emeletes mivoltával, szélesen elterülő tömegével a városban így is egyedülálló építménynek számított. A két szinten, konyhákkal és kamrákkal együtt, de a kemencék fűtőhelyiségei és az árnyékszékek nélkül 21 helyiséget számlálhatunk benne össze. (Főbb részei az „ebédlő palota”, az úr lakosztálya, az asszony és a kisasszonyok lakosztályai, vendégház.) Berendezése is rangos lakókról árulkodik. Olyan tárgyakat találunk, melyek többségében még a huszti földesúr addigi várbeli lakhelyéből is hiányoztak: mindenütt mázas kemencék, az ajtókon bécsi zárak, az ebédlőben almárium, a családtagok lakóhelyiségeiben kristályüveg ablakok, falikárpit, fürdőkád, az úr lakosztályában óra. A padláson útiágy és fekete bársony „castondoris” (azaz castrum doloris) várakozott az alkalmi használatra. A kisasszonyok háza előtt filagória állt. A kastélyt melléképületek vették körül, melyek már csak részben voltak boronafalúak, részben tapasztott sövényfalból épültek. Egyiket-másikat már nem zsindely, hanem szalma fedte. A közvetlenül a kastély mellett álló mosóház még a háztartást szolgálta, egyébként azonban a melléképületek az uradalmi személyzet elszállásolására és a gazdaság szükségleteire szolgáltak. Egy zsindelyes boronafalú épületben sorakozott egymás mellett a konyha, a sütőház (ahol berendezése alapján a kenyeret sütötték), a számtartó lakószobája és az „uraimék háza”, vagyis egy lakóhelyiség valamiféle udvari emberek, feltehetően az uraság nemesi rendű szervitorai számára. Különálló épület volt a szakács egyhelyiséges háza, az uradalom két legrangosabb tisztviselőjének, az udvarbírónak és a prefektusnak a többhelyiséges házai, a kéthelyiséges kulcsárház (telerakva az élelmiszerek raktározására szolgáló eszközökkel) – melynek „prebendaosztó ablakán” keresztül jutott természetbeni járandóságához a földesúri gazdaság népes személyzete – és végül a sáfárház. Volt még egy istálló és egy szekérszín is az udvarban. Mindjárt a nagykapu mellett állt a gyalogok, darabontok háza. A kastély mögött veteményes- és virágoskert terült el ágyásokba rendezett tengeri szőlővel (ribizli), egressel, rózsafákkal, tárkonnyal, zsályával, bazsarózsával beültetve (ebben állt a 350
filagória); errefelé volt még a gyümölcsös, a kertészház, a gyümölcsaszaló (benne pálinkafőzővel), zöldséges pincék és disznóól. Az út túloldalán álló másik kerített udvar három nagy egységből tevődött össze, melyeket belső kerítések választottak el. Ez volt tulajdonképpen az uradalmi mezőgazdaság igazi központja, a vezető nagyüzemi ágazatok, a szántóművelés és az állattenyésztés üzemközpontja. Az egyik elkülönített egység, a csűröskert az uradalmi szántó- és rétgazdaság centruma volt: a közepén álló szalmával fedett boronafalú csűrbe gyűjtötték a learatott gabonát, itt csépelték ki, itt tartották a szalmáját. Ide hordták kazlakban az urasági réteken lekaszált szénát. A nyilván hatalmas boronacsűrön kívül sövényfalú, szalmás tetejű pajtákat találunk még itt. Míg az uradalomnak 1614-ben 162 köblös szántója volt a huszti határon, addig 1673-ban már 574 köblös szántó és 485 kaszás rét, úgy, hogy ebbe néhány ismeretlen kiterjedésű földdarabot nem is számítottunk bele. (A szántók a két nyomáson 24 darabban, a rétek 10 darabban feküdtek.) Ha ezt a 17. század második felének messze leggazdagabb huszti közrendű lakosa, Mészáros András birtokával összevetjük, akkor azt látjuk, hogy a földesúrnak tizenhatszor annyi szántója és tizennégyszer annyi rétje volt. De még a leggazdagabb öt városi nemes, Korda Zsigmond (jobbágybirtokos, régi család sarja, egy időben a huszti vár kapitánya) birtokközpontjának, a hosszúmezei kúriának a szántótartozékait is négyszeresen, kaszálóit ötszörösen múlta felül az uradalmi földállomány.914 A csűröskert melletti különálló akolkert az urasági állattenyésztés központjául szolgált. Udvarán különálló ún. nagy akol volt elkerítve, benne „barmoknak való pajtával”. Nem közvetlenül ezután említik az inventáriumok, de az akolkertben lehetett a borjúpajta és a béres ökrök istállója, itt állhattak az udvaron a szánok, szekerek, valamint a tehénpásztor házacskája és a béresház is. Az urasági lábasjószág-állomány a különböző összeírásokban 12–24 béres ökörből, kiterjedt tehenészetből (tehenek, bikák, üszők, tulkok, borjak), 70–120 sertésből, 200–600 juhból, több tucatnyi kecskéből állt.915 Valamivel távolabb, a „tyukász ház” körüli különálló udvarban tartották a baromfit. Az itt lakó majorosné keze ügyében felleltározott dézsák, sajtárok, vajköpülők 914
Mészáros és Korda földjeire: Mm m lt, Tárgy sz ir 8. fol. 51–53.
915
MOL E 156 fasc. 148. nr. 6., 10., 11.
351
tanúskodnak róla, hogy – szokás szerint – ő látta el az urasági tejgazdaság feladatait is, miközben a tehenek gondozását egyébként a béresek láthatták el. A csűröskert és az akolkert mellett a kastéllyal szembeni részen is volt veteményeskert kertészházacskával, és itt alakítottak ki egy külön kertet a nagy mennyiségben termesztett, kiterjedt helyigényű káposzta számára. Részben a major körül, részben bent a mezővárosban volt még a földesúrnak egy serfőző háza pincével, egy fogadóként is funkcionáló kocsmája, malmok, mészárszék és a vár alatti különálló gyümölcsösben méhészet. A majorsági gazdálkodás expanziója jól tükröződik az uradalmi személyzet megnövekedésében. A 17. század elején a várbirtokot egy udvarbíró igazgatta (és már az is újdonság volt akkor), mellette egy számtartó, egy kulcsár és egy szakács tartozott a várbeli birtokigazgatási–háztartási személyzethez. A majornál szolgált még egy majorosasszony, két kanász és egy kertész, az urasági malomban egy molnár.916 A 17. század második felében viszont a konvenciós (tehát a fizetést húzó, vagyis libertinusok nélkül számított) személyzet már a következőkből állt: udvarbíró, inspektor, porkolábok, számtartó, 2 kulcsár, sütő, majorbíró, kertész, 6 béres, disznópásztor, tehénpásztor, borjúpásztor, 2 juhász, kocsmáros, 2 talyigás, szántató pallér, káplán917 – és ez még csak a huszti személyzet, hisz az uraságnak nem egy, hanem három üzemközpontja volt az uradalomban: a korábban is meglévő rónaszéki sóbányakamara mellett immár egy teljesen új is, a szigeti kúria, mindkettő külön személyzettel. Az uradalom korábban csupán egy malmot tartott Huszton, most már mészárszékjei is voltak és jóval több malma, Huszton és Szigeten egyaránt. Huszton például három uradalmi mészárszék és hét malom működött.918 A szigeti urasági lakóhelyet és gazdaságot még ugyancsak Bethlen István alakította ki. A városban addig egy talpalatnyi saját kezelésű földje sem volt az uradalomnak. Bethlen a város belterületének közepén, a főutca teleksorában három
916
Ld. ezekre az 1600-as konvenciót (MOL E 156 fasc. 174. nr. 25/b. p. 336.), valamint az az évi
urbáriumot. 917
MOL E 156 fasc. 148. nr. 6.
918
MOL E 156 fasc. 148. nr. 6. (1684).
352
nemesi telket vásárolt fel, és ezeket összevonva építtetett a háromszoros szélességű telken egy kúriát.919 A kúria tehát a telek elhelyezkedésében és a telekbeosztás alapelvei tekintetében olyan volt, mint a város többi, telekrendben elhelyezkedő nemesi kúriái, sőt mint a jobbágyrendű lakosok beltelkei, csak épp háromszoros szélességben. A kúria telke a többi telek sorába illeszkedő hosszúkás téglalap alakú terület volt, egyik rövid oldalával fordulva a város főutcája felé. Itt, az utcafronton épült meg a földesúri lakóház, a tulajdonképpeni kúria. Teljesen szokatlannak számított azonban maga az építmény: a Szigeten szokásos hosszú telekoldal menti építkezés helyett (amely az utcafront egy részét szabadon hagyja), a földesúri kúria az utcával párhuzamosan épült, az utcafronti rövid telekoldal teljes hosszában, s mint ilyen ház, valószínűleg az első volt a városban.920 A ház mögött, a telek elülső, kisebb részét (ismét a többi telken is szokásos rend szerint) az udvar foglalta el istállóval, hisz az úr hátaslovainak mindig kéznél kellett lenni. A hátulsó, kerítéssel elválasztott nagyobbik rész a veteményes- és gyümölcsöskert volt. Ezen keresztül lehetett kijutni a telek hátsó frontjára, ahol a város lakóövezetét kívülről körbekerítő út haladt el. Ennek mindjárt a túlsó oldalán terült el a Bethlen-kúria különálló majorkertje. A majorkertben is volt egy veteményes és gyümölcsös, éppúgy, mint a huszti kastéllyal szemben gazdasági udvarban, de a létesítmény alapvetően szintén a szántógazdaság és az állattenyésztés üzemközpontjaként szolgált. A gabonatermesztés által a földesúri gazdaságokban betöltött kiemelkedő szerepnek megfelelően – a többi városbéli majorkert gyakori „akolkert” elnevezésével ellentétben – a földesúrét mindig csűröskertnek nevezik az iratok. Benne állt az uraság csűre, a kúriához tartozó 92 hold szigeti határbeli szántóföldön folyó gabonatermesztés központja. Ugyanitt tartották egy színben a gazdaság nagyobb méretű eszközeit és a szekereket. Nyilván ide gyűjtötték a szénát is a kúriához tartozó számos kaszálórétről, melyek ugyancsak a város határain belül helyezkedtek el. Az inventáriumok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy állattenyésztés nem folyt a szigeti üzemben, azt leszámítva, hogy Bethlen itt, Szigeten
919
A felvásárlást 1627-ben kezdte Vas Gábor Bereg megyei birtokos nemes szigeti puszta
kúriájának megszerzésével (az oklevél kifejezett utalása szerint azért, mert Szigeten is lakóhelyet kívánt kialakítani magának): MOL F 1 17. köt. fol. 78v–80v. (Arra, hogy végül három korábbi nemesi telket használt fel kúriájához: MOL E 148 1812/1 p. 29.; ezen irat szerint 1630–34 között történt az egyesítés). 920
Korai látképe található az uradalom többször idézett 1744-es urbáriumában.
353
tartotta a 48 lovas ménesét. Volt még az úrnak Szigeten kocsmája, serfőzőháza, a határban pedig egy működő malma és egy puszta malomhelye.921 A szigeti kúria személyzetéből csak a kulcsárt ismerjük, aki a kúria tartozékainak mezőgazdasági munkáit végeztette, amikor szemünk elé tűnik,922 így valószínűleg a legfőbb tisztviselő, az itteni földesúri háztartás és gazdaság vezetője volt. A 17. század földesúri magatartásra azonban az a legjellemzőbb, hogy még Rónaszéken, a sókamara körül, ezen az eléggé alkalmatlan helyen is számottevő urasági mezei gazdaságot szerveztek. Itt az agrárgazdaság 1600 körül, de még 1614-ben is mindössze abból állt, hogy a sógazdálkodásban dolgoztatott állatok (gépelyes lovak, a fuvarozáshoz használt béres ökrök) takarmányozása céljából tartottak saját kezelésben néhány kaszálót, melyeket a sóbányabirtokhoz tartozó Felsőróna jobbágyaival kaszáltattak le.923 Néhány évtized múltán, a 17. század utolsó harmadának urbáriumaiban már egy összetett mezőgazdasági üzemet látunk Rónaszéken: 130 köblös (vagyis közel ugyanennyi magyar hold) szántót, csűröskertet (csűrrel, búza- és zabasztagokkal), természetesen továbbra is több rétet, köztük új irtásréteket, istállókat, szénaboglyákkal körülvett marhaaklot, több tucatnyi bikát, tehenet, üszőt, borjakat, a gépelyes lovakon kívül 18 lovas ménest, 2-300-as juhállományt, disznóólat, 100-200 baromfit, pincét, veteményeskertet, méhest. Lent a falu közepén pedig már saját malma is volt a sókamarának.924
A munkától a kockázatig: a munka és az üzemgazdálkodás mérlege Amikor az öt város lakosságának foglalkozási szerkezetét átfogóan szeretnénk felmérni, hogy az így nyert eredményeket a korábbiakkal, vagyis az 1600-as állapotokkal összevethessük, 921
bizonyos
szempontból
kedvezőbb,
összességében
azonban
Az immár önálló szigeti birtoktest urbáriumai: MOL E 156 fasc. 148. nr. 29., 34–36., 38–43.,
fasc. 149. nr. 40., MOL E 156 Irreg. fasc. 5. nr. 8., 10., 11. A határbeli szántó- és réttartozékok egy 1671-es osztálylevélből követhetők nyomon pontosan: MOL E 148 1436/44. 922
MOL E 148 957/39 (1684 előtt).
923
Glück: Sókamara.
924
MOL E 156 fasc. 148. nr. 29., 38.; MOL E 156 Irreg. fasc. 5. nr. 8., 10–12.
354
kedvezőtlenebb helyzetben vagyunk, mint akkor. A háztartások felvételének teljessége tekintetében az 1600-as urbáriummal párhuzamba állítható összeírásunk csak az 1701-es vármegyei adóösszeírás és az 1744-es urbárium. Ezekhez képest az országos összeírások (1696, 1715, 1720, 1728) sokkal részlegesebbek. Adatszolgáltatásban viszont az 1701-es és az országos összeírások mennek a legmesszebbre, melyek az állatállományon kívül földbirtok-adatokat is közölnek, míg az 1744-es urbáriumból – a beltelektulajdont leszámítva – teljesen hiányoznak a vagyonadatok. A foglalkozásnevek megbízhatósága a száz év előtti állapotokhoz képest bizonyára csökkent, ugyanakkor az említett összeírások közül háromban (1701, 1744 és az országosak közül 1715) először jelenik meg rendszeresen kifejezett foglalkozásadat-felvétel. (Az összeírók ebben eléggé nehezen megmagyarázható gyakorlatot követtek: 1701-ben csak Visken és Técsőn találunk foglalkozásmegjelöléseket, a másik három városban viszont – nem számítva a néhány puszta keresztnévvel és foglalkozásmegjelöléssel illetett iparost, pl. György kovács – egyáltalán nem, ami különben Hosszúmező esetében elképzelhető, hogy a valóságot fedte. A másik nem országos összeírásban, az 1744-esben szintén csak Visk és Técső, továbbá Hosszúmező esetében van foglalkozásadat. Az 1715-ös összeírók viszont éppenhogy Huszt, Sziget, továbbá szintén Hosszúmező felvételekor nyitottak „opificium” rovatot, a másik két városban egyáltalán nincsenek foglalkozásadatok. Ezekben az esetekben tehát nem az összeírás pontatlanságáról van szó, hanem arról, hogy mindhárom alkalommal voltak olyan városok, amelyekben az összeírók már a szándék szintjén sem óhajtották rögzíteni a foglalkozásokat.) Az összeírók természetesen nem a teljes foglalkozási spektrumban gondolkodtak, akkor sem, amikor ilyen jellegű adatokat kifejezetten rögzíteni óhajtottak. Amikor a foglalkozás önálló rovatot kapott, akkor az az „opificium” nevet kapta, tükrözve, hogy a korszakban az adóztatók figyelme elsősorban a nem mezőgazdasági, de még kétkezi tevékenységek felé fordult, amikor az adóterhek és a jövedelmek jobb arányosítására törekedtek. Ennek megfelelően az összeírásokban feltüntetett foglalkozások – akár önálló rovatot kaptak, akár nem – elsöprő többségében önálló kézműiparos és kereskedői jellegűek, ezen kívül egy-egy alkalmazotti (főleg hivatalnoki vagy rendészeti jellegű) foglalkozás volt még oly szembetűnő, hogy az összeírók rögzítésre méltónak találják. Így a foglalkozásmegjelölések és – a foglalkozásnak a névképzéshez való viszonyáról fentebb mondottak miatt – a foglalkozásnevek is lényegében csak arra lehetnek alkalmasak, hogy a merkantil szférát elkülönítsük a dolgozók többi részétől. 355
Ezen kívül a vagyonadatokból (a mezőgazdasági termelőeszközök jelenlétéből) lehet valamelyest következtetni az önállók és bérmunkával szerzett kiegészítő keresetre szorulók arányára az agrárius foglalkozási ágon belül (1701 és az országos összeírások).
Az önálló kézműiparosság-kereskedelem Az említett összeírások kézművességre és kereskedelemre utaló foglalkozásadatait a mellékelt táblázatban találjuk. (Megjegyzendő, hogy az a tényező, miszerint 1715-ben csak a közrendű és az armalista társadalmat ismerhetjük meg, érdemben csak Szigetnél torzít lefelé, mert csak itt volt számottevő merkantil réteg egytelkes nemesi státusban.) Ezek az adatok csak néhány különösen szembetűnő jelenség vonatkozásában engednek meg következtetéseket. Sziget gyökeresen eltérő foglalkozási szerkezete, egyedül
meghatározóan
iparos-kereskedő
lakosságösszetétele
egyértelműen
megmutatkozik itt is; hasonlóképpen Hosszúmező falusiassága. Visk esetében a 17--18. századi összeírásokból feltáruló rendkívül alacsony kézművesarány valós helyzetet tükrözhet, és nem áll ellentétben az 1600-as urbáriumban látott meglehetősen változatos, városias iparosnévanyaggal, ha figyelembe vesszük mindazt, ami az 1600-as urbárium névanyagán végrehajtott elemzésünk során kiderült. Akkor ugyanis meg tudtuk állapítani, hogy ez az iparosréteg sokkalta erősebben kötődött a mezőgazdasági termeléshez, sokkal erősebben elparasztosodott állapotban volt, mint például a másik agrárváros, Técső iparossága. Márpedig a 17–18. századi összeírásokban minden bizonnyal csak a főfoglalkozásszerű, rendszeres tevékenységet végző kézműveseket(–kereskedőket) jelölték meg. Nagyon szépen megfigyelhető, hogy a városban ilyen állandó, főfoglakozású iparosok szinte csak a három legközönségesebb iparágban (kovács, varga– csizmadia, szabó) tudtak megélhetést találni. Kitűnnek még a lokális jellegzetességek is, így a técsi fazekasság és a sziget–hosszúmezői sertéstenyésztő vidékkel összefüggő bőripar is, bár ez utóbbi már csak a nagyobbik városban. A strukturális jellegzetességeket igazoló tanulságok mellett néhány változást is megfigyelhetünk. Ezek közül a leginkább szembetűnő Técső iparosságának bizonyos mértékű belső átalakulása, fejlődése. Az 1600-as állapotokhoz képest minőségbeli változást jelent egyes ritkább, városias iparok megjelenése (főleg lakatos, esetleg 356
szíjgyártó). Ezen kívül ugyan csak a már 1600-ban is jelenlévő viszonylag közönséges iparosokat (a kovács, tímár-csizmadia, szabó hármasság mellett mészáros, szűcs), valamint a városiassággal érdemben össze nem függő, szintén 1600-ban is meglévő iparokat (fazekas) találjuk, ám ezek egyike-másika igen tekintélyes számú mesterrel van képviselve, mindenekelőtt a csizmadiák. A helyi iparosság megerősödését mindenesetre nem kell eltúlozni (amint arról alább a foglalkozásnevek száma tanúskodik), az pedig, hogy a folyamatot leginkább a lakatosipar megjelenése és a csizmadiák magas száma képviseli, arra utal, hogy a háttérben az úri vásárlóközönség bővülése állhat. Huszt esetében 1600-hoz képest valójában egy meglehetősen deformálódott iparostársadalommal van dolgunk, bár kismértékben számolnunk kell az összeírásban nem rögzített egytelkes nemesek között is iparosokkal. Nyoma sincs a váraljai helyzettel való összefüggésnek (lakatos, csiszár, borbély), melyet 1600-ban még meg lehetett figyelni. Szintén hiányoznak – a kevés csizmadiát leszámítva – az úri réteggel, illetve a megváltozott fogyasztási szokásokkal összefüggő újabb iparágak (mindenekelőtt nincsenek gombkötők), bár éppen ezeknél a jellemzően határozottan jómódú iparosoknál vetődik fel, hogy esetleg az egytelkesek sorába tartoztak. A közrendben (is) képviselt ágazatok köre így a 17-18. században a legközönségesebb iparokra szűkült. Annál is inkább sejthetjük, hogy az úri réteg jelenlétével összefüggő iparok megvoltak a városban (az egytelkesek között), mert feltűnő az ugyanezen háttérrel összefüggő boltos kereskedelem jelenléte. Jellemző végül a fogyasztási szokások változásának másik aspektusára, a tömegfogyasztás igénytelenebbé válására a takácsipar megjelenése az öt városban, amely ágazat 1600-ban még teljességgel hiányzott. Ezek az iparosok a rendkívül gyenge minőségű abaposztót vagy szürkeposztót állították elő, és – amint a nevek mutatják – etnokulturálisan is az új jövevény rétegbe, a ruszinok közé tartoztak. Ha az iparosok lakosságarányát vagy abszolút számát próbáljuk összevetni az 1600-as állapotokkal, nem indulhatunk ki ezen számokból, mivel akkor csak a foglalkozásnevek alapján tudtunk dolgozni, kifejezett foglalkozásadat nem állván rendelkezésünkre. Ezért összevetjük a foglalkozásnévanyagot is a két időpontból (ld. az 1. és a 2. táblázatot). (Az itt tárgyalt korszakból csak az 1701-es összeírást használjuk fel, mivel az a birtokos nemességig bezárólag kimagaslóan teljes.) Ez esetben tehát a foglalkozásnevekből csupán a település hosszabb távú foglalkozási összetételre próbálunk meg következtetni, azt is csak egy korábbi időmetszet ugyanilyen megvizsgálásának eredményeivel összevetve. Ha különböző okokból számolhatunk is torzulással, az adatok 357
annyit mindenképp mutatnak, hogy a városokban sokkal kevesebb iparos találhatott megélhetést 1701-ben, mint 1600-ban, azaz a nem iparos lakosság igényeit sokkal kevesebb iparos el tudta látni.
A paraszti önállóság nehézségei Azokon a háztartásfőkön kívül, akiknek foglalkozását a 17—18. századi összeírásokban kifejezetten megjelölik, el tudjuk különíteni a birtokos nemeseket is (az 1701-es összeírás ezt a státust kifejezetten megjelöli), továbbá a prozopográfiai adatok alapján általában az egytelkesekről is el tudjuk dönteni, hogy a tisztviselői jellegű úri réteghez vagy a kétkezi dolgozók közé tartoztak. (Az egytelkes nemesség volt a legalsóbb státus a korban, amelyben az úri réteg tagjai is még előfordultak, és a legmagasabb, amelyben még dolgozókat is találunk.) Az ezután fennmaradó háztartásokat tekinthetjük általában parasztinak; nem tévedünk nagyot, hiszen ennek a körnek a nagy tömegét mindenképp parasztok tették ki. Ezen a körön belül a voltaképpeni önállókat a részben vagy egészben bérmunkásoktól (akiknek a megélhetéshez a saját gazdaságukon kívüli jövedelemforrás után kellett nézniük vagy egyáltalán nem volt saját gazdaságuk) nem tudjuk pontosan elkülöníteni. Kiindulni csak az önellátáshoz szükséges mezőgazdasági termelőeszközök meglétéből vagy hiányából tudunk, minthogy a munkaerőellátottság megismerésének lehetőségétől távol vagyunk. Ebben a tekintetben a megélhetés minimális kritériuma – ha az alapvető táplálék, a gabonaliszt megtermelését tekintjük annak – a szokásos számítások szerint 5–7 hold (ugyancsak a szokásos átváltás szerint 10–14 köblös) szántóföld birtoklása. Ehhez a vizsgálathoz csak az 1701-es összeírást és az országos konskripciókat vehetnénk igénybe, ám utóbbiak súlyos hiányosságokat mutatnak az előbbihez képest az összeírtak körét illetően, és alighanem a vagyonadatokban is. Ezért az alábbiakban csak az 1701-es összeírással foglalkozunk.
358
A foglalkozási normák A piac népének belharca Az önállók körében, azon belül is az alaposan összeszűkült piaci szférában (merkantilok) a jelek szerint egy még mindig túl népes iparosság tagjai nyomorgatták egymást. Erre utal, hogy ebben a társadalomban magasra csapott az igény egymás munkájának normatív korlátozására. 1680-ban a szigeti vargacéh indított pert a helybeli szíjgyártók ellen, mivel azok szerintük vásárlásaikkal felverték a bőr árát, s így a vargák sokszor nem voltak képesek megalkudni a mészárosokkal; ezen felül talpbőröket is készítettek a csizmadiáknak – a vargák szerint ráadásul rossz minőségben –, vagyis „tímárkodtak”, és ezáltal beleavatkoztak az ő területükbe. A szíjgyártók szerint viszont mindig is készítettek talpbőröket és bocskort is, sőt még a felperes vargacéh egyik tagja is tőlük vásárolt. Ráadásul véleményük szerint a vargacéh elégtelen arra, hogy a csizmadiákat talpbőrrel ellássa (amit a per kapcsán a csizmadiák meg is erősítettek), tímár pedig nincs a városban. A vargacéh a privilégiumára hivatkozott, s noha azzal mindeddig nem éltek (vagyis eltűrték a szíjgyártók tevékenységét), a magisztrátus mégis mellettük ítélt. Feltételül szabták viszont, hogy a vargák elegendő talpbőrt és bocskort készítsenek a városnak, és árulják azokat a piacon, méghozzá vásárnaponként is, mert ha nem, a szíjgyártóknak és mindenki másnak is meg fogják engedni a bőrkikészítést („tímárkodást”).925 Hasonló összeütközésre 1692-ben a varga- és a csizmadiacéh között került sor. A három rend (nemes, városi, hajdú) közös törvényszéke ekkor úgy döntött, hogy a csizmadiamesterek, -legények és -inasok készíthetnek ki bőrt, de csak a maguk szükségére, a legények pedig szabadon eldönthetik, hogy melyik mesterségen és melyik mesternél maradnak. (Vagyis a két közelálló szakma közt e tekintetben volt bizonyos átjárás, ami szintén vitára adott okot.)926 1729-ben ugyancsak a bőripar két vezető mestersége állt szemben, a csizmadiacéh szerint ugyanis a vargacéhbeli mesterek közül sokan nem gyakorolták a mesterségüket, így nem volt elég kikészített bőr, az egyik varga
925
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 30–31.
926
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 177. Egy megszakadt perbejegyzés már 1683-ból ismert, ahol is a két céh
állt szemben egymással: Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 51.
359
pedig kikészített talpbőreit idegen csizmadiáknak adta el.927 1740-ben ismét panaszkodott a szigeti csizmadiacéh, hogy a „tímár avagy varga céh” kötelessége ellenére nem készít elég bőrt. A város nemes magisztrátusa úgy döntött, hogy minden pénteken (vagyis a hetipiacon) elég bocskortalpbőrnek kell lennie.928 A jelek szerint az 1692-es ítélet ellenére a vargák mégis kiszorították a csizmadiákat még a saját célra történő bőrkikészítésből is, ugyanis 1754-ben a szigeti „tímárcéh” (értsd: vargacéh) elvette az egyik helyi csizmadiától azt az ökörbőrt, amelyet az egy legénnyel akart kikészíttetni. A céh szerint a csizmadia tímárkodott, amikor így cselekedett, a mester szerint azonban nem, hisz a bőrt nem ő készítette volna ki, s nem árulta volna a piacon talpanként, hanem maga akarta felhasználni.929 Országszerte jellemző volt ebben a korban a szabó–szűcs harc is. Szigeten 1681 körül a szűcsök azon szabadságát vitatták, hogy a vásárra posztósüveget is csinálhatnak, ám a magisztrátus megerősítette őket ebben a jogosultságban.930 Bár ekkor kifejezetten nem értesülünk róla, hogy kik álltak szemben a szűcsökkel, biztosak lehetünk benne, hogy a szabókkal volt vitájuk, akárcsak 1689-ben, amikor a szabócéh követelte, hogy a szűcsöknek hosszú magyar süveget ne legyen szabad csinálni, ill. ha nekik ezt mégis szabad, akkor a szabóknak is engedjék meg, hogy az általuk készített süvegeket maguk béleljék. Ez utóbbi megoldást fogadta el a város is, a szűcsök azonban tiltakoztak.931 A céhesek és céhen kívüliek közötti harcnak viszonylag kevés nyoma maradt. 1729-ben Szigeten amiatt protestált a csizmadiacéh, hogy az egyik csizmadiamester kikészített bőreit szabad sokadalmon kívül, a hadnagy és a céh tudta nélkül kontár csizmadiáknak adta el.932 Ellenben, minthogy az iparosok részben vásári körülmények között is kereskedtek termékeikkel
(sőt
azok
alapanyagaival),
többször
kerültek
összeütközésbe
a
kereskedőkkel. 1681 körül a szigeti csizmadiacéh perelt be két helybélit, Cégényi Mártont és Rác Pált, mert azok a céh sérelmére brassai csizmákat hoztak be Erdélyből (és azokat még sokadalmakon kívül is árulták), holott a céh a piacon megkiáltatta, hogy senki efféle
927
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 59.
928
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3., 1740. dec. 1-nél.
929
Sz vs lt, Ns jkv és ir 4., 1754-nél.
930
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 35.
931
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 108.
932
Sz vs lt, Ns jkv és ir 2. fol. 51-52.
360
csizmákat be ne hozzon. (Ráccal a céhnek már azelőtt is volt ilyen konfliktusa.) A két alperes szerint viszont a csizmadiák „az szigeti kalmárokat kereskedésekből és hivatalyakból elrekeszteni akarják”; szerintük mindenkinek szabad a kereskedés, „kik ez hazában és városban residentiás nemes kalmárok”; (Gyula)fehérváron is van céh, és ott mégis szabadon árul minden kereskedő, görögök, zsidók is, „de itt ezen céh nem láttatik, hogy boltakban, piatzon árulna csizmát a töb privilegialis céhek rendi szerint”. A magisztrátus egy számunkra ismeretlen korábbi hasonló esetre hivatkozva rendelte el ismét, hogy a céhnek pecsétes levéllel kell igazolnia, hogy az általuk igényelt jogi norma megfelel más városok szokásainak, ellenkező esetben a kereskedést nem korlátozzák. A szigeti csizmadiák valóban meg is hozatták Marosvásárhelyről, Kolozsvárról és Enyedről az írásos bizonyságot, hogy sokadalmakon kívül csak a céhes mestereknek szabad magyarországi és erdélyi csizmát árulni, ezért a tanács mellettük döntött.933 A vargacéhnek 1702-ben egy Mózes nevű zsidóval akadt konfliktusa, mert az kikészített ökörbőröket árult a piacon, noha a céh szerint privilégiumuk mindenki másnak tiltja a bőrkereskedést.934 1740-ben a szigeti nemes város lengyelországi örmény kereskedők áruját kobozta el, mert azok a csizmadiacéh nagy sérelmére, elővásárlási jogának megsértésével országos vásár előtt (amikor is kikészített bőröket a céh híre nélkül senki idegennek eladni nem szabad) egy Munkácson lakó örmény kereskedőnek 22 kötés kordovánt adtak el.935 Sajnos a hasonló konfliktusok messze elsődleges forrása, a jegyzőkönyvi anyag csak Szigetről és csak az 1679–1693 közötti, ill. 1727-től kezdődő időszakból maradt fenn, ami láthatóan behatárolja az ilyesfajta adatok fennmaradását, befolyásolja az időbeli eloszlás képét. Nem ez a helyzet az egyes iparágak mesterei által egymás közt kötött megállapodásokkal: a céhprivilégiumokkal. A merkantil önállók egymás közti piackorlátozó törekvései egy másik oldalról világítanak rá ugyanarra, amire az önállóknak a rendi felemelkedés és – legfelső csoportjuknak – az úrbéri járadékjövedelem iránti keserves törekvése is rávilágít: a haszonjövedelem megcsappanására, a piaci gazdaság nagy konjunkturális kontrakciójára a 16. század végétől.
933
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 37–40.
934
Mm m lt, Jkv IX. p. 257–258.
935
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3., 1740-nél.
361
A földesúri haszonvételek érvényesítése A 17. században az úrbéresekkel szembeni földesúri törekvések fő célpontja a munkajáradék növelése mellett a kizárólagos földesúri (ún. kisebb) haszonvételi jogok érvényesítése volt. Az öt máramarosi mezőváros, mint láttuk, gyakorlatilag teljes mértékben élvezte a kocsma-, mészárszék-, malombirtoklás és vásártartás szabadságát, valamint a határ használatához fűződő haszonvételi lehetőségeket. Az uradalmi gazdaság nagyarányú kiterjeszkedésének idején e téren nem kellett szembenézniük helyzetük olyan súlyos romlásával, mint az úrbéri terhek esetében, ám a tendencia itt is világos, számukra kedvezőtlen irányba mutatott. A jelek szerint elsőként a határhasználati haszonvételi jogok korlátozására került sor. 1578 óta az öt városiaknak a saját határuk erdeiben, makktermő idényben, kifejezetten kereskedésre tartott disznók után már tizedet kellett adniuk az uradalomnak.936 Az 1614-es urbáriumban tűnik fel egy tilalmas halászóvíz Huszton; az öt városban ez az első talpalatnyi föld a helyi lakosok határában (az egyéni birtokban lévő területeken kívül), amelyet nem használhattak kedvük szerint. Minthogy az előző urbárium felvétele (1600) óta a kincstár és Giorgio Basta is meglehetősen zilált katonaipolitikai körülmények között bírta az uradalmat, ennek a korlátozásnak a bevezetésére a Homonnai Drugethek birtoklása idején (1607–1612) kerülhetett sor. A későbbiekben mindenekelőtt erdők tilalmazására került sor. Az uradalom legjobb makkos erdeje, a hosszúmezei Feketeerdő 1673-ra már tilalmas arra az időre, míg az uraság disznói meg nem híznak rajta. Arról is hallunk, hogy a szigeti Feketeerdőn az uraság disznópásztorai puskával lövöldöztek a szigetiek disznaira, ha azokat ráhajtották az erdőre, tehát ez a terület is tilalmas volt.937 A szabad kocsmajog elvételére csak Huszton került sor, ott is kompenzáció ellenében. 1629-ben Bethlen István a város 150 forintos évi cenzusának elengedése mellett teljesen eltörölte a borárulás szabadságát, és egész évre bevezette a kizárólagos urasági kocsmát.938 A mészárszéktartás és a malom jogilag szabad maradt.939 936
ÖK 1/18 (Báthori Gábor 1611-es átirata). 1600-ban és 1614-ben is ez a rend az uradalom két
legkorábbi urbáriuma szerint: MOL E 156 fasc. 174. nr. 25.; MOL R 323 nr. 39. 937
MOL E 156 fasc. 148. nr. 6. (1673) és uo. nr. 11. p. 268. (1698).
938
ÖK 1/25.
362
A termelési lehetőségek helyett a jövedelemszerzési előjogokra építő urasági szemlélet azonban igazán csak a kincstári birtoklás idején vált általánossá, vagyis 1744 után.
A foglalkozási közösségek Az öt város első ismert céhét a szigeti vargák alakították meg 1597-ben.940 Ebben a városban 1646-ban a vargaiparból önállósodott csizmadiák,941 majd 1686-ban a mészárosok alakítottak céhszervezetet.942 1689-ből kétségtelen hitelű adat szól szigeti szabócéh létezéséről is, noha privilégiumlevele nem ismert, s így megalakulásának időpontja sem.943 1733-ban és 1754-ben tímárcéhet is említenek a városban,944 itt azonban valójában a vargacéhről lehet szó. (Tímármesterség nem csak az öt város 1600-as személynévanyagából hiányzik, de 1680-ból egykorú nyilatkozatunk van arról, hogy Szigeten nem éltek tímárok.945 A két mesterség fogalmi összecsúszását az alapvető bőriparok közötti – bizonyos mértékű – átfedés lehetővé teszi. Ezt a folyamatot a 16. század végétől bizonyára az erősítette fel, hogy a csizmadiamesterség különválásával a vargák egyre erősebben szorultak ki a lábbelivarrásból, és tevékenységük egyre inkább a kikészítésre, vagyis a mészárosoktól átvett szőrös bőr feldolgozható alapanyaggá alakítására korlátozódott. Csakhogy az a bőrös mesterség, amely erre a munkafázisra korlátozódott, eredendően a tímároké volt. A folyamattal párhuzamosan a helyi vargákat lassan kezdték tímároknak nevezni. A
939
A még a 18. században is szabadnak maradt haszonvételekre: ÖK 1. nr. 190. (1749) és uo. nr.
228. (1760). 940
MOL R 276 1. d., az 1597-es évnél (eredeti).
941
MOL F 1 29. p. 565–569. (a város nemesi és polgári magisztrátusa által kibocsátott 1646-os
céhlevél II. Rákóczi György általi megerősítése, másolat a királyi könyvekben, 1654). 942
DRNKK R 2579 830. sz. (eredeti). A céh mestereit 1684-ben említik már: Sz vs lt, Jkv és ir 1.
943
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 108. („szigethi chehális, nemes és civilis fundusokon lakó szabó mester
p. 68. emberek”). 944
Sz vs lt, Ns jkv és ir 4., 1754. nov. 21-nél.
945
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 30–31.
363
vargacéhet ezen a néven csak a 17. század végéig találjuk meg, 946 ellenben 1740-ben már „tímár avagy varga céh”-ről beszélnek, ami forrásszerűen is bizonyítja, hogy ugyanarról a társaságról van szó. A vargamesterség tímárságba hanyatlását az is alátámasztja, hogy Sziget főutcájának azt a szakaszát, ahol 1600-ban topográfiai rekonstrukciónk szerint a legtöbb Varga tömörült, a 19. században már Tímár utcának nevezték.) Ehhez képest a többi városban alig alakultak céhek. Az azonban mégis nagyon jellemző, hogy melyikben igen és melyikben nem. Técsőn a vargák 1652-ben átvették a szigeti céh kiváltságlevelét, majd 1697-ben a csizmadiák alakítottak céhet.947 Husztról céhlevél mára már nem maradt fenn, de Szádeczky még ismerte a csizmadiák 1682-es privilégiumát.948 Az 1720-as országos összeírás pedig az egyes iparágak jövedelmének felsorolásakor Huszton említi – a csizmadiáké mellett – a szabók céhét is. Viskről és Hosszúmezőről viszont egyáltalán nem ismeretes céhszervezet az ebből a szempontból korszakhatárnak tekinthető 1761-es céhrendelet előtti korból. A privilégiumlevelek fennmaradása és az egyéb említések egyaránt esetlegesek. Szerencsére épp a céhalakulás jellemző időszakának lezárulása utáni időből, 1692-ből rendelkezünk egyértelmű adattal arra, hogy a megyében milyen iparágakban működtek céhek. Ekkor ugyanis a vármegye adót vetett ki a területén működő céhekre vármegyeházépítés céljából; csizmadia-, varga-, mészáros- és szabócéhet említenek, ami pontosan egybevág a fenti adatokkal, noha azt sajnos nem adják meg 1692-ben, hogy melyik ágazatban hol működött céh.949 Városainkban tehát csak a 16. század végétől alakultak céhek, a kimutatható iparágak teljes számához képest továbbra is meglehetősen korlátozott számban. Sziget vezető pozíciója a céhalakulásban egyértelműen kidomborodik ugyan a többi városhoz képest, de talán egy hajszállal kisebb mértékben, mint azt iparostársadalmának relatív fejlettsége alapján várnánk. Az aránylag sok szigeti céhalakulást kellőképpen indokolja önmagában a többi településhez képest más minőségű városiasság. A hosszúmezei céhek teljes hiánya hasonlóképp kiválóan megfelel a település valóságos falu mivoltának. Végül
946
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 177. (1692).
947
MOL F 1 29. p. 19–22. (a vargacéhlevél másolata a királyi könyvben, 1652); MOL B 2 1697 nr.
28. A csizmadiák privilégiumukat a vármegye előtt is kihirdettették: Mm m lt, Jkv IX. p. 6. (1697. szept. 19.). 948
Szádeczky: Iparfejlődés II. 266.
949
Mm m lt, Jkv VIII. p. 39.
364
a céhalakulásban is kitűnik Visk lemaradása, még Husthoz és Técsőhöz képest is, amit a lakosok foglalkozási szerkezeténél már megfigyeltünk. Ágazati szempontból a céhalakulásban is visszaköszön a bőripar különleges fejlettsége ezen a jeles állattenyésztő vidéken, továbbá a huszti kézműipar erős kötődése az úri vásárlóközönséghez (úri ruházat, csizma).
A VAGYON Ami a vagyon terén történt, nem eredeti jelensége a 17–18. századnak. Csupán származékos következménye annak a megélhetési motivációjú társadalmi mozgásnak (és az ehhez kapcsolódó jelenségeknek), melyek a foglalkozás és a személyi (kiváltképp rendi) státus kategóriái között végbementek.
A vagyoni viszonyok Föld, ház, jószág. Vagyoni polarizáció a helyi lakosság körében A városok lakosságának rendi csoportjai közötti arányeltolódás, illetve a rendi státusok jellemzőinek megváltozása a vagyoni viszonyok polarizálódása felé is hatott. A rendiségből örökölt státusnormák tették lehetővé, hogy a lakosságra nehezedő anyagi (járadék-) terhek a társadalom kiváltságnélküli – vagy „gyengébb” kiváltsággal rendelkező – csoportjai felé koncentrálódjanak, polarizálva ezzel azt a reáljövedelemkülönbséget, ami önmagában a megélhetési módok különbségéből adódott volna. A jövedelmi polarizációnak pedig előbb-utóbb meg kellett mutatkoznia a vagyoni helyzetben is. A jelenséget a vagyon szerkezeti elemei közül elsősorban a termőföld-, lakóházés élőállat-vagyonban tudjuk vizsgálni, mert az összeírások ezeket rögzítik.
365
Vagyoni viszonyok az 1701-es adóösszeírás alapján A névsoros 17-18. századi összeírások közül az 1744-es urbáriumon kívül valamennyi darab ugyanezeket a vagyonelemeket tünteti fel (az 1744-es a beltelken kívül semmit). Közülük azonban, mint már szó volt róla, az összeírtak köre szempontjából messze a legteljesebb – egyúttal abszolút értelemben is kimagaslóan teljes – az 1701-es adóösszeírás, mely még a birtokos nemesekre is kiterjed. A vagyoni viszonyok esetében ez a szempont különlegesen fontos, hiszen csak az adatfelvétel ilyen teljes köre mellett mutatkozik meg a vagyoni polarizáció szintje. A továbbiakban ezért csak erre az összeírásra vagyunk tekintettel. Az adatok bemutatására több lehetőség is kínálkozik. Az összlakosság vagyonátlaga csak arra alkalmas, hogy más települések analóg adataival vessük össze a mieinket (vagy esetleg az öt települést egymás közt). A vagyon szóródása (ahol az egyes esetek, vagyis az egyes összeírtak megtartják az önállóságukat) már többet mutat, kiváltképp a vagyoni polarizáció szempontjából. Az igazán fontos tanulságok levonásához azonban elkerülhetetlennek tűnik a társadalmi csoportonkénti átlagolás, majd ezen átlagok összevetése (ami persze fölveti a csoportosítás kérdését). Az alábbiakban ez utóbbi módszert követjük, kiegészítve azzal, amit már az 1600-as urbáriumban is alkalmaztunk:
egyes
jellemző
vagyonösszetételű
háztartások-gazdaságok
egyedi
bemutatásával. Az összeírás saját csoportosítása a személyi státusokat követi: zsellérek, közönséges közrendűek („oppidánusok” stb.), hajdúk, jobbágytelket bíró nemesek, egytelkes nemesek, birtokos nemesek; minthogy részben különböző alapon vett státusokról van szó, adott esetben ezek kombinációjával (pl. a zselléreknél közrendűek és nemesek külön).950 Ez a csoportosítás alkalmasnak látszik számunkra is, tekintettel arra, hogy a személyi státusok épp ebben a korban tesznek szert nagy jelentőségre a társadalmi folyamatokban, az említett státusok mögött rejlő egyetlen foglalkozási (jövedelemtípus szerinti) megkülönböztetés pedig (ti. az úrbéri járadékkal rendelkezők, azaz a birtokos nemesek és a társadalom többi része közötti), mint láttuk, szintén központi jelentőségű a korszak változási folyamatainak szempontjából.
950
Kivételesen egyéb szempontot is bevon az összeírás (pl. a zselléreknél a házigazda státusát).
366
Az ezen társadalmi csoportok szerinti vagyonátlagok alakulását a 3. számú táblázat mutatja. A továbbiakban az egyes települések parasztságát mutatjuk be közelebbről. A településeken belül első renden a háztulajdonosokat különítjük el a zsellérektől (házbérlőktől), ennek a különbségtételnek tehát magasabb jelentőséget tulajdonítunk a rendi státusnál.
Huszt
Háztulajdonosok
1. A helyi paraszttársadalom tehetős rétege két főt számlált, két armalista gazdáról van szó. Beregi Istvánnak 1701-ben 23 köblös szántója, 3 ökre, 37 kaszás rétje, 2 tehene, 7 sertése volt, Bencsik Mihálynak 20 köblös szántója, 4 ökre, 36 kaszás rétje, 2 tehene és 12 sertése. 2. Rajtuk kívül csupán legfeljebb az önellátási határ körül mozgó parasztokat találunk a városban, egyúttal tehát a közrendűek között ezt a szintet meghaladó vagyon nem fordult elő egyáltalán. Ide is mindössze 4 gazdát sorolhatunk, akik között 2 fő armalista: Bencsik István (9 köblös szántó, 2 ökör, 12 kaszás rét, 2 tehén, 1 sertés) és Szimkó Lukács (12 köblös szántó, 4 ökör, 12 kaszás rét, 1 tehén, 1 sertés). Az önellátás hozzávetőleges vagyoni határa alatt már nincsenek nemesek. A 2 közrendű Gál Istvánt, akinek 10 köblös szántója, 2 ökre, 10 kaszás rétje, 1-1 tehene és disznaja volt, és Lengyel Györgyöt, akinek pedig 12 köblös szántója, 2 ökre, 4 kaszás rétje és 1 tehene. 3. Az önellátás határa alatt, a földtelenekig bezárólag további 34 gazdát találunk, akik már mind közrendűek. Először vegyük azokat, akik megütik a 4 köblös szántóterületet (birtokuk legfeljebb 7 köblöt ért el). Ökröt csak mintegy fele részük tartott (mindegyik 2-t; az igás nélküliek jellemzően ruszinok). Gyakori ebben a körben a 4–8 kaszás rétterület, akiknek ennél kevesebb van, mind ruszinok. 1-2 tehene majdnem mindenkinek van, a sertéstartás valamivel ritkább (az állományok 1–4 darabig).
367
A minimális szántóval rendelkezők (<4 köböl) körében érdekes módon valamivel magasabb azoknak az aránya, akik rendelkeztek igásfogattal: nagyobb részüknek van 2 ökre. Rétbirtokuk sem marad el érdemben (7 kaszásig szóródik minden további összefüggés nélkül). A haszonállat-állomány ugyancsak azonos a 4–7 köblös kategóriával (1–3 tehén, szintén 1–3 sertés, de ritkábban). A szántóterületet teljesen nélkülözőknek egyúttal igásuk sincs (egy kivétellel, aki 2 ökröt tart), nagyobbrészt rétjük sem (akinek mégis, 2–5 kaszás). Mindnek van pontosan 1 tehene, nagyobb részüknek 1–4 darabos sertésállománya is.
Zsellérek
A város vélhetően agrárfoglalkozású zsellérsége (54 fő, hasonlóképp leválasztva tehát a foglalkozásnevűeket) igen népes volt, köszönhetően elsősorban a széles úri rétegnek. Huszton a zselléreket három csoportban írják össze: zsellérek (a gazdájuk státusára való utalás nélkül, 21 fő), birtokos nemesek zsellérei (18), birtoktalan (azaz egytelkes) nemesek zsellérei (15). Az általános zsellércsoport részben nemesekből állt: 5 nemest találunk közöttük a 16 nemtelennel szemben. A csoport épp felét (özvegy)asszonyok és hajadon lányok (!) teszik ki. A két másik zsellércsoport tagjainak rendi állását nem adja meg az összeírás. A zsellérek általában egyúttal földtelen emberek voltak, nem működtettek ekés szántóföldi gazdaságot. Ez alól még a birtokos nemesek zsellérei jelentenek leginkább kivételt. Közülük viszont 7-en is birtokoltak földet, de egy kivétellel mindegyikük birtoka a 4 köblös határ alatt marad. (Kiemelkedett közülük Csománfalusi Tamás, aki 7 köblös földön gazdálkodott nem kevesebb, mint 4 ökörrel, kaszálója viszont nem volt egyáltalán, tehene és disznaja 2-2 és volt 4 kas méhe.) A birtokos nemesek zsellérein kívül mindössze egyetlen zsellér rendelkezett egész minimális szántóterülettel. Érdekes módon azonban kaszálója még a birtokos nemesek zselléreinek sem igen volt: rétbirtoka az összes zsellér közül mindössze 3 embernek (2–4 kaszás). Ökröt csak 7-en tartottak (ebből is 5-en 2 állatot), többségüknek volt viszont tehene (1 vagy 2, kivételes a 3), sertést ugyanakkor alig tartott közülük valaki (7-en 1–3 közti állományt). A vagyonelemek kombinációjából is csekélyke – mindamellett zselléreknél figyelemre méltó – gazdaságok alakulnak csak ki: az említett Csománfalusié mellett 368
Sárádi Sándoré 3 köblös szántó, igás semmi, 4 kaszás rét, 1 tehén, 3 sertés; a birtokos nemesi zsellér Zvilik (?) Jánosé 3 köblös szántó, 2 ökör, rét semmi, 3 tehén, 3 sertés; Lengyel Jánosé szántó híján is 2 ökör, 3 kaszás rét, 3 tehén, 2 sertés. Az összeírás megjegyzéséből négy zsellérről tudjuk, hogy molnárként alkalmazták őket Izán (ezek közül három a Molnár nevet viseli), ők mind a közelebbi meghatározás nélküli zsellérkategóriában szerepelnek, természetesen közrendűek voltak.
Visk
Háztulajdonosok
1. A saját házukban lakó viski gazdák közül 1701-ben mindössze 18 fő múlta felül szántóterületben az önellátási határt (legkevesebb 10 köblös föld). Szabad telken nem lakott közülük senki, de személyére nézve nagyobb részük ekkorra már rendelkezett nemeslevéllel (11); megfordítva pedig, a helyi armalistáknak mintegy felét tették ki. A többiek egy hajdút leszámítva közrendűek voltak. A város legnagyobb ekés földművelő gazdája, Íjgyártó János az armalisták közül került ki. 22 köblös szántója és 7 ökre volt, amihez 8 kaszás rét járult. Tartott még 1 lovat, 4 tehenet, 5 sertést. A többi gazdának legfeljebb 16 köblös földje volt. Íjgyártó azonban velük összevetve inkább az igásállat-állományával tűnik rendkívülinek. A többi 17 gazda között ugyanis az önellátáshoz elégséges földmennyiség ellenére egyetlen esetben sem találunk máramarosi viszonyok között teljesnek számító, 6-os ekefogatot, bár majd mindegyiknek volt legalább 2 igásállata. Igásállataikat – a páros számok kitüntetett szerepéből ítélve – kifejezetten földművelésre tartották, de rendszerint csupán 2-t vagy 4et. 7 gazdának ökre volt (mindig 2 vagy 4; ezeknek lova általában nincs, akinek igen, annak is csak 1-2), másik 8-nak lova (többnyire 3-4, de egy esetben csak 2); 2-en viszont (egy-egy armalista és oppidánus) csak 1-1 lovat tartottak, vagyis még részleges igásfogatuk sem volt. Ők jókora földbirtokuk ellenére alighanem bérmunkát kényszerültek vállalni cserébe azért, hogy nagyobb gazdák fogatával felszánthassák a maguk földjét, vagy esetleg részesbérletbe adták ki a szántóikat. A 17 gazda nagy többségének 4–9 kaszás rétbirtoka volt, vagyis a szántón kívül a másik fő művelési ágban még kevésbé maradtak el Íjgyártótól; sőt négy gazda egyenesen 369
hozzá képest is kiemelkedik 10–17 kaszás rétbirtokkal (ők fele-fele arányban oszlanak meg a két fő rendi csoport között). Sertésből az összes háztartás állománya 5 és 13 között mozog, tehát eladásra is tenyészthettek. Tehene 2–4 van mindenkinek. Négyen még méhészettel is foglalkoztak, bár csak egész kis volumenben. Érdekes kombinációja a fenti vagyonelemeknek Barta Lőrinc gazdasága: ő a legnagyobb rétbirtokos (17 kaszás) és a legnagyobb sertéstenyésztő (13 állat), miközben egyetlen lovon kívül nincs igásállata, vagyis a szántói mellé nem tartott ekét egyáltalán. 2. Ehhez a szűk réteghez képest a 4–10 köblös szántóval rendelkezők száma már 55. Feltűnő, szinte megmagyarázhatatlan, hogy a város két egytelkes nemese is ide tartozik, akik közül legalább az egyik paraszti família, a település régi nagy paraszti nemzetségeinek egyike volt. A szóban forgó család a Bene, amely a város első és sokáig egyetlen teleknemesítését szerezte még 1595-ben. A telket 1701-ben birtokló Bene János kezén azonban mindössze 4 köblös szántót és 8 kaszás rétet írnak össze, 3 lovat, 2 tehenet és 8 sertést tartott. A másik egytelkes nemesnek, Szinavicki Mihálynak 8 köblös szántója, 6 kaszás rétje, 2 lova, 2 tehene, 17 sertése volt. Ebbe a csoportba esik az armalisták másik nagyjából fele, ti. akiket a felső gazdarétegnél nem tárgyaltunk (10 fő). (Armalisták tehát a kimondottan szegények: a törpebirtokosok és birtoktalanok között már nem voltak.) Ők is gyakorlatilag mind rendelkeztek legalább 4 köblös földdel, nagy többségük azonban az intervallum felső részén csoportosul, 7-8 köblös birtokkal. Az oppidánusok (43 fő) értékei jobban szóródnak, jellemzően lefelé térve el az armalistáktól. Az armalisták egy híján mind rendelkeztek igással (2-4 ökör, de többnyire csak 2; ezzel mindig vagylagosan 2 ló). De az oppidánusok esetében is elmondható ez a túlnyomó többségről, le egészen a 4 köblös szántóbirtokosokig. Ökreik száma 7 köblös és afeletti szántó esetén mindig 4, aki lovat tart, annál viszont csak 1-3 állatot találunk (mindössze egy gazda ugrik ki 6 lovával). A 7 köblös szinttől lefelé már inkább csak 2 ökröt találunk az oppidánusoknál, a lovat tartóknál pedig továbbra is 1-3 állatot (többnyire 2-t, egy gazdánál viszont 4-et). Az ökörés a lótartás az oppidánusoknál is csaknem mindig vagylagos. A rétbirtok a csoportban (itt az armalistákat és az oppidánusokat egybevéve) igen egyenletesen 3-8 kaszás között van, bár a kisebb szántóbirtokú oppidánusok közt többször fordul elő csupán 1-2 kaszásnyi rétbirtok. A haszonállatoknál sincs különösebb eltérés a rendi csoportok közt: az armalistáknak 1–3 tehenük, 4–9 sertésük van, az oppidánusoknak 1–4 tehenük és 1–10 sertésük. (Az oppidánusoknál, ahol távolabbi szélsőértékek között 370
szóródnak az adatok, megfigyelhető, hogy a kisebb szántóbirtokúaknak rendre csak 1-2 tehenük van; ellenben a sertéstartásnál egyáltalán nem jellemző az arányosság a szántóterülettel.) A szántóterület alapján képzett csoportunkból ki kell emelnünk az armalista Becske Simont, aki a fent leírthoz hasonló szintű, földművelésen alapuló összetett gazdaságot (8 köblös szántó, 4 ökör, 2 tehén, 7 sertés) egyértelműen árutermelő juhtartással egészítette ki (60 állat, amihez 20 kaszás rétet birtokolt). Volt még egy másik juhos gazdaság, az oppidánus Mezei Andrásé (30 állat, de csupán 4 kaszás rét), ugyancsak a szokásos, bár arányosan szerényebb vegyes üzem járulékaként (5,5 köblös föld, 3 ló, 1 tehén, 4 sertés). 3. A törpebirtokúak közt (4 köblös szántónál kevesebb) kivételképpen akad egy nemeslevéllel rendelkező személy (gyakorlatilag teljesen földtelen, 2 tehene van), egyébként azonban ide már gyakorlatilag csak oppidánusok tartoznak (29 gazda). Közülük a 2 köblösön felüliek mind tartanak vagy 2 ökröt, vagy 1–3 lovat; 1–5 kaszás rétjük van. A 2 köblös alattiaknál ökröt már nem találunk, de mintegy felüknél 1-2 lovat még igen; egyeseknek közülük kaszálója sincs, a többinek is csak 1-2 kaszás. A csoportban gyakorlatilag mindenkinek van 1-2 tehene, és mindenki sertéstartó is, a legkisebb földűekig bezárólag (1–8 darab közötti állománnyal, függetlenül a többi vagyonelemtől).
Zsellérek
A vélhetően agrárfoglalkozású zsellérréteget mindössze egyetlen háztartás képviseli. (Az összeírásban ugyanis Visknél mindösszesen két zsellért vesznek fel, s a másik az említett varga.) Földje nem volt, csak 1-1 lova és tehene, de nem kevesebb, mint 6 sertést tartott.
* A
fenti
adatok
megengednek
néhány
következtetést.
A
település
parasztnépességének csupán egy csekély része érte el a módosparaszti szintet, többségük a (gabona)önellátás peremén vagy annak határain kívül, kiegészítő jövedelemre szorulva 371
élt. A jelek szerint ilyen jövedelmet a kis tételben űzött árutermelő állattenyésztés biztosított, főleg a sertés-, egyes kivételesen ritka esetekben pedig a juhtartás. A maguk lábán megálló termelő üzemgazdaságok nagy többségükben összetett jellegűek voltak, mint a paraszti társadalomban általában. Ezen belül az egyes üzemágak a vagyoni hierarchia mentén felfelé vagy lefelé haladva is nagyjából arányosan tartanak lépést egymással. Ez az önellátási szint körül mozgó vagy afeletti gazdaréteg, amely bizonyára a helyi paraszttársadalom tekintélyes, magabíró részével azonosítható, ebben az időben már súlyosan megoszlott a két fő rendi csoport, a nemesség és a közrend között. A nemességet szerzett gazdák azonban nem voltak érdemben eltérő vagyoni helyzetben, mint az oppidánus társadalom felső rétege, részben bizonyára azért is, mert többségük csupán egész frissen, az 1698–1701 közötti hullámban nemesedett meg. A szegény emberek, a törpebirtokos parasztok és a birtoktalan agrárnépesség körében a nemességszerzés úgyszólván ismeretlen volt.
Técső
Háztulajdonosok
Técsőnél meg kell jegyezni, hogy az 1701-es összeírás igásállat-adatai egy sajátos hiányt mutatnak. Több, jelentősebb szántóterülettel és rétbirtokkal (továbbá viszonylag nagy számú haszonállattal) rendelkező gazdánál is teljesen vagy csaknem teljesen hiányzik a vonójószág-állomány (miközben kisebb gazdaságokban megvan), mintha az valósággal független lenne a földműveléstől és a takarmánytermeléstől. Ez – már csak a többi település adatai alapján is – elképzelhetetlen, hisz az igásállomány nem csupán a gazdálkodás logikája szempontjából hozzá kapcsolódó vagyonelemekkel, vagyis a szántóval és a réttel szokott nagy vonalakban korrelálni, hanem még a haszonállatállománnyal is, hisz általában vegyes, összetett gazdaságokról van szó, melyekben a gazdagság vagy szegénység jelei általában párhuzamosan mutatkoznak a különböző vagyonelemek mindegyikében. Véleményünk szerint az igásállat hiánya a nagyobb gazdák egy részének esetében az összeírás idején fennálló különleges körülményre 372
vezethető vissza. Számolhatunk igásjószág lefoglalásával (adóhátralék fejében) röviddel az összeírás előtt, mivel az irat két esetben kifejezetten megjegyzi, hogy a gazdától épp most foglaltak le bizonyos számú igásállatot. 1. Ebben a városban a 10 köblös szántótól kezdődő vagyoni osztályba jóval több, 28 gazda tartozik. Ők egyúttal nagyobb vagyoni maximumokat is érnek el, tehát szélesebb intervallumban szóródnak. Néhány belső vagyoni csoportban tárgyaljuk őket. A település két legnagyobb gazdája az armalista Vas András és az oppidánus György István volt. Vasnak 26 köblös szántója, 36 kaszás rétje, 3 ökre, 1 lova, 3 tehene és 10 sertése volt, Györgynek pedig 23 köblös szántója, 38 kaszás rétje, 1 ökre (az összeírás szerint másik 3-at most foglaltak le tőle), 2 tehene és 9 sertése. Szinte azonos gazdaságot vittek tehát. A szántóterület alapján mindjárt utánuk következett egy egytelkes nemes (Mészáros István), egy armalista (Kató Mihály) és három oppidánus (Zaj István, László Tamás, Hécel Márton). Ezek 19–22 köblös szántóterületet birtokoltak. Közülük kettőnek 4-4 ökrét, a harmadiknak 2 ökrét és 1 lovát írták össze, ezeknek egytől egyig 19–20 kaszás rétbirtokuk volt. Ellenben Kató és László a tekintélyesnek számító földterület ellenére igátlan, miközben van 14, ill. 7 kaszásnyi rétbirtokuk. Üzemük specialitását a méhészet adja (27, ill. 56 kas). Az itt felsorolt 5 gazdának 1–3 tehene és 5–10 sertése volt (utóbbi tekintetben Katót kivéve, neki csak 2). Legalább 10 köblös szántót bírt még további 2 egytelkes, 5 armalista, 1 hajdú és 13 oppidánus. Ezt a réteget a 10-15 köblös szántó jellemzi. (Az egytelkes nemesek sora itt véget is ér, alacsonyabb vagyoni osztályokban nem képviselteti magát ez a csoport.) Az igásállomány és a rétterület igen tarka képet mutat. Az egytelkesek egyikének 4 ökre volt, de a másiknak egy sem. Az armalisták (és a hajdú) akkor épp egyáltalán nem tartottak ökröt, hármójuknak volt viszont lova, de összesen is csak 5. Az oppidánusok közül ellenben öten is tartottak ökröt (2-2 állatot, a 25 kaszás réttel rendelkező Bíró Mihály viszont 4-et), bár ez a csoportjuknak még mindig csak kisebb része. Nekik lovuk nem volt, de további négy oppidánus gazdának igen (1–3 közti számban). A maradék igátlan. A rétbirtok két kiugró esetet leszámítva 4-től 15 kaszásig szóródik. A rendi helyzettel semmi összefüggés nincs. Az armalisták egy kivétellel 9–11 kaszást birtokolnak, de a kivételt képező armalista, valamint a két egytelkes csupán 5-6 kaszást. Az oppidánusok nemcsak szélesebben szóródnak, de közöttük találjuk a kiemelkedő rétállományokat (egy 18, és két 25 kaszás birtok). A csoportban csaknem mindenkinek 1-2 tehene volt, és 373
hasonlóan egyenletes a sertésállomány is (2–7 darab között), kivéve megint csak egy oppidánus gazdát (12 állat). A szokásos összetett gazdaságok egyike-másika ezen a szinten is kiegészült ritkább üzemágakkal. Találunk három parasztot, aki foglalkozott méhészettel (épp mindegyik státuscsoportból egy-egy fő, 7–16 kas). Az egyetlen juhosgazda a 18 kaszás rétet birtokló oppidánus Kósa András volt, de 33 darabos állománya nem különösebben nagy. 2. Az 4–<10 köblös földbirtok-kategóriára egytelkes nemes már nem, armalista pedig csak kettő jut, miközben az oppidánusok megfelelő rétege 38 gazdából áll. A csoport így is nagyjából annyival szűkebb Viskhez képest, mint amennyivel az imént áttekintett nagyobb gazdáké bővebb. Mindössze 10-en tartottak 2-2 ökröt, másik 6 gazda 1–3 lovat, a többinél semmi igás (utóbbiak közt a két armalista). Az igástartók az intervallumon belül egyenletesen oszlanak el, nem figyelhető tehát meg összefüggés a szántóterülettel. Van viszont még egy 1 és egy 4 ökrös gazda, akiknél az összeírás egyaránt azt jegyzi meg, hogy további 3 állatot nemrég vettek el tőlük (ők egyértelműen a viszonylag több földdel rendelkezők közé tartoznak a kategórián belül). A még viszonylag nagyobb (7 köblös vagy afeletti) földterülettel rendelkező gazdáknál a rétterület jellemző értéke is magasabb, 9–11 kaszás (20, 21 sőt 38 kaszás kivételes értékekkel, akik között az armalistákból nincs egy sem), a többieknél a 4–7 kaszás (ezeknél is előfordul kiugró értékként 13–17 kaszás, megint rendre oppidánusoknál). Ezen vagyoni osztálynál is általános a tehéntartás (1-2 állat, de a nagyobb szántóés rétterületűek közt kivételesen 3-4 is; ez utóbbiak mind oppidánusok). A tehetősebbek 3–9 sertést birtokoltak (az armalistáknál a maximum a 3), de olyanok is vannak, akiknek disznaja egyáltalán nem volt. Ketten foglalkoztak méhészettel (18, ill. 11 kas). 3. A 4 köblös szántóhatár alatt armalista és hajdú ugyancsak kivételesen akad (1-1 fő), valamint itt találjuk a maradék 26 oppidánust. Ökre csak 6 főnek van az egész csoportban (egynek 4, a többinek 2), 8 másiknak van 1-2 lova. A csoport kereken fele tehát teljesen igátlan. A rétbirtokok 0–6 kaszás között mozognak, de még ebben az igen szerény rétegben is akad kiugró kaszálóterület (8 és 12 kaszás). A tehéntartás, ahol van, szigorúan 1–2 darabra terjed, a sertéstartás pedig jobbára 1–4 (kivételesen 5–7) darabra, de ebben a
374
csoportban már érezhetően megszaporodik azoknak a gazdaságoknak a száma, amelyekben egyik állatfajból sem tartottak. 4. A teljesen földtelen háztulajdonosok (5-en) mind oppidánusok. Igás semmi, kaszáló semmi (csak egynek van 2 kaszás rétje), tehenet két gazdaságban találunk (1-1 darabot), sertést szintén, de ezek közül az egyik elég jelentős állomány (8 darab).
Zsellérek
Más házában lakó embert 1701-ben 10-et írtak össze a városban (ha leszámítjuk azokat, akiknél iparos foglalkozást jeleznek). Ők mindannyian a közrendbe tartoztak, többnyire földtelenek voltak. Találunk azonban köztük néhány törpebirtokos parasztot: ketten 4-4 köblös szántót birtokoltak, az egyik 8 kaszás rétet is; igásuk nem volt, csak 1-1 tehenük, ill. az egyiknek 1, a másiknak 5 disznaja; mindketten foglalkoztak méhészettel (egyaránt 9 kas). További két zsellérnek csak 0,5–1 köblös szántóját írták össze, egyikük 3,5 kaszás rétet is bírt; állatállományuk 1-1 tehén, ill. az egyiknél 1 sertés, igás semmi. A többi hat albérlő teljesen földtelennek minősült, állatot azonban egyet kivéve mindegyikük tartott (hármójuknál 1-1 tehenet, kettejüknél 2-2 sertést írnak össze, sőt egynek 2 ökre volt!).
* Técsőn a vagyoni rétegződés nem követte az egytelkesek, armalisták és oppidánusok státushierarchiáját. Ehelyett inkább egy olyan, vagyoni állapotát tekintve lényegében egységes tehetősebb rétegről beszélhetünk, mely megoszlott a három státuscsoport között. Az egytelkesek és armalisták vagyoni helyzete nem különbözött érdemben, és az oppidánusok között is megvolt az ezekkel egyívású réteg.
375
Hosszúmező
Háztulajdonosok
1. A hosszúmezei parasztság soraiban 1701-ben találunk egy-két személyt olyan vagyonnal, amihez fogható Visk és Técső agrártársadalmában nem akadt. Ők rendre armalisták (noha a városban kevés számú egytelkes nemes paraszt is élt). A legnagyobb gazdaság Fekete Jánosé. Nála 66 köblös szántót, 10 ökröt, 60 kaszás rétet, 1 lovat, 4 tehenet, 12 sertést írnak össze. Nagy Sámuel 39 köblös szántóval, 8 ökörrel, 50 kaszás réttel, 3 tehénnel, 9 sertéssel rendelkezett, továbbá övé volt a város messze legnagyobb méhészete (60 kas). Kiemelhető még Ács János, Adorjáni Menyhért, Lingvai György és Menyhárt Tamás, akiknek szántóbirtoka 20–33,5 köblös közötti, 6-6 ökröt tartottak (csak Lingvai 4-et), kaszálójuk 20–36 kaszás, teheneik száma 2–5, a sertéseké 9–14. Ez utóbbiak szintjét képviseli az egytelkes Papi János (26 köblös szántó, 6 ökör, 2 ló, 16 kaszás rét, 4 tehén, 8 sertés). Az armalista Fekete Andrásnak is legfeljebb a szántóterülete volt érdemben kevesebb az eddig említett gazdákénál (14 köblös szántó, 4 ökör, 22 kaszás rét, 6 tehén, 12 sertés). Nagyjából vele egyívású vagy valamivel kisebb vagyonú a maradék két egytelkes paraszt, Benedek Mihály és Csurka István. Ők egyaránt 15 köblös szántóval, 22 ökörrel, 14–16 kaszás réttel, 2-2 tehénnel, 3, ill. 5 sertéssel rendelkeztek, továbbá Csurkának volt még 1 lova. Az önellátó gazdaságok a közrend köréből sem hiányoztak, noha még a legnagyobbak is jócskán le voltak maradva a fentebb említett armalista és egytelkes csúcstartóktól. A négy legjelentősebb oppidánus gazdának 19–22 köblös szántója és 16– 26 kaszás rétje volt. Ehhez képest elképzelhetetlenül szegények voltak igásállatban: csak egyikük tartott 2 ökröt. (Ez mindenesetre újabb fejlemény lehetett: az 1696-os összeírásban kettejüket megtaláljuk, az egyiknek akkor még volt négy ökre; egy harmadik gazdának a vezetéknevén 1696-ban még egy másik keresztnevű embert, vélhetően a felmenőjét találjuk, aki szintén négyökrös.) Tehenük 1-2, sertésük 4–10, de egyikük – aki szántóból és kaszálóból is a legkevesebbel rendelkezett – nem tartott egyik haszonállatból sem. Kettejük foglalkozott méhészettel (csupán 5, ill. 10 kas). 2. Az önellátás határán mozgó kisparasztok között összesen 14-en birtokoltak 7– 12,5 köblös szántót. Az armalisták még itt is többségben voltak az oppidánusokhoz képest 376
(9, ill. 5 fő), miközben, mint láttuk, Visken és Técsőn itt már egyértelműen döntő számbeli fölénybe kerülnek. Az armalisták közül is csak öten rendelkeztek igásállománnyal (rendre 2 vagy 4 ökörrel). Bár a szántóföld-birtokban nincs különbség az igások és igátlanok között (az említett intervallumon belüli eloszlásban sem), a további vagyonelemekből kiderül, hogy esetükben tartósan eltérő gazdasági háttérről volt szó. Az igásgazdák 10–20 kaszás réttel, 1-2 tehénnel és – egyiküket kivéve – 3–7 sertéssel rendelkeztek, és köztük találunk két méhészkedőt is (mindössze 4, ill. 12 kassal). Ezzel szemben az igátlanoknak – az egy Nemes Pált leszámítva – csak 4–8 kaszás rétje volt; csupán ketten tartottak sertést (10, ill. 1 darab); tehenük nekik is nagyjából egyenletesen ugyanannyi, 2-2 volt. Nemes más szintet képviselt. Először is a csoporton belül övé a legtöbb szántó (12,5 köböl), s bár igátlan, neki van egyedül egy lova. Rétbirtoka 16 kaszás, 4 tehenet tartott és 2 sertést. Az öt közrendű gazdának 9–11 köblös földje volt. Ugyanúgy megoszlanak igások és igátlanok között: egynek 2 ökre, egy másiknak 3 lova volt, a többieknek semmi. Rétbirtokuk 3–10 kaszás, egy híján valamennyiüknek volt 1-2 tehene, ugyancsak egy híján 3–5 sertése, méhészettel pedig csak egyikük foglalkozott (10 kas). 3. A kifejezetten csekély agrárgazdasági vagyonnal rendelkezők között már többségben vannak a közrendűek (11 fő), de a másik két paraszttelepüléshez képest armalista is inkább akad még ezen a szinten is (3 fő). Ők hárman, Tamás Ferenc, Komlósi György és özvegy István Mihályné csupán 2 köblös szántóval rendelkeztek, ehhez csak az utóbbinak volt 2 ökre. Komlósi és Istvánné 7-8 kaszás rétet, 1-2 tehenet, 2–4 sertést birtokolt, Tamásnak viszont csak 2 kaszás rétje és 2 tehene volt. Néhány oppidánusnak náluk valamivel több földet bírt, összességében mégsem képviselnek eltérő szintet. Hat gazdáról van szó, akik 5-6 köblös földet birtokoltak, de a többségnek éppúgy nem volt semmi igásállata (az egy kivétel 2 lovat tartott). Kaszálójuk 2–5 kaszás, egyiküknek azonban 14. Tehenet már csak hármójuknál találunk (1-2-t), egy gazdát leszámítva viszont mind tartott sertést (legfeljebb 4-et). További öt közrendű háztartásnak csak 1–3 köblös szántója volt, akárcsak az említett armalistáknak. Igást ők nem tartottak. Kaszálót is alig találunk a kezükön, van akinek nincs is, a legmagasabb érték pedig 4 kaszás. Egyikük foglalkozott sertéstenyésztéssel (8 állat), egy másiknak volt 1 kas méhe. Csupán kettejük tartott 1-1 tehenet. Alapjában véve tehát még ezen a szerény vagyoni szinten is összetett, vegyes 377
kisparaszti gazdálkodás folyt, ami azonban a legszegényebbeknél már kezdett csonkulni, részlegessé, egyoldalúvá válni. 4. Két földnélküli gazda semmi más vagyonnal nem szerepel az összeírásban, csak 1 tehénnel. Ők mindketten közrendűek.951
Zsellérek
Azon lakosok közt, akik nem rendelkeztek saját házzal, 1701-ben egy nemest is találunk, Szigeti (?) Györgyöt. A zselléreket az összeírás további két csoportban sorolja fel: az egyik a közrendűeké (7 fő), a másik a birtokos nemesek – elvben ismeretlen státusú – zselléreié (3 fő), akiket bízvást közrendűeknek vehetünk. Ezek az emberek nem csak házzal, de földdel sem rendelkeztek egyáltalán. A közrendűnek mondott csoportban az állatállomány is a lehető legszegényesebb: legfeljebb 1-1 tehenet, ill. sertést tartottak. Ehhez képest a birtokos nemesek zsellérei közül ketten is tartottak igásfogatot (2-2 ökröt), mindnek volt sertése (2–5 darab) és kettejüknek tehene is (1-2 darab).952 Szigetinek szintén 2 ökrét írták össze.
* Itt, ahol a nemesedés sokkal régebben kezdődött, és a helyi önálló parasztgazdarétegnek nagyobb hányadát érintette, mint Visken és Técsőn, a nemeslevelesek és a közrenden megmaradt gazdák közötti olló tágabbra nyílt. A legnagyobb közrendű gazdák még abszolút számokban is elmaradtak a viski és técsői megfelelőikhez képest.
951
Az oppidánusok részéről nem tudtunk figyelembe venni 2 özvegyet, akiknél hiányzanak a
vagyonadatok, továbbá 2 másik személyt, akikről azt sem lehet megállapítani az iratból, hogy volt-e házuk. Ugyancsak mellőztük azt a két személyt, akikről a nevükön kívül semmi sem derül ki. 952
A vagyoni viszonyoknál az oppidánus zsellérek közül csak 4-et vehettünk figyelembe, mert 3-
nál nincs vagyonadat.
378
A vagyoni folyamatokra vonatkozó kortárs megfigyelések Amint a rendi státuscsoportok közti mozgás, úgy a vagyoni polarizáció jelensége is eljutott egykorú elvont értékelésekig. Persze csak a termőföld tekintetében; ez ugyanis a legfontosabb vagyonelem volt, egyrészt a járadékrendszer szempontjából, másrészt a paraszti megélhetés szempontjából, mely ekkor már a közrenden megmaradt öt városiaknak úgyszólván uralkodó foglalkozása volt. Az öt város oppidánusnak megmaradt lakói már kiemelkedő fontosságú összeírásunk évében, 1701-ben ekképp nyilatkoznak: „a’ szegény városiak [...] a’ városokon lakozó nemességtől minden szántó és kaszálló terragiumoktól megfosztattanak, mert majd épen semmi terhek nem lévén a’ nemeseknek, azt, a’ mit a contributióra kellet volna fordítani, fordították a magok tulajdon hasznokra, és majd az egész határnak színét ’s jovát magoknak megszerzették a’ szegénységtől.”953 A rendi csoportok között zajló földforgalom irányát jelzi már önmagában a szabad úrbéres földforgalom alább tárgyalandó 1675-ös korlátozása, ill. az uradalom ezt megelőző, 1660-as évek végi tiltakozása. Az uradalom érdekeit ugyanis az elidegenítési szabadság csak akkor sértette, ha amögött a gyakorlatban az oppidánusok felől a nemesek – legalábbis a szabad telket bíró nemesek – felé irányuló földbirtokmozgás állt. Erre a folyamatra nagyszerűen rávilágít az a belső utasítás is, amivel a szigeti nemesek látták el az 1750-es évek elején egyik társukat, akit a kincstár által ellenük indított perben intézkedni küldtek Pestre. Az utasítás szerint a telkeik nemességének igazolásához többek közt az 1675-ös teleknemességvizsgáló bizottság okiratait kell elővenni, úgy azonban, hogy „ezen instrumentumot de terris arabilibus nem kell communicálni senkivel, ha tsak lehettséges”.954 Amint azonban láttuk, nagy (föld)vagyonok urait nem lehet minden további nélkül azonosítani a nemesek csoportjával. A földkoncentráció elsődleges haszonélvezőinek köre valójában a nemességen belül is csak egy jól körülhatárolható szűk réteg volt. Nem kerülte el ez sem a kortársak figyelmét: „minden esztendőnként a’ szigeti igát és portiózást huzó szegény nemesség decrescal, fogy és kevessebedik, az olly nemesség pedig, melly Szigetnek mind a’ városban mind a’ határban nagyobb és jobb részét bírja,
953
ÖK 1/111 (1701).
954
ÖK 1/188.
379
még is semmi onusnak supportálasaban nem concurral, szaporodnék” – írják Sziget egytelkes nemesei a birtokos nemesek adómentessége elleni panaszukban 1740-ben.955
Az extraneus földbirtoklás Bár a városok éppen eléggé el voltak látva helyben is a 17–18. század kedvezményezettjeivel, a határukban lévő földvagyon hatalmas arányokban került kívülálló birtokosok kezére is. Az pedig, hogy a városaink határában jelentős extraneus földbirtokhoz jutó külső illetőségű személyek között nem csak az öt városi urakhoz hasonló státusúak voltak, hanem az öt városi közönséges néphez hasonlóak is, mindennél jobban mutatja a helyi dolgozó társadalom megrendülését. Az extraneus birtoklást összeírásjellegű forrással nem tudjuk megfogni, az extraneusokra
is
kiterjedő
teljes
felvételünk
ugyanis
nincs.
Az
azonban
a
töredékadatokból és még inkább a narratív forrásokból így is egyértelműen megállapítható, hogy a jelenség a 18. század folyamán Visken és Técsőn érte el a legnagyobb mértéket. Sziget, Huszt és Hosszúmező esetében már az is jellemző, hogy a kortársak figyelmét nem keltette fel a helyiek földvagyon-vesztése; még abban sem lehetünk biztosak, hogy ezekben a városokban a helybeliek és a külsősök közötti kölcsönös átbirtoklás szaldója a városok szempontjából negatív tartományba esett. (Az más kérdés, hogy a helyi társadalmon belül kiknek volt ez köszönhető.) Csakhogy a közrendűek és kiváltságosok, dolgozók és járadékosok relációjában végbement vagyoni eltolódás tekintetében ebben a korban már éppen Visk és Técső az érdekes számunkra, mint az öt város közrendű dolgozói rétegének tulajdonképpeni rezervátumai. Nem volt szokásban legelők bérbe adása Visken az 1728-as összeírás szerint. Amint említettem, a többi városban a kép inkább vegyes. Huszton a város nemességének magának is voltak extraneus birtokai, mint maguk árulják el ugyanabban a panaszukban, melyeket a viski közrendűek ellen hoznak fel (1696): „kénszeréttetünk excurrálni szomszédságokban lévő magyar országhi faluk határára, s búzával élni, melly mia ott is mind a’ portiozással, mind penig egyéb exactiókkal felettébb terheltetünk, két
955
Sz vs lt, Ns jkv és ir 3. (1740. okt. 6-nál).
380
felé kelletvén fizetnünk”.956 Az 1701-es összeírás szerint ugyanakkor a közvetlen szomszéd izaiak 600 magyar forint értékben bírtak földeket Huszton. Érdekes az 1715-ös összeírás megjegyzése az ugyancsak Huszttal határos Sófalvánál, miszerint a falunak saját határán csak egy nyomása van, a másikat a kincstártól bérlik. Minthogy pedig a falu nem tartozott a huszti uradalomhoz, a szóban forgó kincstári földterület nem lehetett a sófalvi határon, hanem csak a husztin. (Persze éppen ekkor már a huszti uradalom sem volt kincstári kézen, miután 1714-ben a jogos birtokos, Bethlen Miklós kezére bocsátották. A vallomástevők nyilván még a minapi birtokost ismerték.) Az 1696-os összeírás szerint Iza lakosai legelőt is szoktak bérelni a város határán. A legelők bérbe adása ugyanakkor az 1728-as összeírás szerint nem volt szokásban Huszton. Szigeten nagyon kevés adat van arra, hogy falusiak egyéni birtokkal rendelkeztek volna a határon, ezek is mind az adott faluhoz közeli határrészen levő zálogos kaszálók.957 Hasonló szórványadatok pedig a településhatáron átnyúló birtoklás ellenkező irányára is akadnak. Hosszúmező határán valamikor 1756 előtt a közeli kirvai (másként taracközi) uradalom egyik földesurának, a Horthy családnak volt egy 100 fertály nagyságú nagy kaszálója az Apsatőben.958
A vagyoni normák Az úrbéres ingatlanforgalom A lakosság rendi csoportjai közötti tartós egyoldalú vagyoni mozgás rövidesen rést ütött a szabad földforgalmon. Ez az intézmény nemcsak azt jelentette, hogy az úrbéresek a többi úrbéresnek szabadon idegeníthették el javaikat, hanem azt, hogy bárkinek, akár nemesnek is. Mindez nem okozott problémát akkor, ha egy nemes csak közrendű (bel)telket bírt a városokon, azaz ha ott armalista volt. Ám más volt a helyzet a 956
Mm m lt, Jkv VIII. p. 282–283.
957
MOL E 148 1865/22 p. 20–22. (bárdfalvi emberek kaszálót vettek zálogba a Kajtáron, 1665
előtt); Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 159–162. (kaszáló a Hosszúligeten kabolapataki embernél zálogban, 1692). 958
Bárczay-lt, Hortiakkal folytatott per p. 84–87.
381
szabad (nemes) telki nemesek esetében. Elvileg minden földdarab felett világos státusú birtokjog(ok) érvényesültek (hogy ti. szabad vagy úrbéres, ill. melyik birtokjog kié); nem csupán a beltelkek, hanem a határbeli és egyáltalán bármilyen ingatlanok vonatkozásában. A teleknemesítő oklevelek és a telkekre kötött – nemesi jogú – záloglevelek ugyanakkor minden esetben kiterjedtek a határbeli tartozékokra, ám csupán a beltelket határozták meg a szomszédok megadásával, a földekre csak formulárisan utaltak. Elvben ilyenkor csak azok a tartozékok váltak a rangemelés, ill. az ügylet révén nemesi jogú birtokká, amelyeket az érintett éppen akkor az adott beltelekkel együtt birtokolt. Ha pedig valaki különálló ügylettel óhajtotta megszerezni egy földdarab nemesi birtokjogát, akkor ezt a földesúrral (a nemesi birtokjog élvezőjével) kellett nyélbe ütnie.959 (Az uralkodói oklevéllel történő felszabadítás csak a beltelek+tartozékok egységekre alakult ki, termőföldekre külön nem. Erre nem volt társadalmi igény.) Csakhogy az emberek (vagy legalábbis az uradalmak) a különböző típusú ingatlanok közül egyedül a beltelkek státusát voltak képesek számon tartani. Így aztán az a nemes, aki szabad telket szerzett egy városban, olyat tehát, amely nemesi jogon (is) az ő birtokában volt, majd úrbéres státusú személyektől az úrbéri birtokjog forgalmi intézményeinek alapján másfajta jószágot is vásárolt hozzá (földet, majorkertet stb.), akkor könnyűszerrel állíthatta, hogy azok a telekkel együtt nemesi birtokát képezik. Márpedig a nemes telkek birtokosai természetesen lehetőleg valamennyi határbeli földjüket nemes földként akarták bírni. A földek státusának firtatása részükről fel sem merült, sőt a legnagyobb természetességgel tekintették azonnal nemesi földjüknek azokat a határbeli fekvőségeket, melyeket a huszti uradalom valamelyik úrbéresétől, az úrbéres szabad földforgalom intézményének keretében megszereztek. Hisz tehették: az uradalom az alább tárgyalandó két alkalmi – és végső soron teljesen sikertelen – kampányt leszámítva nem volt képes kinyomozni az öt városi földek státusát. Ilyen körülmények között pedig a szabad telki nemesek bolondok is lettek volna az egyes határbeli földjeikben fekvő nemesi birtokjogot külön ügyletekkel egyenként megszerezgetni magától az uradalom urától, úgy, ahogyan azt tették a beltelkek (és tartozékaik) esetében a zálogba vétellel. A szabad földforgalom esetében tehát tulajdonképpen nem másról volt szó, mint arról, hogy az úrbéres lakos az úrbéres, vagyis végső soron nemesi jogon az uradalom 959
Ld. pl. MOL E 148 957/18, ahol kiderül, hogy Meleg Márton huszti nemes határbeli
földdarabokat is külön zálogolt a földesúrtól, nemesi zálogügylet keretében
382
birtokosát illető fekvőségével együtt ténylegesen maga idegenítette el a benne fekvő nemesi birtokjogot is egy idegen nemesnek, miáltal a föld tulajdonképpen kivált az uradalomból. A helyzetet kiválóan jellemzi az 1698-as urbárium készítőjének megjegyzése, melyen jól érezhető a megrökönyödés: „Ez [a szabad földforgalom] képtelenség, és a földesúr jogai ellen van, így ugyanis [az úrbéresek] eladhattak volna minden telket és tartozékot, és akkor mégis mit tehetett volna a földesúr?”960 A pontos és merev jogászi felvetés valóban találó: a szabad földforgalom viszonyai közepette (adva lévén az a feltétel, hogy legyen legalább egy nemes telek a településen), elképzelhető volt az, hogy ha az összes úrbéres összes földjét eladja (úrbéres keretek között) az egytelkes nemesnek, akkor az uradalomnak semmije nem marad, mint a belterület mínusz egy beltelek. (Az urbárium készítője tehát csak abban túlzott, hogy a beltelkekkel is meg lehetett volna tenni mindezt.) Az úrbéres birtokjog szabad forgalmának eme fenyegetése a nemesi birtokjogra különben
valóban
hajmeresztő
eredmény
lehetőségét
hordozta
magában,
és
homlokegyenest ellenkezett a nemesi jog egyik alapelvével, miszerint a jobbágynak ura földjében semmi hereditasa nincs – bár csak abususként, párosulva a beltelkeken kívüli ingatlanok státusának nyilvántartására vonatkozó képtelenséggel. (Ami szintén már a rendiség kezdeteitől adott volt.) Mindez azonban tényleges problémaként nem lépett fel addig, míg a valós társadalmi folyamatok azt ki nem kényszerítették – vagyis amíg be nem következett a tömeges személy- és teleknemesedés, valamint a földvagyoni viszonyok részben épp ezzel összefüggő polarizálódása. Ez a folyamat az 1660-as évek végére vezetett el oda, hogy felkeltse az uradalom figyelmét.961 A szabad földforgalom korlátozását aztán az 1675-ös teleknemesség-vizsgáló bizottság rendelte el. Megtiltották a városiaknak az ilyen elidegenítéseket nem csak a földek, de a beltelkek tekintetében is, egyúttal kártérítés nélkül visszaítélve a kincstárnak a már addig elidegenített fekvőségeket (kivéve a csere útján szerzetteket). Az inskripciós telken ülő nemesek esetében viszont nem korlátozták a városiakkal folytatott földforgalmat, hisz az ő beltelkük és vele minden, akár utóbb szerzett földtartozék, bár
960
„Hoc absurdum et est contra jura domini terrestris, sic enim omnes fundos et appertinentias
divenderent, et tandem quid dominus terrestris faceret?” MOL E 156 148/11 p. 261. Ez, mint a fentiekből következik, beltelekkel lényegében nem fordulhatott elő. Ennyiben túlzott az urbárium észrevétele. 961
ÖK 1/61.
383
aktuálisan nemesi jogon tartották a kezeik között, az eredeti zálogösszegen visszaváltható volt.962 Az ezt követő időszakból adatunk van arra, hogy a bizottság tiltását figyelembe is vették. 1687-ben Rác Pál perelt egy kaszáló miatt Török Mihállyal a szigeti nemes magisztrátus előtt. A tanács döntése nem értelmezhető pontosan, mivel az allegációk nem maradtak fenn, csak az ítéletet jegyezték be a jegyzőkönyvbe. Az azonban kiderül, hogy a döntésben szerepet játszott a felek közti földügylet megkötésének időpontja, az ugyanis „a commissariusok deliberatiója”, vagyis nyilván az 1675-ös rendelkezés utánra esett, és a szerződést erre tekintettel érvénytelenítették.963 Pedig próbált törődni a dologgal az uradalom is, amennyire tudott. A huszti nemesek 1699-ben kiváltottak a viski közrendűektől egy olyan nagyobb földdarabot a városuk határán, amit azelőtt huszti közrendűek zálogosítottak el, mire az uradalom protestált az ügylet ellen a vármegyénél.964
962
MOL E 148 1436/27 p. 24–25.
963
Sz vs lt, Jkv és ir 1. p. 86. (1687).
964
Mm m lt, Jkv IX. p. 90. (1699).
384
ÖSSZEGZÉS Túlzás volna a dolgozat alapját képező kutatást valamely történeti probléma, előzetes kérdésfeltevés célirányos, mintavételi módszerű vizsgálataként beállítani. Ami motivált, az eleinte nem volt egyéb, mint a lokális társadalomtörténeti kutatás értelmébe vetett valamiféle félvak bizalom. Az ilyesfajta kutatásoknak azonban már ezen az előzetes problémafeltevést nélkülöző szinten is van rendszerint egy sajátos hozadéka: az ellenkező logikájú (tehát tágabb léptékű, de tematikus) vizsgálatok kérdéskészletének bővítése, illetve az ilyen keretek között korábban feltett kérdések és a rájuk adott válaszok (azaz, ha úgy tetszik, az egyes szűkebb tematikus kérdésekhez kapcsolódó szakmai hagyományok) érvényének próbája. Jelen dolgozat ilyetén tanulságait azonban nem látom értelmét összegezni, hisz ezek a tanulságok a megtárgyalt számos kérdés egyikéhez-másikához kapcsolódnak, anélkül,
hogy
egymással
különösebb
összefüggést
alkotnának.
Ezekre
az
elvonatkoztatásokra az alapjukat képező konkrét jelenségek tárgyalása a megfelelő hely. Amire tehát ebben az összegzésben vissza szeretnék térni, az az a téma, ami a kutatás menete közben azért mégiscsak középponti problémaként magasodott ki: a „16. század végétől kezdődő társadalmi változások” sokat emlegetett kérdése. Amint a bevezetőben említettem, jelen dolgozat a helyi társadalom történetének arra a szegmensére korlátozódik, amely tematikusan megfelel a szóban forgó kérdéskomplexum egyik fő elemének, nevezetesen a társadalmi intézményrendszer (kiváltképpen a normarendszer) kérdésének. Amikor azonban arról van szó, hogy az eredményeket belehelyezzük a 16. század végétől útnak induló társadalmi változások problémájába, nem mondhatunk le az egésznek az átlátásáról. A kérdéskomplexum többi fő eleme nélkül a társadalmi intézményrendszer változásai semmit sem tudnak mondani. Márpedig ezekről, mint említettem, a helyi adatok olyannyira hiányosak, hogy tárgyalásukat teljesen el kellett hagynunk. Megértésükben így szinte csak az előttünk járó kutatás eredményeire támaszkodhatunk. Vonatkozik ez mindenekelőtt a gazdasági folyamatok kérdésére és a szellemi területre. A történetkutatás eddigi eredményei, amelyek ezekben a témákban és a 16. század végétől kezdődő változások térbeli keretei között (azaz az egész latin Európát illetően) születtek, erre a feladatra messzemenőkig alkalmasak is lennének. Sajnos azonban a nemzetközi szakirodalom megfelelő mélységű bevonására egyelőre nem volt módom. 385
Úgy döntöttem ezért, hogy az alábbiakban inkább megmaradok a hazai szakirodalom segítségül hívásánál. Ennek viszont mindjárt messzemenő következményei vannak. A vonatkozó hazai irodalom alapvető eredményeket tud felmutatni, amelyek a magyar történetírásnak nemzetközi összehasonlításban is becsületére válnak, ám ez csak a gazdasági kérdésekre vonatkozik. Így az alábbiakban mi is csak ebben az irányban bővítjük ki a dolgozat eddigi témáját. (Ami a társadalmi intézményrendszer kérdésén kívül a mobilitási jelenségeket is magában foglalta.) Ennél már sokkal kisebb hátránnyal jár, de azért éppen elég súlyos magának a hazai gazdaságtörténeti irodalomnak egy sajátossága. A témánkhoz tartozó kérdés, a „nagy ciklusoké”, azon belül is kiváltképpen a 16. század végétől kezdődő új jelenségeké még nemzetközileg is csak a II. világháború utáni években került a kutatás középpontjába, és rég lezárult már a körülötte folyó diskurzus nálunk egyaránt, mire az 1980-as évek végén a hazai szakma visszanyerte a szellemi szabadságát. Az a körülmény pedig, hogy a hazai vonatkozó irodalom gyakorlatilag teljes egészében egy ideológiai szélsőség totalitárius rendszerének keretei között született, még az 1950-es évek végétől kezdődő „puha diktatúra” idején is sokkalta nagyobb torzító hatással járt, mint azt a korabeli hazai szellemi élet relatív szabadságáról szóló narratíva alapján gondolni lehetne.
* A 16. század végétől fellépő társadalmi változások problematikája mint olyan – a nemzetközi kutatásokkal párhuzamosan – csak a II. világháború utáni időszakban került a hazai történetírás napirendjére.965 A társadalomtörténet ekkor már igen tekintélyes múltja, az 1930-as évek elején bekövetkezett áttörése ellenére mindaddig nem kapott figyelmet ez a kérdés. (Elszigetelten természetesen több részprobléma szakirodalmában megjelentek az ide kötődő jelenségek.) Azután az 1950-es évek elejéig szinte egyik pillanatról a másikra vált – legalábbis az ezzel foglalkozó szakemberek körében – alapismeretté, hogy a 16. század második–a 17. század első felében jóval több történt a társadalom
különböző
szektoraiban
elszigetelten
megfigyelhető
átalakulások
egybeesésénél vagy akár az ilyen egybeesések megszaporodásánál: valójában egymással 965
Az alábbiakban nem adatokat gyűjtök a szakirodalomból, hanem a kérdéssel foglalkozó elődök
véleményére építek, ezért csak a kimondottan társadalomtudományos, problémaorientált, koncepciózus (elvonatkoztatásokra hajlamos) irodalomra vagyok tekintettel.
386
összefüggésrendszert alkotó és a társadalmat úgyszólván minden részében átható változásokról, egy csomópontról van szó, amelynek a relevanciája is oly magas, hogy immár az egyetemes társadalomtörténet erősen elvonatkoztatott, „végső” kérdéseit érinti. Tulajdonképpen éppen ez okozta, hogy a kérdésnek két, sőt három diskurzusa is kialakult, egymásnak adva ösztönzést. A friss felfedezések mentén kialakult új megközelítés ugyanis (amelyet fő ellenfelei utóbb a „malthusiánus” jelzővel illettek) kihívta maga ellen a marxistákat, miután ez a paradigma súlyosan ütötte a gazdaság történetének Karl Marx által annak idején megfogalmazott értelmezését. (Végül a marxizmussal szembeni ellenséges reakcióból sarjadt ki a harmadik, amelyet a „17. század egybeeső forradalmai és politikai válságai” körüli diskurzusnak nevezhetnénk, de amely a hazai történetírásban nem jelent meg.) A kérdést érintő diskurzusnak így két vonulata különíthető el, egy – mondjuk így – független és egy marxista. A tisztánlátást erősen nehezíti, hogy a marxista nézet nálunk az adott időszakban a politika által támogatott hivatalos ideológia volt, így a kérdés független tárgyalási hagyományához sorolható hazai szerzők műveiben is rendszeresen megtalálható a marxista szövegréteg, méghozzá korántsem csak formális szerepben, hanem a tárgyalás velejére is rátelepedve, a marxista nézetet ugyanis ez esetben korántsem lehetett ilyen egyszerűen megkerülni. Ennek az oka éppen abban keresendő, hogy a szóban forgó kérdés többé-kevésbé olyan területet érint, amelyen Marx maga is mozgott, az ő nézeteivel szemben mutatkozó átfogó koncepcionális ellentéteket így nem volt nehéz felismerni, annál inkább elrejteni; amennyiben pedig maga Marx homályosabb távolságból kapcsolódott volna a témához, a hivatalos ideológiának nagyon hamar akadt olyan képviselője, aki vállalta az ő nézőpontjának speciális adaptálását.966 Ehhez képest a gazdasági kérdésekkel foglalkozó néhány független társadalomtörténész be tudta kapcsolni Magyarországot a megfelelő nemzetközi diskurzusba, szállítani tudták ahhoz a hazai anyagot, és súlyosan csonkítva bár, de ki tudták alakítani a magyar történetírásban a kérdés tárgyalásának azt a hagyományát, amely ezenközben nemzetközi szinten (is) a marxizmus célkeresztjében volt. Az említett független hagyomány kibontakozását bátran kapcsolhatjuk egyetlen személyhez, Makkai Lászlóhoz. Makkai a vonatkozó források kiadásához csatolt bevezető keretében publikálta még 1954-ben azt a kutatását, amely a témánkra vonatkozó 966
Az irodalomnak erre a valóban marxista vonulatára a továbbiakban nem terjeszkedem ki. Ld.
mindenekelőtt Pach: Agrárfejlődés, ill. Pach, Kereskedelmi útvonalak.
387
problémaorientált, de független hagyomány úttöréseként is értékelhető, kiváltképpen mivel utóbb további hasonló kutatások messze ható forrásává vált.967 Ebben a munkájában, amely I. Rákóczi György (†1648) birtokainak elemzésén alapszik, a földesurak közvetlen gazdálkodási (elsősorban termelési, de részben kereskedelmi) tevékenységét, valamint ezzel összefüggően az úrbéri terhek (úrbéri járadékok) változását, nak súlyosbodását írta le. Művéből világossá válhatott bárki számára a járadékos társadalom (annak legfontosabb része, az úrbéri járadékosok csoportja) kiemelt, javuló anyagi helyzete, a nemes–földesurak eredeti foglalkozási eszményéhez, gyakorlatához és normájához képest mutatkozó fokozatos elszakadás, a jobbágystátusnak (különösen az úrbéri viszonyrendszer ekkoriban már legfontosabb elemének, a robotnak) a súlyosbodása, ez utóbbin keresztül pedig a státusokat érintő társadalmi mobilitás egyik nagyon fontos járulékos indoka. Mindezzel úgy tudta a 16. század végétől útnak induló társadalmi változások lényegéhez tartozó több „középszintű” kérdés alapvető értékelését adni (megbízható adatolással, hitelt érdemlő módon), hogy egyúttal a témaválasztása is megfelelt a marxista paradigma kiemelt szempontjainak, és az eredmények tekintetében sem kellett azzal ellentétbe keverednie.968 Innentől kezdve a hazai nem marxista társadalomtudományos történeti kutatás figyelmét – a nemzetközi helyzettel, mindenekelőtt a francia történetírással összhangban – a 16. század végétől kezdődő évtizedek kötötték le szinte teljes mértékben, szemben az addigi helyzettel, melyben ez az időszak általánosságban nem élvezett a megelőző és a következő korhoz képest érzékelhető prioritást. (Ezzel pedig kívül állt a kortárs hivatalosmarxista történetíráson is, amely mindenben a 15–16. század fordulója táján igyekezett meghatározó fordulópontot találni.) A továbbiakban Makkai iránymutatása mellett és az MTA TTI égisze alatt megszerveződött egy kutatói együttműködés (az Agrártörténeti Kutatócsoport), mely alapjában véve azokat a problémákat bontotta ki, amelyek az I. Rákóczi György birtokain
967
Makkai: Birtokiratok 30–73.
968
Vö. Pach: A parasztság kisajátítása. Az ismereteink megelőző helyzetét mutatja Szabó István
1948-as tanulmánya, amelyben még a Domanovszky-féle uradalomtörténeti iskola túl kevés adat alapján megfogalmazott általánosítását követi, miszerint a korszak visszaesést mutat a földesúri gazdaságban, méghozzá elsősorban eseménytörténeti okok, a tizenöt éves háború pusztításai miatt. Ld. Szabó: Uradalmi gazdálkodás 184.
388
végzett vizsgálat során vetődtek fel.969 Itt ennek a munkának az eredményeit nem követjük nyomon, szempontunkból azok nem elsődlegesek, csakúgy, mint ahogy azok a kutatások sem, melyek az uradalmi gazdálkodás és a jobbágyrendszer összefüggéseinek kérdését a társadalmi átalakulás kiinduló szakaszában általánosságban970 vagy más országrészeken mélyfúrásszerűen971 vizsgálták. Az igazi továbbhaladáshoz, a 16. század végétől kezdődő változások anyagi oldalának átfogó megragadása irányában, sokkal messzebbmenő lépésre volt szükség: a francia történetírás által a makrogazdaság tartós konjunkturális folyamatainak indikátoraiként meghatározott (és egyúttal adatolható) jelenségek közvetlen vizsgálatára. Ezek az ártörténet és a (kül)kereskedelmi volumen változása. Kimondottan ezeket az indikátorokat Makkai egyik munkatársa, Zimányi Vera vette kutatásba. Ezirányú munkásságával mindmáig a kérdés diskurzusának gyakorlatilag egyedüli hazai szereplője. Ami az ártörténetet illeti, Zimányi Vera kiválasztotta a soproni városi hatóság anyagát mint ebből a szempontból a legjobb hazai iratanyagot (Dányi Dezsővel közösen feldolgozva), és erre, valamint mások – mindenekelőtt N. Kiss István és Štefan Kazimír – adataira támaszkodva felvázolta az alapvető áruféleségek (és számos más termék), valamint a bérek adatsorait a 16–17. században. Az adatok értékelése során kimutatta, hogy az ún. árforradalom jelensége (az agrárárak, mindenekelőtt a gabonaárak erőteljes emelkedése és pozitív elszakadásuk az iparcikkek áraitól, valamint a munkabérektől a 16. század elejétől kezdve, de különösen a század második felében) Magyarországot is elérte, majd a 17. század elején bekövetkezett a gabonaárak meredek zuhanása, a gabona és az iparcikkek cserearányának megfordulása is, miközben az alapélelmiszerek közül a bor és az élőállat (hús) ára csak megtört az emelkedésben. Kiemelte, hogy mindez párhuzamos az összeurópai helyzettel. A nemzetközi kutatások alapján határozottan állást foglalt abban, hogy ezeket a jelenségeket nem (elsősorban) monetáris, hanem reálgazdasági folyamatok okozták, mégpedig az agrártermékeket érintő piaci kínálati–keresleti viszonynak az alakulása. Ez utóbbinak a hátterében pedig, még eggyel tovább merészkedve, demográfiai folyamatok álltak, a „hosszú 16. század” dinamikus népességnövekedése – tehetjük hozzá. (Zimányi a dolognak ezt az oldalát adott 969
Ld. mindenekelőtt Jobbágytelek és parasztgazdaság.
970
Maksay: Parasztság és majorgazdálkodás.
971
Zimányi: Herrschaft Güssing; Zimányi: A rohonc-szalonaki uradalom.
389
körülmények között a városi lakosság arányának növekedésével képviselteti.) Arra is rámutatott, hogy az „árolló” szétnyílása súlyos hatással volt az iparos(–kereskedő) népességre (vagyis azokra, akik az élelmiszert nem maguk termelték meg maguknak, és a beszerzéshez szükséges pénzt iparcikkek termeléséből és eladásából szerezték be), méghozzá kismértékben már a 16. század elejétől, de igazán a folyamat meredek – elsősorban a gabona ármozgásához kötődő – szakaszában, vagyis a század utolsó évtizedeiben és a 17. század küszöbén.972 A külkereskedelmi volumen változásainak szentelt tanulmányában – amelyhez Harald Prickler tette hozzá az adatállomány egy részét – Zimányi Verának sikerült a vámjegyzékek csaknem teljes hiányát megkerülve egy egyszerű és lényegretörő módszerrel megragadnia a kérdést: a harmincadbevételek alakulásán keresztül. (Ehhez ugyancsak rendelkezésre állnak külföldi minták.) Az uralkodói kincstár külkereskedelmi vámbevételei – a tényleges áruforgalommal való összefüggésük minden forráskritikai problémája ellenére, amelyeket a szerző kimerítően tárgyal – meggyőzően bizonyítják, hogy a külkereskedelem volumene a 16–17. század fordulójától kezdve súlyosan visszaesett. A századfordulón ebben minden bizonnyal komoly szerepet játszott a tizenöt éves háború is, Zimányi Vera azonban az évtizedekkel későbbi adatokra is kiterjedő vizsgálatával igazolta, hogy korántsem csak erről, hanem a piac tartós és reálgazdasági folyamatokra visszamenő beszűküléséről van szó.973 A különböző foglalkozási csoportok megélhetési helyzetében bekövetkezett változások megértéséhez ennyi tulajdonképpen elég is. A továbblépés irányát a hazai irodalomban Zimányi Vera jelölte ki, még ha csupán egy kifejtés nélkül maradt (sőt utóbb általa is mellőzött) megjegyzés erejéig, amikor ti. javaslatot tett a külföldi irodalomban felmerült kifejezés, a nemesi infláció átvételére.974 A kifejezéssel, noha Zimányi maga nem bontja ki ezt a fajta értelmét, véleményem szerint a gazdasági (megélhetési) folyamatokból kiinduló, azokra rétegződő, de immár két másik területen: a társadalmi mobilitás és a társadalmi normarendszer terén zajló változásokat lehet egy csapásra átfogni. Az infláció kifejezés ugyanis nemcsak hogy
972
Zimányi: Ármozgások. Úttörő tanulmány a témában: N. Kiss: Ár- és bértörténet. Ld. még
Wittman: Árforradalom. 973 974
Zimányi–Prickler: Konjunktúra és depresszió. Zimányi: Gazdaság 158–160. A szöveg későbbi, átdolgozott változatában ezt a részt nem
ismétli meg. (Magyarország története [III.] 285–391., de különösen 937–1041.)
390
utal mindkettőre (a dolog gyakoribb igénybe vételére és értékvesztésére, tartalmi deformációjára), de egyúttal a kettőt – ebben a sorrendben – ok-okozati összefüggésbe is helyezi. Ezzel a megélhetési folyamatok felől indított tömör kitekintéssel így hirtelenjében két másik makroszkopikus terület történéseit lehet megragadni, legalábbis a személyi státusok egyike tekintetében. Ha az öt város kutatásának eredményei alapján egyet kellene kijelölnöm a státusok közül arra a szerepre, hogy rajta keresztül ragadjuk meg a 16. század végétől végbement átalakulások lényegét, ma sem tudnék jobb választást javasolni a rendi berendezkedés szempontjából egyedülálló jelentőségű nemességnél; ha pedig a nemességgel kapcsolatos mobilitási és normabeli folyamatokat szónyi terjedelemben kellene összegeznem, ma sem tudnék jobbat javasolni, mint az infláció. Még ha arra nem is vagyunk ráutalva, hogy a 16. század végétől útnak induló gyökeres változásokat csupán egyetlen norma jelenségkörének lényegében egyszavas összegzésével reprezentáljuk. Elérkeztünk tehát a megélhetési (és az ezekkel összefüggő mobilitási) folyamatoknak975 a társadalmi intézményrendszerre, mindenekelőtt a normarendszerre gyakorolt hatásához. A kérdés a szakirodalomban úgyszólván semmiféle átfogó tárgyalást nem kapott. Ebben jelentős szerepet játszik a normarendszer kutatásának egy alapvető problémája. A probléma abból ered, hogy a normák kétfélék aszerint, hogy bírói úton kikényszeríthetőek-e vagy sem. Ez alapján beszélünk jogi és nem jogi normákról. A két csoport nem mellérendelőleg viszonyul egymáshoz, hanem hierarchikusan, abban ugyanis a társadalom pozitív ítélete fejeződik ki, hogy mely norma betartását biztosítja bírói szankcióval, vagyis emeli azt a jog „rangjára”. Döntően a bírói igazságszolgáltatás praktikus szempontja okozta, hogy a jogot az emberi tudás elkülönült területeként fogták fel (és tanulmányozták-tanították) már jóval a tudományos fordulat előtt, így a nyugati rendi társadalomban is. Ezáltal azonban a normarendszer kérdésének – mint egyúttal a társadalomtörténet egyik nélkülözhetetlen, központi kérdésének – a fajsúlyosabbik fele
975
A témánkba vágó társadalmi mobilitás mint olyan – számtalan adat felhalmozása mellett –
sosem kapott problémaorientált, elvonatkoztató értékelést a szakirodalomban. A legfontosabb aspektus, a nemesség felé irányuló mobilitás felpörgése a 16. század végétől mint puszta tény természetesen már korábban is ismert volt. A mögöttes folyamatokba ágyazva pedig Makkai László írt – immáron a tágabb értelemben, a földesúri hajdústátusra is kiterjedően – a mobilitási jelenségekről, de csupán a korabeli társadalomról adott rövid összefoglalójában: Makkai: Kuruc nemzeti összefogás 54.
391
(úgy is mondhatnánk: egy horizontális választóvonal feletti része) szerveződött önálló tudás-, majd tudományterületté, és működik akként mind a mai napig. A dolog természetes módon egyrészt oda vezetett, hogy ez a tudományterület, a jogtudomány (jogtörténet) nemhogy a társadalom működésének egyéb szegmenseiről, de még a jogon kívüli normákról sem vesz érdemben tudomást, saját tárgyát nem igyekszik különösebben beágyazni a többi diszciplína eredményei közé; így van ez a jogtudomány által fenntartott jogtörténettel is. Eközben a történészek sokszor hajlamosak arra, hogy a jog kérdését mások asztalának tekintsék, önmagukat pedig kevéssé avatottnak a jog tanulmányozására; olyasféle áttörés, mint amilyent a gazdaságtörténet megvalósított a közgazdaságtan irányában, ezen a fronton – és a medievisztikán túl – nem történt. A történelem univerzális (totális) jellege miatt persze a történészek tartózkodása a jog kutatásától mindig is csak részleges volt, a hiány inkább mennyiségi, míg ellenkező oldalról csaknem teljes. A helyzet kitűnően tanulmányozható a 16. század végétől kezdődő változások kérdésén. A jogászi szubkultúrához kötődő jogtörténeti irodalomban halvány jele sincs annak, hogy a kutatók egyáltalán tudomással lennének a normarendszert (is) döntően befolyásoló korabeli társadalmi folyamatok létéről, de akár magának a normarendszernek a speciálisan ide kötődő változásairól. (Összefüggéstelenül természetesen számos ilyen jelenség, adat megjelenik a jogtörténetben.) A történettudomány részéről viszont van szakirodalom, mely a normarendszernek kifejezetten azokat a deformációit tárgyalja, amelyek a 16. század végétől kezdődő átalakuláshoz kötődőnek; ám a kérdés súlyához képest kevés, továbbá csakis jogintézmény-történetek, márpedig az ilyesfajta szűk tematikus perspektíva a gyakorlatban nemigen enged rálátást az összefüggésrendszer egészére. A szóban forgó jogintézmény-történetek különösen bőséges csoportját alkotják a jobbágystátust, a normarendszer valóban alapvető fontosságú elemét tárgyaló munkák. Ez a bőség elsősorban annak köszönhető, hogy a marxizmus igyekezett összefüggést teremteni a gazdasági folyamatok és a nekik megfelelő(nek tartott) társadalmi függőségi viszonyok között. A jobbágystátust illetően éppen egy olyan kérdés, a „második jobbágyságé” játszotta a főszerepet, amely – más megvilágításban – valójában a 16. század végétől kezdődő társadalmi változásokhoz tartozik. Ennek tárgyalásában sem volt jellemző, különösképpen a II. világháború után komolyabb intézményes háttérrel meginduló marxista kutatásban, a vonatkozó gazdasági folyamatok és a függőségi 392
kötelékben megtestesülő hatalmi viszonyok („osztályerőviszonyok”) elszakítása. Az „uradalmi gazdálkodás+jobbágyrendszer” kombinált téma preferálása pedig egyúttal a kombináció utóbbi tagjának irodalmát is szaporította. Ez a fajta tematikus keret azután jól harmonizált a modern társadalomtörténet agrárius orientációjával, és meg is jelent Makkai iskolájában, immár lényegében szemlélettől függetlenül és már határozottan a 16. század végétől beköszöntő új időkkel összefüggésben. Végül megszületett a jobbágystátus önálló (közvetlen gazdaságtörténeti kutatástól elkülönült) feldolgozása, immár a hátteret képező uradalmi gazdálkodás történetének kimerítő ismeretében, és szintén a modern társadalomtörténeti hagyomány véleményét tükröző kronológiai keretben (indítás a 16. század utolsó évtizedeitől). Így Varga János monográfiája a 16. század végétől kezdődő (norma)változások alapművének tekinthető.976 Varga
munkájában
–
egy
erősebb,
a
szerző
által
nem
alkalmazott
elvonatkoztatásban – tulajdonképpen a korszak társadalmi változásainak egyik alapösszefüggését írja le: a társadalmi csoportra nehezedő külső nyomás csoportbontó (mobilitásösztönző) hatását; méghozzá amely hatás alkalmasint normaalakító erejű, azaz a mobilitás nem is feltétlenül eleve adott státusok felé irányul, hanem olyanok felé, amelyeket éppen a mobilitási folyamat hoz létre menet közben. A szerző fő mondanivalója – amellett, hogy az örökös jobbágyság mibenlétének és kialakulásának megnyugtató és gyakorlatilag teljes leírását adja – az, hogy az örökös jobbágyság kialakulása (sőt hovatovább alapesetté válása) nem a jobbágyság egységes süllyedését jelentette, hanem párhuzamosan fokozódott a szorítás alól szabadulni képes elemek aránya (szabadmenetelűek), miközben egyre több jobbágyi csoport vívott ki magának saját
korábbi
helyzeténél
egyenesen
kedvezőbb
státusokat
(tehermegváltások,
libertinátus). A nemesi státust illetően viszont csupán egy részleges intézménytörténettel rendelkezünk,977 az sem éppen független a „jobbágyság” történetétől, ráadásul elég korán, még a kapcsolódó gazdasági–materiális (megélhetési) folyamatok megismerése előtt keletkezett. Szabó István tanulmányáról van szó, amely a nemesség szerzésmódjaiban
976 977
Varga: Jobbágyrendszer. Mondanivalójának lényegét összefoglalja: Varga: Parasztság. Tulajdonképpen a jobbágystátus irodalma is ilyen, az uradalmi gazdasággal összekapcsolt
jobbágyságkutatás a terhek, azaz a járadékok kérdését emeli ki, egyúttal a személyes szabadságot (költözési jogot) is érintve, míg Szabó és Varga kimondottan ez utóbbit helyezi a középpontba, de Varga sok egyéb vonatkozást is tárgyal.
393
bekövetkezett korlátozásokat tárgyalja. A nemesi státus ezen elemének ilyetén deformációjára a nemességszerzések elharapódzása szolgáltatta az okot.978 Látható tehát, hogy az említett feldolgozások tárgya a normarendszeren belül eléggé egyoldalúan csoportosul (ti. a jobbágyság körül). Így is eléggé jelzik azonban, amiről ez a dolgozot voltaképpen szól, hogy a megélhetési viszonyok 16. század végétől meginduló gyökeres átalakulásával (is) minden téren kéz a kézben járt a megfelelő társadalmi normák (és kapcsolatok) torzulása. Az általunk Zimányi Verától idézett kifejezés pedig ennek az összefüggésnek a társadalmi mobilitáson keresztül megvalósuló ágát sűríti magában. Ebben a kontextusban értelmezhető tehát a jelen dolgozat, amely azonban az említett folyamatot a fenti szakirodalmi előzményekre merőleges aspektusból próbálta bemutatni, azaz a társadalmi intézményrendszer totalitásában, válogatás nélkül, ellenben igencsak korlátozott léptékű mintavétel keretében.
* Ezen a ponton, mielőtt továbbmennénk, fölvetődik a kérdés, hogy a mintavétel mennyire szignifikáns, amit általában úgy szoktak feltenni, hogy a tanulmányozott eset mennyire „speciális”. A mintavétellel kapcsolatban persze azt sem árt tisztázni, hogy mi az a nagyobb egység, amelynek a mintájáról szó van. Ezt illetően mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy a mintámat nem tekintem mezővárosinak. Úgy is mondhatnám, hogy a dolgozatot semmiképpen
sem
a
témáját
településtípus
alapján
lehatároló
elkülönült
mezővárostörténeti tudományos diskurzusba szeretném bekapcsolni. Amennyiben ugyanis az öt város meg is felel ennek a társadalmi csoportmegjelölésnek (ti. a kortársak szemléletéből eredő város- és mezőváros-fogalom értelmében), annyiban ezt a fajta csoportképzést nem tekintem lényegesnek.
978
Szabó: Jobbágynemesítés. Szabó természetesen még nem ismerhette a jelenség tágabb hátterét,
inkább csak az adatok vezették tárgyával kapcsolatban a 16. század végétől kezdődő változásokhoz. Kevésbé érvényesült ez másik két korabeli munkájánál, melyekben a jobbágystátus alapelemét, a személyi szabadságot, valamint az úrbéres birtokjogot dolgozta fel: Szabó: Örökös röghözkötöttség; Uő: Jobbágyi birtokjog.
394
A feladvány ettől csak súlyosabb lesz: nem az a kérdés, hogy az öt város mennyiben képviseli híven a többi várost vagy a többi mezővárost, hanem az, hogy mennyire képviseli híven a társadalom egészét. A korabeli társadalom „átlagos”, „általános” (mondjuk összmagyarországi) összetételéhez képest én magam a következőkben látom a mintám érdemi kiegyensúlyozatlanságait (1–8. alatt a foglalkozási–jövedelmi megoszlás, 9–11. alatt a normák sajátosságai):979 1. gyakorlatilag hiányoznak a tulajdonképpeni harcosok, a nemesek (minthogy nem régi településű, hanem a 13–14. században újonnan megszervezett területről, azon belül egyetlen nagybirtok tartozékáról van szó); 2. képviseltetve van a nagyúri központhoz kötődő kiemelkedően gazdag plébániai javadalom típusa (Huszt), ámbár talán kissé felülreprezentáltan, amennyiben bizonyára nem volt minden ötödik plébánia ilyen – ellenben teljesen hiányzik a szerzetesség és a főpapság; 3. a dolgozók között magas az iparos(–kereskedő) arány (elsősorban azért, mert az ötből egy település, Sziget tisztán ilyen jellegű volt, de átlagon felüli a merkantilok aránya még Huszton és Técsőn, illetve Visken is, bár utóbbi településen erősen elparasztosodott állapotban voltak); 4. ugyanakkor az importáru- (vegyes-, boltos) kereskedői foglalkozás, amennyire sejteni lehet, éppenhogy igen gyengén, a kereskedelmi lánc alsó szintjének szereplőivel képviseltette magát, vagyis teljesen hiányzanak az ebben az ágazatban működő távolsági kereskedők (a városok földrajzi elhelyezkedése folytán); 5. a parasztságon belül rendkívül magas azoknak az aránya, akik városias körülmények között, ti. agrárvárosokban (erős népességkoncentrációval, vásártartással stb.) éltek (Visk és Técső, illetve valószínűleg Huszt is), így a falusiak képviseletében mindössze Hosszúmező parasztsága marad; 6. a nyerstermény-kereskedelem terén volt egy másutt szokatlan, helyben viszont jelentős ágazat, a sókereskedelem; 7. az úrbéri járadék eloszlása gyakorlatilag totálisan koncentrált volt, így hiányzanak a kisebb jobbágybirtok-kategóriák tulajdonosai (mivel az egész terület a huszti várbirtokhoz tartozott); 8. ezt tetézi a nagyüzemi gazdálkodás jelenléte a nem járadékos szférában is (sóbányászat), ami csöppet sem számított gyakorinak abban az időben; 9. a nemesség hiányából kifolyólag eredetileg hiányzott településeink társadalmából a nemesi státus, illetve a familiaritás is;
979
Itt csak azokra a tényezőkre vagyok tekintettel, amelyek a rendi berendezkedésben eredetileg is
jellemezték az öt város társadalmát (azaz amelyek nem csupán a 15. század második felétől, majd a 16. század végétől beinduló változások eredményeként álltak elő egyáltalán).
395
10. a dolgozói réteg gyengeségeinek (mindenekelőtt a távolsági kereskedők hiányának) következtében teljesen hiányzik a szabad városiak mint nem jobbágy közrendűek („kollektív nemesek”) státuscsoportja (mellesleg a harcos életmódot folytató kollektív nemeseké is, bár ezzel sokat nem vesztünk); 11. a normarendszer meglévő elemein belül erősen speciális (méghozzá pozitív irányban, azaz előkelő, kedvező) az úrbéri státus, az úrbéri birtokjog és a foglalkozási normák (ld. haszonvételek), amit a megtelepülők generációja ért el. Az imént említett előkelő helyzet alapvető fontosságú elemeit rövidesen írott privilégiumban rögzítették (1329/1352), ami szintén a ritkábbik eset volt (és, mint láttuk, a 17–18. században nagyon fontos tényezővé válik). Világos
persze,
hogy
az
általam
fentebb
mellőzendőnek
nyilvánított
településkategóriák szerinti besorolás – mint mindig – összefüggésben van a helyi társadalom ezen, általam fontosnak tartott jellemzőivel, legalábbis azoknak egy jelentős részével (azokkal, amelyek a dolgozók foglalkozási összetételét érintik). Azaz: egy település éppen azért falu, város, mezőváros stb., mert ott a dolgozói foglalkozási csoportok adott arányban képviseltetik magukat. Ez az összefüggés azonban durva, hozzávetőleges (mint amikor egy sokszínű eltérést egy hármasságra redukálunk), továbbá alárendelt (okozati) jellegű. Így mindez nem változtat azon, hogy a helyi társadalmakról elsődlegesen nem a településtípusok kategóriáiban kell gondolkodni, és elsődlegesen nem a településtípusok reprezentánsainak kell tekinteni őket. Miként értékelhetjük tehát végül utólag a mintavételünket? Súlyos fogyatékosság lenne a nemesi státus hiánya, ez azonban csak eredeti formájában igaz a helyi társadalomra; a közrendűek nemességszerzésének folyamata meghozta ebben a változást (a 15. század második felétől a világi hivatalnokok esetében, egyébként a 16. század végétől).
A
dolgozói–üzemgazdálkodói
(közrendű)
társadalmat
érintő
kiegyensúlyozatlanságok részben „felfelé” (3., 5., 11.), részben „lefelé” (4., 10.) torzítanak. Ahhoz képest persze, hogy a dolgozói társadalom döntő többsége mégis csak falusi jobbágyparaszt volt, mintánk meghatározóan az előbbi irányban térül el; tehát, ha úgy tetszik, atipikusan rangos embereket tömörít. Emögött azonban valójában egy olyan tényező húzódik meg, amely számunkra majdhogynem pótolhatatlanul előnyös: az iparosok és kereskedők jelenléte (3., 5.). Úgy gondolom, hogy a dolgozatban tárgyalt jelenségek szempontjából éppen nem az a minta a legszerencsésebb, amely a dolgozói társadalom legközönségesebb összetételét próbálja reprodukálni, hanem az, amely igyekszik bőven meríteni a piaci szféra népéből is. Az pedig, hogy maga a merkantil foglalkozási csoport viszont eléggé szerény képviselőkkel van jelen az öt városi mintában 396
(különösen 4.), nemhogy hátrányt jelentene, de éppenhogy ez biztosítja számunkra a másik döntő előnyt. Így válik ugyanis lehetővé, hogy dolgozóink a két lehetséges státus (a jobbágyság és a települési szintű „kollektív nemesség”, azaz a szabad városi állás) közül egységesen az előbbibe essenek. Visszaemlékezve tehát arra, hogy a dolgozatban tanulmányozott jelenségek közül mi minden függ az iparosok és kereskedők viselkedésétől, és ezek a dolgok hol helyezkednek el a 16. század végétől kezdődő társadalmi változások (vagy akár a megelőző nagy konjunkturális fázis, a 16. század) összefüggésrendszerében, továbbá arra, hogy a jobbágystátus változásai milyen súlyú tanulságokkal szolgáltak, a mintavételt határozottan szerencsésnek mondhatjuk, minden szándékolatlanság ellenére.
* Ami ezen az öt településen látszik, kibővítve azzal, amit – legalábbis a gazdasági (megélhetési) folyamatokra nézve – a hazai szakirodalom alapján tudhatunk, a következőkre utal. A kézműiparosság (és a kereskedőréteg) a „hosszú 16. század” fejleményeivel mindig is valamelyest párhuzamosan, de igazán látványosan és érzékelhetően a század végén sajátos kétarcú helyzetbe került. Egyfelől a piacviszonyok dinamikus bővülése (amely nálunk a külkereskedelemben a 17. század elejéig kitartott) talán semmilyen más társadalmi csoportnak nem nyújtott olyan széles lehetőségeket, mint éppen azoknak, akik teljes vagy csaknem teljes jövedelemszerző tevékenységükkel, megélhetési módjukkal a piacgazdaságba ágyazódtak bele: az iparosoknak és a (vegyes)kereskedőknek (másodlagosan persze a terménykereskedőknek is, akik részben parasztok voltak). Másfelől ugyanakkor a legalapvetőbb megélhetési tényező (az élelmezés) költségeinek emelkedése lassan fokozódó nyomás alá helyezte a merkantil foglalkozási csoportot. A két ellentétes hatású dolog közül ez utóbbi a 16. század utolsó évtizedeiben és a 17. század legelején, a gabona árgörbéjének egyedülálló felívelése által kijelölhető szakaszban, aránylag hirtelen dominánssá vált. Az eseményeknek ezt a fázisát az élénk piacviszonyok sem sokkal élték túl. Erre tanít a (kül)kereskedelmi volumen változása. A forgalom még az 1580-as években is magas, sőt csúcspontot ér el, bár nem tudni, hogy ebben milyen szerepet játszott a kivitel és a behozatal, minthogy a kamarai számadások nem bontják ez alapján a 397
harmincadbevételi tételeket. Legkésőbb a századforduló háborúit követő időszaktól (amikor is a drasztikus külkereskedelmi visszaesés már egyértelműen reálgazdasági okokra vezethető vissza) kiviláglik, hogy a hazai lakosság egyre kevesebb iparcikket fogyasztott. A folyamat hatványozottan döntötte romba a vegyes–boltos kereskedőket, akiknek tevékenysége nagyobb súllyal esett az ipar, mintsem a mezőgazdaság termékeinek kereskedelmére, ill. ennek megfelelően a két külkereskedelmi irány közül a behozatalra. Mindez a merkantil társadalomban új divatot váltott ki; ám ha divatnak csak kedvvel követett, örömteli dolgot nevezünk, akkor inkább azt kell mondanunk: hisztériát. Mindjárt
kettőt:
elsődlegesen
a
járadékszerzés
hisztériáját,
másodlagosan
a
nemességszerzés hisztériáját. Hisz a merkantil üzemgazdálkodók problémájára igazából az előbbi volt csak teljes értékű (mi több, utóbb a kelleténél is hatékonyabb) megoldás. Csakhogy járadékot szerezni – koronás barát nélkül – rettenetesen nehéz volt a rendi társadalomban. A régi nemesség is kemény küzdelmet folytatott érte már évszázadok óta saját sorain belül, illetve másfélszáz év óta a hivatalnoki szolgálattal feltörő értelmiségiekkel. Közvetett, élettelen alapja – a termelőeszköz: a föld – limitált volt, a járadék közvetlen forrását kitermelő élő emberanyag pedig éppen ez idő tájt (illetve valamivel később) csökkenőbe fordult. A lapok egyszer teljesen le lettek osztva, egynekegynek fel kellett előbb szabadulnia, hogy más is hozzájuthasson. Ellenben a pergamen végtelen mennyiségben állt rendelkezésre, aránylag olcsón. Anyagi és normatív szempontból is megengedhették maguknak az iparosok és kereskedők. Talán egy árnyalattal kevésbé általánosan engedhették meg maguknak anyagi szempontból a piachoz rendesen sokkal vékonyabb szálon kapcsolódó parasztok; talán nem is volt rá annyira (hirtelen) szükségük; de sokkal inkább idegenkedtek tőle, nagyságrenddel kevésbé abszolválódva a tradicionális tudástól, és így egymás kölcsönös normatív kontrolljától, mint az iparos-kereskedő nép. Helyzetükkel többnyire csapatosan fordultak szembe. Az öt városban szám szerint a legnagyobb kontingensük akkor kezdett kapálózni, vagy száz évvel később (1698–1701), amikor nyakukba szakadt a királysági (Habsburg) oldal megnövekedett állami adóterhe, amikor külön háborút kellet közben folytatni azzal a földesúrral, akitől egyúttal a manumissionálist is meg kellett szerezni, amikor a cserbenhagyásukat a többiek sem megvetéssel, hanem immár ököllel szankcionálták – és amikor a nemességbe boldogan bejutva ott is lehetett folytatni tovább a porciózást. 398
Az egész jelenség nem eredeti, hanem származékos módon érintette a vagyoni viszonyokat. A vagyoni eltérések ugyanis a – teljesen vagy nagyrészt – szabad forgalomnak kitett vagyonelemek esetében többé-kevésbé a jövedelmi viszonyok különbségeiből fakadnak. A jövedelmek előbb-utóbb vagyonban mutatkoznak meg, még ha tökéletlenül is. Minthogy pedig a jövedelmek általában igen nehezen és töredékesen deríthetőek
fel
írásos
források
segítségével,
jobbára
a
vagyoni
viszonyok
tanulmányozásából tudunk kiindulni. Amit az öt városban láthatunk e téren (1701-ben 1600-hoz képest, valamint az egyes háztartásokra vonatkozó töredékadatok alapján), az egy súlyos polarizáció. A
polarizáció
folyamatát
öngerjesztő
mechanizmusok
erősítették:
a
kiindulópontnál még csak kedvezőtlen változások hárításáról volt szó; ám amint egyes társadalmi szereplők eredményeket értek el ebben, mások viszont nem, úgy az utóbbiak hatványozott gyöngülése soha nem látott lehetőségeket nyitott meg az előbbiek – valamint az eleve védettek – számára a terjeszkedésben, ami akár oda is vezethetett, hogy saját korábbi anyagi helyzetüknél lényegesen előbbre léptek. A nyertesek és vesztesek aránya tekintetében azonban semmi illúziónk sem lehet. Igen kevesek jobblétének terhe igen sokak között lett elosztva – hogy a béketűrőbbik oldalról fogalmazzuk meg a dolgot. Az iméntiekben a dolgozatban alkalmazott beosztást keresztbemetsző módon haladtunk. Végigkövettük azokat a változásokat, amelyek a megélhetési helyzet mint a változások talaja felől – mobilitási jelenségeken keresztül – a többi szegmens irányában gyűrűztek, nem lépve ki az anyagi viszonyok és a társadalmi mobilitás alkotta körön. Ez a jövedelemtípusokon, foglalkozási ágakon, különböző alapon vett személyi státusokon és végül a vagyonon át vezető „főhullám” minden egyes ilyen szegmensben meglebbentette a
társadalmi
intézményrendszer
(ami
szempontunkból
különösen
érdekes,
a
normarendszer) kapcsolódó részét, kis „mellékhullámokat” indítva el ott. Ezekből a társadalmi intézményrendszert érintő hullámokból pedig, ha azokat a tövükről leválasztjuk és egymással egyesítve szemléljük (azaz ismét a dolgozatban alkalmazott tárgyalásra merőlegesen), akkor ami kibontakozik, az nem más, mint a társadalmi intézményrendszernek a sokat emlegetett „13. századi átalakulás” óta bekövetkezett
legsúlyosabb,
először
általános
deformációja.
Olyan
átalakulás
(előkészülete) ez, ami számomra nem tűnik amannál kisebb súlyúnak. Ha pedig így van, akkor ez, minthogy amaz volt a kialakulás, a rendiség átfogó megrendülése, felbomlásának (valódi) kezdete. 399
A rendiség megrendülése, felbomlásának kezdete pedig természetesen önmagában hozzájárulás egy új társadalmi berendezkedés kialakulásához, sőt feltételezi annak bekövetkeztét. Hiszen társadalmi rend nélkül tartósan nem lehet meglenni, a harcosok súlyos személyi jogi megkülönböztetéséről elnevezett társadalmi berendezkedésnek, vagyis a rendiségnek az a szétvert formája pedig, amely a 16. század végétől kezdődően előállott, még elégséges szinten is csak ideig-óráig tudott megfelelni ennek a funkciónak. De éppen azért, mivel még nem az építő szakaszban, az új berendezkedés megszületésénél, hanem egyelőre az előzőnek a leromlásánál járunk, kell az eddig tárgyalt jelenségeket csupán előkészületnek tartanunk. A folyamat további szakaszára sem a kutatás keretei között, az adatgyűjtés során nem volt érdemben mód kiterjeszkedni, sem itt, az összegzésben.
400
401
MELLÉKLETEK 1. táblázat Az öt városban előforduló foglalkozásnevek, 1600 csoport 1. piacviszonyokkal különlegesen összefüggő városias foglalkozások 2. egyéb városias jellegű foglalkozások, elterjedtség szerint III.
3. egyéb városias jellegű foglalkozások, elterjedtség szerint II. 4. egyéb városias jellegű foglalkozások, elterjedtség szerint I. 5. városiassággal nem összefüggő foglalkozások
6. nem önálló gazdálkodói foglalkozások
7. nem önálló gazdálkodói foglalkozások az urasági üzemmel összefüggésben
8. egyéb
9. bizonytalan, több besorolási lehetőség
1-4. csoport összesen mindösszesen
mesterség asztalos kupás tálas nyírő gombos csiszár lakatos kádár szappanos kötélverő nyerges szíjjártó íjgyártó ötvös kalmár borbély szűcs
H
V
Hm
Sz 3 4 3
1 1 1 2 1
1
1
1 2 1
mészáros kovács szabó varga ács fazekas aranyász halász lenszedő szekeres molnár taligás révész vámos kocsis szakács kulcsár katona zsoldos hajdú huszár lovász bányász sóvágó gépelyes gazda sós kántor pap sipos seres béres juhász sütő kerekes
T 1 1
8 5 4 2 1
2 4 3 2 1 3
1 1
7
1
17 12 11
20 4 5 10 5
6
3 1 4
2 1 1
1 1 3 4 2 4 5 5
12 6 21 1 3 2 2
3 1
2
3 3 1
3 3
3 1 1
1 1 1 1 2
2 1
2 1 2 2
4
1 1 2
7
1
1 1
3 1 1 27 41
402
1 2
1
64 99
32 57
1 2
10 11
1 81 106
2. táblázat Az öt városban előforduló iparosnevek, 1701 foglalkozás kovács szabó varga csizmadia mészáros borbély szűcs takács lakatos csiszár kerékgyártó asztalos gombkötő tímár ötvös fazekas ács szíjjártó íjgyártó késcsináló tálas ismeretlen iparos összesen 1600-ban összesen
H
V
T
Hm
1 5 2
3 2 6
6 2
4 2 2
1
2 1
Sz 1 3 2
1 7
4 2
1
2
3 1
1 1 1
2 1
2 2 1 2
1
3
2 2 2 2 1 1
1 21 30
18 70
17 47
403
7 10
30 85
RÖVIDÍTÉSEK IRATANYAG Österreichisches Staatsarchiv (Bécs)
Allgemeines Vervaltungsarchiv, Finanz- und Hofkammerarchiv, Alte Hofkammer Hoffinanz Ungarn (= HkA HfU) Gedenkbücher Ungarn (=HkA GbU)
Magyar Országos Levéltár (Budapest)
Magyar Kancelláriai Levéltár A 35 Conceptus expeditionum A 57 Libri regii
Erdélyi Kancelláriai Levéltár B 2 Acta generalia
Magyar (Pozsonyi) Kamarai Levéltár E 15 Expeditiones camerales E 21 Benignae resolutiones E 28 Informationes cameralis administrationis Marmaticae E 41 Litterae ad cameram exaratae
404
Magyar Kamara archívuma E 136 Instructiones E 148 Neo-regestrata acta E 156 Urbaria et conscriptiones E 158 Conscriptiones portarum E 159 Regesta decimarum E 206 Rationes salinares E 210 Miscellanea E 213 Városi és községi pecséttel ellátott iratok E 554 Városi és kamarai iratok
Szepesi Kamarai Levéltár E 244 Minutae E 249 Benigna mandata E 250 Litterae Camerae Posoniensis et aliorum E 254 Repraesentationes, informationes et instantiae
Gubernium Transylvanicum Levéltára F 46 Ügyiratok F 49 Vegyes conscriptiók
Erdélyi Kincstári Levéltárak F 234 Erdélyi Fiscalis Levéltár
Archivum regni N 78 1715. évi összeírás 405
N 79 1720. évi összeírás
Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára F 1 Libri regii F 2 Protocolla
Kolozsmonostori Konvent Országos Levéltára F 15 Protocolla, libri regii et stylionaria F 18 Neoregestrata
A Bethlen család bethleni levéltára P 55 Birtokjogi iratok P 1951 Birtokigazgatási és gazdálkodási iratok P 1961 Vegyes iratok
A Károlyi család nemzetségi levéltára P 397 Acta oeconomica
A Teleki család marosvásárhelyi levéltára P 655 Nemeslevelek
Az Eszterházy család tatai levéltára P 204 Transylvanica
A Perényi család levéltára P 1963 Birtokjogi és birtokgazdálkodási iratok 406
Móricz (técsői) család (= P 2009)
Nagyidai család (= P 511)
Szigeti (Vass) család (= P 2011)
1526 előtti gyűjtemény (= DL)
1526 utáni gyűjtemény R 64 Hazai címereslevelek és nemesi iratok R 276 Céhekkel, iparral kapcsolatos iratok R 293 Megyei iratok R 323 Várakra vonatkozó iratok
Térképtár S 11 Kamarai térképek
Fényképgyűjtemény 1526 előtti iratok fényképei (= DF)
Slovenský národný archív (Pozsony)
Hodnoverné miesto Konventu premonštrátov v Lelesi [A Leleszi Konvent Hiteleshelyi Levéltára] 407
Prothocolla (= Lelesz Prot) Statutoriae (= Lelesz Stat) Acta anni (= Lelesz AA)
Archív rodu Bárczay [A Bárczay család levéltára] Rokon családok, Szerencsy család, Poncz család (= Bárczay-lt, Poncz) Rokon családok, Szerencsy család, Jobbágykezeslevelek (= Bárczay-lt, Rokon cs, Jobbágykezeslevelek) Rokon családok, Szerencsy család, Szerencsy József iratai (= Bárczay-lt, Rokon cs., Szerencsy József iratai) Rokon családok, Szerencsy család, Hortiakkal folytotott per (= Bárczaylt,Hortiakkal folytatott per)
Arhivele Naţionale ale României, Direcţia Judeţeană Maramureş (Nagybánya)
Prefectura judeţului Maramureş [Máramaros megye levéltára] Protocoale ale congregaţiei comitatului [Vármegyei jegyzőkönyvek] (= Mm m lt, Jkv Acta politica necuprinse în repertorii [Vármegyei iratok (Acta politica), lajstromozatlan rész] (= Mm m lt, Acta pol. irreg.) Acte financiare [Pénzügyi iratok] (= Mm m lt, Pü ir) Documente ordonate pe probleme [Tárgy szerint rendezett iratok gyűjteménye] (= Mm m lt, Tárgy sz ir) Diplomelor privilegiale [Kiváltságlevelek gyűjteménye] (= Mm m lt, Oklgy) Conscripţii urbariale [Úrbéri összeírások] (= Mm m lt, Urb)
408
Primăria oraşului Sighetu-Marmaţiei [Sziget város levéltára] Registre contemporane de evidenţă [a polgári város levéltára] (= Sz vs lt, Jkv és ir) Registre contemporane de evidenţă pentru communitatea nobiliară [a nemesi város levéltára] (= Sz vs lt, Ns jkv és ir) Registre contemporane de evidenţă pentru communitatea nobiliară [a nemesi város levéltára, iratok] (= Sz vs lt, Ns ir)980
Primăria oraşului Baia Mare [Nagybánya város levéltára] Documente feudale [Iratok] (= Nb lt, Ir)
Liceul reformat Sighetu Marmaţiei [Máramarosszigeti Református Líceum] Colecţia de documente [Iratgyűjtemény] (= LGy)
Colecţia „registre stare civilă” [Anyakönyvek gyűjteménye] (= Anyakvgy.)
Arhivele Naţionale ale României, Direcţia Judeţeană Cluj (Kolozsvár)
Fond familial Teleki din Satulung [A teleki család kővárhosszúfalusi levéltára] (= Telekilt [kővárhosszúfalusi]) Kemény-József-gyűjtemény (= Kemény J.-gy.)
980
Az iratok külön fasc.-nr. rendben helyezkednek el a „Sz vs lt, Ns jkv és ir” egységen belül.
409
Gyerzsavnij arhiv Zakarpatszkoji oblasztyi (Ungvár–Beregszász)
Arhiv pjatyi koronnih miszt Maramorosa [Az öt máramarosi város levéltára] (= ÖK)981
Huszti Református Egyházközség (Huszt)
Országos Széchényi Könyvtár (Budapest) Kézirattár (= OSZKK)
Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár (Debrecen) Kézirattár (= DRNKK)
981
Az iratok opisz–gyeló rendben helyezkednek el.
410
SZAKIRODALOM A magyarországi boszorkányság forrásai
A magyarországi boszorkányság forrásai I–III. Bp., 1997–2002.
Áldásy: Címereslevelek
Áldásy Antal (leírta), Czobor Alfréd (s. a. r.): A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. I–VIII. Bp., 1904–1942. (A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címjegyzéke II. Címereslevelek)
ÁMTF
Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I–IV. Bp., Akadémiai, 1963–1998.
Ardelean: Evoluţia târgurilor
Ardelean, Livia: Contribuţii la evoluţia târgurilor maramureşene în secolul al XVII-lea. In: Oraşe şi orăşeni/Városok és városlakók. Coord./szerk. Costea, Ionuţ et al. Cluj-Napoca, 2006.
Ardelean: Istoria Ardelean, Livia: Istoria economică şi socială a Maramureșului între 1600– economică şi socială 1700. Baia Mare, 2012. Ardelean: Ocupaţii tradiţionale
Ardelean, Livia: Ocupaţii tradiţionale în Maramureş în secolul al XVIIlea. Revista Arhivei Maramureşene 3. (2010)
Ardelean: Populaţia Ardelean, Livia: Câteva contribuţii la studiul populaţiei Maramureşului în secolul XVII. Revista Arhivei Maramureşene 2. (2009) Ardelean: Réthy
Ardelean, Livia: Francisc Réti „Chronologia Rei Cameralis Marmatiae”– o descriere din 1805 a comitatului Maramureş. Revista Arhivei Maramureşene 4. (2011)
Árszabás
A mármarosi öt koronaváros 1629-iki Gazdaságtörténelmi Szemle 6. (1899) 222–228.
Baán: Nemesi összeírás
Máramaros vármegye birtokos nemeseinek 1604. évi összeírása. Közli Baán Kálmán. Magyar Családtörténeti Szemle 4. (1938) 1–7.
Bácskai: Mezővárosok Bakács: Bocskói uradalom
Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században. Bp., 1965. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 37.) Bakács István János: A kincstár máramarosi bocskói uradalmának helyzete a XVII–XVIII. század fordulóján. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 4. (1934) 318–328.
Bakács: Sómonopólium
Bakács István János: A sómonopólium Magyarországon III. Károly korában. Századok 67. (1933) 611–653. 411
árszabása.
Magyar
Bálint: Szegedi személynevek
Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. Bp., 1963. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 105.)
Balogh: Diákság
Balogh Béla: A máramarosszigeti református líceum diáksága, 1682– 1851. Debrecen, 2000.
Balogh: Líceum
Balogh Béla: A Máramarosszigeti Református Líceum története. Revista Arhivei Maramureşene 3. (2010)
Balogh: Utasítás
Balogh Béla: Utasítás a máramarosi sókamaraispán részére 1607-ből. Technikatörténeti Szemle 20. (1993) 87–94.
Bánkuti
Bánkúti Imre: Iratok Máramaros vármegye történetéhez, 1703–1711. Bp., 1992. (Új történelmi tár 3.)
Barta: Gritti
Barta Gábor: Ludovicus Gritti magyarországi kormányzósága 1531–1534. TSz 14. (1971) 289–319.
Barta–Fekete Nagy: Barta Gábor–Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Bp., 1973. Parasztháború Beatrix-okmt
Acta vitam Beatricis reginae Hungariae illustrantia. Aragoniai Beatrix magyar királyné életére vonatkozó okiratok. Gerevich Tibor és Jakubovich Emil közreműködésével közli Berzeviczy Albert. Bp., 1914.
Bélay: Máramaros
Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől a XVIII. század elejéig. Bp., 1943. (Település- és népiségtörténeti értekezések 7.)
Berger
Berger, Albert: Urkunden-Regesten aus dem Archiv der Stadt Bistritz in Siebenbürgen 1203–1570 I–II. Köln–Wien, 1986. (Schriften zur Landeskunde Siebenbürgens Bd. 11/I–II.)
Bethlen Miklós levelei
Bethlen Miklós levelei I–II. Szerk. Jankovics József. Bp., 1987. (Régi magyar prózai emlékek 6/1–2.)
Biás: Homagialis összeírás
Biás István, ifj.: Mármaros vármegye homagialis összeírása 1670-ből. Genealogiai Füzetek 5. (1907) 94–95.
Bizottsági jelentések Bizottsági jelentések [a Magyar Történelmi Társulat Máramaros megyei kirándulása]. Századok 23. (1889) pótfüzet 68–117.
Bolla: Jobbágyosztály
Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Bp., 1983. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 100.)
412
Bónis: Értelmiség
Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Bp., 1971.
Bónis: Hűbériség és Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. rendiség Kolozsvár, [1947]. CD
Codex diplomaticus regni Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XI. Studio et opera Georgii Fejér. Budae, 1829–1844.
CJH
Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár [7 kötetben]. Bp., 1896–1901.
Corp. Stat.
Kolosváry Sándor–Óváry Kelemen: Corpus statutorum Hungariae municipalium. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. Bp., 1885–1904.
Czébely: Visk
Czébely Lajos: Visk története. Ungvár, 2002.
Csángó okmt.
Documenta Hungarorum in Moldavia. Moldvai csángó–magyar okmánytár, 1467–1706 I–II. Szerk. Benda Kálmán. Bp., 1989.
Csánki
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I– III., V. Bp., 1890–1913.
Csánki: Máramarosmegye
Csánky Dezső: Máramarosmegye és az oláhság a XV. században. Századok 23. (1889) kirándulás 27–56.
Csapodi: Szabadosok
Csapody Csaba: Szabadosok (libertini) 1514–1848. Századok 74. (1940) 405–426.
Csatáry
Csatáry György: A máramarosi öt koronaváros a Rákóczi-szabadságharc idején 1703–1711. Ungvár, 2003. (Clio. Történelem, honismeret, néprajz)
Csukovits: Családi viszonyok
Csukovits Enikő: Családi viszonyok a középkorvégi Magyarországon. In: „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Piti Ferenc–Szabados György. Szeged, 2000. 107–125.
Dányi–Zimányi: Árak és bérek
Dányi Dezső–Zimányi Vera: Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig. Bp., 1989.
Dernschwam
Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya.Törökországi útinapló. Bp., 1984. (Bibliotheca Historica)
Diaconescu: Biserica catolică
Diaconescu, Marius: Biserica catolică din Maramureş în sec. XIII–XVI. Satu Mare 15–16. (1998–1999)
413
Diaconescu: Mănăstirea eremiţilor
Diaconescu, Marius: Catolicismul în Maramureş (I) – Mănăstirea eremiţilor. Satu Mare 14. (1997) 123–132.
Diaconescu: Maramureş
Diaconescu, Marius: Din istoria Maramureşului în timpul principelui Gabriel Báthory. Satu Mare 15–16. (1998–1999) 295–305.
Doboşi: Exploatarea Doboşi, Al.: Exploatarea ocnelor de sare din Transilvania în evul mediu (sec. XIV-XVI.). Studii şi cercetării de istorie medie 2. (1951) 126–166. Doc. Val.
Fekete Nagy, Antonius–Makkai, Ladislaus: Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 post Christum. Bp., 1941. (Études sur L'Europe Centre-Orientale 29.)
Dordea–Wollmann: Exploatarea
Dordea, Ion–Wollmann, Volker: Exploatarea sării în Transilvania şi Maramureş în veacul al XVIII-lea. Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie Cluj-Napoca 20. (1977) 163–203.
Dordea–Wollmann: Transportul
Veress Endre: Basta György hadvezér levelezése és iratai I–II. Bp., 1909– 1913.
Draskóczy: Szempontok
Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez. In: Studia professoris – professor studiorum. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Szerk. Almási Tibor–Draskóczy István–Jancsó Éva. Bp., 2005. 83–117.
Ember: Közigazgatás
Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Bp., 1946. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 1.)
Engel: Arisztokrácia Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban : 1387–1437. Bp., 1977. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) Engel: Geschichte
Engel, Johann Christian von: Geschichte des ungarischen Reichs und seiner Nebenländer I–IV. Halle, 1797–1804.
EOE
Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta Comitialia Regni Transsylvaniae 1540–1699 I–XXI. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp., 1875– 1898.
Erd. könyvesházak
Erdélyi könyvesházak I–III. Szeged, 1991–1994. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 16/1–3.)
ETE
Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából I–V. Bp., 1902–1912.
414
Faragó: Humanitárius katasztrófák
Faragó Tamás: Humanitárius katasztrófák Máramaros vármegyében a középkortól az első világháborúig I. Történeti demográfiai évkönyv 2005. 19–78.
Faragó: Pestisjárványok
Faragó Tamás: A pestisjárványok Máramaros (Esettanulmány). Revista Arhivei Maramureşene 1. (2008)
Filipaşcu: Maramureş Forgách
Filipaşcu, Alexandru: Istoria Maramureşului. Bucureşti, 1940.
Fügedi: Városprivilégiumok
Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. Tanulmányok Budapest múltjából 14. (1961) 17–108.
Gecsényi: Bécs és a hódoltság
Gecsényi Lajos: Bécs és a hódoltság kereskedelmi összeköttetései a 16. században (Thököly Sebestyén felemelkedésének hátteréhez). Századok 129. (1995) 767–790.
vármegyében
Ghymesi Forgách Ferencz nagyváradi püspök magyar históriája, 1540– 1572. Pest, 1866.
Gecsényi: Edlasperg Gecsényi Lajos: Az Edlasperg-ügy. A magyar kereskedők bécsi kapcsolatai a 16. század első felében. Történelmi Szemle 35. (1993) 279– 295. Gecsényi: Győr Gecsényi Lajos: Győr kereskedelmi szerepének változása a 16. században. kereskedelme 16. sz. Arrabona 26–30. (1984–1991) 23–43. Gecsényi: Győr Gecsényi Lajos: Győr kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVII. kereskedelme 17. sz. században. Győri tanulmányok 13. (1993) 103–118. Gecsényi: Győri puszta
Gecsényi Lajos: Gazdálkodás és társadalmi mobilitás a „győri pusztán” a XVII. században. Arrabona 31–33. (1994) 78–94.
Gecsényi: Változások Győrött
Gecsényi Lajos: Gazdasági és társadalmi változások Győrött a 16–17. század fordulóján. In: Tanulmányok Győr és vidéke történetéből. Szerk. Gecsényi Lajos. Győr, 1978. 5–21.
Gecsényi: Vass
Gecsényi Lajos: Egy beregi nbemesúr a Szepesi Kamarában. Szigeti Vas Márton kamarai tanácsos 1659–1666. Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv 18. (2008)
Giorgio Basta levelezése
Veress Endre: Basta György hadvezér levelezése és iratai I–II. Bp., 1909– 1913.
Glück: Elnemesedés Glück László: Az öt máramarosi város lakosságának elnemesedése a 17. században. Urbs 3. (2008) 95–110. Glück: Máramarossziget
Glück László: Máramarossziget mezőváros helyrajza és társadalma 1600 táján. In: Diszciplínák határain innen és túl (Fiatal Kutatók Fóruma 2. – 2006.). Szerk. Balogh Margit. Bp., 2007. 427–445. 415
Glück: Mezővárosok Glück László: Mezővárosok a 15–17. századi Magyarországon. História 34. (2012) 9–10. sz. 46–49. Glück: Sókamara
Glück László: A máramarosi sókamara igazgatása és gazdálkodása a Szepesi Kamara fennhatósága idején (1600–1604, 1614–1615). Revista Arhivei Maramureşene 2. (2009) 31–81
Glück: Sókereskedelmi útvonalak
Glück László: A máramarosi só kereskedelmének útvonalai a 16. század közepén. Történelmi Szemle 50. (2008) 11–37.
Glück: Személyzet
Glück László: A máramarosi sókamara személyzete 1600 táján. Revista arhivei maramureşene 3. (2010) 41–80.
Glück: Szigeti Szabó Glück László: Egy sókamarai hivatalnok a 16. század közepén: Szigeti Szabó György deák. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk. Mikó Gábor–Péterfi Bence–Vadas András. Bp., 2012. 459–469. Glück: Glück, László: Von der Spitze der Selbständigkeit an die Schwelle der Unternehmerfamilie „Rentnerschaft“. Der Weg einer Unternehmerfamilie an der Wende vom 16. zum 17. Jahrhundert. Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe Şincai“ 12. (2009) 215–238. Gulyás: Foglalkozásneveink
Gulyás László Szabolcs: Középkori mezővárosi foglalkozásneveink forrásértékéről. Századok 142. (2008) 437–462.
GyJkv
Az erdélyi káptalan jegyzőkönyvei. 1222–1599. Közzéteszi Bogdándi Zsolt–Gálfi Emőke. Kolozsvár, 2006. (ETA VIII. 1.)
Hajdúrendtartás 1624
Huszt várához tartozó egy-telkes nemesek Gazdaságtörténelmi Szemle 3. (1896) 331–334.
Harangöntő: Lajstrom
Harangöntő Aladár: Érdekes lajstrom a XVI. század közepéről. Történelmi Tár U. F. 2. (1902) 461–474.
Harmincad bérbeadása
A máramarosi harminczad bérbeadása Gazdaságtörténelmi Szemle 6. (1899) 79–81.
Horn: Politikusportrék
Horn Ildikó: Politikusportrék János Zsigmond udvarából. In: Uő: Tündérország útvesztői. Bp., 2005. 83–86.
rendtartása.
1675-ben.
Magyar
Magyar
Horn–Szabó: Politika és házasság. Menyegzőre hivogató levelek a 16. századi Politika és házasság Erdélyből. S. a. r. Horn Ildikó–Szabó András Péter. Bp., 2005.
416
Hradovay: Szigethy
Hradovay [László]: Szigethy Pál diák vagyonleltára. Archaeologiai Értesítő Ú. F. 39. (1920–1922) 106–108.
Igyártó: Koronavárosok
Igyártó Gyöngyi: A máramarosi koronavárosok. Ungvár–Bp., 2005.
Iványi: Gönc
Iványi Béla: Gönc szabadalmas mezőváros története. Karcag, 1926.
Iványi: Két statútum Iványi Béla: Két középkori sóbánya-statútum. Századok 45. (1911) 10–30, 98–113, 187–199. Jerney: Keleti utazás Jerney János’ keleti utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett. I–II. Pesten 1851. Jobbágytelek és parasztgazdaság
Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában. Tanulmányok Zemplén megye XVI–XVII. századi agrártörténetéből. Szerk. Makkai László. Bp., 1966.
Joódy
Joódy Pál: Máramaros vármegye 1749–1769. évi nemességvizsgálata. Máramarossziget, 1943.
Jószágigazgatói utasítás
II. Rákóczi Ferencz utasítása a máramarosi jószágigazgató részére. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 4. (1897) 69–78.
Józan: Iratok
Józan Lajos: A huszti református egyház XVII–XIX. századi iratai. Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv 16. (2003) 331–342.
Kárffy: Adatok
Kárffy Ödön (közli): Adatok a bányászat történetéhez. TT U. F. 2. (1901) 468–474.
Kassics: Laurea virtutis
Kassics, Ignatius: Laurea virtutis seu Tractatus de praerogativis nobilium inclyti regni Hungariae modis item acquirendae, et legitimandae nobilitatis. Pestini, 1826.
Kempelen
Kempelen Béla: Magyar nemes családok I–XI. Bp., 1911–1932.
Kerekes: Almássy
Kerekes György: Nemes Almássy István kassai kereskedő és bíró 1573– 1635. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 10. (1902) 145–247., 300–368.
Kerekes: Kalmár Gergely
Kerekes György: Kalmár Gergely deák regestumja kereskedéséről 1574– 82. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 10. (1902) 71–94.
Kerekes: Schirmer
Kerekes György: Polgári társadalmunk a XVII. században. Schirmer János (1625–1674) kassai kereskedő üzleti könyve alapján. Kassa, 1940. Báthory Zsigmond királyi könyve 1582–1602 (Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I.). Közzéteszi Fejér Tamás–Rácz Etelka–Szász Anikó. Kolozsvár, 2005. (ETA VIII. 1.)
KirKv BZs
417
KirKv JZs
János Zsigmond királyi könyve 1569–1570 (Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I.). Közzéteszi Fejér Tamás–Rácz Etelka–Szász Anikó. Kolozsvár, 2003. (ETA VII. 1.)
Kiss: Gyulai személynevek
Kiss Anikó: A XVI. századi gyulai személynevek. Békés Megyei Múzeumok Közleményei 16. (1996) 367–379.
KmonJkv
A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289–1556) I–II. Közzéteszi Jakó Zsigmond. Bp., 1990. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 17.)
Komáromy: Jegyzőkönyvek
Máramaros vármegye jegyzőkönyveiből. Közli Komáromy András. TT (1910) 161–186.
Komáromy: Nagyidai
Komáromy András: A Nagy-Idai család leszármazása. Turul 7. (1889) 108–114. p.
Komáromy: Rákóczi levelei Koncz: Utasítás 1669
–R –R. [Komáromy András]: II. Rákóczi Ferencz fejedelem levelei Máramaros vármegyéhez. TT U. F. 9. (1908) 574–594. Teleki Mihály utasítása a huszti vár kapitánya és várnagyai számára, 1669-ből. Közli Koncz József. HtK 6. (1893) 292–296.
Koncz: Utasítások
Apaffy Mihály fejedelem utasításai Huszt várára nézve. Közli Koncz József. HtK 7. (1894) 281–284.
Kóta: Címereslevél
Kóta Péter: A címereslevél ára. In: Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997. (Rendi társadalom – polgári társadalom 9.)
Kubinyi: Huszti
Kubinyi András: Huszti Márton, II. Ulászló udvari muzsikusa. Adatok a királyi ének- és zenekar történetéhez a 15-16. században. In: Magyar zenetörténeti tanulmányok. Szabolcsi Bence 70. születésnapjára. Szerk. Bónis Ferenc. Bp., 1969.
Kubinyi: König und seine Städte
Kubinyi András: Der ungarische König und seine Städte im 14. und am Beginn des 15. Jahrhunderts. In: Stadt und Stadtherr im 14. Jahrhundert. Entwicklungen und Funktionen. Szerk. Rausch, Wilhelm. Linz/Donau, 1972. 193–228.
Kulcsár: Sóbányászat és sókereskedelem
Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején. Századok 125. (1991) 415–448
Lugossy: A magyar ipartörténethez
Lugossy József: Egy érdekes adalék a magyar ipartörténethez. Új Magyar Múzeum 7. (1857) 2. k. 455–462.
Lugossy: Egyházmegye
Lugossy József (közli): Mármarosi egyházmegye a’ XVII-dik században. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1847. dec. 19.
418
Lukinich: Területi változások
Lukinich Imre: Erdély területi változásai 1541–1711. Bp., 1918.
Magyari: A parasztság harca
Magyari András: A parasztság helyzete, Habsburg-ellenes és antifeudális harca a XVII. század fordulóján Máramaros tartományban. Studia Universitatis Babeş-Bolyai, ser. IV. 1961.
Magyari: Magyari András: A Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek Társadalmi feltételek kialakulása Erdélyben. In: Rákóczi-tanulmányok. Szerk. Köpeczi Béla– Hopp Lajos–R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1980. 59–77. Magyarország története
Magyarország története tíz kötetben. Bp., 1976–1989.
Makkai: Birtokiratok Makkai László: I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai, 1631– 1648. Bp., 1954. Makkai: Kuruc nemzeti összefogás
Makkai László: A kuruc nemzeti összefogás előzményei (Népi felkelések Felső-Magyarországon 1630–32-ben). Bp., 1956.
Makkai: Robot, summa, taxa
Makkai László: Robot-summa-taxa (Az örökös jobbágyság rendszerének fejlődési tendenciái a XVII. század második felében). TSz 7. (1964) 330– 337.
Maksay: Birtokviszonyok
Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a XVI. század közepén I– II. Bp., 1990. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 16.)
Maksay: Parasztság Maksay Ferenc: Parasztság és majorgazdálkodás a XVI. századi és majorgazdálkodás Magyarországon. Bp., 1958. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 7.) Mályusz: Helytörténet
Mályusz Elemér: A helytörténeti kutatás feladatai. Századok 57–58. (1923–1924) 538–566.
Mályusz: Köznemesség
Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 76. (1942) 272–305, 407–434.
Maróthi: Kávássy levelei
Nádasdy Tamáshoz írt levelek. Kávássy Kristóf huszti várnagy és máramarosi kamaraispán levelei. Közli Maróthi Rezső. TT U. F. 2. (1902) 109–130.
Mészáros: Nagyidai
Mészáros Kálmán: A Nagyidai család II. Rákóczi Ferenc szolgálatában. Fons 3. (1996) 235–245.
Mészáros: Városi iskoláink
Mészáros István: XVI. századi városi iskoláink és a „studia humanitatis”. Bp., 1981. (Humanizmus és reformáció 11.)
Mihályi
Mihályi János: Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból. Máramaros-Sziget, 1900. 419
Mihályi (II.)
Diplome maramureşene din secolele XVI–XVIII, provenite din colecţia lui Ioan Mihalyi de Apşa. Coord. Ioan Aurel Pop. 2. ed. rev. şi adăug. Cluj-Napoca, 2012.
Mihályi: Oklevelek
Mihályi János: Tanúlmány máramarosi oklevelekről. Sz 23. (1889) pótfüzet 57–67.
Mon. rust.
Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV. Ed. Kenéz, Victor–Solymosi, Ladislaus–Érszegi, Geisa. Bp., 1979. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II.: Forráskiadványok 12.)
Móricz: Móricz
Móricz Béla: Móricz István, II. Rákóczi Ferenc ezredese. HtK (1973) 79– 102.
N. Kiss: Ár- és bértörténet
N. Kiss István: Az ár- és bértörténet kérdése Magyarországon 1550–1650 között. TSz 6. (1963) 145–166.
N. Kiss: Dézsmajegyzékek
N. Kiss István: 16. századi dézsmajegyzékek. Bp., 1960.
Nagy Iván
Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I–XI. Pest, 1857–1868.
Nagy: Pecsét
Nagy Iván: Técső város pecsétje. Századok 1. (1867) 422–425.
Oborni: Pénzügyek
Oborni Teréz: Erdély pénzügyei I. Ferdinánd uralma alatt, 1552–1556. Bp., 2002. (Fons könyvek 1.)
Pach: A parasztság kisajátítása
Pach Zsigmond Pál: A majorsági gazdálkodás és a parasztság kisajátítása a XVII. századi Magyarországon. Századok 85. (1951) 391–414.
Pach: Agrárfejlődés Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században. [Bp.], 1963. Pach: Kereskedelmi útvonalak
Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV–XVII. századi áthelyeződésének kérdéséhez. Századok 102. (1968) 863–896.
Pálmány: Nógrádi árucsereadatok
Pálmány Béla: Adatok a kézművesipari termékek és termények árucseréje történetéhez Nógrád vármegyében a török hódoltság végén és az újratelepítés korszakában, 1593–1731. In: V. Kézművesipartörténeti Szimpózium. Szerk. Nagybákay Péter–Németh Gábor. Veszprém, 1985. 153–188.
Pap: Máramaros
Pap József: Adalékok Máramaros történetéhez. Máramarossziget, 1909.
Paulinyi: Sóregále
Paulinyi Oszkár: A sóregále kialakulása Magyarországon. Századok 57– 58. (1923–1924) 627–647. 420
Pécsi: Kancellária
Pécsi Anna: Az erdélyi fejedelmi kancellária kialakulása és okleveles gyakorlata 1571-ig. Bp., 1938.
Peleskey: Egyháztörténet
Peleskey Sándor: A viski református egyház története. Beregszász, 1925.
Perényi-lt
Tringli István: A Perényi család levéltára 1222–1526. Bp., 2008. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 44.)
Péter: Szegedi személynevek
Péter László: Szegedi (Nyelvészeti dolgozatok)
személynevek
1578-ban.
Szeged,
1974.
Petrichevich: Szigeti Petrichevich Horváth Emil: A máramarosi Zigethy-család. Magyar Családtörténeti Szemle 1940. 74–75. Petrichevich-lt
Petrichevich-Horváth Emil: A Petrichevich család történetének regesztái (A Mogorovich nemzetségbeli Petrichevich család története és oklevéltára. Első rész II. kötet 1069–1942). Pécs, 1942.
Petrovay
Petrovay György: Oklevelek Máramaros vármegye történetéhez. TT U. F. 10. (1909) 1–27., 358–378., 509–529.
Petrovay: Címereslevelek
Petrovay György: Oklevelek Máramaros vármegye történetéhez. TT U. F. 10. (1909) 1–27., 358–378., 509–529.
Petrovay: Komlósyak
Petrovay György: A komlósi Komlósy család története 1344. évtől. Turul 13. (1895)
Petrovay: Oláhok
Petrovay György: A máramarosi oláhok. Századok 45. (1911) 607–626.
Petrovay: Petrovayak
Petrovay György: A dolhai és petrovai Petrovayak története 1450-től napjainkig. Turul 15. (1897)
Prodan: Iobăgia
Prodan, D[avid]: Iobăgia în Transilvania în secolul al XVI-lea. I–III. Bucureşti, 1967–1968.
R. Kiss: Leveleskönyv
R. Kiss István: A magyar helytartótanács I. Ferdinánd korában és 1549– 1551. évi leveles könyve. Bp., 1908.
Rácz: Hajdúk
Rácz István: A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969.
Radvánszky: Családélet
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. I–III. Bp., 1879–1896.
Radványi: Archive
Radványi, Nikolaus : Die Archive in der Podkarpatska Rus. Ungvár, 1922.
421
Reiszig: Szegedy
Reiszig Ede: A mezőszegedi Szegedy-család ősei. Turul 36–39. (1918– 1921) 20–31.
Sas
Sas Andor: Szabadalmas Munkács város levéltára 1376–1850. Munkács, 1927.
Schmidt
Schmidt, Franz Anton: Chronologisch-systematische Sammlung der Berggesetze der österreichischen Monarchie. Zweite Abtheilung I–XXV. Wien, 1834–1835.
Schrek: Năvălirea
Schrek, Vasile: Năvălirea tătarilor în Maramureş şi înfrîngerea lor la Borşa în 1717. Marmaţia 3. (1977)
Siebmacher/Erdély
J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 4. Abt. 12. Der Adel von Siebenbürgen. Nürnberg, 1898.
Siebmacher/Mo.
J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 4. Abt. 15. Der Adel von Ungarn [I.]+Suppl. Nürnberg, 1893–1894.
Simonchicz: Monumentum politicum
S[imonchicz], I[nnocentius]: Monumentum politicum Marmatiae seculi decimi sexti. Vacii, 1806.
Sípos: Tanúvallatás Sókamaraispáni utasítás 1591
Sípos Ferenc: „A híre magával edgyütt megyen”. Tanúvallatás Máramaros megyében 1703-ban. Századok 137. (2003) 673–714. Utasítás a rónaszéki sókamara-ispán részére 1591-ből. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 5. (1898) 454–458.
Solymosi: Helytörténet
Solymosi László: A helytörténet fontosabb középkori forrásainak kutatása és hasznosítása. Történelmi Szemle 19. (1976) 137–141.
Solymosi: Jobbágyköltözés
Solymosi László: A jobbágyköltözésről szóló határozat helye a költözés gyakorlatában. AtSz 14. (1972) 1–40.
Strieder: Bericht
Strieder, Jakob: Ein Bericht des Fuggerschen Faktors Hans Dernschwam über die Siebenbürgener Salzbergbau um 1528. Ungarische Jahrbücher 13. (1933)
Szabó: Adólajstrom
Szabó Károly (közli): Ugocsa, Szathmár és Máramaros vármegye adólajstroma 1564-ből. TT (1878) 345–354.
Szabó: Falu
Szabó István: A középkori magyar falu. Bp., 1969.
Szabó: Jobbágyi birtokjog
Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Bp., 1947. (Értekezések a történeti tudományok köréből XXVI. 4.)
Szabó: Jobbágynemesítés
Szabó István: A jobbágy megnemesítése. Turul 55. (1941) 11–21.
422
Szabó: Örökös röghözkötöttség
Szabó István: Az örökös röghözkötöttség rendszere. In: Uő: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp., 1948. 65–158.
Szabó: Társadalomnéprajz
Szabó László: Társadalomnéprajz. Debrecen, 1988.
Szabó: Uradalmi gazdálkodás
Szabó István: Az uradalmi gazdálkodás és a jobbágybirtok a XVI-XVII. században. In: Uő: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp., 1948. 159–201.
Szádeczky: Iparfejlődés
Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon I–II. Bp., 1913.
Szakály: Balázs deák Szakály Ferenc: Balázs deák gyöngyösi kereskedő üzleti könyve. Adalékok a hódoltsági terület kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVI. század végén. Agrártörténeti Szemle 14. (1972) 356–386. Szakály: Barilovics
Szakály Ferenc: Határmezsgyén (Huszti Barilovics Miklós életútja, 1492– 1537). Folia historica 9. (1981) 7–25.
Szakály: DélDunántúl
Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl kereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. Somogy megye múltjából 4. (1973) 97–101.
Szakály: Kézművesség
Szakály Ferenc: Magyar kézművesség a 16. századi hódoltsági mezővárosokban. In: V. Kézművesipartörténeti Szimpózium. Szerk. Nagybákay Péter–Németh Gábor. Veszprém, 1985. 7–31.
Szakály: Somogyi
Szakály Ferenc: Egy XVI. századi szponzor és gazdasági hátországa. In: Uő: Mezőváros és reformáció. Bp., 1995. (Humanizmus és reformáció 23.) 388–412.
Szakály: Szegedi diaszpórák
Szakály Ferenc: Szegedi diaszpórák a XVI. századi Magyarországon. In: Uő: Mezőváros és reformáció. Bp., 1995. (Humanizmus és reformáció 23.) 196–204.
SzD mon.
Szolnok-Doboka vármegye monográfiája. I–VII. Dés, 1901–1905.
Székely: Statútum
Székely Sándor (közli): Adalék a városok statutumaihoz. Századok 4. (1870) 259–265.
Szentgyörgyi: Jobbágyterhek
Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a XVI-XVII. századi Erdélyben. Bp., 1962. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 27.)
Szilágyi: Egyházmegye
Szilágyi István (közli): A máramarosi helv. hitvallásu egyházmegye és egyházközségek rendezete a 17. század elején. Sárospataki Füzetek 2. (1858) 382–391., 678–689., 984–986.
423
Szilágyi: Máramarosmegye
Szilágyi István: Máramarosmegye általános történelméből. (A XII. és XIII. század.) Századok 23. (1889) pótfüzet 10–26.
Szilágyi: Ref. tanoda Szilágyi István: A máramarosszigeti reform. tanoda történeteinek rövid vázlata. Sárospataki Füzetek évf. n. (1857) 957–971. Szilágyi: Szigeti egyház
Szilágyi István: A szigeti ótemplom és egyház története. Bp., 1862.
Szilágyi: Tatárjárás
Szilágyi István: Az utolsó tatárjárás. In: Szigeti Album 1860. 284–318.
Szilágyi: Unitaria egyházak
Szilágyi István: Unitaria egyházak emlékezete Máramarosban. Sárospataki Füzetek 2. (1858) 779–780.
Szilágyi: Zenekar
Szilágyi István: II. Ulászló király udvari zenekarjának emlékezete (1506). Új Magyar Muzeum 7. (1857) 541–542.
Szoleczky: Ábrázolástörténet
Szoleczky Emese: A huszti vár ábrázolás-történetéhez. Folia historica 23. (2002) 5–52.
Szoleczky: Huszt
Szoleczky Emese: Huszt várának helye és szerepe Magyarország védelmi rendszerében. In: Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Szerk. Hausner Gábor. Bp., 2005. 699–729.
Szoleczky: Huszti kaland
Szoleczky Emese: Az igazi huszti kaland. In: Redite ad cor. Tanulmányok Sahin-Tóth Péter emlékére. Bp. 2008.
Szoleczky: Só
Szoleczky Emese: ”Non omittatur salis beneficium-ne mulassza el a sót senki se bőven használni!” Kút 3. (2004) 3–4. sz. 44–78.
Szöllősy: Egyháztörténet
Szöllősy Tibor: A Técsői Református Egyház története. Técső, 2000.
Szöllősy: Técső
Szöllősy Tibor: „Teccő nekem ez a hely”. Técső – mondák és tények tükrében. Ungvár–Bp., 1994.
Szűcs: Köznemesség Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk. H. Balázs Éva–Fügedi Erik– Maksay Ferenc. Bp., 1984. 341–394. Takáts: Sóvágóinkról Teleki Mihály levelezése
Takáts Sándor: Régi sóvágóinkról. In: Uő: Emlékezzünk eleinkről. Bp., 1929. Teleki Mihály levelezése, 1656–1679 I–VIII. Szerk. Gergely Samu. Bp., 1905–1926.
Teleki: Hunyadiak kora
Teleki József: A Hunyadiak kora Magyarországon I–V., VI/1., X–XII. Pest, 1853–. 424
Teleki-lt (gyömrői)
Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára (Archivum Gyömrőense gentis comitum Teleki de Szék). Szeged, 1931.
Thaly: Leltárak
Thaly Kálmán (közli): A huszti vár leltárai 1704- és 1706-ból. TT (1889) 193–198.
Tóth: Szekszárd
tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a polgári átalakulásban. Bp., 1989.
Trócsányi: Kormányzat
Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Bp., 1980. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 6.)
Trócsányi: Kormányzat (II.)
Trócsányi Zsolt: Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben 1690–1740. Bp., 1988. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 8.)
Újváry: Kassa polgársága
J. Újváry Zsuzsanna: Kassa város polgársága a 16. század végén és a 17. század első felében. Történelmi Szemle 22. (1979) 577–591.
Újváry: Polgár vagy J. Újváry Zsuzsanna: Polgár vagy nemes? A kassai patrícius-polgárok nemes házassági-társadalmi kapcsolatai a XVII. században. In: Ezredforduló – századforduló – hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk. J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 395–426. Újváry: Szegedi
J. Újváry Zsuzsanna: Egy kereskedőcsalád metamorfózisa (A mezőszegedi Szegedi család). In: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17–18. században. Szerk. Zimányi Vera. Bp., 1994. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 9.) 33–85.
Újváry: Szegedi család kapcsolatai
J. Újváry Zsuzsanna: Egy hajdanvolt mezővárosi polgárcsalád, a mezőszegedi Szegedi család házassági-társadalmi kapcsolatai a 16–17. században. In: Mezőváros, reformáció, irodalom. Szerk. Szabó András. Bp., 2005. (Historia Litteraria 18.) 99–112.
Újváry: Thököly
J. Újváry Zsuzsanna: A ponyvásszekértől a közjó szolgálatáig. Thököly Sebestyén pályafutása. Hadtörténelmi Közlemények 105. (1992) 3. sz. 75– 93.
Váczy: Serviensek
Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok 61–62. (1927–1928) 243–290, 351–414.
Varga: Jobbágyrendszer
Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767. Bp., 1969.
Varga: Parasztság
Varga János: A Thököly-kor parasztsága. In: A Thököly-felkelés és kora. Szerk. Benczédi László. Bp., 1983. 51–58.
425
Veress: Interregnum Veress Endre: Erdély fejedelmi interregnuma (Izabella királyné diplomáciai működése) 1551–56. Bp., 1898. (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 2.) Veress: Izabella
Veress Endre: Izabella királyné 1519–1559. Bp., 1901. (Magyar történeti életrajzok)
Wellmann: Köznemesség
Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században. A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 7. (1981) 61–85.
Wenzel: Kritikai fejtegetések
Wenzel Gusztáv: Kritikai fejtegetések Máramaros megye történetéhez. Magyar Akademiai Értesítő 17. (1857) 313–400. Klny.: Pest, 1857.
Wittman: Árforradalom
Wittman Tibor: Az „árforradalom” és a világpiaci kapcsolatok kezdeti mozzanatai (1566–1618). Bp., 1957. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 4.)
Wolf: Sóbányászok
Wolf Rudolf: Adatok az erdélyi sóbányászok (sóvágók) fejedelemség korabeli helyzetéről. Korunk 1990. 12 . sz.
Wolf: Torda jkv
Wolf Rudolf: Torda város tanácsi jegyzőkönyve 1603–1678. Kolozsvár, 1993.
Zimányi: A rohoncszalonaki uradalom
Zimányi Vera: A rohonc-szalonaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII. században. Bp., 1968.
Zimányi: Ármozgások
Zimányi Vera: A magyarországi ármozgások helye az európai fejlődésben. Történelmi Szemle 15. (1972) 378–412.
Zimányi: Egyházkerület Zimányi: Gazdaság
Zoványi Jenő: A tiszántúli református egyházkerület története I–II. Debrecen, 1939. 184. Zimányi Vera: Magyarország az európai gazdaságban 1600–1650. Bp., 1976. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 80.)
Zimányi: Herrschaft Zimányi Vera: Die Bauernstand der Herrschaft Güssing im 16. und 17. Güssing Jahrhundert. Eisenstadt, 1962. (Burgenländische Forschungen 46.) Zimányi: Thököly
Zimányi Vera: Adalékok Thököly Sebestyén és partnerei kereskedelmi tevékenységének történetéhez. Történelmi Szemle 27. (1984) 61–66.
Zimányi–Prickler: Konjunktúra és depresszió
Zimányi Vera–Harald Prickler: Konjunktúra és depresszió a XVI-XVII. századi Magyarországon az ártörténet és a harmincadbevételek tanúságai alapján; kitekintés a XVIII. századra. AtSz 16. (1974) 79–201.
Zsoldos: Kehidai oklevél
Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak..” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól. In: Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli Csaba. Zalaegerszeg, 1997. 7–18.
426
427
