Birtalan Győző
Az orvostudomány fejlődésének főbb irányai és eredményei a XX. század első felében (A Semmelweis Egyetem egyetemi jegyzetéből)
Századunk első felében jórészt az előző évtizedekben felvetődött orvostudományi kérdések elemzése és megválaszolása folytatódott. Ezzel összefüggésben számos kutatási és klinikai irányzat bontakozott ki. Az eredményeket kifejező adatok bősége alig áttekinthető. A medicina további fejlődését tehát, – figyelembe véve egy jegyzet elfogadható arányait – csupán főbb tendenciáiban és néhány reprezentatív adat bemutatásával foglalhatjuk össze. A humorális ellenanyag-termelés tanulmányozása – melynek néhány eredményével már az előző fejezetben találkoztunk – nemcsak a sikeres és kevésbé sikeres savókezelések elterjedését serkentette, hanem több maradandó felfedezéshez is elvezetett. Richard Pfeiffer (1850–1935) 1902-ben írta le az anafilaxiás rosszullétet és halált. Albert Calmette (1863–1933) 1907-ben észlelte a tuberkulin reakciót. A húszas évekre sikerült elkészíteni az aktív tbc oltásra alkalmas oltóanyagot. Clement Pirquet (1874–1919), a kitűnő bécsi gyermekgyógyász elsőként rendszerezte a „túlérzékenység”-ről szerzett megfigyeléseket, meghatározta az allergia fogalmát, amely elnevezés is tőle származik. Emil Abderhalden (1877– 1950) igen sokféle fehérjefrakció antigén-antitest reakcióval foglalkozott. 1912-ben feltalálta a nevéről ismert terhességi próbát. A századfordulóra kidolgozták az első használható szerodiagnosztikai módszereket. Pfeiffer már 1892-ben kísérletesen bizonyította a bakteriolízis jelenségét. 1896-ban Max Gruber (1853–1927) és munkatársai ismertették a tárgylemez agglutinációs próbát. Ugyanabban az esztendőben a párizsi belgyógyász Ferdinand Widal (1862–1929) leírta a klasszikus tífusz diagnosztikus eljárást. E reakciók elméletének kimunkálása és továbbfejlesztése a kiváló belga tudós Jules Bordet (1870–1961) érdeme. Ő állapította meg az Ehrlich által komplementnek nevezett hőérzékeny immunfaktorok szerepét a Pfeiffer-féle reakcióban. 1901-ben pedig kidolgozta a komplementkötési vizsgálatok alaptípusát, amely többek között az August Wassermann (1866–1925) nevéhez kötődő lues diagnosztikai eljárás modellje is lett. Nehéz eldönteni, de talán a legkiemelkedőbb szerológiai vonatkozású felfedezés a
vércsoportok meghatározása, mely a bécsi Karl Landsteiner (1868–1943) nevét tette halhatatlanná. Az 1901-ben történt felfedezést csak 1930-ban jutalmazták Nobel-díjjal. Landsteiner fedezte fel az RH-faktort is 1940-ben. Az immunológiai kutatások a továbbiakban elvezettek az autoimmunológiai jelenségek feltárásáig, melynek roppant elméleti és gyakorlati fontosságú problémaköre azóta és jelenleg is egyre több orvostudóst foglalkoztat. Az orvosi alapkutatások a századfordulón mindinkább a hatalmasan fejlődő vegytan egzakt metodikájára támaszkodtak. Ez a kutatási irányzat főként a rendkívüli képességű Emil Fischer (1852–1919) alapvető biokémiai munkássága nyomán lett a modern medicina jellemzője. A múlt századvégi anyagcsere-kutatások, részben régről ismert életfontosságú anyagok (foszfor, klór, nitrogén stb. vegyületek, szénhidrátok) részben az akkoriban érdeklődést kiváltó belső elválasztású mirigyek produktumainak vegyi változásait („anyagcseréjét”) igyekeztek tisztázni. Jellemző a korabeli felfogásra Behring ama véleménye, hogy a bakteriológia csak a toxinok vegyi fajlagosságának tudatosítása révén kerülheti el a fenyegető tudománytalan elsekélyesedést. Egyesek akkoriban az egész fertőzőbetegség-tant az autointoxikáció egy speciális esetének tekintették. Az autointoxikációs elméletet a század első évtizedeiben sokan elfogadták. Követői úgy tartották, hogy a legtöbb betegség kiváltó oka a szervezetben keletkező valamilyen kóros anyagcseretermék, vagy a bélbaktériumok által termelt méreg (innen vette elméleti igazolását a modern hashajtó polipragmázia elterjedt szokása). 1904-ben sikerült meghatározni az első azonosított hormon, az adrenalin szerkezetét. A holland gyarmati orvos Christian Eijkman (1858–1930) 1897-ben közölte az első, kísérletileg is létrehozott vitamin hiánybetegséget, a „beri-beri”-t. A lengyel Kazimir Funk (1884–1968), aki a „vitamin” elnevezést adta, 1911-ben a rizs héjából előállította azt az anyagot, amivel e kórképet meg lehet szüntetni, a B-1 vitamint. Az idetartozó megfigyelések és adatok szintetizálása, egyben az új tudományág, a vitaminológia megalapozása elsősorban Frederick Hopkins (1861–1947) angol biokémikus érdeme, aki főleg az A-vitamin felfedezésében működött közre. 1917-ben George Hoyt Whipple (1878–1976), amerikai orvos közölte, hogy vérzékenység esetében a máj etetésének jó hatása van a vörösvérsejtek regenerációjára. Ennek nyomán honfitársai, George Richards Minot (18851950) és William Parry Murphy (1892–) 1926-ban kidolgozták az anaemia perniciosa hatásos májterápiáját. Mintegy húsz évvel később izolálták az antianaemiás anyagot, a B12 vitamint. A cholesterin anyagcsere tanulmányozása során Adolf Windaus (1876–1959) német
vegyész azonosította a D-vitamint (1932). Elhagyva a vitaminológia történetének főbb állomásait, csupán még a Nobel-díjas magyar
tudós
Szent-Györgyi
Albert
(1893–1986)
tudományos
életművére
kell
emlékeztetnünk, aki a magas kitüntetést a „biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéseiért, különösen
pedig
a
C-vitamin,
valamint
fumársav-katalízis
vonatkozásában
elért
eredményekért” kapta 1937-ben. Ebben az időszakban a szervezet izomműködésére vonatkozó energetikai kutatások kerültek előtérbe. Az orvoskémiai haladás jegyében született eredmények közül kiemelkednek Paul Ehrlich korszakalkotó felfedezései. Ehrlich sokat foglalkozott azzal, hogyan kötődnek az egyes festékek a különböző sejtféleségekhez. Még a múlt században festési eljárásokat dolgozott ki, melyek nélkülözhetetlenek a vér alakelemeinek differenciálásában. Tanulmányozta az immunfolyamatok mechanizmusát, értelmezésükre megalkotta a ún. „oldallánc elméletét”. Ennek segítségével megfogalmazta az antigén-antitest kötődés első elfogadható sémáját, meghatározta a „haptofor” és „toxofor” csoportok ismérveit. Kidolgozta a diftéria savó standardizálását. Ezt követően a századunk első évtizedében kezdte keresni a lues kórokozójára elektíven ható vegyi anyagot, mely a szervezet egyéb sejtjeihez nem kapcsolódik, tehát ártalmatlan. Az álomkór gyógyításában már bevált arzéntartalmú Atoxylból indult ki. Paul Ehrlich a lues speciális gyógyszerét kutatta és szintén arzénvegyületekkel próbálkozott. Számos kísérlet után kiderült, hogy a parahelyzetben levő három vegyértékű arzént tartalmazó hidroxil-csoport specifikusan hatékony a spirillumokra. Mint ismeretes a 606-os készítmény bizonyult a legmegfelelőbbnek, amelyet Salvarsan-nak nevezett el. Kedvezőtlen mellékhatásainak csökkentésére elkészítette a kevésbé toxikus változatát a Neosalvarsant is. A lues esetében ugyan többszöri kezelésre volt szükség, de a febris recurrens, a framboesia, az aleppoi fekély és egy sor állatbetegség gyógyítására a készítmény egyszeri injekciója is elegendő volt. A racionális modern farmakokémia e nagyszerű eredményét csak 25 évvel később követte hasonló értékű felfedezés, a szulfonamid terápia Gerhard Domagk (1895–1964) kutatásai nyomán. Az antiluetikus gyógyszerkísérletek sikerének egyik feltétele az volt, hogy előzőleg Fritz Schaudin (1871–1906) felfedezte a kórokozót, a spirochaeta pallida-t (1905). Abban az időszakban a mikrobiológiai kutatások már a hagyományos mikroszkopizálással nem látható, kisebb nagyságrendű vírusok tanulmányozására is kiterjedtek. A virológia haladásának egyik jelentős állomásaként értékelhető, amikor Frederick Twort (1877–1950) 1915-ben bebizonyította bizonyos patogén vírusok bakteriofág hatását. 1935-ben Wendell Meredith Stanley (1904–1971), Nobel-díjas vegyész, a dohánymozaik vírus
kristályfehérje szerkezetét írta le. Rendkívüli hatást kiváltott tanulmánya felvetette egy kémiai szubsztancia,
mint
élőlény
kérdését.
1939-ben
a
dohánymozaik
vírust
sikerült
elektronmikroszkóppal kimutatni. Howard T. Rickets (1871–1910) 1906-ban kullancscsípéssel tengeri malacba oltotta a „Rocky-Mountain spotted fever”-nek nevezett betegséget. Közleményében leírta a később róla elnevezett kórokozót. Ő is kutatásainak áldozata lett, mint Stanislaw Prowazek (1875– 1915), aki a kiütéses tífusz átvitelének kérdését tanulmányozta. E problémát a tuniszi Pasteur intézet vezetője, Charles Nicolle (1866–1936) oldotta meg végérvényesen 1909-ben. Bebizonyította a tetű vektor szerepét. A kóroktani vizsgálódások azonban a századfordulón egyre újabb területekre terjedtek tovább. Az ember egészségét veszélyeztető mikrobák mellett – mint azt már érintettük – ráterelődött a figyelem az ipari és technikai forradalom által teremtett környezeti ártalmakra. A patogén környezeti hatások egyik fő támadási pontja az idegrendszer. A hisztéria, a neurózisok és a neuraszténia már érintett kutatásai abban a mértékben kerültek előtérbe, ahogy e kórképek, különösen a városi lakosság körében világszerte elszaporodtak. Előtérbe kerültek azok a vizsgálatok, amelyek a lelki hatásokra bekövetkező élettanikórtani reakciókat tárták fel. Már Johannes Müller követelményként állította, hogy a pszichológus fiziológusként gondolkozzon („nemo pszychologicus nisi physiologicus”, írta egy helyen). Ennek szellemében kutatott többek között Ivan Szecsenov (1829–1905), az „orosz fiziológia atyja”. „Az agy reflexei” (1836) című műve nagy hatással volt Ivan Petrovics Pavlov-ra (1849–1935), aki újszerűen, részletesen kidolgozott metodikával közelítette meg az emésztés élettanát. Kísérleti állatain sipolyokat készített, melyek alkalmasak voltak az emésztőcsatorna különböző szakaszainak tanulmányozására. Ily módon demonstrálhatóvá vált az emésztési folyamat pszichés eredetű szekréciós szakasza. E vizsgálatok szolgáltak alapul a feltételes reflexek tanához. A kiváló angol Charles Scott Sherrington-tól (1857–1952) származik a modern idegélettani ismeretek jelentős része. A századforduló éveiben érlelődtek meg a mélylélektani irányzatok is, melyek közül Sigmund Freud (1856–1939) iskolája gyakorolta a legmélyebb és legtartósabb hatást. A tudatalatti mechanizmusok megvilágításával és elemzésével a pszichoszomatikus kóroktan új összefüggései tárultak fel, melyek nemcsak az orvosi, de a laikus közgondolkodásban is gyökeret vertek. A betegségekre való hajlam kérdéseivel az újjáéledő alkattan is foglalkozott. Még a kórbonctani éra vegyi-alkati szemléletéből formálódott a franciák által inaugurált „arthritikus alkat”, amellyel a kő és az anyagcsere-betegségekre hajlamosak típusát jelölték meg. Európa-
szerte átvették Stiller Bertalan (1837–1922) ma is ismert „astheniás habitus”-át, melyhez általában a tbc-re való diszpozíció képzete társult. Sok gyermekgyógyász használta a „thymicolymphatikus alkat” kifejezést, mely Adalbert Czerny-től (1863–1941) származik. Századunk elején e konstitúció típusokat sokat emlegették a szakirodalomban. A húszas évektől Ernst Kretschmer (1888–1964) típusai (leptosom, piknikus, stb.) mentek át a köztudatba. Az alkati adottságokat általában, éppen úgy mint több fontos idült betegséget, az öröklés által determináltnak tartották. A nemzedékeken áthúzódó családi terheltségek problémái már a XIX. század szak- és szépirodalmában helyet kaptak. Az 1850-es évek végén Augustin Morel (1809–1873) neves pszichiáter, Claude Bernard barátja feltűnést keltett könyvet írt az emberiség általános degenerálódásának általa észlelt folyamatáról, melynek okai között kiemelte a kábítószereket, a dohányt, az alkoholt és az ipari mérgeket. Morel pesszimista, determinista felfogását némileg enyhítette, hogy sokat remélt a „fizikai és a morális higiéne” rendszabályaitól. A különleges jelentőségű „heredodegeneratív” idegbetegségek fogalomkörének meghatározásában nagy érdemeket szerzett Jendrassik Ernő is. Az előadottak érzékeltetik, hogy a kóroktani kutatások a kezdeti monokauzális bakteriológiai szemlélettől elvezettek a plurikauzális etiológiai felfogáshoz. A kauzalitás fogalmának finomítása pedig megérlelte az ún. konstellációs patológiát, amit Nicolas Tendeloo (1864–1945) fejtett ki. A patomechanizmusok klinikai-élettani elemzését is egyre pontosabb módszerekkel folytatták. Bebizonyosodott, hogy a szervezeti működésekben mérhető hemodinamikai, kolloidkémiai és ozmotikus hatások érvényesülnek. Igen korszerű módszerekkel végezték alapvető vesepatológiai vizsgálataikat a századfordulótól kezdődően Korányi Sándor (1866– 1944) és munkatársai. Nemcsak a vese ép és kóros működését elemezték, de újszerűen, nagyobb egységbe foglalták a kis- és a nagyvérköri keringés, a só és a vízháztartás, a savbázis egyensúly, a mészanyagcsere-parathormon rendszer idetartozó kórfolyamatait egyaránt. Felismerték, hogy bizonyos élettani és kórtani funkciók szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Valamely részfolyamat hibája egy másiknak a kisiklását idézheti elő. Ilyen módon a betegre veszélyes bűvös körök (circulus vitiosus) alakulhatnak ki. Egy ilyen kórossá vált részfolyamat korrekciója viszont átvághatja e circulus vitiosust és jó irányú összefüggés sorozatot, circulus curativust indíthat el. Így hatnak a kellő időpontban elvégzett vérlebocsátások vagy az oxigénpótlás a kisvérköri pangásos kórképekben. Kiderült, hogy döntő fontosságú egy kritikus időpontban valamely fontos anyag, például a konyhasóoldat bőséges bevitele, vagy ellenkezőleg annak szigorú megvonása, amint az a heveny vesegyulladás terápiájában bebizonyosodott. Általában a szervezetben észlelhető kiegyenlítő
mechanizmusok célszerű támogatására törekedtek. Azért részleteztük viszonylag bővebben a Korányi iskola elméleti és gyakorlati klinikai irányzatát, hogy érzékeltessük a századunk első felére főleg Közép-Európában kibontakozott tudományos igényű racionális, szintetizáló orvoslás progresszív típusát, ami akkoriban hazánk egyes vezető gyógyító intézeteiben is meghonosodott. A XX. század első évtizedeiben az emberi szervezeti biopatológiáról szerzett új és igen lényeges ismeretek integrációjára került sor. Megértek az endokrin mirigyek működéséről feltárt adatok rendszerezésének és összefüggő értelmezésének feltételei. Henry Ernest Starling (1866–1927) 1902-ben jelentette meg alapvető tanulmányát a secretinről és a belső elválasztásról. Kiváló munkatársa, William Bayliss (1860–1924) erre később így emlékezett: „Amikor Starling és én a pankreasz szekréció ingerlésének mechanizmusát megismertük, világos vált előttünk, hogy az itt hatásos szubsztancia oly anyagcsoport képviselője, melynek néhány tagja már ismert. Jellemző ezekre, hogy egy szervben keletkeznek és a véráram útján jutnak egy másik szervbe, ahol hatásukat kifejtik. Az anyagok e csoportja azzal jellemezhető, hogy tagjai kémiai követek és ezáltal bizonyos szervek tevékenységét koordinálják. Az organizmusban ilyenformán érvényesül egy a vér által közvetített vegyi korreláció, azon kívül, amelyet az idegrendszer bonyolít le.” Az endokrinológia egyik legnagyobb gyakorlati értékű felfedezése az inzulin volt 1922ben. Frederick Grant Banting (1891–1941), Charles B. Best (1899–1978) és John James Richard Macleod (1876–1935) részesültek ezért Nobel-díjban. Adolf Butenandt (1903–1947) a nemi hormonok vegyi szerkezetének meghatározásában ért el kimagasló eredményeket a harmincas években. A hatásos mellékvesekéreg készítmények előállítása Edward Kendall (1886–1972), Philip Hench (1896–1965), Tadeus Reichstein (1897–) munkásságának gyümölcse, csak a második világháború után hozta áldásos terápiás eredményeit az orvosi gyakorlatban. A század első évtizedében rajzolódott ki véglegesen az endokrin szabályozó rendszer hierarchikus felépítése, amelynek csúcsán a hipofízis és a köztiagy helyezkednek el. E séma kidolgozásában és igazolásában úttörő érdemei voltak a magyar Biedl Artúrnak (1869–1933). A pavlovi nervizmus tanai alapján alakult ki Konsztantyin Bikov (1886–1959) corticovisceralis elmélete. E felfogás szerint a szervek kóros elváltozásainak közvetlen kiváltói az agykéregből periferikusan haladó patogén ingerek. Ezt követően az érintett szervből visszaérkező kóros jelzések a cortexbe jutnak, ott megzavarják a működések egyensúlyát, ami további circulus vitiosust idéz elő. A vészhelyzetekre kialakuló reakciófolyamatokat foglalta egységbe 1917-ben Walter
Bradford Cannon (1871–1945). Hasonló mechanizmust tárt fel az adaptációk jóval bonyolultabb összefüggéseiben Selye János (1907–1982) a stressz elméletében. A funkcionalizmus térhódító szemlélete kihatott az alkattanra is. Hans Eppinger (1879– 1946) és Leo Hess (1879–1960) 1909-ben a vegetatív idegrendszer ingerelhetőségéből kiindulva, meghatározták a szimpatikotóniás és vagotóniás típusokat. Ez a túlegyszerűsítés ugyan jogos ellentmondást váltott ki, mégis termékenyítően hatott a patofiziológiai kutatásokra. Pavlov is funkcionális alkatokat határozott meg. A funkcionális belgyógyászat további kialakításában jelentős érdemeket szerzett Gustav Bergmann (1878–1955). Nagy figyelmet szentelt a végleges szervi károsodásokat megelőző beidegzési zavaroknak, illetve a következményes diszfunkcióknak. A cél a minél korábbi kórismézés volt (terheléses vizsgálatok, bioelektromos észlelések, stb.). A terápia pedig az analizált kórfolyamatok célzott befolyásolására irányult, a sokféle támadáspont és az egyéni adottságok figyelembevételével. A funkcionális szemlélet nem korlátozódott a belgyógyászatra, valamennyi klinikai szakágazatra átterjedt. Mérsékelte a sebészet helyenként tapasztalható hiperaktivitását. Ennek megfelelő gyakorlat alakult ki a vegetatív idegrendszer sebészetében. Korrekciós műtéteket dolgoztak ki, melynek célja a fiziológiás működési viszonyok megőrzése vagy létesítése. A műtéti előkészítés és utókezelés is ennek jegyében alakult. A patológiában
is a kórfolyamatok,
a dinamikus
változások
morfológiáját
tanulmányozták. Ennek az irányzatnak Karl Aschoff (1866–1942) és Robert Rössle (1876– 1956) voltak a kiemelkedő reprezentánsai. A századunk első felében folyó orvosi munka jellegét döntően befolyásolták az új diagnosztikus technikai módszerek. Közismerten kiemelkedő fontosságú volt ezek között a röntgenezés (Wilhelm Röntgen 1845–1923), az EKG (Williem Einthoven 1860–1927) és az EEG (Hans Berger 1873–1941) elterjedése. Évtizedeken át végezték a Schack August Krogh (1874–1949) által kidolgozott anyagcsere-vizsgálatot. Merőben új vizsgálómódszert kezdeményezett a húszas évek végén a német urológus, Werner Forsmann (1904–1979), amikor önmagán elvégezte az első szívkatéterezést. Példátlan bátorsággal vezette fel saját karvénáján keresztül az eszközt (az asszisztensnő megtagadta ebben az együttműködését) és ellenőrizte annak célba érkezését a röntgenernyő előtt, majd felvételeket készített. Erről szóló publikációját az akkori német orvosi vezető körökben végeredményben elutasítóan fogadták. Az eset nem tett jót Forsmann további karrierjének sem. Csak a háború után szerzett tudomást arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az ő vizsgáló technikájának alapján kidolgozták a szívüregek vérösszetételének, nyomásviszonyai-
nak mérési módszereit. Ebből fejlődött a modern kardiológia rutindiagnosztikája. A huszadik század első felére jellemző főbb gyógyászati irányzatok közül néhányról már esett szó. Ezt még a következőkkel szükséges kiegészítenünk. A darwinizmus általános térhódítása befolyásolta a betegségfolyamatokról alkotott elképzeléseket is. A természetben folyó létküzdelem analógiájára még a múlt század végén megszületett a Buchner-féle „kórokozó-protoplazma háború” elmélete. E felfogásból a szervezeti erők mozgósítását, támogatását lehetett igazolni a baktericid gyógyítási módszerekkel szemben. Többek között ez volt az egyik alapja a fajlagos és nem fajlagos ingerterápiák több évtizedes gyakorlatának. Régóta észlelték, hogy egyes krónikus betegségben szenvedők állapota lázas fertőző betegségek közbejöttével gyógyul vagy javul. E megfigyeléseket hasznosítva, mesterséges lázkeltő és ingerterápiás módszereket dolgoztak ki. Főként fehérjeoldatokat használtak e célra. Akkoriban terjedtek el az orvosilag alkalmazott különböző hullámhosszú sugárkezelések is. Ennek az irányzatnak egyik neves képviselője volt a dán Niels Finsen (1860–1904), aki a bőrlupus ultraibolya sugárkezelésének bevált módszerét kidolgozta és ezért 1903-ban Nobeldíjat kapott. A XX. század első évtizedében igen nagy népszerűségnek örvendett a neves német sebész August Bier (1861–1949) hyperaemizáló kezelése. Ő abból a megfigyelésből indult ki, hogy a szervezetben lévő „betegséggócok”-at mindig hyperaemiás övezet veszi körül, amit a természetes védekezés megnyilvánulásaként értelmezett. Ennek megfelelően a laedált terület mesterséges vérbőségét idézte elő, leszorítással vagy kémiai ingerekkel. Évtizedekig igen széles körben alkalmazták a heteroprotein terápiás kúrákat, melyeknek nem ritkán káros mellékhatásuk is volt. Fellobbanthatták pl. az addig kompenzált krónikus tbc-s folyamatokat. Az aspecifikus kezdési elvre épült ingerterápiák közül Julius Wagner Jauregg (1857– 1940) malária lázkúrája hozott átütő sikert. A mesterségesen létrehozott maláriafertőzéssel kiváltott lázrohamok nyomán az addig befolyásolhatatlan paralízis progresszívában szenvedő betegek gyógyulása következett be. A harmincas évektől az aspecifikus ingerterápia fokozatosan háttérbe szorult főként azokon a területeken, ahol a szulfamidok beváltak. Időközben pedig – igaz, egyelőre csak egy szerény kis laboratóriumban – már folytak Alexander Fleming (1881–1955) penicillin kísérletei. Fleming a húszas évek második felében gennykeltő mikrobákkal foglalkozott. Petricsészékben ellenőrizte a törzsek növekedését. Egy alkalommal véletlenül egy penészgomba
spórája került az egyik kultúrába. Ennek az lett a következménye, hogy a fertőzött staphylococcusok elpusztultak. Fleming elgondolkozott a dolgon, tiszta tenyészetet állított elő e penészgombából, mely a Penicillium fajtához tartozott. Ezt követően sok vizsgálatot végzett, melyek során megállapította, hogy a baktériumok egy része minden esetben elpusztul a gomba jelenlétében, míg mások erre kevésbé vagy egyáltalán nem érzékenyek. Fleming ezeket az észleléseit 1928-ban publikálta, de évekig senki sem figyelt fel rá. Az ember a mikrobáknak egymás közt folytatott létküzdelmét csak a negyvenes években kezdte gyógyításra hasznosítani. Ehhez előbb biokémiai feladatokat kellett megoldani. Az angol Howard Walter Florey (1898–1968) és Ernst Boris Chain (1906–1979) állapították meg a penicillin kémiai szerkezetét, izolálták a hatóanyagot és oldották meg az ipari előállítás problémáit. Ők hárman együtt részesedtek 1945-ben az orvosi Nobel-díj dicsőségében. Hatalmas jelentőségű volt a második antibiotikum, a streptomycin felfedezése, mivel így megoldódott a penicillinre érzéketlen baktériumok nagy részének terápiája is. Ezek között volt a tuberkulózis kórokozója. Ilyen módon lehetővé vált például az addig száz százalékos halálozású tbc-s agyhártyagyulladás gyógyítása. A felfedezésért az amerikai Selman Abraham Waksman (1888–1973) 1952-ben kapta meg a Nobel-díjat. A vizsgált időszak leghatásosabb és legtekintélyesebb terápiás eljárásai közé tartoztak a sebészeti műtétek, melyek ebben az időszakban specializálódtak az egyes szervek, illetve szervrendszerek szerint. Néhány reprezentatív adatot emelünk ki ezekből az eredményekből. A mellkasi sebészet a századfordulóra kialakult magas színvonalú hasi és végtagsebészethez képest meglehetősen lemaradt. Elsősorban azért, mivel a szokásos műtéti körülmények között megnyitott mellkasüregben a tüdők kollapszusa következett be és ez életveszélyes szövődményt jelentett. – Ferdinand Sauerbruch (1875–1954) az e műtétek elvégzéséhez szükséges alacsonyabb légnyomás létesítésére pneumatikus kamrát szerkesztett. Számos technikai nehézséget kellett leküzdenie és kudarcokat elszenvednie, amíg eljutott oda, hogy 1904-ben a berlini sebészkongresszuson főnöke, Johann von Mikulicz-Radecki (1850– 1905) sikeres tüdőműtétet mutatott be kísérleti állaton az új módszer alkalmazásával. Később Sauerbruch belső túlnyomást alkalmazva érte el a megfelelő tüdőtónus fenntartását. A sok kényelmetlenséget okozó kamrát azóta nem használják. A francia Alexis Carrel (1873–1944) az érvarrat-technika, valamint az ér és szerv transzplantáció sebészetében fejtett ki úttörő munkásságot. Különleges jelentőségű volt az ogyesszai szemész professzor, Vlagyimir Petrovics Filatov (1875–1956) szaruhártya átültetése, amelyről 1923-ban számolt be. A modern agysebészet kiemelkedő képességű úttörője Harvey Cushing (1869–1939),
1931-ben már közel 3000 agyműtétet végzett, tíz százalék körüli halálozással, ami akkor hihetetlennek tűnő szakmai teljesítménynek számított. E siker egyik feltétele a tökéletesedett, finoman lokalizáló diagnosztika volt. Ebben nagy érdemeket szerzett a portugál Egas Moniz (1874–1955), aki az angiográfiai vizsgáló módszert kidolgozta. Ő kezdeményezte a praefrontális leukotomiát egyes pszichózisok gyógyítására, amiért 1949-ben Nobel-díjat is kapott. Ez az eljárás utóbb nem igazolta a hozzáfűzött reményeket.
Összefoglalás A XX. század első felében a medicina haladását a következő adatokkal lehet jellemezni. Az immunológiai alapkutatások továbbra is igen gyümölcsözőek voltak. Bizonyítják ezt a szerológiai (agglutinációs, komplement-próbák, a vércsoport meghatározás (Landsteiner), az allergiológia (Pirquet, Calmette) témáiban tett felfedezések. A kémia eredményei szervesen beépültek az orvosi munkába. A modern orvostudomány egzaktságát főleg a minőségi és mennyiségi biokémiai adatok biztosították. A vitaminológia és az endokrinológia tudományágazatai is ezen az alapon bontakoztak ki. Az orvoskémiai szemlélet kimagasló gyakorlati eredménye volt Ehrlich Salvarsan felfedezése, melyet 25 évvel később követett a sulfonamid terápia (Domagk) bevezetése. A század első felében tovább bővültek a mikrobiológiai kutatások. Elsősorban a vírusok megismerését kell ezen a téren kiemelni. Az élettan további fejlődésében Pavlov munkássága áll az élen. A feltételes reflexek tana e korszakban széles körben hatást gyakorolt. Intenzíven foglalkoztak az orvosi alkattannal. Ez is egyik megnyilvánulása volt az ismeretek szintetizálására irányuló törekvéseknek, melyek akkoriban sok területen jelentkeztek. A Korányi Sándor iskola tágabb összefüggésben tanulmányozta a szív, vese és vérkeringés kórélettanát. Ily módon számos fontos, diagnosztikailag is értékelhető adathoz jutottak. Nagyban hozzájárultak a modern funkcionális klinikai és patológiai irányzat kialakításához. Fokozatosan megérlelődött az endokrin szabályozó rendszer koncepciója is. A korszak klinikumára jellemző az új diagnosztikai technika (Rtg, EKG, EEG, szkópos vizsgálatok, anyagcseremérők) térhódítása. A század első harmadában kiterjedten alkalmazták
az „ingerterápiás” eljárásokat (a pozitív immunreakciók serkentésére). A hatásos antibakteriális
kemoterápeutikumok,
majd
a
penicillin
megjelenése
(Fleming),
e
gyógymódokat háttérbe szorította. Igen sokat fejlődött a sebészet. Kibontakoztak a mellkas (Sauerbruch) és az agy (Cushing) sebészetének önállósodott diszciplínái.
