Vas István
Életpályája
Vas István (1910–1991) hat évtizeden át volt jelen irodalmi életünkben. Költôként vált ismertté, de mûfordítói, esszé- és önéletírói munkássága is kiemelkedô fontosságú. Az újrealista-újklasszicista tendenciák jellegzetes és jellegadó képviselôje. Meggyôzôdéses racionalizmusa számára nemcsak örökség, hanem tovább építendô-formálandó emberiségkincs, annál inkább, minél több az irracionalizmus.
Versfordításainak gyûjteménye, a Hét tenger éneke elôször 1955ben jelent meg.
Kutni Máriának hívták második feleségét. 1951-ben feleségül vette Szántó Piroska (1913–1998) festômûvészt, akivel haláláig együtt élt.
98
Budapesten született 1910. szeptember 24-én. Apai ôsei zsidó rabbik, az anyaiak gazdag óbudai polgárok voltak. Apja kereskedô, majd bankigazgató. 1928-ban érettségizett, s apjának kívánságára a bécsi kereskedelmi fôiskolán folytatta tanulmányait. Kassák Lajos közölte elsô versét 1929 tavaszán. Bécsben megismerkedett Kassák nevelt lányával, Nagy Etellel. 1929 nyarán hazatértek, s együtt éltek, 1935ben házasságot is kötöttek. Nagy Etel, aki ismert mozdulatmûvész volt (a tánc és a pantomim sajátosságait ötvözô mûvészet), 1939-ben meghalt. Vas István 1929 és 1944 között tisztviselôként dolgozott. Elsô verseskönyve, az Ôszi rombolás 1932-ben jelent meg, s ezt 1945-ig további kettô követte. Fordított is, fôként a világháború idején, valamint a személyi kultusz idôszakában, amikor eredeti mûveivel nem lehetett jelen az irodalmi életben. Radnóti Miklóssal közösen készített Apollinaire-kötete 1940-ben jelent meg. Racine, Schiller, Molière, Shakespeare drámáit, Thackeray, Goethe regényeit s Apollinaire mellett Villon, Goethe, Kavafisz, Saint-John Perse, T. S. Eliot költeményeit ültette át magyarra. A háborús években többször teljesített rövidebb munkaszolgálatot, 1944 ôszétôl Ottlik Géza bújtatta a lakásán. 1945–1946-ban belügyminisztériumi tisztviselô, majd 1971-es nyugdíjazásáig könyvkiadói lektor. 1948-ban kapta meg a Baumgarten-díjat. 1948 után nem jelenhetett meg újabb verseskönyve, A teremtett világ (1956) címû válogatott kötettel térhetett vissza igazán. Még 1947-ben hosszabb római ösztöndíjat kapott, ennek volt eredménye a Római pillanat (1948). 1959-ben visszatérhetett szeretett városába, majd Angliába utazhatott: mûfordítói munkásságának elismeréseként hívta meg a kormány. A Rapszódia egy ôszi kertben (1960) már egyértelmûen a magyar líra kiemelkedô alkotói között jelölte ki a helyét, ezt nyugtázta 1962ben a Kossuth-díj, amelyet 1985-ben ismételten megkapott.
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
Újabb kötetei: Római rablás (1962), Földalatti Nap (1965), Önarckép a hetvenes évekbôl (1975), Nem számít (1979), Ráérünk (1983).
Az életrajzi regényciklus kötetei: a Nehéz szerelem (1964), Mért vijjog a saskeselyû? (1981), Azután (1991).
Kiváló esszéista volt, Arany János és a Nyugat hagyományainak folytatója. Érdeklôdése a Bibliától a nála két nemzedékkel fiatalabb költôkig, a nagyvilágtól a magyar irodalomig terjedt. Esszéiben – mint egész életmûvében – a nyitottság, az értéktisztelet az alapelve, s nemcsak az irodalmat, hanem a szellemi áramlatokat, az egész világot olyannak tekintette, amelyben szükségszerûek az ellentétek, de ezek nem oltják ki egymást. A korszak kiemelkedô szépprózai alkotása önéletírása, életrajzi regényciklusa. Tervei szerint 1956 októberéig szerette volna megírni életútját, de csak 1945 elejéig, a fôváros felszabadulásáig jutott el, a forradalom napjainak lobogása így csak költészetében nyert méltó megörökítést. Az életrajzi ciklus nemcsak egy személyiség fejlôdéstörténete, hanem egy nemzedék és egy korszak hihetetlenül gazdag rajza is, amelynek dokumentumértéke és esztétikai rangja egyaránt becses. Amit Vas István már nem tudott megírni, azt részben pótolják Szántó Piroska emlékezései (Bálám szamara, 1982; Akt, 1994; Bálám szamara és a többiek, 1997). 1991. december 16-án hunyt el.
Az értelem költõje Vas István Kassák körében, az avantgárd igézetében kezdte pályáját,
Költôi világképének középpontjában a fogalmi jellegû gondolkodás áll, ennek felel meg a tárgyiasság és a költôi eszközök megfontolt használata. Ugyanakkor lírája a szükséges helyeken erôteljesen poétikus.
Nicolaus Cusanus (1401–1464): reneszánsz gondolkodó.
de nagyon hamar szakított ezzel a szemlélettel. Nagy hatással volt rá Illyés Gyula és Szabó Lôrinc költészete. Ô inkább az elôbbit hangsúlyozta, mégis talán a másik költôvel rokonabb. Vasnak is szerepe volt abban – Szabó Lôrinc által is inspiráltan –, hogy a modern vers tömegek olvasmánya is lehessen. A hétköznapi élet és az átlagember problémáit látszólag az élõbeszéd közvetlenségével ragadta meg ô is, fôként az ötvenes évek derekától induló pályaszakaszban. E természetesebb kifejezésmódra a szerkesztett egyszerûség a jellemzô, visszafogottan alkalmazza a magyar költôi hagyomány központi kifejezôeszközét, a költôi képet.
A második világháború elôtti kötetek (Ôszi rombolás, 1932; Levél a szabadságról, 1935; Menekülô múzsa, 1938) meghatározó élménye a világ összetettsége. Ennek egy késôbbi, római vers lett a legszemléletesebb kifejezôje, a Nicolaus Cusanus sírja. A reneszánsz filozófus fô tétele a „Coincidentia oppositorum…”, azaz „Ellentétek keresztezési pontja / Ez az egész világ, a végtelen sok / – Lényeiben, és mégis oszthatatlan / Egység.” Vas István többször kifejtette szóban és írásban, hogy az emberi szellemnek az ellentétes – vagy annak tetszô – dolgok öszszebékítésére is törekednie kell. Ez egyetlen kultúra ellentétes tendenciáira, különbözô kultúrákra, világszemléletekre, mûvészi törekvésekre, irányzatokra egyaránt vonatkozik. E szemléletmódnak köszönhetôen képes Vas a pálya során avantgárd és hagyományôrzô, keresztény és szocialista, népi és urbánus, európai és magyar értékek kifejezôje-képviselôje lenni. A cusanusi alapgondolat szükségszerû etikai következménye az élet szeretete és tisztelete. Ha van olyan eszme, amely e költészet szinte minden elemébôl árad, hol szemérmesen takargatva, hol büszkén megvallva, hol szinte hedonista móVas István
99
A makáma rímes prózavers.
Dante Isteni színjátékából megidézi Odüsszeusz utolsó utazását és a szállóigévé vált érvet: „Gondoljatok az emberi erôre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni elôre!” (Babits Mihály fordítása)
100
don, hol meg önironikusan, az éppen ez. Az értelem költôje az életé is. Az értelem életérdekû, s az életnek érdeke az értelmesség, még akkor is, ha a társadalom gyakorlata ezt sokszor nem ismeri fel. Ám az évszázadokkal és az évezredekkel találkozva, mindenekelôtt az Örök Város, Róma élménysugárzásának hatására megszületik az életérdekû történetfilozófia feledhetetlen költôi megfogalmazása is a második római út alkalmával a Folytatásban: „mindig az újrakezdés az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.” A Folytatás makáma formában íródott, ami önmagában is „ellentétek keresztezési pontja” s hogy ez az arab eredetû forma éppen Rómában válik az alkotó számára élôvé, az szintén a cusanusi elvet példázza. Róma romjai számos jeles mûvészt ihlettek meg. A városban a rom bizonyul a legszebbnek, hiszen ez fejezi ki a legszemléletesebben a több ezer éves hagyományt, amelynek ugyanakkor lényegéhez tartozik a folytathatóság. A jelen és a prognosztizálható jövô a mostani ôrült gépkocsiáradatban és annak várhatóan még tovább fokozódó iramában ölt képszerû formát. (1961-ben Magyarországon még ismeretlen volt a rómaihoz hasonló mértékû forgalom.) A vers alkotója született városlakó, urbánus lélek, a „polgári szabadság” képviselôjének tartja magát, de a technicista szemlélet idegen tôle. Ennek ellenére nem ellensége annak sem, s a teljes jelent, ellentmondásaival együtt tekinti a „régi akarat” folytatásának. A makáma utolsó szakasza nemzedéki vallomás is: a félmúltba lép vissza, a szemlélt jelenhez, a legújabb nemzedékekhez képest a maga nemzedékének sorsképletét összegzi, de oly módon, hogy bekapcsolja az antikvitás ôsi áramába, Odüsszeusz közismerten jelképes alakját segítségül híva. Róma mellett a másik nagy szerelem Budapest, a szülôváros. Vas István Budapest költôje is, s bár pontosan látja, hogy a város szépségében sok a fikció, még a csúnyában is felfedezi a poétikus elemet: a költôi kép lehetôségét meg az életet mozgató alapeszmét. A szmog sajnos el nem terjedt magyar nyelvû változatát, a füstköd kifejezést még egy fogalommal kiegészítve teszi szemléletesebbé, egyetlen szóban összetett költôi képet alkotva a füstködszürkeség fogalmával a Mindig elôre (1966) világában. Ez a költemény – már címével is – változata a Folytatás alapeszméjének; itt egy télies, köddel borított, látható távlatot nem mutató város nehezebb körülményei közt kényszerül farkasszemet nézni az elmúlással. A köd így természeti jelenségbôl a személyes életutat és az emberi társadalmat körülölelô, rejtelmes, de legyôzhetô szimbólummá válik, az északnyugati átjáró megtalálása az emberi értelem gyôzelmét jelenti. Még egy fontos életszíntere van a költônek: 1956-tól kezdve Szentendrén van nyaralójuk, és a kertbôl Szántó Piroska
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
Vas István versének a ritmusa is rájátszik a Petôfiére. Jellegadóan észrevehetô az anapesztus jelenléte: ⎯ ⎯⏐⎯ ⎯⏐∪ ⎯⏐∪ ∪ ⎯ ⏐ Csapzottan tarka lett az a fény∪ ∪ ∪ ⎯⏐⎯ teli kerted
varázsol virágzó paradicsomot. A rózsák, a virágok állandó motívummá válnak nemcsak az ô képein, hanem Vas István verseiben is. Az elmúlás és az újjászületés, a mulandó és az örök példái. Rapszódia egy ôszi kertben – hirdeti az 1960-as kötetnek a címe, s valóban ilyenné: az értelmes és szép öregedés és öregség rapszódiáit – és elégiáit – megalkotóvá válik ez a líra. Az ôsz – megannyi költô kedves évszaka – évezredek óta alkalmas az elmúlással való szembenézés jelképi megragadására. Szinte tobzódva kínálja a természeti szépet, ugyanakkor az egyre színesebb táj figyelmeztet a halálra, a pusztulásra. Ez a léthelyzet elégikus vagy rapszodikus hangulatot kelthet leginkább, az utóbbit akkor, ha – mint jelen esetben – az elmúlás látomását legyôzi az újjászületésé vagy legalább az értékek állandóságát hirdetô vallomásé. A költeményen átsejlik a magyar irodalom egyik leghíresebb alkotása, Petôfi Sándor Szeptember végén címû költeménye. Van rokonság az alaphelyzetben, s nemcsak a naptári idôszakra vonatkozóan (itt is, ott is „Még nyílnak” a kerti virágok), hanem az emberpár kapcsolatának jellegében (egymás szeretete, az érzés halhatatlansága) s abban is, amiként ez a végtelen tér és idô távlataira irányítja a szemléletet. A költô nem viaskodik a korai halál okozta elválás gondjaival, számára az a lényeges, hogy – miként a természetben – kapcsolatukban is múlhatatlanná vált a szép. A költôi képzelet megfordítja a szokásos képet, amely szerint a halál tudatát megnyugtatóan oldja fel a természet halhatatlansága, örök körforgása. Itt a szép emberi élet válik földöntúlivá, s akkor „Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett / Napraforgóid, dáliáid.”
Cambridge-i elégia A költõ magyarságélményét különösen elmélyítette 1956 törVas István hasonlóképpen gondolkodott magyarságáról, mint korán elpusztult barátja, Radnóti Miklós. Arany János fényképét tartotta az íróasztalán, a „legmagyarabb” költôt szellemi nagyapjának tekintette.
ténelmi eseménysora. Két fontos verse ebbôl az esztendôbôl csak jókora késéssel jelenhetett meg, az 1990-es Válogatott versekben. A Teleki Pál emlékezete a nemzetre szégyent hozó kormányzói döntés miatt öngyilkos miniszterelnök rehabilitációja, és vita is a merev osztályszemlélettel: „Ami soha nem volt, ami csak lehetne, Ami nincs forgandó sorsnak alávetve, Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban, Az eladhatatlan, meghódíthatatlan, Ami még osztályé, párté soha nem lett, Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet Akkor vele egy volt, s lángja benne égve Vele együtt hullott a nemesebb éjbe…”
Vas István
101
Élete végén így vall errôl: „A legnagyobb, ami az életemben történt, az az 56-os magyar forradalom volt, azt szeretném még megírni, egészen november 3-a esôs estéjéig. Ahogy az Astoriánál elkezd zuhogni az esô… A zárókötetnek az lesz a címe, hogy Feloldozás. Feloldozás, mert hát nekem nem csupán nemzeti ügy volt 56, persze az is, de valahogy mégis több, hiszen egész egyéni életemet visszafelé is átszellemítette. A legszemélyesebb magánéletemben is mindent jóvá tett – remélem kiderül a regénybôl, hogy mi minden alól oldozott fel, már-már vallási értelemben. Hiszen akkor egyszerre valószínûtlenül azonosultam Magyarországgal… és Magyarország valami olyasmit csinált, amit nem vártam tôle…” A meghívásról olvashatjuk a naplójegyzetekben: „Mikor tavaly ezt a levelet megkaptam, lehetetlen volt nem gondolnom rá, hogy talán már Arany is erre várt a János király, a Szentivánéji álom, a Hamlet után; hogy bizonyosan erre várt Babits és Szabó Lôrinc. És helyettük már csak engem ért el. Ez a gondolat nem jelentéktelen szorongást vegyített az örömömbe.” A magyar államférfiak közül II. Rákóczi Ferenc alakja foglalkoztatta legjobban, az Emlékiratokat le is fordította.
102
Az új Tamás a bibliai hitetlen Tamás történetének parafrázisa az elsô részben, a másodikban pedig a költô önmagát nevezi hitetlen Tamásnak, aki végre boldog, mert láthatta feltámadott nemzetét 1956 októberében. A vers központi, szimbolikus fogalma, a „Kettôs” minôsítés, „ragadványnév”, amely a Bibliában csupán Tamás ikertestvérére vonatkozik, a vers vallomástevôje viszont életének addig feloldhatatlan ellentmondásaira utal vele. Elsôsorban a hívô és a hitetlen ember konfliktusaira. Ennek legközvetlenebb megnyilatkozási formája az adott összefüggésben az ambivalens magyarságtudat („Azt hittem nem vagy, csak a képzeletben”), amely most egyértelmûvé válhatott. E két verssel ellentétben megjelenhetett viszont az áttételesebben fogalmazó Cambridge-i elégia (1959), s hamarosan a költô egyik legnépszerûbb munkája lett. A mû az 1959-es angliai utazás terméke. Ez az élmény egész ciklust eredményezett a Rapszódia egy ôszi kertben címû kötetben. A ciklus – az Átkelés – naplójegyzetek közé ékeli a verseket. (A prózai szövegek a késôbbi gyûjteményes kiadásokból kimaradtak, bár többek közt a T. S. Eliottal való találkozásról s a cambridge-i Trinity-kollégiumról is szó esik bennük.) Kevés olyan modern versünk van, amelynél annyira információt gazdagító, élményt elmélyítô lehetne az életrajzi és a történelmi háttér ismerete, mint ez esetben. Elôször is maga az utazás – akkor még Keletre is, de fôként – Nyugatra rendkívüli eseménynek számított. Vas István éppen 12 éve nem járt külföldön, 1958-ban az angol külügyminisztérium hívta meg. A költô úgy érezte, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába. Az is kiolvasható a versbôl, hogy a második világháború idején Vas angol barokk költôket fordított „börtönök, razziák közt, angol bombaverésben”, s voltaképpen nemcsak a régi költôk „lelkével” azonosult, hanem az angol támadásokkal is egyetértett. A megidézett két angol költô neve nemcsak távoli emlékként kerül be a versbe: a Trinitykollégium diákjai voltak, a költô látta arcképüket a kollégium híres diákjainak arcképcsarnokában. Az is eszébe jutott, hogy 1943–44-ben nem hitte volna, hogy valaha is eljut Angliába („Ezt is megéltem, ezt is megértem…”). A másik életrajzi tény Sárospatakkal kapcsolatos. Patakhoz mûvelôdési és kurucos függetlenségi politikai hagyomány kötôdik. Vasnak ennél több köze van a városhoz. Az ötvenes évek elején alkotóház mûködött az akkor még romos várkastélyban, a költô is lakott ott, éppen a sub rosa teremben. Az elégia indító négy sorának látszólag tanácstalan lezárása („Nem is tudom, miért”) tehát éppen a szemérmesség álcája: nagyon is természetes az alkotó számára, hogy Angliában Magyarország, Cambridge-ben Sárospatak tûnik fel a tudat
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
asszociációiban. Általában is igaz, hogy „az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját”, és az, miként a ciklus záróverse, a Titok fogalmaz: Az elégia a magyarságélmény megvallása. 1956 élménye meghatározó benne, amit egyértelmûsít a szerzôi vallomás is:
Sub rosa (lat.) = „rózsa alatt”; értelme: titokban, bizalmasan. (A rózsa az ókorban a hallgatás, titoktartás jelképe volt.) Utalás a Sárospataki vár sub rosa-termére, melynek boltíveit középen kõrózsa zárja le, s ahol állítólag a Habsburg-ellenes összeesküvés terve született.
„Itt életemnek egyetlen titka és értelme van: az, hogy magyar vagyok.” „És volt valami, ami már több ha nagyon enyhe és udvarias szót volt, mint feszengés, ami közel akarok használni – ilyen gyajárt a lelkiismeret-furdaláshoz és nútlanul börtönbe kerültek, ez a bizonyos szégyenkezéshez: az a párhuzam megvolt a két helyzet tudat, hogy én itt járok, mikor között. És ez játszik bele a versbarátaim börtönben ülnek. Hát be. Igazából mindebbôl tevôdött ez a tudat feszült rá a sárospataki össze: Cambridge-bôl, a nagy várra, a sub rosa teremre, az nyugati élménybôl, Sárospatakösszeesküvôkre, akik a bécsújhe- ból, a sub rosa terembôl és a mi lyi börtönben ültek. Tudom, iga- otthoni helyzetünkbôl.” zán nem sok hasonló vonást lehe(Idézi: Sumonyi Zoltán: tett találni Zrínyi Péter és Déry Vas István. vagy Frangepán vagy Nádasdy és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982. 233. l.) Zelk között, de mégis, az hogy ilyen – hogy is mondjam csak?, Az idézett szöveg 1980-ból való, abba nem kerülhetett be Nagy Imre neve, de az 1958. júniusi kivégzések drasztikumát érezhetjük a szövegben. Zrínyi Péter és Déry között valóban nincs sok párhuzam, annál több van a Wesselényi-összeesküvés fôurai és Nagy Imréék célkitûzései, „gyanútlansága” és sorsa között. Nagy Imre is „bajszos és kerek / Víg magyar koponya” volt, ô is bekerült „A századokon át / Élnek a magyar koponyák” panteonjába. Mindezt alátámasztja, hogy a vers Sárospatak-képének két meghatározó jegye van: az egyik a megmaradásélmény, a másik pedig a felkelés kitörése elôtt vérbe fojtott összeesküvés beleélô látomása. A kettô között szoros a kapcsolat: a tragédia – a tragédiasorozatok – ellenére való megmaradás a magyarság nagy csodája. Cambridge és Sárospatak két végpont: földrajzi értelemben is annak az Európának a határait jelöli nyugaton és keleten, amely rálépett a középkor után a polgári fejlôdés útjára. Csakhogy míg Cambridge a klasszikus polgári fejlôdésnek válik mintájává és példájává, addig – fôleg innen és élményszerûen is szemlélve – Sárospatak az „ahogy lehet”-sors jelképe: a tragédiáké, a lefejezéseké, a kudarcba fulladó nemzeti függetlenségi harcoké, a gátolt életé. Hangulati szinten az 1959-es életlehetôségek kerülnek szembe: az akkori gondtalan, szinte idilli diákéletnek kiáltó ellentéte a hazai zaklatottság, bizonytalan jövô, a bebörtönzött barátok sora. Érték- és idôszembesítô költemény az elégia, de mert elégia, a kiélezést mégis valamiféle kiegyenlítôdés követi. Vas István
103
A zaklatottság visszavezethetô a személyes életút korábbi szakaszaira is, s vissza a magyar történelemben az 1666–1670 közötti összeesküvésig is. Ebben az idôben Anglia élete sem volt éppen békésnek mondható, a 38–45. sorok visszavetített idillje aligha illik egy polgárháborús országra. Döntô különbség azonban, hogy ott a küzdelmek valós eredményt hoztak, míg nálunk csupán puszta megmaradást.
A szerzô irracionális, valószínûtlen optimizmusnak nevezte a vers kicsengését: „arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk – és ez az érzés magyar viszonylatban már optimizmusnak mondható.”
104
A zaklatottság és a normális élet szembesítôdik a hétköznapok és a történelem szintjén, s a különbözô idôsíkokban nézve ugyanaz az eredmény: értéktelítettség és értékhiány vitatkozik egymással. Ez azonban még nem a költemény végsô szava. Az 50–54. sorokban csak látszólag fejezôdhetne be a mû: a magyar történelemszemléleten, költôi hagyományon és önmagán is ironizáló költô az elégikus „szokást” említi, megidézve Kisfaludy Károlynak a reformkor óta híres Mohács címû versét, annak szállóigévé vált sorát két részletben építi be – minimális módosítással – a szövegbe: „Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most.” Van a mûben még egy idézet: „Decapitato in Vienna” (lefejeztetett Bécsben). E két idézetbe is sûríthetô a vers történetfilozófiai meditációja, értékszembesítése s a legvégsô, kiegyenlítô szándékú kijelentéssorozat. A reformkori, az újjászületésben bizakodó nemzeteszményt hangsúlyosan, bár Kisfaludy lelkesültsége nélkül idézi meg Vas. Nála a rezignáció az uralkodó, hiszen nemcsak Sárospatak maradt meg, hanem a császárhûségû felírás is. Mindkettô tovább él a jelenben, s egy összetett, 20. századi hazafiság kifejezôje, amelyre sem a túlzó lelkesültség, sem a végletes levertség egyaránt romantikus gesztusa nem jellemzô. Önbiztatás és nemzetbiztatás játszik át egymásba, s hogy mennyire megszenvedett módon, arról a belsô meditáció kiélezettsége, a Cambridge-tôl (idill) és a Zrínyi-sorstól (tragédia) egyaránt elszakadni kívánó „Elég volt már” felkiáltások ugyanúgy tanúskodnak, mint a mindkét szinten egyirányú verslezárás: elôbb Patak, majd Cambridge képe-képzete is az elégikusságba kíván oldódni. Igazából csak az utóbbi alkalmas hangulatilag erre, a helyszínen túl ezért is kell a verslezárásnak visszatérnie az „idill” világába: legalább a hazai elégikusságot hihetôvé képes tenni. Fôként a verszáró tenger képzettel: a záró sorba belejátszik a Dunáról fúj a szél dallama és gondolatvilága, mely szerint „szegény ember mindig él”. Fehéret és feketét, idillit és tragikusat old jellegadóvá a – költô számára máskor is kedves – szürke szín a 18. és a 85. sorban. A „barátságos szürkeség” határozza meg a vers nyelvistiláris alakzatait, verstani sajátosságait is; bár hangulatában, nyelvi eszközeiben, ritmusában más, kiegyenlítettebb, idillibb a „legyezô-gótika”, „a gyöngéd izzás”, „a barátságosan szürke angol ég” világa. Nem csak a „szív”, a vers is szinte „ritmust cserél”, mert bár egyöntetûen hangsúlyos jellegû, melybe jambikusság játszik bele, az idilli világ dallamosabbra formált, az összeesküvôké darabosabb. Az érzelmi hullámzást fejezi ki a sorok tág határok közti terjedelme: bár az átlag 8 szótag, 3-tól 14-ig változik a szótagszám. Ez is mutatja az elégia rapszodikus jellegét, nehezen megszületô elégikusságát, akárcsak egy eddig még nem említett vonás. A 29–37. sorokban a költô elidegenítôen említi az összeesküvôket, szinte szeretné,
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
ha nem volna köze hozzájuk, legalább ott, Cambridge-ben. Ám a nemzeti sorstól nem lehet elszakadni, s a vers életigenlésében, megmaradáshitében döntô szerepe lesz Zrínyi Péterék példájának.
Óda a tegnapi A költemény 1960-ban keletkezett, s záróképe az 1965-ös köasszonyokhoz tet, a Földalatti nap címévé vált, ezzel is kiemelve a mûvet,
Radnótival kapcsolatban vallotta: „Énnekem nincsenek halott barátaim, mert – ez olyan patetikusan hangzik – nincs is halál az életben, pláne a barátságban, és az, hogy valaki meghalt, az nem változtat a barátságon, és Radnótit nem a halott barátaimhoz számítom.” (Körül-belül, 273. l.)
amely valóban óda a mûfaj klasszikus és a magyar költôi hagyományok klasszicista és romantikus értelmében. Óda a nôi nemhez, de nem általánosságban és nem is egyetlen képviselôjéhez címezve, bár az egyetlen személy is benne foglaltatik. Az óda valójában egyetlen nemzedék feledhetetlen rétegéhez szól. A költeményt az ötvenedik évében járó férfi írta, s számára a tegnap a húszas évek végének, a harmincas éveknek a világa. Ez a tegnap azonos ifjúkorával, felnôtté válásának éveivel, azzal, amit a második világháború tett látszólag végérvényesen múlttá. Azért csupán látszólagos ez a végérvényesség, mert az emlékezô tudat számára megmaradhat minden, amit már átélt, s Vas István ezt a lehetôséget tudatosan világszemléletének egyik központi szervezô elveként tartja számon. A vers általánosító szólításának: „Társaim, hova tûntetek, ti tegnapi férfiak?”, a többnyire erôszakos halállal haltak csoportjának éppen Radnóti a legismertebbje. Az óda tematikáján és szemléletén átsejlik a kései Radnóti költészete, elsôsorban az À la recherche… Míg a Radnóti-versben a férfiak sorsa a nyomatékosabb, Vasnál a fiatal feleségek válnak fôszereplôkké és hôsökké. Az önéletrajzi regénysorozatban ezeknek a „tegnapi” asszonyoknak és férfiaknak egész körképével ismerkedhetünk meg. Noha a költemény általánosító jellegû többes számban íródott, mögötte ott van a legszemélyesebb élmény: a három feleség alakja. Róluk többször is vallott Vas István, pl. egy 1976-os interjúban: „Etitôl kaptam mindazt, ami ricéhez, mégpedig úgy, mintha az elsô szerelem, plusz valami nem egyszerûen végigvezette vololyasmit, ami… amit nem tudok na Dantét, hanem meg is járta másképpen mondani, mint úgy, volna a pokolnak ezeket a bugyhogy vallás. Valami, ami kötele- rait. Marikának többek között, zô, és ami megszabta az életemet. azzal a világgal együtt, amit hoNem tudok errôl többet monda- zott, meg hát az életemen és a ni. Az, ami meghatározó volt az szüleim életén kívül még azt is életemben, az erkölcs, a bátorság köszönhetem, hogy negyvennégy– már amennyi van bennem.” ben nem torzult el az eszem és a Marikáról: „Úgy képzeld el, gondolkodásom, mint sok más mintha Beatrice már a pokolban sorstársamnak. Piroskáról a legmegfogta volna Dante kezét, és nehezebb beszélni, mert hát ô itt persze nem magamat hasonlítom van és él – Piroska az élet.” Dantéhez, hanem Marikát BeatVas István
105
Az óda általánosító szemlélete közvetlen, gyönyörû és gyötrelmes élettapasztalatokon alapszik. S miért érdemlik meg az ódát a nemzedék java asszonyai? Elsôsorban azért, mert méltó társak voltak, követôként és kezdeményezôként. A harmincas évek asszonyainak szépsége, örök nôisége nem önmagában való érték. Ez a nemzedék új életérzést s ennek megfelelô új magatartást, új világszemléletet vallott magáénak. Nálunk igazán csak az elsô világháború utáni idôszakban kezdôdhetett meg annak a természetes polgári szemléletnek a – lassú és vontatott – térhódítása, amely a születési kiváltságokat a férfival és a nôvel kapcsolatosan is elveti. Az egyenjogúság és az egyenrangúság elve kezd érvényesülni, megváltoztatva a nôk társadalmi és magánéleti szerepét. A vers összefüggéseiben ennek nem az árnyoldalai a lényegesek, hanem a forradalmias újító szenvedély, amelynek kimondott lényege az életforma forradalma. A forradalmiasan új életmagatartás a rövid idillt is sugárzó évek után igen kemény történelmi próba alá vettetett: kitört a második világháború, s késôbb sem maradtak abba a „förtelmek”. Az új magatartásnak az ekkori helytállás vált az igazi értékmérôjévé. S az élet azóta is – helytállások sorozata. Ez teszi szervessé a tegnapot és a mát, ez teszi a szépséget – amely az igazsággal itt is azonosul – múlhatatlanná. Az ódának már a címe utal idôszembesítô jellegre, amely folytonosan egybefonódik az értékszembesítéssel. Nem értékek pusztulásáról vagy viszonylagossá válásáról, éppen örökkévaló voltukról, halhatatlanságukról van szó. Az eltérô terjedelmû öt versszak közül a legterjedelmesebb elsôben mindjárt az idô- és értékszembesítés összetettségét szemlélhetjük. Egymás mellé rendelôdik a múlt és a jelen, közéjük ékelôdik a pokoli korszak. A múltban háromféle nôi magatartást láthatunk: a „szendét”, a „démonit” és az „igazit”, azokét, „akikben az örök nôiség új hitté lelkesedett”. Az óda csak az utóbbiakhoz szól, s a második szakasz a jelenben is szembeállítja – vitatható módon általánosítva – a „maiak” felszínességét a „tegnapi asszonyok” tökéletességével. Bár az elôbbi szakasz elismeri a teljességet a maiak között is („És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk”). Mind az öt szakasz a tegnapi asszonyok szép és jó tulajdonságait magasztalja, s mind az ötben átragyogtatja ez a múlt a jelent is. Ezek a tegnapi asszonyok is maiak 1960-ban: aki élt, 45-50 éves lehetett, valóban szép, büszke és tiszta. A szépség és a gyönyör mellett sorra megjelennek azonban a förtelem ellenpontjának képei is, legnyomatékosabban az elsô és a negyedik szakaszban. A tegnapi asszonyok mellé holt férfiak sora társul, s a „hamvadó” szemeknél sokkal erôteljesebben figyelmeztet az idô múlására. Szerelem és halál már a nemzedéki pálya kezdô szakaszában összefonódott, s talán ez a ha106
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
A ritmusnak ez a kevert, formabontóan is hagyományközeli jellege jól fejezi ki a versbeli életmintáknak és a megélt történelemnek a feszültségét és az idôsíkok többrétegû dinamizmusát.
láltudat is erôsíti az intenzív teljességvágyat „a kalandos, kurta átmenet”, azaz az élet során, és teszi axiomatikus érvényûvé a summázó kijelentést: „Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.” A mûvet a szépség és a förtelem ellentéte mellett a fenté és a lenté is áthatja. A tegnapi asszonyoké a fent világa: „felragyog / A régi büszkeség”; „A fejetek fölvetését már messzirôl megismerem”; „A hegytetôn fölszegett fejjel”. Kulcsmotívummá válik a fej, majd a harmadik szakaszban a láb, amely paradoxnak tetszô módon szintén a fent világához köt, mert a mozgás dinamizmusát fejezi ki, s inkább jelképesen már a kar, a karolás is. A megjelenített, élô testek eleven szellemeket zárnak magukba, s ezt a harmóniát igazából a halál sem képes megszüntetni. Az ötödik szakaszban a régebbi halottak mellé képzeli a kikerülhetetlen jövôben a tegnapi asszonyok mindegyikét a költô. Lent, a föld alatt a himnikusan megjelenített testekbôl már csak a csontok maradnak, de azokból is sugározni fog valami titkos erô. Erre bizonyságot az szolgáltat, aki „oda rég lekerült”, mint Eti is. Az utolsó négy sorban a vers egyes számra vált át, de oly módon, hogy a szöveg többekre is, egyetlen személyre is vonatkoztatható. Így továbbra is szól az óda a tegnapi asszonyokhoz általában is, meg a mindenkori egyetlenekhez is, hiszen az élô számára egy-egy személy az, aki „átragyogtatott idefönt minden homályt”, s aki „felsugárzik titkosan, mint földalatti nap”. A zárókép az ellentétet lételméleti szinten feloldva egyesíti a fent és a lent világát: a vers ódai hangon dicsôített hôsei lent is a fenti példa-létet ôrzik. A zárás visszaköt a vers indításához a felragyogó szem és a homályt átragyogtató emlék párhuzamával. A halál végül is legyôzetik: egy személyiségtípus halhatatlanult. A mû emelkedettségét inkább a megidézett magatartás adja, s kevésbé a költôi nyelv, amely gyakorta a köznapiassághoz közelít. Ilyen szövegben válik mellbevágó erejûvé a cím nyitóképe a tegnapi asszonyokkal és a zárókép a földalatti nappal. S miként a strófaterjedelem, a ritmus sem teljesen szabályos, Szimultánnak célszerû tekintenünk a sorokat, néhány kivételtôl eltekintve erôteljes bennük a sorközepi metszet. A sorok többnyire négyütemûek, a kötetlenebb tagoló ritmus szerint, másrészt fellazított jambikus ritmust is észlelhetünk.
Vas István
107
