167
Memoár
Szloboda János
FELSZABADULÁSAIM TÖRTÉNETE I.
Í
gy, hetvenes éveim elején néha megkeseredik a számban az egyre nehezebben megrágható falat, ha fiatal barátaim azzal vigasztalnak, hogy „azért az öregségnek is vannak előnyei”. – Az isten szerelmére, mondjatok legalább egyet! – mordulok rájuk, mire elhallgatnak, mert hiszen honnan is tudhatnák, hogy milyen az öregség. Én viszont mindjárt el is szégyellem magam, mert abban a pillanatban eszembe jut az öregség két nagy előnye: az egyik, hogy reggelente nem muszáj felkelni (különösen hat óra előtt), a másik, az emlékezés lehetősége (legalábbis az amnézia teljes eluralkodása előtt). A fiataloknak ugyanis alig van egypár halvány emlékképük a tündérinek is nevezett gyermekkorból: a család, az óvodáskor, az iskolaévek… aztán ahogy öregszik az ember, ezek az emlékképek egyre sokasodnak: feledhetetlen élmények, gyönyörű tájak, felemelő vagy szívszorító események emlékei tolongnak a „régi szép időkre” visszarévedő öregek tudatában páratlan plasztikussággal és élességgel, akár a mozivásznon, „mintha csak tegnap történt volna”. S aztán még az is jellemző ezekre az emlékképekre, hogy az eltelt idő még meg is szépíti, úgymond „bearanyozza” őket. Még a kellemetlenekre is jó visszagondolni, mert hát: Istenem, milyen jó is, hogy elmúltak! Milyen csodálatosan tudott keresztapám, néhai Nothof Karcsi bácsi a második világháborús élményeiről mesélni. Felesége néha rá is szólt: – Károly, te úgy mondod el ezeket a szörnyűségeket, mintha valami piknikre vittek volna benneteket a Don-kanyarba!
168
SzlobodaSzerző János
Mások meg betegségekre, súlyos műtétekre emlékeznek, amelyeket sikerült átvészelniük. Diadalittasan részletezik a különféle szörnyűségeket: – Lám csak, és mégis itt vagyok! Ezt is túléltem! Hát így vagyok én is második világháborús élményeimmel, amelyeket – szerencsémre – még kisgyermekként, a család hatékonyan óvó szeretetében és védelmében sikerült átvészelnem, beleértve azt a két rendszerváltást is, amelyek 1941-ben és 1944-ben az én szülőhelyemet, Zentát sem kerülték el, és sok polgártársunk – köztük barátaink, ismerőseink – számára is szörnyű tragédiába torkolltak. Most, hatvan év távlatából visszatekintve világosodik meg előttem, hogy az írásos dokumentumok mellett milyen hitelesítő értékük van a szemtanúk szóbeli közléseinek egyes események megítélése során, mert az előbbiek esetében mindig fennállhat a torzítás veszélye akár az események megszépítésének, akár egyes személyek befeketítésének a szándékával. Az írás indifferens, közömbös, az élőszóval elmesélő ezer apró gesztussal árulhatja el magát: igazat mond-e vagy hazudik. A szemtanúk elmondása – különösen minél több szemtanú szavainak az összevetése sokszor hitelt érdemlőbb, mint bármilyen szaktudós személyes élmények nélkül, korabeli forrásokból összeszerkesztett szövege. Az egyetlen nehézség viszont az, hogy míg az írásos feldolgozások az idők folyamán csak szaporodnak, a hiteles szemtanúk ezzel szemben mindegyre csak fogynak, sőt még az élők emlékezete is egyre pontatlanabbá, hézagosabbá válik. Ezért fontos az események mielőbbi rögzítése az élő szemtanúk elbeszélése alapján. S minthogy jómagam is abba a korba jutottam, amikorra már elég távoli múltra vagyok képes visszapillantani, de emlékezetem még – megítélésem szerint – nem torzít túlságosan, átadjam az utókornak mindazt, amit érdemesnek tartok egy elmúlt korszak pontosabb és árnyaltabb megítélése céljából.
169
Cím Felszabadulásaim története
II. 1941 áprilisában már nálunk is tetőfokát érte a feszült várakozás. A bácskai és bánsági magyarság a felvidéki, az északerdélyi és a kárpátaljai magyarok után már a felszabadulást várta, érezte, hogy most már a Délvidéken van a sor. Nem a velünk együtt élő szerb lakossággal volt bajunk, akiknek jó része beszélte nyelvünket és osztozott sorsunkban, hanem a belgrádi kormánnyal, amelynek politikája – mint bármikor – a kisebbségek mielőbbi beolvasztására irányult. Már hatéves koromban is éreztem ezt, mert elérvén az iskolaköteles kort, szláv eredetű családnevünk miatt szüleim nem írathattak magyar tannyelvű tagozatra. Az is mélyen bevésődött az emlékezetembe, hogy amikor édesanyámmal szlovéniai nyaralásra utaztunk, a vonatfülkébe lépő kalauz ránk ripakodott, hogy a vasút szerb állami intézmény, tehát itt tilos más nyelven beszélni még akkor is, ha csak ketten vagyunk az első osztályú szakaszban. Óvodás koromban is bezártak egyszer, mert nem tudtam szerbül felsorolni a háziállatokat, pedig igyekeztem. Nem csoda hát, hogy egy tavaszi vasárnap a miséről hazafelé menet a jó széles Tópart utcán (akkor éppen vojvoda Bojović nevét viselte), amikor egy ismerős bácsi a túloldalról átkiáltva megkérdezte, hogy járok-e már iskolába, szüleim nem kis riadalmára teli torokból visszaüvöltöttem: – Még nem, majd csak akkor, ha bejönnek a magyarok! Csak hát ott volt az örökbarátsági egyezmény, amelyet a Führer akaratából Horthy Miklós kormányzó úr a jugoszláv kormánnyal megkötött, s amelynek hatására enyhült is a bánásmód a kisebbségekkel (magyarokkal és németekkel) szemben, csakhogy ez lehetetlenné tette az akkor még magyar többségű Bácskának az anyaországhoz csatolását. Ma sem tudni, szerencsénk volt-e vagy tragédiánk, hogy a Háromhatalmi szerződéshez csatlakozó Cvetković-kormányt katonai puccsal megdöntötték, s a német megtorlás csapásai alatt széthulló
170
SzlobodaSzerző János
Jugoszláv Királysággal megkötött örök barátság így érvényét vesztette. A Délvidék számára ezek után csak két lehetőség maradt: vagy a magyar felszabadulás, vagy a német megszállás (hároméves haladékkal ez utóbbit sem kerülhettük el). A ’44es szerb megtorlás mindenesetre az anyaországhoz soha vissza nem csatolt bánsági magyarságot sem kímélte meg. De hogy visszatérjek személyes emlékeimhez, a zentai híd felrobbantásának előkészületeit a saját szememmel láttam. Ez úgy történt, hogy kisgyermekként édesanyám rám vigyázó bérmakeresztanyjával a Tisza-parton sétálva arra lettem figyelmes, hogy a hídról – mint holmi pókok – kötélen függeszkedő katonák ereszkednek le, és valamit raknak a híd alá. A keresztmama (az egész család így szólította az önkéntes nagymamahelyettest, özv. Barsi Gáborné Huszágh Matild nénit) szerint „festeni készülnek a hidat”, ennek a feltevésnek a téves volta még a rá következő éjszaka kiderült, amikor is iszonyatos robbanásra ébredt a fél város, a hárompilléres, gyönyörű híd a Tiszába omlott, s még a környékbeli házak közül is ugyancsak megrongálódott néhány a Szép utca végén. Még a mi Tópart utca 57. szám alatti lakóházunk ablakai is felpattantak. (Édesapám sejthetett valamit, mert nem csukta kilincsre egyiket sem. Jómagam minderről csak másnap értesültem, az iszonyatos dörrenésre sem ébredtem fel az igazak álmából. Szükségem is volt a pihenésre, mert reggelre virradva igen mozgalmas nap várt rám. Édesapám fűszer- és vegyeskereskedése a mai Jugoszláv Néphadsereg utca 1. szám alatti sarokházban, az autóbusz állomással szemben (akkor még fatelep állt a helyén) volt. A ház viszont egy Lieber nevű zsidó özvegyasszony tulajdonát képezte, Klára nevű felnőtt leányával ugyanabban az épületben laktak. Amikor csak időm engedte, itt tartózkodtam, mert itt jöttek-mentek az emberek, hordták a híreket, no meg az árut is kocsikenőcstől és ostorszíjtól a sóig meg a cukorig. (Később, amikor már olvasni tudtam, a pult melletti fiókok egyikében jó csomó ponyva- és bűnügyi
Felszabadulásaim története
171
regényre bukkantam, melyeknek a pult alatt fekve történő olvasását csak édesanyám erélyes közbelépése akadályozta meg.) Ő egyébként a városházán, a házipénztárban dolgozott, de szabad ideje egy részét szintén a boltunkban töltötte. Azon a szombati napon is a boltban volt az egész család, amikor a nagy reménykedéssel várt fordulat bekövetkezett. „Jönnek a magyarok!” – hallatszott egyre gyakrabban, és amikor kimentünk a bolt elé, már óriási tömeg várakozott az útkereszteződésen eltorlaszolva az úttestet és a járdákat egyaránt. Apám mindjárt lehúzta a vasredőnyt – biztos, ami biztos! – azzal mi is elvegyültünk a tömegben. Nemsokára a vasútállomás felől fel is tűntek a felvirágozott sapkájú magyar katonák: élükön egy tiszt lovagolt, utána pedig egy szakasznyi gyalogos és lovak vontatta szerkocsi következett, mert hogy egy utász alakulatból állt a városunkba érkező honvéd sereg. A Balogh István barátom könyvében (Szilveszter Szilveszter) szereplő vitéz Haynal óbester úr elsőként történt bevonulása csak költői fikció, a lovas tiszt által felkapott hétéves forma kisfiú viszont én magam voltam (az esetet személyesen meséltem el Pista barátomnak), hiszen még ma, fél évszázad távolából is hallom a jóképű, fiatal honvédtiszt szavait: „Éppen ilyen kisfiút hagytam otthon, Kassán!”, csakhogy akkor még nem voltam szemüveges, mert erős rövidlátásom csak később, az iskolában derült ki. Persze, a hatásos jelenet sem a főtéren játszódott le, hanem apám boltja előtt, a Szabadkára és az Újvidékre vezető utak kereszteződésében, s engem sem ért akkora megtiszteltetés, hogy maga az ezredes úr kapjon fel a levegőbe, inkább Balassyné Szőcs Ildikónak a Bácsországban megjelent írásában említett Mikus nevű hadnagy. A „virágra lépő honvédsereg” – vitéz Haynal vezetésével – csak másnap vonult végig a mai Petőfi Sándor és Fő utcán minden különösebb incidens nélkül, a lakosság zászlólengetése és örömujjongása közepette. A hatásos jelenetet a tömeg nagy tetszése kísérte, no meg egy-két puskalövés eldördülése a Lieber-ház padlásáról, mire
172
Szloboda János
az ünneplő közönség ész nélkül futott szét a szélrózsa minden irányában, a honvédek meg lekaptak az egyik szerkocsiról egy géppuskát, behasaltak az utca túloldalán húzódó árokba, és lőni kezdték a Lieber-ház Malom utcára nyíló padlásablakait, ahonnan a magányos ellenálló időnként egy-egy lövéssel válaszolt. Többedmagunkkal együtt a fatelep melletti, fehérre meszelt, többablakos házba menekültünk – apámat a tömeg valahogy elsodorta mellőlünk. Néhány piros-fehér-zöld karszalagos nemzetőr is velünk tartott, de ők az udvarban, a kerítés mögül kezdtek lövöldözni a honvédek feje fölött a Lieber-ház padlásablakaira. Persze utászaink abban a hiszemben, hogy két tűz közé kerültek, megfordították a géppuskát, és a nekünk menedéket nyújtó házra is leadtak egy hosszú sorozatot. Szerencsére az első lövedékek csak a falat érték, s a jó vastag vert fal úgy elnyelte a géppuskagolyókat, mint kacsa a nokedlit, de az is elég ijesztő látvány volt, ahogy a fehérre meszelt szoba faláról teljes hosszában lepergett a mész. A bent levők egy része bizonyára nem kapott semmiféle katonai kiképzést, mégis egy pillanat alatt mindenki a földön hasalt. Talán mondanom sem kell, hogy senki sem sebesült meg, mert közben nemzetőreink is észbe kaptak, s puskacsöveikre kötött fehér zsebkendőket kezdtek lengetni a kerítés felett. Így kiderült a félreértés, és most már az ellenállás letörésére lehetett fordítani felszabadítók és felszabadultak egyesített erejét. Ami meg is történt, mihelyt valakinek a helybeliek közül eszébe jutott, hogy a Lieber-házba a Malom utcai (ma Jugoszláv Néphadsereg utca), egyébként állandóan nyitva álló nagykapun lehet bejutni, az udvarról pedig létra vezet fel a padlásra. A csetepaté elültével hazaindultunk volna, csakhogy a főutcán nem mertünk menni, inkább a Jézus Szíve-templom felé kerültünk. A mai Szervo Mihály utcán ballagtunk, amikor váratlanul gépfegyverkattogáshoz hasonló zaj ütötte meg a fülünket. Már-már a földre vetettük magunkat, amikor édesanyám felismerte a furcsa zaj eredetét:
Felszabadulásaim története
173
– Ne ijedj meg, kisfiam, csak egy gólya kelepel a Dulity bácsiék szalmakazlán! Késő délután értünk haza kalandos kirándulásunkról. Hála istennek, édesapámat is otthon találtuk, aki már nagyon aggódott értünk, és éppen a keresésünkre akart indulni. Ez a felfedezés meg is pecsételte a vakmerő „dobrovoljac” fiatalember sorsát, akit a padlásra feljutó honvédek úgy fogtak el, hogy senkiben sem tudott kárt tenni. Ennek ellenére nyilvánosan kivégezték a szerencsétlent. Ilyen elszánt bátorságról tanúskodó, bár teljesen értelmetlen ellenállási kísérletekre máshol is sor került, a katonai jelentések szerint azonban Zentán a honvédségnek emberéletben nem volt vesztesége. Ennek ellenére több szerb nemzetiségű lakost is felkoncolt a feldühödött söpredék, ahogy az már a felszabadulások során általában történni szokott. A helyi magyar lapok persze alaposan eltúlozták ezeket a kétségbeesett egyéni akciókat. Virág helyett golyózápor címen az általam is átélt incidenst úgy írják le, mint a bevonuló honvédsereg elleni szervezett támadást, amelynek során 40-50 állig felfegyverzett és öt géppuskával is támadó csetniket tettek harcképtelenné a hős honvédek. Csakhogy valahogy nincs rendben a dolog: a lezajlott csetepaté színhelye sem stimmel, a „zsidó házak”, amelyek padlásairól az állítólagos csetnikek tüzet nyitottak, meglehetősen távol vannak a Reinholz-malomtól. (A Lieber-ház a mai Petőfi utca 43., átellenben az Ormosház pedig 40. szám alatt.) Aztán meg a főtéren inszcenált „ágyúpárbajnál” is csupán néhány lövés dördült el szintén egy magányos ellenálló fegyveréből (állítólag a helybeli ortodox pap fia volt az illető), akit a honvédek a helyszínen fel is koncoltak. Meglehetősen furcsa, hogy ezeknek a „szervezett csetnik orvtámadásoknak egyetlen honvéd sem esett áldozatul, de még csak meg sem sebesült senki, kivéve néhány civilt és nemzetőrt, akik ott lábatlankodtak a helyszínen.
174
Szloboda János
Ugyancsak eltúlzott a szerb források beszámolója is a zentai szerbek soraiból esett áldozatokat illetően. Különösen a Saopštenja o zločinima okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini 1941–1944 (Közlemények a megszállók és segítőik gaztetteiről a Vajdaságban 1941–1944) c. kiadvány, mely szerint a magyar hatóság „csupán két nap alatt mintegy 400 szerbet tartóztatott le (…), és e néhány nap alatt minden éjjel két-három, 20-30 személyből álló csoportot vittek ki a Tiszapartra, akiket ott agyonvertek vagy -lőttek, majd a holttesteket a folyóba dobták”. Ezzel szemben az 1938 és 1941 közötti zentai halotti anyakönyvbe 1941. ápr. 12-én egy haláleset van bejegyezve (Momčilo Ivković), ápr. 13-án nyolc (valamenynyien magyarok), ápr. 14-én és 15-én egy-egy (mindketten magyarok) és ápr. 16-án kettő (Vasić Borivoj és Hajdin Simo). Az elhalálozás időpontja nélkül szerepel itt még 14 név, valamennyien szerbek, majd a későbbi (1944 és 1966 közötti) holttá nyilvánítási eljárások során ápr. 6-a és ápr. 30-a közé datálható még 31 haláleset (valamennyien szerbek). Nem mintha ezt kevésnek találnánk, de mindez hiteltelenné teszi a napokon át a Tiszába dobált 40-90 kivégzett szerb lakos számát. Végül is Dobos János Senćanske žrtve fašizma 1941–1945 [A fasizmus zentai áldozatai 1941 – 1945] c. könyve szerint 1941. ápr. 12-e és 22-e között két katonai és 63 polgári személy (köztük nyolc nem szerb – magyar, cigány, muzulmán és zsidó) vesztette életét. Đorđe Kablar Crvena kolonija [A vörös Telep] c. regényes történelmi művében 23 nevet sorol fel mint a magyar megszállás áldozataiét, köztük a Samardžić család 12 tagjáét, akiket a házuk ablakán bedobott egyetlen kézigránát ölt meg a féléves csecsemőtől a 68 éves nagyszülőig. Iszonyú rémtett ez, amire csak borzadva tudunk visszaemlékezni, de a felszabadulás eufóriás győzelmi és alkoholmámorában tobzódó csőcselék gaztetteiért Zenta lakosságának nagy többsége – köztük azok, akik igyekeztek szerb ismerőseik, polgártársaik közül minél többet megvédeni vagy megmenteni – erről mit
Felszabadulásaim története
175
sem tehettek. Mégis a három és fél évvel később bekövetkezett megtorlás többnyire az ártatlanok soraiból szedte áldozatait. A továbbiakban a magyar polgári közigazgatás idején Zentán nem voltak szerb áldozatok. Egyébként az 1941-es felszabadulás örömmámorát csakhamar egyre keserűbb kiábrándulás követte. Már az 1919 után betelepített szerbek („dobrovoljacok”) erőszakos és meglehetősen szervezetlen kitelepítését sem nézte mindenki jó szemmel. A zömükben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság improduktív területeiről (Bosznia-Hercegovinából, Likából, Montenegróból) érkezett telepesek az eltelt húsz év alatt többnyire megbarátkoztak a magyar környezettel, sokan magyarul is megtanultak, sőt néhányan még rokonságba is kerültek az őslakossággal (bár ez meglehetősen ritka esetnek számított). Nagy csalódást okozott a Tiszántúl német megszállása, hiszen sokunknak rokonaink éltek a Bánságban, akikkel most csaknem teljesen megszakadt a kapcsolat. Azt sem helyeselte a zentai magyarság jó része, hogy a bánsági szerbeket is idegen állampolgárokká minősítették, és ugyancsak kiűzték az anyaországhoz visszacsatolt területekről. Az ő érdekükben még tiltakozásokra is sor került, s amikor dr. Dejan Prekajskinak a magyar hatóság engedélyezte a visszatérést, a Tisza-parton magyar lakosokból álló lelkes tömeg üdvözölte a csónakon, kopott kis orvosi táskájával a hóna alatt hazaérkező „szegények doktorát”, aki a nincsteleneket nemzetiségükre való tekintet nélkül ingyen kezelte, sőt a legszegényebbeknek a vénnyel együtt még az orvosságra való pénzt is a zsebükbe csúsztatta. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy gyermekkoromban nekünk is háziorvosunk volt, s nyugdíjba vonulásáig szeretettel gondoskodott családunk egészségének karbantartásáról a nagy tudású és a magyart anyanyelvi szinten beszélő „doktor bácsi”.) Ugyanakkor szüleim is befogadtak egy nagykikindai szerb asszonyt (Mirković-Valkančev Kosana), akinek férje a jugoszláv királyi hadsereg altisztjeként egy időre eltűnt a háború
176
Szloboda János
forgatagában, a feleséget viszont mint „idegen állampolgárt” puskatussal verték ki a Vasút soron felépített kis házukból a kakastollas csendőrök. A következő rendszerváltásig húzta meg nálunk magát, ittlétéről minden szomszédunk tudott, de senki sem jelentette fel sem őt, sem minket a magyar hatóságnál (pedig volt egy nyilas lakásbérlőnk is, de Babuskára – így szólítottuk az édesanyámnál néhány évvel fiatalabb asszonyt – még ő sem haragudott, hiszen a szülők távollétében az ő kislányukra csakúgy vigyázott, mint énrám). 1944-ben partizán tisztként hazakerülve minden valószínűség szerint Babuska (= Nénike) férje mentette meg édesapámat a bosszúállástól . A helybeli magyarok újabb csalódását az okozta, hogy a kitelepített szerb és montenegrói értelmiségiek helyére anyaországiak érkeztek, úgymond „a Délvidéken hiányzó magyar intelligencia pótlására”. Tény és való, hogy a húszéves idegen uralom idején a magyar értelmiség nagy részét az államnyelv hiányos ismerete miatt eltávolították az állami hivatalokból, az újonnan jöttek (akiket a helyi lakosság „anyábú gyütteknek” meg ejtőernyősöknek – majd miután ennek az elnevezésnek a használóit öt pengő pénzbírsággal sújtották – egyszerűen csak „ötpengősöknek” kezdtek titulálni) töltötték be az „államnyelvet” anyanyelvükként beszélő tisztviselők helyét. A közhivatalokat rendre elfoglaló anyaországiak meglehetősen lenézően, fölényesen bántak bácskai nemzettársaikkal. Erről számtalan történet maradt fenn, hadd mondjak el közülük néhányat! Néhai Földi Laci bátyánk kezdő tisztviselő volt a Városházán, a magyar kormány által kinevezett Gusáth György polgármester úr idejében. Történt egyszer, hogy valamilyen ügy folytán a nagy tanácstermen kellett átmennie, amelynek elnöki asztalánál éppen a polgármester úr buzgólkodott valamilyen iromány megfogalmazásán. Látva felettesének elfoglaltságát, a fiatalember igyekezett minél kisebb zajt ütve átosonni a termen, csakhogy a város ura ezt észrevéve sztentori hangon rárivallt:
Felszabadulásaim története
177
– Hát micsoda csetnik banda ez itt, hogy még köszönni se tudnak a saját polgármesterüknek! De majd megtanítom én magukat arra, hogy mi az illendőség és a jó modor! Szegény gyakornok úr aztán hiába mentegetőzött, hogy csak azért nem köszönt, mert nem akart zavarni, a polgármester urat nem tudta megingatni azon meggyőződésében, hogy a helybeli lakosság egy alacsony műveltségi fokon álló csetnik banda. A másik esetet édesanyám gyermekkori barátjától, Bosznai Józsi bácsitól hallottam, aki évtizedeken és politikai rendszereken át volt az oromi általános iskola köztiszteletben álló tanítója, majd igazgatója. Neki a szintén anyaországi jegyzőnével gyűlt meg a baja. Persze, ne gondoljunk holmi intimitásra, mert csak annyi történt, hogy egy rettenetes hideg, havas-jeges téli napon a hölgy éppen az iskola előtt terült el a csúszós járdán, s ezt látva a fiatal tanító úr kifutott az utcára, s miközben felsegítette, illőnek találta udvariasan megkérdezni: – Nagyon megütötte magát, nagyságos asszony? Mire a jegyzőné villámló szemmel végigmérte a buzgólkodó tanító urat: – Kikérem magamnak, mi méltóságosok vagyunk! A cím- és rangkórság nem vált díszükre a jövevényeknek, amiről még egy, közszájon forgó helyi anekdota tanúskodik, melynek hőse a tanyavilágban valaha jól ismert Döme tanító úr volt. Történt, hogy gyűlésre hívta össze a tanügyi hatóság Zenta város és az (akkor még) népes tanyavilág tanítóit, akik között többségben volt az anyaországról érkezett oktatói káder. Minthogy azonban a pedagógus népség olyan barátkozós fajta, hát az összejövetel hivatalos része után hamarosan rá is tértek az ismerkedésre-barátkozásra, ami természetesen a bemutatkozással vette kezdetét. Hát csak elállt a szeme-szája Döme tanító úrnak, amikor az anyaországi kollégák a nevük elé csupa vitézi, bárói, lovagi meg mindenféle címet biggyesztve elkezdték neveik felsorolását. Hát hogy ő se maradjon le, egy idő után ő is rákezdte:
178
Szloboda János
– T. t. t. Döme vagyok! Az egyik fiatal kolléga aztán nem állta ki, hogy meg ne kérdezze: – Elnézést, kedves bátyám, de mi nem ismerjük az itteni címeket és rangokat. Lennél szíves elárulni, hogy mit jelent becses neved előtt az a tétété? – Már hogyne árulnám, kedves öcsém! – készségeskedett Döme tanító úr. – Azt jelenti, hogy tetves tanyai tanító, mint ti többiek is valamennyien – főzte le az anyaországi kartársakat a bácskai tanító. Nekem gyermekkoromban nem volt semmilyen nézeteltérésem anyaországi származású osztálytársaimmal. Padszomszédom és legjobb barátom Förgeteg Attila volt, dr. Förgeteg János kórházi főorvos úr fia, akivel ráadásul még ugyanabban az utcában is laktunk, néhány házra egymástól, tehát gyakran látogattuk meg egymást szabad időnkben is. Bajom az anyaországiakkal csak akkor kezdődött, amikor az első iskolai vakáció idején édesanyám nagynénjéhez küldtek nyaralni a Budapest melletti Rákosszentmihályra, mert a helybeli srácok – honnan, honnan nem – „kis csetnik”-nek kezdtek csúfolni és meg is dobáltak. Szerencsére ez csak addig tartott, amíg meg nem tudták, hogy az egyetlen helybeli mozi tulajdonosának a rokona vagyok, onnan kezdve a tiszteletet – apró szolágáltatásokért az ingyenes mozilátogatás reményében – rám is kiterjesztették. Nem jártak különbül a kecskeméti nagynénjüknél nyaraló unokatestvéreim sem: minthogy borzasztóan selypítettek, a jámbor szomszédok megkérdezték a nagynénit: – Magyarul nem is tanítják őket? Ide kívánkozik még néhány éve elhunyt barátomnak, Varga Zoltán írónak az élménye is, aki éppen ebben az időben gyermekbénulás következtében – nagy utánjárások árán – a szegedi gyermekkórházba került. Elmondása szerint egy alkalommal a többi kis beteg az erdélyi indulót kezdte el énekelni.
Felszabadulásaim története
179
Mivel ő is ismerte a dalt, csatlakozott az improvizált kórushoz, és lelkesen kezdte fújni: – Elhangzott a szó, zeng a riadó… Csakhogy erre az addig teljesen normálisan viselkedő kedves nővér odapattant, és magából kikelve rárivallt barátomra: – Ezt a dalt ne énekeld, te szerb! Gyerekfejjel kissé csodálkozva fogadtuk ezeket az apró tűszúrásokat. Azóta felnőttként sem kevésbé értetlenül a minket érő tőrdöféseket. A legnagyobb megrázkódtatás persze az volt a délvidéki magyar lakosság számára, amikor Magyarország a hitleri Német Birodalom oldalán belépett a háborúba, s érkezni kezdtek a SAS-behívók egyre tömegesebben. Ez a csapás egyetlen magyar családot sem kímélt meg, a helyzet tragikus voltát azonban csak a doni áttörés és a sztálingrádi csata katasztrófája után éreztük meg igazán. Ezután már minden értelmes ember számára világossá vált, hogy az orosz offenzívát nem lehet megállítani, s a Führer által ígérgetett „csodafegyverek” nem egyebek közönséges humbugnál. Egyre romlott a közellátás is, mind több közszükségleti cikket lehetett csak korlátozott mennyiségben, jegyre kapni. A katonai behívóparancs sorra megtalálta a mi hozzátartozóinkat, végül édesapámat is. Szerencsére ő már 45. életévében járt, így nem került a frontra, de mint tartalékos tisztet leventeoktatóként Bácsfeketehegyre vezényelték. Így csak hétvégeken jöhetett haza – egyéb közlekedési eszköz híján kerékpáron – azt is úgy, hogy megkérte a kishegyesi plébános urat, engedje meg, hogy vasárnaponként ne kelljen a feketehegyi katolikus leventéket istentiszteletre Kishegyesre kísérnie, hanem hadd hallgassanak misét a feketehegyi református templomban. – No, jól van – adta be a derekát a plébános úr –, de mondja meg a hadnagy úr a tiszteletesnek, nehogy aztán valamilyen várandós asszonypápáról prédikáljon a leventéknek! Az ökumenizmus ilyetén korát megelőző bevezetése mellett volt édesapámnak még egy nevezetes haditette 1944 őszén.
180
Szloboda János
Amikor október elején megjött a parancs, hogy az addig csak fapuskával gyakorlatozó közép-bácskai leventéket a Tisza vonalán kell bevetni a Vörös Hadsereg átkelésének a feltartóztatására vagy lassítására, akkor apám sorba állította és kivezette a faluból a rája bízott fiatalokat, majd amikor látótávolságon kívül értek, gúlába rakatta velük a szedett-vedett lőfegyvereket, s azt mondta: – Fiúk, vége van a háborúnak, a kukoricásban dobjátok el a leventesapkátokat, aztán menjen mindenki torony iránt szépen haza! Azzal felpattant a kerékpárjára, és maga is hazakarikázott…
III. Amilyen lelkesen várta Zenta magyar lakosságának túlnyomó része az 1941-es visszacsatolást, ugyanakkora szorongással tekintett az újabb, ezúttal a Vörös Hadsereg szuronyain érkező felszabadulás elé. A náci és a nyilas propaganda alaposan megdolgozta a lelkeket a szovjet katonák rémtetteinek részletes leírásával, amely nemcsak a háború elkerülhetetlen velejárója, hanem a bolsevista rendszer mindennapjainak szörnyű valósága is. Felnőttek és gyermekek egyaránt rémüldöztünk a ránk váró kollektivizálástól, amely – hírforrásaink szerint a csajkarendszerben és a gyermekek állami nevelésében, vagyis a szülőktől való elszakításában teljesedik majd ki. (Később kiderült, hogy mindezeknek a borzalmaknak a bevezetéséhez nem is volt szükség erőszakra, az üzemi étkezdék és az állami bölcsődés-napközik éppen a lakosság igényére jöttek létre.) De hogy visszatérjek személyes élményeimre, az 1944 tavaszától egyre gyakoribb bombázások hatására kurtán-furcsán lezárult a tanév, majd szeptemberben ismét megkezdődött a tanítás, de most már zsidó osztálytársaink nélkül. Az órák most is gyakran szakadtak félbe a rádió „Légi veszély, Zenta”
Felszabadulásaim története
181
jelzésére vagy a légvédelmi sziréna váratlanul felbődülő, hátborzongató vijjogására. Ilyenkor futva iparkodtunk hazafelé, bár Zentát – szerencsére – egyszer sem érte komolyabb légitámadás. A Tisza-híd felrobbantása a jugoszláv királyi hadsereg részéről végül is szerencsés körülménynek bizonyult. Annál fenyegetőbb volt a városunkon átvonuló bánsági sváb menekülők véget nem érő szekérsora, amelyhez köztisztviselőink és állami alkalmazottaink közül többen csatlakoztak. Édesapámat is biztatták hivatali kollégái, hogy jó lenne, ha mint városi adóhivatali alszámvevő ő is mentené családja meg a maga életét, de apám erre csak annyit mondott: – Ha meg kell halnom, azt szeretném, ha ez a házam küszöbén történne! Azon a bizonyos napon ismét hétvége volt, de ez alkalommal egy derűs, napsütéses őszi vasárnap: október 8-a. Kora reggel ezúttal is egy óriási detonáció robajára ébredtünk, majd keletről, a Tisza irányából óriási füstoszlopot láttunk felemelkedni. Aztán sokáig nem történt semmi. Nyugodtan megebédeltünk, ebéd után pedig kiálltunk a kiskapuba nézelődni. Egyszer csak azt látjuk, hogy egyesével-kettesével ismeretlen egyenruhás katonák futnak kissé meggörnyedten a túloldalon, ránk ügyet sem vetve, majd a közeli utcasarkon csoportosulnak. Ekkor kapcsolt apám: – De hisz ezek az oroszok! – s azzal gyorsan beterelt bennünket a kapun. Így hát másodszor is felszabadultunk, de ezúttal halálos áldozatok, sőt mondhatni egyetlen puskalövés nélkül. A városon kívül értek utol és lőttek agyon egy magyar rendőrt és egy honvédet. A rossz nyelvek szerint az áldozatok olyan részegek voltak, hogy talán észre sem vették, mi történik velük. A szovjet katonák garázdálkodásairól néhány nap múlva már közszájon forogtak ijesztő és mulatságos történetek. Egyesek enyhe kárörömmel értesültek arról, hogy a Tiszán átkelő szovjet katonákat köszöntő küldöttség tagjai közül a virágcsokrot átnyújtó csinos szerb leányzó csuklójáról a tiszt
182
Szloboda János
elvtárs egyszerűen lecsatolta a karórát, és zsebre vágta. Később is számtalan anekdota keringett a szovjet katonák szinte már mániákus órakultuszáról, és nemcsak nálunk, hanem más, felszabadított országokban is. Ez egyébként természetesnek számít, hiszen a zseb- és karóra az az érték, amit könnyű magával vinni valakinek, és rögtön hasznát is veheti. Mindenesetre kissé komikus volt látni, hogy némelyik hadfi egy teljes kollekciót hord mindkét kezén ebből a kétségtelenül hasznos időmérő eszközből. Persze, egyebet is zabráltak a tovarisok, mindenekelőtt élelmiszert, mert a szovjet hadtudományban ismeretlen volt a hadtápvonal intézménye (kivéve a lőszerrel való ellátást), a vöröskatonák csak mentek előre, mint a sáskajárás, mert különben éhen haltak volna, élelmezésükről a felszabadított területek lakosságának kellett gondoskodnia akár szépszerével, akár erőszakos módon. Az orosz „zab(i)raty” szónak a magyar megfelelője nem a ’lop’ vagy ’rabol’, hanem a ’megfog’, ’megragad’, ’elvesz valakitől valamit’, ’magával visz’, ’elvisz’. Ennek a szónak tehát nincs ’valamilyen értéknek a tulajdonos tudta nélkül való eltulajdonítása’ jelentése, hanem ez ’nyílt, az erősebb jogán történő birtokba vétel’. Engedtessék meg nekem, hogy ennyivel hozzájáruljak az egyébként kitűnő Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótárának tökéletesítéséhez! Az elmondottaknak mi is tanúi lehettünk, minthogy a szomszédunkban működött a szovjet tábori konyha, ahova először is összehordták a városban fellelhető legnagyobb edényeket, üstöket és kazánokat, majd utána a zabrált baromfit, malacot, birkát, bödönszámra zsírt, zsák-számra lisztet, cukrot és más mindenféle élelmiszert. Elvonulásuk után szomszédaink nem győzték felkutatni az edények gazdáit, hogy visszaszolgáltassák nekik jogos tulajdonukat. Ennél is rosszabb volt a szovjet katonák egy részének az alkohol és a nők iránti megfékezhetetlen vágyakozása, ami gyakran összefüggésben állt egymással. Az alkohol iránti vágy
Felszabadulásaim története
183
minden szeszre vagy arra emlékeztető folyadékra kiterjedt. Bor, sör vagy pálinka híján megitták a parfümöt, a spirituszt (egyébként oroszul minden tömény ital neve: spirit), apám fűszer- és vegyeskereskedését kifosztva a hajolajat is. (Megjegyzem, ez utóbbi már nem annyira ízlett, mert a maradékot az összegyűjtött élelmiszerjegyekre locsolták.) A féktelen részegeskedésnek esett áldozatul városunk felszabadítói közül az egyetlen „hősi” halott, akit partizán bajtársa lőtt agyon, miután tökrészegen a háromszori felszólításra sem állt meg. Sírja egy ideig városunk Tisza-parti kis parkját díszítette. Az alkoholizálás aztán meghozta az érdeklődést a női nem iránt is, minek következtében helységünk szemrevalóbb lányai-asszonyai nemigen mertek kimenni az utcára, sőt odahaza is vénasszonyoknak álcázva, rongyokba, kendőkbe csavargatva vagy bekormozott képpel bujkáltak a felszabadítók elől. Persze, mi nem ellenségek, hanem szövetségesek voltunk, de azért az itteni nők sem voltak teljes biztonságban, különösen, ha magyar nemzetiségűek voltak. Furcsa módon a legdurvább támadás, amelyről közvetlen tudomásom van, egy szerb aszszonyt ért, méghozzá édesanyám egyik legjobb barátnőjét, egy orosz emigráns feleségét. A gyermektelen, 40 és 50 év közötti házaspár a Posta utcában, egy bérházban lakott. Egy este két fiatal vöröskatona állított be hozzájuk. Állítólag szerb szomszédaik küldték oda őket, hogy az orosz anyanyelvű férfi, aki beszélni tud velük, majd észre téríti őket, minthogy csontrészegek voltak, s egyre csak spirit-et követeltek. Minthogy nem kaptak, egyikük a házigazdát a falhoz lökte, szemének szegezte az asztalról felkapott villát, míg társa megerőszakolta a feleséget. Aztán „cseréltek”, s ezt még kétszer megismételték. Minthogy az asszony előzetesen nőgyógyászati műtéten esett át, még fel is rótták „hidegségét”. Másnap az áldozat feljelentést tett a szovjet városparancsnoknál, s miután a felsorakoztatott katonák között felismerte a
Képek a magyar katonák bevonulásáról 1941-ben
186
Szloboda János
tetteseket, azokat ki is végezték. A Berlinből visszatérő vöröskatonák állítólag keresték is a megerőszakolt asszonyt, de nem sikerült megtalálniuk. Tudok egy ennél vidámabb történetet is. Utcánkban lakott egy idős leányzó, Berta néni. Sárga téglával kirakott otthona olyan volt, mint egy mézeskalács-házikó, ő maga meg mint a mesebeli vasorrú bába. Hát bizony a „gyévuskák” után tudakozódó szovjet hősöket egyszer vele tréfálta meg csintalan szomszédaszszonyunk, rámutatva Berta néni házára: – Tam gyévuska! Az éj leple alatt meg is érkeztek a hívatlan látogatók: ketten a kaput kezdték el döngetni, feszegetni, a harmadik meg az ablak alatt állt lesben. Hamarosan meg is jelent a halálra vált „gyévuska” hosszú, fehér hálóköntösben, de ahogy kiugrott az ablakon, egyenesen az ott várakozó katona karjaiba hullott. Végső kétségbeesésében eszébe jutott az egyetlen mondat, amit a szüleim által befogadott kikindai szerb asszonytól megtanult, akit gyakran küldtek hozzá földieperért, málnáért, fügéért, ami Berta néni kiskertjében termett, és aminek árusításából tartotta fenn magát: – Ja babuska, ja babuska – hajtogatta, miközben öklével aszott keblét ütögette. Ez a mondat szerencsére oroszul is anynyit jelent, hogy „én egy nénike vagyok”, mire a vöröskatona is felkattintotta zseblámpáját, és látva, hogy az elhangzottak valóban fedik a valóságot, nagy együttérzéssel csak annyit mondott: – Pajgyi, matuska, szpaty! – ami annyit jelent, hogy „menj, anyuska, aludni! – s azzal visszarakta Berta nénit az ablakon át a szobába. Családunkat szerencsére megkímélte a gondviselés az ilyen megpróbáltatásoktól (kivéve édesanyám húgát, aki egy éjszakán át a fáskamrában bujdokolt a nők után kutató vöröskatonák elől, de egy erős náthán kívül más baja nem esett). Minket egy ideig megvédett szláv nevünk (minden ház ablakába ki kellett tenni az ott lakók névjegyzékét), végül azon-
Felszabadulásaim története
187
ban ránk is sor került a katona-beszállásolás tekintetében. Először egy ezredest akartak elhelyezni utcai szobánkban, de aztán második szomszédunknál szebb helyiséget találtak, s így nekünk csak a tovaris polkovnyik írnokai jutottak. Jóképű, rokonszenves fiatalembereknek tűntek, de a rémhírek azért megtették a magukét, és nem nagyon bíztunk meg bennük. Estére kelve édesapám elbarikádozta az udvari szobát: az összekötő üvegajtó elé húzta a díványt, s a paplan alá, maga mellé helyezte a fészerből behozott fejszét – nyilván azzal a szándékkal, hogy az élete árán is megvédje a családját, azaz édesanyámat és engem, akik az ágyban kuporogtunk a dunna alatt. Szüleim, gondolom, nem sokat alhattak ezen az éjszakán, viszont kora reggel én is valami éktelen dörömbölésre riadtam fel. – Most törik fel a szekrényeinket – mondta szomorúan édesanyám. Apám viszont régi frontharcosként felderítésre indult, és úgy tapasztalta, hogy vendégeink korántsem a szekrényeket hasogatják fel gyújtósnak, hanem a szobaajtót igyekeznek kinyitni, amit éjszakára magukra zártak, de a ház felépítése óta még sohasem használt, berozsdásodott zár foglyul ejtette őket. Mikor végre apám megfelelő szerszám igénybevételével kiszabadította őket „hadifogságukból”, és megkérdezte, hogy minek zárták magukra az ajtót, őszintén megmondták: – Mi vasz bajilszja! – azaz: féltek tőlünk. Vigasztalásukra apám is megmutatta az ajtó elé épített erődöt (az időközben eltávolított fejszét kivéve), mire teljesen feloldódott a feszültség. Akkor hangzott el az egyik kiskatona szájából az a bölcsesség, amit sohasem felejtek el: – Nye bajtyesz vi rusza, bajtyesz toljka azijata! – mármint hogy ne féljünk az oroszoktól, csak az ázsiaiaktól, s szemük sarkát két kezük mutatóujjával kétfelé húzva meg is mutatták, hogy miről ismerhetőek fel azok a félelmetes ázsiaiak. A mi vendégeinkről a terített asztalnál aztán kiderült, hogy érettségizett moszkvai fiúk, akik alig várják a háború végét, és hogy tanulmányaikat az egyetemen folytathassák. A
188
Szloboda János
legjobb kívánságokkal vettünk tőlük búcsút, s remélem, hogy túlélték a háborút, s a legfélelmetesebb ázsiai, Sztálin elvtárs sem tett bennük semmi kárt. A nálam két évvel fiatalabb Varga Zoltánnak sem voltak rossz emlékei a hozzájuk beszállásolt szovjet tiszttel kapcsolatban. Udvariasan, tisztelettudóan viselkedett barátom édesanyjával és nagyanyjával, ellátta őket élelmiszerrel. Egyszer valahonnan annyi vajat hozott, hogy a nagymama egy héten át sütötte a vajas kalácsot. Amikor a sereg elvonult, Vargáék fiatal és csinos kis cselédje titokzatos arccal megmutatott egy vékony kis láncot Varga néninek, hogy mit gondol, arany-e az. – Kitől kaptad ezt? – kérdezte Varga néni, mire a lány minden szégyenkezés nélkül bevallotta, hogy néhány pásztoróráért az orosz tiszt úrtól. Hogy ő honnan szerezte, az sohasem derült ki. Később egymás után még két partizán tisztet szállásoltak el nálunk, ők is barátságosan, emberségesen viselkedtek, egy gombostűvel sem károsítottak meg bennünket.
IV. Összevetve a két rendszerváltást, bőven találhatunk megegyezéseket és különbségeket is. Az egyik legfigyelemreméltóbb az, hogy a Zenta őslakosságát képező két nemzetiség ezeket a történelmi eseményeket teljesen ellentétes érzelmekkel fogadta: ami az egyiknek felszabadulást, uralkodó nemzethez tartozást jelentett, az a másiknak a másodrendű népcsoporttá, kisebbséggé való degradálódást, holott a népesség aránya Zentán száz év alatt jóformán alig változott: a magyarság a város lakosságának mindig is 80-90%-át tette ki. Minden felszabadulás alkalmával láthattunk ujjongó, virágot hintő embereket, csak éppen az üdvözlőbeszédek, a kórusban skandált jelszavak hangzottak el más-más nyelven. A magyar és a szerb lakosság mentalitáskülönbsége folytán az 1941-es bevonulás azonban szórványos ellenállásba üt-
Felszabadulásaim története
189
között, amit a túlerőben lévő győztesek véresen megtoroltak, s a „lehetőséget” a vérszemet kapott csőcselék is igyekezett rablásra, fosztogatásra, netán más nemzetiségű haragosaival való leszámolásra kihasználni. Minthogy a Vörös Hadsereg alakulatainak a bevonulását senki sem akadályozta, így részükről nem is került sor a lakossággal szembeni véres erőszak alkalmazására. Felsőhegyen tudunk ugyan egy magyar házaspár (Viakterék) lelövéséről, de az is inkább balesetnek, mint szándékos kivégzésnek minősíthető. Az elkövetőt maguk a szovjet bajtársak fogták el és büntették meg. Érdekesség, hogy a háborús időkben szokásos statáriumot is csak a katonai közigazgatás bevezetése után, 1944. október 26-án hirdették ki Zentán, az addig kétnyelvű, de ezen a napon szerb nyelvűvé váló és utoljára megjelenő Sloboda c. lapban. A közlemény szerint „a népfelszabadító alakulatok vagy a népi milícia minden egyes tagja ellen elkövetett merénylet vagy gyilkossági kísérlet megtorlásaként az utcán tartózkodó polgárok közül ötvenet fognak kivégezni”. Véletlen egybeesés a megszállt területeken a német megszállók részéről kifüggesztett plakátok szövegével, vagy az egész világon érvényes haditörvény megfogalmazása? Mindenesetre már a rómaiak is megmondták: „Si duo faciunt idem, non est idem!” (Ha ketten cselekszik ugyanazt, az nem ugyanaz.) Mindenesetre a szóbeszéd szerint, amíg területünkön szovjet csapatok tartózkodtak, a magyar lakosság többször is fordult védelemért magas rangú szovjet katonatisztekhez. Állítólag a zentai szerbek a bevonuló szovjet katonaság parancsnokától egy-két nap szabad rablás engedélyezését követelték, mire ő azt mondta: „Jó, kaptok fegyvert ti is, meg a magyarok is, és számoljatok le egymással, ahogy akartok!” Nem tűnik valószínűnek, de jól illusztrálja a helybeli magyarság egy részének a véleményét szerbekről és oroszokról. Az viszont igaz, hogy Fábri Jenő plébános és a később kivégzett Illovszky Ernő tanító urak gyalog elmentek Szabadkára, hogy védelmet
190
SzlobodaSzerző János
kérjenek a zentai magyar lakosság számára a szovjet alakulatok parancsnokától, sajnos ezt nem sikerült kieszközölniük. A katonai közigazgatás bevezetése után már nem lehetett megakadályozni a magyarok ellen elkövetett atrocitásokat, amelyekről aztán ötven éven át még csak beszélni sem volt szabad. A helyzet csupán a következő év tavaszán normalizálódott valamelyest. IRODALOM: Balassy Ildikó: Két sorsfordító nap Zentán. 1941. április 12. – 1944. október 8. Tallózás e témára a zentai Történelmi Levéltárban. Bácsország 2004/VII–IX. (30. szám) 68–77. p. Balogh István: Szilveszter Szilveszter. Újvidék, 2007, Forum Könyvkiadó Dobos János: Senćanske žrtve fašizma 1941–1945. Senta, 1966, SUBNOR Opštinski odbor i Istorijski arhiv Senta Kablar, Đorđe: Crvena Kolonija. Senta,1985, Udruženja prijatelja muzeja i arhiva „Dudaš Đula” Saopštenja o zločinima okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini. Novi Sad, s. d. SUBNOR Sloboda, Janoš (ur.): Svitanje – Virradat. Senta-Zenta, 1981, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre Szloboda János: Zentán történt ’44-ben. Pomáz, 20053 (bővített kiadás), Kráter Kiadó Szloboda János: Hadak útján. Újvidék, 2001, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság
