.MICHAEL BLUMENTHAL.
.Az én Európám. Fordította: Füzéki Eszter
„Utazni akarok Európában… tudom, hogy egy temet√be megyek, ám egy nagyszer∫ temet√be” Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, V., 3. Lidérces Európa, hol egész falka eb csahol W. H. Auden: W. B. Yeats emlékezete (Somlyó György fordítása) „Összetett sors amerikainak lenni, egyik ezzel járó felel√sségünk az Európa bálványozása elleni küzdelem” Henry James: Levél (1872)
PÁRIZS, 2004. ÁPRILIS
A
zok, akiket Auden Európa ebeinek nevezett, ismét csaholnak: csaholnak Franciaországban és Angliában, csaholnak Spanyolországban és Németországban, és csaholnak Magyarországon is. Csaholnak a „régi” Európában és a tíz új tagállammal 450 milliónyira b√vült „új” Európában. Mint általában, ezek az ebek most sem egyetértésben, hanem civakodva hallatják hangjukat, és nem a mindannyiunkat összeköt√ hasonlóságokat, inkább az elválasztó különböz√ségeket hirdetik. Gyermekként Európa azt a helyet jelentette számomra, ahonnan jöttünk, pontosabban ahonnan menekültünk: a felvilágosodás bölcs√jét, amelynek éget√kemencéit a szüleim épp elkerülték, számos barátjuk és rokonuk azonban nem. Európa számomra és a korosztályom számára ezt az ellentétet hordozta: Hitlert és Goethét, Mussolinit és Dantét, Francót és Cervantest, Sztálint és Tolsztojt. Nem választhattunk, ezek így tartoztak együvé. Mégis sétálhattunk a Jardin des Plantes-ban, a prágai zsidó temet√ben, a firenzei Uffizi Palotában, a londoni Westminster apátságban, a müncheni régi képtárban, miközben azt mormogtuk: „Ó Történelem” – véres polgárháborúk, vallási üldöztetések, pestis, gyilkos diktátorok… Míg kérlelhetetlenül modern világunk egyre modernebb lett és egyre inkább megfeledkezett a történelemr√l, itt állandóság volt és nagyszer∫ség, Irving Howe, az amerikai író, kritikus szavaival élve itt volt „atyáink világa”.
3
Michael Blumenthal
Ám kik is voltak atyáink, és ha Európa valóban olyan csodálatra méltó és nagyszer∫ volt, miért kellett menekülniük? A zsidókat – így az én szüleimet is – olyan okok késztették menekvésre, amelyeket természetesen nem kell részleteznem. Az íreket az éhínség ∫zte, a németek munkát és gazdagságot reméltek, az oroszok és a lengyelek a szegénység és az üldöztetés szorítása el√l futottak, a skandinávok termékeny földekre és talán kellemesebb éghajlatra vágytak, az olaszokat magasabb bérek vonzották, a magyarok a nácik és a kommunisták uralma miatt hagyták el hazájukat. Európai atyáink sokszor épp a történelmi viszályokat, a megmerevedett osztályrendszert akarták maguk mögött hagyni, miközben abban reménykedtek, hogy a történelemmel mit sem gondoló amerikai olvasztótégelyben békére és szabadságra lelnek. És ez nemritkán be is következett. Mi, e nagyrészt sikeres exodus háládatlan leszármazottjai azonban még mindig úgy láttuk, hogy a dolgok Európában történnek. Európa a szó legjobb értelmében „el√kel√”. A karcsú, keskeny vállú, elegáns európaiak a maguk csavarta cigarettáikkal (amelyeket vezetés közben is szívnak) még küls√re is tetszet√sebbek, mint mi (legalábbis így ítéltük meg az irodalmuk, filmjeik, különc és romantikus élet∫ költ√ik alapján), és több mulatságban van részük. Voilà! L’Europe – c’est nous! Sosem éreztem magam igazán amerikainak – mondogattam gyakorta a barátaimnak odahaza. Miért is éreztem volna így? Németországból menekült szüleim németül beszéltek otthon, francia n√t vettem feleségül, és most Párizsban élek és dolgozom. Nemrégiben a (berlini rendszámú) német gyártmányú kocsimmal a magyar házam felé hajtottam, ahol egy magyar barátommal (vele németül beszélek) és a francia-amerikai fiammal (vele angolul beszélek) szoktam pihenni. Olykor a svéd szomszédommal és magyar feleségével vacsorázom (vele némi némettel és magyarral vegyített angolt használok). Ugyan miért is érezném magam amerikainak? Ha pedig nem amerikainak, akkor vajon minek érzem magam? Természetesen európainak. Ám, ahogy a jelenlegi európai helyzet fényesen bizonyítja, Európa nem egészen mi vagyunk, és nem is egészen az a nagyszer∫ kontinens, aminek magasztalták. Nidra Poller, a külföldön él√ amerikai író nemrégiben így írt cikkében (Elárult Európa: Egy külföldön él√ amerikai sirámai): „Európa ma megmutatja, miért vándoroltak ki a nagyszüleim.” Így folytatja: A Hálaadást követ√ tülekedés a bevásárlóközpontokban? Évtizedekkel ezel√tt azonnal balos megvetésemet váltotta volna ki. Ma ugyanezt a hétköznapi ember patriotizmusának tekintem. Nem, a bevásárlóközpontok nem az én világom, és nem tudok kertvárosban lakni, ám összehasonlíthatatlanul jobb, ha az emberek fogyasztásukkal hozzájárulnak a hazájuk jólétéhez, mint ha a zsidók elleni szent harcra buzdítva menetelnek Párizs utcáin, vagy magasabb béreket és rövidebb munkaid√t követelnek, meg „igazságot” Palesztínában… „A francia média a kormánnyal és az értelmiséggel karöltve a nemzeti nagyság elvesztése fölötti döbbenetet az Amerikával szembeni lenézés irányába terelgeti” – zárja cikkét Nidra Poller, utalva arra a két országra, amelynek állampolgára vagyok.
E
lvesztett nagyság. Talán épp ez a gond. A gyönyör∫ építmény, amely elrejti az omladozó bels√ valóságot, talán ez magyarázza Európa jelenlegi gyöngélkedését és a hevességet, amellyel számos állama szokásainak és intézményeinek fenntartására törekszik, noha ezek vajmi kevés távlatot jelentenek a mai világban. „Vigyázó szemetek Párisra vessétek!” – írta Batsányi nem sokkal a francia forradalom után. Ezt akár ma is írhatta volna, ma, amikor számos ismer√s zsidó család az antiszemitizmustól tartva kivándorolni készül, amikor a muzulmánok azért tüntetnek az utcákon, hogy nyilvános helyen is viselhessék fejkend√iket, amikor a francia külvárosokat egyre inkább az elkeseredettség és reménytelenség uralja, és a jobboldali szólamok Európa-szerte egyre vonzóbb alternatívát jelentenek a túl gyorsan változó világunkban elbizonytalanodottaknak és félelmekkel küszköd√knek. (Err√l az jut eszembe, amit 25 évvel ezel√tt egy zürichi jungi pszichoanalitikus mondott, amikor az új-mexikói Chaco Canyonban az anasazi indián romoknál találkoztunk: „korunkban gyorsabban változnak a dolgok, mint ahogy a lélek alkalmazkodni tud”).
4
Az én Európám
Ám ezek a bonyolult és ellentmondásos erkölcsi elvek még ma is összetartoznak: az európai hagyomány és udvariasság egyrészt, a szólamok és a gyakorlat id√nkénti barbársága másrészt. Notre-Dame és Auschwitz. (Bár jobb, ha bele sem gondolunk, mennyi rabszolgamunka árán épült fel a katedrális.) Oly korban élünk, amikor az angyali és ördögi számlájának egyenlege napról napra változik, és amikor Jozef Brodszkij megállapítása egyre találóbb: a gonosz er√k sajnálatosan sokkal hatalmasabbak a jó er√knél. Talán épp e történelmi komplexitás és ellentmondásosság miatt vált a Duna a Habsburg Birodalom idején egységes, ám nem egyértelm∫en meghatározható kultúra jelképévé, véli Földényi László. A Habsburg Birodalom – hasonlóképp a mostani kib√vített Európai Unióhoz – volt az egyetlen birodalom Európában, amelyben nem lehetett politikai egységet teremteni a nyelvi, kulturális és nemzeti egység alapján. A Duna így olyan népeket és területeket kapcsolt össze, amelyek látszólag teljességgel összeférhetetlenek voltak. A Duna, Földényi szavaival „a civilizáció és a barbarizmus, a tündökl√ értelem és a primitív ösztönök találkozó helye volt”. Miként lelhetnénk ilyen találkozó helyre ma, a jelenlegi kölcsönös bizalmatlanság és gy∫lölet európai légkörében? És ha lelnénk is, mi a valószín∫sége, hogy nem robbantja szilánkjaira egy kamasz, akibe azt a hitet nevelték, hogy a béke és a megváltás az itteninél rózsásabb túlvilágon várja, ahol a jóságos Isten egyformán tekint a gyilkosokra és a mártírokra? Vagy remélhetjük-e, mert akármilyen kilátástalannak látszik is, remélnünk kell, hogy a most megszületett „új” Európában a Duna ismét ilyen magasztos és lírai szerepet játszhat? Mert, ahogy Wallace Stevens találóan kérdezte: Mi az istenség Ha csak néma árnyakban és álmokban jelenik meg? Vasárnap reggel És valóban, mi akkor az istenség?
D
e esszém témája Európa, nem amat√r teológia. Európa, ahol egyre sokasodnak az antiszemita megmozdulások (a mai International Herald Tribune vezércikke: „A vandálok újabb sírokat gyaláznak meg”), és er√södnek az antiszemita szólamok, Európa, amely egyre kevésbé látszik képesnek és hajlandónak arra, hogy nyomába szeg√djék Amerikának, amely más hibái ellenére a multikulturalitás terén valóban sikeres. Európa, amely elkeseredetten és legtöbbször sikertelenül igyekszik fenntartani dicséretre méltó szociális ellátórendszerét, miközben próbál a modern világ gazdaságaihoz és veszélyeihez alkalmazkodni, Európa, amely minden erejével azon van, hogy… Európa maradjon. Mi lett az egykori európai álommal? A választ az 1894-ben, az akkori Habsburg Birodalom legkeletibb csücskében, Galíciában született író, újságíró Joseph Roth m∫veiben kereshetjük. „Európa lényege – nevezhetjük az európai kultúra lelkiismeretének is – akkor indult hanyatlásnak, amikor megszületett a nemzeti lét”, írta Roth 1934-ben a Wahrheitban. „Úgy is fogalmazhatunk, a patriotizmus megölte Európát… Aki a »hazáját«, a »nemzetét« mindennél jobban szereti, felmondja az európai szolidaritás iránti elkötelezettségét. […] A nemzeti hovatartozásunk feletti büszkeség tönkreteszi az európai egyetemességet.” Mit jelent akkor tehát európainak lenni az újonnan fellángoló „patriotizmus” korában, amikor eszünkbe jut Edward, Gray of Fallodon vikomtnak az els√ világháború el√estéjén tett vészjósló megjegyzése: „Európa-szerte kihunynak a fények, és nem érjük meg, hogy újra felgyúljanak”? Talán azt, ami nemrégiben velem esett meg, hogy az ember nem is bocsátkozhat a francia fels√oktatási rendszer konstruktív bírálatába anélkül, hogy ne nevezzék – mint ahogy engem nevezett egy francia kollégám – „teljesen hazugnak és idegengy∫löl√nek”, noha az egyetemek éppannyira rászorulnak a kritikára, mint a hibiszkusz a napfényre? Nem érjük meg, hogy újra felgyúljanak. Valóban baljóslatú gondolat. Épp most tértem vissza a hortenzia- és tulipánillatban fürd√ közeli Jardin du Louxembourg-ban tett sétámból. A parkban, Bartholdi eredeti Szabadságszobra, Voltaire, Rabelais, Descartes, Ronsard, George Sand, Mendès-France mellszobra köszöntött. Leginkább mégis a Medici-szök√kút tetejér√l a két szerelmesre, Acisra és Galateára féltékenyen pil-
5
Michael Blumenthal
lantó szörny, Polyphemus vonta magára a figyelmem. Egy mérges Istenre emlékeztetett, amely nem zsidó, nem keresztény, nem muzulmán, mégis talán egyszerre mindhárom, és amely dühösen tekint le Európa romantikus és virágzó múltjára. Virágok helyett bombák, szerelmes levelek helyett fenyegetés. A romantikus és intellektuális élet földre borul a szörny-élet el√tt. „A táj fölé hajolva, mint egy térkép fölé hajló tábornok, ott van az Isten” – írta Roth. „Megközelíthetetlen, mint egy tábornok, távoli, mint egy tábornok…” Ám ez még mindig Európa, dics√ségeivel és szépségeivel, keményen kiharcolt felvilágosult eszméivel, vezérl√ szellemeivel: Széchenyivel és Rousseau-val, Schillerrel és Pet√fivel, Heinével és Paul Célannal és Czeslaw Milosszal. „Mi haszna a költészetnek, ha nem ment nemzeteket vagy embereket?” – kérdezte Milosz. Ugyanebben a versben meg is felel saját magának. Válasza elevenébe vághat európainak és amerikainak egyaránt: „A hivatalos hazugságok b∫npártolója”. Európa minden költészete és m∫vészete, minden Isten felé nyújtózó építészeti kincse és történelmi m∫emléke, Amerika minden hatalma és gazdagsága sem tudott megálljt parancsolni a „hivatalos hazugságok b∫npártolójának” és az ezzel együtt járó tragédiáknak, amelyek mészárlást hoztak Irakban, etnikai tisztogatást Koszovóban, érzéketlenséget a ruandai tömeggyilkosság láttán, szakadatlan vérontást a Közel-Keleten és példa nélküli cinizmust a politikával és a nyilvánossággal szemben Amerikában. Mindeközben Európa és az egykori harmadik világ egyre jobban hasonlít egymásra, erényeikkel és gondjaikkal együtt. Budapest, ahol 1992 és 1996 között négy évig éltem, egyre nemzetközibb várossá válik, népes kínai, amerikai, osztrák, cigány és francia közösséggel. Marseille, ahol két évig éltem, egyre inkább egy észak-afrikai falura hasonlít, Berlinben, ahol egy évet töltöttem, akadnak jószerivel kizárólag törökök lakta negyedek, Párizsnak azon részén, ahol most lakom, szinte ugyanolyan valószín∫séggel hall az ember angol szót, mint franciát, míg egy, a 18. kerületben lakó barátom „Szajnai Mogadisu”-nak hívja a városnegyedét. Mit jelent vajon mindez az Európát alkotó, egykor látszólag összetartó identitásra nézve? Röviden és tömören azt, hogy ez az identitás, mint a monokulturális élet szinte mindenütt, halott, egy ma már feléleszthetetlen múlt emléke, nem pedig egy lehetséges jöv√ el√futára. Mit szóljunk Európa ellenállásához e ma már visszafordíthatatlan valósággal szemben? Hadd szóljon ismét Wallace Stevens: A végs√ nem után jön egy igen És a jöv√ világ ezen igent√l függ. A jólöltözött szakállas férfi
V
agy ahogy Rilke fogalmazott a Jardin des Plantes-ban, ahol magam is szinte naponta sétálok: „Du musst dein Leben ändern” – „Változtasd meg élted!” Van ebben persze némi szomorúság is, „számukra” és „számunkra” is. Ki nem akar állandó, megbízható értékeken és intézményeken nyugvó világot, olyan világot, amelyben a holnap legalább távolról hasonlíthat a tegnapra, és a tegnap elfogadott véleményei nem mindig válnak a holnap tilalmaivá? A történelmi léptékkel mérve kiskorú Amerikában abban a hitben n√ttem fel, ha az ember fehérb√r∫, férfi és középosztálybeli, és egyszer∫en teszi a dolgát, keményen dolgozik, tisztességesen viselkedik, és igyekszik senkinek sem ártani, az élet majd – így vagy úgy – méltóképp megjutalmazza. Mennyire gyermekinek, mennyire reménytelenül romantikusnak látszanak ma ezek az elképzelések! De ez talán menthet√ is. Európában persze, vagy legalábbis az egykori Nyugat-Európában, más értékrendszer alakult ki és uralkodott: az ember viszonylagos békében és nyugalomban sétálhat az utcán, szállhat vonatra, kortyolgathatja a kávéját egy kávéházban, vasárnaponként tiszta, világos szobában ebédelhet a családjával, aztán sétálhat a parkban, a Duna- vagy a Szajna-parton, az iskolák és az egyetemek jók és ingyenesek, és a más családi-társadalmi környezetb√l származó gyerekek nem szekálják és verik a mieinket, amikor az ember az √seit eltemeti, azok „békében nyugodhatnak”, és haláluk utáni lakhelyüket nem túrják fel és szentségtelenítik meg gy∫lölköd√k és b∫nöz√k, az ember gyermekeire hagyhatja könyvtárát, és öregségének biztosítására nem kell darabonként eladogatnia egykori történelmi kávéházakban. Szép gondolatok, ugye? Ám Yeats éleslátású jövendölése pontosabb:
6
Az én Európám
MacDonagh and MacBride And Connolly and Pearse Now and in time to be Wherever green is worn, Are changed, changed utterly: A terrible beauty is born. 1916 Húsvét
S
zörny∫ szépség született. Milyen különös és hatásos e szavak összekapcsolása: „szörny∫” és „szépség”. Franciául: Une épouvantable beauté est née, németül: Eine fürchterliche Schönheit ist geboren. Gyanítom, hogy minden európai nyelven érezhet√, ami az angol eredetiben, a szörny∫ség. Hosszasan elmélkedhetünk ezen, mert végül is mást nem is igen tehetünk. A bennünket körülvev√ er√k túlságosan hatalmasak, kiszámíthatatlanok és ellen√rizetlenek lettek, túlságosan sok erkölcstelen és történelmen kívül álló kézbe kerültek, hogy többet tehetnénk, mint hogy elmélkedünk – és fohászkodunk, hátha meghallgat bennünket valamilyen isten. Én persze a mai Európában a zsidók sorsával kapcsolatban vagyok a legérzékenyebb, mert ez az én népem, és az √ sorsuk eddig, legalábbis részben, az én sorsom is. Csakhogy mely csoport nem érzi magát veszélyben ebben a katlanban, amivé Európa mostanra vált? A törökök? A cigányok? A mohamedánok? A csavargók? A középosztály? Netán a földbirtokos nemesség? Rájuk is, Isten áldja √ket, mint például az osztrák-magyar Esterházy családra is, egy egalitáriusabb sors vár az egykori egyszer∫ „Kelet”-b√l és „Nyugat”-ból most született egyesült Európában ismét izmosodó „populisták” miatt. A European Monitoring Center on Racism and Xenophobia friss jelentése szerint „öt EU-országban emelkedett a zsidóellenes incidensek száma, és noha nem egyszer∫ általánosítani, az elkövet√k legnagyobb csoportja fiatal, elégedetlen, fehér európai”. Magyarországon még a holokauszt szó jelentése is kísérteties mellékzöngét kapott. „A holokausztot egy ördögi kisebbség követte el a magyar nép ellen.” Tömörebben: „Le a piszkos zsidókkal!” Az ember végül visszatér a saját kis nyugtalanító vagy vigasztaló valóságszeletéhez. Néhány héttel ezel√tt fiammal a francia Alpokban, az olasz határ mellett síeltem. A francia Montgenèvre-b√l a hegyek túloldalán a kis olasz Cesanáig siklottunk. Sétáltunk egyet Cesanában, olasz cappuccinót ittunk (miért nem tudnak három kilométerrel odébb a franciák is ilyen jó kávét f√zni, t∫n√dtünk hangosan), és pizzát ettünk, hagytuk, hogy elb∫völjön a hely bájossága, a kedvesség, az öreg k√épületekr√l visszaver√d√ napfény, a friss, tiszta hegyi leveg√. Egy pillanatra visszatértem a második generációs amerikai-zsidó menekült fiú álom-Európájába, a régi, civilizált, örömökkel és lehet√ségekkel teli Európába. „Mindenki, aki nem látta a háborút, azt gondolhatná, hogy ez béke”, írta Joseph Roth 1924-ben a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. És akkor alig két héttel kés√bb ott voltak a madridi vonatok, és Európa fényei ismét elhalványultak.
7
