MISKOLCI EGYETEM Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék
AZ ÉLETFOGYTIG TARTÓ SZABADSÁGVESZTÉS MÚLTJA, JELENE, JÖVŐJE SZAKDOLGOZAT
KÉSZÍTETTE:
KÁRI-KACZVINSZKY KITTI Levelező tagozat Igazságügyi igazgatási szak
KONZULENS:
DR. GULA JÓZSEF egyetemi docens
2015.JÚNIUS 1
UNIVERSITY OF MISKOLC Faculty of Law Deparment of Criminal Law and Criminology
THE PAST, PRESENT AND FUTURE OF LIFE IMPRISONMENT THESIS
MADE BY:
KITTI KÁRI-KACZVINSZKY Correspondence course
CONSULTANT:
DR. JÓZSEF GULA Reader in University
2
Az életfogytig tartó szabadságvesztés múltja, jelene, jövője Tartalomjegyzék Bevezetés ............................................................................................................................... 4 1. Szabályozási előzmények ............................................................................................ 5 1.1. Szabadságvesztés-büntetés a kezdetektől a 19. század végéig ............................... 5 1.2. A Csemegi-kódex ................................................................................................... 8 1.3. Az 1950. évi II. törvénytől az 1978. évi IV. törvényig ........................................... 9 1.3. Az 1978. évi IV. törvény ...................................................................................... 11 1.4. Az 1998. évi LXXXVII. törvény, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése ........................................................................................................................ 12 2. A hatályos szabályozás .............................................................................................. 16 2.1. Az életfogytig tartó szabadságvesztés mint kivételes büntetés ............................ 16 2.2. Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának feltételrendszere ................. 18 2.3. Életfogytig tartó szabadságvesztés találkozása határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetéssel .......................................................................................... 22 3. Az életfogytig tartó szabadságvesztés kritikája ...................................................... 24 3.1. Statisztikai adatok ................................................................................................. 24 3.2. Pszichológiai megközelítésű ellenérvek ............................................................... 27 3.3. Emberi jogi, alapjogi ellenérvek ........................................................................... 30 3.3.1. Nemzetközi gyakorlatok ................................................................................ 30 3.3.2. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata ....................................... 33 3.3.3. A Magyar László versus Magyarország ügy ................................................. 38 4. A kegyelmi eljárás új szabályozása .......................................................................... 41 5. Összegzés .................................................................................................................... 45 Felhasznált források .......................................................................................................... 48 Monográfiák, tanulmányok ............................................................................................. 48 Interneten elérhető források ............................................................................................. 50 Jogszabályok .................................................................................................................... 52 Alkotmánybírósági határozatok ....................................................................................... 52
3
Bevezetés A modern jogállami büntetések hierarchiájában a szabadságvesztés büntetés áll az élen, mely a halálbüntetés eltörlését követően központi büntetési nemmé vált, a legsúlyosabb büntetés pedig az életfogytig tartó szabadságvesztés lett. Ebben a kontextusban az életfogytig tartó szabadságvesztés „a halálbüntetés és a határozott tartamú szabadságvesztés közötti híd szerepét tölti be”.1 Az életfogytig tartó szabadságvesztés nemcsak büntetőpolitikai eszköz: a veszedelmes bűntettesek izolálását, az elrettentő példa statuálását váró közvéleménynek megfelelni akaró kormányzatok esetenként politikai eszközként is kezelik. Az Alkotmánybíróság
ugyanakkor
több
határozatában
is
deklarálta:
„alkotmányos
jogállamban az államnak nincs és nem lehet korlátlan büntető hatalma. Mégpedig azért nem, mert maga a közhatalom sem korlátlan. Az alkotmányos alapjogok és alkotmányos védelmet élvező szabadságok miatt a közhatalom csak alkotmányos felhatalmazással és alkotmányos indokkal avatkozhat be az egyén jogaiba és szabadságába.”
2
A strasbourgi
székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága több ítéletében is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a „remény nélküli”, tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, mely kizár mindenfajta felülvizsgálat lehetőséget, az Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközik. Vitathatatlan állami érdek fűződik a bűnösök megbüntetéséhez, a társadalomra legveszélyesebb elkövetők izolálásához, ez az érdek azonban nem írhatja felül a méltósághoz való jogból levezethető emberi jogokhoz és szabadságokhoz fűződő érdeket. Célkitűzésem az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés magyarországi történetének és hatályos szabályozásának bemutatása. A téma különösen aktuális, mivel az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2014 őszén véglegessé váló ítéletében komoly kritikákat fogalmazott meg a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szabályait illetően, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyar állam egyezménysértést követett el e vonatkozásban. 1 2
Nagy Ferenc (2008): A magyar büntetőjog általános része. HVG-Orac Kiadó. Budapest. 272. 11/1992. (III.5.) AB határozat
4
Dolgozatomban négy nagyobb egységből áll. Az első fejezetben a jogintézmény magyarországi történetének alakulását mutatom be. A második nagyobb egységben a hatályos szabályozást ismertetem. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazásával szemben sokan és sokféle kritikát megfogalmaztak. A harmadik fejezetben a főbb ellenérveket veszem sorra. Itt ismertetem az Emberi Jogok Európai Bíróságának a fentebb hivatkozott, Magyar László kérelme alapján lefolytatott eljárásában hozott, egyezménysértést megállapító ítéletét. A jogalkotó az egyezménysértést a kegyelmi eljárás újraszabályozásával gondolja kiküszöbölni. Dolgozatom negyedik fejezetében a kötelezően lefolytatandó kegyelmi eljárás rendelkezéseit összegzem. Kutatási módszerem a leíró-elemző módszer, mely részben a rendelkezésemre álló szakirodalom másodelemzését, részben pedig a releváns jogszabályok kritikai elemzését jelenti.
1. Szabályozási előzmények 1.1.
Szabadságvesztés-büntetés a kezdetektől a 19. század végéig
A büntetőjog a korai társadalmakban aránytalanul nagy jelentőséggel bírt a többi jogággal szemben, hiszen a társadalmi békesség, a közrend megteremtésének és fenntartásának legfontosabb eszközéül szolgált. Minden korra igaz, hogy a hatalmon lévők jelölik ki a bűncselekmények körét, és a kilátásba helyezett büntetések nemét – ez a feudális társadalmakra azonban fokozottan jellemző. A középkor egyes szakaszaiban teljesen természetes volt a háborúskodás, a mindennapi erőszakoskodás, ezért a büntetéseknek is súlyosabbaknak kellett lenniük az „általánosnál”. A büntetés célja a megtorlás és az elrettentés volt: azért szabtak ki büntetést, hogy egy múltbeli eseményt megtoroljanak („mert vétkeztek”, quia peccatum est), és azért is, hogy mind az elkövetőt, mind mindenki mást visszatartsanak a bűncselekmények elkövetésétől („ne vétkezzenek”, ne peccetur).3 Minden korszak büntetési nemeit döntően az határozza meg” – hangsúlyozza Mezey Barna –, hogy „ott és akkor mit tart a társadalom értéknek, milyen szabadságot tart becsesnek, mit vél sérthetőnek”.4 A szabadság megvonása csak ott és akkor lehet általános büntetés, ahol létezik maga a szabadság is, és arra a társadalom minden tagja értékként tekint. A feudalizmus 3 4
Béli Gábor (2009): Magyar jogtörténet. Tradicionális jog. Dialóg – Campus Kiadó. Budapest – Pécs. 166. Mezey Barna (2007). Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó. Budapest. 298.
5
idején ezek a feltételek nem álltak fenn, így a választható büntetések köre lényegében a testi fenyítésre és a megszégyenítésre korlátozódott. A jobbágyok nincstelenek, gyökértelenek voltak, esetükben a verés, a csonkítás, a halálbüntetés jöhetett szóba. Ugyanakkor – miként arra Eckhart Ferenc is felhívja a figyelmet – az úriszéki ítélkezésben igyekeztek a lehetőségekhez képest kímélni a munkaerőt, ezért a büntetések java a botozás felé tolódott el; vagyoni felelősségre vonást csak egyes időszakokban alkalmaztak a jobbágyok esetében. Az uralkodó osztály számára értéket jelentett a szabadság, őket azonban előjogaik védték a letartóztatás ellen.5 Zsigmond király uralkodása idején már ismert volt az örökös fogságra vetés, az 1453. évi második dekrétum ezt a büntetést helyezte kilátásba a káptalanok és konventek kiküldötteivel szemben, ha például a tanúvallomások során esküjük ellenére hamisan jártak el. Ezt azonban csak a vádlott elítéléséig, illetőleg az ítélet végrehajtásáig alkalmazták, mintegy előzetes letartóztatásként, habár a végrehajtás embertelen módja miatt valójában az esetek nagy részében a rab haláláig tartott.6 Egyébként azonban az államhatalomnak a szabadságvesztés-büntetés kiterjesztéséért még a 18-19. században is komoly harcot kellett folytatnia a nemesség ellenállásával szemben. A tömlöcbe vetés, vagyis a büntetési célzattal történő bebörtönzés (poena carceris) csak a 18. század második felétől vált önálló, rendes büntetéssé. A határozott tartamú szabadságvesztésre ítélteket – jobb megoldás nem lévén - a városházak, megyeházak, uradalmak nem börtön céljára szolgáló épületeiben helyezték el. Mária Terézia nevéhez fűződik az első börtön felállítása; 1773ban a Pozsony megyei Szempcen került erre sor.7 A
szabadságvesztés-büntetés
térnyerése
a
felvilágosult
abszolutizmus
büntetőpolitikájának köszönhető. A felvilágosodás eszméinek hatására ugyanis vitatni kezdték a fenyítő, testcsonkító büntetések alkalmazhatóságát: az embert olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházták fel, amelyekkel nem egyeztethető össze a kínzásra épülő büntetések alkalmazása.8 II. József büntető törvénykönyve, a Sanctio Criminalis Josephina (1787), halálbüntetés
helyett,
legsúlyosabb
büntetési
nemként
a
hajóvontatást
és
a
szabadságvesztés-büntetést szabályozta, ezek mellett már csak a verést és a 5
Mezey 2007: 298-299 Belovics Ervin – Gellér Balázs – Nagy Ferenc – Tóth Mihály (2012): Büntetőjog I. A 2012. évi C. törvény alapján. HVG-Orac Kiadó. Budapest 7 Béli 2009: 172 8 Haraszti Margit Katalin (2008): A kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európai Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tevékenységében. Acta Humana 19. évf. 2008/3. 47-63. 48. 6
6
megszégyenítést vette számba főbüntetésként. A szabadságvesztés időtartama egy hónaptól száz évig tarthatott egy bonyolult számítási rendszer szerint, fokozatai pedig a leláncolás, a legsúlyosabb, a kemény, valamint az enyhe fogság. A leláncolás ténylegesen is leláncolást jelentett: láncokkal olyan szorosan kötözték le az illetőt, hogy csak annyi helye maradjon, „amennyi a testnek legszükségesebb mozdítására kívántatik”. 9 A leláncolásra ítéltet „nyilvánvaló például” évente megverték. A legsúlyosabb fogságban a delikvenst a derekára rögzített vasabronccsal és arra szerelt lánccal korlátozták a mozgásában; ha indokolt volt, fegyelmezési célzattal további vasakkal terhelhették. Élelme kenyér és víz, fekhelye puszta deszka volt; látogatókat egyáltalán nem fogadhatott. A kemény fogságra ítélt „csak” könnyű lábvasakat kapott a bokájára, élelme ugyancsak víz és kenyér volt, hetente kétszer azonban kaphatott fél font húst. Az enyhe fogság az előzőekhez képest valóban enyhének tekinthető: az elítélt könnyű biztonsági láncot kapott a bokájára, a tömlöc igazgatójának engedélyével látogatókat is fogadhatott.10 Az említett hajóvontatás ugyanakkor gyakorlatilag egyenértékű volt a halálbüntetéssel: halálig, vagyis életfogytig tartó szabadságvesztésnek-büntetésnek számított. Hazánkban 1783 és 1789 között alkalmazták ténylegesen, ez idő alatt 1100 elítéltből 721 meghalt. Az esetleges túlélőket fenyítőházba (domus correctoria) helyezték át.11 A Sanctio Criminalis Josephina Ausztriában 1803-ig hatályban maradt, Magyarországon, bár az 1790-91. évi országgyűlés hatályon kívül helyezte, hatása et követően is fennmaradt: a Deputatio Juridica, az 1795. évi büntetőkódex-javaslat kizárta az életfogytig tartó elzáratást, és magától értetődőnek vette a szabadságvesztés-büntetés főbüntetési státuszát.12 A polgári átalakulás egyik nyilvánvaló hozadéka az is, hogy a társadalom értékként kezd tekinteni a szabadságra, a szabadság megvonásának pedig már komoly súlya van, valódi büntetésként tekintenek rá. Fokozatosan megjelentek a szabadságvesztés differenciálására irányuló szabályok, és ebben az árnyaltabb, arányosságra törekvő rendszerben a határozott tartamú szabadságvesztés-büntetés vált meghatározóvá a határozatlan, a hosszan tartó, valamint az életfogytiglan mellett. Az életfogytiglan egyre inkább halálbüntetésről kegyelem folytán átváltoztatott büntetési nemmé vált. A belga büntető kódex életfogytiglani vagy tíz évtől húsz évig terjedő kényszermunkát határozott 9
Mezey 2007: 360 Ibid. 11 Mezey Barna (2005): A hosszú tartamú szabadság-büntetés a joghistóriában. Börtönügyi Szemle 2005/2. 2-6. 3. 12 László Zsuzsanna (2008): Örökké tartó rabság. Az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés hazai szabályozásának egyes momentumai. Börtönügyi Szemle. 2008/3. 57. 10
7
meg, az angol életfogytiglani vagy háromtól huszonöt évig terjedő büntető szolgaságot, a németeknél pedig az életfogytiglani mellett az egy évtől tizenöt évig terjedő fegyház biztosította az arányosítás lehetőségét.13 Magyarországon az 1843. évi – Deák-féle – büntetőjogi törvényjavaslat is ezeket a trendeket követte: életfogytiglani és határozott ideig tartó rabságot, valamint fogságot különböztetett meg. A javaslatból (bár azt az 1843-44. évi országgyűlésen az alsótábla elfogadta) politikai és anyagi okokból kifolyólag nem lett törvény, ám a bírói praxisra hatást gyakorolt: a bíróságok egyre ritkábban szabtak ki halálbüntetést, és éltek a szabadságvesztés-büntetés differenciálásának lehetőségével.14
1.2.
A Csemegi-kódex
A Csemegi-kódex (az 1878. évi V. törvénycikk) szabályozta elsőként az életfogytig tartó szabadságvesztést, gyilkosság, a gyújtogatás súlyosabb eseteit, a ragályos betegséggel szándékos terjesztésének legsúlyosabb eseteit, az erőszakos nemi közösülést, a felségsértést, a rablást és hűtlenséget pönalizálta ezzel a büntetéssel. Szankciórendszere ismerte a halálbüntetést is, a határozott ideig tartó szabadságvesztés pedig a kettőtől tizenöt évig terjedő fegyházat jelentett.15 Ami az életfogytiglant illeti, a kódex lehetővé tette az átváltoztatást, illetőleg a feltételes szabadságra bocsátást, csak a külföldi elítélteket és egyes visszaeső kategóriákat vett ki a kedvezmény alól. Már az 1843-as törvényjavaslat is tartalmazta, a Csemegi-kódex pedig törvényerőre emelte azt a fontos szabályt, hogy az életfogytiglanig elítélteket ugyanolyan feltételek mellett kell őrizni, mint a határozott idősöket, értve ez alatt az azonos ruházatot, a munkáltatást, a közös elhelyezést.16 Mezey Barna statisztikákat is közöl, eszerint 1896-ban az összes fegyházbüntetésre ítélések száma 2109 volt, ebből életfogytiglanra 32 személyt (1,5 százalék) ítéltek, 15 évig terjedő „súlyos időtartamra” pedig 109-et (5,1 százalék). 1896-ban összesen öt halálos ítéletet hoztak, 1902-ben már csak egyet. Ugyanebben az évben az életfogytiglanra ítéltek száma 13 (1,1 százalék), a 10-től 15 évig terjedő fegyházra ítéltek száma 75 (6,4 százalék) volt. A századforduló környékén viszonylagos állandóságot, illetve némi csökkenést mutat az életfogytiglani és a hosszú idős szabadságvesztés-büntetések száma, a fogházak és az 13
Mezey 2005: 5 Ibid. 15 László 2008: 58 16 Mezey 2005: 6 14
8
elzárások száma pedig látványosan növekszik (1896-ban az összes fogházra ítélt száma 4100, 1903-ban 14 989).17 Fontos azt is kiemelni, hogy a kiegyezés utáni országos fegyintézeti hálózat fejletlen
volt,
nem
álltak
rendelkezésre
büntetés-végrehajtási
célokra
alkalmas
intézmények. A Csemegi-kódex hatályba lépésével (1880) egyidejűleg ezért nagyszabású börtönépítési program indult, melynek eredményeképpen állították fel 1883-ban a szegedi királyi kerületi börtönt, 1886-ban a soproni fegyintézetet, 1896-ban a budapesti országos gyűjtőfogházat.18 A 20. század legelején Európa-szerte általánossá vált a visszaeső bűnözőkkel szemben a határozatlan tartamú szabadságvesztés-büntetés. Hazánkban ezt a megoldást az 1913. évi XXI. törvénycikk alkalmazta először, a dologház fogalmával kombinálva, ezt követően az 1928. évi X. törvénycikk szigorított dologház címen rendelkezett határozatlan tartamú szabadságvesztésről. Míg az 1913-as törvény tartalmazott bizonyos garanciális elemeket, addig az 1928. évi már nem: a törvényi minimum három év volt, felső határt azonban nem szabtak meg. Így a határozatlan időtartamú szabadságvesztés-büntetés akár életfogytiglan is tarthatott.19 Azt éppenséggel nem lehet mondani, hogy csak elvétve alkalmazták volna a jogintézményt: az 1930-as évek második felében évi 120-150 elítélt került szigorított dologházba, és az ott fogvatartottak összlétszáma éves szinten 500-600 fő körül mozgott.20 A második világháborút követően a politikai cél a jogrend helyreállítása és a számonkérés feltételeinek megteremtése volt. Az 1945-ben létrehozott népbírósági jog a – Csemegi-kódexben szabályozott – fegyház és börtön mellett a kényszermunka-büntetést, illetőleg (rövid ideig) az internálást alkalmazta. 1947-től kezdődően az igazságügyi kormányzat azt a felfogást képviselte, hogy a büntetés-végrehajtás nem lehet az állam számára ráfizetéses, ezért a fogva tartás fő céljává a munkáltatás vált.21
1.3.
Az 1950. évi II. törvénytől az 1978. évi IV. törvényig
17
Mezey 2005: 6 Lőrincz József (2014): A magyar börtönügy fénykora 1880-tól 1913-ig. Börtönügyi Szemle. 33. évf. 2014/1. 15-22. 17-18. 19 Mezey 2005: 6 20 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése III. kötet , Igazságügyi Minisztérium Budapest, 1985. 229. 21 Lőrincz József – Nagy Ferenc (1997): Börtönügy Magyarországon. BVOP. Budapest. 37-38. 18
9
Az 1950. évi II. törvény (Btá.)22 a halálbüntetés mellett bevezette az egységes, nemek és fokozatok nélküli szabadságvesztést (börtönt), mely vagy életfogytig, vagy határozott ideig tartott. A határozott idejű börtön leghosszabb tartama tizenöt év, legrövidebb tartama harminc nap.23 Életfogytiglan esetén lehetőség volt feltételes szabadságra bocsátásra. A törvény ugyanakkor úgy rendelkezett, hogy ha az életfogytig tartó börtönre ítélt büntetésének végrehajtása alatt újabb bűntettet követ el és halálbüntetést nem szabnak ki, őt fegyelmi büntetésben kell részesíteni, ezenfelül a bíróság a feltételes szabadságra bocsátásnak a törvényben meghatározott legkorábbi időpontját az elítéltre nézve legfeljebb öt évvel elhalaszthatja.24 Az 1961. évi Büntető Törvénykönyv megalkotását megelőzően komoly szakmai viták folytak abban a kérdésben, hogy van-e még létjogosultsága az életfogytig tartó szabadságvesztésnek. A többségi álláspont szerint ez a jogintézmény betöltötte rendeltetését, nevelési szempontok egyáltalán nem igazolják, nincs helye egy „szocialista büntető-kódexben”, emiatt aztán a Btk. nem is vette át.25 Bár humánusnak tűnik ez a hozzáállás, némiképp árnyalja a képet az a körülmény, hogy a törvény a társadalmi tulajdont károsító, különösen nagy kárt okozó vagyon elleni bűncselekményeket (lopás, csalás, sikkasztás, hűtlen kezelés), ha az elkövetés bűnszövetségben vagy visszaesőként történt, tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel vagy halállal rendelte büntetni.26 Idővel
azonban
problémaként
jelentkezett
az,
hogy
a
legsúlyosabb
bűncselekmények elkövetői esetében nem volt valós lehetőség a büntetés egyéniesítésére.27 Erre tekintettel az 1971. évi 28. tvr. visszaállította az életfogytiglant, lényegében azokra a bűncselekményre, amelyek esetében a Btk. a halálbüntetést is lehetővé tette.28 Az indokolás szerint a kivételes jellegű halálbüntetés és tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés között túlságosan nagy a távolság, és ez elzárja a bíróságoktól a lehetőségét annak, hogy differenciáljanak a büntetéskiszabás során. A másik érv, amellyel az életfogytiglan visszaállítását magyarázták, a társadalom védelme, az általános prevenció volt. Az indokolás szerint „amikor a büntetési célokra figyelemmel indokoltnak látszik az elkövető végleges kirekesztése a társadalomból, de nem kizárt az átnevelés lehetősége 22
1950. évi II. törvény a büntetőtörvénykönyv általános részéről 1950. évi II. tv. 32. § (1) bekezdés 24 1950. évi II. törvény 62. § (1) bekezdés 25 Hagymási Kornélia (2009): Végtelen idő a rácsok mögött... - avagy mennyire van ma létjogosultsága Magyarországon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek, Börtönügyi Szemle 2009/2. 61-76. 65. 26 Sárkány István (1993): Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztésről. Főiskolai Figyelő 1993/3-4. 373. 373 – 386. 27 Sárkány 1993: 374 28 1971. évi 28. törvényerejű rendelet a Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről 23
10
sem”, csakis „ez az intézmény nyújt kielégítő megoldást”.29 A jogszabály rendelkezése szerint a halálbüntetés kegyelemből életfogytig tartó vagy húsz évig terjedő szabadságvesztés büntetésre változtatható át.30 Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt pedig akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha a szabadságvesztésből legalább tizenöt évet, halmazati büntetés esetén legalább húsz évet kitöltött és alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. 31 A törvényerejű rendelet indokolása arra mutatott rá, hogy ha az elítéltnek jogi lehetőség hiányában nincs reménye a szabadulásra, akkor a „büntetési cél megvalósulása problematikus”.32 A Sárkány István által közölt statisztikai adatok azt mutatják, hogy a gyakorlatban a bíróságok csak a legritkább esetben szabtak ki életfogytiglani szabadságvesztés-büntetést. 1973-ban 3, 1974-ben 6, 1975-ben 5, 1976-ban pedig 8 ilyen tartalmú ítélet született, kivétel nélkül emberölés (vagy kísérlete) miatt indított ügyben.33
1.3.
Az 1978. évi IV. törvény
Az 1978. évi IV. törvény – a halálbüntetést követő második legsúlyosabb büntetési nemként – fenntartotta az életfogytig tartó szabadságvesztést, arra hivatkozással, hogy ennek hiányában nem lenne átmenet a határozott ideig tartó szabadságvesztés és a halálbüntetés között. Az indokolás szerint a határozatlan tartamú szabadságvesztésbüntetés alkalmazásának célja „az átnevelés reményének fenntartása mellett az elkövető végleges izolálása a társadalom védelme érdekében”.34 Az életfogytiglaniból feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját ez a Btk. húsz évben határozta meg, összefüggésben azzal a rendelkezéssel, mely szerint a határozott tartamú szabadságvesztés legfeljebb húsz év.35 Ha az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt újabb bűncselekményt követett el, a törvény nem zárta ki őt a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből, ehelyett (bírói mérlegelés alapján) a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának elhalasztására kerülhetett sor (legfeljebb öt évvel lehetett ezt elhalasztani).36 29
Nagy Ferenc (2010): A magyar büntetőjog általános része. HVG-Orac Kiadó. Budapest. 276. 1971. évi 28. tvr. 4. § 31 1971. évi 28. tvr. 8. § 32 Sárkány 1993: 374 33 Sárkány 1993: 375, 378 34 Sárkány 1993: 375 35 Ibid. 36 1978. évi IV. tv. 47. § (4) bekezdés 30
11
1990-ben az Alkotmánybíróság nagy horderejű döntést hozott: a 23/1990. (X.31.) számú határozatában kimondta, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes, mivel „az élethez és az emberi méltósághoz való jog minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga”, a magyar államnak pedig elsőrendű kötelessége, hogy e jogot tiszteletben tartsa és védje.37 A halálbüntetés eltörlését követően, 1993. május 15-én lépett hatályba a Btk. második novellája (II. Bn.), mely fenntartotta ugyan az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt feltételes szabadságra bocsátásnak a lehetőségét, ám a feltételeket megváltoztatta. Eszerint az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha a szabadságvesztés-büntetése időtartamát kitöltötte, és alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. A feltételes szabadságra bocsátás időpontját a bíróság határozza meg az ítéletben; ennek legkorábbi időpontja tizenöt és huszonöt év közötti lehet. Az egyik változás a korábbi szabályozáshoz képest tehát az volt, hogy az elítélt nem húsz, hanem akár már tizenöt év elteltével is élvezhette a feltételes szabadság kedvezményét. A másik újítás szerint pedig a bíróságnak az ítéletben kellett rendelkeznie a feltételes szabadság legkorábbi időpontjáról. Így megszűnt a bizonytalanság, az elítélt „előre tervezhet”, hiszen már a büntetés megkezdésekor tisztában volt azzal, hogy jó magaviselete esetén mennyi idő múlva kerülhet szabadlábra. A második büntetőnovella által bevezetett szabály szerint, ha az életfogytiglanra ítéltet a végrehajtás ideje alatt határozott időtartamú szabadságvesztésre ítélik, akkor az újabb szabadságvesztés nem hajtható végre, ehelyett a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának elhalasztásáról dönthet (a 15 és 25 éves időkeret figyelembe vételével). Az életfogytiglanra ítélt akkor veszíthette el a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték.38
1.4.
Az 1998. évi LXXXVII. törvény, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés jogintézményét az 1998. évi LXXXVII. törvény iktatta be büntetőjogunkba.39 Az 1999 márciusától hatályos rendelkezés szerint életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a feltételes 37
23/1990. (X.31.) AB határozat Blaskó Béla (1993): A második büntetőnovelláról. Főiskolai Figyelő 1993/3-4. 354-372. 359-360. 39 1999. március 1-jén lépett hatályba a tész-re vonatkozó szabályozás. 38
12
szabadságra bocsátásról a bíró kétféle módon rendelkezhetett: vagy meghatározta a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Ez utóbbi esetben az elítélt csak végrehajtási kegyelem útján szabadulhatott.40 Ha a bíróság nem zárta ki a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, annak legkorábbi időpontját húsz évben, olyan bűncselekménynél pedig, amelynek a büntethetősége nem évül el, harminc évben állapíthatta meg. A legkésőbbi időpontra nézve a törvény nem tartalmazott semmilyen rendelkezést, azt a bíróság – mérlegelés alapján – akár harminc évet meghaladóan is megállapíthatta.41 További szigorítást jelentett, hogy a „három csapás” néven közismertté vált 2010. évi LVI. törvény az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket halmazatban elkövetők esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. E szigorításokra egy olyan időszakban került sor, amikor Nyugat-Európában éppen egy ellentétes irányú tendencia kezdett el kibontakozni: kriminológusok, gyakorló büntetőjogászok egyre nagyobb csoportjai helyezkedtek arra az álláspontra, hogy a tényleges életfogytiglan emberi jogi és/vagy emberiességi szempontok miatt kifogásolható. „A hazai szabályozás” – mutat rá Tóth Mihály – „ezekre az aggályokra nem volt különösebben fogékony. Alaptörvényünk (noha a halálbüntetés tilalmáról hallgat) alkotmányos szintre emelte a ’tész’ alkalmazhatóságát.”42 A „három csapás” bevezetésére irányuló törvényjavaslat indokolása mindenesetre arra hivatkozott, hogy „a 2010. évi országgyűlési választásokon megnyilvánuló egyértelműi választói akarat arra kötelezi az Országgyűlést, hogy a választási programokban megfogalmazott és a választók által támogatott büntetőpolitikai intézkedések lehető leghamarabb törvényerőre emelkedjenek. Ilyen büntetőpolitikai intézkedés az Egyesült Államok több tagállamában, vagy a szomszédos Szlovákiában már bevezetett, Magyarországon ’Három csapás’ néven ismertté vált törvény, amelyet több százezer állampolgár aláírásával is támogatott.”43 A törvény nem közvetlenül az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályait módosította, hanem a személy elleni erőszakos bűncselekményeket sorozatban elkövető bűnismétlők büntetésének jelentős szigorítását tűzte ki célul. Az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések körében az életfogytig tartó szabadságvesztés 40
1978. évi Btk. 47/A. § (1) bekezdés, 66. § c) pont 1978. évi Btk. 47/A. § (2) bekezdés 42 Tóth Mihály (2012): A büntetőjogi jogkövetkezmények. In: Belovics Ervin – Gellér Balázs – Nagy Ferenc – Tóth Mihály (2012): Büntetőjog I. A 2012. évi C. törvény alapján. HVG-Orac Kiadó. Budapest. 409. 43 T/8875. Btk.-t módosító javaslat (Lázár János – Répássy Róbert Fidesz – Magyar Polgári Párt) http://www.parlament.hu/irom38/08875/08875.pdf 41
13
kiszabását tette kötelezővé azokban az esetekben, amikor az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekménny büntetési tételének felemelt felső határa a húsz évet meghaladja, vagy törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető. Ezen túlmenően pedig kötelezővé tette a bíróságok számára halmazati büntetés kiszabása esetén is az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó szabályok szerint a büntetési tétel felső határának kétszeresére emelését, illetve a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását, ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább három a Btk.-ban meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény.44 A rendelkezés már a bevezetésekor kritikák kereszttüzébe került. Nagy Ferenc például úgy vélekedett, hogy az „jogalkotási abszurd”, a büntetőjogi törvényhozás „elrettentő példája”.45 Itt szükséges szólni az Alkotmánybíróság 23/2014. számú, 2014. július 15-én kihirdetett
határozatáról.46
A
Fővárosi
Ítélőtábla
egyik
büntetőtanácsa
bírói
kezdeményezéssel élt egy konkrét ügyben, kérve az 1978. évi Btk. 85. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, illetve az adott ügyben történő alkalmazási tilalom kimondását. A Fővárosi Ítélőtáblának tehát a „három csapás” alkalmazhatóságával, a halmazati büntetésként kötelezően kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztéssel, illetve annak alkotmányosságával kapcsolatban merültek fel kétségei. Az eljáró bírák szerint a régi Btk. 85. § (4) bekezdése ellentétes az Alaptörvénnyel, rendelkezései emellett „nem egyértelműek, és pontosan nem kiszámíthatók”; (…) a szabályok lehetőséget teremtenek arra, hogy egyes elkövetők ugyanolyan bűncselekmény miatt lényegesen eltérő büntetőjogi fenyegetettséggel nézzenek szembe attól függően, hogy ügyüket egy eljárásban, vagy különböző eljárásokban bírálják-e el”.47 Az az elkövető ugyanis, akinek a harmadik személy elleni erőszakos bűncselekményét más eljárásban bírálják el, kedvezőbb ítéletre számíthat, az pedig, akinek ugyanazon eljárásban tárgyalják mindhárom ilyen jellegű ügyét, azt a bíró mérlegelés nélkül életfogytig tartó szabadságvesztésre köteles ítélni.48 Mindezek mellett pedig sérti a jogbiztonság követelményét, hogy a bírónak az egyéniesítés, a büntetéskiszabási szempontok vizsgálata 44
2010. évi LVI. törvény; Pallagi Anikó (2014): A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetőpolitika szemszögéből. Belügyi Szemle 62. évf. 2014/2. 75-98. 87-88. 45 Nagy Ferenc (2014): Alkotmányosan megkérdőjelezhető szabályokról az új Btk. kapcsán. In: Hack Péter – Koósné Mohácsi Barbara (szerk.): Emberek őrzője. Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2014. 129-136. 133. 46 23/2014. (VII. 15.) AB határozat 47 Ibid. Indokolás I. pont (3) 48 Ibid.
14
nélkül kell döntenie. A Fővárosi Törvényszék tanácsa egy másik ügyben lényegében azonos tartalmú indítványt nyújtott be, azzal a különbséggel, hogy a régi Btk. vonatkozó szakasza mellett már a 2012. évi Btk. 81. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének a megállapítását is kérte, az időközben hatályba lépő új (ám lényegét tekintve változatlan tartalmú) szabályozásra tekintettel.49 Az Alkotmánybíróság a két bírói kezdeményezést egy eljárásban vizsgálta, azonban hangsúlyozta, hogy az ügy tárgya nem a „három csapás”, hanem „a halmazati büntetés súlyosításával összefüggő jogszabályi rendelkezések alkotmányosságának vizsgálata”.50 Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a korábbi szabályozáshoz képest 2012. évi Btk. pontosította a jogintézményt, szűkítette alkalmazhatóságát, és meghatározott esetekben engedi a büntetés korlátlan enyhítését. Ettől függetlenül azonban mind a két indítvánnyal támadott törvényhely úgy rendelkezik, hogy a bűnhalmazatban lévő cselekményeket egy eljárásban kell elbírálni, ebben a kérdésben nem talált a taláros testület eltérést a két szabályozás között.51 Márpedig – mutatott rá az Alkotmánybíróság – az, hogy két vagy több bűncselekmény elbírálására egy vagy több eljárásban kerül, számos, különböző jellegű tényezőtől függ (például attól, hogy a hatóságoknak mikor jutnak tudomására az egyes elkövetések, vagy célszerűnek találják-e az ügyek egyesítését stb.), és ez akár véletlenszerűen, esetlegesen is alakulhat. Ebből pedig az következik, hogy a véletlenszerűen, esetlegesen alakuló eljárásjogi helyzeten múlik az, hogy egy legalább három személy elleni erőszakos bűncselekményt elkövető terhelt kötelező jelleggel életfogytiglani
szabadságvesztést,
vagy
ennél
kedvezőbb
büntetést
kap.
Az
Alkotmánybíróság szerint ez a helyzet alaptörvény-ellenes, éspedig azért, mert a jogalkotó nem teremtette meg az összhangot a vonatkozó büntető anyagi és eljárási szabályok között.52 49
Ibid. Indokolás I. pont (8) A régi Btk. támadott rendelkezése: „85. § (4) bekezdés: Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három a 137. § 17. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint bármelyik bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.” A 2012. évi Btk. támadott rendelkezése: „81. § (4) bekezdés: Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Ha azonban e törvény Általános Része lehetővé teszi, a büntetés korlátlanul enyhíthető.” Ibid. Indokolás III. pont (26) 51 Ibid. Indokolás III. pont (46) 52 Ibid. Indokolás III. pont (50)-(54) 50
15
Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés
kötelező
alkalmazása
mennyiben
felel
meg
az
Alaptörvény
rendelkezéseinek. A testület álláspontja szerint az, hogy a jogalkotó a többszörös bűnelkövetőket súlyosabb büntetéssel kívánja fenyegetni, legitim cél, és az is elfogadható lehet, ha a büntetéskiszabás körében orientáló, vagy éppen kötelező jellegű törvényi rendelkezéseket fogalmaz meg. Mindennek azonban van egy jelentős korlátja: alkotmányosan igazolható cél érdekében kell történnie. Márpedig – mutat rá az Alkotmánybíróság – e kritériumnak sem a régi, sem a 2012. évi Btk. vizsgált tényállása nem felel meg, ugyanis egyik sem teszi azt lehetővé, hogy a bíró az elkövetett bűncselekményt a tényleges súlya és az eset összes körülménye alapján mérlegelje, és egyéniesítve szabjon ki büntetést. Az alaptörvény-ellenesség tehát ebben a vonatkozásban is megállapítható. A testület ezért a kifogásolt rendelkezések megsemmisítéséről döntött, illetve arról, hogy azok az alkotmánybírósági határozat közzétételét követő naptól nem alkalmazhatók.53
2. A hatályos szabályozás 2.1. Az életfogytig tartó szabadságvesztés mint kivételes büntetés Hatályos büntetőjogunkban a szabadságvesztés a legáltalánosabb büntetési nem.54 Tartamát tekintve lehet határozott tartamú vagy határozatlan, életfogytig tartó. Ez utóbbi esetében a határozatlansági mozzanat abban ragadható meg, hogy a büntetés az elítélt élete végéig is tarthat, ennek időpontja pedig bizonytalan. Az életfogytig tartó szabadságvesztés kivételes jellegű büntetésnek tekinthető, mivel a Btk. Különös Részének büntetési tételeiben soha nem szerepel önállóan, mindig csak vagylagosan, a határozott ideig tartó szabadságvesztés mellett. Kivételessége abban is megnyilvánul – mutat rá Polt Péter –, hogy „a feltételes szabadság kizárása mellett kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmas a halálbüntetés kiváltására, hiszen az elkövető kikerül a társadalomból, és elvileg soha többé nem kerül vissza”.55 Más szakirodalmi álláspontok ettől eltérő álláspontra helyezkedve azt vallják, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés a halálbüntetés eltörlésével sem vált kivételes büntetéssé. „Kivételes büntetési nem az új Btk. büntetési
53
Ibid. Indokolás III. pont (60)-(66) Btk. 34. § (1) bekezdés 55 Polt Péter (2013): Új Btk. kommentár. 2. kötet. Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó. Budapest. 29. 54
16
rendszerében nincs. A szabadságvesztés egységes büntetési nem, és ennek egyik lehetséges fajtája az életfogytig tartó szabadságvesztés. (…) A halálbüntetés eltörlése nem indokolhatja általában véve a büntetéskiszabás rendszerének az enyhülés irányába történő elmozdulását.”56 Az életfogytig tartó szabadságvesztés nem jelenti azt, hogy az elítéltet személyi szabadságától az élete végéig minden esetben megfosztják. Ugyanis – miként azt Blaskó Béla megfogalmazza – „annak reális esélye, hogy az ilyen elítélt büntetésre ítélt elkövető is szabadulhat, ha nem is ’rövid távon’, de mindenképpen perspektívát jelenthet számára a társadalomba való visszatérésre”.57 A feltételes szabadságra bocsátásról a bíróság ítéletében kétféleképpen rendelkezhet: vagy meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja. A következő ábra a szabadságvesztés törvényi rendszerét szemlélteti.
szabadságvesztés
életfogytig kiszabott
feltételes szabadság kizárásával
határozott időre kiszabott
feltételes szabadság megengedésével
felfüggeszthető
végrehajtandó
1. ábra: A szabadságvesztés rendszere a Btk. alapján. Forrás: Belovics et al. 2012: 401
A Btk. az elkövető huszadik életévében határozza meg azt az életkort, amely felett helye lehet életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabásának. Főszabályként elmondható, hogy a büntetés-végrehajtási fokozatot a bíróság az ítéletben határozza meg a törvényi keretek között, az egyéniesítés szabályait is figyelembe véve. Az egyéniesítés ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy a bíróság indokolt esetben – 56 57
Blaskó Béla (2013): Magyar büntetőjog. Általános rész. Rejtjel Kiadó. Budapest – Debrecen. 440. Ibid.
17
a bűncselekmény tárgyi súlyára, a bűnösség fokára, az elkövető társadalomra veszélyességére, valamint egy egyéb enyhítő és súlyosító körülményekre tekintettel – egy fokozattal enyhébb vagy egy fokozattal szigorúbb végrehajtási fokozatot határozhat meg. Erre azonban az életfogytig tartó szabadságvesztés nincs lehetőség, azt mindenképpen fegyházban kell végrehajtani.58 Indoka e rendelkezésnek az, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben kiszabható büntetés, amellyel „a bíróság azt juttatja kifejezésre, hogy a büntetés céljainak az elérése érdekében az elkövető társadalomból való végleges kirekesztése szükséges”.59
2.2. Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának feltételrendszere Az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdése szerint „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki”. A következő táblázat azt szemlélteti, hogy mely esetekben rendelhető el életfogytig tartó szabadságvesztés.
Alapesetben
Minősített esetben
népirtás
hadikövet elleni erőszak
emberiesség elleni bűncselekmény
emberölés
apertheid
kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények
védett személyek elleni erőszak
emberrablás
nemzetközi
szerződés
által
tiltott emberkereskedelem
fegyver alkalmazása egyéb háborús bűntett alkotmányos
rend
rombolás erőszakos hazaárulás
megváltoztatása ellenség támogatása
fogolyzendülés
terrorcselekmény
jármű hatalomba kerítése közveszélyokozás nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés
58
Btk. 34. § (2) bekezdés Gellér Balázs József (2008): A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános tanok. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest. 319. 59
18
zendülés elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak
2. ábra: Bűncselekmények, melyek esetében életfogytig tartó szabadságvesztés szabható ki. Forrás: Belovics et al. 2012. 412-413
Amennyiben a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját legalább huszonöt, legfeljebb negyven évben állapítja meg. 60 A törvény tehát a korábbi Btk.-tól eltérően huszonöt évben határozza meg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, ennek indoka az, hogy a szabadságvesztésbüntetés generális maximumát is felemelték. A feltételes szabadság időtartama legalább tizenöt évig tart.61 A törvény meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkésőbbi időpontját is, melyet az átlagos emberi élettartamot figyelembe véve, negyven évben állapít meg. Új, garanciális szabály az, mely szerint a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját években kell meghatározni, mégpedig az ítélet meghozatalakor. Ezáltal tervezhetővé, beláthatóvá válik az elítélt számára, hogy – döntően a büntetés végrehajtása során tanúsított magatartása függvényében – mikor bocsátható el legkorábban a szabadságvesztésből.62 A Btk. meghatározza azoknak a bűncselekményeknek a körét, amelyek miatt a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a feltételes szabadságra bocsátás
lehetőségét
kizárhatja.
A
felsorolás
taxatív,
a
listán
nem
szereplő
bűncselekmények esetében nem szabható ki tényleges életfogytiglan. A következő bűncselekmények miatt kerülhet sor tényleges életfogytiglanra:63 A bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárhatja az alábbi bűncselekmények miatt:
60
Kiszely Pál tanulmányában arra mutat rá, hogy a negyven év maximálása abban az értelemben előrelépésnek tekinthető, hogy jelenleg (2013) két olyan elítélt is van a hazai büntetés-végrehajtási intézetekben, akik esetében a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját 50 évben határozták meg. Továbbá, a Szegedi Fegyház és Börtönben tíz fölött van azon elítéltek száma, akik esetében negyven év afölötti időben állapította meg a bíróság a felülvizsgálat legkorábbi időpontját. Ez – a kiszabott büntetés tartamára, illetve az elítélt életkorára tekintettel - az érintettek csaknem mindegyike esetében azt jelenti, hogy a szabadulásra gyakorlatilag semmi remény nincsen. Kiszely Pál (2013): Merre tovább, magyar életfogytiglan? Az extrém hosszú ítéletek végrehajtásának tapasztalatai a Szegedi Fegyház és Börtönben. Börtönügyi Szemle 2013/1. 47-51. 51. 61 Btk. 43. § (1) - (2) bekezdések 62 Blaskó 2013: 440-441 63 Btk. 44. §
19
népirtás emberiesség elleni bűncselekmény apartheid hadikövet elleni erőszak súlyosabban minősülő esetei védett személyek elleni erőszak nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása egyéb háborús bűntett emberölés súlyosabban minősülő esete emberrablás súlyosabban minősülő esete emberkereskedelem súlyosabban minősülő esete alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása rombolás súlyosabban minősülő esete fogolyzendülés súlyosabban minősülő esete terrorcselekmény jármű hatalomba kerítése súlyosabban minősülő esete közveszély okozása súlyosabban minősülő esete zendülés súlyosabban minősülő esete elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak súlyosabban minősülő esete, ha azt személy vagy dolog elleni erőszakkal követik el.
Korábban már láthattuk, hogy összesen 22 bűncselekmény esetében merülhet fel az életfogytig tartó szabadságvesztés, ezek közül csak négy esetben nem vonható el a szabadulás esélye,64 a többi bűncselekménynél pedig csak akkor, ha azokat személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el. Egyet kell értenünk Tóth Mihállyal, aki szerint némileg logikátlan a szabályozás, hiszen egyes bűncselekmények (emberölés, emberrablás, fogolyzendülés stb.) súlyosabban minősülő eseteit említi, ám e bűncselekmények alapesetében életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is lehetőség. Szintén nehezen értelmezhető a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el” fordulat, ugyanis a felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem is követhető el másként, mint személy és/vagy dolog elleni erőszakkal. Ezekben az esetekben – mutat rá Tóth Mihály – a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el” 64
Az említett négy eset a következő: kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények (Btk. 176. § (3) bekezdés, 177. § (2) bekezdés, 179. § (3) bekezdés), ellenség támogatása (Btk. 260. § (1) bekezdés), hazaárulás (Btk. 258. § (2) bekezdés), valamint nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés (Btk. 326. § (5) bekezdés).
20
kitétel indokolatlan, „feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a jogalkotó érdemi korlátozással élne”.65 Meghatározott esetekben nincs mérlegelési lehetősége a bíróságnak, az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények elkövetőit ki kell zárni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből a Btk. 44. § (2) bekezdése alapján. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét ki kell zárni, ha az elkövető erőszakos többszörös visszaeső, VAGY a fentebb felsorolt bűncselekményt bűnszervezetben követte el.
A fentieket összegezve levonható a következtetés, hogy a döntési folyamatot a büntetés kiszabása során a fokozatosság jellemzi. A bírónak – a büntetési nem vagylagosságából fakadóan – előbb abban a kérdésben kell döntenie, hogy határozott tartamú (tehát tíztől húsz évig terjedő) vagy életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést tart indokoltnak.66 Ez alól kivételt képez a Btk. 90. § (2) bekezdése. Eszerint az erőszakos többszörös visszaesők esetében az e minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedik. Amennyiben pedig a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladja, vagy a törvény szerint az újabb bűncselekményre életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabható, az elkövetőre életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.67 Második lépésként az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén arról kell döntenie a bírónak, hogy lehetővé teszi-e a feltételes szabadságra bocsátást. Ez alól kivétel a Btk. 90. § (2) bekezdése szerinti eset, ahol a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásáról maga a törvény rendelkezik.68 Amennyiben a bíró ítéletében nem zárja ki a feltételes szabadság lehetőségét, úgy – harmadik lépésként – abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy hány év múltán kerüljön sor annak megvizsgálására 65
Tóth 2012: 414 A korábbiakban már ismertettem a 23/2014. (VII.15.) AB határozatát, melyben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk. 81. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenes, ezért azt a hatálybalépésére, 2013. július 1-jére visszaható hatállyal megsemmisítette. Jelenleg tehát a Btk. 90. § (2) bekezdésében meghatározott esetben kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabni. 67 Az erőszakos többszörös visszaesők esetében az enyhítő szakasz alkalmazásának nincs helye, azonban a törvény az Általános Részben meghatározott esetekben (például korlátozott beszámítási képesség) a korlátlan enyhítést lehetővé teszi. Btk. 90. § (3) bekezdés 68 Btk. 44. § (2) bekezdés a) pont 66
21
(legkevesebb 25, legfeljebb 40 év elteltével). A feltételes szabadság tartamát pedig legalább 15 évben kell meghatározni, felső határt a törvény nem határoz meg.
2.3. Életfogytig tartó szabadságvesztés találkozása határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetéssel A törvény részletesen szabályozza az életfogytig tartó szabadságvesztés és egy újabb végrehajtandó szabadságvesztés találkozásának eseteit. 45. §
(1) bek.
(2) bek.
a
az
szabadságvesztés
ideje
ideje
határozott
életfogytig
végrehajtás
a
tartó
alatt
feltételes
határozott
elkövetés az
elítélés a következmény
szabadságvesztést
szabadság
kiszabó
elhalasztása
ítélet ELŐTT
a szabadságvesztés
életfogytig
feltételes
tartó
szabadság alatt
tartamáig
szabadságvesztést kiszabó ítélet ELŐTT (3) bek.
határozott
végrehajtás alatt
végrehajtás
a
alatt
feltételes szabadság elhalasztása a szabadságvesztés tartamáig, de legalább 5,
legfeljebb
20
évre (4) bek.
(5) bek.
határozott határozott
végrehajtás alatt
feltételes
a
szabadság alatt
feltételes
feltételes
feltételes
szabadság
szabadság alatt
szabadság alatt
megszüntetése és elhalasztása a szabadságvesztés tartamáig,
22
de legalább 5,
legfeljebb
20
évre (7) bek.
életfogytig tartó
nem bocsátható feltételes szabadságra (ha pedig azt tölti, megszűnik)
3. ábra: Jogkövetkezmények az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek újabb elítélése esetén. Forrás: Belovics et al. 2012: 415
Ennek megfelelően az (1) és (2) bekezdés az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés előtt elkövetett bűncselekmény miatti végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés jogkövetkezményeire vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza, azaz abban az esetben, ha az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása előtt elkövetett bűncselekmény miatt az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés végrehajtása előtt elkövetett bűncselekmény miatt az abból történt feltételes szabadságra bocsátás idején ítélik végrehajtandó szabadságvesztésre akkor a bíróság a feltételes szabadság legkorábbi időpontját a határozott tartamú végrehajtandó szabadságvesztés időtartamáig elhalasztja. A (3), (4) és (5) bekezdés értelmében amennyiben az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt elkövetett bűncselekmény miatt az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt elkövetett bűncselekmény miatt az abból történt feltételes szabadságra bocsátás idején ítélik végrehajtandó szabadságvesztésre, az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztésből történt feltételes szabadságra bocsátás
alatt
elkövetett
bűncselekmény
miatt
ítélik
végrehajtandó
szabadságvesztésre, akkor a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a határozott tartamú szabadságvesztés tartamáig, de legalább öt, legfeljebb húsz évvel elhalasztja. Ha az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának elhalasztására az (1), (2), (4) vagy (5) bekezdése szerinti 23
határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés miatt kerül sor, úgy a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a (6) bekezdés értelmében a határozott ideig tartó szabadságvesztésbe beszámított előzetes fogva tartás, valamint házi őrizet idejének figyelembe vételével kell megállapítani. A (7) bekezdés tartalmaz rendelkezést arra az esetre, amikor két életfogytig tartó szabadságvesztés
„találkozik”
szabadságvesztésből
történő
egymással. feltételes
Ha
az
szabadságra
elítéltet
az
életfogytig
bocsátása
alatt
tartó
elkövetett
bűncselekmény miatt ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik, akkor a bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja. A törvény kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, ha az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt elkövetett bűncselekmény miatt ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik. Ha az elítélt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélését követően, annak végrehajtása alatt újabb olyan súlyos bűncselekményt követ el, amely miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, akkor a feltételes szabadságra bocsátás szubjektív feltételei eleve hiányoznak.69
3. Az életfogytig tartó szabadságvesztés kritikája 3.1. Statisztikai adatok Magyarországon európai viszonylatban rendkívül magas a fogvatartotti ráta, ráadásul – miként a következő táblázat is szemlélteti – a tendencia növekvő. Nemzetközi kutatások arra mutatnak rá, hogy a fogvatartottak magas száma a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség magas fokával áll összefüggésben. Emellett pedig rendszerint azokban az államokban nagy a börtönpopuláció, amelyekben a polgárok a kevésbé bíznak a jogrendben, az igazságszolgáltatás működésében.70
2003-2005
2009-2010
2011-2012
Ausztria
106
103
104
Dánia
70
71
74
69
Blaskó 2013: 443-444 A finn Lappi-Seppala véleményét hivatkozza: Nagy Ferenc (2013): Gondolatok a hosszú tartamú szabadságvesztésről ls az európai börtönnépességről. Börtönügyi Szemle 2013/1. 1-16. 15. 70
24
Franciaország
123
94
87
Magyarország
164
153
173
Németország
96
87
83
Oroszország
550
598
508
Ukrajna
416
330
336
4. ábra: Fogvatartotti ráta néhány európai országban (2003-2012). Forrás: Nagy 2013: 1471
A felülvizsgálati idővel életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, továbbá a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottak ítéleteinek végrehajtására jelenleg a Szegedi Fegyház és Börtönben kerül sor. Az intézmény statisztikái is azt mutatják, hogy az elmúlt három évtizedben egyre fokozottabban nőtt az ilyen jellegű büntetésre ítéltek száma: 1981-ben 80, 1985-ben 122, 1988-ban 147, 1998-ban 171, 2005ben 174, 2012-ben pedig 191 elítélt töltötte jogerős életfogytiglani büntetését.72 1993 és 2012 között az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélések évenkénti átlaga 14,25 volt (1993: 3, 1994: 17, 1995: 9, 1996: 21, 1997: 16, 1998: 9, 1999: 12, 2000: 13, 2001: 9, 2002: 10, 2003: 22, 2004: 22, 2005: 10, 2006: 14, 2007: 16, 2008: 9, 2009: 15, 2010: 25, 2011: 11, 2012: 22). 1996 és 2012 között ez az átlag 15,0, míg 2003 és 2012 között 16,6 volt.73 A növekvő tendencia tehát érzékelhető. A nem tényleges (tehát felülvizsgálható) életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltő elítéltek száma (a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának adatai szerint) a következőképpen alakult az elmúlt években: 2009-ben 226, 2010-ben 237, 2011-ben 242, 2012-ben 249, 2013-ban 274, 2014-ben 276 fő.74 Dinamikus emelkedés figyelhető meg a jogerősen tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek számát tekintve; a következő táblázat ezt szemlélteti. Év
Jogerősen tész-re ítéltek (fő)
2010
16
2011
19
71
Nagy Ferenc (2013): Adatok és gondolatok az európai börtönnépességről. Börtönügyi Szemle 2013/1. 1316. 14. 72 Kiszely 2013: 48 73 Nagy Ferenc (2014): A szabadságelvonással járó szankciókról az új Btk.-ban. Börtönügyi Szemle 33. évf. 2014/4. 1-27. 10. 74 Ibid.
25
2012
25
2013
29
5. ábra: Jogerősen tész-re ítéltek száma a BVOP adatai alapján, 2010-2013. Forrás: Nagy 2014b: 10
A szabadságvesztés-büntetés – lényegéből adódóan – számos ponton sérti az elítélt alapjogait. Ezek az alapjogsérelmek azonban nem állnak ellentétben az alkotmányos büntetőjog alapelvével, hiszen legitim célt szolgálnak. Emellett pedig nem sértik a szükségesség-arányosság kritériumát sem, mert a jogerős bírói ítéletben kiszabott szabadságvesztés-büntetés arányban áll az elérni kívánt céllal (speciális és generális prevenció), és az ennek érdekében okozott alapjogsérelemmel.75 Az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés kiszabását, illetve a tartamát tekintve három csoportra oszthatók Európa országai. Az első csoport államai csak a határozott tartamú szabadságvesztést alkalmazzák. Ide tartozik Horvátország, Norvégia, Portugália, Spanyolország. A második csoportba tartozók büntetőjoga ismeri a határozatlan időtartamú szabadságvesztést, az ilyen büntetésre ítéltek azonban meghatározott hosszabb vagy (viszonylag) rövidebb idő letelte után szabadulhatnak. Az európai országok nagy többsége ezt a megoldást követi: hosszabb idő (20-30 év) letelte után szabadulhatnak az elítéltek például Bulgáriában, Csehországban, Franciaországban, Lengyelországban, Romániában, ennél rövidebb idő (10-15 év) után van lehetőség a feltételes szabadulásra Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Görögországban, Németországban, Svédországban. Kisebbségben vannak azon országok, melyek büntetőjoga kizárja a feltételes szabadság lehetőségét: Anglia és Wales mellett hazánk is ebbe a körbe tartozik.76 Aligha vitás: az életfogytig tartó szabadságvesztés legneuralgikusabb pontja a tényleges életfogytiglan. Az elmúlt évtizedben egyre erősödött nemzetközi szinten is az az álláspont, miszerint a tész-t nem indokolják szakmai (büntetés-végrehajtási) okok, ellenben antihumánus, és emberi jogokat sértő büntetés. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel
szembeni
érvek
sokfélék,
a
továbbiakban
pszichológiai, majd pedig a jogi természetű álláspontokat összegzem.
75 76
Juhász Zoltán (2005). Jog a reményhez. Fundamentum. 2005/2. 88-91. 88. Tóth 2012: 409
26
a
legfontosabb
3.2. Pszichológiai megközelítésű ellenérvek A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kritikusai szerint fontos vizsgálni azt, hogy melyek e büntetési forma pszichés hatásai a fogvatartottakra nézve. A nemzetközi kutatások az állandósult bizonytalanságban látják a legfőbb problémát. Az elítéltek a sorsukról döntést hozó hatalmat (akár a bíróságot, akár a büntetés-végrehajtási szerveket) elidegenedettnek érzékelik, és a velük szemben támasztott elvárásokat torzítottan értelmezik, ez pedig szinte elkerülhetetlenül szorongást és/vagy agresszivitást vált ki belőlük. Az idő monotóniája, a „vég nélküli” büntetés tudata kilátástalanságot, reményvesztettséget eredményez, a „minden mindegy” hozzáállás következtében pedig megnő annak a valószínűsége, hogy a fogvatartottak rendkívüli eseményeket kövessenek el. További büntetéstől nem kell tartaniuk, ezért egyes elítéltek könnyen érezhetik azt, hogy már semmit sem veszíthetnek, ez pedig erőszakos cselekedetekre sarkallhatja őket.77 Ugyanígy az is elképzelhető, hogy az elítéltek kiábrándultakká válnak, eluralkodik rajtuk a depresszió, és önmaguk ellen fordulnak. A kilátástalanság az elítéltek személyiségének széthullásához vezethet, egy idő után már a legminimálisabb együttműködés sem várható el a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltektől.78 Számos kutatás folyt a hosszú időtartamú szabadságvesztés pszichológiai hatásainak felmérésére. Ezek közül is az egyik legnagyobb hatású a Durham-i egyetem longitudinális vizsgálata, melyet az 1970-es években folytattak. A kutatók cáfolták azt a hiedelmet, mely szerint a hosszú tartamú szabadságelvonás az intelligencia leépüléséhez vezet, ehelyett arra a következtetésre jutottak, hogy a hosszú börtönbüntetés – komplex hatásrendszerével – képes arra, hogy a verbális intelligencia deficitet legalább részben korrigálja. A személyiségváltozók elemzése ugyanakkor azt mutatta, hogy a hosszú idős fogvatartottak
introvertáltabbak
voltak,
mint
a
rövidebb
időre
bebörtönzöttek,
ellenségesebbekké váltak, és hajlamosabbak arra, hogy ezt az ellenségességet önmaguk, vagy mások ellen fordítsák. Az introvertálódás főleg abban nyilvánul meg, hogy csökken a szociális aktivitásuk, feladataikat rutinból végzik, döntésképtelenné válnak még a legegyszerűbb ügyekben is. A hosszú idős büntetések a külső kapcsolatok lazulásával, megszakadásával járnak, a vizsgált egyik legmegdöbbentőbb tanulsága az volt, hogy ez a
77
Matovics Csaba (2009): A Szegedi Fegyház és Börtön hosszúidős speciális rezsimű (HSR) körletének működési tapasztalatai. Börtönügyi Szemle 2009/2. 99-108. 101. 78 Wirth Béla (2006): Az életfogytig tartó szabadságvesztésről – a reményhez való jog, Bírák Lapja 2006/2. 68-74. 72.
27
megkérdezett elítéltek felét egyáltalán nem zavarta. Az attitűdmérés az önértékelés csökkenését, valamint a munka iránti attitűdök negativizálódását jelezte.79 A hazai vizsgálatok részben alátámasztották a Durham-i eredményeket. Az 1980-as években a hosszú idősök körében folytatott felmérés kimutatta, hogy a büntetési idő növekedésével a teljesítmény csökken, az elítéltekre egyre inkább jellemző a neurotikusság, az introvertáltság, a gyenge énerő. Vannak ugyanakkor pozitív következményei is a hosszú büntetési időnek, így például erősödik a viselkedés kontrollja; az már más kérdés, hogy ez nem önkontrollt jelent, hanem egy merev, külső kontrollt. A vizsgálatok rendre azt mutatják, hogy a nem életfogytiglanra ítéltek körében megtalálható az alkalmazkodás két szélsőséges típusa, a konformista és az alulkontrollált. Ezzel szemben a hosszú idősöknél ez a két szélsőséges típus eltűnik; a jelenséget leginkább a szociálpszichológiai kényszerrel szokták magyarázni. Az elítéltek az extrém hosszú együttlét során kikényszerítik egymástól a kontrollált és a köreikben elfogadhatónak számító viselkedésmódokat. Ebben a speciális közegben, ahol mindenki hosszú távra kénytelen túlélési stratégiát kidolgozni, éppen úgy nem tűrik el a konformizmust, a túlzott alkalmazkodást a felügyelet elvárásaihoz, mint ahogy a kontroll nélküli viselkedést sem.80 A Szegedi Fegyház és Börtönben 1993-1994-ben indult az a kutatás, melynek során egy tíz éves időszakon keresztül vizsgálták, miként hat a hosszú idős fogva tartás az elítéltek személyiségére.81 2005-ben egy tudományos tanácskozáson Csóti András, a Szegedi Fegyház és Börtön igazgatója összegezte az eredményeket. A legnagyobb problémaként azt jelölte meg, hogy a tényleges életfogytiglanra ítéltek körében általános a reményvesztettség, a kilátástalanság érzése. „Az, akinek van feltételese, soha nem mondja számban, hogy mennyi ítéleti idő még a letöltendő, nem mondja, hogy 30 év, 40 év, vagy mennyi, azt mondja, hogy 4 Olimpia, 3 Világbajnokság, 2 Európa-bajnokság, és már kint is vagyok.”82 Számukra azonban van legalább valami kapaszkodó, egy biztos igazodási pont, ezzel szemben a tényleges életfogytiglanosok számára csak a reménytelenség, a „semmit sem veszthetőség” érzése marad.83 79
Boros János – Csetneky László (2002): Börtönpszichológia. Rejtjel Kiadó. Budapest. 106-107. Boros - Csetneky 2002: 109-110 81 A kutatócsoport egyik tagja (Boros János BVOP Kutatás-szervezési Osztály akkori vezetője) is leismeri, hogy bár a minta, amelyet megvizsgáltak, egyértelműen pozitív változást mutatott a vizsgált tényezők tekintetében – ám a tapasztalt pozitív személyiségváltozás okai többfélék lehetnek. Így például, az elítélt oldaláról nézve: nyilvánvaló, hogy az a fogvatartott, aki „túl akarja élni” a hosszú börtönéveket, kénytelen alkalmazkodni a viszonyokhoz, kénytelen magát alávetni az intézmény rendjének, szabályainak. Lsd. Boros János 2005: 22. 82 Csóti András (2005): A magyar börtönügy új kihívása: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. Börtönügyi Szemle 2005/2. 25-28. 28. 83 Ibid. 80
28
Az Országos Kriminológiai Intézet (továbbiakban: OKRI) két munkatársa, Solt Ágnes és Antal Szilvia, 2008-ban empirikus kutatást folytatott 149, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott bevonásával, akik közül kilenc volt tényleges életfogytiglanra ítélt.84 A kérdőíves felmérés – egyebek mellett – kitért arra is, miként változott a börtönévek alatt az elítéltek mentalitása, önképe.85 A válaszadók nagy része (42 százalék) saját bevallása szerint a börtönben töltött évek alatt magának valóbb, befelé fordulóbb lett; kiábrándultak az emberi kapcsolatokból, bizalmatlanokká váltak mások irányában. A megkérdezett közel fele csendesebbé, visszafogottabbá, 46 százalékuk komorabbá vált. Azoknak, akik 15 évnél kevesebb időt töltöttek börtönben, alig több mint fele vélte úgy, hogy kiegyensúlyozottabbá vált, a többiek labilisabbá lettek a börtönévek alatt, ezzel szemben a 15 évnél többet börtönben töltők 65 százaléka vallotta azt magáról, hogy kiegyensúlyozottabbnak érzi magát. A kutatók szerint ez azzal magyarázható, hogy a kiegyensúlyozottság inkább beletörődést, elfáradást, feladást jelent, sem mint harmóniát és lelki békét. Az emberek a hosszú börtönévek alatt „elmagányosodnak, magukba zárkóznak, a külvilág felé az elvárásaik egyre apadnak, s mindennek következtében megtörten és kiábrándultan egyfajta tompaságba, közönybe zuhannak”. 86 A vizsgálati eredmények egyértelműen azt mutatták, hogy a börtönévek előrehaladtával egyre inkább romlik a fogvatartottak mentálhigiénés állapota. Ezt a megállapítást azok a válaszok is alátámasztják, amelyeket az elítéltek arra a kérdésre adtak, hogy börtönéveik alatt lelkileg megerősödtek-e, avagy inkább meggyengültek. A 10 évnél kevesebb időt börtönben töltöttek 30 százaléka azt vallotta, hogy lelkileg meggyengült, míg a 15 évnél többet ült emberek közel fele ismerte el, hogy lelkileg kevésbé terhelhető. A börtönben töltött évek számával együtt nő az önagresszióra való hajlam: az első nyolc évben az elítéltek egytizede kísérelt meg bevallottan öngyilkosságot elkövetni, addig a 15 évnél többet bent töltők közel egynegyedéről mondható el ugyanez. Az öngyilkosságra való hajlandóság szoros összefüggést mutat azzal, mennyire sikerült fenntartania az elítéltnek a külső kapcsolatait. Azoknak, akik nem kíséreltek meg öngyilkosságot, csaknem 40 százalékát, azoknak viszont, akik megkísérelték már, alig negyedét látogatják rendszeresen.87 Az életfogytiglanos elítéltek közel egytizede nem tart semmilyen kapcsolatot a külvilággal, egyötödük csak egy vagy két emberrel ápol kapcsolatot, közel 84
Solt Ágnes (2009): Az életfogytig tartó szabadságvesztés empirikus vizsgálata. Börtönügyi Szemle 2009/2. - 77-98. 78. 85 A vizsgálatba bevont életfogytiglanosok egyharmada 15 évnél többet ült már börtönélete során, több mint egyharmaduk 6-10 éve ül megszakítás nélkül, 35 százalékuknak több mint 20 éve van hátra az ítélete szerint. 86 Solt 2009: 92 87 Solt 2009. 92-93
29
egyharmaduk a megelőző egy évben egyetlen látogatót sem fogadott, további egyharmaduk nem beszélt senkivel az elmúlt hónapban.88 2011-ben a Solt – Antal kutatópáros újabb longitudinális felmérést kezdeményezett a Szegedi Fegyház és Börtönben, ám ezúttal csak tész-eseket vontak/vonnak be a vizsgálatba: az Országos Parancsnoksággal kötött megállapodás alapján tíz éven keresztül látogatják a tényleges életfogytiglanra ítélteket, és három-öthavonta felvesznek mindegyikőjükkel egy-egy 30-120 perces interjút. A kutatók célja részben az extrém hosszúságú fegyházbüntetés hatásainak feltérképezése, másrészt pedig az esetleges prevenciós beavatkozási lehetőségek feltárása.89 Miként azt a fentebb ismertetett kutatásai is mutatják, az OKRI vállaltan a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés ellenzőinek táborába tartozik. Nagy László, az Intézet osztályvezető-helyettese egy 2009-es sajtótájékoztatón úgy foglalt állást, hogy a tész „szembemegy a civilizált európai országok megoldásaival”, ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy nem az életfogytig tartó szabadságvesztés jogintézményét ellenzik, hanem azt, ha az ilyen büntetésre ítéltek esetében kizárják a felülvizsgálat lehetőségét. Ez a megoldás – hangsúlyozta Nagy László – „a halálbüntetés farizeus módozatának tekinthető, amely szembefordul az alkotmányos elvekkel és a modern európai civilizált kriminálpolitika szemléletével”. Az ugyanis „erősen vitatható, hogy a bíróság milyen alapon képes véglegesen megjósolni egy emberi sorsot, amely által egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul kizárja a személyiségváltozás esélyét”.90
3.3. Emberi jogi, alapjogi ellenérvek 3.3.1. Nemzetközi gyakorlatok A ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés kritikusainak egy másik csoportja arra hivatkozik, hogy egy ilyesfajta büntetés elidegeníthetetlen emberi jogokat sért, mindenféle jogi alap nélkül korlátozza az emberi méltósághoz való jogot, s mint ilyennek, nincs helye egy jogállamban.91 Juhász Zoltán ezzel kapcsolatosan utal arra, hogy alapvető jog – mint amilyen a személyi szabadsághoz fűződő jog is – csakis oly módon 88
Solt 2009: 88-89 Antal Szilvia – Solt Ágnes (2013): A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetésre ítéltek longitudinális vizsgálata. Börtönügyi Szemle 2013/1. 65-70. 65. 90 MTI: Kriminológusok szerint elfogadhatatlan a tényleges életfogytiglan szabályozása. 2009.02.09. http://www.jogiforum.hu/hirek/19959 91 Juhász 2005: 88 89
30
korlátozható, hogy az nem érinti az alapjog lényeges tartalmát, hiszen az az „alapvető jog kiüresedéséhez vezetne”.92 A lényeges tartalmat érintő alapjog-korlátozás semmiféle állami, társadalmi érdekre hivatkozó indokkal nem menthető. Márpedig, a tész nemcsak korlátozza az elítélt személyes szabadságát, hanem attól véglegesen meg is fosztja, ez a korlátozás tehát – érvel Juhász – alapvető jog lényeges tartalmát érinti, és nem áll arányban sem a társadalom védelmével, sem az általános és speciális prevencióval.93 Az európai államok – a halálbüntetés alkalmazásától eltekintve – gyakorlatilag szabadon dönthetnek arról, milyen büntetéseket és intézkedéseket vezetnek be és tartanak fenn jogrendszerükben. Nemzetközi jogi dokumentumok nem tiltják kifejezetten a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 10. cikk (3) bekezdésében foglalt rendelkezéséből azonban – mutat rá Szemesi Sándor – levezethető a tész tilalma. Eszerint „a büntetésvégrehajtási rendszerben olyan bánásmódot kell alkalmazni, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és a társadalomban való beilleszkedésük elősegítése”.94 E cikkhez kapcsolódóan fogadta el 1992-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága a 21. számú Általános Kommentárt (General Comment), melynek lényege szerint egyetlen büntetési rendszernek sem lehet kizárólagos célja a megtorlás, hiszen biztosítani kell az elítélt reszocializációját is. Márpedig, egyet kell értenünk Szemesi Sándorral: aligha felel meg ennek a követelménynek az a büntetési rendszer, mely már az ítélethozatalkor törvényileg kizárja az elítélt későbbi szabadon bocsátásának a lehetőségét.95 Igaz ugyan, hogy az Európa Tanács dokumentumaiban foglaltak nem keletkeztetnek nemzetközi jogi kötelezettséget a tagállamok számára, ám mégis sokatmondó az a tény, hogy az 1970-es években több európai országban is sor került az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetésre ítélt személyekkel való bánásmód alapelveinek felülvizsgálatára. Ezek közül is kiemelendő Németország és Olaszország, ahol is az alkotmánybíróság állást foglalt e büntetés alkotmányszerűsége kérdésében.96 1974-ben
az
olasz
Alkotmánybíróság,
1977-ben
a
német
szövetségi
Alkotmánybíróság – azonos elvi alapon – kimondta: a jogállamiság elve megköveteli, hogy 92
Juhász 2005: 88 Juhász 2005: 88-89 94 Szemesi Sándor (2014): Az élet(fogytig) értelme – a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés jogszerűsége az Emberi Jogok Európai Bírósága legújabb gyakorlatában. In: Igazság, ideák és valóság. Tanulmányok Kardos Sándor 65. születésnapja tiszteletére. Debreceni Egyetem ÁJK. Debrecen. 346-362. 349. 95 Szemesi 2014: 349 96 Bán Tamás (1998): A tényleges életfogytiglani büntetés és a nemzetközi emberi jogi egyezmények, Fundamentum 1998/4. 119-127. 125. 93
31
az elítéltnek konkrét és realizálható esélye legyen arra, hogy egy későbbi időpontban visszanyerhesse a szabadságát. Ha ezt törvény vagy hatósági döntés kizárja, úgy azzal az emberi méltóság lényeges tartalmát sérti, hiszen elveszi az elítélttől a reményét annak, hogy valaha is szabadlábra kerülhet. Nagyon fontos megállapítás az is (és ennek jelentőségére a jelenlegi magyar megoldás értékelésénél még visszatérek), hogy „a kegyelem intézménye az alkotmányos követelmények teljesítéséhez önmagában nem elegendő”.97 Az olasz alkotmánybíróság mindezeken túlmenően még azt is kimondta, hogy nem összeegyeztethető az alkotmánnyal az olasz büntető törvénykönyv azon rendelkezése sem, mely alapján, ha a feltételes szabadságra bocsátott elítélt megsérti a feltételes szabadság feltételeit, és ezért a büntetése letöltésének folytatását rendelik el, elveszíti azt a jogát, hogy a jövőben kérelmezhesse a feltételes szabadságra bocsátását.98 Abban a kérdésben, hogy miként lehet megítélni a tész-nek az európai standardokhoz való viszonyát, az Európa Tanács szervei által elfogadott ajánlások és határozatok, illetőleg a strasbourgi ítélkezési gyakorlat szolgál támpontul. Az Európa Tanács bűnügyi problémákkal foglalkozó európai bizottsága (CDPC) 1974-ben tette közzé jelentését, melyben arra mutatott rá, hogy „valakit életfogytiglan bebörtönözni a szabadulás reménye nélkül, embertelen büntetés”, továbbá „senkit sem szabad megfosztani a szabadulás reményének lehetőségétől”. 99 A másik fontos dokumentum az Európa Tanács Miniszterek Bizottságának (1976) 2 számú ajánlása, mely a hosszú tartamú szabadságvesztésre ítélt személyekkel való bánásmód elveit összegzi. Ennek lényege szerint az életfogytiglanra ítéltek esetében is biztosítani kell meghatározott idő (8-14 év) letöltése után az elítéltek helyzetének felülvizsgálatát, melynek ki kell terjednie arra, hogy a feltételes szabadságra bocsátásuk engedélyezhető-e, továbbá, ezt a felülvizsgálatot a későbbiekben is rendszeresen időközönként meg kell ismételni.100 Az Európa Tanács Rec (2003) 22 számú ajánlása szerint a tagállamoknak az életfogytig tartó szabadságvesztést töltő elítéltek esetében is biztosítaniuk kell a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács Rec (2003) 23 számú ajánlása pedig azt mondja ki, hogy az államok kötelesek olyan körülményeket teremteni az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során is, melyek alkalmasak arra, hogy a
97
Juhász 2005: 89 Szemesi 2014: 353 99 Bán 1998: 125 100 Bán 1998: 122 98
32
fogvatartottak „integrálódni tudjanak a társadalomba és szabadulásuk után törvénytisztelő életmódot tudjanak folytatni”.101 Meg
kell
említeni
az
Európa
Tanács
keretében
megalkotott
Európai
Börtönszabályokat; e kódex 6. pontja értelmében „a fogvatartás ügyét úgy kell kezelni, hogy az megkönnyítse a szabadságuktól megfosztott személyeknek a szabad társadalomba történő visszatérését”.102 Ezzel szorosan összefügg az is, hogy az Európa Tanács égisze alatt működő Kínzás Elleni Bizottság (CPT) több vizsgálata alkalmával is kimondta: embertelen bánásmódnak minősül az, ha az elítéltnek nincs reális reménye a szabadulásra.103
3.3.2. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata Az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) 3. cikke értelmében senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Általánosságban elmondható, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés alkalmazása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét, ezt az EJEB több ítéletében is leszögezte. Az világosan látszik, hogy a strasbourgi bíróság gyakorlata (ebben a kérdésben is) fokozatosan alakult, finomodott az elmúlt években, évtizedben. A jelenlegi álláspont szerint az embertelen bánásmód kérdését abban az esetben tartják vizsgálhatónak, ha egy adott ország jogrendszere nem biztosít jogi és/vagy tényleges lehetőséget, mely alapján az ilyen ítélet felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető. Tény, hogy mindezidáig az EJEB nem mondta ki konkrétan, hogy mikor kell első alkalommal felülvizsgálni a szabadlábra bocsátás lehetőségét, ám az eddigi ítéletek utalnak arra, hogy az az elfogadható, ha erre húsz-huszonöt év elteltével sor kerül. Kotalla Hollandia elleni ügyében a német állampolgár kérelmezőt a holland bíróságok háborús bűncselekmények miatt 1948-ban halálra ítélték, 1951-ben ezt a büntetést – kegyelemből – életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. 1977-ben benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy az életfogytig tartó büntetése kiszabásakor nem határozták meg azt a végső időpontot, amíg börtönben kell maradnia, és a holland jog nem biztosít arra lehetőséget, hogy bíróságtól vagy más szervtől kérje ennek
101
Helsinki Bizottság (2009): Alkotmánybírósági indítvány jogszabály megsemmisítésére. 2009.3.05. http://helsinki.hu/wp-content/uploads/MHB_ABinditvany_tesz.pdf 102 Szemesi 2014: 349 103 Szemesi 2014: 350
33
meghatározását, emiatt pedig olyan bizonytalanságban és szorongásban él, ami kegyetlen büntetésnek minősül. A panaszos ekkor már rossz egészségi állapotban volt (agyvérzés miatt gyakorlatilag elveszítette a beszédkészségét, járni csak mankóval tudott), a strasbourgi szervek azonban arra a döntésre jutottak, hogy az állam csak abban az esetben sérti meg az Egyezmény 3. cikkét, ha az elítéltet nem részesíti megfelelő orvosi ellátásban és kezelésben. Mivel Kotalla panaszos megfelelő egészségügyi ellátásban részült, ezért az Egyezmény-sértés nem volt megállapítható. Ezen túlmenően Strasbourg úgy foglalt állást, hogy nyilvánvalóan célszerű, hogy az államok rendszeresen és (lehetőleg) törvényileg meghatározott eljárásban megvizsgálják a szabadon bocsátás lehetőségét, az azonban az Egyezmény egyetlen cikkéből sem olvasható ki, hogy „az életfogytiglani büntetésre ítélt személyt fel kellene jogosítani annak kezdeményezésére, hogy valamely illetékes hatóság vizsgálja
meg
a
büntetés
hátralévő
részének
elengedését,
csökkentését
vagy
felfüggesztését”.104 A ciprusi állampolgárságú Kafkarist 1989-ben életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtották. A büntetés megkezdésekor hatályban volt börtönszabályzatok szerint Cipruson az életfogytig tartó szabadságvesztés a gyakorlatban legfeljebb húsz éves elzárást jelentett. 1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a szóban forgó börtönszabályzatokat, kimondva, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés a helyes értelmezés szerint ténylegesen az elítélt élete végéig tart. Ennek alapján az életfogytiglanra ítéltek csakis köztársasági elnöki kegyelem esetén szabadulhatnak. Kafkaris ezt követően fordult az EJEB-hez, és döntően azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés „elviselhetetlen bizonytalansággal és szorongással” jár számára. Az EJEB ekkor még arra az álláspontra helyezkedett, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés
–
természetéből
adódóan
–
mindig
tartalmaz
több-kevesebb
bizonytalansági elemet, és az, akit ilyen büntetésre ítélnek, bizonyosan tud arról, hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. A 3. cikkel kapcsolatban arra mutatott rá a Bíróság, hogy nem állapítható meg az Egyezmény-sértés akkor, ha az állam jogi lehetőséget és tényleges gyakorlatot is biztosít annak érdekében, hogy az ilyen büntetés felülvizsgálható legyen. Azt, hogy egy ország milyen formában biztosítja ezt a felülvizsgálati lehetőséget (elnöki kegyelem, vagy más megoldás révén) az EJEB nem
104
Bán 1998: 123-124
34
vizsgálta. A Bíróság Kafkaris kérelme tárgyában azt állapította meg, hogy ennek a követelménynek Ciprus jogrendszere mind de jure, mind de facto megfelel.105 Azt azonban, hogy szemléletváltozás érlelődik a strasbourgi testületen belül, jól érzékelteti az, hogy a belga bíró, Francoise Tulkens átfogó különvéleményt írt az ítélethez, s ehhez négy további bíró is csatlakozott. A különvélemény lényege szerint a ciprusi jogrendszer csak korlátozott mértékben biztosítja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek számára. Tény, hogy a korlátozott lehetőség önmagában nem egyezménysértő. „Abban az esetben azonban” – fejti ki Tulkens bíró –, „ha a szabadulási kilátások mértéke csak növeli az ebben a büntetésben egyébként is benne rejlő bizonytalanságot, az ehhez társuló szorongást, akkor konkrét esetben felmerül, hogy de facto nincs esély a szabadulásra. A de facto ugyanis azt kell jelentse, hogy igazi, valódi lehetősége van az elítéltnek a szabadulásra.”106 A különvélemény szerint azonban Kafkaris kérelmező esetében nem erről volt szó. Tulkens bíró ugyanakkor felvetette azt is, hogy a büntetés kiszabásával kapcsolatos korrekciós intézmények, mint amilyen a kegyelmi döntés is, nem alkalmazhatók önkényesen. „Ha egyszer nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt elfogadást nyert, hogy a büntetéssel szembeni legitim követelmény az, hogy szolgálja az elítélt reintegrációját, akkor az ezt a célt veszélyeztető szabadságvesztési forma embertelen és megalázó bánásmódot testesíthet meg.”107 Tulkens bíró és a különvéleményhez csatlakozók a fenti okfejtést követően arra a következtetésre jutottak, hogy a vizsgált ügyben a kérelmezőnek nem volt „tényleges és kézzelfogható” kilátásra a szabadlábra kerülésre, ezáltal pedig megvalósult a 3. cikk sérelme.108 Angliában és Walesben a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélheti ez elkövetőt. 2002-ig a belügyminiszter joga volt a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idejének meghatározása, a Lordok Háza azonban ebben az évben kimondta, hogy emberi jogi aggályokat vet fel az, hogy egy politikus döntésén múlhat fogva tartottak szabadulása. 109 2003 óta az igazságügyért felelős államtitkár kizárólag könyörületességi okból (például az elítélt végső stádiumban lévő halálos betegsége, teljes lebénulása stb.) miatt helyezheti 105
Tóth Mihály (2012): Az életfogytig tartó szabadságvesztés és a remény joga újabb emberi jogi döntésekben. Jogtudományi Közlöny LXVII. évf. 2012/6. 268-273. 269. 106 Lévay Miklós – Kovács Krisztina – Doszpoth Anna (2014): Ha már a kiszabáskor életfogytig szól, akkor embertelen a büntetés. Fundamentum 2014/3. 73-84. 75. 107 Lévay et al. 2014: 75 108 Ibid. 109 Víg Dávid (2009): Izoláció a társadalomvédelem bűvöletében: határozatlan ideig tartó szabadságmegvonás Európában. OKRI. Kriminológiai Tanulmányok. 46. Budapest. 40-41.
35
szabadlábra, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy polgári egészségügyi intézménybe kerülhet át az érintett.110 Három brit állampolgár, Vinter, Bamber és Moore, több emberen, előre kitervelten elkövetett emberölés miatt már hosszabb ideje töltötték tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetésüket, amikor az EJEB-hez fordultak.111 A Bíróság első fokon eljárt héttagú Nagykamarája 4:3 arányban nem látta egyikük esetében sem megállapíthatónak az Egyezmény 3. cikkének sérelmét. A többségi indokolás lényege szerint a tényleges életfogytiglan csak akkor tekinthető embertelen büntetésnek, ha maga a szankció durván aránytalan és nem szolgálja a büntetést és az elrettentést. Mivel pedig ez a súlyosan, kirívóan brutális bűncselekményeket elkövető kérelmezők esetében nem állapítható meg, ezért az Egyezmény nem sérült. Három bíró azonban különvéleményében eltérő álláspontra helyezkedett; érvelésük szerint „az Egyezmény 3. cikkének sérelme nemcsak akkor vethető fel, ha valakit az indokoltnál hosszabb ideig fosztanak meg a szabadságától, hanem akkor is, ha a szabadulási reményektől fosztják meg őt”. Erre tekintettel „a kezdetektől fogva szükség van egy megfelelő felülvizsgálati mechanizmus” rendszerbe beiktatására.112 Vinter és társai ügyében végleges döntés 2013. július 9-én született. Az EJEB Nagykamarája a Kamara korábbi döntésétől eltérően arra a következtetésre jutott, hogy mivel a brit szabályozás nem tartalmazta egyértelmű módon annak lehetőségét, hogy mikor és milyen feltételekkel lehetséges a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltek büntetésének (és így a feltételes szabadságra helyezésüknek) a felülvizsgálata, ezért megállapítható az Egyezmény 3. cikkének sérelme. A döntés szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása csak akkor felel meg a 3. cikkben foglaltaknak, ha a részes állam jogrendszere egyidejűleg biztosítja az elítélt számára a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, és minimum egy, az alapul szolgáló ítéletérdemi felülvizsgálatára szolgáló eljárási mechanizmust. Az EJEB hangsúlyozta, hogy a tész-t „abból a szempontból is vizsgálni kell, hogy összeegyeztethető-e az emberi méltósággal, amelynek védelme az Egyezmény védelmi rendszerének lényege”.113 Emellett azt is hangsúlyozta a Bíróság, hogy „minden fogvatartottnak joga van a rehabilitációra és a szabadulásra, ha a
110
Tóth 2012: 270 A három kérelmező külön-külön fordult az EJEB-hez, ügyüket – annak hasonló tartalma miatt – a Bíróság egyesítette. 112 Tóth 2012: 270 113 Lévay et al. 2014: 77 111
36
rehabilitáció megfelelő mértékű, és (…) ez a büntetőpolitikai cél egyre hangsúlyosabbá válik a büntetés végének közeledtével”.114 Tény ugyanakkor az is, hogy az EJEB hangsúlyozta: ezen döntése nem értelmezhető úgy, hogy a panaszosokat szabadon kellene bocsátani, és kártérítést sem ítélt meg számukra.115 Szükséges ezen ítélet kapcsán megemlíteni Iorgov (II.) Bulgária elleni ügyét. A kérelmezőt az illetékes bolgár bíróság 1990-ben halálra ítélte, majd a halálbüntetés eltörlését követően büntetését 1999-ben tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták át. Az EJEB a 2010-ben hozott ítéletében azt állapította meg, hogy a kérelmező számára de facto és de iure is fennállt a lehetőség kegyelmi kérvény benyújtására. 2002 és 2009 között összesen 6 967 kegyelmi kérvényt nyújtottak be a bolgár elnöki hivatalhoz, és az alelnök 477 esetben élt is a kegyelmezési jogával – mindebből a strasbourgi bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kegyelmezés jogintézménye nem tekinthető olyannak, mint amely csak elvi szinten biztosítja a szabadlábra kerülés lehetőségét, s mint amely megfosztaná a „remény jogától” a kérelmezőt. A Bíróság ezért nem látta megállapíthatónak az Egyezmény 3. cikkének sérelmét.116 A fentiekből az következik, hogy az EJEB – legalábbis jelenlegi gyakorlata szerint – azt vizsgálja, hogy a kegyelmi kérvény benyújtásának lehetősége mennyiben jelent ténylegesen gyakorolható jogot. Amennyiben ugyanis fennáll de facto is a lehetőség arra, hogy a kérelmező feltételes szabadlábra helyezésének lehetőségét a kegyelmi kérvény alapján megvizsgálják, úgy a tész nem tekinthető „a reményhez való jogot véglegesen kizáró” büntetési formának. Megállapítható ugyanakkor az Egyezmény-sértés azon esetekben, amikor az elítélt még az elvi esélyt sem kapja meg arra, hogy meghatározott idő elteltével, meghatározott feltételek (például a börtönben tanúsított jó magatartás) teljesítése esetén lehetősége legyen – feltételesen – a társadalomba való visszatérésre. Önmagában tehát a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem tekinthető embertelen, megalázó büntetésnek, és ez igaz akkor is, ha a feltételes szabadlábra helyezésre az elítélt személyében rejlő ok (például mert még „rövid” ideje van csak a szabadságától megfosztva, vagy a magatartása) miatt nem kerül ténylegesen sor. Embertelen büntetésről/bánásmódról akkor van szó, ha az elítéltnek még csak reménye sincs arra, hogy valamikor a jövőben (feltételesen) szabadlábra kerüljön. Ilyenformán a tész csak akkor
114
Ibid. Szemesi 2014: 358 116 Szemesi 2014: 359-360 115
37
egyeztethető össze az Egyezmény 3. cikkével, ha garantált, hogy meghatározott idő (általában 25 év) elteltével az ítéletet felülvizsgálják.117
3.3.3. A Magyar László versus Magyarország ügy 2014. május 20-án hozott első fokon döntést az EJEB Magyar László Magyarország elleni ügyében. A Bíróság megállapította az Egyezmény-sértést a 3. és 6. cikkek vonatkozásában, vagyis a kínzás tilalma és a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése miatt; a kérelmezőnek 2000 euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg, emellett az eljárással kapcsolatosan felmerült 4150 euró költségének megtérítésére kötelezte a magyar államot. A kérelmezőt a bíróságok emberölés és más, erőszakos bűncselekmények miatt többszörös visszaesőként tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, a jogerős ítélet 2010ben született. Az ítéleti tényállás szerint Magyar László kilenc társával együtt az ország különböző településein idős emberek sérelmére követett el betöréses rablásokat, melyek során a sértetteket megkötözték, bántalmazták; a bántalmazás következtében több sértett az életét vesztette. Magyar László az őt sújtó tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés, fogva tartásának körülményei, valamint a büntetőeljárás elhúzódása, és az ügyében eljárt bíróság állítólagos elfogultsága miatt fordult panasszal a strasbourgi székhelyű bírósághoz. Az EJEB Második Szekciójának kamarája egyhangú határozatot hozott az ügyben; a határozat jelenleg még nem jogerős.118 Az EJEB döntésében a Vinter és társai Egyesült Királyság elleni ítéletére hivatkozott, az Egyezmény-sértést pedig a konkrét esetben azért látta megállapíthatónak, mert a hatályos szabályozás szerint a magyar bíróságokat nem terheli kötelezettség arra nézve, hogy meghatározott időközönként felülvizsgálják a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében a szabadlábra helyezés lehetőségét. További kifogásként pedig az merült fel, hogy a köztársasági elnök diszkrecionális jogkörébe tartozik az egyéni kegyelem gyakorlása, nincs a magyar jogrendszerben olyan szabály, mely
kötelezően
előírná
a
tényleges
életfogytiglanra
ítéltek
büntetésének
felülvizsgálatát.119
117
Szemesi 2014: 357-358 Mohácsi Máté (2014): Alapjogi esetek – a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. Acta Humana. Emberi Jogi Közlemények. II. évf. 2014/2. 129-137. 129-130. 119 Magyar László v. Magyarország 73593/10 http://arsboni.hu/tenyleges-eletfogytiglani-szabadsagvesztes-kontra-felulvizsgalati-kotelezettseg-02.html 118
38
Az EJEB ítéletében meghatározta azokat az általános alapelveket, melyeket a kérelem vizsgálata során irányadónak tekintett. Ennek kapcsán kiemelte, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazása önmagában nem Egyezmény-sértő, különösen, ha annak kiszabása nem kötelező, és azt egy független bíró szabja ki az enyhítő és a súlyosító körülmények mérlegelésével. Az EJEB ugyanakkor utalt arra, hogy egy „nem mérsékelhető” tartalmú életfogytig tartó szabadságvesztés adott esetben aggályokat vethet fel. Az életfogytig tartó szabadságvesztés attól nem válik nem mérsékelhetővé, hogy konkrét esetben ténylegesen az elítélt élete végéig tart, ha de facto és de jure is van esély a büntetés mérséklésére. Az EJEB ezzel kapcsolatosan rámutatott arra, hogy ha egy életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személynek a hazai jog alapján lehetősége van feltételes szabadságra bocsátást kérni, de kérelmét arra hivatkozással utasítják el, hogy továbbra is veszélyt jelent a társadalomra, akkor a 3. cikk sérelme fel sem merül. Az államok ugyanis kötelesek a közösség védelme érdekében a szükséges és indokolt eszközöket alkalmazni; e kötelezettségüknek pedig adott esetben olyan módon tehetnek eleget, ha az emberölés vagy más súlyos személy elleni bűncselekmények elkövetőit addig izolálják, amíg azok tényleges veszélyt jelentenek a társadalomra.120 Strasbourg a korábban már ismertetett Vinter-ügyben kifejtette, hogy a fogva tartás csakis addig indokolt, amíg legitim büntetőpolitikai megfontolások sorakoztathatók fel mellette. Mindebből a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a szabadulás reményét kiegészítve az elítélt fejlődésének felülvizsgálatát, a rehabilitáció folyamatában való előrehaladás értékelését szolgáló jogintézmény léte is szükséges ahhoz, hogy valamely büntetés az Egyezmény 3. cikkének megfelelően „mérsékelhetőnek” minősüljön. Az EJEB a felülvizsgálati lehetőség vonatkozásában részletszabályokat nem kívánt meghatározni, arra azonban rámutatott, hogy az összehasonlító elemzések és a nemzetközi gyakorlat egy, legkésőbb az életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását követően 25 évvel és azt követően rendszeresen elvégzett, kifejezetten erre a kérdéskörre létrehozott felülvizsgálati mechanizmus bevezetése mellett szólnak. Az EJEB érveléséből következően tehát határozott elvárás a tagállamok felé, hogy intézményesítsenek valamilyen eljárást a fogvatartottak fejlődésének, a társadalomba való visszailleszkedése irányába tett erőfeszítéseinek az értékelésére, illetve annak időszakonkénti felülvizsgálatára, hogy további fogva tartásukat indokolja-e legitim büntetőpolitikai megfontolás.121
120 121
Lévay et al. 2014: 78 Mohácsi 2014: 131
39
Ami a fenti alapelveknek a magyar szabályozásban való megjelenését illeti, az EJEB 2011-ben a Törköly-ügyben már vizsgálta az életfogytiglani szabadságvesztés (aktuálisan hatályos) szabályait. Akkor arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgálat alá vont szabályozás összhangban áll az Egyezménnyel, mivel a kérelmezőnek reménye volt a szabadulásra: a nemzeti bíróság ítélete szerint 75 éves korában feltételes szabadságra volt bocsátható, emellett pedig fennállt a jogi és a tényleges lehetősége is arra, hogy a köztársasági elnök kegyelemben részesítse.122 Lényeges azonban a különbség a két ügy között: a Törköly-ügyben nyitva állt a feltételes
szabadság
lehetősége,
ott
szó
sem
volt
tényleges
életfogytiglani
szabadságvesztésről. A Magyar-ügyben azonban a kérelmezőnek még az a távoli, de valós reménye sem állt fenn a szabadulásra. Az EJEB a köztársasági elnöki kegyelem intézményét is elemezte. Ezzel kapcsolatosan rámutatott arra, hogy a hatályos magyar szabályozás nem kötelezi a köztársasági elnököt a kegyelmi kérvények kapcsán annak vizsgálatára, hogy indokolja-e legitim büntetőpolitikai megfontolás a további fogva tartást, és nem tartalmaz egyéb előírást arra vonatkozóan sem, milyen szempontokra kell tekintettel lenni a kegyelmi kérvény elbírálásánál. Mindezek mellett sem a köztársasági elnöknek, sem az igazságügyért felelős miniszternek nem kell indokolnia a kegyelmi kérvény tárgyában hozott döntését. Emiatt az EJEB nem látta megállapíthatónak azt, hogy a köztársasági elnöki kegyelem hatályos szabályozása önmagában (a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélkül) az Egyezmény által megkívánt módon „mérsékelhetővé” tenné a kérelmező büntetését. Nem látott garanciát arra sem, hogy az elítéltek fejlődését, a rehabilitáció irányába tett lépéseket a Magyar Állam megfelelően figyelembe venné. Az EJEB ugyanakkor leszögezte: döntéséből, az Egyezmény-sértés megállapításából nem következik az, hogy a kérelmezőt a közeljövőben szabadlábra kellene helyezni. Ami Magyar László további panaszait illeti, a Bíróság megállapította az eljárás ésszerű időn túli elhúzódását, a fogva tartás körülményeivel és az eljárt bíró pártatlanságával kapcsolatos panaszokat azonban elutasította. A 3. cikk sérelme miatt a Bíróság az Egyezmény-sértés kimondását önmagában elegendő elégtételnek ítélte, az eljárás elhúzódása miatt azonban megítélt a kérelmezőnek 2000 eurót. A Kamara ítélete – miként arra korábban utaltam – egyhangú volt, az egyetlen különvélemény egyedül ezt, a nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos döntést kifogásolta. Lemmens bíró ugyanis arra az
122
Törköly v Hungary, no. 4413/06, 5 April 2011; In: Mohácsi 2014: 131
40
álláspontra helyezkedett, hogy a nagyszámú súlyos bűncselekményt elkövető kérelmező esetében elegendő lett volna ebben a kérdésben is az egyezménysértés kimondása.123 Összegezve a fentieket, az EJEB álláspontja szerint akkor nem sérti a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályozás az Egyezmény 3. cikkében foglaltakat, ha megfelel az alábbi elveknek: a felnőtt bűnelkövetőkkel szemben kiszabható tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában nem egyezménysértő, akkor merül fel a 3. cikk sérelme, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés esetében a kiszabható büntetés mértéke de jure és de facto nem mérsékelhető, tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés akkor egyeztethető össze a 3. cikkben foglaltakkal, ha az elítélt már az elítélés pillanatában tudhatja, hogy milyen feltételek esetén és milyen eljárás révén szabadulhat, az államfői kegyelem intézménye önmagában nem jelent a 3. cikknek megfelelő felülvizsgálati mechanizmust. A Magyar-ügyben hozott döntés 2014 őszén emelkedett jogerőre, ám a jogalkotó már ezt megelőzően arra a következtetésre jutott, hogy a kegyelmi eljárás alaposabb és részletesebb kidolgozásával megszüntethető az egyezménysértő helyzet.124
4. A kegyelmi eljárás új szabályozása 2015. január elsején lépett hatályba a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (továbbiakban: Bv.tv.), melyet még hatályba lépése előtt – 2014 novemberében – az EJEB ítéletére tekintettel módosított az Országgyűlés. A Bv.tv. új intézményként
123
Mohácsi 2014: 132 A strasbourgi döntés véglegessé válását követően elkészítette a Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítványt, melyben indítványozta, hogy a Kúria változtassa meg a Magyar László ügyében hozott jogerős ítéletet, mellőzze a feltételes szabadságra bocsátást kizáró rendelkezést, és állapítsa meg, legkorábban mikor szabadulhatna az elítélt. Jelen sorok írását követően, 2015. június 12-én döntött a Kúria, sajtóhírek szerint Magyar László feltételes szabadságra bocsátását legkorábban a negyven év kitöltése után (tehát 27 év múlva) lehet felülvizsgálni. Janecskó Kata: Magyar László megkaphatja a reményt, hogy élve szabadulhat. 2015.06.04. http://index.hu/belfold/2015/06/04/tenyleges_eletfogytiglan_tesz_borton_strasbourg_kuria/ 27 év múlva szabadulhat a tényleges életfogytos. 2015.06.11. http://index.hu/belfold/2015/06/11/tenyleges_eletfogytiglan_tesz_borton_strasbourg_kuria/ 124
41
bevezette a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárását.125 A jogalkotó a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyekre vonatkozóan egy különleges, hivatalból indítandó kegyelmi eljárást hozott létre. Az új kegyelmi eljárást kötelező megindítani, nem kegyelmi kérelemre indul.126 A törvény ugyanakkor világosan leszögezi azt is, hogy a tész tekintetében az elítélt az általános szabályok szerint továbbra is bármikor benyújthat kegyelmi kérelmet, illetve hivatalból is bármikor kezdeményezhető a kegyelmi eljárás. Vagyis a kötelezően lefolytatandó kegyelmi eljárás nem kizárólagos, hanem kiegészíti az egyéni kegyelem kérelmezésének a lehetőségét.127 Az eljárás megindításának a feltétele, hogy az elítélt a tész-ből negyven évet letöltsön. A törvény miniszteri indokolása szerint a negyven év kikötésének két oka van. Az egyik az, hogy az EJEB-ítélet nem határozta meg azt a legkorábbi időpontot, amely után a tész felülvizsgálatát el kell végezni. A másik ok pedig az, hogy tekintettel kell lenni „a magyar jogrendszer koherenciájára”.128
Ha ugyanis a bíróság a terheltet úgy ítéli
életfogytig tartó szabadságvesztésre, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét nem zárja ki, akkor a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a Btk. alapján huszonöt és negyven év közötti időpontban állapítja meg. Márpedig, ha a Bv.tv. negyven évnél korábbi időpontot írna elő a tész-re ítéltek esetében lefolytatandó kötelező kegyelmi eljárás megindítására, akkor az elkerülhetetlenül érintené a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből nem kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek egy részét is. Ezt a miniszteri indokolás a következő példával szemlélteti. Ha például harminc év lenne a kötelező kegyelmi eljárás megindításának az időpontja, akkor a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek közül azok esetében is be kellene vezetni a kötelező kegyelmi eljárást, akiknél a bíróság harminc és negyven év közötti időtartamban állapította meg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját. Más megoldás esetén a tész-re ítélt előnyösebb helyzetbe kerülne a feltételes szabadságra bocsátható életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltnél, márpedig ez nyilvánvalóan nem lehet a jogalkotó akarata. A Bv.tv. 46/B. § (1) bekezdése határozza meg az első lépést: eszerint az elítéltet fogva tartó bv. intézet értesíti az igazságügyért felelős minisztert, ha az elítélt a szabadságvesztésből negyven évet kitöltött. Ezt megelőzően azonban a bv. intézet 125
Bv.tv. 46/A. §, mely a 2014. évi LXXII. törvény 109. §-a szerinti szöveggel lépett hatályba. Bv.tv. 46/A. § (1) bekezdés 127 Bv.tv. 46/A. § (2) bekezdés 128 Miniszteri indokolás. Trócsányi László. http://www.parlament.hu/naplo40/022/n022_0028.htm 126
42
nyilatkoztatja az elítéltet arról, hogy a kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásához hozzájárul-e. Hozzájáruló nyilatkozat nélkül nem folytatható le a kegyelmi eljárás. A Magyar-ügyben Strasbourg kifogásolta, hogy a tész-re ítélt személy az elítélés pillanatában nem ismerheti azokat a feltételeket és eljárási szabályokat, melyek behatárolják a szabadlábra helyezhetőség kereteit. Erre tekintettel a Bv.tv. a 46/C. §-ban részletesen meghatározza, hogy az eljáró szervek, személyek a kegyelmi eljárásban pontosan milyen szempontokat kötelesek megvizsgálni. Az értesítés beérkezését követő hatvan napon belül a miniszter beszerzi a kegyelmi eljárás előkészítéséhez szükséges iratokat. A törvény nem ad taxációt, de példálózó jellegű felsorolásával orientál. Így különösen a következő iratok beszerzése és megvizsgálása szükséges: a bv. intézet által összeállított, az elítéltről készült kockázatértékelési összefoglaló jelentés, az elítélt biztonsági kockázati besorolásával kapcsolatos iratok, az elítéltről készült értékelő vélemények, az elítélttel szemben indított fegyelmi eljárásokkal kapcsolatos iratok, az elítélt egészségi állapotára vonatkozó dokumentáció, ideértve az elítélt mentális állapotára vonatkozó szakorvosi és pszichológusi véleményeket is; az elítélt büntetőügyének az iratai; a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelő által, az elítélt befogadó környezetéről készített környezettanulmány; ha az elítélt a bv. intézetet arról tájékoztatja, hogy szabadulása esetén foglalkoztatása biztosított lesz, úgy a munkáltató által kiadott foglalkoztatási nyilatkozat. A törvény kifejezetten a tész-re ítéltek esetében lefolytatandó kötelező kegyelmi eljárás során történő döntéshozatalban való részvétel céljából létrehozott egy új testületet, a Kegyelmi Bizottságot. A Kegyelmi Bizottság tagjait a Kúria elnöke jelöli ki a büntető ügyekben eljáró – kúriai bírák és táblabírák – közül. A Kegyelmi Bizottság tagjaira vonatkozóan a Kúria büntető kollégiuma tesz javaslatot. A Kegyelmi Bizottság öttagú, hivatásos, ítélkező bírókból álló független testület. A Kegyelmi Bizottságban részt vevő bírák ugyanakkor nem ítélkező tevékenységet végeznek,
hanem a Bv.tv.-ben
meghatározott szempontok vizsgálata alapján egy állásfoglalást fogadnak el.129
129
Bv.tv. 46/D. §
43
A Kegyelmi Bizottság eseti, nem állandó jelleggel működik, minden egyes, a tészre ítéltek esetében kötelezően lefolytatandó kegyelmi eljárásban meg kell alakítani. A törvényben előírt határidők biztosítják, hogy a testületet késlekedés nélkül hozzák létre. A Bv.tv. meghatározza a Kegyelmi Bizottság tevékenységének alapvető szervezeti és működési szabályait. A testület döntéseit szótöbbséggel hozza meg, saját tagjai közül választ elnököt. Az érdemi munkát a miniszter által beszerzett iratok beérkezését követően kezdi meg, és kilencven napon belül választ ad arra a kérdésre, hogy „alaposan feltehető-e, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető”. Ennek körében két dologra kell tekintettel lennie. Egyrészt az elítéltnek „a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartására, valamint arra a készségére, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni”, másrészt pedig az elítélt személyi vagy családi körülményeire, egészségi állapotára.130 A cél érdekében a Kegyelmi Bizottság további adatokat és iratokat szerezhet be, akár szakértőt is bevonhat, mindezek mellett pedig – kötelező jelleggel – meghallgatja magát az elítéltet is. A Bizottság a lefolytatott vizsgálat alapján adja ki indokolással ellátott állásfoglalását, mely javaslatot tartalmaz a kegyelem gyakorlásával kapcsolatosan.131 Az állásfoglalást meg kell küldeni a miniszternek, ő az abban foglaltak – változtatás nélküli átvételével – készíti el a köztársasági elnöknek megküldendő felterjesztést. Garanciális szabályként, az eljárás elhúzódásának megakadályozása érdekében a törvény a miniszter számára rövid (15 napos) határidőt állapít meg a felterjesztés elkészítésére. A köztársasági elnök megkap minden, a kegyelmi eljárásban keletkezett iratot, így a Kegyelmi Bizottság állásfoglalását is. A kegyelmi döntés meghozatalára és a határozat kézbesítésére a kegyelmi eljárás általános szabályai irányadók, vagyis a köztársasági elnök az alkotmányosság és a büntetőjogi végrehajthatóság kereteit tiszteletben tartva diszkrecionális döntés keretében bármilyen döntést hozhat, így pozitív döntése nem csupán a feltételes szabadságra bocsáthatóság megengedhetőségére, hanem bármely más kegyelmi rendelkezésre irányulhat. A köztársasági elnököt nem köti a miniszter felterjesztése. Ennek érdekében írja elő a törvény, hogy a miniszter a részletes indokolást is tartalmazó felterjesztést köteles az elítéltnek is megküldeni. Így az elítélt is megismerheti azokat az adatokat, amelyek alapján a Kegyelmi Bizottság az állásfoglalását összeállította. Ha az eljárás anélkül zárul le, hogy a köztársasági elnök kegyelmet gyakorolt volna, úgy két év elteltével újabb kegyelmi eljárást kell indítani, mindaddig amíg az elítélt a 130 131
Bv.tv. 46/F. § Bv.tv. 46/F. § (6) bekezdés
44
tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését tölti. Ez a szabály sem érinti az elítéltnek a kegyelmi kérelem általános szabályok szerinti benyújtására vonatkozó jogosultságát.132
5. Összegzés A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazásának jogszerűségét és hatékonyságát, miként azt láthattuk, sokan és sokféle szempontból kritizálják. Az aligha vitatható, hogy a legsúlyosabb személy elleni erőszakos bűncselekményeket, azon belül is az emberölések minősített eseteinek elkövetői nem feltétlenül ép, egészséges személyiségű emberek. Számos kutatás folyt már a témában, mely azt igazolta, hogy a szigorú rezsimű zárt, mesterséges miliője képes torzítni/tovább torzítani a fogvatartottak személyiségét. Húsz év vagy még annál is hosszabb fegyházban eltöltött idő még egy teljesen ép lelkületű egyén világképét is alaposan felforgatja, ez fokozottan igaz lehet azokra az emberekre, akik már eleve konfliktuskezelési problémákkal, antiszociális beállítottsággal stb. rendelkeztek. Láthattuk, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a Magyar-ügyben hozott ítéletében úgy foglalt állást, hogy az Egyezmény 3. cikke nem zárja ki az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását felnőtt korú elkövetőkre. A magyar Btk. vizsgálat alá vont rendelkezéseit amiatt találta egyezménysértőnek, mert a tényleges életfogytiglanra ítélt elkövető számára nem biztosított olyan rendes (vagyis nem rendkívüli) felülvizsgálati módot, amely lehetővé tenné a büntetés csökkentését, beszámítását, vagy az elítélt feltételes szabadságra bocsátását. A jogalkotó úgy gondolta, hogy a Bv.tv.-n módosításával eleget lehet tenni az EJEB által megfogalmazott elvárásoknak. Létrehoztak egy új jogintézményt, mely a tényleges életfogytiglanra ítélt személyek esetében kötelezővé teszi meghatározott idő után a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. A Bv.tv. részletesen meghatározza, hogy a Kegyelmi Bizottság milyen adatokat, iratokat, szakvéleményeket stb. köteles beszerezni és megvizsgálni: ezáltal – álláspontom szerint – biztosítva van az, hogy a kegyelmi ügyben meghozott állásfoglalás valóban több szempontból
is
megalapozott
legyen.
Lévay
Miklós
és
szerzőtársai
2014-es
tanulmányukban – az EJEB Magyar-ügyben hozott, akkor még ne jogerős döntésének
132
Bv.tv. 46/H. §
45
ismeretében – arra az álláspontra helyezkedtek, hogy „a jogrendnek biztosítania kell a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés mérsékelhetőségét, (…) ez nem a köztársasági elnöki
kegyelmi
eljárás
újraszabályozását
igényli,
hanem
valós
felülvizsgálati
mechanizmus kialakítását”.133 Egyetértve a fenti megállapítással, én is úgy gondolom, hogy a döntést nem a köztársasági elnök, hanem inkább a büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe lenne célszerű utalni. A másik problémát pedig az időtényezőben látom. Úgy vélem, nem véletlenül mondta ki azt az EJEB, hogy az első felülvizsgálatra már 25 év elteltével sort kellene keríteni. A Bv.tv. azon rendelkezése, mely az első felülvizsgálat feltételéül a negyven év kitöltését határozza meg, indokolatlanul eltúlzottnak érzem. Tóth Mihály (egy 2012-es tanulmányban kifejtett) álláspontja szerint a tész (az akkori) formájában nem más, mint „izolálás, a társadalomból történő végleges kiiktatás, kiközösítés, a létezés alig több, mint fizikai vegetálásra történő korlátozása – és legfőképpen e helyzetnek a megváltoztatás reménye nélküli végleges konzerválása – még a büntetőjog céljával és rendeltetésével sem igazolható, a harmadik évezred modern jogrendszerei egészének szemléletét tekintve pedig embertelen, indokolhatatlan, s ezért indokolatlan büntetés”.134 Az elítéléskor ugyanis csak kétes érvényességű prognózist lehet adni abban a vonatkozásban, hogy ki lehet-e végleg zárni az elítélt társadalomba való visszatérését. Tóth Mihály úgy vélte, hogy célszerű lenne egy olyan differenciált, a tettarányosság elvén álló rendszert bevezetni, mely időszakonként visszatérő, több lépcsőből álló, több szakterület bevonásával zajló felülvizsgálatra teremtene lehetőséget, és melynek révén az elítéltnek legalább arra nyílna joga, hogy „számíthasson rá: örökös élve eltemetése helyett bizonyos idő elteltével felelősen döntenek további sorsáról”.135 A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, illetve általában véve a hosszú tartamú szabadságvesztések kapcsán érdemes azonban egy másik kérdésen is elgondolkodni. A resztoratív igazságszolgáltatási koncepció lényege szerint az állami büntetőigény másodlagossá kell, hogy váljon, ehelyett a jóvátételre, a sértett és az elkövető közötti konfliktus kezelésére, feloldására, illetve az elkövető nevelésére, reintegrációjára kellene helyezni a hangsúlyt. Márpedig az, ha valakit – követett is bár el akármilyen súlyos bűncselekményt – minimum negyven évre úgy izolálunk, hogy azt állítjuk: negyven év nem elegendő ahhoz, hogy pozitív irányban változzon: szembemegy a resztoratív
133
Lévay et al. 2014: 81 Tóth 2012: 271 135 Tóth 2012: 272 134
46
igazságszolgáltatás elveivel. A strasbourgi ítélet éppen azt írja elő, hogy az állam hatóságai belátható időn belül (25 év elteltével) vizsgálják felül, hátha mégis változott valamit – az egyébként nem vitatottan súlyos bűncselekményt elkövető – fogvatartott. „Az előre látható szabályok szerint lefolytatott felülvizsgálat lehetőségének biztosítása tehát nem más, mint az elítéltet és az áldozatot emberként kezelő állami büntetőpolitika szimbóluma az életfogytra ítéltek esetében.”136
136
Uitz Renáta: Tévhitek és hazugságok – A strasbourgi bíróság tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről szóló ítéletéről. 2014/22. (05. 29.) http://magyarnarancs.hu/publicisztika/a-strasbourgibirosag-tenyleges-eletfogytig-tarto-szabadsagvesztesrol-szolo-iteleterol-90294
47
Felhasznált források Monográfiák, tanulmányok ANTAL
Szilvia
–
SOLT
Ágnes
(2013):
A
tényleges
életfogytig
tartó
szabadságvesztés-büntetésre ítéltek longitudinális vizsgálata. Börtönügyi Szemle 2013/1. 65-70. BÁN Tamás (1998): A tényleges életfogytiglani büntetés és a nemzetközi emberi jogi egyezmények. Fundamentum 1998/4. 119-127. BÉLI Gábor (2009): Magyar jogtörténet. Tradicionális jog. Dialóg – Campus Kiadó. Budapest – Pécs BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály (2012): Büntetőjog I. A 2012. évi C. törvény alapján. HVG-Orac Kiadó. Budapest BLASKÓ Béla (1993): A második büntetőnovelláról. Főiskolai Figyelő 1993/3-4. 354-372. 359-360. BLASKÓ Béla (2013): Magyar büntetőjog. Általános rész. Rejtjel Kiadó. Budapest – Debrecen BOROS János – CSETNEKY László (2002): Börtönpszichológia. Rejtjel Kiadó. Budapest CSÓTI András (2005): A magyar börtönügy új kihívása: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. Börtönügyi Szemle 2005/2. 25-28. GELLÉR Balázs József (2008): A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános tanok. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest HAGYMÁSI Kornélia (2009): Végtelen idő a rácsok mögött... - avagy mennyire van ma
létjogosultsága
Magyarországon
a
tényleges
életfogytig
tartó
szabadságvesztésnek. Börtönügyi Szemle 2009/2. 61-76. HARASZTI Margit Katalin (2008): A kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európai Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tevékenységében. Acta Humana 19. évf. 2008/3. 47-63. IGAZSÁGÜGYI MINISZTÉRIUM (1985): 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése III. kötet. Igazságügyi Minisztérium. Budapest 48
JUHÁSZ Zoltán (2005). Jog a reményhez. Fundamentum. 2005/2. 88-91. KISZELY Pál (2013): Merre tovább, magyar életfogytiglan? Az extrém hosszú ítéletek végrehajtásának tapasztalatai a Szegedi Fegyház és Börtönben. Börtönügyi Szemle 2013/1. 47-51. LÁSZLÓ
Zsuzsanna
(2008):
Örökké
tartó
rabság.
Az
életfogytig
tartó
szabadságvesztés-büntetés hazai szabályozásának egyes momentumai. Börtönügyi Szemle. 2008/3. 63-78. LÉVAY Miklós – KOVÁCS Krisztina – DOSZPOTH Anna (2014): Ha már a kiszabáskor életfogytig szól, akkor embertelen a büntetés. Fundamentum 2014/3. 73-84. LŐRINCZ József (2014): A magyar börtönügy fénykora 1880-tól 1913-ig. Börtönügyi Szemle. 33. évf. 2014/1. 15-22. LŐRINCZ József – NAGY Ferenc (1997): Börtönügy Magyarországon. BVOP. Budapest MATOVICS Csaba (2009): A Szegedi Fegyház és Börtön hosszúidős speciális rezsimű (HSR) körletének működési tapasztalatai. Börtönügyi Szemle 2009/2. 99108. MEZEY Barna (2005): A hosszú tartamú szabadság-büntetés a joghistóriában. Börtönügyi Szemle 2005/2. 2-6. MEZEY Barna (2007). Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó. Budapest MOHÁCSI Máté (2014): Alapjogi esetek – a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. Acta Humana. Emberi Jogi Közlemények. II. évf. 2014/2. 129-137. NAGY Ferenc (2008): A magyar büntetőjog általános része. HVG-Orac Kiadó. Budapest NAGY Ferenc (2010): A magyar büntetőjog általános része. HVG-Orac Kiadó. Budapest NAGY Ferenc (2013a): Gondolatok a hosszú tartamú szabadságvesztésről és az európai börtönnépességről. Börtönügyi Szemle 2013/1. 1-16. NAGY Ferenc (2013b): Adatok és gondolatok az európai börtönnépességről. Börtönügyi Szemle 2013/1. 13-16. NAGY Ferenc (2014a): Alkotmányosan megkérdőjelezhető szabályokról az új Btk. kapcsán. In: HACK Péter – KOÓSNÉ MOHÁCSI Barbara (szerk.): Emberek őrzője.
49
Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2014. 129-136. NAGY Ferenc (2014b): A szabadságelvonással járó szankciókról az új Btk.-ban. Börtönügyi Szemle 33. évf. 2014/4. 1-27. PALLAGI Anikó (2014): A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetőpolitika szemszögéből. Belügyi Szemle 62. évf. 2014/2. 75-98. POLT Péter (2013): Új Btk. kommentár. 2. kötet. Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó. Budapest SÁRKÁNY István (1993): Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztésről. Főiskolai Figyelő 1993/3-4. 373 – 386. SOLT Ágnes (2009): Az életfogytig tartó szabadságvesztés empirikus vizsgálata. Börtönügyi Szemle 2009/2. 77-98. SZEMESI Sándor (2014): Az élet(fogytig) értelme – a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés jogszerűsége az Emberi Jogok Európai Bírósága legújabb gyakorlatában. In: Igazság, ideák és valóság. Tanulmányok Kardos Sándor 65. születésnapja tiszteletére. Debreceni Egyetem ÁJK. Debrecen. 346-362. TÓTH Mihály (2012): A büntetőjogi jogkövetkezmények. In: BELOVICS Ervin – Gellér Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály (2012): Büntetőjog I. A 2012. évi C. törvény alapján. HVG-Orac Kiadó. Budapest TÓTH Mihály (2012): Az életfogytig tartó szabadságvesztés és a remény joga újabb emberi jogi döntésekben. Jogtudományi Közlöny LXVII. évf. 2012/6. 268-273. VÍG Dávid (2009): Izoláció a társadalomvédelem bűvöletében: határozatlan ideig tartó szabadságmegvonás Európában. OKRI. Kriminológiai Tanulmányok. 46. Budapest WIRTH Béla (2006): Az életfogytig tartó szabadságvesztésről – a reményhez való jog. Bírák Lapja 2006/2. 68-74.
Interneten elérhető források T/8875. Btk.-t módosító javaslat (Lázár János – Répássy Róbert Fidesz – Magyar Polgári Párt) http://www.parlament.hu/irom38/08875/08875.pdf Utolsó letöltés: 2015. június 14.
50
Helsinki
Bizottság
(2009):
Alkotmánybírósági
indítvány
jogszabály
megsemmisítésére. 2009.03.05. http://helsinki.hu/wp-content/uploads/MHB_ABinditvany_tesz.pdf Utolsó letöltés: 2015. június 14. Janecskó Kata: Magyar László megkaphatja a reményt, hogy élve szabadulhat. 2015.06.04. http://index.hu/belfold/2015/06/04/tenyleges_eletfogytiglan_tesz_borton_strasbour g_kuria/ Utolsó letöltés: 2015. június 14. Magyar László v. Magyarország 73593/10 http://arsboni.hu/tenyleges-eletfogytiglani-szabadsagvesztes-kontra-felulvizsgalatikotelezettseg-02.html Utolsó letöltés: 2015. június 14. Miniszteri indokolás. Trócsányi László. http://www.parlament.hu/naplo40/022/n022_0028.htm Utolsó letöltés: 2015. június 14. MTI:
Kriminológusok
szerint
elfogadhatatlan
a
tényleges
életfogytiglan
szabályozása. 2009.02.09. http://www.jogiforum.hu/hirek/19959 Utolsó letöltés: 2015. június 14. Uitz Renáta: Tévhitek és hazugságok – A strasbourgi bíróság tényleges életfogytig tartó
szabadságvesztésről
szóló
ítéletéről.
2014/22.
(05.
29.)
http://magyarnarancs.hu/publicisztika/a-strasbourgi-birosag-tenyleges-eletfogytigtarto-szabadsagvesztesrol-szolo-iteleterol-90294 Utolsó letöltés: 2015. június 14. 27 év múlva szabadulhat a tényleges életfogytos. 2015.06.11. http://index.hu/belfold/2015/06/11/tenyleges_eletfogytiglan_tesz_borton_strasbour g_kuria/ Utolsó letöltés: 2015. június 14.
51
Jogszabályok 1950. évi II. törvény a büntetőtörvénykönyv általános részéről 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről 2013.
évi
CCXL.
törvény
a
büntetések,
az
intézkedések,
egyes
kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról 1971. évi 28. törvényerejű rendelet a Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről
Alkotmánybírósági határozatok 23/1990. (X.31.) AB határozat 11/1992. (III.5.) AB határozat 23/2014. (VII. 15.) AB határozat
52
