AZ EGÉSZSÉGGEL KAPCSOLATOS ÉLETSTÍLUS: BETEGVISELKEDÉS ÉS EGÉSZSÉGVISELKEDÉS
Dr. Szántó Zsuzsanna Magatartástudományi Intézet
TÉZISEK
Programvezető: Prof Dr. Rajna Péter Alprogramvezető: Prof. Dr. Kopp Mária Témavezető: Prof. Dr. Molnár László
Semmelweis Egyetem 2005.
1. A témaválasztás indoklása A 20. század végére az életesélyek tekintetében új európai törésvonal alakult ki, amely kelet-nyugati irányban osztja ketté Európát. Magyarország lakosságának életesélyei nem csak az Európai Unió országaihoz, hanem a többi csatlakozó ország lakosságához képest is rosszabbak, és a javuló tendenciák ellenére még a csatlakozást megelőzően, 2003-ban is jelentős elmaradás mutatkozott. Az életesélyekben megnyilvánuló egyenlőtlenségek demográfiai, földrajzi és társadalmi tényezőkre vezethetők vissza. A demográfiai (nem, életkor) és a földrajzi (régió, településtípus, településnagyság) egyenlőtlenségek elemzése viszonylag könnyebb, mivel a halálozási és a betegforgalmi adatok általában ilyen statisztikai bontásokban jelennek meg. A társadalmi státusz következményei, bármennyire is fontosak, sokkal nehezebben vizsgálhatók, mivel ezeknek a jelzőszámai az egészségügyi statisztikákban általában nem jelennek meg. Még kevesebb adattal rendelkezünk az egészség- és betegviselkedést befolyásoló ismeretszint, értékrend, attitűdök, beállítódások területéről, holott ezek a jellegzetességek nem elhanyagolható szerepet játszanak a morbiditást és mortalitást meghatározó krónikus és degeneratív betegségek kialakulásában és lefolyásában. Jelen dolgozat, az egészséggel kapcsolatos életstílus vizsgálata, adalékkal szolgálhat e jelenségek megismeréséhez és megértéshez, hosszabb távon talán befolyásolásához is. 2. Célkitűzések Az értekezés célja a magyar lakosság öngyógykezelési és egészségmagatartási stratégiának, egészséggel kapcsolatos életstílusának bemutatása. Ezt a célt három eszközzel kívánom elérni: 1. Az életstílus fogalmának gyökerei. Azoknak a társadalmi folyamatoknak vázlatos, szakirodalmi forrásokra támaszkodó ismertetése, amelyek eredményeként kialakult az egészség, betegség, és az egészséggel kapcsolatos felelősség modern felfogása. 2. A betegviselkedés. A befolyásoló tényezők bemutatása a szakirodalom, valamint saját empirikus kutatások – két lakossági felmérés összekapcsolt adatbázisának másodelemzése, valamint egy korcsoportos reprezentatív felmérés – alapján. 3. Egészségviselkedés. A befolyásoló tényezők felvázolása a szakirodalom alapján, majd az egészségviselkedés megismerésére irányuló saját empirikus kutatásnak, az „Egészség-befektetési hajlandóság” vizsgálatnak a bemutatása: az egészségviselkedés formáinak és a viselkedés értékhátterének elemzése. 3. Kérdések és hipotézisek Melyek a leggyakoribb egészségi problémákra alkalmazott laikus tünetkezelési stratégiák a magyar lakosság körében? Vannak-e demográfiai, és pszicho-szociális különbségek a betegmagatartásban és az egészségmagatartásban? Feltevésünk szerint az egészséggel kapcsolatos életstílus minden vonatkozásában érvényesülnek demográfiai és pszicho-szociális különbségek. Az idősebbek, a rosszabb egészségi állapotúak, a nők, illetve a falusi lakosság jobban támaszkodik a hagyományos öngyógyítási módszerekre, egyrészt a tradíciók nagyobb jelenléte, másrészt a betegségben és az ápolásban szerzett laikus szakértelem, „jártasság” következtében. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek kevésbé elutasítóak a bizonyítatlan, divat-jellegű öngyógyítási formákkal szemben. A rosszabb egészségi 2
állapotúak körében több egészségvédő viselkedésforma jelenik meg, mert a magyar lakosságban nem a prevenció, hanem a baj bekövetkezése kényszeríti ki az egészségi állapottal való törődést. 4. Módszerek A betegviselkedés megismerésére irányuló két, az elemzés során összekapcsolt adatbázisú felmérés („Budapest-vizsgálat” és „Veresegyház-vizsgálat”) adatfelvétele 1997-ben és 1998-ban történt. A felmérésekhez többlépcsős, véletlen valószínűségi mintát választottunk, amely életkor és nem tekintetében reprezentálta a teljes felnőtt populációt. A minta kiválasztásában az ún. “véletlen sétás” módszert alkalmaztuk. Először meghatároztuk, hogy az egyes településeken hány felnőtt személyt kívánunk a vizsgálatba bevonni. Ennek megfelelően a kérdezőknek egy előre meghatározott helyről indulva, adott “körzeten” belül maradva, Budapesten minden tizedik, a többi településen minden negyedik háztartásban kellett kérdőívet felvenniük. Ez biztosította a háztartások véletlenszerű kiválasztását. A háztartásokban a kérdezett kiválasztásához az ún. Leslie Kish-kulcsot alkalmaztuk, amely biztosítja, hogy véletlenszerűen, de egy adott szisztéma szerint válasszák ki a kérdezők a kérdezett személyét a háztartásból. A „Budapest-vizsgálat” a főváros II. és VIII. kerületében zajlott. A „Veresegyház-vizsgálat” adatfelvételére Veresegyházon, valamint abban a 13 községben került sor, amelyek egy új egészségügyi intézmény, a Misszió Egészségügyi Központ ellátási terveiben. A 720 budapesti mellett a kisvárosi lakosságot 374, a községi lakosságot 1119 fő képviselte. A teljes összevont adatbázis így összesen 2213 személy adatait tartalmazza. A két kérdőív közös kérdésblokkjai a következők voltak: • Demográfiai jellemzők: nem, kor. (Az életkort nominális változóként kezeltük, három korcsoportba vontuk össze a válaszolókat: fiatalok=18-29 év közöttiek, középkorúak=30-59 év közöttiek, és idősebbek=60 év felettiek). • Településtípus: budapestiek, kisvárosiak, községiek. • Iskolai végzettség: alapfokú végzettség, szakmunkásképző, érettségi, diploma. • Egészségi állapot: az egészségügyi rendszer használatát mérő mutatók, az életvitelbeli korlátozott indikátorai, a panaszok száma, valamint az egészségi állapot önértékelése. A panaszkezelési módszereket a háttérváltozók (nem, kor, iskolai végzettség, településtípus) függvényében chi-négyzet próbával elemeztük. A legjellemzőbb öngyógykezelési módszerek választásának magyarázatára binomiális regresszió módszerét alkalmaztuk. A dichotóm függő változó (egy adott módszer alkalmazása vagy nem alkalmazása) és a magyarázó változók (háttérváltozók) közötti lineáris kapcsolat erősségét logisztikus regresszió segítségével vizsgáltuk. A harmadik felmérés kérdőíveit 2002 nyarán vettük fel („Befektetési hajlandóság” vizsgálat). Ennek a kérdőívnek egy része szintén a betegviselkedésre, a kérdőív nagyobb része pedig az egészségviselkedés formáira és hátterére irányult. A felmérés egy 10 éves életkori kohorsz, a 35-45 éves magyar lakosság országos reprezentatív vizsgálata volt (N=1000).
3
A kérdőív az alábbi kérdésblokkokat tartalmazta: • • • •
•
Demográfiai jellemzők: nem, kor. Településtípus SES (iskolai végzettség, foglalkozás, jövedelem) Egészségi állapot: az egészségügyi rendszer használatát mérő mutatók, az életvitelbeli korlátozottság indikátorai, panaszok, valamint az egészségi állapot önértékelése. Betegség-magyarázatok
• • • • • • •
Egészségviselkedés A szülők egészségi állapota és egészségviselkedése Egészség-jövőlép Egészségviselkedés Egészséggel, betegséggel kapcsolatos attitűdök A társadalmi gondoskodással kapcsolatos ismeretek és attitűdök Egészség-befektetési hajlandóság
A betegségmagyarázati, a beállítódási és az egészségmagatartási mintázatok azonosítására faktoranalízist alkalmaztunk. A háttérváltozók (nem, kor, egészségi állapot, iskolai végzettség, településtípus) hatását az „egészség-befektetési hajlandóság” egyes dimenzióira regressziós modellekkel írtuk le. 5. A vizsgálatok eredményei, következtetések 5.1. Az egészséggel kapcsolatos életstílus A fertőző betegségek visszaszorulásával és a krónikus, degeneratív betegségek morbiditási és mortalitási jelentőségének megnövekedésével az egyén szerepe az egészség megőrzésében, a megbetegedésben, a betegségfolyamatok alakulásában, valamint a gyógyulásban egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ezt a tendenciát erősítik a társadalomban zajló hatalom-decentralizáló folyamatok, az egészségügyi ellátás költségeinek megállíthatatlan emelkedése, valamint az egészséggel, a testtel, az egészségügyi rendszer működésével kapcsolatos civil szerveződések és mozgalmak is. Részben ezek a folyamatok eredményezték azt, hogy a magatartástudományok – az orvostudomány és az egészségpszichológia egyes ágazatai – vizsgálni kezdték azokat a laikus vélekedéseket, motiváló tényezőket, beállítódásokat, amelyek az egészséggel kapcsolatos életstílus két fő komponensét meghatározzák: az egészségviselkedést, amelynek célja az egészségi állapot fenntartása vagy javítása, és a betegviselkedést, a betegségekre, panaszokra, egészségi problémákra adott laikus választ. 5.2. Betegviselkedés A betegviselkedés az az érzékelési, értelmezési és tevékenységi folyamat, amellyel az emberek az egészségükben beálló negatív változásokra (tünetekre) reagálnak. A betegviselkedést számos tényező befolyásolja: a kor, a nem, a társadalmi helyzet, a vallási, szubkulturális és etnikai hovatartozás, az egyén társas támogatottsága, pszichológiai jellemzői, az egészséggel, a munkával, a családdal, stb. kapcsolatos értékrendje és céljai. Az emberek saját betegségüket konkrét élethelyzetüktől függően értelmezik és élik meg. A betegséghez való viszonyulás befolyásolja a betegviselkedést, a beteg-szerep felvételének hajlandóságát, az orvossal való együttműködés, illetve az öngyógyítás alkalmazásának valószínűségét, esetleg a gyógyulás esélyeit is. A betegviselkedést, elsősorban mint az orvoshoz fordulási döntést meghatározó sajátosságot, az 1950-es évek közepén kezdték vizsgálni. A betegség-érzet és a kezelésre vonatkozó döntés közötti kapcsolatot főként az orvostudomány, a szociológia, az antropológia és a pszichológia vizsgálta. Több vizsgálat is megerősítette, hogy az 4
egészségügyi ellátás igénybevételének gyakorisága jóval alacsonyabb, mint a tünetek előfordulása. E vizsgálatok alapján elmondható, hogy az átlagpopulációban a napi egy tünet észlelése eléggé általánosnak tekinthető, mégis évente átlagosan csak 4-5 alkalommal fordulnak orvoshoz. Ezt a jelenséget nevezi a szakirodalom „tüneti jéghegynek”. A krónikus betegségek öngyógyításával kapcsolatos tanulmányokban az öngyógykezelés laikus gyógyításként illetve compliance-viselkedéskent való értelmezése összemosódik. A szakirodalmi adatok szerint az öngyógykezelés alkalmazása költségkímélő és állapotfenntartó, sőt állapotjavító megoldás lehet több krónikus betegségben is, de az enyhe akut betegségekben van igazán nagy jelentősége. Mivel azonban ezek azok az egészségi problémák, amelyek kezeléséhez az emberek a legkevésbé vesznek igénybe orvosi segítséget, ennek a területnek az elemzése csaknem teljesen hiányzik az orvosi szakirodalomból. 5.2.1. A magyar lakosság öngyógyítási stratégiái A kutatás célja a magyar lakosság betegviselkedési stratégiáinak, és a stratégiaválasztás fő háttértényezőinek leírása volt. Feltételeztük, hogy a hagyományőrzésnek szerepe van a betegmagatartásban, ezért a falusi lakosság, illetve az idősek körében az öngyógykezelés magasabb gyakoriságára számítottunk. Azt is feltételeztük, hogy a magasabb iskolai végzettségűek számára a tudományos orvoslás előnyt élvez a hagyományos, de nem bizonyított hatásmechanizmusú és eredményességű eljárásokkal szemben, ezért az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében vártuk a tradicionális öngyógykezelés gyakoribb előfordulását. Ezért az életkor, a nem, az egészségi állapot, az iskolai végzettség, és a település típusa (nagyváros, kisváros, falu) függvényében elemeztük az öngyógykezelési formák előfordulási gyakoriságát. A vizsgálatok helyszíne igen alkalmasnak tűnt a kérdés elemzésére. Veresegyház fiatal, dinamikusan fejlődő kisváros Pest megyében, Budapest vonzáskörzetében. Ugyanakkor a vizsgálat a kisváros körül található, különböző népességszámú és gazdasági perspektívájú, Budapesttől és Veresegyháztól eltérő távolságra lévő községek lakosságára is kiterjedt. Úgy véltük, ezek az eltérő települési formák lehetőséget adnak a lakosság betegviselkedésének, öngyógyítási stratégiáinak a különböző urbanizációs szinteken való vizsgálatára. 5. 2.1.1. Egészségi állapot Az egészségi állapot mérésére az egészségi állapot önértékelését alkalmaztuk, mivel a testi-lelki állapot önmegítélése alapján dönti el az egyén, hogy szüksége van-e bármilyen állapot-befolyásoló beavatkozásra. Az öngyógyítási formák elemzésébe csak azokat a válaszadókat vontuk be, akik a kiválónál (5) rosszabbnak minősítették egészségi állapotukat, és a minősítés magyarázatául megemlítettek valamilyen egészségi panaszt, tünetet, a normálistól eltérő állapotot (N=1561). 5.2.1.2.Panaszkezelési stratégiák A továbbiakban megkérdeztük, hogy az említett panaszokat milyen módszerekkel kezelték a kérdezettek. A megemlített eljárásmódok a következő csoportokba sorolhatók: 5
Orvoshoz fordulás (73) Öngyógyítás házilagos, nem-gyógyszeres eljárással (16 %) Öngyógyítás otthon meglévő vagy OTC gyógyszerrel (16 %) Halogatás, a panasz ignorálása (15%). Természetgyógyászhoz fordulás (4 %) Gyógyszerész tanácsának kérése (1 %) A panaszkezelési döntések háromnegyede eredményezett orvoshoz fordulást. A felsorolt eljárások közül kiemeltük azt a két panaszkezelési módot, amelyekben a kérdezettek tettek valamit panaszuk elmúlása érdekében, de nem fordultak szakértőhöz. Ez a két panaszkezelési mód alkotja együttesen a laikus öngyógykezelést. A laikus öngyógykezelés a panaszokat említő teljes vizsgálati populációnak valamivel több, mint egynegyedére volt jellemző (a megoldásmódok bizonyos átfedéseket mutatnak); a panaszkezelés laikus formáinak választását egyik háttérváltozó sem befolyásolta szignifikáns mértékben. Ha azonban a laikus kezelésmódok két típusának megoszlásait megvizsgáljuk, kitűnik, hogy ebben a tekintetben egyes háttérváltozók mentén szignifikáns eltérések mutatkoznak. A leggyakrabban előforduló házilagos, nem gyógyszeres kezelésmódok – vagyis a hagyományos öngyógykezelési módszerek – a különféle teák, gyógynövény-főzetek, fűszerek, a külsőleg alkalmazott eljárások (borogatások, kenések, lemosások, masszázs, stb.), a pihenés és a diéta alkalmazása voltak. A kérdezettek összefoglaló csoportosításban az alábbi hagyományos öngyógykezelési módszereket említették: • • • • • • • • • • •
Hagyományos szerek belsőleg (főzetek, gyógyteák, fűszerek, méz, stb.) (25%) Pihenés (21 %) Diéta (16 %) Hagyományos szer külsőleges alkalmazása (bedörzsölések, borogatások, áztatás, öblögetés, stb.) (15 %) Torna, séta (11 %) Állapotjavító szerek gyógyító céllal való alkalmazása (pl. alkohol, kávé, tea) (9 %) Az életmód megváltoztatása, "egészségesebb életmód" (5 %) Gyógyászati segédeszköz alkalmazása (pl. lúdtalp-betét, bot, stb.) (7 %) Manuális terápiák (masszázsok, stb.) (5,%) Gyógyfürdő (5 %) Egyéb (4 %).
E kezelésmódok használatának megoszlását csak azoknak a körében vizsgáltuk, akik hagyományos kezelésmódot említettek. A házilagos, nem gyógyszeres kezelésmódok alkalmazási gyakoriságában a településtípus, a nem, a korcsoport, és az egészségi állapot tekintetében nem mutatkozott szignifikáns eltérés. Az egyetlen háttérváltozó, amely befolyásolta a hagyományos öngyógykezelés előfordulását, az iskolai végzettség volt. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében szignifikánsan gyakrabban fordult elő ilyen kezelésmód említése, mint az alacsonyabb végzettségűek körében. Ez az összefüggés várakozásainkkal ellentétes volt. Úgy véljük, hogy az eredmény több tényező együttes hatásával magyarázható. 1. A tünetek, panaszok eltérő jellege: 6
A kérdezési szituációban rejlő ok: a magasabb iskolai végzettségűek inkább készek beszámolni a kérdezőbiztosnak olyan triviális tüneteikről, panaszaikról is, amelyeket rutinszerűen öngyógyítással kezelnek; • Értelmezési különbségek: a tünetérzékelés alacsonyabb küszöbe, valamint a testi folyamatok tudatosabb monitorozása és értelmezése következtében az enyhébb, öngyógyításra reagáló tüneteket is inkább készek egészségi problémának minősíteni. Esetleg eltérő lehet az eljárások (pl. pihenés, kávéivás) „kezelésként” való definiálása is. 2. A diplomásoknak az egészség kérdéseiben is megnyilvánuló, magasabb fokú autonómiája, biztonságérzete következtében kevésbé függenek az orvosi-egészségügyi szakértelemtől, magabiztosabbak annak megítélésében, hogy mikor van szükség szakértői beavatkozásra. A laikus öngyógykezelés másik formája az, hogy a panaszt valamilyen patikaszerrel, gyógyszertárban kapható készítménnyel kezelik. Ebben az esetben a panaszkezelési eljárást tulajdonképpen határesetnek tekinthetjük a tisztán laikus és a tisztán szakértői kezelésmód között. Magyarországon a vény nélkül kapható gyógyszerek is kizárólag a gyógyszertárban vásárolhatók meg (ellentétben néhány más országgal, ahol az enyhe akut panaszok kezelésére szolgáló OTC készítmények szupermarketekben, drogériákban, vagy benzinkutaknál is kaphatók). Így az ilyen szerek beszerzésekor feltétlenül kapcsolatba kerül a vásárló az egészségügyi intézményrendszer egy szakértőjével, a gyógyszerésszel. Azonban az enyhe, akut panaszok kezelésére a felnőtt lakosság nagy része többnyire rutinszerűen vásárol korábban már kipróbált, bevált, vagy más laikus által javasolt készítményt, a gyógyszerész szakértő tanácsának kikérése nélkül. Sőt, a korábbról megmaradt, „elraktározott” vényköteles gyógyszerek alkalmazása is gyakran megtörténik, anélkül, hogy ehhez a felíró orvostól megerősítést kérne a beteg. Ezért a panaszkezelésnek ezeket a formáit is laikus öngyógykezelésnek tekintettük elemzésünk során. Az otthon megtalálható vagy OTC gyógyszerek használatával kapcsolatban feltételeztük, hogy a magasabb életkorral szoros összefüggést mutató rosszabb egészségi állapot következtében az egyén nagyobb gyógyszerszedési jártasságra, rutinra tesz szert, és ez tükröződni fog az öngyógyszerezés előfordulásában. Az életkor és az egészségi állapot, ismét meglepetésre, nem játszott lényeges szerepet. A településtípus, a nem és az iskolai végzettség azonban szignifikáns különbségeket eredményezett a laikus öngyógyszerezésben. A községek lakói körében gyakoribb az otthon meglevő gyógyszer alkalmazása, mint Budapesten és Veresegyházon. Ebben vélhetően az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés különbségei érhetők tetten: a falvakban az ellátó hálózat kevésbé kiépített, így mind az orvoshoz fordulás, mind a gyógyszertár igénybevétele okozhat nehézségeket. Ezeket a nehézségeket enyhítik az OTC szerek alkalmazásával és az otthon őrzött vényköteles szerek alkalmazásával. A legalacsonyabb iskolai végzettségűek minden más végzettségi csoportnál magasabb arányban kezelik panaszaikat öngyógyszerezéssel. Úgy véljük, ennek hátterében az orvoshoz fordulás lehetséges (emocionális és egzisztenciális) nehézségei, a gyógyszerektől való nagyobb függés, a gyári készítmények iránti nagyobb bizalom, a gyors megoldások keresése, és a panaszoknak a többi csoportéhoz képest viszonylagos komolysága egyaránt szerepet játszhat. •
7
A nők nagyobb arányban említették a gyógyszerek használatát, mint a férfiak. Ez következhet a nők nagyobb laikus gyógykezelési rutinjából, bizonyos panaszok gyógyszerrel való kezelési gyakorlatából (pl. menstruációs panaszok), illetve abból, hogy több panaszt észlelnek magukon, és ezeket nagyobb arányban kezelik, míg a férfiak körében gyakoribb a kivárás, a panasz ignorálása. A kétféle laikus panaszkezelési eljárás alkalmazásában mutatkozó eltérések magyarázatára a binomiális regresszió módszerét alkalmaztuk. A logisztikus regresszió segítségével a dichotóm függő változó és a magyarázó változók közötti lineáris kapcsolat erősségét vizsgáltuk. Az első modell esetében a gyógyszeres, a másodiknál a nem gyógyszeres eljárást tekintettük függő változónak (1=alkalmazza a bizonyos kezelést, 0=nem alkalmazza). Magyarázó változónak tekintettük a válaszadók nemét, korát, iskolai végzettségét, lakóhelyük típusát és egészségi állapotukat. A panaszok, tünetek öngyógykezelése esetében a nők és a falusiak kb. másfélszer nagyobb eséllyel fognak gyógyszert alkalmazni, mint a férfiak és a fővárosiak. A magasabb iskolai végzettség felé haladva csökken a gyógyszeres öngyógyítás esélye, de jelentős különbséget csak a 8 általánossal vagy alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők és a szakmunkások között találunk. A hagyományos, nem gyógyszeres eljárások alkalmazásában mutatkozó társadalmi eltéréseket csak az iskolai végzettséggel tudjuk magyarázni. Az alacsonyabb iskolai végzettségűekhez képest mind az érettségivel rendelkezők, mind a diplomások nagyobb valószínűséggel alkalmaznak hagyományos eljárásokat. A felmérés lényeges módszertani megfontolásokat is felvetett számunkra. Az öngyógykezelésre vonatkozó kérdéseket csak azoknak a válaszolóknak tettük fel, akik egészségi állapotukat nem tekintették kiválónak. Feltételeztük, hogy az ő körükben számíthatunk olyan egészségi problémákra, amelyek kezelésére öngyógykezelést alkalmaznak. Ezzel a kérdésfeltevéssel azonban az egészségi problémák körét leszűkítettük azokra, amelyek a kérdezettek számára egészségi állapotuk észrevehető megromlásával jártak. Az adatok fényében most úgy látjuk, hogy az ilyen, az egészségi állapot általános minősítését befolyásoló panaszokkal az emberek orvoshoz fordulnak; öngyógykezelést akkor alkalmaznak, ha biztosan ismerik a panasz hátterét, eredetét, tapasztalatuk van lefolyásában, rutinjuk a kezelésében. A kérdés megfogalmazásával gyakorlatilag kizártuk azokat a banális, mindennapi, egyszerű tüneteket, panaszokat (pl. a gyomorrontást, a megfázást, vagy a kisebb zúzódásokat), amelyek az egészségi állapot általános megítélését nem befolyásolják. Későbbi felmérésünkben már hasznosítottuk az előző vizsgálatok tapasztalatait, így ennek a vizsgálatnak az alapján pontosabb képet tudunk alkotni a betegviselkedésről. 5.2.2. Az ún. „küszöb-korosztály” betegviselkedése Korábbi kutatási eredményeink alapján különösen fontosnak tűnt annak a korosztálynak a vizsgálata, amelyben a tartós egészségromlás első jelei tapasztalhatók. Az egészségromlás enyhébb, de tartós formáinak, a diffúz fájdalmaknak, a rossz közérzetnek és a fizikai diszkomfort érzetnek 40-50 év közötti megjelenése miatt ezt az életkort a vizsgálat során “küszöb-életkornak” neveztük el, arra utalva, hogy ezek az életévek jelentik az egészségromlás küszöbét. A küszöbkorosztály körében végzett felmérés során a kérdezetteket arra kértük, hogy jelöljék meg egy tünetlistán szereplő 12 tünet, panasz (mozgásszervi tünetek, 8
emésztési zavarok, keringési panaszok, fejfájás, fáradékonyság, alvás-zavarok) általuk leggyakrabban alkalmazott kezelésmódját. A korosztály tagjai többnyire nem ignorálják panaszaikat, de nem fordulnak orvoshoz, hanem öngyógykezelést alkalmaznak. A kezelésmód megválasztása a tünetektől függ. Vannak tünetek, amelyeknek a kezelésmódja jellegzetesen öngyógykezelés (pl. emésztési panaszok, fejfájás). A mozgásszervi és a keringési rendellenességre utaló panaszokkal viszont inkább orvoshoz fordulnak, ami bizonyára a tünetek fájdalmasságával magyarázható, valamint azzal, hogy a hatékonynak tartott gyulladás- és fájdalomcsillapító gyógyszerek csak orvosi rendelvényre kaphatók. A kimerültség és a stressz tüneteit igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Ennek oka valószínűleg az, hogy a kimerültséggel, hajszoltsággal társított szomatikus tüneteket gyakran normalizálják, azaz „rendjén levőnek” minősítik. Ez a tünet-értelmezés és a belőle következő viselkedésmód (a tünet negligálása) hosszú távon olyan egészségkárosító betegviselkedés, amely - éppen a keringési betegségek területén - hozzájárulhat a korosztály kiugró veszélyeztetettségéhez. Emellett elég nagy gyakorisággal olyan tüneteket – pl. a keringési zavarokkal társított tüneteket – is figyelmen kívül hagynak, vagy öngyógykezeléssel kezelnek, amelyekkel valószínűleg tanácsosabb lenne orvoshoz fordulni. 5.3. Egészségviselkedés Az egészségviselkedés vizsgálatakor Antonovsky szalutogenezis elméletére és Grossman egészség-tőke elméletére támaszkodtunk. Ezért kiemelt figyelmet fordítottunk az egészség megőrzésének egyéni és társas-környezeti erőforrásaira, és megpróbáltuk feltárni az „öröklött egészség-tőke” (szülői hatások) mértékét, az egészségbe való befektetés formáit (pénz, idő, energia), a befektetési kalkulációk magyarázatát, és a befektetések megtérülésének becsléseit. A vizsgálat egy 10 éves életkori kohorszra terjedt ki, az egészségi szempontból küszöbhelyzetű fiatal középkorosztály tagjaira. Az elemzés során a nem, az iskolai végzettség, a családi állapot, a lakóhely településtípusa, és a munkaaktivitás mentén vizsgáltuk a küszöbkorosztály jellegzetességeit. 5.3.1. Az egészségi állapot Az egészségi állapotra vonatkozó kérdéseket azzal a céllal állítottuk össze, hogy képet kapjunk az egészség-magatartás, illetve az egészséggel kapcsolatos befektetési döntések hátterében meghúzódó egészség-percepcióról. A kérdésblokk a jelenlegi egészségi állapoton kívül annak dinamikus összetevőit is tartalmazta: a korábbi betegségtapasztalatot, az egészség változását illetve annak jellegét, valamint a szervezet öröklött és szerzett adottságaira vonatkozó nézeteket. Noha életkori szempontból a minta homogén, és így az egészségi állapot jellemzők tekintetében is viszonylag egységes, egyes demográfiai és társadalmi jellemzők fokozzák az esélyét az egészségi állapot zavarainak, kedvezőtlen megítélésének, illetve bizonyos egészségproblémák előfordulásának. Természetes módon a legveszélyeztetettebb csoport az inaktívaké (rokkantnyugdíjasok). Szintén érintett csoport a nőké, az alacsony iskolai végzettségűeké, az özvegyeké, és kisebb mértékben az elváltaké.
9
5.3.2. Egészség- és betegségviselkedés Az egészséggel kapcsolatos beállítódás jellemzésére az ún. Többdimenziós Egészség Kérdőívet (MHQ) alkalmaztuk, amely átfogó képet ad arról, hogy az egyén milyen kognitív és érzelmi beállítódással rendelkezik egészségi állapotával kapcsolatban, mennyiben érzi felelősnek magát vagy másokat egészségéért, és mennyire motivált az egészsége megőrzésére. Faktoranalízis segítségével négy jellegzetes viselkedés-mintázati modellt írtunk le: érzelmi illetve kognitív viszonyulás, felelősségvállalás illetve felelősség hárítás. Az érzelmi, a kognitív és a felelősségvállaló viszonyulás erőssége graduálisan nő a kedvező életminőség irányában. A felelősség hárító magatartás ezzel ellentétes tendenciát mutat: minél kedvezőtlenebb az egészséggel kapcsolatos életminőség, annál erőteljesebben jelentkezik a felelősség hárítása. 5.3.3. Egészségbiztosítás, társadalmi szolidaritás, egészség-jövőkép A betegekről való gondoskodás szolidaritási alapon történő megoldásában a korosztály többsége nem bízik. 40 százalékuk szerint a gondoskodás egyéni felelősség, az embernek előre gondoskodnia kell önmagáról. A kérdezettek egyharmada a betegekről való gondoskodást családi feladatnak tekinti, és mindössze egynegyedük gondolja úgy, hogy a betegekről a társadalomnak kell gondoskodnia. A kérdezettek egyötöde rendelkezik kiegészítő egészségbiztosítással (egészségpénztár, üzleti biztosítás), egyharmada takarékoskodik azzal a céllal, hogy betegség esetén felmerülő költségeit fedezni tudja. A korosztály férfi tagjai saját várható élettartamukkal kapcsolatban inkább optimisták, a nők pesszimisták. A nők által adott pesszimista becslésben az egészséggel és az életkilátásokkal kapcsolatos szorongás jelenik meg, ami vélhetően fontos mozgatórugója a férfiakénál egészségtudatosabb egészség- és betegségviselkedésüknek. A kérdezettek saját magukat kevésbé látták veszélyeztetettnek valamennyi általuk említett fő halálokot (szívbetegség, rák, agyvérzés, baleset) tekintve, mint a társadalom egészét. 5.3.4. Az egészség-befektetési hajlandóság összetevői Az egészség-befektetési hajlandóság mérésére húsz változóból faktoranalízis segítségével skálát állítottunk elő, amellyel a küszöbkorosztály tagjainak egészségtudatosságát, jövő-orientált viselkedését mértük. Az egyéni egészségbefektetési hajlandóságot az iskolai végzettség, a nem, a település típusa, és az egészségi állapot befolyásolja. Az iskolai végzettség emelkedésével növekszik a befektetési hajlandóság. A nők, a budapestiek, és a kedvezőbb egészségi állapotúak körében nagyobb az egészég-befektetési hajlandóság, mint a férfiak, a fővároson kívül élők, és a kedvezőtlen egészégi állapotúak körében. A változók hat jól értelmezhető faktorban rendeződtek el: 1. az egészségtudatos táplálkozás „kerülő” formái (mérsékelt só-, zsír-, koleszterinfogyasztás) 2. az egészségtudatos táplálkozás „preferáló” formái (vitaminban, rostban, kalciumban gazdag étrend) 3. a rendszeres testedzés illetve a testedzésre fordított költségek 4. a szűrővizsgálatokon való részvétel 10
5. ez egészséges életmóddal kapcsolatos tudatos tanulás, illetve ennek költségei 6. az egészségbiztosításba való anyagi többletbefektetés (egészségpénztári tagság vagy üzleti egészségbiztosítás). Az egészségbe való befektetés formáinak választásakor a fő háttérváltozók eltérő szerepet játszanak. Az iskolai végzettség az egészség-befektetés legfontosabb tényezője, amely valamennyi viselkedésforma választását befolyásolja. A településtípusnak elsősorban azoknál a viselkedéseknél van szerepe, amelyek a hozzáférésnek jelentősége lehet (szűréseken való részvétel, otthonon kívüli testedzés). A nemnek az egészségtudatos táplálkozás választásában van szerepe, amiben a nemi munkamegosztás és a család egészségviselkedése közötti kapcsolat jelenik meg. A betegség esetére való anyagi gondoskodásra (egészségpénztári tagság, üzleti biztosítótól vásárolt kiegészítő egészségbiztosítás) csak az iskolai végzettség gyakorol hatást. A változóknak az egészség-befektetésre gyakorolt prediktív erejét lineáris regresszióval elemeztük. Az egészség-befektetési hajlandóság skálát tekintettük függő változónak. Az egészség-befektetési hajlandóság magyarázó modelljei közül az bizonyult a legjobban illeszkedő modellnek, amelyben magyarázó változóként az iskolai végzettség, a nem, az egyén munkatársaitól és a gyermekeitől várható támogatás, az anyagi helyzet megítélése, a kortársakhoz viszonyított egészségi állapot, valamint az egészséget befolyásoló öröklött tulajdonságok említése szerepelt. Az egészségi állapot mutatói közül a másokhoz viszonyított egészségi állapot kivételével egyiknek sem volt hatása az egészség-befektetési hajlandóságra. Az egyetlen egészséggel kapcsolatos változó, amelynek szerepe volt az egészségviselkedésben, a várthoz képest éppen fordítva működött: azok körében, akik másokénál jobbnak ítélték meg egészségüket, nagyobb valószínűséggel jelent meg egészségtudatos viselkedés. A regresszió-elemzés alapján elmondható, hogy az egészség-befektetési hajlandóság inkább a magasabb végzettségűekre, illetve a nőkre jellemző, tehát éppen a küszöbkorosztály azon csoportjaira, amelyeket kevésbé érintenek súlyos egészségi problémák. A megélhetés („nélkülözések között élnek; hónapról-hónapra anyagi gondjaik vannak; éppen, hogy kijönnek a jövedelmükből; beosztással jól kijönnek; gondok nélkül élnek”) kedvező minősítése is ösztönzi az egészség-befektetési hajlandóságot. A társas támogatás forrásai közül csak a munkatársak a gyermekek gyakorolnak szignifikáns befolyást az egészség-befektetési hajlandóságra, más családtagok (pl. a szülők, testvérek, házastársak), illetve más családon kívüli kapcsolatok (barátok, szomszédok) támogatásának nincs ilyen hatása. Feltételezzük, hogy a gyermek támogatása növeli az egyén jövő-orientáltságát; a munkatársi segítség jelentősége pedig valószínűleg a munkahelynek egészségviselkedés alakulásában játszott kiemelt fontosságát mutatja. Összefoglalva, az egészség-befektetési hajlandóság az előnyös társadalmi helyzetűek körében magasabb, mint a hátrányosabb helyzetűek körében: a magasabb végzettségűek, jobb egészségi állapotúak, jobb anyagi körülmények között élők és nagyobb társadalmi támogatottságot élvezők preventív egészségmagatartása várhatóan jobb egészségi állapotot, életminőséget fog eredményezni a jövőben. A magasabb induló „egészségtőke” tovább megőrződik, a társadalmi előnyök egészségbeli előnyökre váltódnak; a társadalmi hátrányok nem kedveznek az egészségtőke növelésének, és ez valószínűleg a tőke még gyorsabb feléléséhez vezet. „Akinek van, annak adatik; és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.∗” ∗
Mk 4,25
11
6. A szerzőnek a dolgozat témakörében megjelent publikációi 1. Szanto Zs, Susanszky E, Kopp M (2005): Relationships between unfavourable health status and smoking cessation attempts in Hungary. Social and Preventive Medicine (közlésre elfogadva) 2. Szántó Zs, Susánszky É, Tüttő G (2004): Szervadományozással kapcsolatos lakossági vélemények Magyarországon. Lege Artis Medicinae, 3. Susánszky É., Szántó Zs. (2004): A lakosság nyitottsága a biotechnológia és az orvostudomány legújabb vívmányai iránt. Lege Artis Medicinae 4;14(3):220-5. 4. Susánszky É., Szántó Zs.: Fiatalok egészség-jövőképe. Új Ifjúsági Szemle 2004 5. Susánszky É,. Szántó Zs. (2003): Szociokulturális környezet, megküzdési stratégiák, életminőség. Szociológiai Szemle 13 (2) 84-102. 6. Szántó Zs., Susánszky É. (2003): Az egészségi állapot és a leszokási szándék kapcsolata a különböző életkorú dohányzók körében. Lege Artis Medicinae 13 (8) 682-685. 7. Susánszky É., Szántó Zs. (2002): Az egészségi állapot szempontjából veszélyeztetett fiatalok demográfiai és társadalmi jellemzői In: Szabó A., Bauer B., Laki L. (szerk.) Ifjúság 2000 Tanulmányok I. 154-165. Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest 8. Szántó Zs. (2002): Betegség, gyógyítás, társadalom. In: Szántó Zs., Susánszky É. (szerk.) Orvosi szociológia. Semmelweis Kiadó, Budapest 9. Szántó Zs., Susánszky É., Rózsa S. (2002): "Az egészségemért felelős vagyok, a betegségemért nem" Laikus betegségmagyarázatok. Lege Artis Medicinae 12 (9) 584-588. 10. Susánszky É, Szántó Zs. A térség lakosságának egészségi állapota In: Susánszky É., Szántó Zs. (szerk) Táblaképek az egészségről. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézet - Fekete Sas Kiadó 2000, 46-68. 11. Szántó Zs., Susánszky É. (2000): Lakossági öngyógyítási stratégiák. Lege Artis Medicinae 10 (1) 74-81. 12. Susánszky É., Szántó Zs. (2000): A veresegyházi kistérség lakosságának egészségi állapota és panaszkezelési stratégiái. Egészségnevelés 41 3-9. 13. Susánszky É., Szántó Zs., Csoboth Cs., Purebl Gy. (2000): Család: Erőforrás vagy veszélyforrás? Századvég 16. 45-59. 14. Susánszky É., Szántó Zs., Szedmák S., Kopp M. (1998): A szegénység szubjektív megítélése és az egészségi állapot. Lege Artis Medicinae 8 (6) 452460. 15. Susánszky É., Szántó Zs., Kopp M., Szedmák S. (1997): Veszélyeztetett aktív férfi korcsoportok egészségi állapota a rendszerváltozás időszakában. Lege Artis Medicinae 7 (4) 432-441. 16. Susánszky É., Szántó Zs. (1997): Gazdasági helyzet és egészségi állapot. Végeken 8 (4) 20-32. 17. Szántó Zsuzsa: Orvostudomány és természetgyógyászat. Végeken 1995;17-21. 18. Szántó Zsuzsa: Az orvosi szociológia és a természetgyógyászat vitája az orvostudománnyal. Lege Artis Medicinae, 1995; 11.
12
