Az alábbi írás az indymedia beküldött cikkek rovatában jelent meg először, melyet a szerző engedélyével utánközlünk

Baloldaliság, forradalom, társadalmi összefogás Írta: Lőrincz Imre 2007 szeptember 06., csütörtök 12:39 - Utoljára frissítve 2008 december 04., csütörtök 08:15

Az alábbi írás az indymedia beküldött cikkek rovatában jelent meg először, melyet a szerző engedélyével utánközlünk.

A szerző egy barátjához írt levél formájában a baloldaliság és a forradalom fogalmainak tisztázására -, ennek alapján pedig a társadalmi összefogás lehetőségeinek és korlátainak felvázolására tesz kísérletet.

Kedves Feri!

Legutóbbi beszélgetésünk során arra kértél, fogalmaznám meg, mit is értek én a „baloldali minimum” fogalmán, vagyis miben határoznám meg a humanista elkötelezettségű, társadalomkritikai szemléletű, baloldali szervezetek és mozgalmak együttműködésének alapelveit. Nos, hosszú vacillálás után (amiért elnézésedet is kérem) arra jutottam, hogy előbb magának a baloldaliságnak az alapkritériumát lenne célszerű meghatározni, s aztán kéne elmélkedni csak a valódi baloldal együttműködési lehetőségeiről egyrészt a „szimplán” humanista elkötelezettségű, de abszolút nem baloldali-, másrészt humanista elkötelezettségű plusz társadalomkritikai szemléletű, de azért még nem baloldali szervezetekkel és mozgalmakkal.

Remélhető például, hogy „baloldal” biztos ismertető jegyeként emlegetni szokott humanista értékeket (a családon belüli nemi erőszak elvetésétől kezdve a romák felzárkóztatásának és bérmunka méltányos díjazásának szorgalmazásán át egészen az esőerdők pusztításának elítéléséig) XVI. Benedek pápa is osztja, mégis butaság lenne őt baloldalinak tartani. Mi több, legutóbb Brazíliában őszentsége (a kommunizmus gyalázása mellett) elítélőleg szólt magáról a kapitalizmusról is-, mégsem tekinthetjük a katolikus egyházat „halmozottan baloldali”, vagyis nem csupán humanista elkötelezettségű, de egyenesen rendszerkritikus szervezetnek. A valódi baloldaliság első és legfontosabb alapkritériuma, sine qua nonja ugyanis nem más, mint a főbb termelőeszközök társadalmi tulajdonának, ezzel együtt pedig a hatalom társadalmasításának feltétlen igenlése. Ha egy párt, szervezet vagy mozgalom hatalmi pozícióban ennek az alaphelyzetnek a megvédésére-fenntartására törekszik (Kína, Kuba stb.) -, vagy megalkuvás nélkül ennek az alaphelyzetnek a megvalósításán dolgozik (Venezuela, Bolívia stb.), akkor az a párt, szervezet vagy mozgalom baloldali. S ugyanígy, a meghatározó termelőeszközök társadalmasításának (annak alapján, annak következtében pedig a néphatalomnak) megalkuvás nélküli követelése tesz (csupán) baloldalivá egy pártot, szervezetet vagy

1/5


mozgalmat akkor is, ha nincs hatalmi helyzetben. Mivel pedig a „kisajátítók kisajátítása” természetszerűleg csakis erőszakos módon (választási harc, de akár sztrájk-harc, sőt ha elkerülhetetlen, akkor fegyveres harc útján) lehetséges-, csakis a tőkések gazdasági-politikai-és média-beli ellenálló erejének erővel történő fokozatos és következetes, a végső pontig végigvitt megtörése által képzelhető el (a múltbéli történelmi tapasztalatok mellet lásd erre Venezuela jelenlegi eseményeit, a „bolivári forradalom” legújabb fejleményeit), azért e szükségszerűségnek a felismerése és hirdetése a második alapvető feltétele a baloldaliságnak. Végül, mert e szükségszerűséget a világtörténelem során mindmáig kizárólag a kommunista (forradalmi szocialista) pártok ismerték fel, mondták ki, s képviselték kellő következetességgel, tény és való tehát, hogy (a baloldaliság harmadik alapkritériumaként) nem volt, nincs, és nem is képzelhető el soha kommunista-ellenes (antimarxista, antileninista, de akár anti-Chavezista) baloldaliság. E három premissza elfogadása és képviselete jelenti tehát, kedves Feri barátom, a tulajdonképpeni baloldali minimumot. A többi szép és helyeselhető „humanista” sőt esetleg egyenesen „társadalomkritikus” dologgal csak úgy áll a helyzet, mint- ha már a katolikusok példáját említettem az előbb többször is -, mint a Tízparancsolattal: attól ugyanis, hogy valaki teljes mértékben egyetért a gyilkosság, a lopás, vagy a paráználkodás tilalmával, sőt helyesli még a szülők tiszteletét is-csak éppen nem hisz Isten létében és az utolsó ítéletben, és nem tartja isteni kinyilatkoztatások szent gyűjteményének a Bibliát-, nos, azt az embert hiba volna hívő kereszténynek nevezni. Attól még persze minden bizonnyal jó és rendes ember, akivel a Tízparancsolatban említett jó és szép elvek védelméért minden hívő kereszténynek össze lehet-, és össze is kell fognia akkor, ha valóban komolyan veszi saját (Istenhiten és a Biblia kinyilatkoztatás jellegén alapuló) katolikus elkötelezettségét. Magyarán szólva: mivel a ma „baloldali” névvel említett (sőt magukról is azt állító) pártok, szervezetek és mozgalmak túlnyomó többsége nem ismeri fel vagy tudatosan elhallgatja a baloldaliság fent megfogalmazott alapkritériumainak alapvető, meghatározó, „vízválasztó” jelentőségét, mi több, ne adj, isten, tán ellenzi, elveti és elítéli a társadalmi tulajdon feltétlen primátusát, a hatalom erőszakos megragadásának kényszerét, valamint e harc korábbi szakaszaiban a kommunisták pozitív, vezető szerepét, ennek következtében tehát ezek a szerveződések nem is nevezhetőek baloldaliaknak, legfeljebb „humanista elkötelezettségűeknek „ (Greenpeace, Civilek a Mecsekért, Nők a Nőkért Mozgalom, Roma Polgárjogi Alapítvány, szóban -és csak szóban- a szociáldemokrata és liberális pártok, stb, stb, stb), netán „humanista elkötelezettségű, plusz rendszerkritikus- vagy csupán „globalizáció-kritikus”- pártoknak, szervezeteknek vagy mozgalmaknak. (Attac, Európai Szociális Fórum, stb. stb) De az ég szent szerelmére: a valódi baloldali pártoknak, szervezeteknek és mozgalmaknak – (ha,mint őszintén remélem, hamarosan hazánkban is lesznek majd ilyenek) - ettől még persze egyes konkrét esetek kapcsán, a kizsákmányoló rendszer különféle rendű-rangú bűnei ellen fellépve persze, hogy össze lehet- és össze is kell fogniuk valamennyi humanista elkötelezettségű, netán egyenesen rendszerkritikus párttal, szervezettel és mozgalommal akkor, ha komolyan veszik saját baloldali meggyőződésüket. Ám e közben mindenhol és mindenkor nyilvánvalóvá kell tenni azt az igazságot, hogy mindezek a bűnök a kapitalizmus uralmának immanens következményei, ezért aztán végleges kiküszöbölésük a kapitalista rend megdöndése nélkül (vagyis a főbb termelőeszközök, ezáltal pedig a hatalom társadalmasítása

2/5


nélkül) nem is lehetséges. (Példának okáért: bár a Rábát most véletlenül három osztrák bőrgyár szennyezi, a valódi bűnös azonban a közérdekre, a becsületre és jogra mit sem adó, egyedül a magántőke profitérdekeit szem előtt tartó kapitalista rend-, ezért míg a kapitalista rend alapja, a tőkések tulajdoni és hatalmi monopóliuma meg nem szűnik, addig sem konkrétan, sem képletesen nem mászhatunk ki a bűzös, gyilkos, undorító trutyiból.) Bármiről essék szó tehát a különböző „szociális fórumokon”, „antiglobalista naggyűléseken” és „humanista akciók „ során, a baloldal képviselőinek modernkori Ciceroként minden megnyilatkozásuk, minden véleménnyilvánításuk végén (legyen szó akár minimálbér emeléséről, akár az újfasizmus elleni összefogásról) megalkuvás nélkül és egyértelműen meg kell fogalmazniuk a maguk „ceterum senseo”-ját:” Úgy vélem különben, hogy a kapitalizmusnak pusztulnia kell…” (Például, merthogy „tőke és fasizmus jegyesek”, ezért (új)fasizmus mindaddig lesz, míg a kapitalizmus fennáll, mindig felerősödik, mikor a kapitalisták veszélyben érzik saját gazdasági-politikai hatalmukat, s mindig kész a maga fasiszta barbárságával megmenteni a kizsákmányoló rendszert, ha a „polgári demokratikus” tőkés pártok a hagyományos hatalmi machinációkkal erre már nem képesesek:lásd Hitlerék Németországban, Franco-ék Spanyolországban, Pinocheték Chilében, stb, stb,) S ugyanilyen határozottsággal kell a valódi baloldal képviselőinek azonnal és egyértelműen visszautasítaniuk a baloldaliság három alapelvének („szenthártomságának”) megsértésére és meggyalázására tett azon kísérleteket is, melyeket a magukat „humanista elkötelezettségűnek”, netán még „rendszerkritikusnak” (globalizáció-kritikusnak?), sőt akár „baloldalinak” hirdető pártok, szervezeteknek és mozgalmak követnek el - gyakorta ravaszul humanista sőt akár rendszerkritikus, ne adj isten, álbaloldali mázba burkolva. (Leggyakoribb „nem bocsánatos bűnökként „ lásd a köztulajdon „állami tulajdonként” való csúfra emlegetése-, a néphatalom „diktatúraként” történő megkérdőjelezése-, a szocializmus „államkapitalizmus” formájában való elvetése-, és a Nagy Imre-féle 1956 „forradalomként” való aposztrofálása, mint az egyes számú baloldali alapelv megsértése-, a „semmi hatalmat senkinek”- féle badarságok, valamint a „polgári demokrácia rossz, de nincs nála jobb” –féle hazugságok terjesztése, mint a második baloldali alapelv megsértése, végül pedig a kommunizmus elméletének minden rendű gyalázása, beleértve ebbe a fasizmussal való bármiféle egybemosás kísérletét, mint a harmadik alapelv megsértése.) Külön magyarázatot érdemel, gondolom, a Nagy Imre nevéhez (s nem a felkelésben részt vevő magyar dolgozók valódi akaratához) kötődő, ma hivatalosan elfogadott 1956- tal kapcsolatos fenti kitétel, vagyis a „hivatalos 56” forradalomként való említésének a baloldali alapelvek súlyos megsértése közé való besorolása. Nos, a „forradalom” fogalma nem egyszerűen a hatalmi viszonyok fegyveres erőszakkal történő megváltoztatását (illetve annak kísérletét) jelenti-, hiszen ilyen alapon a kétségtelenül fegyveres erőszakkal megvalósított, és a hatalmi-tulajdonjogi viszonyokat komolyan megváltoztató tatárjárást-, a Horthy-féle fehérterrort-, de még Szálasi nyilasainak hatalomátvételét is forradalomnak kéne minősíteni. Nem lesz továbbá egy fegyveres erőszakkal megvalósított, a hatalmi-tulajdonjogi viszonyok gyökeres megváltoztatására tett kísérlet forradalom akkor sem, ha ezek a tulajdonságai dühödt kommunista-, illetve orosz-ellenességgel egészülnek ki- hiszen akkor a náci Németországnak a Szovjetunió ellen indított orvtámadása lett volna mindeddig a legtisztább forradalom, Adolf Hitler pedig a világtörténelem leglánglelkűbb forradalmára. Végül nem tekinthető automatikusan forradalomnak a halmi-tulajdonjogi viszonyok fegyveres erőszakkal történő, heveny

3/5


kommunista-és oroszellenességgel „fűszerezett” megváltoztatása akkor sem, ha mindezen tulajdonságokat a nemzeti függetlenség követelése teszi teljessé- hiszen akkor az ultraortodox iszlám törvénykezést, a legsötétebb sariá-t bevezető, a középkori rendi viszonyokat követő afgán tálibok lennének a világ forradalmárainak „élcsapata”, Omar mullah pedig a Nagyon Nagy Imre. No nem: a forradalom ugyanis a hatalmi viszonyoknak (s a hatalmi viszonyokat meghatározó tulajdonviszonyoknak) olyan megváltoztatását (vagy csupán annak kísérletét) jelenti, ha kell, akár fegyveres erőszakkal is (de ha lehet, akkor „csupán” választási-vagy sztrájk-harcok útján), s ha elkerülhetetlen, akkor akár a nemzeti függetlenség korlátozása árán is, mely változások eredménye képen legideálisabb esetben megvalósul a főbb termelőeszközök, ezáltal pedig a hatalom társadalmasítása-, ám ha ezt az adott történelmi helyzet még nem is teszi lehetővé, akkor is a korábbi állapothoz képest az országlakosok szélesebb rétege jut tulajdonhoz, ezáltal hatalomhoz-, ennek következtében pedig általánosságban növekszik az esélyegyenlőség, a mobilitás és a társadalmi igazságosság, és általánosságban csökken az ember és ember közti vagyoni-, ergo jogbéli különbség. Minden olyan változás, amely ezzel ellenkező folyamatokat indukál (kíván indukálni), az a forradalom ellentéte, vagyis ellenforradalom. A három baloldali alapelvre gondolva, a gyors és biztos eligazodást segítendő leszögezhetjük továbbá: nem volt, nincs, és soha nem lesz, mert logikailag egyszerűen nem képzelhető el szovjetellenes-kommunista –ellenes „forradalom”-, illetve, bár a történelem korábbi szakaszaiban (a feaudalizmussal, illetve nálunk 1848-ban e mellett még a Habsburguralommal szemben is) volt, de ma már nincs, és soha nem lesz, mert logikailag abszurd a „ polgári demokratikus forradalom”, vagyis magyarul kapitalista, nyugat- és amerika-barát „ forradalom „. A lett komprádor –burzsoázia fasisztoid apartheid-rendszerét hatalomra segítő (és Lettország függetlenné válásával egybekötött) változások ugyanúgy nem forradalomnak, hanem társadalmi-gazdasági következményeiket tekintve színtiszta ellenforradalomnak értékelhetőek tehát, mint az USA által pénzelt, a hazai komprádor burzsoázia által levezényelt, a lopás-rablás-hazaárulás-népnyomorítás orgiáját elszabadító különféle „színes forradalmak” Grúziában, Ukrajnában, Szerbiában. (S ezért volt viszont annak idején forradalmi tett nem csupán a félgyarmati sorból független állammá váló Kínai Népköztársaság kikiáltása, de mondjuk a szovjet tagköztársasággá váló Szovjet-Üzbegisztán megteremtése is.) Horthy Miklós, Bethlen István, idősebb Antall József, valamint a forradalmi Tanácsköztársaságot leverő, és a rendszerváltók által ma oly nagy becsben tartott, szellemi elődként kezelt –vö.: „történelmi folyamatosság”- többi magyar úr még természetesnek vette ezt, büszke egyértelműséggel vallván magukat ellenforradalmároknak, rendszerüket ellenforradalminak. De egészen bizonyos továbbá az is, hogy például Mindszenthy József bíboros hercegprímás úr, az egyházi birtokok és az egyház oktatási monopóliumának elszánt védelmezője, a királyság államformájának meggyőződéses híve-(mi több, a Szent Korona Tanra hivatkozva önjelölt király-aspiráns) - maga is hozzávágta volna a pásztorbotját ahhoz, aki őt vezető forradalmárnak, az általa végrehajtani szándékozott „vérreakciós”, ultrakonzervatív, színtisztán ellenforradalmi jellegű gazdasági-társadalmi visszarendeződést „forradalomnak” merészelte volna nevezni. (1919-ben, kaposvári megyéspüspökként, az ellenforradalom elszánt híveként, a forradalmárokkal szembeni ellenforradalmi –fehérterrorista megtorlás aktív támogatójaként ugyanis ő már világosan kifejtette a véleményét a valódi forradalomról és az igaz forradalmárokról.) A Mintszenthyt kiszabadító Odeschali-gróf úr ugyanakkor valószínűleg

4/5


lovaglóostorával vett volna elégtételt az őt forradalmárnak, birtokai visszaszerzését pedig forradalomnak tituláló büdös parasztokon-, arra pedig, hogy Franczia Kiss Mihály, Orgovány böllérkéses mészárosa mit tett volna azzal, aki őt magát az általa kibelezett kommunistákhoz hasonlatos „forradalmárnak” merészelte volna nevezni, a Kegyelmes Kormányzó úr (és rendszere) visszatérését lehetővé tévő megmozdulást pedig „forradalomnak” gyalázta volnanos, abba jobb nem is belegondolni… Egy szó, mint száz: a „többpártrendszeren alapuló polgári demokrácia”, vagyis magyarán mondva az aljas, alantas és bunkó kapitalizmus visszaállítását célul kitűző, a mai aljas, alantas és bunkó kapitalizmus által ünnepelt, annak erkölcsi (?!?) és hivatkozási alapjaként szolgáló Nagy Imre-féle 56 maga a megtestesült ellenforradalom-annak ellenére, hogy a résztvevők döntő többsége annak idején nem ellenforradalmat, nem kapitalizmust akart. Nem könnyű és nem mindig népszerű distinkció ez -de a történelmi hazugságok, még a közhely számba menő történelmi hazugságok szilárd elvi alapokról történő, magalkuvás nélküli leleplezése mégis elkerülhetetlen feladat a valódi baloldal számára. Ha nem is a negyedik alapelvként, de a „szívekért és agyakért” vívott gyakorlati harc döntő jelentőségű sztálingrádi ütközeteként. Üdvözlettel barátod: Lőrincz Imre

5/5

Az alábbi írás az indymedia beküldött cikkek rovatában jelent meg először, melyet a szerző engedélyével utánközlünk

Recommend Documents