AUGUSZTUSI NAPLÓ 2005
Krisnások Tiszakürtön Krisna-tudatú Hívık Közösségének egy csoportja, szép fiatal lányok és fiuk, egyházuk nekünk szokatlan viseletében vonulnak Tiszakürt utcáin, indiai zenét játszanak, éneklik, hogy Háre Krisna, közben zászlókat lobogtatnak, táncos mozdulatokkal menetelnek. Leszakadva a csoporttól néhányan lesik, ki áll meg az utcán, ki jön a kerítéshez, máris ott teremnek, szórólapot adnak, magyaráznak, könyvet árulnak, adományokat kéregetnek. Itt vannak a magyar Alföldön az új hittérítık, a másfajta kolduló barátok, akik az amerikanizáló konzumkultúrával szemben, az én-központú, a Mammont központi helyre állító életfilozófiával szemben egy transzcendens beállítódású, ám idegen gyökérzető vallást propagálnak, mint ami biztos flastrom a sebre. A némán álló, hatalmas református templom elıtt, ahogy vonulnak, a krisnás fiatalok kilelkesedik magukból a Háre Krisnát, s senki nincs, aki folytatná: Egyedül Istené a dicsıség, vagy Erıs vár a mi Istenünk. Gyermekkoromban kiszaladtunk az utcára, s úgy bámultuk a Máriapócs felé haladó búcsúsokat, a fıként Kárpátaljáról jövı görög katolikusokat, ahogy zászlók alatt vonulva, keresztet cipelve énekelték, hogy óh szőz Mária, könyörögj értünk, s ne feledkezzél meg szegény magyarokról. Ki imádkozik ma Tiszakürtön a szegény magyarokért?
A multikultúra és a büröklevél Juhokról beszélgetnek a Rádióban, arról, hogy az erdélyi bárány milyen pompásan bírja a nomád tartást, tudja, mi jó neki, megtalálja szőkös körülmények közt is az ehetıt, bezzeg az ide telepített sivatagi marokkói juh, amely külterjes tenyésztésre ugyancsak alkalmas, de mit ér, ha nincs kárpátmedencei növényismerete, ha a helyi tudás nem kódolódott bele, mert megzabálja a mérgezı növényt is, a bürököt például, s felfordul. Vajh nem ekként vagyunk mi is az úgynevezett multikultúrával? Idehozzák innen-onnan az ezt-azt, a filmet, a filozófiát, a bóvlit, a mákonyt, fogyasszuk. S ha felfordulunk tıle? A tıke, mint tudjuk, nem ismer határokat. Vagy a tıkés? Irgalmat se. Együk a büröklevelet. Hogy írta Ady! „Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát – akarja.” Olvasom, hogy a kulturális minisztérium visszatartja a már megítélt pályázati összegeket a civil szervezıdéső magyar egyesületektıl, a kultúraközvetítıktıl is. Olvasom azt is, hogy finanszírozza a multikultúrális sziget-fesztivált. Ady újra aktuális. József Attilánál is jobban.
Ami szíven ütött Kocsis Károly miskolci egyetemi tanár elıadását hallgatom. A földrajzi tanszék egy felmérésérıl tájékoztat. Azt mondja a professzor, hogy az alföldi református településeken élnek, mégpedig az ország más tájegységéhez képest igen magas számban, választó korú felnıttek, olyanok, akik a nemzeti kérdések iránt érzéketlenek, akiket nem érdekel a határon túli magyarok sorsa, akikre jellemzı az úgynevezett csılátás. İk azok – folytatta a professzor -, akik nem járnak templomba, elveszítették az Istent, az egyházat. Ekként fogalmazott. Akik nemzettelenek, istentelenek is. Velıs csontban Az óriás törpe – bosszúból - bevágta Gullivert a lerágott velıs csontba. Ott kapálózott, kiabált alkalmi kalodájában a szegény, kalandos élető hajóorvos, mígnem észre vette védelmezıje, a hatalmas termető dada, s kiszabadította. Nemde, mintha mi is egy kívül-belül lefosztott velıs csontban evickélnénk, mi magyarok, új gyarmatosítottként a nemzetközi pénzvilág szorításában! Csak nem tudjuk megnevezni a féltékeny, óriás törpét, aki kijelölte helyünket a velıs csontban. No persze, vannak nem kevesen, akiknek élvezetes ez a helyzet; a törpe barátainak mindenképp, akik közel kerültek a mócsinghoz. De hol a hatalmas termető dada, aki kimenthetne bennünket? Szegény Magyarország! Új Horizont Olvasom az Új Horizont címő kulturális folyóiratot, megakad a szemem egy tanulmányon – A gazdaságba süllyedı demokrácia dilemmái címmel Papp Sándor írta -, olvasom, s mondom magamnak szomorúan, nézd csak, a tudós miféle eredményre jut, mintha egyezne a te tapasztalatoddal, s már másolom is. „A politikai társadalom ma a gyakorlatban szinte csak azt engedi meg a választópolgárnak, hogy a politika atomi egységével, a szavazattal rendelkezve négyévenként pártok illetve személyek között választhasson. Hangsúlyoznunk kell, hogy a választás szabadsága abban a pillanatban elvész, amint a szavazólapot az urna nyílása fölött kiengedjük a kezünkbıl. Ezt követıen a véleményünk nem sokat nyom a latba.” Mangalica Zsírt kaptunk ajándékba. Mangalica zsírt, rokontól. Köszöntük nagyon. Gyerekkorunkban anyánk ilyennel kente meg az uzsonnára adott karéj kenyeret. Hozzá hagyma karikára vágva vagy húsos zöldpaprika szeletelve. Összefut a számban a nyál. S látom magam elıtt a cinnyát is. Minden ısszel mangalica hízott az ólban. Zsírdisznó. - Kedvezményes áron kaptam két süldıt – mondta Béla –, de visszatérek a húsdisznóra, a mangalica nem kifizetıdı. Ezeket most levágtam százhatvan
kilósan. Egy amolyan angol disznó ez alatt az idı alatt kétszázhatvan kilóra is felhízik. Igaz, hogy ez egészségesebb, meg jobb, de abból több a haszon. Béla elmesélte, milyen meghitt viszonyba került a mangalicáival, értettek a nevükön, úgy sétáltak utána a kertben, mint a kezes bárányok, okosak voltak, semmi mővi kaját meg nem ettek, nem kellett nekik csócsálni az ételt, a szemes tengerit kedvelték a legjobban. - Ki szúrta le ıket? – kérdeztem. Annyi melegség áradt a hangjából, ahogy beszélt a disznairól, hogy még azt is feltételeztem, nem is volt jelen az ölésnél. - Ki? Hát én. Van egy spéci disznóölı késem, azzal. Sajnáltam Mancit meg Katit, sajnáltam, de csak addig, míg az emberek le nem fogták ıket, s a késem hegye elé nem tartották a torkukat, akkor már csak arra összpontosítottam, hogy jó helyen szúrjak, keveset szenvedjenek, s kifolyjon a vérük. Ha rosszul döfök, élcelıdnek a komák! Hozzátette: - A disznó végzete a disznóölés. Szégyellni kezdtem magam. Amikor ölték a mangalicánkat, anyámmal behúzódtunk a hálószobába, hogy ne halljuk a visítást. Ülök a Babettán Ülök a Babettámon, öreg moped a hetvenes évekbıl, igaz többet pihent, mint gurult, hol a tank lyukadt ki, hol a kerék pukkadt ki, más baját azért nem vagyok képes felsorolni, mivel az alkatrészek nevét nem sikerült megjegyeznem. Szóval, ülök a Babettámon, s miközben élvezem a rohanást, hogy a gáz adagolása nyomán hol gyorsabban halad ez a két kerekő, hol lassabban, szóval, hogy irányíthatok valamit, s az nem szól vissza, engedelmeskedik, s arra megy és úgy, ahogy én akarom, miközben tehát, mondhatom, boldognak is tudom magam, nevezzem csak meg, a szabadságélménytıl, mellyel a Babetta megajándékozott, míg száguldok hússzal, harminccal, negyvennel, félek és szorongok, alig várom, hogy az út végéhez érjek. Ott leszállhassak szabadságom szimbólumáról, mert homályos a visszapillantó tükröm, egyébként is elelmozdul, nem látom, ki, mi jön utánam, s ki elız. Egyszerre csak elzúg mellettem egy autó, autóbusz, kamion, félek és szorongok, mikor hagy ki a motor, s maradok az úton, a poros álláson. Hányszor megtörtént már velem, hogy tolni kellett a Babettát több kilométeren át, s még örültem is, hogy tolhatom, mert akkor húzott el mellettem egy rendırautó, s nekem nincs jogosítványom, illetve van, de rég elhagytam, szóval, hogy megúsztam az igazoltatást s a büntetést, s a lámpám se mőködik, biztosan nincs nagy baja, de nem értek hozzá, a lényeg; örülök, amikor leszállok a járgányról. S aztán alig várom, hogy félve és szorongva újra felüljek. Két gesztus Nemrég, miután ott állt, egy jó féléve már, mozgásképtelen pegazusom a fáskamrában, azt találtam mondani KV elıtt, hogy elajándékozom ezt a szarházit, már mint a Babettát, ne bosszantson tovább. Másnap vendégek jöttek,
helybéli házaspár, autószerelı férfi, türkológus tudós hölgy, s mert többet ittunk, ki kellett mennem, dolgomat végezni, mikor is, ahogy belépek megkönnyebbülve és vidoran, KV hangját hallom, - éles és ellentmondást nem tőrı, tehát nekem, hozzám szól -, hogy ugye nem cáfolom meg, amit a minapában bátorkodtam mondani, miszerint elajándékozom a mopedemet; nos ı, míg kint voltam, felajánlotta a mopedet Gézának, - aki mint írtam, autószerelı is -, s Géza köszönettel el is fogadta, én tehát meg ne cáfoljam ıt, szentesítsem az ajándékozást, s én mondtam, hogy persze, s néznem kellett, hogy búcsúzáskor harminc éves Babetta barátom is elhagyja az udvart, s KV kezében ott lóg a bukósisakom és a szemüvegem is, mint két olyan objektum, ami jár a mopedhez. Mit mondjak arról, mit is gondoltam én akkor. Jobb, ha semmit sem mondok. A néma karthauzit játszottam lefekvés elıtt, ám reggelre közölhetnékem támadt. A torkom már megfeszült, amikor kiabál valaki az utcáról; hát Géza az. S mellette a Babetta. - Nincs a motornak semmi baja, - mondja Géza -, járjak csak véle, majd ısszel, amikor elhagyjuk Kürtöt, akkor legyen ajándék az ajándék. A Babetta, szabadság. Még ha szorongató is. De az enyém. Betolom az udvarra. A Tisza már-már szerelem Gyermek- és ifjúkoromban nem volt nyár, hogy június végétıl augusztus végéig folyamatosan ne fürödtünk volna a Tiszában. Szárazon szikrázott a nap, s lapályok mellett folyt a folyó. Most meg hogy mi van! Ötször ha sikerült megmártóznom a Tiszában, s akkor is milyen áron! Ártéri ösvényen pocsolyákat kerülgettem, vállamon cipeltem a kerékpárt. De igazából nem is errıl akarok szólni, inkább a szerelemrıl. Annak is arról a fajtájáról, amely nem múlik, amely végig kíséri az embert a gyermekkortól az öregségig, mondjam patetikusan, a halálig. Elég nekem meglátni a Tisza töltését, a kígyózó föld-domborulatot, hogy megdobbanjon a szívem, s képeket lássak; én ezen sétáltam, én ezen kerékpároztam; emlékezzek, hogy itt csapott meg elıször a folyó illata; elég lekanyarogni a töltés oldalán a parti füzes és nyírfás ösvényeire, hogy eszembe jusson; Istenem, ilyenkor mi már vágtáztunk, ki látja meg elıször a vizet, akkor már torokban volt a szív, s nemcsak a futástól, hanem az örömtıl, hogy dobhatjuk le a nadrágot, s glott gatyásan és mezítláb kapkodhatjuk a lábunkat a forró, kvarcos homokban, hogy aztán megmerítkezzünk a Tiszában, miként a bibliai emberek a Jordánban. Ez a mártózás egykor Váriban, a Felsı Tiszánál több mint valamiféle nyaralásos, sportos esemény, ez szinte szakrális cselekedet; hajdanán is a Tisza adta a bizonyosságot, a fürdés benne, hogy nagyapámnál vagyok, a szülıfalumban vagyok, ott ahol a legjobban szeretek lenni a világon, a mostani tiszázás meg, itt Kürtön, mintha a folyamatosságot jelképezné és jelezné, hogy kanyarogtam
ugyan az életben, nyugodjak csak meg, mert hőségesnek találtattam, a Tiszát , s amit a Tisza jelent, el nem hagytam. Nem messzebb, Váritól Kürtig jutottam. A minapában is, már nem bírtam magammal. Lemegyek a Tiszához, akárhogyan! Gumicipıben csúszkáltam, kátyúban botorkáltam, az ösvényre hajló ágakat kerülgettem, de a végén, a folyóhoz közel, mégis a kétkerekő vitt. Uramisten, mondom hangosan, magamnak csak, mivel senki emberfia nem volt a parton, hogy is lett volna, amikor homokos föveny sehol. Akkorát áradt a folyó, hogy a füzest sodorta. De bennem már nagy volt az elszántság, árad, nem árad, megfürdök. Le is dobtam magamról a göncöt, s ahogy az Isten teremtett, bele a Tiszába, hab és hordalék társaságában, ugyan úsztam. A víz hővös volt, de nem hidegebb, mint fent, Várinál, gyermekkoromban, s illata talán még varázslatosabb is, s a madarak, mint kik igazolnak, röpködtek a fák közt s a folyó fölött. S a hangjuk! Isten lelke lebegett a vizek felett – ez a bibliai sor jutott az eszembe. Szemlélem a világot. Egy közgyőlésen Az Anyanyelvi Konferenciával öt éve már, hogy nincs semmi munkakapcsolatom. A nevem ugyan ott olvasható a Társaság folyóiratának a Nyelvünk és Kultúránknak a belsı fedılapján, a szerkesztıbizottság kettıspontja után, de ennek semmi jelentısége, a fıszerkesztı egyedül szerkeszt. A név csak embléma. Ha veszem a fáradtságot, s konzekvens vagyok, rég töröltetem a nevemet. Meg is lepett, hogy levél jött tılük, hívnak a X. közgyőlésre, a szlovákiai Komáromba, majd még egy, ebben közlik, hogy minden költséget ık állnak. PB az elnök, találkoztam vele véletlenül, kendızetlenül fogalmazott; menjek el, tisztújítás lesz, s ha nem vagyunk elegen, érvénytelen a választás. Azt meg nem szeretné. Családi döntés: Vegyek részt a közgyőlésen, ha már nem kerül pénzbe, de ne folyjak bele a vitába, legyek csak szemlélıje a történéseknek, s ítéljek magamban, magamnak. S hátha ott lesznek a régi barátok, Nagy Pál meg Tasnády Álmos, s beszélgethetek egy jót. A tanácsot, hogy hallgassak, nem volt nehéz nem elfogadni, öt évvel ezelıtt, a marosvásárhelyi közgyőlésen magam jelentettem ki, hogy a választmányi munkában nem kívánok többé részt venni, mivel úgy vélekedem, hogy két személyes az irányítás, bármennyien is vannak az elnökségben meg a választmányban; a választás formális, a demokrácia álságos. Tíz évvel korábban pedig, az egri közgyőlésen azzal fordítottam magam ellen a prominens vezetıket, hogy másokkal ellentétben azt hangsúlyoztam; az Anyanyelvi Konferencia pártirányítás alatt állt, s mint ilyen, meghosszabbított karja volt a Kádár kormányzásnak, s a nyugati magyar értelmiség hajlékonyabb részét volt hivatott magához ölelni. Elmentem Komáromba. Sem Nagy Palival, sem Tasnády Álmossal nem találkoztam. . PS ott volt. Azt mondta merev arccal, hogy legyünk vidámak.
Míg ballagok a hídon Bandukoltam a hídon át, a magyar Komáromból a szlovákiai Komáromba, hátamon a zsákom, de most nincs benne könyv, mint huszonöt évvel ezelıtt, amikor rendezni hívtak, csoportokat instruálni, ahhoz cipeltem a segédanyagot. Bandukolok a hídon át, s eszembe jut, hogy pakoltattak ki mindent a hátitáskámból; egyenként átvizsgálva a köteteket; vajh melyikkel óhajtom fellazítani a testvéri csehszlovák államot. Aztán átengedtek persze, csak ahogy szokták, elıbb megaláztak. Ballagok a hídon, s eszembe jutnak a hajdani Jókai napok, a hovatartozást bizonyító színjátékok, a derék amatır rendezık, Tóth Sanyi, aki szervezte az egészet a pozsonyi népmővelési intézetbıl, meg a csemadokos barátok, s eszembe jut az is, amikor már nem hívtak, amikor nemkívánatos elemmé minısítettek. Ballagok a hídon, s eszembe jut, hogy a vári színpadosokkal kutyagolok, szereplésre hívtak, s ahogy leérünk a hídról, besétálunk egy kocsmába, borovicskát és sört iszunk. Átérek a hídon, hátamon a zsákom, betérek a kocsmába, ugyanabba, amelyikbe több mint harminc évvel ezelıtt, borovicskát és sört iszom. Arra iszom, hogy még élek, hogy még jöhetek a hídon. S az irataimat sem ellenırzik. Amit a közgyőlésen feljegyeztem - PB az elnök, aki, mint írtam, többször felszólított bennünket, hogy legyünk vidámak, valamiért fontosnak tartotta hangsúlyozni, - a jelölıbizottság írásos ajánlásában megválasztható elnökként csak az ı neve szerepelt -, ötször a három nap folyamán, hogy 1956 után győjtıfogház lakója volt. - Albert Sándor a komáromi Sellye János egyetem rektora arról számolt be, hogy mióta megkezdte mőködését a magyar egyetem Szlovákiában, megszaporodott azoknak az általános iskolásoknak a száma, akik magyar tannyelvő iskolákban tanulnak. - Gál Sándor szlovákiai magyar író úgy vélekedett, hogy KA ügyvezetı elnök, aki tisztségében megerısítésre vár, vét az alapszabály ellen, amely kimondja, hogy a Konferencia politikamentes civil egyesület. Vét azáltal, hogy tanácsadói tisztséget vállalt Gyurcsány miniszterelnök mellett. - Sokan megszólaltak, pro és kontra, KA-t illetve Gál Sándort igazolva. Még többen voltak, akik a mérleg nyelvének közepére igyekeztek állni. PB jeremiádjában, miközben győjtıfogházbeli élményére is utalt, a magyar átkot emlegette, a széthúzást. KA pedig azt mondta, hogy az oroszok, - hogy azok kik, nem derült ki -, már a spájzban vannak. - PB és KA ezek után bejelentette - mik zajlottak a kulisszák mögött, (kiszivárogtatás) -, hogy nem vállalják a jelöltséget. Majd engedték magukat meggyızni, hogy átmeneti idıre mégis.
- Idısb hölgy, ki hálás a mindenkori vezetıségnek, az Anyanyelvi Konferenciát emlegetvén, azt mondotta nagy nyelvcsapások között, hogy „számban nevednek jó íze van.” Pfeffer Ferenc és Haraszti Magdolna a Nyárbúcsúztató Villanyfényében Maradinak tarthatom magam, mivel az értelmiség szerepérıl úgy vélekedem, mint a régiek, mint Németh László, meg a tanító ıseim, meg Gárdonyi Géza, meg Kölcsey Ferenc, hogy tudniillik az értelmiségi ember lámpás meg fényforrás, olyan, aki másnak is világít, aki cselekszik az övéiért, a kisebb nagyobb közösségekért, aki népben-nemzetben gondolkodik, aki képes túllépni önmagán… Ezért hívtam meg Pfeffer Ferencet és feleségét Haraszti Magdolnát a Nyárbúcsúztató Villanyfényben programjára – a szomszéd község, Tiszainoka polgármesterérıl s népmővelı lelkő asszonyáról van szó -, hogy valljanak önmagukról; olyanok-e mint amilyennek én láttam ıket. Aki vállalta a beszélgetés irányítását, ugyancsak kedvem szerinti értelmiségi, az arborétum vezetıje, Tálas László. Pfeffer Ferenc országos hírő földmérı. Feleségével és öt gyerekével leköltözik ebbe a pár száz lelkes községbe, hitvese szülıvidékére. Megválasztják polgármesternek, itt révet létesít a Tiszán, szabad járást Tiszakécskére. Öregek otthonát hoz létre, önálló református egyházközséget szorgalmaz, támogatja a falusi turizmust, fontosnak tartja, hogy minél több mővész, jeles értelmiségi telepedjen meg, ha csak a nyári idıszakra is, az ı kedvelt Inokáján. Pályázatokat nyer el, és fejleszt, fejleszt. A felesége, Haraszti Magdolna, akinek az anyukája villamoskalauz volt Csepelen, ám korábban bárónı, épp Tiszainokán, asszonykórust szervez, néptánccsoportot hoz létre, lelki segélyt nyújt a rászorulóknak, neveli a gyerekeit, s ha kell az unokáit, arra a kérdésre, hogy nem szorongott-e visszatérni oda, ahonnan elüldözték családostól, azt válaszolta, szerették a szüleit, s gyerekként ıt is. Egyébként Pfeffer Ferenc is abból a társadalmi osztályból származik, melyet nem szívelt a kommunista rendszer. Tálas László remekül kérdezett, s a két nyitott ember, vendégünk a Villanyfényben, közel került hozzánk. Lehetetlen volt ıket nem szeretni ezen az estén. A közönség, mintha színházban volna, együtt lélegzett a színpadon ülıkkel. Cserna Csaba önálló estje: Jókedvünk tele Nemegyszer kezdek úgy egy mőelemzı órát, tőnıdjenek azon a hallgatók, mit ígér a cím, miféle mondandót, miféle hangulatot. Cserna Csaba estjétıl a Nyárbúcsúztató második napján, ha csak a címbıl következtetett, kesernyés derőt, fáradt humort remélhetett a nézı vagy valamiféle vidámságba menekített bölcsességet. Ám az összeállításban semmi nem volt, ami téliesnek tetszett
volna. Beszüremkedett a hatvanas, hetvenes évek diákhumora a paródiákban, Karinthy és Örkény filozofikus bölcsessége a humoreszkekben és a groteszkekben, s tükrözıdött a rendszerváltás elıtti közélet a szatirikus írásokban (Dallos, Kornis, Majláth, Váci M.) A humor színeinek kontrasztos élességét a meghatározó egyéni stílus szelídítette egymáshoz Cserna Csaba régi és új szövegeibıl gondosan, jó dramaturgiai érzékkel komponált. S mert nemcsak kiemelkedı elıadói képességgel de kiváló humorérzékkel, s páratlan parodizáló készséggel is megáldotta a teremtı, másfél órán át tartotta fogva, a nevetı izmokat megdolgoztatva, százhúsz fınyi hálás közönségét a mővész. S kitalálta azt is, miként lehet színpadon vicceket mesélni. Meg kell szüntetni annak kiemelt tér jellegét, olyan kerek formát létesíteni, melyben minden szó familiárisnak vagy kollegiálisnak tetszik. Ez a, nevezzük így, kísérlet oly igen sikerült, hogy a közönség közül többen megbátorodtak, s el-elmondtak egy-egy odaillı viccet. Igaz, a szünetben borocskával, Szintai Péter ajándékával, szekszárdi cabernettel kínáltuk ıket.
