Nagyszombat Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette.* A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá. Máshol, így Göcsejben, továbbá Babarc, Elek, Rezi, Vásárosmiske, Kunsziget, Nagykörű faluban a harangozó, esetleg a ministráns gyerekek régebben összeszedték a temető korhadt fakeresztjeit. Ezeknek tüzét szentelték meg, és róluk gyújtották meg a gyertyát, örökmécsest. A gyerekek a csíptetővel kiemelt parazsat poharakba, ibrikekbe tették és siettek vele haza. A hamut jövő hamvazószerdára tették el. Említettük, hogy számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák tüzét szentelte meg a pap. Parazsából a hívek vittek haza és eltették. Az így keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Mindezeknél gondoljunk arra, hogy valamikor a templom és temető (cinterem) egymás szomszédságában volt: a tűzszentelésnél, vagyis a lumen Christi fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott egymással. Rábagyarmaton a falu gyerekei leszedték a ház gerendáin, faereszein képződött mohát, taplót. Ebből gerjesztették az újtüzet, majd a parazsát hazavitték.* Megfüstölték vele a jószágokat, meg a méheseket is. A sajátos szokásnak szlovén párhuzamai is vannak. Nagykér (Milanovce) nyitrai magyar faluban a keresztelésnél, utolsókenet föladásánál használt és esztendő folyamán félretett vattát a nagyszombati tűzben, de még szentelés előtt szokás elégetni. A műveletnek júdáségetés a neve. A szentelt tüzet a pap, illetőleg diákonus a templom szentélyébe viszi, majd az előírt szertartások során meggyújtja a hatalmas gyertyát, amelyet áldozócsütörtökig minden ünnepi misén szintén meggyújtanak. Ezt a szokást Szent Bonaventúra kezdeményezte* a franciskánus templomokban, majd (1607) a pápa az egész Egyházban előírta. Fényességénél ezután az Exultet éneklése következik. Egyelőre csak kevés néphagyományt ismerünk, amely a húsvéti gyertyához (cereus paschalis) fűződik.* Aki a papnak először fizet reá, annak családja Csanytelek szegedi eredetű
népe szerint szerencsés lesz, mert Krisztus gyertyája világít bele az életébe. A gyertyamaradványnak Krisztus öt sebét jelképező tömjénszeméből Gyöngyöspatán kérnek egy darabkát a harangozótól és cérnára fűzve sírós, szemmel megvert csecsemő nyakába akasztják. Lehetséges, hogy itt még a fehérvasárnap említendő Agnus Dei elfeledett kultuszának utóéletéről van szó. Mihályi falu díszes barokk húsvéti gyertyatartóján (1764) Krisztus feltámadásának,* Császár faluén pedig a lángokból újjászülető főnixnek fa domborműve is ki van faragva. Ez középkori szimbolika csökevénye. Ugyanis a gyertyatartó az élet fáját jelképezte. Így a S. Paolo fuori le mure bibliai jeleneteket is ábrázoló, fává stilizált gyertyatartóján (1130) ezt olvassuk: Arbor poma gerit. Arbor ego lumina gesto. Porto libamina. Nuntio gaudia. Sed die festo Surrexit Christus. Nam talia munera praesto.* Az egyház hatására a hívek sem gyújtottak, és sok helyen még ma sem gyújtanak tüzet a sacrum triduum, idején. Az új tűz, amellyel húsvéti eledeleiket is megfőzték, a megszentelt tűz parazsából vagy szenéből lobbant lángra. Ennek természetesen szentelmény jelleget tulajdonítottak.
Az erre vonatkozó első hazai följegyzést a Pray-kódex liturgikus rendelkezései között olvassuk:… Tunc apponatur incensum et aspergatur aqua benedicta et per omnes domos extincto veteri igne, novus dividatur civibus. Más helyen:… Per universas domos extinguatur ignis et incendatur de novo et benedicto igne.*
Szkhárosi Horvát András később idézendő gúnyversét nem számítva, csak a XVIII. század végéről (1792) jegyezte föl a hazánkban járó Seipp Kristóf, hogy Pestbudán nagyszombaton az emberek a templomok kapui előtt famáglyát gyújtanak meg. Amikor a fa már csaknem szénné égett, jön a pap kíséretével, és az izzó faszenet szenteltvízzel hinti meg, miközben elmormol néhány szót. Most a tűzre vizet öntenek és eloltják. A pap ezt a néma szenet is megáldja. Végül a nép a széndarabokat széthordja. Úgy tartja, hogy a villám nem üt az olyan házba, ahol ilyen faszenet őriznek.* Az elcsodálkozó följegyzés egyúttal a felvilágosodás korának a szimbólumok iránti érzéketlenségét is jellemzi. A tűznek ez a Hazahordása ilyen vagy olyan formában hazánknak több vidékén még manapság is megtalálható. Kerekegyházán nagyszombaton addig nem akarják a tüzet meggyújtani, amíg a másik háznál nem füstöl a kémény. Már kora reggel járkálnak az utcán és nézegetik a kéményeket, hogy hol ég már a tűz. Ez a füstnézés azoknak az időknek elhomályosodott emléke, amikor a szentelt tüzet házról házra vitték, vagy esetleg az egyik szomszéd adott a másiknak belőle. Emlékeznek rá, hogy Sümegen a szentelt parázson rakták meg a tűzhelyen a nagyszombati új tüzet. Búcsúszentlászlón a gazdasszony az elszenesedett parazsat összetörte és a ház helyiségeinek, istállóinak négy sarkát fölhintette vele. Rezi már említett gyerekei csíptetővassal szedték a parazsat pohárba, ibrikbe, és sietve vitték édesanyjukhoz haza. Pápán edényekkel szoktak állani az asszonyok a tűzszentelés körül,
hogy parazsat vihessenek haza. Szakcs tolnai faluban szintén ilyen parazsat vetve a tűzre, főzték meg a húsvéti eledeleket. Bakonyszentivánon a hamut is elviszik és kiszórják a földre, hogy jó termés legyen. Bársonyoson a szentelt tűz szenét kiviszik a szántóföldekre és szőlőkbe és ott elültetik, hogy a termést vagy szőlőt jégverés ne érje. Mások a föld négy árkába ássák le, hogy semerről se érje a földet veszedelem. Lázi faluban régebben szokás volt, hogy a szentelt tűz szenét elvitték haza, kivitték utána a szántóföldekre, hogy termékenyek legyenek. A szenet a libák itató edényébe is beleteszik, és erről itatják meg a jószágokat, hogy egészségesek legyenek. Vihar idején a szenet tűzbe teszik, hogy a villám elkerülje a házat.* Székesfehérváron a barátok templomában osztogatták a szentelt parazsat azoknak, akik kérték. Akinek már nem jutott, a tűz helyén maradványokat koport, keresgélt. Égiháború idején tűzre, gyertyalángra vetettek belőle. Az esztergomi nép még századunk elején is lámpában vitte haza a szentelt lángot. Ezzel gyújtottak tüzet, amelyet nagycsütörtökön este oltottak el. A soproni Hegykő faluban régebben a szentelt tűz szenével otthon úgy gyújtottak be, hogy a virágvasárnapi barkát és a széndarabot keresztben tették egymás fölé. Napjainkban megszentelt parazsat és a szentelésből megmaradt tömjénszenet Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyára teszik, és a házban gonoszűző célzattal körülhordozzák.* Mohácson a sokac gyerekek a tűzszentelésre fazekakban, vödrökben vizet is vittek, hogy az áldás ezt is érje. Vittek haza szentelt parazsat is. A vele gerjesztett tűznél a hazahozott „szentelt” vízben főzték meg a sonkát, tojást. Vetettek bele egy-két szentelt barkaszemet is. Közbevetőleg említjük meg, hogy Nagyróna (Velké Rovné) szlovák asszonyai a nyilván hasonló eredetű vízben megfőtt sonka levével marhavész ellen teheneik száját és körmét szokták megmosni.* Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe tették magzatuk feje alá. Dusnokon a ház bejáratát, vagyis a konyhaajtót keresztezik meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetnek belőle. Hercegszántó öreg sokácai a parazsat közé tették annak a tűznek, amelyet addig otthon már meggyújtottak. Volt olyan is, aki taplót gyújtott a szentelt tűznél, mert ennek parazsa hazavitel közben tartósabb volt. Hajós német faluban a gyerekek dróttal rúdra erősített fanyársakat szoktak a szentelt tűz lángja fölé tartani. Egy-egy fiúnál 8-10 nyárs is volt. Kissé meg is üszkösödtek. Hazafelé menet olyan házakba is betértek, ahol nem volt magukfajta gyerek. A gazdasszonynak egy nyársat átnyújtottak. Tojást vagy pénzt kaptak érte ajándékba. A szentelt nyársat eltették és vihar idején tűzbe tartották villámcsapás ellen. Szaniszló német eredetű szatmári faluban hazulról hozott hosszú karókat szoktak máglyaszerűen a tűz fölé rakni, majd éppen tűzvész ellen házuk ereszébe szúrni. Így a budaőrsi és környékbeli, továbbá szigetcsépi németek is. Ők azonban égiháború idején is égetnek belőle.* Nagymányok németjei a megpörkölődött karót tűzvész elhárítására a padlás szarufái közé dugják. Égiháború idején lehozzák és villámcsapás ellen a tűzhelyen meggyújtják.* A babarci németek Judas, a kakasdiak* pedig Jud néven emlegetik. A következőkből föltehető, hogy mindez eredetileg szőlőkaró lehetett. Pécsváradon csakugyan abból is hozzák. Kormával itt az istálló falára három keresztet vonnak, majd a padlásra viszik.*
Móron a szentelt karóból két szilánkot lehasítanak, és a szőlő két végébe szúrják. Aba hajdani magyar hagyománya szerint a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat vittek. A lángokba tartották, majd otthon eltették. Ha haldokló volt a háznál, és készült a szentségek fölvételére, a házbeliek néhány szilánkot vágtak le belőle, és a tömjénező parázsra vetették. Várgesztes, Vértessomló német ministráns gyerekei a temető kidőlt fakeresztjeiből gerjesztettek tüzet (Kreuzweihung, Judvapreina). Szentelés után a gazdák a parazsat, illetőleg megszenesedett fadarabot szántóföldjükön szétszórták.* A szentelt tűz maradványát a bukovinai Andrásfalva székelyei Júdásszén névvel illették. Disznózsírral keverték össze és sebet kentek vele. Gyöngyös szőlősgazdái a szentelt parazsat a szőlő négy sarkába ásták el, egyben megmetszették a négy sarki tőkét. Felnémet hagyománya: a tűzbe tartott, vinege néven emlegetett venyigét a szőlő négy sarkába szúrták. Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek négy sarkába ásták el.
A szokás föltétlenül hajdani liturgikus gyakorlatnak nyomait őrizte meg. Egy középkori prágai eredetű Obsequiale szerint a tűzszentelés szertartása így folyt le: Fit processio ad benedicendum novum ignem praecedentibus vexillis, candelis, thuribulo vacuo, aqua benedicta. Et tunc excusso de silice igne incenduntur vites et cantantur septem psalmi poenitentiales etc.* Vegyük ehhez még hozzá a Bod Pétertől idézett középkori versezetet: Ante diem Paschae vetus apte exstingvitur ignis Et novus e silicum venis extruditur: illum Adiuvat multis adversum incommoda Pastor. Cujus quisque capit torrem molimine summo, Fertque domum ut quando tempestas ingruat astra, Succenso, coeli plaga sit tutus ab omni.
Ebből érthető, hogy Sopronban a középkor végén egész fuvar szőlővenyigét készítettek elő a templom mellett.* Nyilván, hogy mindenkinek jusson belőle. Sióagárdon legalább jelképesen nagyszombat délelőtt szőlőt szoktak metszeni, az előzmények már feledésbe merültek. Ácsteszéren* a jószág megrontása ellen a nagyszombati szentelt tűz elhamvadt parazsával az istálló ajtajára írják: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Hasonló Szulimán (Somogy) hagyománya is. Kiskanizsán az elszenesedett parazsat az istállóban rejtik el, hogy a jószágnak ne legyen baja. Csanádpalotán a jószág itató vizébe vetik.* A német Mecseknádasdon a hozott faszénnel az istálló, ól ajtaját megkeresztezik. Foganatosnak tartották tehénrontás ellen is. A tűzbe régebben favéget tartottak, hogy több keresztet is lehessen vele írni. Erdősmárok németjei csillagjelet írnak a tűzszentelésről hozott szénnel az istálló, borospince szemöldökfájára.
Göcsejben a nagyszombaton égetett keresztfának szenét fehér nyárfa ágával és keserű gombával a szántóföldekre viszik, nagyszombaton szentelt vízzel meghintik. A szentelt szénből egyébként három szemet a kemencébe vetnek, hogy ne legyen jégeső.* Böhönyén hosszabb, Júdást jelképező fadarabot vetnek a tűzre. A megszentelt parázsból visznek haza, hogy a házról minden olyan veszedelmet elhárítsanak, amit a tűz okozhat nekik. A szentelt szenet elteszik. Ha kisgyerek megijed, egy pohár vízbe beletörnek belőle és ezzel itatják meg. Vásárosmiske öregasszonyai emlékeznek rá, hogy a szentelt parázs eltett hamuját a múlt században égiháború idején tűzre szórták. Kaposszekcső leányegyház mivoltával, tehát a nagyszombati szertartások hiányával, laikus helyettesítésével magyarázható az a sajátos helyi hagyomány, hogy az édesanya virradat előtt az utcán tüzet rak, majd gyermekeit felkölti, hogy melegedjenek mellette. Hasonlóképpen a közeli Vázsnok faluban is, amely szintén fília.*
A középkorban, a Pray-kódex tanúsága szerint a nagyszombati próféciák éneklése alatt volt a gyermekek hitoktatása az első szentáldozásra. Régebben, Szent István idejében talán a felnőttek megkeresztelése is. Ez magyarázhatja a keresztszülők és keresztgyermekek között máig élő, jórészt már laikussá vált húsvéti hagyományokat is, melyekről később szólunk.* Már itt megemlítjük, hogy a bozsoki keresztanya ruhát vesz keresztgyermekének. Ez nyilván a keresztelőing hagyományaihoz tartozik. Jellegzetes népi hagyományok kapcsolódnak a vízszenteléshez, vagyis a plébániatemplom keresztvizének liturgiájához is. A Rituale Romanum, nyomában a Rituale Strigoniense (1909) és a Rituale Agriense (1815) azonos házszentelési szövegei (benedictio domorum in sabbato sancto paschae) tudomásunk szerint már régóta nem élnek a hazai lelkipásztori gyakorlatban. Eszerint a pap karinget és fehér stólát öltve magára, a keresztkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vízzel elindult a lakóházak megszentelésére. A könyörgés szövege:
Exaudi nos, Domine sancte, Pater omnipotens, aeterne Deus: et sicut domos Hebraeorum in exitu de Aegypto, agni sanguine linitas (quod pascha nostrum; in quo immolatus est Christus, figurabat), ab Angelo percutiente custodisti: ita mittere digneris sanctum Angelum tuum de coelis, qui custodiat, foveat, protegat, visitet, atque defendat omnes habitantes in hoc habitaculo. Per eundem Christum Dominum nostrum. Amen.
A házszentelés emlékezetét több helyen őrzi a hivő nép, főleg a székelység. Csíkdelnén (Delnita) a szentelt vízzel hintik meg az udvart, hogy a békák, férgek ne járják. Csekefalván (Ciucani) a lakószobát és a gazdasági épületeket szentelik meg vele, sőt még az ivóvízbe is töltenek belőle. A fejfájós embert meghintik vele, a beteg jószággal pedig itatják. Csíkszentgyörgyön (Šangeorgiu) a jószág legelőre kicsapása előtt keresztalakban megmossák vele. Kászonfeltízen a gyermekek piros tojásért hordják a szenteltvizet a házakhoz.* Csíkménaságon (Armaseni) a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet megszenteli. Ebből mindenki merít és hazaviszi. Otthon a pimpóval, vagyis a virágvasárnapi
szentelt barkával a családbeliek hintik meg a jószágot, udvart, gazdasági épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből adnak inni a felépülés reményében.* Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből, utána meg a templomot kerülik meg. Borzsován (Birzava) csak e szenteltvízzel való mosakodás után foghatnak a szentelt elköltéséhez. Zagyvarékason a család iszik belőle, és csak azután nyúl a húsvéti eledelekhez. Keresztalakban a kútba is öntenek belőle: Uram, Jézusom, tartsd meg, aki iszik ebből a vízből, egészségben: jószágunkat, meg magunkat is. Megszentelik a házat, istállót, ólat is. Ki mit tud, azt mondja hozzája: őrizzen meg a jó Isten minden szerencsétlenségtől. Vagy: négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísérthesse.* Akit a húsvéti szenteltvíztől először keresztelnek meg, annak keze, Jánoshida népe szerint, áldásos lesz. Zagyvarékason ivott belőle mindenki, mielőtt az ünnepi eledelekhez nyúlt volna. A szenteltvíznek újvíz a jellemző hangonyi neve. Itt is úgy tartják, hogy szerencsés lesz az a gyerek, akit ebben keresztelnek. A göcseji Lendvavásárhelyen a gazdasszony az ismét megszólaló harangok hallatára vizet, eredetileg nyilvánvalóan ezt a húsvéti szenteltvizet öntötte a háztetőre tűzvész ellen.* Kálló népe harangszóra a patakban mosdott meg. Somodi faluban is leszaladtak a gyerekek, fiatalok a patakra, és ott szoktak megmosdani, hogy szeplősek, betegek ne legyenek.* A hagyomány itt nagypénteki mozzanatokkal vegyült. Litkén déli harangszókor mennek a húsvéti kocsonyavízért. Ipolyi Arnold örökítette meg azt a hiedelmet, hogy az ilyenkor merített víz borrá változik.* Sióagárdon kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat. Göcsejben ilyenkor temetőárkot szoktak tisztogatni.* A bánáti bolgárok, akik katolikusok, a harangszóra kútvízben mosakodnak, arcukat pedig szentelt vízzel hintik meg, hogy jól lássanak és ne legyenek szeplősek.* Szeplő ellen mosakodtak ilyenkor hazai németjeink is (Budavidék, Németpróna, Gölnicvölgy).* Németprónán a harangszóra patkányűző célzattal kulcscsomót rázogatnak.* E szokásnak az a magyarázata, hogy a zajjal a gonoszokat elriasszák. Ezek most, amikor Krisztus sírjában fekszik, különös hevességgel, ádáz haraggal törnek az emberek megrontására. Az újra megszólaló harangszó, Isten hatalmának, a föltámadt Krisztus dicsőségének hirdetője segít az elűzésben, és így a gonosznak, ártalmasnak meg kell szégyenülnie ez ünnepélyes pillanatban. Amikor a harangok ismét megszólaltak, a mohácsi sokác édesanya vagy nagyanya vízzel, eredetileg nyilván a most szentelt vízzel telt tányérba tojást tett. A gyerekek ebből mosdottak, de törülközniük nem volt szabad. Utána a tojással dörgölték meg az arcot.
Az is ennek a szentelménynek elnépiesedett sarjadéka, hogy századvégi följegyzés szerint Bácskában a harang szavát meghallva, szintén friss vízben mosdanak, illetőleg egy vödör vizet öntenek tűzvész ellen a háztetőre. A nagyszombati szenteltvíznek szentelményként való felhasználása régebben bizonyára egyetemesebb volt. További feltárásával talán még nem késtünk el egészen. A bukovinai Andrásfalva húsvéti előkészületeihez hozzátartozott a madarka készítése is. Kifújt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan, színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. Egész éven át ott függött.* Ismeretes, hogy napjaink liturgikus reformja előtt a nagyszombati szertartások jórészét – az alkonyati feltámadási körmenet kivételével a papság még a reggeli órákban elvégezte. A hívek az ünnepi előkészületek miatt alig vettek rajta részt. Amikor azonban a harangok ismét visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor – még a közelmúltban is – nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen valami munkához fogtak. A szegedi tájnak különösen színes a hagyományvilága. Alsóvároson rossz bográcsot verve, a ház minden zegét-zugát gyorsan beszaladozva, a gyerekek ezt kiabálták: kényók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok! Varga János a mondókának a múlt század derekáról még bővebb változatát jegyezte föl: kígyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok. Tücskök, férgek, bogarak, soha itt ne lássalak. Kígyók, békák szaladjatok, itt tovább nem maradhattok, mögszólaltak a harangok.* A tápai gyerekek még a századfordulón is csengő- és kolomprázással kerülték meg a házat, miközben mondogatták: kényók, békák szaladjatok, húzik a mönnyei harangot! Kálmány Lajos följegyzése szerint a terjániak viszont ezt szekták mondani: Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy ne ártson semmiféle veszödelöm.* Az újkígyósi és veszprémvarsányi* asszonyok ilyenkor szokták gyorsan kisöpörni a ház helyiségeit, hogy megszabaduljanak a férgektől. Miskén* a nagylány, vagy gazdasszony söprűjével futvást körüljárja a házat. Szlovák versikéjének magyar fordítása: „kifelé kígyók, kifelé békák, mindenféle csúszómászó. Kifelé egerek, patkányok, ki a mi házunkból!” Bácskában, Szerencsen, Nyitranagykéren, a német Budaőrsön* a harangszóra meg szokták a fákat rázni, hogy majd sok gyümölcs teremjen rajtuk. Kerekegyházán az idősebb asszonyok ilyenkor vetik a babot, borsót, mert akkor majd bőven terem. Magyarbánhegyes csanádi községben a harang hallatára kinyitják a ház ablakait, hogy beszálljon rajtuk az áldás. Az a szokás is élt itt, hogy a gazdasszony összefutkosta az egész házat, kezében kulcsokkal, kolompokkal, hogy elűzze mindazt, ami a családnak ártalmára lehet. Bocs palóc faluban amikor a harangokat ismét meghúzzák, az udvart szép tisztára szokták kisöpörni, hogy béka ne legyen benne, a gyümölcsfák törzsét pedig késsel körülkopogtatják a férgek ellen. Egervidéki elnépiesedett hagyomány szerint a harangszóra a kútból vizet kell húzni, benne megmosdani. Így majd minden szeplő elmúlik az arcunkról.* Amikor Nagyoroszi harangjai ilyenkor megszólalnak, akkor a falubeli pásztorok tülkölni kezdenek.
Az Ipoly felső vidékén a harangszóra mosakodnak, amely azonban csak addig hasznos, amíg a harang szól. Valamikor a harangozót külön megjutalmazták, ha ilyenkor hosszút húzott.* A nagyszombat este tartott feltámadási körmenet szakrális célzatai mellett nyilvánvalóan egy archaikus tavaszkezdő szokásnak, a határjárásnak átmentése, az ember közvetlen életterének: otthonának és mezejének, a zsendülő határnak mágikus körbe foglalása, vagyis a gonoszok ártalmának kizárása a közösség világából. Ebben a szemléletben gyökerezik egyébként a búzaszentelő és úrnapja hagyományrendje is. E hit szerint a feltámadt Krisztus hatalmát megjelentik a földeknek, mintegy megfenyegetik és megszégyenítik vele a gonosz szellemeket, amelyektől a természeti csapások erednek. Látni fogjuk, hogy ez a körmenet a középkorban húsvét hajnalán történt. Laikussá vált, gazdagabb fejleményeivel már csak a Székelyföldön találkozunk. Ezekről később bővebben is szólunk.
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
