Közösségi gazdaságtan és nemzetközi versenyképesség
Angol nyelven megjelent: Public Economics and International competitiveness PPKE-Tarsoly Kiadó, 2005
A modern gazdaság nem pusztán milliónyi elszigetelt piaci szereplő aktivitásának a kizárólagos eredménye, hanem a nemzetgazdasági keretekben szerveződő újratermelési folyamat eredője. A GDP csaknem fele – legalább is Európában- állami újraelosztás tárgya. Politikusok, közszolgák döntenek a jövedelmek felhasználásáról, s nem a piac szereplői. Az ECB 2004 évi monetáris politikai kiadványa szerint /1 a 2002-es esztendőben az euro-övezet országai átlagosan a GDP 48 százalékát fordították költségvetési kiadásokra. Ez az arány Japánban mintegy 40%-ot, az USA-ban pedig csak 34%-ot tett ki.
Az állam túlvállalja magát
Az állam szerepvállalása az elmúlt negyedszázadban - úgy ítélhető meg-, a fejlett gazdaságokban túlment az ésszerű határokon. A szubszidiaritás elvét sértve, olyan feladatokat is magára vállalt, amelyek ellátására a civil társadalom és a gazdasági szereplők már képesek lennének. Kialakult a fejlett országokban a „szegény állam-gazdag polgárok” kettőssége. Egyfajta indokolatlan megkettőződést eredményezett ez a gazdaságpolitika a jövedelmekben, hiszen magán-megtakarításokra tehettek szert azok, akiknek a létfenntartási költségeit szolidaritási alapon átvállalta az állam. Végül is elvileg minden terhet az állampolgárok viselnek, mint az adóterhek végső hordozói, de nem mindegy, hogy milyen elosztásban, és milyen generációs terhelésben. Éppen az a modern gazdaság óriási kérdése, hogy számos ország államháztartása erősen eladósodott, s az adóssághegyet görgeti maga előtt./2 A bruttó államadósság 2002-ben Japánban 154%-a a GDP-nek! Az USA megfelelő adata 59,2% volt, míg az euro övezet átlaga 69,2%.Ugyanakkor közismert a japán takarékosság. Itt aztán valóban érvényesül a szegény állam-gazdag magánszféra ellentéte. Ez azt jelenti, hogy folyamatos újraelosztás megy végbe a társadalomban az adósságpapírok birtokosai és az adófizetők között, hiszen az adósságállomány folyamatos finanszírozása csakis jövedelmet hozó módon várható el, s ezt ki kell gazdálkodni a folyó adóbevételekből. Arról szó sincs, hogy a teljes adósságállományt vissza lehetne fizetni, hiszen ez éveken át olyan aktívumot követelne meg az államháztartástól, amelynek megvalósíthatósága több mint
kétséges. Amíg a finanszírozás a hazai megtakarításokból lehetséges, addig a probléma relatíve kisebb. Nagyobb a gond, ha a gazdaság egyik szereplő-csoportja sem rendelkezik nettó megtakarítással.
Ekkor a gazdasági folyamatok külföldi befolyás alá kerülnek, hiszen
a külföldi finanszírozás biztosítása válik a gazdaságpolitika első számú kérdésévé. Sérül a gazdaságpolitika szuverenitása, sőt, adott esetben nemzetbiztonsági kérdéssé válik a téma. Ilyen helyzet, vagyis a nettó megtakarítások hiánya jellemzi a mai Magyarországot, de hasonlóan álltunk a jelenkori magyar gazdaságtörténet több szakaszában is. Ami a világgazdaság szempontjából még fontosabb, hogy ugyanez a helyzet az USA gazdaságában is.
A „vezérhajó”-az USA- adatai
Kettős deficit- ikerdeficit- jellemzi a világ vezető államát, a költségvetés rohamosan növekvő hiányát már hosszú ideje külföldről kénytelen fedezni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az USA gazdaságának finanszírozási szükségleteit nem képes belső forrásokból előteremteni.. Mindhárom gazdasági szereplő- a vállalatok, a lakosság és az állam rendszeresen túlnyújtózkodik a takaróján. Ha az állam pénzügyi fegyelmét vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy 1970 óta erőteljesen romlott. A Global Policy Forum adatai szerint/3 1970-ben a bruttó államadósság még csak 0,3 százalékot tett ki a GDP-ből. Ez az arány 2004 –re 3,4%-ra emelkedett. Az 1970-től napjainkig terjedő időszakban csupán 1999-2001 közötti időszakban mutatott a költségvetés többletet, az összes többi esztendőben passzívummal zárt. Nem csoda, hogy az adósságállomány egyre nő .A Bureau of the Public Debt adatai szerint/4 2005 július 7.ére az adóssághegy elérte a 7869 ezer milliárd USD-t. / Penny –pontossággal- ahogy a kiadvány írja :”Debt to the Penny”- az adósság 7 869 642 129 876,28 dollárt tesz ki…/ 1987-ben még „csak”2 350 milliárd dollár volt az államadósság, 1995-re azonban már több mint kétszeresére nő, majd 2003-ra 6 786 milliárdot ér el. 2004 őszén a kongresszus újabb plafon-emelést hagy jóvá: 8,800 milliárdra emelkedhet az összeg. 2004 december 31-re el is érte a 7 596 milliárd dollárt .Év végére a z államadósság GDP-hez viszonyított aránya már 61%-ot tesz ki .Az eladósodás gyorsulása világosan érzékelhető. Az lakosságának hitelterhei is drasztikusan emelkedtek az USA-ban Míg 1966-ban
a
háztartások adóssága 360,4 milliárd dollárt tettek ki, ez az adat a FED statisztikája szerint 1978-ra 1110,5md-ra emelkedett,, majd alig egy évtized alatt megháromszorozódott, 3039,6md dollárt ért el. A következő másfél évtized e téren is az akceleráció jegyében telt el.
2004-re már 10 276,2 milliárd dollár az USA háztartásainak össz-adóssága. Nagyobb része, 70%-a jelzáloghitel ,a maradék kisebb része fogyasztási hitel.
A vállalati szektor hagyományosan nagy eladósodottsággal működik az USA-ban. Meglepő módon 2002-2003-ban nettó hitelezővé vált, ami éles eltérés a történelmi trendektől. Ennek oka a beruházások erőteljes visszafogása volt, örömre tehát semmi ok.. 2004-re aztán ismét negatívba billentek az adatok: „helyreállt a rend”…Ismét forrásigénnyel jelentkeznek a vállalatok. A hazai megtakarítások elégtelensége miatt tehát a finanszírozás csak külföldről származhat. A közelmúltban azonban érdekes jelenségnek voltunk tanúi: a pénzügyi befektetők kerülték a botrányokkal terhelt vállalati szférát. A direkt befektetések drasztikusan visszaestek. Amint azt az US Bureau of Economic Analysis /5 jelentette, , 2004 első negyedéről a másodikra a közvetlen befektetések értéke 127,9 md USD-ról 73,9 md dollárra mérséklődtek. Az Államok mégse küzdött finanszírozási gondokkal, mert az állampapírok iránti külföldi kereslet pótolta a hiányt. Utóbbi- tehát az állampapírok iránti kereslet- az említett negyedévnyi időszak alatt 18,9%-kal nőtt. Az ázsiai monetáris hatóságok által vásárolt kincstárjegyek
jelentősen
kiszélesítették az USA fizetési mérleg-finanszírozási lehetőségét. A világ azonban
tele van dollárral. A befektetők szeretnék valuta - portfóliójukat
differenciálni, szabadulni kívánnak a dollártól. Ez nyomja lefelé a dollár árfolyamát, s ezáltal a világ - még ma is dollár-alapú valuta-rendszerét súlyos megrázkódtatás fenyegeti. Nem csoda ,hogy az IMF többször figyelmeztette tagországát –és egyben legnagyobb részvényesét, aki e figyelmeztetésekre a legkisebb mértékben sem reagált-, hogy a költségvetési fegyelmet erősíteni kellene .A prognózisok sötét képet mutatnak a jelen amerikai gazdaságpolitika folytatódása esetén- és nincsenek változásra utaló jelek. A költségvetési egyensúly tovább romlik, ha a kormányzat fenntartja adócsökkentő, és kiadásnövelő politikáját. Előbbit viszont a versenyképesség követelménye és a hatalmi csoportok gazdasági érdeke kényszeríti ki, az utóbbit meg a katonai és szociális kiadások növekedése erőszakolja rá a kormányzatra. S ha arra gondolunk, hogy milyen alacsony hatékonyságú az amerikai egészségügy, s hogy a baby-boom
korosztálya most válik nyugdíj-korúvá,
egyértelműnek tűnik, hogy a szociális kiadások növekedése elkerülhetetlen lesz.
Az egyensúly megteremtésének rögös útja
Rendkívül nehéz a költségvetési egyensúly megteremtése. A világ már a 80-as évek eleje óta súlyos túl-elosztási válsággal küzd /6. A világméretű egyensúly-hiány az országok különböző csoportjainál különböző okokból jött létre. A fejlett országokban a jóléti kiadások szaladtak túl a gazdaságteljesítő-képességén, a fejlődő gazdaságokban a felzárkózási kényszerből fakadó
közösségi
beruházások
miatt
alakult
ki
deficit.
Közép-Európában,
így
Magyarországon pedig mindkét tényező szerepet játszott. /Hangsúlyozni kell: a túlköltekezés mindig relatív. Nem a túlzottan magas életszínvonalért kárhoztatható a magyar gazdaságpolitika a kádárizmus éveiben, hanem a gazdaságnak ahhoz képest alacsony jövedelem-termelő képességéért. Amit elfedett némileg a KGST-kereskedelem, de ami napvilágra került a rendszerváltásnál./
A világméretű túl-elosztási válság, a költségvetési hiányok és jelentős államadósságok megléte azt jelenti, hogy a világgazdaság ma a következő generációk számlájára fogyaszt. Ha sikerül is az eladósodás fokozódását megállítani, tartósan lesz a társadalomnak egy rétege, amely a klasszikus szocializmus kapitalista kizsákmányolás-fogalmának megfelelően úgy jut jövedelemhez, hogy az adott periódusban nem tesz érte semmit, nem nyújt értékelhető szolgáltatást az adott újratermelési ciklusban polgártársainak, az üzleti élet szereplőinek. Vég nélkül azonban nem lehet fokozni a jövő számláját terhelő túlfogyasztást- már csak azért sem, mert a költségvetés kiadási oldalán túl nagy szerepet foglal el az adósságszolgálat. Ennek „helyet kell csinálni”. Ez azt jelenti, hogy a kiadásokat meg kell nyirbálni. A Reagen-i, Thacher-i gazdaságpolitika elsőként az államot tessékelte ki a tulajdonosi szerepéből, s ezzel a privatizáló kormányok jelentősebb egyszeri bevételt nyertek./7. Amit többnyire gyorsan felélt a költségvetés, az államháztartás központi vagy lokális szintje Ez volt az eset a rendszerváltás utáni Magyarországon is. A bérlakás-értékesítésekből befolyt önkormányzati pénzek hamar elolvadtak: „hol van már a tavalyi hó…” A központi állami privatizáció bevételeit pedig jelentős részben adósságcsökkentésre használtuk fel, a külföldi államadósságaink visszafizetésére. /Ennek is lehet bizonyos pozitív hatása a kiadási oldalra, hiszen az adósságállomány csökkenése mérsékelte a folyó kamatterheket, , de ez a hatás csak igen rövid életű volt. Hamar helyreállt az államadósságok magas szintje, s az ezzel járó magas költségvetési kiadási tétel, bár ez már legalább nem direkt külföldi adósság volt a magyar kormányzat számára. Ft-ban jelentkezett, de a tőzsdén, ahol az állampapírok forogtak, a likviditást a külföld biztosította. Tehát áttételesen továbbra is a külföld függvénye volt a magyar költségvetés túl-adósodása./
Hosszabb távon
csak a rendszeres kiadások csökkentése jelent megoldást. Bár,
megjegyzendő, még az önkormányzati bérlakások eladásával is az volt a fő cél, hogy a rendszeres kiadásoktól meneküljön meg az állam /önkormányzat/, hiszen már nagyon is esedékesek voltak a felújítási költségek. De ez csak a kiadások további növekedését fékezte. Ennél többre lenne szükség: a meglévő kiadási szint csökkentésére. A rendszerváltozás utáni költségvetés a vállalati támogatásokat jelentős részben leépítette nálunk, s a privatizációval magánszférába került cégek csak kis köre számíthat azóta közvetett állami támogatásra. /Mint például a gyógyszerár-támogatás révén a gyógyszeripar./ Fennmaradtak azonban az infrastrukturális létesítmények . Ezek fenntartási és bővítési kötelezettségei, valamint az oktatási- szociális támogatások „terhei” továbbra is súlyos összegeket igényelnek – nálunk éppúgy, mint sok más az európai gazdaságban . Ezek a közkiadásokból finanszírozott feladatok is arra a sorsra jutottak, amire az állam egyéb gazdasági kiadások: megpróbálja az állam a feladatot privatizálni. Megkíséreli , hogy megszabaduljon legalább a bővítés egyszeri terheinek előteremtésétől, hiszen az eladósodás lehetőségét már maximálisan „kijátszotta”. / Legalább is a maastrichti követelmények szerint./
A PPP
Maradt tehát
a magán szféra és a köz-szféra partnersége, a public-privat-parnership. E
megoldások keretében szerződéses kapcsolat köti a két felet. A magánszféra megvalósítja a létesítményt, a közszféra pedig bérlet, vagy rendelésállomány garantálásával biztosítja annak jövedelmező térülését, üzemeltetését. /8 ,/9 Valójában ez is egy fajta kölcsön-viszony, de ügyesen rejtőzik a jogi konstrukciók leple alatt. A tényleges hitelfelvevő a magánvállalkozó- de a hitelező nem vállal sokkal nagyobb kockázatot, mint ha közvetlenül az államot hitelezné, hiszen a létesítmény biztos piacra támaszkodik: magára a magánjogi kapcsolatot létesítő államra. Aligha lehet hinni természetesen, hogy ez a megoldás olcsóbb legyen, mint a közvetlen hitelfelvétel. Minden esetre a szervezést bonyolító magáncég profit-érdekelt, s odafigyel a gazdaságos kivitelezésre. Ennek hasznát elsősorban saját maga látja. Az állam az implicit kölcsönzés terheit mindenképpen viselni fogja. Következésképpen így is az adófizető lesz a teherviselő. Ha igényli ezt a közösségi szolgáltatást, akkor természetesen vállalnia kell a terheket is. Azt nagyon nehéz felmérni, hogy számára e megoldás mennyivel kedvezőbb, mint ha az egész dolog nem közösségi szolgáltatás jelleggel valósult volna meg… A politikusoknak jól
„eladható” egy- egy nagy beruházás átadása, a vállalkozónak jó üzlet a partnerség- s talán a polgárnak is van belőle haszna, legfőképpen az, hogy egyáltalán megvalósult a tervezett létesítmény . Feltételezhetően biztos piac hiányában nem vág bele egy vállalkozó, mondjuk olyan óriási beruházás megvalósításába, mint a Művészetek Palotája. Nem lenne ugyanis biztos abban, hogy az elszegényedő magyar átlag kulturális szokásai elegendőek lennének ennek fenntartására, kellő állami háttér-támogatás nélkül. Míg a bevásárló központok biztos üzlettel kecsegtetnek, a szükségletek hierarchiájának elemi szintjéről felépülve, a kultúra „fogyasztása” feltételezi a társadalompolitika mögéállását. A közösségi kiadások lefaragásának akkor valóban helye lehet, ha fennállnak az említett körülmények. Más szóval, ha az állam üres bukszájával szemben a polgároké teli van. Ilyen esetben át lehet hárítani a korábban közkiadásokból finanszírozott folyamatok terhét egyenesen a magánszférára. Nehezebb ezt megtenni akkor, ha a jövedelmi helyzet nagyon egyenetlen a gazdaságban. S ez a helyzet minden latin-amerikanizálódott társadalomban. A csekély számú nagyon gazdagok és az elszegényedett tömegek átlaga lehet, hogy aggregáltan módot ad effajta kalkulációra, de a gyakorlatban széles tömegeket kizár a közjavak igénybe vételéből. Nincs ugyanis hova terhelni a korábbi közköltségből finanszírozott kiadásokat. Hiszen a közkiadások csökkentése nem jár azzal, hogy adó- s adó jellegű fizetési kötelezettségektől mentesítjük a lakosságot, ami módot adna a költségek átvállalására, hiszen több jövedelmet hagyna a polgároknál. A lefaragás célja éppen a kiadáscsökkentés ,a bevételekkel való
egyensúlyba-hozás, a hiány csökkentése. Nem sokat érnénk el, ha a
kiadásokat és a bevételeket azonos mértékben mérsékelnénk. Ezért nem lehet oly egyszerűen másolni Közép-Európában a fejlett országok folyamatait .A magyar viszonyok – s általában a kelet-európai viszonyok - jelentősen eltérnek a piacgazdaság szakadatlan fennállása mellett működő országok, ország-csoportok helyzetétől. Azt amúgy is kevesen tudják, hogy például a sokat emlegetett egészségügyben sokkal hazánkban magasabb a magánfinanszírozás aránya, mint az OECD országok többségében. Még mit ne terheljünk a polgárok vállára?… Pedig valami effélének vagyunk tanúi, például az oktatásügyben, az autópálya-építésben. A vezetékes szolgáltatásokról nem is beszélve, hisz ezek nagy része a privatizáció révén egyre inkább piaci árú magánszolgáltatássá degradálódott.
A bevételi oldal: adók és járulékok.
Nem lehetne az egyensúlyt a bevételek növelésével helyrebillenteni?
Ez a kérdés természetesen költői a modern világgazdaságban. Ha áttanulmányozzuk a nemzetközi erőcentrumok- USA, Japán és az euro-övezet statisztikai adatait, szemernyi kétségünk sem lehet arról, hogy a közterhek emelése nem járható út.Szemmel látható, hogy az Egyesült Államok a másik két erőközponthoz képest- Japán, Eu- lényegesen alacsonyabb indirekt adókat és TB-járulékot terhel a gazdaságra./10 A távol -keleti verseny e globalizált világban még inkább arra késztet, hogy a mértékeket inkább csökkentsük. Kína, India és a többi „tigrisek” társadalmi-gazdasági berendezkedése nem számol sok olyan költségelemmel, amilyennel a fejlett országok- különösen Európa számol. Ahol nincs szociális piacgazdaság, ott a szolgáltatások jelentős részét vagy a nagy család látja el, vagy senki. Szabad a híd alatt aludni. Szabad az utcán hálni, születni, élni, és meghalni. A beteg családtag ápolása, a gyermekek nevelése családi keretekben történik- idézőjelben mondva, ingyen. Nincs az európai szinthez mérhető kötelező jövedelem-újraelosztás a versenytársaknál sehol. Nem mondom, hogy e helyzet felszámolására nincsenek ezen országokban törekvések. Sőt: vannak irigylésre méltó pozitív eredmények, érdekes kísérletek. Pozitív példaként idézhetjük, hogy
Amerikában –mellesleg Japánban is- sokkal magasabb az aktivitási ráta, tehát a
lakosság magasabb hányada dolgozik, korábban kezdi, és később is hagyja abba. Ez azonban nem pusztán a mentalitásból, de a kényszerhelyzetből is fakad. Az USA-ban kényszerítve van a lakosság addig dolgozni, amíg csak bír, hiszen saját erejére van alapvetően utalva öreg napjaiban is- messze nem olyan kiterjedt a társadalombiztosítás, mint Európában. Ez viszont lehetővé teszi, hogy a járulék-szint alacsony legyen, ami a
versenyképességet segíti.
Európában Japánnal vagy az USA-val összehasonlítva korán mennek nyugdíjba az emberek, s élvezik járandóságukat- meg esetleg addig megtakarított pénzük hozamát is. Ez az a kettősség, ami úgy tűnik, nem lesz fenntartható. A globális piacon a magas közterhek versenyképtelenné teszik a termelést. Özönlik be importként a hasonló terhek nélkül, esetleg még bérek tekintetében is olcsóbban termelt áruAmerikába, de Európába is. Az USA legnagyobb kereskedelmi passzívumát éppen Japánnal és Kínával „hozza össze”, de az első tíz legnagyobb import-partnere között van Malayzia, Thaiföld, Dél-Korea és Taiwan is. /Európából e körbe csak NSZK és Olaszország jutott be, nyilván más okokból.//11 Lehet, hogy az ázsiai
minőség hagy kívánni valót, de azon
országokban (lásd bennünket), ahol széles az alacsony jövedelmű réteg, mégis megvásárolják a távol-keleti termékeket, mert azt tudják megfizetni. A hazai termelő meg tönkremegy. További probléma, hogy az elöregedés fokozódásával finanszírozhatatlanná válnak a nyugdíjrendszerek, még a jelen járulékszint mellett is. Elkerülhetetlen tehát a nyugat-európai nyugdíjrendszerek reformja, a kifizetések csökkentése (hiszen a bevételek emelése- mint
láttuk-, végképp kivitelezhetetlen). Mellesleg: ez a kérdés nem elsősorban gazdasági, hanem politikai kérdés. Nem lehet megúszni, hogy a túl grandiózusra tervezett juttatásokat meg ne vágják a politikusok. Ami nyilvánvalóan elégedetlenséget fog szülni. A probléma nem mai keletű. Wilfried Schreiber, Adenauer tanácsadója a társadalombiztosítási kérdésekben, már bő fél századdal ezelőtt felhívta a figyelmet, hogy kissé nagyra vannak méretezve a TB-kiadások. Magas a garantált nyugdíj szint, ezt a demográfiai folyamatok várható alakulása alapján nem fogja bírni a német gazdaság. Adenauer azonban ezt válaszolta : „ Érdekes amit mond… De kinek kell megnyernie a választásokat: Önnek, vagy nekem?”/12
Ennyit a politika
előrelátásáról. Most ezt nagy valószínűséggel mégsem kerülhetik el. A feladat politikai nehézségei nyilvánvalóak.A szerzett jogokat elvenni szinte lehetetlen. Mit szóljanakazonban mindehhez azok az országok, amelyeknél a középosztály megerősödése –a szocialista
gazdasági rendszer „kisérletezései” miatt –végképp elmaradt, s ahol a
rendszerváltozás óta sincs olyan magánvagyon vagy annak képződésére alkalmas magas jövedelem a társadalom széles rétegeinél, amelyre tovább lehetne terhelni az öngondoskodás költségeit? Mit szóljunk ehhez mi, itt, Közép –Európában? A modern kapitalizmus saját csapdájába esett: vagy végrehajtja az önkorlátozó, lefelé korrigáló reformokat, - ami politikailag roppant nehéz lesz – vagy kénytelen lesz visszavonni a globális liberalizálást. A kínai, távol-keleti országokból beáramló olcsó termékeket vagy korlátozzák, vagy átveszünk a keleti civilizációkból, illetve a kapitalizmus előtti korokból származó gyakorlatot: a szociális feladatok családra terhelését. Széles körű irodalom foglalkozik azzal, hogy a modern hitelpénz rendszer segítségével finanszírozott gazdaság rövid távú szemléletet alakít ki a szereplőkben, és indokolatlanul megdrágítja a termelést./13 Ha nem kell mindenért fizetni, amit egy természetes munkamegosztásban a családi közösség is el tud látni, gyermek-és idősápolás, varrás, főzés, mosás, takarítás, akkor a munkabérbe nem kalkulálják bele ezek ellenértékét. Igen, ez alapvetően a női munka kizsákmányolása, ha tetszik. Azokban a kultúrákban azonban, ahol a kis-sőt a nagy család a társadalom alapegysége, ezt nem , vagy nem törvényszerűen így fogják fel Elvi megoldás lehetne természetesen az is, hogy tudomásul vesznek a fejlett országok egy olyan nemzetközi munkamegosztást, hogy a tömegtermelést teljes egészében átengedik e dinamikusan fejlődő országoknak. Kétséges azonban,
hogy
az egyes országok belső
termelés-szerkezete képes lesz- e a kívánt gyorsasággal átalakulni, és felszívni az ily módon fölöslegessé váló munkaerőt. Most, hogy a munkanélküliség vált első számú politikai
problémává Európában, nehéz elképzelni, hogy az állam passzívan szemlélje e „piactorzulást”.
Összegzés
A világgazdaság- hosszabb távon szemlélve- mindenképpen válaszúthoz érkezett. Nagy valószínűséggel nem folytatható egyszerre a jóléti társadalom fejlesztése és a nemzetközi piacok liberalizációja. A fejlett világ önkorlátozó szociálpolitika folytatására kényszerül, ha nem akarja elveszteni azokat az előnyöket, amelyeket a nemzetközi kereskedelem szabadságából élvez. De erre kényszerítenek a demográfiai tendenciák is. Aligha hárítható tovább a jövő generációk számlájára a jelen generációk túlfogyasztása. Ha ezt a jelen ütemben a világ vezető hatalma megengedi magának, összeomlás veszélye fenyegeti a világgazdaságot. Ha olyan kis és nyitott gazdaság teszi, mint hazánk, úgy az összeomlás veszélye elsősorban magunkat fenyeget.. Gondnak ez számunkra éppen elég.
Jegyzetek. Szerző ezúton
mond köszönetet
a PPKE Heller Farkas Közgazdasági Intézet
munkatársainak, különösen Kőrösi István és Botos József docenseknek, valamint Palánkai Tibor akadémikus úrnak a tanulmány első változatához fűzött észrevételeikért. 1 The monetary policy of the ECB 2004. 18.o. 2 Lásd 1 sz. jegyzet 3Forrás: Congressional Budget Office. Közreadta: Global Policy Forum http://www.globalpolicy.org/socecon/crisis/2003/statedebt 4Forrás: Bureau of the Public Debt Kiadvány The Debt to the Penny http://www.publicdebt.treas.gv/opd/opdpenny.htm 5 Forrás US Bureau of Economic Analysis Közreadta: ECB Financial Stability Report 2004.18.o. 6 Botos, Katalin: Világméretű pénzügyi egyensúlyhiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. 7 Yergin,D-Stanislaw J.: Commanding Heights A Touchstone book, New-York, 2003 8 PPP Kézikönyv, Gazdasági és Közlekedési Minisztérium 2004 9 PFI Construction PerformanceReport by the Comptroller and Auditor General HC 371 2003 10 Lásd: 1 sz jegyzet 11Scott, R: Are we trading away our future? Economic Policy Institute
http://661029104/sarch?q=cache:6aryv36XS8Iwww.ep 12 Brunnhuber, S- Kennedy,M: Wie wir wirtschaften werden .EASA-Publikation, 2003, München 13Homeyer, J :Der Staat steuert nicht, er rudert. Der Katholische Unternehmer, 1999, Köln
