.ANDRZEJ STASIUK.
.Árnyékban. Fordította: Körner Gábor
A
mindabból, amit sikerült felhalmoznunk. Tudat alatt most is a lovasokat, a paták dobogását, a kiáltozást, a lángcsóvákat várjuk. Csak manapság más fenyeget minket: a globális, a gazdagabb, a szegényebb, a civilizációs szempontból jobb, a civilizációs szempontból rosszabb, mindenesetre a „más”, az „idegen”. Ez a félelmet táplálja bennünk, s emiatt állandóan bizonyítanunk kell a létezésünket. Nyugtalanul figyeljük magunkat mások szemében. Félünk, hogy láthatatlanok vagyunk. Errefelé mindig mások árnyékában éltek az emberek. A lengyelek a németek és az oroszok árnyékában, a szlovákok a csehek és a magyarok árnyékában, a magyarok az osztrákok és a törökök árnyékában, a románok meg a magyarok és a törökök árnyékában, az ukránok a lengyelek és az oroszok árnyékában, és így tovább, egészen a balkáni paranoiáig és Szerbiáig, amely néha úgy gondolja, hogy körös-körül az összes nép áruló, aki letagadja, hogy szerb. Különben nem kell a Balkánig menni. Az én hazám sem jobb. Szeretne minimum olyan nagy és er√s lenni, mint Amerika, hogy végre félni kezdjen t√le Oroszország. Sajnos távol áll ett√l. Viszont Németországba jár pénzt keresni, noha épp a németek perzselték fel a hazámat és irtották ki lakosainak jelent√s hányadát. Hazám mégis Németországba jár dolgozni. Ráadásul a pénzen kívül elképzeléseket is behoz arra nézvést, hogy hogyan is festene a jobb élet. Onnan vándorolt be az eszme, hogy a kertben állandóan nyírni kell a füvet, és ezen a nyírt füvön m∫anyag törpéknek, gipszkutyáknak, valamint miniat∫r szélmalmoknak kell állniuk. Ezen a téren még
z összes közép-európai nép közül talán egyedül a cigányoknak nincsenek rögeszméik az eredetükkel kapcsolatban. Az id√ örvényéb√l, a prehistorikumból jönnek, és elhagyott házakat foglalnak el. Nem érdekli √ket, hogy korábban a németeké, a magyaroké vagy a szlovákoké voltak. Tábort vernek a falak között, és nyugodtan szemlélik, ahogy lassan romba d√l az egész. Aztán átköltöznek máshova. Európának ezen a felén járva, folyton jelenlétük nyomait kutatom. Létezésük kihívás a szellem számára. Káoszt visznek a kész fogalmak, nézetek, meggy√z√dések világába. Úgy élnek, mint a gyerekek, és már rég nem lenne szabad létezniük. Vagy fel kellett volna n√niük, vagy el kellett volna pusztulniuk. Közben meg sem ez, sem az nem történt. Még távolabbi Keletr√l vándoroltak ide, mint a szarmaták,1 de nem úgy t∫nik, mintha különösebb jelent√séget tulajdonítanának ennek – ellentétben a homályos genealógiák megszállottjaival, a szkíták, szarmaták, dákok, géták, trákok megannyi utódjával, a barbárok unokáival, akik után nem maradt nyom.
I
tt, a kontinensnek ezen a felén még mindig tart a nagy népvándorlás. Még mindig azt képzeljük, hogy els√ként érkeztünk a helyünkre, hogy el√ttünk nem volt itt senki. Ez persze nem igaz, ezért kénytelenek vagyunk hosszú és különleges leszármazást kreálni magunknak. Errefelé senki sincs otthon, így aztán bonyolult tulajdonjogot fabrikálunk valahol a történelem és a legenda határán. Még mindig a látóhatárt fürkésszük, az inváziót várva, amely majd kiforgat bennünket
Sarmackie krajobrazy. Gl´osy z Litwy, Bial´orusi, Ukrainy, Niemiec i Polski (Szarmata tájak. Írások Litvániából, Belorussziából, Ukrajnából, Németországból és Lengyelországból). Czarne Kiadó, Wol´owiec, 2006. 449–462. o.
11
Andrzej Stasiuk
sajátos szimbiózis is létrejött, ez id√ szerint ugyanis mi vagyunk a legnagyobb kertitörpegyártók, és exportálunk is a német piacra. A hazai f∫nyírók zömét viszont a német Stihl cég gyártja. Hogy mindennek ellenére, vagyis a történelmi múlt ellenére a németeket utánozzuk, azzal magyarázható, hogy a világért sem szeretnénk, ha bárki orosznak nézne minket. Ugyanakkor tudjuk vagy sejtjük, hogy az oroszok valamivel közelebb állnak hozzánk a németeknél (a régi endékásokat leszámítva). Meglehet√sen közel állnak hozzánk, nemzetként viszont muszáj megvetnünk egy másik nemzetet, így hát megvetjük az oroszokat. Mivel azért mégiscsak nagyobbak és kicsit er√sebbek, megvetésünknek van némi heroikus jellege. Persze a németeket is megvetjük jól ismert nemzeti, germán vonásaik miatt, amelyeket mi, szlávok a lehet√ legrosszabb tulajdonságoknak tekintünk. E megvetésre méltó tulajdonságok mindazonáltal olyan gazdasági realitást hoztak létre, amely mágnesként vonz minket. Az oroszokat azért vetjük meg, mert saját vonásainkat hordozzák, szörny∫séges, embertelen méret∫vé növesztett formában. A németeket meg azért, mert egyetlen vonásunkat sem hordozzák, vagyis semmilyen emberi vonást. Megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy az oroszok kicsit állatok, kicsit szörnyetegek a szemünkben, a németek pedig gépekre és robotokra emlékeztetnek minket. Röviden így foglalhatnám össze a szarmaták utódainak bonyolult lélektani helyzetét a mai Európában. Aránylag sokan vannak, közel negyvenmillióan. Ennek ellenére tiszavirág-komplexusban szenvednek. A múltban h√stetteket vittek véghez, h√stetteket, amelyekre rajtuk kívül a kutya sem emlékszik. Védelmezték Európát a vad Kelett√l, Európa ugyanakkor Vadkeletnek tekintette √ket. Csak azért álltak ellent a tatároknak, a törököknek, a birodalmi és a bolsevik Moszkvának, hogy Európa békében építhesse gótikus katedrálisait, reneszánsz palotáit, és megvethesse a demokratikus rend alapjait. Mivel lekötötte √ket a nyugati civilizáció keleti határainak √rzése és védelme, nem maradt idejük arra, hogy rendszeresen mosakodjanak, választásokon vegyenek részt, és nyílt, pluralista, liberális jóléti társadalmat építsenek ki. Igen, a szarmaták a nyeregben töltötték az id√t, tekintetüket a látóhatárra függesztve, és szárított hússal táplálkoztak. Míg Európát védték a barbároktól, maguk is kissé barbárokká váltak.
gukra. Tudniillik hagyták, hogy a történelemben egyedülálló lépték∫ társadalmi kísérletet végezzenek rajtuk. Az elképzelés valahol Trier és London között kristályosodott ki. A kommunizmus annyira elképeszt√, paradox és alapjában véve értelmetlen volt, hogy a racionális Nyugatnak esze ágában sem volt megvalósítani. Megalkotta az elméletet, de a gyakorlatba való átültetést inkább a Keletre hagyta. Elvégre itt, a szkíták utódai között szomjazták állandóan az új és új eszméket, itt éltek a kulturális-civilizációs megkésettség rögeszméjét√l megszállott emberek, s itt volt meg a készség arra, hogy tettekre váltsanak minden modern badarságot. Európán kívül élve egyszersmind a történelmen kívül éltek. Nem meglep√ hát, hogy szerették volna megteremteni a maguk történelmét, mely a nulláról, egy h√si gesztussal indulna – mely a semmit√l fogantatna. Csakhogy miféle történelem az, amelyet magányosan kell megélni? Nem történelem, csak újabb törzsi legenda, semmi több. Ahhoz, hogy a legendából történelem legyen, elengedhetetlen, hogy exportálják, hogy idegen nyakakat görbítsen és törjön meg.
D
e ezek nem sirámok, nem a szokásos panaszkodás, ami annyira jellemz√ a kontinensnek erre a felére. Inkább bámulattal tölt el, milyen bonyolult is a félig irreális országok lakóinak lélektana. Hisz nincs inspirálóbb a szellem számára, mint hogy elmélkedhet saját helyzetér√l Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. Nincs izgalmasabb annál, mint Középen élni. Semmi pénzért nem lennék francia. Vagy ne adj’ isten angol. Ha már valaki másnak kellene lennem, mint a szarmaták utódának, akkor vagy izlandi lennék, a vikingek utóda, vagy albán, az illírek utóda, vagy egyszer∫en török.
E
urópának ez a fele bizonyos értelemben még mindig Vad Mez√ – a 17. század valahol a Dnyeper mellett, a lengyel–tatár–török–orosz–moldáv határvidéken. Itt még mindig tart a harc, a káosz, a pánik és a félelem a jöv√t√l és az ismeretlent√l. Igaz, már nincsenek háborúk, nincs lódobogás, véres kard és turbán, nincsenek t∫zvészek, kozákok, tatárok, karóba húzások, a pravoszlávok, katolikusok és mohamedánok pedig nem ugranak egymás torkának. Ennek ellenére úgy t∫nik, a kontinensnek ez a fele mentális bizonytalanságra, lelki árvaságra és örök tiszavirágkomplexusra ítéltetett. Itt mindenben ott bujkál a rettegés, a groteszk, illetve a létezés mint olyan iránt
A
keleti határvidék népei, e bizonyos szarmaták, dákok, hunok utódai még egy nehéz terhet vettek ma-
12
Árnyékban
érzett csodálat. Itt még mindig tart a kezdet, a teremtés els√ hat napja.
érzésével megáldott – paraszti társadalom archaikus struktúráira épült. Ötvenvalahány év alatt két forradalom (a kapitalista és a kommunista) épp elég ahhoz, hogy az ember összezavarodjon és talajt vesszen. Mindehhez még hozzájött a hirtelen és különösebb er√feszítés nélkül megszerzett függetlenség, a szuverén államiság mindenfajta e téren szerzett tapasztalat, hagyomány nélkül.
P
ár napja letértem a pozsonyi körgy∫r∫r√l, és megnéztem az Ikeát. Vasárnap délután volt. Nehezen találtam parkolóhelyet. Aztán bementem. Fél Pozsony bent vásárolt és sétált. Egyszerre lehetett látni az egész társadalmat, mint egy antropológiai múzeumban. Minden embertípus összegy∫lt, hogy svéd designt vegyen és csodáljon. Parasztarcok, kérges tenyerek, öregasszonyok tekintete, amint bizalmatlanul fürkészik a mindenféle csodákat, alázat és feszengés, mint a templomban. Közvetlenül mellettük valamiféle karikatúrafigurák fedetlen köldökkel, szinte csupasz keblekkel, méteres cip√sarkakon, plusz országút mellett ácsorgó bolgár prostik sminkje. A tévésorozatok és pornóújságok eme áldozatai között rémséges asszonyságok járkáltak, maguk az eleven kommunizmus: tartóshullám, masszív háj, az ujjakon gy∫r∫k, az arcokon szocpopart stílusú smink. No meg zselézett hajú srácok félméteres orrú cip√ben és bel√tt séróval, a tömegfantázia szüleményei, a Veszett a világ Sailorának búcsúnapi változatai, akik zselével és fojtó illatú parfümmel próbálják „kifejezni a személyiségüket”, ahogy Sailor a kígyób√r zakójával. Édes istenem, a tévé, az MTV és a Bravo keveredett az √si paraszti jelleggel, a szovjet n√i szépségideállal és a kamionsof√rök álmaival. De ezzel még nem ért véget, e félig polgárok, félig látomások között ugyanis feltünedeztek a szület√ben lév√ középosztály képvisel√i is. ◊k tolták maguk el√tt a legjobban megpakolt kocsikat. Látszott, hogy ügyelnek a részletekre, és konkrét elképzelés szerint rendezik be a lakásukat. Diszkrét eleganciájuk elütött a tarkabarka parasztiel√városi-diszkós tömegt√l. Akárcsak a kocsijaik. Szóval sétáltam a boltban, és néztem az új világ születését. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra történt itt ez az egész, mint egy forradalom. A javaknak ez a hirtelen támadt sokfélesége és elérhet√sége, a választás lehet√sége, az érzés, hogy az ember valamilyen nagyobb, egyetemes dolog részese. E vasárnapi orgia résztvev√i olyanok voltak, mintha a tévé képerny√jér√l léptek volna le, s alighanem úgy is érezték magukat, mint egy nagy, nemzetközi adásban. Elvégre mindezeket a tárgyakat, amelyeket olyan könnyen megszereztek, kellékként és díszletként láthatták a világszerte futó tévésorozatokban. Ezel√tt tizenöt évvel még a kommunizmus elszigetelt valóságában éltek, amely egy mélyen vallásos – és a nemzeti sajátosság meglehet√sen homályos
T
örténetesen Szlovákiáról írok, egyszer∫en azért, mert még friss bennem a vasárnapi vásárlás élménye az Ikeában. De bármelyik „posztszarmata” országról írhattam volna. Errefelé mindennaposak a mentális földrengések, napi tapasztalat a létezés valószer∫tlensége. A jöv√, a küszöbön álló változás a látóhatáron közeled√ barbár törzs modern megfelel√je.
A
z én körülbelül harmincezer lakosú járási székhelyemen körülbelül húsz turkáló van. „Nyugati ruha – mindennap új áru” – ez a leggyakoribb kiírás. Néha nyirkos, sötét kis lyukak, mindenféle kreclik, szuterének, hátsó raktárak, néha tágas, világos, kellemes boltok, s√t néha kisebb szupermarketekre emlékeztetnek ezek a vállalkozások. Évek óta figyelem, ahogy növekednek, fejl√dnek, változnak. Az egyik cs√dbe megy, rögtön megjelenik a helyén egy másik. A kereskedelem talán egyetlen területén sincs ilyen pezsgés. Pár éve még többször láttam mozgóboltokat a környéken. Rendszerint személyautóból és utánfutóból álltak. A faluban vagy kisvárosban parkoló utánfutóból akasztókkal és pulttal felszerelt stand lett.
V
an, hogy betérek ezekbe a boltokba. Néha veszek valamit. Szeretem nézegetni az embereket. Többnyire harmincas n√k, feleségek és anyák. Maguknak, a gyereküknek, a férjüknek keresnek valamit. Nem is t∫nnek szegénynek. Csak fáradtak, mosolytalanok és kicsit röstelkednek. Nem valami különlegeset keresnek, egyszer∫en takarékoskodni próbálnak, mert nincs sok pénzük. Nézegetik, tapogatják a Párizsból, Berlinb√l, Milánóból, Londonból, Bécsb√l és isten tudja, honnan származó ruhákat. Sosem jártak ezeken a helyeken. Mindet nyilván a tévében látták. A távoli, gazdag világ elküldte maradékát, hulladékát, s √k, az én járási székhelyem asszonyai most takarékoskodhatnak, mert sosincs elég pénzük. Ezenkívül e ruhák révén valamicskét hasonlíthatnak a párizsi, a milánói, a tévében látott asszonyokhoz.
13
Andrzej Stasiuk
A valódi élet keveredik a fantazmákkal, a virtuális élettel. Az álmok kissé használtan érnek el ide. Olcsó mosóporszaguk van.
mítások, paraméterek, valamint cserealkatrész-árak és üzembentartási költségek cikáznak. Szívük örökre megosztott az eszményi gépezetek, karosszériaformák, színek, technikai újítások iránti kritikátlan, feltétel nélküli rajongás, a technológia kozmosza és a valóság között, amit rájuk mért a sors. Általában az utóbbit választják. Szeretem nézni √ket, ahogy finoman megrugdossák a gumikat; az elragadtatás leghalványabb jele sem látszik az arcukon.
A
férfiak azokat az üres telkeket keresik fel, ahol használt autókat árulnak. Az én harmincezres városomban hét ilyen hely is van. Többnyire egy acélhálóval körülkerített, lebetonozott földdarab, meg egy bódé, néha lakókocsi az üzletvezet√nek. Ezen a hét helyen kívül a városból kivezet√ utak mentén tucatszám állnak „eladó” feliratú kocsik. Parasztházak el√tt, a nyílt mez√n, az erd√ szélén, az útpadkán, több, akár tíz-tizenöt is. Mindegyik ablaka mögött egy cédula a paraméterekkel és az árral. Az utóbbi másfél évben hazámba közel kétmillió használt autót hoztak be. Néha elnézek ezekbe a szabadtéri üzletekbe. Figyelem a férfiakat. Egyedül jönnek. A fiatalabbak kis csoportokban. Szemükben vágyakozás. Körbejárják, kerülgetik a csillogó, ovális autótesteket. Benéznek az ablakon. Tapogatják a karosszériát. Fojtott hangon beszélnek. Néha párok jönnek. Jegyespároknak látszanak. Úgy nézegetik a német sztrádákon kizsigerelt, tízéves Golfokat és Passatokat, Astrákat és Vectrákat, Escortokat és Focusokat, ahogy a születend√ gyerek ruhácskáját és babakocsiját, a kertes ház terveit vagy a modern konyha- és hálószobabútort reklámozó prospektusokat nézegetik az emberek. Ilyenkor rendszerint a férfi beszél, a n√ pedig figyelmesen hallgatja és bólogat. Jövend√ életüket tervezik. Választaniuk kell: benzin vagy dízel, kompakt vagy kombi, Seat vagy Volkswagen, hétéves kocsi Olaszországból, ahol nincs tél, és nem rozsdásodik a karosszéria, vagy ugyancsak hétéves kocsi Németországból, ahol állítólag jobbak az utak és jobb a szervíz. Izgulnak. Olyanok, mint Jancsi és Juliska, akik félelemmel vegyes csodálattal nézik a boszorkány mézeskalács-házikóját. De a legjellemz√bbek a harminc és negyven közti, magányos férfiak. Valószín∫leg a használtruhaboltokat látogató harmincas n√k férjei. Alacsony árfekvés∫, takarékos dízelautókat keresnek. Nyolckilenc éves kocsikat, melyeket korábban megfontolt polgárok használtak. Esetleg benzinüzem∫t, hogy rögtön vásárlás után gázrendszert szereljenek bele. Ezek tényleg magányos fazonok. Senki sem dönthet helyettük. Már nem izgatja √ket a divat. Csak annyit kérdeznek, mennyit fogyaszt százon, nem szokott-e elromlani, és elég olcsó-e az alkatrész. Csak keringenek a kiállított kocsik körül, fejükben számok, szá-
H
úsz kilométerre keletre a járási székhelyemt√l van egy másik járási székhely. A külvárosában található egy különös gy∫jtemény. Elég nagy terület, megvan egy hektár is. A hangárokban, jól-rosszul összeeszkábált bódékban, sátrakban, lukas vászonszaletlikben és a szabad ég alatt halomban áll minden, amire csak szüksége lehet az embernek az életben. Sílécek, f∫nyírók, bútorok, h∫t√k, mosógépek, rádiók, tévék, számítógépek, nyomtatók, csillárok, cip√k, poharak, stampedlik, tányérok, babakocsik, mosogatók, hever√k, biciklik, elektromos rezsók és széntüzelés∫ t∫zhelyek, szörfdeszkák, görkorcsolyák, korcsolyák, horgászbotok, teniszüt√k, bukósisakok és kismillió más tárgy, akkurátusan szétválogatva, típus és méret szerint osztályozva, hegyekben, kazlakban, elfeledve. Mindegyik használt. A többségük – különösen ami az elektronikus és elektromos cikkeket illeti – egyszer∫en rossz. A számítógép- és videóházaknak kifolyt a bele. A halomnyi rádióra a lukas sátor alatt es√ esik. Mindez együtt valamiféle proszektúrára emlékeztet. Ezt az egész szajrét, ezt az egész szemétdombot, sokezres készletet külföldr√l szállították ide. A feliratok és címkék alapján alighanem Németországból. Kukákból, utcai „kirakodóvásárokból” szedték össze. E halotti mozdulatlanság, e bomlás közepette ügyfelek járkálnak. Keresnek valamit, ami még használható. Többször is jártam ott, és mindig találkoztam valakivel. Volt valami vonzó a helyben. Talán egyfajta testet öltött metafora? Férfiak és n√k azért jártak oda, hogy a szemétben turkáljanak. S ha nem találtak is maguknak semmit, nyilván elt∫n√dtek a világon, amely ennyi mindent√l igyekszik megszabadulni. Gondolataik a b√ség országaiban kalandoztak, amelyek megengedhetik maguknak ezt a pazarlást. Igen, nyilván guberálónak érezték magukat, de azért csak válogattak a száz meg száz használt cip√ között, és üldögéltek a kopott székeken, hogy megnézzék, elbírják-e √ket. Ez a gigantikus second-hand, a siralmas áruknak ez a szupermarkete bizonyította: igenis ráhagyhatja az ember másokra az életét, ha már szét-
14
Árnyékban
foszlik, elhasználódik. Nem létezésének valamely konkrét, kiválasztott elemét, hanem a létezés egész anyagi szféráját. Néztem a romhalmazt, és láttam: egy ház komplett berendezését össze lehetne gy∫jteni itt, holmi falra akasztható, rémséges képeket is beleértve. Elképzeltem az életet ezek között a nyomorék tárgyak között, az élettelen, megvetett bútorok és edények között. Elképzeltem az idegen teret, amely már rég kih∫lt az emberi jelenlét után, és elképzeltem, hogy valakinek újra be kell laknia, mert nincs más.
országok és társadalmak polgárai, akik már réges-rég válaszoltak az identitásukkal kapcsolatos kérdésre. Szeretem a használt ruhát. Nemrég használt kocsit vettem. Ugyanígy szeretem a használt gondolatokat is, amelyek szél∫zte felh√kként érkeznek hozzánk. Útközben megváltoznak, elkopnak, s mire ideérnek, már lényegében hasznavehetetlenek. Persze felhasználjuk √ket, hiszen nincs más. Megjavítjuk, megfoltozzuk, a mi speciális ízlésünkhöz alkalmazzuk. A recykling mesterei vagyunk. Bizonyos értelemben olyanok, mint a cigányok, akik mindig idegen, használt térben éltek. Elég, ha meghallgatjuk a zenéjüket, amelyben fel van jegyezve nyolcszáz éves vándorlásuk hangzó nyoma. Csak, a cigányoktól eltér√en, mi mindig azt hittük, hogy nem azok vagyunk, akik vagyunk. Sosem nyughatott a képzeletünk. És alighanem ez már így is marad.
E
zért aztán mi itt, Szarmáciában megszoktuk, hogy mások életéhez hasonlítsuk a magunkét. Létezésünk ett√l többjelentés∫vé válik. Ki tudja, nem lesz-e megkett√z√dött, megtöbbszöröz√dött létezés. Lehetséges, hogy egyetlen élet alatt többet élünk meg, mint azon
Jegyzetek
1. Szarmatizmus: a lengyel nemesség barokk kori eredetmítoszában a szlávok helyett a szarmatáktól származtatta magát; az erre a mítoszra épül√ „szarmatizmus” a nemesi önrendelkezés ideológiai hátteréül szolgált (a fordító jegyzete).
A középjáték kulcslépései: 17. Hxe4! Ff5? Berkes Ferenc–Szabó Krisztián Magyar Bajnokság, Székesfehérvár 2006.
15
