Amy Kathleen Ryan RAGYOGÁS

Amy Kathleen Ryan RAGYOGÁS Amy Kathleen Ryan: Glow

Fordította: Sóvágó Katalin

A-nak, B-nek és C-nek Mert tudnunk kell, hogy olyanok leszünk mi, akár a hegyen épített város, és reánk tekintenek minden népek. Ha tehát megcsaljuk Istenünket ebben a munkában, amelyet elkezdettünk, és 0 emiatt megvonja tőlünk mostani segítségét, hírhedettek és példátlanok leszünk a földkerekségen. John Winthrop, a Massachusetts Bay Colony egyik alapítója A keresztyén kegyesség mintaképe című prédikációjában (1630)

…utunk az Empyreumon fut át. Buktak a pártütők az égi csúcsról a Mélybe… John Milton: Elveszett Paradicsom

ELSŰ RÉSZ AZ IKERHAJÓK

LÁNYKÉRÉS A másik hajó úgy csüngött az égen, a csillagköd éteri fényében, mint egy ezüstfüggő. Waverly és Kieran, akik egymás mellett hevertek a szénabála derékaljon, felváltva lesték a távcsövön át. Tudták, hogy az ő hajójuk útitársa, de idekint, az űr irdatlanságában olyan apró is lehetett, mint egy EgyEmberes vagy olyan hatalmas, mint egy csillag, mert nem volt viszonyítási pont. – Hogy milyen csúnyák a hajóink! – mondta Waverly. – Láttam képeket, de a saját szememmel… – Tudom – mondta Kieran, míg átvette a távcsövet a lánytól. – Olyan, mintha rákos lenne, vagy valami hasonló. A másik hajó, az Új Látóhatár szakasztott olyan idomtalan volt, mint az Empyreum. Tojásdad alakja rücskös volt a rendszereket tartalmazó kupoláktól; csicsókára emlékeztetett, arra a fajtára, amelyet Mrs. Stilwell szokott hozni Kieran szüleinek az őszi betakarítás után. A hajtóműből áradó kékes izzás megvilágította a csillagköd részecskéit, időnként szikra lobbant, amikor a forróság begyújtott egy-egy hidrogéngócot. A hajók persze túl gyorsan haladtak ahhoz, hogy kárt tehessenek bennük ezek a kis robbanások. – Szerinted ők is olyanok, mint mi? – kérdezte Waverly. Kieran meghúzogatta a lány sötétbarna hajának egyik fürtjét. – Persze hogy olyanok. Ugyanaz a küldetésük, mint nekünk. – Valamit akarhatnak tőlünk, különben nem lennének itt – mondta Waverly. – Mit akarhatnának? – kérdezte Kieran, hogy megnyugtassa. – Ami nekünk van, nekik is megvan. Magában elismerte, hogy fölöttébb különös egyáltalán látni a hajót. Az Új Látóhatárnak több trillió kilométerrel előttük kellene járnia, mert kerek egy esztendővel előbb lőtték fel, mint az Empyreumot, negyvenhárom éve. A hajók sose jártak olyan közel egymáshoz, hogy akár egy villanásnyit láthassanak a másikból. Az Új Látóhatár valamilyen okból lelassított, hogy az Empyreum utolérje. Sőt, tekintettel a távolságra és a hajók menetsebességére, évekkel korábban el kellett kezdenie a lassítást, amivel súlyosan megsértette a küldetés akciótervét. A másik hajó nagy izgalmat keltett az Empyreumon. Voltak, akik hatalmas üdvözlő táblákat írtak ujjongóan elméretezett betűkkel, és kiakasztották őket az Új Látóhatárra néző ablakokba. Mások gyanakodtak, és olyasmiket pusmogtak, hogy a legénység biztosan valamilyen betegségben szenved, különben miért ne engedné fel őket a kapitány a fedélzetre? Kevéssel az Új Látóhatár feltűnése után Jones kapitány bejelentette, hogy legénységének nincs oka az aggodalomra, mert tárgyalásokat folytat a másik kapitánnyal, és mindent meg fog magyarázni. De azóta napok teltek el, és semmi sem történt. A legénység izgalma hamarosan nyugtalanságba csapott át, majd végül félelemmé. Kieranéknál másról sem volt szó, csak az Új Látóhatárról. Előző este a fiú némán kanalazta a zöldséglevest, miközben hallgatta szülei beszélgetését a másik hajóról.

– Nem értem, miért nem tesz újabb bejelentést a kapitány! – mondta az anyja, Léna, és idegesen beletúrt kivörösödött ujjaival sötétarany hajába. – Legalább annyit közölhetne a Központi Tanács, hogy mi ez! – Bizonyosan megteszik, amint tudni fogják, mi a helyzet – felelte ingerülten Kieran apja. – Semmi okunk a félelemre. – Paul, egy szóval se állítottam, hogy félek! – Léna olyan pillantást vetett Kieranre, amely pontosan megmutatta, mennyire fél. – Egyszerűen csak furcsának találom! – Kieran, neked említette Jones kapitány ezt a hajót? – kérdezte apa a szokott határozottságával. Kieran a fejét rázta, habár felfigyelt rá, hogy a kapitány gondterheltebb mostanában, és a hűdése is rosszabbodott, mert már folyton remeg a keze. Ám egy szót sem szólt az Új Látóhatár titokzatos feltűnéséről. – Nekem úgyse mondana semmit – felelte. Anyja elgondolkozva kocogtatta a teáscsészéjét. – Természetesen semmi konkrétat, de… – Volt egy dolog – mondta Kieran lassan, mert élvezte, ahogy a szülei csüggenek minden szaván. – Tegnap idő előtt mentem be az irodájába, akkor, amikor éppen kikapcsolta a számítógépet, és magában beszélt. – Mit? – kérdezte Léna. – Csak egy szót csíptem el. Azt mondta, hogy „hazugok”. Szülei őszinte aggodalommal néztek össze. Paul arcán elmélyültek a ráncok, Léna az alsó ajkát harapdálta, amitől a fiú rögtön megbánta, hogy kinyitotta a száját. Most, Waverly közelségének biztonságos melegében elhatározta, hogy rákérdez a mai adás előtt. A kapitánynak talán nem tetszenek majd a kérdései, de ő úgy gondolta, hogy kiszedhet belőle valamit. Végül is Kieran volt Jones kapitány kedvence. Ám ez ráér. Fontos okból hívta ide Waverlyt, és nincs értelme halogatni, akkor sem, ha ennyire izgul tőle. Ráparancsolt magára, hogy nyugodtabban lélegezzen. – Waverly – kezdte, és sajnálta, hogy nem mélyebb a hangja –, már jó ideje járunk együtt. – Tíz hónapja – mosolygott a lány. – Sőt hosszabb ideje, ha beleszámítjuk az általános iskolás csókokat. Megfogta a fiú állát. Kieran szerette a lány kezét: olyan meleg, puha volt. Szerette hosszú karját, erős csontjait az olajbarna bőr alatt, alkarjának selymes pihéit. Visszadőlt a szénabálára, mélyet lélegzett. – Tudod, hogy nem bírok veled – mondta. – Én sem veled – súgta Waverly. A fiú közelebb húzta magához. – Arra gondoltam, hogy egy szinttel följebb léphetnénk ebben a mi akarati vetélkedőnkben. – Áttérjünk a közelharcra? – Bizonyos értelemben – mondta Kieran halk, gyönge hangon.

Waverly kifürkészhetetlen pillantással nézte. Várt, nem szólt. A fiú elhúzódott tőle, felkönyökölt. – Helyesen akarom csinálni. Nem akarok csak úgy ágyba bújni veled. – Feleségül akarsz venni? Kieran visszafojtotta a lélegzetét. Még nem egészen kérte meg a lány kezét, még nem teljesen, de… – Még tizenhat sem vagyok – mondta Waverly. – Igen, de ismered az orvosok véleményét. Ezt kár volt mondania. A lány vonásai megmerevedtek, alig észrevehetően, ám a fiú ezt is látta. – Kit érdekelnek az orvosok? – Te nem akarsz gyerekeket? – kérdezte Kieran, majd beharapta az alsó ajkát. Waverly elmosolyodott, lustán, kéjesen. – Tudom, hogy te akarsz. – Hát persze, hiszen ez a kötelességünk! – mondta lelkesen a fiú. – A kötelességünk – visszhangozta a lány, de nem nézett Kieran szemébe. – Nos, nekem meg az a véleményem, hogy ideje a jövőnkre gondolni. – Waverly rávillantotta nagy szemét. – Mármint a közös jövőnkre. Nem ilyenre akarta a lánykérést. Waverly kifejezéstelen arccal figyelte, azután lassan elmosolyodott. – Nem vennéd feleségül inkább Felicity Wiggamet? Szebb nálam. – Nem, nem az – válaszolta Kieran gépiesen. A lány fürkészőn nézte. – Miért vagy ilyen gondterhelt? – Azért – mondta elfúlón a fiú. Waverly magához húzta, megsimogatta gömbölyű ujjhegyeivel az arcát. – Ne izgulj! – súgta. – Akkor hozzám jössz? – Majd egyszer – incselkedett a lány. – Valószínűleg. – Mikor? – kérdezte a fiú, türelmetlenebbül, mint akarta. – Majd egyszer – ismételte Waverly, és puhán megcsókolta Kieran orra hegyét, alsó ajkát, a fülét. – Azt hittem, neked nem tetszik, hogy nem vagyok vallásos. – Az még megváltozhat – évődött a fiú, bár tudta, hogy ez nem lesz könnyű. Waverly sose járt el a gyéren látogatott istentiszteletekre, de talán megtenné, gondolta Kieran, ha a hajónak lenne lelkipásztora. A néhány hívő a fedélzeten felváltva prédikál az összejöveteleken, és vannak, akik elég unalmasak tudnak lenni. Kár, mert Waverly különben másképp láthatná a dolgokat, megértené a szemlélődő élet értékét. – Ha lesznek gyerekeid, talán többet törődsz az Istennel – mondta.

– Talán te fogsz megváltozni. – Waverly szája kaján mosolyra húzódott. – Azt tervezem, hogy olyan pogányt csinálok belőled, amilyenek mi vagyunk. Kieran fölnevetett, és ráhajtotta a fejét a lány szegycsontjára. Hallgatta Waverly szívverését, és ugyanarra az ütemre lélegzett. Ez a hang mindig megnyugtatta, és alvásra késztette. Tizenhat és tizenöt évükkel ők voltak a legidősebb gyerekek az Empyreum fedélzetén: a legénység többi tagja mintha még el is várta volna tőlük ezt a magától kialakult kapcsolatot. Bár Kieran a közösség nyomása nélkül is Waverlyt választotta volna. Magas és karcsú volt, haja mahagóni keretbe foglalta az arcát. Sötét szemének megfontolt, állhatatos pillantása figyelemre és okosságra vallott. Úgy belelátott másokba, és kiismerte az indítékaikat, amit a fiú, bár tisztelte ezt az adottságot, már-már riasztónak talált. Vitathatatlanul a legjobb nő volt a fedélzeten. És ha valóban Kieran lesz Jones kapitány utódja, márpedig mindenki biztosította róla, hogy őt szemelték ki, akkor Waverlyből tökéletes feleség lenne. – Jaj! – Waverly az órára mutatott a magtár ajtaja fölött. – Nem fogsz elkésni? – A fene! – mondta Kieran. Lekászálódott a szénabáláról, és belebújt a cipőjébe. – Mennem kell. Gyorsan megcsókolta a lányt. Waverly a szemét forgatta. Kieran keresztülrohant a nyirkos levegőjű gyümölcsösön, a barack- és cseresznyefák között, és hogy lerövidítse az utat, átvágott a halkeltetőn, ahol finom sós permet csapott az arcába. Vasrostélyon dobogó lába megtorpant, amikor váratlanul felbukkant Mrs. Drummond egy vödörre való csellével. – Nem futkosunk a halkeltetőben! – korholta a fiút. Ám Kieran már ott sem volt, mert most a zsendülő vetés barlangjaiban száguldott, ahol a hajtóművek lüktetésétől borzongó kévék lógtak a falakba és a mennyezetbe ütött kampókról. Öt perc alatt kiért a szántóföldről, még hamarabb megtette az utat a párás gombatermesztő kamrából a lifthez, amely végeérhetetlennek tűnő ideig vitte fölfelé, a kapitány lakosztályába, ahol négy perc múlva el kell kezdenie a műsorát. A stúdió valójában a kapitányi iroda szűk kis előszobája volt, de a kapitány úgy szerette, ha itt veszik fel a webtévés adásokat. A szobán körbefutó nagy ablakok a csillagködre néztek, amelyben másfél éve haladt az Empyreum. Az ablakok alatt alacsony pamlagok sorakoztak, aki akart, leülhetett, és nézhette Kieran földi gyerekeknek szóló ifjúsági műsorát vagy a kapitány híradóját a földi felnőtteknek. A pamlagok előtt kicsi, de nagy teljesítményű kamera állt, fölöttük ragyogó fényszórók világították meg az asztalt, amelynél Kieran ült, míg beolvasta a híreket. Ma csak néhányan ültek a stúdióban. Kieran elloholt mellettük a sminkes székéhez, ahol Sheryl már várta a púderpamaccsal. – Nagyon be vagy fogva mostanában – jegyezte meg, míg letörölte a fiú arcáról az izzadságot. – Tiszta víz vagy. – Úgyse látszik a kamerában. – De a lihegés igen.

Megszárította Kierant egy apró ventilátorral, ami csodálatos érzés volt, azután behintőporozta az arcát. – Gondosabbnak kéne lenned. – Hiszen csak felveszünk! Úgysem adhatjuk le, amíg ki nem jutunk a nebulából! – Tudod, hogy a kapitány szereti naprakész állapotban tartani az archívumot – vigyorgott Sheryl. A kapitány háklis tudott lenni. Kieran nem is értette, minek bajlódnak a webtévével, hiszen évek óta megszakadt a kapcsolatuk a Földdel. Az Empyreum olyan messze járt az otthontól, hogy évekig tartana, amíg egy rádióadás elérné a célját. És ha oda is érne, annyira eltorzulna, hogy csak egy alapos korrigálás után értenék meg. Kieran talán sose tudja meg, hallgatja-e valaki az adásait a Földön. Ettől úgy érezte magát, mint egy hajó nélkül maradt orrszobor. Nézte magát a tükörben. Még mindig nem döntötte el, mit szóljon az arcához. Tulajdonképpen jóképű lehetne, gondolta, ha kevésbé görbe lenne az orra, és nem lenne ennyire szögletes az álla. De a borostyánsárga szeme legalább nem rossz, és a rozsdaszín haja festői bozontban ágaskodik a homloka fölött. Kierannek így tetszett, Sheryl mégis megpróbálta kisimítani egy vizes fésűvel a fürtöket. Bejött Jones kapitány, és odaállt Sheryl mellé. Magas, pocakos ember volt, vastag ujjai remegtek. Imbolyogva járt, és ettől első látásra valahogy tétovának tűnt. Igazából a kapitány volt a legcéltudatosabb ember a hajón; gyorsan és majdnem mindig helyesen döntött. A legénység bízott benne, bár Kieran megfigyelte, hogy a nők körében kevésbé népszerű. A kapitány rosszallóan nézett Kieranre. A fiú nem bánta. Tudta, hogy ő a kapitány kedvence. – Kieran, túl sok időt töltesz Waverly Marshallal. Ezt kötelességem szóvá tenni. Kieran erőltetetten mosolygott. Nem szerette, amikor a kapitány így beszélt Waverlyről, mintha a tulajdona lenne, és ő kölcsönözhetné ki másoknak. – Remélem, gyakoroltál – mondta a kapitány, és mímelt szigorral összehúzta a szemöldökét. Fújt egyet, majd mutató- és hüvelykujjával lesimította szürke szakállát, amelyet felborzolt a lélegzete. – Tegnap este kétszer átolvastam. – Hangosan? – kérdezte csipetnyi derűvel a kapitány. – Igen! – Helyes. – A kapitány átnyújtott egy adathordozót Sammy-nek, a technikusnak, aki előkészítette a súgógépet. – A végén beszúrtam pár apró változtatást, Kieran. Sajnálom, de rögtönöznöd kell. Meg akartam beszélni veled előtte, de késtél. – Mik azok a változtatások? – Csak néhány szó új szomszédainkról – mondta a kapitány. Félvállról próbált beszélni, de mikor kinézett az ablakon, sóhajtott egy keserveset. – Tulajdonképpen mi történik? – kérdezte Kieran mímelt hanyagsággal, ám amikor találkozott a tekintete a kapitányéval, nem bírt tovább játszani. – Miért lassítottak le?

Jones a maga furcsa módján hunyorgott, úgy, hogy az alsó szemhéja rebbent fölfelé. – Új kapitányuk vagy… vezetőjük van, és nekem nem tetszik, ahogy beszél. – Hogy beszél? – sürgette Kieran, de az örökké idegeskedő Sammy rászögezte a mutatóujját. – Harminc másodperc! – mondta. – Majd később – szólt Jones kapitány, azzal odaterelte Kierant a székéhez, a kamera elé. – Jó előadást. Kieran nyugtalanul elhelyezte maga előtt a két kezét tenyérrel lefelé a tölgyfa asztalon, azután a szájára ültette az adások elején viselt, édeskés mosolyt, és figyelte a nyitó montázst. Az Empyreum legénységével kezdődött, akik között ott voltak Kieran szülei, fiatalon, pirospozsgásan, ahogy segítenek átültetni egy dohánypalántát a palántanevelőben. Ezt egy képsorozat követte fehér műtőssapkát viselő orvosokról, ahogy gondosan adagolják hosszú fecskendővel a mintákat a felsorakoztatott kémcsövekbe. A záróképben a hajó mind a kétszázötvenkét gyereke volt látható zsenge sárgarépával, zellerrel, burgonyával megtöltött kosarak mellett, alma- és körtefák között a családi kiskertekben, ahol szőlő futott fel a falakra. Ennek a képnek bőséget és virágzást kellett sugallnia, hogy a Földön az éhező emberek hihessenek a küldetésben. A kamerán kigyúlt a lámpa, és Kieran elkezdte. – Kieran Alden üdvözöl benneteket az Empyreumról! – mondta. – Ma izgalmas filmet láthattok a termékenységi laboratóriumainkról. Mint talán emlékeztek, a hosszú űrutazás megnehezítheti, hogy a nők egészséges kisbabákat hozzanak a világra. A nők az Empyreum fedélzetén hat éven át hiába próbáltak teherbe esni. Nehéz idők voltak ezek, mert ha nem születnek gyerekek, nem lesz, aki felváltsa az eredeti legénységet, nem lesznek gyarmatosok, akik terraformálják Újföldet. Ezért lett mindennél fontosabb az új nemzedék megteremtése. Készítettünk egy videót, amelyből utólag is megtudhatjátok, hogyan oldották meg tudósaink a problémát. A stúdió elsötétedett, a Kieran mögötti monitoron elkezdődött a videobejátszás a termékenységi laboratóriumokról. Amíg a videó ment, Kieran pár perchez jutott, hogy kifújhassa magát. Váratlan mozgás támadt a stúdió hátsó részében. Berohant Winona, Jones kapitány gyönyörű titkárnője, és valamit súgott a főnöke fülébe. Az öregember felpattant és kisietett a szobából. Kieran a videót nézte, amelyben a saját születéséről voltak klipek. Szégyenlős természetű volt, feszélyezte, hogy az egész emberiség láthatja, amint előbújik anyja méhéből síkosán és sivalkodva, de már megszokta. Kieran volt az első gyerek, akit a mélyűrben sikerült világra hozni. Születését nagy ünneplés fogadta, nemcsak az Empyreum fedélzetén, de valószínűleg a Földön is, ezért választották ki őt a tévéadások házigazdájának. Sose kellett eldöntenie, mi hangozzék el a műsorában, ő csak felolvasta a híreket. Nagyon egyszerű volt a munkája: adj okot a Földön az embereknek, hogy hihessenek a földi élet fennmaradásában. Adj nekik reményt, hogy még ha ők nem is vándorolhatnak ki az új hazába, talán az unokáik megtehetik.

A videó a végéhez közeledett. Kieran kihúzta magát a székében. – Öt, négy, három… – súgta Sammy. – Sajnos, a dolgok nem alakultak ilyen jól a testvérhajónkon, az Új Látóhatáron. Habár tudósaik nagyon keményen dolgoztak, az Új Látóhatáron utazó nőknek egyszer sem sikerült teherbe esniük. Kieran szíve dübörgött. Ezt most hallotta először. Ő és útitársai úgy tudták, az Új Látóhatáron is van egy csomó gyerek, akárcsak az Empyreumon. Most eszmélt rá, hogy a két hajó között már hosszú ideje a minimumra csökkent a kommunikáció. Készakarva történt volna? Sammy, aki hamuszürkére sápadt kerek szemüvege mögött, türelmetlenül integetett Kierannek, hogy olvasson tovább. – Senki sem tudja, hogy az Új Látóhatár miért titkolta el a termékenységi problémáit – folytatta a fiú –, de nemrég lelassítottak, hogy találkozzanak az Empyreummal, így arra számítunk, hogy hamarosan kiderül. Felcsendült a kísérőzene optimista dallama zongorára és vonósokra. Kieran igyekezett hasonlóan derűsre alakítani a hangját. – A Webvízió kétszáznegyvenhetedik adását láthattátok az Empyreumról. Kieran Alden most elbúcsúzik tőletek. Mikor a zene elhalkult, Kieran ordítást hallott. Az általában higgadt és fegyelmezett kapitány olyan erővel üvöltött, hogy kihallatszott a fémfalú irodából. – Nem érdekel, hogy maga miket gondok Ebbe a hajóba nem szállnak be, amíg meg nem beszéltem a dolgot a Központi Tanácsommal! Egy darabig hallgatott, de kisvártatva elölről kezdte az ordítást, még hangosabban. – Nem zárkózom el a találkozó elől! Jöjjön ide egy EgyEmberesben, akkor majd találkozunk! Csönd. – Hölgyem, nem értem, mi szükség idehozni egy egész csapatot, ha csak társalogni óhajt! Bősz hallgatás. Amikor a kapitány ismét megszólalt, valami rémítő volt a nyugalma. – Nem adtam magának semmiféle okot arra, hogy ne bízzon meg bennem. Én sose hazudtam magának, és nem tértem el a küldetési tervtől magyarázat nélkül… Eh, ez paranoiás badarság! Nem volt szabotázs, hányszor mondjam! Kieran hallotta, hogy a kapitány járkál. Bűntudata volt, amiért hallgatózik, de nem bírta megállni. Az előszoba némaságából ítélve a többiek sem. – Ha a mi két hajónk nem képes együttműködni… Sammy váratlanul életre kelt. Billentyűket nyomogatott a stúdió kapcsolótábláján. Kieran asztala mögött, a monitoron felizzott az a kép, amely az Empyreum jobb oldaláról látszott. Valaki az előszobában levegőért kapott. Az Új Látóhatár hatalmas árnyalakja betöltötte a monitort. Olyan közel volt, hogy

szabad szemmel is lehetett látni az ablakait. Kieran először azt gondolta, hogy a képet felnagyították, de azután rájött, hogy nem így van, és ettől görcsölni kezdett a gyomra. Annyi idő alatt, amennyi az adáshoz kellett, az Új Látóhatár megtette azt a háromszáz kilométeres utat, amely elválasztotta az Empyreumtól, és mostanra rendkívül közel járt a másik hajóhoz. Miért? Kieran egy rezdülést érzékelt. Az Új Látóhatárról levált egy pici pont, és közeledni kezdett az Empyreumhoz. Úgy mozgott, akár egy rovar. Lövedékszerű alakja űrsiklóra utalt, arra a járműre, amelyet arra terveztek, hogy a gyarmatosokat és a felszerelésüket hozza-vigye rövidebb utakon a nagyűrhajók és Újföld között. A siklókat nem mélyűri utakra szánták, és nem is arra, hogy egyik hajóról átszálljanak vele a másikra, márpedig ez most pontosan azt teszi. Akárki van is rajta, az be akar jutni az Empyreumba. – Úristen! – Sheryl a sminkes székben eltakarta összekulcsolt ujjaival rózsaszín száját. – Hány személy fér el ezeken a valamiken? – kérdezte Sammy rémült megdöbbenéssel. A kapitány kirontott az irodájából, és Sammyre szögezte az ujját. – Ez támadás! – közölte. – Sammy, értesítse a Központi Tanácsot, hogy a jobb oldali dokkban várom őket! – Küldjön oda egy szakasz biztonságit is! – tette hozzá, mintha utólag jutott volna eszébe. – Az összes biztonságit küldje oda, az istenit! Kieran szíve eszelősen kalimpált. Az anyja önkéntes biztonsági őr volt abban a testületben, amely időnként elsimította a legénység nézeteltéréseit, vagy segített a közösségi rendezvényeken. A biztonságiak sose viseltek fegyvert. – Mi történik, kapitány úr? – kérdezte elcsukló hangon. A kapitány a fiú vállára tette a kezét. – Megmondom őszintén, Kieran: nem tudom – vallotta be.

A KERTBEN – Ami nekünk van, nekik is megvan – ismételte halkan Waverly, míg ment a folyosón a szállás felé, ahol ketten laktak az anyjával. Néha úgy érezte, hogy minél komolyabbak Kieran szándékai, annál leereszkedőbb a modora. Hát ha azt képzeli, hogy belőle passzív asszonyocska lesz, akinek nincsenek önálló gondolatai, akkor kellemetlen meglepetés fogja érni. De akkor is ő a legkülönb a hajón utazó fiúk között, és nemcsak azért, mert magas és arányos, de ráadásul kedves is, meg értelmes. Waverlynek tetszett Kieran energiája, és nyúlánk testének jó mozgása. Jólesett nézni az arcát, az erélyes állát, a világos aranybarna szemét, a felső ajkán a rőt pihét. És ha a lány beszélt hozzá, Kieran lehajolt, és úgy fordította felé a fülét, mintha egyetlen szavát sem szeretné elszalasztani. Jó férj lesz belőle. Waverly igazán örülhet neki. Mégis kételkedett. Mindenki azt várta, hogy összeházasodnak, beleértve a kapitányt meg a szüleiket, és Waverly nem tudta, hogy nem e miatt a nyomás miatt kérte-e meg Kieran a kezét. Szeretik egymást annyira, hogy boldogok legyenek? Ha nem lenne annyira fontos a szaporodás, feleségül menne ilyen korán Kieranhez vagy akárkihez? Nem tudta. Márpedig kevesen fogják megérteni a habozását. Itt most az ő boldogságánál komolyabb dolgok forognak kockán. Kinyitotta a szállásuk ajtaját, és bement a nappaliba. Az ebédlőasztalon pamut- és kendervászon rongyok hevertek, egy ruha maradványai, amelyet ő akart varrni, nem sok sikerrel, mert fel kellett fejtenie az összes varrást. Már arra gondolt, hogy kidobja az egészet. A sarokban állt az anyja szövőszéke, kék gyapjúfonállal felhúrozva – nyilván takaró készül valakinek. A falakat családi fényképek borították a járni tanuló, pufók Waverlyről, az anyjáról és az apjáról rózsás fiatalságukban, ahogy kézen fogva állnak a hideg fenyőligetben, és a mélabús arcú nagyszülőkről, akiket réges-rég otthagytak a Földön. Voltak képek a Föld óceánjairól, hegyeiről, fehér fellegeiről a sápadt égen. – Bár láthattad volna az eget – mondogatta az anyja, amit Waverly mindig furcsáik. Hiszen az égben van, nem? Az ég kellős közepén. De nem, makacskodott az anyja: még sose látott eget. Nem is fog eget látni, amíg le nem szállnak Újföldön negyvenöt év múlva. Puffanásokat hallott a konyhából. – Mama! – kiáltotta. – Itt vagyok! – felelte az anyja. Regina Marshall magas és barna volt, mint Waverly, csak nem olyan vékony. Parasztkenyérhez dagasztotta a tésztát, és a hátát fordította a lánya felé munka közben. Kenyérsütő napokon Waverlynek nehéz volt felhívnia magára az anyja figyelmét, de ma másképp lesz. – Kieran megkérte a kezem – mondta. Regina olyan hirtelen fordult meg, hogy tésztafoszlányok hullottak az ujjairól. Két fürge lépéssel a lányánál termett, magához szorította. – Tudtam én! De boldog vagyok! – Igen? – kérdezte Waverly, és ficánkolt a szoros ölelésben. – Tényleg?

– Waverly, hiszen ő a legjobb parti a hajón! Mindenki annak tartja! – Regina szeme ragyogott. – Kitűztétek a dátumot? – Nem. Elég fura lenne bármit is tervezni épp most. – A másik hajóra célzol? Az élet attól még megy tovább, szívem. – De nem találod különösnek… – Ó, ne rontsuk már el az örömöt az ilyen beszéddel! – vetette oda Regina, ám Waverly látta a szemében a szorongást. – Pár hét múlva kukoricatörés. Miért ne az után legyen az esküvő? Akkor úgyis szívesebben mulatnak az emberek. – Ilyen hamar? – Lesznek majd szép virágok. Addigra kinyílik a liliom. Waverly leült a két személyre megterített asztalhoz. – Úgy gondolom, Kieran templomi esküvőt akar. – Fuj! – fintorgott Regina. – Ki érti ezeket az Aldenéket? Hogy miért nem a másik hajóra osztották be őket… – A másik hajóra? – Ó, tudod te azt. – Regina visszatért a munkájához, gyúrta lisztes kezével a tésztát. – Azok, akik megtervezték a küldetést, a közös értékrend alapján válogatták ki a hajók legénységét, a csoportszellem érdekében. Így lett egy világi hajó és egy vallásos. – Ezért jött vissza a másik hajó? Hogy megtérítsenek minket, vagy micsoda? Regina megformázta a kenyeret, és a pultra tette. – Nem tudom. – Hát, szerintem itt valami furcsa dolog történik. Napok óta itt vannak már, de még senki sem jött át a fedélzetre. – Senki, akiről tudnánk. – És a kapitány biztosan beszélt velük. Miért nem közli velünk, hogy mit akarnak? – Ezzel ne foglalkozz! – mondta élesen Regina. Sose szerette, ha a lánya a kapitányról spekulált, mintha akkor tudhatná biztonságban Waverlyt, ha az befogja a száját. Bár hogy mitől kellett volna megvédeni, azt Waverly sose tudta. De mire az anyja megfordult, már csillogott a szeme. – Neked az esküvődet kell megtervezned. Waverly sóhajtott. – Te huszonöt évesen mentél feleségül papához, ugye? És előtte két évig jártatok együtt. – Igen, drágám. Csakhogy azóta változtak a dolgok. Most vagy a legtermékenyebb korban. Semmiképpen sem kockáztathatjuk a következő nemzedéket. Waverly ezt már egymilliószor hallotta. – Akkor is korai. – Sose korai, ha a faj túlélése a tét. Tudhatod. Mindenki életében a küldetés volt a legfontosabb. Annak kellett lennie. Az emberi faj fennmaradása múlott rajta. Erős fiataloknak kellett letelepedniük új bolygójukon, és alkalmassá kellett tenniük az emberi életre, ami azt jelentette, hogy minden lánynak még

út közben fejenként legalább négy gyereket kellett szülnie. Waverlytől mindenki azt várta, hogy minél előbb férjhez menjen, és anya legyen. Kérdés lezárva. Waverly nem tudta, hogyan kérhetne időt, hogy a szíve utolérhesse a kötelességtudását. – Bár élne még apád – mondta Regina. – Olyan dühös leszek, ha arra gondolok… – Baleset volt, mama. Senki sem követett el hibát. Regina mintha bezárkózott volna önmagába a férje halálának emlékétől. Waverly átsuhanó homályos félelmet vélt látni az anyja arcán, és eszébe jutott a lehetőség, amelyet korábban kitiltott az agyából. – Baleset volt, ugye, mama? – Természetesen, szívem. – Regina mereven mosolygott. – Van valami, amit elhallgatsz előlem? Regina átölelte a lányát. – Csak azt akartam mondani, menynyire dühös vagyok, amiért egyáltalán megtörtént. Igazad van, senkit sem hibáztathatunk. – Oké – mondta lassan Waverly. Amióta a másik hajó feltűnt, valami furcsa vívódás tapasztalható az anyja viselkedésében, és az arca is mindig komor, ha nem tudja, hogy Waverly figyeli. De ha a lány rákérdezett, Regina vidáman mosolygott, és azt felelte, nincsen semmi baj, csak öregszik. – Csak annyira hiányzik apád az ilyen alkalmakkor – mondta bánatosan. – Neki vajon tetszene Kieran? – Waverly olyan kicsi volt az apja halálakor, hogy gyakorlatilag nem ismerte. – Szerintem igen. Én kedvelem Kierant. Jól fog bánni veled. – Ajánlom is – mondta Waverly. – Tudom, hogyan büntessem meg, ha rossz lesz. – Ejnye! – dorgálta Regina. – Csak mert rá tudnád venni Kierant, hogy sétáljon ki a légzsilipen, attól még nem kell ezt tenned! – Ne aggódj. Nem olyan puha, mint amilyennek látszik. Csak arra van szüksége… – Elhallgatott. Nem tudta pontosan, mire van szüksége Kierannek. Talán hiányzik belőle Waverly konoksága, de a lány úgy sejtette, hogy valahol mélyen rejlik benne egyfajta erő. Komoly, csendes egyéniség, jól megfontolja a dolgokat, mielőtt beszélne róluk. Idővel jó vezető lehet belőle, gondolta Waverly. De ez is egy olyan dolog, amelyet a házasság előtt akar kideríteni. – Majd megkeményedik – mondta. Remélhetőleg ez az igazság. – Gyanúm szerint a te férjednek lenni több mint elég arra, hogy megkeményítse azt a szegény fiút – mondta Regina, és játékosan meglegyintette a lányát. – Jártál ma a kertben? – Most megyek. – Úgyis egyedül akart lenni, és mindig megnyugtatta, ha a laza termőföldben turkálhatott. A két szinttel mélyebben fekvő családi kertek szinte beláthatatlanul hatalmas területet foglaltak el a hajó közepén. A növények fölötti lámpákat déli napsütésre állították be, és Waverly vállának jólesett a meleg, amíg végigment a sütőtök-, brokkoli-, saláta- és

paradicsomsorok között. Az Empyreum összes családjának volt saját veteményese, ahol a zöldségek színes választékát termesztették. Mivel nem tudhatták, mi fogan majd meg Újföldön, mindenki mást nevelt. Waverly egy mutatós, sárga paradicsomot választott, amely finom, savanykás termést hozott. Nem volt olyan jó az íze, mint az igazi, piros paradicsomé, de annyira szép volt! Letérdelt a legnagyobb bokor elé a főút közelében, és megsimogatta egy csaknem beérett, kövér, arany termés sima héját. Szívesen leszakította volna a vacsorához, de úgy döntött, ad neki még egy napot, hadd érjen. Inkább kihúzott egy burjánt. – Hát te jól megnőttél! Waverly összerezzent, felnézett és látta, hogy Mason Ardvale, a hajó főpilótája támaszkodott a veteményes kerítéséhez. Majdnem olyan öreg volt, mint Jones kapitány, akivel jó barátságban állt. Waverlynek mindig ellenszenves volt, különösen az utóbbi két évben, amióta Ardvale újfajta, síkos pillantással kezdte nézegetni. – Nem is vettem észre, hogy itt van – mondta kelletlenül. Mason kisimított a szeméből egy vékony szálú, szőke tincset. – Én viszont észrevettelek téged. A lány vállat vont, és folytatta a gyomlálást, de mikor felnézett, a tiszt még mindig ott volt. – Mindenki nagyon nyűgös mostanában. Azt képzelik, tőlem megtudhatnak dolgokat, csak mert én vagyok a főpilóta. – Kidüllesztette a mellét az utolsó szónál. Csak nem neki akar imponálni, gondolta Waverly. – Kezdem unni, hogy örökösen olyanokat kérdeznek, amire tilos válaszolnom. Úgy nézett a lányra, mintha arra biztatná, hogy ő is kérdezzen, de Waverly nem óhajtott bemenni az utcájába, inkább azt kérdezte: – Csak nem hibáztatja őket, mert kíváncsiak? Egyedül voltunk idekint negyvenkét éven át, most meg egyik pillanatról a másikra szomszédokat kaptunk. – Emiatt ne izgulj! – mondta Mason ferde vigyorral. – Ha történik valami, én majd megvédelek. – Nem izgulok – felelte Waverly, elengedve a füle mellett a célzást. – Csak arra gondoltam, hogy mindenki jobban érezné magát, ha a kapitány elmagyarázná, mit keresnek itt. – Nem azért vagy a hajón, hogy ilyesmikkel foglalkozz. – Nem-e? – kérdezte kihívóan a lány. – Te másra vagy itt – mondta lassan az első tiszt. Waverly hátraült a sarkára, és hidegen végigmérte a férfit. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte, miután a pilóta szájáról lehervadt a mosoly. – Nem várhatod el egy felnőtt férfitól, hogy ne vegyen észre. Hacsak nem vak. Waverly fölvette az ültetőlapátot. – Ahhoz meg semmi köze, hogy én mit várok el. – Tényleg? – Mason vigyorogva elkezdett átmászni a kerítésen, amely elválasztotta

őket. Waverly felpattant, és hozzávágta az ültetőlapátot. Alig pár ujjnyival hibázta el az első tiszt arcát. – Közelebb ne jöjjön! A férfi behúzta a nyakát, és felháborodottan nézett a lányra. – Kiverhetted volna a szemem! – Az egész hajó tudja, micsoda görény maga, Mason Ardvale. A lányok csak nevetnek magán. – Apa? – Mason fia, Seth közeledett a főúton egy szalmabálával. – Történt valami? – Menj a parcellához! – förmedt rá Mason. – Egy perc, és ott vagyok. – Várhatok. – Seth ledobta a bálát, ráült, és mogorván meredt az apjára. Csak nem engem akar védeni? – gondolta Waverly. – Nem illik hajigálni – mondta Ardvale. – Így nem viselkedik egy fiatal hölgy. – Ez igaz. Fiatal vagyok, Mason – felelte Waverly. Fölvett egy gereblyét, a levegőbe dobta, elkapta. – Nem magának való vagyok. Mason arca elsötétült, de azután félrehajtotta a fejét, és hallgatózott, mert nevettek a terem végében. Mrs. Turnbull és a férje, akik fehérrépát ástak föl, bőven hallótávolságon belül voltak. Az olajos Mason lassan elhátrált a lánytól, fölvette a talajtakaróval tömött zsákot, és elindult a kitaposott ösvényen. Seth lemaradt. – Nem az, akinek látszik – mondta. Nem bírt a lány szemébe nézni. Fölvette az elhajított ültetőlapátot, és visszaadta Waverlynek. – Kösz, hogy jöttél. A fiú zavartan bólintott. Seth nem volt népszerű a hajón, Waverly mégis vonzódott hozzá. A fiú anyja ugyanabban a balesetben halt meg, amelyikben az ő apja. Seth pár hónappal a lány után született, de máris nagydarab volt, a hangja mély, és a szeme olyan élesen ragyogott, akár a kék drágakő. Ez a szem már akkor feltűnt Waverlynek, amikor egymás mellett ültek negyedikben. Egyszer, kisebb korukban Seth még meg is csókolta a játékszobában. Közösen csináltak egy kirakóst, és Waverlyben hirtelen tudatosodott, milyen egyenletesen lélegzik a fiú, és milyen fürgén bújik elő a nyelve, hogy meg-megnyalja az ajkát. A helyére illesztette az utolsó darabkát, és a fiúra mosolygott. – Megcsináltuk! Seth csak hallgatott, de aztán szenvedő hangon odasúgta: – Szeretlek. Waverlynek leesett az álla. Lehúzogatta a szoknyáját a varas térdére, és lángba borult az arca. – Hogyhogy? Seth váratlanul előrehajolt, és nagyon puhán megcsókolta. Waverly nem is annyira a csókra emlékezett, mint arra, ahogy a fiú szája megállapodik az övén, és ahogy a lélegzete megsimogatja az arcát, egyszer, kétszer, mielőtt kirohan a

szobából. A lány utána nézett, és az a szó járt az eszében, hogy maradj, de nem mondta ki. Másnap a fiú reménykedve nézett rá, amikor leült mellé az osztályban, de Waverly elfordult. Túl erős volt az érzés, és nem tudta, mit kezdjen vele. És amikor ugyanazon a héten Kieran Alden felkérte az aratási bálon, nem adott kosarat neki. Járta Kierannel a táncot, és úgy tett, mintha nem látná, hogy Seth zsebre vágott kézzel áll a puncsos tál mellett, és a padlót bámulja. Vajon mi történt volna, ha nem Kierant választja? – Emlékszel arra a napra, amelyen kirakóst játszottunk? – szaladt ki a száján. Seth meglepődött. – Persze hogy emlékszem. Miért hozod szóba? Várakozón nézte a lányt, aki most döbbent rá, milyen magas a fiú. Magasabb Kierannél. Seth előrehajolt, leengedte a karjait, és Waverly úgy érezte, mintha gravitációs erő húzta volna a fiú felé. – Hát csak… – Körülnézett. Mit mondhatna? Mit tehetne, hogy ne árulja el Kierant? Vagy máris megtette? – Mert olyan kedves emlék. Seth arca megnyílt a mosolytól, de rögtön be is zárult. – Azt hittem, te meg Kieran… – Igen? – Waverlynek elakadt a lélegzete. Seth ismét elmosolyodott. – Logikus is, hogy együtt vagytok. Hiszen ő a szépreményű ifjú, meg minden. – Nem is az! – Ó, dehogynem! Egy pillanatra farkasszemet néztek. – Gondolom, nem vagy odáig érte – mondta Waverly. – Maradjunk annyiban, hogy ösztönösen gyanakszom a tökélyre. – Te mindenkit figyelsz? – kérdezte közönyt mímelve a lány. Seth fölemelte a fejét, és ismét a szemébe nézett. Waverly tudta, hogy meg kell törnie valamivel ezt a pillanatot, ezért kibökte az első dolgot, ami az eszébe jutott: – Te nem szoktál gondolkozni a baleseten? Sethnek nem kellett kérdeznie, miről beszél. – Te igen? – Mama mondott ma valamit, ami szöget ütött a fejembe. Seth az apjára sandított, aki egy dinnyetábla fölé hajolt. – Ja. Szoktam gondolkozni rajta. – Mert én mindig azt hittem, hogy baleset volt, de… A fiú egyet lépett feléje. – Ezt kell hinned továbbra is. – Hogyhogy? Hallottál valamit? Seth befúrta a lábujjait egy paprikabokor tövébe. – Maradjunk annyiban, hogy van okom gyanakodni a barátod jótevőjére.

– Jones kapitányra? – Nem az a kedves öreg bácsi, akinek vélik. – Miről beszélsz? Seth leszegte az állát, és a lány cipőjét bámulta. – Nézd, én üldözési mániás vagyok. Mindig is az voltam. – Azonnal mondd meg, hogy mit tudsz! A fiú tekintete visszatért Waverly arcára, és megállapodott rajta, de végül csak vállat vont. – Waverly, megmondom őszintén, ez csak megérzés. Semmivel sem tudok többet nálad. Waverly elkeskenyedő szemmel nézte. Seth elhallgat valamit. – Nem hiszek neked. – Azért csak vigyázz Kierannel, oké? Jones kapitány barátai hajlamosak rá, hogy… túlkomplikálják az életüket. – A papádról van szó? – Semmiről sincs szó. – Kit próbálsz védeni? A papádat vagy engem? A fiú ismét ránézett, és annyi szomorú vágyakozás volt az arcán, hogy Waverlynek el kellett fordítania a tekintetét. Letérdelt, és elkezdett kiásni egy dudvát. Seth az apja után indult, háta meggörbült a bála súlya alatt. Waverly figyelte, ahogy megy, várta, hogy visszanézzen, de a fiú nem nézett vissza. Váratlanul elbődült a hajó riasztója. A kapitány szavai olyan élesen és harsányan áradtak a hangszóróból, hogy Waverly nem is értette, mit mond. Körülnézett, és meglátta Mr. Turnbullt, aki ledobta az ásóját, és nyargalt a folyosón az Empyreum jobb oldala felé. – Waverly! Mrs. Mbewe, a szomszédasszonyuk futott a lány felé. – Menj el Serafináért! – Miért? Hol van? – A szállásomon. Alszik. És szedd össze az összes gyereket, és vidd őket a nagyterembe! – Miért? – kérdezte értetlenül Waverly. Elejtette az ültetőlapátot, amely fájdalmasan megütötte a bokáját. – Mi történt? – Gyülekező a jobb oldali dokkban. Mennem kell! – kiáltotta vissza Mrs. Mbewe. – Te csak menj a gyerekszobába, indíts el mindenkit a nagyterembe, azután keresd meg Serafinát! Serafina Mrs. Mbewe négyéves lánya volt. Waverly néha pesztrálta a kedves gyereket, aki két gombócba kötve viselte a feje búbján gyűrűs fekete haját. Serafina süket volt, nem hallhatta a bejelentéseket, így segítségre lesz szüksége, hogy eljusson a nagyterembe. Rohant a legközelebbi intercomhoz, és beütötte az egész hajóra érvényes közlemény

kódját. – Itt Waverly Marshall beszél! Minden gyerek azonnal jöjjön a nagyterembe! Utána elszaladt a főlépcsőhöz, amely a gyerekszobához vezetett. Lassan haladt, mert a felnőttek csapatokban és nyaktörő sebességgel száguldottak lefelé, a lánynak át kellett verekednie magát a tömegen. Szerette volna megkérdezni, mi történt, de olyan rettegést látott az arcokon, hogy nem merte. A gyerekszoba szintjén vágtázni kezdett, és egyenesen belerohant Mr. Nightlybe, aki véres rongyot szorított az arcához. Waverly megállította. – Segítsek? – Arra most nincs idő! – ordította Mr. Nightly. – Mi történt? – kezdte volna a lány, de Mr. Nightly már ott is hagyta, és futott tovább. Az egész olyan értelmetlen volt. Fázott, a végtagjai mintha elernyedtek volna a félelemtől, de kényszerítette magát, hogy még sebesebben fusson. Észrevette Felicity Wiggamet, ahogy kábán baktat az ellenkező irányba, és megtorpant. Felicity szőke haja kócos volt, porcelán arca kipirult, inge félrecsúszott nyúlánk alakján. – Gyere segíteni a gyerekszobába! – rikoltotta Waverly. Felicity csak bámult rá, mire Waverly megragadta a csuklóját, és vonszolni kezdte a folyosón. Mire végre odaértek, a gyerekszobát üresen találták. Szétdobált építőkockák és kifestőkönyvek hevertek a padlón. A középső asztalt beterítették a felborított dobozból kiömlött szókártyák. – Már evakuálhatták – lihegte Waverly. – Hála istennek! – Nyilván hallották a bejelentésedet – mondta Felicity az arcába lógó halványszőke hajfüggöny mögül. – Mi folyik itt, Felicity? – Nem tudom. Hol voltál, amikor elkezdődött? – A kertben. Te? – A szobámban. – A hasára nyomta vékony kezét. – Borzalmasan félek. – Én is. – Waverly megfogta a barátnője kezét, és megszorította Felicity hideg ujjait. – El kell hoznom Serafinát. Benéznél az óvodába, amíg mész a nagyterembe? Felicity csak bámult rá egykedvűen. Sokkot kaphatott. – Menj! – kiáltott rá Waverly, miközben futásnak eredt a folyosón. Ekkor megrázkódott a lába alatt a padló, és olyan robajt hallott, mint még soha. Valami nagyon nagy baj van! Elhömpölygött mellette a felnőttek újabb hulláma. Kétségbeesetten nézte az arcokat, reménykedett, hogy meglátja az anyját, de az emberek túl sebesen mozogtak. Együtt futott velük, de a középső folyosónál elkanyarodott Mbewéék szállása felé. Megtalálta az ajtajukat, amelyre Serafina anyja fölfestette az afrikai szavannát. Megnyomta a bemeneti gombot, de az ajtó nem nyílt ki. Serafina nyilván bezárta belülről. Volt ott egy billentyűzet a számkódnak. Waverly valamikor ismerte a kódot, ki is próbált több kombinációt, de az ajtó zárva maradt.

– Serafina! – üvöltötte, és verte az ajtót. Serafina persze nem hallhatta. Waverlynek be kellett törnie. Elővette a zsebéből a tizenötödik születésnapjára kapott bicskát, kipattintotta a pengét, becsúsztatta a zár fedőlapja mögé. Leszerelte a fémlemezt, utána lefeszítette a billentyűzetet. Kábelgomolyag volt alatta. Elvághatta volna a huzalokat, de akkor bizonyosan örökre bezárja az ajtót. Nem. Nem. Működésbe kell hoznia a nyitót. – Csak be és ki van – mondta föl a leckét, amit tavaly tanult az áramkörökről elektronikaórán, és kereste a szerkezetet, amely félrecsúsztatja az ajtót. Sárga műanyaggal szigetelték, de a réz végei védetlenül csatlakoztak egy csuklós rézlemezhez. A rézlemez most éppen nyitva volt. Ilyen egyszerű lenne? Waverly rányomta a rézlemezt a huzalra. Gyilkos erővel sújtott le a karján át a mellkasára az áram. Hosszú pillanatokra megdermedt, és semmit sem érzékelt rohanó szívverésén és kezének égésén kívül. Vészhelyzet. Vészhelyzet van. Most nem kaphat sokkot. Megparancsolta magának, hogy egyenletesen lélegezzen. Mikor ismét képes volt gondolkozni, látta, hogy az ajtó felpattant. – Serafina! – suttogta, míg besántikált a kis lakásba. Az áramütés görcsbe húzta az izmait a jobb oldalán, különösen a karjában. Besántikált a kislány szobájába, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. A szoba üres volt, de a faliszekrény ajtaja félig nyitva állt. Waverly sarkig tárta, és meglátta a szekrény közepén a sündisznóvá gömbölyödött Serafinát, aki átölelte a felhúzott térdét, és szorosan becsukta a szemét. Éreznie kellett azt a különös rengést, amely végiggyűrűzött a hajón. Waverly gyöngéden megérintette a csípőjét. A kislány kinyitotta a szemét. Először csak a rettegés volt benne, de aztán megkönnyebbült, amikor látta, ki jött érte. – Mennünk kell – mondta Waverly, és nyújtotta az ép kezét. Serafina megfogta a lány kezét, és követte a lakáson keresztül ki a folyosóra, majd a nagyterem felé. Ahogy odaértek a lépcsőházhoz, kialudt a villany. Serafina körmei belevájtak Waverly hüvelykujjába. A lány szívverése nyargalt az áramütéstől. Attól félt, hogy szívrohamot kap. Felgyűlt a vészvilágítás, tompa narancsszín izzásba burkolva a vaslépcsőt. A lányok elindultak a nagyterembe. Waverly érezte, hogy a hajó ismét megrázkódik. Maga a vas nyögött kínjában. A folyosón megmozdult a levegő, mintha bekapcsoltak volna egy ventilátort. Befordultak a sarkon, és meglátták a nagyteremből kiszűrődő, gyenge fényt. Waverly először azt hitte, a többi gyerek nem ért ide, mert egy hangot sem hallott, az pedig képtelenség, ha mind a kétszázötven gyerek itt van, ugyanabban a helyiségben. Serafina és ő addig mentek előre, amíg be nem láttak a nyitott ajtón. – Ó, hála istennek, ideértek! – mormolta Waverly. Észrevette Felicityt, aki a padlón gubbasztott egy tucatnyi óvodás között. Valamennyien ugyanarra a pontra bámultak maguk előtt.

Waverly körülbelül háromméternyire volt az ajtótól, amikor Felicity ránézett. Alig észrevehetően ingatta a fejét, és fölemelte a kezét, mutatva Waverlynek és Serafinának, hogy ne jöjjenek tovább. Serafina megállt, de Waverly egy kicsivel jobban akart látni, hogy megértse, mit próbál mondani Felicity. Közelebb sántikált a nyitott ajtóhoz, és integetett a barátnőjének, hogy figyeljen rá, de Felicity makacsul nem volt hajlandó ránézni. Mint ahogy Seth sem, akit Waverly most fedezett föl. Dühös – nem is, inkább gyilkos – arccal ült a terem sarkában, és úgy markolta a saját csontos csuklóját, mintha kardot próbálna kirántani. Épp el akart hátrálni az ajtótól, hogy elrohanhasson, amikor megjelent előtte egy ember, akit most látott először. – Nahát, szervusz! – mondta a férfi. Waverly pislogott. Még sose találkozott idegennel. Alacsony ember volt, és rút sebhely húzódott végig a bal orcáján, amely mély hasadékká tágult mosolygás közben. Leszállásbiztosító fegyver volt nála, Waverly felismerte az osztályban látott oktatófilmekről. Ezeket a fegyvereket, amelyeket pisztolynak hívtak, csakis abban a valószínűtlen esetben volt szabad használni, ha ellenséges állatok lennének Újföldön. El is zárták őket az Empyreum legmélyebb bugyraiban, senki sem férhetett hozzájuk. A férfi rászögezte a fegyver végét Waverly arcára, és megrázta. – Ugye tudod, hogy ez mit csinál? Waverly bólintott. Ha ez az ember meghúzná az elsütő billentyűt, a pisztolyból kijönne egy lövedék, amely átütné az ő húsát, és összetörné a csontjait. Megölné. Ismét benézett a terembe, és még több idegent látott. Ügy öten lehettek, és mind őt bámulták. Waverly megzavarodott az ismeretlen arcoktól. Barna mandulaszemek, tömpe orrok, fehér szájak, csorba fogak. A férfiak nagyjából egyidősek voltak az anyjával, vagy valamivel idősebbek lehettek. Álltak, lihegtek és várták, mit fog tenni a lány. A gyerekek magukat átfogva vagy a bokájukat markolva vagy a térdükre könyökölve rémülten lapítottak a színpad tövében a padlón. Waverly nem értette. Mit keresnek fegyveres férfiak egy olyan helyen, ami tele van gyerekekkel? Valahol úgy érezte, hogy félnie kellene. – Te csak ne félj – mondta a sebhelyes. – Ez mentőakció. – Akkor miért van szükség arra? – mutatott a pisztolyra Waverly. – Mert hátha félresikerül valami – felelte az ember olyan éneklő hangon, mintha egy Waverlynél sokkal fiatalabb leánykához beszélne. – Mi sikerülhetne félre? – kérdezte Waverly. Az ember keskeny szájjal mosolygott. – Örülök, hogy megértjük egymást. Rántott egyet a pisztolyon, mutatva a lánynak, hogy jöjjön be a terembe. Abból, ahogy hátat fordított, látszott, hogy nem számít engedetlenségre, és nem tűrné el.

Waverly nehezen lélegzett. Lenézett Serafinára, megfogta izzadt kis kezét, és engedelmeskedett.

BETÖRÉS Kieran lélekszakadva futott a kapitány után a jobb oldali dokkba. Csatlakozott hozzájuk egy biztonsági osztag, körülbelül húsz ember, akiknek krikettütő volt minden fegyverük. Kieran remélte, hogy elég lesz. Kereste az anyját, ám ő még nem érkezett meg. Zűrzavarra számított, de tompa csönd fogadta őket. A csoport összeverődött a dokkba nyíló ablaknál, ahonnan csak a siklók meg az EgyEmberes járművek sejtelmes alakját láthatták. Kierannek az EgyEmberesekről a képeken látott fém búvárruhákra kellett gondolnia, amelyeket a Földön használtak a mélytengeri merüléshez. A kapitányra nézett, aki tűnődve simogatta a szakállát. Jones odament az ajtó melletti intercomhoz, és beütötte az irodája kódját. – Mit csinálnak, Sammy? – szólt bele a mikrofonba. – Látja őket a videón? – Csak lebegnek a dokk előtt, uram – sercegte a készülékből Sammy hangja. – Kinagyította a képet? – Egy perc. – Feszült csönd lett, a biztonságiak összenéztek. Kieran rájött, hogy még sose látta a félelmet. Nem tetszett neki, amit az arcokkal művel. Ferdére gyűrte őket, szélesre húzta a szájakat, vörösre festette a szemeket, párát lehelt a bőrökre. – Kapitány úr… – Sammy tétovázott. – Mintha egy EgyEmberest látnék a légzsilip külső kapujánál. Kieran a kapitányra nézett. – Az meg mit csinál? – Fel akarja feszíteni az ajtót. – A kapitány beleöklözött a konzolba, és elbődült: – Illetéktelen behatolás! Mindenki a jobb oldali dokkba! Rácsapott a dokk ajtajának zárjára, majd a sarkában Kierannel és a biztonságiakkal berohant a nyíláson. A kapitány meglökte a fiút. – Kifelé, Kieran! – Segíteni akarok! – mondta Kieran, noha úgy reszketett félelmében, mint a kocsonya. A legénység rajokban zúdult be a hatalmas dokkba. Alak Bhuvanath, a Központi Tanács elnöke a kézi vezérlőhöz rohant, és többször is megpróbálta lezárni a légzsilipet. – Kintről megrongálták a zárat! Zúgott az intercom, azután Waverly sikoltott bele a készülékbe. Valami olyasmit, hogy vigyék az összes gyereket a nagyterembe. Az jó. Waverly ott nagyobb biztonságban lesz. Kieran figyelte a technikusokat, akik a záron dolgoztak. A felnőttek csak néztek. Barbara Coolidge kis keze görcsösen markolta a lapátot. Ganan Kumar tanácsnok rágásformán mozgatta az állkapcsát, és izzó fekete szemmel bámulta az ajtót. Tadeo Silva úgy vetette a vállára a kapát, mint egy lándzsát. Úgy tűnt, mintha mindenki visszafojtotta volna a lélegzetét. Már a fele legénység a dokkban volt. Kieran remélte, hogy ennyien elegen lesznek a harchoz.

Hacsak… – Talán épp azt akarják, hogy ezt tegyük – mormolta. – Mi van akkor, ha ők akarják, hogy mind itt legyünk?… Kapitány úr! Ám a kapitány félrelökte. – Indulj már! Ellenőrizd, hogy eljutott-e az összes gyerek a nagyterembe, azután vidd le őket a túlnyomásos járatokban a központi bunkerbe! – De… – Akarsz segíteni? Akkor indulj! – mennydörögte a kapitány. Most hiába is beszélt volna hozzá. Kieran futva keresztülvágott a hatalmas dokkon, kikitérve a befelé rohanó emberek tucatjai elől. Minden ösztöne azt kiáltotta, hogy rettenetes tévedés bezsúfolni az egész legénységet a dokkba. A folyosón Harvard Stapleton, Kieran fizikatanára futott a dokk felé. A fiú elkapta az inge ujját. – Harvard, és ha ők akarják, hogy ezt csináljuk? – Ne most, Kieran! De Kieran nem engedte el. – És ha… – A gondolat a szavakkal együtt öltött formát. – Ha azt tervezik, hogy lerobbantják a dokkot? Harvard megtorpant, gondolkozott. Berontott egy újabb csoport. – Meg kell akadályoznunk, hogy bejöjjenek az emberek – mondta Kieran a sápadt arcú Harvardnak, akinek sűrű haja már őszült. – Nem engedhetjük be az egész legénységet! Játszva leszedik őket! – Azt akarod, hogy szegjem meg a kapitány parancsát? – Igen! – rikoltotta Kieran. Újabb csoport futott el mellettük. Most már úgy tűnt, mintha majdnem az egész legénység a légzsilip ajtajánál gyülekezne. – Harvard, magának kell megmondania! – könyörgött a fiú. – Rám nem hallgatnának! – Igazad lehet. – A tanár pásztázta a tömeget, a kapitányt kereste. Ismét elszáguldott mellettük egy tucat ember. Köztük voltak a fiú szülei is. Kieran látta az apja izmos hátát, az anyja aranyhaját. – Anya! Apa! Az anyja elhessegette. – Menj innen, Kieran! – Ne menjetek be! – rimánkodott a fiú. – Csapda! De az anyja csak futott a légzsiliphez. Hányan tülekedhetnek és várakozhatnak már az ajtónál? Háromszázan? Négyszázan? Olyan butának látszottak, ahogy szorongatták a gereblyéiket és a lapátjaikat. Parasztok, azt sem tudják, hogy kell harcolni! – Miért nem hallgatnak rám? – Indulj! – mondta Harvard, míg átlépett a küszöbön. – Én majd szólok a kapitánynak.

Váratlan szél süvített bele dobhártyarepesztő erővel Kieran fülébe. Igyekezett talpon maradni, de érezte, ahogy a cipője sarka végigcsúszik a padlón. Valami szívta a hajó oldalán tátongó, irdatlan lyuk felé. Nem. Nem lyuk volt. A légzsilip most nyílt meg a csillagködös űrre. Kieran megkapaszkodott az ajtóban. – Istenem! – sikoltotta, de nem hallotta a saját hangját. Nézte, mi van a legénységgel. Százával pörögtek ki a zsilipen a szélforgószerű alakok. Azok a szélforgók emberek voltak. – Anya! Apa! – kiáltotta bele Kieran a szélbe, és a szüleit kereste. – Kieran! – ordította valaki. Háromméternyire Harvard Stapleton vonszolta magát négykézláb a fiú felé. A szél húzta vissza, rángatta a ruháját, a fejéhez tapasztotta a haját, gyúrta az arcát. Kieran a padlóhoz lapult, és Harvard felé nyújtotta a lábát. – Kapaszkodjon belém! – Csukd be az ajtót! – bömbölte Harvard, míg a fiú felé vergődött. – Már csak egy fél méter! Sikerülni fog! – üvöltötte Kieran. Harvard rávetődött a fiú lábára, két kézzel megmarkolta, és abba fogózkodva kúszott följebb, amíg sikerült beverekedniük magukat a folyosóba. Kieran érezte, hogy Harvard fogása egyetlen pillanatra ellazul, azután hirtelen becsapódott a dokkba nyíló vasajtó. A szél elállt. Olyan csend volt. – Mit csinált – sikoltotta a fiú. – Nem kapnak levegőt! – Nem engedhetjük ki a nyomást az egész hajóból, Kieran – mondta Harvard. De közben sírt. A fiú az üveghez nyomta az arcát, és nézte a túlélők egyik csapatát, ahogy megnyitják a legközelebbi siklóba vezető rámpát. A legénység néhány tagja megpróbált odavergődni hozzájuk, de kezdték elveszíteni az eszméletüket a vákuumban. Kieran figyelte a dokkot, kereste a szüleit. Már majdnem elvesztette a reményt, amikor meglátta, ahogy az anyja előbukkan az egyik EgyEmberes mögül, és erőtlenül kúszik a nyitott sikló irányába. – Levegőre van szüksége! – sikoltotta Kieran, és rácsapott a nyitógombra. Az ajtók kitárultak, ismét feltámadt a gyilkos, fülsiketítő szél. Kieran látta, hogy az anyja magához tér a levegőtől, feltápászkodik, és lomhán dülöngél a sikló rámpájához. Rávetődött a rámpára, azután valaki berántotta a siklóba. Harvard ismét becsukta az ajtót. Az orkán megszűnt. – Anyád biztonságban van, oké? – mondta. – Most pedig indulj a nagyterembe!

– És a többiek? – kiáltotta a fiú. – Ki kell hoznunk őket! – Nem tudjuk, Kieran – felelte Harvard élettelen hangon. – Nem hagyhatjuk itt őket csak úgy! – Kieran, ők már nincsenek. – Harvard megragadta a fiú vállát. – Ezen most nem gondolkozhatunk. Kieran csak bámult a férfira. A légzsilip kiszippantotta az egész belsejét, és az most odakint pörgött a nebula folyós gázaiban azokkal a drága emberekkel, akiket egész életében ismert. Ott van velük vajon az apja is, máris megfúltan, máris jéggé fagyva? – Kieran… – Valaki rázta. A fiú agyáról feltisztult a feketeség. Harvard átkarolta. – Gyere, elviszlek a nagyterembe, oké? Kieran gyűlölte magát az arcán patakzó könnyekért. Harvard bátor és higgadt volt, de ő sikoltozni akart, a földön akart fetrengeni, meg akart ölni valakit. Meg akarta ölni azokat, akik ezt tették. – Miért támadtak meg? – kérdezte vadul. – Nem tudom – felelte értetlenül Harvard. Átfogta a fiú vállát, és elvonszolta a nagyteremhez vezető lépcsőig. Kieran sokkolt lelke visszafelé akart rohanni, vissza a mai délelőttbe, amikor minden biztonságos és normális volt, amely azzal kezdődött, hogy Waverlyvel beszélgetett, és az ő híradójával végződött. Az ő híradójával, amely alig pár perce ért véget. A híradó. A közlemény a végén. – Nincsenek gyerekeik – mondta bambán. Amikor meghallotta a saját hangját, az iszony kizökkentette a sokkból. – Harvard, nincsenek gyerekeik! A tanár arca megnyúlt. – Samantha! – súgta a lánya nevét. Eszeveszett vágtába csaptak át, kettesével szedték lefelé a vas lépcsőfokokat. Kieran ért oda elsőnek az ajtóhoz és feltépte. Nyargaltak a vasrostélyon a nagyterem ajtaja felé, de máris hallották a gyászos sírást. – Úristen! – motyogta Harvard. Befordultak a sarkon. A nagyterem ajtaját becsukták és kívülről bezárták. Harvard csapkodni kezdte a billentyűzetet, az ajtószárnyak szétcsúsztak. Odabent gyerekek tucatjai bújtak össze a színpad tövében, reszketve és zokogva. Kieran kalapáló szíve lelassult. – Hála istennek! – Samantha! Hol vagy? – ordította túl a lármát Harvard. Kieran Waverlyt kereste, de ő sem volt itt. Végigrohant az üléseket elválasztó folyosón, benézett a sorokba. Fejvesztett rémületében kevés híján hasra esett a földön elterült,

félájult Seth Ardvale-ben. Sethnek csúnya vágás húzódott a homlokán, a szája felhasadt. – Mi történt vele? – Meg akartuk állítani őket – mondta Sealy Arndt. Seth mellett ült a földön, kezét a fülén tátongó, mély sebre szorította, ujjai között szivárgott a vér. – Az összes lányt elvitték. – Hova? – rivallt rá Harvard. – Hova mentek? – Nem tudom – felelte kábán Sealy. – A dokkba – mondta Harvard. – A bal oldali dokkba. Hát persze. Miután berobbantották a jobb oldali dokkot, a bal oldalit kell használniuk, hogy elvihessék a lányokat az Empyreumról. Harvard az intercom konzoljához rohant, és beleordította: – Elrabolják a gyerekeinket! Mindenki a bal oldali dokkba! – Lenyomott egy gombot, végtelenítette az üzenetet. Hangja megállás nélkül vijjogta: – Elrabolják a gyerekeinket… bal oldali dokkba… elrabolják a gyerekeinket… bal oldali dokkba… Futni kezdett a lépcsőhöz, de Kieran utána kiáltott: – Ne! Előbb el kell hozni a fegyvereket! – Arra nincs idő! – üvöltötte Harvard, és eliramodott. Kieran követte. Futás közben lábak sokaságának dobogását hallotta a felsőbb emeletekről. Bevágódott a lépcsőre, leszáguldott a dokk szintjére. Furcsa, átható kopogás visszhangzott a hajóban. Olyan volt, mintha fémet dobálnának kaviccsal. – Mi ez? – kiáltotta Harvard hátának. Harvard nem felelt, de Kieran tudta. Kitalálta. Most semmit sem akart annyira, mint egy pisztolyt.

MENTŐAKCIÓ – Mi csak biztonságba akarunk helyezni benneteket – mondta Waverlynek a sebhelyes, miközben ő és hat társa a folyosón terelték a lányokat a hajó bal oldala felé. A lányok, akik közül a legfiatalabb kétéves volt, a legidősebb tizenöt, olyan zajt csaptak futás közben, mint egy kisebb hadsereg. Waverly nem tudta, mit csinálnának ezek az emberek, ha egyszerre szaladna el az összes lány. Lőnének? Azok után, amit Sethtel műveltek, nem akarta kideríteni. Összeterelték a lányokat, mint a kecskéket, elszakították őket a fiútestvéreiktől, bájologtak, kedélyesen mondogatták: „Hölgyeké az elsőbbség!” Felsorakoztatták őket az ajtónál, miközben a sebhelyes hanyagul rászögezte a pisztolyát a hőkölő fiúkra, akik túlságosan megrémültek a tiltakozáshoz. Kivéve Sethet, aki felállt, ökölbe szorítva a kezét. – Ezt nem csinálhatjátok! – mondta a sebhelyesnek. Szeme Waverlyre villant, aki bolond fővel azt remélte, hogy a fiú tehet valamit. Seth rávetette magát a sebhelyesre, de az egyetlen hanyag mozdulattal fejbe csapta a fiút a pisztolya agyával. Sealy Arndt odafutott Sethhez, mire az ember ismét meglendítette a pisztolyt, és fölrepesztette Sealy fülét, aki elterült. – Ez történik, ha az emberek pánikba esnek – mondta a többi fiúnak, majd a lányokhoz fordult. – Futólépésben indulj! Az emberek óvatosan mozogtak a folyosókon, de borzasztóan kifulladtak, homlokukon patakzott az izzadság. A sebhelyes volt a parancsnok, és noha kis ember volt, gyenge, sovány karú, láthatóan minden kitelt tőle. Félnek vagy betegek? Waverly is alig bírt lélegezni, az izmai még mindig rettenetesen görcsöltek, a szíve mintha kiesett volna a ritmusból. Levegőhöz kellett jutnia, de a rémülettől csak rosszabb lett minden. – Baleset történt – válaszolta a sebhelyes egy kérdésre, amelyet Waverly nem hallott. – A bal oldal a legbiztonságosabb. – Akkor miért nem hozzák a fiúkat is? – kérdezte Waverly. – Hozzuk a fiúkat – felelte az ember olyan vidáman, mintha valamilyen csacsiságot kérdeztek volna tőle. – Itt jönnek közvetlenül mögöttünk. Waverly hinni akart neki, de nem szabadulhatott a szorongástól, ha a pisztolyra nézett, amelyet a sebhelyes ember olyan szorosan markolt. Ha segíteni akar, minek a pisztoly? De mit tehetne? Igyekezett kitalálni, miként szökhetne meg ezektől az idegenektől, de az agya mintha elszenesedett volna. Nem bírt gondolkozni. Úgyhogy ment arra, amerre irányították, és hallgatott. A folyosók üresek voltak, talán mert az egész legénységet elirányították, hogy hárítsák el a balesetet. A vészlámpák fakó szemfedőt terítettek mindenkire. Serafina fogta Waverly szoknyáját, és húzatta magát a folyosókon. Waverly kétségbeesetten figyelt minden kereszteződésnél, hátha észreveszi az Empyreum legénységének valamelyik tagját. De nem volt ott senki. Végül a sebhelyes megállt, és a kezét fölemelve jelzett a többieknek, hogy álljanak meg

ők is. Waverly hátranézett a hosszú sorra, és meglátta Samantha Stapletont. A magas, tizennégy éves lány a karján hozta a síró Hortense Mullert, aki felvérezte a térdét egy esésnél. Samantha és Waverly rosszban voltak azóta, hogy hetedikben összeverekedtek. Samantha irigykedett, mert Waverlyt pilótaképzésre irányították, őt pedig a gazdálkodásba. – Csaltál! – sziszegte Samantha a fogai közötti résen keresztül. Waverly nem vette észre az első ökölcsapást, és nem várta be a másodikat. Monoklisan vonultak le a színről, és azóta kerülték egymást. De Waverly most láthatta, hogy Samantha az egyetlen lány, akit nem bénított meg a rémület. Éber volt, figyelte az őröket, megjegyzett dolgokat. Samantha tágra nyílt szemmel nézett Waverlyre, és attól az egy pillantástól semmivé lett köztük a régi vetélkedés. Waverly szeretett volna jelt adni valamire, ami kivágná őket valahogyan ebből a helyzetből, de csak annyit tehetett, hogy rázta a fejét. Samantha is rázta a fejét, mintha azt mondaná: Ezt nem bírom elhinni! Hát igen. Waverly sem bírta elhinni. A sebhelyes intett a lányoknak, hogy induljanak. Waverly követte, és most már félt, mert az ember egy ajtó felé tartott. A lány először nem tudta, hova viszik őket, de amikor az ember benyitott egy barlangnyi terembe, Waverlynek a földbe gyökerezett a lába. A dokk! A sebhelyes a dokkba hozta őket! Az ember látta, hogy Waverlynek kikerekedik a szeme, és elmosolyodott. – Nem hallottad, hogy a másik dokkban meghibásodott a légzsilip? Olyan helyre kell vinnünk benneteket, ahol túlnyomás van. – A nagytermet nyomás alá lehet helyezni – felelte Waverly. Mrs. Mbewe is ezért mondhatta, hogy oda kell vinni a gyerekeket, gondolta tompán. – Már ott is biztonságban voltunk. – De ha a hajó odavész, csapdába estetek volna – mondta az ember. Hazudott. Waverly tudta, hogy a nagyteremből túlnyomásos járatok vezetnek le a központi bunkerbe, ahol szükség esetén hónapokon át elélhetnének. – Hova visz minket? – A hangja valahol a feje fölött úszkált a levegőben. – Ha a hajóból szökik a nyomás, át kell szállítanunk benneteket az Új Látóhatárra – mondta az ember. – Ott biztonságban lesztek. – Biztonságban? – kérdezte Waverly hangja, kísérletezve a szóval. – Gyerünk! – mondta az ember, és meglengette Waverly arca előtt a pisztoly csövét. Láthatóan minden erejére szüksége volt a mozdulathoz, mert két kézzel kellett tartania a fegyvert. Valami baja volt. Ez is áramütést kapott? Waverly lába elvált a padlótól, és átlépte a küszöböt. A dokk hideg és kopár volt, mint egy fémfalú ketrec, a mennyezete olyan magas, hogy eltűnt a sötét homályban. A körbe állított, esetlen siklók úgy kuporogtak a fútóművükön, mint a figyelő keselyűk. A falakon

EgyEmberesek lógtak, úgy nyújtva a vastag kesztyűjüket a lányok felé, mintha meg akarnák ölelgetni őket, mielőtt elmennek. A terem olyan nagy volt, hogy Waverly úgy számította, öt percbe telik, mire keresztülvágnak rajta. Öt perc, hogy megkereshesse Kieran. Vagy Seth. Vagy az anyja. Akárki. Mert valaki jönni fog. Jönniük kell. Hallotta maga mögött a sok kicsi láb csoszogását, amelyet megsokszorozott a visszhangos barlang. Érezte, hogy Serafina már nem kapaszkodik a szoknyájába, de túl sok mindene fájt, hogy megforduljon és körülnézzen. Látta, hogy egy siklót elmozdítottak, az orrkúp a zsilipre mutat, a hátulját Waverly felé fordítja, a hajtóművek izzanak a forróságtól. A rámpát leengedték a padlóig, a közeledő Waverly belátott a raktérbe, ahonnan lépcső vezetett föl az utastérbe. Néhányan ácsorogtak a sikló mellett, pisztollyal a kezükben. Nők is voltak közöttük. Váratlan reccsenéssel életre kelt az intercom, és egy kétségbeesett hang ugyanazt a közleményt ordította újra és újra a hangszóróból. De a dokk olyan hatalmas volt, hogy a közlemény visszhangzott benne, Waverly nem is értette minden szavát. A gyerekekről mondott valamit. Talán rólunk, gondolta a lány. Jönnek. Ahogy közelebb értek a siklóhoz, amelyet körülvettek az emberek, Waverly észrevette, hogy az egyik asszonynál nincs fegyver. Mrs. Alvarez volt, az óvónő. A rámpa mellett állt, szemben egy dühös képű asszonnyal, aki gépiesen jártatta a szemét a lányokon. A kisebbek közül sokan odafutottak Mrs. Alvarezhez, aki szélesre tárta a karjait. – Halló mindenkinek! – mondta. – Jones kapitány engem küldött, hogy szóljak nektek, hogy nincsen semmi baj, és fel kell szállnotok ebbe a siklóba, mert lehet, hogy az Empyreumról elszökik a nyomás. Waverly megkönnyebbülten sóhajtott. Hát még sincs baj. Fel akart lépni a rámpára, amikor megfogták a karját. Mrs. Alvarez figyelmesen nézett rá. – Nem tetszel te nekem. Csináltak… – kezdte, majd miután egy ideges pillantást vetett a fegyveres asszonyra, láthatóan meggondolta, amit kérdezni akart. – Mi történt? – Áramütés. Mrs. Alvarez megérintette Waverly arcát, és ránézett a lány kezén vöröslő égésre, amelyből átlátszó folyadék gyöngyözött. – Ennek a gyermeknek orvosra van szüksége – mondta az asszonynak. – Az Új Látóhatáron vannak doktorok – felelte kurtán az asszony. Húsos, rózsás arca elütött a testétől, amely vékony volt és izmos. – Olyan sokáig nem várhat! – mondta Mrs. Alvarez. – Áramütést kapott! – Azonnal ellátjuk – felelte az asszony. Halkan dünnyögve hozzátette: – Ne feledje, miről beszéltünk. Mrs. Alvarez megbökte Waverly vállát. – Szállj be, édes. Ők majd segítenek, amint tehetik. – Szorongó tekintete nem illett megnyugtató hangjához. Waverly elindult a rámpán, azután megállt. Belehasított valami, amit az idegen asszony mondott: Az Új Látóhatáron vannak doktorok. – Ugye, csak akkor megyünk az Új Látóhatárra, ha az Empyreumról szökik a nyomás?

– kérdezte a fegyveres asszonytól. – Ja – felelte nyersen az asszony. – Te csak menj fel, és ülj le! Waverly már indult volna, amikor kiabálást hallott. Megfordult, és látta, hogy sikoltozóhadonászó emberek futnak a dokkban. Az asszony feljebb lökte a rámpán, amitől Waverly megbotlott, és elesett. Mrs. Alvarez odaugrott, hogy segítsen, de az asszony leütötte a pisztolya agyával. Mrs. Alvarez legurult a rámpáról a padlóra. Éles füttyentések visszhangzottak a dokkban. Waverly látta, ahogy néhányan felbuknak a feléjük rohanó tömegben. Mrs. Slotsky, Mr. Pratt, Mr. és Mrs. Anguli a padlóra rogytak, és nem mozdultak többé. Mrs. Anders, a kicsi Justin anyja úgy esett össze, hogy nyitott szemmel bámulta Waverlyt. Ő csak nézte, várta, hogy az asszony pislogjon, megmozduljon, felálljon. De nem. Csak bámult. Waverly elgyengült, és nehéz volt megértenie, mit lát. Sikoltani akart, de a torka megtelt zselével. Ezek az idegenek pisztollyal lövöldöztek emberekre. Ezek az idegenek megölték Waverly barátait. Egyre többen zúdultak be a dokkba. Voltak, akik elesett barátaikhoz futottak, mások fedezéket kerestek a siklók mögött. Mrs. Oxwell berontott az ajtón, megtorpant, ide-oda jártatta a tekintetét a káoszban, rászögezte az ujját Waverlyre, és azt kiáltotta: – Ott vannak, abban a siklóban! Mintha mindenki megfeledkezett volna a pisztolyokról, úgy rohanták meg az emberek a támadókat. Waverly zihálva nézte, ahogyan a barátai keresztülvágnak a termen. Az egyik idegen felvisított: – Meglincselnek minket! Megint az a dobhártyarepesztően éles füttyögés visszhangzott a dokkban. Az emberek tovább hullottak. Mr. Abdul, Jaffar édesapja. Mrs. Ashton, Trevor és Howard anyja. Elestek, és nem mozdultak többé. – Ne, kérem, ne! – mondta Waverly az asszonynak, aki fejbe csapta Mrs. Alvarezt. De az asszony túlságosan rémült volt ahhoz, hogy meghallja. Csak rángatta ütemesen a pisztolya ravaszát, és az emberek hullottak. Valaki rátette a kezét Waverly hátára. Felicity guggolt mellette. – Fel kell jönnöd. – El akarnak vinni minket! – Nézz már körül! Addig fognak lőni, amíg mi itt vagyunk! Fel kell jönnöd! – Waverly! – Kieran volt az, Harvard Stapletonnal együtt futott a lány felé. – Gyere le a siklóról! – üvöltötte. Az arca vörös volt, és fröcskölt a szájából a nyál. – Gyere le! – Minél tovább maradsz, annál több embert lőnek le – mondta fölötte egy hang. Waverly felnézett, és meglátta a sebhelyest, aki azzal adott nyomatékot a szavainak, hogy belelőtt a tömegbe. – Komolyan gondolja, Waverly – mondta Felicity. – Tűnjünk innen! – üvöltötte magánkívül a sebhelyes, majd letérdelt a rámpa végébe,

amíg a cimborái beszálltak a siklóba. Mikor észrevette, hogy Waverly nézi, célba vette Kierant. – Lelőjem, vagy ne lőjem le? Itt nem volt mit dönteni. Egyetlen dolgot tehetett. Felicityre támaszkodott, és felsántikált a rámpán. – Ne, Waverly! – bömbölte valaki. Nem Kieran volt. Valaki más. A lány megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen az otthonára, és meglátta Sethet. Az egyik EgyEmberes közelében állt, csontosán, hórihorgasan, vérző fejjel, két kézzel markolt a hajába, és ordított, ahogy a száján kifért: – Ne csináld, Waverly! A lány a fejét rázta, és azt akarta kiáltani: „Ne haragudj!”, de csak suttogni bírta. Felicity segítségével felvonszolta magát a rámpán, amely tompa csattanással bezárult mögötte.

OTTHAGYVA Kieran az egyik pillanatban még Waverly keskeny hátát bámulta, és némán könyörgött: Ne menj, gyere le a siklóról! Waverly megfordult, ránézett Seth Ardvale-re, a fejét rázta, azután végigsántikált a rámpán, amely felcsapódott, és Waverly elment. Egy asszony jajveszékelt. A sikló hajtóműve mormolva életre kelt. Narancsszín lángokat köhögött, utána kéken izzott, a kiáramló fotongáz beteges izzásba vonta a lelőtt embereket. A többiek tágra meredt szemmel hátráltak az űrjárműtől. Kieran a mellette állókra nézett, kétségbeesetten várta, hogy valaki csináljon valamit, de az emberek mintha megbénultak volna. Mrs. Andersonnak tátva maradt a szája. Mr. Bernstein térdre rogyott, amikor a sikló a levegőbe emelkedett, és lassan elkanyarodott a zsilipkapu felé. – Hatástalanítsátok a légzsilipet! – ordított Seth. A vezérlőhöz indult, de aztán a fejéhez kapott, és térdre esett. A dokk váratlanul feléledt. Tucatnyian rohantak a kapcsolólaphoz az irdatlan ajtó mellett. Harvard ért oda elsőnek, és kopácsolni kezdett a billentyűkön, de nem gyúltak ki a fények. Ököllel csapkodta a klaviatúrát, és azt kiáltotta: – Megbuherálták az ajtót, hogy csak a sikló belsejéből érkező utasításra reagáljon! – Csinálja a központi vezérlőn át! – ordította Kieran. – Azzal be lehet zárni a kaput! – Sammy! – kiáltott bele Harvard az intercomba. – Hallasz? Csönd. Harvard többször lenyomta az adás gombját. – Központ?… Halló! – Elszörnyedve nézett Kieranra. – Senki sincs ott. Mindenki rohant, hogy a gyerekeit mentse. Mindenki elhagyta a posztját. Negyvenkét év a békés elszigeteltségben tökéletesen gyámoltalanná tette őket a támadással szemben. – Én megyek! – mondta Kieran, és visszafutott oda, ahonnan jött, el Seth mellett, aki négykézláb állt, és bambán bámulta a saját hányását. – Mindenki be egy siklóba! – ordította Harvard. Amikor Kieran a folyosóra ért, óvatosságból becsukta a dokkba nyíló ajtót, azután megfordult, és végigszáguldott a kihalt fedélzeti hídon. Üres volt a hajó. Elnéptelenedtek a folyosók, ahol valaha nyüzsögtek a földművelők és a mérnökök, a tanárok és a diákok, a családok és a barátok. Hányan haltak meg máris? Hányan halnak még meg? Hol az apja? Kizárta az agyából ezeket a gondolatokat, és inaszakadtából loholt fölfelé négy emeletet. Bevágódott az adminisztratív szintre, balra fordult, és nyargalt a folyosón a kapitány irodájába. Azt remélte, hogy Jones kapitány valamiként itt lesz, az asztalánál fog ülni, mint mindig, nyugodtan és fölényesen. De persze a kapitány nem volt ott. Talán már nem is élt. Kieran futott a központi vezérlőbe, ahonnan a tisztek irányították a hajó különböző

rendszereit. Ez a szoba általában tömve volt emberekkel, mindenki az intercomon tárgyalt a különböző részlegekkel, intézte a karbantartást. De most senki sem volt ott. A szoba nagyon kicsinek rémlett. Kieran végigkocogott a számítógépes kijelzők sarlóján, kereste a zsilipkapu vezérlőjét. Ám egyik monitoron sem volt felirat. A fiú kétségbeesetten felnyögött. Meglátta magát az ablakban, és úgy bámulta a tükörképét, mintha az megmondhatná, mit tegyen. – A kapitány számítógépének elvileg mindent kell tudnia – mondta a tükörképnek. Leült a kapitány székébe. Odasiklott eléje egy rugalmas karra szerelt kijelző. A monitor jobb szélén gombok sorakoztak, Kieran rácsapott egy legördülő listában a „bal oldali légzsilip” jelzésre. Kivilágosodott a videó a dokk belsejéről, Kieran meglátott egy űrsiklót, felszállási szakaszban, a légzsilip még mindig csukott ajtajához közeledve. Rácsapott a „zár” jelzésű gombra. Most már nem mehet el az ellenséges sikló! Hátradőlt a székben, és megkönnyebbülten sóhajtott. Megcsinálta! Ám a videó átváltott a pánikba esett Harvardra. – Nyisd ki a kaput! – ordította. – Már elmentek! – De hát még mindig felszállási szakaszban vannak! – Azok mi vagyunk! – süvöltötte Harvard. – Nyisd ki a zsilipkaput! Kieran kapkodva betáplálta a nyitóparancsot. A videó a szétcsúszó ajtószárnyakat mutatta. Olyan lassúk voltak! Mennyi időt vett el a barátaitól? Harvard visszajött a monitorra. – Hol vannak, Kieran? Látod őket a külső kijelzőkön? Kieran még sose érezte olyan ügyetlennek a kezét, mint mikor végiggörgette a kinti videoképeket, amelyeket a figyelőkamerák továbbítottak a hajtóművekről, a távközlési antennákról, a teleszkópokról és a radarról. Csak az örök fagyba dermedt hajótestet látta a kijelzőkön, amíg meg nem akadt a szeme a tatnál egy pici pöttyön. Felnagyította, és látta, hogy egy sikló halad a hajtóművek mellett az Empyreum jobb oldala felé. Mintha egy parányi hangya mászna az óriási alagutak előtt. Átküldte a képet Harvard siklójába. – Hátul vannak, a hajtóműveknél – mondta. – Miért ott? – kérdezte Harvard. Kieran tovább nagyított, és meglátott a szökött sikló közelében egy még apróbb mákszemet. Alig tudta kivenni az EgyEmberes humanoid alakját. – Mienk az az EgyEmberes? – kérdezte. – Az az EgyEmberes a hűtőrendszer felé tart! – kiáltotta Harvard. – Kieran, azonnal vidd le a fiúkat a központi bunkerbe! De csak nem akarhatják megrongálni a reaktorokat! Kieran rákattintott a nagyterem kijelzőjére, és látta, hogy a fiúk még mindig ott gubbasztanak a padlón, csoportokban összebújva.

Látta Sealy Arndtet, aki most is a felszakadt fülét szorongatta. Kieran nem szerette Sealyt, ám ez a fiú képes lesz felrázni a többieket, hogy mozduljanak. Bekapcsolta a nagyterem intercomját, és beleszólt a kapitány mikrofonjába: – Sealy, szedd össze a fiúkat, és vidd le őket azonnal a központi bunkerbe! A reaktorok bármely percben felrobbanhatnak! – Sealy értetlenül bámult a kamerába, amíg Kieran hozzá nem tette: – Mozogj már, a fene egyen meg! Sealy megragadott a vállánál fogva két fiút, és előre lökte őket. Goromba volt a lemaradozókkal, de épp ez kellett nekik, hogy felébredjenek. Hamarosan az összes fiú útban volt kifelé a nagyteremből. Most, hogy lett egy perce, Kieran meg akarta keresni az anyját. Ránézett a jobb oldali dokk kijelzőjére. Kísértetiesen üres volt. A zsilipkapu zárva. Senki sem volt ott. Felnagyította a képet, kutatva az anyja valamilyen – bármilyen – nyomát, és megdöbbentő dolgot látott. A sikló, amelybe az anyja beszállt, elment. Nem volt a dokkban. A lövöldözés közben kellett távozniuk. Hova mentek? Átkapcsolt a bal oldali dokkra, hátha ott találja az anyja siklóját. De csak holttestek tucatjai voltak ott, amelyek természetellenesen kicsavarodott végtagokkal, megtörten hevertek a padlón. Kieran csak kevés arcot látott, de megismerte mindet. Anthony Shaw, aki megtanította őt tengerit hántani. Meryl Braun, aki pattogatott kukoricát készített a gyerekeknek, ha este mozi volt. Mira Khoury, a gyönyörű énekhangjával. Dominic Fellini, aki fémszobrokat hegesztett az elkopott alkatrészekből. Mind oda. Kinyírták őket. Végeztek velük. Waverly azoknak a kezében van, akik ezt tették. Visszakapcsolt a tatra, és megállapította, hogy az EgyEmberes a jobb oldali hűtőrendszer fölött lebeg. Nem bánta volna, ha jobban láthatja, mi történik, de kitalálhatta. Megpróbálják működésképtelenné tenni a hajtóművet, a hajó egyetlen energiaforrását. Ha sikerül nekik, pár nap múlva halott lesz az Empyreum fedélzetén az összes növény. Egy héten belül meghal minden ember: vagy megfagy, vagy megfullad. Az intercomban megszólalt Maxwell Lester: – Kieran, most öltözünk be, hogy utánanézzünk annak az EgyEmberesnek. Menj át a karbantartási kijelzőre, keress rá a reaktorokra, és olvasd be az adatokat! Mire Kieran megtalálta a megfelelő monitort, egy csomó fiú bejött a központi vezérlőbe, és Kieran háta mögül figyeltek. A többiek hangja kihallatszott a központi bunkerből, amely a folyosó átellenes oldalán volt. Sokan sírtak, vagy halkan beszélgettek. Ők inkább elcsendesedtek a sokktól, nem úgy, mint a felnőttek, akik pánikba estek. – Tudja valaki, hogy lehet rámenni a hűtőrendszer adataira? – kérdezte Kieran általánosságban. – Majd én megnézem – felelte egy fáradt hang. Seth volt. Odasántikált az egyik kijelzőhöz, és váltogatni kezdte a képernyőket, miközben a tenyerébe támasztotta a fejét. – Te valószínűleg agyrázkódást kaptál – mondta Kieran.

– Ne röhögtess – motyogta Seth, és hunyorogva nézte a sémákat. Kieran nem értette, hogy ismerheti ennyire a számítástechnikát, aztán eszébe jutott, hogy Seth sok időt töltött a központi vezérlőben az apjával, az Empyreum főpilótájával. – A hűtés normálisnak tűnik – mondta Seth. Kieran továbbította az üzenetet. – Az jó – válaszolta Maxwell az intercomban. – Most pedig számold meg a fiúkat. Ha mindenki megvan, zárd le a központi bunkert. – Azt nem tehetem! – tiltakozott Kieran. – Mi lesz a többiekkel a hajón? – Amint lezártuk a reaktort, visszaengedhetsz minket. Csak óvintézkedés. Kieran belátta, hogy Maxwellnek igaza van. – Seth, megcsinálnád a számolást? – kérdezte. Seth bemondta az intercomban, hogy az összes fiú jelentkezzen nála a központi vezérlő előtti folyosón, azután nehézkesen feltápászkodott, és kiment számolni. Kieran átváltott a külső videocsatornára. Az ellenséges EgyEmberes még mindig a hűtőtartály fölött lebegett. Hajtóműve felizzott, hogy felgyorsítson az Empyreum sebességére. Az Új Látóhatár siklója a közelben volt. Az Empyreum siklója az ellenséges hajó felé sietett, a hajó túlsó végéből három EgyEmberes közeledett az ellenséghez. Kieran el nem tudta képzelni, mit akarnak tenni. Nem sok mindent tehetnek. Sem a siklókon, sem az EgyEmberesekben nem volt fegyver. – Az összes fiú itt van – mondta Seth. Kieran észre sem vette, hogy visszajött. – Arthur Dietrich most zárja le a központi bunkert. – Nézd már meg, hogy tudjuk-e fogni az adást a két sikló között! – ripakodott rá Kieran. – Velem te ne ordíts… – Seth hangja elcsuklott, aztán erőt vett magán, és leült az apja monitora elé. Ujjai röpködtek a kijelzőn, és Kieran meghallotta Harvard fojtottan bőszült hangját: – …megoszthattuk volna a tudásunkat. Nem kellett volna – – Tudtunk mindent, amit maguk. – Férfihang volt, Kieran nem ismerte. Úgy beszélt, mintha védekezne. – De már nem volt több időnk! – Segítettünk volna, ha becsületesen kérik! – Miről beszélnek? – suttogta Seth. Kieran lepisszegte. – Megpróbáltuk! – bizonygatta a férfi. – Könyörögtünk a kapitányuknak, hogy találkozzon velünk, de elutasított! – Bizonyos vagyok benne, hogy Jones kapitány csak a hajónkat igyekezett megvédeni – felelte Harvard. – Mi is azt tesszük! Nem hagyhatjuk, hogy kihaljunk! Kieran látta, hogy az ellenséges EgyEmberes elválik az Empyreum törzsétől, és repülni kezd a szökött sikló felé. – Mit csinált? – kérdezte Seth vészjóslóan.

Az Empyreum megrázkódott a váratlan robbanástól. Kieran képernyőjén olyan vakító fény lobbant, hogy a fiú eltakarta a szemét. Mély moraj gördült végig a hajón. – Úristen! – kiáltotta Seth, miközben képernyőről képernyőre ugrott, hogy felmérje a kárt. Az ellenség elszáguldott az Új Látóhatár felé. Harvard siklója és az Empyreum három EgyEmberese üldözőbe vette. – Hova mennek? – kérdezte Seth, akiről lehullott szokott tartózkodása. – Nem tudom – felelte Kieran. Bámulta a saját vezérlőpultját, lélegzetet sem bírt venni, amíg fel nem villant a központi vezérlő számítógépén az üzenet: „Rádiócsend. Pályán marad. Találkozás.” – Megpróbálják utolérni az Új Látóhatárt. Megpróbálják megmenteni a lányokat – mondta Kieran. – Rádiócsendben? – tűnődött Seth. – Az egyetlen esélyük a meglepetés – magyarázta Kieran. – Ehhez minden kapcsolatot megkell szakítaniuk velünk. Seth mogorván bólintott. Kieran látta rajta, hogy nem szereti, ha neki magyaráznak el dolgokat. Általában Seth volt az, aki magyarázott. Hirtelen végigüvöltött a hajón a riasztó. Kieran felpattant. Hatalmas vörös betűk jelentek meg Kieran monitorján, és türelmetlenül villogták: ZÓNAOLVADÁS. A géptermet elönti a sugárzás, és Kieran semmit sem tehet ellene.

MÁSODIK RÉSZ RABOK Az ördög néha Szentírást idéz. William Shakespeare

A SIKLÓN A sikló rándult egyet, amikor elhagyta az Empyreumot, de attól fogva egyenletesen repült. Waverly, aki otthona hatalmas termőföldjeihez szokott, fojtogatóan szűknek találta a járművet. Az ülések a falak mentén sorakoztak, a százharminc lány arccal a helyiségközepe felé fordult. Kibámultak az ablakokon, vagy riadtan nézték egymást. Waverly émelygett a súlytalanságtól. Be volt szíjazva, de nem érezte a teste súlyát. Tenyerével minduntalan megérintette maga alatt az ülést, hogy ott van-e még. Az a furcsa érzés töltötte el, hogy nem is létezik, mintha lent hagyta volna a testét, és ezeknek az ijesztő embereknek a feje fölött lebegne. Hallgatnia kellett volna Sethre. El kellett volna szaladnia. Még élek, mondta magának. Onnan tudta, hogy érezte Felicity lábát a magáé mellett. Meg akarta érinteni a barátnőjét, fogni akarta a kezét, úgy, ahogy kislány korukban csinálták. Nem is volt olyan rég, de Felicity most nagyon távolinak tűnt, úgyhogy Waverly inkább nem zavarta. Nem akart ennyire ijedt lenni, ezért nem akart ijedten viselkedni. A piros arcú asszony, aki elkezdte a lövöldözést, a kabin elejére lebegett. Hámot viselt, amelyet kampó erősített a falhoz, fegyverét a melléhez szorította. Apró szemét nem vette le a lányokról, de valahogy bizonytalannak tűnt, és gyakran szipogott. Waverly arra gondolt, hogy talán sírhat, bár egy ilyen szörnyeteg úgysem lenne képes könnyekre. Megbökte Felicity t. Még ettől az apró mozdulattól is végighasította a fájdalom. Nagyon gyenge volt. – Mi van? – súgta Felicity. – Mi többen vagyunk – felelte halkan Waverly. Ez az egyetlen mondat is elhasználta minden levegőjét; lihegett, mielőtt befejezhette volna. – Talán el is foglalhatnánk a siklót. – Fegyver van náluk. – Ha egyszer kiszállítanak az Új Látóhatáron, sosem szabadulunk. – Viszont életben leszünk. Waverly valamilyen válaszon törte a fejét, de az oldalában annyira görcsölni kezdtek az izmok, hogy megrándult az arca, és hétrét görnyedt. Érezte, hogy Felicity ráteszi a kezét a hátára, és a hajába súgja: – Fogd be, és ne mozdulj! Túl beteg vagy te bármihez is. Waverly egész lénye felkiáltott a tiltakozástól. Kell lennie valaminek, amit csinálhatnak, akárminek, amivel megakadályozhatják ezt a szörnyűséget. De minél inkább indulatba jött, annál jobban elgyengült a teste, annál vadabbul kalimpált a szíve, annál zavarosabb lett a feje. Ráborult Felicity vállára, aki átkarolta. Waverly a barátnője egyenletes szívverésére összpontosított, úgy próbálta lecsendesíteni saját szívének veszett rohanását. Félrecsúszott a pilótafülke ajtaja. A lányok rémülten meglapultak. Bejött egy középkorú, kövérkés asszony, aki kontyba fésülte szürke haját a feje tetején. Kedves, szürke szeme volt, és derűsen mosolygott. Kitárta karjait, mintha egyszerre

akarná magához ölelni az összes lányt. Waverly egy pillanatig nem értette, hogy bír megállni a súlytalanságban a padlón, aztán látta, hogy mágneses gravitációs csizmát visel. A siklón mindenki mást összezavart a súlytalanság, de ez az asszony szilárdan állt a két lábával a padlón. – Lányok, én Anne Mather vagyok, és azért vagyok itt, hogy segítsek nektek. Nagy megpróbáltatáson kellett átesnetek, és annyira sajnálom, ami történt. – Maga sajnálja? – üvöltötte Samantha Stapleton. – Maguk gyilkosok! – Gyilkosok? Jaj, dehogy! – kiáltotta az asszony. Addig emelte föl a lány állát, amíg a dühös Samantha kénytelen volt ránézni. – Nem, drágám! Úgy sajnálom, hogy ennyire félreértitek. Senkit sem öltek meg a mentőakciónk során. Néhány embert elkábítottunk a nyugtatóinkkal, de biztosíthatlak, épen és egészségesen fognak ébredni. Sok lány kiegyenesedett a székében. Reménykedő szemek tapadtak erre a vigasztaló, anyáskodó nőre. – Akkor anyukámnak nem lesz semmi baja? – kérdezte a csapzott fakóbarna hajú Melissa Dickinson. – Nyugodj meg, drágám. Anyukád egészséges, mint a makk! Melissa ráborult a szomszédja vállára, és hangosan sírt a megkönnyebbüléstől. Laura Martin fölemelte sovány karját, és köhécselt. Micsoda képtelenség, gondolta Waverly, a lányok máris úgy viselkednek, mintha ez egy normális osztály lenne, ez az asszony pedig egy normális tanítónő. Szörnyű megrázkódtatás érte őket, kapaszkodnának a normális állapot minden apró morzsájába. – Ez mentőakció volt? Mitől mentettek meg? – Te nem is tudtad? – kérdezte kimondhatatlanul gyöngéden az asszony. – Édeseim, a zsilip meghibásodott, amitől a légnyomás robbanásszerűen távozott. Igyekeztünk kívülről megjavítani, de mikor nem sikerült, akkor már tudtuk, kislányok, hogy minél előbb ki kell menekítenünk benneteket a hajóról! Waverly látta, hogy egyes lányok az utolsó szóig beveszik, amit hallanak. Végre itt egy megbízható felnőtt, aki helyrehoz minden bajt! De nem mindenkire hatott. Samantha tajtékzott, és úgy meredt az asszonyra, mintha meg akarná fojtani. Sarah Hodges, egy alacsony, kisportolt lány, akinek a tanárok bosszantása volt a kedvenc szórakozása, nyílt daccal rázta a fejét. – Amint megtudjuk, hogy az Empyreum már biztonságos – mondta az asszony –, visszaviszünk titeket a szüléitekhez. – Én láttam az egészet – mondta Waverly olyan hangosan, ahogy bírta, bár így is csak a mellette ülő lányok hallották. – Nagyon hirtelen estek össze. Úgy, mint akik meghaltak. Az asszony rátette nyirkos tenyerét Waverly arcára. A szeme olyan kékesszürke volt, mint a galamb szárnya, a mosolya gyöngéd, szeretetteljes, a bőre a kora ellenére is tejfehér, szürke haja selymesen sűrű. Waverly rokonszenvesnek akarta látni. Hinni akart neki. Majdnem hitt is volna, ha az asszony nem beszél olyan vontatott eltökéltséggel: – Drágám, erős gyógyszert injekcióztunk beléjük, ami nagyon gyorsan hat. Bizonyára megijedtél, amikor láttad, hogyan esnek össze, de megnyugtatlak, rögtön nem lesz semmi bajuk, mihelyt meg tudják javítani az Empyreumot.

– De miért lőttek rájuk? – Ezt Sarah kérdezte, a konok Sarah, akinek muszáj volt örökké vitatkoznia a tanárokkal, amivel lelassította az órákat, és megnehezítette a dolgokat. Ám itt, ebben a rémítő környezetben Waverly örült Sarah nyakasságának. – Miért drogozták be őket? – Pánik tört ki – magyarázta az asszony. – Az emberek föl akartak szállni a siklóra, de azt nem engedhettük. Lányok, ennek a siklónak meghatározott teherbírása van. Ha túl sokan szálltak volna fel rá, mindnyájan meghalunk. – Miért csak a lányokat hozták el? – kérdezte Waverly. Alig tudott hangot kiadni. Percről percre gyöngült. – A fiúkat egy másik siklón akartuk elhozni – mondta sajnálkozva az asszony. – De a dokkban kitört zavargás után nem kockáztathattuk még ennél is jobban a legénységünket. Nem gondoljátok, hogy mindenkinek jobb, ha elkerüljük a lincselést? Ezzel a magyarázattal csak a legkisebb lányok érték be. Az idősebbeket elnémította a sokk. Sarah és Samantha dühösen bámulták a padlót. Sarah elfehéredett a rengeteg barna szeplője alatt, vörhenyes haja a szemébe lógott. Samantha úgy nézett, mint aki ölni tudna. Felicity tekintete kiüresedett, olyan egyenesen ült, mintha osztályoznák a testtartását, és ölében összekulcsolt kecses ujjait nézte. Visszavonult egy belső menedékbe. Ám sok lányon látszott a megkönnyebbülés. Az asszony előállt egy vigasztaló mesével, ők pedig kapaszkodtak belé, remélték, hogy igaz. Akarták, hogy az legyen. – Lányok, engem várnak a pilótafülkében – mondta az asszony. – Ha bármire szükségetek van, csak hívjátok Anne nénit, és én azonnal jövök, jó? Amint ki teszünk benneteket az Új Látóhatáron, kaptok finom ételt, és valami nyugtató italt. Nem lesz semmi baj! Olyan melegen, hívogatóan mosolygott rájuk, hogy néhányan még viszonozták is a mosolyát. Utána megfordult, és visszament a pilótafülébe. Mögötte helyre csusszant az ajtó. Waverly belátta, hogy oda minden remény az ellenállásra, a sikló elfoglalására. Anne Mather meséje gyönyörűen bejött. Nem lesz lázadás. Nem lehet lázadás. A lányok nem tartanak vele, mert sokuk még Waverlynél is jobban akar hinni a mesében. Erezte, hogy a lélegzése lelassul. Felicitynek dőlt sajgó testével, végre engedve a fájdalomnak és a kimerültségnek. Behunyta a szemét, és a félelme ellenére is elaludt.

AZ ÚJ LÁTÓHATÁR – Ébresztő! Először azt hitte, a levegőből jön a hang. Ahogy magához tért, óriási megkönnyebbülésére azt a mély zúgást hallotta, amit egész életében, az Empyreum hajtóműveinek ismerős mormolását. Otthon volt, biztonságban volt. Egy kezet érzett a tarkóján, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Ötven-egynéhány éves, kerek arcú asszonyt látott a félhomályban. Pirosba hajló rózsaszín bőre volt, őszülő, világosbarna haja, ünnepélyes mogyorószín szeme. Egy idegen. Waverly fojtottan felnyögött. Nem az Empyreumon volt. Áthozták a többi lánnyal együtt az Új Látóhatárra. – Kóstold csak meg ezt, édes! – mondta az asszony. Waverly kinyitotta a száját, hogy belekanalazhassák a petrezselymes, illatos tyúkhúslevest. – Borzasztó, miken mentél át. – A lány hallotta, amint koccan a kanál a cserépedényen, mielőtt a szájához tartanák. A húsleves meleg és finom volt. Amikor lenyelte, akkor jött rá, hogy olyan éhes, mint a farkas. – Ilyen jó? – kérdezte gyengéden az asszony. Érintésében, gondoskodásában, szelíd beszédében volt valami, amitől Waverly értékesnek érezte magát. Bólintott. Nyugtalanította ez a furcsa meghittség. A hajó vibrálása, a hajtóművek hangja, a kukorica pollenszaga, az ovális ablak, a csillagköd, amely úgy derengett odakint, akár egy baljós halotti lepel – minden olyan volt, mint az Empyreumon. Otthon volt, és mégsem otthon. – Mi történt velem? – krákogta. Az asszony a kezébe nyomta a kanalat, azután lerogyott az ágy melletti székre. Nagyon fáradtnak tűnt, úgy mozgott, mintha fél mázsát nyomna minden tagja. Waverly ugyanezt a kimerültséget figyelte meg a férfiaknál, akik elvitték őket a nagyteremből. Mindenki beteg az Új Látóhatáron? – Az ápolónőd vagyok – mondta az asszony. – Magdának hívnak. – Hol vannak a lányok? – kérdezte Waverly két kanál leves között. – Biztonságban vannak. Waverly gyűlölte, amiért nem a kérdésére felel. – Az Új Látóhatáron vagyunk? – Az Empyreum még súlyosabban megrongálódott a mentőakciónk után. – Kimért beszédéből a lány arra gondolt, hogy betanult szöveget mond fel. – Át kellett hoznunk benneteket a fedélzetre. – Hol vagyunk? – Waverly a nyakát nyújtogatta, hogy kilásson az ablakon. – Hol az Empyreum? – Innen nem látszik. Kissé el kellett távolodnunk a hajótoktól, édes. A biztonság kedvéért. – Miért?

– Már egyáltalán nem volt biztonságos. – Miért csak a lányokat hozták el? – Egyszerre csak egy kicsit, jó? – mondta az asszony, és a kanálra mutatott Waverly kezében, de úgy tűnt, az információról beszél; egyszerre megárt a sok. A húsleves olyan volt, mint egy varázsital. Waverly akaratlan mohósággal nyeldekelte. Ha erősebb lenne, éhségsztrájkba kezdene, követelné, hogy vigyék vissza az anyjához. De nem volt erős. Ujjai reszkettek, a lába fájt, és a torka gyötrelmesen száraz volt, akármennyi húslevest evett. – Áramütést kaptam – mondta. Nem kérdezett, csak most jutott eszébe. – Igen. Kihatott a szívedre meg az idegrendszeredre, és meg is égtél. Azonnali ellátást igényeltél. Részben ezért távoztunk ilyen sietve. – Maguk rálőttek az emberekre – mondta Waverly, és rászögezte barna szemét az asszony szögletes állkapcsára. – A barátaimra. Az ápolónő lesütötte a szemét a lány térdére, és matatni kezdett kérges ujjaival. – Pánik tört ki. Meg kellett fékezni a tömeget, de kevés baleset történt. – Miért kellene hinnem magának? Mintha félelmet látott volna az asszony szemében. Fenyegető csend lett a szobában, mintha a falakban egy idegen hatalom lakna. – Nincs választásod azon kívül, hogy bízol bennünk – mondta az ápolónő lassan, megfontoltan. Üzenet volt abban, ahogy rámeredt Waverlyre, azt parancsolva, hogy értsen a szóból: Nincs választásod. Waverly nagyon sebezhetőnek érezte magát. – Elég volt a levesből? A lány bólintott. A gyomra görcsbe rándult, mihelyt felfogta, mi történt. Talán sosem látja többé az anyját vagy Kierant vagy Sethet vagy a többieket, akiket egész életében ismert. Majdnem elhányta magát. – Tudom én, mivel lehet felvidítani téged! – Az ápolónő beavatottan mosolyogva távozott, de hamarosan visszatért a mögötte kullogó Felicityvel. – Csakis a barátnőd lehet. Egyre kérdezgette, hogy vagy. Most majd lehet szépen beszélgetni! Felicity ziláltnak látszott, noha szőke haját hátrafésülték az arcából, és összekötötték egy takaros masnival. Sima kék ruhát viselt, amely érvényre juttatta kék szemét, és az ünneplőcipőjét. Sóhajtott, mikor meglátta Waverlyt, és leült az ágyra. – Úgy aggódtunk érted – mondta. – Jól vagy? Nem esett bajuk a lányoknak? – kérdezte Waverly. – Egyikünket sem bántottak – mondta kimérten Felicity. Waverly átnézett a barátnője válla fölött. Az ápolónő az ajtó mellett ült egy széken. Keresztbe vetette a lábát, és olyan rövid volt a nadrágja szára, hogy látszott a fehér zoknija. Úgy tett, mintha Waverly beteglapját tanulmányozná, de nyilvánvalóan azt

hallgatta, miről beszélgetnek a lányok. – Mióta vagyunk itt? – kérdezte Waverly. – Nem engednek óra közelébe. Annyit tudok, hogy kétszer aludtam. – Hol az Empyreum? Felicity alsó ajka megremegett. – Azt mondják, hogy nem fogtak tőle jelet, amióta eljöttünk. Keresik a roncsokat. Az ágy megdőlt, Waverly egy pillanatig azt hitte, leesik róla. Elpusztult. Az otthona. Mindenki, akit ismert. Az anyja. És Kieran. Nem! Ez lehetetlen! Ha ezt elhiszi, nem tudja, miként létezhetne tovább. Megmarkolta Felicity kezét, kivárta, hogy a tekintetük találkozzon, és azt suttogta: – Ezt mondták, igaz? Felicity piros szája kinyílt. Szisszenve beszívta a levegőt. – Igaz. – Ne csukódj be! – Tessék? – kérdezte szórakozottan Felicity. Waverly jól ismerte a barátnőjét. Amikor az apja meghalt a légzsilipbalesetben, Felicity alig észrevehetően elhúzódott tőle. Ha Waverly az apjáról beszélt, és elmondta, mennyire hiányzik, érezte, hogy Felicity megpróbál figyelni, megpróbálja a helyes dolgokat mondani, de mindig sikerült másra – valamilyen vidámabb témára – terelnie a beszélgetést. – Nem akarok vidám lenni! Szomorú akarok lenni! – ordította egyszer, ám Felicity mintha nem is hallotta volna. Azóta megváltozott a barátságuk. Színleg még mindig a legjobb barátnők voltak, de soha többé nem kerültek igazán közel egymáshoz. Waverly tudta, hogy nem az ő hibája; Felicity egyszerűen nem elég erős. De akkor is fájt. Pedig ebben a helyzetben az az egyetlen választásuk, hogy erősek lesznek. A barátnője kezéért nyúlt, és olyan szorosan fogta, hogy érezte Felicity ujjainak tiltakozó mocorgását. – Felicity, arra van szükségem, hogy te is bátor légy. Képes vagy rá? – Persze – mondta Felicity, de azért kifejtette az ujjait Waverly markából. Kopogtattak. Anne Mather, a szürke hajú asszony bedugta a fejét az ajtón, és mosolygott. – Hogy van a mi kis betegünk? Waverly nem felelt. Az asszony leült egy székre az ágy mellett. Ugyanolyan fáradtan mozgott, mint az ápolónő, és Waverly látta, hogy az arca nyirkos az izzadságtól. – Szívós lány vagy – állapította meg. Waverly a térdét szemlélte. Nem szeretett erre az asszonyra nézni, mert olyankor könnyen meggyőzhetőnek érezte magát. – Nagyon sokat szenvedtél, gyermekem – mondta lágyan az asszony. Waverly felpillantott. – Nem vagyok gyerek. – Jaj, hát persze, hogy nem. Bizonyosan átestél már a serdülésen, ugye? Miféle furcsa kérdés ez? Waverly csak nézett.

– Ó, elnézést. Mi nagyon őszintén beszélünk ezekről a kérdésekről az Új Látóhatáron. Negyvenhárom év magány az űrben… összecsiszolja az embereket, ugye? Az ápolónő felvihogott, de nyomban el is hallgatott, amikor Anne Mather hidegen végigmérte. – Waverly – szólt Mather –, megteszünk minden tőlünk telhetőt az Empyreum túlélőinek felkutatására. Még ne mondjatok le róluk, jó? – Csakugyan próbálnak segíteni rajtuk? – Úgy bizony. Megteszünk mindent, amit tudunk. – Anne Mather barátian rátette a kezét Waverly térdére. – Drágám, számítunk rád, hogy segítesz majd nekünk a többi lánynál. Felicity olyan csodálatos volt… Felicity szeme az asszonyra villant. Anne Mather nem vett tudomást róla, noha a lány éppen mellette állt. – Úgy gondoljuk, Waverly, a lányoknak arra van szükségük, hogy te nyugtasd meg őket. Miután te vagy a legidősebb. Valami rossz volt abban, ahogy leste Waverly arcának legparányibb rezdülését. – Mire gondol? – kérdezte a lány. – Mivel nyugtassam meg őket? – Azzal, hogy itt jó kezekben vannak. Hogy mi majd gondot viselünk rájuk. Úgy, ahogy kell. Waverly szeme összeszűkült. Próbálta kitalálni, mit mond igazából ez az asszony. – Annyi mindent kellett elviselniük. És a mentőakció is összezavarhatta őket. A lányok bíznak benned, hogy te tudod, mi a legjobb nekik, ugye? – Mereven mozogva hátradőlt, és várta, hogy Waverly mondjon valamit. Hát csak várja. Waverly túlságosan dühös volt, hogy felajánlja az együttműködését. Gondolkodnia kellett. Anne Mather ismét megszólalt, ezúttal keményebben: – Tudom, hogy súlyos tehertétel volt ez neked, de a többi lánynak is az volt. Itt most nincs idő az önsajnálatra. Waverlyt elöntötte a düh. Bár lenne benne annyi erő, hogy torkon ragadja és megfojtsa ezt az asszonyt! De mi van, ha Mather igazat mond, és a lányokat nem elrabolták, hanem megmentették? ez igaz? AA

– Ki kell állnunk a próbákat, ha el akarunk jutni valahova – mondta Anne Mather, akinek szürke szeme ide-oda csúszkált a falakon. – Annyival könnyebb lenne, ha összedolgozhatnánk! – És ha nem megy? – kérdezte Waverly sötéten. – Akkor mi történik? – Reméljük, hogy ezt nem kell kiderítenünk – mondta Anne Mather. Hangjából eltűnt a melegség. Farkasszemet nézett Waverlyvel, és csak az után folytatta, hogy a lány pislogott. – Mi csak úgy örülünk, lányok, hogy itt vagytok a fedélzeten! – Ismét mézesmázossá vált a hangja. – Olyan öröm, hogy fiatal arcokat láthatunk megint, nem igaz, Magda?

– Még jó, hogy akkor jöttünk, amikor, és ennyi – felelte vígan az ápolónő. Visszatért, és megállt Felicity mellett, aki összezsugorodott Waverly ágyának lábánál, és olyan görcsösen kapaszkodott a rácsba, hogy ujjpercei elfehéredtek. Az ápolónő nevetett, és rátette a kezét Felicity vállára, aki valósággal lekonyult az érintéstől. – Ideje aludnod egy kicsit, Waverly. – Anne Mather bólintott az ápolónőnek, aki odament egy szekrényhez, elővett az egyik fiókból egy ampullát, és beledöfte a fecskendőt. – Mi az? Mit csinál? – Waverly torkát savként marta a pánik. Fel akart ülni, de az ápolónő már bele is szúrta a tűt az infúziós csőbe, amely Waverly karjából lógott, és ő mégis csak most vette észre! Folyamatosan nyugtatózzák? Azért ilyen gyenge? – Most aludj, gyermekem – mormolta a fülébe Anne Mather. – És amikor majd elég jól leszel, hogy segíts a többi lánynál, abbahagyjuk a gyógyszerezésedet, és csatlakozhatsz a csoporthoz. Megértetted? – Szóval, ha nem segítek, ilyen állapotban tartanak? – kérdezte Waverly máris tompa hangon. Nem kapott feleletet. Száraz ujjak simogatták az arcát, azután lecsúsztak a nyakára, és egyetlen, rémítő pillanatig rátapadtak a gégefőjére. Föl akarta emelni a kezét, könyörögni akart Felicitynek, hogy ne menjen el, de olyan nehéz volt a karja. Látta Anne Mather árnyékát az ápolónő mellett: a két asszony suttogva beszélgetett. Mit fognak csinálni vele, ha majd elalszik és kiszolgáltatott lesz, magányosan a sötétben? Erőlködve próbált ébren maradni, de úgy érezte, mintha homokot szívna magába a szemhéja, és hamarosan olyan sok és olyan nehéz lett a homok, hogy be kellett hunynia a szemét. Énjének legkisebbik paránya elbújt valahova jó mélyre. Minden hang és fény eltűnt. Végre biztonságban érezte magát.

A HÁLÓ Mikor kinyitotta a szemét, Magda, az ápolónő állt mellette egy fecskendővel. – Hány óra van? – kérdezte Waverly kásásán. – Nohát akkor! – mondta Magda vidáman. – Oda akarsz menni a barátnőidhez, vagy inkább aludnál? – Látni akarom a barátnőimet – felelte a lány. A szája nagyon kiszáradt, az ajka összetapadt. Magda letette az injekciós tűt, és leült Waverly ágyának a szélére. – Mather pásztor örülni fog, ha meghallja. Waverly sóvárogva nézte az éjjeliszekrényén a vizeskancsót. Magda, úgy látszik, megértette, mert fölemelte a kancsót – ennyi súlytól is megrándult az arca –, és töltött egy pohárba a lánynak. Waverly felült és ivott, azután töltött magának még egy pohárral, és még eggyel. Végül visszahanyatlott a párnákra. A víz hihetetlenül felélénkítette, sőt, olyan erőt adott neki, hogy előállhasson egy követeléssel: – Azonnal látni akarom a lányokat! – Előbb Mather pásztor akar beszélni veled. – Magda megnyomott Waverly éjjeliszekrényén egy gombot. – Addig is fürödj meg és öltözz fel! Az asszony megengedte a fürdővizet, adott Waverlynek egy puha szivacsot meg jázmin illatú szappant, és kiment. A melegvíz jólesett Waverly sajgó ízületeinek. Az egész jobb oldala még mindig nagyon fájt az áramütéstől, de már úgy, mintha gyógyulna. Vigyáznia kellett, hogy ne vizezze be az égett kezét, ezért sokkal tovább tartott a mosakodás. Belefeledkezett a szappan illatba, úgy tett, mintha otthon lenne, és az anyja bármelyik pillanatban bekopogtathatna, hogy sürgesse: „Waverly, siess már!” El akart bújni a fürdőszobában örökre, de érezte, hogy van az ajtó másik oldalán valaki, aki őt várja. Úgyhogy kikecmergett a kádból, megszárogatta magát egy rózsaszín pamuttörülközővel, és belebújt a sarokba szerelt kampón lógó, rózsaszín ruhába. Kislányos ruha volt, egészen más, mint a kendervászon nadrág, amelyet megszokott. Kényelmes volt, még csinos is, de jelmeznek érezte. Egy olyan lánytól kölcsönözhették, aki itt van az Új Látóhatár fedélzetén, bár olyannak látszott, mintha újonnan varrták volna. Hátrafésülte sűrű, vizes haját a homlokából, néhányszor mély lélegzetet vett, és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Anne Mather a kórházi ágy melletti székben ült, és várakozás közben egy noteszbe írt. Rámosolygott a belépő lányra. – Sokkal jobban festesz. Hogy érzed magad? Waverly megfeszítette a karizmait. Az égett seb széle húzódott és szúrt egy kicsit, de a fájdalom elviselhető volt. – Jól vagyok. – Úgy örülök. Beszélni akartam veled, még mielőtt csatlakozol a lányokhoz. – Megütögette az ágyat, hogy Waverly üljön mellé. A lány le is ült, de jóval messzebb, mint az asszony szerette volna, az ágy lábához. – Gyere közelebb, édes. Nem harapok. Waverly nem mozdult, csak bámult az asszonyra, aki a szemüvege drótkerete fölött nézett vele farkasszemet.

Mather pásztor összevonta a szemöldökét, de a hangja megőrizte lágy dallamosságát. – Drágám, sajnos, rettentő hírem van. Szenzoraink nem érzékeltek egyetlen túlélőt sem az Empyreumról. Waverly berobbant, átzuhant a negatív térbe. Szürke hártya borult a szemére. Nem! Ez az asszony hazug, és ő egyetlen szavát sem hiszi el! Kieran és az anyja élnek! Mather pásztor vizsgálgatta a lány üres arcát. Valami kattant a szemgolyója mögött, majd azt mondta: – Borzasztó sokk ez neked. – Az – mondta hangtalanul Waverly. – Drágám, tudom én, milyen nagy csapás ért, de szükségünk van a segítségedre a kislányoknál. Ismerős és tekintélyes alak kell nekik, valaki, akiben megbízhatnak. Felicity segített, amennyit tudott, de hát… – Mather együttérzőn mosolygott. – Attól tartok, belőle hiányzik a te jellemerőd. Waverly megparancsolta magának, hogy alázatos mosollyal fogadja a bókot. – Hát, én vagyok az idősebb – mondta. – Úgy van. Azzal pedig felelősség is jár, ugye? – Majd igyekszem – felelte Waverly. Anne Mather addig tanulmányozta, amíg megelégedésére nem szolgált a látvány. – Akkor bejelentheted, hogy továbbra is kutatunk a térségben, keressük a szüléiteket. Jólesik majd tudniuk, hogy nem mondtunk le róluk. – Felállt, megfogta Waverly kezét. – Azt hiszem, most reggeliznek. Ott rögtön meg is teheted a bejelentést. Anne Mather elvezette Waverlyt a folyosón egy tágas ebédlőbe, amelyben téglalap alakú asztalok álltak. Mather kimerültnek látszott, és lihegett már attól is, hogy végigment a folyosón. Itt járványnak kellett lennie, gondolta Waverly. Az Empyreum mind a százharminc lánya az asztalnál ült és evett. Ugyanannak a rózsaszín, fodros ruhának a változataiba öltöztek, amelyet Waverly viselt, a hajukat varkocsba fonták. Nem beszéltek. Csak a fémtálcákon koccanó evőeszközök hangja törte meg a szoba csendjét. A kicsi Briany Beckett fölnézett a teli tányérjáról, meglátta Waverlyt, és sikkantott egyet. A többi lány felfigyelt, és egybehangzó kiáltással rohantak Waverlyhez, akit hirtelen bekerített a nyúlkáló, simogató, kapaszkodó kezek erdeje. Paskolták a hátát, kérdéseket kiabáltak. Ő fölemelte a kezét: – Jól vagyok, jól vagyok! Anne Mather arrébb ment, de úgy ült le oldalt, hogy láthassa Waverly arcát. Amikor találkozott a tekintetük, jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. Waverly nyugalmat erőltetett magára, és megszólalt: – Figyeljetek ide, mondanom kell valamit! – Várt, amíg elcsendesednek. Tágra nyitott szemmel, reménykedve néztek rá. Mind egyformák voltak a szalagjaikkal és a fodraikkal, ahogy bámultak rá, és várták, hogy szóljon. Serafina Mbewe csöndesen odasompolygott Waverlyhez, dundi öklébe fogta a nagylány mutatóujját, és feltekintett rá, hogy a szájáról olvashasson. – Mather nagytiszteletűtől megtudtam néhány dolgot… – Anne nénitől? – kérdezte Ramóna Masters, és hadonászott kövér kezecskéjével.

Körülnézett az ebédlőben, meglátta, hol ül Mather, és odatotyogott hozzá, hogy az ölébe ülhessen. Több kislány is követte, hogy a tiszteletesnek támaszkodhassanak, vagy egyszerűen csak mellé ülhessenek a padra. Mather olyan volt a gyerekek gyűrűjében, mint egy kedves öreg nagymama. Láthatóan tisztában is volt vele, mert kuncogott, és felcsillant a szeme. Ez az asszony mesterien ért a manipuláláshoz. Abban a néhány napban, amíg Waverly eszméletlen volt, sikerült elhitetnie a legtöbb lánnyal, hogy a barátjuk. Waverlyt kilelte a hideg a gondolattól. – Az itteni legénység nagyon igyekszik, hogy megtalálja a szüleinket. – Majdnem elfúlt a hangja a torkát összeszorító bánattól. – Nem adták fel, és nektek sem szabad. Valaki gúnyosan fújt egyet. Waverly látta, hogy Samantha Stapleton leplezetlen megvetéssel nézi. Samantha mellett ott állt Sarah Hodges, és rázta a fejét. Később majd beszélnie kell velük. – Mikor fogjuk látni a mamikánkat? – kérdezte Winnie Rafiki, az egyik legfiatalabb kislány. Fekete fürtjei úgy gomolyogtak a feje körül, mint egy csokoládéfelhő. – Úgy hiányzik a mami! – Nekem is – mondta Waverly. Felvillant előtte az anyja mosolya, és váratlanul sikoltozni szeretett volna. Színlelj! Színlelj! Színlelj!, mondta magának. Legyél erős! Olyan csend volt a szobában, hogy az összes lány hallhatta a suttogását: – Nem tudom, mikor látjuk ismét a családunkat. Reménykednünk kell. – És imádkozni – mondta Anne Mather. Úgy tartotta a kezét, mintha valami nagyon értékes és láthatatlan dolog lenne a tenyerében, és kántálni kezdett: – Jó Istenünk, kérünk Téged, oltalmazd az Empyreum legénységét! Takard be őket a Te szereteteddel, öleld őket Magadhoz, vigyázz rájuk! És ha ez a Te akaratod, Uram, kérlek, mutasd meg nekik az utat. Segíts nekünk, hogy rátaláljunk elveszett testvéreinkre, és hazahozhassuk őket a mi nyájunkba. Addig is segítsd e drága gyermekeket, hadd lássák, mily kimondhatatlanul becsesek ők a mi számunkra. Mindegyikre úgy fogunk vigyázni, mint a tulajdon lányainkra. Szeretjük és oltalmazzuk őket addig, amíg vissza nem találnak családjaikhoz vagy ebben az életben, vagy a másikban. Ámen. Vagy ebben az életben, vagy a másikban. Waverly a legszívesebben köpött volna, de magába fojtotta a keserűségét, és rámosolygott Anne Matherre. Samantha és Sarah dühösen meredtek rá, ő pedig addig állta a tekintetüket, amíg Samantha nézése meg nem szelídült, majd azt mondta: – Most pedig hol kaphatok egy kis reggelit? Éhen halok! Serafina kézen fogta, és elvezette a konyhába, ahol ki volt készítve tálcákra a kenyér, a gyümölcs és a hideg csirkesült. Waverly teleszedte a tányérját, és visszatért az ebédlőbe, ahol Anne Mather éppen beszédet tartott Samanthának és Sarah-nak, akik némán szemlélték a kezüket. Waverly úgy ült le, hogy láthassa Samanthát, és kivárta, hogy a másik lány rápillantson. Waverly meg se moccant, csak nézett nagyon komolyan, mutatva,

hogy nem adta fel. Amikor Samantha tekintete visszatért Mather arcára, úgy villogott a szeme, akár az acél. Waverly kevésbé érezte magát magányosnak most, amikor tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki gyanakszik Matherre. Ha az asszony hazudik, jól csinálja, a meséje majdnem hihető. De Waverly nem feledhette, hogy az ő „megmentőik” embereket lőttek le. Felicity a tulajdon szemével látta a lövöldözést. Ő segíthet beszélni a többi lánnyal, megértetheti velük, hogy Mather csaló. Meg kell találnia a módját, hogy négyszemközt beszélhessen Felicityvel.

SZÖVETSÉGESEK Anne Mather imája zúgott Waverly fülében az első estén, amikor elaludni próbált a hálóban. Az asszony mondott valamit, amitől a hideg futkosott a hátán. Mindegyikre úgy fogunk vigyázni, mint a tulajdon lányainkra. Valami baljós lapult ezek mögött a szavak mögött, és forgott, akár egy fogaskerék, egyre közelebb szorítva őt valamilyen rettenetes igazsághoz, amely ott lappangott a tudata határán egész éjszaka, és beszivárgott az álmaiba. Mint a tulajdon lányainkra. Hirtelen felült a vaságyon. Már tudta, mi lesz Mather következő húzása. Azonnal beszélnie kell Felicityvel! Az ajtó felé nézett, ahol egy alacsony, tömzsi asszony ült egy széken. Anne Mather „gondnoknő”-nek nevezte, de Waverly tudta, hogy igazából börtönőr. Noha nem láthatta az asszony arcát, úgy vélte, alszik. Kibújt a takaró alól, olyan halkan, ahogy csak bírt, és osonni kezdett az ágyak mentén a túlsó falhoz, ahol Felicityt látta. Lopakodás közben elviselhetetlenül hangosnak rémlett a hálóinge suhogása. Végrevalahára odaért Felicityhez, és megrázta a vállát. Amikor Felicity pillái felpattantak, Waverly befogta a száját, és odasúgta: – Csönd! – Mit csinálsz? – sziszegte Felicity. – Szerintem el fognak választani egymástól. Kiosztanak a családoknak. – Mi? – Szétszórnak bennünket, hogy ne beszélgethessünk. Felicity összeszorította a fogát. – Honnan lehetsz ebben ilyen biztos? Waverly megpróbálta kitalálni, mitől ennyire biztos a dologban, de végül csak annyit bírt mondani: – Mert én ezt tenném, ha kézben akarnék tartani egy csomó gyereket. Felicity töprengve bólintott, de amikor Waverlyre nézett, szúrós volt a tekintete. – Na és? Waverly a fejét rázta. – Hogy érted ezt? – Mit tehetünk ellene? Waverly hátraült a sarkára. – Waverly, az ő kezükben van minden hatalom – mondta Felicity. – Nem érdekel, ha gyávának tartasz. Életben akarok maradni. Nem viszel bele semmibe, megértetted? – De amit tettek… – Mit tettek? Igazából? Elvittek egy hajóról, amelyet robbanás fenyegetett. – Nem hiszek a fülemnek! – Waverly az őrre pillantott, de az asszony meg sem mozdult. – Láttad, mi történt a dokkban! – Pánikot láttam. Ennyit tudok.

– Hogy lehetsz… – Hagyd abba! Hagyd abba! – Felicity a szeméhez nyomta az öklét. – Felicity… – Waverly hangja megtört, és be kellett fognia a száját, hogy ne sírjon. Miután megnyugodott, azt suttogta: – Szükségem van rád. Ezt nem tudom megcsinálni egyedül. – Mit? Nincs itt mit tenni. – Nem maradhatunk itt – mondta Waverly könnyes szemmel. – Ezt belátod, ugye? Felicity átkarolta, és magához szorította. Waverly a barátnője vállára hajtotta a fejét, beszívta Felicity édes tejszagát. – Kell lennie valamilyen módnak – mondta. Felicity elhúzódott. – Nem fogom hagyni, hogy megöless! – szűrte a fogai között. – Ha elhiszed a meséjüket arról, ami történt, miért félsz attól, hogy megölnek? Felicity szája olyan egyenes lett, mint egy acéltű. – Ha te nem hiszed el a meséjüket, miért nem félsz? De félek, gondolta Waverly. Megnyikkant egy ágy. Látta, hogy Samantha Stapleton felkönyököl, és figyeli a beszélgetést. Tekintetük találkozott, és Samantha bólintott. Az asszony az ajtó mellett a torkát köszörülte. Nem mozgott, de a hangja olyan volt, mintha ébren lenne. Waverly rászögezte az ujját Felicityre. – Helyes, add fel! De ne állj az utamba! Nem várt feleletet. Amilyen gyorsan csak bírt, odasurrant Samantha ágyához. – Te sem hiszed el a meséjüket? – suttogta. – Nem. Szerinted mikor szórnak szét bennünket? – kérdezte komoran Samantha. – Hamarosan. Ki kell találnunk, hogyan tartsuk a kapcsolatot, miután szétválasztottak… Felgyűlt a villany. Waverly a padlóra vetődött. Mire felnézett Samanthára, az mintha megbolondult volna. Dörgölte a szemét, a szája eltorzult a látványos szenvedéstől. – Hát te meg… – kezdte volna mondani Waverly, de egy éles hang félbeszakította: – Hát te meg mit keresel itt? A felügyelőnő állt mellette. Összefonta rövid karját kövér mellén, és őt nézte. – Én vagyok a hibás, mert sírtam! Csak vigasztalni próbált! – kiáltotta Samantha. Valahogyan sikerült igazi könnyeket kisajtolnia a szeméből. – Hallotta, hogy sírok, és idejött, hogy megnézze, mi a bajom! Az asszony leült a vaságyra, és átölelte Samanthát, aki a legmeggyőzőbb krokodilkönnyeket ontotta, amelyeket Waverly látott valaha. – Ne sírj, babucikám! – duruzsolt az asszony, és ringatta Samanthát. – Ne sírj, édes csillagom! Megnyugtatóan bólintott Waverlynek, aki visszament az ágyához. Figyelte, hogyan

zokog Samantha az öregasszony vállán, azután a párnájába fúrta a fejét, nehogy mosolyogjon. Mire Samantha könnyei elapadtak, Waverly félelme leülepedett valami mássá. Valami keménnyé és ravasszá. Hamarosan ébresztették őket, fel kellett öltözni. Csendesen reggeliztek az asztaloknál, amikor bejött a gyászos képű Anne Mather. Nehézkesen támaszkodott az első férfira, akit Waverly látott, amióta az Új Látóhatárra került. A sebhelyes volt az, aki levitte a lányokat a dokkba. Olajosan mosolygott Waverlyre. A lány visszahőkölt a tányérjával. Anne Mather fölemelte a kezét. – Lányok, híreim vannak az Empyreumról! Néma csönd lett az ebédlőben. Minden lány Matherre nézett, és várt. Waverly szerint mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A szobában az egyetlen hangot a sebhelyes ember adta, aki a nadrágszárát simogatta. – Találtunk roncsokat, édeseim – mondta Anne Mather. – Attól félek, ez nem jót ígér. Többen jajveszékelni kezdtek. – Mit ért roncsok alatt? – kérdezte Sarah tökéletesen semleges arccal. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyszerűen megmutatjuk nektek. Kérlek, jöjjetek utánam! – mondta Anne Mather. Addig tartotta előre a kezét, amíg néhány kisebb lány oda nem ment hozzá. Akkor kiterelte őket a szobából. Waverly fölkapta a síró Serafina Mbewét. Más lányok futottak Mather után, rángatták a ruháját, kétségbeesetten kérdezgették. A menet olyan volt, mintha álmodnák. A lányok követték Mathert és társát a folyosón, amely ugyanolyannak látszott, mint az Empyreum folyosói. Waverly először jöhetett ki az átalakított büféből, és fájt a szíve, hogy olyan folyosókon kell járnia, amelyek ennyire hasonlítanak az otthonhoz. Bekanyarodtak a hajó bal oldala felé. Megnyílt előttük egy kétszárnyú ajtó, és ismét egy dokkban voltak. Waverly levegőért kapott. Ez a hely még a siklók és az EgyEmberesek elhelyezésében is olyan volt, mint az Empyreum dokkja. A lövöldözés emlékei úsztak át az agyán, míg ment a zsilipkapu felé. Ránézett a siklóra, amely a legközelebb volt a zsiliphez. Ott állt, amikor utoljára látta Kierant; amikor Kieran és Seth egyaránt azért könyörgött, hogy ne szálljon be a siklóba. Bár elfutott volna, úgy, ahogy mondták! Hirtelen annyira hiányzott Kieran, hogy alig kapott levegőt. Anne Mather intett a lányoknak, hogy állják körül azt, ami elsőre sziklának tűnt, de aztán Waverly fölismerte, hogy olvadt fémkolonc. – Lányok, mielőtt megmagyaráznám, mi ez, szeretném elmondani, hogy továbbra is keressük a családjaitokat. A lányok körülvették a padlón heverő kölöncöt, és mereven bámulták. A sebhelyes arcú ember odahúzott a kör közepére egy zsámolyt. Anne Mather leült, kezét a térdére tette, és sajnálkozó arcot vágott. – Ez az első törmelékdarab, amelyet sikerült megtalálnunk. Lefuttattunk néhány próbát, és teljesen világos, hogy az Empyreum hajótestéből származik. Nagyon sajnálom, de ez azt bizonyítja, hogy az Empyreum megsemmisült.

Valaki feljajdult. Waverly úgy gondolta, Felicity lehetett, de nem akart odanézni. Annyira émelygett, hogy az állásra és a lélegzésre kellett összpontosítania. A fém ostromolta az agyát, arra kényszerítette, vegye figyelembe a lehetőséget, hogy az otthona valóban elpusztulhatott. Anne Mather tapsolt, hogy figyeljenek rá. – Nem adtuk fel a reményt, hogy lehetnek túlélők siklókon, és folytatjuk a keresésüket, de azt hiszem, mindnyájunknak fel kell készülnünk a legrosszabbra. A fém állapotából termonukleáris robbanásra következtetünk. Talán nem kapták meg a riasztást, hogy ürítsék ki az egész hajót. A falak visszaverték a lányok sírását. Porrá lett Waverly anyja, Kieran, Seth, mindenki, akit ismert. Szenvedtek vajon? Nem bírta tovább. Most zuhant rá a napok óta gyűlő félelem és bánat. Eltakarta az arcát és sírt. – Lányok, hinnetek kell! – mondta Anne Mather. – Nem könnyű átkutatni ezt a nebulát. Radarunknak korlátozott hatósugara van, de azért keressük a siklókat. Még mindig ott lehetnek. Én hiszem is, hogy ott vannak! A lányok elcsendesedtek. Reménykedve néztek Matherre. Még Waverly is kapaszkodott ebbe a mesébe, és kívánta, hogy Mather meg a legénysége sikerrel járjon. Látótere sarkába benyomult Samantha komor arca. Mintha azt mondta volna: Nehogy elhidd! Waverly bólintott, letörölte a könnyeit, és megparancsolta magának, hogy ne adja fel a reményt. Nem azt a részegítőt, amelyet Anne Mather kínál. A sajátját. Valaki megrántotta a gallérját. Serafina olyan erősen harapdálta a száját, hogy kiserkedt a vére, és vékony piros fonalban szivárgott elő az ajkai közül. – Nem lesz semmi baj – tagolta hangtalanul Waverly. Serafina kételkedve nézte, de nem harapdálta tovább véres ajkát. Anne Mather fölemelte a kezét, hogy a lányok figyeljenek. – Addig is, amíg megtaláljuk a túlélőket, szeretném megkérdezni, hogy milyennek találjátok a szállásotokat? Jók az ágyak? Néhány lány a fejét rázta. Amanda Tobbins fölemelte a kezét. – Szúr a pokrócom! – mondta. – Nem szeretnétek igazi ágyat? Saját szobát? Puhább pokrócot? Waverly jelentkezett, és jó hangosan mondta: – Én szeretek együtt lenni a barátaimmal! Nem akarom itt hagyni őket! Ahogy várta, a lányok kiáltozni kezdtek. Barátnőket látott, ahogy az elválástól rémülten kapaszkodnak egymásba. Anne Mather hűvösen, számítóan figyelte Waverlyt. – Jól van – mondta elnézően. – Akkor ez egyelőre jó lesz így. Maradhattok a hálóban, amíg nem alakul ki a helyzet. Addig is nem szeretnétek látni a hajó többi részét? Szerintem rég esedékes egy kirándulás! Waverly nézte, ahogy a sebhelyes nagy nehezen fölsegíti a székről Mathert. Ugyanolyan bágyadtan mozgott, mint az ápolónő, mint Mather, mint a felügyelőnő az éjszaka. Ezen a hajón minden felnőtt gyengének és elcsigázottnak látszott.

Tudata alatt mocorogni kezdett egy gondolat. Kell, hogy legyen oka ennek a gyengeségnek, olyan ok, amelyet kihasználhat. Tudja. Csak gondolkodnia kell! – Drágám… – Waverly érezte, hogy megfogják a könyökét. Odafordult. Anne Mather mosolygott rá. – Válthatnánk pár szót? – Miről? – kérdezte a lány. Libabőrös lett ott, ahol az asszony megérintette, de azért engedte, hogy Mather belekaroljon, és elinduljon vele a folyosón. – Szükségem van a tanácsodra. Waverly jó hosszan kitartotta a csendet, hogy Mathernek kelljen folytatnia. – Nem hagynád ki a túra első részét, és innál meg inkább velem egy kis teát? – Rámosolygott Waverlyre, aki azon kapta magát, hogy majdnem természetesen viszonozza a mosolyt. – Úgy vélem, közelebbről meg kellene ismerkednünk. Okos lány vagy, és bizonyosra veszem, hogy sok mindent szeretnél kérdezni. – Jó lenne – mondta Waverly. Remélte, hogy a hangja nem árulja el, milyen hevesen dobog a szíve.

A MÚLT Anne Mather elvezette Waverlyt abba a helyiségbe, amely a kapitány irodája lett volna az Empyreumon, de ennek itt nőies jellege volt. Bibliai jeleneteket ábrázoló, aranyszínben fénylő hímzett kárpitok fedték a falakat, fából faragott galamb lebegett az íróasztal fölött. Csakis Mather irodája lehetett. Ezek szerint ő a hajó kapitánya, bár Waverly megfigyelte, hogy senki sem szólítja kapitánynak, csak pásztornak. Cserép teáskanna ült az asztalon. Mather töltött egy csészével Waverlynek, aztán magának, végül hátradőlt a székén. Az ablakra nézett, úgy mutatva finom arcélét Waverlynek, mint aki tisztában van a beállítás fontosságával. – Amikor először léptünk be a csillagködbe, arra gondoltam, milyen gyönyörű. Te nem? Waverly az ablak előtt elsuhanó vörhenyes gázra nézett. Sűrű volt ebben a rétegben, gyakorlatilag semmit sem lehetett látni. – Hiányoznak a csillagok – sóhajtotta. – Igen, én pontosan ezt érzem. Waverly ivott egy korty teát. Nem volt hajlandó elismerni, hogy akár még egy ilyen apróságban is egyetérthet Matherrel. – Kamilla. Jót tesz az idegeknek. – Mather mereven bámulta a lányt a csészéje pereme fölött. Amikor az ránézett, az asszony ivott egy kortyot, majd úgy hajtotta félre a fejét, mintha valami újat vett volna észre Waverlyn. – Már el is felejtettem, milyen gyönyörűek a fiatal arcok. De tényleg, olyan jó téged nézni. – Miért találkoztak az Empyreummal? – kérdezte Waverly. Nem ez volt a legégetőbb kérdés, de úgy érezte, ez a kulcs mindenhez, ami történt. Mather határozottan letette a teáscsészéjét. – Mennyire jól ismerted Jones kapitányt? – Minden nap találkoztam vele. – Neked… tiszteletre méltónak tűnt? Waverly lesütötte a szemét. – Jó vezető volt. – Karizmatikus és intelligens, kétségtelenül. De jó embernek látszott? – Igen – felelte Waverly, és nem vett tudomást arról az emlékről, ahogy a kapitány legeltette rajta a szemét minden alkalommal, ha találkoztak a folyosón. Attól fogva, hogy nőiesedni kezdett, váratlanul sok férfit megutált az Empyreumon. – Együtt vettünk részt a kiképzésen, mielőtt elhagytuk Óföldet. Tudtad ezt? Waverly nem tudta, de a tekintete ezt sem árulta el Mathernek. – Az egyik orbitális bioszférában voltunk, mialatt a klimatológusok tervezték a hajó ökoszisztémáit. Négy évet töltöttünk együtt egy kis létszámú legénységgel. Waverly fölemelte a csészéjét, és kortyolt. A teát mézzel édesítették. Lenyalta a cseppeket az ajkáról. – A részletektől megkíméllek, Waverly, de a kapitány és én nem jöttünk ki egymással. – Miért nem? – kérdezte Waverly, a teafüvet bámulva a csészéje alján.

– Nagyon eltért a véleményünk az erkölcsről. A tisztességről. – Az utolsó szó úgy szisszent elő az asszony fogai közül, mint egy üvegszilánk. – Ő abban hitt, hogy az embereknek joguk van azt tenni, amit akarnak, és azzal, akivel akarják. Én pedig nem így hittem. – A szexről beszél? Mather epésen mosolygott. – Nem egészen. Waverly ivott még egy korty teát. Zavarban volt. – Nem hiszel nekem, ugye? Waverly meghökkent, de próbálta palástolni, amennyire tudta. – Mármint miben? – Abban, hogy miért jöttünk el értetek, lányokért. Waverly vállat vont. – Nem hibáztatlak. – Az asszony felállt, kinézett az ablakon. Ujjait szorosan összekulcsolta a háta mögött. – Még nem meséltem el az egész történetet. Nem ok nélkül akartuk a lányokat menteni elsőnek. – Megkerülte az asztalt, rátette ujjai hegyét Waverly reszkető kezére. – Nem voltatok biztonságban az Empyreumon. Tudtuk, hogy a legidősebbek hamarosan nővé serdülnek, és nem akartuk, hogy nektek is át kelljen élnetek azt, ami velünk történt. – Kikkel? – Velem. Magdával. Ruthszal, a felügyelőnővel, aki vigyázott rátok az éjszaka. Mások is vannak. Olyan asszonyok, akik elég idősek, hogy emlékezzenek, kicsoda valójában Jones kapitány. Waverly kibámult az ablakon a semmibe. Nem akarta hallani ezt. Mather nehézkesen felük az asztalra, és Waverly fölé hajolt. – Nem tudom, leírható-e egyáltalán, milyen volt ott lenni a bioszférában Jones kapitánnyal és a barátaival. – Belenézett a lány szemébe. – Mondd, érezted-e valaha az Empyreumon, a férfiak jelenlétében azt… hogy félsz? – Nem – felelte Waverly, letagadva a találkozást Mason Ardvale-lel a kertekben, és az első tiszt nyálkás modorának emlékét. – Ott minden férfi nagyon rendesen viselkedett… viselkedik. – Valóban? Mert a bioszférában a nőknek nagyon más volt a tapasztalata. Waverly nem szólt. – Bókokkal kezdődött. Jones kapitány… nos, akkor még csak hadnagy volt. Ő kezdte. Az étkezéseknél megjegyezte, milyen gyönyörű a szemem. És hasonlók. – Waverly olyan arcot vágott, hogy Mather fölnevetett. – Most nem hinnéd el rólam, Waverly, de valamikor csakugyan szép voltam. Hízelgett Jones figyelme. Hamarosan követték példáját a többiek is, és bókokkal halmozták el az összes nőt a bioszférában. Kezdetben élveztük is. Lekászálódott az asztalról. Fél kézzel a nyikorgó deszkára támaszkodva visszatért a székéhez, és hangosan sóhajtva lerogyott.

– Egy idő után kezdtek megváltozni a bókok. Hogyan is írjam le? Bizonyos facsemeték fejlődéséről akartam jelentést tenni Jonesnak, de ő félbeszakított, hogy közölje velem, milyen szép a blúzom. Persze nem a blúzomra gondolt. – Meghúzogatta, repkedő ujjakkal eligazgatta magán az ingét. – Nemsokára szinte semmiféle munkát nem végezhettem el anélkül, hogy valaki meg ne zavarjon, mert közölnie kellett, milyen gyönyörű vagyok. Aztán… – Hangja elhalkult. Kinézett az ablakon. – A hangnem megváltozott. Waverly valahol akaratlanul is figyelt rá. Voltak férfiak az Empyreumon, akik azt sem tudták, hogy dicsérjék. Jones kapitány mindig megjegyezte, milyen szép kicsi a keze, és ő is azt érezte, amit Mather, hogy a kapitány nem is a kezéről beszél. És ahogy a Központi Tanács tagjai gusztálták! Mintha az összes férfi az Empyreumon a kapitányról vett volna példát abban, hogy mit szabad a lányokkal szemben. Vagy talán Jones kapitány direkt olyan személyzetet válogatott össze, amely úgy gondolkodott, mint ő. – Emlékszem egy estére – folytatta Mather –, amikor a férfiak már nem is figyeltek ránk. A büfében ettünk, Ruth valami olyasfélét javasolt Jones hadnagynak, hogy ellenőrizni kellene a víztisztító berendezést. A férfiak még csak nem is válaszoltak, csak beszélgettek tovább egymás között, mintha nem hallották volna Rutht. Ő megismételte, amit mondott, én is próbáltam felhívni magunkra a férfiak figyelmét, de ők úgy nevetgéltek, mintha ott sem lennénk a szobában. Akkor kezdtem el félni. Mather töltött magának még egy csésze teát. Waverly észrevette, hogy a folyadékoszlop remeg. Mather sietve ivott pár kortyot, majd ismét letette a csészét. – Elsőnek Ruthszal történt meg. – Mi történt? – Ők „bulinak” nevezték. El nem mondhatom, hogy megváltoztatta Rutht. Abból a ragyogó fiatal nőből… – Mi történt? – kiáltotta Waverly. – Miről beszél? Az egyik őr benézett a szobába, de Mather kihessegette. – Tudod te, Waverly, miről beszélek. Látom az arcodon. – Fogalmam sincs… – Dehogy nincs. Ismered te a férfiakat, akikről beszélek. Hogy kik, és milyenek. Tudod\ – Mather az asztalra csapott. – Becserkészték a legénység összes nőtagját! – Nem hiszek magának. – Nem volt éppen erőszakos, hiszen épp ez benne a bökkenő. Hízelgés, enyelgés, könyörgés, unszolás. Olyan szöveg, hogy új társadalmat építünk, nem számítanak a régi szabályok, maximálisan ki kell használnunk a lehetőségeinket, gondoskodnunk kell róla, Hogy minél több baba szülessen. Voltak olyan arcátlanok azt állítani, hogy kizárólag a szaporulat miatt csinálják! És mi sorra engedtünk. Feladtuk a harcot. Abbahagytuk az ellenállást. Gondolom, félelemből, de főleg azért, mert rettenetesen szerettünk volna bekerülni valamelyik hajó legénységébe. – Fanyarul nevetett. – Az emberek romantikusra festik Óföldet, de hidd el nekem, már iszonyú volt, amikor elhagytuk. Szinte az egész bolygó elsivatagosodott. Nehéz volt ott élni, főleg nőknek. Olyan látszatot kellett keltenünk, hogy tudunk alkalmazkodni. Simulékonyak

vagyunk. Úgyhogy megtettük, amit hitünk szerint tennünk kellett, és… – Sóhajtott, és azzal fejezte be révetegen: – Hagytuk őket. Waverly hirtelen ráeszmélt, hogyan rezgetik alatta a padlót a hajtóművek, amelyek mintha elgörbítenék körülötte a teret. Összevissza kavargóit a feje. – És még csak nem is ez a legrosszabb. – Mather fakón mosolygott. – Talán emlékszel, hogy amikor mindkét hajónak problémái támadtak a termékenységgel, az Empyreumon bekövetkezett az áttörés. Waverly szorosan átfogta magát. – Továbbították nekünk a képletet, egy gyógyszerét a petefészek stimulálására. Csakhogy… – Mather váratlanul eltakarta az arcát a tenyerével, és amikor felnézett, vörös volt a szemhéja. – A képlet, amelyet küldtek, megölte a petefészkünket. Szándékosan ártottak nekünk. – Az lehetetlen! A legénység sose csinált volna ilyet! A szüleim… – A szüleid talán nem, de a kapitány belső köre? Biztos vagy benne, hogy nem képesek ilyesmire? Waverly a fejét rázta. Képek repkedtek az agyában a kapitányról és Mason Ardvale-ről, ahogy összenevetnek. Mindig is gusztustalannak tűntek, de tehettek vajon ilyet? – Várjon! – Csak most kezdtek derengeni az agyában a következmények. Teste hirtelen kihűlt, és nagyon félt. – Azt akarja mondani, hogy ezen a hajón nincsenek gyerekek? – Pontosan ezt mondom. És a ti Jones kapitányotok a felelős érte. – Waverly tiltakozni kezdett, de Mather fölemelte a kezét. – Waverly, ha akarod, megmutatom neked a felvételeket. – De hát ez őrület! Miért akarták volna meddővé tenni magukat? – A hatalomért. Sose tetszett nekik, ahogy mi intéztük a dolgainkat az Új Látóhatáron. Mi vallásosabbak voltunk, és kevésbé… Azt hiszem, ők ezt „szabadgondolkodásnak” nevezik. Úgy vélem, azt akarták, hogy Újföld az ő elképzelésük szerint legyen szabad. – Mather megborzongott. – Nos, nem hagyhattam, hogy ezt tegyék. Nem csak a mi jövőnkről volt szó, Waverly. A ti jövőtökről is. És Újföld összes asszonyi nemzedékének jövőjéről is. Megérted, mi forog itt kockán? Waverlyt elöntötte az indulat. Dühös volt Matherre, amiért elülteti benne a kételyt. Mert kételkednie kellett. Akarata ellenére. Mather történetének nagy része logikusan hangzott, sőt még azt is igazolta, hogy az Empyreumon miért látszott neheztelni olyan sok idősebb nő bizonyos férfiakra. Még az anyja is gyakran megfogta a vállát, és megígértette vele, hogy azonnal szólni fog, ha valamelyik férfi háborgatja. Sosem mondta ki nyíltan, hogy mi aggasztja, de a lány így is tudta, hogy az anyja védeni próbálja valamitől. Mather története ezzel is összecsengett. – Látom rajtad, Waverly, hogy nehéz ezt megemésztened. Nagyon nem szívesen okozok fájdalmat neked, de komolyan úgy gondolom, hogy tudnod kell róla. – Waverly felé fordított egy monitort, és megnyomott egy gombot. A képernyőn megjelent egy közlemény, amelyben egy sokkal fiatalabb Jones kapitány beszélt Anne Matherhez.

Furcsának tűnt szakáll nélkül. Az arca vékonyabb volt, a szeme valahogy kékebbnek tűnt. – Anne – mondta fogalmam sincs, mit vártok tőlünk. Átküldtük a kutatási eredményünket. Nem tudom, mi másban segíthetnénk még. – Meghamisított képletet küldtetek – sziszegte egy fiatalabb Mather hangja. – Tönkretettetek minket! – A labornak kellett hibáznia. – Nem! A képletet, amelyet küldtetek, készakarva úgy dolgoztátok ki, hogy meddővé tegyen minket! – Egy rossz helyre került fenolmolekuláról beszélünk, Anne. Ott könnyű tévedni. Kínos szünet következett, azután betöltötte az űrt Mather haragtól reszkető hangja: – Honnan tudsz te a fenolról? Ezt sose mondtam neked! – Amikor hallottunk a problémáitokról, magunk is ellenőriztük. – A kapitány idegesen húzogatta a felső ajkát. Egy percig mintha ijedtnek látszott volna, de aztán a vonásai átrendeződtek felháborodásba. – Tisztában vagy vele, hogy mivel vádolsz? – Természetesen igen! Most pedig elvárom tőled, hogy hozd helyre! Minél előbb találkoznunk kell, és néhány családotoknak át kell szállnia az Új Látóhatárra, különben hatvan éven belül kihalunk. – A találkozás képtelenség. Majdnem egy fényévvel előttünk jártok. – Fokozhatod a gyorsulást. Ha mi lassítunk, pár év múlva találkozhatunk. – Tudod te, hogy mit művelne az a legénységgel? – Ne feledd, az még mindig kisebb lenne a földi gravitációnál. Nem haladná meg azt a terhet, amelyet az emberi test képes elviselni. – Egy egész élet alacsony gravitáción? Erre nem kérhetem őket. – Meg kell tenned! Különben jelenteni fogom a bűneidet a földi hatóságoknak. Felelni fogsz lázadásért! – Anne, te is tudod, hogy úgysem érhetnek utol. – Tehát bevallód. Bevallód, hogy készakarva tettél kárt bennünk! Jones kapitány arcára kiült a rosszindulat. Előreszögezte az ujját a képernyőn: – Idefigyelj, te frigid szuka! Nem fogom kockáztatni a legénységem egészségét a te üldözési mániás agyrémeid miatt! – Még egyszer megkérdezem: honnan tudtál a fenolról? Honnan tudtál, ha egyszer nem te küldted a meghamisított képletet? A kapitány gúnyosan mosolygott. – Mi a baj, Anne? Csalódtál, mert nem te leszel a próféta Újföldön? Mather lenyomott egy gombot, Jones képe kimerevedett. Olyan torz volt az arca, hogy Waverly megriadt tőle. – Látod? – kérdezte Mather. – Nem volt választásunk. Úgy sajnállak téged meg a

lányokat, hogy két tűz közé kerültetek! De itt a túlélésünkről van szó. Waverly nem akarta elhinni Mather történetét, de a kapitányban a videón volt valami álságos, ugyanúgy, mint Anne Matherben. – Tehát hazudott a nyomás szökéséről – mondta. – Nem is azért jöttek értünk. – Nem, nem hazudtam. Valóban szökött a nyomás, de az csak felgyorsította a mi akciónkat. Már nem volt időnk diplomáciára. Benneteket, lányokat, azonnal ki kellett mentenünk, úgy, ahogy lehetett! – Behunyta a szemét, mintha fájna neki az emlék. – Igyekeztünk, hogy ne legyenek áldozatok, de egyre inkább úgy tűnik, hogy kudarcot vallottunk. Megnézték és felmérték egymást az asztal két oldaláról. – Úgy gondolom, drágám, ennyi elég mára. Sok mindent kell megemésztened. Kínkeservesen feltápászkodott, és az ajtóhoz ment, Waverly hátán tartva a kezét. A lány annyira összezavarodott, hogy legszívesebben elrohant volna a hajó valamelyik néptelen zugába, ahol soha, senki sem találná meg, de kénytelen volt követni a vánszorgó őröket a liftekhez. Mather szavai undorító pörgettyűként forogtak az agyában, szétzilálták a gondolatait. Ahogy ment az őrök után, valamilyen hibát keresett Mather meséjében, de nem talált. Sőt, el is hitte, hogy Jones kapitány így viselkedett a nőkkel a bioszférában, mert a saját tapasztalatai is ezt támasztották alá. De akkor sem bízott Matherben. Nem bízhatott. Alig vette észre, amikor a hajtóművek magasabb sebességre kapcsoltak, és a padló rezegni kezdett a lába alatt. A mesterséges gravitáció egy fokkal erősödött. Waverlynek nehezebb lett fölemelnie az egyik lábát, majd a másikat, mialatt azon töprengett, amit a pásztor mondott. Látszott az őrökön, hogy azok is érzik. Meggörnyedtek, lihegtek, tarkójukon gyöngyözött az izzadság. A hajó most gyorsíthatott fel, aminek következtében erősödött a mesterséges gravitáció. Waverly megtorpant. Gravitáció. Valósággal letaglózta a felismerés. A fémkolonc a dokkban nem származhat az Empyreumról, és az Új Látóhatár nem folytathat semmiféle kutatást a túlélők után. Mindezeken túl, Waverly megértette, miért látszanak olyan gyengének és betegesnek a felnőttek a hajón. – Ne maradj le – zihálta az egyik őr. Waverly futott a lifthez, ahol várták. Mire kinyílt a liftajtó, és beszállt az őrökkel, már bizonyos volt benne, hogy az Empyreum még mindig megvan, és ő meg fogja találni a módját, hogy hazajusson.

A FÜGEFÁN Waverly a pálmaházban találkozott a lányokkal. Bár a hajó egyebekben azonos volt az Empyreummal, gazdálkodásban össze sem lehetett hasonlítani őket. Az itteni kávécserjék kétszer akkorák voltak, mint amekkorákhoz Waverly szokott. Egyáltalán, az Új Látóhatáron minden növény harsogott az egészségtől. Idegenvezetőjük, egy szelíd hangú, ötvenes, alacsony ember büszkén mesélte, milyen sikeresen kísérletezett a legénység a különböző beporzási technikákkal, amelyek húsz százalékkal növelték a termést. Az érdeklődést mímelő Waverly addig ténfergett a lányok között, amíg sikerült odajutnia Samanthához és Sarah-hoz az utolsó sorban. – Hova vitt az a boszorkány? – sziszegte Sarah, és Waverly ismét csak örült neki, hogy ez a lány ennyire vakmerő. Alacsony alakjával egy facsemetére emlékeztetett, amely, ha túlságosan meghajlítják, visszarúg és arcon csap. Elszánt is volt, az esze meg akár a borotva, amit Waverly nagyon vigasztalónak talált. – Az irodájába, beszélgetni – suttogta, a két izzadó őrt lesve, akik zihálva álltak az idegenvezető mellett, és jóságosán mosolyogtak. Felicity félrehúzódott, és a nyakában lógó hosszú láncot babrálta. Waverly figyelte az őröket és az idegenvezetőt, várta, mikor néznek a barátnőjére azzal a gerjedelemmel, amit sok férfinál észrevett az Empyreumon, de ezek szinte ügyet sem vetettek Felicityre. Annál gyengédebben mosolyogtak a legkisebb lányokra, akik a padlón ülve bámultak föl rájuk. – Itt mások a férfiak – mondta halkan Waverly. Sarah és Samantha értetlenül néztek rá. – Volt valaha… – Megdermedt. Az idegenvezető félbeszakította előadását, és egyenesen őrá nézett, hogy figyeljen. Mihelyt visszatért egy vaníliacserje alakjának ismertetéséhez, Waverly folytatta: – Volt valaha olyan fura érzésetek az Empyreumon a férfiaktól? Például a kapitány barátaitól? Vagy a Központi Tanács tagjaitól? – Miért? – kérdezte gyanakodva Samantha. – Mi történt ma? – Lányok, van talán valami, amit szeretnétek megosztani velünk? – kiáltotta az idegenvezető. Waverly már mentegetőzni akart, ám Samantha ezúttal is megelőzte: – Azt találgattuk, hogy az ott miféle fa! – Az óriási, göcsörtös fákra mutatott, amelyek a kertet szegélyezték. – Ilyenek nem voltak az Empyreumon. Ez tetszett az idegenvezetőnek. – Indiai fügefák. Gyönyörű példányaink vannak. Gyertek utánam! Földimogyoró-bokrok sorai között vezették oda a lányokat az indiai fügefákhoz, amelyek egy ingoványos földsávba mélyesztették a gyökereiket. Waverly még sose látott ilyen növényeket, amelyeknek törzsében a gyökerekből fakadó csápok sokasága fonódott össze, majd nyílt szét a mennyezetig érő, széles koronává. – Íme, Óföld egyik legcsodálatosabb teremtménye – mondta áhítattal az ökológus. – Erre aztán jól lehet mászni! – vélte Samantha, és a lányok egyetértettek vele. – De mennyire! Miért nem másztok fel? Épp elég sokáig hallgattatok. Tartsunk szünetet, ti meg mehettek fölfedezni. Csak a termet ne hagyjátok el. – Bólintott egy őrnek, aki megnyomott néhány gombot egy távirányítón. Most zárták be az ajtókat, gondolta

Waverly. Felhúzódzkodott a legközelebbi fügefa legalsó ágára. Samantha követte, Sarah valamivel magasabbra mászott. Az idegenvezető és az őrök a legkisebbekre figyeltek, akik egy napraforgóágyás felé totyogtak. – Kihagytad a legújabb híreket – mondta Samantha, és egy sötét pillantást vetett három kísérőjükre. – Mind meg vagyunk híva úgynevezett „családi foglalkozásra”. – Az meg mi? – kérdezte Waverly. – Ma este mindenki más-más családnál vacsorázik – mondta epésen Sarah. Waverlynek ennyi emlékeztetőre volt szüksége. Nem számít, mit tud Mather Jones kapitányról és belső köréről, a lányokat akkor is elrabolták a családjuktól, ezt pedig semmivel sem lehet igazolni. – Rájöttem valami fontosra – mondta a barátnőinek. – Észrevettétek, milyen gyengék a felnőttek? – Ja – felelte Samantha elgondolkozva. – Fura. – Azt hiszem, tudom, miért – mondta Waverly. – Le kellett lassítaniuk a hajót, hogy az Empyreum utolérje őket. – És? – Samantha a turcsi orrát dörgölte. Ez kényszeres gesztus volt nála, amitől egyszerre látszott idegesnek és vadnak. – És mit gondoltok, mennyi ideig tartott? Sarah türelmetlenül vállat vont. – Gondolom, pár hétig, tekintve, milyen gyorsan ment az Empyreum. – Tévedsz. Nekik évekig tartott lelassítaniuk, nekünk évekig tartott, hogy utolérjük őket. Emlékszel, mit mondtak mindig a fizikaórán? Sarah értetlenül bámult egy pillanatig, de utána azt felelte: – Igen! Minden évben sokmillió kilométerrel többet teszünk meg, mint az előzőben, mert folyamatosan gyorsítunk. – így van. És az Empyreum meg az Új Látóhatár minden évvel távolabb került egymástól, mert ez a hajó egy teljes évvel mielőttünk indult. Mivel majdnem az utazás közepén tartunk, most a legnagyobb a távolság. Csak képzeld el, mennyire lehetett egymástól a két hajó. Sarah fölnézett a lombra, és gondolkozott. – De mi köze ennek ahhoz, hogy ezek ilyen gyengék? – Le kellett lassítaniuk, hogy utolérhessük őket. És azt se felejtsétek el, hogy a gyorsítással járó tehetetlenségből nyerjük a gravitációt. Samantha értette meg előbb. – Tehát az utóbbi pár évben, amíg lassítottak, és várták, hogy utolérjük őket… – Gyengébb volt a gravitációjuk. De az is lehet, hogy egyáltalán nem volt – fejezte be helyette a mondatot Waverly.

– De miért nem fordultak meg egyszerűen, hogy a hajtóművek az ellenkező irányba nézzenek? – kérdezte Samantha. – Gyorsabban eljutottak volna hozzánk. Waverly elakadt. Hát persze, hiszen ez volt az eredeti terv! Félúton mindkét hajónak abba kellett volna hagynia a gyorsítást, és Újföld felé kellett volna fordítaniuk a hajtóműveiket, hogy lelassuljanak. Ha a hajók hátrálásban közelednek az úti célhoz, a lassítás ugyanúgy megteremti a nehézkedés érzését, mint a gyorsítás. Hát akkor miért nem csak ennyit csinált az Új Látóhatár? Semmi sem jutott az eszébe. – A csillagköd – mormolta bizonytalanul Sarah. – Uramisten, de mennyire! – mondta Waverly. – Tökéletesen kellett időzíteniük, hogy a támadás a csillagködben történhessen, nehogy az Empyreum megtaláljon radarral, és visszaszerezzen minket. Ez óriási előnyt ad nekik. – És Jones kapitány valószínűleg nem tudta, hogy jönnek, amíg ott nem voltak a nyakunkon – állapította meg Sarah. – Úgyhogy nekik dolgozott még a meglepetés is. – De miért nem támadtak meg már évekkel ezelőtt? – kérdezte Samantha. – Abban a pillanatban, ahogy beértünk a csillagködbe? – A hajót nem a súlytalanságra tervezték – válaszolta egyszerűen Sarah. – Azt nem bírnák ki a növények és az állatok. – Tehát valószínűleg akkor lassítottak le, amikor beléptek a nebulába – mondta Waverly. Elképzelte az időt és az irdatlan távolságokat. – Az Empyreum másfél éve utazik a csillagködben… – Tehát ők még régebben várakoztak itt! – mondta Sarah. – Ami több éves izomsorvadást jelent! – örvendezett Waverly. – Talán sosem épülnek föl belőle! Samantha bólintott. – Vagyis mi vagyunk az erősebbek. – Szerintem sokkal erősebbek vagyunk náluk – mondta Waverly. – De van még valami. Amióta ide hoztak, csaknem állandó a gravitáció, igaz? – Nagyjából – felelte Samantha. – Először gyengébbnek éreztem, de azóta többnyire normális. – Akkor hogyan gyűjthetik be az Empyreum roncsait? Állandó gravitáció mellett nem fordulhatnak meg, nem változtathatnak irányt! Samantha felnyögött a megkönnyebbüléstől. – Tudtam, hogy hazudnak! Igazad van. Ha az Empyreum felrobbant volna, rég magunk mögött hagytuk volna a roncsait. – Tehát hazugság az egész fémkolonc – mondta Waverly. Könnyek futottak végig Sarah szeplős arcán. – Hála istennek! Samantha vékony arca megkeményedett. – Az a ribanc! – Még valami. – Waverly torka elszorult. – Ezen a hajón nincsenek gyerekek – súgta. A lányok riadtan néztek rá.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Sarah. – Úgy, hogy nem sikerült megoldaniuk a termékenységi problémájukat. A többi lányt nézték, ahogy bóklásznak a kertben. Waverly a legszívesebben ölbe kapta volna a kicsiket, és elrohant volna velük valamilyen biztos helyre. Tudta, hogy Sarah és Samantha ugyanerre gondol. – Ezért kellettek nekik csak lányok – mondta Sarah. A hangja remegett, az arca elsápadt. – Egyre több lány kezd bízni Matherben – mondta látható megrendüléssel Samantha. – Azonnal ki kell tervelnünk valamit! – Hogy tehetnénk? Szét fognak választani minket! – mondta Sarah túl hangosan. Waverly látta, hogy a férfiak most már a fügefa közelében állnak. Talán hallgatóznak. – Nem lesz itt semmi baj! – mondta fennhangon, és súgva hozzátette: – Azt kell kitalálnunk, hogyan tartsuk a kapcsolatot. Van ötletetek? A két lány szorongva nézett rá. – Hogyan készíthetnénk tervet, amíg azt sem tudjuk, mit akarnak velünk? – mérgelődött Samantha. Igaza volt. Veszett düh öntötte el Waverlyt. Hogy itt kell lennie, ezen a hajón, ezekkel a problémákkal! Pár napja még az volt a legnagyobb gondja, hogy feleségül menjen-e Kieranhez. Igent kellett volna mondania, habozás nélkül. Igen, Kieran, a feleséged leszek. Igen, szeretlek! A fiú ezt akarta hallani, és neki nem lett volna szabad megtagadnia tőle. – Oké, vége a szünetnek! – kiáltotta az idegenvezető. A lányok visszaszállingóztak hozzá, és ismét körülvették. – Akkor is meg kell találnunk a módját – súgta Waverly, miközben Sarah lefelé kezdett mászni. A séta a szántóföldön és a művészien ápolt gyümölcsösben folytatódott, mielőtt visszatértek a hálóba. Mihelyt a lányokat magukra hagyták, sokkal gyászosabb lett a hangulat, mert természetesen mindenki arra a torz vasdarabra gondolt, amelyet Anne Mather mutatott nekik reggel. Többen összebújtak a vaságyakon, és sírtak. Sarah sorra odament hozzájuk, és addig sugdosott a fülükbe, amíg fel nem derült az arcuk. Waverly tudta, hogy most magyarázza meg, miért nem származhat az a fém az Empyreumról. Két ember hamarosan behozta tálcákon az ételt. Az arcuk kivörösödött az erőfeszítéstől. Miután távoztak, Waverly megemelte az egyik tálcát, amelyet láthatóan olyan nehéz volt cipelniük a férfiaknak. Meglepően könnyű volt. Látta, hogy Felicity az ágyán ül a szoba túlsó végében, arccal az ablak felé. A nebula fojtogatóan izzott. Milyen messzire lehetnek az Empyreumtól? Hogy találhatnának haza ebben a rózsaszín latyakban? Odament Felicityhez, barátnője hátára tette a kezét, melléült. – Mit akarsz? – kérdezte harapósan Felicity. Waverly inkább nem válaszolt, csak a barátnője vállának dőlt. – Tudod, hogy Mason Ardvale egyszer meg akart csókolni az Empyreumon? – kérdezte.

Felicity erre mintha a fülét hegyezte volna, de a szemét nem fordította el az ablakról. – Pofon kellett vágnom. Véres lett a szája. – És hagyta? – A liftben voltunk. Az ajtó kinyílt, és valaki beszállt. – Szerencséd volt. – Felicity fanyarul nevetett. – Az a pofa… Waverly visszafojtotta a lélegzetét. Felicity, mondd el, mi történt! Hadd segítsek! Felicity meggondolta magát. Mégse mondta ki, ami a nyelve hegyén volt, csak elfordult. – Bántott, ugye? – kérdezte Waverly olyan szelíden, ahogy csak tudta. – Nem fogom megbeszélni veled. – Miért nem? Talán segítene… – A felejtés segít. Ha úgy teszel, mintha nem történt volna meg, az segít. – Nem hiszem. – Meg akarta érinteni a barátnője csuklóját, de Felicity eldugta a kezét a szoknyája ráncai közé. – Mondd el, mi történt! – Magad is tudnád, ha nem a kapitány kedvence lenne a fiúd – sziszegte Felicity. Ez nagyon fájt, de Waverly igyekezett, hogy ne haragudjon meg érte. – Segíteni akarok, Felicity. – Szóval most, hogy Kieran nincs itt, gondolom, már rám is van időd? – Tessék? – Ugyan, Waverly, ne színészkedj! Attól fogva, hogy Kieran felfigyelt rád, nem volt neked időd senki másra. – Ez nem igaz! – De igaz, úgyhogy ne játszd meg most a jóságost. Már jó ideje egyedül vagyok, senkim sincs, akivel beszélhessek… – És a szüleid? – Apu nem bírná ki ezt, Waverly. Összeroppanna. Vagy megöletné magát. – De anyukád… – Azt mondta, térjek ki előlük. Egy zárt vasládában, a mélyűrben. – Előlük? Kik elől? – Nem érdekes. – Felicity a vastag üvegnek támasztotta a fejét. Szája körül megereszkedett a bőr, Waverly apró nyálcseppeket látott az ajkai találkozásánál. Világéletében ismerte Felicity Wiggamet, és most semmit sem mondhat, amivel segíthetne rajta. – Nem hibáztatnálak, ha nem akarnál hazajönni – mondta.

– Miből gondolod, hogy ez itt bármiben más? – Lehet más. Te nem ezt gondolod? – Hogy te milyen naiv vagy. – Felicity megvetően nevetett. – Nem látod, mik az emberek? Állatok. Az utolsó szálig. – Felicity! – Waverly megragadta a lány kezét, és addig szorította, amíg Felicity rá nem nézett. – Mi is állatok vagyunk. Visszaüthetünk. Felicity elrántotta a kezét. – Te hülye! Mit számít, akármilyen keményen küzdesz! – Nekem számít – mondta halkan Waverly. – Hát akkor küzdj él! – vágta oda Felicity. Waverly felállt, ökölbe szorította a kezét. – Azt fogom tenni.

CSALÁDI FOGLALKOZÁS Waverlyt a családi foglalkozáson Amanda és Josiah Marvin látta vendégül, akik még a lánynál is idegesebbek voltak. Amanda hosszú ujjai remegtek. Josiah folyton kirohangált megnézni az ételt. Ilyenkor el kellett mennie egy nagyon rendetlen munkapad mellett, amely tele volt szerszámokkal és faforgáccsal. – Látod, Josiah-nak megvan a maga hobbija – mosolygott Amanda. Szarkalábak ágaztak ki zöld szemének sarkából, de olyan kedves, szelíd arca volt, amely bizonyos értelemben kortalanná tette. Mutatta a falon függő, fából faragott hangszereket. A gitár változatai voltak, különböző formákban és méretekben, gyönyörűek a maguk kezdetleges módján. – Josiah készíti őket. Igazi muzsikus! Ő zenél a liturgián. – Mi az a liturgia? – kérdezte Waverly. – Istentisztelet. Mindenki eljár. – Aha. Amanda egy fapadra intett, Waverly leült. – El nem mondhatom, mekkora öröm fiatal arcokat látni! Már el is felejtettem, milyen a fiatal bőr. – Úgy hajolt Waverly felé, mintha meg akarná érinteni a bőrét, de a lány elhúzódott. Gyanakodva nézte az asszony nyílt arcát, magas homlokát, széles járomcsontjait, és azon töprengett, kiszedhetne-e belőle valami hasznosat. – Ma Anne Mathernél teáztam, és ő is ezt mondta. – Hálát adhatunk az Istennek Mather pásztorért! – Amanda felragyogott. – Nem is tudom, mi lett volna velünk nélküle. Olyan csüggedt volt az Új Látóhatáron mindenki, amíg ő elő nem lépett… amíg meg nem választották vezetővé. – Megfigyeltem, hogy az emberek pásztornak hívják. Nekünk az Empyreumon kapitányunk volt. – Először nekünk is az volt – mondta Amanda tétován. – Takemara kapitány. – Mi történt vele? Amanda a fejét rázta. – Megbetegedett. Az a szomorú, hogy még csak nem is volt olyan öreg. – De akkor nem az első tisztnek kellett volna a helyébe lépni? Amanda úgy nézte a konyhaajtót, mintha azt remélné, hogy Josiah mindjárt bejön, és megmenti. – Nos, az a helyzet, hogy Riley parancsnok öngyilkos lett pár héttel azelőtt, hogy a kapitány lemondott volna a tisztségéről. – Pislogott, mosolyt erőltetett az arcára. – És akkor vette át az uralmat Anne Mather. – Megválasztották – mondta Amanda. – A templom elöljárói. – Elöljárói? – Azt hiszem, a ti hajótokon Központi Tanácsnak hívták. Jól mondom? – Úgy tudtam, hogy ha az első tiszt nem léphet a kapitány helyébe, ki kell írni az

általános választást, és mindenkinek szavaznia kell. Nem ez van az alapszabályzatban? – Ó! – Amanda kuncogott. – Én nem értek a politikához. Nem igaz, Josiah? Josiah bejött a konyhából, és egy fazék gőzölgő hamisgulyást tett az ebédlőasztalra. – Bizony, ez igaz, Waverly. Amandát nem érdekli az ilyesmi. Ő művész. Waverly az asztal fölötti festményre nézett, amely egy rózsás arcú, göndör fekete hajú kislányt ábrázolt. – Ezt maga festette? – Igen, én. Kitalálod, hogy kicsoda? – kérdezte Amanda, és a szeme felcsillant. Waverly alaposan megnézte az almaarcot, a hegyes állat, az egyenes hajvonalat, a dundi alakot. – Anne Mather, ugye? – kérdezte szédelegve. – Háromévesen. Hát nem tündéri volt? A rózsabimbó szájú kislány nagy, ártatlan szemmel nézett a világba. Párnás kezében egy kukoricacsövet szorongatott. Csakugyan gyönyörű gyermek volt. – Nagyon szeretek gyerekeket festeni! Ennek itt… gyógyhatása volt. Persze nem dolgozhattam élő modellekkel – mondta Amanda. – A pásztor volt olyan kedves kölcsönadni egy gyerekkori képét. – Csakugyan jó – mondta Waverly. Hinni akarta, hogy Amanda nem tudja, mi történt az Empyreumon, mert rokonszenvesnek találta őt is, és Josiah-t is, aki alacsonyabbra nőtt a feleségénél, távol ülő barna szeme volt, és a haja deresen hullott a homlokába. Amíg Amanda beszélt, Josiah egyfolytában szöszmötölt a lakásban, de fél füllel mintha mindig a feleségét figyelte volna, és magában mosolygott a dolgokon, amelyeket Amanda mondott. Waverly látta rajtuk, hogy szeretik egymást. Josiah az asztalra bökött az állával. – A leves tálalva, lányok! – ízletes hamisgulyást kanalazott Waverly cseréptálkájába. Kiadós brokkoli-, spárga és paradicsomdarabok úszkáltak a jó szagú lében. Waverly elvett egy ropogós kenyérszeletet az előtte levő kosárból, és megmártotta a levesben. Olyan éhes volt, akár a farkas, ám ekkor gyengéden megfogták a könyökét. Amanda elnézően mosolygott. – Nálunk így szokás – mondta, és behunyta a szemét. – Jó Istenünk, köszönjük, hogy Waverlyt épségben elhoztad hozzánk. Hálát adunk Neked, amiért ezek a gyermekek itt vannak immár a mi nyájunkban a Te akaratodból. Waverly letette a kanalát, és lesütötte a szemét. Még sosem imádkozott, és az Empyreumon sem ismert senkit, aki imádkozott volna. Még Kieran és a szülei sem. Kínosan feszélyezte a dolog, de azért összekulcsolta az ujjait az ölében, úgy, ahogy Amanda és Josiah tette, amíg azt nem mondták, hogy ámen. Akkor végre beleharapott a kenyerébe. – Ez nagyon jó! – mondta teli szájjal, és rögtön el is szégyell te magát a neveletlen viselkedése miatt. Egészen olyan érzés volt, mintha rendesen vacsorázna rendes emberekkel, és emlékeztetnie kellett magát, hogy ő itt fogoly. – No és hogy tetszett a mai séta a kertjeinkben? – kérdezte Josiah, miközben apró falatokra tördelte a kenyerét, és megúsztatta őket a levesében. – Gyönyörűek – felelte őszintén Waverly. Az Új Látóhatáron sokkal ápoltabbak voltak a

kertek, mint az Empyreumon. Kevesebb volt a gyom, egyenesebbek voltak a búzatáblában a barázdák, zöldebb a kukorica, nagyobbak, zamatosabbak a bogyós gyümölcsök. Nyilván azért, mivel nem voltak gyerekek, akik gondoskodást igényeltek, a legénység beletemetkezett a gazdálkodásba. – Felmásztunk az indiai fügefákra. – Kicsi koromban azok voltak a kedvenceim – nevetett Amanda. – El tudsz képzelni Josiah-t és engem gyereknek? Én négyéves voltam, ő meg hat, amikor felszálltunk az Új Látóhatárra. – Akkor még emlékeznek a Földre? – kérdezte sóvárogva a lány. Szívesen hallgatta, ha Óföldről és a kék egéről meséltek. – Emlékeznek az esőre, amely a levegőből hullott? – Látványnak gyönyörű volt – felelte Amanda. – Csak tele volt vegyszerekkel. – Miért? Miféle vegyszerekkel? – kérdezte Waverly. Már az Empyreumon megfigyelte, hogy kevés felnőtt hajlandó beszélni a szülőbolygóról. Mindig másra terelték a szót, ha Waverly túl sokat kérdezett, és soha, senki sem mondta el egyértelműen, mi nehezítette meg annyira az életet abban a világban. Sosem értette, mit kell ezen titkolni. Az anyja magyarázatát, mármint hogy az embereknek túlságosan fáj beszélni róla, sosem érezte egészen igaznak. – Hogy kerültek vegyszerek az esőbe? Amanda a fejét rázta. – Én ezt sosem értettem. Hát te, Josiah? – Nem vagyok klimatológus – felelte a férfi, és egy felázott kenyérdarabot tologatott a kanalával. – A gyárak lettek kezelhetetlenek, vagy… – Mather pásztor azt mondta, hogy a Föld azért omlott össze, mert az emberek nem figyeltek a jelekre, amelyeket Isten küldött nekik. Kapzsik meg lusták voltak, és ezért… – Elnyerték büntetésüket – fejezte be Josiah. – Miért? Pontosan mit követtek el? Amanda zavartan fölnevetett. – Mi akkor még nagyon kicsik voltunk. Most már ez az otthonunk. – Nem hiányzik egy igazi bolygó? – De, minden áldott nap – felelte Josiah. – Bár az sem volt mindig olyan szenzációs. – Én arra emlékszem, hogy többnyire éhes voltam – mondta Amanda, mielőtt hatalmasat harapott a brokkoliból. – Gyerek koromban nem fejlődtek megfelelően a csontjaim. Stabilizáló bokarögzítőt kellett viselnem. – És rengeteg volt az erőszak – mondta Josiah. – Itt sokkal jobb. – Főleg most, hogy a lányok is itt vannak – tette hozzá Amanda, és a férjére mosolygott, aki egy pillanatra megfogta az asszony kezét. Valami titkos dolog történt közöttük. Amanda lesütötte a szemét, evett egy apró falatot, és egy időre mintha bent felejtette volna a kanalat a szájában. – Milyen? – kérdezte azután, és Waverly levesére pillantott. – Tényleg jó – ismételte a lány. Némán ettek, csak a kanalaik koccantak a cseréptálkák falán. Waverly elvett még egy szelet kenyeret, pedig már nem is volt éhes. Le akarta foglalni valamivel a kezét, indokot akart, hogy ne kelljen beszélnie.

– Waverly, megengednéd, hogy lefesselek? A lány abbahagyta a rágást. – Engem? – kérdezte meglepődve. – Szeretném kihasználni az alkalmat, hogy élő modellel dolgozhatok. Te pedig olyan szép vagy, drágám. – Még nem látta Felicity Wiggamet – mondta Waverly. – Ő abszolút gyönyörű. – Tetszik az arcod. Szeretném lefesteni – mondta Amanda. – Csak egy portrét! – Amanda nem fest aktot – kuncogott Josiah. – Ha netán ez aggaszt. – És így lenne indokunk, hogy gyakrabban találkozhassunk – tette hozzá Amanda. – Ha neked is megfelel, kérhetek engedélyt Mather pásztortól. Waverly letette a kenyerét. – Szerintem jó lenne. Amanda felállt, összeszedte az üres tányérokat. – Ki kér zabpelyhes sütit? – Fagylalttal – kuncogott Josiah. – Ettél valaha fagylaltot? – Az Empyreumon nem tartunk teheneket – mondta Waverly, és leszegte az állát. Az otthona minden említésére beléhasított a fájdalom, és nyeldekelnie kellett a könnyeit. Még mindig megvan, emlékeztette magát. Még mindig ott vannak. Josiah törte meg a kínos csendet. – Addig nem élt az ember, amíg nem kóstolt fagylaltot – mondta vontatottan. Waverlynek sikerült rámosolyognia. Igyekezett élvezni a zabpelyhes süteményt, ám a fagylalttól émelyegni kezdett, nem is bírta megenni. Segített mosogatni Josiah-nak és Amandának, akik utána visszakísérték a hálóhoz. Kezet nyújtott Amandának, aki a két tenyerébe fogta a lány kezét, és lemosolygott rá. Waverly magas volt, de Amanda még nála is sokkal magasabb. – Akkor ne felejtsd el, hogy modellt fogsz ülni nekem! Elrendezem a pásztorral. – Az jó lesz – mondta Waverly, és még azt is engedte, hogy az asszony futólag átölelje. Amandának olyan szaga volt, mint az olajfestéknek, és a frissen fölszeletelt paradicsomnak. Mihelyt bebújt a takaró alá, és a villanyt is leoltották, gondolatai megkeresték Kierant. A fiú sose hinné el, hogy Jones kapitány szándékosan ártott az Új Látóhatárnak. Arra pedig, hogy a kapitány miért tagadta meg a segítséget, Kieran azt mondaná, hogy a gyorsítás növelte volna a mesterséges nehézkedést, márpedig ki tudja, hogy az nem lett volna-e kárára a legénységnek és az állatoknak. Jones kapitány csak az embereit próbálta megóvni. De a kapitány nem óvta meg az embereit. Seth azt mondta, hogy a kapitány barátainak komplikált élete van. Bár megbeszélhetné ezt a fiúval! Seth kevésbé naiv, mint Kieran, hajlandó meglátni a dolgok sötét oldalát. Ő nem hagyja, hogy a hűség megzavarja azt, amit igaznak tart. Most hűtlen Kieranhez, mert ilyeneket gondol? Szerette a fiú egyszerű optimizmusát, és azt, hogy mindig hisz a barátaiban. Waverly tudta, hogy így lehet kihozni a legjobbat az

emberekből. Seth mindig gyanakodna másokra, és egy kicsit goromba lenne. Nem, Kieran jobb. Átölelte magát, és megsimogatta a saját hátát. Azt képzelte, hogy Kieran karja, Kieran keze az. Elképzelte, amint a fiú a hajába fúrja az arcát. Talán még most is meg tudná nevettetni. Mindig képes volt rá, akkor is felvidította, amikor Waverly a legjobban el volt keseredve. – Mit mondanál most nekem? – suttogta bele a csendes sötétségbe, és gondolatban várta a választ. De nem jött. Beletemette az arcát a párnájába, és a huzatot rágta, miközben sírt.

LITURGIA Reggel a felügyelőnő villanyt gyújtott, és tapsolt. – Ébresztő, lányok! Most jön a meglepetés! Waverly zavarodottan ült föl a vaságyon. Összenéztek Samanthával, aki úgy tett, mintha boldogan tapsikolna. Waverly-nek mosolyognia kellett. Hogyhogy sosem voltak barátok? Sokkal több közös tulajdonságuk van, mint gondolta! Bejött egy csomó asszony, akik sima fekete ruhákat és harisnyákat osztottak ki a lányoknak, és felszólították őket, hogy gyorsan öltözzenek. Miután felöltöztek, fehér csipkekendőt is kaptak, hogy kössék a fejükre, takarják el a hajukat. Olyanok lettek tőle, mint azok az orosz parasztasszonyok, akiknek a képét egy Csehov-novelláskötetben látta Waverly. Ha most normális vasárnap lenne, ő és az anyja ostyát vagy palacsintát sütnének, azután leheverednének régi földi regényeket olvasni. Regina a krimiket szerette, amelyek a szülővilágára emlékeztették, Waverly a viktoriánus regényeket, a hosszú leírásokat a madárdalos angol vidékről, a finom modorról. A leírások olyan részletesek voltak, hogy szinte el tudta képzelni, milyen lehet ott állni egy helyen, és úgy ellátni a szemhatárig, hogy nincs a fejünk fölött más, csak az égbolt. Délután Waverly fürdőt készítene magának, és egy órán át áztatná magát a vízben, mielőtt elfutna a gyümölcsösbe, hogy találkozzon Kierannel. Most nincs fürdő, és nincsenek könyvek, csak durva fekete szövet, amely szúrja a bőrét, és egy csipkekendő, amely eltakarja a haját, és nevetségesnek érzi magát tőle. A felügyelőnők párosával sorakoztatták a lányokat, és lekísérték őket a főlépcsőn a több szinttel mélyebben levő szántóföldre, a hajó legnagyobb helyiségébe. Emberek százai nyüzsögtek a zsendülő vetésben, diskuráltak, nevetgéltek. Az égvilágon mindenki feketét viselt, az asszonyok bokáig érő, formátlan ruhát, a férfiak zubbonyt és nadrágot. Waverly meglátta a gabonában Amandát és Josiah-t, akik integettek neki. Waverly visszaintett, és mosolyt kényszerített a szájára. A lányok libasorban mentek végig a barázdában a szabadon hagyott, egyholdas területig, ahol emelvényt állítottak a fátyolos égre néző, nagy ablak alá. Waverly néhány csillagot látott a messzeségben, ahogy áttűznek a homályon. Remélhetőleg ez azt jelenti, hogy közelednek a nebula széléhez. A felügyelőnő az első széksorra mutatott, a lányok leültek. Josiah felment a dobogóra egy apró gitárral. Leült egy zsámolyra, Waverlyre kacsintott, és pengetni kezdte a húrokat. Zenéje végigvisszhangzott a barlangnyi termen, és mintha átcsörgedezett volna a gyülekezet feje fölé akasztott, száraz kévék között. Mather egy fából faragott karosszékben ült, egy fiatal nő és egy idős férfi között. Mindhárman fekete könyvet tartottak a kezükben, nyilván a Bibliát, gondolta Waverly, és fehér ruha volt mindhármukon, éles ellentétben a gyülekezettel. Anne Mather még bíborral, vörössel és arannyal dúsan hímzett palástot is viselt – az volt az egyetlen szín a teremben. Hasonlóan hímzett kendő fedte a haját. Az emberek sorra leültek. Anne Mather kisvártatva felállt, a zene elhallgatott, a pásztor az oltárhoz lépett a dobogó közepén.

– Isten hozott mindnyájatokat, újföldi küldetésünknek ezen a kétezerkétszázötvenharmadik vasárnapján! Békesség veletek! – Békesség veled is – válaszolta egy hangon a gyülekezet. – Szeretném külön üdvözölni a fedélzeten a vendégeinket, az Empyreum menekültjeit, akiknek jelenléte nagy öröm mindnyájunknak. Lányok, kérlek benneteket, álljatok fel! Waverly kelletlenül felállt. A többiek követték a példáját. Utolsónak Samantha állt fel, mogorván, meggörnyedve. Mather keresztülvágott az emelvényen, megállt a lányok fölött, és tenyérrel lefelé előrenyújtotta a kezét. – Mennyei Atyánk, kérünk Téged, hogy ezek a lányok tanuljanak meg otthont teremteni maguknak a mi hajónkon. Nem kérdezzük, miért volt az a Te akaratod, hogy elválasztod őket a családjaiktól, mert nekünk csak el kell fogadnunk kötelességeinket Teirántad, iparkodván legjobb tehetségünk szerint teljesíteni azokat, úgy a mi halhatatlan lelkünk, mint Új föld leendő nemzedékeinek üdvéért. Legyőzünk minden akadályt, hogy betöltsük végzetünket! Mather visszatért a helyére az oltár mögött, lemosolygott a gyülekezetre, és fölemelte a kezét. Olyan volt, mintha belülről ragyogna, Waverly szerint valamilyen fényszóróval világíthatták meg, hogy ettől az olcsó effektustól látsszék szentnek. – Adjunk hálát Isten bölcsességéért, mert megmentette ezeket a lányokat, és elhozta őket a mi családunkba. Köszönjük Neked, Uram, hogy megmentetted őket a sorstól, amelyre fivéreink és nővéreink jutottak az Empyreumon. Te, a Te bölcsességedben betekintettél e lányok szívébe, és méltónak találtad őket a Te kegyelmedre. Mint ahogyan Izráel menekült az egyiptomi fogságból, úgy jöttek a mi ifjú nővéreink Kánaánba, hogy új életet keressenek maguknak, mi pedig boldog örömmel üdvözöljük őket! Mather nyilvánvalóan azt akarta sulykolni a legénységnek, hogy az Empyreum legénysége a gonoszsága miatt halt meg. Waverly Samanthára és Sarah-ra pillantott, akik láthatóan ugyanúgy undorodtak Mather szavaitól, mint ő. Bár néhány kisebb lány mintha büszke lett volna rá, hogy őket „kiválasztotta” az Isten, mint ahogy arra Mather célzott, a többség bizalmatlanul és haragosan nézett a pásztorra. Amikor véget ért a liturgia, Waverly nem állt fel, hanem figyelt maga körül a hangokra. Sok felnőtt dicsérte Mather prédikációját, hogy milyen csodálatos volt. Ezek az emberek hangosan beszéltek. Ám az ő hangjuk mögött halkabbak is mormoltak fojtottan. Waverly hegyezte a fülét, mert ő ezeket a csendesebb hangokat akarta hallani, amelyek mintha megszólították volna. Az Új Látóhatáron talán nem mindenki hisz Anne Matherben. Észrevett egy nőt, aki őt figyelte a székek közötti átjáró másik oldaláról. A gesztenyebarna varkocsú lektor volt, aki felolvasott az ősi írásokból a liturgiákon. Nagyon fakó bőre és fakó szeme volt, de finom, határozott arccsontjai. A lektor bólintott, Waverly viszonozta a bólintást. A nő keresztüljött az átjárón, és kezet nyújtott. – Békesség legyen veled – mondta, és vidáman fölnevetett. – Nekem mindig ki kell mennem a toalettbe liturgia után. Neked nem?

– Mi? – kérdezte Waverly. A nő alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, majd elment. Azt akarta volna, hogy Waverly menjen utána? A lektor, aki a szántóföld bal oldala felé tartott, óvatosan visszanézett. Waverly utána indult, de a felügyelőnő elállta az útját. Egy fejjel alacsonyabb volt Waverlynél, de kétszerte szélesebb. Olyan volt, akár egy tank. – Hát te hová mész? Waverly jól kihúzta magát. – Vécére! – Majd én kiviszlek – mondta zsémbesen az asszony, és keresztülvezette a lányt a tömegen. Rengeteg arc fordult feléjük, az emberek lelkesen néztek az elhaladó lányra, és barátságosan mosolyogtak. Waverly is mosolygott, bólogatott, de idegesítette ez a nagy figyelem. Hogy szökhetnének meg a lányokkal, ha ennyire szemmel tartják? Azt remélte, hogy a felügyelőnő hagyja egyedül bemenni a vécébe, de az oda is utána jött. Két sor fülke volt, a gesztenyeszín varkocsú nő éppen kijött az egyikből. Udvariasan tartotta az ajtót Waverlynek, bólintott a felügyelőnőnek, majd a kagylóhoz ment, hogy kezet mosson. Képtelenség volt beszélni vele, pedig Waverly biztosra vette, hogy a lektor mondani akart valamit. De amíg a felügyelőnő itt van, annyit csinálhat, hogy bemegy a fülkébe, és úgy tesz, mintha. Mihelyt bent volt a fülkében, és az ajtó is bezárult mögötte, megakadt a szeme valamin. A vécécsészében levő vízen papír zsebkendőre firkantott üzenet úszott. A víz épp kezdte feloldani a kék tintát, de azért még el lehetett olvasni a szavakat. Ezt senkinek sem mondhatod el, még a barátnőidnek sem. Ha elárulsz, börtönbe kerülhetek, vagy megölhetnek. Azok, akik nem értenek egyet Anne Matherrel, megtanulták, hogy hallgassanak. Az Empyreum legénységének tagjai vannak bezárva a jobb oldali raktérbe. Nem tudom, hányan vannak, és hogy kerültek ide. Nem tudom, mit tervez velük a pásztor. Lehet, hogy a szüleid is köztük vannak. Úgy gondoltam, jogod van tudni. Le kellett ülnie, mert nem bírta el a lába. Pontok ugráltak a szeme előtt. Kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, mert az ájulás kerülgette. Az anyja itt lehet a hajón! Ha megtalálhatná, ha eljuthatna hozzá és a többi szülőhöz… Felzokogott. Eltakarta a száját, egyszerre sírt és nevetett. Nem bírt uralkodni magán. – Rosszul vagy? – A felügyelőnő bekopogtatott. – Elnézést – mondta Waverly. – Nem jól érzem magam. – Sietve felállt, és lehúzta a vécét. A levél forgott a vízben, amelyet kékre festett, és épp abban a pillanatban tűnt el a lefolyóban, amikor a felügyelőnő benyomult a fülkébe. Waverlynek nem volt hova hátrálnia a köpcös asszony elől.

– Te meg mit csináltál? – Én csak… – Tudta, hogy gyanúsan viselkedik, és kétségbeesetten törte a fejét valamilyen magyarázaton. – Olyan kínos. – Hagyott Jessica valami… – Az asszony szeme réssé keskenyedett. – Azt gondoltam, megjön a menzeszem – mondta sietve Waverly. – Az ilyesmiről nem szeretek beszélni. A felügyelőnő rózsás képe kikerekedett a mosolytól. – Ó, már értem! – Vaklárma – mondta a lány, és vállat vont. – De ugye havonta vérzel? – kérdezte az asszony, miközben Waverly kezet mosott az acélkagylóban. – Elvégre majdnem tizenhat vagyok. – Szóval termékeny vagy – szögezte le az asszony, míg kinyitotta a mosdó ajtaját. – Mather pásztor örülni fog. Waverly imbolyogva követte a felügyelőnőt. A gyülekezet hangjai úgy hullámzottak körülötte, akár a poshadt víz. A terem forgott. Pánikkal fenyegette minden lélegzetvétel, és erőlködnie kellett, hogy fel ne zokogjon. A sokaság kényszerítette, hogy tudomásul vegye az igazságot. A lányok itt reménytelen kisebbségben vannak. Csapdába estek. És ezek itt azt tehetnek velük, amit akarnak. Nem! Kihúzta magát. Meg kell találnia az anyját és a többi szülőt. Meg kell találnia a módját, hogy elmehessenek erről a hajóról, történjék akármi! Ha kell, ölni fog érte.

HARMADIK RÉSZ MANŐVEREZÉS A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, de a legyőzhetőség az ellenségen. Szun-ce: A hadviselés törvényei

LEZÁRÁS Kieran kezdetben oda sem figyelt a reaktorbaleset vészjelzőjére, csak bámult ki az ablakon az Új Látóhatárra, ahogy megfordul és irányt változtat. Az óriási hajtóművek kék lángot fröcsköltek, az űrhajó felgyorsult, és már el is tűnt a csillagköd homályában, nyomában Harvard siklójával. A sikló utasainak az volt az egyetlen reményük, hogy rákötik magukat a nagy hajóra, egyébként sosem érhették volna utol. Az Empyreum körül helyreállt a szokott békesség. Elment. Waverly elment… Egy őrült pillanatig elképzelte, amint kitöri a vastag ablaküveget, és a lány után ered. Belélegzi a csillagködöt. Úszni fog benne, hogy megtalálja Waverlyt. – Tennünk kell valamit! – Seth Ardvale állt a központi vezérlő ajtajában. Derékig meztelen volt, és vért pislogott ki a szeméből. – Ne állj már ott! Kezdd el üldözni őket! – Nem térhetünk le a pályánkról! – csattant föl Kieran. – Ha ezt tesszük, Harvard siklója sosem talál meg minket, és akkor meghalnak. – Majd használjuk a radart! – A radart arra tervezték, hogy vákuumban működjön – mondta szórakozottan Kieran. Arra gondolt, hogy a tudata egy részének a hajón kívül kell lebegnie. – Ebben a csillagködben nem elég nagy a hatósugara. – A siklók nem mehetnek olyan gyorsan, mint az Új Látóhatár! – De igen, ha rákötik magukat. Volt rá idejük. Végignéztem. – És ha mégsem sikerült? – Akkor visszajönnek – mondta egyszerűen Kieran. – És akkor majd pályát módosíthatunk. – Uramisten, hogy te milyen… – Seth odacsapta a vállát a fémfalhoz, azután lerogyott az ajtó mellett. Egy ilyen Seth-féle számára mondhatni a képtelenséggel határos a várakozás vagy a semmittevés. – Kieran! – ordította valaki fogcsikorgató indulattal. – Kieran Alden! – Mason Ardvale, Seth apja nézett rá bőszükén a képernyőről. Az egyik liftből beszélt, amely lefelé száguldott a gépterembe. – Le kell zárnod az alsó válaszfalakat! Zárd le őket! Kieran az egyik terminálhoz rohant, és végigkopácsolt a menükön, keresve a válaszfalak vezérlőjét. Érezte, hogy Seth mögötte áll, és figyeli minden mozdulatát. Végre megtalálta a zónaolvadás bezárásának protokollját. Ilyen egyszerű lenne? – Várj! – mondta Seth, és a billentyűzet felé nyúlt, de Kieran félreütötte a kezét, és megnyomta a gombot. Futni kezdett az automatikus funkciók listája, amelyek sorra végre is hajtották magukat.

– Hagyd abba, Kieran! – A képernyőn ismét megjelent Mason Ardvale dühtől eltorzult arca. – Mit művelsz? – Maga mondta, hogy zárjam le az alsó szinteket! – Megállítottad a lifteket! Elakadtunk a kettes szinten! – Uramisten! – vicsorgott Seth. Kieran szédülni kezdett. Csak nem ölte meg őket? – Hogyan hatástalanítsam? Abban a pillanatban fülsértő sivítássá élesedett a vészjelző jajgatása. A képernyő kiürült, majd egyetlen szó jelent meg rajta: „VÉSZLEZÁRÁS”. – Úristen, elkezdődött! – hallatszott Mason kétségbeesett ordítása. – Na, mindegy, Kieran. Majd erővel kell kinyitnunk az egyes válaszfalat, de nem leszünk képesek visszazárni. Kieran a tenyerébe temette az arcát. Mindent elszúrt. Még egy olyan egyszerű dologra sem képes, mint a gépterem ajtóinak lezárása. Most majd kétszer annyi ideig tart, hogy az emberek odaérjenek. – Megölhettél volna mindenkit a hajón – mondta Seth, akinek a szeme olyan volt, mint a cementbe fagyott kavics. – Mert te senkire sem hallgatsz. – Kifelé! – mondta Kieran. Attól tartott, hogy agyon is verheti Sethet, ha nem távozik azonnal. De az nem ment ki. – Nem kéne gombokat nyomkodnod, ha nem tudod, mire valók. – Nem volt idő. A hiba kezdett kritikussá fajulni. Láthattad! – Bepánikoltál – mondta Seth. – Tűnjél innen! – förmedt rá Kieran. – Nézesd meg valakivel azt a vágást a fejeden! Seth szórakozottan megérintette a sebet, és mikor látta, hogy az ujjai véresek, megtántorodott. – Indulj már! – mondta Kieran valamivel kedvesebben. – Innen úgysem csinálhatunk semmit. Seth az ajtóhoz sántikált, kezét a vágásra szorítva. Kieran behunyta a szemét. Agyában képek cikáztak: Waverly megfordul, és fölmegy a rámpán, lelőtt szomszédok és barátok roskadnak a padlóra, szökik a nyomás, anyja felvergődik egy siklóba. Anya! Zsibbadtan bekapcsolta a kommunikációt, és kereste a második sikló valamilyen jelét, azét a siklóét, amelyen az anyja ül, de nem volt semmiféle összeköttetés. Aktiválta az összes frekvenciát, és az idegességtől rekedten beleordított a mikrofonba: – Minden Empyreum siklónak! Jelentkezzetek! Hol vagytok? Elhallgatott, fülelt, de csak a csendet hallotta. Hova ment az anyja siklója? És mikor? Gondolkozni próbált, igyekezett végigvenni

magában mindent, ami történt. Annak a siklónak akkor kellett távoznia, amikor ő és Harvard a lányokat próbálták menteni. Akárkik legyenek is abban a siklóban, vélhetően rajta akarnak ütni az Új Látóhatáron, úgyhogy észrevétlenül, láthatatlanul közelítenek az ellenséges hajóhoz. Vagy pedig a sikló az űrben lebeg; a legénysége azért nem képes kapcsolatot teremteni, mert keszonbetegek, vagy már meg is haltak. Nem lehet kideríteni. Anya. Anya talán már halott. Apa valószínűleg az. Kábán feltápászkodott, és átbaktatott a központi bunkerbe, ahol a többi fiú gubbasztott. Sokan összegömbölyödtek a vaságyukon. Néhányan a hüvelykujjukat szopták. Arthur Dietrich körbe-körbe járkált a bunker sarkában és motyogott. Szőke haja összekócolódott, szemüvege ferdén ült az orrán. Olyan volt, mint aki vagy egy bonyolult fejtörőn töpreng, vagy félrebeszél. Kieran tudta, hogy Arthurnak időre van szüksége, amíg megnyugszik. A hűvös intelligenciájú, tizenhárom éves fiúnak szeplős holdvilágképe és nagy kék szeme volt. Náthás orrhangon beszélt, ezért az emberek mindig meglepődtek rendkívül értelmes megjegyzésein. A Központi Tanács őt jelölte ki a hajó leendő főmérnökének, és neki épp megfelelt ez a beosztás. Arthur láthatóan képes volt viselni a felelősségek súlyát, mert a megérzést nála megelőzte a gondolat. Most is gondolkozott, és Kieran úgy döntött, békén hagyja. Seth és több idősebb fiú csoportba verődött a bunker sarkában. Seth valamit sutyorgott. Fejét gézzel kötötték be, amelyen máris átütött a vér, a szeme fátyolos volt. Bizonyára bevett egy fájdalomcsillapítót. Kieran nem hallotta, mit mond a többieknek, de kitalálhatta. Seth azt meséli nekik, hogyan állította le Kieran az összes liftet a vészhelyzetben. Ellene fordítja a fiúkat. Szembe kéne szállnia Sethtel, tiszta vizet kellene öntenie a pohárba. De hát nincs elég ereje hozzá. Seth már akkor is bőszítette, amikor az még nem mutatta ki, hogy tetszik neki Waverly. Mint a legidősebbek a fiúk között, akik a legmagasabb pontszámot érték el az alkalmassági tesztben, magától értetődően lettek vetélytársak. Ám Kieran szívesen tanult és rokonszenves volt, Seth pedig mogorva; az órákon akadékoskodott, és gúnyolta a tanárait, ha azok nem ismerték a választ mindenre. Bár a Központi Tanács még nem döntött hivatalosan, Kieran tisztában volt vele, hogy őt tekintik Jones kapitány utódjának, és hogy Seth őrjöng miatta. Eszébe jutott az az eset, amikor ő és a kapitány adásra mentek a stúdióba; ő mondott valamit, amitől Jones elnevette magát, és barátságosan megveregette Kieran vállát. Seth éppen akkor fordult be a folyosón, és ahogy elhaladt mellettük, lenézően végigmérte Kierant, és a fejét csóválta. Kieran azóta is megfigyelte, hogy minél közelebb kerül a kapitányhoz, Seth annál jobban orrol rá. Ám Kieran tudta, hogy Sethnek igazából Waverly kell. Abból lehetett tudni, ahogy Seth pillantása követte a lányt; az arca megnyúlt, és elfordult, ha Waverly rápillantott. Waverly

nem látszott tudomást venni Seth érzéseiről, de Kieran ebben most már nem volt olyan biztos. Amikor Waverly utoljára visszanézett, mielőtt beszállt a siklóba, az az utolsó pillantása Sethnek szólt. Seth mutatósabb nála. Az ő borostyán szeme igen tetszetős, de fölér-e Seth lézerkék íriszével? Seth magasabb, a válla szélesebb, a mozgása energikusabb. Ő magas, de nyurga, és bár jó a mozgáskoordinációja, meg erős is az alkatához képest, hiányzik belőle az a férfias vadság, amitől a lányok vihogva összesúgnak, és megbámulják Sethet, ha az a veteményesben dolgozik. A fejét csóválta. Hogy is gondolhat ilyesmire, azok után, amik történtek? Mi ütött belé? Az elmém valami jelentéktelen dolgot kíván, gondolta. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy mi történik a valóságban. Inkább kitalálok valami elcsépelt szerelmi háromszöget. Céltalanul bóklászott a hálóban a reszkető fiúk, a síró fiúk, a sokkos állapotban levő fiúk vaságyai között. Alig látta, mi van előtte, és tudta, hogy ezer dolga lenne, de semmi olyan nem jutott az eszébe, ami változtathatna a helyzeten. Egészen addig, amíg meg nem érkezett a hajó konyhájába. Az anyja, ha ideges volt, mindig kakaót készített magának. Készít ő is kakaót. Akkor majd képes lesz gondolkozni. Kivett az egyik faliszekrényből egy bögrét, megtöltötte forró vízzel, és addig keresgélt a kiadagolt élelmiszerrel pukkadásig tömött, mély, beépített szekrényekben, amíg rá nem talált egy kakaós tasakokkal teli dobozra. Beleszórta a barna port a gőzölgő csuporba, leült az egyik olyan fémzsámolyra, amelyet a padlóhoz csavaroztak, és kényszeresen kavargatta az italt. Kortyolni kezdte a forró kakaót, amely égette az ajkát és a nyelvét. Egyszer csak megérezte, hogy áll valaki mögötte. – Ki van a központi vezérlőben? – Senki – felelte Kieran, és megdöbbent a saját hangjától. – Épp most akartam visszamenni. – Dehogy akartál – mondta Seth. Kieran hallotta, hogy valaki felnyihog. Odafordult, és meglátta a négy fiút, akik bejöttek Seth után. – Te csak ülsz itt. – Ha olyan fontosnak tartod, menj be te! – mondta Kieran. – Azt csinálom – vetette oda Seth, míg távozott a konyhából. A fiúk követték. Sealy Arndt végigmérte Kierant, és undorral megrázta krumplifejét. A trauma után a fiúknak hinniük kellett, hogy van valaki, aki vezet, aki intézi a dolgokat. Ha nem Kieran lesz az, beérik Sethtel. Kieran fogta a bögréjét, és visszatért a kriptaszerű folyosón a központi vezérlőbe, ahol Seth és a többiek egy monitort bámultak. Kieran odahajolt, hogy lássa, mit néznek, hátha az anyja eltűnt siklója lesz az. De nem. Mason Ardvale csapatát figyelték, amely lázasan dolgozott a gépteremben. Egyeseken volt védőruha, de a többség ugyanazt viselte, amit napközben. Ide-oda futkostak, kapcsolókat nyomkodtak, kijelzőket olvastak le, szelepeket állítottak be. Az egyik nő, aki szerszámos ládával rohant valahova, megbotlott az otromba védőcsizmában, és elterült. A szerszámok kirepültek a ládából. Senki sem ment oda segíteni.

Úgy viselkedtek, mint a megszállottak. – Most próbálják helyrehozni, amit eltoltál – közölte Seth. – Nem én okoztam a leolvadást! – Lelassítottad őket. Ha előbb jutnak be a gépterembe… – Ha nem zárom le az ajtókat, az egész hajót elönti a sugárzás – mondta Kieran. – Na, nagy hős! – acsargott Seth. – Fel kellett feszíteniük az ajtót, hogy bejussanak a gépterembe, az ajtók pedig elromlottak, és most nem lehet visszazárni őket. Az egész első szint sugárszennyezett! Egyenként kellett volna lezárnod a szinteket! – Az tovább tartott volna – mondta Kieran, bár láthatta, hogy a többiek szerint máris alulmaradt a vitában. Nagyon csúnyán néztek rá. Sealy szeme olyan kemény volt, mint a megrepedezett sár. Max úgy méregette Kierant, mintha azt keresné, hova húzzon be neki, de amikor találkozott a tekintetük, csal felröhögött, és elfordította a fejét. – Azt tettem, amit legjobb képességem szerint tehettem. – Nem volt elég jó – mondta Seth. Kieran tudta, hogy nincsenek fegyverei a harag ellen, amely úgy harapózott el a központi bunkerben, mint a rák, de túl fáradt és túl szomorú volt ahhoz, hogy érdekelje a mások véleménye. Odament a kapitány monitorához, mert Seth legalább megpukkad, ha a kapitányi székben látja őt, rákeresett a gépteremre, és tehetetlenül bámulta a kétségbeesett igyekezetet, amellyel az utolsó néhány megmaradt felnőtt menteni próbálta az Empyreumot.

SÚLYTALANSÁG Kieran, Seth és az idősebb fiúk órákon át figyelték az egyre lázasabb kapkodással dolgozó csapatot a gépteremben. Kieran a saját monitorját nézte, Seth és barátai összebújtak egy másiknál a vezérlő túlsó végében, időnként egy-egy kihívó pillantást vetve Kieranre, akinek égett a szeme, mivel órák óta nem mozdult a számítógép elől. Pedig fölösleges volt nézni, mert mindig ugyanazt látta. Az emberek a hűtőanyag szivárgását próbálták megszüntetni, amikor valaki elhívta őket, hogy nézzenek meg valamilyen kijelzőt, ők pedig otthagyták a szivárgást valami sokkal súlyosabb problémáért. Egymást taposták le a nagy igyekezettől, de semmit sem értek el vele. Kieran feltűnés nélkül átkapcsolt a bal oldali dokkra, ahol a lövöldözés volt, és elakadt a lélegzete. Mennyi halott! Legalább háromtucatnyian hevertek tökéletes mozdulatlanságban a padlón. Sorra megnézte őket, keresett valamilyen jelet, ami az apjára utalhat, de nem talált. A holtak zömét ismerte: a bunkerbeli fiúk szülei voltak köztük a legtöbben. Majd szólni kell a fiúknak. Kieran megborzongott. Gyorsan lekapcsolta a dokkban a kamerákat. A fiúk remélhetőleg nem kapcsolják vissza őket. Ki kell találnia, miként közölje a hírt. Addig is rá kell néznie a legkisebbekre. Fölkelt, nyújtózkodott, mert elmerevedett a háta, és kiballagott a központi vezérlőből. A kicsi Bryan Peters harmadik órája bömbölt az anyja után. Kieran végigment a négyszáz vasággyal határolt folyosókon, és elvette a babát Matt Allbrighttól. Próbálkozott azzal, hogy az ölébe ülteti, de a csöppség tovább sivalkodott. Bár tudná, hol van Mr. és Mrs. Peters, vagy legalább megmutathatná őket a kisfiúnak egy monitoron, de Petersék vagy valamelyik siklón vannak, vagy… elmentek. Az biztos, hogy nincsenek a csapatban, amely a hajtóműveket igyekszik megjavítani. – Próbáld meg megölelni – javasolta Timothy Arden, aki az orrát vájta. Timothy nyolcéves volt, de kezdett visszaállni az óvodai szokásaira. Többen is voltak így: a hüvelykujjukat szopták, a párnájukat ölelgették, vagy csak húzták maguk után. Néhány idősebb fiú, köztük Randy Ortega és Jacque Miro képes volt fölülemelkedni a családjukért érzett aggodalmon, és segítettek a kicsiknek: tasakos vízzel itatták őket, nehogy kiszáradjanak. De ahogy Kieran körülnézett a hálóteremben, láthatta, hogy a fiúk meg vannak zavarodva, rettegnek, és iszonyúan aggódnak a szüléikért meg a nővéreikért. Valakinek kézbe kell vennie az irányítást, és vissza kell hoznia a rendet a fiúk életébe. Jones kapitány ezt tenné. De ahogy elnézte a káoszt és a félelmet, sejtelme sem volt, hol kezdje. – Menj oda a hatos pulthoz. Az öregem beszélni akar veled – mordult rá Seth, aki most jött át a központi vezérlőből, és a szeme alatti kék karikákat dörgölte. Olyan volt, mint a testet öltött rosszkedv a komor nézésével, a görnyedt vállával, a csörtető járásával, ahogy berontott a terembe. Kieran sejtése szerint nyilván az dühíthette, hogy a tulajdon apja nem vele akar beszélni, hanem valaki mással. Átment a sötét központi vezérlőbe, és leült a kapitány konzoljához. Mason lihegett a videón. Sápadt volt, szeme-arca beesett, a szája cserepes.

– Hogy vannak a fiúk? – kérdezte. – Nem valami prímán. Jó lenne, ha pár szülő feljönne hozzájuk. Mason a fejét rázta. – Elárasztanánk a hajót radioaktív részecskékkel, ha kinyitnánk a válaszfalakat. Ezt nem kockáztathatjuk. – Tudom! – csattant föl Kieran. Ideges volt, nehezére esett uralkodni az érzésein. – Elnézést, hogy lezártam az összes ajtót, én csak… – így volt helyes. – Mason eltakarta a száját, és köhögött. – Vegyen föl egy védőruhát, Mason! – mondta Kieran, bár előre tudta, mi lesz a válasz. – Csak annyi van, amennyi a hatfős szerelőbrigádnak elég. Felváltva viseljük. – Arca elernyedt, Kieran egy rémítő pillanatig azt hitte, sírni fog. De Mason keményen az ajkába harapott, és összeszedte magát. – Figyelj, elő kell készítened az Empyreumot a hajtóművek kikapcsolására. – Másképp nem megy? – A hajtóműveket csak a legvégső esetben kapcsolják ki. Nem csak hajtják a hajót, de életben tartanak mindent és mindenkit. – Mennyi időre? – Azt reméljük, hogy hat órán belül működőképesek lesznek. – Mason ismét köhögött. – Ha ki vannak kapcsolva, abbamarad a gyorsítás. Vagyis nem lesz tehetetlenségi erő. – Azaz nem lesz mesterséges gravitáció – fejezte be a gondolatsort Kieran. Maga elé képzelte a százhuszonkét fiút, ahogy ide-oda lebegnek a bunkerben, és elborzadt. Gravitáció mellett is épp elég nagy már a zűrzavar, de nélküle itt bolondokháza lesz. – Biztos, hogy nincs más mód? – Amíg a hajtóművek be vannak kapcsolva, minden túl forró, hogy megjavíthassuk. – Mutatta megfeketedett, felhólyagzott ujjperceit. – Ezt úgy szereztem, hogy dupla hőálló kesztyű volt rajtam. Kieran megrándult. – Figyelj! Fogd a fiúkat, járjátok végig a központi bunker összes helyiségét, és kötözzetek le mindent, ami nincs a falakhoz erősítve. Zárjátok le a halkeltető tartályokat! Csukjátok be a hajó összes ajtaját, kivéve a lentieket! És kapcsoljátok ki a szellőzést! Nem kerülhet ezer tonna lebegő föld a kabinok légszűrőjébe… – Egy pillanatra mintha megszédült volna. Kierant a hányinger kerülgette a rémülettől. Milyen állapotban lehet a többi felnőtt? Máris ilyen betegek? Nagyon erős a sugárzás, ha ilyen gyorsan mérgezi őket. Mason összeszedte magát, és halkan folytatta: – Jobb lenne, ha jegyzetelnél. Kieran lázasan körmöké húsz percen át, amit Mason mondott, és közben egyfolytában kérdezgetett. Csak három órája volt, hogy mindent elvégezzen, mielőtt lekapcsolják a hajtóműveket. Pár percet még a vezérlőben töltött, amíg osztályozta a feladatokat, és eldöntötte, melyik fiút hova küldje, azután nagyot nyelt. Még sosem kellett így parancsolnia. Amikor visszatért a hálóba, a pici Bryan Peters még mindig úgy üvöltött, mint akit

nyúznak. Ali Jaffar a térdén lovagoltatta, halkan duruzsolt a fülébe, de a fiúcska meg sem hallotta. A feje bordó volt, az orra hegye fehér, pufók arcára sós maszatban száradtak rá a könnyei. – Hé! – kurjantott Kieran. – Mindenki figyeljen ide! – De a távolabb álló fiúk nem hallhatták a babától. – Nem fogná be valaki annak a srácnak a száját? – kiáltotta tehetetlen mérgében. Seth odatrappolt, megragadta Bryan dundi karját, és beleordított az arcába: – Pofa be! Fogd már be azt a rohadt pofádat! A baba annyira meghökkent, hogy elhallgatott. Kieran látta Sethen, hogy ő is kezd kikészülni, mint mindenki. Persze akkor sem helyes így ráripakodni egy ekkorka gyerekre, de Kieran túl fáradt volt, hogy a konkrét feladatán kívül bármivel is foglalkozzon. – El kell végeznünk néhány fontos dolgot! – kiáltotta. – Gyertek közelebb! Voltak, akik közelebb mentek, de sokan mintha nem is hallották volna. Kieran hangosabban ordított, és erre már felfigyeltek, neki viszont kezdett elmenni a hangja. – Utasításokat kaptunk a szerelőktől, és gyorsan kell dolgoznunk. Az összes tíz évnél idősebb fiú jöjjön előre! Ti lesztek a brigádvezetők. Azok, akik hátul álltak, nyilvánvalóan egy szót sem hallottak abból, amit mondott. A szeme sarkából látta, hogy Seth a könyökét himbálva, a szokott dühös, dacos járásával kimegy a hálóból. Gondolt rá, hogy utána megy, de talán jobb is, ha Seth nincs útban. – Három óra múlva megszűnik a gravitáció! – kiáltotta bele a fiúk mormolásába. Elcsuklott a hangja. – Vagyis rengeteg munkánk lesz, hogy felkészítsük a hajót. – Kikapcsolják a hajtóműveket? – kérdezte Arthur Dietrich. A vastag szemüveg felnagyította kék szemének szorongó pillantását. – Igen, Arthur – felelte Kieran. – És a te dolgod előkészíteni a központi bunkert, és átvenni mindenkivel, hogyan viselkedjenek a súlytalanságban. – Az iskolában persze tanultak a súlytalanságról, de a negyvenkét év során egyszer sem kapcsolták le az Empyreum hajtóművét. A súlytalanság új élmény lesz mindnyájuknak, és sok mindent kell tudni róla: hogyan egyenek, hogyan igyanak, hogyan pisiljenek, hogyan aludjanak… végtelen a lista, de Arthur győzni fogja. Hátul locsogtak a fiúk. Kieran oda akart ordítani nekik, de ismét elcsuklott a hangja. Máris kimerült, pedig mennyi még a munka… Valami meglökte a mellét. Odanézett, és látta, hogy Seth elhozta a kapitány megafonját. Most azt nyújtotta feléje megvetően. – Nesze – mondta, és már odébb is állt. Az összes fiú látta, hogy Seth ajánlotta ezt az egyszerű megoldást Kierannek, és az összes fiú elismerően nézett Sethre. Kieran igyekezett figyelmen kívül hagyni a szégyenkezését, amiért nem gondolt a megafonra, amelyet most a szájához emelt. – Most aztán figyeljetek, mert sok dolgunk lesz! A legértelmesebb fiúkat választotta ki munkavezetőknek. Mark Foster csoportjának kell lezárnia az elülső kertek, a szántóföldek, a malmok, a feldolgozóegységek kézi üzemű

ajtóit és szelepeit. Hiro Mazumotóék biztosítják a baromfitelepet, gondoskodva róla, hogy a szárnyasok kapjanak szemet és vizet, mielőtt a hajón megszűnik a gravitáció. Arthur Dietrich magával visz négy fiút a hámokért, a szívótasakokért és a többi felszerelésért, amelyekre a súlytalanságban szükségük lesz. Már majdnem végzett az eligazítással, amikor valaki megrántotta az ingét. – Tőlem mit akar az apám? – kérdezte Seth. Kieran mögött állt, és a válla fölött olvasta a jegyzeteit. Kieran annyira belemerült a munkába, hogy nem is vette észre. – Hm… – Végigpergette a lapokat. – Te Arthur csoportjával mész. – Mi lesz a mezőgazdasági gépekkel? – Seth olyan hangosan beszélt, hogy a fiúk megálltak, és odafigyeltek rá. – Mason nem mondott erről… – Már pedig jobb lenne lekötözni az összes arató- és vetőgépet – szűrte a fogai között Seth. Igaza volt. Egy elszabadult traktor kilyukaszthatja a hajó falát, ha nem egyszerre indulnak be újra a hajtóművek. Kieran érezte, hogy elfehéredik. Ha igazi vezető lenne, gondolnia kellett volna erre is. – Amilyen igazad van, Seth – mondta, és igyekezett úgy beszélni, mintha már ő is foglalkozott volna ezzel a gondolattal, de nagyon nyámnyilára sikerült a hangja. – Miért nem intézed te? Vigyél magaddal pár fiút. – Ja persze. – Seth a szemét forgatta, azután elvonult. Néhány fiú megvetően csóválta a fejét. Seth hátba vágta haverját, a zömök Sealy Arndtet, akinek a kockafeje mintha egyenesen a görnyedt vállából nőtt volna ki, összeszedett még egy csomó fiatalabb fiút, és elindultak a nagygépekhez vezető liftekhez. Ahogy Seth kitette a lábát, Bryan Peters ismét bömbölni kezdett. Kierannek most nem volt ideje a csucsujgatásra. Fáradt szemét dörgölve visszatrappolt a vezérlőbe, leült a monitorhoz, figyelte, hogy haladnak a munkával a csoportok, parancsokat kiabált a duplex távbeszélőbe, ha úgy látta, hogy kihagynak valamit, vagy nem elég gyorsak. Egyedül Seth brigádja dolgozott hibátlanul, egyedül Seth gondolt mindenre, és tudta is, hogyan kell megcsinálni. Amikor az egyik fiatalabb fiú lemaradt, Seth megragadta a karját, és parancsokat ordított a fülébe. Attól rögtön gyorsabban dolgozott mindenki. Majdnem három óra telt el, amikor ismét megjelent Kieran monitorján Mason elgyötört arca. Kétszer olyan kimerültnek látszott, mint az előbb. – Hogy álltok? – A fiúk a baromfitelepen az utolsó tyúkokat etetik, Arthur intézi a felszerelést. – Mindenkit hívjál vissza – rendelkezett Mason. – Ha félbe kell hagyniuk valamit, nem érdekes. Ha valami kár esik, azzal később kell foglalkoznotok. Olyan szomorú, olyan lemondó volt a hangja, hogy Kieran szólni sem tudott. Mit akar Mason azzal, később kell foglalkoznotok. Miért nem azt mondja, hogy foglalkoznunk?

Az ijesztő kérdés más kérdésekhez vezetett, amelyek ugyanolyan ijesztőek voltak. Hogy jutnak vissza a felnőttek a hajó szennyezetlen részébe, ha a válaszfalakat nem lehet kinyitni? – Mason – kezdte tétován hogy jönnek ki onnan, miután megjavították a hajtóműveket? Mason csak bámult rá. – Építhetnénk… – Kieran kétségbeesetten kapkodott valamilyen ötlet után. Akár a legnevetségesebb után. – Építhetnénk egy mesterséges légzsilipet a második válaszfal ajtaja elé. Olyat, mint például egy sátor. – Kieran… – Tudom, hogy csak gyerekek vagyunk, de meg tudnánk csinálni. És akkor kijöhetnének! – Kieran, te is tudod, hogy egy sátor nem tartóztathatja fel a radioaktív részecskéket. – Vagy behozhatnánk magukat a légzsilipen át. Használhatnánk EgyEmbereseket… – Kieran! – Mason fölemelte a kezét. – Nincs idő, fiam. És már különben sem számít. Kieran ránézett Mason elcsigázott arcára, belenézett a szemébe, és abban a pillanatban meglátta az igazságot. A felnőttek nem akarnak visszajönni. A fiú arca eltorzult az iszonyattól. – Figyelj ide – mondta szelíden Mason. Kieran tehetetlenül rázta a fejét. Nem! Ez nem igaz! – Kieran, bejelentést kell tenned. Hívd vissza az összes fiút a központi bunkerbe, és rendeld el, hogy szíjazzák magukat az ágyukhoz, világos? Kieran szóra nyitotta a száját, de nem bírt beszélni. Seth apja meg fog halni. – Fél órátok van! – ordította rekedten Mason. – Csináld! Kieran a mikrofonért nyúlt, megnyomta a gombot, krákogott, és valahogyan sikerült hangot adnia: – Mindenkinek! Minden fiú azonnal jelentkezzen a központi bunkerben! Harminc perc múlva súlytalanság! Végtelenítette az üzenetet, és hátradőlt a székében. Hallotta a baba sivalkodását a bunkerből. Eddig túl sok dolga volt, hogy észrevegye. Csak most valahogy más volt a kisfiú hangja. Mason még mindig adásban volt, és őt nézte. – Remekül csinálod, Kieran. – Kösz – felelte Kieran, bár tudta, hogy ez nem igaz. A fiúk kezdenek szétesni. – Most mi fog történni? – Nem lesz semmi bajotok. Csak addig kell kitartanotok, amíg a siklók visszatérnek. Megküldöm neked személyes üzenetben a hajó összes funkciójának a kódját. – Én nem tudom elvezetni ezt a hajót! – mondta Kieran. – Én nem tudok…

– Idehallgass! – Mason már nem mosolygott. Halálosan komoly volt az arca. – Nincs más. Hát a fiad?, szerette volna kérdezni Kieran. Valahonnan messziről hallotta, hogy a kicsi Bryan csuklik. Aztán ismét csuklik. Valaki igazán adhatna szegény kis kölyöknek… – Jaj, istenem! – kiáltotta és felállt. – Mennem kell! – ordította oda a képernyőnek. Meg se várta, hogy Mason elbúcsúzzon, rohant a hálóba. Bryan a padlón feküdt, erőtlenül hadonászott, és még mindig sivalkodott, de most valahogy reménytelenül. Ettől változott meg a hangja. Korábban segítségért bőgött, most kétségbeesésében. Kieran felkapta a kisfiút, és kivitte a konyhába, ahol megtöltött vízzel egy gravitációs tasakot. A baba úgy kapott gömbölyű kezével a csap felé, hogy majd’ kiesett Kieran karjából. Kieran a fiúcska szájához tartotta a tasakot, és megkönnyebbülten nézte, ahogy Bryan fuldokló, hatalmas kortyokban nyeli a vizet. Mikor adhattak utoljára inni ennek a szegény kisfiúnak? A baba kiürített egy tasakot. Majd még egyet. Csak az után tolta el magától a vizet. Álmosan, elégedetten bújt oda Kieranhez, és belekapaszkodott a fiú ingébe. Kieran bevitte a hálóba, ráadott egy gravitációs hámot, letette egy vaságyra, és becsatolta az ágyhoz erősített kék hálózsákba. Amikor felnézett, látta, hogy csaknem minden fiú visszajött, és csoportokba verődve várják az utasításokat. Kieran Arthurra bökött. – Mondd el nekik, mit kell tudniuk a súlytalanságról! Arthur tapsolt, hogy figyeljenek rá, majd bemutatta, hogy kell felvenni és az ágyhoz erősíteni a hámot. Megmutatta, hogyan használják a gravitációs tasakot az iváshoz, és a vákuumtasakot az ürítéshez. Kieran a terem elejébe ballagott, megállt Arthur mellett, és ő is felvette a hámját. Sok noszogatásba került, de végül az összes fiú oda volt kötve a vaságyához, és várták, hogy leálljanak a hajtóművek. Seth ekkor jött vissza a csapatával. Kieran nyújtotta a hámokat. – Gyorsan vegyétek fel! – Seth csoportja éppen a hámokkal bajlódott, amikor különös remegés futott végig a hajón. Kieran bordái között hátborzongatóan zsongott valami, és a sarka kissé elvált a padlótól, amikor az első hajtóművet lezárták. Már csak kettő működött. – Kapaszkodjatok az ágyatokba! – ordította. A második hajtómű is kikapcsolt. Kieran furcsán szédült. A fiatalabb fiúk gyorsan lekötözték magukat, ám Seth és a két barátja továbbra is ott állt Kieran mellett, és gúnyosan mosolyogtak. Rajta nevettek. Kieran tudta, hogy ez csak komisz hecc, ám akkor is ostobán érezte magát. – Hallottátok! – Ordítani próbált, de gyönge volt a hangja. – Ki kapcsol át tartalék energiára? – kérdezte Seth olyan hangosan, hogy az összes fiú hallja. Kieranra néztek, hallani akarták, mi a terve. Kieran kinyitotta a száját, de nem tudta, hol vannak az energiakapcsolók. A központi vezérlőben? Vagy a gépteremben?

Mintegy végszóra kikapcsolt a harmadik hajtómű. A lámpák villantak egyet, aztán kialudtak. Néhány fiatalabb fiú sikoltott. – Hol van? – Kieran hallotta a saját motyogását, de nem kapott választ. Felkattintottak egy elemlámpát. Seth közel tartotta az arcához, és ettől olyan lett, mint egy szörny. – Majd én elintézem. – Elrúgta magát a padlótól. Billegő elemlámpája hosszú árnyékokat vetett a szobában, miközben húzódzkodni kezdett a mennyezeti csövekbe kapaszkodva a központi vezérlő felé. Kieran mozdulatlanul állt, és várta, hogy elmúljon a végtagjaiból az undorító érzés. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után ismét felgyúltak a fények. Tompábban világítottak, mint azelőtt, de legalább lehetett látni. Amikor lenézett, akkor döbbent rá, hogy fél méterrel a padló fölött lebeg. Az az iszonyú érzése támadt, hogy elhagyta a testét. Csapkodni próbált, hogy irányítsa magát, de csak pörgés lett belőle, és attól félt, hogy hányni fog. Abbahagyta a kapálózást, és várta, hogy felszálljon a mennyezetig, ahol legalább volt egy kis támpont. Seth visszaúszott a szobába, és pimaszul vigyorgott. – Ne izgulj, főnök – mondta. – Nem gondolhatsz mindenre. Néhány fiú nevetett. Kieran az ágyához kötözte magát. Tudta, mire gondolnak: arra, hogy Seth különb vezető lenne. Seth, aki leordítja a síró babákat, és rángatja a kisfiúk karját. Nem szabad engedni, hogy átvegye a hatalmat!

BÚCSÚ Kieran több mint negyven órája nem aludt. A hat óra súlytalanságból tíz lett, a tízből húsz. Mostanra már nem is saccolták az időt. Ha nem javítják ki nagyon hamar a hajtóműveket, a gabona, az erdők és a gyümölcsösök pusztulásnak indulnak. Ha a növények meghaltak, nincs értelme megjavítani a hajtóműveket, mert nem lesz, ami oxigénnel lássa el a hajót. Vaskoporsó lesz az Empyreumból. Annyira nem bírt ideges energiájával, hogy leakasztotta magát az ágyról, és odalebegett a kijelzőknél ülő Sarek Hassan fölé, aki mintha a többieknél valamivel jobban tűrte volna a jelenlétét. Sarek, az Empyreum kevés muzulmán utasának egyike mindig zárkózott gyerek volt, sokkal inkább a családjához húzott, mint a vele egykorú kölykökhöz. Szeretett kocogni az apjával a hatalmas szántóföldeken, ami szikárrá, izmossá és nagyon erőssé edzette. Továbbá kifürkészhetetlen volt. Szeme mélyen ült bronzbarna arcában, és bár mindig tudta, mi történik körülötte, megmaradt kívülállónak, megfigyelőnek. Ez a tulajdonsága Waverlyre emlékeztette Kierant, és úgy érezte, megbízhat a fiúban. Sarek egy kurta biccentéssel nyugtázta a jelenlétét. – Ne izgulj – mondta a lebegő Kieran. – Nem foglak lehányni. – Hát ne is. Kieran mindig azt képzelte, hogy a súlytalanság vicces lesz, de ez itt csak idegesítette és összezavarta őket. Mindenkinek felfordult a gyomra, felpüffedt az arca és a keze, mindenkinek megfájdult a feje. Kieran minden mozdulattól pörögni kezdett, és csak úgy csinálhatott bármit is, ha kipányvázta magát. – Van hír a siklókról? – kérdezte, noha előre tudta a választ. – Nem gondolod, hogy szólnék, ha lenne? – De ellenőrizted minden sávon? Sarek a szemét forgatta. – Süket vagy? Egy szó sincs. Senkitől. Kieran reszketett a kimerültségtől, de főleg a haragtól. Minden fiú így beszélt vele, és most már Sarek is csatlakozik hozzájuk. – Sarek – mondta az indulattól vékony hangon –, kérdeztem valamit. Ellenőrizted az összes frekvencián az üzeneteket az utolsó órában? Sarek úgy bámult rá, mintha Kieran hülye lenne. – Nem gondolod, hogy jó lenne odafigyelni, ha a B42 sikló kapcsolatba akar lépni velünk? Megsérülhettek, meghalhattak, elsodródhattak, akármi. – Olyan fáradt volt, hogy alig forgott a nyelve, de kényszerítette magát, hogy szabatosan formálja a szavakat. – A nap minden órájában ellenőrizni kell minden frekvenciát, hogy van-e valamilyen üzenet. Szöveges. Hangos. Videó. És ha megkérdezem, hogy elvégezted-e, akkor azt kell válaszolnod… – Várta, hogy Sarek befejezze helyette a mondatot.

De a fiú csak bámult rá, és makacsul összeszorította a száját. – Azt kell válaszolnod, hogy igen. Mert megcsináltad. Érted, amit mondok? Mert ha nem, olyasvalakit ültetek a géphez, aki érti is, mit mondok. Sarek rá sem hederített, csak kinyújtotta az ujját, és ritmikusan, célzatosan ütögetni kezdte a billentyűket, végigment az összes frekvencián. Tartása, arca, monitorra szögezett szeme maga volt a mérhetetlen unalom. Amikor végzett, Kieran azt mondta: – Helyes, Sarek. Akkor tehát minden órában. Nem tudhatjuk, kik vannak abban a siklóban, vagy hogy próbálnak-e kapcsolatba lépni velünk. – Dühe lecsillapodott, már csak kimerültséget érzett. – Talán a szüleid… – Nem! Ők elmentek! Mindenki elment! – Nem tudjuk… – Nem tudsz te semmit! – förmedt rá Sarek, és hátat fordított Kierannek. Sarek csak azt érezte, amit mindenki érzett, amit maga Kieran is érzett. Az lenne az egyetlen orvosság, ha az eltűnt siklók leszállnának a dokkban, ha minden szülő és lánytestvér kiözönlene az Empyreumra, ha a dolgok visszaváltozhatnának olyanná, amilyenek régen voltak. Csakhogy ez nem lehetséges. Békés életüket örökre elpusztították állítólagos barátaik. Csak elképzelni is, hogy azoknak a kezében van Waverly! Elviselhetetlen! Ha kezet mernek emelni rá… Ez a gondolat annyira fájt, hogy kiverte a fejéből. Elhatározta, hogy inkább megpróbál visszafeküdni. Olyan hosszú ideje nem aludt, most talán el tud lazulni. Kiakasztotta a hámot, föllebegett a mennyezetig, végighúzódzkodott az elektromos kábeleket rejtő csöveken. Súlytalanságban így lehetett a legkönnyebben közlekedni. Talán a mérnökök épp ezért tervezték ilyenre a hajót? Belebegett a bunker hálótermébe, lehorgonyozta a hámját egy vaságyhoz, a takaró alá bújt, és behunyta a szemét. Almok villogtak az agyában, szerette volna átadni magát nekik, de meghallott egy beszélgetést a csendes szoba túlsó végéből. – Egyikünk ki fogja nyitni a vezérlőből a válaszfalak ajtaját – mondta egy hang. – Azt megcsinálhatjuk, mielőtt elmegyünk. – Nem. Valakinek itt kell maradni. – Srácok, én veletek akarok menni. – Te vagy az egyetlen, akinek a szülei nincsenek odalent! – Nem tudom, hol van az apukám! Kieran úgy szeretett volna aludni, de tudta, mit terveznek a fiúk, és aggasztotta, hogy nem számított erre. Fáradtan leakasztotta a hámját az ágyról, fellökte magát a mennyezetig, és addig húzódzkodott a csöveken, amíg oda nem ért a négy fiú fölé. – Oda nem mehettek le – mondta.

Tobin Ames megvetően nézett rá. – Nem hozzád beszéltünk! – Nem érdekel, kihez beszéltetek. Ha megpróbáltok lemenni oda, mindenkit megöltök a hajón. – Nem, nem ölünk meg. Csak az első válaszfalat nyitjuk ki, de a másodikat lezárjuk, hogy a sugárzás ne jusson be a felsőbb szintekre. – Oké, és aztán hogy jöttök vissza? Le kell zárnunk a harmadik szintet, igaz? Akkor elveszítünk még egy szintet. – Kieran végighúzta a kezét az arcán, és gondolkozott. – Vagyis oda az összes egzotikus és trópusi növény, az egész esőerdő. A hajó tüdeje. Kifogy az oxigénünk, mielőtt eljutunk Újföldre. – Az én mamám odalent van! – tiltakozott Austen Hand. – És most már az intercomon se válaszolnak! Nem hagyhatom… Nem bírta befejezni a mondatot. A tenyerébe temette az arcát. – Csak egy másodpercre nyitjuk ki az ajtót! – könyörgött Tobin. – Csak egy másodperc kell, hogy mind meghaljunk. Talán nem azonnal, de lassan, fájdalmasan. Arról nem is szólva, mi lenne a termékenységünkkel. Ha pedig az oda, a küldetésnek lőttek. – Úgysincsenek már lányok – mutatott rá mogorván Austen. – A lányok visszajönnek! – felelte határozottan Kieran. – De hogy hozzuk ki őket? – Tobin szeplős arca eltorzult a kétségbeeséstől. Kieran nem tudott mit válaszolni. A fiúk kezdik felfogni a helyzetüket. A felnőttek nem jönnek vissza. Senkinek sem kellett közölni velük. Pedig valakinek illene tájékoztatnia őket. – Itt várjatok – mondta. Végigkapaszkodott a mennyezeten, be a központi vezérlőbe, ahol Seth Ardvale suttogva beszélgetett Sarekkel. Sarek arca kifejezéstelenné üresedett, ahogy meglátta Kierant. Ő egyikükről sem vett tudomást, elrugaszkodott, le a műszerfalhoz, és megnyomta a gépterem hívógombját. Sokáig tartott, várakozás közben érezte, hogy Seth és Sarek a tarkóját bámulja. A monitor kivilágosodott, Kieran meglátta Victoria Handet, Austen anyját. Alig lehetett fölismerni. Az arca csúnyán felpüffedt, és tele volt ijesztő véraláfutásokkal, amelyeket a megpattant erek okoztak. – Csak gyorsan, Kieran… – Mrs. Hand, a srácoknak beszélniük kell a szüleikkel. – Arra nincs időnk. Szeretnénk, nekem elhiheted… – Victoria, hívja oda az összes szülőt a terminál elé, de azonnal! – mondta határozottan Kieran. – Különben a fiúk megpróbálnak lemenni, és nem tudom, képes leszek-e visszatartani őket. Victoria arca megnyúlt. Amikor ismét megszólalt, már csak suttogott, és könnyek peregtek a szeméből. – Nem akarjuk, hogy ilyennek lássanak. – Vicky, tudják, mi fog történni. Maguktól kitalálták. Látniuk kell a szüleiket, hogy

maguk magyarázhassák el nekik. Azonkívül… – Egy pillanatra elhallgatott. – Vicky, sok… veszteség… van. A bal oldali dokkban. Az asszony nyelt egyet. – Tudom. – Mit csináljunk? – súgta Kieran. Victoria egy másodpercig csak állt, és lehorgasztotta a fejét. Amikor végre meg bírt szólalni, azt mondta: – Be kell vinnetek a tetemeket a légzsilipbe, és ki kell fújatni őket. Egyszerre. A fiút elfogta az iszony, de ki bírta mondani: – Jó. – Képes vagy rá, Kieran? – kérdezte szelíden az asszony. – Úgy sajnállak, hogy rád marad. Kieran bólintott. Egész lénye borzadt a feladattól. Ám volt egy másik feladat, amelytől még jobban borzadt. – Tudtam egy névsort készíteni arról, hogy… kik. Akiknek… nem sikerült. – Csak úgy bírt beszélni, hogy behunyta a szemét. – De a fiaik még nem tudják, és én nem tudom, hogy… – Elakadt a hangja, nem bírta folytatni. – Maga ápolónő, ugye? Hogy szokták közölni valakivel… Az asszony mereven nézett rá a képernyőről. A szeme csordultig telt könnyekkel. – Majd én megmondom nekik. Kieran összeszedte a százhuszonkét fiút, és felsorakoztatta őket. Kilebegtek a folyosóra a központi vezérlő elé. Jött Tobin Ames és Austen Hand is. Némán vártak sorukra. Mindenki egyetértett abban, hogy senki sem zavarhatja azt a fiút, aki éppen a konzolnál ül. Csak egyesével mehettek be a vezérlőbe. Kieran néha sírást hallott a fémfal mögül, de többnyire néma csöndben haladt a menet. Arthur az elsők között távozott a vezérlőből. Lehorgonyozta magát a szigetelőcsőre a sarokban, és reménytelen, sötét arccal lebegett a folyosón. Szüleit az eltűntek közé számították, úgyhogy ő már nem kaphatott rosszabb hírt. Kieran megütögette a vállát, és intett neki, hogy menjen utána a folyosón. – Szükségem van a segítségedre. – Mi van? – Arthur követte. Úgy tartotta egyenesen magát, hogy a szigetelőcsöveken függeszkedett. – Láttad a bal oldali dokk kijelzőit? – súgta Kieran. „Igen. – Tudsz segíteni, hogy… elintézzük? Arthur elsápadt. – Te vagy az egyetlen, aki számításba jöhet… – kezdte Kieran. – Egyedül nem bírok odamenni. Tudom, hogy sokat kérek… Arthur a szavába vágott. – Megcsinálom. Rémes volt az út lefelé a liften. Amikor az ajtó kitárult a dokkhoz vezető, néma

folyosóra, Kieran annyira megrémült, hogy a csontja is reszketett. Nem bírta rávenni magát, hogy kilépjen az ajtón. – De ugye nem fognak lebegni, ugye nem? – suttogta Arthur, aki ugyancsak bent maradt a liftben. Kieran nem tudott válaszolni. Végül csak otthagyták a felvonó biztonságát, és átrugaszkodtak a dokkba. Első látásra olyan volt, mint mindig, és Kieran egy eszelős pillanatig azt hitte, valamilyen módon már gondoskodtak a holtakról, mégsem neki kell csinálni. De nem. Ez a hely egy kripta volt. Ott voltak körülötte, csak olyan iszonyú mozdulatlanul, hogy nem vette észre őket. Vagy talán nem akart látni, és az elméje ellökte, kitörölte őket. De mikor kényszerítette magát, hogy nézzen, ott voltak. Ott feküdtek, ahol elestek. Várakoztak. Alakok tucatjai a padlón vagy csak egy kicsivel fölötte, alattuk feketés, beszáradt vértócsák. Meredt szemek. Kifacsart végtagok. Olyan sokan. Látta Mrs. Henryt, Mr. Obadiah-t, Patterson hadnagyot, Harve Mombasát. Feljött a torkába, amit evett, de visszanyelte. Egész testében reszketett, kezéből-lábából mintha leszívták volna a vért, de ökölbe szorította a kezét, és odalebegett a holtak felett a zsilipkapuhoz. Arthur mellette úszott, és fürkészte a mozdulatlan alakokat. A tekintete sötét volt, az arca fehér. – Hogy csináljuk? – kérdezte Kieran. Arthur rávillantotta a szemét. – Kell egy kötél. Órákon át dolgoztak. Kötélre kötötték a holtakat, és a légzsilip belső falára erősített csiga segítségével keresztülhúzták őket a dokkon. Leginkább Arthur húzott, de Kierannek kellett ráhurkolni a kötelet a legénység halott tagjaira. Próbált nem belenézni a szemükbe, próbálta nem érezni a szagukat. Amint végzett eggyel, valahogyan oda kellett manővereznie magát a következőhöz. Fojtottan átkozta magát, amiért ilyen ügyetlen. Szörnyűség, hogy magukba a holtakba kell kapaszkodnia, nehogy elsodródjon tőlük. Mégis, ha nem lettek volna súlytalansági állapotban, nem bírták volna végrehajtani ezt a feladatot. Mialatt élettelen végtagokat emelgetett, üveges szemeket zárt le, megparancsolta magának, hogy Waverlyre gondoljon, az első alkalomra, amikor vette a bátorságot, hogy megfogja a lány kezét. Az aratási bálon történt. Volt sör és roston sült zöldség, szelídgesztenyével és ecetes olajbogyóval. A felnőttek sztepptáncot jártak, amelyre földi gyerekkorukból emlékeztek, Waverly az egyik asztalnál ült, és a végén tartott az epres piskótatortának, amelyet ő sütött a bálra. Kieran leült a lány melletti székre, és Waverly anyjára mutatott, aki pörögve-kacagva járta Kálik Hassannal. Waverly nevetett, amikor az anyja megbotlott. Kieran megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. Waverly meglepetten feléje fordult, azután elmosolyodott. Már nem is érezte embernek magát, mire a legénység utolsó tagja is átkerült a

légzsilipbe. Mintha meghalt volna az a része, amely emberré tette, és maradt a helyén egy kreatúra, amely nem érez, és nem gondolkozik. Arthur fáradtan nyomkodta a gombokat, hatástalanította a légtelenítő rendszert. Bent kellett hagyniuk a zsilipben a levegőt, különben nem lesz mivel kilökni és eltávolítani a holtakat a hajótól. Amikor mindent beállított, és az ujja megállapodott a vörös gomb felett, Kieran a vállára tette a kezét. – Nem kellene mondanunk valamit? – súgta. – Arra gondolsz, hogy úgy, mintha imádkoznánk? Üres tekintettel nézték egymást. Kierannek semmi sem jutott eszébe. Végül Arthur zendített rá. Csengő tenorja betöltötte a dokkot. Pár ütem után Kieran is csatlakozott hozzá. Ismerte ezt az ősrégi dallamot és a szöveget, de csak most, éneklés közben eszmélt rá, milyen gyönyörű: „Szólj a sötétben, fekete rigó, / tárd ki törött szárnyad, szállni jó…” Ahogy véget ért a dal, Arthur megnyomta a gombot, amely a külső zsilipkaput nyitotta. A hang felért egy robbanással. Kieran az ablakon át figyelte, hogy elszállnak-e mind. A zsilip üres volt. Hallgattak, amíg a lift visszavitte őket a központi vezérlőbe. Ahogy kinyílt az ajtó, Arthur megtörten, némán ellebegett. Kierannek borzasztóan kellett valamilyen vigasztalás. Végiglebegett a folyosón Jones kapitány irodájáig. Valamilyen elképzelésre volt szüksége, hogy innen hogyan tovább, és nem tudta, honnan másunnan vehetné. Először helytelennek érezte, hogy ide jön, mintha betolakodó lenne. A szoba kicsinek, sötétnek rémlett most, hogy a kapitány nem ült a székében, és nem nézett ki az ablakon. A fiú lehorgonyozta magát az íróasztali székhez, és végighúzta ujjait a sima írótömbön. Vágyott rá, hogy belépjen a nagy ember, és azt mondja, hogy Kieran jó munkát végzett, hogy ő és Arthur pontosan azt tették, ami helyes. De nem volt senki, aki ezt mondja. Még ő sem mondhatta magának. Nem hitte, hogy elhinné. Hallotta a falakon át, hogy a fiúk úgy sírnak, mint akiknek mindjárt megszakad a szívük. Mit tehetne értük? Elveszettek, árvák. De ha szétesnek, akkor nem maradnak életben. Elkövetnek valamilyen buta hibát, például megfeledkeznek a légszűrő tisztításáról, vagy elmulasztják ellenőrizni a víztisztító berendezést. Akkor pedig végük. A fiúknak vezetőre van szükségük. Ütögette Jones kapitány személyi számítógépének monitorját, legörgette a naplóbejegyzéseket. Törte a fejét, keresett egy másik alkalmat, amikor hasonlóan szörnyű veszteséget szenvedett a legénység. De csak egyszer fordult elő ilyesmi, amikor a légzsilip meghibásodása miatt három ember pörgött ki az űrbe. Abban a balesetben veszett oda Seth anyja és Waverly apja. Kieran megtalálta Jones kapitány akkori beszédét, de az nem volt méltó a mostani alkalomhoz. A kapitány naplójában semmi sem volt ehhez méltó. Felfigyelt a személyes anyagok között egy „Prédikációk” jelzésű mappára. Itt talán lesz valami. Végigfutott a címeken és talált egyet, amely úgy szólt, hogy „Amikor minden remény

oda”. Megnyitotta az állományt, és olvasni kezdett. Rövid beszéd volt, de gyönyörű, és mire befejezte, jobban érezte magát. Arra gondolt, hogy a fiúk is jobban éreznék magukat tőle. Átküldte a prédikációt egy hordozható képernyőre, amelyet az övére akasztott, és visszalebegett az immár kiürült folyosóra. Az összes fiú beszélt a szüleivel, vagy megtudhatta, hogy a holtak közé számítják-e őket. Vége volt. A háló ajtaja mellé volt kikötve a megafon. Kieran elvette. Nem tudta, mivel keltse föl a fiúk figyelmét. Valamiért helytelennek érezte, hogy felszólítsa őket. Így egyszerűen csak olvasni kezdett: – Vannak pillanatok az életünkben, amikor szembe kell néznünk a semmivel. Ránk zuhan a veszteség, és nekünk nincs választásunk: el kell viselnünk. Mi mást tehetnénk? Kitekintünk üres ablakainkon a Teremtés irdatlanságára, a halhatatlannak látszó csillagok tűszúrásaira, és olyan kicsinek, olyan magányosnak érezzük magunkat. Egy ilyen kozmoszban ugyan mi fontossága lehet bárminek is, amit teszünk? Vihogást hallott abból a sarokból, ahol Seth tanyázott a barátaival, de ügyet sem vetett rájuk. Néhány fiú könnyben úszó szemmel nézett rá. – Itt mi vagyunk fontosak. Hinni az életünk értelmében: ez a hit lényege. Nem vagyunk olyan nagyok vagy olyan fényesek vagy olyan örökkévalók, mint a csillagok, de mi visszük az emberiség szeretet-üzenetét a galaxison át. Mi vagyunk az elsők. Mi vagyunk a világteremtők. Táplálékunk a remény. Mint a széltől remegő, zsenge nád, addig növekszünk, amíg nem érjük az új Napot. Kieran szünetet tartott az utolsó bekezdés előtt. Sok fiú nyíltan sírt, könnyeik hópehelyként libegtek a központi bunker levegőjében, de csöndesek voltak. Még Seth is elhallgatott, míg azt figyelte, hogyan veszi át Kieran az uralmat a hálóterem fölött. – Az emberiség nem fog visszacsúszni a sötétségbe. Az út hosszú, a küldetés nehéz, egyesek azt mondják, lehetetlen, de mi győzni fogunk. Eljön az idő, amikor gyermekek ülik körül a tüzet, és föltekintenek a csillagokra, amelyeket mi nem ismerünk. Akkor megemlékeznek áldozatunkról, és a mi nevünket zengik dalaik. Senki sem szólt, de a terem mintha már nem lett volna olyan nyomasztó. Kieran fölakasztotta a megafont az ajtó mellé, és lesüllyedt az ágyára. A takaró alá bújt, becipzárazta, a melléhez szorította a hordozható képernyőt, és végre behunyta a szemét. Ám az agya tovább dolgozott, látta a tetemeket, a vért, a fájdalmat az arcokon. És most az utolsó felnőttek is haldokolnak a gépteremben. Ismét végig kell csinálnia ezt? Kell lennie valamilyen módnak, hogy kihozza őket onnan! Nem mondhat le róluk csak úgy! Nem akar lemondani! Nem bírt aludni, most nem, amikor ennyi dolga volt. Kibújt az ágyából, és elindult a gépterembe, teljes gravitációban. Minél hosszabb ideig ment, annál hosszabbnak rémlett a háló. Körülnézett, és minden ágyon minden fiú Seth Ardvale volt, és Kieranre nézett azzal a vádló kék szemével. Álmodott. Még mindig az ágyán feküdt. Ismét megpróbált felkelni, de a tagjai megbénultak.

Aludnia kell. A teste leállt. Alszik néhány órát. Agyán átsuhantak a prédikáció szavai – a mi nevünket zengik dalaik – és megnyugtatták. Mielőtt elaludt, már csak azt szerette volna, ha tudja, ki az írója. Hogy is hívták? Ó, igen! Anne Mather.

DEKOMPRESSZIÓ Kieran pár órával később ébredt. Nem egészen frissült fel, de összeszedte magát a pihenéstől. A többi fiú még aludt, de néhányan már kiakasztották a hámjukat, és a mennyezet alatt kóvályogtak. Most, hogy megszokták a súlytalanságot, és minimumra csökkent a balesetveszély, Kieran hagyta, hadd kóvályogjanak, amíg akarnak. Úgysem tarthatta vissza őket, és azt már megtanulta, hogy jobb nem adni olyan parancsokat, amelyeket nem teljesítenek. Leakasztotta magát az ágyról, és egy rúgással fölszállt a mennyezetig. Végighúzódzkodott a konyha mellett, ahol Randy Ortega tucatszám rehidratálta a reggeli fejadagokat, azután a hálótermen, bólintva azoknak a fiúknak, akik már ébren feküdtek az ágyukon. Kábán keresztülvágott a folyosón, és beúszott a központi vezérlőbe, ahol Seth, Sarek és még néhányan gubbasztottak egy konzol körül. – Mi az? – kérdezte Kieran, míg az álmot dörgölte ki a szeméből. Egyik sem válaszolt, ezért Kieran lejjebb süllyedt, és megnézte Seth válla fölött a kijelzőt. A fiúk a géptermet figyelték, ahol nem volt mozgás. – Mi az? – ismételte meg Kieran. Seth kelletlenül válaszolt: – Senkit sem látunk. – Senkit? – kérdezte Kieran. Sarek a fejét rázta. – Intercomon sem érjük utol őket. – Mióta? – Húsz perce. – Mikor jelentkeztek utoljára? – Szöveges üzenettel, negyven perce. – Hol van? Seth odanyújtott neki egy papírszeletet. Annyi volt rajta: „Hajtómű visszakapcsolva 08:30. Szeretünk benneteket.” – Mi a fenét jelent ez? – kérdezte élesen Kieran. – Nem tudjuk, mit jelent! – csattant föl Seth. Fején elcsúszott a kötés. Odakapott, a helyére húzta. A kívül barna, de belül vörös vérfolt úgy sötétlett a pólya közepén, mint egy lövedék ütötte lyuk. Seth haja csapzott volt, a tekintete eszelősen ugrált a képernyőn. Kieran látta rajta, hogy kezd kikészülni a stressztől. Aludt egyáltalán? – Odanézz! Oda! – Seth a képernyő sarkába mutatott, ahol Kieran meglátott egy mozgó emberi lábat. A tat irányába suhant a gépteremben. – Vannak más videokapcsolatok a hajónak ehhez a részéhez? – kérdezte Kieran. – Csak a légzsilipekben – mondta Seth. – De a kamerákat elfordították, vagy letakarták, vagy mit tudom én.

– Miért takarnák le a légzsilipek kameráit? – kérdezte Kieran. Senki sem válaszolt. Nem volt szükség rá. Kieran egy szempillantás alatt rájött az igazságra. – Jaj, ne! Remegő kézzel bekapcsolta a gépterem intercomját. – Hagyják abba, amit csinálnak! Hagyják abba! Tudom, hogy hallanak! – üvöltötte. – Azt hiszik, hogy hősök, pedig nem! A fiúk őt nézték. Most az egyszer félelem volt a tekintetükben, nem harag. Még Seth is megrendült, és elfehéredett ajkát harapdálta. Kieran választ várt, és mikor nem kapott, ismét rácsapott az intercom kapcsolójára. – Ez fog történni. Akár kiengedik a nyomást a gépteremből, akár nem, én odamegyek egy siklóval, és bedokkolok a légzsilipbe, amelyet ki akarnak nyitni. Úgyhogy akár várhatnak is öt percet. Csak öt percet! – Mit csinálnak? – kérdezte Sarek, aki vicsorított rémületében. Seth arca elsötétült a megértéstől. – Ki akarják engedni a nyomást a gépteremből. – Minek? – süvöltötte Sarek. – A hajtóműveket már megjavították! – Hogy eltüntessék a radioaktív gázt – mondta Kieran. Majdnem hozzátette: és a bulláikat, de még idejében visszaszívta. Nem tudta, hány felnőtt él még. Talán csak néhány. Talán mind. Valószínűleg halálos adag sugárzást kaptak, és úgy döntöttek, hogy inkább gyorsan végeznek hosszas kínlódás helyett, de ő nem hagyja. Kiakasztotta a hámját, és rászögezte az ujját Sarekre. – Maradj bent a gépben. Egyfolytában beszélj velük! Megkereslek, ha majd a siklóban leszek. Seth összevonta a szemöldökét. – Nem is tudod, hogy kell siklót vezetni. – Te sem – szólt vissza Kieran. – Veled megyek – mondta Seth. Kieran végighúzódzkodott a mennyezeten a központi liftekig, és megnyomta a gombot. Az ajtó rögtön kinyílt. Behúzta magát a liftbe, és azonnal megnyomta a dokk szintjének gombját, meg sem nézve, hogy Seth követi-e. Seth beúszott mellé, és a mennyezetnek támaszkodott. Kieran tanulmányozta az arcélét, megpróbált azzal a szemmel nézni rá, amellyel Waverly, de aztán butának érezte magát, amiért ilyenkor foglalkozik ilyesmivel, és elfordult. Seth mintha a gondolataiban olvasott volna. – Biztos aggódsz Waverlyért. – Másra sem bírok gondolni. – Én sem – mondta Seth, és mereven bámulta Kierant. – Megpróbáltam feltartóztatni őket. Jó, ha tudod. – Tudom. Láttam – felelte halkan Kieran. Hallotta a másik fiú energikus lélegzését. Minden energikus volt, amit Seth csinált. – Kösz, hogy megpróbáltad.

– Ez természetes. Kieran ránézett, és kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, amin évek óta töprengett: Te szereted Waverlyt, ugye? De nem bírt hangot adni a szavaknak. Nem bírt szembenézni velük, nem akarta elhinni, hogy egy ilyen alak, mint Seth, képes az igaz szerelemre. Végül a lift megérkezett a dokk szintjére, és kinyílt az ajtó. Kieran kivetődött a folyosóra. Egyenesen megcélozta a dokk ajtaját, mert lebegve gyorsabban odajutott, mint futva. Érezte, hogy Seth a sarkában van. A dokkban a falnak vetette a lábát, és ismét ellökte magát. Azt a siklót vette célba, amely a legközelebb volt a zsilipkapuhoz. Megszédült tőle, hogy ilyen gyorsan szállt végig a dokkon. Látta a beszáradt vértócsákat, és eszébe jutott, hogy ő és Arthur hogyan fűvatták ki a holtakat a légzsilippel. Azóta nem gondolt rá; úgy akart tenni, mintha sosem történt volna meg. Körülnézett, és látta, hogy Seth már le is nyitotta a rámpát, és befelé lebeg a siklóba. Kieran követte. – A holtak – mondta Seth. – Ti… – Igen – válaszolta Kieran mereven. – Segítettem volna. – Sérült voltál – mondta Kieran, és beszíjazta magát a pilótaülésbe. Még sosem gondolt bele, hogy milyen nagyok igazából a siklók, és milyen nehéz kimanőverezni ezen a kapun. A gyomra bukfencezett. Meg tudja csinálni? Még EgyEmberest sem irányított eddig. – Oké! – mondta. Rámeredt a bonyolult műszerfalra. Nem tudta, melyik gombot nyomja meg először. Seth megpöccintett egy kapcsolót. A hajtóművek köhögve életre keltek. – Kösz – mondta Kieran. Most az egyszer örült, hogy Seth ott van mellette. Seth a pilótaülésre mutatott. – Te tizenhat vagy, ugye? Akkor már kellett gyakorolnod szimulátorral. – Ja – felelte Kieran, habár soha, semmi hasznát sem vette a szimulációknak. Siklót vezetni bitang nehéz. A súlytalanság úgyszólván lehetetlenné teszi a térbeli tájékozódást, a hajtóművek nagyon erősek, a legjelentéktelenebb számítási hiba is végzetes lehet. Hallatlanul veszélyes dologgal próbálkozik, nemcsak magát és Sethet sodorja veszélybe vele, de mindenki mást is az Empyreumon. Ha nekimegy a hajótestnek, az Empyreumból robbanásszerű erővel távozik a nyomás, az pedig mindenkit megölhet a fedélzeten. A szimulátoros gyakorlásnál egyetlenegyszer sem sikerült letennie a siklót. Minden alkalommal összetörte. Az ajkába harapott, hogy ne remegjen. – Ne merészelj frászt kapni itt nekem! – figyelmeztette Seth. – Pofa be!

– Menj a fenébe! – Nem vagy egy nagy segítség. – Itt vagyok, nem? Kieran ránézett Seth konok állára, kemény kék szemére, és rádöbbent, hogy igen, Seth itt van, itt volt egész idő alatt, és úgy viselkedik és gondolkozik, ahogy egyetlen másik fiú sem lenne képes. Kieran nem szerette, de az a helyzet, hogy valószínűleg Seth az egyetlen igazi támasza. Mély lélegzetet vett, és megragadta a botkormányt a térde között. Kissé megemelte, és érezte, hogy a sikló megindul előre. – Oldozd el! – mondta Sethnek, akinek az ujja már ott volt a kapcsoló fölött. A sikló megugrott. Kieran alig bírta megakadályozni, hogy át ne törje a dokk mennyezetét. Némi gyomorforgató bukdácsolás és billegés után képes volt stabilizálni a járművet a keményen markolt botkormánnyal. – Oké, keresd meg Sareket, és szólj neki, hogy nyissa ki a zsilipet! Seth motyogott valamit a fejhallgatója mikrofonjába. Nézték a lassan szétcsúszó kapuszárnyak mögött feltáruló, hatalmas légzsilipet. – Át ne törd a hajótestet! – mondta Seth az orra alatt. Kieran nagyon óvatosan előreengedte a botkormányt. A sikló becsússzam a zsilipbe. Amint a hátulja is kívül volt a küszöbön, Seth szólt Sareknek, hogy zárja be az ajtót. A fiúk ugrottak egyet az ülésben a nyomáscsökkenés robbanásra emlékeztető hangjától. Amint a zsilipben majdnem tökéletes lesz a vákuum, ki lehet nyitni a külső ajtót. – Uramisten! – mormolta Kieran. A gyomra liftezett. Még sosem lépett ki az Empyreumból a végtelen űrbe. Sethre nézett, akinek az arca sápadt és feszült volt. Amikor a tekintetük találkozott, Seth azt mondta: – Hogy én mi a fenét képzeltem! Kieranből kitört a nevetés, mire Seth is hahotázni kezdett. Ám a pillanat nem tartott sokáig. Seth megnyomta az intercom gombját. – Oké – mondta Sareknek. – Nyissad! Kieran nem tudta, mit várt, de mikor kitárult előtte a zsilipkapu, mintha elfújták volna a félelmét. Végül is a vastag üveg mögül látott csillagköd nem is volt olyan szokatlan. – Lassíts! – mondta Seth. – Ja – felelte Kieran, és kivitte a járművet a zsilipből. Amint otthagyták az Empyreum védőburkolatát, Kierant megrohanta a szédülés, és egy percig attól félt, hogy hányni fog. Vett néhány mély lélegzetet, amíg el nem múlt a szédülése, majd balra húzta a botkormányt. Látómezejét betöltötte az Empyreum elmosódó oldalnézete. Még sosem látta kintről az űrhajót, és csak most döbbent rá, micsoda elképesztő építmény. A sikló a hajótest mentén haladt, amelynek elrajzolt hegyei és völgyei között a különböző rendszerek kupolái dudorodtak. Az atmoszféravezérlésé volt a legmagasabb. – Arra ügyelj! – mondta Seth.

Kieran visszahúzta a botkormányt, hogy kikerülje a kupolát, de a sikló alja így is súrolta a hajótestet. A fém hátborzongatóan csikorgott a fémen. A sikló egy percre mintha megakadt volna valamiben, de aztán kiszabadult. – Figyelj már! – Seth megragadta a saját botkormányát, és visszahúzta. A sikló emelkedett. – Csinálom én – mondta Kieran. – Elengedheted a kormányt. – Ezt ne csináld még egyszer – mondta Seth alig hallhatóan. Keze még mindig a másodpilóta botkormánya fölött tétovázott. – Mi van? Begazoltál? – kérdezte Kieran. – Marhára. A mikrofonjába motyogott, Sareket kérte, hogy ellenőrizze, megrongálódott-e az atmoszféravezérlő. Pár idegtépő perc után Kieran meglátta az Empyreum hátsó hajtóműveit. Valahol baloldalt kell lennie a gépterem légzsilipjének. – Hol van? – Nem látom. Az intercom sípolt. – Mi van? – szólt bele Seth. – Hadd beszéljek Kierannel! Mason Ardvale hangja volt. Kieran azt hitte, már meghalt. Negyven órája nem beszélt vele. – Itt vagyok, Mason. – Rohadt egy eszelős kölyök vagy, tudod? – Az beszél, aki ki akarja fújatni magát a légzsilipből? – Ki kell szellőztetnünk a mérget. – Felőlem. De addig nem, amíg el nem hoztam magukat. Ardvale kacagott, de epés, örömtelen volt a nevetése. – Miből gondolod, hogy a sikló be tud dokkolni a gépteremhez? Kieran mintha zökkent volna egyet, amikor a felsőtestéből leszaladt a vér. – Nem egyezik a légzsilip? – A gépterem légzsilipjét szellőztetéshez tervezték. – Mason gyengén köhécselt. – Még egy EgyEmberes sem fér be rajta. – De hát ez őrület! – sikoltotta hisztérikusan Seth. – Ki tervez ilyenre egy űrhajót? – Normál esetben legalább húsz figyelmeztetést kaptunk volna, mielőtt kritikus helyzet alakul ki a hajtóműveknél. A szabvány hatfős brigád kezelni tudott volna minden normális hibát. – A tervezők nem is számítottak a zónaolvadásra? – kiáltotta Kieran. – Nem számoltak szabotázzsal – felelte Mason higgadt fahangon. – Gondolod, hogy ellenkező esetben ennyit kellett volna erőlködnünk, fiam?

Kieran ránézett Sethre, aki elfehéredett, mikor hallotta, hogy a tulajdon apja másvalakit nevez „fiam”-nak. – Tehát semmit sem tehetünk? – kérdezte. Idegtépő csend lett a pilótafülkében. Kieran bőrét ellepte a verejték. Fázott. Ardvale sóhajtott. – Nézd, ez valószínűleg megöl minket, de megpróbálhatod odamanőverezni a rakteret a légzsilip fölé, és amikor csökkentjük a légnyomást, talán befúj minket oda. – Ja! Csináljuk meg! – vágta rá Kieran. – Valamit nem értesz – mondta sötéten Mason. – A kifúvatás ereje megrongálhatja a siklót. Ha esetleg nem tudod kormányozni, dugóhúzóba kerülhetsz. Ezért is reméltük, hogy nem próbálkoztok. – Úristen! – mondta Seth. Megroskadt a székében, üres tekintettel bámulta a műszerfalat. Amikor felnézett Kieranre, minden konokság eltűnt az arcából. Kieran ugyanolyan mereven bámult vissza rá. Lehet, hogy Seth Ardvale arcát kell bámulnia egész hátralevő életében, miközben pulzárként pörögve távolodnak az Empyreumtól. De milyen választásuk maradt? – Oké, megpróbáljuk! – mondta. Émelygett, a feje fájdalmasan lüktetett. Egy pillanatra elengedte a botkormányt, és megfeszítette ujjait, hogy ne remegjenek. – Ha már nem vérzik a szemem, ezért megnyúzlak benneteket – mondta Mason. – Ha majd látsz annyira, fater, hogy elkaphass minket – mondta Seth. Apa és fia nevettek a maguk kedvetlen módján. – Oké, Mason, akkor mit csináljunk? – Kieran ismét megfogta a botkormányt. – Menj a siklóval a bal oldali zsilip fölé! – Ez az! – mutatott jobbra Seth. Kieran meglátta az Empyreumból kiálló légzsilip oválisát, és addig közelített hozzá, amíg fel nem tűnt a monitoron a zsilipkapu. Seth megnyomott egy gombot, a képernyő alján megjelentek a „dokkolási szakasz” szavak. Kieran leengedte a siklót a légzsilip fölött. A jármű zökkenve megállt. A sikló visszhangzott a fémhez súrlódó fém csikorgásától. – Te jóisten! – mondta Seth. Lenyomott egy gombot, amely kiszívta a levegőt a tartályokba, hogy fel lehessen használni, ha ismét nyomás alá kell helyezni a rakteret. A fiúk összenéztek. Seth az arca belsejét rágcsálta. Ez ideges szokás volt nála, ami eltorzította a vonásait. Kieran megnyalta az ajkát, és azt mondta: – Bedokkoltunk, Mason. Jöhetnek. – Oké. Abban a pillanatban, ahogy halljátok a nyomásmentesítés hangját, zárjátok be a sikló ajtaját. Hallottátok? Gyorsnak kell lennetek, különben kibukfencezünk. – Tudom, papa. – Seth a gomb fölé tartotta az ujját.

– Háromra – mondta Mason. Kieran megmarkolta a botkormányt, ügyelve, nehogy megrántsa a siklót. A nebula szemfödelét bámulta, amely arra várt, hogy ráborulhasson az Empyreum legénységének utolsó néhány felnőtt tagjára. – y. Eg

Kieran mély lélegzetet vett. Elképzelte az űrbeli vákuumot, amely azonnal megfagyasztja az embert, kifacsarja a tüdejét, felforralja a vérét. – Kettő. Seth kinyitotta a sikló légzsilipjét a legénységnek. Kieran keményebben markolta a botkormányt. – Három! Kierant mintha iszonyú erővel mellbe vágták volna, amikor az Empyreumból kirobbant a levegő a zsilipen át, és a sikló hihetetlen sebességgel pörögni kezdett, olyan gyorsan, hogy a világmindenség szürke-rózsaszín maszattá olvadt össze. Erezte, hogy bandzsít. Behunyta a szemét, kapaszkodott a botkormányba, várt, amíg annyira kitisztul a feje, hogy felnézhessen. Amikor felnézett, elakadt a lélegzete. Máris olyan messzire elsodródtak, hogy a zsugorodó Empyreum nem látszott nagyobbnak egy medúzánál. Hol feltűnt az ablakokban, hol eltűnt, azután ismét feltűnt, miközben a kormányozhatatlanná vált sikló pörögve távolodott tőle, úgy rohanva bele a csillagködbe, mint a hullámokon pattogó kavics.

DUGÓHÚZÓ Kieran egy ideig semmit sem bírt tenni azon kívül, hogy kapaszkodott a székébe. Sötét foltok ugráltak a szeme előtt. Attól félt, hogy elájul. Óvatosan kinyitotta a szemét. Ha kinézett az ablakon, szédült, ezért inkább a botkormányra összpontosított. Előtte egy üzenet villogott a képernyőn: „Kapcsolja be a helyzetstabilizátort”. A fiú rákoppantott a monitorra, a sikló hirtelen életre kelt, a hajtóművek összevissza kapcsoltak ki-be. – Papa! Papa! – sikoltotta Seth. Kieran rá sem bírt nézni. Seth az intercom kapcsolóját nyomkodta. – Hallasz? – Itt vannak? – kérdezte Kieran. – Nem tudom! – Bezártad a zsilipet, és visszakapcsoltad a nyomást? – Igen! – Akkor valószínűleg elájultak – mondta Kieran. – Lemegyek! Seth a biztonsági öve csatjához nyúlt, de Kieran ráordított. – Addig nem, amíg meg nem állítjuk ezt a pörgést! Úgy megütheted magad, hogy belehalsz! – Akkor állítsd le! – ordította Seth. – Azt próbálom! – ordította Kieran. Lassult volna a pörgés, vagy Kieran kezdte megszokni? Fogalma sem volt. Az Empyreum már nem látszott a pilótafülke ablakából. Kieran reménykedett, hogy csak azért nem, mert a sikló az ellenkező irányba néz. A másik lehetőség túl iszonyú volt. Abban az esetben a távolság miatt nem látnák a hajót. – Tudod, hogy kell kezelni a navigációs berendezést? Seth fölnyerített. – Ebben a ködben? Vörös betűk villogtak Kieran monitorján: „Helyzetstabilizálás sikertelen”. – Rohadt életbe! – káromkodott Kieran. – Megsérült a giroszkóp! – ”Kapcsoljon át kézi vezérlésre”, villogta a képernyő. Tehát neki magának kell stabilizálnia a siklót. Beleöklözött a képernyőbe. Váratlanul leállt az összes meghajtó. – Érzed, hogy melyik irányba pörgünk? – kérdezte Sethtől, bár tudta, hogy ez nevetséges kérdés. Seth még csak nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Azon az egyetlen módon lassulhatnának le, ha sikerülne a pörgés irányával ellentétesen begyújtani valamelyik meghajtót. Kieran behunyta a szemét, és elképzelte kívülről a siklót. A raktér lent van, a sikló hátuljában, tehát amikor eltalálta őket a légnyomás, a siklónak le kellett írnia egy száznyolcvan fokos fordulatot. Valószínűleg orral lefelé

orsóznak, vagyis olyan hajtóműveket kell begyújtania, amelyek fölfelé nyomják a sikló orrát. Visszafelé húzta a botkormányt. A sikló megugrott. Kieran hallotta, hogy Seth öklendezik. Savanyú bűz töltötte meg a pilótafülkét. Kieran azonban csak húzta visszafelé a botkormányt, és motyogva könyörgött: – Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek! – Állj! Állj! – ordította Seth, míg az inge ujjába törölgette az állát. – Ott van! Kieran kinyitotta a szemét, és meglátta a csillagködtől elmosódott Empyreumot: pici és szürke volt, mint egy kavics. Kétszáz kilométernyire vagy annál is távolabb lehetett. Gépiesen fölengedte a botkormányt, azután bekapcsolta a hátsó hajtóműveket. Érezte, ahogy székének támlája nyomja a hátát. Az Empyreum mintha bukdácsolt volna, amíg a sikló billegett, de nem tűnt el, és a hajtómű lassan tolni kezdte a siklót hazafelé. – Szerintem megcsináltad – mondta Seth. – Még van pár perc a dokkolásig. – Kieran bólintott. – Nézzük meg a többieket! Kicsatolta az övét, és követte Sethet a raktér lejárójához, rettegve, hogy mit fog találni. Szíve dübörgött, halántékának erei kidagadtak és viszkettek, mintha azokba gyűlt volna össze és most próbálna szabadulni az utóbbi percek (órák? napok?) minden fejvesztett rémülete. Seth meghúzta a kilincset, egy rántással föltárta az ajtót, és benézett. Semmit sem látott, csak sötétséget. – Halló! – kiáltotta Seth. Kieran még sosem hallotta ennyire kisfiúsnak a hangját. Nyögés tört magának utat a sötétségben. Kieran felkapcsolta az ajtón belül a világítást, és olyat látott, ami élete végéig kísérteni fogja. Egy kupacba bújtak össze a raktér sarkában, véres, püffedt, fagyástól gyűrött arccal, kérgessé alvadt vértől beragadt szemük váladékozott. Senkit sem ismert meg. Pedig éltek. – Tud beszélni valaki? Az egyik megtört alak erőtlenül föltartotta a hüvelykujját. Kieran addig fürkészte az arcát, amíg föl nem ismerte Mason Ardvale-t. – Megmentettél minket, Kieran – mondta Seth apja. Egy szava sem volt a saját fiához. – Hát akkor gyerünk haza – mondta Kieran. – Megfogta Seth vállát. – Szép munka volt. Seth lerázta magáról Kieran kezét. – Úgy gondolod, hogy tőled van szükségem erre? Kieran leengedte a karját. – Én csak azt próbáltam… – Ne próbálj úgy viselkedni, mint aki parancsol! – mondta Seth. – Senki se bízik benned! – Gondoskodtál róla, mi? – Menj a francba! – válaszolta Seth, mielőtt odaugrott az apjához. Kieran figyelte, ahogy leveti az ingét, és rányomja egy mély vágásra Mason homlokán, gyöngéden törölgeti a beszáradt vért, suttog az apja fülébe. Hirtelen borzasztóan hiányzott

neki a saját apja, de nem vesztegethette az időt. A pilótafülkében türelmetlenül sípolt a dokkolóberendezés. Vissza kellett mennie. Beszíjazta magát az ülésbe, és megpróbált rárepülni a siklóval az Empyreumra, de valami baj volt. Az Empyreum nemhogy közeledett volna, de távolodott, mintha a hajón… – Sarek! – ordított bele a mikrofonba. – Újra beindultak a hajtóművek? – Ja! Pont most! – Sarek izgatott hangja végigszökdécselt a vezetéken. – Van gravitáció, még nem nagy, de egyfolytában nő! Kihoztátok az embereket a gépteremből? – Igen, kihoztuk, és élnek. Kieran hallotta, ahogy száz fiú ujjong örömében. – Figyelj, Sarek, le tudod állítani valamivel az Empyreum gyorsulását? Csak addig, amíg leszállunk? – Hűm… – Kínos szünet. – Fogalmam sincs, hogy kell csinálni. – Oké, Sarek. Akkor ne is foglalkozz vele! – Kieran felső ajkán gyöngyözött a verejték. Idegesen lenyalta. Valószínűleg nem lenne biztonságos újból lekapcsolni a hajtóműveket. Lehet, hogy nem tudnák visszakapcsolni őket. Viszont mozgó célpontra kétszer olyan nehéz leszállni. A nadrágjához dörgölte izzadó tenyerét, megfogta a botkormányt, előretolta, annyira felgyorsítva a siklót, hogy lépést tarthasson az Empyreummal. Ahogy az Empyreum egyre nagyobbra nőtt a pilótafülke ablakában, Kieran felülről képzelte el az űrhajót és a siklót, elképzelte a röppályát, amelyet a siklónak meg kell tennie, ha szabályosan akar bejutni a légzsilipbe, és rájött, hogy még gyorsabban kell haladnia, ha nem akar lemaradni. Maximumra állította a hajtóműveket. A gyorsulás belepréselte az ülésbe. Alig bírta fölemelni a karját a kormányzáshoz, és hasizmai minden erejére szüksége volt, hogy előrehajoljon odáig, ahonnan eléri a botkormányt. Nem az Empyreumot vette célba, hanem egy pontot a hajó előtt, megpróbálva kitalálni, hol metszi egymást az Empyreum és a sikló pályája. Tartotta az irányt, nem vett tudomást tagjainak reszketéséről, Sarekről, aki aggodalmasan szólongatta az intercomból, tarkója fájásáról, összenyomott mellkasáról. Menni fog! Hamarosan egész látómezejét betöltötte az Empyreum. Már majdnem ott volt. Pásztázta a hajó hólyagos felületét, kereste a dokk légzsilipjének ismerős nyolcszögét. Végre átütöttek a nebula homályán a narancsszín vonalak. A dokk parányinak látszott, amikor Kieran célba vette, rézsútos pályára kényszerítve a siklót. A külső zsilipkapu kinyílt, Kieran visszavett a sebességből. Ismét bírt lélegezni, a teste már nem volt olyan nehéz. Addig harapdálta az arca belsejét, amíg vérezni nem kezdett. – Gyerünk, gyerünk! – motyogta. A valóságos leszállásnál jobban kellett hagyatkozni a megérzésre, mint a szimulátorban. Kieran biztos kézzel tartotta a botkormányt, amíg a sikló lassan besuhant a légzsilip külső ajtaján. Út közben beleütközött a mennyezetbe, és fülsértőén végigkaristolta a falat. De bent voltak. A külső ajtó becsukódott, a zsilipben helyreállt a nyomás. A belső ajtó megnyílt a dokkra, ahol a reménykedő fiúk serege várakozott.

Kieran szerette volna megkímélni őket felpüffedt, kirepedezett bőrű, szenvedő szüleik látványától, de mikor leengedték a rámpát, és a fiúk meglátták a sikló padlóján fekvő felnőtteket, a megkönnyebbüléstől kiáltozva bezúdultak a raktérbe. Mire Kieran lejött a rámpán, a fiúk már vitték is el a szüleiket, lecibálták őket a raktérből, és elvonszolták a kórházba. Egyiket sem rázta meg túlzottan a látvány, annyira örültek, hogy a szüleik még mindig élnek. Ismét volt remény az arcukon, és ettől Kieran is reménykedni kezdett, első alkalommal azóta, hogy Waverly eltűnt az ellenség siklójában. Talán mégis viszontlátja a lányt. Talán mégis rátalál valahogyan. És a szülei – ők is élhetnek még. Kapaszkodnia kell ebbe a reménybe, ameddig csak bír! Meglátta Sethet, aki erejét megfeszítve próbálta lehozni az apját a siklóból. De kár, hogy mindig úgy bánt ezzel a ragyogó eszű, leleményes fiúval, mintha veszélyt jelentene! Hiszen úgyis ő lesz Waverly férje, vagy nem? Meg kellene próbálnia felülemelkedni a régi vetélkedésen, valami szövetségfélét kellene kötniük, hogy együtt dolgozhassanak. Seth fél karral tartotta az apját, amíg néhány fiú oda nem rohant segíteni. Mason Ardvale szeme forgott püffedt arcában, ajka fölrepedt, orra hegye fénylett és megfeketedett a fagyástól. De élt. Hihetetlen módon, de élt. Úgy tűnt, az összes felnőtt életben maradt. – Ezt nem tudtam volna megcsinálni nélküled – mondta Kieran Sethnek, remélve, hogy Mason is hallja. A többi fiú megállt, kíváncsiak voltak a válaszra. Seth hidegen nézett Kieranre. – Csak ne légy olyan büszke magadra. Kieran a fejét rázta. Nem értette. – Tönkretetted az atmoszféravezérlőt, EgyEmberesekben kell majd megjavítanunk.

amikor

nekimentéi

a

kupolának.

A fiúk közül többen is haragosan néztek Kieranre. Miért csinálja ezt Seth? – Azt ki tudjuk javítani – felelte zavartan. – Te is ott voltál. Láttad, milyen nehéz volt. – Nem kellett volna engednem, hogy te kormányozz! – mondta Seth jó hangosan, mintha előadást tartana a fiúknak. – Engedned? – Szerintem mindenki csak jobban járna, ha sittre vágnánk – vetette oda Seth, mielőtt vonszolni kezdte eszméletlen apját, ki a dokkból a kórházba. A fiúk hátat fordított Kierannek, és követték Sethet. Ahogy Kieran baktatott utánuk a folyosókon, többször is észrevette, hogy ellenségesen méregetik. Egy sarkon befordulva meglátta Sareket, aki két tizenkét éves fiúval sutyorgott. Dühösen néztek Kieranre, amikor észrevették. – Ti meg miről beszélgettek? – kérdezte Kieran, de ők csak a fejüket rázták, és elfordultak. A kórházban teljes felfordulás fogadta. A felnőttek többsége félájultan nyöszörgött. Fiúk szaladgáltak a gyógyszerszekrények és a szüleik között, akiknek a keze ökölbe szorult a kíntól, az arcuk szederjes és fekete volt a keszonbetegségtől.

Kieran végigment az ágyak között, és addig fürkészte az arcokat, amíg meg nem találta az ápolónő Victoria Handet. A szoba sarkában feküdt, feje jobbra-balra görgött a párnán, és nyögött. Kieran átkönyökölte magát az ágy körül tolongó fiúkon. – Vicky! Mit csináljunk? – kiáltotta. Az asszony szeme lomhán kinyílt, de mintha nem tudott volna fókuszálni. – Mit kell csinálni a keszonbetegekkel? – kérdezte hangosan Kieran. – Oxigén – motyogta Victoria cserepes szájjal. Kieran tapsolt, és rárivallt a fiúkra: – Keressétek meg az oxigénpalackokat és a maszkokat! Ki-ki maga gondoskodik a rokonairól! Futás! Drew Jones megtalálta a palackokat a szoba végében levő szekrényben. Több verekedés és kitört, mert a fiúk egymást letaposva igyekeztek minél hamarabb hozzájutni a palackokhoz. Mire Kieran odaért a terem másik végéből, hogy szétválassza őket, a verekedés már abbamaradt, a fiúk visszaloholtak a szüleikhez, nagynénjeikhez vagy nagybátyáikhoz, és az arcukra illesztették a maszkot. – Ezzel mit csináljunk? – kérdezte Bobby Martin, és a tárcsára mutatott a palack nyakán. A tárcsa szélén számok sorakoztak. Kieran visszarohant Vicky Handhez, aki közben elvesztette az eszméletét. A fia, Austen, föléje hajolt, ügyetlenül igazgatta az anyja arcán az átlátszó műanyag maszkot, és sírva hajtogatta: – Most már itt vagy, mama! Nem lesz semmi baj! – Vicky! – szólította Kieran, és mikor az asszony nem reagált, megrázta a vállát. – Hagyd őt békén! – üvöltötte Austen. Könnyek patakzottak kerek arcán. Kieran még keményebben megrázta az asszonyt. – Vicky! Mennyire kell beállítanunk az oxigént? Mrs. Hand szeme fennakadt, de előtte egy pillanatig még rá tudott nézni Kieranre. – Száz százalék – sikerült kinyögnie. – Teljes gáz, srácok! – kiáltotta Kieran, és a fiúk ütközésig fordították a tárcsát. Kieran szorongva állt Vicky ágya mellett. Nem veszítheti el az asszonyt. Ő az utolsó a hajón, aki ért a gyógyításhoz. Körülnézett, Mason Ardvale-t kereste, és látta, hogy nincsen a teremben. – Hol van Seth apja? – kérdezte az egyik fiútól. Az oldalra mutatott, az egyik különszobára. – Seth oda vitte be. Kieran a szekrényhez ment, kivette az egyik utolsó palackot, és bevitte a szobába, ahol Seth hajolt az apja fölé. Kieran felkattintotta a kapcsolót, mert sötét volt. – Seth, apádnak oxigénre lesz szüksége. A fiú nem vette le a szemét az apja arcáról. – Nincs már neki szüksége semmire. Mason Ardvale olyan mozdulatlanul feküdt a vaságyon, akár egy faragott kép. Kieran a padlóra engedte az oxigénpalackot. – O, ne! Úgy sajnálom! – Sajnálhatod is! – vágta oda Seth, azután ráborult az apjára. Úgy takarta el a

felsőtestével, mintha azzal akarná visszatartani. Kieran kevés ennél szomorúbbat látott eddigi életében. Kihátrált a szobából, és becsukta az ajtót. Nézte a többi fiút, akik ugyancsak a szüleik fölé hajoltak, lesték az arcukat, számolták minden lélegzetvételüket. Mások is meghalhatnak, mire véget ér ez a nap. Az ajtóban is összebújt egy csoport. Az ő szüleik nem voltak a sérültek között, ennek ellenére aggodalmasan figyelték a betegeket. Arthur Dietrich is ott volt. Kieran magához intette. – Arthur, valahol az itteni irodákban kell lenniük orvosi videóknak. Talán Randall doktornál vagy Patel doktornál. Keresd meg őket nekem, jó? – Okos ötlet. – Arthur bólintott, és elkocogott. Kieran fölemelte a kezét, és füttyentett. – Srácok, Arthur keres videókat arról, hogyan kell kezelni a sugárzást és a keszonbetegséget. Amint megtalálja, végig kell néznünk őket, hogy tudjuk, mit kell csinálni! Első lépésnek jó az oxigén, de még nagyon sok minden van hátra, és keményen kell dolgoznunk. Néhány fiú valamit nézett Kieran mögött. Éppen meg akart fordulni, amikor valami szúrós hatolt bele a nyakába, közvetlenül a válla fölött. Olyan érzés volt, mintha méh csípte volna meg. Odacsapott, és kiderült, hogy egy injekciós fecskendő az. A tűt tövig belenyomták, undorítóan mélyre. Odafordult, és Seth dühtől eltorzult, könny marta arcát látta. – Mit csináltál… – kezdte volna Kieran, de az arcán szétfutó zsibbadás átterjedt a szemére. Arthur Dietrich visszarohant az orvos irodájából, két kézzel húzva maga után a libegő papírlapok zuhatagát, és Kieran elvágódott – nem, elsüllyedt –, és nem értette, hova lett a szobából a gravitáció, furcsán hadonászott, keresett valami kapaszkodót, nehogy kiússzon az ablakon, és beleorsózzon abba az émelyítő nebulába…

A SITT Kieran arra ébredt, hogy egy vaspadló nyomja az arcát. Borzalmasan fájt a feje, a szájának olyan íze volt, mint a tőzegnek, amit az anyja használt a veteményesben. Pislogott, felnézett és egy vaságy alját látta, azon túl meg egy csöpögő csapot. Hosszú percekig üres volt az agya. Csak bámulta a csöpögő csapot, az ezüst vizet, ahogy cseppenként hull a kiöntőbe. Konyha. A szó úgy hullott az agyára, mint egy jégszilánk. A konyhában van kiöntő. Egy konyhában lehet. Nem. Egy vaságy alatt fekszik. A konyhában nincsen ágy. Viszketett a nyaka. Meg akarta vakarni, és valami keménybe ütközött a keze, valamibe, ami kiállt belőle, és a szívverése ütemére lüktetett. Egy injekciós fecskendőbe. Egyszerre zúdult rá minden. Seth csinálta ezt vele. Ez nem konyha. Ez a sitt. Úgy érezte, iszapból van a teste, amikor megpróbált a hátára fordulni. Seth valami nagyon erőset nyomott belé, mert még mindig lebénította. Babrálta a fecskendőt, próbálta kitalálni, mijébe döfték. A vénájába? Az artériájába? Veszélyes kihúzni? Bent biztosan nem hagyhatja. Oda kellett volna mennie a tükörhöz, amely az átellenes falon lógott, de mozdulni sem bírt. – Nesze! – mondta valaki. Valami végigcsúszott a padlón, és oldalba találta Kierant. Attól félt, ha elmozdítja a fejét, hogy megnézze, ki van vele, mélyebbre döfheti a tűt, vagy, ami még rosszabb, oldalra nyomhatja, amivel feltépi az érfalat. Így csak megmarkolta, amit kapott, és erőlködve a szeméhez emelte. Egy tükör. Egy női tükör. – Kösz – mondta elfúló hangon. A tükör, a karja hihetetlenül nehéznek tűnt. – Meg fog ölni ez a tű, ha kihúzom? – Mit tudom én? – mondta a hang. Nem Seth volt, de eléggé foghegyről beszélt. Valaki, aki ugyanannyira utálja Kierant, mint Seth. A bal kezébe fogta a tükröt, a jobbjával kaparászni kezdett, ujjai felvánszorogtak a mellkasán a billegő fecskendőig, megragadták. Mély lélegzetet vett, és aprókat rántva kihúzta magából a tűt. Mintha egy csontot távolított volna el a testéből, amilyen mélyen volt. Mihelyt kijött, Kieran elhajította, és ismét belenézett a tükörbe. Vér szivárgott a szúrásból, de nem sok. A fiú leengedte a bal kezét, mert hirtelen túlságosan elfáradt ahhoz, hogy fogja a tükröt, míg a jobbját rászorította a sebre, hogy elállítsa a vérzést. Sokáig így maradt, és kilihegte magát, mielőtt ismét kinyitotta a szemét. Valakinek az

árnyékát látta a falon a kiöntő mellett. Vagyis még mindig figyelik. – Meg fogsz ölni? – kérdezte. Különös, mennyire hidegen hagyta a kérdés. – Nem én – mondta a hang. – Akkor kaphatok egy kis vizet? – Ott a csap. – Nem bírok járni. Ingerült sóhaj. Majd valami feléje csúszott a padlón, és fejen találta. Gravitációs tasak volt, félig tele vízzel. Kieran ügyetlenül ellazította a gyűrűt a szívószálon, és beszürcsölte a langyos folyadékot. Túl gyorsan elfogyott. A víz felélesztette annyira, hogy különösebb erőfeszítés nélkül nyitva tarthassa a szemét, és végre elfordíthatta a fejét, hogy megnézze, ki őrzi. Sealy Arndt bámult rá, aki ültében egy hosszú konyhakést lógatott csontos térdei között. – Felfogod, mennyire nevetséges ez? – kérdezte Kieran a fiútól, aki lesütötte a szemét. – Most mentettem meg a szüléiteket! – Seth nem ezt mondja – felelte Sealy. Keskeny szája csak egy rózsaszín vonal volt az arcában. – Sethnek át kellett vennie az irányítást, mert te nekimentéi az atmoszférakupolának. – Egyetlen másodpercre! Egész úton én vezettem a siklót. Kérdezd meg Sareket! Sealy fölnevetett. Kieran rémülten eszmélt rá, hogy háborúba került. Illetve egész idő alatt abban volt, és most vesztésre áll. Lehet, hogy nem jut ki innen. Csak egyetlen percig beszélhetne az apjával, hogy megkérdezze, mit tegyen! Arra gondolt, ahogy apa mogyorószín szeme elfátyolosodott egy beszélgetés közben vagy a vacsoránál. Sosem volt egészen ott a szobában a fiával, hanem valahol másutt, és gondolkozott. Kieran néha képes volt áttörni ezen az összpontosításon, hogy felhívja magára az apja figyelmét. Ilyenkor elmagyarázott valamilyen problémát egy barátjával vagy egy tanárával, aki méltánytalanul bánt vele. Mindig a magyarázás volt az, amitől jobban érezte magát, mert tudta, mit fog mondani apa: Az igazság hatalmas, Kieran. Te csak az igazat mondjad mindig, és az emberek is általában meglátják. Az igazság. Mi az igazság? – Figyelj, Sealy, Seth mindig tiszta ideg volt. Okos, az fix. De bántja az embereket. Nem azért, mert gonosz. Ó csak… haragszik. Halálos csend. – Nem fordulhatunk egymás ellen, ugye megérted? – Igyekezett higgadtan, ésszerűen beszélni. Nem szabad mutatnia a rettegését. – Minden egyes fiúra szükségünk van ezen a hajón, hogy működjön. Nem vághatunk sittre embereket csak azért, mert egyszer

hibáznak. – Te sokszor hibáztál. – Mint mindenki. – Seth sosem hibázott. Kieran kijött a béketűrésből. – Azért hagyjátok, hogy Seth ezt csinálja, mert dühösek vagytok azért, ami a családjaitokkal történt, és kell valaki, akit hibáztathattok! – Kuss legyen! – robbant ki a fiú. – Nem vagyok köteles ezt hallgatni! Kieran befogta a száját, de láthatta, mennyire vékony máz Sealyn a flegma. Alatta valószínűleg szorongás fortyog. Valószínű, hogy sok más fiú is hasonló kételyekkel küzd. Ha meg tudná érinteni őket, ha szót érthetne velük… – Sealy, te komolyan egyetértesz ezzel, hogy engem lesittelnek? A fiú nem válaszolt. Kieran látta, hogyan ugrál a tekintete. Hiszen csak gyerek, akit olyan helyzetbe löktek, amellyel a legtöbb felnőtt sem tudna megbirkózni. Zavart, rémült, és kész belekapaszkodni mindenbe vagy mindenkibe, akinek a segítségével jobban érezheti magát. – Tudod, Sealy, szerintem visszajönnek a siklók. Gondolj csak bele, még nem is mentek el olyan régen. Valószínűleg most szerzik vissza a lányokat. – Nem tudsz te semmit. – Te sem. Akkor meg miért feltételeznénk a legrosszabbat? Ebben a pillanatban Jones kapitány is ott lehet az egyik siklón, és jön hazafelé. Gondoltál erre? – Hagyd abba! – förmedt rá Sealy. – Úgyis tudom, mit próbálsz csinálni! – Seth mit tervez velem? – Majd meglátod. Kieran agya szélsebesen járt. Lehet, hogy Seth gyilkosságot tervez? – Sealy, ha tőlem megszabadulna, attól csak rosszabb lenne minden. – Ott fognak tartani, ahol nem okozhatsz több kárt. – Honnan tudod, hogy kárt okoztam? Honnan tudja bárki? – Seth látta az egészet. – Szóval csak neki lehet igaza? Mostantól így fognak menni a dolgok? Seth azt vághat sittre, akit akar? Sealy megint csak hallgatott. Kieran vére addig lüktetett a félelemtől, amíg nem kényszerítette magát, hogy elvonuljon egy hűvös, magányos helyre, gondolkodni. Amíg sitten tartják, ki van szolgáltatva Sethnek, és innen nem jut ki, hacsak ki nem engedi valaki. Egyetlen reménye, hogy olyasvalakivel beszélhet, aki nem tartozik Seth belső köréhez. Beszélnie kell Arthur Dietrichhel. Vagy Sarekkel, aki videón végignézte a

sikló útját. Sarek cáfolhatja Seth meséjét. – Ha Seth igazi vezető, akkor nem félhet egy tisztességes tárgyalástól. – Ha ki próbálod dumálni magadat innen, az nem fog menni. – Nem csak ki próbálom dumálni magamat innen. Meg próbálom menteni a hajót. Komolyan azt gondolod, hogy Sethnek kell vezetnie minket? Komolyan? – Ja, komolyan. – O, akkor jó. Biztos, hogy téged sosem terrorizál. Sealy megint csak hallgatott. Most jobb lesz ennyiben hagyni. Hadd gondolkozzék Sealy magától is egy kicsit. Kieran nem nagyon remélte, hogy átállíthatja a maga pártjára, de ha fel tudja ébreszteni benne a kételyt Seth iránt, az még jól jöhet. Különben is kimerítette a sok beszéd meg tépelődés. Be kell hunynia a szemét, és megkell próbálnia kialudni a gyógyszert. Amint kiment a szervezetéből a drog, majd gondolkozhat, mit csináljon. Még mindig annyira félt, hogy nehezen bírt elaludni, de végül csak sikerült. Nem tudta, mennyi idő után ébredt fel, és egy pár bakancsot látott az arca előtt. Azonnal feldobta magát ülésbe, mert félt, hogy megrúgják. Fel is akart állni, de elvesztette az egyensúlyát, és meg kellett kapaszkodnia a vaságyban. Seth állt fölötte, keresztbe font karokkal. – Na? – Nagyon büszke lehetsz magadra. – Kieran fölkapaszkodott az ágyra, és leült. Fontolgatta, hogy felrúgja Sethet, és eszméletlenre veri, de olyan gyönge volt, hogy nem lett volna értelme megpróbálni. Különben is, két másik fiú is állt a vasrács túlsó oldalán, és olyan pisztoly volt náluk, amilyeneket az Új Látóhatár legénysége használt. Tehát lementek a raktérbe, és megkeresték a fegyvereket. – Mit akarsz, Seth? – Megvan mindenem, amit akarok. Eltakarítottalak az útból, és a hajót végre úgy fogják irányítani, ahogy kell. – Ezért kellenek a pisztolyok? – Úristen, mennyi lehet náluk? – Pisztollyal könnyebb – mondta Seth. A rettegés úgy bugyborékolt Kieran mellkasában, mint a forró iszap. Seth megőrült. – Mit akarsz csinálni velem? – kérdezte, igyekezve palástolni a félelmét. Seth leült mellé a vaságyra, és a térdére támaszkodott. Most, hogy végre ő parancsolhatott, sokkal inkább pökhendi volt, mint mogorva. Hanyag fesztelenséggel mozgott, sőt, még a humor is megcsillant a szemében. Úgy viselkedett, mint aki teljesen elszakadt a valóságtól. – Még nem döntöttem – mondta. – Úgy véled, mindenki elfogadja, akármit döntesz? – Kit érdekel, ki mit fogad el? – Kéne, hogy érdekeljen. Többen vannak nálad – mondta Kieran. Seth szemében mintha fellobbant volna a kétely, de azonnal ki is aludt. – Jelenleg

inkább te vagy az, akinek izgulnia kéne. – Miért? Te vagy az egyetlen ellenségem. Te hány ellenséget szereztél magadnak, te szadista? Seth szemen vágta az öklével. Kieran agya szétrobbant a kíntól, amely lesugárzott a nyakába és a vállába. Leesett az ágyról a padlóra, és még csak nem is mímelhette, hogy nem fáj neki. – Ne nevezz így! – üvöltötte Seth, és a hangjában benne volt az árvaság minden keserűsége. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy összeroppan, de aztán keményen az ajkába harapott, megfékezte indulatait, és azt mondta: – Nem akarlak még egyszer megütni, de megteszem, ha tovább sértegetsz. Miután a fájdalom vörös köddé tompult a szeme mögött, Kieran feltápászkodott. A falnak kellett dőlnie, és az acél hűvösségétől magához tért. Rájött, hogy ételre van szüksége. Vízre van szüksége. Olyan sok mindenre lett volna szüksége. – Seth, te is tudod, mi történt a siklón. Ott voltál. Végignézted. Visszahoztam magunkat az Empyreumra. – Ha nem veszem át a kormányt, elveszítettük volna az atmoszféravezérlést – mondta Seth. Kétszemélyes közönségnek játszott: a kifürkészhetetlen arcú Sealy Arndtnek, aki a homlokát ráncolva meredt a padlóra, és Max Brentnek, aki az elragadtatástól lángoló szemmel bámulta. – Tudom, mit csináltam! – Ja. Tíz másodpercig fogtad a botkormányt. Megnyomtál egy gombot, hogy bezárd a rakteret. Ezt csináltad. – Még mindig csak próbáljuk helyrehozni a kárt, amit az atmoszféravezérlőben okoztál, amikor nekimentéi a siklóval! – Épp hogy súroltam a felületet. Mi veszett oda igazából? Egy antenna? Megkell azt javítani egyáltalán? – Működésképtelenné tetted a vezérlést! – Ha apád itt lenne, azt mondaná, hogy hazudsz. Seth sóbálvánnyá meredt. Kieran egy pillanatig azt hitte, hogy sírni fog. Azután ökölbe szorította a kezét, és szemmel nem látható gyorsasággal gyomorszájon vágta Kierant, aki előtt elsötétült a világ. Mire magához tért, ismét térden állt. Lélegezni próbált, de a rekeszizma görcsöt kapott. Kétségbeesetten nyeldekelte a levegőt, és a gyomrában érzett kíntól most már kétszer jobban fájt a feje. Fájt! Úgy fájt! Csakugyan lehetséges, hogy nem jut ki innen. Felnézett a fölötte álló Sethre, aki az öklét nyomkodta. Kieran felvillanó kételyt vélt látni a szemében. – Miért csinálod ezt? – zihálta. – Nem hagyom, hogy Jones kapitány egyik csahosa kapja meg ezt a hajót!

– Miről beszélsz? – Arról beszélek, hogyan kell változtatni a dolgokon. – Szerintem te megőrültél. – Vannak még ilyen nevetséges vádjaid? – kérdezte fojtottan Seth. – Vagy hajlandó vagy végighallgatni, amit mondani akarok? Kieran csak nézte, és várta, hogy szóljon. – Harminc órát aludtál, úgyhogy nyilván éhes vagy, mi? – kérdezte ravaszul Seth. Kieran a fájó gyomrát szorongatta, és várt. – Hozunk neked enni, de előbb nyilvánosan beismered a hibáidat. Ennyit kell tenned. Kieran enni akart. Gyönge volt, és éhes is, akármennyire fájt a gyomra Seth ütésétől. De akkor sem hagyja, hogy Seth példát statuáljon vele. Ha megteszi, vége a hajónak. Érezte, hogy a másik két fiú a válaszát várja. Olyasmit kell mondania, ami aláaknázza Seth pozícióját. Nehéz volt úgy gondolkozni, mint az ellenség. Mi a legrosszabb, amit most mondhat neki? – Nagyon félhetsz – szólt vontatottan. Fölnézett Sethre, és a szemébe sűrítette minden gyűlöletét. – Azért dugsz el a többi fiú elől. Félsz, hogy ellened fordítom őket. Seth belemarkolt Kieran hajába, és a falhoz verte a fejét. – Nagyon okosnak hiszed magad. – Különben miért követelnél nyilvános bűnmegvallást? Ha nem félnél, igazi tárgyalást tartanál. Ha az a bűnös vagyok, akinek beállítasz, azt tudnod kellene bizonyítani. De nem tudod, tehát félsz. – Nem, Kieran. – Seth kihátrált a cellából, becsukta az ajtót. Az arca üres maszk volt, de a hangja reszketett a dühtől. – Te vagy az, aki fél. Seth igazat beszélt, állapította meg Kieran az éjszaka, amikor egyedül volt a sötétségben, éhes volt, mindene fájt, és hiányzott neki Waverly. Nagyon félt.

NEGYEDIK RÉSZ ÖSSZEESKÜVÉS Minden elnyomás háborúhoz vezet. Simoné de Beauvoir

A RAKTÉR Waverly csak félig látszott a gyümölcsöstál mögött. A két tenyerébe hajtotta az állát, és mosolygott. Nevetséges, mesterkélt beállítás volt, de Amandának ez kellett. – Hát ez ennivaló, édesem. Tündéri lesz! – mondta Amanda, miközben felvázolta egy vastag rajzszénnel a vászonra a kompozíciót. Gyenge volt ő is, mint az összes felnőtt, és csak pár percet bírt állni egyhuzamban, így lassan haladt a dolog. – Természetes tehetség vagy. – Kösz – mondta Waverly, és igyekezett nem mozogni. – Nos, Waverly… – kezdte Amanda aggályosán. – Mondd csak, te akarsz majd anya lenni? – Nem tudom. – Waverly az asszonyra sandított, aki közelről figyelte a vásznát. – Miért kérdezi? – Ó, hát gondolom, csak féltékenységből. – Féltékeny? Miért? Amanda sokáig nem válaszolt, csak húzogatta a vásznon a szenet. – Az első anyák között akartam lenni az Új Látóhatáron. Úgy gondoltam, ez a sorsom. Waverly nem szólt. – De te az leszel. Újföldi gyarmatosok ezreinek, talán millióinak az ősanyja leszel. Magasztalni és emlegeti fog majd egy egész bolygó. Úgy, mint Évát az édenkertben. Meg persze a többi lányt is. – Még sose gondoltam rá így – mondta Waverly, és végigfutott a hátán a hideg. – Ha jól meggondoljuk, ez úgyszólván kötelesség, ha érted, mire célzok. Anyává lenni. Waverly figyelte Amandát, ahogy dolgozik. Az asszony keze ideges gyorsasággal futkosott a vásznon. – És a biztonság kedvéért ki kellene használnod a fiatalságodat. Ha teheted, minél előbb legyenek gyermekeid. A nők termékenysége csökken a korral, ugye tudod? – Még nem állok készen az anyaságra – mondta Waverly, és nagyot nyelt, mert elszorult a torka. Mire készülnek ezek? – Ó, nem arra gondoltam én, hogy babákat nevelj a te korodban. Egek, dehogy! – kacagott Amanda. Waverlynek sikerült mosolyognia, bár kínosan érezte magát. Ez az asszony köntörfalaz. Egész biztos, hogy el akar jutni ezzel a kerteléssel valahová. – Úgy örülök, hogy eljöttél látogatóba! – mondta ragyogó mosollyal Amanda. – Nem gond – felelte Waverly. Sőt, kellemes változatosság volt a hálóterem egyhangúsága után. Öt nap telt el a családi foglalkozás óta, és nem esett több szó róla, hogy szétosztják a

lányokat a családok között. Ottmaradtak a háló mérhetetlen unalmában, ahol nap, mint nap meg kellett próbálniuk elfoglalni magukat, csak a legközönségesebb ételt kapták, és abból sem annyit, hogy igazán elverhessék az éhüket. Nyűgösek voltak, rosszul érezték magukat, sokat veszekedtek. Waverly gyanította, hogy Mather így készíti fel őket a szétválasztásra. Ha a hálóterem dühítően unalmas, a lányok boldogok lesznek, ha kiszabadulhatnak. Ezerszer gondolt rá, hogy szól Samanthának és Sarah-nak a nőről, aki otthagyta a levelet a vécében, de valami visszatartotta. Ez olyasfajta titok, amelyet lehetetlen megőrizni, márpedig ő csak akkor mentheti ki innen az Empyreum túlélőit, ha Mather és legénysége nem gyanakszik. A leghalványabb sejtelmük sem lehet róla, hogy Waverly tud az empyreumiak ittlétéről – legalábbis addig, amíg meg nem szervezi a szabadítást és a menekülést, az pedig időbe kerül. Tehát mikor Amanda felkereste, hogy jöjjön el a szállására, és üljön modellt egy portréhoz, a lány kapott az alkalmon. Azt remélte, elszabadulhat az őröktől annyi időre, hogy leosonhasson a raktérbe. Ott lehet a mama is, és neki tudnia kell, nem esett-e baja. Erre most nem szabad gondolnia, mert sírni fog. Megakadt a szeme egy fényképen, amely Amanda mögött lógott a falon. Narancsszín dombok hullámzottak valami kék alatt. Arra akart figyelni, hogy ne szorongjon. – Az mi? – kérdezte. – Micsoda? Az a kép? – Amanda levette a falról, és az asztalra tette, Waverly elé. – Ez Kalifornia. – Kalifornia? – Az egyik része Észak-Amerikának, ahonnan jöttem. Azt hittem, te is észak-amerikai vagy. – Az én családom Brit Columbiából érkezett. – A hegyekből vagy a partvidékről? – A hegyekből. – Waverly fölvette a fényképet, nézte a puha, vörös földet, amely úgy hullámzott, akár a víz. – Ezek hegyek? – Homokdűnék. – A lány olyan érteden képet vágott, hogy Amanda kuncogni kezdett, és leült egy deszkaszékre Waverly mellé. – Gondolj a halkeltetőre! Megfigyelted már a homokot a tartályok alján? – Igen. – Nohát, ugyanolyanok ezek a dűnék, csak sokkal, de sokkal nagyobbak. És ahogy a víz mozgatja a homokot a tartályok alján, ugyanúgy mozgatja a Földön a szél a homokdűnéket, és az formálja őket ilyenre. – Szóval ezek a Föld hullámai? – Igen. És ha elég erős a szél, az arcodba csapja a homokot, és akkor az szúr. És belemegy a szemedbe. – Mi csinálja a szelet? – Ezt már mások is próbálták elmagyarázni, de Waverly egyre

kérdezett, mert mindenki mást mondott. – Hát gondolom, a Nap. Amikor hajnalban felkel, fölmelegíti a levegőt. Waverly megpróbálta elképzelni magát, ahogy áll egy homokdűne tetején, és fújja az arcát a szél. Olyan nehéz volt elképzelni, hogy a levegő minden látható ok nélkül mozog. Elképzelte, ahogy áll valahol, ahol nem lát sem falakat, sem mennyezetet, semmit, csak az eget a feje fölött. Semmit, ami körülvenné és betakarná. Félelmetes gondolat volt. – Hiányzik a szabad levegő. – Amanda hátradőlt a székén, ujjait összekulcsolta az ölében, és álmodozva nézte a fotót. – Apám és én szerettünk nagyokat sétálni egy arroyóban, egy időszakos patak medrében, a birtokunkhoz közel. Apu fogta a kezemet, és mutogatta a parton mászkáló, édesvízi garnélákat, és én folyton próbáltam megfogni őket, amíg az egyik meg nem csípett! Waverly nem tudta, mi az az édesvízi garnéla, de már megtanulta, hogy ne szakítsa félbe a felnőtteket, ha a Földről mesélnek, mert akkor végképp elhallgathatnak. – Bár leírhatnám, milyen érzés a napsütés az arcodon! Próbáltam utánozni. Egyszer még a sütőbe is bedugtam a fejem, de aztán észbe kaptam. – Amanda nevetett, Waverly fészkelődött. – Nincs még egy olyan érzés, mint az a gyöngéd, simogató fény az arcodon! Ami meg a festést illeti… – Gúnyosan nézett a mennyezeten fluoreszkáló lámpákra. – Egymilliószor próbáltam, de nem tudom elkapni a természetes fényt. Meggyőződésem, hogy ez hiányzik a festményeimből. Akármit csinálok, vizenyősek a színek. – A szülei még mindig itt vannak az Új Látóhatáron? – Apám évekkel ezelőtt elhunyt. Anyám még a Földön halt meg, amikor pici voltam. A szülés után nem bírta visszanyerni az egészségét, és nem sokáig húzta. Apu olyan keményen meg-küzdött érte, hogy részt vehessen ezen a küldetésen. Háromszor letette az alkalmassági vizsgát! – Azt hittem, csak egyszer lehet! – Volt pénzünk – mondta szégyenkezve Amanda. – Apu lefizette az ügyintézőt. – Aha. – Waverly szerette volna tudni, hogy itt, az Új Látóhatáron mindenki gazdag családból származik-e. Sok elszegényedett lángész maradt vajon a Földön, mert nem volt miből fizetniük a rostavizsgán? Amanda elvette tőle a fotót, és visszaakasztotta a falra. – Tudom, hogy tisztességtelen – szólalt meg nagy sokára. – De a Földön így mentek a dolgok. Minden év egy kicsivel forróbb lett, egyre több termőföld száradt ki, egyre kisebb területen tudtak gazdálkodni. Úgyhogy minden évben nőtt az elkeseredés. Az ilyen körülmények nem a legjobbat hozzák ki az emberekből. Arca elsötétült, míg ujja begyével dörgölte a vásznat. Waverly kíváncsian figyelte. Kevés felnőtt beszélt ilyen becsületesen a romlásról, amely a küldetéshez vezetett. Üdítő élmény olyasvalakivel lenni, aki őszinte. Talán még azt is elmondhatná, mi történt igazából a Földön, gondolta. – Rég szerettem volna kérdezni tőled valamit – mondta bátortalanul Amanda.

– Mit? – Nos, igyekszünk jobb körülményeket találni nektek. Családoknál akarunk elhelyezni benneteket. Mármint természetesen addig, amíg meg nem találjuk a szüléiteket. – Persze – mondta Waverly. Komoran töprengett, hogy Amanda tud-e vajon a foglyokról a raktérben? Ha tudott, nem árulta el. Ő csak boldognak látszott, mert Waverly itt van az otthonában. Friss kenyeret sütött az alkalomra, és egy tálka zabpelyhes süteményt is odakészített Waverly keze ügyébe. Csodásán illatozott, főleg az utóbbi napok íztelen kosztjához képest, de Waverly ellenállt. Megtanulta, mennyire összezavarhatja az embert, ha elfogadja a rabtartói kedveskedését. – Arra gondoltam, hogy te talán… Josiah és én szeretnénk… – Amanda kínosan mosolygott. – Azt szeretnénk, ha nálunk laknál. Waverly gyanakodva leste. – Miért? – Kedvelünk téged – mondta Amanda, és bátortalanul megvonta a vállát. – És úgy gondoltuk, hogy esetleg te is kedvelsz minket. Még… – Szeme az asztalra tévedt, ahol most is nagy rendetlenség uralkodott: félig elkészült gitár hevert a faforgácson, az apró festékes üvegek között. – Nos, még egy szobát is berendeztünk neked. Akarod látni? Választ nem várva kézen fogta Waverlyt, és elvezette a folyosón egy nagyon apró szobába, ahol volt egy ágy, egy íróasztal és egy lámpa. Az ágy fölött fénykép lógott, amelyen egy ló nézett ragyogó sötét szemmel a kamerába. A szoba akkora volt, hogy két ember is alig fért el benne. Jobban emlékeztetett kikozmetikázott börtöncellára. – Nem sok – mondta Amanda de csak a tied lenne. Itt nem zavarna senki. És lenne egy saját ablakod. Waverly az ovális ablakhoz ment, és kinézett a zavaros nebulára. Most nem látszottak csillagok, csak az a nyúlós gáz örvénylett az ablak előtt. Mikor szabadulnak már ebből a borzalmas felhőből? – Nos? Szeretnéd? – kérdezte mohón Amanda. Waverly szembefordult az asszonnyal, akinek magas alakja betöltötte az ajtót. Amanda az ajtókeretnek támaszkodott, és reménykedve nyújtotta a nyakát a lány felé. – Hát gondolom, lakhatnék itt – mondta végül Waverly. Ha úgyis ki kell költöznie a hálóból, akkor legalább olyan embereknél legyen, akik ártalmatlannak tűnnek. – Ó, ez csodálatos! – Amanda zöld szeme felragyogott a boldog mosolytól. – Majd megkérdezem a pásztortól, hogy engedélyezi-e. – Oké – mondta Waverly. – Ó, kérlek, vegyél már egy sütit! Direkt neked sütöttem! Waverly udvariasságból elvett egy süteményt, de nem ette meg. Ha megenné, az valahol egyet jelentene a megadással. – Elteszem későbbre – dünnyögte. Ettől Amanda olyan csalódott arcot vágott, hogy Waverly majdnem fölvihogott. Próbáld ki, meddig mehetsz el vele!, mondta bentről egy hideg, csendes hang. – Sokáig

olyan bezártnak éreztem magam. Nem mehetnénk el sétálni? – kockáztatta meg. – Természetesen! Miért nem szóltál hamarabb? – Amanda lapos sarkú cipőt húzott, és elővett egy szvettert. – Menjünk felfedezni, jó? Waverly a vállára borított egy könnyű kendőt, ugyanazt a világosbarnát, amit az összes lány kapott, és követte Amandát a folyosóra. A lakás előtt posztoló két őr a nyomukba szegődött, de Amanda rájuk szólt: – Á, erre nincs szükség. Mégis, mi történhetne velünk? – Ügyelnünk kell a lányokra, hölgyem – mondta az alacsonyabb őr. Olyan szeme volt, akár egy cápának, és amikor a lányra nézett, Waverly prédának érezte magát. – Majd én ügyelek rá. Ezek csak gyermekek, igazán. Nem is tudom, mire ez a felhajtás. – A pásztor… – Nigel, én a pásztor egyik legbizalmasabb barátja vagyok. Ha kérdőre vonná ezért, küldje csak hozzám. Az alacsony őr tiltakozni akart, de a magasabbik megrántotta a karját, hogy hallgasson. – Oké, hölgyem. Hát akkor kellemes sétát. – Végre nyugtunk van! – súgta boldogan Amanda, és kézen fogta Waverlyt. – Hova szeretnél menni? Van az arborétum. Vagy fölmehetünk az obszervatóriumba. Hallottam, hogy időnként látni lehet a csillagokat! Azt gondolják, hogy már majdnem kiértünk a nebulából! Hát nem izgalmas? – De az – felelte Waverly oda sem figyelve, mert a hajó alaprajzát próbálta megjegyezni. Minél közelebb kell kerülnie a jobb oldali raktérhez. – Én tulajdonképpen a gyümölcsöst szerettem volna látni. – O, igen! Azt hiszem, éppen virágzik a cseresznye! – mondta Amanda. – Sikerült kinemesítenünk egy fajtát, ami gyönyörű gyümölcsöt hoz. Akarod látni? Waverly bólintott. Amanda végigvezette a folyosón, rámosolyogva a szembejövőkre, akik mind megbámulták a lányt. A liftben azzal igyekezett megtölteni a csendet, hogy a cseresznyéről fecsegett: milyen zamatos, milyen szép színű, igazán ki kell egészítenie pár szemmel Waverly arcképét. A lift végre-valahára megérkezett a gyümölcsöskert szintjére. – Hát nem gyönyörűek ezek a kis fák? – kérdezte Amanda, és kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni a jelenetet. Cseresznyevirágoktól illatozott a levegő, amelynek nyirkossága jólesett Waverly bőrének. Amanda annyira föllelkesült a virágoktól, hogy nem vette észre, amikor Waverly hátrált egy lépést, aztán még egyet, addig, amíg bent nem volt ismét a liftben, és az ajtó be nem zárult. Rácsapott a raktér gombjára. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – motyogta. Körülbelül egy perce lehet, mielőtt Amanda értesíti az őröket, vagy ő maga jön Waverly után. Egyik esetben sincs vesztegetni való ideje. Végre kinyílt az ajtó, és ő ott állt egy óriási teremben. A ház nagyságú acélkonténerek tornyai a mennyezetig értek, amely jó tizenöt méternyire húzódott Waverly fölött. Kétoldalt homályba vesztek a falak, amitől a raktér végtelennek tűnt. Itt akár hetekig keresgélhet, mégsem találja meg a foglyokat.

Meghallotta egy lefelé tartó lift zümmögését, és futásnak eredt. Befordult az első sarkon, és elrohant a fémpadlón. A nő a levélben azt írta, hogy a legénységet jobboldalt tartják, tehát jobbra fordult, és nyargalt, ahogy bírt. A távolból hallotta a lift csengését, és Amanda riadt hangját: – Waverly, édesem, ez nagyon rossz tréfa! Waverly gondolkodni próbált, miközben futott a hatalmas konténerek utcáiban. Embereket idelent tartani nem könnyű. Ennivalóra, vízre van szükségük, tehát valamilyen lift közelében vannak a legjobb helyen. Azon az oldalon nem voltak, ahol lejött. Keresztbe kezdett futni, benézett minden sorba, mindegyiknél azt remélte, hogy meglátja a lámpákat a jobb oldali liftsor ajtói fölött. Addig rohant, amíg Amanda hangja el nem enyészett. A szíve fájt, a tüdeje majd’ kiszakadt, de azért csak szaladt. Félúton volt a túlsó faltól, amikor fény csillant a jobbján. Befordult a sarkon, annyira felgyorsított, hogy a konténerek sárgája és vöröse összefolyt mellette. Végül a csillám négyszögletű alakot öltött, és ő meglátta a jobb oldali liftek lámpáit. Megállt, hogy kilihegje magát, és füleljen. Hallotta a hajtóművek ismerős mormolását, de egy magasabb hang is keveredett belé. Megpróbált halkabban lélegezni, azután előreosont. Biztos, hogy emberi beszédet hallott. Igen! És olyan felhangja van, mintha fémfal mögül jönne. A raboknak itt kell lenniük valamelyik konténerben. Bekanyarodott egy folyosóra, és a hang irányába lopakodott, amely erősödött. Végül már egész tisztán hallotta. Gyorsított: a hangoknak árnyalatuk lett. Mikor befordult a sarkon, szinte hallotta… A nevetést. Öt fegyveres ácsorgott körben, körülbelül harmincméternyire. A lány hátraugrott, mielőtt észrevették volna. Egy olyan konténer tolóajtajánál álltak, amelynek az oldalába szellőzőnyílásokat vágtak. Ilyenben tartják a lábasjószágot. Ebben kell lennie az Empyreum legénységének. Az őrök mögé került, amilyen halkan csak tudott, és addig ment, míg oda nem ért a konténer hátuljához. Olyan orrfacsaró bűz csapta meg az orrát, hogy elfintorodott: az emberi salakanyag és az áporodott verejték átható szaga. Az egyik szellőzőnyíláshoz osont, és azt súgta: – Halló! Lélegzést, mocorgást hallott. Valaki köhögött. – Halló! – ismételte suttogva. – Ki az? – kérdezte bentről valaki. – Waverly Marshall. Odabent fojtottan felkiáltottak a meglepetéstől, és ismét mozogtak. Waverly félt, hogy az őrök meghallják, de azok továbbra is hangosan fecsegtek és nevettek. – Waverly? A mama! Waverly majdnem elájult a megkönnyebbüléstől.

Anyja vékony ujjai kibújtak a szellőzőnyíláson, és őt keresték. Waverly megragadta őket, beléjük kapaszkodott. – Mama! – súgta. – Úristen, életem! De örülök, hogy megvagy! – Semmi bajom. – Most már nem bírta visszatartani a könnyeit. Egész teste, életének legnagyobb bánata ontotta őket a szemén át. – Úgy aggódtam, mama! Egybefolyó suttogást hallott a konténerből, majd az anyja megkérdezte: – Szívem, mi van a többi gyerekkel? – Jól vannak. Élnek és egészségesek. Megkönnyebbült suttogás válaszolt, halk zokogással elegyesen. Az őrök oda sem figyeltek, csak nevetgéltek. – Ez hihetetlen, hogy ideengedtek! – mondta az anyja. – Nem engedtek. Leszöktem. – Vagyis Anne Mather nem engedélyezte? – Nem – felelte Waverly. – Nekünk azt mondta, hogy az Empyreum elpusztult, és nincsenek túlélők. – De te nem hitted el. – Abból, ahogy mondta, Waverly megállapíthatta, hogy az anyja büszke rá. – Mama, kihozlak benneteket innen. – Fegyver van náluk, csillagom. – Kitalálok valamit! – Nem! – Anyja szorosabban fogta a kezét. – Te kizárólag azzal foglalkozz, hogy elvidd a lányokat erről a hajóról! Ne kockáztassátok magatokat értünk! – Azt akarod, hogy itt hagyjunk benneteket? – A biztonság kedvéért? Igen. – Nem! – kiáltotta magáról megfeledkezve Waverly, de rögtön meg is dermedt. Az őrök már nem fecsegtek. – Hé! – kiáltotta egy férfihang. – Ki van ott? – Menj! – Regina ellökte a lánya kezét. Waverly megpördült, és nyargalt, ahogy bírt, sarkokon fordult be, konténerek között cikkcakkozott, vére dobolt a fülében. Biztosra vette, hogy képes lehagyni őket, a hangok mégis erősödtek mögötte. Hogy lehetnek ennyire gyorsak? Kerülővel próbált eljutni a jobb oldali liftekhez, ám balról zümmögés hallatszott. Odafordult, és látta, hogy valaki egy Egyemberes szállítótargoncán robog felé, egy olyan kis járművön, amilyeneket a széna bálázására is használnak. – Állj, vagy lövök! – rikácsolta a dühtől görcsbe rándult arccal. Pisztolyt szögezett a lányra, de az befordult egy újabb sarkon, és maximális sebességre kapcsolt.

Hallotta, hogy üldözője követi, rettegett, hogy le fogják lőni, de nem bírt megállni. Amikor egy erőtlen kéz elkapta a könyökét, addig karmolta, míg el nem engedték, és utána ismét befordult egy sarkon. Az üldöző pedig rálőtt. Waverly lába a gyötrelem szilánkjaira hullott szét. Felsikoltott vad haragjában, és összeesett. Fel akart tápászkodni, de a lába nem működött, és váratlanul fázni kezdett, holott fürdött az izzadságban. – Mama! – sikoltotta. – Mama! Mama! – Újra és újra. Az üldözők bekerítették. – Waverly? – Asszonyi vékony suttogás az állott levegőben. – Waverly, hol vagy? – Mama! Segíts! – sikoltotta, magánkívül az örömtől. Mama jön érte! Csak még egy perc, és nem lesz semmi baj! Addig nyújtogatta a nyakát, míg el nem látott abba az irányba, ahonnan az anyja közeledett. Meg is jelent egy alak. Egy magas alak, amint fut, bicegve ugyan, de jön őérte. Már olyan közel járt, hogy Waverly láthatta az arcát. Amanda. – Nem! Mamát akarom! – üvöltötte. Zokogott, ököllel püfölte a saját szemét és fülét, míg végül érezte, hogy lefogják. Egy csomó kéz. Erősebb volt mindegyiknél, még sebesülten is, de olyan sokan voltak, hogy nem mozdulhatott. Elszállt belőle az ész, nem maradt, csak a kínszenvedés a lábában, és az idegösszeroppanás. Mindennek vége. Nem segíthet a mamán. Ezek elfogták, és nincs remény. Két kéz simult az arcára, ezúttal gyöngéden. Tudta, ki az, a szemét sem kellett kinyitnia. – Waverly! Mit keresel te idelent? Most egy hazugságra lett volna szükség, de Amanda arca elmosódott, és mielőtt elájult volna, még hallotta, ahogy az asszony ráordít az őrökre. – Ez csak egy gyermek! Hagyják békén! Csak egy gyermeki!

ROSSZABB SORSOK Üvegcsörömpölésre ébredt. Fölötte lámpa lógott, éles fénye bántotta a szemét, és etilalkohol szaga csípte az orrát. Műtősmaszkot viselő ember állt az ágya mellett, és egy kaparókanalat mártogatott a sorba állított kémcsövekbe. Szemét mosolygósán összeráncolta, mikor észrevette, hogy Waverly figyeli. – Csodálatos! – mondta. – Nagyon jól reagáltál a terápiára! – Miféle terápiára? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel a lány. – Hadd küldjék be egy ápolónőt! – mondta a maszkos ember, és megpaskolta Waverly karját. Kiment, magával vitte a tálcát. Waverly már emlékezett. A mama! Beszélt a mamával, fogta a kezét! A mama él, és neki el kell jutnia hozzá! Ledobta magáról a takarót, és fel akart ülni, ám annyira elszédült, hogy az ágytámla vaspálcáiba kellett kapaszkodnia. Mozogni próbált, de olyan fájdalom hasított a lábába, mintha savval öntötték volna le. Meglőttek, eszmélt rá hitetlenkedve. Egy darabig ugyan nem megy sehova. Körülnézett. Nem a kórházban volt. A lámpák túlságosan vakítottak, és nem nyílt ablak odakintre. A hajó belsejében kell lennie, egy felsőbb szinten. Tőle jobbra fehér szekrények sorakoztak. Balra főzőpoharak álltak glédában egy pulton. A pult egyik végén olyasféle centrifuga ült, amilyet Waverly a biológiaórán használt. Egy laborban volt. Lépések hallatszottak, és megjelent fölötte egy másik valaki műtősmaszkban. Mogyorószín szeme ismerős volt, és amikor köszönt, a lány megismerte a hangját. Magda volt, az ápolónő, aki akkor viselt rá gondot, amikor Waverly az Új Látóhatárra került. – Miért vagyok egy laborban? – kérdezte. – Szomjas vagy? – Magda egy szívócsövet nyomott a szájába. Waverly szürcsölte a jéghideg vizet. A torka tompán sajgott, mintha valamit leerőltettek volna rajta. Fájó kézfején egy cső kígyózott a véraláfutásos erek között. – Miért vagyok egy laborban? – ismételte emeltebb hangon. Magda nehézkesen leült. – Nyilván szeretnéd tudni, mi történt a hasaddal. Waverly odanézett, és látta, hogy a hasa hihetetlenül felpüffedt, kemény domb lett belőle. Fájt is, amikor megbökte. Torka összeszorult a pániktól, és köhögni kezdett. Magda segített felülnie, és a hátát dörgölte, amíg a lány levegőhöz jutott. – Mit csinálnak maguk velem? – Nyugodj meg. Nincs semmi bajod. – Nincs semmi bajom? Meglőttek!

– Hát, tündérkém, nem ott voltál, ahol lenned kellett volna. – Miért dagadt meg a hasam? – kérdezte Waverly. – Maguk terhessé tettek engem? – Nem, nem, nem! Nem vagy terhes, Waverly. Mindössze arról van szó, hogy feltöltöttük szén-dioxiddal a hasüreget, hogy lássunk a műtétnél. – Miféle műtétnél? – ordította Waverly. Forró könnyek buggyantak ki a szeméből, és lefolytak a halántékán a hajába. – Ezt majd a pásztor magyarázza el. Egy árnyék jött be az ajtón. Anne Mather leült a lány közelében. Ő is maszkot viselt, és lemosolygott szürke szemével Waverlyre. – Hogy van a mi páciensünk? – kérdezte undorító gyöngédséggel. – Mit csináltak velem? – Egy nagyon egyszerű eljárást hajtottunk végre rajtad, Waverly. Nem fenyeget semmiféle veszély. – Miféle eljárást? – Már majdnem ordított megint. Nyugi!, figyelmeztette magát. Használd az eszed! – Elmondom neked, ha te is elmondod nekem, mit kerestél a raktérben. Rámeredt Waverlyre és várt. Hazudnia kell! Egy hazugságra van szüksége! – Fegyvert – mondta. – Az Empyreumon a raktérben tárolták őket. Gondoltam, maguknál is ott lehetnek. – Mert meg akartál szökni? – turbékolt Mather. Waverly bólintott. Az asszony fürkészőn nézte. Waverly behunyta a szemét, úgy tett, mintha kiütötték volna a gyógyszerek, mert biztos, hogy nyomatják bele őket. – Nos, Waverly, csalódott vagyok, de nem haragszom. Waverly a haszontalan gyereket alakította, akit csak a megbocsátás érdekel. – Tényleg nem? – Össze lehetsz zavarodva. Neked és a lányoknak borzasztó feszültséget kellett elviselnetek az utóbbi pár hétben. Egy cseppet sem csodálkozom ezen a… kirobbanáson. Ettől az elcsépelt fordulattól Waverly ismét méregbe gurult, de mosolyt kényszerített a szájára. – Elnézést. – Nincsen semmi baj, drágám. Minden meg van bocsátva. Mather rátette puha kezét Waverly karjára. A lány libabőrös lett tőle, de sikerült mosolyognia. – Mit csinálnak velem? Ha nem terhes vagyok, akkor beteg vagyok? – kérdezve, vigyázva, hogy ne legyen indulatos a hangja. – Nem, drágám. Te csodálatosan egészséges vagy. – Mather hunyorgott, mintha a

gondolatait szedné össze. – Tudod, épp megfelelő volt az időzítés. Le kellett nyugtatnunk, hogy elláthassuk a lábadat, amely gyorsan meggyógyul, bár lehet, hogy sántítani fogsz, amit sajnálattal kell közölnöm. Sajnálod a fenét, gondolta Waverly. – És amíg altatásban voltál – folytatta Mather –, elvégeztünk egy ultrahangos vizsgálatot, és láttuk, hogy a petesejtjeid gyönyörűen érnek. Úgyhogy leszívtuk őket, amíg tehettük. Mert nagyon értékesek, Waverly. Nem engedhettük meg magunknak, hogy veszendőbe menjenek. – A petesejtjeimet? – kérdezte remegő hangon Waverly. Mather a lány fölé hajolt. Szeméből eltűnt a mosoly. – Ezen a hajón mindenkinek az a kötelessége, hogy biztosítsa a legénység fennmaradását. Ez a te kötelességed is, Waverly. – Micsoda? Mit művelnek maguk velem? – üvöltötte Waverly, aki most már nem fojthatta magába a dühét. De szeretett volna ráugrani Matherre, hogy megfojtsa! – Azonnal mondja meg! – visította. – Megmondom, ha abbahagyod a kiabálást. Waverly levegőért kapkodott. Egyszer meg fogom ölni ezt az asszonyt, fogadkozott. – Ha minden jól megy, kilenc hónap múlva gyermekekkel ajándékozol meg egy tucat gyermektelen házaspárt. Gondold csak el, mekkora ajándék ez! Oly sok éve vágytak gyermekre, és te most végre megadod nekik! Waverly hűdötten bámulta. – E pillanatban a petesejtjeidet éppen megtermékenyítik, és hamarosan beültetjük őket olyan asszonyokba, akik készen állnak az anyaságra. Amanda is köztük van. Kérnie kellett hozzá a beleegyezésedet. Nekem azt mondta, hogy már el is kezdte megbeszélni veled, emlékszel? A lány a fejét rázta. Hát erre akart kilyukadni Amanda. – Egyiket sem kell kihordanod, Waverly. Olyan asszonyokat ajándékozol meg az anyaság örömével, akik szerető, istenes otthonokban nevelik majd föl ezeket a kisbabákat. Téged megkímélnek a gyermekszülés kínjaitól, legalábbis addig, amíg szerelmes nem leszel. Számtalan egyedülálló férfi van ezen a hajón, akik boldogan feleségül vennének. Kissé éltesek hozzád képest, de ez nem igazi akadály. – Én már menyasszony vagyok. Kieran Alden lesz a férjem. – Érezte maga mellett Kierant. A szelleme lehetett, amelyet ő idézett meg. Mather szünetet tartott, mint aki elraktározza ezt az információt, majd azt mondta: – Kieran. Azt hiszem, Felicity említette. Ő volt a leendő kapitány, ugye? Waverly összeszorította a száját. Így is túl sokat mondott. – Édesem… – Az asszony előrehajolt, megfogta Waverly kezét, megcirógatta. – Drágám, az Empyreum nincs többé. Annyira sajnálom, de neked most már új életed van. Tudom, hogy nehéz, de hiszek benne, hogy idővel képes leszel a magadévá tenni ezt a gondolatot.

Waverly az asszony torka után akart kapni, de lekötözték az ágyhoz. Csak szavakkal támadhatott. – Maga elmebeteg! – rikoltotta. – Nem, Waverly. Én gyakorlati ember vagyok, csak ezt nem tudják rólam. Misztikusnak tartanak. Ám a kettő nem zárja ki egymást. – Waverly fölé hajolt, belefúrta pillantását a lány szemébe. – Gyermekekre van szükségünk a fennmaradáshoz, és te megadod nekünk ezt a lehetőséget. Komolyan hiszem, hogy idővel elfogadod történelmi szerepedet. Vannak rosszabb sorsok is, mint egy egész emberiség matriarchájának lenni. Gondold el, Waverly: ők lesznek az első emberek, akik kilépnek Újföldre! A te gyermekeid lesznek azok! Ez óriási kiváltság, amit bizonyosan meg fogsz érteni, ha majd meglátod első ivadékaink arcát. – Mather lányosán mosolygott. – Olyan gyönyörűek lesznek! – Ezt még megbánja – mondta remegő hangon Waverly. – Gondom lesz rá, hogy megkeserülje. Mather bólintott Magdának, aki ott állt ugrásra készen egy injekciós fecskendővel, és most valami átlátszó folyadékot nyomott bele Waverly infúziójába. Mikor a lány feje már ködösödött a gyógyszerektől, Mather föléje hajolt, és azt mondta bánatos mosollyal, amely mintha beleoldódott volna a sötétségbe: – Ebben egészen bizonyos vagyok.

KÉTSÉGBEESÉS Mire Waverly felébredt, a hasa lelappadt, viszont iszonyúan fájt. Nyöszörgött, és próbálta kényelmesebb helyzetbe fészkelni magát, de a kötelékeit szorosabbra húzták. Egy árnyék mozgott a falon. A lány megrándult, amikor felkapcsoltak egy lámpát. – Hát ébren vagy! Olyan éles volt a fény, hogy nem bírta a szeme. Érezte, hogy egy szívószálat érintenek a szájához. Először megkóstolta a folyadékot: hűvös víz volt. Ivott, és hagyta, hogy lemossa a torkából a homokot, amely bevonta a garatját. A szeme most már alkalmazkodott, így képes volt felhunyorogni a látogatójára. Amanda volt, nyúzott arccal, szeme körül a szorongás ráncaival. – Meg tudsz bocsátani nekem valaha? Waverly elfordította a fejét. Nem akart beszélni. Amanda ráhajtotta a fejét a lány könyöke mellett az ágy rácsára. Könnyek görögtek arcának barázdáiban. – Waverly, te nem tudhatod, milyen nyomorultak voltunk. Egy egész hajó, tele kétségbeesett, boldogtalan emberekkel. – Azt akarja, hogy sajnáljam magukat? – förmedt rá Waverly. – Ha arra gondolok, ami a raktérben történt… – Amanda összeszorította a fogát, és a fejét rázta. – Nem bírtam elhinni, hogy lelőttek! Csak hogy tudd, annak a mocsoknak, aki ezt csinálta, behúztam egyet a szeme alá. – Szóval most hálálkodjak? – Bizonyára gyűlölsz – mondta vékony hangon az asszony. – Persze hogy gyűlölöm. – Nem hibáztatlak. – Teszek rá, hogy kit hibáztat. Amanda lehorgasztotta a fejét, megdörgölte a hasát, és egy darabig hallgatott. Majd azt mondta: – Nem várom el, hogy érdekeljen, de érzem, hogy sikerült. Tudom, hogy várandós vagyok. Waverly nem akarta hallani ezt. Hogy ezek a degeneráltak nevelhessék az ő gyerekeit… gondolni sem bírt rá. – El sem tudom képzelni, mit érezhetsz. Hogy így használjanak! – Amanda várta, hogy a lány megszólaljon, de Waverly rá sem bírt nézni. – Keservesen vívódtam, hogy elfogadhatok-e olyan embriókat, amelyeket így… teremtettek. Csak olyan sok asszony van a hajón, akinek a ciklusa egybeesik a tiéddel. És – mint valószínűleg tudod – minden az időzítésen múlik. Ha nem fogadtam volna el a beültetést, ez az embrió meghalhatott volna, és ahhoz túl értékes. Minden szava fúróként vájt bele Waverly koponyájába. Nem érdekelte Amanda, sem a tragikus elmélkedései. – Nem tudom, hogy ettől jobban érzed-e magad – mondta félénken Amanda –, de

Felicity barátnőd önként jelentkezett donornak. Holnap szívjuk le a petesejtjeit. Csak azt reméljük, hogy ő is olyan jól reagál a gyógyszerekre, mint te. – Ismét várta, hogy Waverly szóljon, és ismét csalódott. – Itt van kint. Szeretnéd látni? Waverly nem felelt. – Beküldőm, jó? Hogy beszélgethessetek. Amanda nehézkesen felállt, és kiment a szobából. Egy perccel később egy bátortalan kéz érintette meg Waverly vállát. – Hogy van a lábad? – kérdezte Felicity. – Rom. – Belenézett Felicity szemébe. – Szóval engeded, hogy megcsinálják veled? – Gondolod, hogy van választásom? – kérdezte Felicity. – Én szabadon járok-kelek, úgy bánnak velem, mint egy királynővel. Te meg nyomhatod az ágyat egy szétment lábbal. Talán bűn, hogy együttműködök? Waverly semmit sem mondott erre. Tudta, hogy nem bízhat meg Felicityben, de talán ez az egyetlen esélye, hogy eljuttasson egy üzenetet Sarah-hoz és Samanthához. – Kihallgatnak? – suttogta. Felicity üresen bámult rá. – Kihallgatják a beszélgetésünket? – Nem tudom – válaszolta Felicity. Hangtalanul mozgó szájjal folytatta: – Biztosan. Waverly intett neki, és Felicity olyan közel hajolt hozzá, hogy aranyhaja a barátnője arcát csiklandozta. – Láttam mamát – súgta Waverly olyan halkan, hogy ő is alig hallotta magát. – A jobb oldali raktérben tartják az Empyreum túlélőit. Felicity először meg sem moccant. Amikor följebb emelte a fejét, hamuszürke volt az arca. – Hogy derítetted ki? – kérdezte. – Nem mondhatom meg. – A szüleim ott voltak? – Nem tudom. Csak egy percem volt, hogy mamával beszélhessek. Sajnálom. Felicity vállat vont, mintha nem érdekelnék a szülei. Azok után, hogy nem védték meg a lányukat, Waverly nem is csodálkozott. – Ott kaptak el? – súgta töprengve Felicity. Waverly bólintott. – Akkor máshova vitték őket. Vagy vinni fogják. Hát persze. Waverly erre nem gondolt, de tudta, hogy Mather óvatos. Valószínűleg már keresi az árulót, aki beszélt Waverlynek a túlélőkről. Fogy az idő. Mather megöletheti az Empyreum túlélőit. Kinyomozhatja és megölheti a nőt, aki a mosdóban hagyta az üzenetet, és az Waverly bűne lesz, mert nem volt elég óvatos.

Hallotta, hogy jön valaki. – Szólj Sarah-nak és Samanthának, de senki más nem tudhatja! – suttogta, mielőtt Magda becsörtetett egy tálcával, a tálcán egy cipóval és egy tálka húslevessel. – Mondd meg nekik, hogy szia – folytatta hangosan. – És hogy jól vagyok. – Megmondom – ígérte Felicity. – Na, ennyi elég a vizitből egy napra! – kotkodácsolt Magda, és letette a tálcát. – Enned kell valamit. Később is beszélgethettek. Erős légy!, szerette volna mondani Waverly, amikor Felicity lesütötte a szemét, és kétkedő, zavart arccal kiment a szobából. – Na, cukorbaba! – gügyögött Magda, és Waverly szájához tartott egy kanál levest. – Hát nem finom? – Jó. – Ejha, durcás a mi kis páciensünk? – Nem a páciensük vagyok – mondta hidegen Waverly. – A foglyuk vagyok. Gyakorlatilag megerőszakoltak. Magda megmerevedett. Gépiesen etette tovább Waverlyt, gyorsan kanalazta belé a levest, szinte ki sem várta, hogy a lány nyelhessen. – Szerencséd, hogy megtetszettél Amanda Marvinnek – mondta végül. – Ő a pásztor legjobb barátnője, mint tudod. – És? – sikerült közbeszúrnia Waverlynek, mielőtt belediktáltak egy újabb kanál levest. – És ezzel a viselkedéssel nem szerzel magadnak barátokat – mondta nyersen Magda. – Olyan termékeny vagy, és úgy veszed, hogy neked ez jár. Ha igaz elhivatottsággal szolgálnád a küldetést, örülnél, hogy gyermekekkel segíthetsz másokon, ahelyett, hogy magadon szánakozol. Waverly némán lenyelt még egy kanál levest. Magda csücsörített. – Az Empyreumon mindenki ilyen önző volt, mint te? Waverly félbehagyta az evést, és rászögezte fagyos pillantását Magdára. Addig nézte, amíg az asszony le nem sütötte a szemét. – Azt azért közlöm veled, hogy errefelé nem volt valami jó híre a hajótoknak. Még olyanokat is hallottunk, hogy engedélyezitek az asszonyoknak a terhességmegszakítást. Hát még ekkora gonoszságot! Hogy egy anya megölje a tulajdon kisdedét! – Az csak egyszer fordult elő, és kizárólag azért, hogy megmentsék az anyát. Egyébként is, a baba mindenképpen meghalt volna. – Nohát, én vállalnék minden kockázatot, hogy megmentsem a gyermekemet! – De nem a magáé volt, úgyhogy kuss! Magda felpattant a székéből, és ment egyenesen a szekrényhez, ahol beledöfött egy injekciós tűt egy átlátszó folyadékot tartalmazó ampullába. Waverly nem tudta, mi az, de

nem akarta, hogy bekerüljön a vérébe. Amíg Magda hátat fordított, a lány megragadta a fogával az infúziós csövet, kirántotta a tűt a kézfejéből, és elrejtette a takaró alá. Amikor Magda visszajött, és beleszúrta a tűt a csőbe, Waverly érezte, hogyan csöpög a folyadék a lepedőre a lába mellett. Fájni fog, hogy kihagyta a gyógyszert, de nem bízott Magdában. Behunyta a szemét, és megjátszottá, hogy elaludt: mélyen, egyenletesen lélegzett, amíg az asszony ki nem ment a szobából. Órákon át feküdt így, hol elszunnyadva, hol felriadva. Végül a lábát hasogató kín lehetetlenné tett bármiféle alvást. Hevert a sötétben, igyekezett nem gondolni a fájdalomra. Inkább elképzelte Kieran mosolyát, erős karjának ölelését. Ó, hogy hiányzott! Ha itt lenne, találna rá valamilyen módot, hogy kiszabadítsa erről az iszonyú helyről. Ajtócsapódás hozta vissza a jelenbe. Valaki bejött a laborba, és épp a szobájának az ajtaja előtt járkált. Magda nevetett, egy férfi bizalmaskodva kuncogott. – Kifeküdt? – kérdezte. – Igen, végre alszik a kis hercegnő. – Mennyit? – Legalább tíz órát. Annyit adtam neki, amennyi egy tehenet is kiütne. – Akkor el tudsz szabadulni? – Mire gondolsz? – kérdezte szendén Magda. – Artie főzött egy kis sört a kukoricásban. – Csak aztán rajta ne kapja a pásztor! – vihogott Magda. – Menjél már. Fizetek neked egyet. Waverly hallotta, ahogy nyílik, majd csukódik a kinti ajtó. Magda és a férfi hangja halkult, ahogy távolodtak a folyosón. Létezhet, hogy ilyen könnyű legyen? Tudta, hogy nem lenne szabad próbálkoznia. Ha ismét rajtacsípik a sompolygáson, meg is ölhetik, főleg most, hogy megkapták, amit akartak. De ha nem lesz még egy lehetősége? A tépőzárakkal baj volt. Ügyetlenül elfordította a törzsét, hogy a fogával tépje föl a béklyót. Ebben a helyzetben őrjítően fájt a lába, de végre sikerült fogást találnia, és lehúzta a jobb kezéről a köteléket. Mihelyt az egyik keze szabad volt, simán eloldozhatta magát. A következő feladat volt a legnehezebb: leszállni az ágyról. Máris úgy érezte, mintha megnyúzták volna a lábát, de összeszedte minden erejét, és felült. Szédült, émelygett, és legyöngült a fájdalomtól, de ha erőlködik, fel tud állni. Amint a szédülés elmúlt, nekifeszült a vaságynak, hogy ne nehezedjen nyomás a sebre, és lassan lecsúsztatta a lábát a padlóra. Mivel semmiképpen sem terhelhette a sérült lábát, fél lábon szökdécselve, lassan közeledett az ajtóhoz. Ahogy kilesett, szekrények és pultok hosszú sorait látta, tele centrifugákkal, mérlegekkel, bonyolult tartályokkal, fagyasztókkal és megszámlálhatatlan kémcsővel. Lassú szökdécseléssel megtette a másfél métert az ajtótól a legközelebbi pultig, és nehézkesen rátámaszkodott, hogy kifújja magát.

Ez őrültség. Nem is tudta, mennyire gyönge. Keze-lába megállíthatatlanul reszketett, és félt, hogy elájul. Mélyen beszívta a levegőt, oxigénnel próbálta táplálni kimerült izmait, hogy enyhüljön a remegés. Nem enyhült. Le kell ülnie, méghozzá azonnal! Körülbelül háromméternyire volt egy fekete irodai szék. Fél könyökkel a pultra támaszkodva, centiméterenként vonszolta magát feléje. A szék közelében visszafojtotta a lélegzetét, és figyelte remegő combizmait. Elbírhatja a fél lába az egész testsúlyát? Összeszorította a fogát, ellökte magát a pulttól, és tovább szökdécselt a székhez, olyan gyorsan, ahogy bírt. Minden mozdulattól egyre jobban fájt a lábán a seb. Mikor már megérinthette bal kezével a fekete szövetet, felkiáltott megkönnyebbülésében, ám a szék elgurult még egy félméternyit. Másfél kilométernek tűnt. Csípős könnyek peregtek a szeméből, de eljutott a székhez, és beleült, lehetőleg kímélve sérült lábát. A kín egy nyálkás, vörös vermet ásott magának a combja közepén. Úgy fájt! Ó, úgy fájt! Sok ez neki. Úgysem jut el sehova. Fölöslegesen csinálta az egészet. Ült magányosan a laborban, a tenyerébe temette az arcát, és sírt. Egyáltalán mi értelme még a küzdelemnek? Meg akarta adni magát, tudta, hogy úgy könnyebb lenne. Próbálta elképzelni, milyen élete lehetne itt. Talán lennének, akikkel összebarátkozhatna. Talán egy idő után Mather is szabadon bocsátaná Waverly anyját és az Empyreum legénységének többi tagját, vagy legalább annyit megengedne, hogy láthassák a gyerekeiket. De nem, Mather sosem fogja megengedni, hogy az empyreumiak láthassák a gyerekeiket. Ha a lányok megtudnák, hogy a szüleiket itt tartják rabságban, szertefoszlana az együttműködés minden reménye. Mathernek örökre szét kell szakítania a családokat. O ebbe nem hajlandó beleegyezni. Nem teheti. Ép lábával keresztülhajtotta a széket a szobán. Nem tudta, mit keres. Akármit. Valamit, ami segíthet. Aztán meglátta a sarokban a kommunikációs pultot. Odagurította magát, megnézte a kijelzőt. Csak belső használatra szólt, kizárt, hogy innen elérje az Empyreumot. Öklével rácsapott a billentyűzetre, amitől a kín újabb rakétája hasította fel a lábát. Mit dolgozott, hogy ideérjen, és nem üzenhet haza! Sírás fenyegette, ám ő dühösen harapdálta az arca belső részét, amíg vissza nem fojtotta a könnyeket. Oké, az Empyreummal nem léphet kapcsolatba, de talán kideríthet valamit. Végiggörgette a menüt, aktív jeleket keresett, de csak két működő terminált talált a hajón. Elakadt a lélegzete. Az egyik Mather pásztor lakosztályában volt. A másik mozgott. Föltette a fülhallgatót, kezével eltakarta a mikrofont, és rákattintott Mather jelére, hogy hallgatózzon. Semmi, csak digitalizált zagyválás. Hát persze, Mather terminálját kódolják.

De az a mozgó jel, az lehet nyitott rádiófrekvencia. Forgatni kezdte a tárcsát, figyelve a hangokra. Valahol a frekvenciaskála felső végén a sercegés átment ritmikus lüktetésbe. Ezek valamilyen szivattyúk. Bejött egy férfihang, és noha elfátyolozta a fehérzaj, Waverly értette a szavakat. – A többség jött békésen, és most aztán mind lakat alatt vannak. Egy olyan adásba hallgatott bele, amely a rabokról szól! Róluk kell szólnia! Szíve gyorsabban vert, a tüdeje rekedten zihált. Közelebb hajolt a készülékhez, nehogy kihagyjon valamit. Mather válaszát nem lehetett érteni. Waverly csak a párbeszéd felét hallhatta. – Ha a véleményemre kíváncsi – mondta az ember akkor csak meg kéne szabadulni tőlük. Csak a… Félbeszakították. Waverly visszafojtotta a lélegzetét. – Igen, igen, természetesen igaza van, nagytiszteletű asszony. Nagyon kérem, ne haragudjon! Megint Mather. Waverly az ajkát harapdálta. Bár hallhatná, mit mond az asszony! – Jó, de a kétségbeesett ember mindenre képes, nagytiszteletű asszony. Mi csak magára próbálunk vigyázni. Nem hiszem, hogy itt bárki megtalálná őket. Mather röviden válaszolt. – Nyugodalmas jó éjszakát – mondta az ember, és ezzel véget is ért az adás. Waverly az öklével csapkodta a pultot. Nem tudott meg semmi hasznosat! Az égvilágon semmit! Zokogni szeretett volna, de tisztában volt vele, hogy Magda bármelyik percben visszatérhet. Végighajtotta magát a jó lábával a padlón, felszisszenve a fájdalomtól minden alkalommal, amikor a szék alá szerelt görgők ugrottak egyet. Majdnem a szobájánál tartott, amikor hangokat hallott kívülről, és valaki vihogott. Azt hitte, megáll a szíve. Nyílt a labor ajtaja. Waverly kétszeres sebességre kapcsolt, és a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal tette meg az utolsó száznyolcvan centimétert. Bent a szobában mozdulatlanná merevedett, és hallgatózott. Fürgén kopácsoltak egy billentyűzeten. Magda a labor túlsó végében volt, a pultnál. Waverly az ágyhoz vonszolta magát, olyan halkan, ahogy bírta. Alig bírt kikászálódni a székből, valahogyan mégis sikerült áthenteredni a matracra. Kevés híján felsikoltott a lábában elbődülő kíntól, de addig vergődött az ágyon, amíg az arca meg nem érkezett a hűvös párnára. Lábujjaival a sarokba lökte a széket, és reménykedett, hogy Magda nem veszi észre. Lehet, hogy Magdát nem érdekli a semmiből idekerült szék, de figyelmen kívül hagyjae az infúziós tűt, amelyet Waverly kirántott magából? Ez a két támpont elegendő még egy olyan buta valakinek is, mint Magda. Elsírta magát a gondolattól, hogy mit kell tennie.

Fölvette a matracról a tűt, ránézett. Műanyagból készült, hajlékony volt. Elég vékony. Megszemlélte a kézfejét. A lyuk a tű helyén bevarasodott, égőpiros volt és fájt. Letépte sajgó kezéről a vart. Könnyen lejött. Vér buggyant ki a nyomán, Waverly lenyalta, hogy lássa az apró lyukat. Nem bánta volna, ha világosabb lenne, de a laborból átszűrődő gyenge fénynek is elégnek kell lennie. Ráillesztette a lyukra a tűt, és próbaképpen megmozgatta. Még finom kézcsontjaiban is érezte a csípését. Magda az ajtónál járt. Amilyen sebesen tudta, beledöfte a tűt a kezébe. A kín elviselhetetlen volt. Elgyötörtén feljajdult, majd megdermedt. Magda abbahagyta a dudorászást. Waverly a párnájára hanyatlott, behunyta a szemét és lihegett. Keze égett a fájdalomtól, nem bánta volna, ha Magda bejönne, és adna egy újabb injekciót. De arra órákat kell várnia. Nem tudta, hogy bírja ki. Úgy rémlett, mintha néznék, ezért kényszerítette magát, hogy lassabban lélegezzen. Résnyire nyitotta a fél szemét, és látta, amint kimegy az ajtón egy árnyék. A lehető leghalkabban visszakötötte magát a béklyókba. Igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha a tépőzár változatlanul szoros lenne. El kellett fordítania hozzá a törzsét, amitől azt hitte, mindjárt leszakad a lába. Nem tudta, képes lesz-e aludni így, de azért behunyta a szemét. Tökéletesen mozdulatlanul feküdt, tökéletesen mozdulatlanul, tökéletesen mozdulatlanul, hagyta, hogy minden porcikáját lerohanja a fájdalom. Végül elvesztette az eszméletét. Lázálmaiban ütemesen lüktettek valamik, valamiféle szivattyúk. Ismerte ezt a hangot, hallotta már az Empyreumon. Ez a hang a kulcs. Ha azt megtalálja, megtalálja a foglyokat. És az anyját.

AMANDA Másnap reggel meglátogatta Amanda. Ránézett a fehér arcú, elkínzottan lihegő Waverlyre, azután megragadta Magda ápolónői köpenyét, és annál fogva vonszolta oda a lány ágyához. – Ez meg hogy történhetett? – kérdezte emelt hangon. Magda megérintette Waverly homlokát. – Lázas. Amanda megsimogatta a lány arcát. – Kicsim, hogy érzed magad? Waverly szólni próbált, de a torka égett, és túlságosan gyönge volt. – Csak eltúlozza – mondta Magda. – Tegnap jól volt. – Kifelé! – rivallt rá Amanda. Magda felhúzta az orrát, és kicsörtetett. Amanda lehúzta Waverlyről a takarót, felfedezte a tépőzáras béklyókat, kikapcsolta őket. – Így talán kényelmesebben el tudsz helyezkedni, drágám. Waverly még a karját sem bírta fölemelni. Amanda tekintete megakadt valamin. Fölemelte Waverly jobbját, megvizsgálta a sebet, amelyet a lány az éjszaka felszúrt. – Jézus, drágám! Hát ez csúnyán elfertőződött! Magdáért kiáltott, és ráparancsolt, hogy azonnal küldje be Armstrong doktort. Nemsokára jött is egy madármozgású kis ember, és ránézett Waverly vörös, feldagadt kezére. – Ez már baj – mondta. Óvatosan kihúzta az infúziós tűt. Waverly semmit sem érzett. A bőre teljesen elzsibbadt. Az orvos átlátszó zselét kent a szúrásra, és bekötözte gézzel. – Majd a másik kezedbe kötöm be az infúziót, jó? – kérdezte, és mosolygott. A lány arra gondolt, hogy talán ugyanez az ember kábította el, és fosztotta ki a petefészkét. Nem szólt. Az orvos megkerülte az ágyat, és néhány ügyes mozdulattal bekötötte Waverly bal karjába az infúziót. Kétféle gyógyszert is belenyomott, kiürítve a színig teleszívott fecskendőket, majd azt mondta Amandának: – Hát, Mrs. Marvin, úgy gondolom, jobb lenne a maga gondjaira bízni. – Kétségtelenül – háborgott Amanda. – Magdát el kellene tiltani a betegápolástól. – Ez legyen az én gondom, igen? – fortyant fel az orvos, azzal kiment. Az órák napokká nyúltak. Waverly hol eszméleténél volt, hol nem. Lábának fájása tompa lüktetéssé enyhült, és a hideg verejtékben úszó, végeérhetetlennek tűnő lidércnyomásos álmok után a láza is csökkent. Amanda egy pillanatra sem mozdult el mellőle. Waverly minden reggel arra ébredt, hogy Amanda már várja egy tálka meleg grízzel, és minden este Amanda saját főzésű remek hamisgulyásával ért véget. Néha elhozta Josiah-t is, leültek Waverly ágya mellé, fogták egymás kezét, és arról meséltek, hogy valamikor éltek a Földön vadállatok is, olyanok, amelyekről nem az ember gondoskodott. És hogy amikor a Földön lement a nap, narancsszínben izzott az égbolt,

amit Waverly mindig úgy szeretett volna látni. Voltak folyók, amelyek maguktól futottak le a hegyekből, és helyenként olyan erősen fújt a szél, hogy görbén nőttek a fák. Ám Amanda többnyire egyedül jött. Waverlyt kezdetben idegesítette, hogy az asszony folyton körülötte kóvályog, de hamarosan kezdte értékelni, hogy Amanda jóllakatja, hoz pokrócokat, ha ő fázik, és elviszi őket, ha melege van. Láthatóan az is elhasználta az erejét, ha fölemelte Waverly lábát, hogy átkötözze. Kiverte a verejték, amikor behozta tálcán a vizet meg a levest, és miután letette, meg kellett dörgölnie a fájó hátát, de nem volt hajlandó pihenni. Sokkal különb ápolónő volt Magdánál, és Waverly egy idő után megnyugtatónak találta a jelenlétét, sőt hálás is volt érte. Amanda sosem említette, hogy terhes, de Waverly látta abból a boldogságból, amellyel dudorászott, ahogy megsimogatta a hasát, és mosolygott, ha nem sejtette, hogy a lány nézi. Waverly rosszul lett a tudattól, hogy az ő kicsinye van ott valaki másban, de Amanda gondoskodása valamennyire megnyugtatta. Amanda nagyon jól fog bánni a babával, ha majd megszületik. Amint Waverly elég jól lett, hogy hosszabb időszakokra ébren tudjon maradni, volt alkalma töprengeni azon a furcsa háttérzajon, amelyet lehallgatott azon a gyötrelmes éjszakán. Az az ütemes hang a kulcs, hogy megtalálja az édesanyját, de minél erősebben törte a fejét, annál kevésbé tudta elképzelni, hol lehet. Az Empyreumon ritkán járt a bioszféra szintek alatt. Nem szerette, kerülte a hajó hideg, gépesített részét, pedig a foglyoknak egy ilyen helyen kell lenniük. Az Empyreumon Kieran volt a felfedező. Minden jelről azonnal tudta, honnan jön. Waverly ezredszer fájlalta, hogy nem beszélhet vele, még egy percet sem. Közben gyógyult. Rövidesen már egy órán át is képes volt ülni az ágyban, és eljött a nap, amikor Amanda segítségével felállhatott, sőt rövid sétákat is tehetett. – Látni akarom a sebemet – mondta. Megtapogatta a kötésen át, és érezte, hogy combjának a hátulja nem sima többé. – Segítsen levenni ezt! Amanda kétkedve sandított rá, de aztán gyöngéden felemelte a lány hálóingét, legöngyölte a lábáról a kötést, és segített odaállnia a falon lógó tükörhöz. Waverly kénytelen volt megkapaszkodni az asszony vállában; ez a meghitt gesztus egy hete még elképzelhetetlen lett volna. De a dolgok megváltoztak. Amanda az ellenség volt, ám Amandából barát lett. – Nem olyan rossz. – Amanda mosolyogni próbált. Waverly sóhajtott. Jó huszonöt centis, ronda, cakkos hasadék húzódott a combja hátsó részén. A vágás két oldalán püffedt és ráncos volt a hús. Valószínűleg nem fog egyenes vonalban összeforrni. – Sajnos, édes, ennek nyoma marad. De miután begyógyult, javíthatnak rajta – mondta Amanda, mialatt ismét bekötözte Waverly lábát. – Meg tudják csinálni, hogy szebb legyen. – Minek?

– Mert gyönyörű vagy. Érdemes megpróbálni. Waverly megvonta a vállát. Pár hónapja még elszörnyedt volna, ha bármilyen sebhely töri meg bőrének simaságát, de most tárgyilagos kíváncsisággal nézte. Gyógyul. Hamarosan erős lesz, megölheti Anne Mathert, és kijut innen. – Beszélnünk kell – mondta Amanda. – Miről? – kérdezte Waverly. – Miután kiengednek – kezdte tétován az asszony velem és Josiah-val fogsz lakni. – Miért nem mehetek vissza a hálóba? – kérdezte Waverly. – A lányokat elköltöztették családokhoz. Én vagyok az egyetlen, akire Mather pásztor rá mer bízni. Továbbra is napi huszonnégy órás őrizetben leszünk. Azért, ami… ami a raktérben történt. Waverly szó nélkül végighallgatta ezt, miközben Amanda visszasegítette az ágyba. Amanda rövid időre kiment, majd visszajött egy tálka húslevessel. Jó szagú pára szállt föl az edényből, míg a szemét lesütve kavargatta. – Egyszerűen nem értem. – Mit? – Hogy mit kerestél ott. Éppen ott. Információt próbálna kiszedni belőle? Waverly tanulmányozta az arcát, és látta, hogy Amanda értetlenül ráncolja a szemöldökét. – Fegyvert kerestem – mondta. Amanda szúrósan nézett rá. – Sohasem az erőszak a megoldás. – Én senkit sem akartam lelőni. Meg akarok szökni. – Hova? A hajótok elpusztult. Anne megmutatta a roncsdarabot. – Az asszony pillantása szórakozott volt, mintha valamilyen fejtörőt próbálna megoldani. – Amanda, egyáltalán miért találkozott az Új Látóhatár az Empyreummal? – kérdezte Waverly. – Segítségre volt szükségünk a fennmaradáshoz. Találkoznunk kellett. – Hogy el lehessen rabolni a lányokat, és ellophassák a petesejtjeinket? – Természetesen nem! Anne már évekkel ezelőtt megegyezett Jones kapitánnyal, hogy találkozunk, és átvesszük az embriókat, akiket a kapitány lefagyasztott számunkra. Ez olyan ordítóan eltért Mather meséjétől, hogy a lány szólni sem bírt megdöbbenésében. – Tiszta szerencse, hogy épp akkor találkoztunk veletek, amikor a legnagyobb szükségetek volt a segítségünkre. Nem tudom, meddig húzhattátok volna még abban a halálcsapdában! Csak azt bánom, hogy nem menthettük meg a kisfiúkat is. O, hogy miért nem volt idő! – Amanda átfogta magát a két karjával. – Csak abban bízom, hogy a mi hajónknak nem lesznek hasonló problémái.

– Szóval tényleg nem tudják – elmélkedett a lány, majd az ajkába harapott, mert rádöbbent, hogy fennhangon beszél. – Mit nem? Waverly ránézett az asszony jóhiszemű, nyílt arcára. Lehet, hogy valóban nincs tudomása az Empyreumon lezajlott mészárlásról. Valószínű, hogy az Empyreum túlélőiről sem tud. Waverly szerette volna elmondani neki az igazságot, de megfékezte magát. Ha megbízna Amandában, kockára tenne mindent. – Mi az, Waverly? – nógatta Amanda. – Mit nem tudunk? – Hát hogy milyen hálásak vagyunk – vágta rá a lány. – Amiért megmentettek. Amanda elmosolyodott, zöld szeme kigyúlt örömében. Fölvette a leveses tálkát. – Most már bizonyosan eléggé kihűlt – mondta, és odaadta Waverlynek a levest. Másnap reggel egy kerekes székkel érkezett, belesegítette a lányt, és pokrócot terített a térdére. Amíg végigtolta a forgalmas folyosón, mindenki rámosolygott Waverlyre. Főleg az asszonyok. Nyilván tudják, hogy belőle származik az első adag embrió. Sokan valósággal ragyogtak a boldogságtól. – Híresség vagy – jegyezte meg Amanda. Waverly örömére nem tette hozzá, hogy miért. Amikor megérkeztek Amanda és Josiah lakosztályába, Waverly látta, hogy Josiah kivitte a munkaasztalát a nappaliból, és egy vastagon kipárnázott fotelt állított a helyére. Amanda egy monitort tett Waverly elé, és sorra játszotta le neki a dokumentumvideókat az Új Látóhatárról. Waverly sokszor láthatta egy-egy pillanatra a fiatalnak meghökkentően szép Anne Mathert, de mindig csak a háttérben. Egy tudományos videóban Takemara kapitánnyal, az Új Látóhatár eredeti parancsnokával készítettek interjút a hajtóművek hatékonyságáról. A hullámos fekete hajú, szúrós szemű, szálas Takemara büszkén beszélt a hajójáról. Este, amikor Amanda vacsorát főzött, Waverly megkérdezte: – Mi történt Takemara kapitánnyal? Amanda felkockázott uborkát és sárgadinnyét kevert össze spenóttal és vízitormával. Hátranézett Waverlyre, aki az asztalnál ült, egy székre felpolcolva a lábát. – Valamilyen különös betegség támadta meg. Pár hónapig még eltengődött, de utána már nem tudtak mit tenni az orvosok. – Vagyis Anne Mather átvehette a vezetést – összegezte Waverly. Csakugyan betegség okozta a kapitány halálát? – Az az igazság, hogy már Takemara betegsége előtt átvette a vezetést. Már akkor, amikor jelentkeztek a problémák – mondta Amanda, aztán elhallgatott, mint aki meggondolta magát. Letette a salátáskanalakat. – Nem olyan egyszerű ez a dolog. Óvatosan fölemelte Waverly lábát a székről, és az ölébe helyezte vissza, miután leült. – Így jó? Waverly bólintott.

– Igazság szerint a kapitány nem volt valami jó vezető. Amikor rájöttünk, hogy az összes asszony meddő – hát, képzelheted a legénység lelkiállapotát. Mérhetetlenül elkeseredtünk, és Takemara egyszerűen nem volt elég ihletett, hogy megbirkózzon a csüggedéssel. Ezért kellett Anne-nek közbelépnie. – Közbelépnie? – Ő volt a hajó lelkésze, tehát egyébként is a vezetőséghez tartozott. Már mindenki hallott a liturgiáiról, vasárnaponként el is Ez olyan ordítóan eltért Mather meséjétől, hogy a lány szólni sem bírt megdöbbenésében. – Tiszta szerencse, hogy épp akkor találkoztunk veletek, amikor a legnagyobb szükségetek volt a segítségünkre. Nem tudom, meddig húzhattátok volna még abban a halálcsapdában! Csak azt bánom, hogy nem menthettük meg a kisfiúkat is. O, hogy miért nem volt idő! – Amanda átfogta magát a két karjával. – Csak abban bízom, hogy a mi hajónknak nem lesznek hasonló problémái. – Szóval tényleg nem tudják – elmélkedett a lány, majd az ajkába harapott, mert rádöbbent, hogy fennhangon beszél. – Mit nem? Waverly ránézett az asszony jóhiszemű, nyílt arcára. Lehet, hogy valóban nincs tudomása az Empyreumon lezajlott mészárlásról. Valószínű, hogy az Empyreum túlélőiről sem tud. Waverly szerette volna elmondani neki az igazságot, de megfékezte magát. Ha megbízna Amandában, kockára tenne mindent. – Mi az, Waverly? – nógatta Amanda. – Mit nem tudunk? – Hát hogy milyen hálásak vagyunk – vágta rá a lány. – Amiért megmentettek. Amanda elmosolyodott, zöld szeme kigyúlt örömében. Fölvette a leveses tálkát. – Most már bizonyosan eléggé kihűlt – mondta, és odaadta Waverlynek a levest. Másnap reggel egy kerekes székkel érkezett, belesegítette a lányt, és pokrócot terített a térdére. Amíg végigtolta a forgalmas folyosón, mindenki rámosolygott Waverlyre. Főleg az asszonyok. Nyilván tudják, hogy belőle származik az első adag embrió. Sokan valósággal ragyogtak a boldogságtól. – Híresség vagy – jegyezte meg Amanda. Waverly örömére nem tette hozzá, hogy miért. Amikor megérkeztek Amanda és Josiah lakosztályába, Waverly látta, hogy Josiah kivitte a munkaasztalát a nappaliból, és egy vastagon kipárnázott fotelt állított a helyére. Amanda egy monitort tett Waverly elé, és sorra játszotta le neki a dokumentumvideókat az Új Látóhatárról. Waverly sokszor láthatta egy-egy pillanatra a fiatalnak meghökkentően szép Anne Mathert, de mindig csak a háttérben. Egy tudományos videóban Takemara kapitánnyal, az Új Látóhatár eredeti parancsnokával készítettek interjút a hajtóművek hatékonyságáról. A hullámos fekete hajú, szúrós szemű, szálas Takemara büszkén beszélt a hajójáról. Este, amikor Amanda vacsorát főzött, Waverly megkérdezte: – Mi történt Takemara kapitánnyal?

Amanda felkockázott uborkát és sárgadinnyét kevert össze spenóttal és vízitormával. Hátranézett Waverlyre, aki az asztalnál ült, egy székre felpolcolva a lábát. – Valamilyen különös betegség támadta meg. Pár hónapig még eltengődött, de utána már nem tudtak mit tenni az orvosok. – Vagyis Anne Mather átvehette a vezetést – összegezte Waverly. Csakugyan betegség okozta a kapitány halálát? – Az az igazság, hogy már Takemara betegsége előtt átvette a vezetést. Már akkor, amikor jelentkeztek a problémák – mondta Amanda, aztán elhallgatott, mint aki meggondolta magát. Letette a salátáskanalakat. – Nem olyan egyszerű ez a dolog. Óvatosan fölemelte Waverly lábát a székről, és az ölébe helyezte vissza, miután leült. – Így jó? Waverly bólintott. – Igazság szerint a kapitány nem volt valami jó vezető. Amikor rájöttünk, hogy az összes asszony meddő – hát, képzelheted a legénység lelkiállapotát. Mérhetetlenül elkeseredtünk, és Takemara egyszerűen nem volt elég ihletett, hogy megbirkózzon a csüggedéssel. Ezért kellett Anne-nek közbelépnie. – Közbelépnie? – Ő volt a hajó lelkésze, tehát egyébként is a vezetőséghez tartozott. Már mindenki hallott a liturgiáiról, vasárnaponként el is jártunk hozzá valamennyien, mert az ő beszédein kívül nem volt semmink, amiből reményt merítsünk. A kapitány is mintha egyre szélesebb jogkörrel ruházta volna fel, míg végül lemondott a hivataláról, és Anne átvette a helyét. A hajónak csak jobb lett, hidd el. Anne ismét meggyőzött róla, hogy van rendeltetésünk, ami a kapitánynak sosem sikerült. Waverly biztosra vette, hogy többről van itt szó, mint amennyit Amanda tud vagy elmond. – Miben betegedett meg a kapitány? Amanda szomorúan mosolygott. – Nem tudom. Járvány tört ki a hajón, sokan megkapták a kapitány közvetlen környezetében. Micsoda tragédia. – Milyen járvány? – Valamilyen parazitára gyanakszunk. A Központi Tanács legtöbb tagját megfertőzte az egyik ülés után. De az orvosoknak sohasem sikerült izolálniuk a kórokozót, hogy megölhessék. Waverly megparancsolta magának, hogy egyenletesen lélegezzen. Amanda visszatért a salátájához. Hallgattak. Waverly már legalább századszor töprengett el azon, hogy megbízhat-e Amandában, vagy ez az asszony egy kém? – Valami nem megy ki a fejemből – mondta vontatottan, a hüvelykujja körmével követve a fa erezetét az asztal lapján. – Hogy sikerült behozni az Empyreum törmelékét a fedélzetre? Amanda szinte oda sem nézett a csirkéről, amelyet szeletelt. – Siklókkal és EgyEmberesekkel.

– Nem több nappal az után gyűjtötték be, hogy mi elhagytuk az Empyreumot? – De igen, azt hiszem. – És egész idő alatt volt gravitációnk? – Igen. – Amanda kése lelassult. – Csak az van, hogy nem értem, hogyan szedték fel. Mert ha gyorsítottunk, hogy fenntartsuk a mesterséges nehézkedést, akkor már egy örökkévalóság választott el a roncstól. Amanda végleg abbahagyta a csirke szeletelését, és elgondolkodva nézett Waverlyre, aki még hozzátette: – Bár ki tudja?

OVÁCIÓ Másnap korán reggel Amanda behozott Waverly szobájába egy fekete ruhát és egy csipkekendőt. Waverly alvást tettetett, de figyelte az asszonyt. Amanda csendesen mozgott, megigazgatta a ruhákat, hogy rendesen lógjanak az akasztókon, szerető gonddal kisimította a csipkekendőt. Igyekezett, hogy ne ébressze fel a lányt, holott az már órák óta ébren volt. A lüktetésen gondolkozott, amelyet hallott, törte a fejét, miként lóghatna el, hogy kinyomozhassa. Amanda és Josiah lakosztályát napi huszonnégy órában őrizték. Úgy tűnt, Amandát nem zavarta az őrök jelenléte. Waverly többek között ezért nem bízott benne. Amanda megfordult, és észrevette, hogy a lány őt nézi. – Hát ébren vagy. Waverly a szemét dörgölte. – Nem vagyok túl jó alvó. – Akkor nem is vetted észre, hogy kiértünk a nebulából – örvendezett Amanda. Waverly az ablakhoz fordult, és csillagokat látott a feketeségben. Szédítő tudat volt, hogy az Empyreum most már megtalálhatja őt és a lányokat, csak jussanak ki ebből a hajóból! – Drágám, ha neked is van hozzá kedved, szívesen látunk a liturgián. Csodálatos lesz, hiszen oly sok mindent ünnepelhetünk! Hátha most találkozhat Sarah-val és Samanthával! – Szívesen. – Úgy örülök! Anne mondta, hogy valami különleges meglepetést tartogat nektek, és nem szeretném, ha lemaradnál róla! Csodás!, gondolta Waverly, és letette a talpát a padlóra. A sérült lába elmerevedett az alvástól, és még mindig sajgott. Ahogy Amanda kiment, Waverly belebújt a fekete göncbe, és bekötötte a kendővel a fejét. Utálatosan nézett ki ebben a szerelésben. A ruha pocsék ráncokat vetett a csípőjén, a kendő nyomasztó, előnytelen keretbe foglalta az arcát. Kisántikált a nappaliba, ahol Amanda és Josiah már várta. Ők is sima feketébe öltöztek, mintha temetésre indulnának. Josiah odalépett a lányhoz, és megfogta a kezét. – De csinos vagy! – mondta. – Kösz. – Waverly sosem kérdezte, és a házaspár sem közölte vele, de csakis Josiah termékenyíthette meg a petét, amely most Amandában növekszik. Tehát valamilyen furcsa módon párzott Waverlyvel, mégis úgy viselkedik, mintha az apja lenne. Visszataszító ellentmondás volt. – Josiah készített neked egy ajándékot! – mondta Amanda. Josiah benyúlt a dívány mögé, és előhúzott egy hikorifából faragott, gyönyörű botot. A szőlőlevelekkel és madárkákkal díszített fogantyú meglepően jól simult Waverly markába. Még egy szíjat is erősítettek rá, amelyet a csuklójára húzhatott, hogy ne ejtse el. Ahogy rátámaszkodott, rögtön sokkal biztosabban állt a lábán. – Hű! – mondta. – Kösz! – Az egész betegséged alatt ezen dolgozott! – mondta Amanda. – Méhviasszal dörgöltem be, attól fénylik így – büszkélkedett Josiah.

Waverly végighúzta a kezét a bársonyosan sima fán. Jó nehéz bot volt, majdnem, mint egy bunkó. Hasznos lehet, ha eljön az idő. – Nagyon szép. Josiah elpirult. – Menj már! – Amanda játékosan meglegyintette. – Elég legyen a hivalkodásból! Korán kell indulnunk, hogy Waverly időben odaérjen. Lassan haladtak. Waverlynek pár percenként meg kellett állnia pihenni, de a szántó nem volt olyan borzasztó messze a szállásuktól. Hamarosan megérkeztek az óriási terembe, amely visszhangzott a gyülekezet zsongásától. – Szervusztok, lányok – mondta Josiah, és elfoglalta a helyét az emelvényen a többi muzsikus között. A liturgia helyét feldíszítették szénabálákkal és szárított virágokkal. A padlót felhintették szénával, Waverly mintha egy ropogós szőnyegen haladt volna a széksorok között az oltár felé. A székeknek körülbelül a felét foglalták el az őgyelgő emberek. Egy nagyon alacsony asszony odament Waverlyhez, és olyan hirtelenséggel ragadta meg a kezét, hogy kis híján felborította. Pirospozsgás, gömbölyű teremtés volt, és amikor mosolygott, valósággal fénylett az arca. – O, csak azt szeretném megköszönni, amit értem tettél! – mondta. – Mit? Én… – Olyan sokat jelent! Új életet adtál nekem! – A könnyeit törülgette. – Köszönöm! Házam tisztelni fog érte most és mindörökké! Waverly ráeszmélt, hogy ennek az asszonynak az ő egyik embrióját kell hordania. Alig kapott levegőt. Amanda kedvesen bólintott, mindazonáltal gyorsan elvonszolta Waverlyt az asszonytól, és egy székhez vezette az első sorban. – Hányan vannak, Amanda? – kérdezte remegő hangon Waverly. – Kik, drágám? – Tudja azt maga, hogy kiki – sziszegte Waverly. – Hány asszony hordja az én kisbabáimat? Amanda elfehéredve nézett a lányra. – Halljam! – Tizennyolc – felelte nagy sokára Amanda. – Tizennyolcán várandósak velük. – Micsoda? Hogy lehetnek ilyen sokan? – Gyógyszereket kaptál. Az ételben – magyarázta Amanda. – Hogy stimulálják a peteérést. – És maga szerint ez helyes így? – kiáltotta Waverly olyan hangosan, hogy az emberek odafordultak, és ránéztek. – Nem kérdezték a véleményemet, Waverly – felelte sötéten Amanda.

– És ha azt tették volna? – Megmondtam volna nekik, hogy kérjék ki az engedélyedet. Mert minden más mód aljas. Anne Mather a két lektora között ült a dobogón, várva a liturgia kezdetét. Az idősebb lektor olyan volt, mint aki mindjárt elalszik, de a gesztenyeszín hajfonatú fiatal nő begyakorolt derűvel szemlélte a tömeget. Szeme egy pillanatra találkozott Waverlyével, de rögtön el is révedt a messzeségbe, mintha észre sem vette volna a lányt. Mather tehát még nem jött rá. Egyelőre biztonságban van. – Ki az a nő Anne mellett? – kérdezte Amandától, aki láthatóan örült, hogy másról beszélhet, – Jessica Eaton. Jess. Csak nemrég ajánlotta fel, hogy segít a liturgiákon, mivel Maddox diakónusnak elment a hangja. Ő az egyik felolvasó. – Hogy jutott ehhez az álláshoz? – kérdezte óvatosan Waverly. – Ő Anne titkárnője. Miért? A lány megvonta a vállát. – Csak kíváncsi voltam. Mather imádságosan összekulcsolta ujjait az álla alatt, és lemosolygott Amandára meg Waverlyre. Fehér szaténköntöse visszaverte a fényt, és a szentek glóriájával övezte pufók arcát. – Nézd, Waverly, nem szükségszerűen értek egyet mindennel, amit a barátnőm csinál – mondta rövid hallgatás után Amanda. – De nekem nincs is annyi felelősségem. Ő súlyos terhet hordoz. – Gyereket akart, nem? Akkor nem helytelenítheti annyira. Amanda elfehéredett, majd amikor elhalványuló fények jelezték a liturgia kezdetét, azt súgta: – Képzeld el, hogy felkínálják neked az egyetlen dolgot, amelyet mindennél jobban akarsz. Megtagadnád az együttműködést? Valóban? Waverly olyan dühös volt, hogy nem is válaszok, inkább körülnézett a teremben. Felfedezte Samanthát, Sarah-t és Felicityt: ugyancsak az első sorban ülnek, de az átjáró túloldalán. Samantha összeszorította a száját, és mereven nézett barna szemével Waverlyre. Soványabbnak tűnt, de keményebbnek is. Sarah Waverly felé fordult, és az ajkát hangtalanul mozgatva mondott egy szót, de Waverly nem értette, mi az, így csak a fejét rázta. Anne Mather a mikrofonhoz lépett, Sarah visszafordult az emelvényhez, ujjait görcsösen összekulcsolta az ölében. Felicity szelíd arccal, rezzenéstelenül bámulta Mathert. Talán jól értett a félelme eltitkolásához, de az is lehet, hogy miután világéletében ő volt az Empyreum szépe, annyira megszokta a rettegést, hogy már haragudni sem tudott. Ám Waverly olyan rég nem találkozott az empyreumiakkal, hogy minden lehetséges változás ellenére csodálatos élményt jelentettek az ismerős arcok. Nagyon vágyott Kieran után, még egy képpel is beérte volna, csak láthassa! A gyülekezet egy emberként felállt. Amanda intett Waverlynek, hogy maradjon ülve, de ő azért csak felállt, nehézkesen támaszkodva új botjára.

Mather gyengéden elmosolyodott, és ölelésre tárta karjait. – Ezt a liturgiát azzal akarom kezdeni, hogy magasztalom Istent a csillagok dicső ajándékáért! – Kezét a magasba lökte, a hatalmas tetőablakra mutatva, amelyre a hunyorgó csillagok függönye borult. A gyülekezet hosszas ujjongásra fakadt. Még Waverly is elmosolyodott a gyönyörű ég láttán, amelyet olyan régen hiányolt. – Seregek Ura! – folytatta Mather, miután az éljenzés elült. – Hálát adunk Neked az áldásokért, amelyekkel elhalmoztad a Te népedet. Hogy megmutasd nekünk, miként teremtsünk életet, elküldted hozzánk elesett bajtársaink hajójáról a Te gyönyörű leányaidat. Hódolni akarok a nagylelkű lányok előtt, akik a tulajdon testükből részeltettek minket. Arra kérem e fiatal nőket, jöjjenek föl az emelvényre, hogy illendően köszönetét mondhassunk nekik. Waverly Marshall, Deborah Mombasa, Alia Khadivi, Felicity Wiggam, Samantha Stapleton, Sarah Hodges és Melissa Dickinson, csatlakozzatok hozzám! Waverly mozdulni sem bírt, annyira elszörnyedt ettől a sok névtől, de amikor Samantha a kezét nyújtotta, elfogadta, és hagyta, hogy ő támogassa, amíg felcsoszog az emelvényre, és elfoglalja a széket, amelyet személyesen Anne Mather húzott ki neki. Waverly hidegen nézett rá, de Mather csak mosolygott, és még volt képe megsimogatni az ő arcát! A közönség helyeslő mormolással fogadta a gesztust. Amint az összes lány leült, Mather visszatért a mikrofonhoz. Waverly letekintett a közönségre, és annyi őszülő, középkorú ember nézett föl rá sugárzó arccal, hogy szinte kedve támadt visszamosolyogni rájuk. Ezek a fogvatartóim!, figyelmeztette magát, Mind egy szálig! Ami a többi lányt illeti, Felicity, Alia és Deborah nyugodtak voltak, az arcuk ünnepélyes. Sarah olyan képet vágott, mint akiből mindjárt kitör a dühös sírás. Samantha ökölbe szorította a kezét a térdén, és úgy pásztázta a tömeget, mintha most döntené el, kit öljön meg elsőnek. Waverly erősen kételkedett benne, hogy Mather elnyerte volna a beleegyezésüket. A pásztor fölemelte a kezét. – Most pedig azt akarom, hogy ezek a lányok is lássák a gyönyörű munkát, amelyet ők végeztek a teremtés művében. Kérek minden asszonyt, aki áldott lett e lányok nagylelkűségéből, álljon fel, mutassa meg magát! Több tucat asszony állt fel, sokuknak patakzottak a könnyei. Waverly Samanthára nézett, akinek sötét szeme lángolt a dühtől. Sarah szeme vörös volt, és vadul beleharapott az alsó ajkába, mintha a könnyeit fojtaná vissza. Felicity nagy kék szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. Futó pillantást vetett Waverlyre, az arca kifürkészhetetlen volt. – E bátor lányoknak köszönhetően – folytatta Mather – túléljük az emberiség hosszú utazásának éjszakáját az univerzumon át, és gyermekeink meglátják Újföld hajnalát! A közönség tombolt. Az emberek felálltak, tapsoltak, éljeneztek, és integettek a lányoknak. Sokan sírtak. A vastaps közepette Waverly beleordította Samantha fülébe: – Mit csináltak veletek?

– Bedrogoztak! – üvöltötte Samantha a hangzavarban. – Mire felébredtünk, megvolt. Utána kérték ki a beleegyezésünket, amikor alig voltunk magunknál! – Meg fogunk szökni! – mondta Waverly. – A liturgián kell – válaszolta Samantha. – Az az egyetlen alkalom, amikor mind ugyanazon a helyen vagyunk. – Találkoznunk kell! – mondta Waverly. Az ujjongás halkult. Már nem volt sok idő. – Követik minden lépésemet! – Beszélek Amandával – mondta Waverly. Az övé volt az egyetlen zaklatott arc a terhes asszonyok között. – Ő majd segít. Gondolom. Samantha megmarkolta Waverly térdét. – Itt nem bízhatunk senkiben! – mondta a tapsvihar utószelében. – Waverly, ígérd meg, hogy semmit sem mondasz el neki! Waverly az ajkát harapdálva leste Amandát. Lehet, hogy ő az egyetlen esélyük, de Samanthának igaza van. Jobb, ha más megoldást keresnek, már ha van ilyen. – Oké – felelte abban a pillanatban, amikor Anne Mather elkezdte a szentbeszédét. – Szeretnélek visszavinni benneteket tizenöt évvel a múltba! – mondta. Hangja úgy harsogott, akár a kürtszó, a gyülekezet pedig úgy hallgatta, gondolta Waverly, mintha minden szava örök életet jelentene. – Akkorra, amikor a nemtörődömség és a naiv önzés évei után végre vállalva a családalapítás feladatát meg kellett tudnunk, hogy egyikünknek sem lehetnek gyermekei. Emlékeztek, milyen érzés volt? A gyülekezetben számos asszony bólogatott. – Megsemmisítő! – Anne Mather jól kitartotta az utolsó hangot, majd azzal folytatta: – Isten egyszer azt mondta Abrahámnak: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem az övé.” Csakhogy Sára, Abrahám felesége nem szült gyermekeket, így azt mondta férjének: „»Imé az ÚR bezárolta az én méhemet, hogy ne szüljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök«. És Abrahám hallgatott Sára szavára.” Mather a színpadon ülő lányokra mutatott, a gyülekezet engedelmesen odanézett. Waverly azt hitte, elsüllyed. Úgy bámultak rá, mintha valamiféle szent lenne. – Ezek a lányok teljesítik be Isten ígéretét, amelyet Ő az Új Látóhatár népének tett! A gyülekezet ismét tapsolni kezdett. Mather itta az ünneplést. Mélységes meggyőződéssel beszélt, és a nyája hasonlóképpen válaszolt. – Ezek tényleg elhiszik, hogy Isten akaratát hajtják végre – mondta Samantha Waverly fülébe. – Talán nem mind – felelte Waverly elgondolkozva. Anne Matherre nézett. Csakugyan hiszi, amit mond? Vagy színjátszás az egész? Mather diadalmasan sandított rá, mintha ezzel az egész bemutatóval a lánynak akarta volna bizonyítani, mekkora hatalma van.

Meggyőzte őket, hogy Isten kegyeltjei, gondolta Waverly, és különleges feladatra hívattak el. Tudja, hogyan szerettesse meg magát velük. Ebben áll a hatalma. Hosszadalmas felolvasások következtek, a kórus trillázott néhányat Josiah kíséretével, Waverlyt és a lányokat még egyszer megtapsolták, és utána végre berekesztették a liturgiát. Waverly hagyta, hogy Samantha húzza föl a székről. Ahogy felállt, nagy megdöbbenésére Anne Mathert látta maguk mellett. – Remélem, örültetek, lányok! – vigyorgott önelégülten. – Meg akartam mutatni, milyen hálásak vagyunk nektek. Amanda odajött hozzájuk. – Csodálatos volt a mai prédikáció, Anne! – mondta sugárzó arccal. – Köszönöm – Mather őszinte gyengédséggel nézett rá. – Tudod-e, Waverly, hogy engem Anne pesztrált? Valamikor réges-régen. – Amanda olyan volt nekem, mintha a saját lányom lenne – mondta Mather. Érezni lehetett, hogy valóban szeretik egymást. Mathernek szemmel láthatóan nagyon fontos volt Amanda véleménye. – Waverly – mondta Amanda, míg belekarolt Matherbe tudtad, hogy Anne tanítónőként kezdte? Josiah és én tőle tanultunk olvasni. – Nem voltam valami jó tanár – csóválta a fejét Mather. – Tényleg? – csodálkozott Amanda. – Én viszont szeretnék egyszer megpróbálkozni a tanítással. Már ha lesznek nálunk gyermekek. – Most vannak – mondta Waverly. Már tudta, hogyan tarthatná a kapcsolatot Samanthával. – Miért nem szervez iskolát a lányoknak, Amanda? Legalább az idősebbeknek. Mather szürke szeme a lányra villant. Waverly fenyegetően mosolygott. – Jó ötlet! – kiáltotta Amanda. – Igazán remek tanár lenne – mondta Waverly. – Nem tudom, vállalnák-e a lányok – ellenkezett Mather, és Waverly mintha izzadságot látott volna a halántékán. – Úgy unom magam egész nap! – mondta. – És olyan jó lenne újra látni a barátnőimet! – tette hozzá. – Kérlek, Anne, hadd csináljam meg! – kiáltotta Amanda. – Nem festhetek napi huszonnégy órában. És a lányoknak is jót tenne. Waverly ártatlan képet vágott, ám Mather öldöklő pillantásából láthatta, hogy a pásztort nem tette bolonddá. Bánta is ő! Mather nyilvánvalóan azt szeretné, ha Amanda szent vezérnek tartaná, nem pedig hazug intrikusnak, és ezzel lépéselőnyhöz juttatta Waverlyt. – Majd gondolkodom róla – felelte óvatosan Mather. – Mit kell ezen gondolkodni? – értetlenkedett Amanda. – Kamaszlányok, tanulniuk kell. – Vannak más szempontok is.

Josiah, aki a kórustagokkal beszélgetett, hívta a feleségét. Amanda odament hozzájuk, kettesben hagyva Mathert és Waverlyt. – Az biztos, hogy az itteniek szeretik magát – mondta Waverly baljósan fojtott hangon. – Különösen Amanda. – Olyanok vagyunk mi, akár egy nagy család – felelte a kipirult Mather. – Akkor is szeretnék, ha tudnának mindenről, amit csinált? – kérdezte Waverly. Mather megdöbbent. Waverly sarkon fordult, és lesántikált a színpadról.

ISKOLA Furcsán kezdődött. Az egyik napon Amanda korán ébresztette Waverlyt, és adott neki egy barna ruhát, barna térdzoknit és kötött sapkát. Waverlyt a huszadik századi lánycserkészek képeire emlékeztette az összeállítás. – Képtelenség volt lebeszélni őket az egyenruháról – mondta Amanda, és mentegetőzve vállat vont. Waverlyt nem érdekelte, mennyire hülyén fest. Lényeg, hogy láthatja a barátnőit. Amanda is barna ruhát és barna térdzoknit viselt, de nála fekete nyakkendő helyettesítette a nevetséges sapkát. Miután megették reggelire a barna rizst, a banánt és a mézet, átvezette Waverlyt a nappaliba, ahol leült a lánnyal átellenben, és gömbölyödő hasára tette a kezét. – Azt hittem, elmegyünk – mondta Waverly. – O, el is – mosolygott Amanda. Kopogtattak. Kétszer, keményen. – Itt vannak – szólt Amanda, és odanyújtotta Waverlynek a botot. Örök által az ajtó előtt, mögöttük pedig az idősebb empyreumi lányok csoportja, egyforma lompos ruhában, sapkában. Felicity kék szeme kifejezéstelen volt. Samantha levette a sapkáját, és a markában gyűrögette. Sarah mereven nézte Waverlyt, szeme olyan volt szeplős arcában, akár a kő. – Indulhatunk az iskolába? – kérdezte Waverly tői a sebhelyes őr, és lekicsinylőén vigyorgott. A lány ügyet sem vetett rá. Odasántikált a többiek mellett Samanthához és Sarah-hoz. – Szia – mondta Samantha, és hozzáhajolt, hogy mondjon valamit, de az őr elbődült: – Nincs lemaradás! Nincs elcsámborgás! Nincs beszélgetés! – A fülére bökött. – Olyan a hallásom, mint a hiúznak! Úgyis észreveszek mindent! Waverly elfordította a fejét, és igyekezett flegma képet vágni. – Egy, két, hár, négy! – ordította az őr, mintha valami fantasztikus mérkőzésre vezetné a lányokat, akik párban követték. Waverly azt remélte, hogy mindkét őr előre megy, így ő beszélhet Sarah-val és Samanthával, de az egyik lemaradt sereghajtónak. Míg a botjára támaszkodva sántikált, érezte a tekintetét a hátán. Folyosókon trappoltak végig, addig kapaszkodtak csigavonalban fölfelé a hajó gyomrában, amíg meg nem érkeztek az adminisztratív részleg egyik szobájához. Az áporodott levegőjű, rosszul világított, ablaktalan helyiségben ugyanolyan kis asztalok és székek sorakoztak, mint az Empyreumon, épp csak ezek makulátlanok voltak. Semmi firka, semmi farigcsálás, semmi jele a használatnak. Az őr odanyújtott Amandának egy papírt. Az asszony válla megroskadt, amikor belenézett. Haragos pillantást vetett az őrre, de nem tiltakozott. – Lányok, kaptunk egy ülésrendet, hogy könnyebb legyen megjegyeznem a neveteket! – Ő maga kísért oda minden lányt a kijelölt helyre, és mire valamennyien leültek, Waverly a hátsó sarokba

került, Samantha az első sorba a szoba túlsó végében, Sarah középre. Nem fordulhattak egymás felé, és túl messze voltak, hogy sugdolózhassanak. Amanda versesköteteket osztott ki, a lányok verseket olvastak az észak-amerikai múltba mélyen eltemetett egyik költőtől, akit úgy hívtak, hogy Walt Whitman, azután megbeszélték őket. A lányok többségét elnémította a kizökkenés a saját világukból, de néhányukat mintha fölpezsdítette volna az élmény, hogy ismét egy osztályteremben lehetnek, és a kezüket nyújtogatták, hogy részt vehessenek a vitában. Waverly hátradőlt a székén, az őröket figyelte, keresett valamit, amit kihasználhat. Az őrök fel-alá járkáltak az osztályban, a mellükhöz szorítva a pisztolyukat. Waverly észrevette, hogy Amanda többször is bosszúsan néz rájuk, sőt egyszer még félbe is szakította a tanítást, és megkérte az őrt, hogy ne zavarja a növendékeit, de az csak mosolygott, és járkált tovább. Egy alkalommal Samantha megfordult a székében, és hátranézett Waverlyre, de az őr megpöckölte a fejét, mire a lány visszafordult, és olyan merev volt a háta, mint aki nyársat nyelt. – Lányok – mondta az idegességtől remegő hangon Amanda –, most, hogy olvastatok Whitmantől valamit, miért ne próbálkoznátok meg ti is a versírással? Kaptok rá húsz percet. Fel kell majd olvasnotok, úgyhogy jól dolgozzatok! Egy darabig csak a tollak percegtek, de hamarosan sorra emelkedtek föl a fejek, ahogy a lányok végeztek a versükkel. Waverly leste az őröket, és azon töprengett, hogyan juttathatna el észrevétlenül egy üzenetet Samanthának. De a szoba kicsi volt, az őrök éberek. Elképzelte, amint fejbe vágja a sebhelyes arcút, elrohan a lányokkal, és megszállnak egy siklót. Megragadta székének lábát, és azt képzelte, hogy buzogány. Olyan görcsösen markolta, hogy a fa nyirkos lett a verejtékétől. – Jól van – mondta Amanda. – Úgy látom, a többség elkészült. Van-e olyan, aki szeretné megosztani velünk, amit írt? Egy kéz a magasba röppent, és verdesett a levegőben. Samantha volt. Waverly kiegyenesedett a székben. Samantha görnyedten kiállt az osztály elé. Lehorgasztotta a fejét, a verse fölé hajolt. Kilesett homlokába lógó, sűrű barna frufruja alól Waverlyre, felvonta a szemöldökét, majd azt mondta: – Senki se merje lemásolni! – Hangja mintha elcsuklott volna. – Nagyon keményen megdolgoztam érte. Minden második szó egy kínszenvedés volt! Amanda nevetett. – Úgy beszélsz, mint egy igazi költő! Samantha szúrósan nézett Waverlyre, majd a Waverly asztalán heverő tollra siklott a tekintete. Mit mondott? Senki se merje lemásolni?, . Azt akarja, hogy Waverly írja le, amit felolvas? Fölvette a tollát, Samantha alig észrevehetően bólintott. A sebhelyes őr Samantha mellett állt, és gyanakodva méregette. Waverly az asztala fölé hajolt, és másolt. Samantha minden sor végén szünetet tartott, felnézett, ellenőrizte, hogy Waverly nem maradt-e le.

Loptam szerelmet, kést élezek, Lesz majd még egyszer Több ünnepem is nekem. Imánál térdelek tőrbe, Csontjaim esnek a gödörbe. Üzeneted elszaggattam, Vettem véredet. Hol jársz, vannak érveid? Válasz nincs. Holnap sincs. Samantha visszaült a helyére, és az asztallapot nézte. – Nos… – mondta Amanda bizonytalanul. – Igen mélyen-szántó vers volt, Samantha. A huszadik század elejének a költőit juttatod az eszembe. Van még valaki, aki szeretné felolvasni? Mivel senki sem jelentkezett, Amanda felszólította Melissa Dickinsont, aki felállt, és fahangon olvasni kezdett az időről és a csillagokról. Waverly figyelte az őröket, akik újból járkálni kezdtek. A sebhelyes őfelé jött. A lány el akarta takarni a noteszét, amelybe lemásolta Samantha versét, de az gyanús lett volna. Márpedig akkor lebukik. A szíve úgy kattogott, akár egy törött dugattyú, amikor az őr elosont mögötte. Megáll-e, hogy belenézzen a noteszbe az ő válla fölött? Nem tudta. Egy idő után a sebhelyes arrébb ment. Waverly ekkor eszmélt rá, hogy visszafojtotta a lélegzetét. Tüdeje levegőért sikoltozott, de ő kényszerítette magát, hogy csendesen lélegezzen addig, amíg az őr el nem veszítette iránta az érdeklődését. Az őr most a szoba elejébe ért, és ezúttal a notesze fölé hajló Samanthát leste. Samantha kiradírozott szavakat, átírta őket, párat kihúzott. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a sebhelyes el fogja venni tőle a versét, de aztán észrevette, hogy Amanda összehúzott szemmel figyeli, és behátrált a szoba sarkába. A tanítás végén az őrök visszavitték a lányokat a folyosókon oda, ahonnan jöttek, így Amandát és Waverlyt adták le elsőnek. – Jól sikerült, nem gondolod? – kérdezte Amanda tudatos derűvel. – Nem szeretem, hogy azok a gorillák ott vannak, de nem tudom lebeszélni róluk Anne-t. Azt hiszem, nagyon megijesztetted, amikor lementéi a raktérbe. Azt mondja, nem akarja, hogy bármelyikőtök is megsérüljön. – Hát persze – mondta Waverly, a hangszínével közölve, hogy nem hiszi el a magyarázatot. Látta Amandán, hogy ő sem hiszi. Ásítást mímelt. – Elfárasztott ez az egész napos ülés. Lefekszem egy kicsit, ha nem baj. – De aztán átolvasd a történelemleckét holnapra! – figyelmeztette Amanda. Waverly bezárkózott a szobájába, és felkapcsolta az íróasztali lámpát. Rámeredt Samantha versére, igyekezett előcsalogatni az értelmét, ám csak egy zagyva szóhalmazt

látott. Fölhergelte magát a hasztalan tépelődéssel, és már abba akarta hagyni, amikor eszébe jutott, hogy Samantha valami furcsát mondott, mielőtt olvasni kezdte a versét. Mit is? Valamit a kínszenvedésről. Kínszenvedés volt minden egyes szó? Nem. Minden második szó volt kínszenvedés. Kihúzott minden második szót a versből, és megjelent a beágyazott üzenet: Loptam kést, lesz még több is. Imánál tőrbe esnek. Üzeneted vettem. Hol vannak? Válasz holnap. Waverly órákig dolgozott a Samanthának szóló válaszon, írt egy új verset, átírta, abban reménykedve, hogy holnap is lesz az iskolában hasonló feladat. Olyan kimerültén ébredt, hogy Amanda nem is akarta iskolába vinni, de Waverly ragaszkodott hozzá. Mire az őrök megérkeztek a lányokkal, útra készen állt fura egyenruhájában, hóna alatt a noteszével, a noteszben a Samanthának szóló üzenettel. Mikor Amanda azt a feladatot kapta, hogy írjanak verset John Keats „Óda egy görög vázához” című versének ihletésére, Waverly kivárta, hogy két lány is felolvassa a munkáját, mielőtt jelentkezett. Nem akart túlságosan mohónak mutatkozni. – Miért nem olvasod föl az asztalodnál ülve, Waverly? – kérdezte Amanda. – Minden második sor olyan volt, mintha a fogamat húznák – mondta a lány erőltetett kuncogással. – Örülök, hogy ilyen komolyan veszed a feladatot – mosolygott sugárzóan Amanda. Waverly Samanthára pillantott, aki feltűnés nélkül célba vette tollával az ölébe tett noteszt. Kisimította maga előtt az asztalon a verset, és olvasni kezdett, vigyázva, hogy szünetet tartson minden sor végén: Nem tudom, hol vannak ők, Halhatatlan szeretők, Olyan helyen vannak, ahol Örök a lomb fent a fán, Lüktető ritmus dobol, Hol csak bátrak lába jár, Vízesésként harsogó, Lelkem ritmusára döng. De nem víznek hangját hallod, Harc sodra kél, most keressél, Segítőket most keressél, Ha nyomomba akarsz érni. Szökni akarsz énvelem? Akkor én is keresem

Szíveinket szerelmünknek erdejében. Kutatok én őutánuk, addig, amíg meglelem. Gyenge hangom téged szólít, És ha azt hallod: „megvannak! „ Szíved bízzad az enyémre, Akkor együttfuthatunk, Fúvó széllel szállhatunk. A lányok heteken át tartották így a kapcsolatot, versekbe, fogalmazásokba ágyazva be az üzeneteket az őrök orra előtt, akik idővel ellustultak, és már nem annyira vigyáztak, hanem unatkoztak. Egy szonettbe szőtt, bonyolult üzenetből Waverly megtudta, hogy Samanthát egy olyan házaspárhoz költöztették be, akik minden elképzelhető bigyóval fölszerelték rafinált konyhájukat. Azért emelhette el észrevétlenül a késeket. Három volt neki, többet nem mert lopni. Sarah ötleteket kódolt, hogy hol szólhat az a ritmikus hang, amelyet Waverly leírt: ő a környezeti vezérlőre tippelt, a hajó valamelyik felső szintjén, vagy a turbinára, amely a folyóvizet biztosítja a halkeltetőknek. De ki volt zárva, hogy megkereshessék. Waverlyt kínpadra vonta a gondolat, hogy az anyja itt van valahol ezen a hajón, szenved és fél, ő pedig nem juthat el hozzá. Másban is haladtak. Közösen kidolgoztak egy szökési tervet, és nagy gonddal addig finomították, amíg Waverly úgy nem látta, hogy működhet. Minden azon múlott, hogy sikerül-e felkutatnia az Empyreum túlélőit. Ám az őrök folyton ott álltak az ajtaja előtt, és mellettük nem surranhatott el. Az egyik délutánon a villámcsapás hirtelenségével ugrott be a megoldás. Ha Mather eltitkolja az empyreumi foglyokat, akkor nem engedheti a közelükbe a legénységét. Vagyis korlátozhatta a belépést arra a területre. Hogy ez milyen egyszerű! Miért nem jutott az eszébe előbb? – Mi volt mára a program, Amanda? – kérdezte, amikor az asszony megjött egy piros szőlőfürtökkel töltött, nagy tökhéjjal. – Semmi különös, csak egy kis kertészkedés. Waverly a ceruzájával matatott. – Csak kíváncsiságból kérdem. Mert azt hallottam, hogy senki sem mehet be a derítőbe. – Csakugyan? Én úgy tudtam, hogy az atmoszféravezérlő miatt aggódnak. – Hogyhogy? – Anyagfáradást gyanítanak a padlóban, vagy valami hasonló, úgyhogy csak szakirányú képzettséggel lehet belépni. Nem mintha bárkit is érdekelne. Úgysem megy oda senki. – Hát persze – mondta Waverly. Nem bírta kiszűrni a hangjából az örömöt, bár Amanda mintha nem vette volna észre. Atmoszféravezérlő! Hát persze! Ez a magyarázat a hangra, amelyet a számítógépen át hallgatott ki a laborban, azon az éjszakán. Ott van az ő mamája! Hullámként öntötte el a megkönnyebbülés, át kellett mennie a nappaliból a szobájába,

nehogy elsírja magát. Hónapokig tartó szorongás, félelem és ravaszkodás után végre a kezükben a kulcs! Itt már nincs mit megtervezni. Most már meg lehet ölni Anne Mathert.

LITURGIA A liturgia napján Waverly csipás szemmel, szorongva bújt ki az ágyból. Egy percet sem bírt aludni, csak bámult a sötétbe egész éjszaka, gondolatban újra és újra átvéve a tervet. Samantha, Sarah és a saját élete múlik azon, hogy tökéletesen jól csináljanak mindent. Csak azt remélte, hogy elég gyorsan tud majd mozogni a sérült lábával. Most örült igazán a botnak, amelyet Josiah faragott neki. – O, már fent vagy? – kérdezte Amanda, és bedugta a fejét az ajtón, amit sűrűn csinált az utóbbi időben. Most már feltűnően látszott rajta a terhesség: a hasa kikerekedett, a medencéje szélesebb lett. Az én lányom vagy fiam van benne, gondolta hitetlenkedve Waverly. – Jó lesz, ha sietsz! Nem akarunk elkésni. – Igen, tudom. – Waverly belebújt a templomi göncbe, elrejtette haját a csipkekendő alá, és megnézte magát a tükörben. Hogy megváltozott! Az arca vékonyabb lett, a szeme karikás, és egy mély barázda húzódott a homloka közepén, függőleges és rideg. Megöregedett. – Hát akkor indulás! – kiáltotta Josiah a nappaliból. Alig várta, hogy előadhassa újonnan komponált himnuszát. Waverly szomorú lett, ha arra gondolt, hogy sem Josiah, sem Amanda nem tudja, mi fog történni. Elősántikált a szobájából. Legyengült a támadás óta, de biztos, hogy még így is erősebb Anne Mathernél. Erősebbnek kell lennie. Ahogy mentek a liturgiára, Waverlyt megállította egy duzzadó hasú asszony, és kezet csókolt neki! – Az Isten áldjon meg téged! – suttogta a boldogságtól ragyogó arccal. Waverly alig nézett rá. Túlságosan félt. Előrement a székek között, hogy elfoglalja szokott helyét Amandával az első sorban, ahonnan láthatják Josiah-t és a kórust. Végigpásztázta a tömeget, először Samanthát kereste – ott volt, jobboldalt, ahol lennie kellett –, másodiknak Sarah-t: a terem túlsó sarkában ült, bal oldalon. Waverly fölemelte a jobb kezét – ez a jel Samanthának szólt –, és a lélegzetét visszafojtva várt. Samantha egy pillanatra fölemelte a hüvelykujját, vagyis a kések a helyükön vannak. Samantha feladata volt a legkockázatosabb, mert korábban kellett idejönnie, hogy elrejtse a késeket, de Waverly tudta, hogy erre a munkára ő a legalkalmasabb. Szíve dübörgött a bordái között. Szemben a színpaddal, amelyre föl kell majd másznia, Anne Mather lágy, sima torkát nézve hirtelen úgy érezte, hogy reménytelenül primitív a tervük. Valóban csak bezárt ajtók és néhány kés kellene hozzá? Működhet egyáltalán? Nagyokat nyelt, mert hányinger kerülgette. Működnie kell! Ez az egyetlen lehetőségük! – Mi a baj? – kérdezte Amanda. Megdörgölte a lány hátát. – Jól vagy? – Igen – felelte remegő hangon Waverly. – Csak arra gondoltam, hogy mennyire szeretnék köszönetét mondani mindenkinek. – Ó?

– Mindenért, amit értem tettek. – Ez csak természetes, Waverly. Tudod, mennyire szeretlek. Waverlynek csak egy vérszegény mosolyra futotta. Josiah pengetni kezdte a gitárját, a közönség elcsendesedett. A madarakkal és virágokkal hímzett, narancsszín köntöst viselő Anne Mather kilépett a színpadra, és fölemelte párnás kezét. – Békesség veletek! – kiáltotta. – Békesség veled is! – felelte a tömeg. Mather Örvendező szavai közben Waverly meghallotta két pár láb tompa dobogását. Az óriási hatalmas helyiség két széle felé futottak. Most már nincs visszaút. Waverly felállt. Sarah és Samantha már le is zárták az első két ajtót. Hallotta a halk pukkanást, érezte az ózonszagot, ahogy a lányok kiiktatták az elektromos zárakat. Néhány ember szórakozottan odanézett a hangra, de rögtön vissza is fordultak Matherhez. Waverlyt elfogta a rettegés, egy pillanatig fekete pontok táncoltak a szeme előtt, de azért sikerült elindulnia az emelvényhez, ahol Mather a közelgő aratás megünnepléséről beszélt. Amanda megrántotta a ruhája ujját. – Hová mész? – sziszegte. – Pisilnem kell – súgta Waverly. Csuklójára hurkolta botjának szíját, és letérdelt Mather emelvényének tövében a szénabála mellé. Alányúlt, kitapogatta a hűvös fémnyelet. A kés pontosan ott volt, ahol lennie kellett. A foga közé kapta a pengét, majd villámgyorsan feldobta magát a színpadra. Anne Mather elnémult. Rámeredt a lányra. Waverly belemarkolt Mather hajába, hátrarántotta a fejét, majd rányomta a késpengét a lüktető vénára. Érezte, hogy Mather reszket. Helyes. Csak féljen. Mather szaglott az émelyítően édes szappantól és a kókusztejes testápolótól. Undorító volt ilyen közel lenni ahhoz az asszonyhoz, akit meg akar ölni, és ez egy pillanatra megingatta Waverly elszántságát. A gyülekezet felkiáltott megdöbbenésében. Az asszonyok a szájukra szorították a kezüket, hogy magukba fojtsák a sikoltást, a férfiak felugrottak, hogy segítsenek Mathernek, de mozdulat közben megdermedtek, és elszörnyedve bámulták Waverlyt. – Ez olyan fölösleges, Waverly – sipákolta elhalóan Mather. – Meg foglak ölni! – felelte Waverly, és valamivel mélyebben belenyomta a kés élét Mather bőrébe. Az asszony párnás teste megmerevedett. – Ne mozdulj! – figyelmeztette Waverly, és úgy fordította a pengét, hogy a hegye szögeződjön Mather torkának. Megpördült, mert lépéseket hallott a háta mögött. Josiah és a kórus úgy álltak alig méternyire, mint akiknek gyökeret vert a lába, és a kést bámulták. Waverlytől jobbra néhány férfi feljött a színpadra, de egyelőre nem merészkedtek közelebb.

Amanda az első sorban a szájára tapasztotta a két kezét. Mather megpróbálta kitépni magát, de Waverly sokkal erősebb volt. – Mit remélsz ettől? – szűrte a fogai közt Mather. Waverly rá sem hederített. Belekiáltott a mikrofonba: – Ha valaki tudni akarja, milyen szívesen megölném Anne Mathert, csak jöjjön közelebb! Akkor majd megmutatom! Szavai úgy harsogtak, mintha varázsolna. Halálos csönd lett utánuk. Waverly vérszemet kapott, előbb jobbra vetett egy fenyegető pillantást, aztán balra. – Vissza! – rikoltotta. Josiah és a többi muzsikus hátraugrott, és fölemelte a kezét. A férfiak Waverly jobbján lassan hátráltak. Waverly a mikrofon felé hajolt, de Mather megelőzte. – Mindenki őrizze meg a nyugalmát! – kiáltotta. – Láthatjátok, milyen zavart ez a kislány… Waverly megint a kés markolatát nyomta rá az asszony torkára, elszorítva a légcsövét. Mather elnémult. Most Waverlyn volt a beszéd sora. – Empyreumi lányok, figyelem! – kiáltotta, sorstársainak arcát keresve a tömegben. Olyanok voltak, mint parányi csillagok egy örömtelen égen. – Az Empyreum nem pusztult el! Tudjátok, hogy Mather egész idő alatt ezt hazudta. Azt viszont nem tudjátok, hogy vannak túlélők az Empyreumról, akiket fogságban tartanak ezen a hajón! Tiltakozó moraj gördült végig a sokaságon. Waverly fölemelte a hangját: – Lányok! Ha ismét látni akarjátok a szüléiteket, fussatok a bal oldali ajtóhoz, ahol Samantha… Még be sem fejezhette a mondatot, amikor a lányok már mind talpon voltak, ütöttékharapták, játszva lerázták magukról a kezeket, amelyek vissza akarták tartani őket. Az idősebbek rohantak segíteni a fiatalabbaknak, elragadták őket a nevelőcsaládoktól, a picik rugdosták az arcokat és a karokat, hogy végre szabadok lehessenek. Száznál több láb dobogott a terem bal oldala felé. Működik! A felnőttek utánuk iramodtak, de a lányok erősek, gyorsak voltak, simán lehagyták őket. Waverly elnyújtott hangon felüvöltött, akár egy farkas, és ez megállította annyi időre a felnőtteket, hogy a lányok kimenekülhessenek a teremből. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Waverly a formátlanul háborgó, zilált, megzavarodott, riadt embertengerhez fordult. Ebben a pillanatban kezelhetők voltak. De csak ebben a pillanatban. A terv szerint azonnal el kellett volna mennie. Fel kellett volna hurcolnia Anne Mathert az atmoszféravezérlőbe, hogy túszként használhassák a foglyok kiszabadításához. De amikor ránézett a sokaságra, megértette, hogy nem tarthatók vissza sokáig. Kitörnek, és megállítják a lányokat. Ha csak nem győzi meg őket, hogy engedjék távozni a gyerekeket. – Maguk jó emberek – mondta a mikrofonba. Kiáltást hallott jobbról: Samantha állt az

utolsó nyitott ajtóban. „Mit művelsz?”, kérdezte némán mozgó szájjal, de Waverly nem törődött vele. – Jó emberek, mégis hagyták, hogy alávaló bűnöket kövessenek el a maguk nevében. Anne Mather megtámadta a hajónkat, elpusztította a családjainkat, elrabolta a petesejtjeinket, és elszakította a lányokat a szüleiktől. A maguk pásztora hazug! Hazudott maguknak egész idő alatt! Mather a fejét rázta, de Waverly ismét elszorította a légcsövét, mire abbahagyta. Hányan bámultak a lányra hüledezve? Hányan haraggal? Hányan bűntudatosan? Leginkább hitetlenül bámultak rá. Nem hittek neki. Ám volt, aki hitt. Nekik ismerniük kellett az igazságot. – A legtöbben arról sem tudnak, hogy itt vannak a fedélzeten az Empyreum túlélői! – ordította Waverly. Mather izzadsága kezdte átáztatni ruhájának vékony szövetét. Libabőrös lett tőle. – De vannak néhányan, akik tudják! – Igaza van! – sikoltotta bele a csöndbe valaki, egy hirtelenszőke nő, aki hátul állt egy széken. – Főztem rájuk, le is hordtam nekik az ételt! Emberek vannak odalent! Idegenek! Dühös hangzavar tört ki, ám egy férfi túlordította őket: – Vödörszám érkezett a szennyvíz a derítőbe! Nem akarták megmondani, honnan! Az asszony, aki kezet csókolt Waverlynek, fölállt a székére. – Én hiszek neki! Waverly nem hazudna! Ezernyi torokból tört fel a vád és a tiltakozás. Waverly beleüvöltött a mikrofonba: – Megkapták, amit akartak! A maguké lesznek a kisbabáink. Úgyhogy hagyjanak elmenni, és hagyjanak minket békén! Levonszolta Anne Mathert a színpadról. Néhány gyülekezeti tag közelebb jött, mire Waverly megszúrta közvetlenül a pásztor szeme mellett a bőrt. Az asszony felsikoltott, az emberek hátráltak a vér láttán, és könyörögve fölemelték a kezüket. – Waverly! Ne csináld ezt, Waverly! – sikoltotta Amanda. Waverly rá sem hederített, csak hátrált tovább a bal oldali ajtóhoz. Már csaknem ott volt, amikor megérezte, hogy van mögötte valaki. A sebhelyes őr egy fojtófogással elkapta Samantha torkát, és pisztolyt szögezett a lány fejének.

MENEKÜLÉS – Waverly… – kezdte volna Samantha, mire az őr erősebben szorította a nyakát. Samantha öklendezett. – Megölhetem – mondta az őr egykedvűen Waverlynek. Sebhelye, az a lángvörös vonal, rángott és ugrált beszéd közben. – Ne hidd, hogy nem teszem meg! Waverly most látta, hogy öt másik fegyveres is van a teremben. Az egyik durván hátracsavarta Sarah karját. Sarah arca kivörösödött, szeméből könnyek patakzottak. Tízegynéhány mereven bámuló lány bújt össze az ajtónál. Megbuktak. Mindent elrontott ezzel a hülye beszéddel! Hát persze, hogy a biztonságiak figyelik a liturgiát! Egyáltalán mit képzelt? Éppen el akarta dobni a kést, amikor állatias hangot hallott, valahol a morgás és a sivítás között. Samantha belemarkolt a sebhelyes karjába, és lerántotta a torkáról. – Fuss! – rikoltotta Waverlynek, és az őr pisztolyáért kapott. Egy hosszú percre mintha lelassult és megállt volna a terem, a tömeg, a hajó, az izzó táncukat járó csillagok. Mintha azt várták volna, mi lesz most. Utána a világegyetem ismét beindult egy éles csattanástól. És még egytől. Samantha alaktalan rongykupaccá omlott a padlón. És olyan mozdulatlan volt! Anne Mather fojtottan felsikoltott, és térdre rogyott. Waverly ekkor eszmélt rá, hogy elengedte. – Jaj, ne! – susogta Mather. – Waverly, mit tettél? A másik őr elengedte Sarah-t. Pisztolyt tartó keze lehanyatlott, a fegyver szája a padlóra mutatott. Sarah a barátnőjéhez rohant, a hátára fordította Samanthát, és zokogott. Samantha szeme két élettelen üveggolyó volt a koponyájában. – Sam! – Sarah ráborult a halottra. – Sammy, ne! Ne! Ne! Ne! Egy gömbölyded asszony letérdelt, és Sarah hátát veregette. Egy másik a feje búbját simogatta. A sokaság meglódult. – Mit tettél*. – ordított rá egy nagydarab férfi az őrre. – Megőrültél? A levegő sercegett a feszültségtől. Waverly érezte, hogy megérintik a hátát, és valaki alig hallhatóan odasúgja: – Menj! A gesztenyeszín hajfonatú nő volt az, Jessica, aki valamikor régen figyelmeztette. Most tolni kezdte az ajtó felé, ahol a többi lány várakozott. Serafina arca eltorzult a félelemtől. Briany Beckett sírt, Melissa Dickinson fogta a kezét, és nyugtatgatni próbálta. A legtöbben könyörögve néztek Wawerlyre.

– Menj! – ismételte Jessica. – De Sarah… – Majd én hozom. Jessica átkönyökölte magát a Samanthát és Sarah-t övező embergyűrűn. Az egyik őr ordított: – Vissza! Vissza! – és a pisztolyával hadonászott, de egy hatalmas izomzatú gazdaember kirántotta a kezéből. Lövés dördült. Waverly az ajtóhoz rohant, maga elé tartva a kését, hogy senki se jöjjön közelebb. Merev lábbal is gyorsan megtette az utat az ajtóban álló lányokig. Újabb lövés dördült mögötte, a sokaság hirtelen szétszóródott, menekültek a fegyverek elől. Waverly megérkezett az ajtóhoz és a falhoz lapuló, rémült lányokhoz. Sarah közben Jessicával viaskodott, aki az ajtóhoz próbálta cipelni. – Sarah! Mennünk kell! – kiáltotta Waverly. Sarah úgy nézett körül, mint aki most ébredezik. Meglátta Waverlyt az ajtóban, és pislogott. Jessica a vállánál fogva fölemelte, és Waverly felé húzta. Tíz-egynéhány ember felfedezte és célba vette a nyitott ajtót. Sarah nem bírt átjutni közöttük, az a veszély fenyegette, hogy bent marad. Waverly előrelépett, és üvöltve megsuhogtatta előttük a botját. Az emberek visszahőköltek. – Közelebb ne jöjjenek! – mondta Waverly, és fölemelte a kését. Sarah, sarkában Jessicával, átverekedte magát a vállak között, majd kicsusszantak az ajtón. – Waverly! – Amanda előrenyomakodott a csoportban. Vörösre sírt szeméből patakzottak a könnyek. – Hadd segítsek! Waverly rászögezte a kését. – Hagyjon engem békén! – Anne nem fog elengedni, Waverly! – mondta Amanda. – Szükséged lesz rám! Waverly kereste Mathert, de annak már nyoma veszett. Kétségbeesetten állapította meg, hogy tönkretette a tervet. Matherre szüksége van, mert túsz híján ugyan rá nem bírja az őröket, hogy nyissák ki az anyja ketrecét. Bólintott Amandának, aki előrerontott. Josiah a felesége után iramodott, ám az túl fürge volt. Kisiklott az ajtón, nyomában Waverlyvel, aki addig nem engedte le a kését, amíg Josiah megdöbbent arca el nem tűnt az összecsukódó ajtószárnyak mögött. Sarah gyorsan elvágta Waverly késével a huzalokat. Az ózonszag csípte Waverly orrát. Az ajtó megrázkódott. Bentről nekicsapódott valaki. Aztán még valaki. Így nem tart ki sokáig. – El kell juttatnunk a lányokat a dokkba – mondta Waverly Sarah-nak. – Majd én viszem őket – felelte Sarah. – Mi lesz a szüléinkkel? – kérdezte Melissa Dickinson. – Elhozom őket – ígérte Waverly. – Most menjetek Sarah-val, és várjatok meg a

siklóban. – Sarah-hoz fordult, akinek szeplős arca fürdött az izzadságban. – Ha nem jövünk időben, tudod, mit kell tenned. Sarah kelletlenül bólintott. Lesz vajon annyira bátor, hogy ha kell, hátrahagyja Waverlyt és a többieket? – Menj! – sürgette Waverly. Sarah összeszedte a lányokat. Futásnak eredtek a folyosón a liftek felé, az idősebbek vitték a piciket. Ha gyorsak lesznek, öt perc alatt leérnek a dokkba. Waverly, Amanda és Jessica az atmoszféravezérlő liftjeihez indultak. Újabb lövések hallatszottak. Amanda a hívógombot nyomkodta. – Jaj, Istenem, remélem, Josiah-nak nem esik baja! – nyöszörögte. Végre kinyílt a liftajtó, olyan vidám harangozással, amitől még sötétebb lidércnyomásnak rémlett a hajón elszabadult erőszak. Waverly az atmoszféravezérlő gombját nyomta meg Jessica az adminisztrációét. – Mit csinál? – kérdezte gyanakodva a lány. – Tudom, hol tartja Anne a konténer kulcsát. – Ó, hála Istennek! – Végül mégsem kell Amandát használni túsznak! – Továbbá szükségünk van fegyverre is – folytatta halkan Jessica. – Miért próbál segíteni? – kérdezte Waverly. Hirtelen megrémült, hogy beleszaladt valamilyen csapdába. Jessica tekintete csüggedt volt és halálosan fáradt. – Sokáig hittem Anne Matherben, de… – Arca elborult. – Már nem hiszek. – Kétlem, hogy bármelyikünk is el tudná képzelni azt a nyomást, amely… – kezdte Amanda. – Én el tudom – vágott közbe Jessica. – Öt éven át dolgoztam mellette. – Én pedig negyven éve ismerem – mondta csendesen Amanda. – Akkor azt is tudod, hogy ő gyilkolta meg Takemara kapitányt? – kérdezte kihívóan a lektor. Amanda tiltakozásra nyitotta a száját, de Jessica beléfojtotta a szót: – Gyakorlatilag bevallotta az egyik éjszaka, amikor részegen találtam rá az irodájában. Riley parancsnok Öngyilkossága is gyanús, de arról nem hajlandó nyilatkozni. Hát arra emlékszel, amikor a Központi Tanács kapott ételmérgezést? – Nem hiszem… – Gondolkozz, Amanda! Anne hány bírálója lett is beteg vagy szenvedett balesetet az évek során? A lift észbontó lassúsággal mászott. Amikor kinyílt az ajtó, a lektor fölemelte a kezét: – Itt várjatok! Hozom a fegyvereket.

Elszáguldott a folyosón Mather irodája felé, kettesben hagyva Amandát és a lányt. – Waverly, miért nem mondtad soha, hogy ennyire boldogtalan vagy? – esdekelt Amanda. – Segíthettem volna, hogy találj más utat, jobbat ennél! – Tudta, hogy a mamám végig itt volt? Amanda vékony szája megkeményedett. – Nem, nem tudtam. – És most, miután tudja, hogy Mather ilyen régóta börtönben tartja a családjainkat, hogy védelmezheti még mindig? – Meg is ölhette volna őket, mégsem tette. – Vagyis helyesli? – kérdezte kihívóan Waverly. Amanda lehunyta a szemét, majd kinyitotta. A padlót bámulta. – Nem – mondta halkan. Feltűnt a rohanó Jessica, mindkét kezében egy-egy pisztollyal. A harmadikat a mellére szíjazta. Az egyiket odaadta Waverlynek, a másikat Amandának, aki úgy vette el, mintha nyálkába kellene nyúlnia. A liftajtó becsukódott. – Magánál van a ketrecük kulcsa? Jessica fölemelt egy nagy kulcskarikát, kiválasztott egy ezüstszínű kulcsot, és odaadta Waverlynek. Amikor a liftajtó kinyílt, mind a hárman ösztönösen előreszögezték a fegyverüket, de nem volt ott senki. Waverly a mellkasában érezte a hatalmas légszivattyúk mély hangú lüktetését. – Hol vannak? – kérdezte Jessicától. A lektor egy rövid folyosóra mutatott. A falra azt írták: NEDVESSÉGSZABÁLYOZÁS. Lopakodtak a folyosón, minden sarkon őrökre lesve. Waverly először nagyon igyekezett kiszűrni az emberi hangokat, de annyi zaj ostromolta a fülét – a ventilátorok zúgása, lépteik visszhangja a vasrácson, a levegő surrogása a mennyezeti szellőzőnyílásokban –, hogy végül csak a szemére hagyatkozott. Kiléptek egy óriási terembe. Fönt a magasban, az acéllal burkolt irdatlan légszűrők tetején egy karámkonténer állt, amelyet a raktérből hoztak ide. Waverly felszökkent a szűrők oldalához erősített hágcsóra, mielőtt Amanda odasziszeghette volna: – Óvatosan! – Vigyázz! – sikoltotta Jessica, és intett a pisztolyával Waverlynek, aki ösztönösen lebukott. Lövés dördült, Amanda felsírt, valami puffant. Waverly látta, hogy egy őr fetreng a kíntól a padlón. A pisztoly jó messze volt a kezétől, de Jessica még messzebbre rúgta. – Siess! – rikoltotta. Waverly az öklével döngette a fémfalat. – Mama! – kiáltotta. Gyönge hangok hallatszottak a konténerből, majd vékony ujjak jelentek meg a szellőzőnyílásban. – Waverly! – suttogta valaki. – Kihozlak benneteket! – mondta a lány. Könnyek homályosították el a látását, miközben a konténer végéhez futott. Addig mozgatta a kulcsot, amíg pontosan nem illeszkedett a nyílásba, de a zár meg sem moccant.

Waverly megforgatta, majd újból próbálkozott. – Állj! – kiáltották mögötte. Ügyet sem vetett rájuk. Mindjárt megvan! Dobhártyarepesztő csendülést hallott, és épp az arca előtt behorpadt az acél. Alighogy rábámult, már meg is jelent a válla mellett a második horpadás. – Ne lőjetek! – sikoltotta Amanda. – Az Isten szerelmére, Anne! Lövedékek. Lövedékek záporoztak körülötte az acélra. Anne Mather több emberrel együtt rohant feléje a terem túlsó végéből. Csak akkor álltak meg, ha éppen lőttek. Waverly lebukott, és újból próbálkozott a kulccsal, de a zár nem mozdult. A fegyverropogás egybefolyt. – Menj! – rivallt rá az anyja a konténerből. – Nem, mama! Ki tudlak hozni! Anyja ujjai kinyúltak a konténerből. Waverly megragadta őket. – Hol a többi lány? – A dokkban várnak! – ordította tehetetlen dühvel. – Rád várnak? Menned kell, Waverly! Rohanj utánuk, tűnjetek el erről a hajóról! Mi majd kitalálunk valamit. – Nem hagyhatlak itt, mama! – zokogott Waverly. Ez már sok! Kell valaki, aki vezessen, aki hazavigye a lányokat. Ő nem bírja tovább! – Szükségem van rád! – Gyere le onnan, Waverly! – ordította Anne Mather. Közelebb volt, bár a konténer tövéből leadott lövésekből Waverly arra következtetett, hogy Amanda és Jessica továbbra is feltartóztatják őt és az embereit. – Úgysem tudod megcsinálni! Waverly fölemelte a pisztolyát, célzott, és rálőtt Anne Matherre, aki az utolsó pillanatban bukott le. A lány visszafordult a zárhoz, de a kulcs beakadt. Vér fröccsent a vasajtóra. Az ő vére. Egy lövedék horzsolta a karját. – Megölnek, Waverly! Fuss! – kiáltotta az anyja. – Mama! – sírta Waverly. – Fájt a karja, fájt a lába. Nem bírja tovább! – Fuss! – sikoltotta az anyja. Végül csak föladta. Bedobta a kulcsokat a konténerbe, majd lesiklott a hágcsón. Lövedékek sivítottak el a feje mellett, míg végigrohant a szűrők közötti folyosón, mielőtt balra fordult a liftek irányába, amelyek egyenesen leviszik a dokkba. Egy pillanatig megállt, hogy visszanézzen Amandára és Jessicára, akik egy levegőszűrő mögött guggoltak. Amanda egyfolytában sikoltozott: – Ne lőjetek! Megőrültetek? – A melléhez szorította a pisztolyt, mert túlságosan megrémült ahhoz, hogy használja. Egyedül Jessica lövöldözött, de az is elég volt, hogy lelassítsa Mathert és a testőreit.

Amanda integetett Waverlynek, hogy induljon. – Ha kimész az ajtón, csukd be, és lődd szét a zárat! Menj már! Waverly rámeredt, mondani akart valamit, még ha csak annyit is, hogy köszönöm, de nem bírt. Sarkon fordult, száguldott az ajtóhoz, a tüdeje majd szétrobbant, mire kiért a folyosóra. Rácsapott az ajtózáró gombra, utána szétlőtte a billentyűzetet. Remélhetőleg ez lelassítja Mathert és az embereit, legalább egy kis időre. Úgy torpant meg, mint aki falba ütközött. Ez egy rossz álom. A liftnél ott állt a sebhelyes őr, az, aki megölte Samanthát. Háttal fordult Waverlynek, a folyosó másik végét figyelte, lazán lógatva a pisztolyát. Megérezhette a lányt, mert hátranézett. A tekintetük találkozott. A sebhelyes fölemelte a kezét, mintha udvariasan arra kérné a lányt, hogy ne lője le. Waverly gondolkodás nélkül célzott. Abban a pillanatban, ahogy az ujja megtalálta a ravaszt, az őr kinyitotta a száját. – Várj! – mondta. Waverly meghúzta a ravaszt. Az őr felhördült, és elesett. Csak így. Az egyik pillanatban még állt, a következőben lecsúszott a liftajtón a padlóra, vörösen szétrobbant hasára szorítva a tenyerét. Waverly várt, ameddig mert (tíz másodpercet? egy percet? egy örökkévalóságot?), addig, míg az őr szeme elhomályosodott, és nyelvének fénylő hegye kifordult a szájából. Csak ekkor hallotta meg, hogy Anne Mather és a testőrei döngetik mögötte az ajtót. Hallotta a fém sikolyát, ahogy feszegetik az ajtószárnyakat. Jönnek, hogy megöljék. A lifthez rohant, és rácsapott a gombra a halott őr válla fölött. Milyen mozdulatlan volt. Waverly tudta, hogy el kellene vennie a pisztolyát, majdnem meg is tette, de nem bírt hozzáérni. Az ajtó kinyílt, az őr bezuhant a liftbe, a feje ugrott egyet a fémpadlón. Fogai összecsapódtak, levegőt gurgulázott föl a tüdejéből, aztán elnyúlt. A törzse bent volt a liftben, a lába kiállt belőle. Waverly visszanyelte feltörő zokogását. El kell menekülnie! Meg kell fognia ezt az embert! Ezt a hullát. Kényszerítette magát, hogy meglökje a halott vállát. Erezte csontjának éleit a bőre alatt, és nyitott szájának szagát. Máris halálszaga volt. Minden erejét összeszedve addig nyomta, lökte, taszította, amíg sikerült kipréselnie az ajtón. – Nem! Ó, istenem, Shelby! – jajveszékelt Mather az ajtó résén keresztül. Szóval Shelby volt, akit megöltem. Így hívták, gondolta Waverly, miközben megnyomta a dokk hívógombját.

Az ajtó becsukódott, Waverly elindult. De nem múlt el fölötte nyomtalanul a halott érintése, aki miatta halt meg. A falnak támaszkodott, és a sarokba hányt. Savanyú bűz töltötte meg a liftet, de mihelyt Waverly kiürítette a gyomrát, kiszedegette a hajából a megemésztett étel darabkáit, és fölegyenesedett, hogy ismét megálljon a két lábán, fölfedezte, hogy semmit sem érez. Sem bánatot, amiért itt kell hagynia az anyját. Sem gyászt, amiért Samanthát, a csodálatos, erős Samanthát megölték. Sem még mindig vérző karjának fájdalmát. Sem megbánást, amiért megölt egy embert. Semmit. Az égvilágon semmit. Ahogy a lift sorra hagyta el a szinteket, a lány hallotta a hol felerősödő, hol elhalkuló fegyverropogást. Az erőszak átterjedt az egész hajóra. A lift falához tapadt, és némán imádkozott. Mikor az ajtó kinyílt, ész nélkül futásnak eredt a folyosón, még annyi időre sem állva meg, hogy kilessen a sarkok mögül. – Kérlek, kérlek, kérlek! – motyogta minden lépésnél. Befordult a sarkon, és megtorpant. Több tucat nő volt a dokkban. Elkapták a lányokat! Waverly rájuk szögezte a pisztolyát. – Azonnal engedjétek el őket! – üvöltötte. Megöli őket, ha kell! Most már tudja, hogy képes rá! Néhány asszony fölegyenesedett, és értetlenül bámult rá. A többiek tovább pakolták az élelmiszeres ládákat és a nagy vizesballonokat a raktérbe. A picik az asszonyok kezét puszilgatták, a lábukat ölelgették, azután feltipegtek a rámpán a siklóba, miközben búcsút intettek egymásnak. Waverly lövésre tartott pisztollyal osont közelebb a siklóhoz. – Arra a pisztolyra semmi szükség – mondta valaki. Az alacsony, pirospozsgás asszony volt, aki hálálkodott neki a liturgián. Fölemelte a kezét. – Csak el akartunk búcsúzni, Waverly, amíg a férfiak feltartóztatják az őröket. És hoztunk egy kis ételt meg vizet, ami kitart néhány hónapig. Elég hosszú ideig ellehettek odakint. Amíg ezt elmondta, társai befejezték a rakodást, és bezárták a raktér ajtaját. – Jó lenne, ha maradnátok – tette hozzá az asszony. – Nem biztonságos, amit csináltok. – Elmegyünk – mondta Waverly. – Tudom – felelte szomorúan az asszony. De azután a magasba emelte a két kezét, és azt kiáltotta: – Békesség veletek! – Békesség veletek! – visszhangozták a többiek. Waverly a siklóhoz osont, és felhátrált a rámpán, kemény tekintetét rászögezve a sokaságra. Most jött rá, hogy nem félnek tőle, hanem féltik. – Állítsátok meg őket! – rikácsolta Anne Mather, aki nyolc fegyveressel törtetett feléjük. – Waverly, ezt úgysem élitek túl!

A lány berohant a pilótafülkébe, amelynek ablakából láthatta a dokkban elszabaduló káoszt. Egy nagydarab férfi rálőtt az őrökre, akik szétszóródtak, majd viszonozták a tüzet, már amikor merték. Mather visított, arca lilásvörös volt a veszett dühtől, haja a szemébe lógott, hímzett palástja csáléra állt. Oda lett minden méltósága, jobban emlékeztetett egy állatra. Waverly begyújtotta a hajtóművet, és a légzsilipre szögezte a szemét. Szíve a torkában dobogott. Megnyomta a műszerfalon a „Légzsilip” feliratú gombot, de az ajtó nem nyílt ki. Az előtte levő monitoron villogni kezdett a parancs: „Adja meg a nyitási kódot”. Kódot? Nincs kódja! Valaki odaszáguldott a légzsilip vezérlőjéhez. Felicity volt. Kiszállt a siklóból, és a légzsilip klaviatúráját püfölte. – Mit csinálsz? – ordította Waverly. Felicity vállát egy szőke asszony karolta át, és a fülébe sugdosott. A lány addig nyomkodta a billentyűket, amíg ki nem nyílt az ajtó. Akkor mind a ketten megfordultak, és búcsút intettek Waverlynek. Waverly bólintott a barátnőjének, akit talán sosem lát többé. – Köszönöm! – mondta hangtalanul mozgó szájjal. Felicity pedig rámosolygott, most először nagyon hosszú idő óta. Waverly beindította a főhajtóművet, lekapcsolta magukat a rögzítőkről, és érezte, amint a sikló fölemelkedik a dokk padlójáról. Remegő kézzel kormányozta a járművet a légzsilip kitárt ajtaja felé, megpróbálva felidézni magában a szimulátoros gyakorlatokat, amelyeken Kierannel együtt vett részt. Bevezette a siklót a zsilipkamrába. Mögötte szisszenve bezárult a hidraulikus ajtó, előtte kapu nyílt a mélyűr végtelenségébe. Waverly előrenyomta a botkormányt. Kint voltak. Növelte a tolóerőt, a jármű kilőtt, a gyorsulás belepréselte Waverlyt a székbe. A monitoron az Új Látóhatár beleolvadt a fekete éjszakai égbe. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Sarah a másodpilóta üléséből. Waverly összerezzent. Csak nem itt ült Sarah egész idő alatt? Sarah szeplős arca fehér volt, a hangja olyan távoli, mintha egy másik helyiségből szólna. – Hol vannak a szüléink? Waverly szája vízszintes vonallá merevedett. – Waverly?

ÖTÖDIK RÉSZ ÁTVÁLTOZÁS A hadvezér az az ember, aki reménységgel kereskedik. Napoleon Bonaparte

EGY HALVÁNY FÉNYSUGÁR Hány órája – vagy napja – hevert Kieran ezen a priccsen, bámulva a börtön mennyezetét? A lámpákat sosem oltották le, így fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Az éhségéből ítélve nagyon hosszú idő lehetett. Ez előtt, amikor még minden normális volt, és Waverly biztonságban volt, és Kieran a szüleivel lakott, sosem volt éhes. Erre most jött rá. Valamiféle nyűgös ürességet nevezett éhségnek akkoriban, amikor azt ehetett, amit akart, és akkor, amikor akart. Főtt tengerit. Az volt a kedvence. Pár csepp dióolajjal szerette, csak egy kevéskével, és nem szétfőzve, épp csak megmártva a vízben, hogy forró legyen. Milyen ropogós, milyen édes! Vagy az olívaolajtól csöpögő, fehér szárazbab, petrezselyemmel és fokhagymával. Tárkonyosrozmaringos sült csirke, amitől illatozott az anyja konyhája. Ahogy jött haza az iskolából, megcsapta az anyja főztjének az illata, és rögtön beindultak a gyomornedvei. És azt nevezte ő éhségnek. Pedig amit akkor érzett, az nem volt éhség. Ez volt az éhség, ez a kínszenvedés az ízületeiben. A feje hasogatott tőle, a füle megrándult minden hangra. A foga érzékenyen lötyögött az ínyében, mintha ki akarna hullani, amiért nem használják. És úgy legyengült! Félmázsásnak érezte mindkét karját. Minden erejére szüksége volt a felüléshez. Egy órán keresztül kellett tervezgetnie, magát biztatnia, hogy feltápászkodjon a priccsről, és megtegye a két lépést a kiöntőhöz vízért. Egyetlen dolgot bírt érezni az éhségen kívül, mégpedig a haragot. Megmentette a szüleiket, kockáztatta az életét értük, erre hagyják meghalni! Hogy gyűlölte mindegyiket! – Nem nézel ki valami jól – mondta valaki. El is felejtette, hogy van valaki a rács túloldalán. Vagy Sealy Arndt, vagy Max Brent. Seth haverjai folyamatosan őrizték. Ezúttal Max volt. – Ja, pont most ettem egy fincsi salátát – vigyorgott Max, kimutatva nagy, girbegurba fogait. – Friss volt és ropogós. Bár nem túl laktató. Kerítek is pár tojást, mihelyt lejár a szolgálat. Anyu megtanított rántottát sütni. Én mogyoróhagymával szeretem. Kierannek sikerült kinyögnie: – Menj a fenébe! – Neked is süthetnék egy kicsit. Annyit kell csinálnod, hogy elmondod mindenkinek, mennyire megbántad, és máris hoznék neked egy óriási nagy tányér rántottát. Szeretnéd, mi? – Azt szeretném, ha befognád a pofád, te szadista kis féreg! – mondta rekedten Kieran. – Ha vallasz, kerítek neked egy kis kenyeret. Sarek kitalálta, hogy kell lepénykenyeret sütni, és őszintén szólva, nem is rossz. Szeretnél egy kicsit? Annyit kell csinálnod, hogy beismered a hibáidat mindenki előtt. Egy perc az egész. Kieran rettenetesen kívánta a kenyeret, de ha bevallja a „bűneit”, úgy, ahogy Seth akarja, örökre elveszíti az Empyreumot. Holnap megteszem, ígérte magának ma is, mint minden napon. Holnap. Nem ma. Egy napig még bírom.

– Figyelj csak, Kieran! Adok neked rántottát, és utána vallhatsz. Ehhez mit szólsz? – Maxból kipukkadt a nevetés. – Á, csak viccelek. – Rohadék vagy! – vágta oda Kieran. – Tökre igazad van! Kieran el nem tudta képzelni, mivel indokolja Max a viselkedését önmagának. Bizonyos értelemben rosszabb volt Sethnél, mert ő élvezte Kieran szenvedését. Viszont ahányszor Seth bejött a cellába, mindig mélyebbek lettek az arcán a redők. – Ugyan már, Kieran, vessünk véget ennek! – győzködte nem is egyszer. – Nekem annyi kell, hogy elismered a hibáidat a legénység előtt, és rögtön kapsz valamit enni! O mindannyiszor nemmel válaszolt, de mindannyiszor nehezebb volt megtennie. Nyílt az ajtó, Sealy Arndt jött őrködni. – Akarsz egy kis szünetet? – kérdezte Maxtől. – De mennyire! – mondta Max, és kiszökdécselt az ajtón. – Úgyis vacsoraidő van! Nyam-nyam! Sealy leült Kierannel szemben. Keményen villogott a szeme. Kivett a zubbonya zsebéből egy cipót. – Istenem! – mondta Kieran, mielőtt megfékezhette volna a nyelvét. Közönséges búzakenyér volt, semmi különös, de úgy vágyott egyetlen falatra! Bár nem számított rá. Őrei az elmúlt öt (négy? hat?) napban sokszor ettek előtte. Ez volt az ő speciális kínzási módszerük. Valami koppant a padlón a priccse mellett. Nagy nehezen az oldalára fordult, és addig nézegette a padlót, amíg meg nem látott egy falat kenyeret. Még csak meg sem rágta. A teste erősebb volt nála: egészben, mohón lenyelte. Mikor a kenyér a gyomrába ért, olyan iszonyú görcsöt kapott, hogy kétrét görnyedt. – Nesze! – mondta Sealy, és odadobott egy gravitációs tasakot. Kieran a szájába vette a szívószálat, és meglazította a gyűrűt. A tiszta, isteni erőleves úgy simogatta a gyomrát, akár a gyógyír. A teste mintha felébredt volna, és bár még mindig borzasztóan gyönge volt, érezte, hogyan dolgozik benne a leves. Amikor az utolsó cseppet is felszürcsölte, Sealy még egy falat kenyeret dobott neki a padlóra. – Aztán ne sokáig vacakolj! – förmedt rá, és az ajtóra sandított. Kieran kényszerítette magát, hogy lassan rágjon és nyeljen. Most, hogy a gyomrában volt a leves, már nem kapott görcsöt a kenyértől. Sealy így etette meg vele falatonként a cipót. Kieran gyomra morgott. Attól félt, hányni fog, és nagyokat nyelt. Nem engedi! Nem adja ki magából ezt az ételt! Csak most jutott eszébe, hogy hátha mérgezett volt. Az erőlködéstől remegve felült, és azt kérdezte: – Most megöltél?

– Nem! – Sealy meg volt sértve. – Akkor miért? A fiú leemelte a térdéről a pisztolyt, és a padlóra tette. Babrálta az elsütő billentyűt, megfordította a fegyvert, megcsodálta az alakját. Végül azt válaszolta: – Megsajnáltalak. Tehát mégis ember. – A többi fiú mit mond? – Nem fogok segíteni, ha erre gondoltál. Kieran még mindig olyan gyönge volt, hogy az oldalára henteredett, és csak feküdt zihálva. Sealy jobb volt Maxnél, mert Sealy csak ellenséges volt és mogorva, Max viszont kegyetlen. Kieran szívesebben dőlt a jobb oldali falnak, mert onnan láthatta a tükröt, belebámulhatott, és azt képzelte, hogy tulajdonképpen ablak egy másik szobába. Fura, menynyire megnyugtatták ezek a dolgok. Milyen kicsi lett a világa. – Sarek kérdezte, hogy mi van veled – mondta foghegyről Sealy. – Mit mondtál neki? – Azt, hogy sovány vagy. Kieran gyászosan sóhajtott. Szóval Sealy csak gúnyolni akarta. – Azt üzeni, hogy szia – tette hozzá furcsa hangon Sealy. Ez olyan szabálytalanul barátkozónak, annyira a helyzethez nem illőnek tűnt, hogy Kieran felnézett a másik fiúra. Sealy arca semmit sem árult el. Csak nem valamiféle ajánlatot akar tenni? – Hát akkor… mondd meg neki… – Agya szélsebesen járt. Mit szabad mondania? Emlékezni próbált az első napjára a börtönben, még mielőtt megtanulta, hogy mi az éhség. Akkor volt egy jó ötlete. Egy ötlet, hogy miként szabadulhatna innen. Mi is volt az? Ökölbe szorította a kezét, behunyta a szemét. Tárgyalás! A szó felébresztette az agyát. Igen! – Mondd meg Sareknek, hogy neki és a többi fiúnak ki kellene követelniük a bírósági tárgyalást. – Seth rögtön ki is fekszik a röhögéstől. – Azt kellene mondaniuk, hogy látni akarják, amint lelepleződnek a bűneim. – Ja – gúnyolódott Sealy. – Seth el is hinné. Mert olyan hülye, mi? – A fejét rázta. – Seth meg is gyilkolna érte. Kieran csak legyintett erre, mintha az, amit Sealy mond, nem lenne fontosabb egy muslicarajnál. Az éhhalál szélén áll. Ki kell jutnia innen.

TÁRGYALÁS Kieran aludt. Amióta volt Sealyvel ez a beszélgetése, és megpróbált kapcsolatot teremteni a külvilággal, a napok úgy nyújtóztak a semmibe, mint egy sivatagos lapály. Időnként el kellett viselnie Max gúnyolódását és Seth látogatásait, aki azt firtatta, hajlandó-e már vallani, de jobbára semmit sem tehetett azon kívül, hogy gondolkozott. Waverlyre gondolt. A szüleire gondolt. Néha elhitette magával, hogy útban vannak hazafelé, és hamarosan viszontlátja őket. Gondolatban beszélt hozzájuk. Elmondta nekik, mit tervez, ha egyszer végre kikerül innen. Tanácsot kért tőlük. És néha figyelt rájuk. Néha képes volt elhinni, hogy az, amit hall, nem a képzelet műve. Valamit üzen neki egy hang, amely úgy zúg az elméjében, akár egy távoli harang. Ez a hang nemsokára elvesztette az apjáéra, az anyjáéra vagy a Waverlyére vagy bármelyik ismerősére emlékeztető csengését. Az ő tulajdon hangja lett belőle. Egy éjszaka, amikor érezte, hogy a halál ácsorog a büdös cella sarkában, kiáltott a hanghoz. Engedj ki innen, könyörgött hangtalanul. Nem akarok meghalni! Meg leszel szabadítva, felelte a hang. Kierannek úgy rémlett, hogy ezúttal a fülével is hallotta, nem csak az agyában. Van itt valaki? Feltekintett a priccsről a mennyezetre. Balról lélegzést hallott. Odanézett, és látta, hogy Max Brent az: ültében a térdére fekteti a pisztolyát, és bóbiskol. Nem Maxé volt a hang. Nem lehetett. Eszébe jutott, hogy hallucinálhat, de az volt a helyzet, hogy napok óta nem érezte ennyire tisztának magát. Behunyta a szemét. Mikori, kérdezte. Amikor eljön az ideje. A beszélő a füle és a tudata közötti sávban lakott, ahol a hangból jelentés lesz. De miért kell így várakoznom? A szenvedésnek megvan a célja. Miféle célja? Ki vagy te? Én vagyok. Neked adom az életemet, ha segítesz! Máris segítek. Kieran azt gondolta, hogy ez akár igaz is lehet, és jobb kedvre derült. Sealy továbbra is csempészett be neki kenyeret és erőlevest gravitációs tasakokban. Huszonnégyszer kapott enni, előtte nagyjából egy hétig koplalt, ebből tudta, hogy körülbelül egy hónapja ül a sitten. Az étel segített, hogy életben maradjon, de nem volt elég; még mindig éhezett, és még mindig nagyon gyenge volt. Görcsei erőszakosabbak

lettek, izmai feszesebbek, bőre lazább. Szomjazott, de nem bírta rávenni magát, hogy odamenjen a kiöntőhöz. Csak hallgatta a hajtóművek lüktetését, érezte a hajó remegését. Neki ez a zsongás mindig egyet jelentett a csönddel. De most úgy hallgatta, mint a távoli dobpergést. Már nem félt. Miután annyian meghaltak, mit számít még egy? Elképzelte űrben lebegő, fagyott testét, ahogy pörög, mint egy szélforgó, és az örökkévalóság sem változtathatja meg. Ebben volt valami vigasztaló. A hajtóművek most más ütemre doboltak. Kieran nem tudta, hogy pályát módosítanake, vagy gyorsítanak. Vélhetően Sethnek támadt valamilyen hibbant ötlete, hogy üldözőbe veszi az Új Látóhatárt, és háborút indít, amelyben nem győzhet. Kieran remélte, hogy megöleti magát, és a többi fiút is. Már az sem érdekelte, hogy nem méltók hozzá az ilyen vérengző gondolatok. Ha így elfeledkeznek róla, és az éhhalál kínjaira ítélik, akkor úgy kell nekik. A hajtóművek hangja fölerősödött, valamilyen új színezetet öltött, amelyet Kieran nem tudott hova tenni. Hallotta, hogy az őr feltápászkodik a székéről, és résnyire nyitja az ajtót. Kieran így már jobban hallotta a hangot. Nem a hajtóművek voltak, hanem kántálás. Az empyreumi fiúk kántálták: „Tárgyalást, tárgyalást, tárgyalást!”, újra és újra. Hát mégis elhintette Sealy az üzenetét? Kieran félrehajtotta a fejét. Max Brenner az ajtóban állt, és fülelt. Mikor észrevette, hogy Kieran nézi, becsapta az ajtót, és nekidőlt. – Ne képzeld, hogy tárgyalást tartunk neked! – mondta. – Ezek itt rekedtre ordíthatják magukat! – Miért, mit csináltok, agyonlövitek mindet? Szükségetek van rájuk, hogy elvezethessétek a hajót. – Nincs nekünk szükségünk senkire! – mondta Max. Pillantása idegesen repdesett. Kieran mondani akart valami megsemmisítőt, de nem jutottak az eszébe a szavak, úgyhogy ismét behunyta a szemét. Azt remélte, hogy a fiúk kihozzák, de az akarni-kérnimegkapni már nem tűnt logikus folyamatnak. Az idő leomlott körülötte, és egyedül a most létezett. Most a sitten volt. Most éhes volt. Most szomjas volt. Most nem bírta fölemelni a kezét a mellkasáról. Úgyhogy elaludt. Csattanásra ébredt. Seth dühös arca lebegett fölötte. – Hozzátok! Durva kezek ragadták meg a karját, és kivonszolták a folyosóra. A mozgástól émelyegni kezdett. Próbálta megvetni a lábát, de a szédülés erősebb volt nála. Be kellett hunynia a szemét. Mikor magához tért, egy széken ült. Tagjai használhatatlanul lógtak. Előtte ott voltak az empyreumi fiúk, és mindenki őt nézte, ahogy ül fent a színpadon. A nagyterem? Nem járt itt a támadás óta. Élőképeket mutattak be, tehetségkutató versenyeket tartottak ezen a színpadon. Ő a „You Are My Sunshine”-t énekelte kisfiú korában. Most bíróságon van. A nézőtéren sok fiút megriasztott Kieran külseje. Eszerint pocsék állapotban lehet. Bár

ők sem szebbek. Az első sorban ülő Arthur Dietrichnek csúnya véraláfutás volt a karján, mintha megbilincselték vagy kikötözték volna. Fekete monoklija is volt, az egyik orrlyukából véres maszat lógott. Mivel Kieran barátai közé tartozott, Seth és a testőrei alaposan megkeseríthették az életét. Sarek Hassannak, ugyancsak az első sorban, fölrepedt a szája. Talán úgy döntött, hogy Kieran mégsem olyan rossz fiú, mire behúztak neki egyet. Ugyanolyan ébernek és tartózkodónak mutatkozott, mint rendesen, addig, amíg nem találkozott a tekintete Kieranéval. Akkor elkomorodott, és ökölbe szorította a kezét. De nem csak az idősebb fiúk viselték Seth vezetési stílusának a bélyegét. Az összes kicsi rémültnek látszott. Az egyik négyévesnek fel volt kötve a karja. Sápadtan sírdogált, és összerázkódott, amikor egy másik fiú melléült. – Kuss legyen! – ordította valaki. Seth állt ott egy pulpitus mögött. Igen nyalka jelenség volt a biztonságiak egyenruhájában. Túl bő volt rá, de jó szorosra húzta az övét a derekán. Sealy és Max álltak mellette, pisztollyal. Lehet, hogy meglesz a tárgyalás, de Kieran tudta, hogy azok miatt a pisztolyok miatt senki sem szólal föl a védelmében. Hát így állunk. Előbb a nyilvános megaláztatás, utána a légzsilip. A vég. – Pofa be, és figyeljetek! – mondta Seth mérgesen. – Elkezdjük Kieran Alden tárgyalását. Max Brent, olvasd fel a bűnlajstromát! Max elővett egy apró noteszt: – Kieran Alden megakadályozta, hogy az Empyreum üldözőbe vegye az Új Látóhatárt, és ezért talán soha többé nem láthatjuk a családjainkat. Kieran megakadályozta, hogy kimentsük a szüleinket a gépterem sugárzásából, ezért Mason Ardvale, Sheldon White és Mariah Pinjab meghalt, a többiek pedig betegek. Gondatlan vezetéssel megrongálta az atmoszféravezérlőt, és csak Seth Ardvale gyors közbelépésének köszönhetjük, hogy még élünk. Kieran Alden számtalan más alkalommal bizonyította, hogy tehetségtelen vezető. Veszélyt jelent a hajóra, és mindenkire a fedélzeten. Félelmetes, delejes szavak voltak. Kieran figyelte a nézőteret. A fiúk többségén látszott a rettegés. A kicsik közül sokan sírtak. Túl sokat kérne tőlük, ha azt várná, hogy lázadjanak föl Seth ellen. – A bíróság az első tanút, Matt Allbrightot szólítja! – mondta Seth. Komédia volt. A fiúk sorra álltak oda Kieran mellé, és adták elő a pofátlan hazugságokat, miközben Sealy és Max pisztolyt szögezett rájuk. Kieran megpróbált figyelni, keresett valamilyen módot, hogy védekezzen, de olyan fáradt volt, olyan elkínzott, így nehéz összpontosítani, még akkor is, ha tudja, hogy az élete múlik rajta. Egy idő után már oda sem figyelt, hogy mit mondanak, inkább a saját érveit próbálta kidolgozni, de a gondolkodás túl fárasztó volt. A szavak hamarosan elfakultak, a terem is elfakult, és Kieran csak ült.

A csendre tért magához. Fölnézett, és látta, hogy a komor arcú Seth visszamegy a pulpitushoz. – Ennyi terhelő bizonyíték mellett Kieran Aldent csakis halálra lehet ítélni, hacsak nem hajlandó beismerni a bűneit… – Igen! – kiáltotta valaki a nézőtéren. Kieran kereste, hogy ki az. – Hallani akarom, mivel mentegeti magát! – Ismerős hang volt, de Kieran nem tudta hova tenni. Akárki volt is, elrejtőzött a tömegben, – Ja! – mondta Sarek az első sorban. Kierant figyelve. – Próbáljon csak meg kimagyarázkodni a szemét! Kieran ránézett. Sarek óvatosan semleges arcot vágott. Kieran nem tudhatta, neki próbál-e segíteni, vagy sem, de felismerte, hogy ez az ő lehetősége, mert Seth most először tekintett rá, mintha felmérni próbálná. – Hajlandó vagy vallani, Kieran? – noszogatta. Kieran bólintott. Sokáig mondogatta magának, hogy majd holnap fog vallani, de kifogyott a holnapokból. Ha nem gyón meg azonnal, megölik. Az Empyreum vezetése nem ér annyit, hogy meghaljon érte. Mintha kilométernyire lett volna a pulpitus. Odáig bizonyosan nem jut el. Megfordult a székén, a támlára tette a kezét, és feltápászkodott. Egész testében reszketett, a térde megroggyant, de összeszedte magát, és kényszerítette a lábát, hogy tartsa meg. Két nap óta először állt fel, a székre támaszkodva. A szék mögé került, hogy a másik kezével elérje a pulpitust, és felhúzódzkodott. Majdhogynem rá kellett feküdnie, de a pulpitus megtartotta. Letekintett a fiúkra, akik elhallgattak. Milyen sok sebzett, véraláfutásos, beesett és rémült arc. Ha Kieran most beadja a derekát, ilyen lesz az életük. Elbírja ezt a tudatot? Nem! Nem adhatja meg magát, nem vallhat! Inkább törte a fejét, hogy mit mondjon. Az igazságot. Apa is mindig ezt mondta. Az igazság hatalmas. – Tisztességes tárgyaláson nem szögeznek revolvert a tanú fejéhez – károgta a mikrofonba. A szája nyúlós volt, a hangja kiszáradt nád. – Mit csinálsz? – mormolta Seth. – Ugyan, öreg, fejezzük már be az egészet! – Ez a tárgyalás hazugságokon alapul – recsegte Kieran. – Mit mondott? – rikoltotta egy kamaszodó fiú. – Nem hallom! – Azt mondta, hogy sajnálja – hazudott Seth. – Megbánt mindent, amit csinált. Úgyhogy most elfelejtünk mindent, és hozunk neki valamit enni. Kieran a fejét rázta. – Nem ezt mondtam! – kiáltotta. – Nem fogok vallani. Meg kell ölnötök! A nagyterem elnémult. Még a kisebb fiúk is abbahagyták a sírást. Seth félrelökte Kierant, és a pulpitushoz lépett. Kieran megtántorodott, és elesett, mert nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. – A bíróság nyilvános kivégzésre ítéli Kieran Aldent! – hirdette ki Seth. – Vigyétek a

dokkba! – mondta Sealynek. A fiú dermedten bámult rá. – Mozgás! – ordította türelmetlenül Seth. – De hát… – Sealy Kierant nézte. Ez az, gondolta Kieran. Félt, de nem volt hajlandó lehunyni a szemét. Ha meg akarják ölni, nézzenek közben a szemébe. Rámeredt Sealyre, és várt. – Az istenfáját! – ordította Seth. – Max! Vidd innen! Csakhogy Max nem mozdult. – Azt nem gondoltam, hogy bárkit is meg fogunk ölni – mondta végül. – Kgondolkodás nem a te dolgod, Max! – Seth a fiúra vetette magát, a pisztolyért kapott. Kieran közelebb volt Maxhez, mint Seth. Verekedni nem bírt, de ráeshetett Maxre, akinek a térdét találta el. Max elterült, pisztolya zörögve hullott a padlóra. Kieran az utolsó erejével ráhasalt a fegyverre, a testével takarta el. – Rohadj meg, te disznó! – kiáltotta Seth. – Miért nem adod fel? Két ököllel csépelte Kierant, szájából nyál fröcsögött. Kieran nem engedett, eltűrte Seth ütlegeit, a melléhez szorította Max fegyverét. Ez itt most vérre megy. Vagy életben marad, vagy meghal. Élni akart, hogy viszontláthassa Waverlyt, ezért teleszívta a tüdejét levegővel, és felüvöltött: – Segítsetek! Hirtelen nem nyomta tovább Seth, akit Sarek fojtófogással húzott le róla. Seth karmolászta Sareket, és rugdosta Kierant, amíg egy hét év körüli fiú át nem nyalábolta az egyik lábát. Egy másik, még nála is kisebb fiú Seth másik lábát ragadta meg. Sethről hamarosan fürtben lógtak a fiúk. Mindenki dühös vijjogással követelt belőle magának egy darabot. A terem felvillanyozódott. Tucatnyi verekedés tört ki. Voltak, akik védelmezni próbálták Sethet és a testőreit, de a túlerő legázolta őket. Sealyt megrohanták, elvették a pisztolyát, és a földre rántották. Max az ajtóhoz akart rohanni, de egy megtermett, tizenkét éves fiú elgáncsolta, és ő hasra esett. Vége volt. Kieran előtt megjelent Arthur Dietrich kerek, szeplős arca. – Jól vagy? – kérdezte. Kieran intett, hogy hajoljon közelebb. – Sittre velük. Szedjétek össze a pisztolyokat, és hozzátok ide nekem. Arthur átkönyökölte magát a Sethet elborító fiúkon, és kiáltott valamit Sareknek. Utána Kieran valami csodálatosat látott: Sarek és nyolc más fiú kivonszolta a nagyteremből az acsarkodó Sethet. – Ezt még megbánod! – üvöltötte Kierannek, mielőtt elhurcolták. Közben Arthur összegyűjtötte a pisztolyokat, és odavitte őket Kieranhez. – Szedd ki a tárakat! – utasította Kieran. Arthur ügyetlenül matatott a pisztolyokon. Az

egyik fiú hozott Kierannek egy vízzel töltött gravitációs tasakot. Kieran mohón ivott. Arthur fölemelte a tárakat, hogy Kieran láthassa. – Oké. Most pedig, Arthur, dugd el őket egy olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg. Rejts el minden pisztolyt! Arthur úgy sietett, hogy majdnem hasra esett a saját lábában. – Jól vagy, Kieran? – A kicsi Matthew Chelembue aggodalmasan megérintette Kieran arcát. Kieran mosolygott. – Hozzatok valamit enni.

LÁBADOZÁS Kieran az első pár napban csak erőlevest és kenyeret bírt enni. Egy priccsen feküdt a központi vezérlőben, igyekezett válaszolni, ha azt kérdezték, hogyan kell tisztítani a levegőszűrőket, vagy hány csirkét kell vágni a vacsorához, de többnyire csak bóbiskolt. Amint magától fel tudott ülni, rögtön megnézte videón azt a cellát, ahová Sethet, Sealyt és Maxet becsukták. Seth úgy járkált, mint a ketrecbe zárt vadállat. Max mogorva volt, Sealy csendes, de éber. Ha Seth rájön, hogy Sealy segített Kierannek, a fiú komoly bajba kerül. Talán átvitethetné Sealyt egy magánzárkába, ahol nem bántják. Kiverte a fejéből a gondolatot. Sealy volt az, aki eltörte Matthew Perkins karját. Azt állította, hogy baleset volt, de Kieran úgy vélte, Sealyre ráfér, Hogy lehúzzon némi időt a sitten, legalábbis addig, amíg ő jobban átlátja a politikai helyzetet. A három főkolompos teljes káoszt csinált egyhónapos uralmuk alatt a hajón, és sok fiút maguk ellen bőszítettek. Ám Kieran gyanította, hogy mások titokban rokonszenvezhetnek Sethtel. Időnként érezte, hogy barátságtalan szemek figyelik. Erős kézzel kell fognia a hajó kormányát, nehogy Seth ismét hatalomra kerülhessen. – Örülök, hogy visszajöttél – mondta az egyik estén Arthur Dietrich. Nagyon összebarátkoztak Kierannel, gyakran késő éjszakáig beszélgettek, amikor már mindenki más lefeküdt. Arthur a hasához szorította a forró kakaósbögréjét. – A forró kakaó mindig anyát juttatja eszembe – mondta halkan Kieran. Arthur szúrósan nézett rá. Hallgatólagos megegyezéssel a fiúk sosem említették a szülőket, sem a lányokat, sem semmit a régi életükből. Ez is a túlélés egyik módja volt. De ma este Kieran emlékezni akart. – Mindig jó sok kakaót tett bele, és egy löttyintés kecsketejet, hogy habos legyen. – Én tej nélkül szeretem – mondta Arthur. – Hol voltak a szüleid a támadás idején? – kérdezte Kieran. – Nem tudom. Papa valószínűleg a mezőn, mama a kertjében, vagy… – Arthur a bögréjébe bámult. – Ez a legnehezebb. Nem tudom, mi történt velük, és nincs, akit megkérdezzek. – Szerintem az én apám halott – mondta Kieran. Csodálkozott önmagán. Sosem engedte meg magának ezt a gondolatot, most meg csak úgy kimondja, mintha egész idő alatt bizonyos lett volna benne. – Komolyan? – kérdezte szelíden Arthur. – Mindketten a jobb oldali dokkban voltak. – Most eszmélt rá, hogy erről még sosem beszélt senkinek. – Láttam anyát, ahogy beszáll egy siklóba, de… Arthur kibámult az ablakon. Kieran nem tudhatta, nem ugyanarra gondolnak-e mindketten: az a sok ember még mindig odakint van. Pörögnek a hideg sötétségben. Elnémult. Arthur sem szólt, csak szürcsölte a kakaóját. – Tudod, Kieran, Seth tényleg meg akart ölni – törte meg a csendet.

– Szerinted nem csak blöff volt? – Lehet, hogy az elején blöff volt, de nem hiszem, hogy a végén is az lett volna. Kieran fészkelődött a széken. Nem szeretett arról a napról beszélni. – Én csak annyit akarok mondani… hogy még mindig veszélyes. – Igen, az, és ezt a legtöbben tudják. – Vannak páran, akik ki akarják hozni – mondta Arthur, Kieranre szögezve búzavirágkék szemét. – Ha ez megtörténik, Seth nagyon sok kárt tehet. – Ezért kell gondoskodnunk róla, hogy ne jusson ki. – Miért nem hagyod, hogy előhozzam a fegyvereket onnan, ahova eldugtam őket? – Nincs fegyver – mondta Kieran olyan keményen, hogy a szavak megköhögtették. – Nem tudjuk, mi fog történni – figyelmeztette Arthur. – Ez igaz, viszont nem viselkedhetünk úgy, mint Seth. Egyetlen módon bizonyíthatjuk be, hogy nekünk van igazunk: ha nem viselkedünk úgy, mint ő. – Te meglelted a módját, hogy kijuss a sittről. Ő is megleli. – Talán. – Arthurnak igaza lehet, hacsak Kieran nem állítja át Seth támogatóit. – Szerinted ki van ellenem? Arthur alaposan megfontolta a kérdést, majd leírt tíz nevet. Tobin Ames volt a listavezető, az a fiú, aki le akart menni a gépterembe az anyjáért. – Küldd majd hozzám Tobint! – mondta Kieran. – Biztos? – Megpróbálok beszélni vele. – Közte és Seth között is azért következett be ez a törés, mert ő levegőnek nézte Sethet. Tobinnál más taktikával próbálkozik. Tobin az égnek álló, durva szálú barna hajával, vaskos alakjával, hamis tekintetével mindig egy sündisznóra emlékeztette Kierant. Almos képpel jött oda Kieran priccséhez. – Arthur felébresztett? – Anyura vigyáztam – felelte mogorván a fiú. – Hogy van? – kérdezte Kieran. Halkan beszélt, mert tudta, hogy ettől bölcsebbnek, nyugodtabbnak, felnőttesebbnek tűnik. – Nem túl jól! – vakkantotta Tobin. – Ha hagytál volna lemenni minket… – Akkor most mind halottak lennénk. Tudod te, miért nem mehettünk le. Kizárólag úgy menthettük meg őket, ahogy csináltuk. Kérdezd meg édesanyádat! – Majd… – Nem fejezte be a mondatot. Tehát az anyja eszméletlen. Talán haldoklik. Mind meghalhatnak. – Nem azért hívtalak ide, hogy a múlton vitatkozzunk – mondta Kieran, a tőle telhető legnagyobb türelemre törekedve.

– Szükségem van egy egészségügyi tisztre, és hallottam, hogy végignézted az oktatófilmeket, rengeteget tanultál. – Muszáj volt! Nemcsak sugárbetegségük van, de keszonbetegségük is, és vágások meg horzsolások… – Kinevezlek a kórház vezetőjévé – mondta Kieran. – Válassz magadnak három használható embert, és kezdd el képezni őket! Tobin annyira meglepődött, hogy egy percig szólni sem tudott. – Minek? – Asszisztensnek. Arthur szemlét tartott a mezőn: a gabona csaknem beérett. Hamarosan aratnunk kell. Vagyis a fiúk gépekkel fognak dolgozni, méghozzá keményen. Lesznek sérülések, amelyekre fel kell készülnünk. Nem tette hozzá, hogy a kórház az a terület, ahol Tobin a legkevesebb politikai kárt okozhatja neki. Ha a fiú komolyan veszi a munkáját, nem lesz ideje felkelést szervezni. Tobin hüledezve távozott az éjszakai megbeszélésről, de azért kiválasztotta három barátját, hogy segítsenek neki a kórházban. A négy fiú naphosszat tanulmányozta az oktatófilmeket, és olvasták a vastag orvosi enciklopédiát. Amikor Kieran annyira megerősödött, hogy önállóan tudott járni, elsőnek a kórházba ment. A gyógyszerszekrények rendetlenek voltak, üres oxigénpalackok hányódtak a padlón, de minden betegnek tiszta ágyat húztak, és látszott rajtuk, hogy gondosan ápolják őket, bár még mindig borzasztó gyengék voltak. Nyolc. Csak nyolc felnőtt maradt. Istenem, ne engedd, hogy még többen meghaljanak, imádkozott Kieran. Leült Victoria Hand ágya mellé, és a tudat jeleit kereste a felpüffedt arcon. Ő volt az egészségügyi személyzet utolsó tagja a fedélzeten. Iszonyú szükségük volt rá. – Beszélt? – kérdezte Victoria fiát, Austint, aki egy széken gubbasztott az ágy lábánál. – Ma nem – mondta a fiú. Világosszőke hajával, fakó, sárgás bőrével olyan volt, akár egy kísértet. – Tegnap ébren volt. – Tudott segíteni nektek? Adott valamilyen tanácsot? Austin a fejét rázta. Kieran megfogta az asszony kivörösödött kezét, és megszorította. Reménykedett, hogy Vicky reagálni fog valamiképpen, de még a lélegzete sem változott meg. Kieran felállt. – Igazán jó munkát végeztetek – mondta a mellette álló Tobinnak. – A te anyukád hogy van? A fiú elmosolyodott. – Ma reggel beszélt. Megismert! Kieran érezte, hogy Tobin megbocsátott neki. – Mit mondott? – Főleg apuról beszélgettünk, hogy hol lehet. Hogy mit fogunk csinálni, ha majd visszajön. Anyu tortát akar sütni neki. – Kaphatok majd egy szeletet? – mosolygott Kieran. A fiú vonakodva bólintott. – Persze. Kaphatsz egy szeletet. Másnap Kieran elég erősnek érezte magát, hogy ellenőrizze a termőterületekben esett

károkat. Fogalma sem volt, mit okozhat negyvenórányi súlytalanság, és alig várta, hogy a saját szemével láthassa. Seth felszámolta a legsúlyosabb károkat, de azért még maradt probléma. A gabonaföldeken a lámpák sokkal porosabbak voltak, mint általában. Az arborétumban kidőlt egy rezgőnyárfa-csoport, a fiúk éppen adagolták a fákat a mulcskészítő gépekbe. Az üvegházban egy pálma rádőlt egy citromligetre, és néhány kisebb fát elpusztított. Az apró kecskenyájban történt néhány sérülés, de a tyúkok egészségesnek látszottak, bár az ólak mocskosak voltak. Egyébként meglepően kevés kár esett. Ha a fiúk kitartóan dolgoznak, el tudják végezni a szükséges javításokat. De épp a kitartó munka jelentette a gondot. Gyászos hangulat uralkodott a hajón. Több mint hat hét telt el a lányok elrablása óta, és a fiúk minden nappal jobban aggódtak. Már nem a pánik foglyai voltak, hanem a nyomasztó reménytelenségé. Páran már abba is hagyták a munkát, és a többiek is egyre jobban elcsüggedtek. Kierannek tennie kellett valamit. Ki kellett találnia, mivel adhat nekik reményt.

ÁTALAKULÁS Az egyik estén, miután egy hosszú napon át dolgozott a mezőn az arató-cséplő géppel, Kieran a kapitányi székből nézte a központi vezérlőben a monitort. A szenzorok a vizuális kapcsolatnál jóval előbb jeleztek volna egy hajót, de ő ettől függetlenül szerette pásztázni a külső képeket. Úgy kémlelte a csillagköd homályát, mintha egy villanásra megláthatná az Új Látóhatárt, vagy az anyja siklóját. Rajta kívül csak Sarek tartózkodott a vezérlőben. Babos darát evett, arca kékben játszott a monitorja fényétől. Kieran füstös ízű Earl Greyt iszogatott a kapitány készletéből, amelyhez a teát és a bergamottvirágot még a Földön termesztették. Nem keverte cukorral vagy kecsketejjel, mert az illatos, fanyar italtól erősebben tudott összpontosítani. Sarek letette a tálkáját az asztalára, és megdörgölte az arcát. Az egyébként is csendes, komoly fiú még felnőttesebb lett a támadás óta, és majdnem akkora felelősség nyomta a vállát, mint Arthurét. – Meg sem köszöntem még, Sarek – mondta Kieran. A fiú megfordult. – Mit? – A segítségedet a tárgyaláson. Azt hiszem, az életemet mentetted meg. – Én meg nem hiszem. Seth rémültebbnek látszott, mint te. – Akkor is kiálltál értem, és én hálás vagyok. Sarek rászögezte fekete szemét. – Tudod, hogy rossz a hangulat? – Milyen lehetne? – Matt Allbright ma nem váltott fel. Az anyja ágyánál találtam. Azt mondta, fölösleges erőlködni, úgysem érjük utol őket. Túl sok idő telt el. És nem ő az egyetlen, aki ezt mondja. – Nem egészen vagyok biztos benne, mihez kezdhetnék – mondta Kieran. Bár biztos lehetne! Olyan volt a hangja, mint a régi Kierané, aki sosem tudta, mit csináljon. – Én annyit tudok, hogy egyre több a munkám és egyre kevesebb a szabadidőm – mondta Sarek. – És egyre több lógóst látok, akik csak vágják a keserves pofákat. Így nem lehet elvezetni a hajót. Kieran a kapitány széke melletti pohártartóba tette a teásbögréjét, és hátradőlt. Már majdnem annyira bízott Sarekben, mint Arthurban. Kevés fiúra lehetett számítani annyira, mint őrá. – Szerinted miben áll a különbség? Sarek értetlenül nézett Kieranre. – Te nem adtad fel. Mi különböztet meg téged Matt Allbrighttól? Sarek a széke karfájára könyökölt, és gondolkozott. A fejét rázta. – Én csak annyit tudok, hogy minden reggel, ébredés után Mekka felé fordulok, és elmondom az imát. – És az segít?

Sarek vállat vont. – Apám ezt várná el tőlem. Kieran bólintott, és arra a szörnyű éjszakára gondolt, amikor úgyszólván az ereje végén járt, az éjszakára, amelyen a hang megnyugtatta. – Szóval te hiszel Istenben – mondta. – Ja. – Miért? Sarek zavarba jött a kérdéstől. – Hát, gondolom, számomra így a nyilvánvaló. Kell, hogy legyen valami e mögött a sok minden mögött. – Kimutatott az ablakon, ahol egy-két csillag átderengett a nebulán. – Vagyis hogy az egész mindenség – te is, én is csak valami kozmikus balesetből lettünk volna? Nem látszik reálisnak. – Értem – mélázott Kieran. – De nem gondolod, hogy mi vagyunk a kisebbség? – Hogyhogy? – Nem gondolod, hogy mi vagyunk az egyetlen hívők a hajón? Sarek a fejét rázta. – Ez nem igaz. Legalábbis már nem. Apám mindig azt mondta, hogy a lövészárokban nincsenek ateisták. – Hogyhogy nem a másik hajóra osztották be a családodat? – kérdezte Kieran. Sokat töprengett ezen a dolgon, mert az ő vallásos családja is mindig kilógott egy kicsit a sorból az Empyreumon. Sarek vállat vont. – Kétlem, hogy a muszlim családok jobban beilleszkedhettek volna a másik hajón. Kieran tűnődve bólintott. Éjszaka, a kapitány ágyában fekve azon elmélkedett, hogyan vezette mostanáig a fiúkat. Gyakorlatiasan, logikusan, felelősen viselkedett, de nem lelkesítette őket. – Mit mulasztottam el? – suttogta a sötétben. Látomásra van szükségük, mondta a hang. Kieran felült. Az ágynemű suhogott a lába körül. – Csakugyan itt vagy? – suttogta. – Mit tegyek? Adj nekik egy látomást. – Hogyan? Kitalálod te azt. – Ennél többre van szükségem! – kiáltotta a fiú. De már ismét egyedül volt. Egy látomást, mondta a hang. Az hiányzik a fiúknak. Egy helyet, amelyet el tudnak képzelni a rendeltetésüknek, valamilyen célt, amely még a gyászban is megéri a fáradozást. Eszébe jutott az éjszaka, amelyen olyan sok fiú tudta meg, hogy a szüleiket

lemészárolták a dokkban, és a prédikáció, amelyet talált. Az a prédikáció erőt adott a fiúknak, hogy tovább iparkodjanak, vagy legalábbis ne adják fel, mert, eszmélt rá Kieran, segített azt érezniük, hogy még mindig összetartoznak elveszített szeretteikkel, úgy, ahogyan Sarek mondta. Még több ilyen prédikációt kell találnia. Felkelt az ágyból, felkapcsolta az íróasztali lámpát, és görgetni kezdte az állományokat a kapitány számítógépében. Megtalálta a prédikációk mappáját, és olvasni kezdte a dokumentumokat, amelyeknek olyan címeik voltak, hogy „Meddő méh, termő szív” meg „A mi kalászaink a mi gyermekeink.” Kevés prédikációnak volt köze az empyreumi fiúk problémáihoz, de Kieran azért elolvasta mindet. A prédikációk a magasztosabb küldetésről szóltak, és a dicső napról, amelyen a hajók megérkeznek Újföldre, és elkezdődhet a terraformálás munkája. Szent küldetés ez, olyan frigy, amelyet Istennel és az emberiséggel kötöttek, nemcsak azokkal, akik ottmaradtak a Földön, de az ő gyermekeikkel, és a gyermekeik gyermekeivel is, az eljövendő évezredeken át. Ezek a szavak megragadták Kierant. Igaznak érezte őket. Az Empyreum küldetése valóban a leghatalmasabb vállalkozás az emberiség történelmében. A földi eredetű élet folytatása múlik rajta, nem szabad elbuknia. Csakis ez lehet Isten akarata. De akkor miért? Miért engedte Isten, hogy azok az emberek legyilkolják az empyreumi családokat, és elhurcolják a lányokat? Miért veszélyeztetné Isten a küldetést? Hacsak… hacsak nincs benne a terveiben ez is. A szenvedésnek megvan a célja, gondolta Kieran. A kínok és az éhezés a börtönben megtisztították őt, és felkészítették Isten üzenetének befogadására. Isten azért engedte meg a támadást, hogy az Empyreum egész legénysége megnyissa fülét az Ő hangjának. Fent maradt egész éjszaka, olvasta a prédikációkat, jegyzetelt, és leírta saját gondolatait az íróasztali lámpa sárga fénykoszorújában. Minél többet írt, annál inkább úgy érezte, hogy most tölti be a rendeltetését. A hang vezette ide, és ő rátalált arra, amit tennie kell. Reggel, amikor a többi fiú kikászálódott az ágyából, és bebaktattak a központi bunkerbe a reggelijükért, sorba állított székek fogadták őket. A székek előtt, egy pulpitus mögött ott állt Kieran Alden. Fekete öltönyben és nyakkendőben, megborotválkozva, hátranyalt rőt hajjal, patyolattiszta körmökkel. A szájához emelte a megafont. – Kérek mindenkit, üljön le! – mondta. – Van néhány gondolatom, amelyeket szeretnék megosztani veletek. A fiúk haboztak, de aztán meglátták, hogy frissen sült kenyér van minden széken, és minden szeleten egy kiadós kanál szederlekvár. Akkor már lett kedvük leülni. Csupán a fiúk fele jött el, de nem baj, kezdetnek jó. Kieran bólintott Arthurnak, aki megnyomta az intercom gombját, mire felzendült egy Beethoven-szonáta. Arthur letompította a világítást, egy lámpa kivételével. Ez az egy Kieran fölött volt, és ő ragyogott a fényében. Elképzelte, ahogy megsokszorozza a fényt, magába fogadja, majd kisugározza, ajándékul a bánatos, rémült kisfiúknak. Valóban képes erre? Valóban ez a fajta ember? – Köszönöm, hogy eljöttetek. – Belenézett a jegyzeteibe, amelyeket olyan zseniálisnak hitt az éjszaka. Most, amikor hatvan várakozó szempár figyelte, gyatrának, gyöngének

találta a szavait. Erezte, hogy fakul a fénye. Ám a gyatra és a gyönge is jobb a semminél. – Sok mindenen mentünk át az utóbbi pár hónapban – kezdte. – Elveszítettük szeretteinket, elszakadtunk családjainktól, barátainktól, és nem tudjuk, hol vannak, vagy hogy biztonságban vannak-e. Amíg ez a csillagköd fel nem száll, annyit tehetünk, hogy várunk és remélünk. Valaki dühös gúnnyal fölnevetett a szoba végében, de Kieran nem tartott szünetet, hogy felnézzen, vagy akár tudomást vegyen róla. – Miért történt ez velünk? Elküldték a mérhetetlen mindenségbe, hogy új otthont teremtsünk magunknak, Isten tökéletes földi teremtésének képére. – Sokan értetlenül tekintettek rá, de még többen voltak, akik elgondolkoztak. – Mi mindnyájan feltétel nélkül hittünk küldetésünk helyességében, így van? Kezünket fölemelve, egyszerre tanúsítsuk, hogy ezt a küldetést Isten bízta ránk! Kieran fölemelte a jobbját. A fiúk többsége is fölemelte a kezét. – Nézzetek körül! Nézzétek meg ezt a sok fölemelt kezet! Közülünk a legtöbben egész idő alatt tudták, hogy Isten munkáját végezzük, igaz? Most engedjétek le a kezeteket, én pedig hadd tegyek föl nektek egy másik kérdést. A kezek szófogadóan lehullottak. Kieran szünetet tartott, a fiúkra tekintett. Mindenki őt figyelte, várták, mi következik. Hiszen ez sokkal könnyebb, mint gondolta! – Most az emelje föl a kezét, aki heti egy alkalommal elment az igehirdetésre. Összesen öt kéz emelkedett föl. Kieran erre számított. – Hányan jártak havonta? Még hat kéz, de a legtöbb fiú most már szégyenkezve nézett Kieranre. – Leengedhetitek a kezeteket. – Megvárta, hogy a fiúk szót fogadjanak. – Azon gondolkozom, mennyire lehetnének mások a dolgok, ha odafigyelnénk küldetésünk lelki oldalára. Mi lett volna, ha figyelmesebbek vagyunk? Lehet, hogy Isten is kedvesebb lett volna hozzánk a szükség órájában? Lehet, hogy anyáink, apáink és nővéreink most is velünk lennének, ha jobban figyeltünk volna Őreá? Ha térdre borultunk volna, egy héten csak egyetlenegyszer, és megköszöntük volna Istennek a kiváltságot, hogy mi léphetünk ki elsőnek arra a bolygóra, amelyet hamarosan otthonának nevez az idők végezetéig az egész emberiség? Körülnézett a teremben. Persze voltak kétkedő arcok is a hallgatóságban, egy csomó fiú mintha oda sem figyelt volna, de a többséget láthatóan elgondolkodtatta azzal, amit mondott. Sőt, olyanok is voltak, akiknek könnybe lábadt a szeme. – Úgy gondolom, hogy hétköznapjainkban elfeledkeztünk arról, kik vagyunk. Egy új civilizáció ősapái vagyunk. Mi rakjuk le az alapokat számtalan emberi nemzedéknek a galaxis egy olyan zugában, ahol semmi… – mély lélegzetet vett, elkiáltotta magát: – mondom, …semmi hozzánk hasonlót nem látott még senki! Vissza fogjuk szerezni a lányokat, és velük együtt megteremtünk egy új világot! Most megfogta őket. Sokan néztek rá óvatos megilletődöttséggel. Amos Periwinkle

összekulcsolta ujjait az álla alatt, és önfeledt áhítattal bámulta Kierant. Tobin Amest, aki korábban összeesküvést szőtt ellene, mintha villámként sújtotta volna Kieran gondolatainak nagyszerűsége. – Ezért vezetek most be egy új hagyományt! Minden vasárnap délelőtt idejövünk, együtt törjük meg a kenyeret, és ezekről a dolgokról fogunk beszélgetni. Minden liturgia végén térdre borulunk, és megköszönjük Istennek, hogy föltett minket erre a csodálatos hajóra, és elküldött a galaxisba. Hálát adunk Istennek, amiért minket választott… – Itt szünetet tartott, mert ezt nem kaphatják meg várakozás nélkül: – …világteremtőnek. Kisétált a pulpitus mögül, hogy a fiúk láthassák teljes magasságában, szertartásosan térdre ereszkedett, összekulcsolta a kezét, és áhítattal fejet hajtott. Kellett hozzá néhány perc. Először csak bámultak rá, de aztán sorra letérdeltek, az előttük levő székekre támaszkodtak, és lehajtották a fejüket. Néhányan ülve maradtak. Kieran számított erre. Ám az elsöprő többség kapott az új gondolaton. Kieran percekig nem állt föl, térdelve mérte a terem érverését. Halálos csend volt imádkozás közben, és mintha lassan kioldódott volna a levegőből valamilyen meghatározhatatlan feszültség. Amikor Kieran megérezte, hogy a gyülekezetére alászállt a béke, fölnézett, elmosolyodott, és azt mondta: – Ámen. A következő vasárnapon lepénykenyér volt fokhagymával meg olívaolajjal, és Kieran hálát adott Istennek az aratásért. A rá következő vasárnapon kukoricakenyér volt juhvajjal, és Kieran magasztalta Istent a friss naposcsibékért, amelyek kikeltek a baromfitelepen. Pár hónappal később kiegészítette a liturgiát egy olyan résszel, amelyben hangosan imádkozhatott mindenki, aki akart. Ez ügyes módszer volt a legénység hangulatának kipuhatolására. Kieran azóta tudta, hogy a liturgiák javítják a közösségi szellemet, mióta az egyik vasárnapon felállt egy Mookie Parker nevű fiú, és azt sipította: – Köszönöm Istennek ezeket a liturgiákat, mert ilyenkor jobban érzem magamat! Kieran látta, hogy többen bólogatnak, sok szempár csodálattal néz rá. Bejött! Isten segedelmével karizmatikus vezető lett belőle, és ő hálás volt ezért. Egy vasárnapon, úgy öt hónappal a támadás után Kieran fölnézett a pulpitusról, és megállapította, hogy kevés híján az összes fiú eljött a liturgiára. Még ennél is nagyobb megelégedésére szolgált, amikor egy kisfiú utánaszaladt liturgia után, és megrángatta a zakóját. – A szüleim a mennyben vannak? Én beszélhetek velük? Kieran ránézett a szeplős arcocskára, és azt felelte: – Igen. Van mennyország, és illik is, hogy mindennap beszélj a szüléiddé!. Ez a válasz olyan magától értetődően, olyan természetesen jött, hogy csakis az igazság lehetett. A gyerek arca kikerekedett a mosolytól. Futott a barátaihoz, hogy elmondja nekik, mit hallott Kierantől. Kieran most már biztos volt benne, hogy Isten munkáját végzi.

SETH, A PROBLÉMA Sötét volt a hajón. Kieran az új szállásán feküdt a kapitány ágyában, egy csodálatosan puha, extra széles matracon. Ide nyugodtan hozhatja Waverlyt, ha egyáltalán látja még valaha. Arcát a párnába nyomta, és azt képzelte, hogy a lány selymes haját érzi. Legalább ezredszer fontolgatta, hogy letér a pályáról, és megkeresi a lányt. Már-már fizikailag vágyott rá, hogy megragadja a kormányt, és elinduljon arra, amerre az Új Látóhatár. Tegnap kevés híján kiadta a parancsot, de Arthur Dietrich meggyőzte, hogy jobb lesz, ha a pályán maradnak. – Jöjjenek értünk ők! – mondta. Még Sarek is egyetértett. – Neked volt igazad, Kieran. Nem tehetünk mást azon kívül, hogy várunk. Ha keresnek minket ebben a rohadt csillagködben, akkor találnak ránk, ha ott leszünk, ahol várják. – Taktikai lelemény volt a csillagködben támadni – bölcselkedett Arthur. – Megfizetnek érte – mondta sötéten Kieran. – Ha addig kell várnunk, amíg meg nem érkezünk a bolygóra, akkor is elkapjuk őket. Most, hogy a hajónak lett vezetője, és a fiúk egy emberként dolgoztak, Kieran egyfolytában Waverlyre gondolt. Természetesen aggódott a szüleiért is, de Waverlynek szüksége van rá, ő pedig nincs ott, hogy segítsen neki. Mivel fölösleges volt alvással próbálkozni, felkapcsolta az ágya mellett a lámpát. Vele szemben egy régi Van Gogh-festmény reprodukciója lógott a falon. A ragyogó sárga szénakazlaktól úgy megfájdult a szíve a Föld után, mint még soha. Ha nem jöttek volna el a Földről, könnyű lenne megtalálni Waverlyt: elgyalogolhatna vagy elfuthatna oda, ahol a lány van, és egyszerűen visszahozná. De nincs a Földön. Egy hajón van, amely egy undok rózsaszín nebulában halad, és innen nincs hova menni. Összerezzent, amikor az ágya mellett hunyorogni kezdett az intercom lámpája. – Kapitány, le kell jönnöd a sittre! Kieran puffanásokat és morgást hallott a háttérben. – Mi az? – A rabok verekszenek, kapitány. Megölik egymást! Kieran felhúzta bő kendervászon nadrágját és a szandálját. Másodpercek alatt odaért a lifthez, és sietett le a börtönszintre. Ahogy kinyílt az ajtó, rögtön meghallotta a verekedést, mert visszhangzott tőle a folyosó. Olyan volt, mintha állatok marakodnának egy csonton. A cellában Seth ott állt Sealy fölött, és éppen hasba rúgta, amit Max erőtlenül próbált megakadályozni. Sealy elájult, Max sem volt sokkal jobb állapotban. Seth hörögve lélegzett, ujjpercei szederjesek voltak a véraláfutásoktól, de azért csak rugdalta Sealyt. – Abbahagyni! – mondta Kieran. Seth láthatóan nem hallotta. – Abbahagyni! – ordította Kieran. Elvette a kulcsokat az őrtől, kinyitotta a cellát, rávetette magát Sethre. A padlóra zuhantak, Kieran ököllel püfölte Seth arcát, és

káromkodott. Seth az elején még karmolászta Kieran arcát, és meg akarta futamítani, de nem bírta. Elernyedt, és hagyta, hogy Kieran csépelje. Mire Kieran abbahagyta, Seth szeme bedagadt, alsó ajka fölrepedt és vérzett. Kieran ökle fájt, mert Seth fogai felsértették. Kimerültén kapkodott levegőért. Az őrök, két fiatalabb fiú, akik újoncok voltak a szakmában, rettegve bámulták. – Mit néztek? – rivallt rájuk Kieran. – B-bocsánat – mondta az egyik, a tizenhárom éves Harvey Markem. Úgy tapasztotta sápadt kezét a gyomrára, mint aki mindjárt hányni fog. – Válasszátok szét őket, mindegyiket külön cellába – rendelkezett Kieran. Feltápászkodott, és csak most döbbent meg azon, amit csinált. – Régóta el kellett volna különíteni őket. – Bocsánat – ismételte Harvey. – Nem a te hibád – erőltette ki magából Kieran. – Az enyém. Harvey nem mert a szemébe nézni, amikor magát Ifinek nevező, tizenöt éves társával bement a cellába. Megragadták Seth karját, és elvonszolták a folyosón. Kieran közben az ajtóba állt, nehogy Max elfuthasson. De annak nem volt ereje hozzá. Csak feküdt a földön, és közönyösen figyelte Kierant. Sealy nem mozdult, Kieran szánakozva nézte. Tudta, hogy Sealynek baja lehet Seth közelében, mégsem választotta szét őket. Most aztán Sealy félhalott. Mikor az őrök visszajöttek Maxért, hogy átcipeljék egy másik cellába, Kieran a hátára fordította Sealyt. A fiú arca lila volt a véraláfutásoktól, csuklója természetellenesen kifordult, mellén heverő, eltorzult keze olyan volt, mint a sebzett állat mancsa. Kieran feltépte az ingét. Sealy felsőteste kéksárga volt a régi és új zúzódásoktól. Rég át kellett volna vitetnie egy másik cellába. – Szóljatok oda a kórháznak! Küldjenek ide egy hordágyat, meg pólyát és fertőtlenítőt a másik kettőnek! Pár perccel később két álmos szemű fiú a kórházból elvitte hordágyon Sealyt. Hoztak fémtálakban fertőtlenítőszert, kenőcsöt és pólyát is, amit Kieran betolt a rácson, előbb Maxnek, aki a homlokát fogva hevert a priccsén, azután a groteszkül felpüffedt szájú Sethnek, aki a falnak dőlve lihegett. – Valószínűleg szükséged lesz fájdalomcsillapítóra – mondta Kieran. – Valószínűleg. – Seth kotorászott a gyógyszerek között, talált egy tubus kenőcsöt, bekente a száját. A szakértelemből, amellyel a sebeit kezelte, Kieran arra következtetett, hogy Sethnek számos verést kellett elviselnie, feltehetően az apjától. Többek között ezért lehet ilyen dühös. – Látom, Kieran Alden főpásztor sem tökéletes – mondta Seth, míg bekötött egy karmolást a karján. – A szart is kiverted belőlem.

– Sosem állítottam, hogy tökéletes vagyok. Seth kinevette. – Nem is kellett. Kieran restelkedve nézte véres öklét. – Ne haragudj, hogy így neked ugrottam! – Megvolt rá az okod. – Seth lecsavarta az aszpirines üveg kupakját, a szájába dobott egy marék gyógyszert, zajosan elrágta. A kiöntőhöz sántikált, és ivott a csapból. – Miért verted össze Sealyt? – Találgass. – Olyasmit csinált, ami nem tetszett neked. – Mondhatni. – Lapos pillantást vetett Kieranre. – Miatta vagyok itt. – Hogy jöttél rá? – Ő maga mondta. – Seth fölnevetett, a fejét csóválta. – A hülyéje! Lelkifurdalása volt! Ültek szótlanul, amíg Seth végzett a kötözéssel. Utána nyögve hanyatt dőlt a priccsen, és eltakarta a szemét a karjával. – Bár vissza tudnék menni az időben – mondta Kieran. Seth megütközve nézett rá. – Sok mindent másképp csinálnék – vallotta be Kieran. Nem értette, miért érzi szükségét, hogy Sethtel beszélgessen, holott az majdnem megölte. De miután Waverly és a szülei elmentek, Seth volt az, akihez a legközelebb érezte magát. Arthur okos, de túl fiatal, Sarek megbízható, de túl zárkózott. És nem csak azért, gondolta Kieran, mert Seth és ő nagyjából egykorúak, vagy képesek elvezetni a fiúkat. Többről volt itt szó. Tudta magáról, hogy kivételes, és tudta, hogy Seth is az. Más körülmények között barátok lehettek volna. – Asszem, én is másképp csinálnék pár dolgot – mondta Seth vonakodva. – Például az a tárgyalás eléggé visszalőtt. – Tényleg megöltél volna? – kérdezte Kieran. Remélte, hogy Seth nem veszi észre a hangjában a félelmet. Mert félt Sethtől még most is, hiába csukatta le. Seth rövid ideig gondolkozott. – Én csak meg akartalak törni – mondta. – Hogy ne keverj több bajt, amikor kiengedlek. Kieran titokban megborzongott. Majdnem sikerült. Voltak pillanatok, amikor úgyszólván mindent megtett volna, hogy ehessen. – De aztán a kölykök elkezdtek tárgyalást követelni – folytatta Seth. – Úgy próbáltak viselkedni, mintha a fejedet akarnák, de én láttam, hogy segíteni akarnak rajtad. Ebből tudtam, hogy sosem parancsolhatnék, hacsak… – Tehát megtetted volna? Seth megrándult, mintha a kérdés egy idegesítő légy lenne. – Nem tettem meg, igaz? – De akartad.

– Akarni és megtenni nem ugyanaz. – Éheztettél. – Nem csináltam rosszabbat veled annál, amit velem csinált a fater, amikor kiderítette, hogy rájárok a piájára. Napi egy tányér leves egész aratás alatt. Próbáld ki egyszer. – Arca úgy felpüffedt, hogy nehéz volt olvasni belőle, de Kieran tudta, hogy fájt neki az apja említése. – Én persze csórtam ennivalót, amikor nem nézett oda – tette hozzá. – De te is. – Tudtál róla? – kérdezte Kieran. – Hogy Sealy kenyeret csempész be nekem? – Én mondtam, hogy csinálja – mondta ingerülten Seth. – Nem akartam, hogy tudd, hogy tőlem jön. Az a kenyér lett volna a kezdet. – Minek a kezdete? – Az ösztönzésnek. Jobb viselkedésre. Ez is bejött volna, gondolta Kieran. Sethnek sejtelme sincs, milyen közel jutott a megadáshoz. És nem is tudja meg soha, fogadta meg magában. – Ha kiengednélek innen, ismét megpróbálnád, ugye? – Mit próbálnék meg? – Átvenni a hajót. Seth olyan sokáig hallgatott, hogy Kieran úgy vélte, nem kap választ, és felállt. Már az ajtónál tartott, amikor Seth megszólalt: – Te is azt tetted, nem? Kieran megtorpant, majd annyit felelt egykedvűen: – Holnap küldetek le tiszta ruhát – azzal elment.

CSILLAGOK Kieran szénát bálázott a kombájnnal. Két fiú az EgyEmberesek targoncáival tornyozta föl a bálákat, óvatosan emelgetve őket a karmos fogólapátokkal. Szórakoztatta őket a munka a targoncákkal, Kieran azon gondolkozott, hogy ha nyugodtan rábízhatná az aratócséplő gépet egy kisebb fiúra, ő is vállalna egy menetet. Ám most nem mozdulhatott a hatalmas gép tetejéről, mert le kellett aratni a füvet, amelyből talajtakaró lesz, vagy alom a tyúkoknak és a kecskéknek. Megfogták a vállát, amitől ugrott egyet, és hátrafordult. A gép hágcsóján egyensúlyozó Arthur hajolt feléje, kifulladva, izzadó arccal. Szeme nagy és éber volt a maszatos lencsék mögött. Mondott valamit, de Kieran nem hallotta a motortól. Ki kellett kapcsolnia a traktort, majd a bálázót, hogy Arthur megértethesse magát. Nagyon ajánlom, hogy jó hír legyen/, gondolta. – Azt mondtam, hogy ritkul a nebula! – ordította Arthur. – Mi? – Kieran rámeredt. – Hogy érted azt, hogy ritkul? – Úgy, hogy látjuk a csillagokat! Ezt Kierannek is látnia kellett. Intett a másik két fiúnak, hogy dolgozzanak tovább a targoncákkal, és kiment Arthur után a kaszálóról a központi vezérlő liftjeihez. – Hány csillagot? – kérdezte, mert nem bírt várni. – Többet kettőnél? – Rengeteget! Azt hiszem, már majdnem a nebula szélén járunk! Kieran szíve annyira dübörgött, hogy a lift falának kellett támaszkodnia. Az eltelt hónapokban csaknem teljesen visszanyerte az erejét, de annak az éhezésnek a bélyege megmaradt. Ha nagyon izgatott lett, az adrenalin annyira legyengítette, hogy szédülni kezdett. Most is ezt érezte, amíg várta, hogy nyíljon a liftajtó, és követhesse a folyosón Arthurt a vezérlőbe, ahol a saját szemével láthatja a csillagokat. Tucatnyi fiú ácsorgott a vezérlőben egyetlen pisszenés nélkül. Kieran hallotta a lélegzésüket, miközben kibámultak az ablakokon. Csillagok voltak a nebula híg üledéke mögött. Csillagok milliói, és úgy lett belőlük egyre több, ahogy a hajó száguldott a rózsaszín gáz pereme felé. A jelenség arra az estére emlékeztette Kierant, amelyen az apja megpróbálta elmagyarázni, hogy a Földön napvilágnál nem lehet látni a csillagokat. – Szürkületkor úgy tűnt, mintha egyesével bújnának elő – mondta. Akkor nem bírta elképzelni, de most a szeme láttára történt meg. Egyenként bukkantak elő a csillagok, úgy, mintha egy selyemfüggönyön kéne átnyomakodniuk. – Istenem! – súgta. Valóban igaz! Kifelé tartanak a borzalmas felhőből, amely évekkel korábban elnyelte őket. Kieran egy darabig hunyorogva figyelte a csillagokat, és látta, hogy nem egyformák: az egyik vörösen kacsingatott, a másik kéken, a harmadiknak sárgás árnyalata volt. De azután eszébe jutott valami, és odakiáltott a vezérlőpultnál ülő Sareknek: – Kezdj el pásztázni a radarral! Lehet, hogy ők is kint vannak belőle!

Sarek egy percig úgy bámult rá, mintha nem értené, aztán a keze hirtelen röpködni kezdett a vezérlőpulton: beállította a hajó összes radarantennáját, hogy vegyenek minden lehetséges frekvencián, bekapcsolta mind a nyolc radarkévét, hogy fényhullámaikkal felderítsenek tizenhatmillió kilométeren belül minden szilárd testet a sötétben. Továbbra is csend volt a vezérlőben. Senki sem várt semmit, ezért valósággal sokkolta őket, amikor Sarek linkjén bejutott egy emberi hang. – SOS, SOS, Empyreum, ha veszed ezt a jelzést, kérlek, válaszolj! Itt Waverly Marshall. SOS, SOS, Empyreum, ha veszed – – Mi ez…? – kérdezte elfúló lélegzettel Arthur. Más fiúk felkiáltottak. Az egyik térdre borult a sarokban. Kieran csak bámult Sarekre, és a remegés, amely az ujjai hegyében kezdődött, átterjedt a zsigereire. Waverly hangja! Sokszor ismétlődött a végtelenített üzenet, mire Kierannek eszébe jutott, hogyan kell beszélni. – Válaszolj neki! – mondta. Sarek fölvette a mikrofont, beállította az üzenet frekvenciáját, és megszólalt: – Itt az Empyreum. Waverly, hol vagy?… Halló! Mindenki odarohant Sarek számítógépéhez, amelyből Waverly halk hangja ismételgette a végtelenített üzenetet. Kieran hegyezte a fülét, hátha következtethet még valamire a szavak között. Waverly törékeny, remegő hangon, de nyugodtan, elszántan beszélt. Bátran beszélt. – Sarek – mondta kétségbeesetten Kieran végtelenítsd az üzenetet… – Halló? Törékeny, bátortalan kislányhang volt. Kieran kikapta a mikrofont Sarek kezéből. – Szólj Waverlynek! – Ki az? – kérdezte a lány. – Szólj Waverlynek! – rivallt rá Kieran, de addigra beleszólt egy másik hang: – Kieran? A fiú egy darab nyúlós gumit érzett a szíve helyén. Hallja a hangját! Waverlyt hallja! – Hol vagy, Waverly? – Könnyek patakzottak az arcán, de nem érdekelte, mit gondolnak róla a fiúk. Abban a pillanatban semmi mást nem akart, egyedül csak Waverlyt. Méghozzá azonnal. – Nem tudom, de nem lehetünk túlságosan messze. Alig van időeltérés az adásban. – Jól vagytok? – Igen, jól. És ti? – Kieran könnyeket vélt hallani a lány hangjában is. – Mi is jól! – Szólnál Jones kapitánynak, hogy el kell jönnie értünk? – Hát nincs veletek Harvard? Vagy az én apám? – kérdezte remegő hangon Kieran.

Waverly rövid ideig hallgatott, majd annyit mondott feszült, megkeseredett hangon: – Nincsenek felnőttek, Kieran. Csak mi, lányok. Több fiú feljajdult. Peter Stroub az öklével püfölte a fémfalat. Kieran szíve elszorult, de azután összeszedte magát, elnémította a mikrofont, és azt mondta: – Akkor a felnőttek a siklókban vannak, és ha majd kijöttek a csillagködből, velük is fölvesszük a kapcsolatot. Néhányan bólogattak, de a többség csak bámulta csüggedten a padlót. – Kérlek, Kieran, odahívnád Jones kapitányt? – kérdezte Waverly olyan hangon, amelyen átütött a hisztéria. – Vagy egy pilótát? Valakit, aki tudja, hogyan találjon meg minket? – A kapitány… most nincs itt. Hadd szedjünk föl benneteket, és utána megbeszéljük ezt, oké? Arthur a radarhoz ment, és addig váltogatta a képernyőket, míg meg nem találta azt, amelyen vörös üzenet villogott. – Mozgásban levő tárgy! – Egy mozgó pöttyre mutatott. – Ezek biztosan ők! Előttünk vannak, felénk közelednek! – Ki tudod számítani a pályát a találkozáshoz? – kérdezte Kieran. Arthur kétkedve sandított a navigációs berendezésre. – Megpróbálhatom. Kieranben felágaskodott a düh. Le kellett küzdenie, hogy halkan mondhassa: – Kövess el mindent, ami tőled telik. Elég nehéznek tűnt, de Arthur rájött, hogy mihelyt tisztán láthatók lesznek a csillagok, a navigációs program automatikusan kiszámíthatja a metszéspontot. Kierant kísérteties borzongás járta át, amikor a hajó jobbra fordult. – Mennyi? Arthur a képernyőt nézte. – Pár óra. Kieran nem bírt addig várni. A legszívesebben kizavarta volna a fiúkat a központi vezérlőből, hogy négyszemközt beszélhessen a lánnyal, de az nem lett volna tisztességes. – Hogy vagy, Waverly? Egészséges vagy? – Igen, egészséges vagyok, azt hiszem, mind azok vagyunk. – Ki van ott? – kiáltott Sarek. – Az összes lány, kivéve Felicity Wiggamet, és… és… Samantha Stapletont. – Hogy sikerült lelépnetek? Waverly sokáig hallgatott, és végül csak annyit mondott: – Erről nem akarok a gépen át beszélni, Kieran. Valami nagyon nagy baj történt. A fiú hallotta a hangján. – Beszélni akarok a nővéremmel! – Alfie Moore haragosan ráncolta a szemöldökét, és Kieran fejhallgatója után nyúlt.

Kieran a legszívesebben nem adta volna oda, hogy a végtelenségig beszélgethessen Waverlyvel, de a lány gyorsan megszólalt: – Kieran, itt nagyon sokan szeretnének beszélni a családjukkal. Kieran megbántódott. Miért nem akar beszélni vele Waverly? Alfie rángatta a kábelt. Kieran odaadta neki a fejhallgatót, és átült a kapitány székébe. Kínszenvedés volt a várakozás. Egy szót sem bírt szólni senkinek, és nem válaszolt a kérdésekre, amelyekkel a fiúk elárasztották. Úgy ült, mint aki nyársat nyelt, homlokát az öklére támasztotta, fogait összeszorította, szemét szorosan behunyta, amíg békén nem hagyták. Egyfolytában az járt az eszében, ahogy Waverly belecsapódik a siklóval az Empyreumba. A lány még sosem vezetett igazi űrjárművet. És ha akkor hal meg, amikor már csaknem itthon van? Kisvártatva megreccsent az intercom, és Waverly belesivított a mikrofonba: – Látlak benneteket! Látom az Empyreumot! O, istenem! Kieran kiegyenesedett a székben. – Tíz perc – mondta Arthur. Ujjai röpködtek a billentyűzeten, az Empyreum sebessége drámai hirtelenséggel csökkent. Kieran szinte felröppent a székéből, amíg nézte Arthur képernyőjét, és Waverly siklójának száguldó porszemét, amint körözve közelít rá a bal oldali dokkra. Felugrott a székből, és inaszakadtából rohanni kezdett a folyosókon. Nem győzte elég gyorsan szedni a lábát. Ököllel csapott rá a hívógombra, és a liftajtót rugdosta várakozás közben. – Gyerünk már, mi lesz! – szűrte a fogai között. A liftben arra gondolt, hogy a kábelt is átvágná, ha attól gyorsabban mehetne. Mire a dokkba ért, ott volt szinte az összes fiú. Szótlan várakozással figyelték a zsilipkaput. Kieran az intercomhoz rohant, és azt ordította: – Sarek, kapcsolj össze a siklóval! – Waverly lekapcsolta a fejhallgatóját – felelte Sarek. – Mi? – Azt mondta, zavarnám az összpontosításban. – Milyen közeljárnak? – kérdezte Kieran. – Most nyitottam ki a külső kaput. Kieran érezte, ahogy lüktetnek az erek az arcában. Mereven bámulta az ajtót, szája vonallá merevedett, minden izma feszült és bizsergett. – Kérlek! – suttogta még egyszer. Csend volt a dokkban. Tobin Ames a felső ajkát rágcsálta, kezét a hóna alá dugta, mintha melegítené az ujjait. Jeremy Pinto guggolásban dülöngélt előre-hátra, míg az ajtóra meredt. Hirtelen felvijjogott a dokkban a fémet karistoló fém iszonyú sikolya. Kieran ereiben megfagyott a vér. De utána hallotta, ahogy a hidraulika becsapja a külső kapuszárnyakat,

majd ütemesen levegőt pumpál a zsilipkamrába. Nyílt a belső ajtó. A fiúk szétszóródtak, helyet adva a belebegő járműnek, amely úgy ereszkedett le a padlóra, mint egy nehézkes óriásmadár. Némán, mozdulatlanul állt előttük, de azután leereszkedett a rámpa, és megjelent rajta több tucat kicsi láb. Először bátortalanul mozogtak, utána annál gyorsabban, amikor a lányok meglátták a fivéreiket, barátaikat, fiúikat. A dokk váratlanul megtelt hangokkal, sírással, nevetéssel, visongással vagy egyszerű beszélgetéssel, ahogy a lányok a várakozó fiúk nyakába borultak. Waverly jött utolsónak. Kieran tudta, hogy ő lesz a sereghajtó. Olyan sovány és sápadt volt. Bicegve járt. Haja csapzottan, filcesen tapadt a koponyájához. Az arca beesett, a szeme karikás volt. Kieran eléje sietett, átölelte, és amikor Waverly a mellére borult, ölbe kapta, és a karjában hozta le a rámpáról. – Tudok én járni – mondta Waverly, a fiú fülkagylójába dugva az orrát. – Tudom – felelte súgva Kieran, ahogy vitte ki a dokkon keresztül a folyosóra. Mihelyt a liftbe értek, Waverly átnyalábolta a fiú nyakát. Úgy szorította, mintha attól félne, hogy elszakítják tőle, és egész testét rázta a zokogás. Napok, talán hetek óta nem fürdött, ám Kierant ez egy csöppet sem érdekelte. Dehogyis engedte volna el.

EGYÜTT Lehámozta róla a ruhát, azután otthagyta az ágy szélén kuporgó, meztelen Waverlyt, amíg megengedte a fürdővizet. A pára mintát rajzolt a kézmosó fölötti tükörre. Kieran belemártotta ujjait a vízbe, hogy mennyire forró, de közben is a lányt figyelte, aki úgy pislogott, mintha nem hinné el, hol van. A fiú vaníliaolajat csöpögtetett a fürdővízbe, hogy illatos legyen a gőz, azután bement a lányért. – Nem fog haragudni a kapitány? – kérdezte halk, erőtlen hangon Waverly. Kieran eléje térdelt. Waverly szájának sarkában remegtek az izmok, és úgy fürkészte a fiú arcát, mint aki még nem döntötte el, mitől fél jobban: a tájékozatlanságtól vagy a tudástól? – Nem – felelte nagy sokára a fiú, olyan szelíden, ahogy csak tudta. Várt, mert hátha Waverly kérdezni akar még valamit, de az nem szólt. Kieran megfogta a lány vékony karját, gyöngéden felsegítette, majd a fürdőkádhoz vezette a sántikáló Waverlyt. Miközben a lány belesüllyedt a vízbe, a fiú meglátta a lábán a sebhelyet. Az egyenetlen szélű, lángvörös vágás valóságos árkot ásott az izomba. Ronda, fekete, fénylő var volt a vállán, olyan hosszú, mint Kieran hüvelykujja. Amikor leült a kádban, Kieran meglátta a hasán a forradásokat, egyet középen, köldök alatt, kettőt lejjebb, a medencecsontok közelében. Mintha sebészkés ejtette volna őket. – Mit csináltak veled? A lány vigasztalanul nézett rá. – Mindent. Kieran most nem akart többet tudni. Elvett egy szivacsot, folyékony olívaszappant csorgatott rá, és addig nyomkodta, amíg illatos hab keletkezett. Végigdörgölte a szivaccsal Waverly hátát, nyakának ívét, vékony karját, hónaljának öbleit. Hüvelykujjával elsimította a bőrt a csigolyák között, megmasszírozta a tarkó- és vállizmait. Óvatosan végigfektette a kádban, és figyelte, ahogy a lány haját elnyelő víz csermelyekben csordogál a Waverly homlokába tapadt gyűrűk között. Szappant öntött Waverly hajára, beledörgölte a fejbőrébe, elraktározta emlékei közé a kötélként csavarodó, vastag pászmák fogását. Sosem akarta elfelejteni ezt a pillanatot, amikor Waverly hanyatt feküdt a vízben, és bizalommal nézett föl rá. Következőnek a lány oldalán húzta végig a szivacsot, és ujjaival szelíden nyomogatta a húst a bordák között, addig, amíg nem hallotta, hogy sóhajt. Végighúzta a szivacsot Waverly hasán, az apró forradásokon, majd a combjától indulva le a lábfejéig. Megmasszírozta a réseket az ujjak között, majd addig nyomta a hüvelykujjával a lábboltozatot, amíg Waverly ismét sóhajtott. Amikor a lány szeme lecsukódott, Kieran segített fölállnia, hogy ráboríthasson egy pamuttörülközőt. A kapitány ágyához támogatta, amelyre Waverly hálásan lerogyott. A fiú párnájára hajtotta a fejét, és azonnal elaludt. Kieran figyelte a szűrt lámpafényben, izgult érte, figyelte minden lélegzetét. Olyan szép volt, olyan kedves, az ő Waverlyje, és mégis más. Kimerültnek, zaklatottnak látszott. Még álmában is feszült volt, egyszer hánykolódott, és halkan felsírt: – Mama! Mama! – de

aztán megint nem mozdult többé. Kieran gyomra korgott. Most jött rá, hogy egész nap nem evett semmit, de nem hagyhatta itt a lányt. Esztelenül félt, hogy ha föláll, és kimegy a konyhába kenyérért és gyümölcsért, Waverly nem lesz itt, mire visszajön. Hogy csak álmodta az egészet. Úgyhogy várt, és ült egész éjszaka a székben, figyelte a lányt, hallgatta a lélegzését. Könnyű szendergésből rezzentette föl Waverly ébredése. Amikor kinyitotta a szemét, a lány az ágy szélén ült, melléhez szorítva felhúzott térdét, és a szobát nézegette. Kieran megdörgölte álmos szemét. – Szóval a kapitány elment – mondta a lány. Kierannek eszébe jutott, hogy szerette hallgatni, amikor ezen a mély hangján beszélt. – Úgy van. – És a szüleid? Itt vannak? Kieran a fejét rázta. Waverly figyelte, agya dolgozott a szeme mögött, olvasta a fiút, emlékezett. – Nem voltak felnőttek a dokkban, amikor megérkeztünk. – így van. – Fájt hagynia, hogy Waverly magától találjon rá az igazságra, de ha a szemébe mondja, az még rosszabb lenne. Így hát várt. – Nincsenek felnőttek a hajón, ugye, Kieran? – kérdezte végül a lány. Sötét rózsaszín szája legörbült, kezét a hajába fúrva támasztotta föl a fejét. Hogy szeretett volna Kieran odamenni hozzá, megérinteni, megsimogatni a haját! – Csak néhányan maradtak, de reaktorbaleset történt, és nagyon betegek mindnyájan. Azok pedig, akiket nem öltek meg a támadásnál, utánatok mentek. Waverly lassan bólintott. Olyan messze volt Kierantől, hogy a fiú megrémült. – Mi történt veled, Waverly? A lány visszadőlt az ágyra. Üres volt a szeme. – Van valami ennivaló? – Máris jövök – mondta Kieran. – Kérlek, ne menj el sehova, oké? Waverly bólintott, de mire a fiú kinyitotta az ajtót, már el is fordult tőle. Kieran rohant a folyosókon. Kísérteties csend volt a hajón, nyilvánvalóan azért, mert a fiúk a nővérekkel, barátokkal, barátnőkkel beszélgettek, elmondták egymásnak, mi történt, megtudtak szörnyű igazságokat. A konyhában felkapott egy tegnapi cipót, egy vastag szelet kecskesajtot, pár szem sárgabarackot, szilvát, és egy kis hideg sült csirkemellet, zsályával és rozmaringgal fűszerezve. Waverly kedvencei. Töltött egy apró tálkába a becses olívaolajból, mert nem felejtette el, hogy Waverly szerette olajba mártogatni a kenyerét. Mindezt egy kosárba tette, és visszanyargalt a kapitány szállására. Waverly az íróasztalnál ült, és a homlokát ráncolva olvasott egy táblagépben. Kieran nadrágját viselte, amely igézően omlott le a csípőjéről, és egy vékony kendervászon inget, amelyben valósággal eltűnt. Bár most, hogy felkelt, jobban hasonlított régi önmagára, és olyan eltökélt volt az arca, hogy Kieran bátorságra kapott tőle.

– Tessék – mondta, és eléje tette az ételt. Waverly kettétépte a cipót, és a fiúnak nyújtotta a nagyobb darabot. – Akkor, gondolom, te vagy az új kapitány? – kérdezte, felvonva a szemöldökét. – Ki más lehetne? – Nem, ez így logikus. Így helyes. Jó kapitány leszel – mondta szórakozottan. Megmártott egy falat kenyeret az olajban, a szájába tette, és behunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse az ízét. Kieran leült vele szemben, és feszülten nézte. Waverlyn látszott, hogy szörnyű traumán esett át. Most arra van szüksége, hogy beszéljen. Talán megteszi, ha Kieran beszél előbb. Amíg a lány evett, a fiú elmesélte, hogyan vesztették el a kapcsolatot a siklókkal, mesélt a reaktorbalesetről, elmondta, hogy ő és Seth hogyan mentették ki a szülőket. Elmondta, hogy Seth elárulta és börtönbe vetette. – Képtelen vagyok elhinni, hogy Seth ilyet csinált! – Waverly az ajkába harapott. – Annyira nem rá vall. – Hát pedig hidd el, Waverly. – Kieran figyelte a lány arcát, ahogy próbálja feldolgozni a hírt. – Meghalt az apja. Azt hiszem, ettől borult ki. Elmondta, hogyan éheztette Seth, de neki végül sikerült kicsikarnia a tárgyalást, amelynek eredményeként Seth megbukott, és ő azóta is tanulja, hogyan kell vezetőnek lenni. Majdnem kikottyantotta eddigi legnagyobb teljesítményét, a liturgiákat, de azt meglepetésnek tartogatta. Különben is türelmetlen volt. – Mondd el, Waverly, mi történt azóta, hogy elmentél. Elmondanád? – Letette a kenyeret, habár olyan éhes volt, mint a farkas, de nem bírt volna enni addig, amíg nem tudja, mi történt Waverlyvel és a lányokkal. Tudnia kellett mindent. Waverly bólintott, láthatóan belenyugodott, hogy ezt nem kerülheti el. Órákon át beszélgettek. Waverly mesélt egy Amanda nevű asszonyról, és az Új Látóhatár különös szokásairól. Elmesélte, hogy került az a borzalmas sebhely a combja hátuljára, és miért vannak szúrásnyomok a hasán. Kieran megtudta, hogy Waverlynek tucatnál is több kisbabája lesz az Új Látóhatáron, és elborzadt. A lány a végére hagyta a legrosszabbat. Az összes felnőtt ottmaradt az Új Látóhatár csapdájában. – Láttad apát és anyát? – kérdezte mohón a fiú. – Nem, Kieran. Csak a mamámat láthattam. Még csak beszélni sem volt időnk. Fogalmam sincs, kik voltak még vele. – Nem is kérdezted a szüléimről? – Kieranben meghűlt a vér. Waverly arca mintha összefonnyadt volna, de a hangja erős maradt. – Kieran, ott ebben a pillanatban polgárháború van. Úgy gondolom, hogy ha az ellenzék győz, elengedik a szüleinket. Hamarosan visszajöhetnek. – És ha nem ők győznek? Ez hihetetlen, hogy képes voltál otthagyni őket! – Fogalmad sincs, miről beszélsz! – Waverly sötét szeme úgy perzselte a fiú arcát, mint két izzó kődarab. – Lőttek rám, Kieran! Megölhettek volna!

Haragosan nézett Kieranre, de aztán a fiú szeme láttára széthullott az arca, és a tenyerébe temette a homlokát. – Jobban is megerőltethettem volna magamat! – Ne haragudj! – Kieran hozzárohant, magához ölelte. – Waverly, te megtettél mindent, amit ember tehet. Mindenképpen ki kellett hoznod onnan a lányokat. Waverly zokogni kezdett, ráborult a fiúra. Szavai úgy potyogtak, mint a szögek. – Nem akartam eljönni! Mama parancsolta! Azt mondta, ők majd kijutnak maguktól. És ha nem, Kieran? Akkor az az én hibám lesz! – Hős vagy – mondta feltétlen meggyőződéssel a fiú, és ismét arra gondolt, hogy ő ezzel a döbbenetes nővel élheti le a hátralevő életét. Két tenyerébe fogta Waverly könnyektől nedves arcát, és a szemébe nézett. – Ne hibáztasd magadat! Hallod? Semmiben sem vagy hibás. Megmentetted a lányokat. – Nem mindet – suttogta Waverly. A fiú ingébe fúrta az arcát, és olyan halkan beszélt, hogy Kieran alig hallotta. Azután megértette: a lány nem is akarja igazán, hogy ő hallja, amit Samantháról mond, akit agyonlőtt az egyik őr, és ott esett össze holtan, Waverly szeme láttára. – Ugye tudod, hogy ez nem a te hibád? – kérdezte a fiú. – Eszembe sem jutott, hogy a liturgiákon van térfigyelő – mondta Waverly élettelen hangon. – Olyan borzasztóan akartam, hogy sikerüljön a terv, ezért nem engedtem meg magamnak, hogy azzal foglalkozzak, hányféleképpen bukhatunk meg. – Waverly… – Kisimította a lány szeméből a haját, inge ujjával itatta föl a patakzó könnyeket, azután megcsókolta Waverly szemhéját, az orrát, az állát, az arcát, a homlokát, az ajkát. Waverly közelebb hajolt, de Kieran elhúzódott, csak annyira, hogy elmondhassa: – A terved bevált. Itt vagy. És a lányok is itt vannak. Megcsináltad. – Hiányozni fog Sammy – suttogta Waverly. A fiú erre nem tudott mit mondani. Megfogta Waverly karját, és addig húzta, amíg az föl nem állt az íróasztaltól, hogy kövesse őt a hálószobába. Kieran leültette az ágyra, fél térdre ereszkedett előtte, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Szükségem van rád – mondta. A lány csak nézte, de látszott a szemében a megindultság. – Úgy érzem, mintha máris a feleségem lennél – folytatta Kieran. Waverly leszegte az állát, bólintott. – Én is így érzem. A fiú föléje hajolt, közelebb húzta a lány arcát a magáéhoz, és csókolta, csókolta, csókolta. Visszadőltek az ágyra, egybefonódva, összetapadva, egymás bőrét csókolva, egymás haját markolva, hol fent, hol lent, lihegve, egyébként szótlanul.

UTÓSZÓ Azok, akik hűségesek, csak a banális oldalát ismerik a szerelemnek; a hűtlenek azok, akik ismerik a szerelem tragédiáit. Oscar Wilde

IDEGENEK Összegabalyodva aludtak, amíg be nem kopogtatott valaki a hálószobába. Waverly fölemelte a fejét, levegőért kapott, majd eszébe jutott, hol van, és visszazuhant a párnára. Itthon vagyok, suttogta gondolatban, és elmosolyodott. Kieran felkelt, megdörgölte az arcát, és résnyire nyitotta az ajtót. Arthur Dietrich állt a küszöbön, és az alsó ajkát harapdálta. – Kieran, mindenki rád vár. Kieran értetlenül bámult rá. – Miért? – A liturgiára. Késésben vagy. Waverly felült, kidörgölte az álmot a szeméből. Őt magát is meglepte, mennyire örül, hogy láthatja Arthur Dietrich holdvilágképét. Intett a fiúnak, aki szégyenlősen bólintott. – Már mindenki ott van? – kérdezte restelkedve Kieran. – Igen, kitettem a kenyeret. Kétszer annyit kellett sütnünk az éjszaka, hogy a lányoknak is jusson, és kifogytunk a lekvárból, mert csak a jövő héten érik be a földieper, úgyhogy mézet használtam helyette. – Hány óra van? – Nyolc húsz! Jó lesz csipkedni magad! – Falazz! – mondta Kieran, azzal becsukta az ajtót. Waverly csak nézte, ahogy lenvászon ingbe bújik, magára rángatja az öltönye nadrágját, miközben azt motyogja: – Hát ez hihetetlen, hogy megfeledkeztem róla! Waverly a vállára borította a takarót. Egész éjszaka izzadt és fázott. Most csak fázott. – Mi az? – Egy új dolog – felelte szórakozottan a fiú. – Azért vágtam bele, hogy feldobjam őket. El kéne jönnöd. – Mire? – kérdezte Waverly, alig észrevehető rémülettel. „Liturgiát” mondott Arthur? Kábán nézte a szobában levő tárgyakat – egy régi nyerget, egy tizenkilencedik századi szépiafotót, amelyen egy vadász fogta a puskáját –, és majdnem ugyanaz a zavartság fogta el, ami az Új Látóhatáron. Nézte, ahogy Kieran megköti a selyem nyakkendőjét. – Hova készülsz? – kérdezte gyanakodva. A fiú elmosolyodott. – A liturgiára. A központi bunkerben szokott lenni. Siess, mert lemaradsz róla! Waverly úgy érezte magát, mint aki sóbálvánnyá változott. Csak ült mozdulatlanul, miközben Kieran az asztalhoz futott, és felkapott egy táblagépet. Már az ajtónál járt, amikor eszébe jutott Waverly, és visszaszaladt hozzá egy búcsúcsókra. – Ugye, eljössz? Annyira szeretném, ha látnád, mi mindent értem el itt! Waverly meg akarta kérdezni, mi mindent, ám Kieran elment, mielőtt megtehette volna. Térdét átkarolva bámulta az ajtót, amely becsukódott a fiú mögött, és harcolt a tompa,

fenyegető pánikkal. Nyugalom!, figyelmeztette magát. Ez nem az Új Látóhatár. Itthon vagy. De nem hitte el. Érezte a bőrén Kieran nyomait, borostás ajkának-arcának horzsolását. Izmai sajogtak a mohóságtól, amellyel egymásnak estek. Olyan sokszor elképzelte már, annyira akarta, hogy tökéletes legyen. Majdnem tökéletes is volt az odaadás, amellyel Kieran bámulta az ő testét, és kereste a tekintetét, ujjainak barangolása a lány bőrén, a mozdulat, amellyel félresimította a fürtöket Waverly arcából. Ám amikor véget ért, Waverly akaratlanul is úgy érezte, hogy másképp is lehetett volna, több is kivirágozhatott volna kettejük között. Idővel megjön az is, intette magát – nem kell egyetlen éjszaka alatt megtörténnie mindennek –, és belefeledkezett a csodába, hogy a fiú karjaiban alhat. Most olyan valószerűtlennek tűnt az éjszaka, mintha videón nézné. Mintha egy idegen testére venné föl Kieran kendervászon nadrágját, a fiú szekrényéből kiemelt zubbonyt. Nem bajlódott sem tükrökkel, sem a hajával. Mezítláb talpalt végig a folyosókon, hadd hűtse a sarkát a fém. A szíve mintha elszívta volna a vért a tagjaiból és az agyából. Hunyorognia kellett, mert fekete pontok táncoltak a szeme előtt. A zsúfolt központi bunker zsongott a fecsegéstől és a nevetéstől. A lányok szomorúak voltak, mert nem találták itt a szüleiket – egyáltalán semmiféle felnőttet –, ugyanakkor nagyon örültek, hogy visszatérhettek az otthonhajóra, a fivéreikhez, barátaikhoz, fiúikhoz. És most, amikor a fiúk tudták, hogy legalább néhányuk szülei életben vannak az Új Látóhatáron, ők is örültek. Waverly érezte a reményt a szobában, de távolról, mintha őrá nem hathatna igazán. Leült a hátsó sorba, és nézte Kierant, ahogy odaáll a pulpitushoz. A fiú arca ragyogott. – Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta, és várt, hogy mindenki leüljön. Tekintete megállapodott Waverlyn, és elmosolyodott, mielőtt folytatta: – Először is szeretném üdvözölni itthon a lányokat. Nagyon, de nagyon hiányoztatok! A fiúk helyeslően ordítottak. Kieran nevetve integetett nekik, hogy halkabban. – Körülbelül öt hónapja történt, hogy közösségünket szétszakították – kezdte. – A fiúk itt maradtak: aggódtunk szüleinkért, nővéreinkért, és féltünk. A lányokat elhurcolták idegenekhez, ahol megbocsáthatatlan erőszakot kellett elszenvedniük. – Mit tud ez arról? – suttogták pár sorral Waverly előtt. Sarah volt az. Haragosan ráncolta a homlokát, és rázta a fejét. Összenéztek, és Waverly tudta, hogy Sarah is ugyanarra gondol: Kieran most prédikál? Tudja-e, hogy pont olyan a hangja, mint Anne Matheré? – Az embernek, ha ilyen rettenetes ütést kap, két lehetősége van – folytatta Kieran. – Feladja, vagy megy tovább. Csakhogy egyedül nem mehetünk, mert mi, emberek, társas lények vagyunk. Nekünk, fiúknak, szükségünk volt egymásra, amíg vártuk, hogy ti, lányok, visszajöjjetek. Meg kellett találnunk a módját, hogy szorosabbra zárjuk sorainkat, új, erősebb közösséget hozzunk létre. És sikerült!

– Az Empyreum újjáteremtette magát, és most pezseg az energiától és az egészségtől. Vannak nehézségeink, problémáink, szertefoszlott álmaink, egyéni fájdalmaink, de azt is tudjuk, hogy minden héten képesek vagyunk félretenni mindezeket a dolgokat, és idejönni. Együtt törjük meg a kenyeret, beszélgetünk, és emlékeztetjük magunkat a célra, amely annyival hatalmasabb a mi kis terveinknél és bajainknál. Végigtekintett a közönségen. Waverlynek egy régi film jutott eszébe egy szimfonikus zenekar tántoríthatatlan, büszke karmesteréről. Az nézett így a muzsikusaira. – Egy terv formálódik a csillagok függönye mögött, és mi azt váltjuk valóra, a jövő felé hajózva az idők árján, hogy betöltsük végzetünket, mint egy új világ első gyarmatosai! Csend volt a teremben. A markában tartja őket, gondolta Waverly. Még az idősebb lányok is feszülten figyelték. – Nem tudjuk, mi történik holnap – mondta Kieran. – A magunk kárán tanultuk meg, igaz? Túl sokáig éltünk békességben, olyan sokáig, hogy azt gondoltuk, mindörökre így marad. Ám tévedtünk. Veszély rejtőzött a nebula fátyla mögött, amelyet nem láttunk, és majdnem halálra sebzett minket. De most már tudjuk, kik az ellenségeink, és le fogjuk győzni őket! – Hogy honnan tudom? Miért vagyok ennyire biztos benne, hogy bosszút kell állnunk szeretteinkért? Akkor most elmondom, mi az, amit tudok, a szívem rejtekén! Szünetet tartott. Ravaszul kiszámított előadása annyira emlékeztette Anne Matherre a lányt, hogy kis híján felnyögött. Hát ez a talentuma, döbbent rá Waverly. Ebben áll a tehetsége. Csak most jött ki belőle ez a rejtett, különös adottság, amellyel képes elhitetni, hogy ismer valamilyen titkos igazságot, és egyedül ő mutathat utat. Mert csak ő lát bele Isten szándékaiba. Micsoda veszedelmes, félelmetes hazugság! Annál is félelmetesebb, mert Kieran elhiszi. – Amit itt elértünk, annyi szenvedés közepette és megpróbáltatás után, az egészen különleges – mondta a fiú. – Olyan, akár egy ragyogó láng a sötét mindenségben, amelyet Isten gyújtott, és mibennünk lobog. Áldozatainknak, amelyeket hoztunk, gyötrelmeinknek, amelyeket elviseltünk, megvolt a maguk célja, mégpedig az, hogy ezzé tegyen minket. Szélesre tárta karjait, mintha magához akarná ölelni az előtte ülő összes fiatalt. – Mi vagyunk az új nemzedék! Isten segedelmével új otthont teremtünk magunknak a bőség országában, és majd jó szívvel fogadjuk a milliókat, akik követnek minket adakozó, gazdag világunkba. Ám előbb még megígérek nektek valamit. Meg fogjuk találni a szüleinket, meg fogjuk büntetni azokat, akik elvették őket tőlünk, és mi leszünk új világunk, Újföldünk, új otthonunk diadalmas teremtői! Rámosolygott az elragadtatott arcokra, kijött a pulpitus mögül, és térdre borult. Összekulcsolta kezét az álla alatt, és imádkozott. Mikor Waverly látta, hogy az egész gyülekezet követi Kieran példáját, felállt, és kitántorgott a teremből. Megölték miattam Samanthát, gondolta, a falnak dőlve a folyosón. Megöltem egy

embert. Otthagytam az anyámat a rabságban. Ennyi kín és nyomorúság után sikerült csak elmenekülnöm Anne Mathertől és az elmebajától. Csakhogy nem sikerült.

KIERAN Kieran térdre ereszkedett, és hálás volt, amiért ilyen szépen sikerült a prédikációja. Fel kellett frissítenie, naprakész állapotba hozva a lányokról szóló részt, de akkor is úgy ment, mint a karikacsapás. Most is azt érezte, hogy egy nagyobb valami beszélt az ő szájával, őt használva fel, hogy utat mutasson a gyülekezetnek. Minden prédikációval erősebb lett a hite. Amikor a gyülekezet is letérdelt, gyorsan körülnézett, kereste Waverlyt, de a lány széke üres volt. Elment volna? Kierant meglepte, hogy nincs itt, de azért olajozottan folytatta: – Ki akar osztozni a hálaadásban? Kiderült, hogy szinte az összes gyülekezeti tagnak van miért hálát adnia, úgyhogy jó sokáig elhúzódott a liturgia. Kieran a tőle telhető legnagyobb türelemmel hallgatta őket, ám a szeme folyton visszatért Waverly üres székéhez. Hol van? És miért ment el? Rosszul lett? Fáj a lába? Megharagudott valamiért Kieranre? Ő bizonyosan nem mondott semmi sértőt vagy rosszat a prédikációjában, úgyhogy az nem okozhatta. Mihelyt az utolsó ima is elhangzott, Kieran keresztülfurakodott a tömegen, de hiába kereste a lányt. Néhány srác kezet rázott vele, és megköszönték a prédikációt. A kicsi Serafina Mbewe imádattal ölelte át Kieran lábát a dundi karocskáival, de a fiúnak annyira mehetnékje volt, hogy majd’ hasra esett, miközben szabadulni próbált. Elrohant a folyosón a szállására, de Waverly nem volt ott. Leült, felállt. Végül, miután felváltva érezte magát butának, zavarodottnak, sértettnek és nyámnyilának, kitalálta, hova ment a lány: haza. Leügetett a lépcsőn két szinttel mélyebbre, oda, ahol a családok laktak. Marshallék szállásának ajtaja félig nyitva állt. Waverly a konyhapadlón feküdt és sírt. Feketére rothadt zöldségek hevertek a padlón, a pulton hatalmas kupac penésszöld kenyértészta dagadozott. – Waverly! – mondta értetlenül Kieran. – Menj innen! – felelte a lány, és nem volt hajlandó ránézni. Kieran letérdelt, és Waverly térdére tette a kezét. – Mi a baj? – Minden! – nyögte Waverly, és egy konyhaszekrénynek dőlt. – Mondd el! – Nem, Kieran! – Tolta volna el, de a fiú ellenállt, Waverly pedig még mindig nagyon gyenge volt, úgyhogy feladta, és magába roskadt. – Sehova sem megyek, amíg nem mondod el, mi a baj – jelentette ki a fiú. – Tehát mi az? – Te – suttogta Waverly. – Mi? – Te, Kieran! – Szétmázolta a könnyeit. – Mi a fene volt ezt – kérdezte indulatosan.

– Micsoda? A liturgia? – Igen, a liturgia! – vágta rá a lány. – Van fogalmad róla, kivé leszel? Belekapaszkodott a konyhapultba, és annál fogva felhúzódzkodott. Bizonytalanul állt a lábán, de nem tűrte, hogy Kieran hozzáérjen. – Waverly, nem értem! – mondta a fiú, mialatt követte a lányt a nappaliba. Válasz helyett Waverly rendcsinálásba fogott, csészéket szedett össze a kisasztalról, sarkosra igazított egy papírköteget, vonalba állított három pár cipőt az ajtó mellett. Levett az egyik szék támlájáról egy kiskabátot, és gyöngéden beakasztotta a szekrénybe. Kieran sebzetten és értetlenül figyelte. – Szólj hozzám! – könyörgött. Amikor Waverly ránézett, a fiú látta rajta, hogy ölni tudna. – Nem hiszek a szememnek, Kieran! – Mi? – Pont olyan vagy, mint ő! – Ki? – Anne Mather! – Ki} – Nem tudta, hallotta-e már ezt a nevet, bár ismerősen csengett. Olvasta volna valahol? – Ő a vezér az Új Látóhatáron, Kieran. Ő eszelte ki a támadást. A fiú nehézkesen leült a pamlagra. Hogy hasonlíthatja Waverly őt az egyik olyan gonoszhoz? – Ő a kapitányuk – folytatta Waverly –, a papnőjük és a messiásuk. Kieran, azon a hajón minden hatalom az övé, és borzalmas dolgokat művel vele! – Én nem olyan vagyok! – tiltakozott Kieran. – Én jó ember vagyok! – Ő is az volt – felelte Waverly. Kissé megenyhült, leült a pamlagra a fiú mellé, a karjára tette a kezét. – De most azt állítja, hogy ismeri Isten szándékait. Kieran, senki sem tudja, hogy Isten mit akar! – Nincs abban semmi rossz, Waverly, ha elmondom másoknak, miben hiszek – mondta kissé neheztelve Kieran. – De az igenis rossz, ha megjátsszuk a prófétát – mondta keményen a lány. Ez annyira igazságtalan volt, hogy Kieran úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. – Tudod te, miken mentem át? – tiltakozott. – Összevertek, éheztetek, kis híján meggyilkoltak! – Felugrott, ellökte Waverly kezét. – Sejtelmed sincs, mi volt ezen a hajón, miután elmentetek! – ordította kivörösödött arccal. – Halvány sejtelmed sincs róla! Azt várta, hogy a lány most majd meglapul, de az felpattant, és farkasszemet nézett vele. – Azt tudom, mi volt az Új Látóhatáron, Kieran. Anne Mather adja az istenest, de

közben erőszakos és őrült. És ha tovább mész ezen az úton, ugyanilyen leszel te is! – Én közösséggé kovácsolom magunkat! Családdá teremtem magunkat! – Ehhez nem szükséges úgy tenned, mintha tudnád, mit tervez az Isten. Azt senki sem tudja, és rossz dolog megjátszani az ellenkezőjét! – Miért? Ennek semmi értelme! Minden, amit gondolunk, teszünk és mondunk, benne van Isten terveiben. Nem nyilvánvaló? – Nekem nem! – mondta Waverly. Az ajka konok vonallá keskenyedett. – Akármit tesz is az ember, olyan következményei lesznek, aminek már nem mi parancsolunk. – Te pedig úgy gondolod, hogy Isten parancsol. – Persze hogy O! Oka van mindennek, amit cselekszik, mindennek, ami történik! A fiúknak jót tett, hogy beszéltünk róla. Ez ad nekik erőt! Máskülönben feladták volna, Waverly. Mindenki olyan… olyan szomorú és pipogya volt. Valahogy meg kellett acéloznom őket. – És erre a Hegyi Beszéd az egyetlen eszköz? – Adtam nekik valamit, amiben hihettek. Jövőt adtam nekik! – Te adtál nekik jövőt? Kieran rámeredt. Hogy történt ez? Hová lett Waverly bizalma? A lány farkasszemet nézett vele. Mindig ilyen beesett volt a szeme, ilyen rideg a szája? – De… Waverly, én vagyok az. A lány arca szétesett a bánattól. Lanyhán bólogatott, rányomta reszkető ujjait a szemhéjára. – Épp azért ilyen iszonyú. – Édes… – Utánanyúlt, rátette a kezét a lány karjára. – Megbízhatsz bennem. – Meg? Hát akkor bizonyítsd be, Kieran. Hagyj föl ezzel a beteg dologgal! – Miféle beteg dologgal? – kiáltotta a fiú. – Soha életemben nem voltam még ilyen jól! Ismerem a rendeltetésemet, Waverly. A mi rendeltetésünket! Be kell töltenünk a végzetünket, és ebben szükségem van a segítségedre. – Nem ez a módja! Ha láttad volna, amit én láttam… Kérlek, Kieran! – Megragadta a fiú kezét, megcsókolta. – Kérlek, kérlek, ne változz át azzá az asszonnyá! – Én nem vagyok Anne Mather! – üvöltötte Kieran, és olyan erővel lökte el magától a lányt, hogy Waverly megtántorodott. A fiú végigcsörtetett a folyosókon, berontott a lakosztályába, és rávetette magát az ágyra, amelyben alig pár órája még együtt feküdtek. Hogy ítélkezhet fölötte így? Hogy tarthatja rossznak azt a gyönyörű valamit, amelyet Kieran teremtett? Mindenki más szereti! Waverly miért nem szereti? Számított kétkedésre, de ezt azért sosem képzelte volna. Waverlynek közéjük kellene tartoznia! Soha, de soha nem árulták még el ilyen gyalázatosan. És ő ennek ellenére is vágyott a

lányra. Ha lecsillapodik, talán még változtathat a véleményén. Talán megtanul újra bízni Kieranben. Rá fogom bírni, hogy újra bízzon bennem, határozta el. Kopogtattak, Kieran felült. – Szabad! – kiáltotta reménykedve. Talán Waverly jön, hogy bocsánatot kérjen. De az izgalomtól kipirult Arthur Dietrich volt az. – Kieran! Úgy gondoljuk, megtaláltuk az Új Látóhatárt! – Hol? – Kieran fölpattant. – Gyere, megmutatom! Követte Arthurt a központi vezérlőbe. A radarképernyőn egy pötty az ő pályájukkal párhuzamosan haladt Újföld felé. – Pofonegyszerű volt! – mondta Sarek, aki először mosolygott a támadás óta. – Amióta kijutottunk a nebulából, tökéletesen működik a radar! – Az Új Látóhatárnak kell lennie – mondta Arthur. – Nézd csak, milyen gyorsan megy! Valóban, a pötty szó szerint repült a képernyőn. Ezek ők!, gondolta megkövülve Kieran. Elfelejtette Waverlyt és a gyűlöletes dolgokat, amelyeket a lány mondott róla. Neki most feladata volt.

WAVERLY Waverly a padlón feküdt az anyja rendetlen hálószobájában, ahol annyira nem változott semmi Regina hónapokkal ezelőtti távozása óta, mintha belefagyott volna az időbe. Az anyja kopott szvetterét szorította a melléhez, és zokogott. Nemcsak az anyját siratta, de a régi életét is, mert most már tudta, hogy az örökre oda. Sosem fog visszaváltozni Waverly Marshallá. Kieranről pedig azt sem tudja, kicsoda. Az a mosoly a pulpituson, az, ahogy fölemelte a kezét, mintha magához akarná ölelni a gyülekezetet, a szavak, amelyeket használt, az egész lénye annyira emlékeztetett… Ha erre gondolt, a hányinger kerülgette. Miután kisírta magát, elbaktatott a gyümölcsösbe. Szakított pár szem szilvát és mandulát, leült enni egy almafa tövébe. Örült, hogy a gyümölcsösben lehet, és hallgathatja a méhek zsongását, ahogy cicáznak a feje fölött a virágokkal. Borzalmas volt a közös lakásban, tudva, hogy talán sosem látja többé az anyját. Most vajon mit mondana?, tépelődött Waverly. Valószínűleg azt kérdezné, mit érzek Kieran iránt. Megkérdezné, nem tudok-e fölülemelkedni ezen. – Még mindig szeretem, mama – suttogta, a gyümölcsöskert mohos földjét bámulva. Vélhetően mindig is szeretni fogja. De ő nem engedheti meg magának, hogy olyan vak legyen, mint Amanda. Volt valami szánalmas abban a gyermeki bizakodásban, amellyel Amanda csüggött Anne Matheren. Odáig vitte, hogy akkor sem látta meg a gonoszságot, amikor az arcába kiáltott. Nem, Waverly nem akar ilyen lenni. De megőrizheti-e a tárgyilagosságát, ha Kieran felesége lesz? Hogy lehet ezek után a felesége? Ettől a gondolattól ismét megrohanta a keserűség. Belefúrta arcát a gyümölcsöskert jó szagú talajába, rágta a szájába ment földet, és sáros tajtékot túrva sírta magát álomba. Másnap reggel, amikor kigyúltak a naplámpák, Waverly felült. A szája mohás volt, haja és ruhája földes. Keresett egy locsolócsövet, többször kiöblítette a száját hideg vízzel, utána addig ivott, amíg fel nem frissült. Szedett sárgabarackot, bár tudta, hogy ennyivel nem mulasztja el korgó gyomrának éhségét. Később majd elmegy a központi bunkerbe egy kis tojásért, de előtte el kell intéznie valamit. Sántikálva elindult a fák között, a csodálatos gyümölcs- és virágillatban. Bement a liftbe, kiválasztotta a szintet, azután várt. Kiürítette az agyát, kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen. Amire készül, az teljesen logikus. Neki csak információkra van szüksége. Csend volt a börtönben. Egyetlen őr volt szolgálatban, a lomha Percy Swift, aki javában szundikált, gumibotját keresztbe vetve a térdén. Akkor kezdett mocorogni, amikor Waverly már közel járt hozzá. – Látogatók bejöhetnek, ugye? – kérdezte a lány. – Nem. Magánzárkában van. Kieran Alden parancsa. – Nyugi, maga Kieran mondta, hogy oké! – felelte Waverly.

– Komoly? – Én a barátnője vagyok. Bennem megbízik. A fiú gyanakodva sandított rá, de nem állhatta Waverly fölényes pillantását. – Be kell jelentkezni – mondta Percy, és a lány elé tolt egy iktatókönyvet. Ez nem árulás, mondta magának Waverly, miközben beírta a nevét, azután elvonult Percy mellett, és végigment a folyosón, hogy megkeresse Sethet. A jobb oldali leghátsó cellában feküdt a priccsen. Amikor Waverly köhécselt, Seth odafordult, ránézett, aztán meglepetten felült. – Tudtad, hogy visszajöttünk? – kérdezte a lány. Újból érezte a régi vonzást. Seth még magasabb lett az ő távolléte alatt, a haja megnőtt és a szemébe lógott. Waverly észrevette, hogy az arcán véraláfutások vannak, és a csuklója sokkal vékonyabb. Mit művelt vele Kieran? – Tudtam róla – válaszolta Seth, majd mintha az udvariasságra tenne kísérletet, motyogva hozzátette: – Isten hozott. – Látom, rendesen belemásztál a lekvárba – jegyezte meg Waverly. – Hát ja – mondta elutasítóan Seth. Gyanakodva sandított a lányra. – Miért vagy itt? – Kérdezni akarok pár dolgot. – Miket? Waverly leereszkedett a padlóra. Az egyik lábát maga elé nyújtotta, a másikat felhúzta, hogy a térdére hajthassa az állát. – Miért éheztetted Kierant? Seth kuncogott. – Szóval beszámolt róla? – Elég piszokság ilyet tenni. – Ő éheztette saját magát. Egyfolytában hazudozott a legénységnek, le kellett állítanom. Úgyhogy megvontam tőle az ételt, hátha ezzel rávehetem, hogy vallja be az igazságot, de nem volt hajlandó. – Kieran makacs – mondta Waverly. Mérhetetlen szomorúság öntötte el. – De ezt akkor sem érdemelte meg. – Azért nem hagytam éhen veszni. Engedtem, hogy az egyik őröm úgy tegyen, mintha becsempészné neki az ételt. Úgyhogy volt mit ennie. – Ó – mondta Waverly szelídebben. – Ez közvetlenül az után volt, hogy a papád meghalt, ugye? – Igen, az után, hogy Kieran megölte. – Seth egy horzsolást vakargatott a nyakán. Waverly még régebbről emlékezett erre az ideges szokására. – Egymillió módon ki lehetett volna hozni őket a gépteremből, de ő a legveszélyesebbet választotta! – Szóval ezért próbáltad meg átvenni a hajót? Seth fáradtan bólintott. – Ezért, és egyébként is olyan hibákat követett el, amelyek

mindnyájunkat veszélybe sodortak. Tudtad, hogy nekiment az atmoszféravezérlő kupolájának? Napi huszonnégy órában kellett dolgoznunk, hogy kijavítsuk. EgyEmberesekben, olyan srácokkal, akik sosem repültek még bennük! És otthagyta a szüleinket a csapdában… Hangja elfúlt. – Sajnálom a papádat, Seth. – Én is! – kiáltotta Seth úgy, mintha ez a tény meghökkentené. – Piszok tróger volt, de most hiányzik. Asszem, az ember megtanulja szeretni azt, amihez hozzászokott. A lány figyelmesen nézte. Mintha megváltozott volna: szerényebbnek, sokkal kezesebbnek látszott. Waverly úgy döntött, hogy ez a Seth rokonszenvesebb. – Tudsz a liturgiákról, amelyeket Kieran szokott tartani? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét. A fiú bólintott. – Jó kis kultuszt épített ki magának, mi? – Neked nem tetszik? – kérdezte Waverly, ügyelve, hogy a hangja ne árulja el az érzéseit. – Annyit tudok, hogy nem tartott választást sem magának, sem semmiféle Központi Tanácsnak. Figyelmen kívül hagyja az összes alapszabályt. Ő dönt mindenben, és akinek kifogása van, az vagy sittre kerül, vagy a kórházba, ahol majdnem halálra betegítik. Waverly ereiben meghűlt a vér. Seth szúrósan nézett rá. – Miért vagy itt? Waverly félrehajtotta a fejét. – Kérdéseim voltak. – Te Kieran Alden nője vagy. Tőle kérj információt. – Már nem tudom, kicsoda – felelte a lány, és letörölte kibuggyanó könnyeit. Seth meglepődött. – Zűrök a paradicsomban? – Olyan nincs – felelte Waverly, maga sem tudta, mire érti. – Továbbra sem értem, mit keresel itt. – A fiú tekintete fölvándorolt a lány arcára, várta, hogyan reagál. – Még ha veszekedtek is, miért van neked szükséged más változatra az övén kívül? – Szeretek önállóan dönteni – mondta Waverly fanyar mosollyal. – Na, ebben legalább egyformák vagyunk. Waverly hányingere visszatért, már a garatjában ólálkodott. Nem tudta, mit csináljon. Nem akarta elárulni Kierant, de azonos-e a mostani azzal a Kierannel, akit szeretett? Vagy átváltozott valami veszedelmessé? – Na szóval, Seth, neked nem tetszik Kieran politikája – mondta elővigyázatos egykedvűséggel. – Szerinted mit lehet tenni ellene? – Tőlem ne kérdezd. Én megpróbáltam, és belebuktam. – A te hibád, ha így történt.

– Tudom. Waverly annyira meglepődött, hogy eltátotta a száját. Ez körülbelül az utolsó volt, amire Sethtől számított. – Túl goromba vagyok az emberekhez. Túlságosan hasonlítok az öregemre – mondta halkan Seth. Nem volt hajlandó Waverlyre nézni, holott a lány belebámult az arcába. – Kieran kedves. Azért győzött. – A térdére hajtotta a fejét, úgyhogy Waverly alig hallotta a suttogását: – Én nem vagyok jó ember. A lány egy vigasztaló szót keresett, de hazugság lett volna minden, ami eszébe jutott. – Mondok neked valamit – nézett föl Seth. – Kieranből nem lehet valamiféle bazári próféta. Nem hagyhatjuk, hogy elpusztítsa magát vagy ezt a hajót. Waverly pontosan ezt akarta hallani, és pontosan ez aggasztotta. – Csak szabadíts ki innen, oké? – Seth megmarkolta az egyik vasrudat, és közelebb húzódzkodott a lányhoz. – Megmenthetjük Kierant önmagától. Bebizonyítom neked, hogy én többre vagyok képes. – Nekem semmit sem kell bizonyítanod – mondta halkan Waverly. Nézték egymást a rácson át. Alattuk váratlanul megrándult a padló. Waverly az oldalára esett, úgy rémlett neki, mintha most csúszna szét a világa. A fiú szeme tágra nyílt. A cellája rácsába kapaszkodott. – Újból megtörténik! – nyöszörgött Waverly. – Visszajönnek! – Nem – mondta nyugodtan Seth. – Azt hiszem, irányt változtatunk, és gyorsítunk. Sápadt volt. Waverly még sosem látta félni. – De miért… – Üldözőbe vesszük őket – válaszolta Seth hátborzongató nyugalommal. – De Kieran megőrült, ha azt képzeli, hogy utolérhetjük az Új Látóhatárt. – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Waverly. – Nem hagyhatjuk ott a szüleinket! – Valamiféle alkut kell kötnünk – mondta Seth. Waverly ismét a padlóra hajtotta a fejét, bámulta a parányi karcolásokat és mélyedéseket az acélon, és a keserű szót ízlelgetve súgta: – Alkut… – Igen – mondta halkan Seth. – Bátraknak kell lennünk.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A Ragyogás vezérmotívumait dr. Sarvan Bercovitch Az amerikai én puritán eredete című remek könyvében olvasható elmélet ihlette. Sok szép stiláris fordulatot köszönhetek barátnőmnek és patrónámnak, Stephanie Spinnernek. Továbbá nagyon köszönöm DJ és Jane Boushehri, Laura Resau, Todd Mitchell, Victoria Hanley, Catherine Stine és a Slow Sanders lelkes és okos támogatását. Papa, Mike, Mama, köszönöm a sokéves bátorítást. Rich, köszönöm, hogy olyan sokat segítettél a fizikában, köszönöm a derűs éveket, köszönöm, amiért nap, mint nap vállaltad a munkát a számokkal, hogy közben én a szavakkal dolgozhassak. Köszönöm Jennifer Weisnek és a St. Martin’s csapatának a szíves fogadtatást. Végül, de nem utolsósorban köszönetét kell mondanom Kathleen Andersonnak, a varázslónak, mert nélküle semmi sem lett volna ebből a könyvből.

TARTALOM ELSŰ RÉSZ AZ IKERHAJÓK LÁNYKÉRÉS A KERTBEN BETÖRÉS MENTŐAKCIÓ OTTHAGYVA MÁSODIK RÉSZ RABOK A SIKLÓN AZ ÚJ LÁTÓHATÁR A HÁLÓ SZÖVETSÉGESEK A MÚLT A FÜGEFÁN CSALÁDI FOGLALKOZÁS LITURGIA HARMADIK RÉSZ MANŐVEREZÉS LEZÁRÁS SÚLYTALANSÁG BÚCSÚ DEKOMPRESSZIÓ DUGÓHÚZÓ A SITT NEGYEDIK RÉSZ ÖSSZEESKÜVÉS A RAKTÉR ROSSZABB SORSOK KÉTSÉGBEESÉS AMANDA OVÁCIÓ ISKOLA LITURGIA MENEKÜLÉS ÖTÖDIK RÉSZ ÁTVÁLTOZÁS EGY HALVÁNY FÉNYSUGÁR TÁRGYALÁS LÁBADOZÁS ÁTALAKULÁS SETH, A PROBLÉMA CSILLAGOK EGYÜTT

UTÓSZÓ IDEGENEK KIERAN WAVERLY KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS