A hypoglykaemia prevalenciája serdülőkor előtti, 1-es típusú diabetesben szenvedő, hagyományos inzulinkezelésben részesülő gyermekekben: folyamatos glukózmonitorozási rendszer használata (Hypoglycemia prevalence in prepubertal children with type 1 diabetes on standard insulin regimen: use of continuous glucose monitoring system) Amin R., Ross K., Acerini L.C., Edge A. J., Warner J., Dunger B.D. Diabetes Care 26: 662-667, 2003. Bár a hypoglykaemia (HG) gyakoriságára vonatkozó adatok diabeteszes gyermekekben nem egyöntetűek, a tanulmányok többsége alapján az alacsonyabb HbA1c, a fiatalabb életkor, a diabe-testartam, az inzulindózis, a korábbi HG és az intenzív inzulinterápia a fő kockázati tényezők. A folyamatos glukózmonitorozási rendszer (Continuous Glucose Monitoring System [Medtronic Minimed]; CGMS) lehetőséget adhat a HG periódusok megbízható felmérésére, a valós glykaemiás fluktuáció folyamatos megítélésére. A CGMS a bőr alatti kötőszövetbe (hasfal) helyezhető glukózoxidáz-alapú platinum elektródérzékelőn alapul. Az interstitialis folyadékban a glukózoxidáz által katalizált glukózoxidáció tíz másodpercenként, kábelen keresztül detektálható elektromos impulzusokat generál. A monitor folyamatos, 5 perces periódusokban rögzíti a jelek átlagát (288 érték/nap), a szenzor jeleinek kalibrálása hagyományos glukométerrel végzett vércukormérések segítségével történik. A szerzők CGMS alkalmazásával a HG epizódok jellegzetességeit és rizikótényezőit vizsgálták 28, pubertás előtti (átlagéletkor 9,7 év; 6,9-11), 1-es típusú diabeteszes gyermekekben (átlagos diabetestartam 3,1 év; 1,3-4,6). A cukorbeteg gyerekek (HbA1c 8,7±1,1%) közül 16 gyerek napi háromszori (reggeli előtt premix, vacsora előtt rövid hatású vagy analóg, lefekvés előtt intermedier inzulin), 12 gyerek napi kétszeri premix inzulinterápiában részesült, az inzulindózis a vizsgálati periódusban
nem változott. A gyermekek a felhelyezett CGMS-t három egymást követő vizsgálati napon viselték, naponta legkevesebb négy alkalommal végeztek ujjbegyből vércukor-meghatározást a szenzor kalibrációja céljából, jegyezték továbbá az inzulinbeadás és a tünetet okozó HG időpontját. A HG-t a szenzor által detektált, legalább 15 percig tartó alacsony cukorszint (<3,5 mmol/l) definiálta, prevalenciáját a HG-s epizód teljes mérési periódushoz viszonyított százalékával jellemezték. Az adatok értékelése alapján a HG prevalenciája 10,1% volt, ami egy betegre vonatkozóan átlagosan napi 2,6 órás (0,1-6,5 óra) HG-s periódust jelentett. A HG előfordulása gyakoribb, időtartama hosszabb volt az éjszakai (22-07,30 óra), mint a nappali (07,30-22 óra) időszakban (18,81% vs. 4,4%; 3,2 óra [1,2-5,0] vs. 0,6 óra [0,4-1,2], p<0,001). Az éjszakai időszakban 04-07,30 óra között jelentősen nagyobb volt a HG prevalenciája a 22-04 óra közötti periódushoz viszonyítva (25,5% vs. 15,4%, p<0,001). A nappal regisztrált 45 HP epizód 44% -a nem járt tünetekkel, míg az éjszakai 36 HP periódusnak 91%-a zajlott tünetmentesen. Éjszakai HG a betegek 78%-ában jelentkezett legalább egyszer, míg a betegek 43%-ában két vagy több alkalommal fordult elő. A napi háromszori inzulinkezelésben részesülőkben, szemben a kétszeri inzulinrezsimen levő gyerekekkel, kisebb volt az éjszakai HG gyakorisága, különösen a 04-07,30 óra közötti időszakban (22,9 vs. 27,4%, p=0,005), ugyanakkor gyakoribb volt a reggeli (07,30-12 óra közötti) HP jelentkezése (7,8% vs. 2,8%, p<0,001). Az éjszakai HG kockázatát (logisztikai regressziós analízis alapján) az alacsonyabb életkor, a nagyobb napi inzulindózis, a nagyobb testsúly és a napi kétszeri inzulinrezsim növelte. A HbA1c, vagy a diabetestartam vonatkozásában hasonló összefüggést nem találtak. A tanulmányban alkalmazott CGMS eredményei alapján pubertáskor előtti, hagyományos inzulinkezelésben részesülő diabeteszes gyermekekben a HG előfordulása gyakori, különösen éjszaka, amikor prolongált és döntően tünetmentes HG epizódok regisztrálhatók. Hernandez Edina dr.
Iv. inzulinterápiát követő inzulinpumpakezelés javítja az anyagcserehelyzetet súlyosan inzulinrezisztens, 2-es típusú diabeteszes betegek esetében (Treatment with intravenous insulin followed by continuous subcutaneous insulin infusion improves glycaemic control in severly resistant type 2 diabetic patients) Pouwels, M-J.J., Tack, C.J., Harmust, A.R., Lutterman, J.A. Diabetic Medicine 20: 76-79, 2003. A 2-es típusú diabeteszes betegek egy részénél nagy dózisú, intenzifikált inzulinkezelés ellenére sem érhető el kielégítő anyagcserehelyzet. A szerzők ilyen betegek esetében iv. inzulinkezelést alkalmaztak, amit az euglykaemia elérése után inzulinanalóggal végzett pumpakezeléssel (CSII) váltottak fel, feltételezve, hogy a glukóztoxicitás kiküszöbölése javítja az inzulinérzékenységet és így a metabolikus paramétereket. A vizsgálatba nyolc, 2-es típusú (átlagéletkor: 53±13 év, átlagos diabetestartam: 7±3 év), (BMI: 38±5,8 kg/m2), inzulinrezisztens (sc. inzulindózis 1,92±0,66 U/kg/nap) cukorbeteg vett részt, akiknél az intenzifikált inzulinkezeléssel sem sikerült elfogadható anyagcserehelyzetet elérni (átlagos HbA1c: 12,0±0,6%). A betegeknél kórházi felvétel után iv. inzulinterápiát kezdtek (folyamatosan adagolt + étkezések előtt bolusban adott reguláris inzulin, Actrapid), amit diétás oktatással (1500 kcal energiatartalmú diéta) és metforminnal egészítették ki. A betegeket rendszeres fizikai aktivitásra biztatták (torna vagy szobakerékpár). Naponta többszöri vércukorellenőrzés mellett a célértékek eléréséig (éhgyomri vércukor: 4,0-6,6 mmol/l) az inzulindózist fokozatosan emelték. Az inzulinszenzitivitás meghatározására az iv. inzulinkezelés elején és végén hyperinsulinaemiás euglykaemias clamp vizsgálatot végeztek, ugyanezekben az időpontokban más metabolikus paramétereket is meghatároztak. Az iv. inzulinkezelés után a betegek inzulinpumpát kaptak, mellyel inzulinanalógot (Humalog) adtak az iv. inzulinkezelésnél meghatározott dózisban. Az edukáció után a betegeket 3 havonta, ambuláns körülmények között ellenőrizték 1 éven keresztül. A betegek átlagosan 30±9 napig részesültek iv. inzulinterápiában, az euglykaemiát 12± 6 nap alatt érték el. A következő 12±3 napban az euglykaemia fenntartásáshoz szükséges inzulindózis csökkent (1,7±0,9 U/kg/nap; 1,1±0,6 U/kg/nap), majd változatlan maradt a következő 18±4 napban. A 4
hetes iv. inzulinkezelés hatására az anyagcserehelyzet javult (HbA1c: 12,0±1,7%; 8,9±1,2%, éhgyomri vércukor: 12,9±3 mmol/l; 6,6±1,2 mmol/l), a vérzsírértékek, a PAI-1-szint csökkent. A clamp során mért, inzulinérzékenységet jelző teljes cukorfelvétel is jelentős javulást mutatott a kiindulási értékhez képest (12,7±5,7 µΐηοΐ/kg/min; 22,4±8,8 µΐηοΐ^/ min). A CSII-kezelés segítségével a kielégítő anyagcserehelyzet fenntartható volt (HbA1c átlag a 6. hónapban: 7,1±0,6%, a 9. hónapban: 7,6±1,0%, 1 év után: 8,3±1,4%). A subcutan inzulinigény a vizsgálat előtti 1,92±0,66 U/kg/nap értékről 1 év után 1,24±0,70 U/kg/nap értékre csökkent. A betegek testsúlya nem nőtt, retinopathiájuk nem romlott, súlyos hypoglykaemia nem fordult elő. 1 év után az összes beteg a pumpakezelés folytatása mellett döntött. A tanulmány eredményei alapján elhízott, nagydózisú sc. inzulinkezelés ellenére rossz anyagcserehelyzetű 2-es típusú diabeteszes betegek esetében az euglykaemia eléréséig folytatott iv. inzulinterápia az inzulinérzékenységet javítja. A jobb anyagcserehelyzet pumpával adagolt (CSII) inzulinanalóg segítségével hosszú távon fenntartható. Nádas Judit dr. A rosiglitazon javítja az inzulinérzékenységet és csökkenti a vérnyomást hypertoniás betegek esetében (Rosiglitazone improves insulin sensitivity and lowers blood pressure in hypertensive patients) Raji, A., Seely, E.W., Bekins, S.A., Williams, G.H., Simonson, D.C. Diabetes Care 26: 72-178, 2003. Az inzulinrezisztencia a cardiovascularis rizikófaktorok halmozódásával (hypertonia, kóros glukózreguláció, dyslipidaemia, hiperkoaguláció), így a cardiovascularis morbiditás és mortalitás fokozódásával járó állapot. Az inzulinérzékenységet fokozó tiazolidindionoktól (TZD) a szénhidrátanyagcsere javításán túl a hypertonia és a dyslipidaemia kedvező befolyásolása is várható. Az essentialis hypertoniás betegek között az inzulinrezisztencia előfordulási gyakorisága nem ismert, nem teljesen tisztázott a két eltérés közötti patofiziológiai kapcsolat sem. A jelen tanulmányban 24 nem diabeteszes, essentialis hypertoniában szenvedő betegen (átlagéletkor:
58±6 év, BMI: 30±5 kg/m2) vizsgálták a TZD-k egyik képviselőjének, a rosiglitazonnak a vérnyomásra és további cardiovascularis rizikófaktorokra gyakorolt hatását. A betegek az antihypertensiv kezelést 2 hétre elhagyták, sószegény diétában (10 mEq nátrium/nap) részesültek. A második hét végén 24 órás vérnyomásmonitorozás, testsúlymérés, derék-csípő hányados, éhgyomri vércukor, plazminogénaktivátor-inhibitor-1 (PAI-1), CRPmeghatáro-zás történt. Az inzulinérzékenységet euglykaemiás hyperinsulinaemiás clamp segítségével állapították meg. E tesztek után a betegek napi 4 mg rosiglita-zont kaptak, amit 2 hét múlva napi 8 mg-ra emeltek. A betegeknél a következő 14 hétben visszaállították az antihypertensiv kezelést. Az ACE-gátlók helyett Ca-antagonistát alkalmaztak, egyébként a korábbi vérnyomáscsökkentő kezelést folytatták. Ezután 2 hétre az antihypertensiv terápiát ismét felfüggesztették, majd a kiinduláskor elvégzett méréseket megismételték. A májfunkciós paramétereket 4 hetente ellenőrizték. A kiindulási és a 16 hetes rosiglitazon-kezelés után mért eredményeket összehasonlítva a következőket találták: Az éhgyomri vércukorszint nem változott, az éhgyomri inzulinszint csökkent (16,1±1,4 vs. 12,5±0,9 uU/ml; p<0,01). A clamp során mért teljes glukózfelhasználás nőtt (5,0±0,4 vs. 5,9±0,5 mg/kg x min; p<0,001), változatlan hepatikus glukózprodukció mellett. A 24 órás systolés és diastolés vérnyomás átlaga egyaránt csökkent (138±2 vs. 134±2 Hgmm; p<0,02; 85±2 vs. 80±2 Hgmm; p<0,0001). A vizsgált 11 non-dipper betegnél az éjszakai vérnyomáscsökkenés kifejezettebbé vált (-3±1 vs. -8±1 Hgmm; p<0,0009). A systolés vérnyomáscsökkenés és az inzulinérzékenység javulása között korreláció igazolódott (r=0,59; p<0,005). A triglycerid-, az LDL- és a HDL-koleszterinszint csökkent, az LDL/HDL hányados nem változott. A PAI-1-szint és a CRP értéke szignifikánsan csökkent, a betegek testsúlya kissé emelkedett (88±3 vs 89±3 kg; p<0,05). Jelentős májenzim-emelkedést egyik betegnél sem észleltek. A tanulmány eredményei alapján a TZD-k közé tartozó rosiglitazon fokozza az inzulinérzékenységet, csökkenti a vérnyomást, javulást eredményez több cardiovascularis rizikófaktor esetében essentialis hypertoniában szenvedő betegeknél. A TZD-k cardiovascularis kockázatcsökkentő hatásának klinikai jelentőségét további vizsgálatok fogják tisztázni. Nádas Judit dr.
A lábat érintő szövődmények gyakorisága 2-es típusú cukorbetegségben: egy ausztráliai, népesség-szintű vizsgálat tapasztalatai (Foot complications in type 2 diabetes: an Australian population-based study) Tapp, R. J., Shaw, J. E., de Courten, M. P., Welborn, T. A., Zimmet, P. Z. Diabetic Medicine 20: 105-113, 2003. A perifériás neuropathia és az érszűkület a diabetes mellitus leggyakoribb késői szövődményei közé tartoznak. Az esetek egy része súlyos, akár mozgásképtelenséget okozó fájdalmakkal jár, de előfordul fájdalommentes megbetegedés is. Mindkét forma esetén az ulcusok, infekciók kialakulásának és végső esetben az amputáció szükségességének nagy a veszélye. Az AusDiab (Astralian Diabetes Obesity and Lifestyle Study) tanulmányba 11247, 25 év feletti felnőttet vontak be az ország 42, különböző, véletlenszerűen kiválasztott területéről. A résztvevők 7,4%-ában diagnosztizáltak diabetes mellitust. A klasszifikációhoz a WHO 1999-es ajánlását használták. A perifériás érszűkületet és a neuropathia előfordulását diabetes mellitusban, csökkent glukóztoleranciában szenvedő, ill. emelkedett éhomi vércukorértékkel rendelkező egyénben, összesen 2436 személynél vizsgálták. A diabeteszes betegeket további két nagy csoportra osztották a betegség fennállása alapján. Az egyik csoportba a már korábban diagnosztizált (KDM), a másik csoportba a vizsgálat során felismert diabeteszes (NDM) egyének kerültek. A perifériás neuropathia prevalenciája a KDM csoportban 13,1% , az NDM csoportban pedig 7,1% volt. Az érszűkület előfordulása 13,9%, ill. 6,9% volt a két csoportban. A perifériás neuropathia kialakulása független rizikófaktorának bizonyult a diabetes fennállásának ideje, a testmagasság, az életkor és a húgysavszint. Az érszűkület esetében kockázati tényezőnek bizonyult a cukorbetegség fennállásának ideje, az életkor, a dohányzás, a húgysavszint és az albuminuria mértéke. A vizsgálat eredménye szerint a perifériás neuropathia és az alsó végtagi érszűkület előfordulása a vizsgált populációban alacsonyabb volt a korábbi adatokhoz képest. Az eltérés oka a betegbevonási különbségekből adódhat. Kiss Edina dr.
Kiegészítő metformin-kezelés 1-es típusú diabetes mellitusban szenvedő, inzulinrezisztens serdülőkben (Metformin as an adjunct therapy in adolescents with type 1 diabetes and insulin resistance)
A terhesség kimenetele lispro inzulinnal (Humalog) kezelt 1-es típusú diabetes mellitusban (Pregnancy outcome in Type 1 diabetes mellitus treated with insulin lispro [Humalog])
Hamilton, J., Cummings, E., Zdravkovic, V., Finegood, D., Daneman, D.
Masson, E.A., Patmore, J.E., Brash, P.D., Baxtert, M., Caldwell, G., Gallen, I.W., Price, P.A., Vice, P.A., Walker, J.D., Lindow, S.W.
Diabetes Care 26: 138-142, 2003. Diabetic Medicine 20: 46-50, 2003. A pubertáskori inzulinrezisztencia jól dokumentált diabetes-mentes és diabetesben szenvedő serdülőknél egyaránt. A DCCT vizsgálat szerint 1-es típusú diabetes mellitusban szenvedő serdülők HbA1cszint-je átlagosan 1%-kal magasabb volt, mint a felnőtteké. Ez arra enged következtetni, hogy ennél a korcsoportnál az alkalmazott inzulin kevésbé hatásos az anyagcsere-egyensúly fenntartására. A jelenlegi tanulmányban a szerzők azt vizsgálták, hogy metformin és inzulin együttes alkalmazásával kedvezőbb anyagcserehelyzet érhető-e el l-es típusú diabetesben szenvedő serdülőkön. A randomi-zált, placebo-kontrollos, 3 hónapig tartó vizsgálatba 27, 1-es típusú diabetes mellitusban szenvedő olyan fiatal (12-17 év közötti) beteget vontak be, akiknek HbA1c-értéke meghaladta a 8%t (de kisebb volt, mint 11%) és nagy dózisú (>1 E x kg-1 x nap-1) inzulinkezelésben részesültek. A metformin kezdő dózisa napi 500 mg volt, a dózist a testsúly függvényében emelték maximum napi 2x1000 mg-ig. A megfigyelés végén a HbA1c 0,6 %-kal alacsonyabb volt a metforminos csoportban (n=14), összehasonlítva a placebocsoporttal (n=13). A kedvezőbb anyagcserehelyzetet a korábbinál alacsonyabb napi inzulinadaggal érték el, a metforminos csoport 0,14±0,1, a placebo-csoport 0,02±0,2 E x kg-1 x nap-1 inzulinkezelésben részesült. (p<0,05). A BMI változásában nem volt szignifikáns különbség a két csoport összehasonlításakor. Enyhe hypoglykaemia gyakrabban jelentkezett a metforminos csoportnál, mint a placebocsoportnál (1,75±0,8 vs. 0,9±4 eset x beteg-1 x hét-11; p=0,03). A két csoport nem különbözött egymástól a súlyos hypoglykaemiás epizódok és a gastrointestinalis panaszok vonatkozásában. Metformin és inzulin együttes alkalmazásával kedvezőbb anyagcserehelyzet érhető el 1-es típusú diabetes mellitusban szenvedő fiatalok esetében. A kombinált kezelés előnye az inzulindózis csökkentésének lehetősége és a testsúlygyarapodás elkerülése. Putz Zsuzsanna dr.
Terhesség alatt az inzulinanalógok használata egyelőre kérdéses. A szerzők gestatiós diabetesszel foglalkozó hét központot kértek fel, hogy összegezzék a lispro inzulinnal kapcsolatos tapasztalataikat. Minden lispro inzulinnal kezelt 1es típusú diabeteszes beteg esetében egységes adatsort készítettek. Az eredményeket standardizált formában rögzítették, különös tekintettel a vetélések arányára, a születési rendellenességekre és az anyai paraméterekre. A közlemény 76 terhességből született 71 gyermek adatait tekinti át. A terhességet megelőzően 50 beteg részesült lispro inzulinos kezelésben, 26 esetben a terhesség során tértek át lispro inzulinra, amelynek fő oka a hagyományos inzulinkezelés mellett jelentkező hypoglykaemia és a nem megfelelő anyagcserekontroll volt. Mind a 71 gyermek élve született, az átlagos terhességi idő 37,2 hét, az átlagos születési súly 3230 g volt. Négy (5,6%) születési rendellenességet (Down-szindróma, vitium zörej, deformált kéz, polydactylia) dokumentáltak. Hat első trimeszteres vetélés volt (egy ikerterhesség), mind a hat vetélés olyan nőknél jelentkezett, akiket már a terhességet megelőzően lispro inzulinnal kezeltek. A terhes nők szénhidrátanyagcsere-helyzetét illetően egyértelmű javulás volt dokumentálható. A HbA1c átlagértéke 7,4%-ról, 6,17%-ra csökkent a harmadik trimeszterre. Az inzulinigény átlagosan 72%-kal növekedett a terhesség során. A terhesség idején egyetlen esetben sem alakult ki retinopathia. A gestatiós diabeteszes nőbetegek közül hatnál korábban már dokumentált retinopathia miatt lézerkezelést végeztek. A születési rendellenességek gyakorisága nem növekedett lispro inzulinnal kezelt 1-es típusú diabeteszes terhes nők esetén, összehasonlítva a hagyományos inzulinnal kezelt gestatiós diabeteszes betegek adataival. Hagyományos inzulinkezelés során ugyanis az 1000 élveszületésre megadott születési rendellenesség 4,7%, míg lispro inzulinkezelés mellett 5,6% volt. Összességében véve az 1-es típusú diabeteszes terhes nők lispro inzulinnal való kezelése zavartalannak bizonyult. Putz Zsuzsanna dr.
Az α-liponsav javítja a diabeteszes neuropathia sensoros tüneteit. A SYDNEY tanulmány (The sensory symptoms of diabetic polyneuropathy are improved with α-lipoic acid. The SYDNEY Trial) Ametov, S.A., Barinov, A., Dyck, J.P., Hermann, R., Kozlova, N., Litchy, J.W., Low, A.P., Nehrdich, D., Novosadova, M., O'Brien, C.P., Reljanovich, M., Samigullin, R., Schuette, K., Strokov, I., Tritschler, J.H., Wessel, K., Yakhno, N., Ziegler, D. Diabetes Care 26: 770-776, 2003. A krónikus hyperglykaemia okozta oxidatív stressz következtében kialakuló endoneurium-hypoxia döntő tényező a diabeteszes sensomotoros polyneuro-pathia (DSPN) kialakulásához vezető strukturális és funkcionális idegszövetkárosodásban. A kedvező metabolikus hatással is rendelkező α-liponsav (ALA) erős antioxidáns tulajdonsága révén javíthatja az idegszövet vérellátását, az idegek Na+K+-AT-Páz aktivitását és az idegszövet vezetési jellemzőit mind experimentális vizsgálatok, mind klinikai megfigyelések alapján. A randomizált, kettősvak, placebo-kontrollált tanulmány elsődleges célja annak megítélése volt, hogy milyen hatást gyakorol az intravénás ALA a DSPN következtében jelentkező tünetekre (négy jellemző tünet: szúró vagy hasogató fájdalom; égőérzés; bizsergés; álmatlanságot okozó zsibbadás), illetve az ezek megítélését (gyakoriság, időtartam, súlyosság) szolgáló teljes tünetpontszámra (total symptom score, TSS; 0-14,64 pont). A vizsgálat másodlagos végpontjai a következő paraméterek voltak: - a neurológiai eltéréseket összegző pontszám (neuropathy impairment score, NIS) meghatározása (izomgyengeség, reflexcsökkenés, nyomásérzékelés [tapintás, vibráció, tűszúrás, ízületi pozíció és mozgás] a mutatóujjakon és nagylábujjakon); - 38 standard kérdés alapján felmért neuropathiás tünetek és változásuk pontszámának (neuropathy symptoms and change, NSC score) meghatározása
(motoros, sensoros [pozitív és negatív], autonom tünetek [tünetszám, súlyosság, változás]); - ideg vezetési sebességmérés; - kvantitatív érzékelési teszt (QST); - autonom teszt (mély belégzési szívfrekvencia). A vizsgálatba bevont 1-es vagy 2-es típusú diabeteszes betegek (életkor 18-74 év; HbA1c<12%; TSS >7,5; NIS >2) egyhetes placebokezeléses előfázis után 14 alkalommal (3 hét alatt, heti 5, ill. 4 kezelési nap ) random módon vagy 600 mg racem ALA-t (n=60), vagy placebót (n=60) tartalmazó infúziós kezelésben részesültek. A vizsgálat kezdetekor a metabolikus jellemzők és a neuropathiás végpontok tekintetében a két csoport jól illeszthető volt. Egyéb eredetű neuropathia és perifériás érszűkület kizáró kritériumként szerepelt. A TSS meghatározása (ugyanazon neurológus által) minden kezelési napon standard kérdések, illetve pontozás alapján történt, míg a másodlagos végpontokat a vizsgálat kezdetekor és a kezelés végén határozták meg. A 14 kezelés végére a TSS a kiindulási értékhez viszonyítva az ALA-csoportban átlagosan 5,72 (±1,53), a placebo-csoportban 1,83 (±1,97) ponttal javult (p<0,001). A szignifikáns javulás a TSS mind a négy jellemző tünete tekintetében megmutatkozott. A NIS 2,7 (±3,37) ponttal javult az ALA-terápia hatására, szemben a placebóval kezeltekben talált 1,2 (±4,14) pontos változással (p<0,001). A NSC pontszám változása a motoros és autonom tünetek tekintetében nem tért el jelentősen a két csoportban, míg a sensoros szimptómák vonatkozásában az ALA-csoportban nagymértékű, szignifikáns javulás mutatkozott a kontroll betegekhez viszonyítva. Az idegvezetési paraméterekben csak a nervus suralis distalis latenciája javult szignifikánsan az ALA-terápia hatására. Az autonom tesztek és a QST vonatkozásában szignifikáns változást nem találtak. A kezeléssel összefüggésbe hozható adverz eseményt nem észleltek. A tanulmány eredményei alapján az intravénás ALA-terápia gyorsan, jelentősen és biztonságosan javítja a DSPN korai stádiumára jellemző pozitív szenzoros tüneteket, valamint előnyösen befolyásol számos egyéb neuropathiás jellemzőt is. Hernandez Edina dr.
Diabetes mellitus és alvási zavarok (Diabetes and sleep disturbances) Resnick, H.E., Redline, S., Shahar, E., Gilpin, A., Newman, A., Walter, R., Ewy, G. A., Howard, B.V., Punjabi, N.M. Diabetes Care 26: 702-709, 2003. Alvási zavar esetén számos, a diabetes fokozott kockázatával járó elváltozás (pl. túlsúly, visceralis adipositas, előrehaladott kor) regisztrálható. Ugyanakkor egyre több bizonyíték szól amellett, hogy az alvási zavar a cardiovascularis megbetegedések rizikótényezői közé tartozik. A szerzők cukorbetegség és az alvási zavarok kapcsolatát vizsgálták. A cikk szerzői kutatásukhoz a Sleep Heart Health Study (SHHS) adatait használták fel. A tanulmányban vizsgált légzési paraméterek és minták (légzési zavar index [RDI: apnoék és hypoapnoék száma osztva az alvási órák számával], obstructiv apnoe index [OAI: >3 apnoe/alvási idő, amely felső légúti obstructióval jár], centrális apnoe index [CAI: >3 apnoe/alvási idő], 90%-os oxigénszaturációnál alacsonyabb értéken eltelt alvási idő, periodikus légzés észlelése [Cheyne Stokes] és az alvási ciklus) kapcsolatát elemezték a diabetesszel.
A tanulmányban 5874 egyén szerepelt, akik közül 692 személy szenvedett diabetes mellitusban, 1002 cardiovascularis betegségben, 222 fő pedig mindkét betegségben érintett volt. A cukorbetegek között több, cardiovascularis megbetegedést okozó rizikótényezőt (magasabb BMI-értéket, nagyobb csípőátmérőt, magasabb triglyceridszintet, magasabb vérnyomásértéket és alacsonyabb HDL-cholesterin-szintet) észleltek, mint a nem diabetesesek között. Leíró statisztikai analízissel különbséget észleltek a cukorbetegek és a nem cukorbetegek alvási paraméterei és mintázatai között, ugyanakkor a többváltozós regressziós analízissel már csak a REM (rapid eye movement: gyors szemmozgás) fázisú alvás és periodikus légzés gyakorisága tekintetében észleltek szignifikáns különbséget a cukorbetegek és a nem-cukorbetegek csoportja között. A kapott eredmények alapján arra a következtetésre jutottak a szerzők, hogy a diabetes a légzőközpont működészavara következtében kialakuló periodikus légzészavarral járhat. Ez annak ellenére valószínű, hogy az észlelt eltérést a diabeteshez társuló elhízás és további egyéb tényezők befolyásolhatták. A diabetesben viszonylag gyakori alvászavar a cardiovascularis megbetegedések kialakulásának további, kezelhető kockázati tényezőjét jelenti. Kiss Edina dr.