Amikor az író olyan országról, társadalmi háttérről, nemzeti mentalitásról

Előszó

A

mikor az író olyan országról, társadalmi háttérről, nemzeti mentalitásról ír, amelyről nincs vele született tudása, az a pimaszság netovábbja. De az írók már csak ilyenek: pimaszak. Az is megesik gyakran, hogy olyan témák megszállottjai lesznek, amelyekről nincs személyes tapasztalatuk. De ha rájuk tör ez a megszállottság, nincs mit tenni: engedni kell a szenvedélynek. A Csárdás az én megszállottságomból született. A könyv címe akkor jutott eszembe, amikor egy nagyon idős párt néztem egy észak-magyarországi faluban, ahogy a csalogatós csárdást járták. A férfi magas volt és vékony, a felesége, akin a falusiak szokásos viselete, szoknya és főkötő volt, alacsony, széle-hossza egy, alig ért az ura mellkasáig. Az ember azt hitte volna, nem illenek össze, és nevetséges látványt nyújtanak. De sem az egyik, sem a másik nem volt igaz. Olyan méltósággal táncoltak, hogy rövid idő múltán a fiatalabb, energikusabb táncosok abbahagyták a táncot, és az idős párt kezdték el figyelni. A végén megtapsolták őket. Az öregek arcán otthagyta a nyomát a kíméletlen élet: a két háború, a megszámlálhatatlanul sok forradalom, az idegen megszállás, amely mind hozzátett a szegénységgel járó nyomorúsághoz. (A magyar paraszt sorsa soha nem volt könnyű.) Miközben figyeltem őket, hirtelen azt is megláttam bennük, milyenek voltak fél évszázaddal korábban: láttam az erős, jóképű férfit és a takaros, apró termetű, barna szemű parasztlányt. Az egykori fiatal pár és a mostani öregek között ott húzódott a magyarok bátor, vérzivataros, méltóságteljes és kegyetlen történelme. Képtelenség felsorolni, ki mindenki segített könyvem megírásában, és talán nem is szeretnék, hogy felsoroljam őket, mert lehet, hogy a Csárdás nem is olyan, amilyennek végül elképzelték. Így hát beérem azzal, hogy őszinte köszönetet mondok magyar barátaimnak, akik mindig nagylelkűen segítettek, és szívélyes házigazdák voltak. Útjaimon (magányos utazóként, hivatalos kísérő nélkül jártam) mindig kedvességgel és segítőkészséggel találkoztam. A nyelvi akadályt is sikerült áthidalni, elsősorban azért, mert akikkel megismerkedtem, mind folyékonyan beszéltek két-három nyelven. Mindig teleírt jegyzettömbökkel tértem haza: ezek idősek, fiatalok személyes visszaemlékezéseivel voltak tele. Nem a korszakalkotó történelem emlékeivel (arra ott vannak a történelemkönyvek): ezek a visszaemlékezések az első bálozó leányok ruháiról meséltek, a parasztgyerekekről,

akik télen is mezítláb jártak iskolába, a kocsisról, aki a porosz háborúról szóló történeteivel megigézett két kisfiút. Kutattam és kérdezősködtem: így próbáltam a lehető leghitelesebben elmondani a történetet. De bizonyára maradt, ami elkerülte a figyelmemet. A könyv végén található bibliográfiában olvashatók a történeti háttérhez szükséges források. Közülük külön is kiemelem Ignotus Pál Magyarország című könyvét. Az olvasnivalók kimeríthetetlen tárházában ezt találtam a legelfogulatlanabbnak és a legszellemesebbnek. (A magyarok merészek, történelmük vérzivataros, de humorban sosem szenvedtek hiányt.) Ignotus, a tudós történész a személyes emlékek iránti kíváncsiságomat is kielégítette. Végezetül pedig – szeretettel és hálával – hadd említsem meg azt a férfit, aki a Csárdás megírására inspirált, aki ez alatt a négy év alatt, amíg a könyvhöz a kutatásaimat végeztem, türelmesen válaszolt minden kérdésemre, az Anschlusstól kezdve egészen addig, hogy mit evett, amikor kisfiú volt. Világ Miklós, drága barátom, Önt különösen hálás köszönet illeti. Önnek kellett volna megírnia ezt a könyvet, de mivel erre nem volt hajlandó, megírtam én, ahogyan tőlem telt. Kelet felől érkezett a hét törzs: Megyer, Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. És a legnagyobb ezek közül Megyer. A hét törzs Álmost, Megyer vezérét választotta, ő vezesse új világba őket: hegyek, erdők, gazdag legelők földjére. A hét törzs vezére vérszerződést kötött: felvágták erüket, vérüket összevegyítették, és ittak belőle. Így született meg a magyar nemzet: vérből. És így is folytatódott. Földjét ezer évig pusztították. Tatárok jöttek gyilkolni, keresztesek raboltak útban a Szentföld felé. Protestáns harcolt a katolikus, paraszt a földesúr ellen. Török dúlt és uralkodott, majd a Habsburgok elragadták tőlük a földet, és ők uralkodtak helyettük. A magyarok pedig, miközben túlélték őket, keveredtek is velük: tatárral, frankkal, szásszal, törökkel, a Német-Római Birodalom népeivel, zsidókkal és szlávokkal – végül már alig maradt valami az új nemzetben a régi törzsből. Azonban Álmos öröksége, a vérszövetségből született nemzet megmaradt.

1. RÉSZ

1.

M

indenki egyetértett abban, hogy a Ferenc lányok a legcsinosabbak a városban. Viselkedésük és tartásuk jócskán meghazudtolta korukat, és amikor együtt mutatkoztak – például bálba vagy nyaranta kirándulni mentek – a két ellentétes szépség hatása döbbenetes volt. Nem csupán azért, mert küllemben kiegészítették egymást, bár részben azért is – Amália magas, méltóságteljes és finom, Éva alacsony, fürge, élénk teremtés volt – hanem mert öntudatlanul mintha közönségnek játszottak volna: félretették a napi súrlódásokat, féltékenykedéseket, és mindenkinek azt mutatták, milyen elbűvölőek és kedvesek tudnak lenni. Most, Kati unokatestvérük születésnapi báljába tartva, ahogy a hintó egyik oldalában egymás mellett ültek, és tüllszoknyájuk beborította az ülést, máris megkezdték az ösztönös átváltozást nővérből és húgból – akik között mindös�sze egy év a korkülönbség, és éppen ezért mindig bosszantják egymást – szerető nővérré és húggá, akik tudatában vannak, hogy mindenki úgy emlegeti őket: „az elbűvölő Ferenc lányok”. A mai estét külön kis izgalom is fűszerezte, amely a Papától való félelemmel vegyült: egyedül, gardedám nélkül mennek a bálba. Papa a szokásos hosszú üzleti útjai egyikére ment Budapestre. Mama, aki bosszankodott, mert megfeledkezett Kati unokahúga születésnapjáról, és már elígérkezett egy kártyapartira, türelmetlenül így szólt: – Ugye, édeseim, meglesztek a mama nélkül ma este? Sándor bácsi majd elvisz meg vissza is hoz benneteket, és hát végül is Gizi nénéteknél lesztek. – Habozott kicsit, összeráncolta szép homlokát, majd hozzátette: – A Papa, azt hiszem, ragaszkodna ahhoz, hogy veletek menjek, de… – és hirtelen egy felelőtlen gyerek mosolyával nézett rájuk: – A Papa három hétig nem lesz itthon. Mire visszajön, már senki sem fog emlékezni rá, hogy egyedül mentetek Kati báljára. A lányok gyorsan összenéztek, majd elfordították a fejüket. Mindketten ugyanarra gondoltak: Milyen merész, milyen modern! Csak a Ferenc lányok érkeznek gardedám nélkül Kati születésnapi báljára! Mama még habozott egy kicsit, amikor a hintóhoz kísérte őket. – Jaj, Istenem, ugye, nem csinálok rosszat? Remélem, nem jut a Papa fülébe! Nem is tudom… Elmenjek veletek?

 Diane Pearson 

 Csárdás 

De a lányok gyorsan bemásztak a hintóba, kiintegettek az ablakból, és visszakiáltották: – Jó éjt, Mama! Elkésünk, ha itt ácsorgunk. Megmondjuk Katinak, hogy a Mama üdvözli, és boldog születésnapot kíván. Mama apró termetével még egy darabig tétován ott álldogált az udvaron, azután a hintó ráfordult az útra, s már nem lehetett látni. A két lány összenézett, izgatott mosoly és a titkos szövetkezés gondolata ült ki szép, bársonyos arcukra. – Gyönyörű a ruhád, Éva – mondta Amália szívélyesen, noha korábban, készülődés közben korholta a húgát a túl mély dekoltázs miatt. Éva meghúzgálta a szoknyáját, és megigazította a fűzérszerű rózsadíszt. Már rég elfelejtették, hogy veszekedtek a hálószobában. – Nem… jellegtelen… kicsit? – kérdezte, tudva, hogy Amália tiltakozni fog. – Tudod, a fehér tüll és a rózsaszínű rózsa. Nem akarok jellegtelen lenni. Amália elgondolkodott, kissé félrehajtotta a fejét, majd elnevette magát: – Ugyan már, Éva! Tudod te is, hogy ha akarnál, se tudnál jellegtelen lenni – mondta, majd hirtelen kinyújtották egymás felé a karjukat – ösztönösen, szeretetteljesen. A hintó ablakán hideg szellő fújt be: csípős volt, de már érződött benne a tavasz. A szél északról a hegyek frissességét hozta és új élet illatát. Enyhe volt a tél, és Amália véletlenül hallotta, hogy a cseléd, aki a Mátrába való volt, mesélte, hogy nem sokkal karácsony után kinyílott az ibolya a hegyekben – téli ibolya, szagtalan. Amália hajlamos volt a múló szomorkodásra: a fegyelmezett szomorúság pillanatai voltak ezek, amelyeket sóhajtozva, eltűnődve ugyan, de valójában élvezett. Ám ezek a pillanatok nem befolyásolták józanságát, gyakorlatiasságát. Miközben a vadvirág illatát gyászolta, és a tavaszi szelet ízlelgette, megpróbálta becsukni a hintó ablakát részben azért, mert hideg volt, de azért is, hogy ne hallják, ahogy Sándor bácsi káromkodik a bakon. – Miattam nem kell becsuknod – mondta Éva. – Hallottam már, miket mond. Különben is csak akkor káromkodik, amikor a fiatalok elébe vágnak. Sándor bácsi nagydarab, hallgatag ember volt. A huszároknál szolgált valamikor, és az őrmesterségig vitte. A Mama hozományának részeként érkezett a családba a hintóval és a két lóval együtt. Egyetlen részeként, mivel a többit nem fizették ki… A Papa nem kért és nem is várt hozományt. A Bogozyk kizárólag azért engedték, hogy lányuk feleségül menjen a gazdag zsidó bankárhoz, mert Ferenc Zsigmond hajlandó volt kihúzni őket anyagi természetű bajaikból. Ugyanakkor az elbűvölő, felelőtlen, vidám és ingatag Bogozyk kötelességüknek tartották megmutatni a világnak (és Ferenc Zsigmondnak): tudják, mi az illem. Hozományt ígértek, és ahogy teltek az évek, időnként említést is

tettek róla, valahogy így: „Az ügyvédek ebben a hónapban készítik el a szerződést” vagy így: „Még mindig nem érkeztek meg a papírok? Ejnye, sürgősen beszélnünk kell valakivel!” Később, Papa és Mama házasságának húsz éve alatt, már másképp – bár továbbra is gyakran – emlegették a hozományt. A Bogozyk vagy elhitették önmagukkal, vagy azon voltak, hogy elhitessék Ferenc Zsigmonddal, hogy a hozományt igenis kifizették – teljes egészében, előkelő, arisztokratikus nagyvonalúsággal. Állandóan emlegették, de főként akkor, amikor Ferenc Zsigmond éppen valamelyik katasztrofális pénzügyi lépésüket próbálta helyrehozni. „Nos, rendjén is van, hogy segít nekünk. Mi is szép hozományt adtunk Mártával!” A helyzet úgy állt, hogy a Papa csak a hintót kapta meg a lovakkal, valamint Sándor bácsit, aki mindig büszkén feszített régi huszáregyenruhájában. Hogy egészen pontosak legyünk, ő ugyan nem „járt” a hozománnyal, de akkoriban célszerűnek látszott, hogy gazdát cseréljen. Sándor bácsinak a csere nem volt ellenére, mivel már hónapok óta nem kapta meg a járandóságát, így fájdalom nélkül búcsúzott el, a Bogozyk pedig remekül érezték magukat, hogy meghozták a legfőbb áldozatot: megváltak a kocsisuktól. Az áldozat, mellékesen, attól is megmentette őket, hogy ki kelljen fizetniük a vén huszárnak járó 200 koronát. Sándor bácsi kevés szavú ember volt, ha szólt, akkor is a lovaihoz. De tudta, mi a kötelessége a ház kisasszonyaival szemben, akik Bogozy unokák voltak. Akár van gardedám, akár nincs, Amália és Éva kisasszonyokat pontosan elhozza a bálból, ahogy meghagyták neki. És ha megpróbálják elodázni az indulást, hát majd megkér egy cselédet, szóljon a kisasszonykáknak, ideje indulni. Éva megfigyelte, hogy csak olyankor káromkodik előttük, amikor jó lovakon ülő fiatalemberek elébe vágnak. Azt gondolta, azért, mert a vén huszár maga is szívesebben ülne lóháton, mint fiatal lányokat vigyen bálba. Éva egyszer megpróbálta rábírni, versenyezzen a hintóval két fiatal tiszt ellen. Látta, hogy egy pillanatra a férfi szemében vad fény gyúl, de azután szorosabbra fogta a gyeplőt, és morgott valamit alig érthetően arról, hogy „az ilyesmi nem illik a Bogozy lányokhoz”. Éva soha többet nem tudta rávenni erre. Amália, most már a csukott ablak mögött, visszarévedt álmodozásába a tavaszról és a hegyekről. Éva izgett-mozgott. – Máli! Mit gondolsz? Ott lesz? Amália ránézett a húgára, és megpróbált visszaemlékezni, miről beszélgettek az előbb. – Ki? Ki lesz ott? – Félix. Káldy Félix. Vajon meghívta Kati?

12

13

 Diane Pearson 

 Csárdás 

– Gondolom, igen. Éva elhallgatott. Nézett kifelé a hintó ablakán, noha már sötét volt és semmit sem lehetett látni. Amáliába pedig belehasított a féltékenység, mert pontosan tudta, mire gondol Éva, aki azt tervezte, hogy elbűvöli Káldy Félixet, és nem volt kétséges, hogy sikerül is neki. A Ferenc lányok mindenkit rabul ejtettek, ha úgy akarták. Amáliát az zavarta, hogy tizennyolc évesen még nem találkozott olyan férfival, akit be akart volna hálózni, és ez időnként aggasztotta. Éva legalább hétszer volt szerelmes az elmúlt másfél évben. Amikor Bécsben voltak, az egész év egyetlen szenvedélytörténet volt. Kezdődött a vívómesterrel, aki az iskolájukkal szemben levő Akadémián tanított, és a Theater an der Wien vezető tenorjával zárult. Amália csak várta, hogy rá is lecsapjon a „kór”. Most, hogy Évát új szerelem foglalkoztatta, eszébe jutott, hogy ő tud-e szerelmes lenni. Ismét sóhajtott egyet, és a Mátrabeli szagtalan ibolyákra gondolt. Gyönyörűek, de beteljesületlen ez a szépség. Majd egyszer talán verset ír róluk… – Nézd, Máli, megérkeztünk! Odanézz! Látod a fákat? Látod mit csinált Alfréd bácsi? Ó, Máli! Láttál már ilyen csodálatosat? Mint a mesében! Alfréd bácsi háza volt a legrégibb és a legelőkelőbb a városban. Kis barokk erkély futott végig az első emeleti ablak alatt. Az egész házban világos volt, a függönyöket még nem húzták be. Az ablak mögött összemosódó színek és ruhák suhantak el. De Éva a leginkább az utcai fáknak örült. Mindegyikről színes lampionfüzér lógott. Ugyan az udvarra nyíló szárazkaput jól kitámasztották, Sándor bácsi meg sem próbált befordulni. A kapuboltozat túl szűk az ilyen régi házban. Megállt a ház előtt, és leszállt a bakról. Az udvarban cigány húzta a köszöntőt az érkező vendégeknek. Alfréd bácsi fogadta fel őt és egy egész zenekart a fenti tánchoz. A cigány egyre csak bazsevált, lelkesítette a beígért barackpálinka, amely majd felmelegíti, ha a hideg tavaszi éjszakában az ujjai már túlságosan elgémberednek. A lampionok, a fák, a cigány, az ablakokon kiszüremkedő báli fények – mindez lázas izgalommal teli éjszakát varázsolt az estéből, olyan mágikus éjszakát, amikor bármi megtörténhet. Évát egy pillanatra teljesen magával ragadta unokatestvére születésnapi báljának példátlan fényűzése. – Hihetetlen! Ennyit pazarolni szegény Katira! – mondta döbbenettel vegyes áhítattal. Amália kuncogni kezdett, de eszébe jutott, hogy ő az idősebb, és jó példát kell mutatnia. – Nem szép ilyet mondani, – korholta a húgát. Éva elszégyellte magát. – Nem, nem úgy értem, hogy pazarlás. Alfréd bácsinak nincs más, akire a pénzét költhetné, akkor pedig miért ne rendezhetne elegáns bált Katinak?

Sándor bácsi kinyitotta a hintó ajtaját, a lányok pedig vártak, amíg leengedte a lépcsőt. Lázas izgalomban voltak, miközben eszükbe jutott, kik is ők – a Ferenc lányok –, hogyan is érkeztek – gardedám nélkül. Leszegték a fejüket, mint a fiatal versenylovak, illedelmesen kiszálltak a hintóból, átmentek a boltíves bejárón, majd befordultak a házba vezető ajtó felé. Elkéstek. A hálószobabeli civakodás és Mama határozatlansága miatt, hogy jöjjön vagy sem, már senki sem fogadta őket a lépcsőnél. Az emeleti szalonban zene szólt, és a táncosok lépteit lehetett hallani. A két lány egymásra nézett. Éva bűnbánóan az ajkát harapdálta, majd megrántotta a vállát. – Elnézik nekünk – mondta büszkén. – Mi a Ferenc lányok vagyunk. Annyira örülnek majd, hogy eljöttünk, hogy észre sem veszik, hogy elkéstünk. A zene – mazurkát játszottak – magával ragadta őket, testük ringatózni kezdett, fejük követte a ritmust; szemük felragyogott, amikor eszükbe jutott, hány fiatalember várja már, hogy táncolhasson velük. – Siess! – mondta Éva. Ő ment elöl, ki az előszobából, fel a lépcsőn, be Kati hálószobájába. Azt hitték, nincs benn senki, de amikor besurrantak, látták, hogy Kati – szegény Kati unokatestvérük – fehér szaténruhában ott várja őket. Esetlenül gubbasztott az ágy szélén, de amint meglátta a lányokat, felpattant és elébük sietett. – Hát eljöttetek! – mondta aggodalmasan. – Már azt hittem, sose értek ide. Miért ilyen későn jöttetek? Szerettem volna, ha segítetek, amikor megérkeznek a vendégek. Tudjátok, mennyire nem szeretem egyedül fogadni őket. Azt kértem, hogy korán gyertek. Nagyon szerettem volna, ha korán jöttök. Amália átölelte és megcsókolta Katit. – Boldog születésnapot! – mondta gyengéden. – Kérlek, ne haragudj ránk! De most már itt vagyunk, és nézd, milyen ajándékot hoztunk neked! Amália szépen becsomagolta az ajándékot világosszürke papírba, és lila szalaggal kötötte át. Kati, most már kissé kiengesztelődve, kibontotta. Arcán az ideges aggódást elégedett öröm váltotta fel. – Ez gyönyörű, Máli. Legyező! Igazi elefántcsontból! Valódi, igaz? Az hát! Mama hozta Bécsből, külön neked. Kati a legyezőt nézte, majd a „Mama” említésére, megkérdezte: – Hol van Márta néni? – Kártyázik – vette oda Éva könnyedén. Ő is odahajolt és megcsókolta szegény Katit. – Boldog születésnapot, Kati! Katinak szappan- és rózsaolaj illata volt. A ruhának pedig olyan, amilyen az új szaténruháké: papírszerű, száraz. Éva fintorgott, Amália gyorsan így szólt: – Olyan csinos vagy, Kati! Nagyon jól áll a ruhád.

14

15

 Diane Pearson 

 Csárdás 

– Komolyan mondod? Katinak valóban biztatásra, megnyugtatásra volt szüksége, nem egyszerűen bókot akart kikövetelni magának, mint Éva. Ha a Ferenc lányokat a legszebbekként emlegették városszerte, Kati a „legcsúnyább” jelzőre tarthatott számot. Nagy, formátlan arca volt, nagy, formátlan orra, amely semmi mást nem hagyott érvényesülni. Haja, szeme jellegtelen, fogai szabálytalanok és egyenetlenek. Mindezt ellensúlyozhatta volna, ha van stílusa, viselkedése. De Katiban nem volt semmi, ami a szerencsétlen külsejét feledtette volna. Alacsony volt, kistermetű, a beszéde bátortalan és jellegtelen. Amália egyszer véletlenül meghallotta, amint a Mama, a maga meggondolatlan Bogozy modorában, azt mondta a Papának: – El nem tudom képzelni, hogy lehet ilyen hihetetlenül csúnya gyereke a húgodnak. Gizi olyan csinos lány volt, és Alfréd is jóképűnek számított valaha. De ez a szegény Kati! Még szerencse, hogy ő a leggazdagabb a városban, mert az biztos, hogy ő a legcsúnyább is. – A Papa nagyon megharagudott, és két napig nem beszélt a Mamával, de még ő is kénytelen volt elismerni a különbséget, amikor a saját lányaira, majd Katira pillantott. Amália, amellett, hogy sajnálta, meglehetősen kedvelte is Katit, akiben semmi irigység sem volt, aki soha, egyetlenegyszer sem említette, mekkora vagyont örököl majd. Logikus lett volna, ha féltékeny két szép unokatestvérére, akik teljesen elhomályosították őt minden összejövetelen – még a sajátján is. De Kati mindig őszintén örült, ha Amália és Éva megjelent egy bálon vagy vacsorán; sőt, időnként, mintha megkönnyebbült volna, hogy a Ferenc lányok társaságában nem kell erőlködnie, hogy olyan legyen, amilyen nem tud lenni. – Itt van Félix, Káldy Félix? – kérdezte Éva, Kati pedig valami különös okból elpirult. – Hát persze. Félix meg a testvére is. Félix és Ádám. Mindketten eljöttek… Hangja elakadt, amikor Éva levette a köpenyét, és meglátta, milyen mély dekoltázsra bírta rá kuzinja a varrónőt. – Ó… – hebegte. – Ó, Éva! Éva még nem felejtette el Amália rosszallását, és azonnal védekezni kezdett. – Mi az, hogy „Ó, Éva”? – kérdezte éles hangon. Kati szeme megrebbent. – Milyen… milyen modern vagy! – mondta őszinte csodálattal. Éva megörült. – Én terveztem az egész ruhát – mondta elégedetten. – Minden fodor és rózsa az én utasításomra került rá.

Kati rajongva, imádattal, minden irigység nélkül csak bámulta. Mintha valami néma parancsszónak engedelmeskedtek volna, a három lány egyszerre fordult a tükör felé. Kati csúnyaságát még jobban kiemelte a ruhája, mivel fehér volt, mint Éváé. Éva mellett, aki apró termetű, de gömbölyű, vonzó teremtés volt, és sűrű fekete haját magasan feltűzve hordta, Kati úgy festett, mint egy úrnője ruhájába öltözött parasztasszony. Amália gyorsan elfordult. – Azt hiszem, mindannyian remekül nézünk ki – mondta határozottan. – De ha még sokáig itt álldogálunk, nem marad táncpartner. Még egy utolsó illegetés, szoknyaigazítás és simítás a hajon, majd elindultak az ajtó felé: két fehér ruha és egy halvány rózsaszínű. Vonzotta őket a lüktető, érzelgős dallam, amelyet a cigányzenészek játszottak odabenn.

16

17

Alfréd bácsi minden elképzelhetőt megtett a lányáért. Felesége nem kis unszolására és némi tiltakozás után végre előállt annyi pénzzel, amennyiből olyan bált lehetett rendezni csúnyácska lányának, hogy az inkább illett egy arisztokratához, mint egy földbirtokos polgárhoz (igaz, kisnemesekkel atyafiságban álló polgárhoz). Felesége – türelmesen, újra és újra – elmagyarázta neki, hányadán is állnak. Ő pedig kénytelen-kelletlen belátta, hogy a város leggazdagabb embereként olyan stílusban illik leányát bevezetni a társasági életbe, amely jó esélyt biztosít neki a férjhez menéshez. Úgy vélte, felesége túl nagy hűhót csap a leányuk körül. Táncórák, illemtanórák, rajzórák (ez utóbbi volt a költséges iskoláztatásban az egyetlen, amihez szegény Kati némi tehetséget mutatott), fogorvos Budapesten, fodrász, kozmetikus, gyógyfürdők, amelyek arról voltak híresek, hogy jót tesznek az arcszínnek és az arcbőrnek, drága ruhák Bécsből. Azonban minden hiába: Kati a végén ugyanaz a formátlan leányzó maradt, aki volt. A feleségéből mindez csalódott, tehetetlen dühöt váltott ki, és ezt annak tulajdonította, hogy szegény Gizi bűntudatot érez, amiért csak egyetlen gyereket tudott szülni neki, és az is lány lett. Hogy nincs fia, egyáltalán nem zavarta, mint ahogy az sem, hogy a lánya ennyire csúnya. Alfréd bácsi elégedett volt a sorsával. Okos, rátermett felesége volt, aki sokkal ügyesebben viselte gondját házainak, irányította birtokát és gyárait, mint eleinte remélte. Neki magának voltak barátai, volt mérsékelt értelmiségiekből álló kávéházi törzsasztala, volt hajlama a művészeti liberalizmusra, és főleg volt pénze, hogy hódolhasson ezeknek az elegáns pas�szióknak. Nem élt benne olthatatlan dinasztiaalapító vágy, hogy továbbvigye a családnak ezt az ágát, és többé-kevésbé elégedett volt, feltéve, hogy békén hagyták, és nem háborgatták túlságosan. Így hát, a békesség kedvéért, zokszó nélkül kifizette Kati báljának költségeit (két zenekart és a külön az alkalomra nyomtatott meghívókat) és felesége

 Diane Pearson 

 Csárdás 

utasítására elintézte, hogy az városi helyőrség fiatal tisztjei közül néhányat odarendeljenek a bálra. Ott állt a meglehetősen komor lépcső tetején, üdvözlésképpen rámosolygott a fehérbe öltözött fiatal lányokra, az éltes as�szonyságokra, akikre ezek a fehér ruhás fiatal lányok egy nap majd minden bizonnyal hasonlítani fognak, a fiatal tisztekre, valamint a város nemesi és polgári családjainak fiaira. Nyájas béketűréssel táncolt is, ahogyan a kötelesség és az illem diktálta, majd maga köré gyűjtötte cimboráit (akiket bölcs előrelátással meghívott), és elvonult velük a könyvtárba, ahol szivar és jóféle pálinka várta őket. Már alig várta, hogy kiszónokolhassa magát. Mert persze volt mit megbeszélni: politikát, a földreformot (elborzadt volna, ha nézetei megvalósulnak, de jólesett meghökkentenie barátait liberális eszméivel), Poroszország – azaz most már Németország – és a legyőzhetetlen Osztrák-Magyar Monarchia kapcsolatát, a magyarországi zsidók helyzetét (ami kényes téma volt Alfréd barátainak, mivel Alfréd felesége, bár kikeresztelkedett, zsidó származású volt) és még sok fontos társadalmi és gazdasági problémát, amelyre minden pohárka pálinkával egyre könnyebben találtak megoldást. Egy szolgáló észrevétlenül járkált a szobában: töltött a poharakba, fát tett a tűzre, amikor odafért a kályhához Alfrédtől, aki hátát a meleg felé fordítva irányította a beszélgetést. – Vegyük a kisebbségeket – szónokolt fennhangon, poharát lengetve. – Gondoljuk csak meg, mi történnék, ha kitörne a háború. Csak gondoljuk végig, kérem tisztelettel, gondoljunk csak bele! És a kompánia belegondolt. Többnyire egyidősek voltak a házigazdával vagy idősebbek nála. A bíró, a helyi lap szerkesztője, egy-két közepes rangban lévő helyőrségi tiszt, a helyi vasművek igazgatója és a szoba távoli sarkában mereven feszengve, egy fiatal tiszt huszáregyenruhában. A legidősebb Mátyás tábornok volt, aki nyugállományba helyezése óta nem tudott mit kezdeni az idejével. Élvezte ezt a férfias bajtársiasságot, amelyre Alfréd házában talált annak ellenére, hogy Alfréd nézetei gyakran meghökkentették és bosszantották. Most odatartotta a poharát, hogy ismét teletöltsék, és Alfréd meghökkentő kérdésére így válaszolt: – Nos, kedves Alfréd, mi történnék? – Az történnék, tábornok úr, hogy a kisebbségek – a szlovákok, a szerbek, a románok – fellázadnának ellenünk, mint a kígyók, és határainkon belül pusztítanának el bennünket. – Badarság! Titokban Alfréd is egyetértett vele: badarságnak tartotta ő is, de szórakoztatta, hogy más véleményt hangoztat, mint a többiek.

– Mondok én valamit – folytatta. – Ha háború lesz, és lehet is, ha Szerbia úgy dönt, ismét kipróbálja erejét, az oroszok pedig melléállnak, tehát, ha háború lesz, akkor mi a garancia, hogy féken tudjuk tartani a kisebbségeket? Mi lesz, ha egyesülnek, és saját szent földünkön lázadnak fel és fognak fegyvert ellenünk? Mátyás tábornok, aki már elmúlt hetven, és még emlékezett a porosz háborúra, föleszmélt: – Nos, kedves Alfrédom, az történnék, hogy a Császári és Királyi Felség szétcsapna a parasztok között – mondta határozottan. – Volt már forradalom, és talán lesz is, bár kétlem. A szerbek, bosnyákok, románok, – ugyan! – olyanok, mint a rakoncátlan gyerekek. Fegyelmezni kell őket, és akkor jól érzik magukat, mi pedig biztonságban leszünk. Ön szerint mit tegyünk velük? Adjunk nekik egyenlő jogokat, hogy a Monarchia állampolgárai legyenek? Engedjük meg, hogy kormányozzák önmagukat? Ugyan már, nonszensz! A bíró már csendben bóbiskolt, de Mátyás tábornok hangja felébresztette, és ekkor lelkesen motyogta: – Egyetértek, Tábornok, nagyon is egyetértek – és felhajtott még egy pohár pálinkát. – De mi történik, ha valóban kitör a háború? – kötötte az ebet a karóhoz Alfréd már unalmasan. – Mondjuk, keleten az oroszok, nyugaton az olaszok ellen harcolunk. Belegondoltak önök, belegondolt egyáltalán valaki, micsoda halálos csapás lenne akkor, ha a kisebbségek ellenünk fordulnának? – Nem lesz háború – mondta az öregúr mogorván. – Az a baj veled, Alfréd, hogy Vázsonyinak, sőt Károlyinak meg a hozzájuk hasonló forrófejűeknek hiszel. Ott is bajt látsz, ahol nincs is. A Monarchiában rend van, és a Császári és Királyi Felség vigyáz a rendre. Amíg ő él, semmi sem történhet velünk. Halk, elégedett mormogás hullámzott végig a könyvtárban. A melegből, a jó pálinkából és abból a tudatból fakadt, hogy a Monarchia biztonságban van, és mindenható. Mindenki, még a forradalmi gondolatokkal előrukkoló Alfréd is boldog volt, mert égi trónján ott ül Isten, a földin pedig Ferenc József. A Monarchia biztonságban van. A barátokat itt a könyvtárban – mind régi jó barátok voltak – egy pillanatig eggyé kovácsolta a megszokottságból és szeretetből táplálkozó meghittség. A szoba levegője álmosító volt, s már mindenkit kellemes kómaszerű álom kerülgetett. – De Ferenc József már nagyon öreg ember. Nemsokára meghal. Mi lesz akkor a Monarchiával? Ez úgy hatott, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot, és jéghideg levegőt engedett volna be a szobába. A hang erőszakos, agresszív és fiatal volt. Ha a megjegyzést Alfréd tette volna, az színpadias, okvetetlenkedő és értelmetlen

18

19