Évközi 4. vasárnap C Jer 1,4-5.17-19
Zsolt 70
1Kor 12,31–13,13 v. 1Kor 13,4-13
Lk 4, 21-30
A híradásokból szinte hetente értesülünk olyan esetekről, amikor egy szórakozóhelyen, lakóépületben vagy szállodában tűz üt ki és az épületben rekedt emberek nem tudnak elmenekülni. Gondoljunk csak például a közelmúltban Brazíliában történt tragédiára, amelyben a hírek szerint 235 fiatal vesztette életét. Számos ilyen esetben az okozza a tragédiát, hogy nincsenek megfelelő menekülési utak, amelyeken az emberek
gyorsan
távozhatnának
veszély
esetén.
A
veszélyes
helyzetekben az ember az életösztöntől vezérelve keresi a menekülési utat. De vajon keressük-e a halál utáni menekülő utat? Ezt Isten mutatja meg nekünk. Az elmúlt vasárnapi evangéliumban Jézus názáreti fellépéséről olvastunk. A zsinagógai istentisztelet alkalmával Izajás könyvéből olvasta fel azt a részt,
amely
Isten
Fölkentjének
jöveteléről
szólt,
majd
azt
a
magyarázatot fűzte hozzá, hogy az ő személyében beteljesedett a prófétai jövendölés. A hallgatóság kezdeti helyeslése pillanatok alatt fordul először csodálkozásba, majd ellenséges szembefordulásba. A vita odáig fajul, hogy meg akarják ölni, de Jézus eltávozik. Olyannal már találkoztunk, hogy egy barátság az évek során megkopik, vagy a jó
szomszédok közti kapcsolat néhány év alatt ellenségeskedésbe fordul. De hogyan fordulhat a jóindulat egész rövid idő alatt ellenségeskedésbe? Mi történt Názáretben? Két oka lehetett a názáretiek haragjának és nyílt elutasításának. Az egyik, hogy Jézus nem teljesítette azon kérésüket, hogy tegyen valamilyen csodát körükben. A csodák ugyanis soha nem öncélúak, Jézus nem azért tesz csodákat, hogy önmagát igazolja. A názáretiek hallhattak arról, hogy más helyeken Jézus hogyan gyógyította meg csodákkal a betegeket, s most ők is hasonlót követelnek. Olyan csodákat szeretnének, amelyek igazolják Jézus kijelentését, szavait, de ezt ő nem teljesíti. Az elutasítás másik oka az lehetett, hogy Jézus utalást tesz arra vonatkozóan, hogy az üdvösség nem csak Izrael népének, a választott népnek szól, hanem a pogány népeknek is. Jézus két, a vallásos zsidók számára jól ismert ószövetségi személy esetét idézi, Illés prófétáét és Elizeusét. Illés egy pogány származású özvegyasszony javára tesz csodát azzal, hogy a szárazság elmúltáig nem fogy el lisztje és olaja (vö. 1Kir 17,7-16), Elizeus pedig a szír, azaz szintén pogány tisztségviselőt, Naamánt gyógyítja meg leprás betegségéből (vö. 2Kir 5,1-27). Ezek a pogányok számára véghezvitt csodák egyértelműen igazolják, hogy Isten nem zárja el adományait a pogány népektől, hanem azok is részesedhetnek belőlük. Ennek az evangéliumi történetnek van egy nagyon érdekes eleme, mégpedig az, hogy Lukács úgy fogalmazza meg a végső elutasítást és a gyilkos szándékot, hogy előremutat Jézus kereszthalálára. Ezt írja: „kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák” (Lk 4,29). Jézust kivezetik a „városon kívülre,” „fel a hegyre.” Amikor Jeruzsálemben Jézust halálra ítélik, kivezetik a városon kívülre, fel a Golgota hegyére, ahol keresztre feszítették. Az evangélista szándékosan úgy zárja le a
názáreti esemény végét, hogy jelezze, milyen sors vár Jézusra. Most még nem jött el Jézus ideje, most még nem tudják bántalmazni, ezért sértetlenül távozik. A történetből láthatjuk, hová vezet a hitetlenség és Jézus elutasítása az emberek részéről. Azt is láthatjuk, hogy amikor az emberi gonoszság már éppen a halálba taszítaná, a szakadék széléről is van Jézus számára „menekülő út,” amelyen távozhat. Amikor az emberi gonoszság eléri tetőfokát, s megöli Isten Fiát a kereszten, az ő számára akkor is van „menekülő út,” menekülési lehetőség a feltámadásban. Isten mindenre gondol. Nem csak Fiát tudja megmenteni a haláltól, hanem az embert is, engem is. Bármekkora is az ember gonoszsága, rosszindulata, Isten képes megmenteni. Ő mindenkire gondol. Urunk, Jézus Krisztus! Lelkesen hallgatjuk szavaidat, s készek vagyunk téged követni. Szavad valóban örömhír, az üdvösség tanítása, igazság, amely az örök élet felé vezető utat mutatja meg. Boldogan és nagy lelkesedéssel indulunk el ezen az úton, s tudjuk, hogy te kísérsz minket. De nem szeretnénk elbizakodottak lenni, hiszen a mi életutunk, miként a tiéd is, keresztútként végződik. Kereszthordozásod, szenvedésed, türelmed és az Atyának való engedelmességed példája adjon erőt ahhoz, hogy ne forduljunk el soha tőled, hanem mindig hittel kövessünk téged! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet! Horváth István Sándor Évközi 4. vasárnap C Még emlékszünk, hogyan döbbentek meg Jézus hallgatói, hogyan szegezték rá tekintetüket mindannyian, amikor a názáreti zsinagógában meghirdette az örömhírt. Azonban Jézus látogatása, felolvasása és igehirdetése, sajnos, két részből áll. És ami a zsinagógában kezdődött, másutt ért véget. A názáretiek csodálattal hallgatják Jézust. A szavai „fölségesek”, vagy szó szerint „kegyelmesek”. A kifejezés valószínűleg a formára, az eleganciára, a szavak és a beszéd szépségére vonatkozik. A zsinagógában lévők megcsodálják, milyen szépen beszél Jézus, de még nem tudják, mi mindennek kell beteljesednie. A bujkáló értetlenség, a
szolíd, de azért határozott mindent jobban tudás csak később fajul lincshangulattá. Jézus ismert csodatevőként mutatkozik be, akinek Kafarnaumban végbevitt tetteiről már hallhattak a názáretiek. Ahelyett, hogy szerényen hallgatna, Jézus kétségkívül kihívóan viselkedik: előre megmondja, hogy nem fog csodát tenni, hogy senkit nem fog meggyógyítani, hogy el fog menni Názáretből anélkül, hogy a nagyszerű jövendölés, a szegényeknek szóló örömhír, a rabok szabadulásának, a vakok látásának reménye tapasztalható ténnyé vált volna. De vajon miért? Amikor Márk elbeszéli az esetet, a názáretiek hitetlenségére hivatkozik. Szerinte „maga Jézus is csodálkozott hitetlenségükön”, és „nem is tehetett ott csodát” (vö. Mk 6,5-6a). Lukács azonban bizonyos értelemben keményebb ennél. Jézus beszéde folytatódik, mégpedig két próféta-történettel. A felolvasott prófétai üzenetet most két prófétai példa követi, amelyek arról szólnak, hogyan fordult Isten kegyelme az idegenek felé. Hogyan váltak ők, a jövevények Isten kedves gyermekeivé, hogyan lettek választottakká azok, akik addig a szövetségen kívül éltek. Úgy tűnik, Isten néha kivételez. A sok lehetséges közül mintha egyvalakire pazarolná végtelen irgalmát. Meglepő, hogy napját most másra is felkelti? A názáretiek csendes reménysége a „hazai”, a vallásilag elfogadott, a törvények által szentesített irányában kedvez. Ezzel szemben a Jézus által említett szidóni Szárepta Izraelen kívül van, Illés pedig annak az özvegynek adott enni, sőt, az ő fiát támasztotta fel. És a szír Namán? Ő még csak szegény sem volt. Szíria Jézus korában nem háborútól sújtott övezetet jelentett, hanem a nagyobb, jelentősebb, tehetősebb szomszédot. Namán, az udvari ember, a gazdag, akinek előbb alázatot kell tanulnia, hogy meggyógyulhasson – hát éppen ő? Lukács szerint Jézus meghirdeti az igét, de eleve azzal számol, hogy otthonában, a zsinagógai gyülekezetben vissza fogják utasítani, és ez meg is történik. A próféta tele van Lélekkel, hirdeti a vigasztalás igéit, de bizonyos helyzetekben pontosan tudja, hogy kihívó szavainak nem lesz igazi eredménye. Hogy nem marad más hátra, mint egyfajta belső szabadsággal távozni, magányosan átkelni a tömegen, mint valami vesszőfutásban, és – Jézus esetében – majd a feltámadás örömében. A
városon kívülre hurcolják majd István diakónust is, hogy megkövezzék (ApCsel 7,58), és neki sem marad más, mint tekintetét a megnyílt égre szegezni (7,55-56). Vajon Isten kivételez? Ő mindenestre szabad! Nem bánja meg hűségét (vö. Róm 11,29), nem vonja vissza ígéretét. Ugyanakkor azt sem engedi, hogy valaki folyton a kiválasztottak és kitüntetettek szerepében tetszelegjen. Fájdalmas lehet, amikor megérkezik a kistestvér, nehéz felnőni és kibontakozni a jófiú szerepéből is. Van-e más forgatókönyvünk, mint eleve visszautasítani a mellékszerepet? Mit szólunk, ha Isten most mást választ? Haragunk elmúltával talán mondhatjuk azt is: ma neked, holnap nekem. És főleg: Isten irgalma örökkévaló. Marton Balázs Évközi 4. vasárnap C A mai vasárnap ünnepi igéjének kimagasló tanítása a Szentleckében olvasható szeretethimnusz, melyet Pál apostol remek érzékkel foglalt össze. E himnusz legfontosabb tanító szavaira a szeretet nem féltékeny, nem kevély, nem keresi a maga javát - a mai Evangélium történetéből meríthetünk tanulságot. A szeretet nem féltékeny és nem kevély. Aki igazán szeret, az nem irigykedik a másikra, nem keresi azt, ami a másikat lealacsonyítaná. Akkor szeretem igazán embertársamat, ha nemcsak helyeslem szavait vagy a nekem is hasznot hozó tetteit, hanem tudomásul veszem értékeit, tudását nem mérem össze jómagam vélt nagyságával, és nem büszkélkedem magammal származásom vagy pozícióim miatt. A názáreti zsinagógában összegyűlt Jézus honfitársainak az volt a bajuk, hogy csak a szavak káprázatát vették tudomásul, a szép idézeteknek helyeseltek, de magát az Isten igéjét hirdető Jézust nem nézték szeretettel, sőt nem tudták „befogadni”. Lenézték, mert csak egy ácsnak a fia (vö. Lecke)... Márpedig a szeretet akkor igazi, ha befogadóvá teszi az embert, ha „megnagyobbítja a szívét”. A szeretet nem lehet kevély, mert megszűnik szeretet lenni. Ez a
kevélység a Biblia szerint az angyaloknál kezdődött, akik gőgösségük folytán gonosz lelkekké, ördögökké lettek, mert nem akartak odaadó szeretettel szolgálni az Úrnak. Ezt folytatja a kevély, a rátarti ember aki nem képes az Istent odaadó, alázatos szeretettel szeretni, hanem ahogy az egyik lelkiatya találóan mondta: - csak „elvtársi szeretettel”, mert arra büszke, hogy egy elvet vall az Úristennel. A kevély ember nem tudja igazán szeretni embertársát sem, mert azt hiszi a szeretet lealacsonyítja őt, és tönkre teszi tekintélyét. A szeretet nem keresi a maga javát. Amikor Jézus észrevette, hogy szavainak lényegét a názáretiek nem tudják, sőt nem akarják észrevenni, nem kezdi védeni magát, nem „csinál gyorsan egy csodát”, hogy kielégítse kíváncsiságukat. Nem keresi a maga javát, hanem Illés és Elizeus prófétákra hivatkozik, akik nem „adták el magukat”, akik prófétai küldetésük erejét nem az otthoniakon, hanem az idegen nép rászorulóin mutatták ki. A prófétai küldetés sem, a szeretet sem önző széptevés, hanem áldozatkész magatartás. Aki maga hasznát, dicsőségét keresi, nagyon messze van a szeretettől. Az Isten iránti szeretettől is, ahogyan az első emberpár ősbűnnek nevezett vétekről tudjuk. De megfigyelhetjük a történelemből is. Aki Isten nevében vagy Reá hivatkozva kér magának elismerést, rangot vagy hatalmat - legyen az akár egyházi, akár világi személy, legyen egyszerű vezető vagy országot irányító politikus esetleg főpap abban nem az Isten iránti szeretet lángol, hanem AZ önzés és nagyravágyás ördögi lelkülete. Ugyanez áll az embertárs iránti szeretetről. Hiába hirdeti valaki szájjal-szóval, hogy élete vagy tettei célja az ember boldogítása, de nem tud lemondani a saját kényéről-kedvéről, ha nem tudja abbahagyni saját önző elképzeléseit, vagy nem ismeri el baklövéseit, abban a szerető szavak csak a valóság eltakarására és mások becsapására valók -hamis, csaló, nem
szeretetre méltó ember. A csak magát szerető ember annyira elvakulhat, hogy a végén gyilkosságba keveredik. A mai evangéliumban olvasott történet szinte hihetetlen példa erre. A rátarti, maguk hasznát kereső názáretiek a végén Jézust „kiűzik a városon kívülre... egy szakadék szélére, hogy letaszítsák” (vő. Ev.). Azóta is hány ilyen esetről olvastunk vagy hallottunk. Volt, aki a saját apját ölte meg, hogy mielőbb vagyonához jusson. Olyanról is hallottunk, hogy kiskorú gyermek megfojtotta édesanyját, mert nem vette meg neki azt, amit nagyon szeretett volna. A szomorú eseteket a végletekig lehetne folytatni. Sík Sándor a papköltő és neves egyetemi tanár egyik versében (Ablakomba, ablakomba) velünk együtt azon kesereg, hogy „a szeretet a világ bujdosó árvája lett, és nincs nagy keletje az emberek között.” De aztán vele kapcsolatban költői ajánlatot tesz: „Ide hallgass, felebarát, megmondom, ha nem tudnád: Magadnak is miden jóval tele van a tarisznyád. Nyisd ki hamar, sohse kérdezd: adnak mások, nem adnak? Ad belőle, amit adhatsz, s mindjárt több lesz magadnak!” Fogadjuk meg tanácsát! K.GY. Évközi 4. vasárnap C A vasárnapi szentlecke a szeretet himnusza Pál apostoltól, aki világossá teszi, hogy szeretet nélkül az emberi teljesítmények, a nagynak látszó eredmények semmit sem érnek. Lehet valakinek gyönyörű a beszéde, ha a szívében nincs szeretet, az csak zengő érc és pengő cimbalom. Lehet valaki nagyon okos, ám szeretet nélkül a tudása hideg, halott: nem fog építeni és életet adni. Pál apostol himnuszában a szeretet dicséretét adja, a korabeli görög enkomion műfajnak megfelelően. A szeretethez nem mellékneveket kapcsol, hanem csakis igéket: tizenötöt egymás után! Az apostol a szeretetet
cselekvő alanyként látja. A szeretet meg nem szűnő önátadás, igyekezet a jóra, szüntelen reménykedés. A fogyasztói szemléletű mai ember gyakran azt gondolja, hogy a birtoklás és az élvezet teszi boldoggá. Sok esetben a párkapcsolatot, a házasságot is a vásárláshoz hasonlóan képzeli el. Igyekszik megszerezni a saját vásárlóértékéhez viszonyított legjobb elérhető partnert, hogy aztán élvezze, használja, mint aki
vásárolt egy nagy
tortát, hogy azután szeletenként
elfogyassza. Erich Fromm a szeretetről szóló nagyszerű írásában (A szeretet művészete) pontosan arra világít rá, hogy az igazi szeretet nem a birtokláshoz és nem az élvezethez hasonlít. A SZERETET MŰVÉSZET.
CSODÁLATOS
KÉPESSÉG
ARRA,
HOGY
VALAKI
ÖNMAGÁBÓL ÉS TÁRSÁBÓL ÉRTÉKEKET HOZZON ELŐ, S AZ EGYSÉG CSODÁJÁT,
A
HARMÓNIÁT
MEGSZÓLALTASSÁK.
A
ÚJRA
SZERETET
ÉS
ÚJRA
ÁLLANDÓ
MEGTEREMTSÉK, TEVÉKENYSÉG,
ÖNÁTADÁS, AZ ÉLET ÁRADÁSA. Egy házasság nem magától marad szép. Két ember önmagában menthetetlenül távolodik egymástól. Csak az a házasság marad szép, amelyben a két ember a köztük újra és újra felépülő falakat képes lebontani, a másik kezét újra megtalálni. Ehhez pedig nagyon sok jóakarat, megbocsátás, humor, fantázia szükséges, és nagyon sok idő. Új mézeshetek és új nászutak. Valaki úgy fogalmazott: hetente egy este kettesben, gyerekek nélkül. Havonta egy nap kettesben, gyerekek nélkül. Egy asszony nagyon várta a síelésből több nap után hazatérő férjét. Ünnepi vacsorát készített, gyertyát tett az asztalra. Amikor a férje megérkezett, szinte futott elé az ajtóhoz. A férfi kissé sietősen megcsókolta, aztán rögtön a számítógéphez ment, bekapcsolta, és olvasni kezdte a leveleit, egyet-kettőt meg is válaszolt közülük. Az asszony le volt forrázva. Ennyit jelent a férjének, hogy több nap után újra találkoznak? Nem is vette észre az ő készületét, örömét? Már majdnem kitört belőle a
keserűség, de aztán mégis nagyot nyelt, és gondolkodott, hogy mit is tegyen. Végül – így mondta – döntött a férje mellett. Leült mellé a számítógéphez, és átkarolta a vállát. Megvárta, amíg a férje megírja azt a néhány levelet. A jutalma egy gyönyörű este lett. Valójában a férje is nagyon örült a viszontlátásnak, észre is vette a felesége készületét, csak egy-két fontos hivatalos levelet akart hirtelen megválaszolni. Nagyon szép estét töltöttek együtt. A szeretet döntés, az első „igen” újra kimondása minden egyes új napon. Legyünk a szeretet magvetői, ki-ki a maga családjában, közösségében, főként a legszegényebbek, a szeretetre leginkább szomjazók felé!
Székely
János püspök
Évközi 4. vasárnap C Minél elesettebbek vagyunk, annál jobban szeretünk felnézni nagy emberekre. Szép és igen fontos tulajdonsága ez a földhöz ragadt embernek. Heroizálásnak nevezzük. Ugyanakkor egy veszélyforrás is: nem vesszük észre, hogy mi magunk is lehetünk „hősök”, ha úgy tesszük dolgainkat, ahogy azt tőlünk az Isten elvárja. Kis Teréz titka ez. Ő a kis dolgok, kis utak szentje. Mindent lehet közömbösen, sőt fáradt, unott közönnyel tenni, és lehet Istenért, Jézusért, családért, betegért felajánlva cselekedni. A legtöbb édesanya ilyen: mindent az új kicsiért tesz már akkor, amikor szíve alatt megfogant az élete. És lehet így élni hitünket is. Pál apostol a megmondhatója, aki eljutott odáig, hogy már nem ő, hanem Krisztus élt benne: mindent Jézusért tett:”Benne élünk, mozgunk és vagyunk” Kitől tanulhatjuk meg ezt az istenes szemléletet? A mai evangélium rámutat arra, hogy Jézus 30 évig úgy élt Názáretben, hogy a legprofánabb cselekedeteket is, mint megváltó tette. A hétköznapi munkát is lehet égi magasságokba emelni, és ezzel ünneppé,
szentté tenni azt, mi önmagában profán: takarítani, mosogatni, bevásárolni, dolgozni műhelyben, gyárban, szántani, vetni, gyomlálni, aratni, csépelni….mindent Ennek a lelkületnek elsajátításához hit kell. Jelképe a mécses a gyertya A februári liturgia különösen segít ebben: Gyertyaszentelő Boldogasszony, a balázs áldás jelzi, hogy a liturgia mindent a gyertya fényével szeret ünnepelni: elűzni az életünkből a sötétséget. Hisz sokat tanulhatunk a legkisebb gyertyától is, melyet a méhecskék szorgos munkájából készítenek. A gyertya fénye világít, melegít és azáltal, hogy ég, feláldozza önmagát: lassan, de biztosan elfogy Ne szakítsuk el a profánt a szenttől, hanem szenteljük meg, és emeljük fel a magasba. Igy válhatunk a hétköznapok hőseivé, mint a Szentcsalád minden tagja. Szabolcs atya Évközi 4. vasárnap C „Nem József fia?” Lk 4, 21-30. – kérdezik a Názáretiek. Jézusban
megjelent az Isten irgalmas szeretete. Hallják az örömhírt, de hitetlenségükben elutasítják. Kik hallják az örömhírt? Azok, akik Jézussal együtt nőttek fel. Együtt imádkoztak a zsinagógában, együtt tanultak, ismerkedtek a Törvénnyel és a Próféták írásaival. Hallanak Jézus tanításáról és csodatetteiről. Most nekik szól Jézus tanítása: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Előttük áll a Megváltójuk. Jézus választ vár. Az üdvösség üzenete hitet kíván. A Názáretiek felhevülnek a hír hallatára, majd átcsap kételkedésre és elutasításra. A Názáretiek kiűzik a városból és a szakadék szélére állítják, hogy letaszítsák. Kik fogadják be az örömhírt? Akik nyitottak Isten szavának befogadására. Jézus felidézi Illés és Elizeus próféta esetét, jelezve, hogy Isten szabad az emberi elvárásoktól. A próféták Isten üdvösségét hirdetik a népnek,
de elutasítják őket. Illés küldetést kap, segítsen a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyon. Vizet kér tőle. Az asszony elindul, Illés utána szól, hozzál kenyeret is. Az asszony megvallja, egy kis olaja van a korsóban, és kevés lisztje. Fiával tűzifát szedett, hogy elkészítse a kenyeret, megegyék, és várják az éhség okozta halált. Illés megnyugtatja, előbb hozz nekem kenyeret, utána ti is ehettek. A szárazság ideje alatt nem apad el az olaj a korsóból és nem fogy el a liszt a tartóból. A száreptai özvegy hallotta a prófétai szót, hitt benne és cselekedett. Isten mellet döntött és megmenekült a fiával együtt az éhhaláltól. Mi is halljuk Isten örömhírét. Elfogadjuk? Az evangélium hirdetője Isten embere. Az evangélium felolvasása előtt, kéri a Szentlélek erejét, az Isten szavának közvetítéséhez. Az evangélium hirdetője keresztet rajzol az evangéliumi szakaszra, megjelöli homlokát, ajkát és szívét. Jelezve, Isten igéjére figyelek, hittel hirdetem és szívből követem a tanítást. Az evangéliumot hallgató hívő is megjelöli kereszttel homlokát, ajkát és szívét. Megérti Jézus hozzá intézet szavát, bátran hirdeti környezetében, elsősorban életpéldájával és szavával. Minden alkalommal döntünk, hittel valljuk, Jézus a megtestesült Ige, az Üdvözítőnk, aki haza vezet az Atyánkhoz, az irgalmas Istenhez. Tavas Gellért Évközi 4. vasárnap C A mai vasárnapi szentmisében olvassuk a Biblia egyik legszebb részét, Szent Pál apostol „szeretethimnuszát” (1 Kor 12,31-13,13). A Korintusiakhoz írt első levelében, miután az
apostol a test képe
használatával elmagyarázza, hogy a Lélek különböző ajándékokat osztogat az egész Egyház javára, megmutatja a tökéletesség „útját”. Az nem abban áll, hogy rendkívüli képességeket birtokolunk: új nyelveken
beszélünk, megértjük a titkokat, bámulatos a hitünk és hősies tetteink vannak. A tökéletesség útja az agapé szeretetben van, vagyis abban a hiteles szeretetben, amelyet Isten kinyilatkoztatott nekünk Jézus Krisztusban. A szeretet a „legnagyobb ajándék”, amely értéket ad a Lélek többi ajándékának is, de még sem „féltékeny, nem kérkedik, nem gőgös”; ellenkezőleg, „örül az igazságnak” és mások javának. Aki igazán szeret, az „nem keresi a maga javát”, „nem gerjed haragra, a rosszat fel nem rója”; hanem „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1 Kor 13,4-7) És az idők végén színről-színre látjuk Istent, s ott már semmi más ajándék nem számít; csak a szeretet marad meg örökre, mert Isten a szeretet, és mi hasonlók leszünk Hozzá, tökéletes közösségben Vele. Amíg e világon vagyunk, a keresztények jele a szeretet. Ez foglalja össze életüket, mindazt, amit hisznek és cselekednek. Ezért döntöttem úgy pápaságom kezdetén, hogy első enciklikámat a szeretet témájának szentelem: Deus caritas estcímen. Ez az enciklika két részből áll: szól a szeretet értelméről és annak gyakorlásáról. A szeretet Isten lényege, a teremtés és a történelem lényege; világosság, amely minden ember életébe jót és szépséget visz. Ugyanakkor a szeretet Isten és a hívő ember létformája, és mindazok magatartása, akik válaszolnak Isten szeretetére, s életüket Neki és felebarátaiknak ajándékozzák. Jézus Krisztusban ez a két aspektus tökéletes egységben van: Ő a testet öltött Szeretet. A Szeretet Jézusban nyilvánult meg teljesen számunkra. Tekintsünk Rá, hogy János apostollal együtt mondjuk: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket és hittünk abban.” (Vö. 1 Jn 4,16) Kedves barátaim, ha a szentekre gondolunk, felismerjük lelki ajándékaik
és
személyiségük
színességét,
de
mindegyik
élete
szeretethimnusz,
ének
az
Isten
iránti
szeretetükről.
Mária,
a
keresztények segítsége, a szeretet mintaképe nyerjen kegyelmet számunkra. (XVI. Benedek pápa) Évközi 4. vasárnap C Az évközi negyedik vasárnapon a múlt heti perikópa folytatását halljuk. Akkor felolvasásra került a Lukács szerinti evangéliumnak azon szakasza,
amely
Jézusnak
a
názáreti
zsinagógában
végzett
felolvasásáról és mondhatni egy mondatos igehirdetéséről tudósított: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Akkor ez a gondolat
egyfajta
lezárást,
összefoglalást
képezett,
annak
meghirdetését, hogy a próféták által jövendölt Messiás megérkezett, Isten kegyelmi ideje itt van, az Ország Evangéliuma felhangzik. Most azonban ennek a mondatnak az igazi erejével, embert megszólító hatásával találjuk szembe magunkat. Hiszen Jézus ezzel az egy
mondattal
mindennél
ékesszólóbban
tanúságot
tesz
önnön
küldetéséről a világban. Ez a küldetés azonban felkiáltójel, amely megszólítja az embert, s amelyre valamilyen választ kell adni. Ezen a ponton a fülünkbe csengenek ugyanezen evangélium Lukács által két fejezettel
korábban
rögzített
szavai,
amelyeket
a
jeruzsálemi
Templomban az agg Simeon mond Máriának: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” (Lk 2,34b-35) A názáreti zsinagóga az a hely, ahol Jézus nyilvános működése elején jellé teszi magát. Megvan a prófétai szó, az ígéret – és íme, a beteljesülés, az isteni Megváltást elhozó Messiás, az Atya üdvösségének szentsége, jele a világ számára. Ebben a pillanatban rögtön kiderül,
mennyire igaza volt Simeonnak: alighogy jellé teszi magát Jézus, máris ellene mondanak. Sajátos párhuzam, hogy így indul meg Krisztus nyilvános
működése,
keresztényeknek
a
ellene
mondással
keresztelés
–
hiszen
szentségének
erről
nekünk,
kiszolgáltatása
jut
eszünkbe, ahol a krisztusi lét szintén ellene mondással kezdődik meg. Jézus jel, amely igenre és ezzel együtt nemre hív meg minden embert: az igen Krisztusé, a nem a sátáné; vagy fordítva: a nem Jézusé, de ezt a nemet nem lehet úgy kimondani, hogy egyszersmind igent ne mondana az Isten szemébe tekintő ember a sátánnak. Ezt megfontolva értjük meg, hogy a döntés, az ellene mondást kiváltó jel miért tárja fel sok szív titkos gondolatát. Arról van szó, hogy az emberi életünket, személyes létünket vezérlő elvek, állásfoglalások, értékrendek sokszor rejtve vannak, sokszor álarccal takargatjuk azt, amihez ragaszkodunk, de nyíltan fel nem vállalnánk: az anyagiasságot, az érzékiséget, az önzést. A krisztusi jel válaszadásra felhívó ereje azonban lerántja rólunk a leplet. A válasz, amelyet Jézus jelére adunk, nem pusztán az ő személyére vagy a rá vonatkozó hitre utal – szó szerint le is leplez bennünket. Jézus az ember igazsága, útja és élete; épp ezért a válasz, amely felhangzik vele szemközt szívünkből, ajkunkról, globális és mindent magába foglaló, Jézus személyében saját személyünkről, életünkről, igazságunkról, céljainkról és értékeinkről is beszámol. Egyesek talán úgy vélhetik, hogy túlzottan sarkított ez az álláspont. Mert hiszen elképzelhető, hogy valaki igent mond Jézusra vagy a keresztény hitre, mégsem azonosul teljességgel vele, megőrzi a maga rejtett valóját. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan embert látunk, aki más hitben élve vagy éppen hitetlenül járva az élet útját mégis szépen, humánusan él – vagyis mintha nemet mondana Jézusra, de ettől még nem mondana igent a világra, a sátánra, tudna mindkét felé nemet
mondva élni. Csakhogy eszünkbe kell idézni azt, amit a Szentlélektől eltelt Szent Péter apostol mondott a jeruzsálemi főpapok és vének előtt, amikor letartóztatták őt Jánossal együtt: „Nincs üdvösség senki másban [mint Jézus Krisztusban]. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12) Hitünk radikális alapzata ez: Jézus olyan jel, olyan út, igazság, élet, olyan Ige, amelynek nincs alternatívája. Vagy igen, vagy nem, miként erre ő maga int bennünket: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5,37) A világ és Isten, a sátán és Jézus két pólus, amely között tagadhatatlan feszültség áll fenn; s e pólusok között az igen csak igen lehet, s magában hordozza az ellentett nemjét; és viszont. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kegyelem és üdvösség csak azé lehet, aki tagja a látható Egyháznak; de azt igenis jelenti, hogy ha egy másképp hívő vagy egy hitetlen elnyeri az üdvösséget, ő is Krisztus keresztjének és feltámadásának erejében, nem pedig saját hitéből vagy meggyőződéséből nyeri el azt. Nagyon fontos ezt napjainkban világosan látni, mert a világban egyre kevesebb az egyértelmű, megfogható, világos szó. Azt tapasztaljuk, hogy lehet sok-sok igent, nemet, nemigent, talánt, det mondani. Lehet igent mondani Jézusra és Buddhára egyszerre, lehet igent mondani az Evangéliumra s egyszersmind saját bűnös életemre. Jézus Simeon által megénekelt jelének elmosása, a válaszadás komolyságának, a krisztusi világos
egyszerűség
elvárásának
kikerülése
végül
rombol
és
meghasonláshoz vezet saját létünkben, végül pedig közösségeink létében. Nem könnyű az út, s csak alázattal, mások iránti megértéssel és elfogadással járható be, nehogy a belső erős, tiszta meggyőződésünk türelmetlenség, agresszívség, elnemfogadás, bezárulás forrása legyen – hiszen akkor úgy mondanánk szent hitvallással igent Jézusra, hogy közben életünkkel, viselkedésünkkel, a más meggyőződésen lévők elleni
szeretetlenséggel mégis nemet mondunk rá. Végezetül álljon itt Reményik Sándor Ne ítélj című versének egy részlete: „Istenem, add, hogy minél halkabb legyek – Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább simogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.” Forrás:http://www.kormend.plebania.hu Évközi 4. vasárnap C Vasárnapról-vasárnapra
kibontakozik
előttünk
Jézus
misztériuma,
tanítása nyomán Isten üdvözítő szándéka. Ezért jövünk ide, hogy egyre
mélyebben hatoljunk ebbe a titokba. Egyre többet fogjunk fel abból az isteni gondolatból: Mit is akar velünk az Isten? Milyen értelmet szán Isten a mi emberi életünknek? Ez azért fontos, mert rengeteg ember fölpanaszolja, hogy nem látja az élete értelmét. Mi az értelme az egésznek? Milyen fájdalmas ez! Ezek az emberek
valószínűleg
mindig
a
felszínen
maradtak.
Soha
sem
gondolkodtak el azon: Mekkora lehetőség az emberi élet! Semmivel sem mérhető és semmivel sem mérhető össze! A szeretet himnusz Hogyan vetemedik az ember arra, hogy egyáltalán megkérdőjelezze élete értelmét! Ha az ember saját életéről van szó, akkor lehetnek aggályai. Ennek oka, hogy nincs köze Istenhez. Ezért nagyon fontos, hogy életünk során kerüljünk közelebb Istenhez! Nem azért, mert Istennek annyira szüksége van ránk, hanem azért, hogy fölismerjük, mennyire szükségünk van az Istenre! Mennyire szükségünk van arra az üzenetre, ami az egyéni életünkre vonatkozik, ami az egymással való kapcsolatunkra vonatkozik, ami a közösségről szól. Ma hallottuk az oly sokszor idézett, oly sokszor az emberek elé állított gyönyörű üzenetet, a szeretet himnuszt. Olvassa boldog-boldogtalan, amíg hallgatja, addig legalább elmereng, de legtöbb ember esetében ezzel be is fejeződik. A szeretet himnuszban megsejteni valamit: Mire is születtünk? Mit jelent az ember számára a másik ember? Mit jelent, hogy egymással közösségben vagyunk? Isten ilyen világot gondolt el: a szeretetét! Nekünk ajándékozta a világot, benne az ember életét! Egymásnak ajándékoz bennünket, hogy egymással kapcsolatban az élet egyre több szépsége kibontakozzon számunkra! Jézus meghirdeti Isten kegyelmi esztendejét! Múlt vasárnap arról hallottunk, hogy Jézus magára vonatkoztatta a
jövendölést. Egy pillanatra odafigyeltek. Jézus azt mondta, azért jött, hogy szabadulást hirdessen a foglyoknak. Az Úr kegyelmi esztendejét hirdette meg. Az ember erre vágyakozik. Azt szeretné, hogy minden esztendő kegyelmi esztendő lenne. A zsidók is csak addig jutottak el, hogy minden ötvenedik esztendő lett kegyelmi esztendő. Ez is valami, a semminél mindenképpen több. Jézus nem azért jött, hogy ezt megerősítse az emberekben. Jézus azért jött, hogy minden év Isten kegyelmi esztendeje legyen! Megszüntetjük azokat a börtönöket, amelyekbe egymást csukjuk be! Megszüntetjük azokat a rabságokat, amiket egymásnak készítünk! Ez üzenet volt, amíg a hallgatóság erre utaló szavakat hallott, hogy szabadulás, ami azt jelentette, hogy az ötvenedik esztendőben elengedték az adósságot. Az adósság miatt rabszolgaságba jutott emberek újra szabadok lettek. A következő pillanatban elkezdtek morgolódni, elsősorban azok, akiknek hatalmuk volt, akik erősek voltak. Mi ez? Ők nem szívesen engedték el, amit el kellett engedni. Ők voltak azok, akik fönn akarták tartani az adósrabszolgaságot. Ki ez, hogy ilyeneket mond? Nem azok voltak a hangadók, akik szabaddá váltak, akiknek elengedték az adósságot, hanem amazok. Bár ki tudja? Nem tudjuk azt sem, hogy amikor Barabást kiabálták, akkor vajon kinek nyílt ki a szája? Az ember olyan ostoba tud lenni, hogy még akkor is szájal, amikor elengedik az adósságát. Amikor belekötnek Jézusba, akkor ilyen magától értetődő cselekedete van: átment közöttük! Szóra sem méltatta őket. Átment közöttük! Otthagyta őket! A szeretet feladat! Gondolkodjunk ezen a jézusi magatartáson: átment közöttük! Próbáljuk megfejteni, mekkora feladat a szeretet! A szeretet feladat! Jézus
egészen másképpen gondolkodott róla. A szeretet hatalom és gyengeség! A szeretet kozmikus sugárzás és kiszolgáltatottság! Ezt a kettőt együtt kell látni, különben semmit sem értünk meg belőle! Ha ebből egy picit többet megértenénk, akkor a napjaink, az esztendeink, az életünk sokkal inkább Isten kegyelmi időszakai lennének! Mekkora ajándék, mekkora lehetőség a szeretet! Nincs is más lehetőségünk! Nem is erről kellene beszélni, hogy mekkora lehetőség! Nincs más! Vagy szeretet, vagy nincs semmi! Mielőtt megszülettél megszenteltelek! Mit
mond
az
Írás,
Jeremiás
jövendölése?
Mielőtt
megszülettél
megszenteltelek! Ezt a megszentelt embert elküldi az emberekhez és azt mondja: veled Vagyok! Megszabadítalak! Ahhoz, hogy a szeretet ajándék voltát fölismerjük, két lényeges szempontot kell megérteni! Mielőtt megszülettél, megszenteltelek! Veled Vagyok! Megszabadítalak! Ha nem vállalod a harcot az Én nevemben, akkor eltüntetlek. Az egész világ Istennek ebből a hatalmas szeretetéből bontakozik ki. Minden egyes emberi élet Istennek ebből az örök szeretetéből születik, ahogy mi emberek megszületünk, ahogy védettek vagyunk anyánk méhében. Szüleink szeretnek bennünket már akkor, - normális esetben, - amikor még a világra se jöttünk. A felnőtt ember azt se tudja, hogy ki lesz a gyereke, milyen lesz a gyereke, de már szereti. Az emberek valamit megsejtenek abból, mekkora védelem az, amit anyánk méhe jelent számunkra. Már szeret anyánk, apánk mielőtt megszületünk. Isten nagy szeretete csak így gondolható el, csak így képzelhető el. Nem azért szeret, mert ilyen vagy olyan az ember, hanem szeretete nagyságából életet teremt! Istennel és egymással összetartozzunk!
A szeretet kiszolgáltatott, mert Isten azt akarja, hogy hozzátartozzunk, meg egymáshoz tartozzunk! Ez születésünk útja! Tapasztaljuk, hogyan lépnek föl azzal szemben, Aki velük van, aki Isten ilyen hatalmas szeretetében velük van. Kiűzik! Döbbenetes, ha belegondolunk! Mi annyit panaszkodunk, hogy hol az Isten? Miért nem segít? Elűztük már! Kizártuk az életünkből! Valaki ott van mellettem! Mit kezdünk egymással? Veled vagyok! Megbántottalak! Képesek vagyunk-e egymásnak ezt kifejezni?
Veled
vagyok,
megbántottalak
-
az
ember
egyetlen
lehetőségét jelentik! Vagy így, vagy úgy egymással, vagy… A szeretet kiszolgáltatottsága! Döbbenetes, ha ezeken egy kicsit mélyebben elgondolkodunk, mennyire feladat a szeretet! Mekkora ajándék és miért? Miért van ez a kockázat? Azért, mert Isten hatalmának egy részéről lemond, a hatalmából ad nekünk, mert ez a szeretet! Hatalmát nem érvényesíti teljes egészében! Isten azért ad nekünk a hatalmából, hogy az egymással való kapcsolatunk az irgalomban teljesedjen ki! Isten részéről
nagy
kockázat,
hogy
a
hatalmából
ad
nekünk
embereknek!Tudunk-e élni vele? A szeretet kiszolgáltatottsága, a szeretet gyengesége azt jelenti, hogy azzal a hatalommal, amit az Isten ad nekünk, azzal nem élünk! Azzal az erővel, amit az Isten ad nekünk, azzal nem élünk vissza. Vagy értjük ezt, vagy semmi közünk nincs az életünk feladatához! Jézus áthaladt közöttük. Vitázni velük? Áthaladt, mert nem él a hatalmával, mert nem nyilatkoztatja ki az erejét. Jézus egész életútja erről szól. Ez a világ végezetéig folytatódik. Mi, ha kereszténynek tartjuk magunkat, vagy meg tudjuk jeleníteni a szeretetet ebben a világban, vagy nem vagyunk hívők! Ez az erőszakkal szemben a hatalomról való lemondást jelenti. Az erőszakkal szemben annak az erőnek a megmutatása, amivel nem tud mit kezdeni az, aki mindenbe beleköt. Vagy meg tudjuk jeleníteni ezt az emelkedett eszmeiséget, Istennek ezt a kegyelmi ajándékát, vagy a
világot átengedjük az erőszaknak, a világot átengedjük a gonosznak. Pál apostol gyönyörű himnuszt ír a szeretetről, elolvadunk, amikor hallgatjuk, de amikor a mindennapokban kell ezt érvényre juttatni, akkor mindent elfelejtünk. Istentől mindegyikünk sok ajándékot kapott. Isten senkit nem engedett el üresen. Isten mindenkit felruházott annyi ajándékkal, amennyi elég ahhoz, hogy boldog legyen. Ezek különböző ajándékok. Az a mérvadó, hogy én hogy élek a magam ajándékaival. Ha az ember félreérti a lényeget, ha az ember ezeket az isteni ajándékokat nem arra fordítja, amire kapta, vagyis nem a többiek javára, akkor az ember a rosszat ülteti el, akkor az ember az ellenségeskedést, a hatalmaskodást, az erőfitogtatást és a szenvedést szolgálja. Isten segítsen bennünket, hogy megértsük, mekkora ajándék az, hogy megszülettünk! Mekkora ajándék, hogy az Isten szeret! Mekkora lehetőség, hogy egymást szerethetjük! Semmit ne a magunk céljaira, a magunk javára fordítsunk, hanem egymás szolgálatára, mert egyéni boldogságunk ettől függ! Kozma Imre Évközi 4. vasárnap C A híradásokból szinte hetente értesülünk olyan esetekről, amikor egy szórakozóhelyen, lakóépületben vagy szállodában tűz üt ki és az épületben rekedt emberek nem tudnak elmenekülni. Gondoljunk csak például a közelmúltban Brazíliában történt tragédiára, amelyben a hírek szerint 235 fiatal vesztette életét. Számos ilyen esetben az okozza a tragédiát, hogy nincsenek megfelelő menekülési utak, amelyeken az emberek
gyorsan
távozhatnának
veszély
esetén.
A
veszélyes
helyzetekben az ember az életösztöntől vezérelve keresi a menekülési utat. De vajon keressük-e a halál utáni menekülő utat? Ezt Isten mutatja meg nekünk.
Az elmúlt vasárnapi evangéliumban Jézus názáreti fellépéséről olvastunk. A zsinagógai istentisztelet alkalmával Izajás könyvéből olvasta fel azt a részt, amely Isten Fölkentjének jöveteléről szólt, majd azt a magyarázatot fűzte hozzá, hogy az ő személyében beteljesedett a prófétai jövendölés. A hallgatóság kezdeti helyeslése pillanatok alatt fordul először csodálkozásba, majd ellenséges szembefordulásba. A vita odáig fajul, hogy meg akarják ölni, de Jézus eltávozik. Olyannal már találkoztunk, hogy egy barátság az évek során megkopik, vagy a jó szomszédok közti kapcsolat néhány év alatt ellenségeskedésbe fordul. De hogyan fordulhat a jóindulat egész rövid idő alatt ellenségeskedésbe? Mi történt Názáretben? Két oka lehetett a názáretiek haragjának és nyílt elutasításának. Az egyik, hogy Jézus nem teljesítette azon kérésüket, hogy tegyen valamilyen csodát körükben. A csodák ugyanis soha nem öncélúak, Jézus nem azért tesz csodákat, hogy önmagát igazolja. A názáretiek hallhattak arról, hogy más helyeken Jézus hogyan gyógyította meg csodákkal a betegeket, s most ők is hasonlót követelnek. Olyan csodákat szeretnének, amelyek igazolják Jézus kijelentését, szavait, de ezt ő nem teljesíti. Az elutasítás másik oka az lehetett, hogy Jézus utalást tesz arra vonatkozóan, hogy az üdvösség nem csak Izrael népének, a választott népnek szól, hanem a pogány népeknek is. Jézus két, a vallásos zsidók számára jól ismert ószövetségi személy esetét idézi, Illés prófétáét és Elizeusét. Illés egy pogány származású özvegyasszony javára tesz csodát azzal, hogy a szárazság elmúltáig nem fogy el lisztje és olaja (vö. 1Kir 17,7-16), Elizeus pedig a szír, azaz szintén pogány tisztségviselőt, Naamánt gyógyítja meg leprás betegségéből (vö. 2Kir 5,1-27). Ezek a pogányok számára véghezvitt csodák egyértelműen igazolják, hogy Isten nem zárja el adományait a pogány népektől, hanem azok is részesedhetnek belőlük.
Ennek az evangéliumi történetnek van egy nagyon érdekes eleme, mégpedig az, hogy Lukács úgy fogalmazza meg a végső elutasítást és a gyilkos szándékot, hogy előremutat Jézus kereszthalálára. Ezt írja: „kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák” (Lk 4,29). Jézust kivezetik a „városon kívülre,” „fel a hegyre.” Amikor Jeruzsálemben Jézust halálra ítélik, kivezetik a városon kívülre, fel a Golgota hegyére, ahol keresztre feszítették. Az evangélista szándékosan úgy zárja le a názáreti esemény végét, hogy jelezze, milyen sors vár Jézusra. Most még nem jött el Jézus ideje, most még nem tudják bántalmazni, ezért sértetlenül távozik. A történetből láthatjuk, hová vezet a hitetlenség és Jézus elutasítása az emberek részéről. Azt is láthatjuk, hogy amikor az emberi gonoszság már éppen a halálba taszítaná, a szakadék széléről is van Jézus számára „menekülő út,” amelyen távozhat. Amikor az emberi gonoszság eléri tetőfokát, s megöli Isten Fiát a kereszten, az ő számára akkor is van „menekülő út,” menekülési lehetőség a feltámadásban. Isten mindenre gondol. Nem csak Fiát tudja megmenteni a haláltól, hanem az embert is, engem is. Bármekkora is az ember gonoszsága, rosszindulata,
Isten
képes
megmenteni.
Ő
mindenkire
gondol.
http://fajel.webnode.sk Évközi 4. vasárnap C Hogyha egy modern címet adnánk a mai evangéliumi résznek, azt mondhatnánk, hogy ez egy példabeszéd az ingatag közvéleményről. Az Ó-szövetségi
olvasmány
Jeremiás
próféta
példájával
készít
fel
bennünket arra, hogy világosabban megértsük Jézus küldetésének sajátosságát. A próféta feladatul kapta, hogy a széthulló társadalom szemébe mondja annak minden bűnét, mulasztását. Ő az, aki ellene van mindannak, ami kisebbítené Isten befolyását az emberek és a közösség
életére. Mivel meglátta és kimondta az igazságot árulónak, lázítónak bélyegezték. Egyetlen ereje és támasza Isten támogatása és jelenléte: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak.” Ez a küzdő, hitében szilárd próféta méltán jelenítette meg Jézus életét. Jézus elkezdte beszédét a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és elcsodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia?” – kérdezgették”. Megragadtak a felszínes tapasztalatoknál és egymás befolyására az lett a következmény, hogy: „Mind haragra gerjedtek” Kezdetben helyeselték Jézus szavait, majd pillanatok alatt teljesen ellene fordultak. Azt már nem tudták elviselni, hogy Jézus rávilágítson hibáikra,
jobban
általánosságokban
szerették, beszél.
ha
Jézus
nem viszont
a
személyesen,
hanem
beszédével
mintegy
provokálta hallgatóit. A szólás, amit idéz, de még inkább a két példa, amivel
alátámasztja
mondását,
hogy
„egy
próféta
sem
kedves
hazájában”, ugyanúgy szól hallgatóinak, mind önmagának. A
hallgatóknak
azt
üzeni:
Döntenetek
kell.
A
látszatra,
a
demagógokra akartok hallgatni– „De hát nem József fia?”-, vagy a lelkiismeretetekre, a benső hangra figyeltek, arra, amely örömmel töltötte el szíveteket, amikor meghallottátok, itt a szabadulás órája. Ne hagyjátok elvitatni magatoktól az örömhírt. De szólt a példa önmagának is: miért legyen jobb dolgom, mint a prófétáknak? Ez küldetését hitelesíti.
Jézus beszédének hatását nyomon követhettük az evangéliumban. ... Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük. Szomorú következmény, és egyben szimbolikus is. Názáret lakói Istent, mint biztos és szilárd alapot tagadták meg, pedig épp erre kellett volna épülnie a városnak és egészéletüknek. Az evangélium hatását ma nekünk kell nyomon követnünk saját lelkünkben, életünkben. Hogyha helyeseljük Jézus szavait, felismerjük-e, hogy Ő a mi életünk megváltója, életünk értelme, céljaink beteljesítője? Nem lenne jó, hogyha az ingatag közvélemény irányítaná, netán befolyásolna a vallásos életünket. Ne sajnáljuk, a lelki életnek az erőfeszítését, még ha az ár ellenében kell is haladnunk, hogy Jézus maradjon meg körünkben, bennünk. Számunkra befogadott és ne visszautasított Isten legyen Ő. Szent Pál apostol a szent leckében támpontokat ad a krisztuskövetéshez: „Szólhatok az emberek, vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom.” A mércéje annak, hogy mennyire valós az én Krisztusba való gyökerezésem az, hogy a gyakorlati életben a szeretet irányit-e mint egyetlen maradandó érték, vagy más önös érdek és cél vezet. Böjte Mihály Évközi 4. vasárnap C Az
ember
igére
szomjasnak
teremtetett.
Az
igények
azért
különböznek. Van aki megelégszik azzal amit a természet a maga módján neki mond, nem keres mögötte vagy fölötte mást és többet. Mások, és ezek mindig többen voltak, többre szomjasak, és szomjuk
olthatatlan mert Istenre szomjasak, Isten igéjét akarják hallani. És szól az Isten. a.) „ős-kinyilatkoztatás": ezeket többé-kevésbé elhomályosult alakban megtaláljuk
az
ókor
valamennyi
népénél
és
vallásában,
az
egyiptomiaknál és perzsáknál, görögöknél és rómaiaknál, Zoroaszter és a
párszik
Ahura
Mazda-vallásában,
az
orphikusoknál,
a
püthagoreusoknál, Platónnál és a különböző misztériumokban. b.) „az izraelita nép természetfeletti kinyilatkoztatását, amely a babilóniaiakkal meg perzsákkal és a hellenisztikus kultúrával való hosszas érintkezés révén a legértékesebb hagyománykincset átvette, de tisztult formában és monoteisztikus célzattal. Mert Pál szerint az örök Logosz teremtő Ige is, aki semmit sem vet meg abból, amit teremtett, és ami sejtést, vágyat, megérzést és misztikus lendületet az emberi szívbe helyezett..." (Holzner: Szent Pál 489.o.) Egy nép sem volt olyan „jólértesült", mint a Héber.. (Papini: Krisztus története 83) Isten igéje, az üzenet nyílt, világos beszéd, példabeszéd vagy jelképes cselekedet: a cserépedény összetörése vagy az iga Jeremiásnál. Ugyanezen okból tesz Jézus olyan kijelentéseket, sarkít ki igazságokat, hogy megdöbbentse hallgatóit, hogy felébressze őket. Miért alszik az ember, amikor Isten igéjét hallja, jóllehet szomjazza azt? Miért utasítja vissza az ember az ige hirdetőjét? Lásd a próféták sorsát és Jézus esetét a mai evangéliumban? Ennek megválaszolása komoly önismeretet kíván. Tehát nem folytathatom, de folytassa Mindszenty Gedeon:
Igére vár a nép Mily pillanat! igére vár a nép, / Elzengte már esengő, szép dalát, Fönnállok a próféták székiben, / És rezgő ajkam egy hangot nem ád.... / Megálljatok! még most szívem beszél, / Melyben minden vér úgy forr, úgy zajog, / Miként a fürdő hattyú szárnyain / A naptól átmelegített habok. Mindenható Úr Isten! te, ki a / Földet rázó mennydörgésben beszélsz, / Kinek szavai éltető napok, / Vagy égföld-tipró háborúi vész; / Te, ki előtt a porba hullanak / Az emberi lángelmék sasai, / És mégis a fűszál is érez, ért... / - Én fogjak most helyetted szólani? / Hol a próféták és apostolok, / Az igazság e szent harangjai? / Kiknek szavára népek, nemzetek, / S évezredek tudnak visszhangzani?!- / Õk, ők szólhattak, a szentek, dicsők; / De én mit szóljak, hangtalan cserép? / Õk mennybehívó angyaltrombiták, / S én sirjok fáján metszett gyönge síp?! Ó! mint érzem most gyarlóságtokat, / Te emberszív, te emberi ajak! / Te szív, te ajk! melyekkel, Istenem! / Már annyiszor meghazudtoltalak; / Vagy nem vagyok-e a vétkek fia, / Szintúgy, mint ki ott kebelét veri, / S az örök élet fakadó vizét / Bűnös keblemből vágy meríteni? Le, le e helyről! - vagy mégsem... hiszen / Te vagy, Szentlélek, úr szívem felett; / Ha kő, lehelj rá és megrepedez, / Ha gyönge nád, még buzogány lehet; / Csak te segélj - és én szólni fogok, / Hogy magam is üdvözülök belé; / Hisz' Dávid is nagy bűnös volt, midőn / Leggyönyörűbb zsoltárait veré! - Buzgán József Évközi 4. vasárnap C
Jézus prófétai működésének kezdete A próféta szó a közhiedelemmel ellentétben nem jövendőmondót jelent. A „profémi” görög igéből származik. Ennek jelentése: valaki helyett beszélni. A próféta Isten nevében beszél. Feladata: Isten üzenetének továbbítása. Szavainak hatása gyakran két táborra osztja hallgatóit. Sorsa: legtöbbször az üldözés. Visszautasítás esetén nem erőszakoskodik. Az évközi 4. vasárnap evangéliumában Jézus saját magát nevezi prófétának. Lukács pedig úgy mutatja be Õt, mint akiben már fellépése kezdetén ezek a mozzanatok beteljesedtek. A mise alapeszméje
bátorítja
azokat,
akik
ma
vállalják
Isten
üzenetét
továbbadni a világnak. Jézus prófétai működése Feladata: A názáreti zsinagógában az Úr elkezdte megváltói működését. Feladatának tekintette meghirdetni Isten örömhírét: az Úr nem ítélni küldi őt, nem számon kérni, hanem a „Kegyelmi esztendőt” bejelenteni. Ez magában foglalja a közkegyelmet és az eredeti épség visszaállítását. Egy kiváló tanárnak két jó pedagógiai módszere volt: az „amnesztia” és a „rehabilitáció”. Az első abból állt, hogy ha a dolgozatok osztályátlaga a 4-es érdemjegyet elérte, akkor minden diáknak kitörölt egy 1-est. A második: ha osztályfőnöki intő miatt valaki elveszítette iskolai tisztségét, egy hónapi példás viselkedés után visszaszerezhette előző hivatalát. Jézus a názáreti zsinagógában Isten mindkét kegyelmét meghirdette: az Úr megbocsátja a bűnöket, eltörli a „Jóbel évben” a vétkeket. Egyúttal az
Isten
kegyelméből
méltóságába.
kiesett
embert
visszaállítja
istengyermeki
A mai keresztények feladata nem a bosszúálló Istenről beszélni, nem meghirdetni: „még 40 nap és Ninive elpusztul!” Inkább az Atya kitáruló szeretetéről tanúságot tenni. Hatása: Jézus szava két táborra osztotta hallgatóit. Fantasztikus öröm a szegényeknek. Vége a kizsákmányolásnak, el kell engedni adósságukat, fel kell szabadítani a rabszolgákat. Mert ezek a Jubileumi év szigorú parancsai voltak. Ugyanakkor elképesztő árfolyamesés a gazdagoknak. „Hát akkor minden szélhámosságnak vége?” „Gondoskodni kell a visszatartott bérek kifizetéséről?” „A piszkos pénzügyi manipulációkat le kell állítani?” Azt már nem! Értjük, miért olyan indulatosak. Mert Jézus fel akarja borítani ezt az egész korrupt, hazug rendszert. Ráadásul megsérti nemzeti büszkeségüket. Példákat mond az Ószövetségből, hogy Isten prófétái nem a zsidókat pártolták, hanem sokszor a pogányokat (száreptei özvegy… Naámán….) Sorsa: A nagyhangúak felugrottak és szembefordultak Jézussal. El akarták hallgattatni. Õ azonban vállalta sorsát. Ha mi az igazságosság, vagy az erkölcs nevében szót emelünk a gonoszság ellen, fel kell készülnünk a pénzemberek, zsarnokok hangoskodására. Ne bizonytalanodjunk el. A Szentlélek ereje segít elviselni a támadásokat. Eltávozása: „Jézus átment közöttünk és eltávozott.” Elviszik Jézust egy szakadék
pereméig,
hogy
letaszítsák.
De Jézus
hirtelen
a
sziklaperemen szembefordul velük és elindul feléjük. – Mindenki utat nyit. Mint Mózes előtt a tenger habjai, úgy Jézus előtt szétnyílnak az emberek, s Õ átmegy közöttük. És a názáretiek megdöbbenve néznek a Názáreti után. Végül ezt olvassuk: „és eltávozott”, „és elment közülük.”
Hát ennél hátborzongatóbb egy város, egy egyházközség, egy személy számára nem történhet, mint az, hogy Jézus áthalad köztük és eltávozik. Ha van valami, amiért érdemes imádkozni, hát ez: soha el ne távozzék közülünk Jézus. „Uram, Jézus, légy velünk!” A II. Vatikáni Zsinat legjelentősebb dokumentuma ezekkel a szavakkal kezdődik: „Gaudium et spes” – Öröm és remény. Ez a mai világ számára a legnagyobb hiánycikk. Ezt igényli az ezredforduló embere leginkább. Mi birtokában vagyunk mindkettőnek. Hirdessük meg kortársaink felé! Jézus üzenetét közvetítsük feléjük, az Atya mindenki felé kiáradó szeretetét sugározzuk rájuk és ha kell, bátran vállaljuk Jézus prófétai sorsát is. Ámen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
Évközi 4. vasárnap C Jézus szavai döntésre hívnak (Lk 4,21-30) "Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok" (21. v.). Vagyis ma elérkezett az üdvösség idejének teljessége. Ezt Jézus mondja hallgatóságának
a
názáreti
zsinagógában.
Az
Írás,
amelynek
jövendölése személyével beteljesedett, Izajás próféta szavai. Ezek az üdvösség idejének megérkezéséről és ennek jellemző vonásairól szólnak. Ez a mai nap, amely kétezer éve Názáretre virradt fel, a mai napig nem ért véget. Ennek a napnak a fénye nekünk is világít. Ennek olyan a természete, hogy nem ismeri az estét, a Nap lenyugvását. Az üdvösség, amelyet Jézus hozott, jelen van most, a mai napon, amely nem ismeri az estét, és teljességben jelen van az örök életben.
Jézus szavainak az értelmét nem szabad beszűkíteni. Vele nem zárkózhatunk be a földi házunkba. Ennek a világnak a tetőablakait nem szabad besötétíteni, és az evangélium szavait olyan értelemben venni, hogy csak a földi házunk berendezését irányítja. Akik Jézust látták és hittek benne, általa sokkal több fényt kaptak. János később erről így tesz vallomást: "Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét" (Jn 1,14). Itt tehát arról a dicsőségről van szó, amely Istentől jön, amely Isten jelenlétét hirdeti. Jézus nemcsak a földi szabadságért és igazságért küzdött, ő Istenhez akart kapcsolni minket. Ő nemcsak az emberi testvériségnek a példaképe, hanem az Istent szerető, az imádkozó emberé is. Sőt életében ez van az első helyen. Ez számunkra egy folytonosan jelenlévő feladatot és kihívást jelent. Életünket először nekünk is úgy kell alakítani, hogy azt a végső cél, az örök üdvösség elérésére való törekvésünk irányítsa. Ez azt is jelenti, hogy nem élhetünk ugyanúgy, mit azok, akiket rabjává tettek a szekularizált világ vágyai és ígéretei. Nem mondhatjuk, hogy ezt a feladatot már megoldottuk. Ennek az életvitelnek azt is hirdetnie kell, hogy életünk célja nem lehet a jólét, a földi kényelem és élvezetek, amelyet a technikai kultúra világa ígér számunkra. Törekedjünk tehát olyan életstílusra, amely radikálisan tanúságot tesz arról, hogy ennek a világnak ezeket az ígéreteit elutasítjuk magunktól. Ehhez valami módon egyszerűbb, igénytelenebb, a földi élvezetekkel szembeforduló életre kell törekednünk. Bár ez mindnyájunk egyéni és családi feladata, ehhez mindenképpen igazi keresztény közösségekre, közösségi életre van szükségünk. Jézus Egyházáról, mint a Szentlélek által vezetett hívő közösségről beszél. Egyéni vallásos életünknek ez a természetes és szükséges kerete. Ha
komolyan
vesszük
ezeket
a
feladatokat,
és
a
hiteles
tanúságtételhez megvannak a szükséges közösségi keretek is, akkor azokat a tapasztalatokat is meg tudjuk beszélni, amelyek ebből az
életvitelből
táplálkoznak.
Hogyan
jelentkezik
szívünkben
az
az
élményvilág, amely jelzi: az anyagi javak nem tudják betölteni szívünket. Sőt, ha ezeket mértéktelenül igényeljük, akkor a legnemesebb, legmélyebb örömöktől megfosztjuk szívünket. Helyette pedig folytonos nyugtalanság fog betölteni minket, amely abból származik, hogy nem jó helyen keressük helyünket az életben. Ha szívünkben, életünkben ennek alapján már komolyan tájékozódni tudunk belső világunkban, akkor tudunk erről hitelesen beszélni másoknak, amelynek értékét alá fogja húzni az a tanúságtétel, amelyet életünkkel nyújtunk. Így növekszik egyre erősebben az örök élet vágya szívünkben és ennek nyomán alakul egyre határozottabban az a keresztény életstílus, amelyet az a hívő tudat alakít, hogy felvirradt ránk Krisztusban az üdvösség napja, az üdvösség jelen van életünkben. A hívő élet, a hívő közösség így erősíti Isten dicsőségének jelenlétét életünkben. Ez teszi lehetővé "Istennek, az örök élet ízének, az igazi vigasztalásnak megtapasztalását az élet minden abszurditása közepette is." (Karl Rahner) Jézus hallgatósága Názáretben égből jövő jelet szeretne látni, ő azonban ezt megtagadja tőlük. Szavai hitünket szólítják meg, és ezzel a döntés szavai lesznek. Ha a világot ennek alapján építjük, akkor csodákra
nem
számíthatunk.
Sok
dolog
kicsinynek,
majdnem
hétköznapinak fog tűnni. Nincs lehetőségünk arra, hogy egyetlen ugrással elérjük a boldogságot. Isten Szava messze nem mindig felel meg vágyainknak. Azonban azt nem tehetjük meg, hogy csak azt fogadjuk el, ami nekünk tetszik, azt pedig megtagadjuk, ami nem felel meg elvárásainknak. Örök életünk szempontjából döntő jelentősége van, hogyan hallunk meg és fogadunk el mindent, amit Jézus mond nekünk. Ez szoros összefüggésben van az Egyház értékelésével. Úgy tekintsünk rá, mint aki megőrzi Isten Szavát, meg is ajándékoz minket vele és ezzel nagy szolgálatot tesz nekünk. Ezért nagyon hálásnak kell lennünk.
Gertrud le Fort mondja az Egyházhoz írt himnuszában: "Ki képes úgy beszélni, ahogyan te beszélsz? A te fejed egészen az égig ér. Hitvallást teszel az örök élet mellett, lelked soha nem rendül meg, nem lesz kicsinyhitűvé. Benned minden zarándokút hazatalál." Ahhoz, hogy Jézus szavaiban
ne
válogassunk,
hogy
tanítása,
kegyelmei
tévedéstől
mentesen és teljes valóságában jussanak el hozzánk, és így egész életünkkel
követésének
szenteljük
magunkat,
ehhez
arra
van
szükségünk, hogy az Egyház közösségében hallgassuk meg és fogadjuk el. MK Évközi 4. vasárnap C A szeretetről nagyon sokan, nagyon sokfélét mondtak, írtak, festettek már. Talán nincs még egy olyan szó, ami mögött olyan mély tartalom lenne, mint a szeretet. De talán nincs még egy olyan szó, ami ne lenne annyira lejáratva, mint a szeretet. Nagyon nehéz úgy beszélni a szeretetről, hogy az ne legyen pusztán csak rózsaszín máz, hogy az egyáltalán ne legyen giccses, hogy ne puszán csak közhelyekből álljon. Elhatároztam, hogy nem mondok semmi olyasmit, hogy a szeretet egy nagyon jó érzés, hogy a szeretet a legszebb emberi tulajdonság, hogy a szeretet nélkül nem lehet élni, hanem azt mondom, hogy a szeretet árvíz, a szeretet tűzvész és a szeretet sivatag. A szeretet árvíz. Talán meglepő, hogy ezt mondom. Az árvíznek nem szoktunk örülni. Az árvíz önmagában nem egy kellemes dolog. Mégis szeretetünknek olyannak kell lennie, mint az árvíznek. Méghozzá abban az értelemben, hogy nem tud megmaradni a saját medrében. Ahogy a megáradt folyó kilép önmagából, ugyanúgy a szeretetünknek is ki kell lépnie önmagunkból. Nem szabhatnak határt emberi gátak. Jézus szeretetét sem az emberi vélemények határozták meg. Ha szeretett
akkor
szombaton
is
gyógyított.
Ha
szeretett
akkor
még
a
házasságtörőnek is megbocsátott. Nem az emberi véleményeket nézte, hanem egyszerűen szeretett. Kilépve önmagából, mindent és mindenkit magával ragadva szeretett. Ha őt követjük, mi sem tehetünk másként. A szeretet tűzvész. Be kell vallanunk, hogy önmagában ez sem valami jó dolog. Az árvíz mellett talán a tűzvész az, amitől a legjobaban félünk. Milyen szörnyű, amikor arról hallunk tudósítást, hogy tűzvész pusztít és nem kímél sem életet, sem értékeket. Mégis azt mondom, hogy szeretetünknek olyannak kell lennie, mint a tűzvésznek. Méghozzá abban az értelemben, hogy mindent és mindenkit lángra lobbant. Egyszerűen
ne
lehessen
megfékezni.
Ne
lehessen
elfolytani
szeretetünket! Amikor Jézust keresztre feszítették, azt gondolták, 'na most elfolytjuk', 'na most egyszer s mindenkorra kioltjuk ezt a tüzet'. Mekkorát tévedtek! Krisztus szeretetét nem tudták kioltani, nem tudták elfolytani. Mindmáig lángol és terjed a világben! Rajtunk keresztül. Értsem meg, ha én, ha te nem égünk, kialszik a világ. Értsem meg, hogy ha én, ha te nem lángolunk, akkor nincs, aki a tüzet tovább adja! Ha én, ha te nem szeretjük a mellettünk levőt, akkor lehet, hogy senki se, szereti őt! Legyünk olyan tűz a világban, amit nem lehet kioltni. A szeretet sivatag. Emberi tapasztalatunk az, hogy a sivatag olyan hely, ahol nincs élet, ahol lehetetlen dolog huzamosabb ideig élni. A sivatag önmagában barátságtalan, zord hely, mégis azt mondom szeretetünk legyen olyan, mint a sivatag. Nem szabad, hogy csak az érzelmeken alapuljon. Az igazi szeretet, akkor is szeret, ha nem érzi. Akkor is ha bennem szárazság van, akkor is ha már-már kiégtem a másik felé. A szeretet nem pusztán érzelem. Ha csak azokat szeretitek mondta Jézus -, akik benneteket is szeretnek, nem vagytok különbek e világ embereinél. Jézus szeretete olyan volt, mint a sivatag. A végső
elhagyatottságban, a végső ürességben, a kereszten is tudott szeretni. Sőt ekkor szeretett a legjobban, hiszen életét adta mindenkiért. Azokért is akik őt szerették, de azokért is akik őt keresztre szegezték. A mi szeretetünk is ilyen sivatagi szeretet legyen, ne pusztán csak az érzelmeken alapuljon, ne válogasson. A szeretet árvíz, amelynek nincs emberi gátja. A szeretet tűzvész, amit nem lehet kioltani. A szeretet sivatag, ami a legnehezebb pillanatban is képes a másikat szeretni. A szeretet feladat, amit még ebben a pillanatban el kell kezdenem és soha nem szabad abbahagynom! Amen. Évközi 4. vasárnap C Hallani hangokat, amely, ha az egyházat szidja, akkor a hierarchiát ostorozza. Keserves segélykiáltások ezek, azon beteljesített vágy iránt, ami minden ember szívében benne van: szerető, emberközeli egyházat kívánnak és a funkcionáriusokból elegük van. Ha ezzel kapcsolatban az egyházi hierarchia bezárja szívének ajtaját, rosszul teszi. Ha a laikusok viszont csak az ún. jogaikat akarják gyakorolni és a kötelményeket elhanyagolják, ők se lesznek jobbak. Sőt!
Mindig az alázatos szív
szokta megtenni az első lépést a javulás útján. Nem szabad elfeledni, hogy egy hiteles kapcsolatnak van néhány feltétele, melyek nélkül fiaskós marad bárminemű mutogatás - csak elbeszél a laikus a pap mellett és fordítva. A feltételek a következők: jelenlét, meg-hallgatás, kommunikáció, szeretet, törődés, áldozatvállalás s végül a kört a saját élet oda-ajándékozása zárja be. Valaki azt gondolhatná, hogy ez utópia. Ám ha jobban megfigyeljük a mindennapjaink folyását és nem úgy tekintünk erre, mint egy szükséges rosszra az est megélése érdekében, akkor néhány dolgot felfedezhetünk. Jelenlét – testem és lelkem ott van
a találkozásban Meg-hallgatás – nyitott vagyok Szeretet – nem vagyok számító Törődés – csendes odafigyelő fül és szem, két jó tanács, vagy konkrét fizikai gondoskodás Áldozatvállalás – viszonzást nem váró szeretet konkrét jele. Élet oda-ajándékozása – teljes önátadás, ami az alázat megtestesülése.
Aprólékos volt a szétírás, de ezzel csak azt
akartam mutatni, hogy mennyire összefügg az egész. Gondoljuk meg: egy öt perces találkozásban is benne leledzik mindez… Aki képes erre, az már joggal nevezheti magát az evangéliumban említésre került Jó Pásztor segédének. Jézus életére – tetteire, viselkedésére – igenis jellemző, hogy benne megvolt az alázat, tehát, az összes feltételnek megfelelt. Röviden így foglalható össze: Jézus példát adott arról, hogy egyedül csak akkor lehet hiteles kapcsolatokat építeni, ha az emberek között vagyunk. Így hát, legyen az most laikus vagy lelkiatya, ha nincs az emberek között, akkor csak bogáncsos szívvel képes képet alkotni a másik
ember
Istenkeresésével
kapcsolatban.
Végeredmény:
torz
képzelgésen. Csak hitelesen megélt kapcsolatok révén lehet építeni az Istenkapcsolatot. E nélkül a vélt Istenkapcsolat is csak egy „Deus ex machina” - ”az automata Isten imádata” – lesz. A mai vasárnapon szent papokért imádkozik az egyház. Olyan emberekért, akik „ismerik az övéiket”. Tehát kérjük az aratás urát, hogy olyan embereket küldjön erre a szolgálatra, akik tudnak jelen lenni, meghallgatni, szeretni, törődni, áldozatot vállalni s végül odaadni az életüket, vagyis fel - őrlődni a szeretet malmában. Ők lehetnek a szent papok. Szent hívekért is imádkozzunk, akik képesek a keresztség szentségéből adódóan elvinni az evangélium, szívükben megélt és megérlelt mondanivalóját: Isten a szeretet.
Eme
papok
és
hívek
hiányában
valóban
csak
egy
szolgáltatásokat nyújtó ”zártkörű részvénytársaság” (ZRT) lehet az egyház. Imádkozzunk Isten segítő kegyelméért, hogy nap mint nap igent tudjunk mondani Istennek, mert így mehetünk és élhetünk valós, Istent
kereső, kapcsolatokat - iskolában, plébánián, otthon, munkahelyen. Nagy Péter
