4. Pandora Pandora másnap délután kettőkor állított be. Nem kérdezett, csak jött. Eszembe se jutott, hogy ő lehet az. Nem akartam senkit látni, nem akartam ajtót nyitni, de nem hagyta magát. Rátapadt a csengőgombra. Tudta, mi történt. Mivel előző este és ma délelőtt sem vettem fel a telefonokat, felhívta Stevent, hogy megérdeklődje, mi van velem. Gyorsan főzött egy csirkelevest, bepakolta egy jénaiba és ezzel felszerelkezve meglátogatott. Egyenesen a konyhába ment, és amíg megmelegítette a kaját, elmosta a tegnapi vodkás és borospoharat, kiürítette a hamutartót, letörölte a pultot és az asztalt, aztán szedett mindkettőnknek egy-egy tányérral. Szó nélkül láttunk hozzá. Nem volt szükség magyarázatra. Kisebb erőfeszítésbe telt, míg az első kanál levest a számhoz emeltem, de Pan kérlelhetetlen tekintete jelezte, hogy magamba kell erőltetnem. Olyan melegséggel töltött el, ahogy az első falat szétterült a gyomromban, hogy újabb síróroham tört rám. Ezek azonban már nem a fájdalom súlyos könnyei voltak, hanem a fájdalmat felszakító könnyű könnycseppecskék. Az önsajnálat és a meghatottság könnycseppjei. Hogy átgázoltak rajtam, megaláztak, és mégis van valaki, aki kérés nélkül eljön és mellettem áll. – Jól van, Suzan! Sírd ki magadból a bánatod! – bíztatott Pandora. – Ühüm. – Ilyenek a férfiak. Szeretjük őket, talán ők is szeretnek. Sebeket ejtenek, de a sebek begyógyulnak – duruzsolta Pan mély, megnyugtató hangján. – Begyógyulnak, Pan? – kérdeztem szipogva, megerősítést várva. – Nyugodt lehetsz. Megőrzöd a szép emlékeket, és elfelejted a rosszakat. – Nem lesz könnyű. – Ugyan már! Tudod, hány pasas vár rád odakint? Ragadnak majd rád, mint legyek a légypapírra. Amint megtudják, hogy facér vagy, rádstartol mind. – Könnyű neked, Pan – hüppögtem tovább. – Neked mindig jól sikerül. – Nem-nem Suzan! – felelte nagyon határozottan Pandora. – Én csak azt tudom, hogy mikor kell lezárni. – Igazad volt. Nekem kellett volna befejezni. – Tévedsz! Így volt a legjobb. Így legalább nincs lelkifurdalásod. – De nagyon fáááj – húztam el az áááát, mert egy újabb érzelmi kitörés vett erőt rajtam. – Szállj le a földre, kicsi Suzy! Ha te rúgod ki, csak gyötörnéd magad – nyugtatgatott legkedvesebb barátnőm. – Így viszont szabad vagy. Azt csinálhatsz, amit akarsz. Akár ma este elmehetsz egy buliba és hagyhatod magad felszedni. Ha te rúgod ki, erre nem lennél képes. – Így sem vagyok rá képes – legyintettem lemondóan. – Most ezt mondod, de ha eljön az alkalom, akkor szabadon dönthetsz, hogy akarod-e vagy sem. És azt a döntésed már nem befolyásolja Steven. Vele vége. Szép volt, ennyi volt. Örülj neki, hogy egyenes volt és nem vert át, mint szart a palánkon. – Hát éppen ez az –magyaráztam esetlenül. – Még azt az esélyt sem hagyta meg, hogy haragudjak rá. – Ennyire szeretted? – nézett rám a barátnőm őszinte csodálkozással. – Megint ez a hülye kérdés… – bőgtem el magam újra. – Nekem ehhez több idő kellett volna.
– Ha másfél év nem volt elég, mennyire lett volna szükséged? – A francba, a francba, a francba! Nem tudom. Ő is ezt kérdezte tegnap. És akkor sem tudom. És képzeld el, ha előző este megkérte volna a kezem, gondolkodás nélkül igent mondtam volna neki. És tudod miért? – Mondjad, édes Suzan! – ösztökélt Pandora, mint egy jó pszichológus. – Csak azért, hogy ne ő győzzön. Képes lettem volna feláldozni az életem, hogy nálam maradjon a labda. – Ezek szerint mindkettőtök nagy szerencséjére, nem volt nála gyűrű. És erre már nekem is mosolyra húzódott a szám. Pan-nek megint sikerült a drámából burleszket csinálnia. – Szerencsére nem. Volt annyi esze – mosolyodtam el végre. Miután lelki egyensúlyom úgy-ahogy helyreállt, leszaladtunk a közeli palacsintabárba. A fákon néhány rügy már kipattant, és végre feloldódhattunk az első tavaszi napsütésben. Pan közben a legújabb történetével szórakoztatott. – Semmi különös nincs benne. Nem túl magas, nem túl izmos. Szőkésbarna, szemüveges, kicsit borostás. – És azonnal beleszerettél? – érdeklődtem egyre élénkebben. – Mondjuk inkább úgy, hogy felkeltette az érdeklődésem – igazított ki egy félrehúzott mosoly kíséretében. – Na jó, akkor másképp fogalmazok. Mivel csavarta el a fejed? – Csak nem képzeled? – kérdezett vissza tudálékosan, majd nyomatékkal kiigazított. – Én csavartam el az ő fejét. – Persze-persze, majd el felejtettem. És mivel fogott meg? – Nem is tudom. Talán a cuccaival? – gondolkodott el a kérdésemen. – Kissé elnyűtt bőrcipő, szűk farmer, piros-fekete dzseki. Semmi különös, csak van stílusa. – Bocs, hogy közbevágtam! – szabadkoztam. – Ott tartottunk, hogy állsz a villamoson és felfedezed, hogy stíröl… – Hátat fordítottam, nehogy észrevegye, hogy kikapcsolom a mobilomat – lendült bele újra a történetbe, kacarászva. – És vártam – fokozta tovább az érdeklődésem. – És még mindig vártam, amíg a következő megállóban felszálltak vagy ezren. Én meg beljebb húzódtam, hogy közel kerüljek hozzá. Persze még mindig háttal. – Aztán? – kotyogtam közbe teljes katarzissal. – Miután a villamos elindult, egyszer csak idegesen a táskámhoz kaptam. – Pandora a kezével szélesen gesztikulálva a táskája felé kapott, ahogy újra átélte a jelenetet. – Előrángattam a kikapcsolt mobilt, és nagyon kétségbeesett ábrázatot öltöttem. Fel is szisszentem, hogy „A csuda vigye el!”, aztán mintha a megváltóhoz beszélnék, felé fordultam, hogy tudna-e segíteni. Merthogy a munkahelyemen bekapcsolva felejtettem a kávéfőzőt és már nem szeretnék visszamenni, de szólnom kellene a kolléganőmnek, hogy kapcsolja ki, csak éppen lemerült a telefonom és most szükségem lenne egy mobilra, mondjuk az övére, és mindenképpen kifizetem a hívás díját, ha volna oly kedves. – Te tök hülye vagy, Pan! Hogy jut ilyen eszedbe?!
– Drága Suzan! Korunk legújabb vívmányait okosan kell használni – oktatott ki a legfrissebb telefonhasználati szabályokról barátnőm. – És odaadta? – érdeklődtem kételkedve. – Persze, hogy odaadta – értetlenkedett Pan a megrökönyödésemen. – Nagy örömmel. – És csak úgy felhívtál valami számot? – Dehogyis! A saját kikapcsolt mobilomat. Így már a számát is megszereztem. – Nagyon rafkós! – összegeztem elismeréssel. – A tisztesség kedvéért azért megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom. Ő meg biztosított róla, hogy ajándék, nem tesz semmit, és nagyon szívesen. Én meg ellenkeztem, hogy ezt nem fogadhatom el, és a kedvességéért cserébe szívesen meghívnám egy kávéra. Mert manapság olyan ritkán találkozik az ember őszinte segítőkészséggel, és ez nekem olyan jólesik. – Ezek szerint elfogadta. – Kicsit gondolkodott, de elég hamar rájött, hogy nincs semmi halaszthatatlan dolga – nevetett Pan felszabadultan. – Na és? – Na és, na és. Sanyinak hívják, de barátoknak csak Alex. Rendezvényszervező. Zuglóban lakik. Még nem sokat tudok róla, de visszahívott egy italra. – Gondolom, nem mondtál nemet – vigyorogtam rá szégyentelenül. – Ismersz, mint a rossz pénzt! – Mikor találkoztok? – Elvileg ma hatkor... – közölte felhőtlen örömmel, aztán hirtelen elharapta a mondat végét. – De lemondhatom... – folytatta zavartan. – Tudom a számát. – Eszedbe ne jusson! – beszéltem a lelkére. Megnyugtattam, hogy már jól vagyok, és másra sem vágyom, minthogy egy üveg kóla, egy tábla csoki és egy zacskó chips társaságában bevackoljam magam a tévé elé. És különben is, kíváncsi vagyok a rendezvényszervezőjére. Mindenképpen számoljon be róla. El kellett ismerni, Pan ismerkedésben verhetetlen volt. Lizával rengeteg ehhez hasonló sztoriját ismertük. Volt, hogy megkért valakit, hogy vezesse el egy közeli bankautomatáig, mert mindenképpen pénzt kell felvennie, de nem ismeri a környéket, és egyébként is fél, hogy kirabolják. Máskor arra volt szüksége, hogy valaki állítsa hangosabbra a csengőhangját, mert nem hallja, ha hívják, és nem ért a telefonokhoz. Egyszer úgy esett, hogy a buszon ülve megkért egy srácot, hogy ne lapozzon tovább az újságjában, mert szeretné elolvasni az egyik cikket, merthogy őt mélyen érintik a jövő évi adóváltozások, és tudni akarja, hogy mire számíthat. Évente átlagosan három férfit fogyasztott el, de körülbelül ötször ennyivel ismerkedett meg, Közülük válogatott. Sosem értettük, hogy bukhatnak rá ennyire a pasik. A maga százhatvan centijével nem éppen a magazinok nőideálját testesítette meg, mégis sokan kaptak erre a típusra. Filigrán alkatához dús keblek társultak, kissé kerekded arcát vastag szálú, fekete haja keretezte, szürkéskék szemein pedig hosszú szempillák ültek. Ez elég volt ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet, de a csábításhoz ennél több kellett. Hogy mi volt a titka?
A kisugárzása. Amikor akcióba lépett, olyan kedvesen kacér tekintetbe tudta rendezni vonásait, hogy sikerült elvonnia áldozatai figyelmét az ismerkedéssel járó leégés kockázatáról. A kapcsolatteremtésre egy mindannyiunk által irigyelt, kifejezetten Pandorás módszert alkalmazott. Ha megtetszett neki valaki, alaposan felmérte, hogy van-e nála esélye, aztán úgy helyezkedett, hogy az áldozat nyugodtan végig tudja rajta hordozni tekintetét. Vigyázott rá, nehogy szemkontaktusba kerüljenek. Ilyenkor mindig félprofilból mutatta magát, és a szeme sarkából észrevétlenül figyelte a kiválasztott reakcióit. Amikor már kellően biztos volt a dolgában, gondoskodott róla, hogy közel kerüljön a célszemélyhez, és a megfelelő pillanatban lecsapott rá. Volt benne annyi spiritusz, hogy valamilyen ürüggyel szívességet kérjen, aztán beszélgetésbe elegyedett, a randira hívást meg átengedte a férfiaknak. Egyszer kivallattam Stevent, vajon mit esznek rajta a pasik. Sokáig kellett rajta gondolkoznia, míg végre meg tudta magyarázni. – Tudod Suzan, a férfiak többsége valamiféle anyaideált keres egy nőben. Nyilván nem a saját anyjukat, de aki a gyerekeik anyja lehetne. És ha nem is vallják be maguknak, de szeretnének visszakapni valamit a Mamából. – Ne kamuzz Stev! – Ez nem kamu Suzy! Pandora az a nő, akihez az embernek kedve van odabújni. Alacsony, vékony, bármikor a karodba kaphatod, ha ki akarod mutatni, hogy mennyire szereted. Kemény és magabiztos, mint egy anyatigris. Mindig megvéd, ha rászorulsz. És hatalmas, ringó mellei vannak, amiből táplálni tud. – Meg amik közé a fejed jó mélyen beletúrhatod, mi? – válaszoltam kissé ingerülten. Kezdett túllépni az őszinteség általam elfogadható keretein. – Te kérdezted, akkor lécci ne sértődj meg! – Látom, beleélted magad – tettem egy epés megjegyzést. – Folytasd, kérlek! – Eszemben sincs – ellenkezett. – Csak bajom lesz belőle. Nem esett jól, amit hallottam, de be kellett látnom, hogy én provokáltam. Steventől elvártam, hogy én legyek számára a non plus ultra, és nehezen viseltem, ha egyáltalán szóba kerülhetett valaki rivális, lett légyen az akár a legjobb barátnőm is. Nem akartam a féltékeny szerető idióta szerepét tovább játszani, úgyhogy tartanom kellett magam a témánál. – Oké, nyugi, tényleg érdekel. – Ha hallani akarod, akkor szerintem a dolog kulcsa a szerkójában van elrejtve. „Tehát az én szerkóm szar!” – fojtottam vissza magamban egy felhördülést. – Azért az az állandó feketeség kicsit egyoldalú, nem? – vetettem ellen hangosan. – A fekete nagyon szexis és vagány – magyarázta már-már megszállottan. – De nem ez a lényeg. Pandora mindig pont annyit mutat meg magából, amennyi éppen szükséges. Egyszerűen jó az arányérzéke. – Úgy érted, hogy egy modern nőnek az arányérzék a legfontosabb jellemvonása? – Pandoráról beszéltem, és nem mondtam, hogy modern. Éppen megfelelő. Mindig csak egy pici látszik ki a fontosabb részekből. – Mely részekre gondolsz, drága Steven? – tettem fel a kérdést enyhe arroganciával a hangomban. – Veled nem lehet beszélgetni! Van itthon valami kaja?
Ezzel lezártnak tekintette társalgásunkat, és mivel csak egy lekváros péksüti figyelt a szekrényben, inkább a hűtőből vett elő egy sört. Kicsit féltékeny voltam Pandorára, de hamar rájöttem, hogy nem érdemes túráztatni magam ezen a témán, mert ezek ketten fél nap alatt szőröstül-bőröstül megennék egymást, míg végül semmi sem maradna belőlük. Igazság szerint Pandora külseje tetszett Stevennek, de valójában haragudott rá. Pontosan azért, amit első ránézésre képviselt. Steven is ahhoz a többséghez tartozott, akik szerint egyszerűen csak sportot űz a pasizásból. A hímneműek azért utálták, mert szerintük csak játszott a férfiakkal, a nőneműek meg irigykedtek rá. Egyébként is volt Pan személyiségének felszínén egyfajta nyersességből és flegmaságból álló máz, amit általában nem kedvelnek az emberek. Aki viszont vette a fáradtságot, hogy jobban megismerje, az egyik legszórakoztatóbb és legjóindulatúbb egyéniség társaságát élvezhette. Pandoráért meg kellett küzdeni, és akinek sikerült, a legjobb barátra lelt benne. A klasszikus, érdek nélküli barátra. Nála szabadabb, mondhatni öntörvényűbb nőt keveset ismertem. Szerencsés alkat volt. Élte az életét, és magasról tett arra, hogy mit gondolnak róla. Ebből merítette az erejét. Nem pocsékolta az energiáit a számára közömbös kilencvenöt százalékra, hanem magára és a szeretteire koncentrálta a figyelmét. Azon kevesek, akik igazán jól ismerték, tudták, hogy nem mindig volt ez így. Ilyennek formálta magát, és meg is volt rá az oka. Pandora korábban az a fajta naiv kislány volt, akinek minden elsőre sikerült. Gimi után azonnal felvették a főiskolára, az utolsó évre begyűjtötte a második nyelvvizsgáját, és egy fix gyakornoki állást. Hat éve járt együtt a barátjával, közös albérletbe költöztek, eljegyezték egymást, az esküvőre készültek és tervezgették az életüket. De ahogy az már lenni szokott, a közös élet konfliktusokat is hozott, és egy komolyabb összeveszés után Pandora néhány napra visszaköltözött a szüleihez. Miután lehiggadt, megpróbálta rendezni a dolgot, de a barátja mellett egy másik nőt is talált az albérletükben, eléggé egyértelmű helyzetben. És ha még ez sem volt elég, a földrekerült Pandorába sikerült még néhányat belerúgni. A barátja úgy érezte, hogy ez a legjobb alkalom a kitálalásra, mert már rohadtul elege lett az anyucihoz szaladgálok stílusából, az önállótlanságából, a szülei pénzéből, meg a felkarolt szegénylegény szerepből. Mert Pandora családja igazából sohasem fogadta be tagjai sorába. Pan a szégyentől eleinte még a szülei szeme elé sem mert kerülni. Tíz kilót fogyott, állandóan sírás kerülgette és a legborultabb időben is napszemüveget viselt, annyira vérben forogtak a szemei. Az sem nyújtott számára vigaszt, hogy a mára már meggyűlölt szerelme totális csődbe jutott. Csak szánalmat érzett. Az osztálytársai, pusztán jóindulatból, nem hagyták nyugodni a fiú történetével. A románc az újdonsült szeretővel folytatódott, meglett az esküvő meg a gyerek is, és miközben a fiatal apuka napi tizenkét órákat dolgozott, az ifjú feleség másokkal múlatta az idejét a hitvesi ágyban. A kisfia három éves sem volt, amikor elváltak. Teljesen megtört. Elhízott, először négy, aztán hat, a végén meg már nyolc pohár whisky, konyak vagy efféle lett az adagja. Piás vezetésért elvették a jogsiját, kirúgták a munkahelyéről. Visszaköltözött a szüleihez, és azóta sem tudta összeszedni magát. Pandorának három évbe telt, amíg helyreállt. Felnőtt végre. A korábbi lányos álmodozásait a szarkazmus és a fekete humor váltotta fel. Ruhái is erre a sorsa jutottak. Ördögien öltözködött. Egy fehér bugyi vagy melltartó sem kerülhetett a ruhatárába. Csak fekete. Fekete harisnya, fekete cipő, fekete blúzok, pólók, garbók, szoknyák, ruhák, kabátok. Nem törődött a divattal. Egyéni stílust alakított ki, és rájött, hogy erre is buknak a férfiak.
Miután sikerült túladnia a kezdeti félszegségén, egyre nagyobb élvezettel használta ki előnyös adottságait. Túljutott azon a ponton, hogy holtodiglan társat keressen magának. Könnyen ment bele kapcsolatokba, és viszonylag hamar véget is vetett nekik. Három-négy hónapnál tovább senkivel sem húzta. Sokaknak összetörte szívét, és nem értették, hogy miért szakít velük. Volt, hogy Lizát vagy engem kerestek meg. Nem tudták, mi rosszat tettek, és mivel engesztelhetnék ki. A válasz erre mindig csak az volt, hogy jobb, ha elfelejtik. Pandora egyszerűen ilyen. A külső szemlélő azt hihette volna, hogy végtelen gonoszság lakozik benne, pedig a maga módján tisztességes volt a kapcsolataiban. Amíg együtt járt valakivel, szerelemmel szerette. Az éppen aktuális barátját soha nem csalta meg, és egyszerre sosem tartott több vasat a tűzben. Ha valakiről kiderült, hogy van valakije, nem hajtott rá, vagy ha már összejöttek, rövid úton kirúgta. És soha nem lőtt házinyúlra. Betartotta a játékszabályokat, nem úgy, mint sokan mások, akik elítélték életvitelét. Akik nem tudták, hogy egy régi elfuserált szerelem áldozata, akit megfosztottak attól, hogy valaha még megbízhat valakiben. És ahogy beléptem a Steven cuccaitól kiherélt lakásba, átfutott az agyamon, hogy vajon én képes leszek-e megbízni valaha valakiben. Nem voltam biztos benne, pedig engem még sosem ejtettek át úgy, mint Pandorát. Újra eszembe jutott Steven és a vádaskodása, de ma is azt kezdtem érezni, mint tegnap. Hogy valami nincs teljesen rendben a gondolatmenetével. És végre beugrott. Hogy igazából Steven nem bízik. Nemcsak bennem, de még saját magában sem. Abban, hogy képesek lennénk közösen vezetni azt a rohadt repülőt. És ennek az egésznek a felelősségét az én nyakamba akasztotta. És végre dühös lettem rá, és már tudtam utálni, és ez végre megnyugtatott. Pedig a szívem mélyén tudtam, hogy Stevennek valahol igaza van. És azt is, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem azokkal a kérdésekkel, amiket a levegőben hagyott.
