Amagyar üvegipar története alig ismert a külföldi

Az üvegművesség történetének kutatása

EREDMÉNYEK ÉS FELADATOK

A

magyar üvegipar története alig ismert a külföldi szakemberek előtt. Mint ahogyan a régi nagy jelentőségű üvegmonográfiák szerzői, pl. Schmidt, Rademacher, Vávra, ugyanúgy az újabban napvilágot látott, egyetemes üvegművészet bemutatására vállalkozó külföldi feldolgozások készítői sem vesznek tudomást üveggyártásunk történetéről.1 A ma­gyar üvegipar külföld előtti ismeretlensége már csak azért is rendkívül sajnálatos, mert az európai üvegművesség történetéről alkotott kép szegényebb lett néhány olyan magyar vonatkozású adalékkal, amely módosíthatta, alakíthatta volna az üvegművészet általános fejlődéséről vallott nézeteket. A magyar üvegipar külvilág előtti ismeretlensége az üvegtörténeti kutatásunk általános helyzetéből is következik. Az ismeretlenség oka közvetve visszavezethető a muzeológiai tevékenység sajátosságára és az ismeretek feldolgozási szintjére, a publikáltság fokára. A magyarországi múzeumok első üvegtárgyai a keleti eredetű és római üvegek mellett egykori uralkodók, fejedelmek és gazdag nemesi családok ház-

tartásai kincsének számító velencei, cseh és német darabok voltak. Az ezredéves ünnepségsorozat kiállításai és a XIX. század végi jelentős üvegtechnikai újításaik irányították először a figyelmet a Kárpátmedence területén előállított üvegtárgyak felé. A Magyar Nemzeti Múzeum első katalógusa, az 1825-ben megjelent Cimeliotheka magyar régiségeket felsorakoztató egységében még csak néhány üvegtárgy szerepelt. Így a Baky család címerével ékesített feliratos és 1695-ös évszámmal ellátott nagy palack, vagy II. Rákóczi Ferenc hadszertári főbiztosának, Lányi Pálnak és feleségének 1708-ból való címeres, metszett talpas pohara. Az 1870-es évektől meginduló tudatos gyűjtés eredményeként a századfordulóra számottevő magyar kollekcióval rendelkezett a nemzet múzeuma. A régi magyar üvegek mellett a kortárs üvegművészet kiemelkedő emlékei is a gyűjteménybe kerültek. Így a századforduló neves üvegművészének, Sovánka Istvánnak a különleges üveg keresztelőmedencéje is, amelynek felirata: „A Magyar Nemzeti Múzeumnak a Millenniumi kiállítás alkalmából ajánlja Göpfert Miklós üveggyáros



Zay-Ugrócról, készítette Sovánka István”.2 Az 1879-ben megalakult Iparművészeti Múzeum törzsanyaga a Nemzeti Múzeumból került ki. Több mint 100 régi üveget, majd a keresztelőmedencét is átadták az új közgyűjteménynek, amelynek többek között az egyik jövőbeni feladata az üvegművészet hazai és külföldi emlékanyagának a gyűjtése lett. A Nem­zeti Múzeum a továbbiakban elsősorban történeti jelentőségű, relikviaszámba menő üvegtárgyak gyűjtésére szakosodott. Az Iparművészeti Múzeum az I. világháború előtti évekre már nemzetközi viszonylatban is számottevő üveggyűjteménnyel rendelkezett. Az ezredéves ünnepségsorozat kiállításai és a XIX. század végi jelentős üvegtechnikai újítások egyre inkább az üvegművészet felé irányították a közvélemény figyelmét. Ennek köszönhetően a még fennmaradt XVIII–XIX. századi magyar vagy magyarnak vélt üvegek kiemelkedő darabjai múzeumi gyűjteményekbe kerültek a külföldi, ezen belül is elsősorban a velencei, cseh és német üvegekkel együtt. Az így begyűjtött üveganyag szinte teljes mértékben úri üveg volt, vagyis üvegművészetünk „napfényes” szegmentjét reprezentáló művészeti alkotásokból állt össze. A régészeti feltárások ekkor még alig hoztak felszínre a korai magyar üvegkészítésről tanúskodó emlékanyagot, vagy pedig az ásatásokból származó üvegtöredékek ismeretlenek voltak a szakemberek előtt. A mindennapos használatra szánt, főként a kis erdei üveghutákban gyártott üvegek ritkaságszámba mentek a múzeu­ mok gyűjteményi raktárainak polcain. Ezeket az üvegeket az általános közfelfogás alacsony művészi értékűnek tekintette, amelyek a társadalom szegényebb rétegei igényének kielégítésére készültek. Csupán néhány jó szemű gyűjtő figyelt fel arra, hogy a magyar üvegművészetben az ún. parasztüvegek nyújtják a legötletesebb, legváltozatosabb és az általános európai formakincstől leginkább függetle­nült formákat. „Itt találják nemzeti sajátosságunk legtökéletesebb kifeje­ződésüket.” A parasztüvegek első gyűjtője Samuel Brukenthal, a szebeni múzeum megalapítója volt, aki a dél-erdélyi, Olt menti üveghuták emlékanyagát gyűjtötte össze. Az ország különböző tájait járva tudatosan gyűjtötte a paraszti, mezővárosi, polgári háztartások legszebb üvegeit Déri György is. A debreceni

10

múzeum egyik alapítója, Telkes Simon 1895-ben megjelent Üvegiparunk című monográfiája borítójának belső oldalán adott számot gyűjtéseinek eredményéről.3 „Ezen könyv a már régente nem létező magyar erdei üveghutákról ad tanúságot és a Déri György ezredes Néprajzi Múzeumban levő, körülbelül 125 darabból álló népies üveggyűjtemény tartozéka. Budapest, 1941. október 15. Déri György ezredes.” A gyűjtő a belső borító alsó részén ekképpen ír a tárgyakról: „A 125 példány három csoportba osztható: 1. Körülbelül 45 darab Bakonyerdei csoport. 2. Körülbelül 36 darab Magyar Északi dombvidéki úgy mint a régi Felvidéki csoport. 3. Körülbelül 44 darab Nagymagyarország részei­ ről származó és kisebb mennyiségben a régi Monarchiában készült, de a magyar földön használatban volt csoport.” Samuel Brukenthal és Déri György hosszú ideig nem talált követőkre. Ennek oka alapvetően a művészettörténet és a néprajz sajátos, parasztüvegeket, népi üvegeket kirekesztő felfogásából származott. A művészettörténész a finom üvegeket, az úri üvegeket tartotta műfajába illőnek, mert felfogása szerint ezek a tárgyak képviselnek „magasabb művészi értékeket”. Ezeken az alkotásokon figyelhetők meg a történelmi stílusok változásai és az üvegművészetben nagy technikai tudást igénylő díszítőeljárások alkalmazásai. A népművészeti kutatás a XX. század elején – amikor még szép számmal lehetett volna üvegtárgyakat gyűjteni –, a sajátosan paraszti, autochton műfajokat kereste. Ez a nézet gátat emelt a parasztüvegek felfedezése elé. A paraszti használatban lévő üvegtárgyakkal szembeni bizalmatlanságot fokozta az is, hogy ezek az üvegek ugyanúgy lehettek a nemesség és a polgárság mindennapi életéhez szorosan kötődő tárgyak, mint a parasztságéhoz. Továbbá az is növelte a kétségeket, hogy az üvegek előállítása minden tekintetben komoly előkészületeket, nagyobb ipari berendezéseket igényelve több ember szervezett együttműködését feltételezte. Jogosan vetődhetett fel az a kérdés, hogy az üvegművészet természete lehetővé teszi-e azt, hogy népművészetté váljon? Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a Magyarság néprajza a parasztság tárgyi környezetének bemutatásakor mindössze egyetlen

üveg­tárgyról, egy üvegből készült gyertyakészítő formáról tett említést.4 A parasztüvegek múzeumi gyűjtése csak az 1950-es években kezdődött el. Erdélyben Szőcs Károly és Lázár Jenő gyűjtött össze nagy mennyi­ ségű üveget a paraszti és kisnemesi háztartásokból. A nagyszebeni Brukenthal Múzeum mellett kialakult a Kolozsvári Történeti Múzeum hatalmas üveggyűjteménye is.5 Magyarország északi részén a Zempléni-hegységben, majd Pa­rád környékén Balassa Iván útmutatása alapján Takács Béla gyűjtötte össze a paraszti háztartások hutákban készült üvegeit. A kialakult módszerek és nem utolsósorban a nem várt eredmények például szolgáltak más múzeumok számára is.6 A miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa, Megay Géza a Bükkben, Vaj­kai Aurél és Éri István pedig a veszprémi mú­ze­umnak a Bakonyban gyűjtött csodálatos üveg­tárgyakat. Vajkai Aurél publiká­ ció­i­nak köszönhetően ma már az üvegművészet is befogadja azokat az egyszerű technikával készült, de bámulatos szépségű produktumokat, amelyek a Bakony falvaiban, különösen Szentgál kisnemeseinek otthonában mindennaposak voltak. Az erdélyi, bakonyi és észak-magyarországi kutatások inspirálóan hatottak a Kárpát-medence üveges vidékei történetének feltárására és az egykori üveghuták emlékanyagának összegyűjtésére. Zala, Baranya, a Délvidék és a Felvidék muzeológusai mára már nagyszámú népi üveget is felsorakoztattak gyűjteményeikben az úri üvegek mellett.7 A Kárpát-medencében található múzeumok az utóbbi évtizedekig döntő részben antik és XVII– XIX. századból származó üvegeket felvonultató üveggyűjteményekkel rendelkeztek. A középkori üvegek ritkaságnak számítottak. Ezek többsége is külföldi, elsősorban velencei termék volt. A Ma­gyar Nemzeti Múzeum őrzi az ún. Mátyásbillikomot, a velencei üvegművesség remekét, amely szokatlanul nagy mérete (42,8 cm magasságú) és történeti vonatkozása miatt kiemelkedő jelentőségű.8 A tölcsér formájú, díszítetlen vastag üvegfalú edény kupáját keskeny gyűrűtag fogja össze, nodusát pedig belül vékony, fehér fonalas díszítmény ékesíti. Hiányzó üvegtalpát apró türkizekkel ékesített aranyozott ezüsttalppal pótolták.

Mátyás király billikoma, 1470 körül. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (Fotó: Dabasi András)

A nemesfém talpazaton XVI–XVII. század fordulóján vésett versezet foglalja össze a nagyméretű kehely történetét. A leírás szerint az edény Mátyás király „velencesektől vett régi ajándéka”, amelyből az ellenség legyőzésekor ittak áldomást. Később II. Lajoshoz került a billikom, aki azt 1524-ben főpohárnokának, Batthyány Ferencnek adományozta. A becses ereklyét a Batthyányak rohonci várában őrizték. 1852-ben – miután a szabadságharc külügyminiszte­rének, Batthyány Kázmérnak a vagyonát elkobozták –, idegen kézre került. A XIX. század végén az Erdődy család egy müncheni kereskedőtől vásárolta vissza, majd 1929-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A kiemelkedő velencei származású üvegek közé sorolható még az a XV. századi eredetű gótikus formájú, körte idomú, bordázott kupájának peremén színes zománcfestéssel, aranyozással és pikkelyes díszítésű szalaggal ékesített talpas pohár, amely a somogyvári ásatásokból került elő.9 Ugyancsak a velencei üvegművészet kimagasló termékei az ún. Bártfai kelyhek, melyekből 5 példányt a bártfai Sárosi Múzeum és egy-egy példányt a Kassai Keletszlovákiai Múzeum és a Magyar Nemzeti

11

Serleg Bártfa címerével, XVI. század eleje. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (Fotó: Dabasi András)

Múzeum őriz. A színtelen, áttetsző üvegből készült, körte idomra emlékeztető kupájú kelyheken a kupa elő- és hátoldalán Bártfa város címerét magasba emelő angyalok színes zománccal festett képei láthatók.10 A múzeumi gyűjteményekben őrzött középkori magyar üvegek első példányának talán az a két üvegcse tekinthető, amelyeket 1885-ben Schatz Róbert ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak.11 A kis üvegek a budavári bécsi szerzetesek házánál kerültek felszínre. A XX. század elejétől örvendetes módon egyre gyarapodott a múzeumok középkori üveganyaga. Köszönhető ez az egykori királyi váro­sokban folyó régészeti feltárásoknak és az egykori királyi várak (Buda, Visegrád, Diósgyőr), nemesi kastélyok, udvarházak helyszínén elindult kutatásoknak. Igaz, hogy az üvegleletek többsége töredék, de

12

mindenképpen alkalmasak arra, hogy a középkori üvegtípusokat meghatározhassuk, rekonstruálhassuk. A leletek segítségével következtethetünk a korszak üvegművességének színvonalára, az európai művészi áramlatok befolyására vagy attól való függetlenségére. Az üvegművesség történetét kutató és feldolgozó tudományos munka a múzeumok mindenkori gyűjteménygyarapító tevékenységének tükörképe. Ez természetes, hiszen az üvegtörténet egy olyan tudományágat képvisel, amelyben az írott források feltárása és a termelés végeredménye, a tárgy vizsgálata egymástól elválaszthatatlanok. A magyar üvegművesség történetét bemutató monografikus feldolgozások pillanatnyi állapotot rögzítenek abban az értelemben, hogy az írott források egy adott korszakban létező tárgycsoporttal kapcsolódnak össze. A magyar üvegművesség útkeresésének időszakában, a nagy kísérletezés Giergl Henrik, Pantotsek Leo Valentin és Sovánka István nevével fémjelzett periódusában születtek meg az üvegiparunk történetével foglalkozó első monografikus feldolgozások, Bárdos József és Telkes Simon munkái.12 Ezek úttörő jellegűek, hiszen nem támaszkodhattak jelentős elő­tanulmányokra. Bárdos inkább az emlékezetben élő közelmúlt és a jelen forrásaira támaszkodott, és a rohamosan gazdagodó Iparművészeti Múzeum üvegkollekciójára építve tehetett kísérletet a XIX. századi iparművészeti tendenciák meghatározására. Telkes Simon pedig a magyar üvegipar helyzetét mutatta be iparstatisztikai adatok felhasználásával. Pillanatnyi állapotot tükrözött Wartha Vince munkája is, amely a millenniumi kiállításokon felvonultatott kortárs iparművészeti alkotások bemutatásának szentelt különös figyelmet. Az üveg történetének vázlatos ismertetése és a magyar emlékanyag reprezen­tánsainak felsorakoztatása csupán szemléltető eszközül, keretül szolgált a lényegi mondanivalóhoz. Az első szakszerű és igazán értékes feldolgozás készítője Divald Kornél volt.13 Az első világháború előtt Az iparművészet könyvében megjelent tanulmánya az egyetemes üvegművészetbe ágyazottan taglalja a magyar üvegipar történetét. Ennek megfelelően sorakoztatja elő a létező művészi alkotások legszebb példányait, formai és díszítménybeli sajátosságaikat

elemezve és összehasonlítva az európai rokon vonásokat mutató emlékanyaggal. A munkában már megjelennek előttünk a legjelentősebbnek vélt üveghuták, köszönhetően, hogy a szerző építhetett Takáts Sándor, Kárffy Ödön, Kemény Lajos és Tagányi Károly levéltári kutatásokon alapuló feldolgozásaira is.14 Az ő részletkutatási eredményeikből, adatközléseikből lehetett arra következtetni, hogy a Kárpát-medence területén nagyon sok üveghuta működhetett, melyek történetének részletes megismerése alapvetően megváltoztathatja az üvegművesség XX. század elejéig ismert arculatát. Már Divald Kornél is felvetette az egyes huták részletes kutatásának fontosságát és azt is, hogy az iparművészeti alkotásoknak minősített üvegtárgyak mellett fontos a régészeti emlékek számbavétele, meg­szólaltatása, valamint az egyszerű rusztikus üvegek gyűjtése. Vélhetően Divald régészeti anyag számbavételére utaló gondolata sarkallhatta Höllrigl Józsefet, a Magyar Nemzeti Múzeum üveggyűjteményének kezelőjét a Magyar művészet hasábjain 1934-ben megjelent Régi magyar üvegek című tanulmánya megírására.15 Azonban ez a munka arról tanúskodik, hogy az igen kevés tárgyi emlékanyag nem szolgálhatott az írott források és a korai üvegek kapcsolatának megteremtésére, még nem jött el az ideje a középkori üveggyártás produktumokkal alátámasztott képe megrajzolásának. Az üvegtörténeti kutatások újabb monográfiá­ kat eredményező korszaka Divald Kornél munkájának megjelenését követően csak egy hosszabb szünet után következett be. A sort Sághelyi Lajos 1938-ban napvilágot látott A magyar üvegesipar története című műve nyitotta meg, amelyet 1940-ben Hivert Dezső Üvegipar és üveggyártás és 1943-ban Gurmai Mihály Az üveg című alkotása követett.16 Sajnos ezek a munkák sem módszerükben, sem adataikban, kutatási eredményeikben nem hoztak felszínre új ismereteket. Forrásaik, adataik, végkövetkeztetéseik tekintetében lényegében egy kivételtől, Sághelyi Lajos művétől eltekintve azonosak Telkes Simon és Divald Kornél munkájával. Sághelyi Lajos monográfiája is alapvetően korábbi kutatási eredményeket összegező, reprodukáló alkotás. Új elemnek minősíthető viszont az üvegescéhekről, üvegesmesterségről szóló fejezete.

Amíg az 1940-es éveket, a második monográfiákat eredményező korszakot alapvetően a reprodukálás jellemezte, addig az 1960-as évektől kezdődő harmadik üvegmonográfia időszakot már ismét a tárgyak vizsgálata és az írott forrásokban rejlő lehetőségek kiaknázása. E harmadik üvegmonográfiákat felvonultató korszak Borsos Béla tevékenységével vette kezdetét. Borsos döntően magánszemélyek, kisebb részt múzeumok birtokában lévő tárgyak megszólaltatásával, döntően publikált és csekély mértékben addig ismeretlen levéltári források felhasználásával készítette el munkáját, amely először 1965-ben, majd másod­ szor jelentősen átdolgozva és továbbfejlesztve 1974-ben jelent meg.17 A korpusz legértékesebb részét a XIX. századi üvegművességgel foglalkozó fejezetek képezik, ami nem véletlen, mert a szerző leginkább a reformkor és a szabadságharcot követő fél évszázad forrásaiban mélyedt el igazán, és jelentős előtanulmányait is e korszakból merített témakörökről készítette. Elsőrangú a stílustörténeti vizsgálódása és máig érvényesek megállapításai, amelyeket az úri üvegek formai és díszítménybeli sajátosságai alapján vont le. A megrajzolt kép sokkal árnyaltabb és ugyanakkor teljesebb lehetett volna, ha a szerző kimeríti az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és több jelentős vidéki múzeum üvegkollekciója adta lehetőséget. Rendkívüli tájékozottságra, jó meglátásra és a szakirodalomban való jártasságra utal Borsos korszak-meghatározása is, amely szerint a XVIII–XIX. századot a főúri uradalmak középpontjaiban emelt üvegcsűrök időszakaként határozza meg, az ezt megelőzőt pedig az ún. bánya­város huták tevékenysége által fémjelzettként. Az utóbbi korszak meghatározásánál ismét fény derül a monográfia újabb hiányosságára. A középkor régészeti emlékei a szerző tézisének, vagy ha úgy tetszik prekoncepciójának bizonyítékául szolgálnak önkényes válogatással. Holott már az 1960-as években bőséges tárgyi leletanyag támasztotta alá a kolostorok által alapított és piacra is termelő üzemecskék létét. A Magyar üvegművesség című összegző mű nagy hibája még az is, hogy írója átvett, kritikai elemzés híján téves irodalmi adatokból próbált képet alkotni az egyes üvegkészítő üzemek történetéről, s mindezt

13

14

igen nagy hibaszázalékkal, hiányosságokkal téve. A Kár­pát-medence területén működő üveghuták termékeit nem tanulmányozta, csupáncsak mazsolázgatott köztük a magas művészet szempontjainak megfelelően. Következésképpen nem sikerült megteremteni az úri üvegek és a rusztikus vagy parasztüvegek összhangját még elégséges szinten sem. Borsos Béla A magyar üvegművesség című monográfiájának alapvető érdeme az, hogy újból az érdeklődés középpontjába állította művészetünk ezen ágát és ipartörténetét. Felkeltette a külföld érdeklődését is és a szakemberek számára kijelölte az új kutatási feladatokat. Újabb és újabb monográfiák megszületését segítette elő. Ezek azonban – helyesen – már nem a magyar üvegművesség átfogó bemutatását tűzték célul, hanem behatárolt témakörök, részletkérdések sokirányú körbe­járását, beható vizsgálatát. Az 1970-es évektől napjainkig terjedő időszak lényegében Borsos ihletésére született nagy mennyiségű publikáció részletes áttekintése után az eredmények, a kutatások tendenciái jól megragadhatóak. Borsos tárgyközléseinek hiányossága több múzeumi szakembert késztetett arra, hogy az üveggyűjteményük kiemelkedő darabjait szakszerű leírásokkal, kormeghatározásokkal közreadja. Az Iparművészeti Múzeum üveggyűjteményét szólaltatta meg Katona Imre és Varga Vera.18 Debrecen, Miskolc és Sárvár muzeológusai ismertették gyűjteményeiket egy több mint 1500 műtárgyat felvonultató közös kiállításuk kapcsán.19 Hasznos ismertetések készültek szlovákiai és erdélyi üveggyűjteményekről is. A tárgyi emlékanyag egyre szélesebb körű megismertetését szolgálták a különböző kárpát-medencei üveghuták történetét bemutató feldolgozások is.20 Takács Béla A Zempléni-hegység üveghutái és a Parádi üvegművészet című kismonográfiája, valamint Éri István Adatok a bakonyi üveghuták történetéhez című közleménye Borsos Béla átdolgozott műve megjelenése előtt születtek meg.21 Az eredmények ismertek voltak a kiemelkedő monog­ráfiaíró előtt és részleteiket hasznosította is. Amikor az egyes Részlet a Debrecen–Miskolc–Sárvár üveggyűjteményeinek kiállításából

tájegységek üvegművességét bemutató kismonográfiák megszülettek, nyilván­valóvá vált az a megállapítás, hogy „…alig van ipartörténetünknek olyan ága, ami jobban hiányolja a részletkutatás eredményeit, mint a magyar üveggyártás története”. Takács Béla és Éri István példáját és módszereit követve kutatók tucatja kezdett tárgyi gyűjtésbe, az üvegtárgyak elemzésén alapuló és addig nem ismert levéltári kutatásokból származó adatok feldolgozásába. Így többek között a Bükk, Nógrád megye, Zala, Kelet-Magyarország, Székelyföld, Dél-Erdély, Északnyugat-Felvidék, Temesköz vidékének üvegiparáról és művészetéről születtek feldolgozások. Egy nagyobb tájegység üvegművességének összegzését jelentette Bunta Magda és Katona Imre Az erdélyi üvegművesség című könyve.22 Ez utóbbi igen jelentős alkotás lényegében Borsos Béla monográfiája hibáinak is leképzése. Ez viszont érthető, hiszen a szerzők nem férhettek a szükséges levéltári forrásokhoz, megállapításaik egy részét politikai akarathoz kellett igazítani, és a tárgyi emlékek összegyűjtése sem történhetett akadálymentesen. Az 1970-es évektől felhalmozódott új kutatási eredmények lehetővé tették a kárpát-medencei rusztikus vagy parasztüvegek formai, díszítési sajátosságainak meghatározását, az üvegművességben betöltött szerepének kijelölését. E problémakör összegzését jelentették Veres László Magyar népi üvegek és Magyarország 17–19. századi paraszt­üvegei című kismonográfiái.23 E összefoglaló feldolgozásokból egyértelművé vált, hogy a Kárpát-medence területén több mint 110 kisebb-nagyobb üvegkészítő üzem, más néven üveghuta működött, amelyek döntően a társadalmi szerkezetből adódó elvárásokhoz igazodva egyszerű, de ugyanakkor változatosan díszített közhasználati üvegeket állítottak elő. Ezen feldolgozások érdeme az is, hogy a parasztüvegek népművészeten belüli helyének, szerepének tisztázására is sor került. Az 1975-ben kiadott Magyar népművészet című, rendkívül értékes és reprezentatív anyagot felvonultató, a magyar népművészetet bemutató kötetben még mindig csak egy szenteltvíztartó képviselte a paraszti, mezővárosi, polgári használatban levő üveget.24 Borsos Béla üvegművészetet bemutató monográfiája harmadik lényeges hiányosságát el-

15

sősorban a régészet számolhatja fel, mivel a középkor emlékeinek döntő része elpusztult, vagy a felszín alól hozható napvilágra. Borsos munkássága idején már számos helyen történt, vagy folyt régészeti kutatómunka. A ré­gészet munkamódszeréből következően – ami a feltárást és a publikálást jellemzi –, Borsos csak Höllrigl József publikációjára és feltáró régészek szóbeli közléseire támaszkodva rögzíthette véleményét. Az elmúlt évtizedekben lezajlott ásatások eredményeinek egy részét már a szakirodalomból is megismerhetjük. Az ásatások jelentős számban hoztak felszínre középkori üveghutákat és döntően üvegtöredékeket. Ezek segítségével ma már bemutatható a Kárpát-medencében folytatott termék-előállítás technológiai és művészi színvonala egyaránt. A Buda, Diósgyőr és Visegrád királyi várak feltárásaiból származó üveganyag sokrétű vizsgálatát ismerhetjük meg H. Gyürky Katalin és Mester Edit munkáiból.25 A középkori várak, kastélyok üveganyagának feldolgozására pedig bőséges irodalom szolgáltat adalékot: Baláca, Eger, Pácin, Ozora stb. E régészeti közlemények tényekkel támasztják alá azt a korábbi hipotetikus feltevést, hogy a magyar üvegművesség korai fejlődése sokirányú hatásnak volt kitéve, de a külföldi termékek mellett mindig jelen volt a magyar áru, amelynek sajátossága csak bonyolult kémiai, vegyelemzési módszerekkel rekonstruálható. A velencei üvegművészet mellett a bizánci és a német hatás is mutatja, hogy az iparművészet ezen ágában is a

16

Kárpát-medence területén a formakincs, a stílusirányzat, a technológia sokrétűen keveredve önálló, egyedi tulajdonságokat eredményezett. Közel másfél évszázad kutatásai, de különösképpen az elmúlt közel fél évszázad eredményei alapján újból megkísérelhető a magyar üvegművesség történetének átfogó bemutatása. [Jegyzetek] 1 SCHMIDT, Robert 1912.; RADEMACHER, Franz 1933.; VÁVRA, Jaroslav Robert 1952. 2 RIDOVICS Anna 2002. 464–471. 3 A könyv bejegyzésével együtt a Déri Múzeum Könyvtárában található. Ltsz. 7197. 4 VISKI Károly é. n. 274–395. 5 VERES László 1983. 21–22. 6 TAKÁCS Béla 1966., 1970. 7 ÉRI István 1966. 143–180.; VAJKAI Aurél 1944. 124– 130.; VAJKAI Aurél 1959.; MOLNÁR László 1980–81. 77–99.; 1984. 209–225. 8 Vö. RIDOVICS Anna 2002. 465. 9 IPOLYI Arnold 1876. 486. 10 MYSKOVSZKI Viktor 1879–80. II. 89. 11 RIDOVICS Anna 2002. 465. 12 BÁRDOS József 1886.; TELKES Simon 1895. 13 DIVALD Kornél 1912. 329–378. 14 TAKÁTS Sándor 1900.; KÁRFFY Ödön 1902. 276–284.; KEMÉNY Lajos 1906. 188–189.; TAGÁNYI Károly 1900. 15 HÖLLRIGL József 1934. 176–187. 16 SÁGHELYI Lajos 1938., 1948.; HIVERT Dezső 1940.; GURMAI Mihály 1943. 17 BORSOS Béla 1965., 1974. 18 KATONA Imre 1974., 1978.; VARGA Vera 2000., 2002. 19 DABÓCZY Dénes–P. SZALAY Emőke–VERES László 1988. 20 Pl. STRELEC, Karol 1992. 21 TAKÁCS Béla 1966., 1970.; ÉRI István 1966. 143–180. 22 BUNTA Magda–KATONA Imre 1983.; BUNTA Magdalena 1980. 219–240. 23 VERES László 1989., 1997. 24 FÉL Edit–HOFER Tamás 1975. 25 H. GYÜRKY Katalin é. n.; Uő. 1971.; MESTER Edit 1997.