Alkotni születtünk - de bármi áron? Kőműves Kelemen a RAM Colosseumban, Alföldi Róbert rendezésében Baráth József 2013. 07. 05. 13:41 A Kőműves Kelemen az a zenés előadás, amelyre már nagy szükség volt a fővárosi palettán: lendületes, stilizált világában nincs felesleges, öncélú látványelem, és még szórakoztató is. És még az is lehet, hogy a Nemzetiben elkezdett munka folytatását láthatjuk.
Akad musical és rockopera is bőven a budapesti színházak műsorán, de hiába találunk köztük tisztességgel és akár a nyugati nívónak is megfelelő technikai kiállítással létrejött produkciót is (például Mary Poppins), ezek általában vegytisztán a gyönyörfaktorunkat kívánják kiszolgálni, és nem piszkálnak meg aktuális társadalmi kérdéseket. A Szörényi-Bródy páros Rosta Mária producer hathatós közreműködésével viszont nagyszerű kezekre bízta népszerű darabjaik megrendezését: Alföldi Róberttől távol áll az ipari giccsek gondolatok nélküli színredobálása, ő rendszerint megpiszkálja az alapanyagot, képes olyan dolgokat is kihozni belőle, melyek utólag elnézve egyértelműnek és adekvátnak tűnnek, mégis valahogy korábban nem jutott eszébe másnak. Alföldit az sem zavarja, ha valami szakrális por hullott már a műre vagy épp egy korábbi bemutató legendájának árnyéka. A Kőműves Kelemen ősbemutatója 1982-ben volt a Pesti Színházban Marton László rendezésben, a főszerepben Hegedűs D. Gézával. Partnereinek neve is igen illusztris: Páger Antal, Kovács Nóra és Kaszás Attila, és még a kisebb szerepekben is olyan nevek tűntek fel, mint Szarvas József vagy Rudolf Péter. Ez az előadás (illetve annak 1986-os tévéváltozata) szintén teljes egészében megnézhető az ismert videomegosztó oldalon és nem kell színházi szakembernek lenni, hogy megállapítsuk, az a feldolgozás a maga idején nem véletlenül lett kirobbanó siker. Nyilván egy ilyen megközelítés már avíttnak hatna, de a felvétel most is visz magával, köszönhetően a remek színészeknek, nagyszerű mozgásoknak és nem utolsósorban a zenének.
A darab Sarkadi Imre azonos című befejezetlen drámájából készült, a szövegben található lyukakat Ivánka Csaba igyekezett befoltozni. Ez a befoltozás nem sikerült tökéletesen, de mivel a mű igyekezett megőrizni a balladai formát, ez talán kevésbé róható a számlájára. A középkori legenda közismert, Déva várának meredek falai ihlették meg a népet. A kőművesek hasztalan próbálnak megbirkózni az elemekkel: amit ma felépítenek, holnapra leomlik. A pattanásig feszült idegekben születik meg a gondolat: átok ül rajtuk. Ez a sejtés nyer számukra bizonyosságot a Vándor mesélte régi tragikus történetben. Megfogalmazódik hát a kegyetlen szövetség: akinek a felesége legelőször jön látogatóba, annak "gyenge hamvát" kell a mészbe keverni. Alföldi igen ötletesen helyezi a mába a darab stiláris részét; a kőművesek menő irodai emberek: brókerek, építészek. Makulátlanul megkötött nyakkendő, méregdrága, elegáns, de elég unalmas öltöny, tökéletesre lakkozott cipő. Mellé egyéb nélkülözhetetlen kellékek: laptop, okostelefon és mintha egy konferencián lennénk, víz, pogácsa. A térrendezés telitalálat (díszlet és jelmez: Zöldy Z. Gergely): egy hatalmas, a színpadképet uraló hosszú asztal, egy szónoki pult és egy emelvényen a hátsó részben a zenekar. Nem nehéz párhuzamot vonni az Utolsó vacsora ábrázolásokkal, a kőművesek is tizenketten vannak, a szereplők mozgatása is erre rímel. Az aktuális szószóló az emelvényre siet, és a
mikrofonba beszél, manipulálja a történéseket. A zenekar, mint az angyalok kara a magasból festi alá az eseményeket és a Vándor is ott bukkan fel először, hogy kvázi Istenként szóljon bele az eseményekbe (ezt a párhuzamot erősíti még, hogy a Vándor szerepében Blaskó Péter nem egyszer juttatja eszünkbe Az ember tragédiájában játszott Úr alakítását). A szférák teljes lefedését betetőzi az a rendkívül finom játék, hogy valahányszor szóba kerül a nép, a köz, vagy "az emberek", a kőművesek kijönnek a színpad elejébe és farkasszemet néznek velünk, nézőkkel. Mi vagyunk azok, akik a vár elkészültét igényeljük és figyeljük, tőlünk kell félni, nehogy az itt megtörtént szörnyűségek a fülünkbe jussanak, és aztán mi is hunyunk szemet fölötte, hiszen csak rosszindulatú szóbeszéd lehet az. A rendezés így tehát tökéletesen átgondolt, és ez a térszervezéssel remekül is működik.
Többen párhuzamba állították már a Mephistóval az előadást, és valóban: míg a Mephisto azt a kérdést járta igen alaposan körbe, hogy miként veszíthetjük el emberi mivoltunkat, és juthatunk előre a karrier érdekében, itt a kézzel fogható veszteségekről és a csoportnyomásról van szó, és hogy a hasonlóság még élénkebb legyen, ugyancsak Stohl András játszotta karakteren át nézhetjük mindezt. Ő is belemegy a szövetségbe, noha az meggyőződése ellen való, elnézi a lázadó társ kegyetlen megzabolázását, kivégzi feleségét, hogy a többiek erőszakoskodásától megkímélje, elnyomja fájdalmát, tudomásul veszi az igazságtalan eloszlást és aztán ugyan mindent elvesztett, de hallgat, hogy legalább a többiek (akik persze ezt egyáltalán nem érdemlik meg), boldogan éljenek. Az ő sorsánál ér össze az rendezői koncepció és az utolsó dalszöveg: ugyan a vár századokig fogja szolgálni a közösség érdekeit, nekünk csak egy életünk van, és az ment tönkre belé. Az előadás egyetlen nagyobb hibája, hogy ez a markáns elképzelés ugyan összhangban van a darab szellemiségével, de bizonyos pontokon igencsak megmosolyogtató, nem ér össze szöveg és koncepció. Elég csak arra gondolni, hogy ebben a high-tech világban hogyan jutnak a laptoppal rohangáló építészek arra a következtetésre, hogy egy ősi átok felelős a falomlásokért.
Láthatunk bizonyos nem szándékos, vagy nem egyértelműen szándékosan szórakoztató elemeket. Nehéz megítélni, hogy direkt húz bizonyos pontokon a paródia felé az Alföldi-féle feldolgozás, vagy ez csupán a véletlen hozadéka. Álljon itt néhány példa ezekre: a makulátlan kinézetű kőművesek, miután fenyegető pillantással farkasszemet néztek velünk, a felharsanó zenére előadják Vári Bence mutatós, néptánci elemeket felvonultató koreográfiáját. Első reakcióként a nézőseregből legszívesebben egy hatalmas nevetés szakadna fel, de aztán a táncok remekül ellenpontozzák a prózai részek súlyosságát, festik a couleur locale-t. Aztán: miután megszületett a szövetség, jön a következő dal: itt az idő az önfeláldozásra! Ekkor is röhögés törne fel a közönségből: emberek, éppen egy kegyetlen, előre megfontolt szándékból elkövetett GYILKOSSÁGRA készültök, hol itt az önfeláldozás? Vagy szegény háztartásbeli nélkül maradt férjurat kell itt sajnálni, nem a brutálisan kivégzett asszonyállatot? (Feminista tüntetés a hátsó sorban.) Már a Marton László-féle feldolgozásban következetesen véghezvitt gondolat volt, hogy a kőművesekről, miközben egyre jobban elkeserednek, és belemelegednek az értelmetlen munkába, úgy kerülnek le a ruhadarabok. Itt a koreográfia részeként egy hangosabb ütemre egyszerre szétnyitják a szereplők az inget. Nem az jut eszünkbe ezen a ponton, hogy milyen erősen süthet a napsugár a dévai ormokra, hanem hogy erre a mozdulatra nemcsak a Chippendale-táncosok lettek volna büszkék, hanem a kilencvenes évek slágerzenekara, a Backstreet Boys is. Alföldi stílusa kiszámítható Éva, a pórul járt feleség megérkezésekor: Radnay Csilla jelmeze igen közönséges, vörös, híres szép lábai a leghangsúlyosabbak benne, csábító préda, amire farkasként vetik rá magukat a kőművesek. Ezen a ponton van egy átkötő zene, afféle sirató. A Marton-rendezésben itt megpörgetik párszor Annát, feldobják, majd bele a mészbe. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy már a mű megtekintése előtt kitalálhatjuk: Alföldinél nem lesz ám ilyen stilizált ez a jelenet. És tényleg nem, a szövetség ellen lázadozni merő kőműves (Szatory Dávid) megzabolázása mellett emiatt a jelenet miatt jár a 16 éves korhatár. Az egyik kőműves mobiltelefonjával örökíti meg a rémtettet, ez a gesztus viszont rendkívül erős és megdöbbentő, jellemzi a karaktert és mond el nagyon sokat és nagyon nem imponálót az adott csoportról.
Érzelmi hullámvasút tehát az előadás: szemet gyönyörködtető koreográfia, borzongató pillanatok az emberi hitványságról, parodisztikus részek, brutális erőszak, mosolyogtató dalszövegek. Aztán valahogy az egész mégis üt: megrendítően játssza Stohl Kelemen tragédiáját, felháborítóan Marton Róbert a nyerészkedőt, és a precíz táncoknak, fülbemászó, népzenei motívumokat magába olvasztó zenének köszönhetően a RaM néhány pusztán üres szórakozást kínáló produkciónak közönsége is megkapja, amit szeretne. Az, hogy a darab egyfajta poszt-Nemeztis előadásként is értelmezhető, az Alföldi képviselte minőség mellett a szereposztásnak is köszönhető. Ez igen biztató: ha a RaM megengedhette magának, hogy leszerződtesse ezeket a művészeket, elképzelhető, hogy ama teátrum szétrobbantása után valahogyan mégis folytatódhat az ott megkezdett munka, összeállhat a csapat. Sarkadi Imre - Ivánka Csaba - Bródy János - Szörényi Levente: Kőműves Kelemen Kőműves Kelemen: Stohl András Vándor: Blaskó Péter Anna: Radnay Csilla Kőművesek: Szatory Dávid Hujber Ferenc Marton Róbert Fehér Tibor Széplaky Géza Dolmány Attila Mohai Tamás Lábodi Ádám Kárpát Attila Kovács Dénes Széchenyi Krisztián Hernicz Albert Díszlet-jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely Dramaturg: Vörös Róbert Zenei vezető: Károly Kati Koreográfus: Vári Bertalan
A rendező munkatársa: Kovács Krisztián Producer: Rosta Mária Rendező: Alföldi Róbert Bemutató: 2013. június 14. RaM Colosseum Fotók: Róde Gábor
Forrás: http://szinhaz-koncert.info/?p=1496 A cikket a következő címen találhatja meg: http://www.prae.hu/articles.php?aid=6480
