Adonyi Nagy Mária Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, ma már bizonyára sokan értik, miért. Azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek. De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă című napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) az 1990-ben indított Expres Magazin munkatársa lett, de 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam annak idején, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. A látottak pedig arra a megtévesztő hadműveletre (diverzióra) világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Itt említem meg, hogy amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket.
A szerző 1995-ben
Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak”
elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült sehol az országban, mindenki örömmámorban úszott, euforikus hangulatban ünnepelt. A népnek azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, azonosíthatatlan, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s a már elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy megzavarodjon, pánikba essen az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek. Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22. estéje, amikor lőni kezdtek. Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett forradalomra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt az egész szisztéma, az egész nómenklatúra, még jobban összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? A rengeteg lövedék már csak akkor is sok áldozatot szedett volna, ha véletlenül talál el embert. Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, de egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorozó, vérbe fojtó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A 89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen. Alábbi írásom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt bő 23 év alatt ügyészek, újságírók,
történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal. Budapest, 2013. január
1990. június 8. (1.) Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen visszavisszatérek ahhoz a naphoz, mert meggyőződésem, hogy ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen magyaráztam, amit láttam. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Én azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió sorozatos védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Kora délután hazarohantam, mondván, hogy az utcán minden izgalom kurtánfurcsán – számomra váratlanul gyorsan – véget ért: a katonaság átállt, a szekusok megértették, hogy vesztett ügyet nem érdemes védeni, így hát a nap hátralévő részében már csak a tévé előtt kell ülnöm, hiszen ott születik a történelem.
Utolsót repül a „Kárpátok géniusza” – 1989. december 22., 12.09
Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak a „terrorizmus” kirobbantásáról, paroxizmusig fokozásáról van szó. Nem csak arra utalok, hogy miközben a Román Televízió háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, a tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra a következtetésre, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus” már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a bukaresti nép kivonult az
utcára. Épp eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a becsület mentése, a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg magamnak a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem az éjszaka és a másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál. Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy ez az észrevétel sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd nyíltan államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Ez megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig azt, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó, ahogy én azt egy-két hónapon át hittem. Nem, egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják mindazok a bukarestiek, akik jelen voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak most, a România liberă 1990. június 2-i számában írja le Sorin Roşca-Stănescu, aki szem- és fültanú volt a Palota téren: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta, lehurrogta a kompromittált politikusok nevét, sőt azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu neve nem az első, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más összetételű listát olvasott fel a televízióban, amelynek végére szerényen odabiggyesztette a saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, milyen jelenetet rögzít egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az újonnan létrehozandó vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Elszólása azt bizonyítja, hogy egy klikk tehát hónapok óta lesben állva várta a kedvező alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse a diktatúra megdöntését. Az alkalom itt volt, de most meg a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: „Fără comunişti!” (Azaz: „kommunisták nélkül”, ők ne kapjanak helyet az új vezetőségben!) Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy újdonsült ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”. Ugye, világos? Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették! 1990. június 15. (2.) Késő este hazaindultam a hetedik emeleten lakó szomszédoktól, ahol addig a tévét néztem. (Én nem vettem televíziót, mert nem voltam kíváncsi N. C. „elvtárs” mindennapi kalandjaira, most meg gondolkodóba ejt, hány pénzt érne, ha kapni lehetne.) Lejövet még egyszer odakanyarodtam a tetőablakhoz, kinéztem a Palota tér felé. Pillanatnyilag minden csendes volt – a nagyjelenet, a lángokban álló egyetemi könyvtár meg a volt királyi palotában elhelyezett, frissen feldúlt, felgyújtott képtár már filmszalagon – „unokáink is látni fogják!” –, csak a kiégett épületekből szállt fel halvány füstvagy gőzcsík. A tűzoltók igazán gyors és hatékony munkát végeztek, annál furcsábban jártak el azonban kicsit korábban a „terroristák”: ahelyett, hogy a KB erkélyére kiállt „nemesebb vadakat” vették volna célba (ahogy az éjszaka folyamán megtudtam: távcsöves, éjjellátó fegyvereikkel), őkelmék egy ideig azzal voltak elfoglalva a képtárban, hogy a festmények figuráinak szíve közepébe találjanak, amint azt a televízióban egy-két hónap múltán bemutatott képeken láthattuk. Elég jól céloztak, a madonnák szíve azóta is vérzik. És a jelek szerint az ijesztő lövöldözés is meglehetősen jól kihallatszott, megtette hatását a nagygyűlésről rémülten elmenekülő népre. Ami pedig a pórul járt egyetemi könyvtárat illeti: a România liberă április 5-i számában azon töpreng egy szemtanú, ugyan miért találhattak a kiégett épület felső emeletén olyan töltényhüvelyeket, amelyek eredetileg nem közönséges robbanóanyagot, hanem gyújtótöltetet tartalmaztak. [2013-as megjegyzés: a felgyújtott egyetemi könyvtárban több mint félmillió kötet ment füstbe, köztük több száz éves könyvritkaságok, krónikák.] Mindezt persze akkor, december 22-én este nem tudhattam, egyszerűen csak túl látványosnak tűnt az egész tűzvész, halottak, sebesültek nélkül meg éppenséggel semmi logikát nem találtam a
nagy háborús felhajtásban. A város különböző pontjain időnként fegyver dörrent. Gyorsan leszaladtam az emeletről, hideg vízben – mert csak az volt, mint rendesen – kapkodva megmosakodtam, hátha megsebesülök, és orvos kezébe kerülök! A reggel előrelátóan megvásárolt két veknit – ám ki tudja, mikor ér véget a tüntetések elkövetkező sorozata, esetleg egy azoknál is rosszabb fordulat, legalább két kenyerem legyen! –, szóval bevágtam őket egy műanyag zacskóba – ugyanis a tévében az este folyamán olyan felhívás is elhangzott, hogy aki a „forró” övezetek felé indul, vigyen magával némi elemózsiát a már ott lévőknek, s nekem a két kenyéren kívül más vihetőm nem akadt –, és elindultam a „forradalomba”. Az utcán csaknem hangosan elnevettem magamat, amikor eszembe ötlött, milyen jó proletkultos regénycím lett volna ez az ötvenes években: Két kenyérrel a forradalomban. (Most megint szinte nevethetnékem támad, csakhogy ezúttal keserű vigyorrá válna: előfordulhat, hogy megír valaki egy hasonló című, olyan szellemben fogant hőskölteményt!) [2013: azóta több mint 200 kötet, hősköltemények sokasága jelent meg a „forradalomról” Romániában és külföldön.] Csaknem minden lakásban világosság volt, de az utcán, a forradalmi helyzethez képest, az egymást érő drámai hangú felhívások dacára, hogy a lakosság menjen védeni a televíziót és egyéb fontos középületeket, kevesen jártak. Mögöttem vagy két-három ember lépteit hallottam – ugyan bizony nem „terroristák”? A tévé már mondta, hogy csak itt nem messze, a Galaţi utcában is – és még ki tudja, hol – van egy konspirációs házuk. (Apropó: azóta is kérdezem, mi történt ezekkel az akkor oly pánikkeltő bőkezűséggel „leleplezett” konspirációs házakkal. Merthogy utóbb olyan csend lett körülöttük, mintha nem is léteztek volna. Káprázott a szemük azoknak, akik úgy látták, hogy lőnek belőlük? És a televízióé – vagy azé, aki a jó tippeket adta neki – mikor kancsalított? Akkor, amikor veszélyes tűzfészkekként emlegette őket, vagy kicsit később, amikor utólagos megnyugtatásunkra közölte velünk, hogy holmi ártatlan legénylakások voltak, amelyekben a forradalom éjszakáján véletlenül épp önfeledten borozgattak némely kicsapongó cimborák?! Vajon továbbra is összejárnak bennük ugyanazok a vidám legények?) A Bucur Obor metróállomásig két férfival találkoztam. Egyszerre, önkéntelenül tört ki belőlünk a „Szabadság!” köszöntés, ebből megtudtuk, hogy a másik is boldog, ő sem „terrorista”, és hogy forradalom idején jóleső és illendő dolog vadidegeneket üdvözölni. Először utaztam a metrónak ezen a vonalán, most is csak a „forradalom” kedvéért: minél hamarabb oda akartam érni, ahol, ahogyan a tévében mondták, „dúlnak a harcok”. (A másik metróvonalat is csak évekkel a felavatása után próbáltam ki, és megfogadtam, hogy soha többé nem szállok alá N. C. „elvtárs” patkánylyukába. No, nem az életemet féltettem, egyszerűen csak irtóztam a szagától is, meg attól a lehetőségtől, hogy bármikor megszakadhat az áramszolgáltatás.)
Vagy tíz siheder legényke, két cigány férfi meg egy vidéki család várakozott a peronon. Az előbbiek a „forradalomba” igyekeztek „védőnek”, az utóbbiak az állomásra. (Hogy lehet ilyenkor elutazni, amikor itt ilyen rendkívüli események zajlanak? Én máshonnan is lóhalálában idesietnék, hiszen ilyesmi egyszer adódik az ember életében. Remélhetőleg.) A Dinamo stadionnál rajtam kívül csak a két férfi szállt ki. (A srácok, velem ellentétben, nyilván ismerték a metróhálózatot, ők az egyszerűbb és biztonságosabb útvonalat választották, mindössze át kellett szállniuk kicsit odébb. Erre is csak utólag jöttem rá, de ezúttal javamra szolgált a tájékozatlanságom: ha metróval közelítem meg a televízió székházát, kevesebb élményben lett volna részem.) Ahogy a felszínre értünk, egy autóbusz húzott el mellettünk. Vezetője félig kihajolva szirénaként süvöltötte végig az utcán: „Három szekust szállítok! Megvannak a jómadarak!” Integettünk a magánkívül lévő sofőrnek, a két férfi odakurjantotta: „Úgy kell nekik, csak aztán vigyázz rájuk!” (Mintha valami megérzés sugallta volna a figyelmeztetést. Nem a sofőrön múlt…) A sürgősségi kórházhoz vezető utca torkolatánál vagy nyolcvan-száz főnyi csoport álldogált két karszalagos milicista társaságában. Ellenőrizték a sebesültekkel beforduló mentőket és magánautókat – elég nagy a forgalom, vajon most már „igazából” lőnek azok a bizonyos sem szekus, sem terrorelhárító „terroristák”?! –, egy-egy kirívóbb öltözetű vagy feltűnő viselkedésű civilt szintén igazoltattak, mivel állítólag a kórházba is behatoltak a „terroristák”, már onnan is hallottak lövöldözést. A „forradalmi őrségtől” nagyon fontos apróságot tudtam meg: a „terroristák” arról ismerhetők fel, hogy nincs náluk semmiféle igazolvány. Egyből kiszaladt az erő a lábamból: „forradalmi” kapkodásomban egy fia iratot sem vettem magamhoz! De csak tán nem néznek „terroristának”?! – nyugtatgattam magamat. (Helytelenül, hiszen utóbb mutatott a tévé „terroristanőket” is, hogy aztán még később ők is eltűnjenek a sűrű homályban. Na de, ha tiszta véletlenül én tűntem volna terroristagyanúsnak valaki szemében, vajon én is ilyen könnyen megúszom?) E múló ijedelmet követte másik aggályom: hogyan azonosítanak, ha netán „ott esem el én…”? Mindegy, az már az ő bajuk lesz, egyébként pedig úgysem dobom fel a bocskort, nem szabadulnak tőlem ilyen könnyen, tehát nem töltöm az időt azzal, hogy hazamenjek a személyimért. Annál is inkább, mivel a televízió irányában, meglehetősen közel, lövöldözni kezdtek. Az izzó fényű világítógolyók – a tévéből már tudtam, hogy ilyenekkel csak a szekusok rendelkeznek – útját jól lehetett követni az éjszakában: magasan az épületek fölött röpültek, látni valóan nem valamely konkrét cél felé. Figyeltem egy ideig a levegőbe eresztett sorozatokat, aztán odamentem a kedvességtől, szívélyességtől csöpögő milicistákhoz – még ilyet! –, és megkérdeztem, hova lőhetnek azok ott, hogyhogy nem céloznak semmire. Kedélyes kérdéssel válaszoltak: jobban szeretném, ha rombolnának, épületeket tennének tönkre? Dehogy, dehogy, isten ments! – fújtam gyorsan takarodót. Ilyen badar kérdést többé nem is tettem fel senkinek
„forradalmárkodásom” alatt, hiszen még csak igazolvány sincs nálam, itt meg most mindenki terroristagyanús, és én mindennek a tetejében akcentussal beszélem a zengő román nyelvet, pedig még oly elevenek az N. C. „elvtárs” által bedobott, szerinte Temesváron működő külföldi ügynökök fantomjai. Jó lesz minél szófukarabban forradalmárkodni! 1990. június 22. (3.) A két férfi, akikkel a metrón utaztam, fegyvert kért a rendőröktől, hogy a Palota térre mehessen, mert ott állítólag ismét nagy lövöldözésbe kezdtek a „terroristák”. (Ugyan miért? Az új vezetőség sértetlenül rég elhagyta a volt KB épületét – a tévében még láttam, amikor fővezérük, Iliescu felolvasta a csodálatos programtervezetet –, a nép ugyancsak elmenekült, a tér üres, mutatta a közvetítőkocsi, amikor még javában otthon voltam. Akkor most kire lőhetnek ott és miért?) A rendőrök frissen tanult szerénységgel válaszoltak: honnan adhatnának ők fegyvert? Láthatjuk, hogy őket is lefegyverezték, mert nem bíznak bennük. Egyébként sincs tudomásuk arról, hogy civileket felfegyvereznek, hiszen a katonaság órák óta uralja a Palota teret. A zavar azonban teljes volt, mert elhaladó kocsikból viszont azt a hírt erősítették meg a sofőrök, hogy a Palota téren ugyancsak nagy baj van, aki hajlandó, gyorsan menjen oda. Egy percig fontolgattam, merre induljak, de végül mégis a televízió székháza felé húzott a szívem, hiszen tíz esztendeje naponta járok el előtte, egy évig laktam is mellette albérletben. (Külön történet: szuterén kamrám béreléséhez csak igen magas pártfogó révén kaptam meg az ideiglenes tartózkodási engedélyt, mivel ez a kerület N. C. „elvtárs” még személyesebb birtoka volt, mint a többi: a televíziótól nem messze kezdődik a Primăverii sugárút, azon pedig ott áll valahol a Primăverii palota, a „szent család” szerény otthona, amelynek nem lehetett a közelébe engedni mindenféle megbízhatatlan, ne adj’ isten rendszerellenes alakokat, az én szekusdossziém meg akkor már eléggé testes lehetett, mert miután megérkezett Nagyváradról, a körzeti rendőrségen jól megnézett az azelőtt kifogástalanul viselkedő tiszt, és ellenséges komorsággal azt tanácsolta, keressek magamnak más kerületben albérletet, ide nem kaphatok engedélyt. Így nem a kerületi, hanem egy ismerősöm jóvoltából – és teljes mértékben törvénytelenül – a fővárosi rendőr-főkapitányságon ütötték be a pecsétet személyi igazolványomba.) A televízió környékét tehát ismerem, ezenfelül pedig eleve oda indultam. Csakhogy egyedül mégsem akaródzott nekivágni, hiszen az utcák sötétek, az oda vezető úton pedig lövöldöznek: bemondták a tévében, hogy a Dorobanţi úton lévő telefonközpontot (a mellékelt térképen T jelzi) különösen ádázul támadják a „terroristák”, mindenáron el akarják vágni a televíziót a városközponttól. Hát persze! E telefonközpont fölött láttam elsuhanni az imént a fényes golyókat. Vele szemből, a Caragiale Gimnáziumból (C)
lőhették ki őket. Ekkor csoportunk mellé kanyarodott egy teherautó: aki a televízióhoz akar menni, szálljon fel! Hárman nők kapaszkodtunk fel elsőnek, utána férfiak is követtek bennünket. A Varsó étteremnél a Dorobanţi útra kanyarodva felvettünk még egy kisebb csoportot, amely a központ felől gyalogszerrel igyekezett a miénkkel azonos irányba. Csaknem megtelt a kocsi raktere, és csodák csodája, olyan szerencsénk volt (vagy egyáltalán nem volt véletlen szerencse?), hogy most már nem lőtték azt a bizonyos telefonközpontot, amely előtt el kell haladnunk! Ahogy közelebb értünk hozzá, a biztonság kedvéért mégis lekucorodtunk a kocsi aljára. (Mintha így nem láttak volna bennünket azok, akik az iskola felső emeletén korábban el-elsütötték a fegyvert!) Miközben áthaladtuk e Szkülla és Kharübdisz között, egyetlen lövés sem dördült. A Dorobanţi téren lekászálódtunk a kocsiról. Itt már háborúra emlékeztető látvány fogadott: nagy kamionok, billenőkocsik zárták le a térről nyíló utcákat – hallottam otthon a sofőröket mozgósító felhívást, aztán láttam, amint végigdübörögtek utcánkon a nehéz gépjárművek –, a televízió felől egy páncélautó közeledett. Csupán vagy százfőnyi civilt találtunk a téren, és meghökkenésemre alig tíz katonát. Mégsem állt volna át az egész hadsereg? És azokban a katonákban megbízhatunk-e, akik itt vannak? Vajon nem fordítják-e mindjárt ellenünk a fegyvert? Túl bizonytalan, zavaros és érthetetlen minden, az ember azt sem tudja, kitől féljen, csak az ösztöneire bízhatja magát, no meg a lábára, ha alkalomadtán futni kell. A bizonytalanság nem csak ránk jellemző. Emlékszem délutáni elképedésemre, amikor a tévében kiadták a parancsot a még az utcán tartózkodó katonai alakulatoknak, hogy azonnal vonuljanak be a kaszárnyákba, ne keltsenek további fölösleges pánikot a lakosság körében – utóbb megtudtam, hogy ez a parancs akkor már rég időszerűtlen volt, a katonákat jóval korábban bezsuppolták a laktanyákba –, majd órák múltán ugyanazoknak a parancskiosztóknak (vagy másoknak?) eszükbe jutott, hogy valamennyi középület őrizetlenül maradt, tehát: katonák, vissza az utcákra! Urak, urak, elveszítjük a csatát, ha ez így megy tovább! – hüledeztem. Később azt mondták, hogy a „forradalmároknak” sokkal inkább helyén volt az eszük, ez idő alatt mindent hűségesen őriztek. Itt viszont megint csak az általános tanácstalanság, tájékozatlanság, zűrzavar uralkodik, mi legalábbis csupán ezt érzékeljük. Ide gyűltünk ugyan, de mit érünk vele katonák nélkül vagy legalább a férfiak felfegyverezése, a jelen lévő tisztek útmutatása, vezetése nélkül? Egyáltalán: mit ér az, hogy itt vagyunk? Miért hívtak bennünket? Mit tehetnénk puszta kézzel? A televízió tőszomszédságában álló házból pedig veszettül tüzelnek, a fényes golyók aranyló méhekként, embermagasságban villannak át az utcán, ahol el kell haladnunk. (A konspirációs házat a térképen Kh1 jelzi. Hányszor csodálkoztam az évek során, hogy sohasem látok benne mozgást, életet, ki-
be járó embereket. Mint ahogy a mellette lévő, Gyermekotthon feliratú táblát viselő villában sem nyüzsögtek soha gyermekek. Most hát megtudtam, mi volt a rendeltetésük.) Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban tanakodtak, előhozakodtak ötleteikkel: „Menjünk hátul, a kis utcákon át.” „Ne, az nagy kerülő volna, és ott is érhet bennünket támadás.” „Itt kell mennünk, a Dorobanţi úton, de katonai védelemmel. Hol a katonaság?” „Fogjon közre bennünket két sor teherautó, mi meg gyalogoljunk közöttük.” „Igen, de az itt veszteglő kocsik vezetői eltűntek, ha pedig nem tudjuk eltávolítani járműveiket az úttorkolatból, más kocsi nem haladhat át.” Csapatunk ekkorra már jócskán felduzzadt, ezren is lehettünk. A gimnáziumból egyetlen lövést sem hallottam, mióta eljöttünk előtte, pedig utánpótlásunk is többnyire abból az irányból érkezett. Egyik csoporttól a másikhoz haladva, a vitába, tanácskozásba itt is, ott is belehallgatva elérkeztem a piac (P) elé. Épp akkor ért oda szemből, a televízió irányából egy lelkesen lobogó, igen bátornak, céltudatosnak mutatkozó, magabiztos, jó vágású fegyveres civil fiatalember.
Egy pillanatra megtorpantam: olyan szekusformájú a külseje, a fellépése… Na, ne lássak rémeket, hiszen karszalagja van! Ennek ellenére: hogyan jött el ott, ahol átlőnek az utcán? Az elszánt fiatalember igen erélyesen kezdett rábeszélni bennünket, hogy semmi az, ha ott lőnek, csak menjünk utána, hiszen azért jöttünk, hogy a televíziót védjük, nem azért, hogy tőle ilyen tisztes távolságban begyulladva ácsorogjunk. Egyébként is: neki, lám, van fegyvere, megvéd bennünket. Ellenvetésünk: csakhogy a „terroristák” a házakban megbújva leselkednek, nekünk meg fedezet nélkül kell elgyalogolnunk az orruk előtt. 1990. június 29. (4.) Az ügybuzgó fiatalembernek végül mégis sikerült összeszednie egy húszfőnyi csapatot, amely hajlandó volt követni. A piac felőli, jobb oldali járdán indultak el nagy pisszegések közepette, azzal a szándékkal, hogy a legnagyobb csöndben lopakodnak át a konspirációs ház (Kh1) előtt. De nem jutottak el odáig, fele útról visszaszaladtak, mert a lövöldözés nem szűnt meg, s mikor úgy látták, hogy már nagyon közel járnak az előttük az utcán átsuhanó golyókhoz, inukba szállt a bátorságuk. Ugyanígy járt egy másik csoport is, amely a bal oldali járdán vágott neki, tehát éppenséggel a Kh1 tövében akart elhaladni. A lelkesen szervező fiatalember számítása tehát nem vált be: a civil nyuszik nem kívánkoztak mindenáron meghalni, a Kh1 lövészei pedig bizonyára nem vették észre e kis csoportok csöndes közeledését, ezért nem hagyták abba a tüzelést. (Erre jó fél órával később jöttem rá, amikor nagy csoportban valamennyien áthaladtunk ugyanott, bántódás nélkül, egyetlen felénk küldött golyó nélkül.) Tehetetlenül és egyre türelmetlenebbül latolgattuk tehát, mit tegyünk ezek után, amikor a közvetlen közelünkben is felhangzott az éles fegyverropogás. A tér, amelyet már elleptek a kisebb-nagyobb csoportok, pillanatokon belül elnéptelenedett, futott, ki merre látott. Én, mivel épp a piac előtti járdán álltam, ösztönösen beugrottam a fedele alá, csak azután jöttem rá, honnan lőnek: a mellettünk lévő sarokházból (Sh); jól látni a golyók útját, amint átsuhannak a Dorobanţi út fölött, és becsapódnak valahol a szemközti kertben. A tőlem alig pár méterre kerepelő fegyver ropogása csak néhány percig tűnt hátborzongatónak. Gyorsan hozzászoktam, erős szívdobogásom is csillapodott. Nagymértékben hozzájárult ehhez az, hogy hamar megértettem, nem fenyeget veszély. Ugyanis ha a „terrorista” ránk akart volna lőni, az imént tele volt velünk a tér, tízesével szedhette volna áldozatait. Miért nem tette? Miért pazarolja most olyan bőkezűen lőszerét a szemközti kertre, az üres úttestre? E kérdések bizonyára „forradalmártársaim” fejében is megfordultak, hatásukra egy idő után valamennyien mindjobban felbátorodtunk, sőt elszemtelenedtünk. Ki-kibújtunk a piac fedele alól, felbámészkodtunk a
sarokházra, megállapítottuk, hogy „terroristánk” felváltva lő a legfelső emelet hol egyik, hol másik ablakából, odakiabáltunk neki, hogy elég lesz már, hagyja abba, ugyan mit akar ezzel elérni, láthatja, hogy úgysem félünk. (Amikor kezdte, bezzeg megijedtünk!) „Nem tágítunk!”, „Olé, olé, olé, olé, Ceauşescu nincs többé!”, juttattuk eszébe, de ő, mint aki se lát, se hall, csak lőtte elszántan a szemközti kertet. Néhányan már teljes nyugalommal kiálltunk a járdára, láthatott volna bennünket, ha kinéz. Még különösebb volt, hogy amikor egy fegyveres, karszalagos civil egy kocsi mellől „felvette vele a harcot”, erre sem reagált, pedig ha mi legalább rézsút álltunk az ablakához viszonyítva, a karszalagos vele szemben, az orra előtt sütögette el a puskáját, a kocsi nem takarta. Ám a „terrorista” nem lőtt a térre, csak messze fölé. Igaz, a karszalagos civil sem az ablakot vette célba, ahol pedig a kidugott puskacső is látszott, hanem az ablak melletti falat lyuggatta, csipkézte. Egyszerre szórakoztatónak és nagyon talányosnak találtuk a „forradalmat”, a lövöldözésre már nem is nagyon figyeltünk, hangos véleménycserébe kezdtünk, mások énekeltek, fütyültek, hujjogattak. A fedett kis csarnok csak úgy visszhangzott, igazi vásári hangulat kerekedett. Így hát nem vettünk észre egy újabb rövid tűzszünetet – ilyenek korábban is voltak, míg a „fiú” ablakot cserélt, s úgy látszik, azt az ultramodern szekusfegyvert is csak kellett tölteni időnként –, hanem arra riadtunk, hogy a bent, a tető alatt állók feje fölött egy-két arasznyira is golyók röpködnek. Mindjárt lett ott síri csend és asztal alá bújás! Mivel én akkor már rég kinn a járdán álltam, csak odébb kellett húzódnom a piac másik oldalán álló ház betonkerítése mellé, hogy szükség esetén legyen fedezékem. Innen a sarokház utcafront és piac felőli oldalát is láttam. Ez utóbbi oldalról ablak nyílik a piacra, onnan lő most a „terrorista”. Nagyon kellett vigyáznia, hogy senkit se találjon el, amikor pufogtatni kezdett, az ablak ugyanis a magasföldszintről nyílt, a piac asztalainak tetején meg nagyjából vele azonos magasságban ültek, álltak a „forradalmárok”. De ez a teljesítmény is sikerült neki, hál’ istennek nem esett baja senkinek. A Dorobanţi útra nyíló felső ablakokból viszont ez idő alatt nem lőttek, tehát világos, hogy a „terrorista” egyedül rémítget bennünket. De már unjuk a macska-egér játékot, a férfiak fenekednek, biztatgatják magukat, hogy bemennek a házba, és… Kiabálunk a hadfinak, hogy semmi esélye, adja meg magát, mert ha nem, hát… „Terroristánk” újra elfoglalja fenti lőállását, megereszt még néhány sorozatot, aztán a korábbiaknál hosszabb szünet. Mi történt? Elfogyott a lőszere? Ne rohamozzuk meg a házat? Bentről, a piac területéről azonban már kiabálják: „Jön! Megadta magát!” Odatódulunk a kerítés mellé, amely elválasztja a piacot a sarokháztól. Azon az ablakon mászik ki, ahonnan az imént lőtt. Áthuppan a kerítésen, egyenesen a sok-sok kinyújtott kéz közé. A kezek megragadják a grabancát. Nem dühödten, nem fenyegetően, vérszomjról meg éppenséggel szó sincs. Csak a biztonság kedvéért… Meg kíváncsiságból, elégtételképpen, enyhe kárörömmel, „na, szekuska!” felkiáltással, amiben benne van az is, hogy nem
annyira „terrorista”-mutatványa, mint inkább szekussága az ellenszenv fő oka; értelmetlen lövöldözése már csak az utolsó csepp a pohárban. Szekuska negyvenöt körüli, alacsony – két ilyen féltörpe vallatóval volt dolgom, állítom, hogy ez a legkegyetlenebb, legambiciózusabb fajta –, ijedt, ideges, kínjában nevetgél, és természetesen tagad. A férfiak megmotozzák – persze nem volt bolond magával hozni a fegyverét –, nézegetik, szagolgatják a kezét – vajon ezek a hiper-szuper csodagolyók is hagynak nyomot? –, átkutatják a zsebeit. Egy üres szemüvegtokon kívül semmi sincs nála. Elfúló hangon bizonygatja, hogy öt perce jött ide látogatóba a szomszéd utcából. „Öt perce? Mit gondolsz, mi mióta állunk itt? És mióta folyik itt a lövöldözés? Ebbe a házba a kisegér sem mehetett be legalább egy órája. Ne hazudozz, szekus, mióta kijöttél, megszűnt a lövöldözés, tehát te voltál az!” Minél átlátszóbban hazudozik a szekus, annál jobban felborzolódnak a kedélyek. A kezek már nemcsak fogják, hanem szorongatják, kicsit tépik is. Egy fiatalember benyúl a fejek fölött a kör közepébe, mosolyogva megnyugtatja a szekus védelmezőit – mert ilyenek is vannak: „Nem piszkolhatjuk be a kezünket vele, átadjuk a törvénynek, ítélkezzen fölötte az, ahogyan megérdemli!” –: „Több kárt nem okozok benne, de ennyit muszáj megtennem” – mondja, és kitép a szekus gyér hajzatából annyit, amennyit sebtében meg tud ragadni. 1990. július 6. (5.) Egy értelmesnek tűnő munkásember, miután a lelkünkre kötötte, hogy a szekusnak semmilyen bántódása ne essék, elindult, hogy katonatisztet keressen, akinek átadhatjuk foglyunkat. Sokáig elmaradt, tehát közel s távolban nem akadt katonatiszt. Végül előkerült, de tiszt nélkül. Negyedötödmagával elvezette a szekust a Bitolia (B) üzlet felé. További útjukat nem követhettük, de azóta tudjuk, hogy a lesipuskásokat „bizonyítékok híján” pár óra vagy pár nap múlva elengedte a hatóság, tehát a mi kis „terroristánkra” is bizonyára a könnyű szabadulás, sőt előléptetés várt. Elvégre nem kaptuk rajta a lövöldözésen bent az épületben, amikor kijött, nem volt nála fegyver, akkor meg mit akarunk? Sem időnk, sem alkalmunk nem volt további sorsának nyomon követésére már csak azért sem, mert a sarokház végleg elnémult ugyan, de a fogolyelvezető kis csoport távozásával egyidejűleg újra felvillantak a torkolattüzek immár máshol, több helyen is: a tér közepén lévő parkban, a piaccal szemben nyíló Zambaccian utcában, sőt a piac televízió felőli oldalán álló két házban is. (Milyen nyugodtan álltam az imént az elsőnek a kerítése mellett! Miközben a sarokházat figyeltem, innen épp hátba lőhettek volna.) Megértettük, hogy körül vagyunk véve, gyorsan tovább kell állnunk innen, s mivel mindegy, merre megyünk, hiszen minden házban van, vagy lehet
„terrorista” – jó szekus utca ez, N. C. „elvtárs” gyakran használt útvonala volt, betelepítette biztonsági embereivel –, végre elszántan megindultunk a televízió felé. Ez egybevághatott a lövöldözők szándékával, mert miután kimozdítottak bennünket a holtpontról, abbahagyták a csetepatét. A tűzkeresztségen ilyeténképpen átesve már nem riadoztunk annyira a bennünket a televíziótól elválasztó konspirációs ház (Kh1) lövöldözőitől sem. És – újabb csodák csodája! – ahogy észrevették csoszogó, duruzsoló közeledésünket, többé nem lőttek át előttünk az úttesten, kis ideig teljes csendbe burkolóztak. A kritikus ponton való áthaladásunk így sem volt kellemes érzés, hiszen nem lehetett tudni, nem vár-e csapda ránk, nem gondolják-e meg magukat rémítgetőink, akiket „mindenre elszánt, fanatikus fenevadakként” jellemzett a tévé („csípőből tüzelnek mindenre, ami él és mozog” – mondta Iliescu). Igen-igen súroltuk tehát a jobb oldali kerítéseket, s csak miután elhagytuk az ominózus házat (Kh1), ébredtünk rá, hogy szorosan fogjuk egymás kezét. Ekkor ismét tüzet nyitottak a konspirációs ház „terroristái” – hárman-négyen lehettek –, de nem felénk lőttek, akik enyhén fogvacogva haladtunk a szemközti járdán, hanem az épület televízió felőli és hátra nyíló ablakaiból a Tv1 felé eregették csodagolyóikat. Csupán „felé”, mert amint már az eddigiek során is volt alkalmam meggyőződni róla, a televízió „támadói” sem bajlódtak sokat a célozgatással, eresztették fölé, mellé, mögé. Ha időnként az épületet is érte találat, nem sok kárt tett benne a puskagolyó, lepattant a burkolókőről. Fő a zenebona! Meg a fényes világítógolyók, hogy mi, a „forradalom” tevékeny résztvevői ne csak fülünkkel, hanem szemünkkel is felfogjuk a veszélyt, a helyzet súlyosságát, hogy majd tanúsíthassuk, ha kell, igazi golyóval, igazából lőttek, nehogy valamely megrögzött kételkedőnek később eszébe jusson feltenni mondjuk azt a kérdést, hogy vajon nem hangszórón közvetítették-e nekünk egy jobb indiános film harcias pufogtatásait. Nem, nem, valóban lőttek. Csak hát kérdések így is felvetődtek bennünk. Az egyik legkézenfekvőbb: ha már oly gondosan vigyáztak rá, hogy még a golyók ívét, útját is lássuk a sötétben a kilövés helyétől a célig, vajon hogy nem figyeltek fel arra az apróságra, hogy ezzel egyben leleplezik a „hadművelet” gyermeteg együgyűségét, hiszen azt is pontosan látjuk, hogy a fényes golyók a semmibe süvítenek, küldőiknek egyáltalán nem áll szándékukban célba találni. Vagy nincs nekik közönséges lőszerük, csak ilyen előkelő? Szóval ez hát a televízió „ostroma”, ezért sipítoztak, hívtak ide bennünket a tévések meg az „új urak” olyan átélt kétségbeeséssel?! – tűnődtem magamban, és végképp biztos lettem benne, hogy tökéletesen megalapozott volt az esti könyvtárégés közvetítése láttán fölmerült gyanúm. Humbug az egész! A háborúsdit játszó „terroristák” sohasem foglalják el a televíziót. De csak azért, mert nem akarják. Ha akarnák, pillanatok alatt megtehetnék, hiszen mi úgy szétfutnánk, mint a nyulak. Ha pedig nem teszik, akkor tűzijátékos színielőadást tartanak, és nem számolnak vele, hogy ezt mi is észrevesszük.
A sors (a rendezés?) azonban úgy akarta, hogy a már többször megtaláltnak hitt bizonyosságot újabb elbizonytalanodás kövesse, hogy a kételkedésem, következtetésem helyességében is kételkedjem. Alig haladtunk el ugyanis a konspirációs ház (Kh1) előtt – bár még lőtávolságon belül voltunk, de már bátrabban mertük forgatni a fejünket –, amikor a túlsó, már közvetlenül a televízió épülete előtti járdán embereket vettünk észre a félhomályban. Ketten hajlongtak egy kupac fölött; amikor felemelték, és felénk indultak vele, rájöttünk, hogy sebesültet vagy halottat hoznak át. Nem messze előttünk tették le a járdára. Körülálltuk, megfeledkeztünk róla, hogy nem ártana minél hamarabb távol kerülnünk a konspirációs háztól. Lábunk előtt katona feküdt, a szólongatásra nem felelt. Egy nő megtapogatta. „Hideg” – állapította meg kurtán, mire továbbindultunk. Nem egyszerű bevallani, de így igaz: nem hatott ránk a halál közelsége, talán nem is jutott el a tudatunkig, hogy itt egy gyermekemberrel végeztek, hogy milyen fájdalom vár a hozzátartozóira. Vajon azzal, hogy a fülünk hozzászokott a fegyverropogáshoz, a halál iránt is ilyen gyorsan közömbössé váltunk? Csak azért nem éreztük át a kiskatona tragédiáját, mert nem mellettünk esett el? Túlságosan el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal, félelmeinkkel? Én például kiegészítettem elméletemet: tehát halottakra is szükség van, hogy a színjáték minél hitelesebb legyen! Kérdés, hogy a katona azért halt-e meg, mert katona, mindenkori közönséges ágyútöltelék – tehát a hadsereg soraiból kerülnek-e ki az áldozatok? –, vagy azért, mert elcsámborgott a többiektől, amiből következne, hogy a „terroristák” nagyobb csoportokra nem mernek ugyan lőni, de magányosokra annál inkább. Azt tanácsolom hát magamnak, hogy semmilyen körülmények között se vakmerősködjem vagy kíváncsiskodjam, semmiképp se kószáljak el a nyájtól. 1990. július 13. (6.) Nem tudom, a sötétség vagy az izgalom volt-e az oka, mindenesetre nem vettem észre, mikor haladtunk el a ház előtt, amelynek alagsorában annak idején albérlősködtem. A Teherán utca sarkán néztem körül először nyugodtabban, ahol némi fény is derengett: tízlépésnyire lobogva égett egy magánautó, a Dorobanţi útra félig ráfordulva állt egy szitává lyuggatott diplomatakocsi, mögötte betört üvegű, ugyancsak megrongált, igen rozoga állapotban lévő mentőautó. Ez utóbbi kormányánál, bár szállításra nem tűnt alkalmasnak, meglepetésemre ült valaki. Odamentem hozzá, mondtam, hogy nem messze fekszik egy kiskatona, ide kellene hozni a mentőbe, mert összetaposhatják, akik nem veszik észre a sötétben. (Furcsán oszlott meg a fény: egy-egy útszakaszon koromsötét, máshol csak félhomály volt, a televízión túl, az élelmiszerüzlet [Éü] előtt viszont égett az utcai lámpa. Ott, ahol a kiskatona feküdt, alig láttunk az orrunk hegyéig.)
Újabb ámulat: a mentő fülkéjéből gyermekhang válaszolt, méghozzá azt mondta, hogy a katonát már elvitték. Két-három perccel azelőtt jöttünk el a holttest mellett, és elszállításának semmi jelét nem tapasztaltam. De nem erősködtem, elkönyveltem, hogy az értelemnek, a szavaknak azon az éjszakán semmi közük sincs a valósághoz. Továbbléptem hát, és ekkor vettem észre, hogy lentebb, az Aviatorilor tér irányában is vannak már emberek, sőt megéreztem inkább, mint láttam a tömeg nagyságát is. Hát persze, akinek volt egy csöpp esze, arról jött, metróval! Megnyugtató, felszabadító érzés volt ott tudni a sokaságot, eddig ugyanis kicsit tartottam tőle, hogy mindössze mi leszünk itt, akik a Dorobanţi tér felől kalandoztunk idáig, de az a csapat elenyészően kicsi lett volna ahhoz, hogy benépesítsen ekkora területet. Most tehát feszültségem utolsó maradéka is feloldódott, kimondhatatlan öröm fogott el a gondolatra, hogy ekkora embertömegnek volt bátorsága idejönni – csütörtökön [december 21.] még csak maroknyian mertek tüntetni Ceauşescu ellen! –, hogy mégsem gyáva nép ez, ha puszta kézzel ennyien kivonultak a „fanatikus fenevadak” golyói elé, hiszen amikor elindultak hazulról, nem tudhatták, hogy vajon nem épp személy szerint nekik szánnak-e egyet közülük. Ezekben a napokban furcsán alakultak, hullámzottak a román nép iránti érzelmeim. A temesvári hírek hallatára reménykedni kezdtem benne. A következő napokban csalódottan néztem, hogy még mindig a füle botját sem mozdítja. Csütörtökön mélységesen kétségbeestem, hogy az „N. C.-mítingre” kihajtottak tapsolnak egyet, és hazamennek. (Bár sejtettük, hogy valami azért történhetett, mert megszakadt a tévéközvetítés.) Délután legalább ekkora elismeréssel csatlakoztam a Romana tér közelében tüntető csoporthoz, de elszorult a szívem, amikor láttam, hogy a népes bámészkodó tömeg egyre csak a főutat a belváros felőli oldalon lezáró pajzsos-sisakosmotorkerékpáros rendőrosztagot figyeli, és nem meri velünk kiáltani a „Le Ceauşescuval!”, „Le a kommunizmussal!”, „Temesvár!”, „Szabadságot!” jelszavakat, sőt kínosan ügyel rá, hogy tisztes távolság válassza el tőlünk, eltakarja az arcát, ha fényképezőgépet vesz észre. Éjfél után nekikeseredtem, amikor az Egyetem téren szétvert tüntetők hazafelé szállingózó csoportja sorra-rendre betörte az utcámbeli kirakatok üvegét, s bárha kiáltozták, hogy rájuk lőttek, mégsem tartottam a politikai tiltakozás, a bosszú legmegfelelőbb formájának, hogy holmikat emelnek el a bezúzott üvegek mögül. Micsoda újabb adut adnak N. C. „elvtárs” kezébe, mit szól ő ehhez reggel?! – háborogtam magamban a péntekre [december 22.] virradó éjszakán, és kissé elhomályosodott bennem a csütörtök délután felemelő tisztasága. Hiszen ha ilyen népség jön az akkori nagyon igaz jelszavak után, kérdés, hogy érdemes-e a legszentebb ügyért is vásárra vinnie a bőrét maroknyi idealistának. De ezt a rossz érzést péntek reggel kimosta belőlem a központ felé vonuló sokaság látványa, a tudat, hogy végre mégis tömegesen megemberelték magukat, és nem hagyják annyiban a
dolgot. (A SZER Temesvárról hírt adó iszonyú beszámolóira az is rátett egy lapáttal, hogy a csütörtökről péntekre virradó éjszakán Bukarestben is voltak halottak az Egyetem tér közelében: néhány tüntetőt tankok tapostak el.) Most, a televízió előtt olyan régmúltnak tűnt a tegnap éjszaka, mintha évek választottak volna el tőle. Most tiszta szívemből szerettem a román népet, amely annyi várakozás, lemondás, lekicsinylés után végre megrázkódott, felriadt álmából, bebizonyította, hogy végső esetben a puliszka is robban, s amely most a fennforgó életveszély ellenére idegyűlt, hogy fegyverropogás közepette nyerje vissza emberi méltóságát, lőporfüstben, égő gumi bűzében szívja magába a szabadság selymes, részegítően édes levegőjét. Talán nem illik bevallani, mégis hozzátartozik az igazsághoz: életemben először éreztem így. Szeretetemben az a remény is benne volt, hogy ha ezután mindannyian szabad, tisztességben élhető emberek leszünk, nem lesz miért bántanunk egymást. Ha rájuk nem nehezedik az elnyomás, a mindent átszövő hazugság és becstelenség súlya, bennünket sem taposnak tovább. Ha nem lesznek többé az életünkben fenyegetően sziszegő szekus vallatók, suttogásunkra is fülelő, kedélyes arcátlansággal provokáló besúgók, durva rendőrbakancsok, harácsoló hivatalnokok, nevükért, jó káderlapjukért felfelé buktatott, arrogáns vezetők, akkor ezután népként és egyénenként is kölcsönösen becsülhetjük egymást, mert a valódi érték és érdem lesz az alapja mindannyiunk érvényesülésének. Szerettem együttvéve és külön-külön ezeket az embereket, akik azért álltak itt, hogy ezek az inkább csak érzett, mint megfogalmazott remények valósággá váljanak. Boldogan álltam velük, örültem, hogy közöttük vagyok, hogy egy vagyok közülük. (A márciusi letaglózottság [1990 márciusa, Marosvásárhely] után április–május–júniusban az Egyetem téri „golánok” [jelentése: tekergők, csirkefogók, naplopók – így nevezte el Iliescu az ellene tüntetőket] enyhítették keserűségemet, közöttük éreztem ismét a decemberihez hasonlító testvéri szolidaritást, ott nyertem vissza reménykedésem egy részét.) Utcasarki tűnődéseimből arra riadtam, hogy túlontúl előreszaladtam az időben, itt meg még körös-körül lőnek. Szórványosan és tőlem távolabb ugyan, de mégis. Minduntalan a nyelvemre tolult Svejk bölcs felszólítása: „Ne lőjenek, itt emberek vannak!” – de megtartottam magamnak, és hát végül is továbbra sem az emberekre lőttek. A Dorobanţi út közepén állók egy része azonban hirtelen megijedt valamitől, a járda felé szaladt, minket, ott lehorgonyzottakat beszorított a Dorobanţi–Teherán utca sarkán álló ház (a rajzon kocka jelzi) kiskertjébe. Én a bejárati ajtón léptem be, majd arrébb mentem a virágoskert Dorobanţi út felőli részébe, és próbáltam erőltetni a szememet-fülemet, hogy rájöjjek, mi történt az úttesten, mitől riadtak meg a hozzánk futók, de semmit sem láttam, s a közelemben álló „menekültek” sem ismerték a pánik okát. (De hiszen mondtam már magamnak: nem kell mindent megértenem, csak ugyanazt és ugyanúgy tennem, mint a többiek!) Hirtelen hátranéztem a tőlem kétlépésnyire álló házra, amelynek a kertjét tapostuk. Jól emlékeztem: ennek is van alagsora, épp egyik ablaka előtt állok,
ha akarnak, beleereszthetnek egy szép világítógolyót a hátsó részembe. Miközben megpróbáltam odébb botorkálni az emberek, bokrok, gallyak között, a szuterénlakásban világosság gyúlt: katonatiszt lépett be a szobába, egy férfi fogadta. Ez utóbbi utcai ruhában kuksolt az addig sötét szobában. Vajon ártatlan lakó-e vagy „terrorista”? A katonatiszt nézelődni, tenni-venni kezdett a szobában. „Házkutatást tart: minden villát, lakást átkutat a katonaság” – mondták a mellettem állók. Nem néztem végig, hogyan zajlik le a házkutatás, a kiskert alacsony kerítéséhez furakodtam, és kiugrottam a Dorobanţi útra. Itt csordogáltam lefelé az Aviatorilor tér irányába hajnalig, lassan, hol megálltam, figyeltem, amit lehetett, hol odacsapódtam egy-egy csoporthoz, hallgattam, miről beszélgetnek a „forradalmárok”. 1990. július 20. (7.) A „forradalmárok” leginkább átélt nyomorúságainkat ecsetelték. Mindannyian kitűnően ismertük őket, senki sem mondott újat a többieknek, mégis mindenki újra és újra ki akarta mondani azt, ami évtizedek óta gyűl a begyében, mert végre nyíltan kimondhatta, átszakadtak a gátak. Úristen, döbbentem rá, hiszen itt mindenki mindent pontosan tudott, látott, tehát a boltok előtti sorokban még a legutóbbi időkben is hallható „csak rosszabb ne legyen” megjegyzés puszta megjátszás, képmutatás volt! Talán csak káromkodhatnékjukat nyomták el vele az emberek, vagy szervezett „hangulatkeltés” állt mögötte, én meg mindig beszedtem, komolyan vettem, hogy honfitársaink csak idáig jutottak, és annál jobban kiakadtam. Most azonban kitűnt, hogy nemcsak pontosan érzékelték azt a mindent átható fertőt, lezüllést, szegénységet, elmaradottságot, amelybe süppedtünk, hanem ismerik a szomszédos országokban végbement gyökeres változásokat is. (Tehát sokkal többen hallgatták a Szabad Európa Rádiót, mint ahogy addig feltételeztem.) Dagadó kebellel jósolgatták, hogy most majd mindegyiket megelőzzük a demokrácia felé vezető úton, hiszen, lám, nálunk még véráldozatot is követel a levitézlett kommunista diktatúra megdöntése. Végre visszatérhetünk Európába; ezentúl nem kell szégyellnünk, hogy románok vagyunk; annyit utazhatunk, amennyit bír a zsebünk; bejöhetnek a filmek, könyvek, folyóiratok; nekünk is lesz olyan ruhánk, cipőnk, amilyeneket leirigyeltünk a külföldiekről. Ételünk? Az a világ legtermészetesebb dolga, az csak egyes kommunista országokban hiánycikk; „ezek” mindent elherdáltak, lepusztítottak, de gazdag ország a miénk, mindent elölről kezdünk, mindent újjáépítünk, helyrehozunk, és mindenünk lesz, soha többé nem élünk úgy, mint a kivert kutyák! – sorolták. [Az azóta eltelt 23 év alatt mintegy négyötmillióan kényszerültünk e „gazdag ország” elhagyására – 2013.] Szerelmespárok néztek egymásra: ők már ilyen világban kezdhetik a fészekrakást. Szomorú szemű értelmiségi anyákban lobbant fel a már-már
kialudt remény: vége a vesszőfutásnak, a nyomasztó, kilátástalan sivárságnak, emberhez méltó körülmények között nőnek fel, lesz jövőjük legalább a gyermekeiknek. (Nem tudom nem összehasonlítani ezeket a csöndes bizakodással tervezgető decemberi „forradalmár” anyákat azokkal az 1990. június 14–15-én [harmadik bányászjárás, amelyet Iliescu szervezett ellenzéke szétverésére; hivatalosan hat halálos áldozata és 746 sebesültje volt] az utcára tódult nőkkel, akik őrjöngve sikították a szadista kéjjel botozó bányászoknak: „Öljétek meg! Öljétek meg!” – mármint azokat a balszerencsés embereket, akiket egyszerűen csak értelmiségi ábrázatukért vagy azért vertek véresre, mert egy szekus rájuk mutatott: „Ott, ni, azt!” Iszonyodva gondolok rá, hogy a júniusiak is anyák, feleségek voltak. Még akkor is, ha csak régi-új vezérdámák, szekusanyák vagy -feleségek. Újra hatalmasat fordult a világ december óta: a fenekével fölfelé! De ennek a fordulatnak az oka is decemberben keresendő, mint ahogy a marosvásárhelyi etnikai összeugrasztás módszerét is akkor kísérletezték ki.) A „hadi helyzetről” is tárgyaltak a „forradalmárok”. Minél több üveg forgott közkézen, minél nagyobb elővigyázatossággal kellett kitapogatnunk, hova lépünk, nehogy egy lábunk alól kiguruló üres üveg jóvoltából szegjük nyakunkat a „forradalomban”, annál több „terroristát” fogtak egyesek itt vagy a Palota téren, annál bátrabban megszorongatták volna a még lövöldözők gigáját, csak lenne puskájuk. Megtudtam, hogy a „terroristáknak” viszont infravörös segédmegvilágítással, távcsöves irányzékkal ellátott fegyverük van, állítólag úgy látnak most bennünket, mint nappal. Lenyeltem kikívánkozó megjegyzésemet, hogy akkor meg még rejtélyesebb, miért nem kaszálnak le bennünket. De a dolognak ezt az oldalát senki sem tette szóvá, bár a nem kelekótya és nem is pityókos férfiakon láttam, hogy komor értetlenséggel fürkészik a levegőben dúló se füle, se farka háborút.
A Kh1 után egyre jobban felhangosodott az Aviatorilor tér szélén álló konspirációs ház (Kh) is. Több „forradalmár” régóta tudta róla, hogy az augusztus 23-i [Románia 1944-es átállásának dátuma, 89-ig nemzeti ünnep volt] felvonulások idején innen figyelték, biztosították szekusék N. C. „elvtárs” dísztribünjének hátát. Most a televízió toronyépülete (Tv3) felé lövöldöztek belőle, onnan pedig ugyanolyan világítógolyóval visszalőtt valaki, nagyjából a konspirációs ház (Kh), az Aviatorilor tér irányába. „Már a televízió épületébe is behatoltak!” – szörnyülködött egyik-másik „forradalmár”. Ezt a tévések is tűkön ülve közölték, még mielőtt elindultam. Megnyugtató, hogy a két ellenséges tábor azóta sem találkozott a televízió épületének sok év járóföldnyi labirintusában! Mi több: ahelyett, hogy lecsapnának remegő áldozataikra, elfoglalnák a stúdiókat, és társaikat is maguk után hívnák, az állítólag a televízió épületébe behatolt „terroristák” éppenséggel a haverjaik felé lövöldöznek! (Tévés ismerősöm súgta meg két hónap múltán: saját házi szekusuk, aki N. C. „elvtárs” idején is „védte” őket, hetekkel a „forradalom”
után is változatlan fegyverdíszben sétálgatott az épületben. Így hát nem csoda, hogy a „forradalom” éjszakáján akadt ott legalább egy „behatolt terrorista”!) Minél erősebben ropogtattak ők, annál jobban kiabáltunk mi. Torkunk szakadtából óbégattuk az Ole, ole drukkerinduló frissen átköltött változatát, „Szabadságot!” követeltünk, no meg N. C. „elvtárs” fejét. „Ceauşescu anul nou îl va face în cavou!” (Ceauşescu újévre alászáll a gödrébe!), „Temesvár!”, süvöltöttük, „Le a gyilkosokkal!”, „Le a banditákkal!”, „Mi vagyunk a nép!”, „Románok vagyunk!”, ordítottuk, amivel egyrészt a „terroristákat” akartuk jobb belátásra bírni, másrészt abban a percben az volt a jelentése például ez utóbbinak, hogy erőre kaptunk, öntudatra ébredtünk, többé semmilyen gyalázatot nem tűrünk. (Be kell látnom, ez a repertoár igen szerény volt az azóta szédületes iramban felvirágzott jelszóköltészethez képest, de háborúban hallgatnak a múzsák, vagy legalábbis nem olyan szellemesek, mint „eredeti demokráciában”.) Fújhattunk bármit, ahogy a szánkon kifért, „terroristáink” hol ritkábban, hol sűrűbben, de rendületlenül tovább lőttek, túlharsogtak bennünket. Hajnali négykor egy harckocsizó alakulat dübörgött be közénk az Aviatorilor térre. Félénken nyújtogattuk a nyakunkat a katonák felé, kipuhatolandó, vajon védőink vagy támadóink lesznek-e, hiszen azok után, hogy péntek déltájt a televízióban világosan kimondták, hogy a hadsereg mindenestül átállt a nép, a forradalom oldalára, este újra nagyon elködösödött, összezavarodott minden: az új vezetőségnek egy darabig „fogalma sem volt róla”, kik lőnek, aztán a Securitatéra gyanakodott, később feltételezte, hogy mégis-mégis akadhatnak olyan megátalkodott katonatisztek, gonosz milicisták, akik ilyen népellenes bűntett elkövetésére vetemednek. Egy idő után kezdte feltűnően mosdatni a szekusokat, külön hangsúlyozva, hogy a belügy is – eltekintve a ritka kivételektől – testületileg „a forradalom ügyéért harcol” (ha ők is velünk, kicsoda ellenünk?!), épp ezért ezentúl ne szekusoknak, hanem terroristáknak nevezzük a lövöldözőket. Mi, „forradalmárok” nem hallgattunk e kíméletes, szépítgető sugalmazásra, végig szekusokként emlegettük a pufogtató illetőket. Az elfogottakról ránézésre is megállapítottuk, hogy azok voltak. De agyunk megkavarásának legalább az a hátulütője megvolt, hogy a katonáktól is igencsak óvakodtunk. Bátortalanul, inkább rábeszélőn, mint hittel kiáltottuk tehát bevonulásukkor, hogy „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van!) Mennyivel hangosabbak, diadalmasabbak lettünk, mihelyt a katonák kibújtak járműveikből, elmondták, hogy Ploieşti-ről jönnek, és valóban a mi oldalunkon állnak. „Cinste lor, cinste lor, cinste militarilor! (nagyon szabadon így fordíthatnám: Áldás szálljon rája, a katonaságra!), ujjongtunk, hogy a tüdőnk is majd szétrepedt a nagy ordításban. Az üdvrivalgás csillapodta után újra magamba szálltam: hogyhogy Ploieşti-ről kellett idáig döcögniük, mikor itt, Bukarestben is épp elég harckocsizó alakulat lehet?! Egyről még magam is tudok. Miért épp a televízióhoz nem küldtek idáig sem egy bolhányi tankocskát, sem gyalogosokat? A Dorobanţi
térre behajtó kis páncélautón, néhány tiszten meg az elesett katonán kívül eddig nyomát sem láttam a hadseregnek. Ennyire nem biztos az új vezetőség a katonaság átállásában? Épp ekkora fejetlenség dúlhat a vezérkarban? Mi van itt már, szent Habakuk? [Nemrég olvastam, hogy a televízió épületein túli udvarban akkor már álltak katonák, de mi azt nem láttuk, jelenlétükből alig érzékeltünk valamit. Azt is jóval később láttam felvételről, hogy belül, az épületben lézengtek néhányan, főleg pedig a bejáratnál állt egy csapat, amelyik jól megszűrte, ki mehet be. Nem úgy volt ám, ahogy a képernyőt látva gondoltuk, hogy boldogboldogtalan ott tolong, lökdösődik, hogy a kamera elé kerülhessen! Az igaz ugyan, hogy a bent lévők szinte dulakodtak a mikrofonért, de nem boldogboldogtalan juthatott el odáig: már 22-én délután csak azt engedték be, aki frissen kiállított igazolvánnyal érkezett – és leginkább rémhírt terjeszteni, pánikot kelteni jött. Így kerültek adásba az olyan elképesztő „hírek”, miszerint „Nagyszebenben, Temesváron, más nagyvárosokban megmérgezték a vizet a terroristák”, „Piteşti-et eltörülhetik a föld színéről”, „felrobbantották a fundeni-i vérellátó központot”, „aláaknázták a televízió épületét” stb. Ezeket általában cédulákon, jegyzetlapokon nyújtották át a bemondóknak, de a „forrás” sosem látszott. Húsz év múlva árulta el Teodor Brateş, az egyik tévés főkolompos, miután már sok riporter tömeggyilkosságra való felbujtással vádolta meg akkori tevékenységéért, hogy december 22-én délután a televízió toronyépületének 11. emeletén berendezkedett „egy katonai parancsnokság, amely közvetlen kapcsolatban állt a vezérkarral; ez a parancsnokság szűrte meg, és hagyta jóvá a harcokra vonatkozó híreket”. Feltehetőleg költötte is őket – 2013.] Megint csak afelé hajlottam, hogy semmi. Semmi vész. Nem véletlenül mozgósítottak minket a katonák helyett. Ha valóban baj volna, őket vezényelik ide, még akkor is, ha – amint a tévé riogatott bennünket – nem tudnak célozni. Egyébként később ellenőriztem ezt az újabb pánikkeltő hírt: tudtak volna, még a munkaszolgálatra beosztottak is. Az épület körül állni, ahogy mi tesszük, pláne tudnának. Ráadásul nem is fogtuk körül a televízió egész hatalmas telkét, a Dorobanţi úton is csak közeli bejáratának környékén táboroztunk, ott jó sűrűn ugyan, de a Kh vagy a Kh1 közelében senki sem mert ácsorogni, az utóbbiba befészkelődött „terroristák” akár el is vihették volna a televíziót, csak az alacsony kerítést kellett volna átlépniük. Az épület bejáratához, a Pangratti utcába meg végképp nem mertük betenni a lábunkat, töksötét volt, és időnként ott is át-átlőttek az utcán. A harckocsizók tehát behajtottak, és leálltak velünk fraternizálni, bratyizni. Egy idő múltán egy férfi felhívta a figyelmüket: ki kellene füstölniük a „terroristákat” a konspirációs házakból, lőjenek beléjük ágyúval, legyen vége a kutyakomédiának. A katonák mosolyogva válaszoltak: nem tehetik. Parancsuk úgy szól, hogy a végsőkig kíméljék az épületeket.
1990. július 27. (8.) Öt óra körül elballagtam a Pangratti utca torkolatához, az élelmiszerüzlet (Éü) közelébe. Lassú evickélésem közben egyetlen „forradalmár” szájából sem hallottam, hogy félne N. C. „elvtárs” visszatérésétől. Mindannyiunk számára befejezett tény volt, hogy ő valóban „nincs többé”. Csupán azért szurkoltunk, nehogy valamiképpen egérutat nyerjen, és sikerüljön külföldre menekülnie. (Mi, orrunknál fogva vezetettek honnan tudhattuk volna, hogy „a bölcs látnok és tudós neje” vagy tíz órája egy târgoviştei katonai támaszpont hőn szeretett vendége, fogolyi minőségben?! Letartóztatásuk hírét csak szombat [december 23.] délután hozták a köznép tudomására – az addig bemondott kósza híreket később rendre cáfolták, visszavonták –, hogy aztán kivégzésük [december 25.] bejelentését követően valamiképpen abba lehessen hagyni a „terrorizmust” is, mert e hír vétele után a „terroristák” állítólag gyorsan megadták magukat. Hol vannak legalább ezek, ha már a többiek ellen úgymond „nincs bizonyíték”?)
A târgoviştei (Havasalföld) laktanya parancsnoka, a moldvai Neamţ megyében született Andrei Kemenici (Kemenes András) ezredes. Sorsszerű volt, hogy a 89-es fordulat magyarral kezdődjék Temesváron, és magyarral érjen véget Târgoviştén, egy vécé átázott külső falának tövében?
A „terroristák” győzelmének lehetőségétől sem tartott egyetlen „forradalmár” sem. A legtöbben úgy hitték, pusztán azzal, hogy itt állunk, legyőzzük őket, hiszen látni valóan kevesen vannak, mi meg bebizonyítottuk, hogy nem félünk tőlük, amiből következik, hogy előbb-utóbb retirálniuk kell. Feltehetőleg emiatt nem mernek ránk lőni, számolnak vele, hogy annyival cudarabb sors várna rájuk – így okoskodtak sokan. Ebben a naiv elképzelésben talán a forradalom gyakorlatának hiánya
mutatkozott meg. [A románoknak nem volt sem negyvennyolcuk, sem ötvenhatjuk.] „Forradalmártársaim” elsöprő többségének fejében valószínűleg meg sem fordult a gondolat, hogy igazi forradalomban bizony harcolni szokás, méghozzá életre-halálra, nem úgy, hogy ellenségeink teszik magukat, hogy támadnak, mi meg elhitetjük magunkkal, hogy puszta ott állásunkkal szembeszállunk velük, meghiúsítjuk ördögi tervüket. A végeredmény fényesen bizonyítja, hogy a kétoldali tettetés, illetve a tettetés észre nem vevése közepette sikerült is elveszítenünk a forradalmat. A lövöldöző kevesek nyerték meg, akiket lebecsültünk, akiknek csúfos vesztét világosan látni véltük, holott ők irányították a játszmát, nyilvánvalón a maguk és azok javára, akik a cinkelt kártyákat kiosztották. Mi pedig, akik már szívvellélekkel beleéltük magunkat a Nagy Nyertes szerepébe, mamlasz kibicek voltunk. Igaz, akadtak közöttünk hősök is: hősi halottak. Meg sebesültek, akiket egy ideig szintén hősökként illett emlegetni, miközben közülük sokan nem kapták meg a szükséges orvosi ellátást, gyógyszert, szociális gondozást, s emiatt egyre kényelmetlenebbé váltak. Mára már szinte egészen kiszorultak a közérdeklődés homlokteréből. Csak egy-egy Iliescuellenes tüntetésre hozatja ki magát egyik-másikuk, tolókocsiban… De térjünk vissza a forradalmak ügyére: a könnyű győzelem olyan, mint az ebül szerzett vagyon: ebül vész el. Pedig mennyire örültünk akkor, hogy nincsenek halottaink, sebesültjeink – a kiskatona holttestét aránylag kevesen láttuk. De az ember ne hagyja magát átverni még forradalomban sem! 1990. augusztus 3. (9.) A Pangratti utca sötétjében mindjobban felerősödött a fegyverropogás. A televízió toronyépületével szemközti házakból tüzeltek; nagyjából embermagasságban röpültek a golyók. Egy-egy szünetben árnyak futottak át az utcán; előre dőlt tartásukból, hosszú köpenyes sziluettjükből rájöttünk, hogy katonák. Na végre, legalább ott van belőlük, és még tesznek is valamit! Amikor nem libasorban, hanem huzakodó kis csoportban tértek vissza a tévé hátsó kapujához, tudtuk, hogy „terroristát” fogtak. „Jól van, lassacskán csak kiszedik őket” – nyugtáztuk elégedetten. A televízió innenső kapujától, a főbejárattól (a rajzon a félkör alakú utca vonalának megszakadása jelzi) mentőért kiáltoztak, ott beljebb baj lehet. Miközben azon erőlködtünk, hogy az ottani „hadműveletekből” lássunk, megértsünk valamit, a Pangratti utca Dorobanţi útba futó két ága között álló villában vagy a hozzá tartozó kertben, tehát közvetlenül mellettünk is lőni kezdtek. Golyót azonban ezúttal nem láttunk, a „harcos” vagy közönséges, számunkra láthatatlan lőszert használt, vagy a közvetlen közelében eresztette bele valamibe a sorozatát. Az ő szerepéhez bizonyára csak a zajkeltés, a „bárhol, bármikor felbukkanhatnak” érzékeltetése tartozott. Vettük a lapot, sorainkban már a vakrémület legkisebb jele sem mutatkozott, inkább
kíváncsian pislogtunk a kert felé: vajon kijön-e onnan, s ha igen, hol? Kis idő múltán két civil ruhás fegyveres a kert ócska léckerítését kitörve kivezetett egy öltönyös, nyakkendős, „tisztességben” megőszült derék úriembert. „Ez a szekus lőtt?!” – tolongtunk oda gyorsan, mert kétség sem férhetett annak kilétéhez, akit a decemberi éjszakában egy szál öltönyben, nyakkendősen, kétfelől fogva vezetnek ki egy előkelő Dorobanţi úti villa kertjéből, ahol az imént fegyver ropogott. „Nem, dehogy” – válaszoltak félszájjal a karszalagos elvezetők, és sietve beolvadtak a sarkon túli tömegbe, amely nem látta a jelenetet, nem tudhatta, miről van szó, kik ők, honnan kerültek elő. (Vajon csak jóhiszemű „forradalmárok” voltak a szekusfogók, akik a lincseléstől mentették foglyukat, vagy az illető „elvtárs” szárnysegédei, akik pontosan teljesítették a forgatókönyv által előírt küldetésüket: fogtak is „terroristát” meg nem is, láttatták is meg védték is azt, aki a maga rendjén lőtt is meg nem is?!) E jelenettől úgy feldühödtünk – felbátorodtunk? –, hogy a sötétség és a közeli lövöldözés dacára benyomultunk a Pangratti utcába. Az élelmiszerüzlet (Éü) mögötti házból épp akkor vonszoltak ki a katonák egy fiatalembert, amikor odaértünk. Megpróbált kiszabadulni a kezük közül, miközben hangját könyörgőre fogva hajtogatta: „Nem vagyok szekus, nem vagyok szekus.” „Majd meglátjuk, rajtad kívül senki sem lőhetett innen.” Bár a szek… a „terrorista” halkan tiltakozott a katonák „tévedése, önkényeskedése” ellen, mi, akik épp mellettük haladtunk el, hallottuk a röpke szóváltást. A „forradalmárok” rögtön körülfogták a kis csoportot, és most már korántsem olyan megvető-gunyoros finomsággal viszonyultak a szekushoz, mint órákkal korábban láttam a Dorobanţi téren. Az egész éjszakai lövöldözés mégiscsak megtette a hatását, az idegek lassan felmondták a szolgálatot. A legközelebb furakodók csépelni kezdték a „nem-vagyok-szekust”, megpróbálták kitépni a katonák keze közül, akik már azt sem tudták, kivel dulakodjanak, a szekussal vagy a „forradalmárokkal”. Ez utóbbiak egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy „adni kell neki, ez aztán biztosan lőtt!”, „el kell intézni a nyomorultat!”, „a jó anyjukat, hát nem akarják már befejezni?”, „ki kell taposni a belét, hogy a többi okuljon!”, „ha kesztyűs kézzel bánunk velük, egy hétig ropogtatnak itt a fülünkbe!” Egy nő buzdítólag kiabálta a mind nagyobb, mind izgatottabban nyüzsgő csoportnak: „A Palota téren végeztek kettővel! Valaki azt mondta, látta, hogy a Palota téren kinyiffantottak kettőt! Egyszerűen összetaposták őket. Ezzel is azt kell tenni!” (Nem tudom, igaz volt-e vagy sem, amit a nő hallott, s itt most továbbadott. A tavasszal valamennyi olyan Egyetem téri „golánnak” feltettem az idevágó kérdést, akiről kiderült, hogy decemberben Palota téri „forradalmár” volt. Senki sem látott halott „terroristát”, csupán elfogottat. Másrészt: lévén ők is civilben, mint a „közönséges forradalmárok”, nem tudni, ki kicsoda volt a lelőttek közül. Ezt csak a hatóság mondhatná meg, de ő nem akarja. Lincselésről, taposásról mindenesetre senki sem tudott.) Gyorsan kiverekedtem magamat az egyre jobban begerjedő, nyomakodó
tömegből, igyekeztem minél messzebb kerülni tőle: bélkitaposás szemtanúja mégsem akarok lenni. De nem is kerülhetett rá sor, elég közel jártak már a televízió főkapujához, a katonáknak bizonyára sikerült bemenekíteniük foglyukat, másként hallanom kellett volna a szekus jajkiáltását, amely bélkitaposás esetén nyilván felhangzik. Őgyelgésem, sötétben bóklászásom közben felfedeztem a mentőt, amelyért korábban kiabáltak, s amely az Aviatorilor tér felől jövet mellettünk hajtott be a Pangratti utcába. Nyugodtan parkolt, hál’ istennek nem volt szükség rá. Aztán a televízió főbejáratához sétáltam, ahol égett a villany, néhány tiszt beszélgetett a „forradalmárokkal”. A kapu mellett, az alacsony, széles kőkerítésen keresztülhasalva hortyogott egy idősebb férfi. „Vajon nem sebesült?” „Dehogy, hagyják csak, ő már koccintott a győzelmünkre.” A jókedv azonban feszegette a bordákat, muszáj volt utat engedni neki: „Ni, ni, egy elesett!” „Hősi halott, szép halott.” „A hazáért harcolt. Hol egy koszorú? – megérdemli!” „Ne szellemeskedjenek már, ilyen nagy napon bárkivel megesik! Hadd aludja ki magát.” Visszaballagtam az élelmiszerüzlet sarkához; mielőtt „elfoglaltuk” a Pangratti utca egy részét, értelmes, jó társaságot hagytam ott, de persze már hiába keresgéltem azokat az embereket. Helyettük egy másik csoport mellett táboroztam le, ahol egy fiatalasszony épp azt a hírt hozta a többiek tudomására, hogy már arab zsoldosok is harcolnak a mi „N. C.-hű fanatizáltjaink” oldalán. (A tévé ezt a hírt állítólag csak órákkal később, szombat [december 23.] délelőtt tizenegy óra tájt mondta be. Vajon az utcáról szerezte az információt? És ott kik dobták be, miért terjesztették el?) „Rémhír – legyintettem –, bizonyára »ők«, a szekusok röppentették fel, hogy minél jobban belénk verjék a frászt. Ugyan ki hiszi el, hogy egy külföldi, akinek pár ezresen kívül semmilyen más érdeke nem fűződik N. C. „elvtárs” uralkodásához, bármilyen pénzéhes is, kockára teszi az életét egy nyilvánvalóan megbukott diktátor soha át nem vehető dollárjaiért?!” „Megfizethette őket előre, lehet, hogy éppen ezért járt a napokban Iránban” – így a nő. „Ha viszont zsebükben a dohány, még inkább fütyülnek rá, marad-e vagy bukik N. C.” „Hát… semmi biztosat sem tudhatunk.” Tény: arab terroristák nem voltak. (Hogy a külföldi újságírók kivel találkoztak, kit kinek néztek, rejtély. A bukarestiek többnyire sötét bőrűek, és sok a cigány.) Továbbá tény az is, hogy az Oltványi szerzőpáros A vég című forradalmi krónikájának állításaival ellentétben a televízió környékére aznap, 23-án sem hajnali két és három óra között, sem később nem dobtak le ejtőernyős „terroristákat”, ebben az időpontban nyoma sem volt „iszonyatos tűzpárbajnak”, a televízió elestével fenyegető „kritikus helyzetnek”. Mi, „védők”, mint már említettem, nyugodtan álldogáltunk, cseverésztünk az épület előtt, sejtelmünk sem volt róla, hogy a tévések onnan belülről úgy sokkolják a körmüket rágó, infarktus szélén álló nézőket, mintha minden szavuk az utolsó lehetne a „szabad televízió” „forradalmat” közvetítő
stúdiójából, a következő pillanatban akár vérük fröccsenhetne a képernyőre. Ilyen veszély még véletlenül sem fenyegette őket egész éjszaka. Ezek a hajmeresztő hírek a mindenkori tömegtájékoztatás legnagyobb kacsái közé tartoznak az olyanokkal együtt, miszerint a szekusok helikopterekkel, páncélosokkal stb. rendelkeztek; ilyesmivel kizárólag a hadsereg volt felszerelve. (Az viszont előfordult, hogy a hadsereg egyik alakulata – félreértés vagy tudatos megtévesztés következtében – a másikra tüzelt, mert „terroristáknak” vélte amazokat.) [A legdöbbenetesebb az otopeni-i repülőtérnél 23-án reggel rendezett vérfürdő volt, amelynek nyomán 49 halott és 13 sebesült katona maradt. Hasonló esemény zajlott le ugyanennek a napnak az estéjén a honvédelmi minisztérium előtt, ott nyolcan vesztették életüket. (Tetemüket napokig a helyszínen hagyták, amelyeken dühös járókelők töltötték ki bosszújukat, hiszen kilőtt járműveikre ezt írta valaki: Terroristák.) Mindkét eset azonos forgatókönyv szerint zajlott le: egy alakulat – méghozzá a nagyobb hatás kedvéért szekus csapat! – parancsot kapott, hogy siessen a repülőtér, illetve a minisztérium segítségére, amelyet támadnak a „terroristák”. A repülőtér, a minisztérium védői tudtak ugyan az erősítés érkezéséről, ámde arra is felhívták a figyelmüket, hogy „terroristák” közelednek feléjük, erős tűzzel fogadják őket. Az úton lévők újabb parancsot kaptak, amely többé-kevésbé módosította a korábbit, tehát nem pontosan úgy és oda érkeztek, ahogy és ahova előzőleg megbeszélték. Ezek után a védők, a terrorpánikba kergetett katonák felszólítás nélkül szitává lőtték őket. Előzőleg, a 22-ről 23-ra virradó éjszaka négy felderítőt, majd öt katonai akadémiai növendéket lőttek agyon ugyanannak a minisztériumnak az őrzői, mert nem tudatták velük, hogy erősítés érkezik. A cselvető(k) kiléte máig ismeretlen. Egyedül Nicolae Militaru tábornokról állítják biztosan a román források, hogy kavart. Nem zárható ki, hogy épp ezért léptette elő Ion Iliescu, és nevezte ki december 24én honvédelmi miniszternek. A tábornok 1996-ban elhalálozott – 2013.] A televízió vérfagyasztó beszámolóit, drámai bejelentéseit akkor természetesen minden tévénéző készpénznek vette – miért ne, hiszen a lehető leghivatalosabb, leghitelesebb forrásból érkeztek –, kétségbeesett, sírógörcsöt kapott tőlük. Ha meggondolom, mekkora idegfeszültségtől, mennyi rémüldözéstől menekültem meg annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem a tévéképernyő előtt, hanem a helyszínen éltem át a „forradalom” éjszakáját! 1990. augusztus 10. (10.) Az arab terroristák hírét hozó fiatalasszonyról egy Aviatorilor tér felől érkező személygépkocsi terelte el a figyelmemet. Lépésben közeledett, vezetője újságcsomagot nyújtott ki az úttesten álldogáló „forradalmároknak”. Mire az
embereket kerülgetve odaszaladtam, már szétkapkodták a Scînteia poporului első számát. A „szabad televízió” születésének első percei után a szabad sajtó első termékéről is lemaradtam. Egy karszalagos civil ellenőrizte a vezető igazolványát – utasaiét nem –, aztán a kocsi befordult a televízió bejárata elé. Az út közepéről néztem utána, meghökkentett a „forradalmi időkben” a kocsi hátsó üléséről családiasan kifelé bólogató szép fajkutya látványa, megjegyeztem magamban, hogy ilyen felszínes szűrésen akár „terroristák” is akadálytalanul átcsúszhatnak, megállapítottam, hogy ha már elkészült a nagy napilap, hamarosan itt a reggel. Öngyújtóm lángjánál meg is néztem az órámat: pontban hat óra volt. Nem bántam volna, ha minél hamarabb megvirrad, véget ér a durrogtatás, hogy a győzelem tudatával indulhassak haza, kezdtem unni a mulatságot, a lábam megmerevedett a sok ácsorgástól. (Ha tudtam volna, mennyit kell még kibírnia tavasszal az Egyetem téren, a két hónapig tartó Iliescu-ellenes maratoni tüntetésen!) S ha még azt is hozzáveszem, hogy hétfő óta, amikor először hallottam a temesvári események hírét, minden éjjel műsorzárásig hallgattam a román Szabad Európát, ami utóbb hajnali négy órákat jelentett… Ehhez képest igazán kitűnően tartottam magamat, csak időnként öntött el egy-egy fáradtsághullám, de gyorsan el is szállt a gondolatra, hogy mindaz, ami körülöttem zajlik, nem álom, valóban megértem e kegyetlen rendszer végét, jelen lehetek kimúlásánál. Ettől a gondolattól évek óta nem tapasztalt, hihetetlen energiával töltődtem fel, elevenebb lettem, mint valaha, úgy éreztem magamat, mintha testemetlelkemet átmosták volna, mintha jobbá, többé, gazdagabbá váltam volna ezen az éjszakán. Minduntalan mosolyognom kellett. A hajnal közeledte különösen felajzott, már-már elragadtatáshoz hasonló jó érzéssel telített. Agyamon átvillant egy több mint tíz évvel ezelőtt írt verssorom: „Bírtam az állatöv éjszakáját…” Sosem gondoltam volna, hogy az a másféleképpen nyomasztó, fenyegető éj egy ilyen konkrét éjszakában is megtestesül. „Mesterlövészeink” virradatkor nyilván befejezik „hősi harcukat”, és akkor talán élni kezdhetünk végre, ami nem többet, de nem is kevesebbet jelent, mint egyszerűen ennyit: szabadok, szabadok leszünk! Úgy feltolult bennem valami erre a gondolatra, hogy még a fejemet, szememet is föl kellett vetnem. Legnagyobb csodálkozásomra úgy tűnt, hogy a nem messze álló villanyoszlop égője körül apró rovarok keringenek. Szúnyogok, muslicák decemberben? Épp közelebb akartam menni az oszlophoz, hogy szemügyre vegyem, miféle állatok azok, ha ugyan nincsenek már látomásaim is, de nem érhettem oda, így ez a kérdés nyitott maradt. Ugyanaz a karszalagos civil, aki az imént a sajtót hozó kocsit ellenőrizte, az élelmiszerüzlet (Éü) előtti járdáról felém, az úttestre terelte a „forradalmárokat”. „Gyorsan, gyorsan, a túloldalra! Siessenek már!” Arra indultunk, de nemigen értettük, miért a nagy sietség, hiszen az úton semmi sem közeledett, a kissé távolabbi lövöldözés hangjai nem erősödtek, nem tértek el a már megszokottól. Még nem is értünk el a kijelölt járdáig, amikor
szempillantás alatt felfogtuk sürgős átterelésünk okát (de honnan tudta a civil előre, hogy mi következik?): az Aviatorilor tér szélén álló konspirációs házból (Kh) őrült lövöldözésbe kezdtek. A televízióhoz képest derékszöget leírva, szinte a fejünk fölött, nagyjából a Primăverii út felé lőttek, szünet nélkül, vagy három-négy géppisztollyal. Nem kellett többé terelni bennünket, magunktól is szedtük a lábunkat, ahogy bírtuk. 1990. augusztus 17. (11.) Egy pillanatra hátranéztem, láttam, hogy a golyók továbbra sem felénk irányulnak, hanem messze fenn a levegőben fütyülnek, tehát pánikra nincs ok, ezért nem futottam messzebb, ahogy a legtöbben tették, hanem a közelben maradók példáját követve a járda melletti tenyérnyi kis parkba húzódtam. Még cigarettáztam is, bár tudtam, hogy háborúban ez tilos, mert árulkodó művelet. Egy férfi rám szólt, dobjam el, „azok” onnan látják a parazsat. „Úgysem ránk lőnek” – válaszoltam, de a vita elkerülése végett eltapostam a cigarettát. Sokan hasaltak a földön, egyesekre rá is léptem a sötétben. Újra szólt valaki, hasaljak le én is. „Ezek a nők! Sajnálják a ruhájukat!” Valóban sajnáltam. S ha ráadásul nem fenyeget akkora veszély, amekkora a dörgés, miért sározzam össze magamat a nedves földön? De mert a nagy égszakadás-földindulás továbbra sem csitult, és mert egyre többen morogtak körülöttem, hogy ne állingáljak tovább – igen mulatságosnak találtam, hogy sokan csak suttogva mertek beszélni –, fogtam magam, és keresztben ráereszkedtem valakinek a hátára, aki a mellettem lévő bokor alatt feküdt. Így csak a térdem került közvetlen kapcsolatba a hideg, lágy anyafölddel. „Így kívánnak nekünk jó reggelt!” – jegyeztem meg, inkább csak azért, hogy kipuhatoljam, ki a párnám, nem veszi-e rossz néven rá háruló nehézségemet. Férfihang válaszolt: „Igen, igen, jól elkukorékolták magukat ott fenn a kakasülőn.” Mindketten rázkódtunk a nevetéstől. Aztán az én hátamra is ránehezedett valaki, szintén amolyan félig térdeplő, félig hasaló helyzetben. Nagyon helyes, gondoltam, ha netán mégis erre tévedne egy golyó, legalább fedezve vagyok. (Később több volt „forradalmártól” hallottam ilyen esetet: a „terroristák” sokáig lőttek-lőttek a levegőbe, aztán hirtelen lepuffantottak valakit a közelben ácsorgó, bámészkodó „forradalmárok” közül.) Minden percben vártam, hogy véget ér a szörnyű fegyverropogás, úgy gondoltam, ez a bemutató amolyan búcsúvétel, nem tart sokáig. De bizony tartott. Már tizenöt-húsz-huszonöt perce hasaltunk, térdeltünk élő szoborcsoportként, de a fergeteges tűz nem akart szűnni. Nem hasonlított az addig többnyire elvétve felhangzó, magányos lövésekhez, sorozatokhoz, nem, ezúttal valódi pergőtüzet ontottak a fejünk fölött, nagyon közelről, igazi háborús recsegés-ropogással. Ennek már a fele sem tréfa, tán csak nem most kezdik el az „igazit”, amikor én már szinte levettem róluk a gondomat?!
Ráadásul tőlem néhány lépésnyire, a kis park szélén kőkerítés áll, ha netán lejjebb irányítják a puskacsövet, visszapattanhat róla a golyó. No meg a nadrág is jól átnedvesedett a térdemen, kezdtem dideregni, elgémberedni. Ezenkívül most már valóban derengett, ha megvárom itt a virradatot, ki tudja, hogyan, hová tudok elmenekülni nappali világosságban. Most kell innen kereket oldanom, de gyorsan. Útra kelésem még sürgősebbé vált, amikor megláttam, hogy a televízió felől egy férfit cipelnek, lefektetik a kis park szegélyére. Sebesült vagy halott? Mindenképp rossz jel.
Már korábban is figyeltem, hogy egyesek eltűnnek a kis parkból a kőkerítés sarkánál, az Amiral Bălescu utcában. Nem töprengtem tovább. Hátraszóltam „fedezékemnek”, szálljon le rólam (ezúttal a szó legszorosabb értelmében véve). Felkecmeregtem, hűségesen felszedtem sáros kenyerestasakomat, mély lélegzetet vettem, és pár ugrással a kerítés sarka mögé kerültem. Az Amiral Bălescu utca hosszában egy lélek sem látszott, arra tehát nincs miért
mennem, bár a kerítés védelmében az tűnik biztonságosabbnak, de most van itt az ideje a „nem eltévelyedni a nyájtól!” fogadalom betartásának. Szemben viszont, a Dorobanţi–Amiral Bălescu utca túlsó sarkán álló ház udvarán mozgást fedeztem fel. Aha, ide szaladtak a parkbeliek! A kerítés mellől kileskelődtem a konspirációs házra (Kh). Változatlanul a levegőbe eresztették sorozataikat, teljes rálátásuk nyílt az útra, ahol át kell szaladnom, és már eléggé kivilágosodott, távcsöves, infravörös szerkentyűk nélkül is jól lehet látni. De nincs más választásom. Igyekeztem semmire sem gondolni, amíg a tőlem telhető legnagyobb sebességgel átrohantam az utcán. Ez igazi vészhelyzet volt, vagy lehetett volna, de szerencsésen földet értem az Amiral Bălescu utcai ház (a rajzon kocka jelzi) apró virágoskertjében. Utánam még jöttek néhányan a kis parkból, mindannyian sikeresen szelték át az utcát. A már a kiskertben lévők a kerítés mögött guggoltak. A fülsiketítő fegyverropogás, megtévesztő visszhang közepette eddig nem vettem észre, hogy nemcsak az Aviatorilor tér bal oldalán álló konspirációs házból (Kh) lőnek, hanem a jobb oldali, a másiktól északra lévő magas épületből, a szovjet kereskedelmi kirendeltség (Szk) székházából is, a menedéket nyújtó kerítésünkkel csaknem szemközti ablakokból. 1990. augusztus 24. (12.) A hajnali össztűz tehát két, általam jól és közelről látott épületből – balra az Aviatorilor tér melletti konspirációs házból, és majdnem velem szemből, kicsit jobbra, a szovjet kirendeltség székhelyéről – zúdult északnak-északkeletnek, ami hozzám viszonyítva jobb oldali irány, miközben a televízió épülete kissé rézsút balra a hátam mögött magasodott. A golyók kis híján a fejünk fölött süvítettek, röppályájuk a televízióval derék-, illetve tompaszöget zárt be, és ez a „hadi helyzet”, a tüzelés iránya és ereje órákon át mit sem változott. Lőttek, mint az eszeveszettek – a semmibe. Miután egészen megvirradt, megfigyelhettük, hogy a szovjet kirendeltség épületének emeleteiről és ablakaiból felváltva tüzelnek, látszatra benépesítik az egész házat, holott valójában sokkal kevesebben vannak, mint ahogy szeretnék elhitetni. Hol itt, hol ott dugták ki fegyverük csövét, amelynek végén a lövés után kis füstgomoly jelent meg. (Ezt csak azért jegyzem meg, hogy érzékeltessem, olyan közel álltunk az épülethez, hogy ezt is tisztán láttuk.) Ez esetben említésre méltó a „terroristák” által megszállt ház kiválasztásában rejlő célzatosság is: egy szovjet tulajdonban lévő épületből lőnek! Féljetek, nyulak! Még a szovjet tankok is bejöhetnek, hogy elfojtsák a forradalmatokat! De ez a számítás nem vált be. „Forradalmártársaim” hál’ istennek ismerték annyira a politikai helyzetet, hogy felmérjék, a szovjet tankoktól már rég nincs miért félniük. Sokan valószínűleg nem is tudták közülük, hogy az az épület a szovjeteké.
[Később láttam kerekasztal-beszélgetéseket, amelyek résztvevői ennek az épületnek az érintettségével próbálták megtámogatni rögeszméjüket: onnan csak KGB-sek, szovjet ügynökök lőhettek. És a többi szolid lakóépületből? És az N. C. „elvtárs” tribünjét biztosító magas épületből? Vjacseszlav Szamoskin, a Novosztyi hírügynökség volt tudósítója így emlékezett vissza húsz év múlva: „1989. december 23-án 11 órakor két golyó hatolt át az Alexandru sétány 40. szám alatti irodánk ajtaján, és a falba fúródott. A gondnok azonnal a pincébe parancsolt bennünket. Öt perc múlva egy tank jelent meg az épület előtt, és ripityára lőtte. A gondnok tudta, mi fog történni, hogy ez provokáció. Odaküldtek nekünk egy terroristát, majd a katonaságot, hogy aztán beavatkozásra bírják a szovjet hatóságokat. Ugyanez történt az Aviatorilor téri kirendeltségi épületben. De minket már 21én figyelmeztetett a nagykövetségünk, hogy tartsuk magunkat távol az eseményektől, és ne válaszoljunk semmilyen provokációra” – 2013.] Időnként a köztünk és a kirendeltségi épület között fekvő kertben is lövések dördültek. Ezt sokkal aggasztóbbnak tartottam, mint a szovjetek házát. A kertben ugyanis nemegyszer megfigyeltem a földből derékmagasságig kiemelkedő, ismeretlen rendeltetésű, zöldre festett – álcázott? – jókora csöveket. Vajon van-e valami közük a már az este a tévében mumusként emlegetett föld alatti alagútrendszerhez? Vajon nem kapjuk-e azon magunkat, hogy felbújik rajtuk egy jobb kivégzőosztag? Ezek a – szellőzőberendezés részét képező? – csövek már a metró építése előtt is itt álltak, alattunk pedig könnyűszerrel vezethet valami furat a nem túl messze lévő „elnöki rezidenciához”. A csövek létezéséről és a bennem miattuk felmerült aggályról azonban mélyen hallgattam. Minek ijesztgessem a többi „forradalmárt”? Már csak a kertből hallatszó lövöldözés hatására húzódtunk le néha a kerítés védelmébe vagy ilyenkor sem. Kétórás fülsiketítő harsogás után végképp meggyőződhettünk róla, hogy ezekből a házakból, illetve a kertből sem lőnek ránk. Állva beszélgettünk, cigarettáztunk, a kerítés csak a mellünkig ért, a vak is láthatott bennünket, ha akart. Belekábultunk, belezsibbadtunk az erős fegyverropogásba, a fáradtságba, az értelmetlen indiánosdiba. 1990. augusztus 31. (13.) Nyolc óra tájt páncélautó fordult be elénk, az Amiral Bălescu elejére. Belőle a katonák gépfegyverrel lőni kezdték a szovjet kirendeltség épületét. Megint leguggoltunk, mert ha amazok válaszolnak a tűzre, épp eltalálnak minket a páncélkocsi mögött. „Terroristáink” azonban nem változtattak stratégiájukon, makacsul ragaszkodtak addigi célpontjukhoz, a semmihez. Egy idő múlva tehát kidugtuk fejünket a kerítés fölött. Megbabonázva néztük, hogy a páncélautóból a kirendeltségi épület falát keményen lövik ugyan katonáink,
csak úgy porzik a vakolat, az ablakokat viszont még véletlenül sem találják el, nemhogy a belőlük kidugott puskacsöveket. Naivan arra gondoltunk, hogy a fák miatt talán kevésbé tisztán látják a célpontot, mint mi, vagy hitelt adtunk a hivatalos változatnak, miszerint nem tudnak célozni, ezért odakiáltottunk a katonáknak: jobbra, balra, lejjebb, feljebb! Mikor felfogtuk, hogy semmi értelme, abbahagytuk az irányítgatást. A katonák pedig nem és nem találtak célba. Félórányi sikertelen „próbálkozás” után ők maguk is elunták a szórakozást, páncélautóstul elvonultak előlünk. A „fiúk” odaát rendületlenül ropogtattak. A konspirációs ház (Kh) felső emeletén, ahonnan hat órakor elkezdték a nagy tűzijátékot, és azóta sem adták alább, fél kilenc tájt lángokat pillantottam meg. „Felgyújtották a házat!” – kiáltottam fel önkéntelenül. A mellettem álló férfi azt felelte, biztosan a katonaság lőtt belé. Akkor hajlandó voltam elfogadni a magyarázatát, utólag azonban azt hiszem, az én megérzésem volt helyesebb. Ugyanis ágyúlövést ekkor még nem hallottunk – az ágyúzás úgy tíz után következett –, a katonák golyóitól pedig egyetlen ház sem gyulladt ki sem azelőtt, sem azután. Más példa viszont – az egyetemi könyvtár esete kapcsán már utaltam a Romănia liberăban megjelent írásra – arra enged következtetni, hogy egy idő múltán a „terroristák” maguk gyújtották fel az épületet, amelyben addig tartózkodtak. Ahogy a konspirációs ház égni kezdett, elhallgattak benne a fegyverek, nemsokára szaladó embereket pillantottunk meg előtte. Több kisebb-nagyobb rohanó csoportot láttunk, senki sem lőtt rájuk. Később magányosok is követték példájukat, úgy tűnt, sikerrel. (Mivel a konspirációs házat nem fogta körül a katonaság, a „terroristák” is vígan futhattak velük.) Bizonyára hazafelé iparkodnak a „forradalmárok”, gondoltam, amit nekem is épp ideje volna megtennem, de alkalmatlannak éreztem magamat hasonló hosszútávfutásra. Másrészt: itt biztos helyen vagyok, de ki tudja, hogyan végzik azok, akik elhagyják pillanatnyi fedezéküket. A közelben néhány gyermek rohangált, akiket le is hordtunk emiatt. Az éjjel egyébként nem láttam gyermekeket, de mire ránk virradt itt a kiskertben – ez már a második „forradalmian” letaposott kiskert! –, csodálkozásomra szép számmal akadt belőlük, tíz-tizenkét éves formák is, szülők nélkül. Ők már bizonyára reggel felé érkeztek, váltásnak. Megkérdeztem a közelemben állókat, kérnek-e kenyeret. Nem kértek, ám egy nő azt mondta, hogy egyesek mérgezett élelemmel kínálgatják a „forradalmárokat” (utólag ez is a folklór részének bizonyult), odébb valaki rosszul lett az így kapott teától, mire gyorsan elhallgattam a kenyeremmel, többé senkinek sem ajánlgattam. Potyára hurcoltam el a két veknit forradalomlátni! A konspirációs ház (Kh) felső emelete hamar kiégett – nem lehetett túlságosan telezsúfolva bútorral –, a tűz nem terjedt tovább. A hozzánk közelebb álló szovjet kirendeltség épületéből változatlan erővel lőttek, most már mind a négy égtáj felé. (Kivéve a televízió irányát.) Túloldalát az Aviatorilor térről lövögette a katonaság, időnként láttuk az épület fölött, mellett
elsikló vagy a szélein porzó lövedékeket, becsapódásokat. Valószínűleg az imént előttünk szerepelő (leszerepelt) páncélautó legénysége szórakozik ott. Még jó, hogy az épület nem pontosan velünk szemben áll, hanem kicsit oldalt, különben olykor-olykor bennünket találnának el a katonák golyói. A Dorobanţi út menti tenyérnyi kis park szélén változatlanul ott feküdt a hajnalban odahurcolt férfi. Most már biztos, hogy halott, azóta is mozdulatlan, mint a zsák. Amikor már nagyon elegem volt az egész szemfényvesztésből, és mindjobban elkapott a hazamehetnék, intő példaként ez a halott szolgált számomra: vigyázat, nem mindenki ússza meg szárazon! [Marian Rizea ny. ezredes adatai szerint a televízió környékén összesen 78 ember lelte halálát: 18 katona és 60 civil, 267-en megsebesültek – 2013.] 1990. szeptember 7. (14.) Hazaindulás helyett hátraballagtam hát a kétlépésnyi széles udvarban. Más „forradalmárok” is jöttek-mentek arra, gondoltam, megnézem, mi van ott. Az épület kiugró részén túl az udvar kiszélesedett, ott is „forradalmárok” álldogáltak, a szomszéd ház udvarába szintén behúzódtak vagy ötvenen. A Dorobanţi útra, a televízió felé nem lehetett kilátni, az udvarnak azt a részét garázs foglalta el. Bent a házban szólt a rádió vagy tévé, de a szöveget csak imitt-amott lehetett érteni. Annyit mindenesetre kivettem belőle, hogy elkeseredett, véres harcok dúlnak mindenütt, de a televíziónál különösképp emberfeletti a küzdelem. Hát… legyen így, ha ez valakinek örömére szolgál. Az udvarra kitett három láda üres ásványvizes és pepsisüveg egyikében vizet fedeztem fel. Végre lemoshattam kezemről a hajnali hasalás sarát, amely azóta is kellemetlenül hersegett rajta. A két deci vízben rituálisra sikeredett reggeli tisztálkodásomat nagy érdeklődéssel követte egy húsz-huszonöt éves forma elegáns ficsúr – ő is mostanság jelenhetett meg, az éjszakai „forradalmárok” korántsem voltak kinyalva, sőt többnyire az igen viharvert alsóbb rétegekből kerültek ki –, s mikor e körülményes művelet befejeztével elégedetten cigarettára gyújtottam, az alkalmat megragadva ő is kért. Jól megnézte a márkáját, hangosan silabizálgatta a nevét, ami miatt megbántam szolgálatkészségemet. Arra bezzeg – személyi igazolványommal ellentétben – volt gondom az esti kapkodásban, hogy két csomag jobbféle dugicigivel szereljem fel magamat, amelyet „ünnepi alkalmakra” rejtegettem saját alantas élvezetvágyam elől. Az ünnepi alkalom igazán elérkezett, annyira, hogy az éjjel boldogboldogtalannak osztogattam e máskor oly féltve őrzött kincset, most azonban reflexszerűen ismét feltámadt bennem a tiltott dolgokon való rajtakapottság, a megfigyeltség nyomán érzett szorongás, a gyanú, hogy ha ez a kikent-kifent fiatalember netán szekusnövendék… Egyébként miért szentelne ekkora figyelmet a Sopianae feliratnak, miért méregetne engem oly fürkész
szemmel? Az „igazi forradalmárok”, akiket eddig megkínáltam vele, meggyújtották és szívták, nem érdekelte őket a neve, eredete. Ez az aranyifjú azonban még ismerősének is odaszólt, nem gyújtana-e rá ő is. Hogyne, csak sajnos nincs cigarettája, jött a várt válasz. Most meg akarják nézni a dobozát is, gondoltam, és elengedtem a fülem mellett a nyilvánvaló célzást. Szekus kisfiúk kíméljenek, mondtam magamban, és távoztam a közelükből. Egyórányit sétálgattam, ücsörögtem a tavasziasan verőfényes udvar hátsó részében, aztán a türelmetlenség előrehajtott a bejárathoz, hadd lám, nem változott-e a „hadi helyzet”, mi látszik a kiskertből. Változatlanul okádták a tüzet a szovjet kirendeltség épületéből, újrakezdték a kiégett, azóta kihűlt konspirációs házból (Kh). Kiskertünkben már csak vagy tíz „forradalmár” téblábolt. Ahogy közeledtem feléjük, észrevettem, hogy őket is egyenként útra teszi az ajtóban álló két katona. A „forradalmárok” átfutottak az úttesten, tíz-húsz lépésnyire jobbra elérték a Pictor Rosenthal utcát, és a szovjet kirendeltségi épület felé iramodtak. Annak a kertnek a kerítése mentén futottak, amelyben néha-néha szintén fegyver ropogott. Előbb meghökkentett, hogy ugyan miért futnak a „forradalmárok” épp e bármikor veszélyessé válható hely felé, aztán azzal magyaráztam a dolgot, hogy a katonák bizonyára segítségül hívják oda a férfiakat. Ámde rám is hamar sor került. Az egyik katona izgatottan megragadta karomat: „Az udvart ki kell üríteni, azonnal fusson, ha drága az élete! Ne kérdezősködjön, ne tanakodjon, nincs idő rá! Arra!” És könnyedén meglódított. Ezek után nem volt min gondolkoznom. A kapott kezdősebességet felhasználva átrohantam ugyanazon a távon, amelyet hajnalban egyszer már megtettem errefelé hasonló körülmények között, csakhogy akkor balról érkeztem, most meg jobbra indulok. Elviselhetetlen fényességgel ragyogott a nap. A távolság a hajnalinak a tízszeresére nőtt. Úgy éreztem, balról és szemből, a „terroristák” által megszállt két épületből hiúzszemek szegeződnek rám. Esetleg egyebek is? Bizonyára nem. De azokban a pillanatokban mintha kívülről, felülről láttam volna önmagamat, és olyannak láttam, mint a menekülő bogarat, amelyhez egy égboltnyi cipőtalp közelít. Nem félelem volt az, amit éreztem, csupán iszonyatos kiszolgáltatottság, a prédalét újbóli, talán minden eddiginél töményebb, kristálytisztább érzékelése, már-már kézzelfogható testet öltése.
Ahogy befordultam a Pictor Rosenthal utca sarkán, egy pillanatra a kerítésnek dőltem, hogy kifújjam magam. Mögöttem, a Pictor Rosenthal folytatásában, a szovjet kirendeltséggel ellenkező irányban is fegyver dörrent. A legjobb helyre „menekítettek” a katonák! Tovább futottam hát a kirendeltségi épület felé, ott legalább embereket láttam. Vagy ötvenen álltak a ház hátsó kapuján innen, egyesével, szorosan a kerítéshez lapulva. Utánam is szaladtak „forradalmárok” – mi ez, mi ez, épp az oroszlán szájába menekítenek bennünket? –, érkezési sorrendben mindannyian szófogadóan hozzátapadtunk a kerítéshez, pedig erre már senki sem utasított. A nyitott kapu két sarkától két géppisztolyos katona lőtte a házat. 1990. szeptember 14. (15.) Senki sem tudta, miért lakoltattak ki minket a katonák az Amiral Bălescu utcai
ház udvaráról, ahol órákon át a legnagyobb biztonságban éreztük magunkat – netán épp ez a magyarázat? –, miért irányítottak bennünket ide, két, sőt ha a hátunk mögött lévő kertet is beszámítjuk, három tűz közé. Mi több, lélekben arra is fel voltunk készülve, hogy a Rosenthal utca túloldalán álló, elsötétített, lakatlannak tűnő villákból is bármikor lőhetnek, mint ahogy elvétve lövöldöztek is az egész lakónegyedben. Jelenlétünk a szovjet kirendeltségi épület tövében a világ legértelmetlenebb dolga volt, akkor is, ha reális veszély fenyegetett volna az oda befészkelődött „terroristák” részéről, akkor is, ha nem. Miért kellett bennünket idehajtani? Valami célja van a katonaságnak azzal a házzal, ahonnan kiugrasztott bennünket? (Semmi sem volt, amint hazafelé menet megállapítottam.) A kirendeltségi épület kapujából, tőlem négy-öt lépésnyire az épület felé lőttek a katonák. Egyáltalán nem ügyeltek rá, hogy a kőkerítés oltalmában maradjanak, időnként ráérős nyugalommal sétálgattak a nyitott kapuban, amelyet fentről, az épületből kiválóan szemmel lehetett tartani. Egy idő múltán kimerészkedtem a kerítés tövéből annyira, hogy fellássak a házra: két katonánk – mint a reggeli páncélautó – a falat lőtte; ahol csukva volt egy-egy ablakszárny, valamennyi üvegtábla tökéletesen ép. Az egyik katona géppisztolyába egy „forradalmár” segített betenni a tölténytárat. Létezik, hogy ne tudnák behelyezni a tárat, eltalálni egy ablakot? Tessék-lássék harcuk eredménye annyi, hogy golyóik nyomán hull a vakolat. Egyszer csak hatalmas dörrenés rázkódtatta meg a levegőt. Talán csak nem robbantották fel a „terroristák” a televíziót? Talán csak nem komolyan csinálják mégis…?! Megint kimerészkedtem a kerítés védelméből, a televízió irányába próbáltam nézni fölötte, nem száll-e fel porfelhő arrafelé. Nem szállt. (Később még vagy két-három hasonló, hatalmas robajt hallottunk, de azokat távolabbról.) Kis idő múltán katonáink mentőért kiáltottak. A kirendeltségi épület kapujában megjelent egy fülét fogó civil fiatalember, vér nyoma azonban nem látszott az arcán. Vajon honnan került elő? Tán csak nem bentről, a házból? Tán csak nem… „terrorista”? Mentő természetesen nem akadt a közelben, két szolgálatkész, 13-14 év körüli fiúcska azonban pillanatok alatt feltört két, a járda mellett veszteglő diplomatakocsit. (Meg kellett járnom a „hadak útját” ahhoz, hogy megtudjam, milyen egyszerű feltörni egy autót, különösen, ha régebbi típusú Lada vagy Moszkvics: könnyed, laza mozdulattal be kell rúgni az ablak elefántfülét, és a résen benyúlva máris kinyithatjuk az ajtaját. Könnyebb már nem is lehetne, különösen, ha az ember 13-14 év körüli, és tudja a módját. Az egyik kocsi rendszáma valamilyen paradox oknál fogva bevésődött fáradt, kábult, fegyverropogástól zsongó agyamba: CD–479.) A motortól próbálták beindítani őket, eredménytelenül. Valami hibás volt bennük, s hogy működésképtelenek, kívülről is könnyűszerrel megállapítható lett volna: látszott, hogy hónapok óta nem használták őket, vastag rétegben állt rajtuk a por. A fülét fogó „beteg” eközben rég eltűnt, talán meg is gyógyult. Mi is megszoktuk a „fokozottan veszélyes” terepet, már nem voltunk úgy
megszeppenve, mint eleinte, amikor ide „menekítettek” bennünket, bár a házból, közvetlenül a fejünk fölött továbbra is lövöldöztek. De nem ide, avagy ide sem, hanem változatlanul a levegőbe. Annyira magunkhoz tértünk már megint, hogy egyesek – ki hátrafelé, a Pictor Rosenthal utcán, ki előre, a Primăverii sugárút felé – futva hazaindultak. Én meg, amikor a katonák odébb mentek a kapuból, odaléptem, és felszedtem három töltényhüvelyt. Emlékbe. Közben a házra is vetettem egy pillantást a nyitott kapuból. Fent az egyik ablakból tüzeltek, egyébként semmi különös nem látszott.
Emlék a „forradalomból”
Alighogy visszaértem korábbi helyemre, a kerítés mellé, helikopter zúgása hallatszott. A következő pillanatban gépfegyverropogás is. A helikopterből a kirendeltségi épületre tüzeltek, hallottuk, hogy tőlünk nem messze, a párlépésnyi kertben, a bejárathoz vezető járdán is szorgalmasan kopognak a golyók. Elnémultunk, meghűlt bennünk a vér, hátunkat csaknem belefúrtuk a kőkerítésbe. Ha a helikopter kicsit errébb jön, ha egy centivel elmozdul a gépfegyver csöve, ha az utcát is végigpásztázza… Hosszú percekig álltunk dermedten, mozdulatlanul, talán pislogni sem mertünk. A kőkerítést, amelyre hasunkat behúzva feltapadtunk, egy sor cserép fedte, kétujjnyi eresze legfeljebb a ferdén hátulról jövő golyótól védett volna bennünket valamelyest, vagy attól sem. A kérdés csak az, mekkora köröket ír le a helikopter, mennyire kanyarodik fölénk. Nem éppen ilyen életbevágó, de fontos a másik kérdés is: mire lőnek, miért gépfegyvereznek a helikopterből, hiszen az épület tetején nincsenek „terroristák”, azok végig bentről, a szobákból lőttek?! A helikopter félelmetesen közeli keringése, érthetetlen és értelmetlen gépfegyverezése, úgy tűnt, az örökkévalóságig tart. Megbombáztuk New Havent. Megbombáztuk New Havent. Megbombáztuk New Havent – ismételgettem magamban egész idő alatt Joseph Heller szatirikus abszurd drámájának címét, részben talán azért is, hogy ne figyeljek oda túlságosan, milyen forró a fejem teteje azon a tenyérnyi helyen, amelyet még bár a kőfal jelentéktelen
cserépteteje sem véd, ahova, ha kicsit megremeg a pilóta keze, ha picit megrándul a gépfegyvert tartó katona ujja… milyen könnyen, de még milyen könnyen… És milyen pokolian értelmetlenül! Sohasem éreztem ennyire, milyen törékeny az emberi koponya. Amíg a helikopter gépfegyvertüzet okádva csaknem fölöttünk keringett, úgy tetszett, még ez a vékony csontréteg is leolvadt, eltűnt a fejem tetejéről. [2009 szeptemberében tette fel blogjára Marius Mioc az akkori országos főügyészhelyettes, Tiberiu Mihail Niţu nyilatkozatát. Niţu leírja, hogy 1989. december 22-én sorkatonaként vezényelték ki a televízió székházának védelmére. Másnap, 23-án délelőtt helikopter jelent meg a védők feje fölött húszméternyi magasan, azt is látta, hogy két személy ül benne a katonai egyenruha részét képező kezeslábasban. Fentről feléjük irányították a gépfegyver csövét, ők akkor már hasra vetették magukat, a golyózápor mintegy ötméternyire kopogott tőlük, máskor vakolat- és tetődarabok pattogtak feléjük. Ők is lövöldöztek a helikopter irányába, nem tudja, eltalálták-e. Kérdésem: ha netán sikerül lelőniük, ki bizonyult volna „terroristának”? (Apropó: kezeslábas. Az emberek többsége mit sem tudott arról – persze addig én sem –, hogy a kezeslábas a román hadsereg bizonyos fegyvernemeinek rendszeresített viselete, ezért rengeteg félreértés született belőle, egész legendakör épült köré. Talán ez volt a kiindulópontja annak a mítosznak, hogy KGB-sek is részt vettek a Temesváron állítólag kiprovokált eseményekben. A KGB-sekről azonban botorság akkora ügyefogyottságot feltételezni, hogy ha feltűnés nélkül el akarnak vegyülni a tömegben – mert, ugye, ez lett volna a provokáció lényege –, ehhez feltűnő, jól megkülönböztethető egyenruhába bújnak. Kezeslábast viseltek viszont december 16-án a temesvári zavargást csírájában elfojtani igyekező rendfenntartó erők. De például a román harckocsizók is fekete kezeslábast viseltek. Az egyenruha fölé vették magukra a katonák. Ennek hírét sem hallva többek között a bukaresti sürgősségi kórház orvos-igazgatója fennakadt azon, hogy egyes sebesülteken két rend ruha van, ezért „veszedelmes terroristákként” a kórházi ágyhoz kötöztette az eszméletüket vesztett sérülteket, a külföldi fotósok pedig nem győztek a „sebesült terroristák” csodájára járni.) A helikopteres rémálom előzménye Mircea Budiaci tábornok vallomásából rekonstruálható. A tábornok elmondja, hogy a televízió székházából rimánkodtak nekik, siessenek helikopterrel a segítségükre, mert lövik az épületet a környező villákból. Ők, katonatisztek megpróbálták megértetni, hogy helikopterből nehéz célozni, ez a művelet fokozottan veszélyes. Amonnan azt válaszolták, mindenképpen jöjjenek, ha nem másért, legalább azért, hogy látszódjék, lehet számítani rájuk. Ők tehát odaküldtek három légi járművet. A televízió toronyépülete fölött, körül keringő helikopterből véletlenül találat érte a felső emeletet is, mire őket kiáltották ki „terroristáknak”… Egy
másik eset kapcsán bevallja, hogy a légierő parancsnoka, Iosif Rus tábornok egyszer csak azt mondta neki egy ugyanilyen sürgető követelőzés után: „Mircea, vesd be a járműveket, másképp »ezek« kineveznek bennünket a forradalom ellenségeinek!” Persze mindez továbbra is csak a szervezett téboly legfelső fokát illusztrálja, arra a kérdésre nem ad választ, hogyan indíthat el a katonaság helikoptereket gépfegyverezni egy akárki kérésére. Vagy nem akárki kérte a beavatkozást? – sajnos ez nem derül ki Budiaci tábornok szavaiból. S ha már odaküldte a gépet, az miért épp a védendő objektumot sorozta meg? Hogyan került fölénk az egyik helikopter, akik akkor úgy három-négyszáz méternyire lehettünk a televíziótól? Oda ki kérte? A „terroristák”? – 2013] 1990. szeptember 21. (16.) Úgy tűnt, a helikopterből iszonyúan hosszú ideig gépfegyvereznek, pedig csak pár percig tarthatott a rajtaütés. Amikor végre alábbhagyott a dobhártyarepesztő zúgás, kerepelés, az idegtépő golyókopogás, s a gép eltávozott, mintha zsibbadt álomból ébredtünk volna: mi volt ez? Mire volt jó? Mit éltünk át, sőt túl? Sokáig nem tudtunk elmozdulni, leválni a kerítésről, dermedt tagjaink nem engedelmeskedtek. Mikor végre visszatért belénk az élet, kimerészkedtünk a járdaszegélyig, és átlestünk a kőfal fölött: a kirendeltségi épületnek kutya baja, a felénk néző pár bezárt ablak üvegtábláin ezek után sem esett egyetlen karcolás sem, a hozzánk viszonyítva ferdén oldalsókból továbbra is buzgón durrogtattak a „terroristák”. Mire szolgált hát a helikopteres „támadás”? Hogy minket ijesztgessen? Hogy fokozza, hitelesebbé, átéltebbé tegye félelemérzetünket? (Pontosan ilyesmit említett Doina Cornea asszony is a Szabad Európa Rádiónak adott interjújában: amikor karácsonykor a fővárosba jött, olyan veszélyhelyzeteknek tették ki, amelyek látni valóan elkerülhetők lettek volna, illetve túl feltűnően óvták az úgymond mindenfelől rá leselkedő veszedelemtől.) Vagy hogy mímelje a nagy csatát? Hogy aláfesse a rádióban-tévében elhangzott szörnyűségekről hírt adó beszámolókat? Hangsúlyozom: a ház tetején egyetlen pillanatra sem jelentek meg „terroristák”, belül pedig, ahonnan lőttek, százszázalékosan biztosítva voltak égi manna ellen, szöges ellentétben velünk, akik messze könnyebben áldozatául eshettünk volna a mennyei sorozatnak. Nem tudhattuk, nem tér-e vissza a helikopter egy újabb demonstratív „szőnyegbombázásra”, ezért továbbra sem mertük elhagyni kevés oltalmat nyújtó, mégis óvóhely gyanánt szolgáló kerítésünket. És változatlanul gyanakodva méregettük a szemközti, titokzatosan lefüggönyözött villákat. Bármikor megelevenedhettek volna – itt és most bármi lehetséges! –, s mi úgy álltunk előttük, mint a kivégzőosztag előtt. A villák azonban, csodák csodája, élettelenek maradtak. A helikopteres epizód után vagy fél órával, bár a kirendeltségi épületből változatlanul lőttek, a katonák végre azt tanácsolták
nekünk, hogy egyenként iszkoljunk a Primăverii sugárút felé. Jó darabon megint nyílt terepen, a kirendeltségi épület északi oldalán lövöldöző „terroristák” szeme láttára kellett elhaladnunk, de a helikopter abszurd hadművelete után, amikor mondhatni valóban hajszálon múlt az életünk – már csak azért is, mert belőle esetleg nem vesznek észre, és akaratlanul megsoroznak bennünket –, szinte biztonságosabbnak tetszett a „terroristák” látókörében lenni. Ők legalább nem véletlenül lőnek le bennünket, ha akarnak. De nem akarnak, hiszen teljesen biztos, hogy a katonaság sem komolyan lövi őket. Épp ezért végre nem szaladtunk azon az ötven-száz méternyi területen, amelyre pedig a „terroristáknak” tökéletes rálátásuk nyílt. Egyenként, de lépésben jutottunk el a Primăverii sugárútig, megkerültünk néhány kisebb villát, velük együtt a kirendeltség épületét is, és kijutottunk az Aviatorilor tér északi szélére. Egy időre lehorgonyoztam a szélső ház szélárnyékában, mert a kirendeltség innenső oldaláról újult erővel rákapcsoltak a „terroristák”, bár a téren és az épület előtti füves sávban már egészen nyíltan mozgott elég sok „forradalmár”. Ott álltam a Primăverii út elején, ahol évtizedeken át a milicistacerberus posztolt, igazoltatta az arra lakó ki-be közlekedőket, és eltanácsolta a közelből a nem oda tartozókat. Megint irreálisnak éreztem mindent, ami az utóbbi negyvennyolc órában történt. Létezik, hogy szabad itt állnom? Sőt ha úgy tetszene, most foghatnám magamat, és besétálhatnék egyenesen a palotába, a félelmetes hírű elnöki rezidencia kellős közepébe? Egy pillanatig fontolgattam, ne tegyek-e így, aztán úgy döntöttem, akár keleti pompa, akár giccslerakat látványa fogadna ott, érdekli a fenét. Ez a bosszúm. (Mellesleg sohasem fogom megérteni azokat a „forradalmárokat”, akik, mint hetekkel később hallottam, huszonkettedikén délután a palotába behatolva a saját ványadt kis lábbelijüket hűtlenül, árván a helyszínen hagyták, és egyenesen elnöki vadászbakancsba, finom Elena-csizmába ugrottak. Hogy tudták elviselni ezeknek az undorkeltő holmiknak a puszta érintését is?) A napfényben fürdő Aviatorilor térre velem csaknem egy időben érkezett két autóbusz a diadalív felől. A Herăstrău park bejáratához kanyarodtak, belőlük milicista-egyenruhás fiúk tódultak ki, és szuronyt szegezve, csatárláncban felénk futottak. Egyesek menetből lőttek a kirendeltségi épület felé, ami egyben felénk is értendő, ezért egy pillanatra ismét homorúbbá vált a gyomrunk, de ahogy közelebb értek, felfedeztük karjukon a háromszínű szalagot, s ennél is megnyugtatóbb volt, hogy nem mutatnak ellenséges szándékot irányunkban, tehát a „mieink”. Velünk egy vonalba érve néhányan még a házra sütötték fegyverüket anélkül, hogy fedezéket kerestek vagy akár csak hasra vetették volna magukat. Utánuk loholó, pár pillanattal később a közelembe érkező tisztjük fenyegetően kezdett acsarkodni rájuk: „Nem értitek, hogy ne lőjetek tovább? Már a mieink, a forradalmárok vannak bent a házban! Még szerencse, hogy nem találtátok el őket!” A legények megzavarodva, megszeppenve néztek a házra, a tisztre, egymásra. Talány, hogyan, mikor jutottak be az épületbe a „mieink”, és honnan tudta ezt az
akkor érkező tiszt. Hiszen csak egy perccel korábban még hamisítatlan „terrorista módra” lőttek a levegőbe egy-két ablakból. Vagy azért mentek volna be a „mieink”, hogy ott folytassák, ahol a „terroristák” abbahagyták? Semmi jel nem mutatott arra, hogy a házban „forradalmárok” vagy „terroristák” vannak-e. Tény, hogy a tiszt tudta, amit tudott, ezután csakugyan megszűnt benne a lövöldözés. Nem figyeltem tovább a kirendeltségi épületet, hanem a közelembe érkezett egyenruhásokat vettem szemügyre. Katonakorú, fiatal gyerekek voltak, egy „forradalmárnő” kérdésére elmondták, hogy Târgoviştéról jöttek, egyikük fanyar mosollyal hozzáfűzte, hogy tegnap még tüntetőket gumibotoztak. (Pár nap múlva tudtam meg, hogy ezek a kék egyenruhások valójában rendes szolgálati idejüket töltő sorkatonák – addig mindig azt hittem, hogy valamiféle rendőriskolások –, csakhogy szekus alakulatoknál szolgálnak. Belőlük állnak azok a bizonyos sokat emlegetett szekus csapatok. Még jó, hogy ezt akkor nem is sejtettem, sokkal kényelmetlenebbül éreztem volna magamat a bőrömben. Egyébként kitűnő kiképzést kaptak, jó céllövők, és bizonyára kifogástalan gumibotozók voltak.) Távolabb veszteglő buszaikból kisebb faládikákat hordtak mellénk, egyszerűen és eredetien, földhöz vágással nyitották fel őket: szép sorba rakott töltények feküdtek bennük. Egyikben kisebbek, másikban nagyobbak. Amikor nem figyeltek oda – és ez többször, hosszabb ideig is előfordult –, a nekik segédkező „forradalmár” férfiak sebtében megtömték a zsebüket lőszerrel. Egy pillanatra még bennem is feltámadt az emlékgyűjtő szenvedély – a három töltényhüvely mellé egy igazi golyót is! –, de gyorsan lebeszéltem magamat az ötletről: ne adja isten, hogy ennyi lövöldözés végighallgatása után csak egy házban is aludjam egy ilyen golyóval! Fenyegetően hosszúak, hegyesek és sárgák voltak még a kisebbek is, hát még a nagyok. Sütött belőlük, hogy gyilkolásra szánták őket. Másrészt: mi történne, ha töltényt találnának nálam egy eljövendő házkutatás alkalmával?! Erre a gondolatra viszont kénytelen voltam megrázni magamat: micsoda beidegződések, kész „aranykori” tudathasadás! Hiszen ezentúl nem lesz házkutatás! Golyót azonban mégsem vettem. 1990. szeptember 28. (17.) A kirendeltségi épület elcsöndesedése után hamarosan két fehér kabátos pincér érkezett sajtos szendviccsel. Nocsak, máris előkerült a sajt a zártkörű büfékből? A szendvicsek kissé hervadtnak tűntek a földre le-letett, fedetlen műanyag kosarakban, elképzeltem, hogy recsegne a por a fogam alatt, ha vennék belőlük, de már csak azért sem vettem, mert még mindig nyomát sem éreztem éhségnek. A többi „forradalmár” is így lehetett vele, a szendvics nem bizonyult kelendőnek, mégis megható volt a gesztus, hogy valaki erre is gondolt. (Ma már tudom, miért, és távol áll tőlem a meghatottság: egyszerűen
ott akartak tartani minél hosszabb ideig minél többünket, miután rémhíreikkel, vészharangkongatásukkal odacsődítettek bennünket.) Mi több, nemcsak étkeztetésünkről, hanem gyógyszerellátásunkról is gondoskodott valaki. Egyszer csak fehér köpenyes egészségügyis tűnt fel, táskájából nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat kínált. Ezután valóban minden az emberért lesz? – csodálkoztam egyre jobban. De talán még ennél is meglepőbbnek találtam, hogy a „forradalmárok”, minden eddigi ilyen jellegű tapasztalatommal ellentétben, egyáltalán nem vetették rá magukat az ingyen osztogatott hiánycikkekre. Ahogyan bennem, talán bennük is az a gondolat merült fel a gyógyszerkínálás láttára: tán csak nem képzeli valaki, hogy valamiféle jutalom reményében álltam itt?! Bár mindegyik felkínált gyógyszernek meglehetősen aktív fogyasztója vagyok, úgy éreztem, megvágnám a forradalmat, a most már sajátunkká vált hazát (sic!), beárnyékolnám ennek az éjszakának és délelőttnek minden előadásjellege ellenére is magasztos élményét, ha csak egy szem tablettát elfogadnék. Ezentúl annyi gyógyszer lesz a patikában, mint a szemét, vehetek pénzért, amennyire szükségem lesz. (Ó, csalfa, vak remény!) Így hát egyetlen „forradalmárnőt” láttam, aki gyógyszert vett, ő is szabadkozva, szinte restelkedve tette, mondván, hogy Suceaván [Moldva], ahova való, évek óta nem látott Rudotelt [az NDK-ban gyártott nyugtató volt], ezért kérne egy dobozzal. (Csupán az érdekesség kedvéért jegyzek meg egy furcsaságot a gyógyszerosztással kapcsolatban: fertőtlenítőszer, kötszer vagy vérzéscsillapító, amelyekre itt alkalomadtán a legnagyobb szükség lehetett volna, egyáltalán nem akadt a gyógyszerésznő táskájában. Ezt onnan tudom ilyen biztosan, hogy felsorolta, mije van, és semmi efféle nem szerepelt közöttük.) Eltűntek a szendvicsosztók, el a gyógyszerhozó nő, közben a tér újra megtelt kisebb-nagyobb embercsoportokkal, amelyek mintha a földből (bizonyára a metróból) nőttek volna ki. Feléjük indultam, de még el sem értem a tér legsűrűbben benépesített részéig, amikor szokatlanul erős, recsegő zúgással három repülőgép közeledett a térhez. A repülőtér–Scânteia Ház irányából tűntek föl, és a városközpont felé tartottak. Nagy magasságban, lassan haladtak, előbb csak a levegőrepesztő zajra lettem figyelmes, és amikor rájöttem, hogy amit hallok, repülőgépzúgás, első gondolatom természetesen az volt, nem bombáznak-e meg bennünket – hiszen lám, a helikopter is New Havent… –, de amint megpillantottam őket, tudtam, hogy nem. Ezek külföldi gépek, ezek idegen harci repülőgépek – ismételgettem magamban. Minden valószínűség szerint szovjet harci repülőgépek. Méghozzá azért, mert nyugatiakat már nemegyszer láttam filmen, televízióban, és azok egészen más formájúak voltak: áramvonalasak, lefelé görbedő csőrű madárra emlékeztetők, delta alakúak. Ezek viszont egyszerű, tökéletes hengernek tűntek a magasban, ilyeneket sohasem láttam, mint ahogy szovjet harci repülőgépet sem, ami annyira tabu volt számunkra, hogy nem is létezett, ezért kerülhet csak most első ízben a szemem elé. [Persze szovjet
gyártmányú hazai gépek is lehettek, Romániának is volt például MiG–21-es és MiG–23-as harci repülőgépe – 2013.] Éppoly viszolyogtatóknak tetszettek, mint az imént a golyók: mintha hideg cérnaszálat húznának át az ember gerincvelején, ha rájuk pillant. Nem ijedtem meg a szovjet (?) gépek esetleges jelenvalóságának gondolatától. Tudtam, hogy ha netalántán beavatkoznának, semmiképpen sem N. C. „elvtárs” mellett, hanem ellene tennék. (Csak később tudtam meg, hogy 22-én vagy 23-án valóban folytak ilyen irányú tárgyalások, Iliescuék állítólag katonai beavatkozást kértek Moszkvától, amit az megtagadott.) De közbelépésre, segítségnyújtásra az égvilágon semmi szükség, itt minden a legnagyobb rendben, ami látszik, hallatszik, az csak szemfényvesztés. Menjetek haza, tanácsoltam gondolatban a gépeknek, különösen annak, amelyik a tér fölé érkezve néhány látványos bukfencet vetett, talán a helyzet felmérése végett. Aztán sietve a másik kettő nyomába eredt, és mindhárman elhúztak a belváros felé, ahol bizonyára a Palota tér környékének látványa érdekelte őket. (Többé nem láttam helikoptert vagy repülőt, amíg az utcán tartózkodtam – délután fél kettőkor érkeztem haza.) Fültépő, mennybolthasogató morajlásukat véletlenül sem lehetett összetéveszteni az utasszállító repülők zúgásával. Tíz éve, a lengyel események idején hallottam már ezt az egész város légterét betöltő búgást Bukarest fölött, de akkor nem láttam a zajforrást, késő éjszaka volt. 1990. október 5. (18.) A repülőgép-jelenet után a téren álló emberek közé vegyültem. Az ilyen felhívásokból: „Corabiaiak, gyülekező!”, „Olteniţaiak, a Palota térre megyünk!”, megtudtam, hogy a kisebb-nagyobb csoportok jórészt vidékiekből állnak, talán már ők vannak többségben a téren, nem a fővárosiak. Ebből arra is következtettem, hogy rendesen járnak a vonatok, akkor pedig máshol sem lehet baj. Az egyik csoportban felháborodva beszélték, hogy az előbb egy cigány férfi hat farmernadrággal a karján jött ki a szovjet kirendeltség épületéből, ahonnan pedig még ki sem szedték a „terroristákat”. (Nem tudom, nem láttam a tolvajt, lehet, hogy egyesek raboltak, vagy elvétve előfordult ilyen eset is, a többi „forradalmár” őszinte megbotránkozására. Az viszont világosan látható, hogy egy idő óta óriási kampány folyik a „forradalmárok” lejáratása, szerepük minimalizálása érdekében. Tőkés Lászlóval, Doina Corneával, az igazi ellenzékiekkel kezdődött… Lehet, hogy ez a teljes kapacitással működő megtévesztő, kábító, félrevezető, minden érdemet sárba tipró propagandagépezet már december 23-án beindult?) Mások tudni vélték, hogy a „terroristák” túszul ejtették az épületben rekedt kirendeltségi alkalmazottakat, négy orosz nőt, a pincébe zárták, és most kínozzák őket. Ez nyilvánvalóan mese volt.
Csak ahogy szembekerültem az épület tér felőli oldalával, vettem észre, hogy egyik ablaka mellett jókora lyuk tátong, a szoba kiégett. Megvan! Ez volt az az eget-földet megrázkódtató dörrenés, amelyet az épület túlsó oldalán, a kerítés mellett álltomban hallottam, amikor azt találgattam, vajon nem a televíziót röpítették-e a levegőbe. Akkor lőhettek bele ágyúval a katonák ebbe az épületbe. A ház előtt és odébb a téren több harckocsi állt. Felpillantottam a tér déli oldalán, a szovjet kirendeltségi épülettel egy vonalban álló konspirációs házra (Kh): annak is be volt lyukasztva a felső emelete, újra füstölgött, miután néhány órával ezelőtt egyszer már kiégett, aztán ismét benépesült „terroristákkal”. Igen, két vagy három nagy robbanást hallottam, amíg a Pictor Rosenthal utcában álltam, az egyiket nagyon erősen, a többit gyengébben. A legelső és legnagyobb az lehetett, amikor a szovjet kirendeltségi épületbe lőttek, akkor légvonalban ötven-száz méternyire tőlem sülhetett el az ágyú, még az épület sem állt köztem és a hangforrás között. Vajon a „terroristákban” is ejtett-e kárt az ágyúgolyó vagy csak az épületekben? – támadt fel bennem ismét a kajánság. És hogyhogy szabad most már a katonaságnak megrongálnia a házakat, miután a „terroristák” egy éjszakán és fél napon át zavartalanul nyújtották pufogtatóművészetük legjavát, és akkor nem volt szabad?! Vajon nem üres szobák falára, előzőleg „terroristáktól” gondosan megtisztított épületrészekbe lőtt ágyúval a katonaság? Az ágyúgolyó nyomát viselő két ház a televízió épületét juttatta eszembe. Ezek szerint annak nem esett baja, nem onnan hallottam a robbanásokat. Csak néhány lépést kellett tennem, hogy ellássak arrafelé: a televízió daliás toronyépülete úgy emelkedett ki a mögüle sugárzó fényözönből, mint egy látomás. Nagyot dobbant a szívem, örömmel töltött el a ragyogóan szép látvány. (Azóta a trükkterrorizmust szimatoló gyanú egyik fő érve: ha csak a televízió toronyépületének tetejére helyezett antennát sértette volna meg egykét golyó, a közvetítés azonnal megszakad! A „terroristák” másik, ugyanilyen eredményes húzása lehetett volna az intézmény áramellátásának megszakítása. Vajon miért nem folyamodtak ezekhez az igen egyszerű és biztos megoldásokhoz – amelyeknek nyilván tudták a módját –, ha már annyira „támadták” a televíziót, ahogyan akkor az új propaganda országvilágnak beadta? Nekem abban a pillanatban, amikor szinte megbabonázva gyönyörködtem a televízió épségében-szépségében, az antenna ilyen mérvű sérülékenységéről nem volt tudomásom, az áram megszakításának lehetősége meg nem jutott eszembe, pedig nagyon is kézenfekvő. De a „terrorizmus” műviségének, megrendezettségének sokkal több jelét láttam, tapasztaltam már addigra, hogysem fennakadjak ilyen apróságokon. Hiszen elégnek tartottam már az este az új vezetők, a közvetítőkocsi és vagy százezer ember sértetlenségét a Palota téri nagygyűlésen. Mindezzel együtt az éjszaka folyamán olykor-olykor elfogott a „de hátha mégis komolyra fordulhat” bizonytalansága is. A televízió épületének megléte – azok után, hogy két-három órával korábban már-már romhalmazként kezdtem látni –
újabb fényes bizonyítékul szolgált: a „terrorizmus” blöff.) Ismét visszapillantottam a szovjet kirendeltség épületére. A kiégett szoba ablakán egy időközben előállt autódaru kosarából két férfi próbált bemászni. Nem értettem, miért ilyen körülményes úton, hiszen belül már voltak a bejáraton át bejutott „forradalmárok”. Egy nyolc-tíz tagú csoport épp akkor ért a tetőre fehér zászlóval. Egyikük, egy fiatal nő hosszú múltbeli szenvedéseinket felpanaszoló szónoklatba kezdett, amelyből csak annyit jegyeztem meg, hogy Piatra Neamţ-i [Moldva] illetőségű, és hatéves kislánya sohasem látott narancsot. Csodálkozásomra minden szavát világosan lehetett hallani a jókora téren, dühében valósággal harsogott. Szájról szájra terjedt a hír, hogy a házban hat „terrorista” tartózkodik, szerencsésen lefegyverezte, letartóztatta őket a katonaság. Na, majd szorulnak ezért az egész heccért, amit itt leműveltek – mondták megkönnyebbülten az emberek. (Ezzel maradtak.) Én viszont máris megkaptam a választ pár perccel azelőtt feltett – vajon valóban a „terroristákra” vagy csak az épületre lőttek ágyúval a katonák? – kérdésemre: az ágyúzás után a „terroristák” köszönik, jól vannak, esetleg cseng a fülük. (Hát nem merült fel bennem az előbb, hogy éppenséggel „terrorista” is lehet, aki fogta a fülét az épület hátsó kijáratánál, amikor mentőért kiabáltak, és feltörték a két diplomatakocsit?) Halott, sebesült ezek szerint nincs a „terroristák” soraiban, hiszen ha a letartóztatottak számát tudjuk, ennek is híre kelt volna. Zárt teherkocsi farolt szorosan az épület homlokzati részének bejárata elé, a katonák elhessegették a közelből a kíváncsiskodókat. Szóval úgy szállítják el a hős csapatot, hogy véletlenül se férjünk hozzájuk, ne is lássuk őket! Egy-két „forradalmár” talán nem átallana behúzni nekik, és az ártana az egészségüknek. Bízzuk inkább a törvényre, az majd keményebb csapást mér a galádokra! (Hahaha.) 1990. október 12. (19.) Még egyszer visszatérek a kérdésre: vajon nem üres szobák falába lőtt ágyúval a katonaság, úgy, hogy a „terroristákban” se essen kár, s a „harcoknak” is látványos nyomai maradjanak? Több okom van rá, hogy fontosnak tartsam a tisztázását. 1. Néhány megrongált házon – így épp a szovjet kirendeltségi épületen is – világosan látszott, hogy a katonaság nem az ablakot vette célba, ahonnan lőttek a „terroristák”, hanem az ablaktól jó méternyire tátongtak a lyukak. Pedig a harckocsik álltak olyan közel az épülethez, szinte a tövében, hogy ezt ne tekinthessem céltévesztésnek. 2. Halott „terrorista” nincs annak ellenére, hogy az elkövetkező napokban egyik-másik lap közölt ilyen aláírású fotókat, de ki a megmondhatója annak, vajon nem épp az ő áldozataik voltak-e a lefényképezett tetemek. A hatóság
éppúgy nem számolt el lelőtt „terroristákkal”, mint kámforrá vált élőkkel vagy magukat megadókkal, a sok-sok megkérdezett „forradalmár” közül pedig senki sem látott egyetlen szál elesett „terroristát” sem, társaitól sem hallott ilyenről. 3. A milicisták kezében évek óta láttuk a rádió adó-vevő készülékeket, a „terrorizmus” kitörésének első óráiban pedig hivatalos forrásból is megtudhattuk, hogy szekusék felszereltsége messze korszerűbb, a legújabb nyugati technika. Biztosan tudjuk azt is, hogy ezek a készülékek azokban a napokban forgalomban voltak. (Többek között Nica Leon későbbi parlamenti képviselő, még későbbi börtöntöltelék, azóta Olaszországba kivándorolt pária, de akkor még csak egyszerű „forradalmár” is szerzett egyet.) Nyilván a katonaság is rendelkezett ilyenekkel. Kérdésem: nem teremthettek-e kapcsolatot egymással a látszatra „szemben álló” felek? A kérdés költői, hiszen csak a saját élményeim között is találok két olyan mozzanatot, amelyekből egyértelműen kitetszik, hogy teremtettek. Másként ugyanis nem magyarázható, honnan tudta a karszalagos civil férfi a hajnali nagy tűzokádás kezdete előtt néhány perccel, hogy – talán a szívbetegek, gyengébb idegzetűek kedvéért – sietve el kell távolítania bennünket a Dorobanţi út nyílt terepnek számító részéről. Mint ahogy déltájban az épp csak megérkezett autóbuszból kiszálló szekus csapat parancsnoka sem tudhatta volna rádió nélkül a téren állóknál hamarabb, hogy nem szabad lőni a szovjet kirendeltség épületét, mert már „forradalmárok” nyüzsögnek benne. A látszatellenfelek közötti kapcsolatteremtés létezése mellett szól az is, hogy ilyen készülékeket nem használtak a szemünk láttára, fülünk hallatára, még véletlenül sem láttam egyet sem egész idő alatt, csak később tudtam meg, hogy a főbb „csatatereken” forgalomban voltak. Ha a „harcosok” nem űznek kettős játékot, miért ne használhatták volna őket előttünk? Úgy képzelem, zárt helyeken – járművekben, épületekben – teremtettek kapcsolatot egymással a házakból lövöldöző „terroristák” és az utcai, karszalagos civil fegyveresek – akiket „forradalmároknak” kellene neveznem, de most már kétrendbeli idézőjelbe téve, így hát nevezzük őket inkább összekötő, avagy levezénylő szekusoknak. „Hadműveleteiket” nyilván úgy hangolták össze, hogy soraikban ne legyen áldozat. Nem is igen volt, az áldozatok az utca népe és a sorkatonák köréből kerültek ki. Ez utóbbiak egy része vagy véletlenszerűen esett el, vagy mert olyan helyre dugta az orrát, olyasmit látott, amit nem kellett volna, a másik része viszont nem véletlenül, hanem „megszervezetten”. [Lásd: Otopeni!] Nagy szerepet játszott egy-egy helyi parancsnok ostobasága vagy szakmai-lelki alkalmatlansága is. A kép egésze kedvéért azt is el kell mondanom, hogy mindeddig nem kerültek elő olyan, amatőr rádiósok által készített hangfelvételek, amelyek a „szemben álló” felek közötti beszélgetést rögzítettek volna. Ez azonban nem zárja ki a készülékek használatát, viszont jelentheti azt, hogy kideríthetetlen, kik között hangzott el a kívülálló számára amúgy is érthetetlen, rejtjeles
üzenetváltás, bizonyíthatatlan a látszatra ellenséges két tábor, a „terroristák” és a hadsereg közötti összejátszás. Ez utóbbi kérdések egy része persze csak később vetődött fel bennem. Akkor, december 23-án déli egy óra felé végre elérkezettnek láttam az időt, hogy a „tűzpárbaj” megszűnte, a „terroristák” elszállítása után mintegy dolgom végezetten hazainduljak. A rendezés főbb motívumait, „forradalmunk” lényegét kétségtelenül láttam, felfogtam, több újdonság itt nemigen akad számomra, megyek, és végre nyugodt álomra hajtom fejemet, a benne zsibongó méhkaptárral együtt. 1990. november 2. (20.) A Dorobanţi úti fák ágait jól megtépázták a lövedékek, a forgalmi sávok közötti füves területen egy harckocsi meg egy oldalfalak nélküli platójú, hatalmas teherautó állt utánfutóval. [Alig hittem a fülemnek, amikor egy 2009ben a világhálóra feltett videón meghallottam, hogy egy minden apró részletnek alaposan utánajáró történész, Alex Mihai Stoenescu erről a vontatóautóról kezd beszélni. Azt derítette ki róla, hogy munkásokat hozott egy építkezésről a televízióhoz „védőknek”, akik kezeslábasban lévén, terroristagyanús elemekként azonnal a felfokozott harci kedv áldozatául estek. A rémhírektől megvadított vagy megijedt katonák is „csípőből kezdtek tüzelni mindenre, ami élt és mozgott” – 2013.] Minden terítve volt a már az éjszaka is érzett, lábbal kitapogatott üres üvegekkel. A járda szélén keki kezeslábasban fiatalember üldögélt, a körülötte állók azt mondták, rosszul lett. [Bánom, hogy nem álltam meg mellette. Talán attól lett rosszul, hogy látta munkatársai lemészárolását? – 2013] A Dorobanţi–Amiral Bălescu utca sarkán álló házon még csak golyónyomokat sem fedeztem fel (!), ezek szerint minket valóban pusztán azért penderítettek ki az udvarából, mert túl nagy biztonságban éreztük ott magunkat, több félelmet, veszélyt, „forradalmi fenyegetettséget” kellett megélnünk a Pictor Rosenthal utcában, a szovjet kirendeltségi épület tövében, a helikopter golyóinak árnyékában. A televízió toronyépületének ablaküvegei nagyrészt hiányoztak vagy átlyuggatva, repedezetten álltak keretükben, de ennél több sérülést nem fedeztem fel rajta az utca másik oldaláról. A két lapos tetejű épülettömb, amelyek egyikéből a közvetítés folyt, még ennyi kárt sem szenvedett, de ezeket nem tudtam közelebbről szemügyre venni, mivel a Dorobanţi út előttük elvezető szakasza le volt zárva, karszalagos civilek a Teherán utcába térítették a járókelőket, csak hátul, a Dorobanţi úttal párhuzamos kis utcán lehetett közlekedni a Dorobanţi tér felé. Nem értettem, miért tilos a forgalom a főúton, hiszen a kihaltságon kívül semmi érdekes nem látszott rajta, most még csak nem is lőttek arrafelé. A Dorobanţi–Teherán utca sarkán álló ház – amelynek kiskertjét elsőnek tapostam az éjszaka – felső emelete kormosan, lyukasan meredezett az ég
felé. A közelében álló többi ház ekkor még ép volt, a következő napokban lőtték szét őket. Az éjjel itt lángoló személygépkocsi még mindig füstölgött. Vagy ez már egy másik? A Dorobanţi tér felé vezető kis hátsó utcában több helyen láttam ásványvízés kenyérlerakatot, ez utóbbi már inkább veknivégekből emelt szeméthegynek tűnt. Itt bezzeg lakmároztak a „forradalmárok”! Elég sokan jöttek velem szemben, sáros nadrágomhoz képest vasárnapinak tetsző öltözékben. Úgy gondoltam, ez már „az úri nézőközönség”, amely turistaként meglátogatja a kiürült „csatateret”. Akadt azonban egy olyan szakasz is, ahol jó darabon az egyetlen járókelő voltam. Puha műanyag talpú cipőm lévén, teljesen nesztelenül lépkedtem. Épp a Doboranţi útra nyíló kis keresztutcák egyikéhez értem, és arrafelé néztem, hátha észreveszek valami jelet, amiből rájövök, miért tilos ott a közlekedés. Ehelyett azonban valami mást pillantottam meg, egészen közel, amiről abban a pillanatban minden idegszálammal tudtam, hogy nem kellett volna meglátnom: a tőlem második ház udvaráról épp egy fegyveres, karszalagos fiatal civil férfi lopakodott ki, s miután óvatosan kémlelt mindkét irányba, a Dorobanţi út felé lódult volna, de ekkor akadt össze a tekintetünk. Mindketten meghökkentünk, de míg nekem volt okom rá, hogy székhelyét egyik házból a másikba áttevő „terroristát” sejtsek benne, őt nem kellett volna meglepetésnek érnie láttomra, hiszen a „forradalmárok” által járt utcán haladtam, sáros ruhám is elárulta, honnan jövök. Miért ijedt meg tehát? Miért leselkedett felém éppoly óvatosan, mint a Dorobanţi út felé, ahonnan, lévén lezárva, a feltételezett veszély fenyegethette volna? Ha „forradalmár”, hogyhogy egyedül portyázgat? A pillanat törtrésze alatt hasított végig bennem: borzasztó rosszkor érkeztem, az alak – léptek zaját nem hallva – szemtanú nélkül akart osonni, s most akár le is puffanthat, ha kényelmetlen tettenérőnek tekint. Megpróbáltam azonnal úrrá lenni döbbent zavaromon, és a lehető legbeszédesebb jelekkel értésére adni, hogy közömbös, gyanútlan járókelő vagyok, semmit sem vettem észre. Gyorsan lekaptam róla a tekintetemet, a vele ellentétes irányba, majd a cipőmre bámultam, kabátomat igazgattam. Így haladtam át a párlépésnyi útkereszteződésen, amely megint igen nagy távnak tűnt, mivel a szó szoros értelmében puskacső meredt rám. A szemem sarkából láttam, hogy a fegyvert felém irányítva lassan hátrál a Dorobanţi út felé, amerre eredetileg is indulni akart. Utólag sem akarok rémeket látni, ám könnyen megeshet, hogy az életem múlt ezen a néhány másodperc alatt lezajló némajátékon. Ha azonban őt sikerült is meggyőznöm arról, hogy semmi feltűnőt sem láttam, a lelkem mélyén ma is épp az ellenkezőjét hiszem. Nagyon fontos jelenetet láttam! Így mehettek át a „terroristák” egyik házból a másikba, így történhetett meg az, hogy hol az egyikből, hol a másikból lőttek, s amikor a katonák vagy a valódi „forradalmárok” átkutatták az illető épületeket, többnyire csak magukhoz
hasonló – ámde karszalagos! – „forradalmárokat” találtak bennük, akik állítólag maguk is lázasan kutattak a „terroristák” után. A sok zavar, félreértés, kétértelmű helyzet abból adódott, hogy a „harcban álló felek” egy része – a karszalagos fegyveresek – időnként „terrorista” volt, mikor azonban szorult a kapcája, vagy úgy látta jónak, „forradalmárként” helyet változtatott. Ez egyben azt is megmagyarázza, hogyan tudott egy aránylag kis létszámú csoport – mert az nyilvánvaló volt, hogy kevesen vannak – annyi zűrzavart kelteni. Hiszen adott pillanatban már mindenki „forradalmár” volt például a Központi Bizottság épületében, valakik azonban mégis hol itt, hol ott lőttek, és a szentnek sem lehetett elkapni őket. Ezért terjedt el később az a jól irányított mendemonda (is), hogy a „forradalmárok” egymást kaszabolták. Nem, szilárd meggyőződésem, hogy a vérontás véghezvivői, kiprovokálói azok a fegyveres, karszalagos, civil ruhát viselő szekusok voltak, akiken a választékos, drága polgári öltöny is egyenruhának szokott tűnni. Azok, akik az utolsó pillanatban úgymond átálltak a mi oldalunkra, „velünk voltak”… [Rajtuk kívül utóbb gyanúba kerültek a hazafias gárda – ez a magyar munkásőrségnek megfelelő szervezet volt – tagjai is, de ők állítólag kevesen és kevés fegyverrel vettek részt a felhajtásban, viszont annál vadabbul, mert sokan közülük alaposan felöntöttek a garatra – 2013.] 1990. november 9. (21.) S ha már az utólag terjesztett koholmányoknál, figyelemelterelő magyarázatoknál tartunk: a „hadműveleteket” irányító Csavaros Agyúak Titkos Társasága, későbbi felelős vezetőink ügyesen megmagyarázták a népnek, hogy azért nem találnak felelősségre vonható „terroristákat”, mert a tűzfészkekből nem is emberek, hanem valamiféle szimulátorok lövöldöztek, illetve utánozták a fegyverropogás zaját. Csakhogy mi több tízezren láttuk a puskacsöveket – meg a belőlük röppenő golyókat –, amelyek felváltva tűntek fel hol az egyik, hol a másik ablakban, illetve emeleten, aztán sok házból titokzatosan felszívódtak, hogy ismét más épületben, utcában bukkanjanak elő. Milyen szimulátor lett volna képes erre a boszorkányos műveletre? Ezenkívül: a szimulátorok nem tudták volna, hogy tüzet kell szüntetniük, amikor elhaladunk a Dorobanţi úti telefonközpont (T) vagy a televízió tőszomszédságában álló konspirációs ház (Kh1) előtt. A szimulátorok históriája mese habbal, amelyet el lehet hitetni mindazokkal, akik nem látták a híres „terrorizmust”, de nem azokkal, akik közelről látták. Igaz, az előbbiek sokmilliónyian, az utóbbiak pedig csak néhány tízezernyien lehetnek, ha ugyan vannak ennyien. Ez a maroknyi kisebbség nehezen tudja megértetni a többiekkel, micsoda színjáték zajlott a szeme előtt, sőt sokszor ő maga is képtelen teljes bonyolultságukban értékelni a látottakat.
http://www.evz.ro/detalii/stiri/e-foarte-greu-ca-romanii-sa-inteleaga-aticastigat-in-comunism-doar-ce-au-pierdut-alti.html Ledőlnek a bálványok – 1989. december 25.
Marad azonban a legfőbb kérdés: mire szolgált tehát az ördögien kiagyalt, hihetetlen mértékben felnagyított, messziről eszeveszetten ceausisztának beállított, a helyszínen értelmetlen indiánosdinak látszó, ámde áldozatokat is szedő „terrorizmus”? Mint e sorozat elején említettem, akkor csak két magyarázatra gondoltam: színházat játszunk a segítőkész Nyugatnak, valamint dicső lapokat írunk a jövő történelemkönyvébe, visszaszerezzük elveszett önbecsülésünket. Az elkövetkező hetek adtak egy harmadik választ is, és a későbbi hónapok eseményei azt bizonyítják, hogy valamennyi közül ez a legfontosabb: valakiknek meg kellett „menteniük” minket az állítólagos ordasoktól – ez volt a Nemzeti Megmentési Front –, hogy ezzel egyidejűleg magas székeket menthessenek a fenekük alá, s egyben eltereljék a figyelmet mosolygós manőverükről, és a bukott diktátor köpenyébe burkolózva vérbe fojtsanak egy ki nem teljesedett, forradalomnak indult népfelkelést. Minden más magyarázatot kizár az a szégyentelen eljárás, ahogyan aztán elkendőzték az egész ügyet, „terroristát” meg hírből sem találtak. Elvégre nem dughatták börtönbe a saját vérebeiket! Akik kéz kezet mos alapon hűségesen szolgálják az új gazdát, s élvezik a „fegyverrel a kézben” megszerzett-megtartott hatalom gyümölcseit. A kis mellékutcából a piac (P) közelében értem ki a Dorobanţi térre. Az éjszakai gépkocsitorlaszt felszámolták. Innen nézve sem látszott semmilyen árulkodó jele annak, miért van lezárva a Dorobanţi út televízió előtti szakasza, ahol továbbra is teljes csend honolt. A Caragiale Gimnáziummal (C) szemközti járdán hatalmas alvadt vértócsa vöröslött. Akiből ennyi vér kifolyt, az biztosan meghalt, gondoltam, tehát ha ezt is számításba veszem, azt mondhatom, hogy az éjszaka és a délelőtt folyamán összesen három halottat láttam. Elenyészően kevés ahhoz a fülsiketítő csatazajhoz képest, amelyet „terroristáink” véghezvittek, s a polgárháborús hangulathoz, amelyet főleg a tévé keltett. Félreértés ne essék: korántsem kívántam több áldozatot látni. Épp ellenkezőleg: megpróbáltam elfogulatlanul mérlegelni, és arra a következtetésre jutottam, ennyi áldozat is nagyon sok ahhoz mérten, hogy egy színjáték kedvéért, tehát semmiért haltak meg. Ismét megütköztem magamon, hogy néhány órányi puskaropogás hatására ilyen hűvös számvetésre vagyok képes egy vértócsa közelében. Igyekeztem hát felrázni magamat zsibbadtságomból, a háborús kavalkád után az élő, nyüzsgő utca képében gyönyörködni. Mintha halálos betegség után kezdtem volna
lábadozni. Valóban gyilkos kór volt az, amely egyre fojtogatóbban rátelepedett mindenre. Tizennégy éves voltam, amikor felütötte a fejét, most meg harmincnyolc vagyok. Így múlt el az életem állítólag szebbik része… A Caragiale Gimnázium főbejárata előtt egy csapat gyerek álldogált, bizonyára féltek bemenni, hiszen az éjjel onnan „támadták” a „terroristák” az épülettel rézsút szemben álló telefonközpontot (T). Az iskola egyik, posta felőli ablakának szárnya még mindig nyitva ásítozott. A telefonközpont épületén viszont akkora sérülésnyom sem látszott, mint egy légypötty, ablakai épen, vidáman verték vissza a napsugarakat. A jól megszervezett álterrorizmus, áltámadás újabb bizonyítéka, ha még szükségem lett volna rá. Egyre több ember jött velem szemben, látványuk már-már felvonulásnak hatott. A Ştefan cel Mare útnál tudtam meg, miért e tömeges zarándoklás, hogy nem „turisták”, mint kevéssel előbb kicsit lekezelően véltem, hanem „forradalmárok” újonnan mozgósított hulláma. Itt ugyanis megállított egy házaspár – sáros külsőmről messzire virított, honnan jövök –, s a televíziónál dúló csatáról érdeklődött. Legjobb tudásom szerint azt feleltem nekik, térjenek nyugodtan haza, beállt a fegyverszünet, legfeljebb éjszakára merészkednek elő ismét a patkányok, de egyébként sincs ott ránk semmi szükség, hiszen rég megérkezett a katonaság, majd elbánik velük, ha akar. A házaspár erre igencsak elcsodálkozott: de hiszen a tévében újra egymást érik a felhívások, könyörögve kérik a lakosságot, hogy menjen a televíziót védeni. Ebből megértettem, hogy valakik ismét előre tudják, miszerint újabb „kegyetlen támadás” készül a televízió ellen, és biztosítani akarják a következő rendbeli nézősereget. Akkor hát menjenek, váltam el nevetve a házaspártól, és még sokáig fülig ért a szám a gondolatra, hogy a képernyőn tehát továbbra is eszeveszetten dúl a szellemháború. De ettől függetlenül, úgy hiszem, öntudatlanul egész úton mosolyogtam, mások arcán is szinte kivétel nélkül ott ragyogott az átszellemült mosoly, a megkönnyebbülés, az öröm jele. Örömömet már az sem csorbította, hogy a Ştefan cel Mare út sarkán álló tömbház egyik ablakából lövés dördült, s valaki újságolta, hogy a nem túl távoli rendőrkapitányság épületéből is lövöldöznek. Épp akkor érkezett azonban az útkereszteződéshez egy arról jövő villamos, amiből megállapíthattam, hogy ott is főleg pánikkeltő, a forgatókönyvhöz hozzátartozó lövöldözés folyhat. Lassan, sétálva haladtam tovább az innen már teljesen békebeli képet nyújtó Dorobanţi úton, élveztem a csodálatos december végi napsütést, a csak igen ritka alkalmakkor érzett, szinte szárnyaláshoz fogható könnyűséget. A következő sarkon, épp mielőtt a Dacia sugárútra fordultam volna, jókora adag híg madárürülék plöttyent szemüvegem egyik lencséjére s onnan végig a kabátomra. Erre már csaknem hangosan felnevettem a cifra látvány gondolatára, amelyet sáros nadrággal, letojt kabáttal, félvak szemüveggel nyújtok. De eszembe sem jutott bánkódni miatta, a nagy győzelmi mámor
közepette már semmi sem számított, inkább szívből mulattam azon, hogy a népi hiedelem szerint ez jó jel, ha rám meg kezdődő demokráciánkra is érvényes a babona, akkor ez nagyon jó jel…
A televízió környéke vázlaton és légi felvételen
Mi tudható 2013 elején? A román „forradalomról” máig is többnyire csupán spekulatív elméletek tömkelegét vetették papírra, de ezek egyike sem megalapozottabb a másiknál. Megszületésüket gyakran csak a szenzációhajhászás magyarázza, elsöprő többségüket semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. Csaknem mindegyik abból indul ki, hogy külföldről gerjesztették, de akkor kik gerjesztették 1987 novemberében a brassói dühkitörést, amely szintén
országos méretű tiltakozáshullámmá nőhetett volna, ha a brassóiak ki tudnak tartani egy-két napig, ahogyan tették két évvel később a temesváriak. De két év alatt óriási léptekkel haladt előre a történelem, Romániában pedig ezalatt csak egyre kibírhatatlanabb lett az élet. Másrészt: milyen különleges jelentősége lenne annak, ha esetleg néhány ügynök besegített volna a megmozdulások gerjesztésébe? Ha így lett volna is, miért nem elég annyi, hogy végső elkeseredésükben szívvel-lélekkel gerjedtek rá az emberek? Az az érzésem, a „külföldi szál” erőltetése nem más, mint a szokásos bűnbakkeresés, és mindössze arra szolgál, hogy legyen kit hibáztatni azért, hogy azóta sok szempontból romlott a helyzet még a Ceauşescu-korhoz képest is. Pedig ezért – az átmenet objektíve bekövetkező kínjait leszámítva – csak saját elitjüket hibáztathatják a románok, éppúgy, ahogy a Kádár-korhoz képest gazdasági romlást, munkanélküliséget, kiárusítást megélt magyarok. Sokkal fontosabb volna annak a tisztázása, hogy kik lövöldöztek és miért december 22. estéjétől egy jó héten át. Erről ugyancsak megoszlanak a vélemények. Hosszú évek múlva olvastam olyan feltételezéseket, hogy a „terrorizmus” a hirtelen az ölükbe hullt hatalom megosztása érdekében folytatott tárgyalásokat álcázta az Iliescu-féle, reformkommunizmust akaró régi vágású aktivisták, a hadvezetés és a Securitate között. Időre volt szükségük, amíg a hatalmi vákuumban osztoznak a koncon, megegyeznek, hogy a bűnösök mindent megússzanak, a népet pedig addig le kellett kötniük, figyelmét elterelniük, sőt alaposan ráijeszteniük. Ürügynek is kitűnő volt, hogy a hadsereg az utcán maradjon, és ne engedjen teret a forradalom esetleges továbbgördülésének, amely túlfuthatott volna Iliescun. Az események tisztázására két parlamenti vizsgálóbizottság is alakult, amelyek összesen hat évig kutakodtak. Eredmény: csak még jobban összekuszálódtak a szálak. Dan Voinea katonai ügyészt – aki komolyan vette hivatását, 14 ezer tanút hallgatott ki az egész ország területéről, ahol ’89 decemberében lőttek, egymillió oldalnyi anyagot gyűjtött össze, és átlátta a forgatókönyvet, amely szerint minden településen ugyanúgy zajlottak az események – leváltották, mert túl sok kompromittáló részletet derített ki az akkor felkapaszkodott vezetőségről. 2009-ben egy másik ügyész kihallgatta ugyan Iliescut, de nem tett fel neki kínos kérdéseket. A volt államelnök váltig azt állítja, hogy a forradalmárok egymást gyilkolászták, de hogy miért, hogyan történhetett ez meg, ki idézte elő a káoszt, a polgárháborús helyzetet, arra nem ad választ. Pedig annak, aki akkor vállalta a vezetés felelősségét, és utána tíz évig viselte az államelnöki tisztséget, már csak emiatt is tudnia kellene mindezt. Petre Roman, a változások utáni első miniszterelnök azt nyilatkozta 2009ben: a hadvezetés rendezte meg a „terrorizmust”, hogy „legyőzése” árán mentesüljön korábbi súlyos bűne alól, amikor több napon át, több városban
lövetett a felkelt népre. Victor Atanasie Stănculescu ny. hadseregtábornok, aki akkor pár napig, majd két hónap múlva újra honvédelmi miniszter volt (ő beszélte rá a Ceauşescu házaspárt a népharag előli helikopteres szökésre, most 15 éves büntetését tölti) 2010-ben annak a véleményének adott hangot, hogy „a védelmi minisztériumban a hátam mögött tevékenykedő csoport (értsd: a peresztrojkával folytatni kívánó klikk) akart olyan helyzetet teremteni, amely mindenkit meggyőz arról, hogy Ceauşescut ki kell végezni”. Egyébként még 2012 decemberében is szinte minden román lapban előkerült a KGB, a CIA, sőt a magyar titkosszolgálat is mint a forradalom tevékeny részese. (Az összeesküvés-elmélet szerint természetesen a KGB került ki győztesen.) Pedig a külföldi titkosszolgálatok romániai jelenlétét nem más, mint épp Ceauşescu dobta be a köztudatba 1989. december 20-án, amikor még remélte, hogy tud fordítani a közhangulaton, sőt háromnapos rabsága alatt is megszállottan hajtogatta târgoviştei fogvatartóinak, hogy külföldről avatkoztak be, mert fel akarják darabolni Romániát. Ezt terjesztette a Securitate – terjesztik azóta is a volt szekusok –, sőt vette át utóda, az SRI is. Amúgy lényegében máig sem tisztázódott a december 22. utáni lövöldözés rejtélye, továbbra sincs bűnös, és nincs bizonyíték. De biztató jelek azért vannak, hogy mihelyt meglesz hozzá a politikai akarat, fény derülhet a múlt évszázad egyik legnagyobb átverésére. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) 2011 márciusában 90 ezer euró kártérítés megfizetésére kötelezte a román államot, ugyanis kilenc kolozsvári (ott 26 halott és 52 sebesült volt) érintett panaszt nyújtott be hozzá, amiért Romániában 1992-ben lezárták ügyüket azzal, hogy nem találnak bűnöst, miközben ők név szerint ismerik az elkövetőket. Ugyanebben az évben az EJEB el nem évülő emberiségellenes bűnöknek minősítette az 1989-ben Romániában történt tömeges gyilkosságokat. Nemrég 72 temesvárinak ítélt összesen 350 ezer euró jóvátételt. További eredmény, hogy néhány televíziócsatorna is beleásta magát a témába, és 2009 óta sikerült feltárniuk egy csomó fontos részletet. Most már többen is kimondják, hogy legfelülről szervezett diverzió volt az egész „terrorizmus”, és hogy a legfőbb terrorista maga Iliescu, parancsainak végrehajtója pedig a hadvezetés. Jól szemlélteti ezt a következő példa: december 22-én délután egy nagyszebeni szekus tiszt felhívta Victor Atanasie Stănculescu minisztert azzal, hogy bár a közös székházban lévő milíciával együtt megadták magukat a hadseregnek, a szemközti katonai laktanyából rommá lövik őket. (Ott 99 halottat és 272 sebesültet jegyeztek fel. Nagyszebenben is jól egymásnak kellett ugrasztani az embereket, illetve a fegyveres testületeket, igen rossz hírét kellett költeni azokban az órákban, hiszen Nicu Ceauşescu volt ott a megyei első titkár, és bár senkinek a fülében sem csengett jól a neve, az „újak” mindent elkövettek, hogy még rosszabbul csengjen.) Stănculescu cinikus, további gyilkosságokra uszító
válasza állítólag ez volt: „Védekezzetek az én felelősségemre!” Másik árulkodó példa: december 22-én este a KB épületében lévő „forradalmárok” sürgették Iliescut, hogy tegyen valamit, próbálja leállíttatni a lövöldözőket, mert emberek halnak meg. Mire ő flegmatikusan: „Ne törődjetek vele, így van az forradalomban.” Arra is van most már – bár csak közvetett – bizonyíték, hogy a teljes fejetlenséget kiváltó utasítások Iliescutól származtak: ’89 decemberében sajnos nem naplózta őket a hadvezetés, de a legnevezetesebb bányászjárás szervezése idején, 1990 júniusában annál szorgalmasabban feljegyezte Nicolae Şchiopu tábornok, kitől kapta a parancsot. Az értelmi szerző állítólag rosszul lett, amikor Dan Voinea ügyész a tudomására hozta, hogy a kezébe került ez a napló. Elhangzott végre az is, hogy a „terroristák” nem külföldiek, hanem mind egy szálig románok voltak. Több forrás a katonai hírszerzést (DIA) nevezi meg, amely a Securitate egyik külön főigazgatóságaként működött. A másik oldalon viszont teljes gőzzel folytatódik tovább a ködösítés.
Iliescu, a mosolygós nagy manipulátor
Külföldi áldozatok, sebesültek Tóth Sándor (Hódmezővásárhely, 44 éves, sofőr). December 22-én Romániáért, Erdélyért címmel tartottak adománygyűjtést a hódmezővásárhelyi Kossuth téren a temesvári sebesültek megsegítésére. Az összegyűlt adományokkal még aznap este segélyszállítmány indult Arad
érintésével Temesvárra. A szállítmányt a háromgyermekes férfi vitte. December 23-án hajnali két órakor az aradi várhíd feljárójánál – máig tisztázatlan körülmények között – halálos lövés érte a sofőrt. A Jurnalul Naţional című lap azt írta 2004. december 20-i számában: az UM 01380 katonai egység azt az értesülést kapta Tóth Sándor közeledésekor, hogy rövidesen „terrorista” támadás éri, ezért teljes erőből tüzelt a felbukkanó kamionra. A konvojt kísérő Ágoston Lajos szerint viszont az autó „szabályosan állt a hídfeljáróban, behúzott kézifékkel, és nem lefulladt, hanem leállított motorral, tehát nem menet közben lőtték ki, biztos”. A vásárhelyi mártír holttestét december 27-én hozták haza. Temetésére 1990. január 3-án került sor, százak kísérték utolsó útjára a romániai forradalom magyarországi áldozatát. A kutatás kiderítette, hogy Tóth Sándorra véletlenül esett a választás: eredetileg egy másik sofőr vállalta a temesvári fuvart, ő azonban otthon felejtette az útlevelét. John Szucs – Ohio államból jött az Associated Press tudósítójaként, és december 23-án Temesváron sebesült meg a bal karján. Mihai Jelko (szerb újságíró) – december 23-án mellkason lőtték Temesváron, nem tudni, túlélte-e. Jean-Louis Calderon (1958. április 19. – 1989. december 22.) francia fotóriporter, operatőr (Europe 1, La Cinq). December 22-én éjjel a bukaresti Palota téren filmezett, a sorozatlövések elől egy tank védelmébe húzódott. A harckocsinak azonban váratlanul nekihajtott egy páncélos, mire az eltaposta a mögötte menedéket találókat. Jacques Langevin (francia újságíró, sajtófotós, a France Presse tudósítója) – lábon lőtték 1989. december 23-án Temesváron. John Daniszewski (az Associated Press tudósítója, 36). December 22-én Belgrádból igyekezett bérelt autón Temesvárra, „a hely ismerőjeként” magával hozta Ljuba Pajic szerb újságírót. 23-án este, mikor kiléptek a szállodából, az egyik irányban lőttek, ők tehát másfelé fordultak a kocsival, két olasz újságíró követte őket. Menekültek a láthatatlan ellenség golyói elől. A sötét városban, leoltott fényszóróval csaknem belehajtottak egy ideiglenesen felállított ellenőrző pontba, ahonnan azonnal tüzet nyitottak rájuk. Az első golyó Daniszewski bal felkarjába hatolt, a szívétől pár centiméterre, a második a koponyacsontját súrolta. Ljuba Pajic megúszta annyival, hogy eszméletlenre verték. Az olaszok kocsijában Pasquale Modica megsebesült, társa szintén „csak” hatalmas ruhát kapott.
Pasquale Modica (olasz fotóriporter, 39) – mellkasi lövés érte 1989. december 23-án Temesváron. Azelőtt a legjobb olasz haditudósítóként tartották számon, azóta elkerüli a hadszíntereket. John Tagliabue (a New York Times varsói tudósítója volt, 47). December 23án személyautóval sietett Temesvárra, de a központig sem jutott el: a külvárosban gépkocsijára lőttek géppisztollyal. A golyó átütötte az autó ajtaját, és a hasába fúródott. Azóta hét műtéten esett át, Párizsban él. Zeljko Sajan (Sajin?, Sajn?) (szerb újságíró) – december 23-án éjszaka lőtték meg a Temesvár Szálló előtt. Szlobodan Krecskovics (Jugoszlávia temesvári konzulhelyettese) – megsebesült december 24-én. Paolo Sacchi (olasz turista, 43) – a Bukaresttől 120 kilométernyire, a Bărăgan puszta közepén fekvő Slobozián érte halálos találat december 24-én. Konstancára igyekezett a menyasszonyához, amikor egy sloboziai tömbház tetejéről távcsővel kiszúrták külföldi rendszámú kocsiját. Néhány találat után az útfélen hagyta az autót, és beszaladt egy tömbházba. Éber járőröző katonák azonban utánafutottak, és „mivel farmert, bőrdzsekit viselt, és a bőrszíne is sötétebbnek tűnt”, szempillantás alatt eldöntötték, hogy csakis terrorista lehet. Egy hadnagy később beismerte, hogy egész sorozatot eresztett egy külföldibe. Az ügyészségi vizsgálat ezzel abbamaradt, mert más ügyészhez került a dosszié. Francesco Rancati (szintén olasz állampolgár, 42) – 2013-ban is csak annyit lehet tudni róla, hogy Brassóban terítették le. Emre Aygen (a török TRT televízió riportere, 30) – december 25-én súlyos fejsérülést szenvedett Bukarestben. Borisz Mihajlovics Kuzik (30) és Nagyezsda Sztepanova Melnyicsuk (48) – Jugoszláviából hazafelé tartó ukrán turisták; 1990. január–februárban belehaltak sérüléseikbe. December 24-én hajnalban nyolc férfi és nyolc nő érkezett öt szovjet rendszámú személygépkocsival Craiova közelébe, ahol már úttorlasszal várta őket egy katonai alakulat, mert a Turnu Severin-i (Szörényvár) határőrök úgy értesítették a craiovai parancsnokságot, hogy 17 (!) kocsiból álló konvojban líbiai (!) terroristák közelednek nagy sebességgel Olténia székvárosa felé. Dumitru Cioflină, a város katonai parancsnoka
azonnal „tudta”, hogy a vegyi üzemet akarják felrobbantani. A műútra kiküldött őrnagy felszólította az autósokat, hogy kapcsolják le a fényszórókat, és szálljanak ki. Az ukránok nem tudtak románul, ezért nem tettek eleget a felszólításnak, sőt úgy értelmezték a helyzetet, hogy nem mehetnek tovább azon az úton, ezért megpróbáltak visszafordulni, hogy más útvonalat keressenek. Tolatás közben érte őket a három percen át tartó géppisztolysorozat. A két halotton kívül a többiek sem úszták meg sérülések nélkül. A súlyosabb sebesültek: Ljubova Sztyepanova Kuzik (tüdőlövés, 30), Alekszandra Mihajlovna Zubel (29), Rosztiszlav Ivanovics Melnyicsuk (50), Szofja Filipovna Demcsuk (az első kocsiban ült, tíz találat érte, azóta is a gerincében hordja egy román golyó szilánkját), Nyikolaj Demcsuk (vállon lőtték), Valerij Valentyinovics Szpartak, Ivan Arkagyijevics Lagutko (35), Alla Tyimofejeva Csebanjuk (nyaklövés, 45), Nyikolaj Grigorjevics Szariko (kézlövés), Zinovij Vinyickij (többféle sebesülés). Harmadnap Viktor Nogin belgrádi szovjet tudósító mentőkkel értük jött, és nagy részüket visszasegítette a szerb fővárosba. A Jugoszláviából hozott vásárfia szétszóródva ottmaradt a hajnali úttesten, a szitává lőtt, kiégett gépkocsik váza évekig a közeli falu rendőrőrsének udvarán rozsdásodott. Azóta sem tisztázódott, ki telefonált a határról Craiovára, ha egyáltalán telefonált valaki. Senkit sem vontak felelősségre, a mészárlást megszervező Dumitru Cioflină alezredest rövidesen tábornokká, majd vezérkari főnökké léptették elő, később Adrian Năstase miniszterelnök tanácsadója lett. Az ukránok 2010-ben az európai bíróságnál kívántak elégtételt venni Románián. Danny Huwé (belga tévériporter, a VTM munkatársa, 1943–1989. december 25.) – Bukarestben halt meg filmezés közben, hivatalosan a „terroristák” golyóitól, valójában őt nézték „terroristának” a határőr-parancsnokság székházából, és lepuffantották. Harmadik feltételezés: pontosan tudták, kicsoda, épp azért lőtték le, mert filmezett. Kajvan Hirran (iráni állampolgár) a iaşi-i (Jászvásár, Moldva) egyetem orvosi karán tanult. Focşani mellett lőtték le december 24-én; 1998-ban egy sorkatonát állítottak bíróság elé a haláláért. Ítéletről nem tudni. Ian Parry (brit fotóriporter, 1965–1989. december 28.) a The Mail on Sunday, a The Times és a The Sunday Times tudósítójaként érkezett Bukarestbe. Az utolsó áldozatok egyike lehetett. A légtérzár feloldása után az első Belgrádba induló gép egyetlen utasa volt; egyes források úgy tudják, kibérelte, mások szerint segélyszállítmányért (vérutánpótlásért) küldték a repülőt. Szemtanúk szerint rengeteg felvétel, film, videokazetta volt nála, amelyeket a jelek szerint nem volt szabad látnia a világnak. Többek között megszerezte a Ceauşescu házaspár kivégzésének teljes felvételét is. (Erről Romániában csak megvágott filmet lehetett látni, állítólag épp kazettát kellett cserélni, mielőtt
tüzet vezényeltek.) A Tarom-gép rendelkezett repülési engedéllyel, a kijelölt útvonalon haladt, mégis rakétatalálat érte nem sokkal felszállása után. Úgy tudni, lelövését csak személyesen a hadsereg főparancsnoka rendelhette el, aki akkor Ion Iliescu volt. Minden dokumentum megsemmisült, a 24 éves riporteren kívül a gép hattagú személyzete is életét vesztette. Parrynek állítólag azért kellett meghalnia, mert előző este eldicsekedett vele, hogy kompromittáló felvételei vannak az új román vezetőség egyes tagjairól.
