Nagy Imre és kora Az 1956os forradalom és előzményei
A pályázatot készítette: Lipták Fruzsina 8. osztály Felkészítő tanár: Kondor Ágnes Szárcsa Általános Iskola 1213. Budapest, Szárcsa utca 911. Telefon: 2782374
Tar talomjegyzék
A forradalomhoz vezető út
1
A forradalom első szakasza
3
A forradalom győzelme
8
A forradalom leverése
9
A felhasznált szakirodalom
12
A forr adalomhoz vezető út Amikor 1945ben Magyarország szovjet katonai megszállás alá került, még senki nem sejtette, hogy néhány éven belül a kommunista politikusok pártállami diktatúrát fognak kiépíteni. 1953ig semmi esély nem volt hazánkban a Szovjetuniótól való egyoldalú függés és a diktatórikus szocializmus felszámolására. 1956 őszén mégis forradalom és szabadságharc zajlott le Magyarországon. Hogyan jutott a magyar nép idáig? Ahhoz, hogy a szovjetek által alávetett országokban bármiféle változás történjen, a birodalom központjában kellett radikális változásnak bekövetkeznie. A Szovjetunióban ez a változás Sztálin halála volt 1953ban, mely után reformok kezdődtek Magyarországon is. 1953. június 13án magyar pártküldöttség érkezett Moszkvába, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára Rákosi Mátyás vezetésével. A Szovjet Kommunista Párt elnökségének tagjai, köztük az új első titkár, Hruscsov komolyan bírálták Rákosiék „kalandorpolitikáját”, mellyel a csőd szélére juttatták Magyarországot. Nemcsak az elhibázott gazdaságpolitika, de az antidemokratikus vezetési módszerek miatt is kritizálták a szovjetek a Rákosiklikket. A Kreml urai „a túlzott iparosítás, a túlhajtott szövetkezetfejlesztés, a személyi kultusz… és a sorozatos törvénytelenségek” 1 felszámolására szólították fel a magyar pártvezetést, főként mivel sztrájkokról érkezetek hírek több magyar iparvárosból. Moszkvában a szovjet vezetők új miniszterelnök kinevezéséről is döntöttek: a moszkvai emigrációban megismert Nagy Imrét választották ki e posztra. A szovjet igényeknek megfelelően az MDP Központi Vezetőségének június 2728.ai ülésén Rákosit és a nevével összefonódó sztálinista politikát bíráló határozat született és 1953 júliusában Rákosi helyett Nagy Imre lett a miniszterelnök. Nagy szerint „1953 júliusában a kommunista államhatalommal szembeni munkáslázadás réme bírta rá a szovjet vezetőket arra, hogy határozottan visszaszorítsák Rákosi hatalmát, és őt nevezték ki miniszterelnöknek. Ugyanez a megfontolás vezette őket, amikor jóváhagyták az 1953 és 1955 közötti új szakaszt” 2
.
A Nagy Imre nevével fémjelzett reformpolitika komoly várakozást keltett a magyar lakosság körében. A felszabadultság érzése lett úrrá az emberekben a kiszámíthatatlan terror időszaka után. Ám a Rákosihű pártapparátus aknamunkája a változásokat fékezte. Az „új szakasznak” nevezett kormányprogramban Nagy Imre elmondta, hogy céljuk: „nagy horderejű
1 2
Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. Bibliotéka Kiadó, 1989. 16. o. Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre: Emlékezés egy miniszterelnökre. Budapest, Szabad Tér, 1989. 153. o.
rendelkezések {meghozatala}, melyeket a népgazdaság átállítása és a jogrend megszilárdítása, valamint az életszínvonal emelése terén teszünk” 3 . A gazdasági gondok, valamint a pártapparátus megosztottsága a reformok ügyében, és a szovjet kommunista párton belüli hatalmi harcok végül a Rákosicsoport átmeneti megerősödését hozták. 1955 elején Moszkvában is komolyan bírálták Nagy Imre tevékenységét. Hruscsovék a rendszer stabilitását látták veszélyben, így végül 1955 áprilisában leváltották Nagyot a miniszterelnöki posztról. Mivel nem volt hajlandó „jobboldali nézeteit” felülvizsgálni, leváltották őt minden párttisztségéről, később kizárták a pártból. Ám az „új szakasz” politikája erjedést indított el Magyarországon és Nagy Imre körül megszerveződött egy reformtábor, melynek fő zászlóvivői antisztálinista kommunista írók, újságírók voltak. Ők nyíltan támadták a sztálinizmus bűneit. A Szabad Nép egyik taggyűlésén elhangzott: „Ebben az országban a megtisztulás viharára van szükség… amely következetesen megtisztít a piszoktól, a szennytől… Ennek a viharnak le kell rombolnia mindazt, ami rothadt és új élettel kell megtöltenie mindazt, ami jó” 4 . Az ellenzéki hangok nyilvánosságot kaptak, és a rendszer többé nem mert visszatérni a nyílt erőszakhoz. A kényelmetlenné váló újságírókat, írókat leváltották, áthelyezték, de nem tartóztatták le. Nyilvánvaló volt, hogy Moszkva nem engedte Rákosinak, hogy a sztálinista megtorló módszereket alkalmazza. Az ellenzéki tábor megszerveződésében döntő szerepe volt az Írószövetségnek és az Irodalmi Újság valóságot leleplező írásainak. Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó esemény 1955. november 1jén a Magyar Írók Szövetségének kommunista pártszervezetének taggyűlésén történt: Zelk Zoltán egy olyan szöveget olvasott fel, melyet később a Memorandum néven emlegettek. Ebben a kommunista értelmiség elitje kritizálta a párt kultúrpolitikáját. A kultúra területén végbemenő átalakulás, az ellenzéki hangok felerősödése 1955 őszén és telén „háborgó szenvedélyével már mélységes sebet ejtett az agyaglábú óriás testén” 5 . A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februárjában tartotta XX. Kongresszusát, melyen az SZKP első titkára, Hruscsov elvetette az osztályharc éleződésének elméletét, mellyel a terrort korábban indokolták. E kongresszuson a szovjet párt első titkára zárt ülésen beszélt a sztálini időszak törvénytelenségeiről, melyekhez hasonlót Rákosi is elkövetett Magyarországon. A kongresszusról érkező hírek újabb lökést adtak a magyarországi reformerek köztük a Nagy Imrecsoport – aktivitásának. 1956 tavaszán és nyarán a nyilvánosság újabb fórumokon értesült a párt megosztottságáról, a reformkövetelésekről. A Petőfi Kör nyilvános vitái tömegrendezvényekké váltak, melyen 3
A Nagy Imre vonal. Dokumentumválogatás. Bev. és válogatta: Dér Ferenc, Szerk.: Kovács Lajos Péter. Budapest, Reform, 1989. 262. o. Aczél Tamás Méray Tibor: Tisztító vihar. 275. o. 5 Aczél Tamás Méray Tibor: Tisztító vihar. 347. o. 4
vezető tudósok, művészek, írók és politikusok beszéltek az ország gondjairól, gazdasági kérdésekről, a sajtó helyzetéről, népszerűsítették Nagy Imre gondolatait és követelték a hatalomba való visszatérését. A sztálinista rendszert elutasító „elit a tömegelégedetlenség állandó nyomására vált egyre ellenzékibbé, lázadóbbá” 6 . Moszkvában is pontosan érzékelték, hogy Magyarországon pattanásig feszült a helyzet, és a vezetőváltástól vártak nyugalmat: Rákosi az MDP Központi Vezetőségének 1956. július 18 21ai ülésén szovjet kezdeményezésre „lemondott”, és Gerő Ernő lett a párt első titkára. Ám a kommunista párt hatalmának válsága 1956 őszén tovább mélyült. Október 6án százezres tömeg előtt került sor az ártatlanul kivégzett Rajk László, Pállfy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, 13én pedig Sólyom László és társai újratemetésére. A temetés résztvevői a diktatúra ellen tüntettek, a pártvezetés pedig bizonytalan volt. Miután pártszervezetek sora is szorgalmazta, 1956. október 13án visszavették a pártba Nagy Imrét. Mindenki tudta, hogy Gerő „Nagy Imre visszavételével politikai vereséget szenvedett.” 7 . Október 15én párt és kormányküldöttség utazott Jugoszláviába, miközben itthon egyre „komolyabb” volt a helyzet. Többen érezték a „közelgő nemzeti katasztrófát… az egyre növekvő szovjetellenes hangulatokat” 8 . Az egyetemeken és főiskolákon is forradalmi volt a hangulat, a diákok új ifjúsági szervezetet hoztak létre, és diákgyűléseken fogalmazták meg követeléseiket. Eközben Lengyelországban is megrendült a sztálinisták hatalma. Poznanban már 1956 júniusában munkásfelkelés zajlott, melyet vérbe fojtottak, ám a politikai válság ezután elmélyült. A szovjetek felkészültek a katonai beavatkozásra, de végül mégis békésen rendeződött a helyzet. A reformer Gomulkát választották a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkárává. Hasonlóan Nagy Imréhez, tőle is a reformok véghezvitelét várták.
A forr adalom első szakasza 1956. október 22én, a Budapesti Műszaki Egyetemen a diákok pontokba foglalták követeléseiket, többek között többpárti választásokat, a rákosiidőszak bűnös vezetőinek bíróság elé állítását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok
6
Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre. 154. o. Vas Zoltán: Betiltott könyvem. Életem III. Budapest, Szabad Tér. 1990. 183.o. 8 Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB Levéltárából. Válogatta: Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin. Budapest, Móra, 1993. 92. o. 7
Magyarországról való kivonását, március 15e nemzeti ünneppé nyilvánítását akarták elérni. Másnapra, a lengyel nép iránti szolidaritás kifejezésére tüntetést szerveztek. Az egyetemisták több gyár munkásaival is kapcsolatba léptek, eljuttatták hozzájuk követeléseiket, s bár a fiatalok békés demonstrációra készültek, a hatalom mégis megijedt. A 23án reggel Jugoszláviából hazaérkező pártvezetés előbb a tüntetés betiltásáról döntött, ám délutánra belátták, mégsem tudják a demonstrációt megakadályozni, mivel sem a hadsereg, sem a rendőrség nem kívánt fegyvert használni a felvonulók ellen. Végül kora délután mégis engedélyezték a megmozdulást. Budán a diákság által szervezett tömeg békésen vonult a Műegyetemtől a Bem térre, a pestiek a Petőfiszobortól érkeztek meg ugyanoda. A demonstrálók között egyetemisták, tiszti iskolások és egyre több a munkából hazatérő, önként csatlakozó személy volt. Az utcákon megjelent a forradalom jelképe, a lyukas zászló. A tüntetés jelszavai egyre radikálisabbá váltak: „Vesszen az önkény, éljen a törvény!”, „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!”, „Ruszkik haza!”. A Bem téri koszorúzás után százezres tömeg vonult a Kossuth térre, ahol követelték, hogy Nagy Imre beszéljen hozzájuk. Az esti órákban végül Nagy beszédet mondott az összegyűlteknek, ám az emberek jóval többet vártak az elmondottaknál. Időközben egymással párhuzamosan Budapest több pontján is fontos események zajlottak. A Rádió épületénél is megjelentek a tüntetők és követelték, hogy olvassák be a diákság által megfogalmazott követeléseket, ám a rádió vezetői a 16 pont nyilvánosságra hozatalát a párt jóváhagyása híján elutasították. Az este nyolckor leadott rákosista szellemű Gerő beszéd is csak olaj volt a tűzre. Gerő szerint „most arról van szó, {hogy} szocialista demokráciát akarunke, vagy burzsoá demokráciát”. A demonstrálók végül erőszakkal próbáltak meg behatolni az épületbe, melynek következtében tűzharc bontakozott ki a rádiót védő ÁVHs őrség és az időközben felfegyverkezett tüntetők között.
A Felvonulási téren összegyűlt tömeg este 9 óra körül ledöntötte Sztálin óriási bronzszobrát, a zsarnokság jelképét. A felkelés órák alatt kiterjedt az egész fővárosra, a felfegyverzett
csoportok nyomdákat, telefonközpontokat és katonai objektumokat támadtak. A párt lapja, a Szabad Nép székházánál is atrocitások történtek. A hadsereg és az ÁVH csapatait már 7 órakor harckészültségbe helyezték, de tűzparancsot nem mertek kiadni. A pártvezetés ugyanis nem volt egységes az események megítélésével kapcsolatban: a sztálinisták a felkelés fegyveres elfojtását követelték, míg a reform kommunisták gyökeres személyi változásokban és radikális reformokban látták a válságból kivezető utat. A délutáni és esti órákban Gerő többször beszélt telefonon Hruscsovval, és végül az SZKP elnöksége döntött a szovjet csapatok bevetéséről. Később kiderült, hogy hivatalos felkérés a szovjet „segítségnyújtásra” nem történt. A sztálinista magyar pártvezetés a szovjet csapatokat felhasználva fegyveresen próbálta leverni az „ellenforradalminak” minősített felkelést. A válság megoldásához a szovjet pártvezetés Budapestre küldte Mikojant és Szuszlovot, hogy tájékoztassák Hruscsovékat a fejleményekről, valamint segítsék a magyarokat a fontos döntések meghozásában. A szovjet csapatok 24én hajnalban jelentek meg Budapest utcáin, ahol nem várt ellenállásba ütköztek. A szabadságharcosok a főváros több, jól védhető pontján ellenállási gócokat hoztak létre (pl. a Corvinközben, a Tűzoltó utcánál, a Szénatéren, a Móricz Zsigmond körtéren). A spontán szerveződő fegyveres csoportok nem rendelkeztek egységes irányítással. A harcokban résztvevők nagy része fiatal 20 és 30 év közötti munkás és diák volt, akik egyetértettek a forradalom elején megfogalmazott demokratikus és nemzeti követelésekkel. Ők többnyire csak kézifegyverekkel és „molotovkoktéllal” voltak felszerelve, mégis halált megvető bátorsággal szálltak szembe a szovjet páncélosokkal. A Magyar Néphadsereg csapatai csak elszórtan avatkoztak a harcokba, inkább az ÁVHsok fogtak fegyvert a forradalom leverésére. A magyar katonák egy része fegyverrel segítette a felkelőket, sőt többen a szabadságharcosok oldalán küzdöttek.
Az MDP Központi Vezetősége kezdetben az államrend megtörésére irányuló, ellenforradalmi lázadásként értékelte az eseményeket és betiltottak minden gyülekezést, csoportosulást és felvonulást, október 24én reggel statáriumot hirdettek. Az elégedetlenkedők lecsillapítására a rádióban közzétették a Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezéséről szóló hírt. A párt
vezetésébe beválasztottak néhány reform kommunista személyt, ám a KV sztálinista tagjai hatalmukat féltve komolyabb változásokhoz nem járultak hozzá. Nagy Imre hívei világosan látták, hogy ami 23án lejátszódott, „az nem egy maroknyi reakciós kalandor műve” és „az MDP vezetőnek politikája széthúzni és megtorolni… áthidalhatatlanná szélesíti a szakadékot a hatalom és a nép között” 9 . Mint október 24ei rádiószózatában Nagy kijelentette, a kormány célja: „a magyar közélet széles körű demokratizálása, a szocializmus építésében a mi nemzeti sajátosságainknak megfelelő magyar út megvalósítása,…a dolgozó tömegek életkörülményeinek gyökeres megjavítása.” 10 . A legfontosabb feladat a rend helyreállítása volt, ám a szovjet harckocsik megjelenése nem megfélemlítette, de inkább felbátorította, és kitartásra buzdította a forradalmárokat. A szabadságharcosok a hatalmas szovjet erőfölény ellenére sem tették le a fegyvert. Nagy Imre a rendteremtés után az 1953as reformokhoz kívánt visszatérni, ám a forradalmárok követelései már túlhaladtak a Nagycsoport tervein. A miniszterelnök néhány nap alatt elfogadta a kialakult helyzetet és korábban elképzelhetetlen mértékű változásokhoz járult hozzá. Helyzetét nehezítette az első napokban, hogy a döntéseket a párt vezető testületi hozták, de a népszerűtlen közlemények, rendeletek sokszor az ő nevében lettek kihirdetve. Nagynak minden döntést egyeztetnie kellett a Moszkvából ideküldött személyekkel, ráadásul kormányának miniszterei október 27ig a régi Hegedűskormány tagjai voltak. Október 25én a kormány felhívást tett közzé a munka felvételéről és a közlekedés megindításáról, úgy tűnt elcsitulnak a harcok. A kijárási tilalom feloldása után a Kossuth téren több ezer békésen tüntető ember gyűlt össze. Miközben a Politikai Bizottság ülésezett, lövések zaja hallatszott és hír érkezett a Parlament előtti vérfürdőről: a tüntető tömegre ismeretlenek tüzet nyitottak, melynek eredménye körülbelül 60 halott és több száz sebesült volt. Ennek hatására a gyűlölet az elnyomó hatalom, illetve a felelősnek tartott ávósok ellen újra fellángolt. A pártvezetés úgy döntött Gerőt leváltja és a reformpárti Kádár Jánost választották az MDP első titkárának. Nagy kezdettől fogva a megbékélés politikáját látta célravezetőnek, de az első napokban tehetetlennek érezte magát arra, hogy a fegyveres leverés ellen felszólaljon. Október 26ára azonban a miniszterelnök magatartásában változás volt tapasztalható. Kiállt a politikai válságkezelés mellett, feloldotta a kijárási tilalmat, kísérletet tett a kormány átalakítására. A Politikai Bizottság ülésén a Nagycsoport meghatározó tagja, Donáth Ferenc kezdeményezte, hogy a párt „álljon élére a szocializmust demokratikus eszközökkel építeni akaró 9
Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre. 192. o. A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. november 9. Összeáll.: Varga László. Szerk.: Kenedi János. Budapest, Századvég Kiadó Nyilvánosság Klub, 1989. 32. o. 10
tömegmegmozdulásnak”, és bár többen támogatták az elképzelést végül a sztálinista csoport megakadályozta ennek elfogadását. Nagy is úgy gondolta, hogy az addig követett út elfogadhatatlan. Mint kifejtette, a megoldás módja lehetne: „bevonni a kormányba néhány tekintélyes demokratát, a népi demokrácia híveit” 11 . A kormányfő tehát ekkorra a békés megoldás híveként kötelezte el magát. A helyzet rendezésére, a párt bomlási folyamatának megakadályozására a Központi Vezetőség Rendkívüli Bizottságot, direktóriumot választott. Október 27én az esti direktóriumi ülésen Nagy részvételével döntöttek arról, hogy elfogadják a forradalmi követelések egy részét. Nagynak és Kádárnak együttesen sikerült meggyőznie Mikojant és Szuszlovot a fordulat szükségességéről. A szovjetek végül hajlandónak mutatkoztak tárgyalást kezdeni csapataik kivonásáról. Másnap, október 28án Nagyék a magyar pártvezetés elé terjesztették a szükségesnek tartott változásokat. Kádár előadta, hogy meg kell változtatni az események értékelését, melyet a miniszterelnök így indokolt: „Ha mi a széles alapon nyugvó mozgalmat ellenforradalomnak értékeljük, akkor nem marad más lehetőség, mint az az út, hogy fegyveres tankok és tüzérség segítségével verjük le… ez az út nem a mi utunk.” 12 . A rádióban fél egy körül bejelentették az azonnali és általános tűzszünetet. A Nagy Imrekormány két órakor alakuló ülést tartott, ahol elfogadták a kormánynyilatkozat szövegét. Az október 28i kormánynyilatkozat számos nagy horderejű változást jelentett be. A kormányfő rádióbeszédében „nemzeti demokratikus mozgalomként” értékelte az elmúlt napok történéseit, mely „célul tűzte ki, hogy biztosítsa nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenitásunkat, kibontakoztassa társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát” 13 . A kormánynyilatkozat megígérte, hogy az „új kormány … nyomban hozzákezd a nép jogos követeléseinek megvalósításához” 14 . A tervezett intézkedések közt szerepelt a parasztság sérelmeinek orvoslása, a szovjetmagyar kapcsolatok felülvizsgálata, a szovjet csapatok fővárosból történő kivonása, az ÁVH feloszlatása és új karhatalom megalakítása is. Október utolsó napjaira úgy tűnt, hogy a Nagy Imrekormány irányításával végbemehet a konszolidáció, mely a nemzeti kormány irányításával egy demokratikus szocializmus megvalósulását hozza. A szovjet vezetést viszont megdöbbentette, és aggodalommal töltötte el a magyarországi politikai átalakulás. Nagy Imrét tették felelőssé a helyzet súlyosbodásáért és a pártelnökségben felvetődött, hogy a magyarok „velünk már nem törődnek”, illetve hogy 11
Rainer M. János: Nagy Imre. Vince Kiadó, 2002. 100. o. Rainer M. János: Nagy Imre. 102103. o. 13 A forradalom hangja. 131. o. 14 A forradalom hangja. 131. o. 12
„Nagy… mármár ellenünk fordul” 15 . A szovjetellenes hangulat fokozódását látva Hruscsov javaslatára a „legrosszabbra” egy forgatókönyvet dolgoztak ki bábkormány felállításáról és újabb szovjet beavatkozás előkészítéséről a helyzet rendezésére. Az ígéreteknek megfelelően elkezdődött ugyan a szovjet csapatok kivonása Budapestről, ám a tűzszünet ellenére nem szűntek meg a harcok. A kormány és a felkelő csoportok tárgyalásai során világossá vált, hogy a felkelők politikai feltételekhez kötik a harcok beszüntetését. A Nagykormány igen nehéz helyzetbe került, mivel a felkelők mellett a sztrájkot hirdető munkástanácsok is politikai követelésekkel álltak elő. A politikai élet gyors felpezsdülése sok párt ujjászervezését, megalakulását hozta, ám a rövid idő többnyire nem volt elég programjuk széles körű propagálására, tevékenységük kiterjesztésére. A meghatározó pártok néhány alapkérdésben egyetértettek: valamennyien támogatták a függetlenség megteremtését, az ÁVH felszámolását, mielőbbi szabad választásokat kívántak, illetve a demokratikus szabadságjogok biztosítását. Az MDP Elnöksége október 31én feloszlatta az amúgy is szétzilálódott pártot, ugyanakkor Magyar Szocialista Munkáspárt néven új párt alapítását kezdeményezte. Az új munkáspárt a nemzeti demokratikus célkitűzéseket felvállaló politikai erőnek tűnt. Az ország függetlenségének alapja a szovjet csapatok teljes kivonásának megvalósítása volt, ám a szovjetek a Nagykormány döntései alapján egyre inkább tartottak attól, hogy a kommunista párt elveszti hatalmát. Ez Moszkva számára elfogadhatatlan volt, így október 31.én a Kremlben Hruscsov javaslatára a magyar forradalom fegyveres leveréséről döntöttek. A magyar kormány a szovjet álláspont változásáról mit sem tudott. Ezen a napon Nagy Imre az Országház előtt bejelentette: „A mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonására az országból, a Varsói Szerződésből reánk háramló kötelezettségeink felmondásáról” 16 . A semlegesség kimondásával újabb forradalmi követelés valósult meg, a magyar nép számára úgy tűnt lehetséges a függetlenség elérése.
A forr adalom győzelme Miközben október 31re az utolsó szovjet alakulatok is elhagyták Budapestet, folyamatosan zajlott a szovjet csapatok beáramlása Magyarországra, mely az újabb fegyveres beavatkozást 15
Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk.: Vjacseszlav Szereda, Rainer M. János. Budapest, 1956os Intézet, 1996. 126. o. 16
Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002. 162. o.
készítette elő. E csapatmozgások a Nagykormány számára is előre vetítették az újabb szovjet intervenciót, ám Andropov nagykövet a miniszterelnök kérdéseire folyamatosan kitérő vagy megtévesztő válaszokat adott. November 1jén a kormányfő a Varsói Szerződés felmondásával és Magyarország semlegességének bejelentésével próbálta a támadást megelőzni. A függetlenség elérésére november 3án úgy tűnt, van némi remény, hiszen a szovjet csapatok kivonásáról szovjet magyar tárgyalások kezdődtek. A szovjetek részéről ez azonban csak időhúzás volt. Kilátásba helyezték, hogy 1957 elején kivonulnak Magyarországról, valójában azonban újabb támadásra készültek. A tárgyalásokat este Tökölön, a szovjet parancsnokságon tervezték folytatni, ám ott a magyar delegáció tagjait Szerov, a KGB főnöke letartóztatta. Kádár János eltűnése szintén november első napjaiban történt. Kádár október végén még Naggyal teljes egyetértésben politizált, részt vett az új kormány munkájában is. November 1 jén a szovjet nagykövetségre hívták tárgyalni, ezután eltűnt. Mint később kiderült Münnich Ferenccel együtt Moszkvába szállították, ahol értesült a közelgő szovjet intervencióról. Ekkor Kádár elfogatta a neki felajánlott tisztséget, a szovjetek által létrehozott bábkormány vezetését.
A forr adalom leverése Az október 31i moszkvai döntés után a szovjetek rögtön hozzákezdtek Magyarország teljes katonai lerohanásának és megszállásának előkészületeihez. Hiába tiltakozott Nagy Imre a szovjet csapatok beáramlása ellen, Hruscsovék villámháborúban akarták a „rebbellis tartományt” térdre kényszeríteni, és ehhez hatalmas erőfölény kellett. November 3ig folyamatosan újabb és újabb szovjet egységek érkezetek az országba. A november 1jei semlegességi nyilatkozat nem akadályozhatta meg a szovjet támadást, mivel sem az ENSZ, sem a nyugati hatalmak nem tettek komoly lépéseket Magyarország támogatására. A szueziválság is épp e napokban zajlott és ez részben elvonta a világ közvéleményének figyelmét a magyarügyről. A szovjetek számára a döntő az amerikai állásfoglalás volt. Eisenhower elnök nyilatkozatai világossá tették, hogy az Egyesült Államok csak a propaganda szintjén támogatja a magyarokat, külpolitikájukat az addig fenn álló status quo fenntartása vezérelte. Ezzel Hruscsovék szabad kezet kaptak a magyarországi „ellenforradalom” leverésére.
November 4én hajnalban harckocsik dübörgésére ébredt a főváros lakossága. 5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai bejelentést tett a rádióban: „Ma hajnalban a szovjet csaptok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van!” 17 .
Csapataink azonban nem mindenhol álltak harcban, a miniszterelnök pedig nem adott utasítást a kilátástalannak tűnő fegyveres ellenállásra. A kormány sem volt a helyén, hiszen az Országházból a drámai bejelentés után a kormányfő több hívével együtt a belgrádi kormány által felajánlott menedékjoggal élve Jugoszlávia budapesti nagykövetségének épületébe ment. Eközben az ország népe egy Szolnokról sugárzott rádióadásból értesülhetett arról, hogy Kádár János vezetésével megalakult a Magyar Forradalmi MunkásParaszt Kormány. Nagy Imre elutasította, hogy átadja a hatalmat Kádárnak, továbbra is magát tekintette a törvényes magyar miniszterelnöknek. A szovjetek által hatalomra segített Kádár kezdetben ígéretekkel, meggyőzéssel próbálta megnyerni a lakosság bizalmát. A nép viszont árulónak tartotta őt és csak a szovjet egységek tudták a hatalmát biztosítani. November 11ére az óriási túlerő Budapest minden pontján megsemmisítette a szórványosan ellenálló fegyveres csoportokat. A viszonylag békés rendezés azonban nem sikerült, a forradalom vívmányainak védelmére ugyanis széles körű ellenállás bontakozott ki: a munkástanácsok sztrájkja hosszú időre megbénította a termelést, illegális újságok, röplapok jelentek meg. A fegyveres ellenállás elfojtása után a magyar társadalom kiállt a forradalom vívmányaiért. Kádárék néhány hét után belátták, hogy terror nélkül csak lassan valósulhat meg a konszolidáció. A bábkormány hatalmának törvényesítéséhez szükség lett volna a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre lemondására, ám ezt Nagy nem volt hajlandó megtenni. Ezért a szovjetek Kádárék tudtával november 22én elrabolták a követségről távozó kormányfőt, a 17
A forradalom hangja. 487. o.
vele lévő munkatársakat, családtagjaikat, és az egész csoportot Romániába deportálták. A Nagycsoport eltűnését követő napokban országszerte tiltakozó megmozdulások zajlottak. A Kádárkormány hatalmának elfogadtatása végül a megtorlás és terror alkalmazásával valósult meg. A lakosság ellenállásának megtörésére nemcsak tömeges letartóztatások kezdődtek, de több városban sortüzek dördültek, decembertől pedig felszámolták a forradalom idején létrejött a forradalmi bizottságokat és a munkástanácsokat is. Az új rendszer ellen az utolsó nagy tömegdemonstrációra 1957. január 11.én Csepelen került sor. A forradalom leverése után közel kétszázezer elkeseredett ember hagyta el Magyarországot, ők így tűntettek a diktatúra visszatérése ellen. 1958 és 1961 között több ezer politikai perben ítélték el a forradalom résztvevőit „népköztársaság elleni bűntettek” miatt. A Nagy Imre és társai ellen indított per kiemelkedik a sorból, ugyanis ez az eljárás a Kádár rendszer megszilárdításának egyik alappillére volt. A nyilvánosság teljes kizárásával lefojtatott koncepciós perben Nagy Imrét bünösnek találták, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében, valamint hazaárulás bűntettében, ezért halálra ítélték. Ugyanez az ítélet született Maléter Pál és Gimes Miklós ügyében is. Nagy Imre barátai közül Losonczy Gézát már 1957. decemberében a börtönben meggyilkolták, Szilágyi József ügyét pedig elkülönítve tárgyalta a népbírósági tanács. Őt is kivégezték. A Nagy Imre perben börtönbüntetésre ítélték Kopácsi Sándort, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet, Tildy Zoltánt és Vásárhelyi Miklóst. 1956 őszén egy „szerencsétlen, halálra kínzott, agyonsértegetett, megalázott nemzet föltápászkodott” 18 és fellázadt a sztálinistavezetés és az elviselhetetlen élet ellen. Nagy Imre a nemzeti egység megtestesítőjeként, feladta kommunista elveinek egy részét, hogy a szabadságért és a népi demokráciáért indított népi mozgalom, a forradalom miniszterelnöke legyen. Ezért kellett meghalnia. A mártírok áldozata mégsem volt hiábavaló. „A magyar munkások és értelmiségiek… Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, melyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!” 19
18
Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Összegyűjt., vál. és szerk.: Koltay Gábor. Szabad Tér Kiadó, 1989. 36. o. 19 Albert Camus: A magyarok vére. In Ezerkilencszázötvenhat, te csillag. A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve. Budapest, Püski, 1991. 8. o.
A felhasznált szakir odalom
Aczél Tamás Méray Tibor: Tisztító vihar. Szeged, JATE Kiadó, 1989. Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk.: Vjacseszlav Szereda, Rainer M. János. Budapest, 1956os Intézet, 1996.
A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. november 9. Összeáll.: Varga László. Szerk.: Kenedi János. Budapest, Századvég Kiadó – Nyilvánosság Klub, 1989.
Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB Levéltárából. Válogatta: Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin. Budapest, Móra, 1993. Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. Bibliotéka Kiadó, 1989.
Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23. november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Összegyűjt., vál. és szerk.: Koltay Gábor. Szabad Tér Kiadó,1989.
Rainer M. János: Nagy Imre. Budapest, Vince Kiadó, 2002.
Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002.
A Nagy Imre vonal. Dokumentumválogatás. Bev. és válogatta: Dér Ferenc, Szerk.: Kovács Lajos Péter. Budapest, Reform, 1989.
Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre: Emlékezés egy miniszterelnökre. Budapest. Szabad Tér. 1989.
Vas Zoltán: Betiltott könyvem. Életem III. Budapest, Szabad Tér, 1990.
