Nagy Imre és kora. Az 1956-os forradalom és a megtorlás

Nagy Imre és kora Az 1956-os forradalom és a megtorlás

A pályázatot készítette: Surenbaator Darisuren 8. osztályos tanuló Felkészítő tanár: Kondor Ágnes Szárcsa Általános Iskola. 1213 Budapest, Szárcsa utca 9-11 Tel: 278-2374

Tar talom 

A „vihar” előtt 

1 

Tüntetésből felkelés 

3 

Forradalom és szabadságharc 

5 

A forradalom leverése 

8 

Ellenállás és megtorlás 

9 

A Nagy Imre­per 

10 

A felhasznált szakirodalom 

12

A „vihar ” előtt  Magyarországon 1956. október 23­án forradalom tört ki. Az elégedetlen emberek a pártállami  diktatúra ellen  lázadtak fel, a  jobb élet reményében  vettek részt a felkelésben. A  forradalom  előzményei  azonban  egészen  1945­ig  nyúltak  vissza.  Kelet­Európát  a  második  világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg „szabadította fel”, és hazánk a jaltai megállapodás  alapján  a  Szovjetunió  érdekszférájába  került.  Kezdetben  többpárti  koalíciós  kormány  irányította  Magyarországot  és  a  kommunisták  aktív  részvételével  megvalósult  a  földreform,  óriási áldozatok árán sikerült újjáépíteni az országot. Ám hazánkban néhány év alatt a sztálini  modellt követve egypárti diktatúra épült ki a Magyar Dolgozók Pártja irányításával.  Rákosi  Mátyás,  az  MDP  főtitkára  és  társai  antidemokratikus  módszereket  alkalmaztak  és  elhibázott  döntéseik  1956­ra,  politikai  és  gazdasági  válságot  idéztek  elő  az  országban.  Torz  gazdasági  struktúra  épült  ki.  Eltúlzott  ipari  beruházások  folytak,  miközben  a  könnyű­  és  élelmiszeripart  háttérbe  szorították,  így  a  lakosság  ellátása  romlott.  A  parasztság  ellehetetlenült  a  rendkívül  súlyos  adóterhek,  a  „padlássöprések”  miatt,  ráadásul  erőszakkal  kényszerítették őket a termelőszövetkezetekbe.  Az  1950­es  évek  elején  a  lakosság  mindennapjait  nemcsak  a  hazai  adottságokat  figyelmen  kívül hagyó tervutasításos gazdaságpolitika keserítette meg, de a féktelenül alkalmazott terror  is. Rákosi saját hatalmának és a párt egyeduralkodó szerepének fenntartására a sztálini példát  követve  a  gyanakvás  és  félelem  légkörét teremtette  meg.  Az  Államvédelmi  Hatóság  Rákosi  akaratának hűséges végrehajtója volt: mindennaposak voltak a letartóztatások, a kitelepítések,  az  internálások  és  a  koncepciós  perek.  Parasztok  tömegeit  érintette  a  „kuláküldözés”.  Az  MDP  vezetői,  elsősorban  a  „négyesfogat”  –  Rákosi  Mátyás,  Gerő  Ernő,  Farkas  Mihály  és  Révai  József  –  diktatórikusan,  a  szovjet  érdekeket  szem  előtt  tartva  döntöttek  nemcsak  politikai és gazdasági ügyekről, de a kultúráról is.  1956  őszére  több  tényező  együttes  hatására  forradalmi  helyzet  alakult  ki  Magyarországon.  1953­ban  meghalt  a  Szovjet  Kommunista  Párt  első  titkára:  Sztálin.  Utóda,  Hruscsov  reformokat  kezdeményezett,  enyhült  a  diktatúra,  melynek  hazánkban  is  következményei  lettek.  A  szovjet  pártvezetés  az  1953.  június  közepén  tartott  moszkvai  megbeszélésen  komolyan  bírálta  Rákosit  önkényeskedései,  illetve  a  gazdaságban  tapasztalható  súlyos  bajok  miatt.  Hruscsovék  döntöttek:  Magyarországon  változások  szükségesek,  és  új  miniszterelnök  kell  a  reformok megvalósításához. A szovjet tanácsoknak megfelelően az MDP következő Központi  Vezetőségi ülése politikai és gazdasági változásokról határozott, ám e reformokról csak július

4­én,  Nagy  Imre  újonnan  megválasztott  miniszterelnök  kormányprogramjából  értesült  az  ország.  A  kormányfő  a  gazdasági  fordulat  mellett,  a  törvényesség  helyreállítására  is  ígéretet  tett,  kijelentette,  hogy  kormánya  a  népgazdaság  „fejlesztése  terén  feltétlenül  számol  az  ország  gazdasági  erőforrásaival” 1 .  Célul  tűzte  ki  „a  dolgozó  nép,  elsősorban  a  munkásosztály  életszínvonalának  állandó  emelését” 2 .  A  Nagy  Imre  nevével  azonosított  „új  szakasz”  elnevezésű  reformprogram  várakozást,  reményt  keltett  a  lakosság  körében.  A  törvényesség  helyreállítása  is elkezdődött: felszámolták az  internálótáborokat, megszűntek a kitelepítések,  közel 16 ezren szabadultak börtönökből (köztük olyan régi kommunisták, mint Kádár János,  Donáth  Ferenc  és  Losonczy  Géza).  Rákosi  és  hívei  azonban  sikerrel  lassították  a  reformok  megvalósulását.  A Szovjetunióban zajló hatalmi harcok, a gazdasági gondok és Rákosi aknamunkája végül a  sztálinista csoport felülkerekedését hozták. „Sztálin  legjobb  magyar tanítványa” elérte, hogy  Moszkva  hozzájáruljon  Nagy  menesztéséhez.  Az  MDP  KV  1955  áprilisában  minden  párt  tisztségéréről és a miniszterelnöki posztról is leváltotta Nagy Imrét, sőt mivel nem ismerte el  „hibáit”, hamarosan kizárták a pártból.  A Nagy­kormány politikája azonban erjedést indított el az országban. Az „új szakasz” ugyanis  egy demokratikus  szocializmus  lehetőségét vázolta  fel,  melynek támogatói köre  nőttön­nőtt.  Nagy  Imre  programját  sokan  helyeselték  és  egy  reformtábor  szerveződött  antisztálinista  kommunista politikusok és értelmiségiek részvételével. A kommunista újságírók, írók, költők  egyre nyíltabban írtak az országban tapasztalható problémákról, bírálták a rákosista vezetést.  Sokan  gondolták  azt  már  1955­ben  is,  hogy  „a  megtisztulás  viharára  van  szükség” 3 .  Az  ellenzék  megszerveződésében  döntő  szerepe  volt  az  Írószövetségnek  és  az  Irodalmi  Újság  írásainak.  Az  ellenzéki  hangok  felerősödtek,  miközben  a  pártvezetés  egyre  inkább  elbizonytalanodott.  A  Rákosi­csoport  meggyengüléséhez  a  Szovjet  Kommunista  Párt  XX.  Kongresszusa  is  hozzájárult.  E  kongresszuson  1956  februárjában  Hruscsov  harcot  hirdetett  a  pártban  mutatkozó  dogmatizmus  ellen,  és  zárt  ülésen  bírálta  a  sztálini  időszak  rémtetteit.  A  Moszkvából érkező hírek megrendítették a diktatúra helyreállítására törekvő Rákosi helyzetét.  1956  tavaszán  és  nyarán  a  közvélemény  újabb  fórumon,  a  Petőfi  Kör  nyilvános  vitáin  értesülhetett a reform kommunisták követeléseiről. A Petőfi Kör rendezvényei Rákosi­ellenes  1 

A Nagy Imre vonal. Dokumentumválogatás. Bev. és válogatta: Dér Ferenc, Szerk. Kovács Lajos Péter. Budapest, Reform, 1989. 250. o.  A Nagy Imre vonal. 252. o.  3  Aczél Tamás ­ Méray Tibor: Tisztító vihar. Szeged, JATE Kiadó, 1989. 275. o. 2 

személyeknek  biztosítottak  nyilvánosságot,  és  az  ott  elhangzottak  a  lakosság  többségének  véleményét  tükrözték.  A  Petőfi  Kör  nyilvános  vitáin  több  előadó  Nagy  Imre  nézeteit  népszerűsítette.  A hatalom erkölcsi válságát tovább mélyítette a koncepciós perek elítéltjeinek rehabilitációja,  mivel  az  ártatlanul  bebörtönzöttek  kiszabadulásakor  hazugságok  és  törvénysértések  egész  láncolata derült ki. Az erkölcsi és morális­válság a párt tekintélyének olyan hanyatlását hozta,  hogy végül a szovjetek kezdeményezésére eltávolították Rákosit a párt éléről. 1956 júliusában  Gerő  Ernő  lett  a  párt  első  titkára,  ami  felháborította  az  ellenzéket,  hiszen  ő  is  a  sztálinisták  vezéralakja volt.  Október  6­án  temették  újra  az  ártatlanul  kivégzett  Rajk  Lászlót  és  társait.  A  temetés  után  tüntetés zajlott. Rá egy hétre hosszú egyezkedés után visszavették a pártba Nagy Imrét, mely  Gerő  vereségével  ért  fel.  Október  15­én  párt­  és  kormányküldöttség  utazott  Jugoszláviába,  miközben  itthon  egyre  feszültebbé  vált  a  helyzet,  mint  Andropov  szovjet  nagykövet  írta  a  „veszélyt  az  jelenti,  hogy…  az  elégedetlen  hangulat  egyre  erősebben  terjed  a  munkások  körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatólag lázong” 4 .  A  szovjeteknek  nem  csak  a  magyarországi  helyzet,  de  a  lengyel  események  is  fejtörést  okoztak. A szovjet pártvezetés 1956 júniusa óta ugyanis egyre nyugtalanítóbb híreket kapott  Lengyelországból. Nyáron a poznani munkások felkelését ugyan gyorsan vérbe fojtották, ám  ez  politikai  válságba  torkollott.  Moszkva  először  került  szembe  egy  demokratikus  változásokat  és  nemzeti  követeléseket  hangoztató  mozgalommal  a  fennhatósága  alá  tartozó  országok egyikében,  melyet nem tudott néhány  nap alatt megoldani. Végül a  lengyelországi  helyzet  békésen  rendeződött,  amikor  néhány  nappal  október  23­a  előtt  a  reform  kommunistaként  ismert  Gomulkát  választották  a  Lengyel  Munkáspárt  első  titkárává.  Ám  a  „lengyel utat” a magyarok is követték. 

Tüntetésből felkelés  1956.  október  22­én  a  Budapesti  Műszaki  Egyetemen  a  diákok  pontokba  foglalták  követeléseiket,  melyek  között  Nagy  Imre  miniszterelnökké  választása,  a  szovjet  csapatok  Magyarországról  történő  kivonása,  többpárti  választások  megtartása,  a  sztálinista  időszak  bűnös  vezetőinek  elítélése,  március  15­e  nemzeti  ünneppé  nyilvánítása  és  a  Kossuth­címer 

4 

Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB Levéltárából. Válogatta: Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin.  Budapest, Móra, 1993. 83. o.

visszaállítása  is  szerepelt.  Az  egyetemisták  a  lengyel  nép  iránti  szolidaritás  kifejezésére  október 23­ára tüntetést szerveztek, melyhez az ELTE bölcsészei is csatlakoztak.  A  fiatalok  békés  demonstrációra  készültek,  ám  a  hatalom  mégis  megrettent  és  a  tüntetés  betiltásáról  döntött.  A  Rádióban  belügyminiszteri  rendeletként  olvasták  be  az  erről  szóló  közleményt. Sokan  nem tudtak e tilalomról és a  pártközpontba olyan  hírek érkeztek, hogy a  demonstrációt  mégsem  tudnák  megakadályozni,  ezért  végül  mégis  engedélyezték  a  megmozdulást.  Budán a tüntető diákok békésen vonultak a Rakparton a Bem szoborhoz, míg Pesten a Petőfi  szobortól indultak a tüntetők. Útközben egyre többen csatlakoztak demonstrálókhoz, tízezres  tömeg  hömpölygött  Budapest  utcáin,  a  jelszavak  egyre  radikálisabbá  váltak:  „Vesszen  az  önkény,  éljen  a  törvény!”  „Ruszkik  haza!”.  A  Bem  téren  megjelent  a  forradalom  jelképe  a  lyukas zászló. Az emelkedett hangulatú beszédek és a koszorúzás után a sokaság egy része a  Kossuth térre vonult és azt követelte, hogy Nagy Imre beszéljen hozzájuk. Mikor 9 óra körül  Nagy Imre végül szólt az összegyűltekhez, a szerencsétlen „Elvtársak!” megszólítással kezdte  beszédét, ám a hallgatóság nem ezt várta tőle. Ekkor még nem találta meg Nagy a megfelelő  hangot a tüntetőkkel, noha érzékelte,  hogy  „az ott összegyűlt tömeget… a  múlt  vezetésének  súlyos hibái és bűnei keserítették el” 5  Október  23­án  az  esti  órákban  egymással  párhuzamosan  a  főváros  több  pontján  is  fontos  események  zajlottak.  Nagyjából  öt  óra  körül  a  Rádió  épületénél  is  megjelentek  a  tüntetők,  mivel el akarták érni, hogy olvassák be a diákság által megfogalmazott követeléseket. A rádió  vezetői azonban a 16 pont nyilvánosságra  hozatalát elutasították, mire az épület körül szinte  „ostromállapot”  alakult  ki.  Itt  dördültek  el  az  első  lövések,  amikor  a  Rádiót  védő  ÁVH­s  őrség tüzet nyitott az épületbe bejutni szándékozó fiatalokra. A tüntetők hamarosan fegyvert  szereztek  a  közeli  fegyverraktárakból.  A  Városliget  szélén  állt  Sztálin  óriási  bronzszobra,  amelyet  – a 16 pontban  is  megfogalmazott követelést teljesítve ­, a  felbőszült tömeg  az esti  órákban ledöntött.  A felkelés órák alatt kiterjedt az egész fővárosra. A fegyveres harcok híre megdöbbentette a  magyar  pártvezetést.  A  Politikai  Bizottság  és  a  Központi  Vezetőség  tagjai  nem  egységesen  ítélték  meg  az  eseményeket.  A  sztálinisták  –  élükön  az  első  titkár  Gerővel  –  a  „fasiszta”,  „ellenforradalmi” csoportok elleni fegyveres fellépést tartották célszerűnek, ám a reformerek  inkább  a  felkelők  néhány  követelésének  azonnali  teljesítésével  szerettek  volna  nyugalmat  teremteni. Az SZKP Elnöksége Jurij Andropov nagykövet és a Budapesten tartózkodó szovjet  5 

Nagy István: Nagy Imre és Erdei Ferenc 1956­ban. In Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések I. Szerk.: Sipos József, Sipos  Levente. Nagy Imre Alapítvány, 2002. 92. o.

katonai  tanácsadók  jelentései  alapján,  valamint  Gerő  Hruscsovot  tájékoztató  telefonjai  után  döntött:  a  szovjet  „csapatoknak  be  kell  vonulniuk  Budapestre” 6 .  A  szovjetek  Budapestre  küldték  az  SZKP  elnökségének  két  fontos  tagját  Mikojant  és  Szuszlovot,  illetve  Szerovot  a  KGB  vezetőjét,  hogy  helyben  tájékozódjanak,  illetve,  hogy  segítsék  Gerőéket  a  döntések  meghozatalában. 

For r adalom és szabadsághar c  A szovjet Különleges Hadtest csapatai október 24­én hajnalban jelentek meg Budapest utcáin,  és  itt  nem  várt  ellenállásba  ütköztek.  A  demokratikus  népfelkelés  az  idegen  hadsereg  beavatkozásával  nemzeti  szabadságharccá  változott.  A  fegyveres  ellenállók  a  város  több  pontján  –  főként  a  fontos  közlekedési  csomópontoknál  (pl.  Corvin  köz,  Széna  tér,  Móricz  Zsigmond  körtér)  ­  ellenállási  gócokat  hoztak  létre.  A  Központi  Vezetőség  már  24­én  kora  reggel  kényszerintézkedéseket  hozott,  ám  a  szovjet  katonaság  megjelenése  a  felkelők  elszántságát erősítette, így a kihirdetett rendeteket nem tudták betartatni.  A  KV  másik  fontos döntése Nagy Imre  miniszterelnökké történő kinevezése  volt. Nagy  már  23­án  este  a  parlamenti  beszéde  után  megérkezett  az  Akadémiai  utcai  Pártközpontba  és  ott  szemtanúja  volt,  amint  Gerő  bejelentette  a  szovjet  „segítségnyújtást”.  A  tétova  pártvezetés  elvetette a gyökeres változtatási javaslatokat, mivel ekkor még bíztak a szovjet csapatokban és  féltették  saját  hatalmukat.  A  válság  fegyveres  megoldásának  irányítására  a  Központi  Vezetőség Katonai Bizottságot hozott létre.  Amikor 24­én hajnalban Nagy Imrét kormányfővé választották, az ő népszerűségét próbálták  felhasználni a felkelők lecsillapítására. A Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba is  beválasztottak  néhány  reformert,  köztük  Nagy  Imrét  is,  ám  a  Gerő  és  Révai  leváltására  tett  kísérletek  nem  jártak  sikerrel.  Október  24­én  reggel  a  rádióban  kihirdették  a  statárium  bevezetését. Még ezen a napon a kormányfő rádióbeszédben próbálta a népi elégedetlenséget  mérsékelni az 1953­as kormányprogramhoz való visszatérés bejelentésével. 

6 

Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz II. 1953­1958. Budapest, 1956­os Intézet, 1999. 248. o.

Október  25­én  reggelre  úgy  tűnt,  elcsitulnak  a  harcok.  A  Rádió  közzétette,  hogy  „az  ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták” 7 . A Minisztertanács a közlekedés megindítására,  a mindennapi munkához való  visszatérésre szólította fel a lakosságot. Ám délelőtt a Kossuth  téren  több  ezres  békésen  tüntető  tömegre  ismeretlenek  tüzet  nyitottak.  A  vérfürdő  közel  hatvan  ember  halálát  okozta,  a  felháborodott  lakosság  a  felelősnek  tartott  ávósokat  és  a  szovjeteket  hibáztatta.  A  fegyveres  harcok  újra  fellángoltak,  országszerte  tüntetésekre,  a  kommunista  hatalom  elleni  megmozdulásokra  került  sor.  A  tekintélyét  vesztett  pártvezetés  ezen  a  napon  leváltotta  Gerőt  és  helyette  a  reformernek  tartott  Kádár  Jánost  választották  az  MDP élére.  A forradalom napok alatt vidékre is kiterjedt, a hatalmi apparátus néhány nap alatt mindenhol  összeomlott.  A  lakosság  a  felbomló  tanácsok  helyett  mindenhol  új  hatalmi  testületeket  választott, ezek voltak a nemzeti vagy forradalmi bizottságok. A rendfenntartásra sok helyen  megindult  a  nemzetőrség  megszervezése.  A  gyárakban,  üzemekben  a  munkások  a  termelés  megszervezésére,  a  valódi  munkás­önigazgatás  megvalósítására  munkástanácsokat  választottak.  Nagy  Imre  kezdettől  a  megbékítési  politikát  látta  célra  vezetőnek,  de  az  első  napokban  a  pártfegyelem a fegyveres megoldás elfogadására indította. A miniszterelnök a forradalom első  napjaiban  nem  vállalt  kezdeményező  szerepet,  ez  részben  azzal  magyarázható,  hogy  a  fontosabb döntések  moszkvai  jóváhagyással a  KV vagy  a PB ülésein születtek, illetve, hogy  kormánya  október  27­ig  a  régi  Hegedűs­kormány  tagjaiból  állt.  Végül  a  hozzá  érkező  küldöttségekkel  folytatott  megbeszélések  meggyőzték  őt  arról,  hogy  a  Losonczy  Géza  és  Donáth Ferenc által már 24­e óta javasolt módszerrel, az események gyökeres átértékelésével,  „valódi” reformok kezdeményezésével élére álljon a demokratikus népmozgalomnak.  27­én  a  Rendkívüli  Bizottság  ülésén  Nagy  részvételével  döntöttek  arról,  elfogadják  a  forradalmi követelések egy részét. Nagy és Kádár a szovjet küldötteket több órás tárgyaláson  győzte meg a  fordulat szükségességéről. Október 28­án a szovjetek  jóváhagyása után  Kádár  és  Nagy  a  magyar  pártvezetéssel  elfogadtatta  az  új  politikai  irányvonalat.  A  rádióban  kora  délután  bejelentették  az  azonnali  tűzszünetet,  és  Nagy  Imre  kormánynyilatkozatban  hozta  a  lakosság tudomására, hogy az október 23­a óta zajló történéseket „egy nagy, egész népünket  átfogó  és  eggyé  forrasztó  nemzeti  demokratikus  mozgalomként” 8  értékelik.  A  kormányfő  bejelentett egy sor változást: szociális problémák rendezését, a termelőszövetkezeti mozgalom  7 

A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. ­ november 9. Összeáll.: Varga László. Szerk.: Kenedi János.  Budapest, Századvég Kiadó ­ Nyilvánosság Klub, 1989. 63. o.  8 

A forradalom hangja. 131. o.

során elkövetett törvénytelenségek  felszámolását, a  szovjet csapatok kivonását a  fővárosból,  az  ÁVH  megszűntetését,  új  karhatalom  szervezését,  a  Kossuth­címer  visszaállítását.  Nagy  Imre  kijelentette,  hogy  a  „kormány  üdvözli  az  üzemi  dolgozók  kezdeményezését  az  üzemi  demokrácia kiszélesítésére, s helyesli a munkástanácsok megalakítását” 9 .  Ám a tűzszünet meghirdetése ellenére nem szűntek meg az utcai harcok, a vidéki városokban  sortüzek  dördültek.  A  kormánytól  a  fegyveres  csoportok  és  a  munkástanácsok  is  további  reformokat  vártak.  Október  30­án  a  kormányfő  bejelentette  az  egypártrendszer  eltörlését,  ezzel a többpártrendszer helyreállítása megvalósulni látszott. Másnap a teljesen hitelét vesztett  MDP helyett új kommunista párt szervezése kezdődött meg, Magyar Szocialista Munkáspárt  néven.  Az ország függetlenségének alapja a szovjet csapatok teljes kivonása lett volna. A szovjetek  október 31­re az utolsó alakulatokat is kivonták Budapestről, ám a Magyarországról történő  teljes  csapat  kivonást  az  SZKP  KB  Elnökségének  megbeszélésén  e  napon  Hruscsov  javaslatára elvetették. Mint a szovjet első titkár indokolta: a csapatok távozásával „pozícióink  gyengeségét demonstrálnánk”  10 . Ekkor döntött a szovjet vezetés a már 28­a óta lehetőségként  fennálló  „vészforgatókönyv”  megvalósításáról:  bábkormány  felállításáról  és  a  magyar  forradalom leveréséről.  A  szovjet  csapatok  fenyegető  beáramlása  miatt  november  1­jén  Nagy  Imre  bejelentette  Magyarország  kilépését  a  Varsói  Szerződésből  és  kinyilvánította  Magyarország  függetlenségét, melyről az ENSZ­et is értesítette. A  magyar semlegesség elismerését várta a  nyugati  hatalmaktól,  ám  a  nemzetközi  helyzet  nem  kedvezett  a  független  Magyarország  megvalósulásának. Az Amerikai Egyesült Államok nem vállalta a fegyveres segítségnyújtást,  csak szép szólamokban bátorították a magyarok szabadság küzdelmét. Franciaország és Nagy­  Britannia  e  napokban  az  ún.  szuezi  válság  rendezésével  volt  elsősorban  elfoglalva,  így  tényleges segítségre tőlük sem számíthattunk.  November  3­án  délelőtt  a  szovjet  katonai  küldöttség  tárgyalásokat  kezdett  a  magyar  delegációval  a  teljes  magyarországi  csapatkivonásról.  Szovjet  részről  azonban  ez  csak  időhúzás  volt. A tárgyalásokat este Tökölön tervezték folytatni, de  a  magyar küldötteteket a  nemzetközi jog szokásait durván megsértve Szerov KGB­főnök letartóztatta.  E  napok  másik  rejtélyes  története  Kádár  János  eltűnése.  Mint  később  kiderült,  Kádárt  Münnich  Ferenccel  együtt  Moszkvába  szállították,  ahol  értesült  a  készülő  szovjet  intervencióról. Kádár ekkor elfogadta a neki felajánlott tisztséget, a szovjetek által létrehozott  9 

A forradalom hangja. 132. o.  Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk.: Vjacseszlav Szereda, Rainer M. János. Budapest, 1956­os  Intézet, 1996. 141. o. 10 

bábkormány  vezetését. „Nagy Imrét  megdöbbentette az eset, napokig  nem  is  hitte el  igazán,  hogy Kádár megteszi azt, hogy szembefordul az MSZMP ideiglenes vezetőségével és a Nagy  Imre vezette kormánnyal, amelynek ő is tagja volt.” 11  Közben  november  3­án  új  koalíciós  kormány  alakult  Nagy  Imre  vezetésével.  E  kormány  létrejöttével  nemcsak  a  meghatározó  politikai  erők  –  a  munkástanácsok,  a  fegyveres  csoportok, az újjáalakuló pártok ­, de a közvélemény is biztos volt benne, hogy a forradalom  alapvető célkitűzései megvalósulhatnak. 

A for r adalom lever ése  Október  31­i  moszkvai  döntés  után  a  szovjetek  rögtön  hozzákezdtek  Magyarország  katonai  lerohanásának előkészületeihez. A  „Vihr” („Forgószél”)  fedőnevű  hadművelettel a szovjetek  november elején  már  valódi  háborúra készültek. Villámháborút terveztek és  november 4­én,  hajnalban megindították a támadást Budapest és néhány nagyobb város ellen. Csapataink csak  szórványosan álltak ellent a hatalmas túlerőnek, a leghevesebb harcok a fővárosban folytak.  Nagy  Imre  miután  rádiószózatban  tudatta  a  lakossággal  az  újabb  szovjet  támadást,  több  hívével  együtt  a  felajánlott  menedékjogot  elfogadva,  a  jugoszláv  nagykövetség  épületébe  ment.  E  nap  reggelén  Szolnokról  sugárzott  rádióadásból  értesülhetett  az  ország  népe  arról,  hogy  Kádár  János  vezetésével  megalakult  a  Magyar  Forradalmi  Munkás­Paraszt  Kormány.  Nagy  Imre  elutasította,  hogy  átadja  a  hatalmat  Kádárnak,  továbbra  is  magát  tekintette  a  törvényes magyar miniszterelnöknek.  Magyarország  önállósága  e  napokban  teljesen  megszűnt,  mivel  szovjet  katonai  hatóságok  döntöttek mindenről. Az új kormányt szinte senki nem ismerte el, Kádárékat árulónak tartotta  a  nép.  November  7­én  szovjet  páncélosok  szállították  Budapestre,  a  Parlamentbe  a  Kádár­  kormány tagjait, akik Dobi István előtt esküt téve elfoglalták hivatalaikat.  A  lakosság  megfélemlítése,  és  a  forradalom  vezető  személyiségeinek  letartóztatása  a  november  4­ei  szovjet  támadással  párhuzamosan  megkezdődött.  A  szovjet  megszálló  erők 

11 

Nagy István: Nagy Imre és Erdei Ferenc 1956­ban. In Nagy Imre és kora. 122. o.

által  végrehajtott  megtorló  intézkedések  között  gyilkosságok,  kivégzések,  tömeges  letartóztatások és a letartóztattak erőszakos külföldre hurcolása is szerepelt. 

Ellenállás és megtor lás  A kádári vezetésnek a legsürgősebb feladat az új kormány hatalmának elfogadtatása volt, ám  ezt a lakosság általános ellenállása miatt igen lassan sikerült megvalósítani. Kádárék a harcok  befejezésével  megkísérelték,  hogy  ígéretekkel,  meggyőzéssel,  minél  kevesebb  erőszakkal  konszolidálják hatalmukat. A béke megteremtése azonban nem sikerült, a forradalom politikai  síkon ugyanis tovább folyt.  A fegyveres ellenállás elfojtása után a magyar társadalom kiállt a forradalom vívmányaiért. A  munkások  sztrájkja,  utcai  tüntetések,  ellenállásra  felhívó  röplapok,  illegális  újságok  megjelenése,  az  írók  és  a  Nagy­csoporthoz  kötődő  pártellenzék  felhívásai  jelezték  a  tiltakozást. A munkástanácsok által szervezett sztrájk szinte megbénította a gazdaságot, így a  hatalmat  tárgyalásokra  kényszeríttették.  November  végére  Kádárék  belátták,  hogy  terror  nélkül lassan valósulhat csak meg a rendteremtés, miközben Moszkva gyors eredményt várt.  A  Kádár­kormány első  intézkedései között visszaállította a forradalom előtti államigazgatási  szerveket,  ám  a  ténylegesen  hatalmat  gyakorló  forradalmi  bizottságok,  munkástanácsok  feloszlatását  csak  később  kezdeményezte.  Karhatalom  szervezése  is  megkezdődött,  melynek  feladata a rend  helyreállítása  volt. Tagjait a  nép öltözékük alapján  „pufajkásoknak”  nevezte,  kiválasztásukkor  a  legfőbb  szempont  a  politikai  megbízhatóság  volt.  A  hadsereg  tisztjeinek  megbízhatósága  kétséges  volt,  így  Tiszti  Nyilatkozat  aláírására  kötelezték  őket,  mellyel  a  Kádár­kormány iránt feltétlen hűségüket bizonyították. Több mint hatezer tiszt nem írta alá a  Nyilatkozatot. A rendőrségen belül megkezdték a Politikai Nyomozó Főosztály szervezését az  „ellenforradalomi  bűnök”  kivizsgálására,  és  a  vétkesek  felkutatására.  A  megtorlás  gépezete  1957 elejére készen állt.  1956.  december  elejére  az  ellenállás  erőszakos  megtörésének  koncepciója  került  napirendre.  Megkezdődtek  az  értelmiségi  vezetők  és  munkástanácsi  vezetők  letartóztatásai,  sortüzek  dördültek,  betiltották  a  területi  munkástanácsokat.  A  társadalom  ellenállását  erőszak  alkalmazásával  1957.  január  közepére  sikerült  megtörni,  az  utolsó  nagy  tömegtüntetés  Csepelen, január 11­én zajlott le.

Kádár János a megtorlás előkészítéseként az MSZMP vezetésével átértékeltette a forradalom  eseményeit.  „Szerevezett  ellenforradalommá”  minősítették  a  történteket,  hozzákapcsolva  ehhez a Nagy Imre­csoport tudatos árulásának  vádját. A kádári konszolidáció alapja  végül a  széles  körű  és  kegyetlen  megtorlás  lett,  mellyel  az  egész  népet  megfélemlítették.  A  terror  méreteit  jelzi,  hogy  a  forradalomban  való  részvétel  miatt  229  személyt  végeztek  ki,  és  több  mint 16 ezer embert ítéltek hosszabb­rövidebb  börtönbüntetésre. A politikai perek túlnyomó  része 1957 és 1959 között zajlott. Az eljárások egy részét katonai bíróságok folytatták le, ám a  perek  többségét  a  megtorlás  végrehajtására  létrehozott  népbírósági  tanácsok  tárgyalták.  Tömegesen  hoztak  halálos  ítéletek  a  fegyveres  felkelés  résztvevői,  illetve  a  novemberi­  decemberi  ellenállás  szervezői  ügyében.  A  fegyveres  ellenállók  jelentős  részét  egyszerűen  gyilkosság  vádjával  ítélték  el.  A  reményüket  vesztettek  közül  200  ezer  ember  távozott  külföldre a forradalom leverése után, ők „lábbal tüntettek” a kommunista diktatúra ellen. 

A Nagy Imr e­per  A  megtorlás  során  különleges  szerepe  volt  a  forradalmat  mintegy  megszemélyesítő  miniszterelnök,  Nagy  Imre  elítélésének.  November  4­e  után  nem  volt  egyértelmű,  hogy  a  forradalom  miniszterelnöke  és  munkatársai  milyen  bánásmódra  számíthatnak.  Nagy  Imre  és  társai  (Losonczy  Géza,  Donáth  Ferenc,  Tánczos  Gábor,  Haraszti  Sándor,  Jánosi  Ferenc,  Fazekas György, Szilágyi József, Erdős Péter, Rajk Lászlóné, Nádor Ferenc, Újhegyi Szilárd,  Lukács  György,  Szántó  Zoltán  és  Vas  Zoltán),  valamint  családjaik  a  budapesti  jugoszláv  nagykövetségen  kaptak  menedéket.  Kádár  János  első  nyilatkozatai  alapján  úgy  tűnt,  Nagy  Imre  sorsa  erőszak  nélkül  is  rendeződhet.  A  jugoszláv  követségen  menedéket  talált  miniszterelnök lemondására, a Forradalmi Munkás­Paraszt Kormány törvényes kormányként  való  elismerésére  tett  kezdeményezések  azonban  sikertelennek  bizonyultak  A  Nagy  Imre­  kérdés  végül  a  szovjetek  forgatókönyve  szerint  oldódott  meg.  A  Nagy­csoport,  Kádárék  büntetlenségi ígéretében bízva november 22­én kora este hagyta el a követség épületét, ám a  magyar  kormány  által  rendelkezésükre  bocsátott  autóbusz  nem  haza,  hanem  a  szovjet  városparancsnokságra vitte, majd  egy  mátyásföldi katonaiskolába szállította őket. November

23­án  a  szovjetek  repülőgépen  Romániába  deportálták  az  egész  csoportot.  A  jugoszlávok  hiába tiltakoztak a magyar kormánynál Nagyék elhurcolása miatt.  A Nagy Imre elleni per a Kádár­rendszer megszilárdításának az egyik alappillére volt, mivel  Nagy  Imre  személye  az  új  hatalom  törvényességét  kérdőjelezte  meg.  A  közvélemény  áthangolására  1957  januárjától  a  hivatalos  nyilatkozatokban  elkezdték  árulónak  minősíteni  Nagy Imrét és társait, azzal  vádolva őket, hogy az „ellenforradalom” előkészítői és  irányítói  voltak. A forradalom vezetőinek a sorsa azonban nem kizárólag magyar belügy volt, ugyanis  a  szovjetek  szocialista  táboron  belüli  érdekei  is  döntően  meghatározták  az  események  alakulását.  A  budapesti  ügyészség  hosszas  előkészítés  után  1958.  január  28­án  vádat  emelt  Nagy Imre és csoportja ellen. Az ügyész Nagy Imrét és társait „a magyar népi demokratikus  államrend  megdöntésére  irányuló  szervezkedés,  ezen  kívül  Nagy  Imrét  hazaárulás,  Kopácsi  Sándort és Maléter Pált katonai zendülés bűntettével” 12  vádolta meg. A Nagy Imre­csoporthoz  tartozó  Losonczy  Géza  már  nem  állhatott  a  bíróság  elé,  mivel  1957  végén  börtöncellájában  meggyilkolták.  A  per  a  nyilvánosság  teljes  kizárásával  zajlott.  Dr.  Szilágyi  József  ügyét  elkülönítve,  gyorsított  ütemben  letárgyalták,  őt  már  április  24­én  kivégezték.  A  sztálini  időszak koncepciós pereit  idézte a bírósági tárgyalás. Az  ítélethirdetésre  június 15.­én került  sor. A bíróság a forradalom miniszterelnökét bűnösnek találta a népi demokratikus államrend  megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével elkövetett bűntettében, ezért halálra és teljes  vagyon elkobozásra ítélték. Ugyanez az ítélet született Maléter Pál és Gimes Miklós esetében,  a  többi  vádlottat  –  Kopácsi  Sándort,  Donáth  Ferencet,  Jánosi  Ferencet,  Tildy  Zoltánt  és  Vásárhelyi  Miklóst  ­  börtönbüntetésre  ítélték.  Nagy  Imre  igazságtalannak  tartotta  ugyan  az  ítéletet, kegyelmet azonban  nem kért, hisz  mint  mondta „meggyőződésem,  hogy előbb  vagy  utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment… Úgy érzem, eljön az idő,  amikor…  igazságot  lehet  szolgáltatni  az  én  ügyemben  is” 13  .  1958.  június  16­án  hajnalban,  végrehajtották a halálos ítéleteket.  „Nagy  Imre,  amíg  élt,  a  nemzeti  egység  megtestesítője  volt” 14  ,  több  évtizedes  kommunista  meggyőződése  ellenére  1956  októberében  nem  habozott,  amikor  a  magyar  nép  és  a  kommunista  párt  között  kellett  választania,  neki  fontosabb  volt  a  nép  akarata,  mint  a  párt  egyeduralmának  fenntartása.  Amikor  felidézzük  az  1956­os  forradalom  és  szabadságharc  eseményeit, tisztelettel adózunk a sok­sok szabadságharcos és mártír emlékének. 

12 

Az igazság a Nagy Imre ügyben. Főszerk.: Gyurgyák János. Budapest, Századvég Kiadó ­ Nyilvánosság Klub, 1989. 30. o.  Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz II. 1953­1958. 430­431. o.  14  Faludy György: Mindhalálig. In Nagy Imre és kora. Tanulmányok… 448. o. 13 

A felhasznált szakir odalom 

Aczél Tamás ­ Méray Tibor: Tisztító vihar. Szeged, JATE Kiadó, 1989.  Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról.  Szerk.: Vjacseszlav Szereda, Rainer M. János. Budapest, 1956­os Intézet, 1996.  A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. ­ november 9.  Összeáll.:  Varga  László.  Szerk.:  Kenedi  János.  Budapest,  Századvég  Kiadó  ­  Nyilvánosság  Klub, 1989.  Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB Levéltárából.  Válogatta: Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin. Budapest, Móra, 1993.  Az igazság a Nagy Imre ügyben.  Főszerk.: Gyurgyák János. Budapest, Századvég Kiadó ­ Nyilvánosság Klub, 1989.  Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések I.  Szerk.: Sipos József, Sipos Levente, Nagy Imre Alapítvány, 2002.  A Nagy Imre vonal. Dokumentumválogatás.  Bev. és válogatta: Dér Ferenc, Szerk.: Kovács Lajos Péter. Budapest, Reform, 1989.  Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz II. 1953­1958.  Budapest, 1956­os Intézet, 1999.  Ripp Zoltán: 1956 Forradalom és szabadságharc Magyarországon.  Budapest, Korona Kiadó, 2002.