A Z O R O S Z L Á N V A L L O M Á S A M I A
C O U T O
2008-ban az a vállalat, ahol dolgozom, tizenöt fiatalembert küldött ki, hogy telepített környezetvédelmi felügyelőként dolgozzon az észak-mozambiki Cabo Delgado szeizmikus törésvonalainak geológiai feltárása során. Ezen a vidéken akkoriban az oroszlánok mind gyakrabban támadtak emberre. Ezeknek a végzetes támadásoknak a száma néhány hét alatt a tucatnyit is meghaladta. Négy hónap alatt pedig húszra nőtt. Fiatal munkatársaink az őserdőben dolgoztak, sátorban aludtak, és gyalog mentek egyik faluból a másikba. Ennélfogva könnyű célpontot jelentettek az oroszlánoknak. Minél hamarabb vadászokat kellett küldeni a terepre, akik megvédik őket. Azt javasoltuk az olajvállalatnak, hogy foglalkozzon ennek a veszélyforrásnak a végleges elhárításával: tisztítsa meg a terepet az emberevő oroszlánoktól. Szerződtettek is két tapasztalt vadászt, akik Maputo-ból elutaztak Vila de Palma-ba, ahol 5
a legtöbb oroszlántámadás történt. A településen néhány helyi vadászt is felfogadtak, hogy velük együtt vegyenek részt a hajtóvadászatban. A halottak száma közben huszonhatra emelkedett. A vadászok két hónapon át kudarcot kudarcra halmoztak, állandó rettegésben éltek, és naponta könyörögtek segítségért, amíg végre sikerült megölniük a gyilkos oroszlánokat. De nem csak ezekkel a nehézségekkel kellett szembenézniük. Folyamatosan érzékelték, hogy az igazi bűnösök egy láthatatlan világ lakói, akikkel szemben a puska és a golyó semmit sem ér. A vadászok végül megértették, hogy a munkájukat akadályozó titokzatos jelenségek olyan társadalmi feszültségek következményei, amelyeknek a megoldására ők semmiképpen nem alkalmasak. Közelről éltem meg ezt a helyzetet. Nemegyszer megfordultam azon a vidéken, ahol ezek a tragikus események történtek, és az ott tapasztaltak nyomán írtam meg ezt a történetet, amelyet valóságos események és személyek ihlettek.
Amíg az oroszlánok el nem mondják a saját történeteiket, addig a vadászok lesznek a vadásztörténetek hősei. Afrikai közmondás
() A hír
Boldog az oroszlán, amelyet az ember megeszik, és az oroszlán emberré fog válni; és átkozott az ember, akit az oroszlán megeszik, és az oroszlán emberré fog válni. Az Evangélium Tamás szerint
Isten valamikor asszony volt. Még mielőtt meszszire került volna mindattól, amit teremtett, és amikor még nem hívták Nungunak, a Mindenség Ura éppen olyan volt, mint a világ valamenynyi asszonya. Azokban az időkben még ugyanazon a nyelven beszéltünk, mint a tengerek, a föld és az egek. A nagyapám azt mondja, hogy ez a birodalom már rég halott. De valahol, a lényünk mélyén még él ennek a távoli időnek az emléke. Fennmaradtak azok a káprázatok és bizonyosságok, amelyek Kulumaniban, a mi falunkban nemzedékről nemzedékre szállnak. Azzal például mindannyian tisztában voltunk, hogy az égbolt még nem készült el. Pedig az aszszonyok már ezredévek óta szövik végtelen fátyolszövetét. Amikor kigömbölyödik a hasuk, az ég is megnő egy kicsit. De ha elveszítik egy gyermeküket, a mennyboltnak ez a darabkája újra elenyészik. 11
Talán ezért is történt, hogy anyám, Hanifa Assulua le nem vette szemét a felhőkről a legidősebb lánya temetésén. A nővérem, Silência volt a legutóbbi áldozata az oroszlánoknak, akik hetek óta rettegésben tartották a falunkat. Alig maradt belőle valami, ezért a testét a bal oldalára fektették, kelet felé fordítva az arcát és dél felé a lábát. A szertartás alatt anyám mintha táncot járt volna: újra meg újra odahajolt a korsóhoz, amelyet a saját kezével készített. Vizet hintett maga köré a földre, amelyen olyanformán tapodott a két lábával, mint a magvető. A temetésről visszatérő anyám szeméből majd kicsordult az ég. A házunkig alig néhány lépés volt csak az út; a család temetője ott húzódott a falu határában. Hanifa útba ejtette a Lideia folyót, hogy tisztító fürdőt vegyen, én pedig jócskán lemaradva mögötte, eltüntettem a sírhoz vezető nyomokat. – Rázzátok le a lábatokat, mert a porszemek szívesen utaznak. Temetőnk megszentelt földjében több kereszt is állt, ez mutatta, hogy mások vagyunk, mint a muzulmánok és a pogányok. Ma már tudom: nem a tisztelet vezérel abban, hogy kőlapot helyezünk a halottaink fölé. Hanem a félelem. Rettegünk attól, hogy visszatérnek. És ez a félelem idővel még az irántuk érzett vágyakozást is legyőzi. 12
A család minden tagja betartotta a parancsolatot: visszafelé nem jöhettünk azon az úton, amelyen odafelé mentünk. A fejemben makacsul megmaradt egy kép: a Silência testét beborító fehér leplek úgy verdestek, mint törött madárszárnyak, miközben magasba emelve vitték őt. A házunk küszöbéhez érve anyám úgy nézett körbe, mintha zavarná, hogy a ház még áll, kortalanul és múlhatatlanul. A házunk kirítt a szalmafedeles kunyhók közül. Betonház volt, horganylemezből készült a teteje, voltak benne szobák, ebédlő és konyha. A padlót szőnyegek borították, és az ablakokon porlepte függönyök lógtak. Mi magunk is különböztünk Kulumani többi lakójától. Leginkább az anyám, Hanifa Assulua, aki egy műveltebb néposztályhoz tartozó családból származott, és maga is tanult aszszony volt. Amikor visszatértünk a temetésről, csak bámultam, milyen szép asszony: bár a gyász miatt leborotválta a haját, az arcán nem hagyott nyomot a bánat. Hosszan nézett rám, mintha azon töprengene, mit kezdjen velem. Úgy gondoltam, anyai gyöngédség tükröződik a tekintetében. De nem. A szavai más érzelemről vallottak: – Soha nem érezheted át egy anya szomorúságát. – Kérem, mama, most vesztettem el a testvéremet – mondtam. 13
– De te soha nem fogsz egy gyereket elveszíteni. Isten akarta így. Azzal hátat fordított nekem. Már mezítláb volt, belépett az ajtón, és lefeküdt az ágyra. Igen, van, aki eltemetheti egy gyerekét. Vele ez már megtörtént. De ez a búcsúzás soha nem ismétlődhet meg. Egy halott gyermeknél nagyobb lemondást senki nem kívánhat meg egy anyától. Ezután az apám arra kérte a siratóasszonyokat, hogy hagyjanak magunkra. Belépett a félhomályos házba, és a felesége fölé hajolva azt kérdezte: – Miért borotváltad le a hajad? Hát nem vagyunk keresztények? Hanifa megvonta a vállát. Abban a pillanatban ő éppen sehová sem tartozott. Abbamaradt a halottsiratók sírása-rívása, és nem tudott mit kezdeni a beálló nagy csöndességgel. – És most mi lesz, ntwangu? Mint a Kulumaniban élő asszonyok, ő is ntwangu-nak szólította a férjét. A férfit, aki Genito Serafim Mpepe névre hallgatott. De az asszony tiszteletből soha nem mondta ki a nevét. A műveltebb néposztályhoz tartoztunk, de itt éltünk Kulumaniban. A jelenünk minden darabkája a múltból épült fel. Odakucorodott a férje mellé, és olyan kedvesen beszélt hozzá, mint még soha, 14
minden szava egy felhő volt, amely befoldozta az eget. – Hogy most mi lesz? Nos, most… most élünk tovább, nem, asszony? – Én már nem vagyok alkalmas az életre, ntwangu. – Senki nem alkalmas rá. De a lányunk azt kéri tőlünk: éljünk. – Ne beszéljen nekem arról, hogy mit kér tőlünk a lányunk. Soha meg nem hallgatta őt. – Ne kezdd! Most ne, asszony. – Fogalma sincs róla, mit kérdeztem: mit csinálunk a lányunknak azzal a részével, amelyet nem temettünk el? – Nem akarok erről beszélni. Aludjunk. Az asszony felkönyökölt. A szeme résnyire szűkült, mint egy vízbefúltnak. – De a mi Silência-nk… – Hallgass, asszony! Elfelejtetted, hogy soha többé nem mondhatjuk ki a lányunk nevét? – Tudnom kell, hogy mit temettünk el a testéből? – Mondtam már, asszony, hallgass. Levelek reszketése volt a hangjában: apám a saját belső poklaival viaskodott. A lánya maradványait tartalmazó átvérzett, csöpögő zsák még ott lüktetett az emlékezetében. Újra megrohanta őt ez az el nem temethető emlékkép: a feltorlódó 15
hangok és a rémület, amelyre az előző nap hajnalán ébredt. Genito Mpepe a tragédia előérzetével ment át az udvaron. Néhány pillanattal korábban hallotta, hogy az oroszlánok a ház körül ólálkodnak. Aztán egyszer csak semmibe tűnt a morgás, kiáltás és jajszó lépett a helyébe, és a világ darabokra hullva elsüllyedt: semmi nem maradt benne. Ezt csak az felejtheti el, aki soha nem élt. – A szívét? – erősködött Hanifa. – Megint kezded? Nem azt mondtam, hogy hallgass? – Eltemettük a szívét? Maga nagyon jól tudja, mit csinálnak a szívvel… Apám mélyet sóhajtott, a tető alá akasztott elnyűtt ruhákat nézte. Úgy érezte, ő is olyan, mint ezek a ruhadarabok, amelyek alaktalanul és lélek nélkül lebegnek a semmiben. Szelíden ezt mondta: – Gondold csak meg, asszony: nincs olyan sírgödör, amelyben ez a gyermek nyugodhatna. – Nem akarom hallani, inkább elmegyek. – Elmégy? – El, és megkeresem az őserdőben, ami még megmaradt a lányunkból… – Nem mégy. Ebből a házból ki nem mégy. – Senki nem tarthat vissza. Kiment volna a házból, elbóklászott volna az ember nem járta vidékeken, a lábából vér fakadt 16
