KOVÁTS JUDIT: A TIZENKILENCEDIK SZÁZAD BEKÖSZÖNÉSE (Egy alternatív, a téma levéltári forrásait szépirodalmi eszközökkel bemutató dolgozat. Narrátora fiktív személy: Meggyesaljai Péter, Szatmár vármegye fõjegyzõje, aki idõs korában visszatekint hivatali pályájára, régvolt ügyeire)
Épp hogy elkezdtük kiheverni a háborús esztendõk nyomorúságait, máris vége szakadt a kegyelmi idõknek, amivel Isten megjutalmazott bennünket. Néhány békességes esztendõt engedett csupán nekünk, pedig igen nagy szükségünk lett volna a nyugalmas idõkre, hogy végképp el ne pusztuljunk, mert kalapos királyunk török háborúi, majd a francziák császára ellenében vívott hosszú háborús esztendõk végsõ romlásra juttattak bennünket. A több mint két évtizeden át tartó katonaállítás, forspontozás, beszállásolás, hadiadó, háziadó épp úgy kiszipolyozta lakosainkat, akár a török, tatár dúlás és sarcolás a régi idõkben. Nem csoda hát, ha jó néhány, korábban virágzó helységünk vagy üres pusztasággá vált, vagy három-négy gazda ha lézengett benne, következésképp az se ment ritkaságszámba, ha elmaradt a szántás-vetés és az aratás mifelénk akkoriban. Néhány jó esztendõ után – alighogy népesedni és gyarapodni kezdtünk – olyan sanyarú idõk köszöntöttek ismét ránk, amelyek túltettek akármely háború megpróbáltatásain. Emberemlékezetet meghaladó mértékû csapások sújtottak bennünket, pusztító hóvihar, jégesõ, árvíz, mindent felperzselõ szárazság váltotta sorra rendre egymást. Ahogy így visszagondolok, már az ezernyolcszáztizenharmadik esztendõtõl számíthatom a borzalmas esztendõk sorát. Akkortól fogva valami Isten csapása mindig tönkre tette a termést, és nemcsak az én Szatmáromban, hanem az egész országban. Megszakítás nélkül négy esztendõn keresztül, egy se maradt ki, lett oda az új élet, és végül az ötödikben, az ezernyolcszáztizenhetedikben – hiába reménykedtünk, hogy rosszabb már nem lehet – emberirtó ínség jött ránk. A közvetlenül elõtte beköszöntõ ezernyolcszáztizenhatos újesztendõ mintha csak szoktatni akart volna a még nagyobb veszedelemhez, minden korábbinál jobban megpróbált bennünket. Igen hamar kimutatta a foga fehérjét, már Boldogasszony hava huszonnyolcadikán elkezdõdött és négy teljes napig dühösködött rajtunk és mindenütt a királyságban a vész olyan fergeteges hóvihar formájában, amilyet ember még nem látott sehol a világon. Mintha az utolsó ítélet jött volna el, csak nem tüzes, sokkal inkább jeges formában. Az én Szatmáromból huszonhét emberélet és jószágok tízezrei – több mint nyolcezer marha, kilencezer birka, ötezer disznó és ezer ló – estek áldozatául. Azon a hétfõi napon, úgy alkonyattájt heves szél kezdett fújni, senki nem gondolt azonban semmi különösre, mivel Pálfordulás óta a tavaszhoz hasonlatos, igen engedelmes, hó nélküli idõk jártak. A kint telelõ barmon kívül már a juhok is a szabad ég alatt 35
Kováts Judit
voltak. Akkor azonban egyre hidegedni kezdett, másnap reggel pedig szörnyû sebességgel feltámadt az északi szél, és zúgott szünet nélkül, mint a mennydörgés. Olyan sûrû homály, amilyet nappal még sohase láttunk, borult ránk, kétlépésnyire se lehetett látni. Szakadni kezdett a hó, amelyet az orkánszerû szél, mint százezernyi apró tûszúrás metszett a kimerészkedõ ember képébe, és fagyasztotta egy másodperc alatt jégcsappá a szemén, fülén, száján. A jószág feje is úgy nézett ki, mintha kristályokkal körbeaggatva ékesítették volna fel. A rettenetes fergeteg három napig uralkodott rajtunk, hordta és kavarta a havat szüntelen. A házakat úgy betemette, hogy mint egy dombra, felfelé kellett ásni, majd mászni, ha az ajtókon, a kapukon ki akartunk valahogy jutni. A galambok, verebek, varjak, sasok, vércsék, nyulak és minden házi szárnyasok serege még a fergeteg kezdetén megfagyott. A pásztorok a nyájakat, a csikósok a méneseket, a kocsisok szekereiket, életüket mentvén, ész nélkül hagyták oda. Mert aki úton volt, mindegy, hogy gyalog vagy lóval, és hamarjában valami hajlékba nem vonta magát, az bizony odaveszett. Fogoly az õrzõivel, mint az a zsidó rabbi, akit éppen Erdõdre kísértek, huszárok a lovaikkal, juhászok, szolgalegények, asszonyok, gyerekek. A fergeteg elmúltával számtalan ismeretlen megfagyott holttestet hoztak be Károlyba. Szomorú történetét és értelmetlen halálát a nádudvari postamesternek, Sisvai uramnak sokáig mesélték még mindenfelé a vármegyében. Szomszéd Szabolcs vármegyébõl, Nádudvarról indult útnak a mi Nagybányánkon viceesperes, akkor éppen nagybeteg sógorát meglátogatni. Amikor útra kelt még igazán jó, sõt a télhez képest túl jó idõ is volt, így hát igen könnyen öltözött, csak egy frakk és a mostani módi szerinti színes szûrszerû köpeny volt rajta. Huszonnyolcadikán este Csengerben állt meg. Akkor kezdõdött a nagy szélfújás. Aki egy kicsit is tisztában van a természet szeszélyeivel, sejthette már, hogy vége szakad a tavaszias idõnek. Ezért akarták a csengeri bírák is huszonkilencedikén reggel a postamestert mindenáron lebeszélni a továbbutazásról, õ azonban hajthatatlan lévén, beült a postakocsiba, amihez egy forspontos jobbágy volt kirendelve. Nem volt más utas. A kocsis kényszeredetten indult neki. Alig jutottak azonban valamit elõre, amikor egy észrevehetetlen, vékony jégréteg fedte pocsolyában a kocsi megfeneklett, és hiába négy ló volt eléfogva, nem moccant se elõre, se hátra. Világos és egyértelmû volt mindkét ember számára, min múlik az élet. A postamester kért, könyörgött, siránkozott, rimánkodott kétségbeesetten, mindenáron a kocsis subáját akarta. Elvesztette az eszét halálfélelmében. Neki sok gyereke van, mi lesz velük, ha meghal, a másik csak egy jobbágylegény, aki után nem sírnak annyian. Az önfeláldozásért mennyországot, megdicsõülést prédikált, a kocsisnak azonban a halálfélelem megsokszorozta az erejét, és amikor a másik le akarta cibálni a subát róla, kitépte magát a kezei közül, leugrott a bakról, és elrohant. Jobban mondva botorkált, úgy húzta magát elõre a hóviharban. Az orra után ment, és szerencséje volt, mert végül is egy csárdára akadt. Meg kell hagyni, volt azért lelke, mert addig unszolta a csárdabelieket, hogy azok kimerészkedtek a viharba, a postamestert megkeresni. Tulajdonképpen nem is volt messze a kocsi, amelyben üveges, nyitott 36
A tizenkilencedik század beköszönése
szemekkel, imádságos könyvét és olvasóját tartván a kezében ült megmerevedve a szerencsétlen. Visszavitték Csengerbe, a helység házába, testét a falhoz támasztották, és az faragott képként magától eldõlt. A forspontos jobbágy a seborvosi munkálkodásnak köszönhetõen az életét megnyerte ugyan, a két lába térden alul azonban odaveszvén, örökös nyomorék lett egész életére. A hóvihar elmúltával még sok nyomorúságot szenvedtünk. Úgy tûnt belefulladunk a nagy fehérségbe, amely soha nem fog elolvadni. A disznók az erdõn a hó alatt, akár az egerek, járatokat voltak kénytelenek fúrni, és úgy szedték fel a makkot, a marha állandóan felfelé kellett tartsa az orrát, hogy levegõhöz jusson. Amikor meg elkezdett végre olvadni, annyi víz jött fel a földbõl, hogy a vermekben, de még a kamrákban is megrohasztotta a gabonát, a végén csak pálinkának lehetett kifõzni. Négy nap elég volt hozzá, hogy sok ezren jussanak koldusbotra. A hóolvadás után aztán, tavasszal, olyan hatalmas árvizek zúdultak ránk, amilyeneket még a nagyidejû emberek se láttak soha. Négy nagy folyónk, a Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna – a számtalan patakról nem is beszélve – fékezhetetlenül õrjöngött, mintha csak víz alá akarták volna süllyeszteni az egész vármegyét, kétharmad részét sikerült is. Nem volt elég a tavaszi tombolás, az aratás kellõs közepén a zöldár rohant ránk, és vitt mindent, az õszi, a tavaszi vetést, de oda lett a széna is. Mindezt tetézte még egy újabb árhullám, egy olyan és akkora, amely minden korábbit túlhaladott, és amely elvégezte, ami még hátra volt. Mindent elborított, leseperte a dombok oldaláról a megmaradt tengerit, semmivé tette még a csírázni kezdett sarjút is. A termés a soványabbnál is soványabb lett. Még el se csépeltünk, a gabona ára máris rohamléptekben kezdett kúszni felfelé, az ezernyolcszáztizenhatodik esztendõnek a végére pedig nyolcvannyolc forintra, a korábbinak háromszorosára emelkedett. És végül amilyen szeles, fergeteges, árvizes volt az eleje ennek a boldogtalan esztendõnek, olyan háborgó lett a nyara is. Szent Jakab havának tizennyolcadik napján, esteledéskor nagy égi háborúval kísért szélvész sepert végig rajtunk, amely után mindenféle jövendölésektõl lett hangos a vármegye, az együgyû nép biztosra vette az ítélet napjának eljövetelét, annál is inkább, mert szinte még a nyakában érezte a januári jeges borzalmakat. Oly bizonyosak voltak a világ teljes és végsõ pusztulásában, hogy egyesek a szentségekkel élvén várták a halált, mások dorbézoltak, mondván, ha így is, úgy is el kell veszni, akkor élvezzük ki, ami hátra van. Ilyen elõzmények után köszöntött ránk a borzalmas esztendõk legborzalmasabbika, az ezernyolcszáztizenhetes. A szegénységet ekkor már két oldalról szorongatta az ínség; mivel az árak az egekbe szöktek, nem volt neki mibõl, és mivel már négy esztendeje, hogy sehol a királyságban nem volt jó termés, mindenütt felélték még a vetõmagvat is, nem volt neki honnan vásárolni az életet. A kör bezárult. Nem maradt más, minthogy a kormányszervek, a vármegye, a földesurak gondoskodjanak a hatalmuk alatt állókról. 37
Kováts Judit
A vészterhes idõkben jól meglátszott, mit is érnek a felsõségek, és én úgy tapasztaltam, nem sokat. Elsõ perctõl sürgettük mi lázasan a Helytartótanácsot segedelemért, mert nem volt se akkor, se máskor elegendõ tehetségünk népünk megsegítésére. Már sokszor megtapasztalván azonban a kormányszervek csigalassúságát, és jól tudván, hogy az ínség országszerte egyformán uralkodik, elõre gondolkoztunk, és Karácsony havi gyûlésünkben meghatároztuk húszezer forint kölcsön felvételét, amibõl még akkor rögvest vetõmagot vásároltunk a következõ esztendõre. Alighogy engedni kezdett a tél, bekövetkezett, amitõl tartottunk. Elõször idegen koldusok leptek el bennünket, jöttek mindenfelõl, más vármegyékbõl, sõt még Erdélybõl is, temérdeken. A sajátjainkat se tudtuk azonban tartani, mit tehettünk hát, rendszabást hoztunk ellenük. Meghagytuk szolgabíráinknak, hogy különösen a széleken fekvõ helységeket vigyázzák szorosan, be ne engedjenek egy idegent se. Inthetett bennünket Kõvár vidéke a felebaráti szeretetre, meg arra, hogy a megélhetést keresõ ember vándorlását nincs jogunk megtiltani, nem néztünk senkit és semmit, csak a sajátjainkat. Aztán megérkezett a dögvész, és pusztította az ekevonó marhát, amely már annak elõtte is fúvódott fel és hullott rakásra a falevelektõl és gallyaktól, amin tengõdött, mert mint ahogy gabona, úgy takarmány se igen volt semerre. Ráadásul az árvíz úgy rajta maradt a földeken, hogy sokfelé se szántani, se vetni nem lehetett. És ez nagyon nagy bajt jelentett. Az ezernyolcszáztizenhetedik esztendõ Böjtmás havára gyakorlatilag az egész vármegyében elfogyott minden gabona. Aztán a rozs, a köles, a zab, meg a korpa is. Amikor már semmi kenyérnek való se akadt – mit tehetett mást a nép, hogy megérje a holnapot – megette a mindig újjáéledõ reményt, a jobb életet rejtõ vetõmagot. Amikor az is elfogyott, a tengeri szárából, csutkájából meg fakéregbõl sütött kenyeret, aztán füvekre, gyökerekre fanyalodott. Akkor már ritka jó eledelnek számított a tejben fõtt sarjú vagy fû, ilyesmi azonban legfeljebb annak a tehetõsebb parasztnak az asztalára került, akinek megmaradt a marhája. Elkezdtek jönni, nemsokára pedig özönleni, a panaszos beadványok a vármegye minden zugából. Elõbb vagy utóbb az összes helység megkeresett bennünket és elsírta keservét, semmije sincs, a jószág a dögvészben pusztult el, a pityókát, a tengerit, a zabot, a szénát a víz vitte el, az adót nem bírja fizetni, a katonaságot nem képes tartani, utolsókra jutott. És kértek, könyörögtek, élelmet, adóelengedést, a katonaságtól való megszabadítást. Csupa olyasmit, amihez vagy hatásköre, vagy tehetsége nem volt sose egy törvényhatóságnak se. Nem volt semmi fundusa az én Szatmár vármegyémnek se – pedig jó lett volna, ha ilyen idõkre képzõdött volna valami – a vármegyei kassza meg, az adót már régóta képtelenség lévén rendesen beszedni, olyan üres és lyukas volt, hogy kölcsönökért se nagyon folyamodhattunk. Amit csak lehetett, és amire képesek voltunk, azt azért hiányosság nélkül megcselekedtük, bátran állítom. Járásbeli szolgabíráinknak hetente hagytuk meg, hogy a birtokosokat, a tehetõsebb communitásokat, a lelki pásztorokat, és úgy 38
A tizenkilencedik század beköszönése
általában véve mindenkit, a keresztényi kötelességre szüntelen figyelmeztessenek, a sietõs segítségadásra noszogassanak, az adózó népet a tavaszi vetésre maggal segítsék. És aki tehette, adott. Életet, készpénzt – ingyen, kölcsön – annyit, amennyit és ahogyan tudott, csak hát kevés volt, minden kevés volt. Sorsdöntõ lépésre szántuk el magunkat, az elõzõ esztendõ karácsonyakor kölcsönpénzbõl vásárolt vetõmagot kiosztottuk a legrégebben éhezõk között. Egy csepp volt a tengerben. Újabb segedelem kellett, de nagyon gyorsan. A Helytartótanácsra végképp nem volt idõnk várni, úgyhogy kénytelen-kelletlen ismét kölcsönöket vettünk fel, egyiket a másik után, a földesuraktól, a Károlyi-háztól, mindenkitõl, akitõl csak tudtunk. Az eget a földdel összekölcsönöztük, de még mindig jöttek a jelentések, még mindig befelé mentünk az ínségbe, még mindig hullott a nép. A nyomorúság alátámasztására rendre-sorra szil és hársfa kéregbõl õrölt és sütött kenyérmintákat csatolgattak a könyörgõk. A pecsétek feltörése után szikkadt, megfeketedett, piszkos kõre hasonlító valamik hullottak elénk. Most is elképzelhetetlen számomra, hogy tudott a fog beleharapni, és hogy bírta megrágni azt a kenyérnek csúfolt szörnyûséget. És bizony, orvosunk intelme valóra vált, attól a fakéreg kenyértõl embereink ugyanúgy felfúvódtak, mint a jószág a falevéltõl, és végsõ soron ugyanúgy éhen haltak, mintha semmit se ettek volna. Hogy utolsókra jutásunkat valóságosan is meglássa végre a Helytartótanács, a Havasoktól a Mezõségig helységrõl-helységre bejárva az egész vármegyét, összeírtuk az éhezõket. Annyi élelemmel számoltunk csak, amennyitõl még éppen, hogy életben lehetett maradni, egy akkora számot kaptunk azonban, amelytõl elborzadtunk, amikor megláttuk: tizenkilencezerhétszáznegyvenkilenc lakosunk állt az éhhalál szélén. Úgy éreztük, mi már képtelenek vagyunk bármit is tenni, ha felülrõl nem kapunk végre valami segítséget, lakosaink mindannyian halálfiai lesznek. Mert az éhezõk, a betegek után akkor már a halottak hosszú listái jöttek és jöttek megállás nélkül. Egyik helységünkben tizenhét, a másikban huszonnyolc, a harmadikban hatvan ház állt üresen, százan, kétszázan, háromszázan szenvedtek éhhalált. Németibõl Abonyi József városi kapitány háromszáznyolcvanöt saját éhen halt lakos listáját nyújtotta be, de összeírt még száztizenkilenc ismeretlent is, akiket pont náluk ért utol a halál. Mert hiába volt a szoros vigyázás, az utolsó ínségre jutottak vándorlását se a németiek, se mások nem bírták megállítani. Abonyi városkapitánynak se volt fogalma róla, honnan hajtotta azokat a szerencsétleneket hozzájuk az éhség, akiket a város határában, kénytelen-kelletlen, neki kellett eltemettetni. Miután feletettük a vetõmagot, miután szünet nélkül szólítgattuk a tehetõsebbeket, miután mindenhonnan kölcsönöztünk, ahonnan csak lehetett, Pünkösdre odáig jutottunk, hogy már semmi élet se volt az egész vármegyében, sehol sem. És hiába volt oly közel az aratás, még két hónapot ki kellett bírni. El se tudtuk képzelni hogyan és mibõl, mert azon kívül, hogy vártuk, rendületlenül vártuk a felsõ segedelmet, közben pedig szünet nélkül, kimerítõ részletességgel tudósítottuk romlásunkról és pusztulásunkról a kormányszéket, már semmit se tehettünk. 39
Kováts Judit
És végre valahára megérkezett a segítség. Gróf Cziráky Antal személyében Õfelsége királyi biztost vezényelt az észak-keleti vármegyékbe, így hozzánk is. Fellélegeztünk, mert Õméltósága negyvenezer forintot rendelt ki nekünk, egy részét azonnal, terményben adatta ki – még ha csak árpa volt is az, de ott rögtön magunkra fordíthattuk – a többiért nekünk kellett életet venni, ha máshol nem kapunk, gyorsan hozassunk Galíciából, hangzott a parancs. És végre elérkezett az aratás is. Rég nem látott bõ és jó termés ígérkezett, és az ígéret valóság lett, semmi nem vitte el a reményünket. A nyolcvannyolc forintos búza ára hamarosan leszállott harminckettõre. Akinek sikerült így vészelte át a legnagyobb éhínséget, ami valaha is sújtotta a mi országunkat és az én Szatmáromat. Most így visszagondolva azokra a vészterhes idõkre, meg vagyok gyõzõdve, hogy ha képesek lennénk egyáltalán valaha is szembenézni saját hiányosságainkkal, akkoriban igazán ráébredhettünk volna arra, mily csekély az a hatalom, amiért szüntelen versengünk és öljük egymást, megláthattuk volna, hogy e hatalom birtokosaiként a reánk bízottakat se tudjuk megõrizni se az éhhalál, se a ragály ellen. Mert szomorú mérlegünk – a sok ezer emberéleteken túl is – rémisztõ volt. A kölcsöneink, amiket csak abban az egy esztendõben vettünk fel, százharmincháromezer forintra rúgtak, az egész vármegye egy esztendei adójának több mint kétszeresét tették ki. Az éhhaláltól megmenekült nép azonban – afeletti örömében, hogy megmaradt – mit se gondolt akkor felõle, hogy ennek terhét mily hosszú idõkig fogja majd nyögni, csak örült, hogy vége az ínségnek és fellélegezhet egy kicsinység. Felhasznált források: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár – IV. A. 501. Szatmár Vármegye Nemesi Közgyûlésének iratai (1451) 1593–1848 (1851) O 1814. évi jkv. 21–2958. sz. O 1815. évi jkv. 1147–2467. sz. O 1816. évi jkv. 14–3288. sz. O 1817. évi jkv. 2–3056. sz. Magyar Országos Levéltár – C 51. O 1814, 385. cs. P 55. F. 4. O 1814, 386 csomó. F 4. P 262. O 1815, 397 csomó. F 4. P 21. RÉTHLY ANTAL: Idõjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701– 1800-ig. Bp., 1970. 40
A tizenkilencedik század beköszönése
JUDIT KOVÁTS: The Dawn of the 19th Century The narrator of the study, which presents archival sources using belletristic means, is a fictive person. He is one of the leading personalities of Szatmár County. He looks back upon the old days of his career. The readers can get an insight into the 1810s when his main task was to find remedy to the catastrophies caused by the weather and disasters.
Tellinger István rajza 41
Kováts Judit
42
