Tizenkilencedik évfolyam, ősz 2010 Irodalmi, művészeti, folyóirat

Irodalmi, művészeti, folyóirat

Tizenkilencedik évfolyam, ősz 2010 •

Partium

• Bakos Kiss Károly • Falusi Márton • Iancu Laura • Kürti László és Szabó Pál versei • Farkas Gábor • Elek Ottó • Hamar Péter • Ószabó István és Szirmai Péter írásai

A Nagy Ignác úti templom jubileumi ünnepségén az Unitárius Galériában (Zoltán Csaba gondnok, Felhős Szabolcs főszerkesztő és Kriza Dániel keblitanácsos)

Partium

Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat ALBERT GÁBOR (BUDAPEST) ÁFRA JÁNOS (HAJDÚBÖSZÖRMÉNY) BAKOS KIS KÁROLY(BEREGÚJFALU) BARNÁS MÁRTON (BUDAPEST) BARABÁSSY SÁNDOR (BUDAPEST) BENEDEK SZABOLCS (BUDAPEST) BORBÉLY LÁSZLÓ (BUDAPEST) ELEK OTTÓ (NYÍREGYHÁZA) FALUSI MÁRTON (BUDAPEST) FARKAS GÁBOR (DEBRECEN) FELHŐS SZABOLCS (VÁSÁROSNAMÉNY) GERGELY FELÍCIÁN (BUDAPEST) HAMAR PÉTER (FEHÉRGYARMAT) IANCU LAURA (BUDAPEST) KÜRTI LÁSZLÓ (MÁTÉSZALKA) MARCZINKA CSABA (BUDAPEST) MERÉNYI KRISZTIÁN (BUDAPEST) OLÁH ANDRÁS (MÁTÉSZALKA) ORBÁN JÁNOS DÉNES (KOLOZSVÁR) ÓSZABÓ ISTVÁN (DEBRECEN) PILIPKÓ ERZSÉBET (VESZPRÉM) SZABÓ PÁL (HÓDMEZŐVÁSÁRHELY) SZÁSZ FERENC (BRASSÓ) SZIRMAI PÉTER (BUDAPEST) T. ÁGOSTON LÁSZLÓ (BUDAPEST)

Fedőlap: A budapesti Nagy Ignác úti templom képe Borítóterv:

Filep Anita (Mátészalka)

A folyóiratban szereplő képek László Gyula professzor könyveiből valók (felvételek és a szerző rajzai) A beregi úri hímzések a Beregi Múzeum gyűjteményéből valók Szerkesztők:

Bakos Kiss Károly (Beregújfalu) Elek Ottó (Nyíregyháza) Varga János (Vásárosnamény-Vitka) Farkas Gábor (Debrecen)

Főszerkesztő:

Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)

Főmunkatársak:

Kürti László (Mátészalka) Oláh András (Mátészalka)

Állandó munkatársak: Szabó Pál (Hódmezővásárhely Csordás László (Ungvár-Eszeny) Kiss Lajos András (Nyíregyháza) Ószabó István (Debrecen) alapító főszerkesztő Kiadja az Unitárius Alkotók Társasága (UART) Budapest Védnökök: Karner Ottó az UART elnöke (Budapest) Medvigy Endre (Budapest) Pomogáts Béla (Budapest) Megjelenik negyedévente ISSN 1216-7525 WEB: www.partium.unitarius.eu E-mail: [email protected]

A szerkesztőség címe: Partium Műhely 4800 Vásárosnamény, pf.: 2. Tel.: 06-20/567 8597 Nyomda: Cerberus Nyomda 1066 Budapest, Lovag utca 14. E-mail: [email protected]

Tartalomjegyzék Oláh András az utolsó szó jogán ...................................................................................................................5 Ószabó István DÉVA FELÉ .............................................................................................................................6 Szabó Pál Isten várában...........................................................................................................................12 Szász Ferenc dávid ferenc ............................................................................................................................14 jános zsigmond .......................................................................................................................14 Marczinka Csaba Az örök kereső a reformációban ............................................................................................15 Farkas Gábor Dicsérjelek örök Isten .............................................................................................................17 Gergely Felicián Hajnali gondolatok .................................................................................................................25 Albert Gábor Kiért szól a hidasi harang… ? ................................................................................................26 Benedek Szabolcs Vörös felhő .............................................................................................................................33 Felhős Szabolcs Egyistenhívő törekvések az orosz szellemi életben ...............................................................37 Elek Ottó „Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?” .................................................................39 Pilipkó Erzsébet „Melyik templomba jár, amelyiken kereszt vagy amelyiken kakas van?” .............................46 Szirmai Péter Franz von Krones birtokán .....................................................................................................51 Merényi Krisztián Arc a múltból ..........................................................................................................................53 Barnás Márton Szembenézés ..........................................................................................................................55 Kürti László Magyar kiejtéssel ....................................................................................................................58 Műterem testhatáron ...............................................................................................................58 Utolsó komp ...........................................................................................................................59 Orbán János Dénes Ha mit még hátrahagynunk ....................................................................................................60 Mikor fölhasad a föld bőre .....................................................................................................61

˝ osz

Áfra János Szélről csak nincsen. ..............................................................................................................62 Másik oldalról a szád. .............................................................................................................62 Berángásból a felület. .............................................................................................................63 Farkas Gábor Őszi séta .................................................................................................................................64 Téli séta ..................................................................................................................................64 Iancu Laura Minden gyászlap kezdősora ...................................................................................................65 Isten ........................................................................................................................................65 Emlék......................................................................................................................................66 ima feloldozásért ....................................................................................................................66 November ...............................................................................................................................67 Fagypont .................................................................................................................................67 Falusi Márton Itthon vagyok ebben a nyárban ..............................................................................................68 Bakos Kiss Károly Egy..........................................................................................................................................70 Hamar Péter Csalóka holdfény ....................................................................................................................71 Borbély László Rekviem a magyar parasztságról Balázs József találkozása Istennel ..........................................................................................77 Elek Ottó A Vakond visszavág ...............................................................................................................82 Barnás Márton Nyugalom ...............................................................................................................................84 T. Ágoston László Diótörő....................................................................................................................................85 Oláh András Közép-európai látlelet ............................................................................................................90 Barabássy Sándor 120 éves a budapesti unitárius egyházközség temploma .......................................................92 HÍREK .......................................................................................................................................95

Partium

500 éve született Dávid Ferenc egyházalapító püspök

OLÁH ANDRÁS

az utolsó szó jogán (Dávid Ferenc emlékére) „ti nem vagytok bíráim mi dolgom hát veletek? még nem tudjátok hogy nem a hatóság kardjával hanem az Ige igazságával s a lélek erejével kell harcolni és menni menni a kifulladásig teleszívni a tüdőt tiszta levegővel és telekiáltani a messze-visszhangzó hegyeket mert akiket Isten megvilágosított nem szabad hallgatniuk

aki voltam a magam erejéből voltam de az Úr akaratából kiverhetitek bár alólam a szószékül szolgáló malomkövet zárhattok dohos falak közé összeroncsolhatjátok nyelvemet az elvetett mag akkor is sarjadni fog s akik ma keresztvíz alá tartják a csecsemőket holnap a test igazsága helyett a lélek igazságával szembesülnek majd

a szám elnémul hamarost de ne örüljetek: phyrroszi győzelem ez mert ember nem lehet embernek rabja s miként szétrobbantja burkát ősszel a gesztenye úgy Déva falai holnap újra leomolnak kövessétek hát Krisztust az Ember fiát higgyétek Istent – és szabaddá lesztek…”

˝ osz

5


ÓSZABÓ ISTVÁN

DÉVA FELÉ Sz. Kima László emlékének Akkor… Kívánjuk nekik Isten kegyelmességét és bölcsességét az ő szent fia, Jézus Krisztus által. Induljunk! Vigyen, atyánkfia! Vigyen az éj leple alatt. Tegyük a szekérre útravalónkul hozott ajándékát annak, aki némi becsben tart még. Akiket pedig elűzött mellőlünk a félelem, hagyjuk nyugodt szívvel itt. (Csend.) Ködöl Déva felől. Mintha jelképes máglyámon füstöltetnék a nyersfát. (Hosszabb csend.) Elmondtak mindent szépen a konzíliumi urak, doktorok. (Csend.) Végtére is… megkegyelmeztek. (Csend.) Megkegyelmezett nekem a testvér-Káin. Majdnem azt mondtam… Kálvin. (Csend.) Ó, azok a kemény pásztorok! Isten dicsőségére tették. Ez volt bűnbánó lelkük egyetlen vigasza a halálos ágyon. És a te szent ígéreted, Krisztus: hogy kinyitod előttük az üdvösség kapuját, s velük azoknak is, akiket megölettek. (Csend.) Mert a bűnből is szentség lesz, ha te megbocsátasz. (Csend.) A szánalmunkra sem méltó latrok is, ha fuldoklásukat már csak a lábukon átvert szög könnyíti meg, s mint a gyermekek kérdezik: térdedre mért vettél, s emlődre engem… Mint gyermekeihez, lehajol hozzájuk az Úr, ezeket is felszedi a porból. De csak kárhozatukra! (Csend.) Ez az igazságos Úr te vagy, én szerető, szerelmes Krisztusom, mert te mindent újjáteszel, s a halottat is hatalmad van feltámasztani. (Sokáig csend.) Hosszú volt ez a nap! Hogy ilyen szépen megállapodjunk, megint el kellet menni a legelejére. (Csend.) De milyen más ez így veled, Krisztusom!

6

Partium

Mert bizonyos értelemben, most, mi ketten is, mindennek a végéről megyünk az elejére. Nem az időtlen kezdetig, hol a múltnak nincs vége, s a jövő nem kezdődik el. (Csend.) Nem az Atya kezdet nélkül való kezdetéig. Nem, amikor teremtette az eget és a földet. Veled, tudom hova! S annak, hogy megyünk… Hogy e szekéren sírok és reszketek, és megyünk, mert menni kell… értelmet adsz. Megyünk, szerelmes Krisztusom, a veled kezdődő új kezdetre; ami már általad, és bizonyos időben van. Egy fia csillag sincs az elmúltakból, a hideg hold úgy süt, mint a nap, mert te adtad minden elembe szent lelked erejét az Atya által, a kihűlt holt-égitestekbe, hogy tüzes elemiségükben égjenek, és tiszta szívet teremtve bennünk, újjászületve jussunk Isten országába. (Hosszabb csend.) Hideg van, uram! Adja azt a csergét! Csavarjuk be jól magunkat. Már nem melegít úgy még ifjan varratott köntösöm. (Sokáig csend.) Wittenberg! Ó, jövendő templomaink, amik a máglyák hamvából és saját porunkból lesztek! Izgága, bízó szervétek! Még ifjú kálvinok! A jót játszottuk, a démonűzőt, a mártírt, ahogy eggyé válik szívéhez szorított könyve hamujával. Még máglyánk is Isten csipkebokra volt, s mennybevételünk napja minden nap. Utolsó vacsorát játszottunk, s az asztalok minden kis Krisztusa mögött ott állt tíz észre sem vett Júdás. (Csend.) Szentek. Ördögök. Levegőben hadakozó angyalok. Krisztusom! Azóta kötélre megérett Júdásaink! Szerelmes Krisztusom! (Csend.) Elhittük, hogy futhatunk, megnyílt az út, véred puhára áztatta göröngyeit. (Csend.) S mint halálodkor, amikor földrengés támadt, azt képzeltük, reng a föld, templomok dőlnek. Farkasszemet nézve idéztük a teljes ó- és újtestamentumot. (Csend.) Mintha ezt játszottuk volna tovább – már élesre fent karddal. Az utolsó verejtékcseppünkig. Vérig. Izzadt a templommennyezet. (Sokáig csend.) A lélek az igaz tanítónk! Wittenberg, Genf, s a nagyvilág sokakat tudóssá, ékesszólóvá tett.

˝ osz

7

A lélek az igaz tanítónk! A lélekbe is szöget vernek. Tavaszt ígérnek, és jégverés jön. (Hosszú csend.) Sziszegő kígyónak hittek engem is, szerelmes Krisztusom. Zuhogott rám, vert prédikációik jégesője. Azt is elhitették, hogy szarvaim vannak, hogy kereszteléshez vért használok. Megpróbálták, hátha mosdóvizükbe fulladok. (Csend.) Így igaz, atyánkfia! (Sokáig csend.) Nem tudhatjuk, Isten mért ad sokszor többet is annál, mint amit mi kérünk és megértünk. A földön… Mint annyian, füvészkedők, a földön kerestem volna inkább én is a varázsfüveket, hátha olyat is találok, ami új életet ad. Hagytam volna a disznót, hunytam volna be szemem, mikor a rózsák kertjét turkálja szabadon. (Hosszabb csend.) Ó, dehogy kezdem én, Krisztus… a te neveddel… magunkkal… ó, dehogy kezdem el ezt a háborúskodást! Ha ők nincsenek… ha nincsenek… én talán szívembe temetem Isten igazságát. Nem akartam én, hogy latrok égessék a templomi képeket, eltöröltetni az oltárt, hogy a megszentelt kegytárgyakat elvegyék, a szentegyház ezüst edényeit. (Csend.) Úgy volt részem ebben, hogy téged követtelek. Kit imádnék, ha téged nem imádhatlak? Boldogság töltött el, hogy mennyköve, tüze lehetek az Úrnak, hogy a Szentlélek hatalma alatt vagyok, hogy Isten lelkének ereje szállott meg. Hogy az lehetek: tűz. A Szentlélek tüze, az újtestamentumnak tüze. Áldozatok megemésztő tüze. Isten szent lelke, mellyel fölgyújtja szívünket és lelkünket, hogy égjünk. (Hosszabb csend.) De világos éjszaka ez! Úgy süt a hideg hold, mint a nap. Elszunyókált? Adjon még egy takarót. Hideg van, uram! (Sokáig csend.) Fia vagy, az élő Isten fia! Én ne mondanálak istennek, akit belédöntött minden hatalmasságával küldött el a mennyek és földek ura? Aki atyád szent lelke és ereje által jártál a vízen? Én ne mondanám, szerelmes Krisztusom, hogy Isten fia vagy? (Csend.) 8

Partium

Parancsolni tudsz a szeleknek, tenger-haboknak. Elsőszülött a halottak közül. Kinek hatalmad lesz engem is feltámasztani? Aki szent atyádat annyira magasztalod? (Csend.) Hogy földünkre jöttél, a világban istenhajlékká vált ez a fénytelen csillag. Születtél Betlehemben a Szűzanyától. Istállóban leltél a mennyei házra. Jászolban bölcsődre, bűnt nem ismerő állatok között. Én ne mondanám, hogy isten, isten, de ember is? Én láttalak az istenfiúság köpönyege nélkül, s ahogy embernek meghalva mennybe mégy. Atyádhoz, az égi Atyához, aki benned mutatta meg magát. (Sokáig csend.) Az a ruhátlan „szentember” jut mindig eszembe. Mintha a kóbor kutyáknak beszélt volna, a szöcskéknek, a madaraknak a pusztán. Állt a forgatagban. Kezében nádjogar. Fején szalmakoszorú. Hallgattam a még sosem hallott szentigét. Olyan elképesztő szépséggel szólt! Téged, az istenigék tisztaságában, az elküldött és élő, velünk maradt emberfiát, téged láttalak benne. Mikor észrevett, beszédét abbahagyta. Közel mentem, megadtam mindent, csak ne hallgatna; szerettem volna még, ha szól. „Uram – mondta, nyelve lassú lett, akadozó, uram, mondta megszeppenve, csendes alázattal, lesütve szemét – uram, ha megölnek se tudom, mit beszéltem.” (Csend.) Mért mondom el ezt? Mert velem is, egyszer-egyszer, velem is megtörtént hasonló. Hogy én is, mint az a meztelen „szent”, én is úgy beszéltem. Nem is én… Mintha belőlem angyal szólt volna. (Csend.) Hogy mondjam? Csók… igen… angyal csókjának, szentnek éreztem, a lélekben éreztem, mint még Ádám és Éva a testét. Úgy éreztem, a legforróbb csók… Hogy Isten szájaként szólok. (Sokáig csend.) Nem akartam én ennél többet. Égve! Csak ezt! Szinte tűzben égve! Atyám! Ó, Szentatyám! Égve! Tűzben égve! Emberségben megtartani benned magamat, szerető Jézus Krisztusom, és nem elvenni tőled, ami engem nem illet meg, mert az csak a tied. Ahogy az Atyáét se vettem el, hogy odaadjam neked. Nem kívántam el, hogy te legyél Isten. Miért kérném én ezt? Az Atya teremtett mindent a semmiből. Isten mindenben minden. Te, a fia, senkit a földből nem teremtettél. A teremtett világ az Atya műve volt. (Csend.) De mégis! Krisztus! Te vagy az én életem. (Hosszú csend.)

˝ osz

9

Nem tudtam még soha, neked soha így elmondani ezt. Csak kínlódtam a szavakkal. Nem tudtam imádásom és rajongásom lángoló isten-szerelmét kifejezni. Krisztus-szerelmem forró és igaz voltát föl nem foghatták. Szent csodád műveit, Uram, kikezdték bennem – nem hitte senki. Per indult ellenem. Úgy mondták: köntösödet megszaggattam. (Csend.) Csak az én Urammal, csak a te vállaidon… Hogy szállhattam volna én Isten fiával szembe? Ha nem hiszik, hát nem hiszik! Nem hiszik, mert szívük mélyén nem imádnak. És nem fognak imádni soha; nem mondanak se embernek, se istennek. (Sokáig csend.) Atyánkfia… meglehet, úgy tekint, mint a vásári nép azt a ruhátlan „szentet”. Hogy hiába minden, csak beszéd. Új élet. Jézus. Ki lát, ki van itt, ahol hajtat velem? Beszélek, s az sincs, hova fejemet lehajtsam. Mintha leprás lennék… Mintha átragadt volna rólam már rá is a kór. Azt mondtam neki: ne féljen! Mire Krisztushoz érünk, megtisztulunk. (Csend.) Neki lehetsz te, szerelmes Krisztusom, isten is. Legyen Krisztus az Isten, minket nem emel fel, nem vált meg semmi. A szekeret nem fogja az égbe ragadni. Csak álom ez. Isten utáni vágy. (Csend.) Észre se vette, ahogy csak megyünk, megyünk, s el-elbóbiskolgat – nem is Déva börtöne vár… Egy lelki, földinek látszó föntebbi világ határa felé közelgünk; sőt, már ott is vagyunk, odaát valahol… Már nem is a tovatűnő időben a mulandóságnak alávetve. Ez már új életem, szerelmes Krisztusom, benned. (Csend.) Te vagy az életem. És te csak azt kéred, hogy benned haljak meg. (Sokáig csend.) Nehéz belátnom, hogy két halál van. Meghalunk – de amelyikben benned halunk meg, te fölkeltesz a halál porából, mert az a halál csak egy hosszú álom; s azoknak, akik az örök boldogságot, az örök életet keresték és megtalálták az egy igaz Istenben, kinyílik a mennyország kapuja, s a halált életre cserélik. Isten irgalma hozzájuk végtelen lesz. (Csend.) Mert az életet, amit te vettél el, megtetézve, az örök Paradicsommal adod vissza, Isten ajándékaként, úgy, ahogyan elvesztettük. S ajándék nincs az életért nagyobb: ennél már nem álmodhatunk szebbet. (Csend.) Visszakapjuk a fát, mely az almát teremte. Az Édent. Azt a tavaszt, azt a nyarat, amelyekben fái virágoztak és gyümölcsük megért. Az esőkkel, amik akkor estek. Az Édent. Földjével, az elemekkel, a harmattal, ami ráhullt. Ott lesz az Isten. Lába előtt az összetekeredve alvó kígyó. Annyi idő után végre meglátjuk Atyánkat. S Évát, akit nem volt már szabad látni meztelen. (Hosszú csend.) Nézze! Az almafák roskadásig. Ez a nyár most különösen sok gyümölcsöt termett. Ó, de Éva nélkül… Hagytam, hogy a fán fonnyadjanak. De itt… atyánkfia… Megyek… a legszebben pompázót szakítom le.

10

Partium

Mert mondja meg, a földet mi büntetés érte Ádám és Éva miatt? Aszály szárasztja vizeit? Elmúlt termőereje? Körülöleli az ég. A kegyelem úgy vesz körül, mint az anyaméhben a víz. Ha ez nincs, már régen nem vagyok. Soha e világosságra ki nem lépek. Elvesztem volna. Ott leledzenék tévedéseimben. Ott ülnék a dogmák börtönében, az antikrisztus rabságában. Nézze a kezét. Megtisztult. Peremen végig néma maradtam, s elmúlt dadogásom. (Csend.) Remélni, örökre remélni… Csak bízni magunkban, uram; s akkor az ő fiának ígérete szerint, szent lelke erejének bizonyságára Isten védelmünkre kel. S látja? Ilyen csodát tesz velünk. Hogy köszönjek el? Mivel gondolataink egész úton most is csak ott forogtak az üdvösség körül, a legszebb, ha így köszönök: Szülessünk újjá!

A rucalövő

˝ osz

11


SZABÓ PÁL

Isten várában –az 500 éve született Dávid Ferenc emlékezetére „Gyűlölt bűnömül azt róják fel, hogyha kutatnád, Hogy három helyett vallom az egy Igazat…” –Dávid Ferenc Börtönbe1 zárnak, mint az eretneket, Egyházamat, mert védi szilárd hitem. De hányszor újítottam én is, krónika sincs, ami mind leírná! Szép Kolozsvárott született, tanult, már várta Wittenberg lutheránusok közt, s mint magyar-Hamlet, hazatért hamar, felrázni hazáját. Mert nem találtam ott-honom itt sem ott. A hitvitáktól szám keserű ma is. A Bibliát betéve tudtam, Isten igéje vezet csak engem! Szenvedéllyel szólt, a hitetlenekhez, hitvitákat nyert, de mikor legyőzték kálvinistákhoz vezetett az útja, újra reformált. Decretumoknak Könyveit elvetem, Uram, Tetőled szól, általad él hitem. Te vagy magadban mindörökre, Isteni Három az Egy személyben! Isten–Egységét, tanait vitatták, Méliusz Péter dühödött haraggal, Váradon tartott zsinaton… hiába: udvari pap lett.

1 Dávid Ferenc alkaioszi versszakban, a krónika szapphóiban szól, a kolozsvári humanista költészetre is emlékezve.– Sz. P.

12

Partium

Végezzenek, bár érte ki engemet, Halálom is méltón viselem, ha kell: Legyek Szervét Mihály, s te Kálvin, Blandrata Doktor, az Udvarunknál! …és elítélték, fejedelmi szóval, mindig-újító hite elkisérte, várfalak közt élt, szabadon, hitében lelt menedékre. Zenghet Tinódi rólam is éneket, Egyházamat, mint védte szilárd hitem, Mert el-nem-omló fallal épül, nem Kelemen keze épitette! Jeltelen sírból, temetetlenül néz. Déva várának fala közt tekint ránk: Nemcsak Erdélyben, magyarok szemében: „Csillag a máglyán.” 2010. XI. 17. – XII. 03.

Honfoglaláskori mítikus madárábrázolás

˝ osz

13


SZÁSZ FERENC

dávid ferenc itt nyugodnék vagy talán csak amott milyen minden egy mióta halott volnék köteles mindenes üdvösség ügyben ex ügyeletes akár az eszme és az eszközök a latolgatás így és úgy között és ez a ritkán népes keskeny út mely hűlt helyemre a tetőre fut elbaktatok már tordán túlfele ez a stációk rendelt ideje déván még vár és jeltelen a kő az élet végletes változata atyánk műértő olvasata ma még írni kell kíváncsi jövő

jános zsigmond szép erdély első fejedelme egyeseknek már második királ miután székely fintort vágtál törökülésben fogadott szolimán mégiscsak sikerült jelölt dátum addig fülelted a hitvitát amíg az eszméletlen fátum kicsikart egy respublikát a hitben s néha legalább feladunk többféle hibát jöhet a feketeleves harminckettő lettem maholnap s bár koszorúba sose fonnak országolok s ez hiteles

14

Partium


MARCZINKA CSABA

Az örök kereső a reformációban (Dávid Ferenc püspök: Kolozsvár 1510–1520 között – Déva 1579. XI. 15.) Bár az unitárius egyház megalapítójaként tartjuk nyilván elsősorban, Dávid Ferenc élete és életműve jóval több ennél. Csak remélhető, hogy születésének közelgő jubileuma jobban ráirányítja majd a kutatók figyelmét. Erdélyi, elmagyarosodó szász polgárcsaládból származott. Már korán megismerkedett a reformáció tanításaival. Előbb a lutheri reformáció elveit tette magáévá, s az erdélyi evangélikus (lutheránus) egyház egyik megalapítója lett. 1557-ben választották egyháza püspökévé. Püspökként – részben a magyar és a német nyelvű liturgia kapcsán, de teológiai kérdések miatt is – szembekerült az evangélikus egyházi vezetéssel és a kálvini, helvét irányzathoz csatlakozott, mely hamarosan vezető irányzat lett a magyar nyelvű népesség reformációjában. A református egyházban is püspökké választották 1564-ben. Azonban Krisztus isteni és emberi természete kérdésében szembekerült a református egyház vezető püspökeivel, különösen Mélius Juhász Péterrel. Ezért – rövid töprengés után – elhagyta a református vallást is, megalapítva az unitárius (antitrinitárius) egyházat, melynek 1571-ben vezető püspöke lett. A Franz Hertel néven született, német egyetemeken tanult Dávid Ferenc az 1568–71 közötti időszakban Erdély vezető reformátorává emelkedett. Döntő szerepe volt a tordai országgyűlés 1568-as vallási toleranciáról szóló és a négy „bevett vallás” (református, unitárius, katolikus és evangélikus) szabad gyakorlását biztosító törvényének létrejöttében. Ő lett János Zsigmond fejedelem udvari papja és egyik legfőbb tanácsadója. Ezért döntő csapás volt rá és gyülekezetére a fejedelem korai halála, s a katolikus Báthory István fejedelemmé választása. Báthory István eleve gyanakvással tekintett a különböző protestáns vallási irányzatokra, különösen az unitáriusoktól tartott. Ugyanis sok politikai ellenfele János Zsigmond unitárius hívei közül került ki. Dávid Ferenc valószínűleg nem tartozott közéjük. Viszont a hitigazságok keresésében már az unitárius valláson is kezdett túllépni, meghaladni igyekezve a zsidó-keresztény vallási szakadást. Úgy érezte, hogy a valódi egyistenhit csak akkor érhető el, ha az Atyán kívül Jézusra is „csupán” emberként, prófétaként (de nem isteni személyként) tekintünk. Így szembekerült az új fejedelemmel és a Blandrata György (Giorgio Blandrata) vezette mérsékelt többségi unitárius irányzattal is. Elveit vitairatokban fejtette ki. Úgy vélte, szükség van a reformáció folyamatának folytatására. E törekvés azonban Báthory István és a protestáns egyházak egyezményének (1572, marosvásárhelyi országgyűlés) – a további hitújítás tilalmáról – megszegését jelentette. Ezért előbb háttérbe szorították (saját egyházában is), majd – a bátyja lengyel királlyá választása után Erdélyben kormányzóvá kinevezett – Báthory Kristóf börtönbe záratta. A börtönben – Blandrata segítségével – elveinek visszavonására igyekeztek rávenni. Ezt a szituációt örökíti meg Páskándi Géza „Vendégség” című drámája a maga művészi eszközeivel. Eközben az unitárius egyházat is büntetések sújtották: elvették tőlük a –

˝ osz

15

még János Zsigmond által adományozott – gyulafehérvári nyomdát. Több iskolájukat is bezárták. Végül Báthory Kristóf perbe fogatta és börtönbe záratta a kompromisszumra nem hajló Dávid Ferencet. A megalkuvó Blandrata György vette át az unitárius gyülekezet irányítását, míg Dávid püspök – életfogytig tartó rabságra ítélve – a dévai várbörtönben halt meg. Blandrata attól is félt, hogy Dávid Ferenc – aki kapcsolatban volt a szombatosok gyülekezetével – átlép hozzájuk, szakítva az unitáriusokkal. Részben ezért is kötött alkut a Báthoryakkal, nem csupán saját karrierje érdekében. Dávid Ferenc azonban vallási-teológiai kérdésekben nem volt hajlandó engedményekre. A Báthoryakat pedig az ő hívásukra Erdélyben megtelepedő jezsuiták mindinkább a protestánsok, különösen az unitárius felekezet és a még radikálisabb irányzatok (pl. titkos szombattartók) ellen hangolták. Dávid püspök azonban – belső meggyőződésből – nem volt hajlandó engedni a nyomásnak. S Blandrata – nem egészen jóhiszemű – közvetítési kísérleteit is visszautasította. Így azonban haláláig szigorú őrizetben maradt. Röpirataiból és vallási tárgyú elmélkedéseiből egy a zsidó-keresztény elkülönülést meghaladó, szigorú egyistenhitre való törekvés rajzolódik ki. E törekvései azonban súlyos konfliktushoz vezettek mind saját egyháza konzervatív többségével, mind pedig a további reformációs törekvéseket – a konszolidáció érdekében – tiltó fejedelmi családdal. Ő azonban a fokozódó elszigetelődés és a fenyegetések ellenére is kitartott az elvei mellett. Az öröksége körüli vita később végképp szakadáshoz vezetett: egy radikális kisebbség kivált az unitárius egyházból és létrehozta a titkos szombattartók (a szombatosok) gyülekezetét. Dávid püspök hitvallását és örökségét azonban mind az unitárius közösség, mind pedig a szombatos gyülekezet a magáénak vallotta. A szombatos felekezet azóta beolvadt a magyarországi zsidó hitközségbe (1895 után) (a szombatosok kisebb része – részben az üldözések hatására – áttért vagy visszatért a református vagy az unitárius vallásra). Az unitárius egyház – a korábbi viták ellenére – ma is őrzi Dávid Ferenc örökségét.

16

Partium

FARKAS GÁBOR

Dicsérjelek örök Isten A ’kegyelem’ jelentésű szavak a 17. századi unitárius egyházi és világi költészetben E tanulmány célja Thordai János zsoltárfordításaiban, Tordai Máté, Rákosi András, Fiátfalvi György, Szentmártoni Bodó János és Kolosi Török István vallásos témájú epikus és világi énekeiben, valamint a 17. század elején, 1605 és 1607 között megjelent legrégibb ismert unitárius énekeskönyvet alkotó egyházi énekekben a ’kegyelem’ jelentésű szavak előfordulásának, a kegyelem szó szinonimáinak szemantikai vizsgálata. Az unitáriusok második teljes zsoltárgyűjteményének szerzője, Thordai János (1597 – 1636) a kolozsvári unitáriusok 1620 táján megélénkült szellemi életének egyik legjelentősebb szereplője. Az első unitárius zsoltárfordítás Bogáti Fazekas Miklós nevéhez fűződik, de azt a szombatosok kisajátították, mivel másolatai több alkalommal szombatos kódexben tűnnek fel. Thordai a német egyetemeken folytatott tanulmányai után 1626-ban a kolozsvári unitárius kollégium rektora lett, majd 1630 körül a tanári állást városi prédikátorsággal cserélte fel. A százötven zsoltár teljes fordítását (Szent Dávid király zsoltári), írói munkásságának legjelentősebb részét, 1627-ben fejezte be. Thordai parafrázisai nem az eredeti psalmusok szöveghű fordításai, de a szerző sehol nem tesz említést arról, milyen forrásból dolgozott. „Az egyházi énekek e korabeli fordításaiban az átültetők szinte törvényszerűen követik eredetijük versformáját is” (Régi magyar költők tára 4. 580p., a továbbiakban RMKT). Mivel Thordai „valamennyi versformája magyar, a psaltérium forrását nem külföldi, hanem hazai előzményekben kell keresnünk” (Thordai János zsoltárainak forrásáról, manierizmusáról. Varga Imre. In: ItK. 1968:542). Forrásai valószínűleg Heltai Gáspár és Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordításai lehettek. Vizsgálatomba bevontam a százötven zsoltáron kívül a Io olvaso ély iol című bevezető verset Thordai Epiktétosz-fordításához. A vallásos témájú unitárius epikus és világi énekek szerzői kevésbé ismertek az irodalomtörténetben. Az epikus ének elnevezés irodalmi szempontú. Azokat az énekeket soroltam ide – részben követve az RMKT felosztását –, melyek témájukat tekintve vallásosak, de eltérően az egyházi énekektől egy-egy bibliai történetet dolgoznak fel. E körbe tartoznak Rákosi András, Fiátfalvi György, Tordai Máté, Szentmártoni Bodó János és Kolosi Török István vallásos témájú művei. Szentmártoni Bodó János (? – 1648, Kolozs) a munka első magyar költője. Kolozsvárott tanult, 1618-tól rektor különböző erdélyi városokban. Írt mesterségdicséreteket (A vadaszasnak ditsiretiröl valo enek – RMKT 4:400, Historia az Maria Magdolnának sok büneiböl valo, jo remenseg alatt, kegyes megtéréséröl – RMKT 4:421), melyekben megjelennek korának világi életkörülményei. Rákosi András életéről nem sokat tudunk (születési és elhalálozási évszámai nem ismeretesek). Teológiában jártas prédikátor-énekszerző lehetett. 1613-ban az Udvarhely melletti Szentpálon bibliai históriát szerzett (Szép historia egy pharizeus, és egy publicanusnak imadsagokrol – RMKT 4:103).

˝ osz

17

Tordai Máté egyházi író, 1598 táján unitárius szellemű tankölteményt írt (Az Izraelnek egy Istenéröl – RMKT 4:9). Teológiában jártas, valószínűleg külföldi egyetemeken tanult. 1580 körül makói unitárius prédikátorként tevékenykedett. Fiátfalvi György unitárius iskolamester azonos lehet az 1623-ban Bethlen István kormányzónál szolgáló íródeákkal. Pokolbeli látomás címmel írt epikus éneket Erdőszentgyörgyön 1626 körül (RMKT 4:138). Kolosi Török István (Kolozs, 1610? – 1652?) unitárius prédikátor Kolozsváron, majd Kolozson iskolamester. Az unitárius oktató költészet művelője. 1630-tól ír verseket (Az asszonyi-nemnek nemessegéröl méltoságárol és ditsiretiröl valo rythmusok – RMKT 4:502). A kegyelem szó a vallásos nyelvhasználatban fontos helyet foglal el. A Bibliai kislexikon így határozza meg a szó jelentését: ’Isten jóindulatú megnyilvánulása az ember iránt, mely a bűnök bocsánatában jelentkezik’. A kegyelem szó a magyar nyelvű vallásos irodalomban már igen korai nyelvemlékekben fellelhető: 1195k.: Wimagguc urumc isten kegilmet ez lelic ert (Halotti beszéd és könyörgés); 1300k.: kegulm (Ómagyar Mária-siralom); 1450.: kégélmés (BécsiK. 3,25); kégyélmeze (BécsiK. 226). A kegyelem szó szinonimái a 17. századi unitárius egyházi és világi énekekben elsősorban esztétikai szempontból emelik az adott mű értékét, másodsorban rávilágítanak a korabeli magyar egyházi nyelv szemantikai sajátosságaira. A szinonimák a nyelvben rokon értelmű vagy rokon jelentésű szavak, melyek több különböző hangalakban kínálják ugyanazt a jelentést (ezek a jelentések legalább hangulati-érzelmi szempontból eltérnek egymástól). A régi görögök ezt így fogalmazták meg: „ugyanazt másképpen megnevező szó”. Így használja egyik legforgatottabb újkori szótárunk, Páriz Pápai Ferenc – Bod Péter latin-magyar szótára is 1801-ben: „azon egyet jelentő”. Természetesen a 19. század eleje óta sok szakirodalom jelent meg a jelentéstannal, és azon belül a szinonimákkal kapcsolatban. Károly Sándor így határozza meg a szinonimitás fogalmát: „A jelek és jelkapcsolatok szinonimitása azon alapul, hogy a szinonim viszonyban álló jelek a valóság aspektusában azonos értékűek, a különbség köztük ebben a vonatkozásban irreleváns, ugyanakkor pragmatikus vagy műfaji aspektusból releváns.” (Általános és magyar jelentéstan. Károly Sándor. Bp., 1970.). Kiefer Ferenc Jelentéselmélet című munkájában a matematika jeleit alkalmazó formális szemantika segítségével határozza meg a szinonimitás fogalmát. Mint fentebb említettem, a különböző hangalakokhoz kötődő hasonló – tehát soha sem azonos – jelentések általában érzelmi-hangulati szempontból, vagy a frazeológiai kapcsolatokban való használatban eltérnek egymástól. O. Nagy Gábor éppen ezért a tartalmit tartja fontosnak a különböző hangalakokhoz tartozó jelentések között (Magyar szólások és közmondások. O. Nagy Gábor. Bp., 1966.). Ruzsiczky Éva pragmatikus szempontból, a közlés, a szövegalkotás felől közelíti meg a szinonimitás kérdését. Szerinte az a fontos, hogy a szókészlet elemeinek jelentésbeli szempontból milyen összefüggései lehetnek, és ezeknek mi a szerepük a közlésben, a szövegalkotásban (Magyar szinonimaszótár. Szerk. Ruzsiczky Éva. Bp., 1980.). A kegyelem szó szinonimáinak megjelenését a magyarban elősegítette a más nyelvekkel való érintkezés az évszázadok során. A latin gratia (=kegy, kegyelem) szó magyar megfelelői – mint már említettem – korai nyelvemlékekben megjelentek. A kegyelem szóval egy időben jelentek meg az irgalom szó származékai könyörület jelentésben: 1195 k.: „hug iorgossun (=irgalmazzon) w neki es kegiggen.” (Halotti beszéd és könyörgés); 1448 k.: „aloytode hogy yrgalmaz neked ysten.” (JókK. 34); 1450 k.: irgalmassago (=irgalmasságú) (BécsiK. 206); és 18

Partium

a kegy (=kegyes, kegyesség) szó ’Istennek tetsző, Isten előtt kedves’ jelentésben: 1448 k.: „ez kegyes attya latvan ezenne veszedelmet” (JókK. 51). A magyar nyelvbe a szláv nyelvből került át a malaszt szó (milost ’kegyelem, könyörület, kegy’, Történeti etimológiai szótár, a továbbiakban TESZ.) már Szenci Molnár Albert zsoltárfordításaiban is csak egy helyen fordul elő:

Az föld teremtsen bev gyümölczet, Aldgyon meg minket az Isten Adgya szent malasztyát, Nyuytsa áldomását, (67/3: 25, 159) (A zárójelben feltüntetett első szám a zsoltár számára, a második a versszakára, a harmadik a kiemelt szó verssorára, a negyedik a Régi Magyar Költők Tára, 17. század. 6. kötet. Bp., 1967. lapszámára utal.)

A 17. század unitárius egyházi és világi költészetében egyszer sem fordul elő a malaszt szó. Erre az lehet a magyarázat, hogy a malaszt szó „a katolikusok szóhasználatában él. A protestánsoknál a kegyelem az egyenértékese” (TESZ.). A kedv és jókedv többjelentésű szavak, az Erdélyi magyar szótörténeti tár 6. kötetében a kedv szó negyedik jelentéseként találjuk a ’valaki iránti jóindulat, kegy’ jelentést, amely egyező lehet Istenre vonatkoztatva a ’kegyelem’ jelentéssel. A kedvez szónál pedig közli a ’kegyeiben részesít valakit, kegyes valakihez’ jelentést (1790): „kivánom hogy Isten kedvezzen a Nsgod életének”. A jókedv/jó kedv szónak/szerkezetnek a protestáns nyelvhasználatban van ’kegyelem, kegy, szeretetteljes jóindulat, jóakarat’ jelentése (vö. Jól értjük-e a Himnusz első sorait? A. Molnár Ferenc. In: Élet és Irodalom, 1997. aug. 15.). A jóakarat/jó akarat szószerkezet második jelentését így határozza meg az ÉrtSz.: ’Barátságos, emberséges, érzelem, mások támogatására irányuló hajlam’. Ez a jelentés a régi (16-17. századi) protestáns nyelvhasználata Istenre vonatkoztatva közel áll a ’kegyelem’ jelentéshez. A jóvolta/jó volta szószerkezet jelentésével ugyanez a helyzet az ÉrtSz. Említi a ’szóban forgó személy jóakarata által, az ő jóindulatú segítségével’ jelentést, amely a régiségben szintén közel állhatott a ’kegyelem’ jelentéshez.

1. Irgalom Különböző származékaival együtt összesen 103-szor bukkan fel a zsoltárokban, 43-szor az egyházi énekekben és 8-szor az epikus énekekben ’kegyelem’ jelentésben. A Magyar Szinonima Szótár az irgalmas szócikknél közli a szó ’kegyelmes’, ’kegyes’ jelentését, a kegyelmez szócikknél pedig az ’irgalmaz’ jelentést. Az irgalom szó származékainak előfordulásait az alábbi táblázat mutatja, a szavak raggal és/vagy jellel együtt értendők.

˝ osz

Irgalom

58

Irgalmas

22

Irgalmasság

70

Irgalmú

4

Összesen

154

19

Példák Főnévi alakban: En pedig az te nagy irgalmad köntösiben, Fel öltözvén megyek en Istenem elödben, Ditsérlek, imádlak és fel magasztallak Isteni félelmemben. (5/6: 16, 161) Melléknévi alakban: Mindenek azt hiszik hogy irgalmas vagy, Azért félnek hogy kegyelmességed nagy, Sok bünöknek és hogy botsátoja vagy. (130/5: 13, 364) (A zárójelben feltüntetett első szám a zsoltár számára, a második a versszakára, a harmadik a kiemelt szó verssorára, a negyedik a Régi Magyar Költők Tára, 17. század. 4. kötet. Az unitáriusok költészete. Bp., 1967. lapszámára utal.)

2. Jóakarat/jó akarat A jóakarat/jó akarat (az egybe-, vagy különírás ingadozik) legkevesebbszer, összesen háromszor fordul elő a zsoltárokban, kétszer az egyházi énekekben és mindössze egyszer az epikus énekekben a Mária Magdolnáról szóló bibliai történetet feldolgozó énekben, Mária Magdolna nővérére, Mártára vonatkoztatva ’kegyelem’ jelentésben. A jóakarat szót így határozza mag az ÉrtSz.: ’Barátságos, emberséges érzelem, mások támogatására irányuló hajlam’. Ez a jelentés Isten szándékára vonatkoztatva megegyező lehet a ’kegyelem’ jelentéssel a régi egyházi énekekben.

Példa De te Uram jo voltodat, Mutasd megh nagy hatalmadat, Emeld fel te job karodat Lássam jo akaratodat. (4/10: 40, 160)

3. Jókedv/jó kedv Az ÉrtSz. szerint a szó elsődlegesen derűs elégedettséget, vidám kedélyállapotot jelöl, és ritkább használatban jegyzi a ’kegyelem’ jelentést, de „a ’jókedvnek’-nek (az egybe- vagy különírás ingadozik) az 1300-as évektől adatolhatóan van egy speciális jelentése, amely a protestáns egyházi nyelvben szórványosan tulajdonképpen máig él, s amelyet nyelvtörténeti szótáraink is számon tartanak: ’kegyelem, kegy, szeretetteljes jóindulat, jóakarat’.” (Jól értjük-e a Himnusz első sorait? A. Molnár Ferenc. In: Élet és Irodalom. 1997/3.) A jókedv/jó kedv összesen 48-szor fordul elő a zsoltárokban, 19-szer az egyházi énekekben és egyszer az epikus énekekben (a tékozló fiú történetét feldolgozó énekben nem az isteni kegyelemre, hanem az atyai jóindulatra vonatkoztatva). 20

Partium

Példák Igassagomnak Istene, Legyek irgalmad edénye, Az te jo kedvednek szine, Tündököllyék rajtam fénye. (4/1: 3, 159) Feie haytva köszöni Attyának io kedvét, Mindenekben igéri engedelmesseget, Néha könyv-hullással-is arra köti feiét, Hogy iámborul tölti el maradék ideiét. (209/200: 797, 420) Meg kell jegyeznünk, hogy időnként a jókedv szó az ÉrtSz.-ben közölt elterjedtebb jelentésben áll: ’kedélyünk olyan állapota, amikor valaminek örülünk, meg vagyunk elégedve, s vidám a hangulatunk’. Ekkor általában az Úrhoz fohászkodó kedélyállapotára utal. Sok bu bánat es keserüsegh töri lelkem, El fogyatta minden jo kedvem, Nyomoruságombol Uram ments meg’ engem, Ne tsufollyon ellenségem. (25/16: 62, 193)

4. Jóvolta/jó volta Bár napjainkban ez a szó sem használatos ’kegyelem’ jelentésben – az ÉrtSz. szerint jelentése: ’Valakinek köszönhető módon’ –, de a 17. században Istenre vonatkoztatva lehetett ’kegyelem’ jelentése. Az Erdélyi magyar szótörténeti tárban az erre vonatkozó adat szerint jelentése: „jósága valakinek/valaminek; 1655: Urunk ő nagysága onnat hazaszállván hadaival, Istennek a győzedelemért nagy hálákat ada, egy bizonyos napot rendelvén arra, hogy országszerte minden rend a templomba felgyűljön kétszer, és legyen praedicatio és hálaadás az Úrnak minden jóvoltáért, hogy a rút veszedelmet jóvoltából elfordította rollunk”. A jóvolta/jó volta (az egybe- vagy különírás ingadozik) csak ’kegyelem’ jelentésben fordul elő Thordai János zsoltárfordításaiban 73-szor, 24-szer az egyházi énekekben és 2-szer az epikus énekekben.

Példák Az ártatlanokkal mosdom, A’ te szent nevedet áldom, A te jovoltod én gondom, Tsudateteled ki mondom. (26/7: 27, 195)

˝ osz

21

Ezokaert Wram ki beszellik az egek, Czodalatos igaz io voltat Felsegednek, És minden hiveknek, iamborok szenteknek az ö gyülekezetek. (19/4: 11, 50)

5. Kedv Bár a szónak a kegyelemmel való azonos jelentése ma már nem nyilvánvaló – a Magyar értelmező szótár nem közöl ilyen értelmezést –, a Magyar szinonima szótár kegy szócikkénél megtalálható a ’kedvezés’ jelentés ’megkegyelmez’ értelmezéssel is. Ezen kívül A magyar nyelv teljes szótárában is fellelhető a kedv szó ’kegy’ jelentése, és a Magyar szókincstár régies szóhasználatban jegyzi a kegyes szócikknél a ’kedves’ értelmezést. Thordai Jánosnál a kedv szó ’kegyelem’ jelentésben 102-ször, az egyházi énekekben 11-szer, az epikus énekekben pedig 9-szer fordul elő. Megjegyzendő, hogy sok esetben a ma elterjedtebb hangulati állapotra utaló jelentéssel fordul elő. A kedv szó és származékainak előfordulását az alábbi táblázat foglalja össze. Kegyelem jelentésben

Nem kegyelem jelentésben

95

59

kedves

18

30

kedvez

5

-

kedvesség

2

1

kedvel

2

21

összesen

122

111

kedv

Példák Főnévi alakban: Bátor szível az igaz az Úr elött megh áll, Megh ismeri az Isten es kedve reá száll, De az bűnös az Urtól felette meszsze áll, S- az véghetetlen kinnal langolo tüzbe száll. (1/7: 26, 156) Melléknévi alakban: Uram tégedet szent törvényedet örizlek mind éltigh: Engem te se hadgy, kedves áldast adgy. Tarts megh örök éltigh. (119/4: 8, 349)

22

Partium

Igei alakban: Sellér s- jöveveny vagyok én szegeny, Mikeppen az en Atyaim el mulom, Kedvezz hát nekem s- botsásd meg’ vetkem, A’ míg’ ez rövid élettöl meg’ válom. (39/17: 34, 222)

6. Kegy/kegyes Az ÉrtSz. szerint régies használatban jelent ’kegyelmet, bocsánatot’. A Magyar szinonima szótár az ’irgalmas’ jelentést adja a kegyes szócikkhez. A Történeti etimológiai szótár szintén az ’irgalmas, jóindulatú’ jelentést tarja számon. A kegy szó származékai (kegyes, kegyesség) a zsoltárokban 64-szer, az egyházi énekekben 36-szor, az epikus énekekben pedig 16-szor fordulnak elő összesen.

Példák Oh vallyon – s- mikor megyek Kegyes Atyám templomodba, Hogy áldozzam dütsüséged elött, A’ te gyönyörüseges tekinteted elött. (42/3: 10, 226) Legyen kegyesseged, kerünk hiveiden, Tarcz meg mind öröcke az egy igaz hitben, Minden iora minket vezerely eletünkben, Hogy Istensegedet diczirhessük Menyben. (25/9: 33, 60)

7. Kegyelem A kegyelem szó az ÉrtSz. szerint vallásos (a keresztény dogmatikában) ’bűnbocsátó isteni szeretet’, illetve kissé régies használatban a ’kegyes jóindulat’ jelentésekkel bír. A Magyar szókincstár szerint jelentése ’bűnbocsánat, áldás, malaszt’. A zsoltárokban 131-szer, az egyházi énekekben 62-ször, az epikus énekekben pedig 30-szor fordul elő a kegyelem szó az isteni szeretetre vonatkozó jelentéssel. A szó és származékainak előfordulását az alábbi táblázat mutatja.

˝ osz

kegyelem

115

kegyelmes

82

kegyelmesség

20

(meg) kegyelmez

6

összesen

223

23

Példák Főnévi alakban: Minden dolgom elött jo reggel mégh hajnalban, Kerestelek téged könyörögvén ágyamban, Most kegyelmed várom, el hittem hogy károm nem lészen jovoltodban. (5/2: 6, 161) Melléknévi alakban: Kegyelmes Wr, en szüntelen, Had aldgyalak düczössegben, Dicziryelek örök Isten. Amen, harmincad enekben. (12/18: 69, 35) Igei alakban: Ma meg kegyelmezet könyörgö szavodra, Mit néki fogadtal tsak hogymeg álly abba, Hogy kegyelmes az Úr tudgyad-is valoba, Meg térönek vesztét bünben sem akarja. (53/145: 577, 117) E tanulmányhoz hasonlóan 2001-ben Radóczné Bálint Ildikó dolgozatában a ’kegyelem’ jelentésű szavak előfordulását vizsgálta Szenci Molnár Albert műveiben (A ’kegyelem jelentésű szavak Szenci Molnár Albert műveiben. Nyelvi és művelődéstörténeti adattár kiadványok 1. Bp; 2001.), de a 17. századi unitárius egyházi nyelvet nem vonta be vizsgálati körébe. A tanulmány célja tehát a ’kegyelem’ jelentésű szavak felkutatása és rendszerezése a 17. századi unitárius egyházi és világi költészetben. Tovább lépve a tanulmány felhasználható többek között az összehasonlító nyelvtörténeti vizsgálatokban. Például az említett Radóczné Bálint Ildikó munkája a 17. századi protestáns énekköltészetben előforduló ’kegyelem’ jelentésű szavakról ad szinkrón képet, amelyet – kiemelve a zsoltárparafrázisokat – összevetve jelen tanulmánnyal értékes eredményeket kaphatunk arról, hogyan függ a különböző felekezetektől, mely szavak állnak ’kegyelem’ jelentésben adott egyházhoz tartozó teológus-költő esetében. Ilyen összevetés eredményeként például megállapítható, hogy a ’kegyelem’ jelentésben használt malaszt és gratia szavak főleg a katolikusok 17. századi nyelvhasználatában élnek, míg a protestáns Szenci Molnár Albert psaltériumában a malaszt szó mindössze egyszer, a gratia szó pedig húsz esetben fordul elő ’kegyelem’ jelentésben, addig az unitárius egyházi és világi költészetben egyszer sem találunk malaszt és gratia szavakat az isteni kegyelemre vonatkoztatva. Ilyen, és ehhez hasonló megállapítások tehetők még részletesebb összehasonlító nyelvtörténeti kutatást igényelve a későbbiekben.

24

Partium

GERGELY FELICIÁN

Hajnali gondolatok Jó reggelt kívánok! Szeretném ezen a reggeli órán néhány gondolatomat megosztani Önökkel. Vasárnap van, ez a pihenés napja, azonban nekünk, unitáriusoknak a mai nap – szeptember utolsó vasárnapja – különleges ünnep. A történelem folyamán a keresztény egyházakban, három sátoros ünnep alakult ki, (karácsony, húsvét és pünkösd) ez ugyan így van nálunk is, azzal a különbséggel, hogy egy negyedik nagy egyházi ünnepünk is van, ez az „Őszi hálaadás napja”, erre fogunk emlékezni ezen a vasárnapon minden unitárius templomban. Én mint a Magyarországi Unitárius Egyház tagja büszke vagyok erdélyi gyökereimre, és arra is, hogy az egyetlen magyar alapítású felekezet soraiban de Magyarországon élem a keresztény vallásos emberek életét. A gondolat szárnyán egy magyarországi néprajzi tájegységbe, Göcsejre viszem el Önöket. A katolikus göcseji gazdák Kisasszony napjára – szeptember 8-ra – virradó éjszaka kitesznek a harmatra egy szakajtó búzát, hogy az Úristen a harmattal szentelje, áldja meg, és ezután napkeltekor hálaadó imát mondanak el. Hálát adnak a mindenhatónak, hogy a termést sikerült betakarítani, magtárban van az új búza, tehát a család már nem fog éhezni, hiszen lesz kenyér az asztalon. Ezek után az Istentől megáldott búzát, hazaviszik és összekeverik a vetőmaggal, majd ünneplőbe öltözve kiviszik a most már áldott vetőmagot és elvetik, bízva Jó Istenben, hogy megsegíti őket a következő évben is. Mi unitáriusok hasonlóképpen viselkedünk a mai napon. Ünneplőbe öltöztetett testünket, és lelkünket elvisszük a templomba. A lelkünket pont úgy, mint a göcseji gazdák a búzát, szakajtóba rakjuk, és letesszük a templom piacára, arra kérve hálaimánkban a Mindenhatót, hogy áldjon meg bennünket és szeretteinket. Úrvacsora keretében bort és kenyeret veszünk magunkhoz, és a szertartás alatt gondolatainkban hálát adunk Istenünknek, hogy élünk, hogy van mit ennünk, hogy van munkahelyünk, egészségünk, és van fedél a fejünk felett. Ezek után a már megáldott testünket és lelkünket hazavisszük és megpróbálunk úgy élni a következő szeptemberig, hogy a lelki egységet meg tudjuk valósítani – hiszen ez a fontos, nem pedig a szervezeti – unitárius és unitárius, unitárius és katolikus, de legfőképpen ember és ember között, itt a Kárpát-medencében.

˝ osz

25

ALBERT GÁBOR

Kiért szól a hidasi harang… ? Avagy a történelembe vetett ember felelőssége

(Váratlan megbízatás) Egyik barátom vaskos könyvet nyomott a markomba, s mindjárt egy kérést is csatolt hozzá: „Nézd meg, igaza van-e? Neked tudnod kell, hogyan is némult el a hidasi harang.” Hogy barátom a harangügyben miért nekem nyújtja be „interpellációját”, az egyáltalán nem lepett meg. Pár hónapja ugyanis, a 2010-es Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg Emelt fővel című szociográfiám új kiadása, amelynek első fejezete éppen a vándorútra kelő hidasi harang történetét mondja el. Mondhatnám úgy is, a könyv a bizonysága, hogy hallottam már valamit harangozni a hidasi harangról. Az előbb említett baráti kérés a vaskos könyv (Ünnepi kötet Gerhard Seewann 65. születésnapjára) egyetlen tanulmányára vonatkozott, amelynek szerzője Norbert Spannenberger, címe pedig: Az író felelőssége avagy hogyan némult el a hidasi harang? Első rápillantásra úgy gondoltam, az 1934 júniusi haranglopás ügyét néhány oldalon tisztázni lehet. Ahogy azonban válaszomat írni kezdtem, egyik kérdés maga után vonta a másikat, az írói felelősség tisztázása összefonódott a magyarországi német kisebbség tragikus sorsával, a megvádolt Illyés Gyula és Fülep Lajos neve mellett felmerült Bleyer Jakab neve is, és mindenekelőtt az 1938-ban megalakult Volksbund. Olyan kérdésekkel is szembe kellett néznem, hogy mi határozza meg a nemzeti identitást, elképzelhető-e a kettős identitás, s hogyan kapcsolódik egymáshoz Trianon, a nemzetiszocializmus megjelenése térségünkben és a hazai német nemzetiség csupán identitást megőrzőnek deklarált politikai mozgalmai. Kik a felelősek és kik az áldozatok? A felelősség hogy oszlik meg a kitervelők, a végrehajtók és a valódi tettesek között? Mindez hogy függ össze a nagyhatalmi politikával, amely sohasem békét köt, s célja mindig a megtorlás? Ki volt a magyar írónak készülő Eötvös kollégista Basch Antal Ferenc? Kik voltak a „német utazó diákok”? Milyen szerepe volt a Volksbund megalakulásában Gratz Gusztávnak? És végül az 1945-öt követő migráció eseményei, azaz a második Trianont követően a magyarok felvidéki, délvidéki és erdélyi kiűzésének és a németek kitelepítésének története. A rövid válasz lassanként terjedelmes tanulmánnyá növekedet. Az alábbiakban ennek a tanulmánynak csupán egy rövid részlete következik. A máig vitatott kérdéseket vizsgáló, alaposan dokumentált tanulmány teljes szövege rövidesen megjelenik a PONT Kiadó nemzetközi CONFLUX sorozatában magyar és német nyelven.

(Kitől ered a telepítés gondolata?) A német birodalmon kívüli népi németek át- vagy hazatelepítésének terve, tudjuk, már Hitlert is foglalkoztatta. A bukovinai németek hazatérése a Birodalomba meglehetős nyugtalanságot keltett a bukovinai székely falvakban. Az áttelepítéssel kapcso-

26

Partium

latos remények és félelmek jellemzésére érdemes megemlíteni a kevesek által ismert Reimesch-levél történetét. Hitler 1939. november 6-án a Reichstagban tartott beszédében bejelentette, hogy a töredék (ma úgy mondanánk, hogy „szórvány”) német népcsoportokat haza kell telepíteni. Ez már magában is nyugtalanságot keltett a svábság körében, hát még a sváb falvakba a Verein (Volksbund) für das Deutschtum im Auslandtól érkező Fritz Heinz Reimesch levele, amelyben ismertette a nemzetiszocialista külpolitika elvét, hogy minden népi németet át kell telepíteni. „A Führer nagy terve a következő nemzedék idejére kilátásba helyezi a délkeleti és más területek összes szétszórt német erőinek áttelepítését és visszavitelét a birodalomba.” A magyarországi németek között hatalmas megdöbbenést keltett és pánikreakciót váltott ki a levél. Basch Ferenc a Volksbund elnöke a magyar kormányt kérte, hogy hivatalosan nyilatkozzanak, hogy nem tervezik a svábok kitelepítését. A kitelepítéstől való félelem beárnyékolta a Volksbund későbbi munkáját is. (Spannenberger. Volksbund. 190.) Spannenberger a Volksbundról írt könyvében részletesen foglalkozik ezekkel a tervekkel és azok fogadtatásával. Gazdag levéltári kutatásra alapozott könyvében – ellentétben a „vaskos könyvben” olvasható tanulmánnyal – természetesen még csak a nevét sem említi Fülep Lajosnak, ami érthető, hisz a zengővárkonyi református pap írásainak, véleményének semmi, de semmi hatása nem volt arra, ami 1945 után bekövetkezett.

(A magyarországi németek kitelepítéséről ki döntött?) Sokszor és sokan elmondták már, de nem árt még egyszer elismételni. A három nagyhatalom képviselői döntöttek: Truman elnök, Sztalin generalisszimusz és Attlee miniszterelnök. Mégpedig a három hatalom berlini konferenciáján, amelyet 1945. július 17-e és augusztus 2-a közt tartottak a Cecilienhofban, Potsdam közelében. Általában úgy szokták emlegetni, hogy a Potsdami konferencia. A Potsdami Konferencia XIII. fejezetében (A német lakosság rendezett áttelepítése) erre vonatkozó legfontosabb mondatok: A konferencia a következő megállapodásra jutott a németeknek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való kitelepítését illetően: A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba. Egyetértenek abban, hogy mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie. A kitelepítés végrehajtását a magyar nemzeti kormány 12.330/1945 M. E. számú rendelete szabályozta. Ezek szerint kitelepítik a volt Volksbund tagjait, s azokat, akik legutóbbi népszámláláson német anyanyelvűnek vallották magukat. A kitelepítés körüli politikai harcokról, a magyar kormány azóta is elhallgatott többrendbeli eredménytelen tiltakozásáról, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB) eljuttatott jegyzékekről részletesen beszámol Csicsery-Rónay István, aki annak idején a Külügyminisztériumban dolgozott, és a Kisgazdapárt Külügyi osztályát vezette. (Magyar Nemzet, 1996. febr. 9. – A demokrácia fellegvárának építői. Csicsery-Rónay István, Horváth János, Török Bálint írásaiból. Budapest, 2002. Századvég Kiadó. 157-161.)

˝ osz

27

(Jogos volt-e a kitelepítés?) Természetesen jogos. Helyesebben jogilag megalapozott, annak ellenére, hogy a kitelepítésnek az igazságossághoz és az emberséghez igen gyakran kevés köze volt. Ezért lehet ezt a Potsdami határozatra hivatkozó áttelepítést kiűzetésnek is (Vertreibung) nevezni, ahogy a német kisebbség történetének egyik kutatója, Gerhard Seewann profeszszor javasolja. Hogy én milyennek láttam a kitelepítést, hadd idézzek egy részletet Emelt fővel című szociográfiámból. [A Délvidékről, Bácskából menekülő, lerongyolódott bukovinai székelyek letelepítéséről, földhöz juttatásáról van szó.] A legfontosabb és legkényesebb feladat a föld megszerzése volt. A kisajátításnál az 1945. március 18-án megjelent 600/1945. ME. sz. rendelet 4. és 7. §-ára lehetett hivatkozni, amely kimondta, hogy a hazaárulók, a nyilas, a nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a háborús és népellenes bűnösök sorában a Volksbund-tagok föld birtokait teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni, a megművelésre szolgáló összes eszközökkel, élő és holt gazdasági felszereléssel, a rajtuk lévő épületekkel, sőt általában a belsőséggel, lakóházzal együtt. Csakhogy abban az időben nem mindig lehetett megállapítani, hogy ki volt a Volksbund tagja. A tagnévsorokat megsemmisítették, és ha a faluban tudták is, az egyik család mentette a másikat, a haragosok pedig igyekeztek azt is befeketíteni, akinek semmi köze sem volt a Volksbundhoz. Teljes volt a zűrzavar. Így aztán nem egyszer olyanok is a megbélyegzettek közé kerültek, akiket pár hónapja még épp azért üldöztek, mert nem voltak hajlandók belépni a Volksbunba. Hosszas nyomozómunkára viszont nem volt lehetőség, sürgetett az idő, a mezőgazdasági munkákat minél előbb meg kellett kezdeni. A dilemmából kiutat ígért a „kollektív felelősségrevonás” elvének alkalmazása. Az elv maga még akkor is helytelen, ha a közösség nagyobb része valóban elmarasztalható. Mert ahogy már korábban láttuk, a magyarországi német nemzetiség valóban magas százalékban támogatta, ahogy akkor mondták a „fasiszta”, valójában a náci Volksbundot, ennek ellenére ezért az egész nemzetiséget felelőssé tenni nem lehet. Pedig amikor kimondták, hogy mindazok „bűnösök”, akik német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat a legutóbbi – 1941-es – népszámláláskor (akiket röviden csak „anyanyelveseknek” neveztek), akkor nyíltan ezt a tarthatatlan álláspontot képviselték. Mikor megkezdték a német nemzetiség (a „svábok”) helyzetének rendezését, még nemigen volt szó kitelepítésről. Csupán vagyonelkobzásról. A potsdami konferencia csak 1945. július 17-én ült össze, ahol a három nagyhatalom – az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió – megegyezett a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak, vagy annak egy részének kitelepítéséről. Hogy a németek kitelepítése korábban is a levegőben volt, nem kétséges. Már 1944ben, a Debrecenben megalakult ideiglenes nemzetgyűlés egyik vitájában, december 21én Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, az Ideiglenes Nemzeti Kormány későbbi minisz28

Partium

terelnöke kijelentette, hogy a megteremtendő demokratikus népállamban a hazaáruló németeknek nem lesz helyük. Itt egy pillanatra érdemes megállni és elgondolkozni. Ez a kijelentés kísértetiesen hasonlít Benešék és az őket támogató cseh és szlovák kommunista párt ugyanezen időben a felvidéki magyar őslakosságról elhangzó nyilatkozataira. A szituáció hasonló – egy újraszerveződő állam igyekszik rendet teremteni portáján –, és a nyilatkozatok is ugyanannak a zavaros korszaknak bélyegét viselik magukon. A hasonlóság azonban sosem jelenthet azonosságot. Korántsem hiszem, s hihetem azt, hogy a felvidéki magyarság és a Schwäbische Türkei népi németjeinek múltjában, sorsának mélyebb rétegeiben bármi azonosságot is lehetne felfedezni – maga a potsdami egyezmény is visszautasította az ilyesféle egyenlősítő törekvéseket –, arról viszont meg vagyok győződve, hogy ha nem akarunk végzetesen tévedni, akkor a mindkét oldalon elhangzó tragikusan demagóg kijelentések súlyát a sértett felek mérlegén kell lemérnünk. De bármit és bárhogy mérünk és mérlegelünk is, a kollektív felelősségrevonás elvének alkalmazása mindkét, sőt minden esetben abszolút helytelen, és csak demagógiával védhető. Közvetlenül a háború után azonban ennek az elvnek érvényesítését az „ellenféllel” szemben a csehszlovák állam és kormány éppúgy helyénvalónak tartotta, mint a magyar állam. Akik pedig az elv érvényesítése ellen foglaltak állást – mint például a Magyar Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt egyes helyi szervezetei –, azokat a svábmentés, a fasisztabarátság nagyon hatásos demagóg jelszavaival tették lehetetlenné. A Nemzeti Parasztpártnak is készen volt a tervezete a német kérdés megoldásáról, azaz a németek kitelepítéséről. Tervezetük szerint ki kell telepíteni mindazokat a németeket, 1. Akik az 1941-es népszámlálás alkalmából német nemzetiségűnek vallották magukat. 2. A nemzetgyűlés politikai bizottsága a magukat magyarnak valló és a németség elleni harcban a magyarság mellé állt személyeket mentesítheti [Emlékezzünk a reszlovákizálásokra; hogyan kényszerítették a felvidéki magyarságot nemzetisége megtagadására. – A. G.] 3. Az állampolgárságukat elvesztetteket az ország területéről kiutasítják és elszállítják. 4. Az illetők ruházatukat, használati tárgyaikat, bútoraikat – a szállítási lehetőségeken belül – magukkal vihetik. 5. A kitelepítettek minden ingó és ingatlan vagyona zár alá kerül. 6. A német jogi személyeket fel kell oszlatni, vagy vagyonukat zár alá venni. 7. A magyar állam a zárolt ingó és ingatlan vagyonért kártérítéssel tartozik. 8. Ha Magyarországnak Németországgal szembeni kereskedelmi, kártérítési követelései meghaladják a zárolt német vagyon mértékét, ez utóbbi a magyar állam tulajdonába megy át. Bodor György ezeknek az elveknek a szellemében járt el. A német lakosság azonnali internálása a lengyeli Apponyi-kastélyba túlment ugyan a tervezeten, ezzel, a lényegében jogtalan intézkedéssel viszont el tudta érni, hogy nem szakadt meg a mezőgazdasági munkák folyamatossága, és az ingó vagyon nagy része sem pusztult el. Ahogy a székelyek az üresen maradt német gazdaságokba betelepültek, a lengyeli tábort is feloszlatták, és az

˝ osz

29

egykori tulajdonosok visszaköltözhettek a faluba. A súrlódások mindennaposak lettek, bár esetenként békésen élt együtt székely és sváb család, és még arra is volt példa, hogy közösen művelték meg a földet, a szőlőt együtt szüretelték le, és a termésen megosztoztak. Mindkét náció sorsa bizonytalan volt. A németek feje felett ott lebegett a kitelepítés, a székelyek pedig attól rettegtek, hogy innen is tovább kell költözködniök. Bodor György ugyan egyik gyűlésen, mikor a székelyek közül valaki megemlítette, hogy nem lesz-e abból baj, hogy megint másokéba költöztek, kijelentette: „Enyém a felelősség azért, hogy ide jöttetek. Vállalom a felelősséget, mert más és jobb megoldás nem kínálkozott. Ez azt jelenti – folytatta Bodor György –, hogy ha baj lesz, én is itt leszek. Ha menni kell, veletek megyek. Ha veszni kell, veletek pusztulok.” Ez biztosítéknak ugyan kevés volt, de a kedélyeket legalább megnyugtatta. (Emelt fővel. 1. kiad. 406–408. l.)

(Őslakosok?) Itt lehetne közbevetni, hogy egy kisebbség esetében mit jelent, milyen jogokat foglal magába az őshonosság. Az andrásfalvi székelyek kétszáz év jogán őshonosok voltak-e Bukovinában? Vagy csak a több mint ezer éve ott élő csángók, a moldvai székelyek tekinthetők annak? A Bácskából elűzött székelyeket senki sem tekinti őshonosnak, de a magyar közvélekedés bizonyára megosztott a német kisebbség őshonosságát illetően. Őket – sokak véleménye szerint – (egyszerűsítve a kérdést) a magyar érdekek ellenére telepítették, ahogy ők mondanák, a nyakunkra. Szerintük – és ezek közé tartozott Bodor is, a székelyek letelepítője – a Kollonich Lipót szellemében ide hozott németeket ugyancsak Kollonich Lipót szellemében ki is lehet (esetleg kell) telepíteni. Visszatérve az eredeti kérdésre, hány év teremt jogot? Az őshonosság milyen jogot jelent? Hány évtől tekinthető valaki vagy valakik őshonosnak? Öt, tíz, kétszáz, ötszáz? De látjuk, olykor még az ezer sem teremt jogot. Vagy ez is az elbirtoklási törvény hatálya alá tartozik? Tartoznék, ha ennek jogi szabályozására egyáltalán eddig gondoltak volna. Csakhogy nem gondoltak, nem is gondolhattak, mert itt még mindig az ököljog uralkodik. A hatalom és az erő dönt. A finom entellektüelek az íróasztaluk mellett elszórakozhatnak a jogos és jogtalan kategóriáival, a végső szó a hatalomé, az erőé. Legfeljebb manapság civilizáltabban (?) gyakorolják a hatalmat. Nincs új a nap alatt. Arany János ezt már versbe is foglalta: Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeül és – helybehagyja (Civilisatio – 1877 után)

30

Partium

(Az igazság órája?) 1945-ben elkövetkezett az igazság órája. A tettesek ugyanazok, és milyen is lehetett volna az ő igazságuk? A végrehajtást – most már csak Magyarországról beszélek – a megszálló tettesek ütemezték. A megismételt, sőt súlyosbított békediktátumra, a számonkérés fórumára, a népbíróságok működésére, a végrehajtókra nem kívánok szót pazarolni. A helyzet jellemzésére csak az akkori igazságügy-miniszter, dr. Ries István szavát szeretném ismételten emlékezetünkbe idézni. Szerinte az akkor megalakuló népbíróságok feladata nem az igazságosztás, hanem a megtorlás. Hogy milyen helyzetben kellett eleget tennünk a békeszerződés feltételeinek az újra megcsonkított hazában, csupán az 1946-os népmozgalmi adatokból idézek. A harcok során romba döntött, kirabolt, újra megcsonkított országnak 376 ezer menekült – kiűzött – magyar állampolgárt kellett elhelyezni. Az újra Romániának ítélt Észak-Erdélyből 134 ezren menekültek, 119 ezren az újra Csehszlovákiának ítélt főként magyarlakta Felvidékről, az Ukrajnának ítélt Kárpátaljáról és a Jugoszláviának ítélt Délvidékről pedig 123 ezren menekültek. Ezek közt voltak a mindenükből kifosztott bukovinai székelyek. (Jugoszláviában máig bizonytalan adatok szerint 30–40 ezer ártatlan magyart mészároltak le. Ők nem gyarapították az elűzöttek számát.) Ezt a hatalmas embertömeget sürgősen el kellett helyezni. A megszálló szovjet sürgetése mellett ez is kényszerítően hatott, hogy a potsdami egyezménybe foglaltaknak megfelelően a magyar hatóságok minél előbb megkezdjék a kitelepítés hatálya alá eső német nemzetiségű lakosok kitelepítését. Hogy ez milyen körülmények közt zajlott, már volt róla szó. A szovjetek megszállásával az egyik diktatúra – a hitleri német expanzióra gondolok – megszűnt. A másik diktatúráról – a kisantant megsemmisítésünkre vagy legalábbis állandó sakkban tartásunkra kitalált izzó gyűrűjéről – majd fél évszázadon keresztül azt hazudták, hogy az sosem volt, az csak a soviniszta magyar képzelgés fantazmagóriája. Ezzel még védekező ösztönünket is igyekeztek elaltatni, megbénítani. Hogy kik? A tettesek, akik az elmondottakat megtetézve még koncul oda is vetettek a szláv expanziót megöröklő szovjet birodalomnak. A cselekvést bénító kettős diktatúra tehát súlyosbított feltételek között megmaradt. Ez lett, és szerencsére csak volt a mögöttünk maradt és 1956-ban néhány napra megszakított kommunista diktatúra szenvedéstörténetének korszaka. Végrehajtóit ismerjük, tetteseinek arcvonásait egyre világosabban látjuk. Fennmaradásra, túlélésre csak akkor van esélyünk, ha képesek vagyunk és leszünk felismerni a veszélyt, a baráti álcák alatt is az ellenséget. Végre nem a „szenvedéstörténettel” kellene foglalkoznunk, hanem a tettesekkel, akik a végrehajtóknak a cselekvési utasításokat is megadják. Akiket mostanában arról lehet legbiztosabban felismerni, hogy a nemzetiségi kérdés számukra teljességgel ismeretlen. Mintha az a trianoni „rendezés” óta a társadalom magánszférájába tartoznék. Ilyesmikkel ők (a világhatalom birtokosai) nem hajlandók foglalkozni, legyen az véres atrocitások sorozata, jogfosztó dekrétum, autonómia törekvés, etnikai tisztogatás, vagy éppen a szólás szabadságát korlátozó nyelvtörvény. A mi kellemetlenkedő kötelességünk, hogy ezekről újra meg újra szóljunk, egy pillanatra

˝ osz

31

se feledkezzünk el róla, s ne hagyjuk, hogy a tettesek „a béke mindeneknél fontosabb” színfala mögé menekülve mentesüljenek az újragondolás felelőssége alól.

(A harang és a templom) Gerhard Seewann professzor hatvanötödik születésnapjára jelent meg az a tanulmánykötet, amelyről az előzőkben annyi szó esett, s abban idézte fel Norbert Spannenberger a hidasi harang történetét. Hatvanöt év! Az andrásfalvi református székelyek úgyszintén 2010-ben ünnepelték hatvanötödik évfordulóját hidasi letelepedésüknek. Bukovinai harangjukat nem hozhatták át a határon, a hidasi harang pedig vándorlása során megnémult, elvesztette szívét. Harang nélkül nem falu a falu. Bácskában ugyan vettek újat, de az „egy batyuval” kiűzött székelyeknek újra ott kellett hagyniuk harangjukat. Hidason hosszú évtizedeken keresztül kölcsönben kapott harang hívta vasárnaponként imádkozásra a híveket. A hidasi harang igaz történetét befejezve örömmel jelenthetem, hogy az andrásfalvi székelyek végleg birtokba vették új falujukat, Hidast. Két évvel ezelőtt, református lelkipásztoruk, Boruss Mária vezetésével teljesen önerőből, kalákában felépítettek egy gyönyörű székely faragványokkal díszített új templomot. A templomukat. Ez már csak az övék. Kiért szól a hidasi harang? kérdeztem írásom elején. Az új templom, a templomuk harangja, ha megszólal, értük szólal meg, nekik szól. Ahogy a latin szólás mondja: az élőket imára hívja, a holtakat elsiratja és megtöri a villám erejét. Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango

32

Partium

BENEDEK SZABOLCS

Vörös felhő A híradót néztük, apám meg én. Anyám a konyhában tett-vett, az öcsém a Lego-kockákat igyekezett fölismerhető alakzattá rendezni. Április vége volt, hétfő este, a Magyar Televízióban szünnap, a vajdasági adás képei peregtek a képernyőn. Sok-sok ismeretlen és fura információ. Egy másik világ üzenete. Nem is nagyon figyeltem oda, egy történelmi regényt olvasgattam a fotelban elfeküdve, amikor apám egyszer csak azt morogta: – Hát ez nem jó. – Micsoda? – a könyvből a tévére pillantottam. Apám megcsóválta a fejét: – Nem jó. Veszélyes lehet. Ekkor jutott el a tudatomig az, amit a szokatlanul intonáló férfihang mondott, és amit az előbb is hallottam, csak épp a regény támasztotta ködön keresztül: robbanás történt egy ukrajnai atomerőműben, tűz ütött ki, az erőművet le kellett állítani. Képzeletemben kinyitottam a földrajzi atlaszt, és egy pillantást vetettem a Szovjetunió térképére. Nyomban tudatosult bennem, hogy Ukrajna nagyon közel van Magyarországhoz. Ha önálló állam lenne, mondhatnánk, a szomszédja. Nagyjából tudtam, hogy mi az az atomerőmű, és azt is, hogy nálunk is van ilyen. Pár évvel korábban keresztülmentünk Pakson, és a városhatáron kívül apám megmutatta, hogy ott, a fenyőfák mögött készül a maghasadás nyomán a villamos energia. Az atom kiemelt szerepet töltött be a sci-fi irodalomban, a tudományos-fantasztikus regényekben az űrhajók egy része például nukleáris hajtóművekkel rendelkezett, mint ahogy mindennapos volt az is, hogy az egymással szemben álló űrhatalmak és civilizációk atomtölteteket lődöztek egymásra. Az iskolában is eleget hallhattunk az amerikaiak gonoszságáról, vagyis hogy megannyi más bűnük mellett a második világháború végén atombombát dobtak két japán városra. Jó, a japánok akkor a németekkel voltak, de azért az atombomba nem kellett volna. Különösen úgy, hogy elsősorban nem a hadsereg, hanem a civil lakosság körében pusztított. De hát az amerikaiak már csak ilyenek. Szeretnek katonáskodni és fenyegetőzni. Mint az imperialista hatalmak általában. Reagan elnök sem hajlandó leszerelni a békés szocialista országokat fenyegető Pershing rendszerű, atomtöltettel fölszerelt rakétáit. Lélekben többször fölkészítettek arra, legalábbis az osztályfőnöki órákon gyakran szóba került, hogy amennyiben kitör a harmadik világháború, az imperialisták nukleáris fegyverekkel fognak támadni. Azt akkor senki nem mondta, hogy a Szovjetuniónak is vannak atombombái. Az atomról a szocialista országok kapcsán kizárólag az erőművekkel összefüggésben esett szó. Mert hogy mi nem fegyverrel és agresszióval akarjuk az ellenséget térdre kényszeríteni, hanem békés, ám elszánt termeléssel. Hogy észbe kapjanak, hogy lássák, hogy a szocializmus legyőzhetetlen, a béketábort nem lehet Pershing-rakétákkal megadásra bírni, mi az atomfegyverek árnyékában is elsősorban dolgozni és alkotni akarunk. – Miért veszélyes, ha tűz van egy atomerőműben?

˝ osz

33

Apám nem rögtön válaszolt, előbb igyekezett kiszipkázni a tévéből minden információt, a hír azonban meglehetősen szűkszavú volt, csupán a legszükségesebb tényeket ismertette, miszerint a robbanás helyszíne, azaz az atomerőmű Kijev vonzáskörzetében van, és az eset pár nappal korábban, péntekről szombatra virradó éjszaka történt. A település pontos nevét sem apám, sem én nem tudtuk első hallásra megjegyezni, a következő napokban viszont épp elégszer emlegették: Csernobil. A magyar médiában először egy ugyancsak hétfő esti rádióműsorban beszéltek róla. Később azt hallottuk, hogy Budapesten a hétvégén már szájról szájra terjedt, hogy valami baj lehet a Nappal: a Központi Fizikai Kutatóintézetben szokatlanul erős radioaktív sugárzást mértek. Aztán kiderült, hogy ez az ukrajnai atombalesettel van összefüggésben. Vagyis az első információkkal ellentétben nem csupán arról van szó, hogy az erőmű egyik dolgozója sajnálatos módon meghalt, a fölcsapó lángokat azonban sikerült a tűzoltóknak megfékezniük. Hanem ennél sokkal többről. A folyóparti sétányon, a századelős szállodaépület hátuljában meleg vizű artézi kút működött. Nem az egyetlen a városban, a József Attila-lakótelep közelében, a Tanácsköztársaság útja végén is volt egy, abból viszont hideg víz folyt, akárcsak néhány kilométerrel odébb, a Széchenyi-lakótelepen. Egyszer Feriéknél kértem egy pohár vizet, de nem tudtam inni belőle, olyan fura volt. Megkérdeztem tőle, hogy ez víz-e egyáltalán, amire azt felelte, hogy igen; csodálkoztam rajta, mondván, nálunk egész más íze van, majd kiderült, hogy ez nem a csapból, hanem az artézi kútból származik. Ők onnét hordják az ivóvizet, a nagyapja ugyanis kizárólag azt hajlandó meginni. „Ez rettenetes” – gondoltam, és szívből sajnáltam Ferit. Később megtudtam, hogy más osztálytársaméknál is hasonló a helyzet, és ők meg éppenséggel ránk, notórius csapvízfogyasztókra néznek sajnálkozva. A leginkább azonban azokon csodálkoztam, akik a folyóparthoz jártak el a műanyag kannáikkal. Állítólag az az artézi kút adta a legjobb ízű vizet az összes közül. Én a magam részéről mindegyiket egyformának találtam, ráadásul ez még meleg is volt. Igaz, hogy mikorra hazaértek vele, kihűlt, ám amikor időnként arrafelé bicikliztem, döbbenten láttam, hogy vannak, akik egyenesen a még langymeleg vizet isszák. Akár egymás után két-három pohárral is. (Túrázáshoz használatos összecsukható műanyag poharat az Úttörőáruházban lehetett kapni.) Nekem elég volt egy-két korty ahhoz, hogy utána órákon át érezzem a számban a fémes ízt. Aztán egyszer csak apám is műanyag kannákkal állított haza. Néhány napja már elég sok mindent tudtunk Csernobilról. Legalábbis azt hittük. Kiderült, hogy a robbanás és a tűz nyomán radioaktív anyag került a levegőbe. A tévében azt is elmagyarázták, hogy igaz, hogy ezáltal némi sugárzás ért bennünket, de ez nem több annál, mint amikor az ember elmegy egy röntgenvizsgálatra. Egy másik szakember arról beszélt, hogy az erőműből kiszabadult radioaktív izotópok felezési ideje több évtized is lehet, tehát a sugárszennyezést akár száz év múltán is kimutathatják a műszerek – félni azonban nem kell, elég messze vagyunk Csernobiltól, ráadásul szerencsénk volt, az uralkodó széljárás a legnagyobb dózist észak felé fújta. – Itt a ragyogó, szép tavasz – fordult a televízió riportere a szakemberhez. – Süt a Nap, gyönyörű kék az ég, kellemes meleg van. Mit mondhatok a gyerekeimnek, kimehetnek játszani? 34

Partium

– Természetesen – válaszolta a szakember. – Minden további nélkül menjünk a szabadba és élvezzük a jó időt. Ne féljünk a sugárzástól. Van, de nem akkora mértékben, hogy tartanunk kellene tőle. Nem a szabadban való játék lehetősége volt a legfőbb kérdés. Hanem a május elseje. Amit nem lehetett kihagyni. Nem is hagyták. Budapesten épp úgy megtartották a felvonulást, mint Moszkvában, sőt Kijevben is. Csattogtak a vörös lobogók a tavaszi szélben, miközben feleződtek az izotópok a szocialista tábor fölött. A tévében bemondták, hogy Romániában jódtablettát osztogatnak. Anyám megjegyezte, hogy nekünk se ártana. – Talán annyit azért javasolnék – mondta a szakember, rendületlenül mosolygó szemekkel –, hogy azokat a terményeket, amelyeket közvetlenül a földről szedünk föl fogyasztásra, tehát a salátát, a retket, az epret, a sárgarépát, a szokottnál alaposabban mossuk meg. A radioaktív részecskék ugyanis hozzátapadhatnak a porszemekhez, különösen a termőföldhöz, ami erőteljesebb szennyezési lehetőséget jelenthet. – Na és a krumpli? – érdeklődött a riporter. – A krumpli is érintkezik a termőfölddel, noha azt kétségtelenül nem szoktuk nyersen elfogyasztani. – Természetesen a krumplit is mossuk meg alaposan. Úgy általában véve azt javasolnám a kedves tévénézőknek, hogy mindenről a szokottnál alaposabban tisztítsák le a ráragadt földet, a port. De ismétlem: semmi ok nincsen pánikra. Anyám megtiltotta, hogy a homokozóba menjünk. Ez leginkább az öcsémet érintette, ám őt se különösebben. Egyikünk se volt nagy homokozóbajnok. Nem is nagyon lehetett a környéken homokozni: az erre szánt homokot évek óta nem cserélték, fölverte a gaz. Mindezekre pedig jött apám a műanyag kannáival. A legnagyobb elképedésemre a víz a folyóparti artézi kútból származott. Na persze, az esett apám munkahelyéhez a legközelebb. Mikorra hazaért vele, már kihűlt, de ez nem sokat mentett a helyzeten. – Szóltak, hogy jobb, ha nem iszunk csapvizet – magyarázta anyámnak. – Legalábbis egy darabig. – Ki szólt? – Az egészségügyi osztályról. Mértek. Nem akarnak pánikot kelteni, úgyhogy nem hozzák nyilvánosságra az eredményeket, de bent a dolgozóknak azt mondták, hogy csapvíz helyett igyanak mást. Az artézi kút vize mélyebb rétegből ered. Anyám megcsóválta a fejét: – S annyit hoztál, hogy meg is tudjunk fürödni benne? Mert különben semmi értelme nincs. Apám nem annyit hozott, úgyhogy néhány napig a rettenetes ízű artézi vizet ittuk, továbbá anyám ezzel főzte a levest, ellenben esténként a csapvízzel teli kádba ültünk bele. Egy éjszaka, amikor kimentem inni, félálomban a csapvízből engedtem a pohárba. Pár korty után elborzadva döbbentem rá, hogy mit csinálok, de már későn, addigra lecsúszott pár korty a torkomon. A maradékot remegő kézzel belezúdítottam a lefolyóba, majd – teljesen megfeledkezve arról, hogy szomjas vagyok – összeszorult torokkal, abban a tudatban mentem vissza az ágyamba, hogy sugárfertőzött lettem. Nem is tudtam reggelig már elaludni.

˝ osz

35

Mindennek tetejébe a következő hétvégén, nagyanyámékhoz menet félúton, a puszta kellős közepén elkapott egy vihar. Mondhatni, ilyenkor, nyárelőn nincs ebben semmi különös. Ám ez egészen furcsa vihar volt. Egyszeriben ott termett fölöttünk egy rettenetesen nagy és félelmetes külsejű, lángvörös felhő. Üvöltött a szél, kavarta az alföldi homokot, tépte a fákat, egész ágak röpdöstek körülöttünk. Apám kénytelen volt megállítani az autót, mert attól félt, hogy lesodródunk az útról. Borzongva néztük az elemek tombolását. A levegő szempillantások alatt sárgává színeződött a fölkavart homoktól, a reánk boruló gigantikus vörös felhő pedig nem e világi képzetet keltett. Vártuk, hogy dörögjön az ég, csattogjanak a villámok, zuhogjon az eső, de semmi ilyesmi nem következett be. Csak a szél üvöltött sátáni hangon. Aztán vagy tíz hátborzongató perc elteltével az egész elvonult úgy, ahogyan jött: északkeletről délnyugat felé. Apám elindította az autót, mentünk tovább, de még sokáig nem tudtunk megszólalni a kába rémülettől. Végül anyám törte meg – akkor is csupán átmenetileg – a csöndet: – Én még ilyet nem láttam. Ennek egész biztosan volt valami köze Csernobilhoz. Ugyanazt éreztem, mint pár nappal korábban, azon az éjszakán, amikor lenyeltem néhány korty csapvizet: a torkom összeszorult, a szívem nyugtalanul verdesett. Lassacskán elült a dolog. Egyre kevesebbet beszéltünk Csernobilról. Igaz, amikor ezekben a napokban a Dinamo Kijev megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját, az a vicc járta, hogy azért játszottak ekkora hévvel, mert sugárhajtásúak voltak. Ugyanezt mondták akkor is, amikor nem sokra rá a szovjet válogatott hat-nullra verte a magyar válogatottat a labdarúgó-világbajnokságon. Több tekintetben is keserű tréfa volt.

36

Partium

FELHŐS SZABOLCS

Egyistenhívő törekvések az orosz szellemi életben (100 éve született L. Ny. Tolsztoj) „Nem vagyok szent, sohasem vallottam magam annak… Ha olyan embernek tartanak, aki nem tévedhet, akkor minden egyes cselekedetem hazugságnak avagy színlelésnek kell, hogy lássék. De ha gyengeembernek látszom, ami valójában vagyok: szánalomra méltó, de becsületes lénynek, aki mindig s teljes szívéből azt kívánta, hogy Istennek hűséges szolgája legyen.” L. Tolsztoj

Csakis mi vagyunk birtokában az egyetlen lehetséges igazságnak? – teszi fel az örök kérdést mindannyiunknak a 19. század nagy szellemóriása, Tolsztoj. A nagy humanisták, Erasmus, Goethe, majd később Thomas Mann méltó kelet-európai társa. Ám nemcsak nagy gondolkodó, hanem csodálatos író is volt. A regényirodalomban olyan örök érvényűt alkotott, mint Shakespeare a drámában. Hosszas vívódás és keresés után hamarosan rátalál Istenre, s az ő igazságára a Bibliában. Egyre jobban elmélyül a szentírásban. Jézus tanítása alapján megalkotta azt az egyéni, sajátos tolsztoji bölcseletet, ami az unitárius hitfelfogáshoz közel áll. Legtalálóbban szeretet-vallásnak nevezhetnénk azt az életfilozófiát. Számára Jézus egyike volt az emberiség legnagyobb tanítóinak, a többi nagyok sorában (Zoroaszter, Kunfucius, Mózes, Buddha, a zsidó próféták és Mohamed között). Őszintén hisz Isten teremtő és gondviselő munkájában és Jézus megváltó tanításában. Műveiben nemcsak interpretálja vagy illusztrálja a gyakran előforduló bibliai idézeteket, hanem szimbolikus tömörséggel fogalmazza újra. Az Akadémiai Kiadó 1985-ben jelentette meg Hajnády Zoltán elemző munkáját Lev Tolsztojról (Tragikum, halál, katarzis). Ebben a szerző bővebben foglalkozik a nagy orosz író bibliai kapcsolataival. Már Stefan Zweig is észrevette, hogy Tolsztojnál sajátos erkölcsi tanulságot hordoznak a biblikus ihletésű szövegrészek. Perczelné Kozma Flóra unitárius írónő is írt Tolsztojról „Tolsztoj és a szabadelvű egyházak” címmel, a Keresztény Magvető 1905. évi számában. Az emberi lélek nagy búvárának, a humanitás mindent vállaló mesterének hitvallásából éleslátással emeli ki a modern kereszténységgel, s elsősorban az unitárius gondolkodással rokon vonásokat. Tolsztoj is a tiszta keresztény eszmékre hivatkozik, s nem az évszázados dogmákra teszi a hangsúlyt. A keresztény vallás lényegét a szeretet gyakorlásában, illetve követésében keresi. Amerikában is elsöprő sikere volt Tolsztoj írásainak. A szabadgondolkodó író műveiből dr. Charles Joy szerkesztésében az amerikai unitáriusok könyvkiadója, a Beacon Press antológiát adott ki. L. Tolsztoj hozzánk hasonlóan a kereszténységet aláveti a józan ész vizsgálatának. Ennek a szellemi törekvésnek van történelmi előzménye az orosz vallási életben. A 15–16. század fordulóján az ún. novgorodi – moszkvai eretnekség szembefordult a hivatalos ortodox egyházzal, és támadta az egyházi ideológia alapjait. Tolsztoj is szembekerült az ortodoxia dogmával, és megvetette az egyház elvilágiasodott szemléletét, életvitelét. „Az az egyház, mely azokból áll, akik nem ígéretek és felkenések által, hanem az igazság és szeretet művei által vannak egyesítve. Ez az igazi egyház mindig élt, és örökké is fog élni” – írja a Gyónásban.

˝ osz

37

A novgorodi-moszkvai mozgalom reformációs jellegű volt. Tagadták az ortodoxia alapvető dogmáit. Ez a mozgalom hamarosan elterjedt a nagyfejedelmi udvarban, Moszkvában is. A moszkvai kör szellemi, eszmei vezérei udvari titkárok voltak. Ők már mérsékeltebb irányzatot képviseltek. Ezt az irányzatot a hercegi körök is támogatták. A moszkvai irányzat bírálta a szerzetességet, követelte a kolostori földek kisajátítását, síkraszállt a tudományos ismeretek és a felvilágosult eszmék terjesztéséért. A korabeli ortodoxok, a katolikus és a protestáns európai hittársaikhoz hasonlóan jártak el, amikor az 1490es ortodox egyházi zsinaton a novgorodi eretnekeket kiátkozták. A moszkvai szabadgondolkodókat pedig máglyahalálra ítélték, de észrevehető hatást gyakoroltak az orosz társadalmi gondolkodás fejlődésére. Elősegítették a humanista eszmék térhódítását. Hasonló utat járt be a kései utód, Tolsztoj is. Miután rátalált az evangéliumra, továbbment a szabadgondolkodás útján. Ő is arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az ortodox egyház nem áll evangéliumi alapon. Szerinte az evangéliumban egyedül az erkölcsi tanítások számítanak. Tolsztojt is kiátkozták, s a Gyónás című értekezését csak Genfben adhatta ki. A szabadgondolkodó és vallásreformátor már ott lappang fiatalkori írásaiban is. Foglalkoztatták a nazarénus eszmék. Figyelemmel kísérte a magyarországi nazarénusok mozgalmát. (Különösen az ún. egyistenhívő águk érdekelte a nagy gondolkodót.) Schmitt Jenő Henrik magyarországi sajtóperével például egy 1887. június 17-i levelében foglalkozik. Minden érdekelte és foglalkoztatta, ami az evangéliumi igazságot sugározta. „Az igazságnak csak egy örök, az evangéliumokban világosan kifejezett tanítása van… És amikor az ember megértette ezt a tanítást, akkor ő Istennel szabadon közvetlen kapcsolatba lép, és kérdeznie senkitől semmit sem kell neki.” (Tolsztoj) Tisztán látta, hogy Krisztus nem megváltó volt, aki elvette a világ bűneit, és nem isten, hanem mártír, akit az igazságért, haladó nézeteiért megöltek. Ezért tetszett Tolsztojnak Munkácsy Mihály Krisztus-ábrázolása is. Saját felfogásához érezte közelinek, az ő értelmezését érezte ki a festményből. Tolsztoj a jézusi egyszerűséget és az isteni megbocsátást hirdette. Hatással volt rá Dickens, az unitárius gondolkodású nagy angol író is. Tolsztoj 1860-ban tanulmányúton Londonban tartózkodott, ahol Dickens nevelésről szóló előadásait hallgatta. Ezt a birtokán létesített iskolájában hasznosította. Tudta, hogy Isten országáért mindenkinek a maga területén, a képességei szerint kell munkálkodnia. Ehhez természetesen munkatársakra, tanítványokra van szükség. Ezért is tért vissza a néphez. Meggyőződése volt, hogy csak akkor találjuk meg az igazi egyszerűséget, ha úgy élünk, ahogy az orosz parasztok. Osszuk fel a vagyonunkat a szegények között. A nagy humanista azt akarta, hogy a jézusi eszmék tiszta hirdetői legyünk Isten országa érdekében. Örök időkre hirdeti, hogy az emberi lelket kell fogékonnyá tenni a jóra és az állhatatosságra. Végül bekövetkezik a tragikus futás, és Asztápovo állomásán befejezi életét. Az evangéliumi ihletésű tökéletességre való törekvés juttatta arra a meggyőződésre, hogy az ember békességre született. Isten békeszövetséget ígért, és békét ajándékoz nekünk. Itt a földön megvan mindannyiunknak a békére való lehetőségünk. Erre figyelmeztet minket Tolsztoj élete és munkássága. (Megjelent az Unitárius Élet 1986. XL. évfolyam 2. számában)

38

Partium

ELEK OTTÓ

„Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?” 1956 szerepe és értékelése a rendszerváltás után Hosszú évtizedekre elfelejtett, nem emlegethető, hivatalosan szinte nem is létező, agyonhallgatott nemzeti ünnepünk a történelem díszletei mögé süllyesztve lappangott egy emberarcúnak hirdetett rendszer titkolt betegségeként. Betegségeként? Egyszerre volt ’56 a kádári világ oka, eredője, s egyszerre volt oidipuszi titka is, tudniillik azok számára, akik nem voltak ott a kezdeteknél, csak beleszülettek ebbe a világba, a létező szocializmusok legtipikusabbjába. Azért volt a leginkább tipikus, mert egy ősbűn, az árulás, a gyengeség, a vakhit ősbűne hozta létre, ezek mellett mindenekelőtt az elbizakodottság, a „csak nekem lehet igazam” káderi ősbűne. Akik részt vettek benne, hősökként ünneplik önmagukat, mindkét oldalon. Aki változtatni akart a tarthatatlanon azért büszke, mert vállalni merte az ügyet, amiben hitt. Aki meg akarta védeni a számára kedvezőt, a megszokottat, bábáskodni kívánt az újszülött munkás-paraszt uralom felett, szintén ezért büszke önmagára. Ez utóbbiakat, de az előbbieket is felfalta a rendszer, mint kutya a kölykeit. Így növekedett folyton a megsértettek és megalázottak száma, ők azonban 56 emlékével a tudatukban már nem mertek radikálisan fellépni, sőt, inkább sehogyan sem léptek fel. Akik nem vettek részt benne, pontosan azért nem közelítenek hozzá, vagy csak fenntartásokkal. Egy jó ideig titkolni kellett még annak a gondolatát is, hogy rokonszenvezünk vele, ellenben az sem volt elegáns, ha megtagadtuk még az emlékét is, hiszen a stréber mindennél visszataszítóbb. A téma egyébként sem volt felszínen, az ezzel kapcsolatos állásfoglalások csak egy rendkívül korlátozott körben keletkezhettek, de csakis informális szinten. Például a pesti taxisofőr autójában, aki kézdörzsölős nosztalgiával emlegette fel az oroszok megsütésének felejthetetlen élményét, valahányszor elhaladt az ominózus helyszínek közelében. Aztán jött a rendszerváltás, és egyszerre sikk lett még az is, ha annak idején baráti körben Kádárt szidtuk, mert semmi sem volt elég jó. Nem meggyőződésből, csak bűnbakkeresésből. Aki pedig közismerten rendszerellenes, netán izgatás gyanújában álló egyén volt, annak felment az ázsiója, mint a nyolcvanas években a valuta feketepiaci árfolyama. S lőn, hogy megjelentek a „túllicitálók” is, akik nem átallották egyik vagy másik politikai szándék szolgálatában felhasználni 56 emlékét, jelképiségét, át- meg átminősíteni, ilyen-olyan politikaiés érdekcsoportok véleményének megfelelő színt kölcsönözni neki. Közben bele-belerugdosni mindenkibe, aki igyekszik lehántani a csillogó mázt a tetszetősnek tűnő felszínről, megmutatni annak a néhány napnak a fonákját is, nem csak a színét. Megjelentek a „hősök”, valamint a Hősök is, bár ez utóbbiak egyáltalán nem hangoskodtak, hőzöngtek annyit. Göncz Árpád találó kijelentése, miszerint a forradalom annyiféle volt, ahányan részt vettek benne, és annyiféleképpen értékelik, ahányan csak visszaemlékeznek rá, igen jól jellemzi azokat a véleményáramlatokat, melyek a hosszas hallgatás után hirtelenjében előtörtek. Ezeket a véleményáramlatokat a nyilvánvaló elvi-politikai-szocializációs

˝ osz

39

okokból eredő markáns különbségek jellemzik, hiszen másképp emlékeznek azok, akik a cellaajtó két oldalán álltak, akik az utcán fegyverrel harcoltak a forradalom/ellenforradalom mellett/ellen, és akik a sajtóban, könyvek lapjain értékelték az eseményeket. Az a sokak számára furcsa helyzet állt elő, hogy ami 1989-ig bevett és elfogadott, sőt kötelezően előírt volt, az hirtelen szégyellnivaló lett. Vagyis azok a szerzők, akik nyíltan vagy burkoltan kiszolgálták a Kádár-rezsimet, kénytelenek voltak hangnemet váltani, netán elhallgatni, legalábbis színleg. Ha kötelezőnek tekintünk bizonyos morális előírásokat, akkor az írótársadalomnak egyfajta kontraszelekción kellett volna keresztülmennie, de ez nem következett be. Miért is következett volna be? Politikusaink, ismert közéleti személyiségeink előbbrevalónak tartották hatalmuk, kapcsolati tőkéjük, gazdasági befolyásuk átmentését az új rendszerbe, mint a múlttal való szembenézést, így hát az írótársadalom sem érezte magára nézve kötelezőnek az elszámolást. Az önkritika amúgy is az átkos Rákosi-rendszer kelléke volt, ma már időszerűtlen. Volt azonban a múltnak egy olyan oldala, amit fel lehetett használni, mert bizonyítékként szolgálhatott ahhoz, hogy – akárcsak 1849-ben Jókai komáromi menlevele – a megváltozott politikai klíma alatt folytathatóvá, netán felíveltethetővé váljék az egyén egzisztenciája, és legfőképpen igazolni látszott azt a rendíthetetlen antikommunista elvi szilárdságot, amire szükség lett az érvényesüléshez. Ugyanúgy, mint 1945 és 1956 októberét követően, 1989 után is megindult a köpönyegforgatás, helyezkedés, csörtetés, melldöngetés, az önigazolások áradata. 1945-ben egyfajta rendszerváltás zajlott le, amihez hozzátartozott a múlt kegyetlen számonkérése, mindenesetre sokkal következetesebben kérdeztek rá az emberek politikai tevékenységére, mint 1989 után. Ebből a nézőpontból közelítette meg a múltat Csalog Zsolt egy portréalanya (Ki merek állni a közösség elé, 1978)1, aki a Défosznál (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége), majd tanácsi dolgozóként tapasztalta, hogy ahány ember, annyiféle túlélési technika létezett a korban, melyek egyike sem ragaszkodott erkölcsi megfontolásokhoz. Túlélési módszer, kiskapu volt a kulákság elkerülésére a föld átíratása, a termény eladása feketén, nyilván adminisztratív „támogatással”. Akadt olyan, aki 1919 után a kommunisták ellen vallott, mégis, a felszabadulást/megszállást követően kommunistaként épült be a rendszerbe, elsősorban pozicionális szempontokat figyelembe véve, a jobb megélhetés érdekében, hiszen például ávósnak nem csupán azért álltak be emberek, mert a szolgálat vonzotta őket, hanem a kiemelt fizetés, ellátás miatt. 1989 után kísérteties hasonlósággal megismétlődött ez a folyamat, ennek egyik elvi aspektusa az 56-ról szóló sokszínű, sokhangú diskurzus, ami a magyar társadalom modernizációs kínjainak egyik kifejeződése is lehet,2 bár szerintem sokkal inkább a megelőző 45 év kínjainak, kínossá vált szavainak, elhallgatásainak a felszínre törése. Nyikolaj Szvanyidze orosz történész úgy gondolja, hogy nekünk, magyaroknak sokkal könnyebb szembenéznünk a múlttal, mert van kire mutogatnunk,3 de ha egy kicsit 1 CSALOG Zsolt, Egy téglát én is letettem, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1989. 2 1956 a magyar és orosz közgondolkodásban. Népszabadság, 2006. X. 19. Szilágyi Ákos gondolata. 3 Uo.

40

Partium

jobban belegondolunk, azért nálunk sem ilyen tiszta a kép. A rendőrség, honvédség, a belügyminisztérium III-as ügyosztálya, a munkásőrség, a KISZ, az Ifjú Gárda: mind a munkáshatalomnak mondott diktatúra támasza volt, de vajon hová lettek ezekből a szervezetekből az emberek? Nyomtalanul elpárologtak volna? Nagyon is jól tudja mindenki, hogy nem, sőt, igen jelentékeny módon befolyásolják jelenünket és jövőnket, ugyanis mind a mai napig tiltott cselekmény a besúgók neveit nyilvánosságra hozni, az elmúlt 20 esztendő alatt pedig háborítatlanul foglalhatták el közéleti pozícióikat. Az irodalmi élet helyzete megváltozott, mivel az addigi állami dotáció fokozatosan elszivárgott egyéb területekre, ezzel párhuzamosan az írók egy része is átszivárgott egyéb, jobb jövedelmezőséggel kecsegtető területekre, mint Csurka István és Markó Béla a politikába. Az ő esetükben ez a pozícióváltás azzal járt, hogy íróként, költőként nemigen jegyzik őket, Csurkának például egyetlen darabját nem játsszák mostanság a színházak, holott a Kádár-kor egyik legjobban fizetett drámaírója volt, például a Döglött aknák című darabjával. Ám mióta Verebes István „leügynöközte” nagy nyilvánosság előtt, hajdani sikerdarabjait sorra elfelejtették. Az irodalom elvesztette korábbi véleményformáló, közéleti szerepét, a háttérbe kényszerült, ráadásul az írók sorait megosztotta a világnézeti irányultság is, ami most már szabadon kinyilvánítható lett. Az 1988-as év már bizonyos fordulat jeleit mutatta: január 31-én több kisszövetkezet kiadói jogot kapott, így az Isis, a Maecenas, a Göncöl, tehát rések keletkeztek a könyvkiadás állami monopóliumán. Február 19-én újraindult a Rakpart Klub, melyet 86-ban az 56-ról folytatott vitaest miatt tiltottak be, áprilisban pedig hivatalosan is megjelent az Ökonosztát, Liska Tamás műve, amit még 1963-ban írt. Ebben az évben alakult meg a Történelmi Igazságtételi Bizottság is, amely követelni kezdte a kivégzettek méltó eltemetését, emlékmű felállítását, a még élő 56-osok priuszának eltörlését. A párizsi Pére Lachaise 44-es parcellájában fel is avatták Nagy Imre és társainak jelképes síremlékét, itthon Grósz Károly „bizonyos humanitárius szempontok”4 figyelembevétele mellett felvetette az újratemetés lehetőségét. Hegedüs András, a volt miniszterelnök, akit az orosz hadsereg behívásáért felelőssé tettek, és akit még 1973-ban kizártak az MSZMP-ből, most 1956-ot a Képes 7-nek adott nyilatkozatában nemzeti felkelésnek nevezte, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. A megfogalmazás kissé pontatlan, mert lehetőséget ad egy olyan értelmezésnek, amely bizonyos ellenállócsoportok 56 előtti létére is következtetni engednek, tehát a mítoszok területére csalogatja a járatlan olvasót. Megkezdődött az 56-os ügyek fokozatos felelevenítése, a Kapu című folyóirat járt ebben élen, közölte a forradalom után kivégzettek, elítéltek névsorát. A Magyar Hírlapban Grósz Károly nyilatkozata még mindig következetesen ellenforradalomról beszélt, mint Kádár a szovjet Ogonyokban, talán csak viccnek szánta?5 Az Új Tükör rovatot indított 56-os visszaemlékezésekkel, ellenben Ember Judit Menedékjog című, a Nagy Imre-cso-

4 1988 kronológiája, http//:beszelo.c3.hu/99/09/081988.htm, a letöltés ideje 2010-09-07, 12.18. 5 Az Ogonyok ugyanis a SZU nevezetes vicclapja volt évtizedekig.

˝ osz

41

port sorsát követő dokumentumfilmjét betiltották.6 Az MSZMP, a KISZ, a Munkásőrség még megemlékezik 1956. november 4-ről, mint az ellenforradalom leverésének évfordulójáról, megerősítik azt a bizonyos párthatározatot az ellenforradalom okairól. A rendszerváltás utáni években a diskurzus úgyszólván parttalanná vált, hiszen nem csupán illett, de egyenesen kötelező lett 56-ról beszélni és írni, ami egyrészt üdvös dolog, mert ezzel a nemzeti emlékezet egy fehér foltját deríthetjük fel, másrészt azonban bizonyos hátulütői is akadnak ennek a folyamatnak. Annak idején, a forradalom leverését követő években irodalmi köztudat számára is nyilvánvalóvá kellett tenni bizonyos alapelveket. Ezek az alapelvek nyilvánvaló hazugságokra épültek, melyeket a Fehér könyvek néven ismert kötetek irányoztak elő, s tettek kötelező érvényűvé. A pártvonalat követő irodalmi művek mindössze annyit cselekedtek, hogy az előírt dogmákhoz igazodva próbálták elhitetni az olvasóközönséggel azt, ami nagyrészt nem történt meg azokban az őszi napokban. Az egyik ilyen kötet volt 1958-ból Földeák János Tékozlók című regénye, ami a forradalom fiataljairól szól. A szerző szerint ezek a suhancok kizárólag kalandvágyból, kivagyiságból, a reakció által hirtelen elvakítva cselekszenek, valódi céljuk nincs, tehát tulajdonképpen a forradalomról nem esik szó köztük, a kommunistaellenesség frázisaiban ki is merül forradalmi lendületük. Morálisan egyre lejjebb csúsznak: részegeskedés, erkölcstelenség, lopás, rablás, fegyveres rekvirálás, féltékenységből elkövetett gyilkosság, gyávaság, megtéveszthetőség jellemzi őket. A kommunisták ezzel szemben talpig becsületesek, ártatlanok, vér soha nem szennyezte a kezüket, sőt, az ÁVÓ rémtetteiről még csak nem is hallottak. A regény befejezése méltó a kádári koholt hazugságokhoz: a lakosság örömmel fogadja a szovjetet, a tankok végre rendet teremtenek. Munkásíró volt Földeák, az is maradt élete végéig, rendszerhű és baloldali: 1987-ben azért lépett ki az Írószövetségből, hogy kifejezze a Párt iránti szolidaritását, ezzel együtt az újonnan, demokratikus módon megválasztott, ellenzéki vezetőséggel szembeni tiltakozását. Most, értsük ez alatt a rendszerváltás után eltelt időszak irodalmi-történelmi diskurzusát, újból elkezdődött a valós tények elferdítésének folyamata, csakhogy ezúttal ellentétes előjellel. Ennek egyik tünete az, hogy a forradalmat sokak radikális antikommunista jelleggel igyekeznek felruházni, pedig ez csak részben igaz. Ha az utcán történteket tekintjük, valóban van igazságalapja ennek a meglátásnak, hiszen a Rákosi-kor alatt felhalmozódott indulatok hirtelen felszabadultak, ráadásul itt-ott antiszemita pogromba torkolltak, mint Miskolcon. Az írótársadalom viszont, melynek jeleseit az ellenforradalom szellemi előkészítésével vádolták az MSZMP ideológusai, nem volt kifejezetten kommunistaellenes, sőt, sokkal inkább védeni, fenntartani akarták a szocializmus alatt elért vívmányokat, mintsem bármelyiket is megsemmisíteni, visszacsinálni. Bizonyíték erre Németh László Pártok és egység című írásának egyik passzusa: „Magyarország voltaképpen szocialista állammá lett, ezt számba nem venni óriási botlás volna.” Füst Milán szerint az ifjú felkelők sohasem tagadták meg a szocializmus ideáljait, „a forradalom voltaképp le sem tért a legjobb értelemben vett szocializmus útjáról” (Emlékbe-

6 HEGEDÜS B. András, Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc reneszánsza és a rendszerváltás, Évkönyv, 1998. 1956-os Intézet, Budapest.

42

Partium

széd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett).7 A Szabad Ifjúság október 23-i különszáma még a DISZ emblémájával, Világ proletárjai egyesüljetek! fejléccel jelent meg. Az Országos Egyetemi és Főiskolai Diákparlament felhívása a marxizmusleninizmus tanai mellett állt ki, a Szabad Nép röplapja pedig „kommunista lelkiismeretét követve” mélységesen elítélte a karhatalmi szervek erőszakos fellépését.8 A másik igaztalan beállítás szintén politikai eredetű, az 1989 utáni évek október 23-i ünnepségei szolgáltatnak számára megnyilatkozási lehetőséget. A politikai pártok (név és cím a házmesternél, ahogy mondani szokás) igyekeznek kisajátítani maguk számára 56 örökségét, egyfajta kirekesztő, a másik oldalt eleve elutasító magatartást tanúsítanak, ami már nem is annyira az ünnep témájáról, sokkal inkább az erődemonstrációról, a politikai propagandáról szól, ezért erre nem is érdemes több szót vesztegetni. A forradalom 50. évfordulóján történtek pedig egyenesen az emlékének a meggyalázását jelentik, akkor derült ki, hogy ezt a történelmi eseményt mennyire kifacsarva, kicsavarva értelmezik bizonyos rétegek: aki a televízió épületét ostromolta, az automatákat fosztogatta, abban a hitben tette mindezt, hogy ő 56 örököse, szabadságharcos, holott szimpla csőcselék-munkát végzett. Annál több szót érdemel viszont a forradalom egyéni értelmezése, legalábbis a tanulság szintjén, mint például Szalay Róbert nyugállományú tiszt esetében, aki megírta saját történetét 56-ról (A forradalom igaz története, 1999). A probléma először is az, hogy Szalay a forradalmat követően aláírta a tiszti nyilatkozatot, vagyis beállt a karhatalom soraiba, ezzel szolgálva az izmosodó kádárista diktatúrát. Ennek ellenére a szerző önmagát forradalmárnak tünteti fel, aki azokban a napokban mellszélességgel állt ki a forradalom mellett és a kommunizmus ellen. Ez még nem is lenne baj, hiszen hasonló önellentmondásba sokan keveredtek már a politikai szelek változásakor, nagyobb gond, hogy Szalay összemossa a forradalmat az antiszemitizmussal és a fasizmussal, mert ez a két fogalom képezi világnézetének alapját. Szalay náci szellemiségéről nincs is vita, ezt ő büszkén vállalja,9 az egyéni értelmezés határait viszont túl tágra szabta, áttévedve a fikció területére. Szerinte 56 annak az antibolsevista harcnak a meghosszabbítása volt, amit Szálasi kezdett 1944-ben, és ami egyben az európai kultúra védelmét jelentette az ázsiai barbársággal szemben. Szerkesztőként a Szittyakürt című folyóiratot fémjelzi a neve, az itt megjelenő írások azonban már vajmi kevés kapcsolatot tartanak fenn a valós tényekkel, 56 képét pedig mindennemű gátlás híján teljesen eltorzítják. Tagadják Maléter Pál szerepét, 56 árulóinak a reformkommunistákat tartják, és aki ezzel ellentétes állításokat mer megkockáztatni, azt szintén árulónak, történelemhamisítónak kiáltják ki, többek között az 56-os Intézet is erre a sorsra jutott. A harmadik jelenség, ami már film formájában is felütötte a fejét, a pesti srác mítosza. Ennek ellenmítosza volt annak idején Földeák említett regénye, de tudjuk, hogy mára minden átértékelődött. E mítosz szerint a forradalmat a pesti srácok csinálták, mellettük igazán szóba jöhető harcoló alakulatok nem voltak. Ezt az állítást alátámasztja a statisztika, mely szerint 56 őszének halottjai között magas volt a fiatalkorúak, fiatalok aránya, sokuk az 7 POMOGÁTS Béla: Irodalmunk szabadságharca… 82. 8 A magyar forradalom 1956, napló. Kieselbach, Budapest, 2006. 9 EÖRSI István, Bírósági bukták, Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 23. szám.

˝ osz

43

utcán harcolt, ám az aránytévesztés mégis szembetűnő, hiszen példának okáért Mansfeld csak egy volt a sok közül, ám rajta is beteljesedett a halj meg és nagy leszel jóslata. Litván György „Mítoszok és legendák 1956-ról” című tanulmányában összefoglalja azokat a legfontosabb ábrázolásokat és hiedelmeket, amelyek mind a mai napig élnek a nem hivatásos emlékezők fejében, illetve a kollektív emlékezetben. Ezek címszerűen: a munkástanácsok mítosza, az írók mítosza, a pesti srácok mítosza, a „forradalmi város – békés vidék” mítosza, a „tiszta forradalom” mítosza, a „példátlan nemzeti egység” mítosza, a „polgári forradalom” mítosza és az „ellenforradalom” ellenmítosza.10 Ez a felsorolás, azt hiszem, kiválóan érzékelteti az értelmezések polifóniáját, s ebből a sokféleségből 50 év után valóban nem könnyű kiszemelgetni az igazságot, már ha létezik ilyen tiszta fogalmi kategória. Inkorrekt lennék, ha nem említenék meg olyan, a rendszerváltás után keletkezett irodalmi műveket, melyek 56-ról az írástudó felelősségét és tisztánlátását szem előtt tartva szólnak. Ilyen Karátson Gábor Ötvenhatos regénye, amely léttörténeti eseményként értelmezi a forradalmat, mintegy az igazság megnyilvánulásaként, s felteszi a kérdést, hogy a politika és az irodalom összeegyeztethető fogalmak-e? A forradalom mutatta meg, hogy az ember kiléphet a nyomasztó alternatívák közül, hogy a „történelmi szükségszerűség” látszólag megkerülhetetlen sztrádáiról le lehet térni. Karátson a saját életét meséli, a közreadott történetek kiérlelődtek a könyv megírásának idejére, bennük van a magánélet, a közélet, az egész világ, s annak egy transzcendens megítélése is. Az idő folyását csomópontok köré szervezve szakítja csak meg, a november negyedikék jelentenek megállókat az idő sodrásában, egészen a 2004-es népszavazásig. Megjelent egy jubileumi antológia Pomogáts Béla válogatásában magyar írók novelláiból, igaz, ezek közül csak néhány keletkezett a pártállami időkön túl. Szintén antológia az 1956, te csillag című (Püski, 1991) könyv, a szerzők skálája meglehetősen széles és sokszínű, Devecseri Gábortól (ex-ávós) Ágh Istvánig (sebesülése miatt 56 őszén a kórházban asszonynéven jelentették be). 1990-ben jelent meg Simonffy András kötete, a Rozsda ősz, amely az emlékezet fenntartását tűzte ki legfőbb céljául, az utca emberének szemszögéből felelevenítve az októberi eseményeket. Szinte egyedülálló ez a memoár abban a tekintetben, hogy az orosz katonát is embernek tekinti, a szerző bevallása szerint 1989. június 16-án (Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése) egy hetedik koporsót is állított volna a Műcsarnok elé a megbékélés jegyében, hiszen Simonffy nem annyira a Szovjetuniót, sokkal inkább az ÁVH-t hibáztatja a tragédiák soráért, így a Parlament előtti sortűzért is. Érdekes, hogy amíg Simonffy számára ez a vérengzés lett a történet központi elemévé, addig a Karinthy Ferenc-féle Budapesti ősz (1982) csupán jelentéktelen epizódnak ítéli, mindössze két halottat említ, szemben a valóságos több száznál. Radnóti Sándor véleménye is ezt a fogyatékosságot látszik célbavenni: „Szerencsétlen Karinthy Ferenc, amikor megírta a Budapesti őszt, minden erejével őszinte könyvet akart írni, mely a dolgot minden oldalról megnézi, a

10 LITVÁN György, Mítoszok és legendák 1956-ról, Évkönyv, 2000. VIII. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2000, 1956-os Intézet, 205–218.

44

Partium

pozitívat és a negatívat is látja, és végigfuttatja a hősét egy olyan útvonalon, amelyben benne van az eufória is, de benne van a Köztársaság tér is. Aztán végül olyan könyvet sikerült írnia, ami még talán a cenzúra határait is alulmúlta. Talán lehetett volna bátrabbat is írni, de mindenesetre egy hihetetlenül sematikus könyv jött ki ebből a kísérletből.”11 Hosszan sorolhatnánk még az 56-os regények címeit, valóságos lista keveredne ki belőlük, nem említettük még Kovács Istvánt (A gyermekkor tündöklete), Csernák Árpádot (Felnőtté tiporva), Szilágyi Andort (A világtalan szemtanú), Gömöri Györgyöt (Az én forradalmam), Szalay Károly „erotikus forradalmát” (Párhuzamos viszonyok). A fent említett írók mind a forradalom emlékének éltetését valósították meg köteteikben, de akadnak még zárványok is irodalmi életünkben: Molnár Géza 2003-ban megjelent önéletírása (Lángoktól ölelve) még mindig az ellenforradalmi teória felé hajlik. Gyurkó Lászlóról nehéz eldönteni, hogy milyen álláspontot képvisel, hiszen Arcképvázlat történelmi háttérrel címmel Kádárról írt életrajzi kötetet még a nyolcvanas években, utána viszont A bakancsos forradalom című könyve már egészen más hangot üt meg. A helyzetet tovább bonyolítja az, hogy ennek is két kiadása létezik, ebből az első szövege sokkal „óvatosabb”, a második, a 2001-es kiadás már egyértelműen az új időknek megfelelően a forradalmat dicsőíti, az ellenforradalom elméletét elutasítja. Ki tudja, talán a 90-es években még tartott a visszarendeződéstől? Figyelemre méltó kötet jelent meg az ezredfordulón György Péter tollából, aki Néma hagyomány címmel ellátott kötetében egyszerre vizsgálta meg a forradalom irodalmi és politikai „szereplésének” kronológiáját, végül arra a következtetésre jutott, hogy 56 története, sorsa, utóélete lassan érdekesebbé, bonyolultabbá válik, mint maga a forradalom, a köztudatba mégsem jutott be, csak valahol a felszínén lebeg, mint egy úszó olajfolt. S hogy ez az olajfolt ne váljon szégyenfolttá, annak megakadályozásában a legnagyobb szerep továbbra is az írástudóknak, a felelős értelmiségnek jut. Sajnos úgy tűnik, hogy amit annak idején nem sikerült tudatosítani, sőt, inkább mesterséges amnézia tárgyává tették, azt évtizedek múltán már szinte lehetetlen aktualizálni, s a tárgyilagos tényfeltárás helyett a mítoszképzés terepévé válik. Érzékelhető az a mindenkori „széljárás”, ami az 56-ról való gondolkodás lehetséges útjait, módozatait megszabta, sőt, sok esetben igyekezett magát a tényekből, történésekből összeállt cselekményt is oly módon átírni, hogy az az érdekelteknek megfelelő legyen, és ezen a helyen nem feltétlenül csak a kádári érdekekre kell gondolni, bár elsősorban az ő nevével fémjelzett rendszer volt érdekelt a történelmi krónikaírás meghatározott mederbe terelésében. Ez a jelenség nyilvánvalóan nem új, már Babits is írt róla (Petőfi koszorúi), igaz, a március 15-i megemlékezések kapcsán. Általában véve nemzeti ünnepeinkre sajnos egyaránt jellemző a diagnózis, miszerint tartalmuk egyre inkább kiüresedik, helyét a külsőségek és aktuális politikai üzenetek veszik át. A demokráciát mi akartuk, s hogy nem működik megfelelően, arról elődeinken kívül mi is tehetünk. Megfelelő módszertan és értelmezési keret híján a leggazdagabb hagyomány is értelmetlenné válhat. Veres Péter gondolatával élve: a zavaros múlt csinálja a zavaros jelent.

11 Révész Sándor, „A szabadság közegében kurva nehéz”, Beszélő, 2006. dec. 11.

˝ osz

45

PILIPKÓ ERZSÉBET

„Melyik templomba jár, amelyiken kereszt vagy amelyiken kakas van?” Egy magyar-ruszin házasság története A volt Ugocsa megye északnyugati peremén elterülő Salánk háromezres lélekszámú, kb. fele-fele arányban görög katolikus és református felekezetű település, csak szórványban élnek itt ruszinok, akik főleg beházasodással kerültek a községbe.1 A század első felében a felekezeti endogámia2 még erősebben érvényesült az etnikainál: a nyelv rugalmasabbnak bizonyult a felekezeti hovatartozásnál. Úgy tartották, hogy a más etnikumú házastárs „magyarul úgy is megtanul, de vallását egykönnyen senki se változtatja meg.” A reformátusoknál a vallási endogámia eleve kizárta a más nemzetiségűek, jelen esetben a görög katolikus ruszinokkal kötött házasságokat. Az 1960–1970es évekig mindössze néhány ilyen házasság jött létre, ahol a másik fél természetszerűen nemcsak nyelvileg, hanem felekezetileg is beolvadt házastársa vallásába. A salánki görög katolikusok azonban azonos valláshoz tartoztak a környező falvak ruszinjaival,3 ezért náluk a reformátusoknál jóval gyakoribb – bár nem általános – volt a ruszinokkal kötött házasság. Ilyenkor az azonos vallás megkönnyítette a ruszinok nyelvi beolvadását. Etnikai származásukat azonban a görög katolikusok és reformátusok máig számon tartják, még az utódoknál is, őket bekerűtteknek, hukánoknak, huculoknak, bocskorosoknak nevezik. A salánki görög katolikus templomi ülésrend, amely a legutóbbi időkig hagyományos volt, kihangsúlyozta az újonnan bekerültek kívülállását. A helyek a templomban ugyanis egyenes ágon öröklődtek, és eladásukra csak a legritkább esetben került sor, ezért a kívülről való hozzáférés eleve kizárt volt. A korábbi időkben a vallási endogámiát a fiatalok családi szocializáció útján sajátították el, és ennek betartását szolgálta az egyház erkölcsi fegyelmező ereje. Akik megszegték az idevonatkozó egyházi előírásokat, azokat a református és görög katolikus egyház egyaránt különböző szankciókkal sújtotta (a reformátusoknál eltiltotta az úrvacsorától, a görög katolikusoknál az eukarisztia szentségétől stb.). Ezek a szankciók mindig súlyos lelki terhet jelentettek a hívő egyénnek és családjának, ezért az 1950-es évekig – a politika okozta beavatkozásokig – a felekezeti endogámia érvényesült az etnikai endogámiaval szemben. Ezt követően a görög katolikusoknál az etnikai endogámia a felekezetivel azonos fontosságúvá vált. Az 1960–1970-es évektől pedig – a vallás erkölcsi fegyelmező erejének csökkenésével – gyakran az etnikai endogámia dominanciája érvényesül a felekezetivel szemben. Ezzel egyidejűleg a népmozgások felgyorsulása, a

1 A dolgozat az OTKA T. 025879. számú pályázati program keretében készült. 2 Társadalmi csoporton belüli párválasztás szokása. (Szerk.) 3 A Munkácsi Egyházmegye 1949. évi reuniálásáig a ruszinok is egységesen a görög katolikus valláshoz tartoztak.

46

Partium

fiatal nemzedék mobilitása következtében a házassági kapcsolatokban nagyobb nyitottság tapasztalható. Mindkét felekezetnél igen sok a véletlenszerű házasságot létrehozó kapcsolat: időszakos munkavállalások távolabbi vidékeken (Belorusszia, Kazahsztán, Oroszország, Ukrajna stb.), tanulási lehetőségek idegen városokban, utazások. Ezek mögött sohasem két terület tartós kulturális és gazdasági kapcsolata húzódik meg, hanem mindig alkalmi, időszakos kapcsolatteremtés. A házassági kapcsolatokkal így további vidékekről orosz, ukrán, fehérorosz, finn stb. nemzetiségűek is kerülnek a helységbe. Az idegenből jött új családtagok, akiknek „nem értik a nyelvét” a szülők mindkét felekezeten belül ellenérzéssel fogadják, ha azonban ezek a bekerültek megtanultak magyarul és alkalmazkodnak a helyi közösség értékrendjéhez, kialakult szokásaihoz, rövid időn belül befogadja a család és a közösség, származását azonban számon tartják az utódaiknál is.4 Az adott témában a családtörténeti módszer segítségével – amely az egyedi események, helyzetek mélyelemzését helyezi előtérbe – egy magyar-ruszin házasságot, mégpedig Géza és Szveta házasságát vizsgálom a Szvetával készült interjú alapján. A beszélgetésre a házaspár új lakásán került sor. A párbeszéd magyar nyelven folyt: Szveta enyhe akcentussal, de folyékonyan beszéli a magyart. Kilenc éve házasok. Van két kislányuk: Tímea és Beáta. Szveta a szomszédos ruszin5 (Szőlősegres) községből való. Szülei ruszinok, anyai nagyanyja azonban magyar – annak idején Királyházáról jött férjhez Szőlősegresre –, de sem a gyermekeit, sem az unokáit nem tanította meg magyarra. Szveta nem is hallotta őt korábban magyarul beszélni, amíg Géza nem udvarolt neki. A fiatalember mindig tiszteletét tette az idős asszonynál is. Szveta apjának nem voltak különösebb ellenérzései, amikor a lánynak magyar legény kezdett udvarolni, ugyanis két testvérének a házastársa ugyancsak magyar. Egyedül a vallásnak volt jelentősége számára, ezért Gézától, harmadszori látogatása alkalmával megkérdezte, hogy odahaza melyik templomba jár, amelyiken kereszt vagy amelyiken kakas van,” azaz görög katolikus vagy református vallású-e? Miután kiderült, hogy az előbbi, azt követően nem kifogásolta a lányához való közeledést. A vallásnak, főleg az idősebb és középkorúak értékrendjében még napjaink szekularizált világában is jelentősége van. A katolikus és protestáns egyházak elvi különbözősége vegyes felekezetű házasság esetén általában konfliktushelyzet forrása: melyik egyház templomában történjék az esküvő, majd hol kereszteljék a gyermeket stb., s mindegyik egyháznak megvannak a maga eszközei, hogy szankcióval illessék az „eltévelyedettet.” Ezért, különösen a vallásos szülők igyekeztek tiltással is kivédeni a vegyes felekezetű házasság létrejöttét. Kárpátalján a ruszinok görög katolikusok, részben görög keletiek,

4 Erről részletesebben egy korábbi tanulmányomban írtam: Endogám és exogám tendenciák egy kárpátaljai magyar faluban. In: Kárpátaljai Minerva I. 2. Budapest-Beregszász, 1977. 107–119. old. 5 A ruszin és ukrán kifejezéseket szinonimaként használom s elsősorban azért, mert az érintett lakosság sem tesz különbséget közötte. Főleg a fiatal generációra vonatkozik ez az „egybemosás,” akik nem ismerik ennek az etnikumnak a politikai vonatkozásait. (Erre most én sem térek ki.) Nyelvészek, történészek között egyaránt vita tárgyát képezi, hogy az adott népcsoport önálló etnikum vagy csupán egy etnikai népcsoport.

˝ osz

47

a magyarok azonban felekezetileg megosztottak: majd hetven százalékuk református és alig harminc százalékuk katolikus. Tehát egy ruszin házasulandó fél részéről nem mindegy, hogy az etnikai különbözőségen túl a választottja melyik felekezethez tartozik. Az azonos valláshoz tartozás enyhíti az etnikai különbözőséget. Géza szülei „régi jó magyar görög katolikus családnak” számítanak Salánkon. Az élő emlékezet a szűkebb hozzátartozók között nem tart nyilván ruszinokkal kötött házasságokat. Így Géza házassági szándéka mély ellenérzést váltott ki a szüleiből, különösen az apjából, aki ugyan sem a választott leányt, sem családját nem ismerte. Az idegen etnikum volt az, ami számára nemkívánatossá tette ezt a frigyet: „hucul6 menyet nem akarok” – mondta. Minden házasság befolyásolja az adott család társadalmi megítélését, a falu hierarchiájában elfoglalt helyét. Egy „múlt nélküli” idegen házastárs, különösen „egy egresi (szőlőegresi) hucul” csak gyengítheti ezt a pozíciót a közösség értékrendjében. A helyi társadalomban a családok pozíciói hosszú idő alatt alakultak ki s az egyén a családján keresztül kapcsolódik közösségéhez. Egy személy azonosságát elsősorban nem az dönti el, hogy kicsoda, hanem az, hogy „kinek a fia”. A házassággal ugyanakkor nem csupán a két egyén kapcsolja össze az életét, hanem közvetett módon a két család, sőt a rokonság is. Ugyanis a falusi társadalom számontartja a távolabbi hozzátartozókat is, és a megfelelő rokonsági fok kifejezéseivel illetik egymást: sógor, ángyó vagy csak egyszerűen rokon. Különösen „lentről fölfelé” jellemző ennek a túlhangsúlyozása: a társadalom perifériáján elhelyezkedő egyének ilyen módon kívánnak kisebbfajta társadalmi elismertséghez jutni. A rokoni összetartozás kifejezése még, az ünnepek alkalmával történő látogatások vagy a családi rendezvényeken való részvétel: „nem mindegy, hogy kivel ül az ember egy asztalnál” – mondják. Még a ruszin etnikumú házastársnál is nagyobb hátrányt jelent olyan családokkal rokonságba kerülni, akik a társadalom perifériájához tartoznak. Így a szomszédos ruszin falvak esetében, főleg, ha már történtek oda-vissza beházasodások, az emberek egymás hozzátartozói felől is tájékozottak. Tehát a „rossz rokonság” sokszor akadálya lehet egy, amúgy elfogadható házasságnak. Gézának sikerült apját – annak egy gyenge pillanatában – rávennie, hogy megkérje számára az óhajtott ruszin leányt. A leánykérést már másnap meg is tartották, nehogy a szigorú apa átértékelje a helyzetet és meggondolja magát. „Visszavágóra” azonban nem került sor, azaz Géza szülei nem viszonozták a leány családjának a vendéglátást, ami szokásban van ezen a vidéken. A magyar szülők a rideg távolságtartást a leánykérés után is megtartották, éreztették, hogy „ők csak a fiuk kívánságának tettek eleget,” de egyébként nem vállalnak közösséget az „új családdal.” Ezt a távolságtartást óhajtották kifejezni a leánykérésre felkért tolmács jelenlétével is. Bár Géza apja elfogadható szinten beszélte az orosz nyelvet, hiszen Kárpátalján az 1945. évet követő évtizedekben a szovjet katonaságnál a magyar férfiak mind megtanulták az államalkotó nemzet nyelvét, 6 Ruszin (ukrán) etnikai népcsoport, lakhelyük az Erdős-Kárpátok északkeleti csücske, a Tisza forrás vidéke. A kárpátaljai magyarság körében azonban elterjedt ennek a kifejezésnek a gyűjtőfogalmi használata is, és adott szituációban, általában elmarasztaló szándékkal, kiterjeszti a vidék összes szláv ajkú lakosára.

48

Partium

de csak közvetett módon volt hajlandó részt venni az eseményekben. Egyik oroszul-ukránul jól beszélő rokont kérték föl a fiatalember szándékainak tolmácsolására. A nyelv összeköt és elválaszt, „világokat” nyithat meg és félreértések eszközéül is szolgálhat. Ez utóbbit illusztrálja a következő történet: a menyasszony a vőlegényénél tett első látogatása alkalmával annak nagyanyját udvariasságból magyarul kívánta üdvözölni, ennek kifejezésére azonban a „szia” köszöntő formát használta. Az idős aszszony elképedt ettől a szemtelenségtől s meg is kérdezte unokájától: „mifélék ennek a lánynak a szülei, hogy nem tanították meg az illemre?” Közben csak az történt, hogy Szveta az általa ismert egyetlen magyar üdvözlési formát egyenértékűnek érezte az orosz „zdrasztvujtye,” azaz „jó napot” kifejezéssel, amely köztudottan fiatalok és idősek egymás közti üdvözlésére egyaránt használatos. Az esküvőt követően az ifjú házasok öt éven át Géza szüleivel és nagyszüleivel együtt közös háztartásban éltek. Szvetának még nem volt munkahelye, ezért amíg az ifjú férj és a szülők a nap nagy részét a munkahelyükön töltötték, ő otthon, a nagyszülők irányítása mellett a házimunkát végezte. Apró, törékeny alkata ellenére, munkabírása már a szülői házban megedződött. Odahaza hárman voltak testvérek s mindhárman lányok. Így férfisegítség nem lévén, az apa a lányait vette igénybe az olyan hagyományosan férfimunkára is, mint a kaszálás, szénázás, boglyarakás, stb. Szveta az új háztartásban mint fiatal menyecske igyekezett alkalmazkodni a család belső rendjéhez és szokásaihoz. Ennek ellenére mindennaposak voltak azok a helyzetek, amelyek Géza családja részéről negatív viszonyulást tartalmaztak, s akik Szveta személyes tulajdonságait etnikai tulajdonságként értelmezték. Ez az idegenség elsők között az após részéről nyilvánult meg, aki menye etnikai különbözőségét szinte „bűnéül” rótta fel. Ezt kisebb-nagyobb gesztusokban tudtára is adta, pl. nem fogadta el az általa készített ennivalót, mert ő „hucul ételt nem eszik”. Ezeket az etnikai színezetű konfliktushelyzeteket a generációs ellentétek még inkább elmélyítették. A családi életvezetés különböző területein: tervezés, a pénzfelhasználás módja, a higiénia alapvető előírásai stb. ugyancsak eltérő vélemények fogalmazódtak meg Szveta, valamint az anyós, illetve az após részéről. Adott esetben már mindenfajta másság, ami nem a „mi világunk” része, idegennek minősült. A fiatalok elköltözésével azonban a realizált életterek erőteljesen elkülönültek, s a vezérlőelv már nem a konfliktuskeresés, hanem a komplementaritás és az egymás mellett való működés lett, sőt bizonyos feladatok ellátásában olykor az együttműködésé. Szveta egy év alatt elsajátította a magyar nyelvet. Tanítói elsősorban a férje nagyszülei voltak, akik empirikus módon vezették be a nyelv világába: a munkatevékenység során minden alkalommal magyarul megnevezték számára az épp aktuális tárgyat, illetve a hozzá kapcsolódó cselekvéssort (pl. ez villa, ez kanál, ezekkel eszünk stb.). A család többi tagja, a rokonok, a szomszédok is elsősorban magyarul beszéltek az ifjú asszonyhoz, egyedül a férje volt az, aki egy ideig még az orosz nyelvet használta. Hangsúlyozandó, hogy az oroszt, és nem az ukránt. Holott Szveta anyanyelve az „ukrán” volt, és Géza, aki ukrán tannyelvű középiskolát végzett, birtokában volt ennek a nyelvnek. Mikor rákérdeztem ennek az okára, Szveta nem tudta megmagyarázni, azt mondta, ez kezdettől spontán így alakult. A jelenség azonban nem egyedi. Csak megemlítem, hogy az elmúlt évtizedekben Kárpátalján általános, hogy a magyar nemzetiségűek adott be-

˝ osz

49

szédhelyzetekben az ukrán és orosz nyelv közül legtöbbször az oroszt használták. Akik magyar nyelvű iskolát végeztek, azok részéről még érhető volt, hisz ukrán nyelvet nem is tanultak, csak oroszt. Azonban, amint a fenti példa mutatja, adott esetben az ukrániskolát végzettek ugyancsak inkább az orosz nyelvvel éltek. Ennek oka, hogy aki „adott magára”, és nemcsak a magyarok, de az ukránok többsége is, az a volt Szovjetunióban „nagyoroszul” beszélt, és nem „huculul” s főleg nem „po násumu”. Hogy ez utóbbi az ukrán nyelvnek a helyi dialektusát jelenti-e vagy egy önálló ruszin nyelvet, egyelőre még a nyelvészek is vitáznak. Az orosz-ukrán nyelv közötti hierarchia egész Ukrajnában jelen volt, kivétel az ukrán érzelmű volt Galícia, a mai Lemberg és környéke. Géza és Szveta tehát kezdetben egy harmadik nyelven kommunikáltak egymással, majd a házasságukat követő időszakban a magyar környezet kényszere alatt több magyar kifejezés kapott helyet az érintkezésükben, s az évek múlásával pedig teljesen kiszorította az oroszt. Szveta már a gyermekeihez is magyarul beszélt. A családi élet különböző területein az otthonról hozott értékrendet valósítja meg, beépítve azonban azokat a célszerű dolgokat, amiket új környezetében ismert meg. A nyelvváltásból nem csinál elvi kérdést, a gyakorlat szintjén kezeli. Nincsenek egyértelműen kinyilvánított gesztusai, a mindennapi cselekvések síkján végzi a maga „etnicitástermelését.” (Megjelent: HONISMERET. XXX évf. 2003/1. 70–73.)

Leveles hajfonatkorong Anarcsról 50

Partium

SZIRMAI PÉTER

Franz von Krones birtokán Részlet Franz David Hertel eddig ismeretlen, német nyelven írt naplójából, működésének kezdeti éveiből. A fordítást mai, modern nyelvre átültetve közlöm. Múlt év tavaszán furcsa és bizonyára beteges exhibicionizmustól vezérelve fogadtam el Franz von Krones gróf meghívását egy felolvasóestre. Mentségemül szóljon: a hely irodalomtörténetileg fontos szelleme nem engedett nemet mondani. Hajnalban indultam Clausenburgból, de még ez is majdhogynem túl későnek bizonyult; a kocsist végig biztatnom kellett, hogy hajtson, ahogy csak tud. Alkonyatkor kocogtunk be a gróf díszes kertjébe. Az út rendkívüli módon kifárasztott, mégsem pihenhettem: a kezdés riasztóan közel volt. A bejáratnál senki sem fogadott, intettem kocsisomnak, hogy távozhat; széles márvány lépcsőkön, görög oszlopok, hatalmas tükrök, történelmi festmények között mentem föl az emeletre. A terem már nagyrészt megtelt; páran, ismerősök, intettek nekem, a meghívásomat eszközlő uradalmi főintéző, jó ötvenes, kissé elhízott férfi, elém jött, mosolyogva, parolázva üdvözölt, az első sorban mutatott helyet. Beletörődve bólintottam, letettem vékony szarvasbőr táskámat egy székre, ő ment a dolgára. A nézőtérrel szemben, középen egy asztalt helyeztek el, mögötte székek, gondoltam: ide ül a gróf s a fontos elöljáróságok. Az asztalon díszes kötetek, iratok hevertek, nagyrészt a fellépők művei. Felálltam, odaléptem, belelapoztam egyikbe-másikba, de nem volt idegzetem elmélyedni bennük. Közben megérkezett az egyik fellépő, az erdélyi közélet ismert alakja (régről ismertem), lehuppant a székem melletti helyre, letette a táskáját. Melléültem, beszélgetni kezdtünk, mesélt a munkájáról, hogy miként mennek náluk a dolgok; én viszont semmi érdekesről nem tudtam beszámolni. Az intézők a jegyzőkönyvvezető pulpitusát igazgatták közvetlenül a székem mellett, aztán egy zenekar, vezetőjét már ismertem, egyszer, egy ehhez hasonló esten be is mutattak neki, a terem jobb sarkában csomagolta ki a hangszereket. Láttam, még bőven van idő, elhúzódik a kezdés, odaléptem a zenekarvezetőhöz és köszöntöttem. Értetlenül nézett rám, fogalma se volt, hogy ki vagyok, aztán kisimult az arca. „Magát biztosan a főintéző úr rendelte mellénk!”, mondta. Mondtam, hogy nem, várhatóan én is föllépek az esten. Csücsörített az ajkával, láthatóan furcsállotta a válaszom, aztán az egyik társa szólt, hogy ne beszélgessen, inkább segítsen hangolni; elfordult, és többé nem foglalkozott velem. Visszaültem a helyemre, beszélgetőtársam már eltűnt mellőlem. A központi asztal mellé helyezett egyik széken pillantottam meg, mellette a főintéző s a többi fellépő. A főintéző felém intett, „gyere közelebb”, olvastam le a szájáról, aztán körbe nézett, látva, hogy nincs mellettük hely, lemondóan legyintett, mondván: élhetetlen alak vagyok. Maradtam a helyemen. A közönség egy-két percig visszafogottan duruzsolt, majd váratlanul elcsendesedett; léptek hallatszottak, mindenki a két széksor között bevonuló idős férfiakat bámulta. A gróf és még két idős férfi elfoglalták az asztalnál lévő székeket, s mint az est főpapjai, felsőbbrendű mosollyal, gőgös fejbiccentéssel köszöntek. Páran összesúgtak mögöttem: „tudod…, a nagy irodalomtudós…, az meg a jeles költő…”

˝ osz

51

A gróf hanyag kézmozdulattal átadta a szót az idős tudósnak, aki tekintetével csendre intette a közönséget, majd szólásra emelkedett. A felügyelő intett a jegyzőkönyvvezetőnek, hogy ezt már jegyezheti. Láthatóan törekedve a hosszú, összetett mondatokra, mint a vendéglátó gróf megbízottja, előadta a kastélyban tartott irodalmi estek történetét, majd egyenként rátért a vendégek: főleg írók, költők, bemutatására. Az általam egyedül képviselt unitárius tanokról is beszélt („Kicsit mindig idegenkedtem tőle”), felettébb különösnek jellemezve teológiáját, bátornak, vakmerőnek nevezve követőit. Tudtam, nem szabad felvenni a kesztyűt: rezzenéstelen arccal ültem tovább. Az idős tudós, provokációjának nem lévén áldozata, röviden végzett a bevezetővel. A főintéző megköszönte a szavait és színpadra szólította az első fellépőt. A híres költő erőlködve elfojtott egy ásítást, és utálkozó arckifejezéssel a plafont kezdte bámulni. Az első blokkban a versé volt a főszerep. A nagy hangsúlyok és szünetek ritmikus váltakozásai közepette képtelen voltam a szövegek értelmét felfogni, csak az emelkedett hangszín jött le. Az egyik felolvasó, valami előadóművész, különösen emlékezetes maradt: azt hiszem, rosszul gondolta át a szerepét: az, hogy túl hangosan beszélt, nem kifejezés: szinte üvöltött. Utána a zenekar elcincogott valami megzenésített verset: hát…, abban sem volt köszönet. A próza blokkban először egy brassói, majd két partiumi író olvasott fel, aztán engem szólítottak. Kissé távolról hallottam a Franz David Hertel nevet. A főintéző rögtön intett a jegyzőkönyvvezetőnek, hogy ezt nem kell jegyeznie, ez nem olyan fontos. Elhadartam a rövid szöveget, a végén, mintha kilométerekről szólna, távolról hallottam a rövid tapsot. Szerintem, a közönség soraiból senkit nem érdekelt a művem. Azt hittem vége, de egy alacsony férfi penderült a terem közepére, és verseket kezdett énekelni, de olyan hamisan, hogy kínszenvedés volt hallgatni. Az idős költő olyan arcot vágott, mintha nyúznák, én is alig bírtam ki, s az ablakokra meredtem, hátha megrepedtek. De nem, szerencsére nem. Talán, mert véget ért az est. Az idős tudós búcsúzóul mondott valami giccseset, pátoszosat, hogy nemzetet megtartó erő vagyunk (magyarul folyt az előadás), vagy valami hasonlót, és elköszönt. A gróf és két megbízottja, a tudós és a költő, akár egy misén, büszke, arisztokratikus testtartással, kimért léptekkel távozott. Jöttek a gratulációk, persze nem nekem, a tömeg, az ember-konglomerátum mellett kisurrantam a teremből. A főintéző azonban még indulás előtt elkapott, fürkészve kérdezte, hogy tetszett-e. A válasz ott volt az arcomon. 52

Partium

MERÉNYI K RISZTIÁN

Arc a múltból Galambpiszok mindenütt. Hajléktalan fetreng egy padon, kezében boros flakon. Leszegett szeme kábán les ki a hatalmas szőr-dzsungel mögül. Ötven év körüli, dekoratív hölgy sétál ki ráérősen a Moszkva téri metróból. Körülnéz, a 156-os busz felé igyekszik, de lekési. Igazgatóhelyettes egy külkereskedelmi cégnél. Négyszobás, panorámás luxuslakása van a hegyen. Autóját munkába menet nem használja, túl forgalmas a város. Fintorogva néz az alakra. Megáll. Kutatni kezdi a szakállas arcot. Odalép hozzá. – Boltos Jakab… a hetvenegyes évfolyamról? – Mi? Van cigije? – Nem dohányzom, de ugye, ön az? – Adjon már egy százast, semmit sem ettem. – Várjon… A hölgy hamburgerrel tér vissza. A férfi elfogadja, lerakja a bor mellé, és újfent kéreget: – Nincs egy ötvenese? A hölgy magára hagyja. A buszon azon töpreng, hogy micsoda okos srác volt ez a Jakab. Németországba ösztöndíjat kapott az egyetem után. A dombon laktak. Szülei felső középosztálybeliek voltak. Nem, nem lehet… „Szerencsejátékos lett?” Másnap a hölgy újra meglátja a férfit ugyanazon a padon. Valamivel józanabbul. – Ugye, ön az, Jakab? – Jaj, anyukám, már megint maga? Jó volt a hamburger. Adhatna valami aprót is! – Meghívom kávéra és szendvicsre. – Nem bánom. Beülnek a közeli bisztróba. – Mi történt, Jakab? Megfogja a férfi kezét. Amaz bizalmatlanul: – Ugyan, hölgyem. Rég voltam már így, maga pedig nekem esik. A hölgy elengedi a barnássárga, szárazkezet. Biztos benne, csakis Jakab lehet, ő viselkedett ilyen illemtudón. – Hogy történt, Jakab? – Hogy történt, hogy történt, vadász mondja, hozz töltényt… – Nem válaszolsz nekem? Ha akkor mi ketten… – Benyomunk egy felest? Kérje ki! Vagyis kérd már ki, ha már így összetegeződtünk. Bocs, addig vizelek egyet. A hölgy kezébe temeti arcát, egész addig, amíg a férfi visszaér. – Jakab, harminc éve azt a lépést bánom. Fiatal voltam, nem tudtam ellenállni a vegyeskereskedő fiának; már a nevét se tudom. – Hol a felesem? A hölgy rendel egy szilvapálinkát, és folytatja:

˝ osz

53

– Képtelen voltam szabadulni az emlékedtől. Mondd, miért jöttél vissza? Ha nem hibázok, és te itthon maradsz, már nagy gyerekeink lennének. Tönkrementél, Jakab. De én is… Miattad mentem tönkre. A hölgy halkan zokog, Jakab pironkodva néz körül. Finoman megérinti a rángatózó vállat. – Szép kisasszony, nyugodjon meg. Azt hiszik, bántom. – Szép vagyok? Szépnek találsz? – Maga szebb, ha sír. Őszintébb az arca. – Ó, kedves Jakab... – Jaj, a belem! Megint fáj a belem. – Nincs semmid, csak ez a zacskód? Menjünk innen. – Menjünk, menjünk, csak ne fájna így a belem. Megbámulják őket a téren. Buszra szállnak. A férfi bűze megsemmisíti a hölgy diszkrét parfümillatát. Felérnek a lakásba. Jakab kibújik cipőjéből. A hölgy a fürdőszobába vezeti vendégét, aztán felmelegíti a vacsorát. Jakab nagy sokára előcammog a kölcsön köntösben. A diákévekből ismerős zene hallatán motyog valamit. Valamikor biztosan táncoltak erre. Besötétedik. Erősödnek az ablakon túli fények. Hozzáfognak a vacsorához. Csirkecomb áfonyaszósszal és sült gesztenye. Jakab remegő ujjai közül kiesik a kés. – Edd, ahogy jólesik! – Köszönöm – szól halkan a férfi, majd a szakáll alatti bőrt vakarja. – Azon is segítünk, csak előbb lakj jól. Pezsgőt bontanak. A répatorta elfogyasztása után átülnek az íróasztalhoz. A hölgy Jakab feje alá írólapot tesz, és rovarirtóporral behinti a szőrzetet. Hamarosan apró, fekete élősködőtetemek terülnek szét a papíron. – Jakab! Ezekből rengeteg van! Mit szólnál, ha lenyírnám? – Így se ismer senki, meg úgy se… A hölgy ollóval lenagyolja, és borotvával simára húzza a bőrt. Ebbe a csupasz arcba szeretett bele. Azóta sokat változott. Kimossa az ürülékfoltos ruhákat. Jakab a szemét dörzsöli, majd felsóhajt: – Késő van, megyek! – Hová sietsz? – Mindegy, hol vagyok, nem fontos senkinek. – Nekem már igen! Maradj – szól a hölgy. Kézen fogja Jakab, és az ágyhoz vezeti. A reszkető férfi bátortalanul kezdi szeretni a nőt. Az együttlét után sokáig szorongatja egykori kedvese kezét, s kifakad: – Miattad jöttem haza külföldről, de nem találtalak. Anyámék kizártak az örökségből. Elveszett ördög lettem. De tegnap óta nem hiányzik az ital! – Bocsáss meg, Jakab! – Amíg te semmit, én ötven évet öregedtem. Nem bízom a folytatásban. – Sok év eltelt, de miért ne lehetne újra? – Nincs késő? – kérdezi Jakab, és felkapcsolja a lámpát. 54

Partium

BARNÁS MÁRTON

Szembenézés Interjú Györe Balázs íróval Györe Balázzsal, a Szépírók Társaságának alelnökével, a Fölöspéldány-csoport, az Örley-kör alapító tagjával, szerkesztőjével hosszú idő után találkoztam újra. Az idei Könyvhéten jelent meg új, Kölcsönlakás című verseskötete. Ennek apropóján tettem fel neki kérdéseimet. Harmadik, Kölcsönlakás című verseskötetének olvasása után úgy gondoltam, legutóbbi kötetének (Megszakítottam egy regényt) folytatásához volt szerencsém. Jól gondoltam? Mindenképpen folytatása legutóbbi munkámnak. A versek eszköztelenségét, egyszerűségét, jellegét tekintve. Sőt, az élethelyzetet tekintve is az. Nem erőltettem, hogy folytatás legyen, de így alakult. Bár kevésbé drámai a kötet, mint a Megszakítottam egy regényt, de ezekben a verseimben is jelen van a betegség. Mint ahogy az apa alakja is. Vagy az anyámé, aki egyre közelebb kerül hozzám, mégis távolodik tőlem. A baráti szál, a barátság, a szívesség sem új motívumok már ebben a kötetemben. Sokkal inkább ismerősek. A kötet címe, ez a bizonyos kölcsönlakás a valóságban is létezik? Igen. Új helyre kellett költöznöm, s a barátom segített ezzel a lakással. De tulajdonképpen mindannyiunk életében megtalálható ez a kölcsönlakás. Sőt, a Föld nevű bolygó, ahol élünk, ez is kölcsönlakás, hisz itt élünk, kölcsönvesszük. Mit akart megvalósítani ebben a művében? Természetesen, egyszerűen, merészen (az érzelmek merészségére gondolok) akartam írni, elhallgatások nélkül. Erre törekedtem. Arról akartam írni, hogy mit lehet csinálni akkor, amikor az ember élete ellehetetlenül. A személyes otthontalanságomat írtam meg, ugyanakkor nyilván a 21. századi ember otthontalanságáról is szó van a kötetemben. Nyolc ciklusból áll a Kölcsönlakás. A ciklusoknak nincs címük, csak számozásuk. Ha a számok helyett címeket szerettem volna írni, azt írtam volna: anya, apa, magány, barát, szerelem, szakítás. Ezek lehettek volna a címek. Mindez az életem. Ami igazán számít, ami valóban létfontosságú. Teslár Ákos az ÉS-ben így ír az Ön alkotásaival kapcsolatban: „Györe az írás vélt hiányosságait a lét vélt hiányosságainak ábrázolására, érzékeltetésére hasznosítja.” Egyetért Ön ezzel a megállapítással? Azokkal a szavakkal, hogy hiány, hiányosság – egyetértek. Hiány, az van. Azért kezdtem el írni gyermekkorom végén, mert a lét teljessége bennem felbomlott, s ez arra

˝ osz

55

indított, hogy magyarázkodjam. Magyarázkodni kellett. Írni kellett. És ez azóta is tart, azóta is magyarázni kell. Az írás tulajdonképpen erkölcsi kötelesség? Igen, de ez szembenézést is jelent. Magammal, másokkal. Ez az alap, a szembenézés kötelessége. Ezt őszinteségnek is hívják. Kertelés nélkül vallani. Itt én vagyok a történet. A történeteim pedig nem azért íródnak, hogy gyönyörködtessenek, hanem azért, hogy szembesítsenek minket életünkkel. Mi az, ami vélt, ami hiány, ami nincs meg? Nekem ez a kérdés azt jelenti, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami rossz? Ami a teljességet jelentené, az a szerelem. Az biztos, hogy a gyerekkorban ez jelentette a teljességet. Az érzés, a szerelem érzése. Lehet, hogy az ember folyton ezt keresi. Önmaga másik felét keresi, hogy két fél egy egésszé váljon. A másik érzés a barátság érzése, ha nem piszkál bele a szexualitás. Van esély arra Ön szerint, hogy megtaláljuk az igaz szerelmet? Alig. Minimális. Rövid ideig. Egyszer le is írtam: „A szerelemből ügyintézés lesz.” Ezt tudomásul kell venni. Ami a világban szép, az a természet, a napfelkelte, napnyugta, a harangzúgás, ezek csak pár percig tartanak. De ezek mindig megállítanak. Györe Balázs a teljesség felé tör az írásban, s az életben? Nem. Már nem, de a világnak kutyakötelessége lenne. Karinthy Frigyes jut az eszembe: „Csak azt bánom, hogy úgy hagyom itt ezt a világot, ahogy találtam.” Én is úgy érzem, hogy nem tudok belenyúlni. A magam világán sem tudtam változtatni. Nem mondhatom, hogy okosabb lettem, csak tapasztaltabb. Kevés nyugvópontot találtam. Gondolom, ezek a nyugvópontok még megvannak… Igen. A sport, a tenisz, a mozgás, a Duna közepén a Margit-sziget. Ilyen nyugvópontok még az írók, a könyvek. Szavaiból úgy érzem, mintha mi emberek valamit elrontottunk volna… Nem mi rontottuk el. És nem érzem, hogy én nagy hibát követtem volna el. Ottlikot említeném, aki ezt írta a Valencia-rejtélyben: „Adni kellene még egy esélyt a Teremtőnek.” Bennem van valami eredendő tökéletlenség, ezen nem tudtam változtatni, de szándékos hibát nem látok. Ön élete legfontosabb, legszemélyesebb történéseit dolgozza fel prózájában. Mit gondol, mire lehet képes az irodalom az életben? Az összeomlástól az írás menti meg az embert. Az, hogy ő ír, vagy olyan szerzőket olvas, olyan műveket, amik szintén megmentik. Létezik az írás megmentő ereje. De ez a verseimben is megvalósul. Nem győzöm hangsúlyozni a versszituáció, a versdrama-

56

Partium

turgia jelentőségét. Mindig kapcsolatban, eleven kapcsolatban szeretek lenni azzal, akit megszólítok a versben. Többször beszélt, írt arról, hogy Ön milyen fontosnak tartja a dokumentumokat. Azt sem bánná, ha alkotásaira nem is szépirodalmi művekként, hanem dokumentumokként tekintenének. Miért? Ezek a dokumentumok támasztják alá legjobban az ember életét. Az írás az érzések, gondolatok anyakönyvi kivonata. Az ember nem tehet mást, mint dokumentálja az életét. Nem akar szép lenni, csalni, hanem azt akarja, hogy a szava megmaradjon, mint egy bérlet. Dokumentum, ami érvényes. És a rosszkedvet is dokumentálni kell. Írásaiból az derül ki a számomra, hogy életében némely halottak jelenlevőbbek sok élőnél… Valóban együtt élek sok halottal. Ide tartoznak azok az írók, akiket személyesen nem ismertem, de bennem élnek. Fitzgerald, Kerouac, Hemingway. Valamint kedvenc lengyel költőim. Csak így tudok élni. Sokat tudnak segíteni. Nagy segítség, amit ők nyújtanak. Élő-holt alkotók. Ady és utolsó kötetének címe jut az eszembe: A halottak élén… Jelenleg dolgozik valamin? Igen. Van egy írószervezet, a Szépírók Társasága, 300 tagunk van, s e szervezetnek vagyok május óta az alelnöke. Mi a feladata a Szépírók Társaságában? Van egy díjunk, a Szépírók Díja, s a díjátadást szervezem, a sajtót értesítem. Tavaly ősszel pedig a Mindenki Kisebbség című fesztivál lebonyolításában segédkeztem. Hogy sikerült ez a fesztivál? Jól. Kétnapos volt, több mint 40 résztvevővel a beszélgetéseken. És van egy sorozatunk is, aminek A könyv utóélete a címe. Olyan írók beszélgetnek kedvenc szerzőikkel egyetemi klubokban, akár a határon túl is, akiknek az utóbbi időben könyvük jelent meg. Készenléti állapot is ez a mostani. Valamint a kollégák könyvbemutatóira megyek el. Manapság nagyon sok könyv jelenik meg, túl sok, a mai írók többsége nagyon siet. Én már lassabban csinálom. Inkább verseket írok, azok gyorsan megvannak. Pedig húsz évig csak prózám jelent meg.

˝ osz

57

KÜRTI LÁSZLÓ

Magyar kiejtéssel Ha szólnék hozzád, már nem figyelsz ide. Kérdezel néha, de folyton dünnyögök. Varrásmentén foszlik az értelem, csak röhögünk akkor, két esztelen kölyök, eligazodunk pizsamanadrágszárakban. Szűken élünk, a szó tág ünnepnapjai között. Bízva benne, a miénk nem kísérletszerelem, nem kísérletsors, de mégis könnyebb, mint egy próbaélet. Súlytalan, akár egy nyári takaró, csöndes, mint a téli, lilafényű rétek. Még hallgatsz, de szeretlek: könnyet, fájdalmat kölcsön tudok neked adni. Beszélnél. Ha. Hosszan hallgatnálak. Magyar kiejtéssel. Zokognánk. Zokon se vennénk.

Műterem testhatáron Közben nem illik verset írni. Fülbe súgni, malackodni igen. Számat bugyiddal felcserélni humánus: mindkettőt csak téphetem. Testhatár engedj, mélyre nyúlok. Formátlanodjon, ami köznapi. Elég leszek, te légy ma túl sok, miközben újjá szülnek ujjaim.

58

Partium

Meglep, nyugi, ahogy a száddal, tangáddal dús hajad összefogod. Időfecsérlés másról. Mással tervezni. Én hozlak világra. Műtárgy, szobor, törékeny váza. Portékám vagy: anyagom anyagod.

Utolsó komp Rád bízom most bajaim, veszítsd te kérlek el. Én elfelejtem bűneid, halk kösz’t sem érdemel. Hamisan játszol, jobb nekem szeretni ostobán, gondnak, bolondnak jó teher egy közös délután. Csend van, késő szakítani. Már meg nem kérdem én: Miért aprózod el magad, kettőnknek nincs remény? Félelmed súlyos, mélyre nyom: utas vagy, én a komp. Szökésed rajtam át: erény. Visszhangzik a kolomp. Segítenék, hogy messzire, hogy tőlem el, de menj. Közös a csendünk, jól tudod, veszít, ki csak mereng. Fogyóban van a levegőnk, győzhetnénk. Így se rossz. Egymást nézzük, két idegen, szerelmünk kamaszos. Nagy a teher, ereszt a lánc algás folyófenékre. Számunkra partok nincsenek, mondd ki: mégis megérte.

Késő avarkori öntött szíjvég

˝ osz

59

ORBÁN JÁNOS DÉNES

Ha mit még hátrahagynunk „ha nem is értitek mint hómezőn a vadlúd ha mit még hátrahagynunk fakuló képeket” Kányádi Sándor: Töredék

mint hómezőn a vadnyúl az ugró képzelet ha mit még hátrahagynunk a kép s a képkeret ha volt és lesz kinek mint hómezőn a vadnyúl s a kilátástalanság amint épp sejti meg

mint hómezőn a vadnyúl ha kifehéredett ha mit még hátrahagynunk egy fehér négyzetet

ha volt és lesz kinek mint hómezőn a vadnyúl az egybeolvadás és kihűlő létlelet

mint hómezőn a vadnyúl ha nem is értitek ha mit még hátrahagynunk egy üres képkeret

60

Partium

Mikor fölhasad a föld bőre A fák fölött lebegve nézi: hogyan hasad föl a Föld bőre. A repedésen át kiömlik egy napfényhez nem szokott világ. Az ablaktalan házakban a sötétnél sötétebb sötét. A nyálba drótdarab vegyül. Nyirkos szerelem a szobákban. Az arcokon a vas pora ül.

*** Csak pupilla-szembogarak szokják a napot, a csodát falják. A testek – még félig a földben – már a repülést próbálgatják. Visszazuhannak. Ő tovalebben. Túl sok egyszerre a csodából.

*** A fehér bőr barnára sül. A házra ablakokat vágnak. Dróton szárad a szerelem. Megtisztulhat nyála a vágynak. A változás fénye széppé teszi a szögesdrótos szabadságot. A fényes reggel tudatában bárkinek könnyebb elaludni a sötétnél nem sötétebb sötétben. A repülő lényt elfelejtik. Elkezdenek élni a fényben.

˝ osz

61

ÁFRA JÁNOS

Szélről csak nincsen. Lefeküdnék melléd, de újragondolom. Nincsen ágy, sem vízszintes vonalak. Az idő megkerülhető. A múlás elviselhetetlen. Csapkod, a szél a vállainkat.

Minden függőleges. Az esőnk, szék felett a felsőtestünk, amíg egymásra nem dőlünk. Mint csuklóból kézfejek. Bennük végződik, ami elkezdődhetett.

Néhány éjszakával később hozzám csak kép az út. Hosszú. A lábad, ahogy fekszel. Mikor csukott szemhéjad mögött ázunk, lecsókolod hátamról a verejtékemet.

Másik oldalról a szád. Elkezd a mozgás, már íve is szokatlan, embertelen, mert szabályos, így görbül hátad a falhoz. Féltem tőle csigolyáidat. Rájuk tartok, csuklóm valamin feszül,

valami élesen. Szétázott fémtől vörössé válnak a bütykök ujjaimon, berozsdállnak. Takarjuk arcunkat, megfosztva magunktól a kastély szűk fényeit. Vállunknál mosdó,

ablaka nyitva, mozdul, majd elnehezedik. Kendőd a testünk felett. Ázik, lassan ránktapad, ahogy a hangok idekint a szánkra. Engedjük. Mint szavak mállanak belénk. 62

Partium

Berángásból a felület. Az esés kirázza a vezetékeket, eltompítja rezgő hangszálainkat. Körbeoldalaznak a falak, hátunk kerítésbe fordul a széktámlán,

küszöb előttünk, erkélyünkre néz. Ránk egy ajtónyitó. Kicsuk, majd bemegy. Most újra belém karolsz, közös a fesztáv, összekoccanunk.

Mint minden. A romlás elkerülhető, a szöveg megkerülhetetlen. Pillantásod kicsit elvont. Belőlem. Rád mosódtak bőröm horzsolásai.

˝ osz

63

FARKAS GÁBOR

Őszi séta Elült a zaj csend van A fejben a gondolat se moccan Hallgat majd hirtelen Az agyból a szívbe beledobban

Nem sokat mérlegel Szóvá emelkedne De mindig félrenyel

És újra csend Némaság

Csak léptemtől reccsen a száraz ág

Téli séta A tél beállt Hívatlanul hirtelen Ilyenkor a verset is Csak néha-néha mímelem

A mínuszok szinte fájnak Kedvetlenné tesznek Ilyenkor a gondolatra Csak vacogva legyintek

Télbe tavaszt minek írjak Minek noszogassam magam Fázik minden jelző tárgy Állítmány és alany 64

Partium

IANCU LAURA

Minden gyászlap kezdősora Te vagy. És minden űrlap üresen hagyott sora: a Fa, mit levágni kár az egynapos karácsonyra.

Nézd, a csókcafatok a holdudvaron miként hullnak, hópihék helyett havazzák holnapom, hogy mondjam, túl betűn, margón és határon, vezényszóra: te vagy kit várni kell – elérkezett az óra?

Isten Isten, ki végzetet szült, s ki maga már a végtelen, kihez a gyalult deszkára akaszkodó léleksereg kiáltozik,

Isten, te! S ember ki itt…

nem csak este várlak várlak reggel, és várlak most is, igen, hétfőn ágyam nyújtópad kedden.

˝ osz

65

Emlék Lakhatatlan – hát vidd tovább Szíved s ha volt: a lelkedet. Kívül-belül romlás – inkább Gyászból viselek eleget. Maradt egy hosszú délután.

ima feloldozásért odavetettél a félig égő házba’, odavetettél, oda. talán csak tavasz volt, talán csak féltem az éjben, talán kötélért hajolt a gerinc a szélben, csak egyetlen egyszer, majd mindennap: tartottam benne s bennem tartotta az omlatag falat. oldozd e bűnbánó imát, oldozd fel egybenőtt szívem: leégett földnek kihajtott rongyát

66

Partium

November Felkötött virágra száll a dér, őszbe veszett a nap, 32 világot tépett le húsomról a fagy.

Fagypont sötét volt tegnap mikor utcára léptem idegenek beszéltek anyanyelvemen

Kép a honfoglaláskori mondák alapján

˝ osz

67

FALUSI MÁRTON

Itthon vagyok ebben a nyárban Itthon vagyok ebben a nyárban, haza már csak évszakhoz térhetek, mi nem mutatkozik földön és égen, kövek pórusain, az idő tágulásán, a lecsukódó Nap fényszűkületén, ha besűrűsödik a természet, mint égetett szesztől a vér.

Törülközőm körül bogarak tülekednek, autók szorulnak a füredi lehajtóba, jönnek utánam, jönnének értem, ha másként nem, hát velem tömnék be a meg-megeredő forgalmat. Annyit folyatom mosolyomat a kedvükért, hogy kiürül a testem, ádámcsutkám üres torkomban kotyog, és a beszáradt rózsaszárba dugaszolt bimbót sem húzza ki a hő spirálja.

Töltenek-e a tiszteletemre az elcsorgó gyökerek zöldjéből, vagy csak a holtak fekete vérével köthetek szerződést? Sátrukat fölverő, rivális kofák, a pókok között elférek-e? Kínálnak-e hellyel a bárpultra görnyedők, kik mind a testvéreim, és hiába nyúlkálok asszonyaik szoknyája alá, nem döfik belém a kést?

68

Partium

Miféle vészjósló dáridóhoz borulnak nyakamba azok, kiknek eddig a vállán sem sírhattam ki magam? Összenyitott sötétzárkákból ömlik, zubog a fény, ám kinek ellensége sincs,

az barátra sem lel, a kóválygó tükörtermek minden folyosóba bevilágítanak.

Pedig nem együtt falatoztunk Héliosz barmaiból, éltük túl az Összes versek utolsó ciklusait is, skicceltünk föl embereket a történelemre, akár szúnyogot a vakolatra.

Itthon vagyok ebben a nyárban, de nem vagyok otthon abban a reményben. Lepke csapódik homlokomnak, és a csillagokban vergődő muslincákat a galléromba rázzák. Kertemből rózsatő, Isten árnya friss házfalamból vonja ki a vizet – összecserélhetem-e magammal, ha megköt?

˝ osz

69

BAKOS K ISS K ÁROLY

EGY Az Egyet hiszem Hogy ne fogjon a kétség Mert a három Nekem rímtelen Már megtapasztaltam Aszimetriámat Tudom hogy az Egy A sújegyen S bár sejteni vélem Hármamat Az Igaz a Szép a Jó Tudni vélem Matematikámat Ismerni vélem Prímszám létemet Hiszem Eggyel minden osztható

Bartók Béla 70

Partium

HAMAR PÉTER

Csalóka holdfény Siskovics Alajos a Vaskúti úton lakott. Takaros házát és a kádármesterséget az apjától örökölte. Meg a cégtáblát is, de az a renováláskor lekerült a falról, azóta ott csúfoskodik hátul a műhelyben, a sarokba támasztva. Aki akar, idetalál így is. „A Csitanicán túl”, így szokták eligazítani az érdeklődőket a környékbeliek. Ami azt illeti, jócskán túl, amerre az utca már olyan széles, hogy a szembeszomszédnak átkiáltani sem érdemes, úgyse hallja meg, át kell ballagni hozzá. Akácfák állnak sorfalat errefelé a házak előtt, de azok csak virágzáskor szépek, ebben a júniusi kánikulában porlepte koronájuk kilátástalanul fordul az országút felé, méltóságuk odavész a magyarnótába. Az ablakok csukva, de így is hasztalan a harc a szállongó porral, a sötétítőfüggöny pedig alig tart hűvösséget a házban. A mester odasántikált a fal mellett álló hordóhoz, belenyomta fejét, és a lecsorgó vizet széjjelcsapkodta erős, meztelen felsőtestén. Letörölte a bajuszát, aztán visszaballagott a faragószékhez, amit a meleg miatt hozatott ki az oldalfalak nélküli hodályba, ahol kalickába rakva száradnak a kifaragott dongák. Itt a huzat miatt járt egy kicsit a levegő, s néha meglebegtette a gerendákra kötött gyékényt. A mester kezeügyében ott volt a vonókés meg a fülesgyalu. Dolgoznia kellett, mert a szentistváni kádár nem jött haza a frontról, ezért aztán megszaporodtak a rendelések. Vásárra már nem is tudott vinni semmit. A módlát odaillesztette a félkész donga mellé, jelet tett az ácsceruzával, aztán faragott tovább. A láncra kötött kuvasz ekkor farkcsóválva ugatni kezdett, s rövid idő múlva a két muraközi ló, a Kese meg a Jövő léptetett be a nyitott kapun, a stráfkocsit húzva. – Jó napot, gazda! Megjöttem vóna! – szállt le a bakról a nagydarab, hízásra hajló fiatalember, akinek göndör haja alól csorgott az izzadság. Siskovics Alajos morgott valami köszönésfélét, és a rakományhoz lépett, az érdekelte. Mintha valami szűzlányt nézne, úgy szemlélte a platóra rakott, szálegyenes tölgyfatörzseket. – Ez az, Márkó fiam! Ez az! Erről van szó! Fasza fiú vagy, mondhatom! Hat kész hordót küldött vele Mohácsra, s a Dráva árteréből hozatott fát – mint az apja is, míg élt –, mert hogy annak nincs párja. Tisztességes boroshordót abból készít, aki ért hozzá. – Na, fogjál ki, adj inni a lovaknak! A fát ráérünk lerakni később. Közben előkerült a mesterné is. Kantáros fehér inge alatt hatalmas mellek dalmahodtak, és bő szoknyája sem tudta elrejteni kövérségét. – Elszámolt már? – intett fejével a fiú után. Hangja türelmetlen volt, és bántóan éles. – Mi közöd hozzá? – mondta a mester, aki még mindig a rönköket vizsgálta. – Be fog csapni! Én mondom, be fog csapni! – Én fogok a pofádra csapni, ha nem mész innen! Nincs neked dógod? Az asszony sértődötten fordult vissza, oszlopszerű lábait nehezen emelve, de a szőlőlugasban figyelőállásba helyezkedett. A fiú kijött az istállóból, és átadott a gazdának

˝ osz

71

egy köteg papírpénzt. Siskovics Alajos megszámolta a bankókat, és zsebre rakta. Nem szólt egy szót sem, de arcára volt írva, hogy elégedett. Harmadnap reggel, még négy óra sem lehetett, a kádár már ott matatott az udvaron. Nézegetett a kamra felé, ahol a fiú lakott, de mozgást nem észlelt, hát odament. A kuvasz ott feküdt az ajtó előtt keresztben, azt odébb rúgta, és benyomta a félig nyitott ajtót. Márkó egy szál gatyában, hanyatt fekve hortyogott, lábánál, a fekhely szélén összegömbölyödve a macska. – Nem ezért fizetlek, hé! – bökte oldalba a fiút, aki hirtelen azt sem tudta, hol van. – Ha legközelebb a tyúkot is beengeded, kiköltöztetlek az istállóba. Egy-kettő, fölkelni! Etess, aztán fogj be, megyünk Vodicára. Meg köll permetezni a mézest! A két ló csendesen poroszkált az országúton. Jól ismerték a járást. A fiú hajtotta őket, a gazda elterpeszkedett mellette az ülésen, merev lábát oldalt lelógatta. Egyszer aztán megszólalt: – Ide figyelj csak, te Márkó! Tudod, hogy megsértetted Panna nénédet! – Én-e? – kapta fel busa fejét a legény. – Te hát! Mért nem felelsz neki tisztességesen, ha kérdez? Márkó ekkor értette meg, miről van szó. Amikor hazajött a fával, észrevette, hogy amíg odavolt, valaki átkutatta a holmiját, s később az asszony megkérdezte tőle, ki az a fekete nő, akit a fényképen látott. Ő meg nem felelt neki, hanem otthagyta. – Nem szeretem, ha a holmimban turkálnak. – Na, tisztázzunk valamit, fiam! Én nem kérdeztem, honnan jöttél, mit csináltál, csak az érdekelt, rendben vannak-e a papírjaid. Enni kapsz, lakást kapsz, fizetést is. Hát akkor, a kurva életbe – emelte fel a hangját – , ennyit talán csak meg lehet kérdezni tülled! A fiú megszeppent, pettyintett egyet az ostorral a lovak hátára, és a gazdára nézett. – Akkor nekem mondd meg, ki az a nő! – Veszna. A feleségem…volt… – Csak volt? – Csak volt. – mondta Márkó, majd hosszú hallgatás után megeredt a nyelve. – Ott dógoztunk mi, túl a Dráván, a Jovánovics méltóságos úrnál. Amikor jöttek a németek, az úrék elmenekültek, mi meg ott maradtunk a többi szolgálóval a cselédházban. A tiszt urak beköltöztek a kastélyba, mi meg azt csináltuk, amit addig is, csak most az ő parancsukat teljesítettük. Utána meg a magyar tisztekét, mert később azok jöttek. De aztán a partizánok megüzenték, csináltassuk meg a koporsónkat. – És mi lett az asszonnyal? – kérdezte a gazda, miközben a lovak befordultak a szőlőbe vezető útra. A fiú szeme megtelt könnyel, s attól kezdve egy szót sem szólt többet. Jött a vasárnap. Ilyenkor a kádár nem dolgozott, munkát sem adott. De ezen a reggelen Márkó kezébe nyomott egy zsákot: – Elmész a halászhoz, akinek a bárkát csináltuk! Hozol három szép pontyot! Ha az öreg nincs a piacon, felmész az Árpád utcába, nem lehet eltéveszteni a házat, fekete hal 72

Partium

van gipszbül a kapu fölött. Megmondod neki, hogy tiszteltetem, és hogy a hal árát vonja le a bárka árábul. A halak délutánig egy dézsában voltak, s amikor Siskovics Alajos nekifogott megpucolni őket, Márkó ott téblábolt körülötte. Figyelte, ahogy a kádár lepikkelyezi a halakat, s aztán nagy műgonddal szétválogatja a belsőséget. Még a hagymához sem engedett mást, maga aprította, s szórta a bogrács aljára. A fiú hozta a háromlábú fémállványt a felfüggesztő lánccal, és dongaforgácsból megrakta a máglyát. Amikor a hal is belekerült az edénybe, és a mester felöntötte vízzel, Márkó megkérdezte: – Kinek főzi ezt a rengeteg halat, gazda? – Holnap van, fiam, úrnapja. – Á, az máskor van! – Nem jól tudod! Holnap Alajos úr napja van. Névestére jönnek a sógorék meg a szomszédék. Csapunk egy kis murit. Aztán alágyújtott, s elkezdődött a szertartás. A halászléfőzés olyan szent dolog Baján, mint a templomban az úrfelmutatás. Asszony annak nem tudja igazán megadni a módját. Neki az a dolga, hogy meggyúrja, aztán kifőzze a gyufatésztát. De ahogy a misének is vége van egyszer, Siskovics Alajos hala is megfőtt. A kádár levette a bográcsot a tűzről és félretette. – Márkó, most mehetsz! Majd szólok, ha muzsikálni köll. A fiú haptákba kapta magát, meghajtotta nagy, boglyas fejét. – Gazda… Isten éltesse! – mondta, s megvárta míg a férfi nyújtja a kezét. – Köszönöm, fiam! Na gyere, igyál egy kis pálinkát! – s mivel más pohár nem volt a keze ügyében, teletöltötte a sajátját, s odanyújtotta a fiúnak. – Egészséget! – mondta Márkó, s egyhúzásra kiitta a poharat. A kádár felment a lugasba, ahol a felesége terített. – Vigyél a fiúnak egy tányérral! – szólt oda neki. – A francot a bélibe! Még hogy halászlét! A férfi gyors mozdulattal kapta képen az asszonyt. – Azt mondtam, vigyél neki egy tányérral! De hal is legyen benne, az anyád istenit! Panni látta, hogy a férje főzés közben megivott legalább két deci törkölyt, és nem mert tovább ellenkezni vele. A sógorék érkeztek előbb. A gazda már töltötte is a pálinkát, Józsi meg átadta az ajándékát: – Ez az óralánc evvel a kis elefánttal tetszett neked, Lojzi. Úgy gondoltam, legyen a tied. A te órádhoz jobban illik. Faragó szomszédék egy üveg barackpálinkával kívántak boldog névnapot, a gazda pedig újabb kört töltött, de a három asszony közül csak Panna barátkozott az itallal. S aztán nekiláttak a halnak. – Mesés! Én mondom, mesés! Én is tudok halat főzni, de ilyent nem – mondta Faragó, amikor harmadszor is szedett a tálból. A gazda ekkor már a bort kínálta, s azt a másik két asszony is megkóstolta, majd előkerült Márkó a citerájával. Először csak hallgatták a muzsikát, aztán néha rá-rázendítettek.

˝ osz

73

Julis segített leszedni az asztalt, majd a konyhában félrevonta a nővérét. – Csak nincs valami baj? – kérdezte Panni. – Hát baj az nincs, vagyis hogy van. Hízót kéne venni, de pénzünk nincs. Tudnál pár száz forintot kölcsönadni? – Nekem nincs pénzem, tudhatnád! A Lojzi mindig csak annyit ad, amennyi kell, de többet nem. – Hát akkor majd intézze el vele a Józsi. – De ha ennyire nincs pénzetek, mért nem adta el azt az óraláncot, amit ajándékba hozott? – Megpróbálta, de az órás azt mondta, nem veszi meg. Nem ezüstbül van. Köllött neki avval a vacak zsebórával együtt olyan messzirül hazacipelni! De meg ne mondd Lojzinak! Kint az ünnepelt szólalt meg nagy hangon: – Te sógor! Hogy a francba van az, hogy ez a két asszony egy tőrül fakadt, azt az enyim olyan, mint a barátok disznaja novemberben, a tied meg kóró, még a szél is elfújja? – Hunnan tudjam én azt. A Julist elszívta a három gyerek, meg a munka, ami velük jár. Nálatok meg egy sincs. – Nincs, az Isten verje meg – csapott a kádár az asztalra, hogy táncoltak a poharak –, mert azt az egyet, aki vót, el is vitte azonnal. De nem is megyek én a templomnak tájára se azóta. A szomszéd elhallgatta az eszmecserét, nemigen akart beleszólni,de végül kimondta: – Lojzi, te! Azt a két szilvacsemetét együtt vettük ki Vodicán a fődbül, eccerre ültettük el, osztán a tied, úgy látom, az idén már terem, az enyim meg alig buzdul. Nálatok, úgy látszik, gyorsabban gyarapszik minden. Akkor meg mit háborogsz te az Istenre? – Affenét! A kutya is a dombra szarik – mondta a sógor, és jelentőségteljesen elnézett az udvar vége felé, a hodály irányába. A férfiak cigarettát sodortak, Olga, a szomszéd felesége meg odalépett Márkó mögé, a fiú vállára tette a kezét és halkan ezt mondta: – Próbálja meg játszani utánam, amit énekelek! – s belekezdett egy lassú dallamba:

Bakanóta száll a szélben, ejtesz-e majd könnyet értem, drága párom, bús virágom, gránátzajos éjszakákon, messze idegenben?

Törsz-e nékem még orgonát, elmehetek-e majd hozzád, vagy a szemed búzavirág kékje belevész ott fenn a magas égbe?

74

Partium

Eljön-e még az a tavasz, vagy örökre odamaradsz, s Don mellett egy fehér nyírfa lombja vigyáz a sírodra, csendes temetőben? Amikor az asszony a harmadik strófához ért, Márkó már hibátlanul játszotta a dallamot, de a végén a férj odaböffent: – Ezt a nótát te meg hun tanútad? – Moziban. A Karády énekelte. De ez már régen volt. – Míg én odavótam, te a mozit jártad? – s lehajtotta a maradék bort, de úgy tette le az asztalra az üres poharat, hogy a gazda hallja a koppanását. – Jó ez a bor, Lojzi! – mondta, amikor a kádár megint teletöltötte. – De ez nem a tavalyi! –tette hozzá. – Emmég a háború alatt termett, de több már nincs belőle, mert eladtam. – Na igen! Amíg mi véreztünk a hazáért, te meg a szőlődet művelted – mondta már kapatosan a szomszéd. – Mit véreztél te? A feleséged többet vérzett havonta, mint te a négy esztendő alatt! Megúsztad egy karcolás nélkül. Van, aki még mindig Szibériában dekkol, te meg az elsők között gyűttél haza! – Jól van, no! Egymásnak ne menjetek már! – szólt közbe a sógor. De Lojzi fenékig hajtotta a poharát, és felhevülve mondta: – Százszor inkább elmentem vóna a háborúba, minthogy így sántázzam végig az életemet, ezt elhihetitek! Ezt a rossz lábat is a Fennenvalónak köszönjem, szomszéd? Igyatok a betyár szentségit ennek a kurva világnak! – és teletöltötte újra a poharakat, aztán Márkóhoz fordult: – Azt játsszad most, hogy „Idő, idő, szálló idő, belepte a holló hajam dérrel!” – Nem ismerem ezt a nótát, gazda. Mifelénk más dalokat énekeltek. – Tifelétek! Tifelétek! … De inni azért ittak tifelétek is? Na igyál! Megérdemled! – és összeütötte a poharát a fiúéval. Közben előkerültek a konyhából a testvérek, és Julis megfújta a takarodót. Lojzi még kierőszakolta a szentjános-áldást, mert micsoda dolog az, hogy nem kóstoljuk meg a szomszéd barackpálinkáját, de tartóztatni már nem tudta a vendégeket. Márkó is köszönt illendőképpen, hóna alá vette a citerát, leoldotta láncáról a kuvaszt, és visszament a kamrájába. Gatyára vetkőzött, hanyatt vágta magát, s a kisablakon keresztül a holdat bámulta. Egy idő után a holdnak Veszna-arca lett, és mosolyogni kezdett, mint a fiatalasszony a képen, ahogy a kólót járók köréből visszafordult a fényképész felé. S aztán az álom átvette az uralmat a kopár falak között. Valamikor az éj közepén Siskovicsnét a természet kikényszerítette a klozetra. Viszszafelé ott ment el a kamra előtt. Átlépett a kuvaszon és benyitott. A fiú még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt, mint ahogy elaludt. Az asszony nézte a szőrös mellet, ahogy emelkedett és süllyedt a légzés egyenletes ritmusára, majd közelebb lépett a

˝ osz

75

fekvőhelyhez. Párnás kezével benyúlt az alsónadrágba, s megfogta, amit ott talált. Az egészséges fiatalember reflexe pedig szabályosan működött. Akkor az asszony felhúzta derékig a hálóingét, feltérdelt bal lábbal a szalmazsák szélére, a jobbat pedig nagy nehezen átemelte a férfi kinyújtott lábán, majd beleült az ölébe. A hatalmas, hájas test szinte ráfolyt a fiúra. Aztán emelkedni próbált, de a láb nem bírta el a test súlyát, ezért mint a hastáncos, elkezdett oldalirányban és körkörösen mozogni. A fiú arra ébredt, hogy a kádárné holdvilág képe vigyorog fölötte. Izzadság folyt az asszony arcán, de nem törölte le, mert csak a vágy vezényelte mozgásra tudott figyelni. Behunyta a szemét a testével folytatott harcban, de a vereség pillanatok alatt bekövetkezett. Forróság öntötte el, s már semmiféle szilárd pontot nem érzett maga alatt. Mérhetetlen düh támadt benne. – A franc a piszkos pofádba, nem tudtál még várni egy kicsit? – és szájon vágta a fiút. Akkor az odanyúlt a székhez, kezébe vette az ingét, körülcsavarta vele az asszony nyakát, s a kezével addig szorította, amíg a hatalmas test lélegzett. Amikor a falnak dőlt, kimászott alóla, az udvaron megmosdott, majd kihúzta az asszonyt a klozetig, felrakta az ülőkére, hátát pedig a deszkafalnak támasztotta. Hajnaltájt a kádár is kiment a dolgát végezni, nem is vette észre, hogy üres a másik ágy. Ott kint talált rá az asszonyra. Először azt hitte, elaludt, de ahogy mozdította, a hideg test az oldalára dőlt. Ekkor szél támadt, s a kuvasz vonítani kezdett.

Kép honfoglalás kori mondák alapján

76

Partium

BORBÉLY LÁSZLÓ

Rekviem a magyar parasztságról Balázs József találkozása Istennel Balázs József íróról (Vitka, 1944. március 19. – Budapest, 1997. október 13.) először Koncz Gábor színművésztől hallottam, aki két regényének filmváltozatában, a Magyarok-ban és a Fábián Bálint találkozása Istennel című alkotásban a főszerepet alakította. Akkoriban közösen dolgoztunk a Kaszkadőr nélkül című könyvön, melyben az színművész felidézi pályafutásának – számára fontos – találkozásait, történeteit és emlékeit. Balázs Józsefet úgy mutatta be, mint aki a Móricz Zsigmond nevéhez fűződő prózai vonulat hagyományát folytatta: történeteiben a kitaszítottak, a szegény emberek, az alullevők világát ábrázolta kivételes tehetséggel. Megfogadtam Koncz Gábor tanácsát, olvasni kezdtem Balázs József műveit. Nem bántam meg. Az író szülőföldjét a Kraszna, a Szamos, és a Tisza haBalázs József tárolja. Ennek az Isten háta mögötti tájnak paraszti közösa hetvenes években ségét ábrázolta megrendítő mélységgel és hitelességgel. A történelem eseményei közé szorult magyarokról van szó, akik – történhet bármi: világháború, forradalom – egyre szegényebbek lesznek. Földönfutókká válnak, emberi kapcsolataik megmérgeződnek, magányra ítéltetnek, anélkül, hogy ennek okát megértenék. Ők Isten szegényparasztjai, s némelyikükben, mint például Fábiánékban erősen izzik a felismerés: emberi ésszel sohasem fogják megérteni, hogy miért veri őket az Isten, de éppen ezek a sorscsapások igazolják kiválasztottságukat. „Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy tudom: Istennek célja van velem”, ahogyan Fábián Bálint mondja a papnak nem sokkal azelőtt, hogy véget vet életének. Balázs József Mátészalkán érettségizett, utána két évig gyárban dolgozott. Budapesten szerzett 1969-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát. Michelangelo Antonioni filmjeiről írt doktori disszertációt. Üzemi újságíróként dolgozott a Magyar Papír-nál, utána filmgyári dramaturg lett. Már harminc éves elmúlt, amikor íróként debütált. Rövid időre az irodalmi élet középpontjába került, alkotásai érettségi tételek, egyetemi tan- és vitaanyagok lettek. *** Első munkáját (Koportos, 1975) a kecskeméti Forrás közölte. Ennek főszereplője, Balog Mihály szabolcsi cigányember, aki Budapesten dolgozik. Itt éri a gyászhír: fiatal felesége meghalt. Mihály másként viselkedik, mint a koportosi cigánytelepiek. Szép, gazdag temetést akar az asszonynak. Azt szeretné, ha mindkét templomban megszólalna a harang az elhunyt emlékére. Három napos keserves – néha már-már tragiko-

˝ osz

77

mikus – küszködését nem koronázza siker: a temetés szegényes marad, a cigányok is, a magyarok is távol maradnak, csak felesége szeretői figyelik messziről a végbúcsút. A fuvaros kifosztja Mihályt, ezért a papnak csak kosárfonással tud fizetni. Az élete kockáztatásával gyűjtött késő őszi vesszőt a telepi cigányok elszedik, miközben Ficsur nevű vetélytársa majdnem agyonveri… Balázs József hetvenes években született novellái Az eltévedt tank (1983) című kötetben jelentek meg. Két novellafüzérről van szó. Az elsőben a félelmet, a fenyegetettséget és a megaláztatásokat beszéli el, melyek az ötvenes években a falun élő embereket érték. Egy kisfiú szemszögéből láttatja a Szabolcs-Szatmár megyei településen történt borzasztó tragédiákat. A második novellafüzér látlelet a hatvanas évek végéről; főszereplője egy negyvenkét éves festő, aki napjait presszókban vagy kocsmákban tölti művészfélék, lecsúszott alakok társaságában. Ugyancsak történelmi tárgyú Az ártatlan (1977) című regénye, mely a nyíregyházi huszárezred tragikomikus sorsát idézi fel. A Magyarok (1975) című regény alaptörténetét Balázs József emelte be a szépirodalomba. 1944-ben Németországban a munkaképes férfiak egyre nagyobb része került a frontra, s a veszteségek állandó utánpótlást igényeltek. Így került sor arra, hogy Magyarországról, idénymunkásokat szerződtessenek a mezőgazdaság számára. Egy Kraszna menti faluból tíz ember indul el: négy házaspár, egy idősebb és egy fiatal férfi. Itthon nyomorúságosan élnek. „A szegénységükbe beleháborodottak. Akikről tíz bőrt már lehúztak, hogy azután lehúzzák a tizenegyediket is.” A napszámos munka bizonytalansága létfenntartásuk alapja, esetleg kevéske földjük is van. Kivétel a tüdőbeteg Kondor Ábris, aki a kocsmáros fia, akit apja a többiek véleménye szerint kapzsiságból küld el. Németországi fizetésük többszöröse itthoni lehetőségeiknek. A főszereplő, Fábián András és a többi falubeli, azért fogadja el a külföldi munkaajánlatot, mert ez valamelyest enyhíti nyomorukat, és késlelteti azt, hogy frontszolgálatra küldjék őket. Nem tekintenek hátra, nem fordulnak vissza, konokul mennek előre az ismeretlenbe. Magukkal viszik istenfélő feleségeiket is, akik kiveszik részüket a nehéz munkából. És szüntelenül fohászkodnak Szűz Máriához mennyei oltalomért, mert ami emberi, abban már nem lehet megkapaszkodni. Az embert elragadja a pusztítás démona. Azok a férfiak, akik még nem gyilkoltak, most vért akarnak ontani, a többieket meg parancsszóval kényszerítik rá. Mintha azzal helyre lehetne állítani a természet ősi rendjét. Az asszonyok imája szüntelenül ostromolja egy magasabb világ kapuját. A választ csak ők hallják magukban, mert valamit hallaniuk kell. Különben hogyan meríthetnének erőt a megpróbáltatásokhoz? Idegenben kell helytállniuk, emberségből vizsgázniuk. A német gazda birtoka mellett fogolytábor van. Amikor lengyel gyermekek is érkeznek, a magyar édesanyák úgy ápolják a legyengült beteg árvákat, úgy viselik gondjukat, mintha saját utódaik élete forogna kockán. A férfiak a maguk szűkszavú módján élelemmel segítik a munkára kirendelt francia hadifoglyokat, akik között pap is van. Ez a pap temeti el az egyik falubelit, Kondor Ábrist, akinek csak keservesen tudják kiharcolni a végtisztességet. Koporsó nincs. Brainer, a gazdatiszt úgy gondolja, nem is szükséges, mert megteszi helyette a láda is. Mikor sok viszontagság után hazatérnek falujukba, már várja őket a behívóparancs. Egy éjszakát tölthetnek odahaza, reggel indulnak vonattal a frontra. A regény szerep78

Partium

lőinek sorsa az Ady-, az Illyés-versekével rokon. Vagy József Attila Hazám-jának körképével. A film mottójává azért válhatott a korai József Attila-mű, mert annak zárása a reménységgel, annak óhajtásával fejeződik be. A regényben az ad okot a reményre, hogy a főszereplővé váló Fábián András – két társával ellentétben – élve érkezik haza a front utáni hadifogságból. Balázs József ezekről az eseményekről a szüleitől hallott. „Egyszer visszafelé ballagtam, amikor anyám megszólalt. – Na látod, fiam, most úgy integetett apád, mint amikor Németországban voltunk. Már eltelt két hónap is, amikor csak harangszót hallott, igazit… Akkor abbahagyta a munkát, levette a kalapját, és úgy integetett, úgy emelgette… – Hol voltak édesanyámék? – Németországban. Dolgozni. Még a háborúban. Te még akkor nem is éltél, csak utána születtél… A bátyád volt akkora, mint most te vagy… Hány éves lehettem akkor? Nyolc, kilenc vagy tíz? Aztán hosszú időre elfelejtettem, majd újra eszembe jutott Németország. Merthogy Mátészalkán gimnáziumba jártam, elárultam otthon, hogy németül tanulok, csak úgy magánszorgalomból, és apám arra kért, hogy számoljak neki németül. Ötnél már elakadtam. Ő folytatta. Aztán már mindent tudtam németországi munkájukról. Ha elkezdték mondani történeteiket, én már előre ismertem a végét. Sokszor nem is figyeltem rájuk, kivéve azt az egy kis epizódot, amitől – ha végiggondolom – ma is borsózik a hátam. Amikor megszülettem, másnap egy német katona kötötte be a lovát az udvarunkra, az eperfához. Anyám nem akarta beengedni a házba a németet, aki dühében káromkodni kezdett. Az ég szakadjon rád, mondta a német. Anyám németül válaszolt: „Szakadjon terád az ég.” A katona annyira meglepődött, hogy eltűnt az udvarunkról. Már a németországi munkák után voltak anyámék. Apámat, alighogy megérkeztek, behívták katonának – ekkor már amerikai hadifogoly volt, valamerre Franciaországban.” Fábián András édesapja, Fábián Bálint, akinek sorsát következő regényében mesélte el Balázs József. Az apa olasz fronton embert öl, fiai itthon a Krasznába fojtják anyjuk szeretőjét, aki ezután megzavarodik. Hazatérte után Fábián Bálint a báró parádés kocsisa lesz. A Tanácsköztársaság idején a báróékat, a megtorlás idején a volt vöröskatonákat védi. Nemigen érti, miért éri őt és a magyarokat ennyi sok szenvedés. Isten talán segítene, ha beszélni tudna vele. *** Koncz Gábor így emlékszik vissza a Magyarok illetve a Fábián Bálint találkozása Istennel című filmekben nyújtott alakításaira: – Fábri Zoltán rendező hazaküldött Mezőkeresztesre, az apám ruháiért, hogy azokat viseljem a filmben. „Ugyan már, fiam”, mondta anyám. „Csak nem szégyenítesz meg minket ezekkel az ócska foltos ruhákkal? Ha nincs pénze a filmgyárnak, mi majd vásárolunk neked új ruhát.” Csak hosszas rábeszélés után, engedett oda a ruhásszekrényhez, hogy kiválogassam a rám való gúnyákat, meg az apám kalapját. Édesapám egyik mondata az én javaslatomra került bele a dialógusba. „Hogy tudsz te, fiam Pestre menni? Én már, ha a vásárba megyek, akkor rosszul érzem magam.” Ennél pontosabban nem lehet kifejezni a honvágyat. Az egyik jelenetben döngölt pad-

˝ osz

79

Koncz Gábor a Magyarok című filmben

lójú szobában feküdtünk le aludni a feleségemmel. Megkértem Illés Györgyöt, hogy ne hallgasson a rendezőre, miután Fábri elkiáltotta magát, hogy „ennyi”, hagyja még rajtam a felvevőgépet, mert akarok valamit csinálni. Mielőtt befeküdtem az ágyba, egymáshoz dörzsöltem a két talpam, ahogyan az szokás volt, hogy a döngölt padlóról a koszt ne vigyük magunkkal a vetett ágyba. A stáb nevetett, Fábri meg azt hitte, hogy hülyéskedtem. Mérges lett, mert olyasmit csináltam, ami előre nem lett megbeszélve. „Erről fogják írni az újságírók, hogy lehatoltál a hajszálgyökerekig”, mondtam Fábrinak, akit nem tudtam meggyőzni az igazamról. Megsértődött. Aznapra befejeztük a munkát. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert biztos voltam benne, hogy ettől hitelesebb a jelenet. Este táviratot kaptam Fábritól: „Drága Gabikám! A te intencióid alapján forgatjuk tovább a filmet. A ma történtek miatt kissé sértve éreztem magam, ezért felhívtam Illyés Gyulát. Megkérdeztem, hogy mi a véleménye arról, amit csináltál. Az Illyés pedig azt felelte: – Csókold meg érte a Koncz Gabit!” A Fábián Bálint találkozása Istennel végén a főhős felakasztja magát a harangkötélre szentmise közben. „Elég a nézőknek annyit látni, hogy felmegyek a lépcsőn, a harangkötélen csomót kötök, majd felnézek a harangra”, javasoltam Fábrinak. „A következő snitt az lehetne, hogy megkondul a harang, s a kalapom a falépcsőn gurul lefelé…” Ez így lett felvéve, így látható a filmen. Újdelhiben a filmfesztiválon, ahol százötven produkció volt versenyben, megkaptam a legjobb alakítás díját. Kora délután csörgött a telefon, a minisztériumból kerestek. „Holnap reggel indul a gépe Indiába, azonnal jöjjön be a szolgálati útleveléért!” Grigorij Csuhraj, a Ballada a katonáról című remekmű rendezője volt a fesztivál elnöke, ő adta át a díjat. Meglepve vettem tudomásul, hogy négy magyar illetékes elvtárs már két hete a helyszínen tartózkodik a titkárnőjével együtt, mert ugye minden dolgot helyben kellett elintézniük… Én, aki a díjazott voltam csak két napot tölthettem Újdelhiben, úgyhogy a szent tehenekre is jóformán csak egy pillantást vethettem. Idehaza ötvenezer forintot kaptam a Magyar Televízióban a minisztertől. Az egyik magyar kritikus azt írta rólam, hogy csapnivalóan játszottam, mert nem ilyen a magyar paraszt. Erre én egy interjúban azt válaszoltam: „Honnét tudhatná, hogy milyen a magyar paraszt az, aki még soha életében ki sem tette a lábát a fővárosból?” A nemzet-

80

Partium

közi zsűri, élén Csuhrajjal jobban tudta, hogy milyen a magyar paraszt, mint ez a… Talán egyik filmemben sem lehettem ennyire mélyen önmagam, mint ebben a kettőben. Édesanyám, édesapám, matyó nagyszüleim általam voltak jelen a filmben. Nélkülük se Fábián Bálint, se Fábián András nem kelt volna életre úgy, ahogyan az látható a filmek képsorain. Van kiknek, s van miért hálát adnom érte. Ki más játssza ezeket a magyar paraszthősöket, ha nem én, akinek még játszani sem kell, csak lenni? Bár sok mindent merészelnek… (Aki kíváncsi további részletekre az olvassa el a színművész Kaszkadőr nélkül című könyvét.)

*** A nyolcvanas évek elején Balázs József megírta A torcellói Krisztus című művét, mely a családi trilógia harmadik darabja és csak az író halála után jelent meg előbb a Forrás folyóiratban, majd a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Ennek főszereplője Fábián Kristóf, az unoka, első generációs értelmiségi fiatalember. Egy városi kutatóintézetben dolgozik, ami úgy hangzik, mintha valamilyen szép állása volna, de a tetszetős látszat mögött érzékelni lehet az elvégzett munka értelmetlen voltát és a hetvenes évek langyos diktatúrájának szellemét. Kristóf barátnője, Betti, a csinos preszszósnő afféle menyasszonyjelölt, de kapcsolatuk lazulóban: a szeretkezések után alig van miről beszélniük azon kívül, hogy közös itáliai utazásra készülnek. Kristóf hazalátogat szüleihez. Szíve nemcsak a családhoz, hanem a helyhez, a régi környezethez és életformához is vissza-visszahúzza. Mérlegeli, hogyan tudna rendszeres és értelmes foglalkozáshoz jutni szülőföldjén. Menekülne városi szoba-konyhás szegénységéből az ugyancsak ínséges, de legalább nem sivár falusi környezetbe. Kristóf nem mondható különleges képességű egyéniségnek, a történet folyamán nem sok jelét adja annak, hogy szakmáját hivatásának tekinti, vagy egyéb ambíciók fűtik. Egyetlen tulajdonsága van, amely különössé teszi személyiségét: a lelki érzékenység, a fogékonyság a transzcendencia iránt. Azért akar Itáliába utazni, hogy fogalmat szerezzen a szenvedő ember mivoltának értelméről, szertné látni a tengert, a középkori és még régibb műemlékeket. Annak a képeslapon látott freskónak az eredetijét például, amelyet a padláson talált a régi kacatok között. Ez a képeslap a Velencéhez közeli szigeten levő, torcellói kápolna freskóját ábrázolja, azt a megkapóan szép Krisztus-alakot, amely az ismertnél vonzóbb és igazabb világ és a hit felé hajtja Kristófot.

*** A kritikákban Balázs József mestereiként illetve elődeiként Móricz Zsigmond mellett Veres Péter, Hemingway neve íródott le többször. De nyilvánvaló a párhuzam Sánta Ferenc munkásságával, az ő kisembereivel, és helytállásukkal. Legszebb alkotásainak főszereplői a halál határmezsgyéjén egyensúlyoznak, kimondva vagy kimondatlanul is azért, hogy találkozzanak Istennel, ahogyan – hitünk szerint – Balázs József is találkozott, miután hosszan tartó, súlyos betegsége alig ötvenhárom évesen elragadta közülünk. (Írásunkkal Balázs József íróra emlékeztünk, aki 66 éves lenne és egyik legsikeresebb műve, a Magyarok című regény 35 évvel ezelőtt jelent meg egy pályakezdőket bemutató könyvsorozat 100. köteteként.)

˝ osz

81

ELEK OTTÓ

A Vakond visszavág Hiánypótló kötet jelent meg 2010 decemberében, jó húsz évvel a rendszerváltás/változás/változtatás után. Bár kissé megkésetten, de ennek nem pusztán a szerző az oka. Mint tudjuk, a Kádár-rezsim politikai elitje sikerrel átmentette magát a létező szocializmusból – részint a politika, a közélet, részint pedig a gazdasági élet vadkapitalista szféráiba. Ennek egyik következményeként máig szemérmesen, olykor kevésbé szemérmesen, sőt, néha egészen szemtelen módon viselkednek, amikor szembesítik őket kommunista múltjukkal. Nem lobogtatják ugyan vörös kiskönyvüket s gyorstalpaló marxista szemináriumokon szerzett okleveleiket, de úgy tesznek, mintha a magyarországi szocializmus soha nem is létezett volna, s ők nem is vállaltak részt belőle. Aki mégis ezt állítja, hazug. Nem hiába mondják, hogy ez egy felelősök nélküli ország, no de „tetszettek volna forradalmat csinálni.” Akkor talán nem siránkoznánk a múltunk s kiábrándító jelenünk felett, nem siratnánk a számonkérést. Ezzel ugyan elkéstünk, ám R. Kovács László nemrégiben megjelent kötete, A Vakond visszavág talán enyhítheti felháborodásunkat azzal, hogy egykori, helyi, Szabolcs-Szatmár megyei kiskirályokat leplez le, panamákat, elvtársi összefonódásokat tár az olvasó elé. A szerző a megyei Demokratikus Ellenzék tagjaként 1985-től kezdve szamizdatot írt, szerkesztett és terjesztett Vakond címmel. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából hozzájutott dossziéjához, melyből megtudhatta, kik figyelték tevékenységét, mit jelentettek róla. A kötet egyik fele ebből a személyes indulatból keletkezett, s kifejezetten provinciánk közéleti személyiségeinek politikai munkásságát veszi górcső alá, méghozzá a kordokumentumnak számító szamizdatok számainak újraközlésével. Bár R. Kovács László egyik lapalji megjegyzése szerint a Vakond-válogatás csupán a kötet másik felét képező novellák melléklete, én mégis többnek érzem puszta mellékletnél. Több, mert különösen a fiatalabb nemzedék számára felvilágosítást ad a megye lesújtó gazdasági helyzetének okairól, az üres választási ígéretek hamisságáról, a helyi állambiztonsági szervek viselt dolgairól; a III/III-as ügynökökről, hazug karrieristákról, akik komoly politikai karriert futottak be, pártjukat és választóikat megtévesztve. A félmúlt feltárásán túl a szerző arra is vállalkozott, hogy az 1956-os forradalom ramocsaházi eseményeit rögzítse, s a megtorló hatalom áldozatai előtt tisztelegjen, névsoruk közlésével. Mint említettem, a kötet másik részét novellák képezik, melyek R. Kovács László szubjektív visszaemlékezéseit tartalmazzák. Ezek részint magánéleti szálakon futnak – bár a politika elválaszthatatlan tőlük, mivel a helyi hatalom számára persona non grata lévén, R. Kovács privát szférájába – megszokott titkosszolgálati módszerekkel – időnként betolakodott a rendőrség, a bíróság. A Házasság négyzetgyök alatt, A Rojtos kontra Ács per története, az epilógus-novellák megmutatják a kései nemzedéknek, mit

82

Partium

jelentett ellenzékinek lenni akkoriban; nem csupán hangoskodást, nemzetiszín hőbörgést, gyalázkodást, hanem komoly következményekkel járó állásfoglalást. Bizonyíték erre a kötet élén álló írás (Van-e jogunk megbolondulni?), amely az egyik, R. Kovács elleni sajtóperi eljárás viszontagságait taglalja, azzal a félig mulattató, félig szomorú eredménnyel, hogy az alperesnek orvosi jelentést kellett beszereznie – no nem arról, hogy bolond, s ezért nem terheli semmiféle felelősség, hanem arról, hogy Magyarországon egyetlen ideg- és pszichiátriai intézetben sem volt nyilvántartva. Az a felfordult világ, melyet R. Kovács László bemutat, már letűnt, de hatásait mindmáig érezteti. Szereplőinek egy része itt jár s kel közöttünk, vígan rúgja a port, az átmentett pártvagyonból, elcsalt privatizációból, szocialista umbuldából szerzett vagyonát újabb gyanús ügyletekben hasznosítja. Hogy mi lesz velük a jövőben? Kik lépnek majd a helyükre? Kiemelkedik ez a térség a balkáni mentalitás fertőjéből? A választ még nem tudhatjuk, de bízzunk R. Kovács László vélekedésében: „Valaki talán egyszer ezeket is megírja.” R. Kovács László, A Vakond visszavág, Stúdium Kiadó, 2010.

Megemlékezés Dandos Gyula unitárius diákvezér mártírhaláláról november 4-én a beregi unitárius szórványban

˝ osz

83

BARNÁS MÁRTON

Nyugalom Légy nyugodt, izgalomra semmi ok. A dolgok majd rendeződnek. Megtalálják helyüket egymás mellett, fölött, alatt. Minden csak a helyezkedésen múlik. Azon is múlhat, milyen sajátos mozgáskultúrával közlekedsz a saját életedben. Kiket zársz ki, kiket engedsz be. Légy zárkózott, ne bízz senkiben. Ha mégsem így tennél, bízz mindenkiben, de a legjobban a gyermekedben bízz. Az ő tekintetében, tisztaságában, mosolyában. Bár problémák lehetnek a gerinceddel, egész pontosan a gerincességeddel, ügyelj arra, hogy a gyermeked előtt mindig kihúzhasd magad. Természetesen nem az élők sorából, csak úgy általában. Az idő nem a tiéd. Neked nincs időd, pláne sok időd. Az időd nem a sajátod, hanem az életet (s életét) odaadóé (direkt nem írom csupa nagy betűvel, mindenki gondoljon arra, akitől elviselhetőbb lesz az élete). Örülsz, ha a futball világbajnokság meccseit nézni tudod, örülsz, ha a hollandok nyernek. Örülsz, ha Simenon egyik Maigret-történetéből olvashatsz öt oldalt, vagy aludhatsz éjszaka öt órát. De a legjobban annak örülsz, ha te fürdetheted a lányodat, Franciskádat. Tisztába tenni még nem feltétlenül tudod, az anyatejét még nem kóstoltad, mégis valami titkos közösségben vagytok. Illetve: éltek. S mindenki, minden kívülálló a hétköznapokban úgy látja, hogy ez a szövetség igenis a valóságban is létezik. A szeretet (hogy kedvenc igazán nagy szavamat használjam) teszi valóságossá. Ahogy téged is az tesz azzá, aki a gyermeked számára lehetsz. Akivé válni fogsz, válni szeretnél az ő életében. Még a kétségeid, félelmeid is valóságosak, s úgy érzed, nem tudsz mindent egyedül megoldani. Pedig mindent egyedül szeretnél megoldani. De nem kell. Van társad. Testi, lelki, gazdasági közösség, ha írhatom így. Együtt megoldhatjátok egy család életét. Nem mondom, írom, hogy így már egyszerűbb lenne minden. Nem egyszerűbb, csak igazabb. Csak szebb. Lehet, nem leszel a legjobb a hivatásodban. Lehet, nem te leszel a legjobb tollú író, újságíró, de valaki majd csak leszel. Úgy néz ki, könyvtáros sem leszel, pedig szerettél volna az lenni, de senki sem mondta, hogy átverés az egész. Szóval lehet, hogy nem te leszel a legjobb, de kaptál talentumokat, hogy megvalósítsd, amire igazából meghívást kaptál. Mire kaphattál meghívást? Nyugodj meg. Férj szerettél volna lenni, tessék. Férj vagy. Apa szerettél volna lenni, íme. Apa vagy. Felfogtad? A francokat. De a családod segít abban, hogy minden nappal egyre közelebb juss ahhoz a valakihez, aki te vagy a családban. Nem mondom, hogy vedd félvállról önmagad, a figurát, akit belülről hozol. Nem mondom, hogy ne imádkozd meg. Dehogynem. Imádkozz. Családban élsz, a családért. Szokj hozzá, lehet, hogy még jól is csinálhatod. Családod azt mondja, minden jól van. Franciska a mosolyával, azzal, hogy megnyugszik nálad, a karodban. De jó lenne, ha már értenéd a szavát. Habár érted te. Érzed te. Feleséged pedig még a szavaival is megerősít. Jó, hogy vannak szavak, igaz szavak. Te pedig szétszórod szavaidat, hogy jusson mindenkinek belőle. Ízlelgessük a szót. A szavainkat. Nyugodj meg. Mindig lesznek megfelelő szavaid. Mindenki (még te is) tudni fogja, ki is vagy te valójában. És ennek talán még örülni is fognak. 84

Partium

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Diótörő Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék, meg verebek csapatostul. Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyőrigók. Gyakran egymást riogatva rajcsúroztak a kert bokrai között, hiszen a környéken alig volt olyan hely, ahol vizet találtak volna. S ha már itt voltak, odaszórta nekik a konyhai hulladékot is, hogy minél tovább gyönyörködhessen bennük. Alig néhány négyszögölnyi volt ez a kert, benne a nyolcvanliteres medencével, a fenyővel, két kis meggyfával és néhány bokorral. És ami a legfontosabb, a kert sarkában meghúzódó kis szaletlivel, nyugdíjas évei menedékével. Igazi remetelak volt ez a nagyváros forgatagában, ahová bármikor elvonulhatott, ha csendre, madárfüttyre vágyott. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több időt töltött a kertben. Olykor napok teltek el anélkül, hogy lenyomta volna az utcai kapu kilincsét. Amikor megvették ezt a lakást, az volt a legfontosabb, hogy a kapu előtt állt meg a busz, ötpercnyi járásra volt a vasútállomás, és húsz perc alatt beérhettek a belvárosba. Az iskola is ott volt a szomszéd utcában. Ki a fenét érdekelte akkor, hol van az orvosi rendelő, meg a patika? Most már tudja. Az orvos hét perc, a patika tíz. A buszon ingyen utazhatna, de hová? Meg ilyen fájós lábakkal? A vonat is ingyen lenne, de magas a lépcső, és újabban regisztrációs jegyet is kell rá váltani. Tán ezzel akarják bizonyítani a politikusok, hogy a nyugdíjas kedvezmény miatt ment tönkre a vasúti társaság? Nohiszen… De ez már nem az ő gondja. Már ez se az ő gondja. Éppen eleget vitatkozott, veszekedett, amíg tehette, amíg aktív dolgozó volt a státusa. A felesége gyakrabban utazik. Ő még nyugdíjas bérlettel jár vásárolni, meglátogatja a gyerekeket, besegít, ha kell. Néha hoz egy – egy színház – meg mozijegyet. Ki kell mozdulni – mondogatja – mert otthon bepenészedik az ember. Végeredményben igaza is van, csak… Semmi csak! Öltözz Józsi, hétkor csengetnek a színházban! No, hát valahogy így… A múltkor meg azzal jött haza, hogy vonattal kellett utaznia a buszvezetők sztrájkja miatt, és éppen egy elővárosi szerelvény indult, arra szállt föl. Napokig áradozott róla, hogy az milyen kényelmes, gyors és szép a belseje. Tiszta új, még a graffitisek se fújkálták össze. A mozdony meg olyan áramvonalas, amilyeneket az amerikai filmekben lát az ember. No, ennek is az lett a vége, hogy nincs mese, ezt látnod kell! Józsi morogva bár, de öltözött és követte élete párját az állomásra és felszálltak a vadonatúj elővárosi vonatra. Nem akart hinni a szemének, meg a fülének. A padozat tisztára söpörve, sehol egy felhasított üléshuzat, és tiszták az ablakok… Az ajtók automatikusan nyílnak és csukódnak, bemondják az állomások nevét. Akár a metróban. És szinte hangtalanul suhan a síneken. Csak ki ne derüljön, hogy valami turpisság van a dologban. Vagy az, hogy csupán bejáratni hozták ide. Manapság ritka az olyan beruházás, amelyik mögött nem lappang valami nagy disznóság. Hatvanig utaztak vele, és azzal jöttek vissza is.

˝ osz

85

– Rohadt kemény ennek a diónak a héja – gondolta és újra rácsapott a kalapáccsal. Attól meg szinte szétrobbant az egész. – Tavalyi vacak – perlekedett tovább. – A fele penészes, rohadt, a másik felét meg ki se lehet bányászni a héjából. Ilyen haszontalan munkára is csak én vállalkozhatok. No, de hát mentené az ember a menthetőt… Még a tavasszal kapták ezt az almásládányi kemény héjú diót a húgától. Éppen padlástakarítás után voltak, amikor ott jártak náluk. Több diófa is van az udvarukban. A sógor kertészmérnök, ő kísérletezett a különböző fajták házasításával. Ezt a ládányit ki akarták dobni a szemétbe, mint haszontalant. Azt mondta, a fát is kivágja, ne foglalja a kertben a helyet a többi szépen termő, hasznos növény elől. – Mi bajod vele, Sanyikám? – kérdezte a sógorát. – Mi az, hogy haszontalan? – Vad alanyról neveltem, papírhéjút oltottam bele, de nem sikerült. Többször próbáltam újra oltani… végül ez lett belőle. Az íze nagyon finom, de beleőszülsz, mire kiszeded a héjából. Ki a fenének van ehhez ideje, meg türelme? Aztán meg el is ázott, mire fölkerült a padlásra. Már az ősszel is mondtam Katinak, hogy dobja ki, de hát ismerheted a húgodat; „hátha jó lesz még valamire… Az a sokgyerekes cigányasszony biztosan megörülne neki.” – Adsz egy kalapácsot, hogy kipróbáljam? – Ne hülyéskedj, Józsi! Adok én neked papírhéjút, olyat, ami hét nyelven beszél. Ez szemét, még a cigányasszonynak se adnám oda! – Hiszek én neked, Sanyikám, miért ne hinnék, de tudod, ott a szaletlimben elszöszmötölnék vele. Ha nem jó, hát kidobom a madaraknak. No, hol az a kalapács? – Katikám! – nézett a sógor kissé furcsa fintorral a feleségére. – Utalj ki a papírhéjúból egy ládányit a kedves bátyádnak a húsvéti diótortájához, mert különben elviszi az összes szemetünket! Így esett, hogy végül két almásláda dió került a kocsi csomagtartójába. Az a bizonyos papírhéjú, a melyik hét nyelven beszél, meg a sógor szerint félig rohadt szemét, ami legföljebb madáreleségnek való. Az egyikből el is készült a húsvéti diótorta az unokáknak. A másikat ott takargatta Józsi a szaletli sarkában, mígnem egy orgonaillatú májusi délelőttön, amíg a felesége a városban volt, elővette a kiskalapácsot, és elkezdte törni a sógor által szemétnek becézett diót. Ha csak a fele jó, akkor is megéri a fáradságot. Fáradság? A nyugdíjas idejéből kitelik… A következő diószem penészes volt. A bele is fekete, akár a csomóba állt korom. Halott dió – állapította meg magában és belesöpörte a szemetes vödörbe. Nem szerette a halott szót. Már kora gyermekkora óta viszolygott tőle. Mostanában meg, mióta egyre több régi barát, jó ismerős nevét látja a gyászjelentéseken, szinte hallani véli a kaszás közelgő lépteit. Az ő elmúlásukkal belőle is meghal egy darabnyi lélek. S ki tudja menynyi, meddig tart még a maradék. Még szerencse – gondolta némi malíciával –, hogy egy mérleggel mér az Isten, s előbb – utóbb sorra kerülnek az ellenségei is. Rég nem haragudott már senkire, kihunyt szívében a bosszú lángja, de mennyivel könnyebb a megbocsátás, ha tudja az ember, hogy az a másik már soha többé nem árthat neki. Az apja egy ideig temetkezési vállalkozó volt. Úgy esett, hogy mire hazaért a hadifogságból, a faluban már befejezték a földosztást. Senki nem számított rá, hogy előkerül, hiszen a mindenható hadigépezet eltűntnek nyilvánította. Aztán egy nap mégis 86

Partium

megjelent és szakadt ruhában, lyukas bakancsban, a nyakába lógó hajjal és szakállal bekopogott az ablakon. A tanácselnök gyerekkori játszópajtása volt, megpróbált segíteni. No de a földet már nem lehetett újra osztani… – Tudod mit, Pista? – mondta vigyorogva, mint aki épp most találta föl a spanyolviaszt. – Asztalossegéd vagy, nyiss egy műhelyt a faluban! Kiutalok neked egy műhelynek való helyiséget, meg elintézem az iparengedélyt. – Az állunk meg felkopik, mire lerakom a mestervizsgát… – Az igaz – hümmögött a tanácselnök jó barát – Tudod mit? Legyél temetkezési vállalkozó, olyan még úgy sincs a faluban. És ahhoz még mestervizsga se kell. Aztán ha éppen nincs halott, koporsó helyett akár ablakot is csinálhatsz azon a gyalupadon. Mi meg legföljebb becsukjuk a fél szemünket. Nem is lett volna semmi baj „hisz” a pénznek ritkán van szaga, de ha mégis, és elég sok, akár illatnak is mondható. A gyalu, meg a fűrész nem válogat a deszkában. Hanem a kuncsaftok, azok nem bírták ki reggelig. Ki tudja miért, de az öreg parasztok többnyire az éjszaka közepén adták vissza a lelküket. Már este szóltak, hogy a doktor azt mondta, az öreg aligha éri meg a reggelt. Volt aki előre kiválasztotta a koporsót, meg a szemfödelet. Aztán jöttek hajnalban, pirkadat előtt. Bekopogtak az ablakon: „Pista, meghalt apám, hozzad a koporsót!” Ő meg fölkelt a legszebb álmából az asszony mellől, és indult. Mondhatta volna, hogy „neki már oly mindegy, jöhetnél reggel, komám!” De nem mondta, nem mondhatta, mert az ő szívében is ott élt a másik fájdalma. Téli fagyban, nyári zivatarban tolta a talicskán a fekete ládát, mert ez volt a dolga. A Józsi gyerek meg cuppogott utána a sárban vállán a két bakkal, amire a koporsót helyezték a tisztaszobában. Mert a gyereknek tanulnia kell a szakmát. Lehet, hogy ez adja majd a kenyerét, ha felnő. Józsi gyerek irtózott ezektől a hajnali fagyos, gyászos menetelésektől. Irtózott a halottas ház kesernyés –, a koporsó enyves fekete festékszagától, a felkötött állú, múmiává aszott halott arcoktól és a tükörre feszített, ajtófélfára szögezett gyászdrapériától. A siratóaszszonyokat se szerette, akik ott tüsténkedtek, intézkedtek a halott körül. Olykor több halott házában is találkozott velük, s lassacskán bevonultak az álmaiba is. Feketék voltak, sasorrúak, és piros volt a szemük. Többnyire felsírt álmában, amikor meglátogatták. Ilyenkor az anyja a mellére szorította a fejét, és csitítgatva ringatta, míg újra el nem szenderült. Az apja is nehezen viselte ezt a foglalkozást, de neki nem illett panaszkodnia. Katonaviselt férfi, aki megjárta a Don – kanyart, ezer arcában ismerte a halált és ezerszer a képébe nevetett. De mennyire más kinevetni, mint kiszolgálni az elmúlást… No, meg a lövészárokban rumot is osztottak a roham előtt. A temetőből hazafelé jövet a kocsmában búcsúztatták a férfiak a megboldogult Feri bácsit, Maris nénit, s ott emlegették föl egykori tetteit, mondásait is. No meg ott ürítették a poharat a lelki üdvére. Hogyan maradhatott volna ki ebből a megemlékezésből éppen Pista? Csak a felesége fintorgott a pálinkaszagtól, és elátkozta azt a napot, amikor elfogadták ezt a vállalkozást. – Látod, már megint duzzog anyád – vette ölébe a kis Józsikát az apja az egyik ilyen szeszszagú estén. – Aztán majd átmegy aludni a heverőre, nehogy véletlenül hozzá bújhassak. Tehetek én róla, hogy mégis hazasegített az Isten? Én tehetek róla, hogy nekem már csak ez a munka jutott? Tudom, lehetne nagy házunk is a főutcán, kocsink, lovunk, meg szép tehenünk. Csak annyit kéne tennem, hogy halkan, csendben belesúgom a

˝ osz

87

titkár bácsi fülébe, mikor főzik a pálinkát a Tímár tanyán, és mikor törik el a juhászok valamelyik öreg kos lábát. Tudom. Érted, fiam? Tudom, de akkor száradjon el a nyelvem, ha egyetlen szóval is elárulom a barátaimat! A júdáspénz nem boldogít. Anyád szívesen megbocsátaná a vétkemet… Jól van, látom, unod a sok dumámat, meg nem is érted, miről beszélek. Bár ne is kelljen megértened soha… Aztán ötvenkettőben jött két pasas és bejelentették, hogy államosítják a temetkezési vállalatot. Leltárba vették a két bakot, meg a fekete drapériát és az apját kinevezték fiókvezetőnek. Az eszközhasználatért meg kiutaltak havi tíz forintot. Ötvenhat után – vagy inkább úgy ötvennyolc körül –, amikor megalakították a faluban a téeszt, átvették a temetkezési fiókot is, és összevonták a szomszéd falu fiókvállalatával. Az apja nem akart beosztott gyászhuszár lenni, inkább beállt asztalosnak a karbantartó brigádba. De akkor ő már Pesten volt kollégista. Gépipari technikumba járt. Az anyja forszírozta, hogy tanuljon, városi ember váljon belőle, mert aki leragad itt, a falu sarában, abból előbb – utóbb csak fogatlan szájú kocsmatöltelék lesz. Őt meg bevitték a téesz irodára munkaegység elszámolónak, mert az apja öt hold földjével ő is aláírta a belépési nyilatkozatot. Pusmogtak is a háta mögött a vénasszonyok, hogy az elnök, meg a főkönyvelő... Persze, hogy előbb-utóbb az apjának is a fülébe jutott a pletyka, és amikor egy ködös őszi estén összetalálkoztak az elnökkel a kocsmában, biz’’ eljárt a keze. Hat hónap felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság a nyolc napon túl gyógyuló testi sértés miatt. Nem maradhatott tovább a brigádban, de még a faluban sem. Ő is Pestre került. Egy régi katona cimborája ajánlotta be az egyik külvárosi színházhoz díszletmunkásnak. Ügyes keze volt, szerették a rendezők. Néhány hónapig közös albérletben laktak, de hamar elváltak az útjaik. Az öreg későn járt haza, neki korán kellett kelnie... Aztán meg a nők. Ha kicsípte magát, megnézték még ötvenévesen is. Ő meg akkor kezdett udvarolgatni. Jobb volt az úgy külön. Anyagilag se szorult rá. Már húszévesen művezetőként dolgozott egy ipari szövetkezetben. Városi ember lett. Panelházban lakott és hétvégi telke volt Ráckevén, a Duna-parton. Horgász haverok, szombat esti szalonnasütés, Trabantos kirándulások, kempingezések a bulgár tengerpart fövenyén. No meg a nők. Szőkék, barnák, tűzvörösek. Kettőt feleségül is vett közülük. Két gyerek, két lakás. Az anyját évekig nem látta. Igaz, ő se gyakran zavarta a szálkás betűs leveleivel. A régi játszótársak – ha nagyritkán összefutott valamelyikkel – többnyire a halottas bakokra emlékeztették, amiket a vállán cipelt a temetések után a gyászkocsi színtől hazafelé. Az osztálytársai koporsós Józsinak csúfolták. Nem tudott velük mit kezdeni. Meg azzal a riadt képű kisfiúval sem, akit rémálmaiban azok a felkötött állú múmiák, meg piros szemű siratóasszonyok kísértettek.

*** Aztán egy nap visszatértek a rémálmok. Puha talpú macskaként surrantak be az álmaiba. Az ölébe fészkelték magukat, kéjesen elnyúlva doromboltak, és karmukat meresztgetve követelték a simogatást. Egyszerre megváltozott minden. Mint amikor az orvos széttárja a karját a beteg fölött és behívja a szobába a ministránsokat. No de doktor úr, hát tegnap

88

Partium

még azt mondta, van remény, tegnap még elfogadta a hálapénzt és megrendelte a lucullusi vacsorát. Halotti tor lett belőle új vendégekkel, piros szemű, sasorrú siratóasszonyokkal. Az első rémálom az volt, amikor leszólt neki telefonon az igazgató, hogy holnapra jelölje ki azt a húsz embert, akit elsején el lehet bocsátani. No de hogyan, és miért? Ezek mind a barátai. Családos emberek. Villanyszámlát kel fizetniük, meg a gyereknek menzát az iskolában… Hogyan nézzen a szemükbe elsején? Sehogy. Ne nézelődjön, hanem hajtsa végre a feladatot, mert ha nem, az ő szűrét teszik ki hamarosan, és neki fájhat majd a feje, miből fizeti ki a villanyszámlát, és az ő gyerekének nem jut majd ebéd. Azt nem lehet, mert megvéd a szakszervezet. Hehe… azt már tegnap feloszlattuk, a vezetőkből meg csináltunk parlamenti képviselőt. No, erre varrjatok gombot, skacok! És tényleg, egy hét múlva ott szorongott a munkaközvetítő folyosóján a többi karikás szemű, sápadt arcú panellakó között és várta, hogy beleüssék a munkanélküli kiskönyvébe a pecsétet. Úgy álltak ott értetlenül, bambán, mint a fogságból megtért katona, akinek már nem jutott krumpliföld. – Szívesen beütném a következő pecsétet is – mondta a párnafestékes ujjú hölgy a pult másik oldalán –, mert ötvenévesen úgy sem talál munkát, de ha észreveszi a főnök, holnap már én is ott ácsoroghatok maga mögött. Önéletrajzokat írt, meg számtalan pályázatot. Felvételi interjúkra járt, ahol ifjú titánok nevették a görcsös akarását, hogy új szakmát tanulhasson túl az ötvenen. Éjszaka meg jöttek a felkötött állú múmiák, sasorrú siratóasszonyok. Az orvos látta a reggelre átizzadt pizsamát, a sötét karikákat a szeme alatt és aláírta a rokkant igazolást. A vitrinben ott állt a konyakos üveg. Ettől talán megretten majd Vörös Rébék, elszállnak a varjúként károgó fekete árnyak. Töltött magának, aztán az apjára gondolt és a falhoz vágta a teli poharat. A mesekönyvekből kimásolta a legszebb állatfigurákat. Deszkára ragasztotta és lombfűrésszel körbevágta őket. Nem volt könnyű feladat, de sikerült. Az unokák örültek neki. Egyszer kiállt velük a piactér sarkára is, de a zöldséges kofák szóltak a piacfelügyelőnek és elzavarta. Azt mondta rá, vén csöves. Biztosan a kukából szedte ki, vagy lopta valahol a szajréját. Ha még egyszer meglátja a környéken, szól a rendőröknek. Vitatkozhatott volna vele, vagy megkéri, de nem. Látszott rajta, hogy fölösleges minden erőfeszítés. Ez egy másfajta ember. Neki munkája van. Neki meg marad a rokkantnyugdíj. Az unokák kinőtték a fabábukat. Most kamillát gyűjt tavasszal, csalánt, meg bodzát. Méhekkel verseng a hársfavirágért. Ősszel meg ott a csipkebogyó. Nagy a család, segít az Isten patikája. Télre ott a dió. Az se baj, ha nehéz feltörni a héját, az se baj, ha a fele penész. Neki van ideje. Már csak ideje van… A tányér alakú tévéantennán egy gerlepár turbékolt, aztán egymást kergetve ágról ágra repkedve közeledtek a szaletlihez. – Gyertek csak tubicáim, gyertek! – mondta Józsi, az öreg diótörő. – Nektek pucoltam a legjavát. Ti vagytok az én díszvendégeim. – Aztán odaszólt a ház felől közeledő asszonynak. – Azért a tálba is jut ám belőle, Mariskám. Ők meg nézd, hogy örülnek neki. Nagy kár lett volna, ha a Sanyi a szemétbe dobja ezt a diót. Még akkor is, ha nem olyannak sikeredett, amilyennek ő elképzelte.

˝ osz

89

OLÁH ANDRÁS

Közép-európai látlelet Örömmel vettem kezembe Sz. Tóth Gyula „szellemi kertművelésének” újabb termékét, a Tanári noteszt, amely immár 4. az évről évre sorozatban megjelenő gyűjtemények között, és amelyhez ezúttal sokatmondó és érdeklődést fokozó alcím is társult: Teremtő találkozások. Nem véletlenül, hiszen a szerző makacsul hisz az emberi kapcsolatokban, azok értékőrző és értékközvetítő voltában. A kötet naplószerűen vezetett, dátumozott jegyzetek gyűjteménye egy tanárember tollából, aki az írásain keresztül szociografikus hitelességű korrajzot fest, miközben egy átlagpolgár, egy érdeklődő értelmiségi megfigyeléseiből, gondolataiból nyújt át az olvasónak egy csokorra valót. Be kell vallanom: Sz. Tóth Gyula jegyzeteivel nem az évek óta rendre megjelenő könyveiben találkoztam először, hanem azok közé tartozom, akik egyik-másik feljegyzését megszületésükkor azon melegében olvashatták. A szerzőt magát is régről ismerem: rendkívül színes egyéniség, szuggesztív, probléma-érzékeny. Úgyszólván minden érdekli, mindenről van véleménye. Jegyzetei között egyaránt olvashatunk magán és közéleti dolgokról. A kötet mottójául egy rendkívül találó Babits-idézetet választott – ennek csak egyetlen sorát idézem: „mindenkié vagyok”. A könyv elolvasása, a jegyzetek végigböngészése után vált világossá számomra, hogy az alcímben jelzett találkozások alanya (tárgya) nagyon is sokféle lehet: egyrészt valóban számtalan izgalmas egyéniséggel hozta össze a jó sorsa a szerzőt (csak néhány példát hadd említsek, akik egyre-másra felbukkannak a kötet lapjain: Zsolnai József, Michalkó Gábor, Fűzfa Balázs, Madarász Imre, Nagy Géza, A. Szabó Magda, Kaiser László, Egedy Gergely és még sorolhatnám a neveket), ám véleményem szerint nemcsak ezekre a találkozásokra utal, hanem az olyan olvasmányélményekre (könyvekre, újságcikkekre), műalkotásokra, filmekre stb. is, amelyek szellemi izgalmat jelentettek számára. Leginkább közállapotaink foglalkoztatják, az ország morális válsága aggasztja. (Ez utóbbiról mindent elmond a jegyzetíró által felidézett tatárszentgyörgyi eset, amikor a temetésre összegyűlt sokadalomban szorgalmasan dolgoztak a zsebtolvajok. Ennél mélyebbre talán már nem lehet süllyedni… De nem hagyja szó nélkül a március 15-ei kordonokat, a megalázó motozásokat sem, és kitűnő összehasonlításra lel a madagaszkári vagy a dán példában, ahol – amikor a rendőrök összetűztek a tüntetőkkel –, nem maradt el a bocsánatkérés.) A könyv lapjain időről időre visszatérő témákkal is szembesülhetünk. Ilyen például a 12 legszebb vers programjának nyomon követése (Fűzfa Balázs ragyogó ötletét a televízió is felkarolta). A Kodolányi Főiskolán tartott előadás – és annak utózöngéi. Az író-olvasó találkozók, könyvbemutatók. De ilyenek az újra és újra felmerülő közoktatási kérdések is – köztük a Zsolnai-program sorsa. (Gyakorló tanárként tanúsíthatom: joggal bosszankodik a szerző, amikor az oktatás aktuális korifeusai úgy beszélnek kompetenciáról, képességfejlesztésről, értékközvetítésről, integrációról, mintha ők találták volna fel a 90

Partium

spanyolviaszkot, holott ez a pedagógia évtizedek óta létezik, ennek komoly műhelye volt – amelyben Sz. Tóth Gyula is dolgozott –, és az apostola pedig Zsolnai tanár úr.) Viselkedés-lélektani kérdések tekintetében is széles a spektrumot vetít elénk a szerző a vasúti büfékocsi vagy a Széchenyi Fürdő kiszolgáló személyzetének reakcióitól egészen az Ösztöndíj Bizottság mellébeszélős, elodázós magatartásáig. (Az uszodai életképek, pillanatfelvételek – különös tekintettel a csapóajtó-nyitás fortélyaira és a korsó víz üzleti etikájára – különösképpen hatásos, élvezetes, poentírozott, glossza-értékű jegyzetek.) Tollhegyre tűzi az aktuális politikai (és politikusi) malőröket éppúgy, mint bármely más közéleti személy (pl. Heller Ágnes) vitatható megjegyzéseit, elszólásait. Ragyogó elemzéseket ad könyvekről (a szociográfiától a filozófiáig, az oktatáselmélettől az irodalomkritikáig). De odafigyel a napilapokra, az internetes hírportálokra is (különösen, ha fájdalmas butaságokra bukkan – mint a LePetitJournal nevű hírportálon). A közgondok mellett természetesen jelen vannak a könyv lapjain a magánélet egyes eseményei is. De ezek is olyan összefüggésben kerülnek terítékre, hogy a már említett problémák valamelyikét (emberi kapcsolatok, morális aggályok) támasszák alá. Ilyen például egy-egy kéziratának sorsa, kálváriája. Vagy a Francia Intézethez fűződő – lassan kihűlő – kapcsolatának, illetve a kapcsolat formálissá válásának kérdése. A kapcsolatok válsága – szögezi le a szerző – a globalizáció tetten érhető következménye. De terítékre kerülnek Sz. Tóth Gyula orvosi (fogorvosi) rendelőkben szerzett tapasztalatai éppúgy, mint a magát megadó garázsajtó-pánt javításának története – mert jelenkori viszonyainkra vonatkozóan ezek is markáns következtetések levonását teszik lehetővé. S ott van minden, ami a hamisságról, a csalásról, a „mohó” sapiens uralta világról elmondható. De ellenpólusként ott van a remény is. A sikerek, az egymásra való odafigyelés, a féltés, a segítés öröme. Az igazi teremtő találkozások. Gazdag könyv, figyelemfelkeltő és figyelemre méltó alkotás Sz. Tóth Gyula jegyzetgyűjteménye. Olvasmányos, élvezetes stílusú – olykor ironikus hangvételű, s ha néhol „tanáros” is (hiszen a szerző végtére is tanárember), ez csak előnyére válik. Van némi franciás charme-ja a kötetnek – nyilvánvaló, hogy az alkotó rendkívül otthonosan mozog a frankofon kultúrában. Az írások a jegyzetíró szemszögéből világítanak rá hétköznapjaink történéseire. A szerző frappánsan érez- és kérdez rá a lényegre, tolla pedig – különösen a politikai természetű témáknál – vitriolba van mártva. (Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz – 4. Teremtő találkozások /Hungarovox Kiadó – 2010./)

Tápiószentmártoni aranyszarvas

˝ osz

91

BARABÁSSY SÁNDOR

120 éves a budapesti unitárius egyházközség temploma Az 1848-as alkotmányosság helyreállítása után az első nyilvános unitárius istentiszteletet az ország szívében 1869-ben tartották. Ferencz József egykori kolozsvári lelkész, majdani unitárius püspök 1869. június 13-án, Pesten a reformátusok szénatéri épületében nagy hatású unitárius istentiszteletet tartott. A „Vasárnapi Újság” szerint oly sok hallgató: reformátusok, katolikusok, lutheránusok gyűltek össze, hogy a díszterem nem volt képes befogadni őket. A hallgatóság a legműveltebb közönség volt: képviselők, tudósok, írók, tanárok. Nagy volt a lelkesedés és néhány év múlva már az egyházközség alapítása mellett a templomépítés álma is felmerült. Az 1873-as Bécsi Világkiállításra érkező angol és amerikai unitáriusok közül hárman hajóval Budapestre látogattak, ahol unitárius konferenciát tartottak. John Frettwell magyarul köszöntötte a vendéglátókat. Az angol és amerikai unitáriusok ígérték a pénzügyi támogatást, Kovács János kolozsvári főgimnáziumi tanár kérésére, hogy egy kis templom építésére lenne szükség Budapesten, a brit Edward Hale közbeszólt: „Nem kicsit, hanem nagyot, hogy abban prédikálhassanak!” Hanem azért, mégis a vágyálom és annak megvalósulása között 17 év telt el, küzdelemben, kitartó munkában és hullámzó lelkesedésben. De addig is a fővárosi unitáriusok kibérelték az evangélikusok Deák téri főgimnáziumának dísztermét és a templom megépüléséig ott tartották rendszeresen istentiszteleteiket. A fővárosban lakó unitáriusok eltökéltek voltak közösségük megszervezésére: állandó lelkész és templomépítés volt a célkitűzésük. Jézus mondta, hogy pásztor nélkül nyáj sincs. De az is világossá vált, hogy a nyájnak akolra is szüksége van. 1881-ben iktatták be a budapesti unitárius anyaegyházközség első állandó lelkészének a tordai Derzsi Károlyt, ünnepi istentisztelet keretében. Ezen több százan vettek részt. Az istentisztelet hazafias érzületű volt. Trefort kultuszminiszter az istentiszteletet követő díszebéden kifejtette, hogy „szereti az olyan vallást, amely igaz morált tanít”. Az budapesti unitáriusok anyaegyházközségének megalakulási ünnepségével egyértelművé vált, a templomépítés szükségessége. Megindult az angol-amerikai támogatás és Derzsi Károly hallatlan kitartással folytatott missziós és gyűjtési munkájának következtében, amihez odaálltak az unitárius főnemesek is, Odescalchy Arthur herceg, Bethlen Ferenc gróf, Orbán Balázs báró is 1883-ban „országos kéregetési” akciót javasolva, megszületett a Templom Alap. Ebbe nagylelkű adományozók, például martonvásári gróf Brunszwik Géza magyar királyi kamarás 1887-ben unitárius hitre térése alkalmából fizet be, de hasonló adományozók voltak például Bécsből is. A budapesti unitárius anyaegyházközség a Fővárosi Tanácstól építési telket igényelt, amire felépülhet az egy Isten hitének a temploma. A Fővárosi Tanács 8322 sz./1883 értesítőjében tudatta, hogy 600 négyszögöles telket adományozott ingyen, az unitárius 92

Partium

templom és papi lak megépítésére, az Alkotmány, Koháry (ma Nagy Ignác), Szalay utcák által határolt területen. 1885-ben az anyaegyházközség megbízta Pecz Samu műegyetemi tanárt a részletes tervek elkészítésére, végül is egy háromemeletes épületegyüttes megtervezésére. A következő évben a közgyűlésen bemutatásra kerültek Pecz Samu építési tervei. Ekkor kezdtek rádöbbenni, hogy a néhány tízezer forintos templomépítési alap a néhány százezer forintos bekerüléshez képest elenyésző összeg. 1887-re nyilvánvalóvá vált, hogy az egyházközség nem képes önerőből finanszírozni a templomépítést. És ekkor jött dr. Székely Ferencnek az az ötlete, hogy egy osztrák céggel, amelyik nagyarányú budapesti építkezésekbe kapcsolódott bele (többek közt a parlamentébe is) kellene tárgyalni, hogy vállalkozási formában építsék meg a budapesti unitárius templomot és a társuló épületegyüttest. Először azonban meg kellett állapodni a Fővárosi Tanáccsal, hogy egyezzen bele a templom és a bérház vállalkozási formában történő megépítésébe, illetve a több évtizedes jelzálog bejegyzésbe, a telekkönyvbe. Az egyházközség arra hivatkozott, hogy méltatlan lenne az épülő parlament, az igazságügyi palota pazar kivitelezésű környezetében egy olcsóbb kivitelezésű unitárius imaházat építeni. A székesfőváros végül is kedvezően fogadta az egyházközség kérelmét és azt közgyűlésileg jóváhagyta. Így 1888-ban belendült a templomépítés ügye: a Holtzspach-Majorossy cég olyan végső árajánlatot tett, hogy megépíti a templomot és a bérházat az egyházközség pénzbeli hozzájárulása nélkül 325.000 forintért, az összes járulékos költségekkel, úgy, hogy a templom és a tanácsterem kivételével fenntartja a bérház, üzlet, kávéház stb. haszonélvezeti jogát 50 évre, vagyis 1890. november 1-jétől 1940. október 31-ig. Az egyházközségnek joga van a haszonélvezeti jogot megváltani, ötven év múlva köteles a vállalkozó cég, vagy jogutódja az épületet felújítani, átfesteni és tehermentesítve az egyházközségnek átadni. Pecz Samu műegyetemi tanár pedig elvállalta 8000 forint tiszteletdíjért a végleges tervek elkészítését, a kivitelezés irányítását. A templom utcai homlokzata neogótikus stílusú, a huszártorony biztosítaná az épület templom jellegét. A tervezett templom egyhajós 8 méter széles és 26 méter hosszú kelet-nyugati tájolású, a nyugati hajóvég sokszögű záródású. A bérház háromemeletes, földszinten üzletekkel, kávéházzal, vendéglővel. Pecz Samu építési naplójának alapján az első kapavágások 1889. május 1-jén történtek meg. Jellemző a kor építkezési ritmusára, hogy az építési napló bejegyzései szerint 1889. november 5-én befejezték a hatalmas 3 emeletes épületegyüttes végleges cserepezését és bádogos munkálatait, november 16-án pedig a huszártornyot is befejezték. A bokrétaünnepet az István Főherceg Szálló vendéglőjében tartották meg, kifejezve a jó munka elismerését. Ezután a belső munkálatok folytatódtak, olyan is volt, hogy egyszerre közel 300 ember dolgozott. 1890 júniusára valamennyi nyílászáró a helyére került, a templom díszablakainak üvegezése Róth Miksa műhelyében készült. Pecz Samu építész közben elvállalta, hogy díjmentesen elkészíti a templombelső felszereléseinek terveit. Az egyház Építési Ellenőrző Bizottsága fontosnak tartotta, hogy az 50 férőhelyes karzatot oszlopokra emeljék, ami emeli a templom méltóságát. A templombelső, nagyon szép, keményfa felszerelése művészi kivitelezését Thék Endre vállalta el, 6500 forintért, amiben benne volt a szószék, padok, karzat, úrasztala, feljáró elkészítése.

˝ osz

93

1890. szeptember 15-re az orgona kivételével, valamennyi elmaradt munka befejeződött. Az orgona készítését az aradi Dangel Antal és fia cég végezte el, 1300 forintért, orgonaszekrény nélkül, külső burkolatát, pedig Trögl István szobrász 915 forintos költséggel. Másfél év alatt elkészült a nagyszerű mű: van már az unitáriusoknak is Isten háza a fővárosban. Adjunk hálát az Úrnak! És láss csodát, mire a templom elkészült a nagyszerű tervező, Pecz Samu egyetemi tanár most már nemcsak munkájával, hanem lelkével is betért az unitáriusokhoz. A korabeli fényképeken valóságos palotaként emelkedik a magasba a francia stílusú neogótikus épületegyüttes.

És végül szóljunk még néhány szót az ünnepi templomszentelésről is. Az egyházközség szervező bizottsága 1890. október 26-ra tűzte ki a templomszentelési ünnepséget. A főpásztori megnyitó beszédet Ferencz József püspök tartotta, az egyházi beszédet Derzsi Károly lelkész, az úrvacsorai ágendát Péterfi Dénes kolozsvári lelkész. Az ünnepi istentiszteletre a hallgatóság mind nem fért be a templomba, az oldalfolyósokon és a lépcsőfordulókban is vendégek voltak. Az istentiszteletet díszebéd követte a Redoutban (Vigadóban), a világi sajtó pedig mély empátiát mutatott az unitáriusok vallása iránt, azt emelve ki, hogy „az unitárius hit a szeretet vallása”.

94

Partium

HÍREK Húszéves a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) 1990. február 7-én alakult meg. (Kelemen Lajos, Marosvásárhely, 1877. szeptember 30. – Kolozsvár, 1963. július 29.) Most 2010-ben ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját. Ennek jegyében rendezték meg március 6-án idei közgyűlésüket is. Az ünnepsorozat fontosságát két tényező is fokozta. Az egyik, hogy a hosszas renoválás után 2009. május 15-én kolozsvári turisztikai központként felavatott Szabók bástyájában (Bethlen-bástya) rendezték, mely a társaság jelvényén is szerepel, s itt ez volt az első magyar jellegű megnyilvánulás, a másik pedig, hogy az RMDSZ javaslatára, Kelemen Hunor vállalta az évfordulós ünnepség fővédnöki tiszségét, s elfogadta a társaság tiszteletbeli pártoló tagságát. „A T[ársadalom] minden tagjától kívánt önéletrajz rövid adatait benyújtva, saját életemet s céljaimat nehány sorban foglalhatom. Születtem 1877. szeptember 30-án Marosvásárhelyt. Ugyanott kerültem iskolába, a református kollégium 2. elemi osztályába, s ettől fogva ott tanultam 1896 nyaráig. Akkor gimnáziumi tanulásomat elvégezve, azon év októberétől kezdve a kolozsvári F[erenc] J[ózsef] Tud[omány] egyetemen, a bölcsészeti karnál folytatom tanulmányaimat. Tanárnak készülök. A történelem és a földrajz a szaktárgyaim. Arra érzek magamban leginkább hivatást, s ezekben, s e kettőnek ágaiban és segédtudományaiban akarok majd tehetségem és képzettségemhez mérten működni. Mind a kettő úgy a tanári széken, mint az irodalomban tért nyit arra, hogy leendő saját szűkebb hatáskörünkben – nemzeti irányban – erőnkhöz képest, valamit tehessünk. Mind a kettő – egyebeket nem is tekintve – két erős eszköze a haza és fajunk megszerettetésének. S egyik legfőbb célom, hogy éppen a tanári széken ebben az irányban működjek. Életemet és egyéni céljaimat vázolva, legyen szabad a T[ársadalom]-ra nézve is nehány megjegyzést tennem. Mindenek előtt ne kössük meg magunkat igen sok szabállyal, hanem állandóan igyekezzünk arra, hogy irányelveket állapítsunk meg, s a kivitel módjait beszéljük meg összejöveteleinken, de soha se kössük magunkat kizárólag egy módhoz. Engedjünk széles kört az egyéni tevékenységnek; de arra vigyázzunk, hogy semmit se tegyünk morális alapok nélkül. Segítsük egymást jó és nemes céljaink elérésében; de mindenki tartózkodjék attól, hogy a T[ársadalma]-t ahhoz nem méltó célok érdekében is használni igyekezzék. Érintkezzünk a néppel, s a magyar fajt igyekezzünk míveltebbé tenni a többinél. Az érintkezés természetesen magánúton vagy csoportosan történhetik, s az utóbbinál leginkább az University Exstensiont és a kirándulásokat választhatjuk. Érintkezéseink állandóbb hatású eszközévé pedig a népkönyvtárt tehetjük. Igyekezzünk ilyeneket állítani. Két-három tag is gyűjthet könyveket, s minden alapítandó könyvtárban legalább 60 kötet legyen. Ezeknek tárgyai pedig vallás-erkölcsi, hazai történet, földrajz és irodalom köréből valók, s a szépirodalmiak pedig lehetőleg kizárólag legjobb hazai íróinktól valók legyenek.

˝ osz

95

Az előbbiek hatása alatt az olvasó erkölcse nemesedhetik; hazája földjét, nevezetességeit és történetét ismeri meg: – az utóbbiakból a magyar szellemet tanulja megbecsülni. Legyen gondunk arra, hogy ismerjék szabadságharcainkat s különösen 1848/49 történetét; ismerjék nagyjaink, s különösen az újabbak (mint pl. Kossuth, Széchenyi, Deák, Petőfi stb.) életét. Adjunk minden könyvtárba – lehetőleg a vidék viszonyaihoz alkalmazható – egy-két jó gazdasági könyvet is. Felekezeti színezettel írott könyvet csakis olyan helyre küldjünk, ahol csupán annak a felekezetnek vannak hívei, amelynek felfogása a könyv tartalmával megegyezik. Vegyes felekezetű községekbe semmiféle felekezeties irányú könyvet ne küldjünk, hogy a magyarság között káros meghasonlást ne idézzünk elő. Kössük ki, hogy a könyvtárak forgalmi ideje csak október 1-jétől március 31-ig tarthat, mert ezekben a hónapokban van a népnek legtöbb ideje az olvasásra, s a mezei munka hónapjaiban a könyvek könnyen is elhányódhatnak. Az alapított könyvtárakat évenként gyarapítsuk nehány kötettel. Meg vagyok győződve, hogy ha bár ezeket megtesszük: egy lépéssel közelebb jutunk céljainkhoz. 1900. III 9.” Kelemen Lajos

Távlatilag tervezik létrehozni az erdélyi műemlékek dokumentációs központját, esetleg intézményesíteni kellene a Műemlék Erdélyi Gondnokságát. Szorgalmazzák egyházi múzeumok szervezését. Saját erejükből egy állandó műemléki tanácsadó szolgálatot fognak beindítani azok számára, akik ilyen jellegű házakban laknak, vagy ezek tulajdonosai. Felhős Szabolcs

*** Életének 84. évében elhunyt Bánffy György (Budapest, 1927. június 19. – Korfu, 2010. szeptember 3.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, a József Attila Színház művésze, amelynek közel négy évtizeden át volt a tagja. Sok száz színdarabban, több mint ötven játékfilmben nyújtott emlékezetes alakítást. A magyar nyelv szerelmese volt, színészek generációit oktatta a szép kiejtésre. Jellegzetes orgánumát minden magyar televíziónéző ismerte, szavalataival számos magyar verset tett ismertté és közkedveltté. 1985–1994-ig országgyűlési képviselő volt, 1990–1994 között az MDF frakciójában ült. Mindnyájan kegyelettel emlékezünk reá!

*** A Magyar Kultúra Alapítvány szeptember 24–25-én megrendezte a XV. Kárpát – medencei Napokat, Írott szóval a megmaradásért címmel. Az első nap Nyelvében él a nemzet (irodalmi tanácskozás, szerkesztőségek, kiadók közreműködésével) a magyar folyóiratok seregszemléje. Ezen a tanácskozáson részt vett Felhős Szabolcs is a Partium régiós lap főszerkesztőjeként.

96

Partium

Az Irodalmi Kávéház műsorában Csáky Pál, Zubanics László, Csörgits József mutatták be alkotásaikat. A műsorban közreműködött a Szőllősy Vágó Családi Együttes. A Vajdaságból. Másnap Peremvidékek magyarsága címmel szociográfiai műhelyek találkozására került sor. A tényfeltáró irodalom után a hagyományos és elektronikus könyvkiadás megtárgyalására került sor.

Elhunyt Szabó Árpád, a 30. unitárius püspök Kolozsvárott. Zsúfolásig megtelt a kolozsvári unitárius nagytemplom, amikor a szeptember 30-án 75 éves korában elhunyt Szabó Árpád nyugalmazott püspököt búcsúztatták. „Istentől elrugaszkodott világban őrizte a lángot” Temetési szertartására október 4-én került sor Kolozsvárott. A szertartáson Bálint Benczédi Ferenc püspök búcsúztatta a belvárosi nagytemplomban. A zsúfolásig megtelt templomból a gyászmenet a Házsongárdi temetőbe kísérte utolsó útjára Dr. Szabó Árpádot. A temetésen jelen volt Kolozsvár alpolgármestere és Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke is. Emléke legyen áldott! „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen” – Bartalis János.

Változó szerepek a néprajzi muzeológiában Néprajzos muzeológusok szakmai konferenciájára került sor október 4–6. között a Szatmári Múzeumban. A résztvevő muzeológusok szakmai körúton vettek részt, így eljutottak a Beregi Múzeumba is, ahol nagy érdeklődéssel tekintették meg az új állandó kiállítás anyagát és konzultációt tartottak a kiállítási formákról, ill. a modern múzeumpedagógiáról.

200 éve született Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.) Pályáját zongoraművészként és zenepedagógusként kezdte Kolozsváron. Pesten 1934ben mutatkozott be, majd a következő esztendőben véglegesen ott telepedett le. Itt karnagyként tevékenykedett két évig majd a Pesti Magyar Színházhoz (Nemzeti Színház) került, ahol három évtizeden át munkálkodott. Egressy Béni volt a szövegkönyvírója operaszerzői munkájában. 1944-ben megnyerte a Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot. Az 1850-es években a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmónia Társaság, amelyet sok esetben ő vezényelt. Bánk bán című operáját, amely egyben pályájának csúcsát jelentette, 1861-ben mutatták be.

˝ osz

97

Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek tíz éven át igazgatója és zongoratanára volt. Az ő nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. Neves sakkozó is volt, az 1964-ben alakult Pesti Sakk-kör egyik alapítója. Az 1884-ben megnyíló operaház főzeneigazgatója lett. 1890-ben nyolcvanadik születésnapján lépett utoljára pódiumra, a Filharmónia Társaság hangversenyén.

„Isten az a mindenség, amelynek részeként magunkat felismerjük” 100 éve halt meg Tolsztoj Száz éve, 1910. november 20-án hunyt el a nagy orosz író Lev Nyikolájevics Tolsztoj. „Háborúban embert öltem, aztán párbajoztam és lekaszaboltam másokat, vesztettem a kártyán, a parasztok verejtékéből kisajtolt vagyonomat tékozoltam, őket magukat kegyetlen büntetések sorával sújtottam, laza erkölcsű nőkkel bomoltam, férfiakat csaptam be. Hazugság, rablás, mindenféle házasságtörések, iszákosság, erőszak, gyilkosság. Nem létezik olyan bűn, amit ne követtem volna el” – vallotta Lev Tolsztoj, a Háború és béke és az Anna Karenina című világhírű regények alkotója naplójában. Tolsztoj azonban megtért, és ezután igyekezett Istennek tetsző életet élni. Vagyonát szétosztotta, és önmegtartóztatóvá lett. 1879-ben nyíltan hadat üzent a pravoszláviának: többé nem járult az Úr asztalához és nem böjtölt. Úgy vélte, hogy az Evangélium szövegéből kiindulva meg kell újítani a vallást. A Szent Szenátus 1901-ben kiátkozta Tolsztojt a právoszláv egyházból. A kiátkozás mai napig érvényben van. Új hamis tanítónak titulálták és amíg bűnbánatot nem tanúsít, az Egyház nem ismeri el őt tagjának. A maga módján hívő ember maradt.

*** Idén is megtartották a Sütő Kálmán és Kecskés Béla szavalóversenyt Somban (Kárpátalja). A MÉKK a KMMI, a somi általános iskola, valamint a Somi Irodalmárok Emlékmúzeuma november 23-án a település két szülöttének, Sütő Kálmánnak és Kecskés Bélának, a kárpátaljai magyar irodalom két alkotójának emlékére és egyben Sütő Kálmán (1910–1997) születésének 100. évfordulója alkalmából szavalóversenyt rendezett. A Partium színeiben Felhős Szabolcs (Vásárosnamény), Lőrincz P. Gabriella (Beregszász), K. Bakos Kiss Károly (Beregújfalu) és Csordás László (Eszeny-Ungvár) vettek részt a zsűriben. A kárpátaljai kiadványok mellett Partium számokat is kaptak a díjnyertes versenyzők.

*** Idén új díjat is alapított a Székelyföld folyóirat, a Szabó Gyula Emlékdíjat, amit az ígéretes tehetségeknek ítélnek oda. Első alkalommal ifj. Potozky László érdemelte ki ezt. „Ferenczes István jóvoltából tavaly év vége óta a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének van egy csíkszeredai képviselete is. Mi gyűjtjük be a székelyföldi íróktól (románoktól és magyaroktól egyaránt) az írószövetségi tagdíjakat, s mivel ezt a pénzt nem kell továbbküldeni a központnak úgy gondoltuk, hogy nem ártana valami nemes célra felhasználni. Így született meg a Szabó Gyula Emlék-

98

Partium

díj ötlete. Szabó Gyula feltétlenül megérdemli, hogy díjat nevezzenek el róla, hiszen nagy íróról van szó.” Szabó Gyula író Homoródalmáson született 1930. szeptember 11-én, ősi unitárius földműves családból, apja jártas volt a kőfaragó mesterségben is. Szülőfaluja írásainak örök témájává vált. Tanulmányait Almáson kezdte meg, 1942-ben tanítója tanácsára szülei a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba íratták be. „… az én történelmi tudatom Keresztúrra vonatkozóan éppen 40 esztendővel ezelőtt kezdődött…” A homoródalmási gyermekkor és a székelykeresztúri iskolaévek jellemformáló hatását többször is hangsúlyozta írásaiban. Főiskoláit Kolozsváron végezte, a Bolyai Tudományegyetemen magyar szakos tanári diplomát kapott. 1954–57 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt. 1957-ben az Utunk, illetve a Helikon munkatársa lett, ahol 1992-ig nyugdíjba vonulásáig munkálkodott. A Magyar Írószövetség is tagjai közé választotta. Egyetemistaként a csángókról írt riportjaival keltett feltűnést. 1952-től jelentek meg novellái, első nagy sikerét a Gondos atyafiság című faluregény-trilógiával aratta. Igen termékeny író volt, elbeszélései, riportjai, esszéi kötetekben jelenek meg. Több kisebb regénye is napvilágot látott. (A szülőföld szimfóniája, Gólya szállt a csűrre, Kényszerpályák) Legjelentősebb történelmi regénye a négykötetes A sátán labdái. A szülőföldhöz való kötődés, a közösségi tudat, a felelősség mellett érett írói korszakában az önvizsgálatot az egyén lelkiismereti kérdéseit, az élet értelmét boncolgató lélektani mélységet felmutató prózával jelentkezett novellái a kispróza legnagyobb mesterei közé emelték. 74 éves korában hunyt el, 2004. december 21-én, a homoródalmási unitárius temetőben helyezték örök nyugalomba.

*** 75 éves korában tragikus körülmények közt hajdúböszörményi otthonában elhunyt Székelyhidi Ágoston irodalomtörténész, politikus, író, az 56-os Magyar Emlékbizottság elnöke, a Partium folyóirat egyik védnöke és szerzője. 1935. december 10-én született Medgyesbodzáson. 1956. október 23-án Debrecenben ő olvasta fel az egyetemisták 20 pontos követelését. Tagja volt a helyi forradalmi bizottmánynak, amiért 1957-ben bebörtönözték. Tanári diplomája megszerzése után Hajdúböszörményben tanított, majd 1977-től népművelő Debrecenben. 1984-től szabadfoglalkozású. „A nemzeti forradalom igazságának feltámasztását Lakitelek tette először mércévé” Az MDF alapító tagja, az Antall-kormány idején a párt országos választmányát vezette. 1990 után politikai szerepet vállalt. Az MDF vezetőségi tagja lett, majd 2005 után a Nemzeti Fórum vezetőségében tevékenykedett. Különböző antológiákban jelentek meg írásai. Az Alföldben és a Partiumban is publikált. Fontosabb munkái: – Debreceni Napló Erdélyről (1989) – Emlékművek (1956-ról írt monodrámát) – Végítélet (a rendszerváltás 20. évfordulójára)

˝ osz

99

*** Balázs Ferenc Népfőiskolai Kollégium indul Lakitelken, a névadó tiszteletére. Balázs Ferenc (1901–1937) népfőiskolát álmodó, szervező, mészkői prédikátor, a falu szerelmese volt. Az ő szellemében fognak tevékenykedni és tanulni Lakitelken. A Kárpát-medencei magyar népfőiskolai mozgalom megújítása érdekében a Lakiteleki Népfőiskola 2011 telén Balázs Ferenc Népfőiskolai Kollégiumot indít. A kurzus elsődleges célja a népfőiskola szellemiségével való megismerkedés, közösségszervező gyakorlati ismeretek elsajátítása. A képzést vezeti: Lezsák Sándor és Kisfaludi-Bak Judit.

*** A Budapesti Unitárius Egyházközség november 27-én ünnepelte az egyházközség templomának 120 éves évfordulóját. (Pecz Samu építész munkája a neogótikus épület, Róth Miksa üvegablakival) Az ünnepségen előadást tartott: – Dr. Horn Ildikó történész Fordulópontok a magyar unitáriusok történelmében – Dr. Barnabássy Sándor főgondnok helyettes 120 éves a budapesti unitárius egyházközség temploma – Elekes Botond főgondnok Magyar Unitárius Egyház A kárpát-medencei unitarizmus perspektívái A főgondnok úr felvázolta, hogy 110 év óta a világ igen megváltozott (2 háború, forradalom, rendszerváltás). Trianon óta kikerültünk az „anyaszentegyház” öleléséből. Három fontos feladatot határozott meg: 1. Legyünk történelmi egyház! (megmutatni az unitárius hitet, felmutatni értékeinket) 2. Ismét egy anyaszentegyház legyünk! Alakuljon meg a Magyar Unitárius Egyház (az erdélyi és a magyarországi egyházak egyesülésével). A Kárpát-medencei magyar unitáriusok egyesítése valósuljon meg 3. A „Magyar Unitárius Sion” a Nagy Ignác utcai épület méltó felhasználásra kerüljön az unitáriusok kezébe Mi a teendő a három feladat érdekében: – Legyen magyar unitárius közoktatási intézmény (karitatív szervezet, lelkészi továbbképzés) – Kimenni a templom falai közül, mutassuk fel értékeinket, a közélet tudjon rólunk – Az új magyar alkotmány preambulumában tegyenek említést a tordai országgyűlés határozatáról – Meg kell nyerni az eltávolodott unitárius nagyjainkat az egység és az erő felmutatásával. Az ünnepségen közreműködött Egly Tibor zongoraművész, Bartók Béla zongoraműveket adott elő, és a Camerata Budapest tagjaiból alakult együttes kamarazenekara.

100

Partium

Az UART évzáró ülése December 5-én az UART vezetősége összegezte az éves munkáját. Elsősorban a Partium folyóirat helyzetével foglalkoztak és ennek érdekében Dr. Nagy Ákos miskolci tagunkat szervező titkárnak nevezte ki a vezetőség, majd véglegesítették Felhős Szabolcs felelős szerkesztő főszerkesztői posztját. Átnézték a tagdíjbefizetéseket és ellenőrizték a tagnyilvántartást. A jövő évi nyitó ülésre Miskolcon kerül sor Dr. Nagy Ákos szervezésében.

Mátészalkai hírek Szentegyházán és Székelykeresztúron mutatkozott be műsorával a mátészalkai Ádám Jenő Pedagóguskórus Csányi Ottó vezényletével. Csányi Ottó jó pár unitárius éneket dolgozott fel kórusműre, amiért a Kelet-magyarországi Szabadelvű Protestáns Körtől megkapta a Balázs Ferenc-díját. Nem véletlenül két unitárius településen léptek fel.

*** A mátészalkai Képes Géza Városi Könyvtár és a József Attila Kör október 13-án rendezte meg közös irodalmi estjét. Vendég volt Nagy Zsuzsa költő, Payer Imre költő, irodalomtörténész, valamint Deák Botond költő. Az est házigazdája Kürti László mátészalkai költő, tanár. A vendégek Partium-számokat kaptak ajándékba.

*** Idén is megtartották a Reformáció Emléknapját a mátészalkai Városi Művelődési Központ színháztermében. Az ünnepség alapigéje: „Szükség néktek, újonnan születnetek.” /János 3:7/ Az alapító beregiek közül Felhős Szabolcs és Szalóczy Béla vettek részt az ünnepségen.

*** Egy kispolgár vallomásai címmel megjelent Pénzes Ottó könyve. A Mátészalkai Művészbarát Egyesület titkára jó 20 éve vesz részt a város közéletében, különösképpen a kultúra, művészet világában mozog otthonosan. Gyakorló pedagógus és alapítója a Művészbarát Egyesületnek, a Vörösmarty Körnek és szerkesztője a Mécsvilág című egyesületi lapnak. Az ebben a lapban megjelent írásai adták az alapját „annak a vallomás-láncolatnak, amelyben személyes életének örömei, bánatai, tragédiái, élményei elevenednek meg, barátok, társak, tanítványok, példaképek sorakoznak könyvének lapjain.”

Dél-alföldi hírek 2010. augusztus 31-én, Szegeden a városi iskolai tanévnyitó keretében Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban avatták fel Gyurcsek Ferenc szobrászművész Radnóti Miklósról készített szobrát.

˝ osz

101

*** Szeptember 10-én, a Bálint Sándor Művelődési Házban „Titokból szőtt emberi lélek színképe” címmel ünnepelték Simai Mihály József Attila-díjas költő, író 75. születésnapját. Az esten az ünnepeltet Dr. Solymos László Szeged alpolgármestere, Dr. Nagy Béla Medgyesegyháza polgármestere, Dr. Majzik István, a Bába Kiadó ügyvezetője valamint Veszelka Attila, a Szegedi Írók Társasága elnöke köszöntötte. Szeptember 10– 11. között a szegedi Somogyi-Könyvtár két napos rendezvénnyel emlékezett Agatha Christie író születésének 120. évfordulójára. A programok között előadások, életmű-kiállítás, filmvetítés, valamint a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság képviselői által rendezett bemutatók szerepeltek. Az ez alkalomra meghirdetett kriminovella-író pályázat eredményét is ismertették.

*** Október 12-én a szegedi Somogyi-Könyvtárban Pásty Júlia szerzői estjét rendezték meg, amelyen az írót Fénytörések című regényéről kérdezte az est beszélgetőpartnere, dr. Szabó Pál költő, a Szegedi Írók Társasága alelnöke. Október 19-én a szegedi Dugonics András Társaság, a Szegedi Írók Társasága, a Szeged folyóirat és Szeged Város Önkormányzat immár hagyományosan rendezte meg a Szegedi Dráma és Próza Ünnepét. A Bálint Sándor Művelődési Központban megrendezett irodalmi esten megemlékeztek Dugonics András születésének 270. évfordulójáról, valamint összeállítás hangzott el Dobó Csaba, Fenákel Judit, Horváth Péter, Jurkovics János, Marton Árpád, Molnár György, Papp Andrea, Pintér Tibor és Tóth Béla műveiből. Október 23-án Petri Csathó Ferenc költő születésének 65. évfordulójára emlékeztek. A Szegedi Írók Társasága megkoszorúzta a költő Bocskai utcai emléktábláját, illetve az egykori „Béke Tanszék”-en a költőről Dr. Tarnai László beszélgetett Veszelka Attilával. Az esten Petri Csathó Ferenc prózai műveiből hangzott el válogatás. Október 28-án Ördögh Szilveszter József Attila-díjas író posthumus 62. születésnapja alkalmából a Szegedi Írók Társasága emléktáblát avatott az elhunyt író szülőházán. A táblát Kardos János a városi oktatási, kulturális és sportiroda vezetője, és Veszelka Attila leplezte le. November 10-én, a Milleniumi Kávéházban mutatták be Bene Zoltán újabb, Keserédes című kötetét. Az íróval Dr. Varga Emőke irodalomtörténész beszélgetett. November 19-én a Somogyi-Könyvtárban Bátki Zoltán Könnycseppek című verseskötetének bemutatója volt. A szerzővel Simai Mihály beszélgetett. December 8-án tartja a Szegedi Szilánkok alkotócsoport irodalmi estjét a Bibliotéka Könyvtárban Árpás Károly, Pákozdy Miklós, Pásty Júlia és dr. Szabó Pál, társalapító, a Szegedi Írók Társasága alelnöke, lapunk munkatársa részvételével.

*** Hódmezővásárhelyen az őszi rendezvénysorozatot immár hagyományszerűen, a Vásárhelyi Őszi Hetek nyitotta meg. Október 10-én az Alföldi Galériában nyílt meg az 57. Vásárhelyi Őszi Tárlat, amelyen számos zsűrizett műalkotást tekinthettek meg a látogatók. Ezt követte Sulyok Gabriella grafikusművész, valamint Pálfi Mihály iparművész kiállítása. A Németh László Gimnázium és Általános Iskola adott helyet a VIII. Diákok Őszi Tárlatának, amelyet Hézső Ferenc Munkácsy-díjas festőművész nyitott 102

Partium

meg. Október 9-én Kezek dicsérete. A dél-alföldi régió a „Magyar Kézműves Remek”díjas alkotók szemével című kiállítás kezdődött a Belvárosi Fazekasházban. Október 13-án Dr. Bakk Takács Sára: Hazulról Haza című könyvének bemutatójára került sor a Németh László Városi Könyvtárban, valamint Greguss Máté életét bemutató kiállítás nyílt meg a könyvtár aulájában. A szerzővel Simon Ferenc tanár beszélgetett. Október 14-én az Alföldi Galéria adott otthont a Vásárhelyi Látóhatár című helyismereti, irodalmi, művészeti folyóirat 3. (őszi) számának bemutatójának. Házigazdaként Dr. Nagy Imre művészettörténész köszöntötte a szerzőket és a megjelenteket, az est moderátora pedig Hézső Ferenc festőművész volt. A folyóirat következő, 4. számát december 10-én a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban mutatják be. November 25-én a Németh László Városi Könyvtárban a Kárász József Alapítvány konferenciával emlékezett meg a névadó írójáról, amelynek az írói üzenet volt a fő témaköre. Az emlékkonferencián Árva László, a Németh László Gimnázium és Általános Iskola igazgatója, Simon Ferenc, a Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára és dr. Szabó Pál tartott előadást. Lapunk munkatársa „Hull-e a jövendő? – írói üzenetformálás Kárász József: Hull a jövendő! és A templomkerülők című írásában” címmel tartotta meg előadását. December 3-án a Németh László Városi Könyvtárban Fenyvesi Félix Lajos Egy régi templomra című verseskötetének bemutatóját rendezték. A kötet a vásárhelyi születésű költő istenes verseit gyűjti össze. dr. Szabó Pál

László Gyula önarckép

˝ osz

103

100 éve született László Gyula (Kőhalom, 1910. március 14. – Budapest, 1998. június 17.) 2010. december 5-én a centenáriumi ünnepség keretében az erdélyi unitárius egyház emléktáblát avatott kőhalmi szülőháza falán. „Gyermekkoromban elhatároztam, hogy két dolgot fogok csinálni. Nagy művész lesz belőlem. Persze már gyermekkoromban is sajnáltam, hogy ilyen névvel, mint László nem lehet művésznek lenni. Munkácsy, az más. No, aztán a másik, hogy a székelyek eredetét kikutatom. Aztán úgy látszik, hogy megfeledkeztem erről. De most, ha visszanézek úgy tűnik, hogy egész életemben mégis csak ezt csináltam.” Festő, régész, egyetemi tanár, művészeti író, a történelemtudományok doktora. Szőnyi István szabadiskolájában tanult, 1926–28 között, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatatta tanulmányait 1933-tól. 1934-től a Nemzeti Múzeumban dolgozott. 1935-től bölcsészdoktori oklevél (Pázmány Péter tudományegyetem). 1944-től a Kolozsvári egyetemen tanított. 1950-től a MTA tagja. 1953-tól a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője volt. 1969-től tanszékvezető egyetemi tanár. 1980-ban nyugdíjba vonult. 1991ben Széchenyi díjjal, 1995-ben pedig Köztársasági Középkereszttel, Csillaggal tüntették ki. Írásai megjelentek a Hitelben, UNÉL-ben és a Partiumban (rajzait is közölte lapunk). Legfontosabb művei: A kettős honfoglalás (1978), Árpád népe (1988), Góg és Magóg népe (1996), 1910-ben születtem (1995), Ötven rajz a honfoglalásról (1982). Utóélete: – a Magyarországi Unitárius Egyház méltón őrzi nagy szülötte szellemi örökségét. – 2003-ban Budapesten megalakult a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület. A XV. kerületben az újpalotai volt lila iskola és az önkormányzat közös kezdeményezésére. 200. április 12-én, Gyula napján egy rendezvénysorozat keretében vettel fel az iskola e neves régész történész és festőművész nevét. László Gyula Általános Iskola és Gimnázium. A felgyői iskola is felvette a nevét, ahol mellszobor is áll.

„… hadd valljam meg: boldog vagyok, szeretettel tölt el, hogy ezt az életet magyarul élhetem, gondolkozhatok, érezhetek, láthatok.” (László Gyula)

104

Partium

A Partium folyóirat megvásárolható: Heltai Gáspár Unitárius Könyvesbolt Budapest, Alkotmány utca 12. Írók Boltja – Parnasszus Kiadó Kft. Budapest, Andrássy út 45. Litea Könyvesbolt és Teázó Budapest, Hess András tér 4. Magyarok Háza Budapest, Semmelweis út 1-3. Bereg Könyvesbolt Beregszász, Ivano Franko út 19. Ung Könyvesbolt Ungvár, Vár utca 2. „Némi Segítség” Főiskolai Könyvesbolt Nyíregyháza, Sóstói út 31/b. Sziget Könyvesbolt Debrecen, Egyetem tér 1. Esze Tamás Gimnázium Mátészalka, Kazinczy utca 7. Képes Géza Városi Könyvtár Mátészalka, Bajcs-Zsilinszky utca 22. Illyés Gyula Református Könyvesbolt Nagyvárad, Jan Calvin 2. Szent István Könyvesbolt Nyíregyháza, Szent István út 4. Városi Könyvtár Fehérgyarmat, Kossuth tér 38. Városi Könyvtár Kisvárda, Flórián tér 19. Balázs József Városi Könyvtár Vásárosnamény, Szabadság tér 5. „Ibolya” Könyvesbolt Nagykálló, Szabadság tér 15. Ratkó József Városi Könyvtár Nagykálló, Bátori út 1.

A Litea könyvesbolt (Partium lap is kapható a budai várban)

˝ osz

105

A TÁMOGATÓINK:

Magyarországi Unitárius Egyház Unitárius Alkotók Társasága Duna - Tisza Menti Unitárius Szórványegyházközség Asztalos István jándi erdészmérnök Csarodai Polgármesteri Hivatal

Unitárius címer

106

Partium

Nagy Ignác úti unitárius templom szószéke

Az 1568-as vízkereszti országgyűlésen Dávid Ferenc kihírtdeti a vallásszabadságot (részlet a tordai országgyűlés színhelyén – a tordai romai katolikus templomban – elhelyezett Körösfői Kriesch Aladár festményéből)

A Magyar Kultúra Alapítvány XV. Kárpát-Medencei Napok rendezvényén, a magyar folyóiratok őszi seregszemléjén az egyik asztaltársaság (Hodossy Gyula pozsonyi, Felhős Szabolcs vásárosnaményi, Albert Gábor budapesti, Mák József vajdasági és Dupka György kárpátaljai résztvevő)

300 Ft

BAKOS KISS KÁROLY

EGY AZ EGYET HISZEM HOGY NE FOGJON A KÉTSÉG MERT A HÁROM NEKEM RÍMTELEN MÁR MEGTAPASZTALTAM ASZIMETRIÁMAT TUDOM HOGY AZ EGY A SÚJEGYEN S BÁR SEJTENI VÉLEM HÁRMAMAT AZ IGAZ A SZÉP A JÓ TUDNI VÉLEM MATEMATIKÁMAT ISMERNI VÉLEM PRÍMSZÁM LÉTEMET HISZEM EGGYEL MINDEN OSZTHATÓ

Partium

Tizenkilencedik évfolyam, ősz 2010 Irodalmi, művészeti, folyóirat

Recommend Documents