A magyarországi néderlandisztika kezdetei a tizenkilencedik században. Nicolaas Beets és köre1 Gera Judit, ELTE BTK, Néderlandisztika Tanszék Bevezetés “A Holland Irodalom Társaságának történetében nem szokás, hogy elhalálozott tagjainak halálhírei között elhunyt külföldi tagjainak életrajzát is közöljük” – írja Adriaan Beets (BEETS 1923, 1-8.), a legendás író, Nicolaas Beets (1860-1903) fia a magyar Nagy Zsigmondról (1860-1922) szóló megemlékezésében. A nevezett Társaság tesz még egy kivételt egy másik magyarral is: Szalay Károllyal (1859-1938). Az ő haláláról szóló beszámolót Adriaan felesége, H.A.C. Beets-Damsté (BEETS-DAMSTÉ 1939, 107-113.) írta. Mi indította a jeles Társaság évkönyvének szerkesztőit, hogy ezeket a kivételeket megtegye? Ki volt ez a két magyar, akik olyan kedvesek voltak a Társaságnak? Milyen körökben mozogtak?2 Nicolaas és Adriaan Beets köre Nagy Zsigmond, olvashatjuk a megemlékezésben, Szolnokon született, s a Bernardinum Stipendium segítségével jutott el Hollandiába, hogy ott fejezze be teológiai tanulmányait. Ezt az ösztöndíjat – akárcsak az 1735-ben alapított Stipendium Ewerwijnt – Utrechtben hozták létre 1761-ben azzal a céllal, hogy anyagilag támogassa azokat a magyar diákokat, akik ennek a városnak az egyetemén kívánták tanulmányaikat folytatni. Figyelemre méltó tény, hogy az utrechti egyetem 1636-os alapítása és a Francia Forradalom között eltelt időben nyolcszáz magyar diák tanult itt. 1789 és 1919 között ez a szám 186-ra csökkent. Ebben az időszakban a Hollandiába áramló magyar diákok kilencven százaléka az utrechti egyetemen tanult. A Stipendium Bernardinum bevétele részben a volt diákok anyagi hozzájárulásából tevődött ki. (GERCSÁK 2004,1024.) Nagy Zsigmond először 1881– '82-ben, majd 1883 – '84-ben tanult ezzel az ösztöndíjjal az utrechti egyetem teológiai fakultásán. Többek között Nicolaas Beets, a jelentős holland író, költő és teológus is tanára volt. Magyarországra való visszatérése után a protestáns gimnáziumi oktatásnak szentelte magát, tanári diplomája megszerzése után a Debreceni Református Kollégium főgimnáziumának tanára lett. Ezen kívül a holland irodalom tanulmányozásával és fordításával foglalkozott. Amikor Heinrich Gusztáv megbízta, hogy Egyetemes irodalomtörténete számára írja meg a németalföldi irodalomról szóló részt, 1903-ban újra Hollandiába 1 GERA 2010: Ez a cikk holland nyelven megjelent tanulmányom átdolgozott változata. 2 Nagy Zsigmondról részletesen ír holland nyelvű cikkében SIVIRSKY 1969/70, 145-147.
ment, ezúttal anyagot gyűjteni és elmélyedni a holland nyelvű irodalomban. Lefordította többek között Vondel Lucifer (1654) c. drámáját, Nicolaas Beets alias Hildebrand Camera Obscura (1839) c. novelláskötetének néhány darabját3 és Abraham Kuyper (1837-1920) Vrouwen uit de Heilige Schrift [A Szent Írás asszonyai] (1879) c. értekezését. Folyékonyan beszélt hollandul és Hollandiát hol második, szellemi, hol fogadott, nevelő hazájának nevezte. Hollandiai tartózkodása alatt magyar nyelvet tanított Helbertina Anna Cornelia BeetsDamsténak. Ez adta az alapot Beets-Damsténak ahhoz, hogy rendszeresen fordítani kezdje a magyar irodalmat, többek között Mikszáth Kálmán műveit. Ezek a fordítások 1904-től az Het nieuws van den dag c. lapban jelentek meg. Fordításai mellett recenziókat is írt a magyar irodalom egyes műveiről, melyeket a Neophilologus és a Museum c. folyóiratokban publikált. Beets-Damsté asszonyt a hollandiai hungarológia első művelőjének tekinthetjük, csakúgy, mint Nagy Zsigmondot a magyarországi néderlandisztikáénak. Teljesítményei alapján a magyar kormány az első világháború után a holland nyelv és irodalom számára egyetemi tanszék létrehozását tervezte Nagy Zsigmond vezetésével. 1922 tavaszán majdnem létre is jött: Nagyot a Debreceni Egyetemen a holland nyelv és irodalom tanszékének egyetemi tanárává nevezték volna ki, Nagy azonban hirtelen meghalt. A tanszékből ekkor semmi se lett. A másik megemlékezés, melyet ezúttal Beets-Damsté asszony írt, Szalay Károlyról szólt. Ő Sárospatakon született, a protestáns nevelés fellegvárában. A város 1531-ben alapított Református Kollégiuma korának legjelentősebb iskolája volt az egész országban. 1650 után Comenius is tanított itt. Szalay szintén a Stipendium Bernardinummal utazott Hollandiába, s Nagyhoz hasonlóan számára is ez az ösztöndíj tette lehetővé, hogy Utrechtben és Leidenben folytassa teológiai tanulmányait. Sok jelentős holland teológustanáron kívül Nicolaas Beetst ő is oktatójának mondhatta. Akárcsak Nagy, ő is rendkívül szorosan kötődött a holland nyelvhez és irodalomhoz és – ahogy már említettem – magához Hollandiához is, amelyhez romantikus ódát írt. A teológiától a klasszika filológia felé fordult az érdeklődése. Harmincöt éven át tanított a budapesti protestáns gimnáziumban görögöt és latint. Az első világháború után Adriaan Beets és felesége rendszeresen küldött neki anyagokat egy holland költői antológiához. A verseket Szalay magyarra fordította és 1925-ben Holland költőkből címen ki is adta. Büszkén írta valahol, hogy nem hiszi, van más nemzet Európában, mely egy ehhez hasonló holland költői antológiát fel tud mutatni fordításban. Horatiust idézve kijelenti, nem fog egészen meghalni, mert ez a műve megörökíti nevét. A kötetet Magyarországon nagy lelkesedéssel fogadták és az akkori 3 “Őszi merengés” (Najaarsmijmeringen) in Debreczeni Képes Kalendáriom, 1919, 26 “Egy kellemetlen ember a hárlemi ligetben” (Een onaangenaam mensch in den Haarlemmerhout) in Debreczeni Képes Kalendáriom, 1920, 28-38, “Hollandus fiúk” (Jongens) In: Debreczeni Képes Kalendáriom, 1921, 7-72, “Távoli barátok” (Verre vrienden), Közérdek, 1884, 46-48.
vallás- és közoktatási miniszter, Klebelsberg Kuno is melegen ajánlotta iskolai használatra. A Holland Irodalom Társasága is ennek a fordításkötetnek az alapján vette fel 1925-ben Szalayt külhoni tagjai sorába. Szalaynak további tervei is voltak: a magyar irodalmat szintén hozzáférhetővé szerette volna tenni a holland közönség számára. Nyersfordításokat készített magyar költők verseiből, megadva hozzájuk a prozódiát is, hogy holland költők pontos műfordításokat készíthessenek ezek alapján. Későbbi hollandiai látogatásai alkalmával meg is állapodott Albert Verwey-jel (1865-1937), a kor egyik jelentős költőjével és irodalmárával a fordítások ügyében, aki lelkesen fel is ajánlotta együttműködését. Alice Nahon (1896-1933), flamand költőnő is el volt ragadtatva Szalay költői tehetségétől. Ezt írta: „Látom, hogy ön igazi költő, s nemcsak a nyelvet, hanem a verset és annak mélységeit is lefordította. Csodálatosnak tűnik fel előttem, hogyan tudta megtartani a ritmust és a rímet, miközben a két nyelv olyan nagyon különbözik! Ön nagy művész!”4 Visszatérése után Magyarországon nagy lelkesedéssel fogott munkához Szalay, ám egy váratlan és hosszadalmas szembetegség megakadályozta, hogy befejezze. Saját kívánságára minden feltűnés nélkül temették el Lajosmizsén. „Hollandiához” című hosszú verse végén, melyet J. Vreede, az akkori budapesti holland konzul-helyettes fordított hollandra, így ír: ...Napom lejár; elszállt az édes álom...! Fájón sóhajt feléd s könyűk között, – Mert vesztett édenedbe visszavágyom – Szétdúlt hazában, bús hajótörött.! A Nicolaas és Adriaan Beets körül kialakult magyar kört még két névvel feltétlenül ki kell egészíteni. Elsőként Antal Gézáéval (1866-1934), aki szintén teológia hallgatóként érkezett Utrechtbe, ahol többek között C.W. Opzoomer professzorral és annak leányával Adèle-lel ismerkedett meg, akit 1888-ban feleségül vett. Antal felesége A.S.C. Wallis írói álnéven maga is írt tragédiákat és történelmi regényeket. Annie Romein-Verschoor Vrouwenspiegel [Nők tükre] című, először 1935-ben kiadott női írókat tárgyaló irodalomtörténetében Geertruida Bosboom-Toussaint, Hollandia legjelentősebb történelmi regényírónőjének utódjaként tartja számon.(ROMEIN-VERSCHOOR 1977, 25-26.) Wallis szinte biztosan férjétől tanult meg magyarul. Évekig éltek Magyarországon, 1920-ban azonban visszatértek Hollandiába, ahol folytatták a magyar és a holland irodalommal kapcsolatos 4 Az idézet forrása ismeretlen. A Maatschappij der Nederlandse Letterkunde 1938-1939-es évkönyvében (Leiden:, E.J. Brill, 109) megjelent megemlékezés egyik lábjegyzetéből vettem át.
tevékenységüket. Ebből az együttműködésből született meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének holland fordítása 1922-ben. Az első magyar nyelvű németalföldi irodalomtörténet A továbbiakban a Nagy Zsigmond írta, 1907-es németalföldi irodalomtörténetet vizsgálom, mert ismereteim szerint ez az első, magyar nyelven írt holland irodalomtörténet, noha nem önálló, külön kötetben jelent meg. Nagyot Heinrich Gusztáv professzor (1845-1922) kérte fel, hogy írja meg készülő világirodalomtörténetének németalföldi fejezetét. A négykötetes Egyetemes Irodalomtörténet (19031911) harmadik kötetének5 keltákról és germánokról szóló egyik fejezetéről van szó. A különlenyomatban is kiadott első magyar nyelvű németalföldi irodalomtörténetről Sivirsky Antal (1909-1993), a magyar származású tanár, filológus és műfordító, aki több mint ötven évig élt Hollandiában, 1969/70-ben érdekes cikket írt az Ons Erdeel [Örökségünk] c. folyóiratba. Megállapításaival alapvetően egyetértek. Az általa felsorolt negatívumokkal mindenképpen, ezekről – természetesen az ő szempontjait a magaméival kiegészítve – az elkövetkezőkben bőven esik szó. A Sivirsky által emlegetett pozitívumok mellett – 1800-ig többé-kevésbé hű képet ad a holland nyelvű irodalomról, a terminológiákat és irodalmi fogalmakat meglehetős pontossággal fordítja magyarra – én azonban továbbiakat is szeretnék felmutatni. Az irodalomtörténet szellemisége pozitivistának jellemezhető. A különböző kötetek szerzői objektivitásra és semlegességre törekedtek. Ez a beállítódás első sorban Heinrich Gusztávnak, a főszerkesztőnek volt köszönhető. Német ajkú, polgári családból származott. A magyarországi német családok tudósok több nemzedékét adták az országnak. Ezek a családok a tizenkilencedik század hatvanas éveitől kezdve fokozatosan integrálódtak a fél-feudális, nemesi magyar társadalomba, mely erősen hierarchikus felépítésű volt. Megtartották polgári étoszukat, de a magyar establishment által a nemesi rétegnek felajánlott szerepet feltétel nélkül elfogadták.6 Heinrich a tudományos kutatásban a német pozitivizmus talaján állt: ez azt jelentette, hogy tartózkodott az összegyűjtött tények, irányzatok és irodalmi művek ideológiai, kritikai interpretációjától. Az irodalomtörténet korszakai nagyjából egybeestek a századhatárokkal. A mű egésze a tények, irányzatok, nevek és iskolák gazdag tárházát kínálja, ám széttöredezett benyomást kelt, mélyebb összefüggések feltárása nélkül. Heinrich így is rengeteget tett a magyarországi modern filológiáért és az összehasonlító irodalomtudományért. Ez utóbbit bizonyítja az általa vezetett 5 A harmadik kötet 1907-ben látott napvilágot a vallási és közoktatási miniszter, Gróf Apponyi Albert támogatásával. 6 Vö.: Sőtér (szerk.) 1965.
Egyetemes irodalomtörténet c. sokszerzős vállalkozás is, melybe ő írta a német irodalomról szóló, első magyar nyelvű összefoglaló áttekintést. Az irodalomtörténetírással kapcsolatos elképzelései természetesen nyomon követhetők a Nagy által írt németalföldi irodalomról szóló részben is. Jacob van Maerlant, középkori németalföldi költő irodalmi kvalitásaival illetve a hasznossági elvnek az irodalom minőségére gyakorolt hatásával kapcsolatban például a következőket írja: „A történelemnek nem szabad érzelmi szempontok szerint mérlegelni az eseményeket, hanem tárgyilagosan kell a tényeket megállapítania.” (NAGY 1907, 350). A kezdetekről szóló bevezetés után saját koráig hat korszakra osztja fel a németalföldi irodalom történetét: a középkor a tizenharmadik-tizennegyedik századot öleli fel, a második a tizenötödiktizenhatodik századot, a harmadik a tizenhetedik századot, a negyedik az 1680-tól az 1780-ig, az ötödik az 1780-tól 1830-ig terjedő időszakot mutatja be, a hatodik alatt pedig az „1830 óta” alcím olvasható. Nevek, irányzatok, iskolák, hatások sorakoznak precíz egymásutánban. Az értékítéletektől mentes, objektívnak tűnő leírásban legfeljebb rejtett minősítésekkel találkozunk. Figyelemre méltó, hogy ebben a leírásban a Nagy korában még meglévő és a tizenhatodik század óta létező, igen tekintélyes holland gyarmatbirodalomról és az erről szóló irodalom jellegzetességeiről egyetlen szó sem esik. Ahogy már utaltam rá, Sivirsky Nagy áttekintését nem tartja minden szempontból megbízható kalauznak. (SIVIRSKY 1987, 30.) Szerinte Nagy mint Beets-tanítvány egyoldalú, meglehetősen konzervatív képet fest a holland irodalomról. Ezzel a megállapítással alapvetően egyet lehet érteni, hiszen Nagy elsősorban az észak-németalföldi irodalom perspektívájából, annak protestáns értékrendjét alapul véve és azt preferálva rajzolja fel egy ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb történettel bíró irodalom képét. Miért lehet érdekes mégis Nagy irodalomtörténete annak konzervatív karaktere és minden hiányossága ellenére? Hogy erre a kérdésre megadhassam a választ, a továbbiakban a szóban forgó munka deskriptív bemutatását nyújtom abban a reményben, hogy a leírás közben a válaszok maguktól megszületnek. A Nagy Zsigmond-féle németalföldi irodalomról szóló fejezet Az irodalomtörténet első lapján Hollandia királyi címerének grafikája díszeleg az Orániai-Nassau ház jelszavával, melyet az Egyesült Holland Királyság 1815-től 1830-ig ismét jelszavának tekintett: „Je maintiendrai”. Ennek implikációja, hogy Nagy inkább az észak-németalföldi holland irodalom tárgyalására helyezi a hangsúlyt Dél-Németalföld irodalmi termésével szemben, hiszen 1830 után
Belgium önálló állam lett, így ez utóbbit a Nagy által beemelt címer nem képviseli. A németalföldi irodalomról szóló könyvfejezet elején az észak-németalföldi király, I. Vilmos uralkodása alatti egyesült királyság címere tehát erről az inkább hollandiai irányultságról tanúskodik. S valóban, a délnémetalföldi irodalom sokkal kevésbé van jelen Nagy áttekintésében, mint az észak-németalföldi. Nagy a németalföldi irodalom történetét a „Bevezetés” c. részben az ó-germán költészettel és a holland nyelv kialakulásával kezdi. Előreutalva megállapítja, hogy a francia nyelv és más idegen elemek hatására létrejött sajnálatos torzulások után, csupán a tizenhatodik században alakult ki a művelt holland köznyelv. A megjegyzés implikációja a tizenkilencedik századra jellemző tisztaságra való igyekezet és az a nemzeti büszkeség, mely az irodalom igazi kifejeződését csakis a „tiszta” nyelv ideájában képzeli el. Az első korszak, a középkor bevezetésénél Nagy megnevezi a legfontosabb műfajokat – lovagregény, „classicai” regény, frank regény, brit regény, keleti regény, állatmese, állateposz – a különféle szerzőket és a legfontosabb műveket. Rövid jellemzéseket ad róluk. A németalföldi irodalom első, ismert szerzőjéről, Hendrik van Veldekéről ezt írja: A németalföldi irodalom története a XII. század közepén Limburgban kezdődik Heinrik van Veldekével. Az akkor már virágzó franczia irodalom szellemét ő hozta át Németalföldre és Németországba; […] A legrégibb e fajta regény (a Sándor-regényekről van szó – G.J.) a Heinrik van Veldeke által már a XII. század második felében francziából fordított Eneït, a mely németalföldi alakjában elveszett, de meg van felnémet átdolgozásában. […] A németalföldi irodalomban a lyrai költésnek is Heinrik van Veldeke az atyja. Körülbelül harmincz darab lovagias-galans, zengzetes szerelmi dalt (Minneliedet) írt a francziák modorában. (NAGY 1907, 346-347, 349.) Ritka esetben tartalomismertetést is közöl a művekről, mint például a Karel ende Elegast [Karel és Elegast] c. lovagtörténetről. Legtöbbször azonban megmarad a nevek és címek felsorolásánál és a műfajok és művek tömör leírásánál. Érdekes ellentmondás, amikor Nagy kijelenti, hogy az állateposz hazájának Németalföldet kell tekinteni, ugyanakkor éppen azt a folyamatot vázolja fel, melynek során ez a műfaj időben is és földrajzilag is – a latin nyelvű kezdetektől, arab közvetítéssel, különféle változatokban – mennyire változatos utat tett meg, míg végül a híres németalföldi változat, a Van den Vos Reinaerde [Reinárd rókáról] egy Willem nevezetű, tizenharmadik századi szerző szabad, középholland fordításában megjelent. Ráadásul hozzá teszi még, hogy ez a mű valójában „főleg abban a hű plattdeutsch fordításban” vált igazán híressé, mely a középholland szerző, Willem művéből készült. Így maga a leírás némiképp ellentmond Nagy apodiktikus kijelentésének az állateposz
németalföldi hazájáról, hiszen állítását, mely szerint „valósággal itt született meg az egész világirodalomban legjobb e fajta mű” semmivel sem támasztja alá, hanem éppen azt a nagyon is modern gondolatot előlegezi meg, amely szerint az irodalom nem statikus, hanem dinamikus és a szövegek állandó mozgásban vannak. Figyelemre méltó a Jacob van Maerlanthoz fűzött kommentárja is. Az első népnyelven írt természetrajzi enciklopédia, a Der Naturen bloeme [A természet virágai] és a szintén első, népnyelven írott rímes biblia, a Rijmbijbel szerzőjét a tizenharmadik század legjelentősebb középholland nyelven író flamand költőjét kora erkölcstelen papságának kritikája miatt Nagy egyrészt a reformáció előhírnökének tekinti, másrészt a kommunizmus korai propagátorát látja benne, mert írásaiban az emberek egyenlőségéről értekezett és a jobbágyfelszabadítást követelte. Hadewychről, a szintén tizenharmadik századi misztikus költőnőről nem ejt szót, míg a tizennegyedik században alkotó misztikus költő, Jan van Ruusbroec, aki sokat merített Hadewych életművéből, helyt kap az arcképcsarnokban. A tizenötödik és tizenhatodik századot tárgyaló részben sem nyújt társadalmi háttérrajzot. Burgundia nevét sem a megelőző fejezetben, sem ebben nem írja le. A retorikusokat kimerítően tárgyalja, különös tekintettel a tizenhatodik században alkotó Anna Bijnsre, aki a lutheri eretnekség ellen írta verseit. Erasmus nevét érdekes módon szintén nem említi. A következő rész a tizenhetedik századé. Nagy pontosan felsorolja a legnagyobb szerzőket, s elvei ellenére itt-ott értékítéletet is mond. Jó példa erre Jacob Cats. Nagy többek között azt írja róla, hogy Catsot az a túlzott megtiszteltetés érte, hogy művei a holland családok könyvespolcán közvetlenül a Biblia mellett kaptak helyet. Nem sokkal később ezt olvashatjuk: „Műveiben sem mélység, sem merészség, sem nemesebb nagy gondolatok nem igen találhatók […]” (NAGY 1907, 358.) Különösen érdekesek a kötetet díszítő Cats, Huygens, Vondel és Hooft portréit ábrázoló rézmetszetek, és Roemer Visscher Sinnepoppen [Erkölcsképek] c. emblémáskönyvének egyik emblémája. Az illusztrációk sorát Hooft Emblemata amatoria c. kötetének és Vondel Lucifer c. drámájának címlapjai gazdagítják. Vondel amszterdami házát is megcsodálhatja az olvasó. A társadalmi, gazdasági és politikai háttér azonban ebből a részből is hiányzik. Csak az 1680 és 1780 közötti korszakot tárgyaló részben nyújt rövid összefoglalást a kor társadalmi viszonyairól. Általános érvényű kinyilatkoztatásként állapítja meg, hogy a politikai élet csendje az irodalomban is csendet produkál. A holland irodalom virágzása egybeesett a spanyolok ellen vívott szabadságharccal, de minél békésebb lett az élet De Witt és III. Vilmos idején, annál unalmasabbá vált az irodalom. Nehezményezi a francia nyelv elterjedését, mely szerinte a Nantes-i Ediktum 1685-ös visszavonásának a következménye, hiszen emiatt a francia protestánsok tömegesen
áramlottak Hollandiába. Ezek aztán a francia erkölcsöket és szokásokat valamint a francia irodalmat terjesztették el. Az ötödik, 1780-tól 1830-ig terjedő korszak is a társadalmi körülmények rövid bemutatásával indul. A béke és nyugalom hosszú korszaka után ismét változás következik. 1780-ban Hollandia Angliával keveredik háborúba, majd a franciák kebelezik be. 1813-ban az ország végre ismét feltámadhat. A német irodalom jelentőségét hangsúlyozza, mégpedig azért, mert a németek erőteljesen fellázadtak a francia hatás ellen, s ez átterjedt Hollandiára is. Azt azonban sajnálatosnak tartja, hogy a holland irodalomra éppen a német romantika első korszaka hatott, olyan motívumok egyvelege, mint a „csörgő patakok, leskelődő holdvilág, magános temetők, reménytelen szerelmek, elhervadt virágok, sötét éjszakák és zordon síkok”. Mindebből „nyomorék alkotások” születtek. Ezt követően azonban az irodalom valódi virágzása indult be, többek között olyan írókkal mint Hieronymus van Alphen, Jacobus Bellamy, Rhynvis Feit, Johannes Kinker, Betje Wolff és Aagje Deken, Helmers, Tollens. A kulturális közvetítés érdekes formája, ahogyan Nagy hol meghagyja a holland neveket eredeti formájukban, hol pedig félig magyarosítja azokat. Így válik például Betje Wolffból Wolff Erzsébet, Aagje Dekenből pedig Deken Ágota. Hasonlóan következetlen a holland nyelvű címekkel kapcsolatban is: hol megadja magyar fordításukat, hol csak holland nyelven közli őket, hol pedig csak magyarul. A hatodik korszak 1830-cal indul és Nagy saját korszakával zárul. Az irodalmi arcképcsarnokot itt is a kor rövid összefoglalása vezeti be. Megemlíti az 1815-ös Bécsi Kongresszust, mely újraegyesítette Észak- és Dél-Németalföldet. Magyarázatképpen Nagy zárójelben közli, miért vált szét a két Németalföld a tizenhatodik században. I. Vilmos király uralkodása alatt Dél-Németalföld úgymond visszakapta a holland nyelvet, többek között amiatt is, mert Vilmos Gentben létrehozta a holland nyelvű egyetemet. Nagy szerint ez az intézmény vált a Flamand Mozgalom motorjává. Megállapítja, jellemző a belgák karakterére, hogy csak a legműveltebbek üdvözölték az új berendezkedést. Az alsóbb osztályok, azaz a többség ezzel szemben a számukra szabadságot hozó északi testvéreiket betolakodóknak tartották. Hallani sem akartak saját nyelvük újraélesztéséről és ragaszkodtak szegényes francia nyelvhasználatukhoz, amelyet sehol máshol nem értettek meg. Nagy észak-németalföldi perspektívája ezen a ponton ismét megmutatkozik, hiszen a történelmi helyzetnek ez az értékelése figyelmen kívül hagyja a dél-németalföldiek katolikus kontextusát, s az ebből fakadó idegenkedését az északi protestáns beavatkozásoktól. Nagy ezek után az úgynevezett lelkészköltők lelkes felsorolásába kezd: Ter Haar, De Genestet és Ten Kate a legjelentősebbek. Majd egy vallomással folytatja a felsorolást: Nicolaas Beetsről nem képes objektívan írni. Hiszen ő volt az a személyiség, akin keresztül Nagy örökre szívébe zárta a holland népet, a nyelvet és az irodalmat. Beets nem csupán legkiválóbb tanára volt az utrechti
egyetemen, hanem atyai jó barátja is, akivel húsz éven keresztül, 1883-tól 1903-ig kapcsolatot tartott. Beets kiemelkedő teljesítményeinek dicsőítése után kijelenti, hogy Beets Camera Obscura c. kiváló novelláskötete kedvéért még akkor is érdemes lenne a holland nyelvet megtanulni, ha a holland irodalom semmi mást nem produkált volna. Multatuli így Beets és a többi lelkészköltő árnyékában marad: rövid bekezdést kap csupán, s Nagy „népies bölcselkedőnek” minősíti őt. Igaz, Max Havelaar című regényét a tizenkilencedik századi európai irodalom legkiemelkedőbb alkotásai közé sorolja. Nagy szerint Multatuli későbbi művei már nem képesek ugyanezt az esztétikai színvonalat elérni, ez alól csak Vorstenschool [Fejedelmek iskolája] c. drámája képez kivételt. Nagy különleges figyelmet szentel a De Gids [A kalauz] c. folyóiratnak. Alapítását a legújabb irodalmi korszak legfontosabb eseményének nevezi. Méltatását azzal a gondolattal fejezi be, mely szerint csak a „korcsszülött” dekadencia és a szecesszió hívei nem elégedettek a De Gidsszel, s tulajdon, furcsa ízlésük szolgálatára hozták létre a De Nieuwe Gidset [Új Kalauz]. Hasonló stílusban ír a továbbiakban az új folyóirat köréről: Helene Swarth […] a lyra terén mozog, s itt is kizárólag egyetlenegy formát a szonettet műveli, de ezt akkora tökéletességgel, a nyelv fölött való, olyan könnyed rendelkezéssel, hogy példáján indulva az ifjoncz lant-pengetők egész csőcseléke kizárólag szonettnek nevezett hülyeségekkel gyötri a napilapok olvasóit. (NAGY 1907, 395-396.) Ez mindenesetre figyelemre méltó minősítése az egyetlen női nyolcvanas költőnek szemben a kánonban ma is sokkal előkelőbb helyet elfoglaló Willem Kloosszal, Albert Verwey-jel vagy Herman Gorterrel. Nagy ezen a ponton nem folytatja tovább saját kora irodalmának bemutatását. Megállapítja, hogy ez a korszak csak később lesz megítélhető, miután az idő elvégezte a maga szelektív munkáját. Nagy a németalföldi irodalom történetét a Flamand Mozgalom tárgyalásával fejezi be. A politikai háttér rövid felvázolása után többek között Jan Frans Willems, Karel Lodewijk Ledeganck, Julius Vuylsteke, Hendrik Conscience és Anton Bergman kerülnek szóba. Mai szemmel furcsának tűnik, hogy a kánon legjelentősebb flamand költőjéről, Guido Gezelléről nem tesz említést. Melyek az első, magyar nyelvű németalföldi irodalomtörténet modern vonásai? Ahogy már volt róla szó, Nagy irodalomtörténete a maga nemében az első volt: magyar nyelven, magyar közönségnek adott áttekintést a holland nyelvű irodalomról. Emellett van még néhány más, fontos aspektusa ennek a 63 oldalas munkának.
Először is a németalföldi irodalom világirodalmi kontextusban történő tárgyalása feltűnő. Nem csak a középkori fejezetben van jelen ez a kontextus, ahol magától értetődő, hanem gyakorlatilag mindenütt. Így Vondel Lucifer és Gijsbrecht van Aemstel c. drámáit Milton Elveszett Paradicsomja méltó versenytársainak nevezi. A tizenhatodik században a francia közvetítéssel Németalföldre érkezett spanyol lovagregények és kópéregények, a tizenhetedik században a francia és angol pásztorregények valamint az angol és spanyol dráma hatását emeli ki. A tizennyolcadik században természetes a francia (Racine és Voltaire elsősorban a női olvasóközönség köreiben aratott sikert) és az angol irodalom (főként a holland szpektatoriális folyóiratok létrejöttében játszott jelentős szerepet) jelenlétének hangsúlyozása. Reinvis Feith-re, a szentimentalizmus holland képviselőjére a német irodalom, Goethe, Wieland, Kleist hatott. Érdekes mozzanat, hogy Betje Wolff és Aagje Deken kapcsán, akik a holland levélregény műfajának legkiemelkedőbb képviselői, csakis eredetiségüket hangsúlyozza, noha maguk az írónők is utalnak Richardsonra. A világirodalom nem is feltétlenül a hatás vonatkozásában fontos Nagy számára, hanem a fordítás miatt. Az irodalomtörténet másik súlypontja ugyanis a műfordítás kulturális közvetítő szerepének felismerése és a tárgyalt szerzők műfordítói tevékenysége. Így megtudjuk, hogy Philips van Marnix a Biencorf der H. Roomsche Kercke [A római szentegyház méhkasa] című, a római katolikus egyházról írt szatíráját a tizenhetedik században Johann Fischart fordította németre. Karel van Mander (1548-1606), költő, festő, és művészeti író tárgyalásakor is kiemeli fordítói tevékenységét: nem csupán Vergilius Bucolica és Georgica c. műveit fordította le franciából, de Ovidius Metamorphoseséhez írott kommentárjai fontos forrásnak számítottak számos költő és festő számára is. Dirck Volkertsz. Coornhert (1522-1590), költő, teológus, jogtudós tárgyalásánál hangsúlyozza, hogy Cicero, Seneca, Boethius és Bocaccio szövegeinek hollandra fordításával jelentős mértékben hozzájárult a holland irodalmi köznyelv létrejöttéhez. Daniel Heinsius (1580-1655) humanista tudós és költő munkáit Martin Opitz, német költő és irodalomtudós fordította német nyelvre, míg latin nyelvű költészetét Jacob van Zevencote fordította hollandra. Ehhez hasonló számtalan példát lehet még találni arra, melyik holland írót, költőt kik, milyen nyelvekre fordítottak, s fordítva, a holland írók kiket fordítottak hollandra. Nagy büszkén sorolja fel, hogy ő maga mely holland szerzőket fordított magyarra: többek között Nicolaas Beetst, Busken Huetet és Johanna Desideria Courtmans-Berchmanst. További érdekessége Nagy megközelítésmódjának, hogy gyakran teremt kapcsolatot és von párhuzamot a magyar és a holland nyelvű irodalom között. Egyik példa erre a leideni egyetem Staten college [kb. Rendek kollégiuma] nevű testületének régense, Jacobus Revius. Erről a testületről Nagy elmondja, hogy a dél-hollandi rendek alapították, éppen a teológia hallgatók számára. Ennek a magyarok szempontjából kulturális jelentősége volt, mert ebben a kollégiumban számos magyar, a
leideni egyetemen tanuló református teológia hallgató élt és dolgozott. Egy másik aspektus a számtalan apró, közbeszúrt utalás a magyar kontextusra, például, amikor Vondel tárgyalásánál Nagy zárójelben megjegyzi, hogy Vondel ugyanazon a napon, november 17-én született, mint a tizennyolcadik századi magyar költő, Csokonai. Példája a magyar-holland kapcsolatoknak Gerard Brandt (1626-1685), aki többek között Michiel de Ruyter életrajzírója volt. Ez a tény különleges jelentőséggel bír a magyarok számára, hiszen az önéletrajzban szerepel a magyar protestáns gályarabok története is, akiket De Ruyter szabadított fel. A negyedik példa Bernard ter Haar (1806-1880), aki húsz éven keresztül közvetlen hatást gyakorolt azokra a magyar teológia hallgatókra, akik Ter Haarral az utrechti egyetemen mint egyháztörténetet és etikát oktató tanárral találkoztak. Ezek a hallgatók még Nagy korában is Ter Haar személyes varázsát és tanításának szórakoztató mivoltát dicsérik. Allard Piersonnak (1831-1896), a vallon lelkésznek7, aki később egyetemi tanárként elsőként oktat művészettörténetet, esztétikát és modern nyelveket és irodalmakat az amszterdami egyetemen, többek között azért is szentel különös figyelmet, mert egy csodálatos elégiában Magyarországot siratja az 1849-es szabadságharc vérbe fojtása kapcsán. Nagy nem csupán a holland-magyar irodalmi kapcsolatokról ír, hanem párhuzamokat is észrevesz. Összehasonlítja például J. Jan Cremer Betuwsche novellen [Betuwei elbeszélések] (1856) című elbeszéléseit és Mikszáth Kálmán novelláit. Megállapítja, hogy a két szerző stílusa sok szempontból hasonló, de míg Mikszáth a művelt irodalmi köznyelvet használja, addig Cremer gelderi dialektusban ír. A sokak által holland Dickensként emlegetett Cremer pályája a Nagy által emlegetett elbeszéléskötet után valóban hasonlóan alakult Mikszáthéhoz: ő is részt vett kora politikai életében, s az ő közreműködésének valamint Fabriekskinderen [A gyár gyermekei] (1863) c. regénye hatásának köszönhető Hollandia első gyermekvédelmi törvénye, az elhíresült 1874-es Van Houten-féle törvény, mely megtiltotta a gyermekmunkát. Az irodalomtörténet utolsó jellemvonásaként a női szerzők iránti figyelmet emelem ki. Lehetséges, hogy ez mentorának, Nicolaas Beetsnek a hatása, aki Utrechtben, 1870-ben De emancipatie der vrouw [A nők egyenjogúsága] címmel tartott előadást. Nagy a következő női szerzőket tárgyalja irodalomtörténetében: Anna Bijns (Nagy szerint ő volt tizenhatodik század elejének legjelentősebb költője), Anna és Maria Tesselschade Roemers (az előbbit a dordrechti költőiskola képviselőjének nevezi, az utóbbit művelt, reneszánsz asszonynak, noha Nagy szerint művelt társalgásával többet tett a holland irodalomért, mint verseivel), Elisabeth Koolaart-Hofman (akit a kánonban azóta is nyilván tartott, romantikus költő, Poot fölé helyez), Lukretia Wilhelmina van 7 A vallon lelkészek a hollandiai úgynevezett vallon templomokban francia nyelven prédikáltak. Vallon templomoknak hívták azokat a kálvinista templomokat Németalföld és a volt holland gyarmatok területén, amelyek gyülekezetének tagjai eredetileg Franciaországból származtak.
Merken, Betje Wolff és Agje Deken, Katherine Schweickhart, Gertruida Bosboom-Toussaint, Adèle Opzoomer, Hélène Swarth, továbbá a flamand Rosalia és Virginia Loveling, Johanna Desideria Courtmans-Berchmans és De Lannoy bárónő. Összefoglalásként elmondható, hogy Nagy irodalomtörténete a tizenkilencedik századi pozitivista irodalomtörténetírás jellegzetes produktuma, amelyben tények, nevek, iskolák és korszakok többnyire árnyalt társadalmi háttér nélkül sorakoznak egymás után, s gyakran a szerző értékítéletét sem tudja meg az olvasó. Mindemellett természetesen a munka maga is létrejöttének társadalmi kontextusában értelmezendő. Egyrészt a magyarországi megbízó, Heinrich Gusztáv szellemi irányultsága és irodalomtörténetírói preferenciái jelölték ki Nagy értékválasztását és megközelítésmódját. Másrészt a hollandiai Nicolaas Beets és C.W. Opzoomer konzervatív liberális, protestáns orientációjú köréről van szó. Ennek egyik következménye, hogy a korabeli kortárs irodalom innovatív tendenciái, nevezetesen Multatuli és a Nyolcvanasok8 újító szelleme és a modern flamand irodalom előfutára Guido Gezelle egyáltalán nem vagy alig kapnak helyet az irodalomtörténetben szemben az irodalmi szempontból ma sokkal jelentéktelenebbnek tekintett, bár a legutóbbi időkben újraértékelt lelkészköltők életművével. A munka mégis rendelkezik néhány olyan vonással, melyeknek köszönhetően különleges figyelemre méltó. Ilyen a női szerzők tárgyalása, a nők irodalmi teljesítménye iránti fokozott érdeklődés. Ez a megközelítés meglepően modern. Emellett az összehasonlító módszer koncepciójának gyakorlati megvalósulásának lehetünk tanúi mindazokban az összehasonlításokban, amelyeket Nagy a holland nyelvű és a magyar irodalom között von. Ez azért is fontos, mert ezúttal két kevésbé ismert irodalomról van szó. Végezetül a mű nagy teret szentel a műfordítás történetének és magának a műfordításoknak. A tárgyalt szerzők műveinek idegen nyelvű fordításai és ezen szerzők saját műfordítói tevékenysége rendszeresen visszatérő mozzanata az irodalomtörténetnek. Nagy hirtelen halála és az elkövetkezendő zavaros idők miatt, amikor nem kerülhetett sor holland tanszék létrehozására, gyakorlatilag feledésbe merült ez az értékes munka. A magyar néderlandisztika ezért hosszú ideig csak latens állapotban létezett, míg a huszadik század hatvanas éveiben ismét életre nem kelt. Ekkori művelői azonban már nem Nagy irodalomtörténetéhez fordultak, hanem a Hollandiában írt „spenóthoz” (meglepő módon ugyanolyan színű volt, mint ami miatt a magyar „spenót” a nevét kapta), a Knuvelderhez (KNUVELDER 1948-1953). Ez volt akkoriban a holland irodalomtörténet egyetlen, aktuális érvényűnek tekintett műve. A Nagy Zsigmond-féle irodalomtörténetnek a mai néderlandisztikára gyakorolt hatásáról nem beszélhetünk, csupán a magyar néderlandisztika egy elfelejtett fejezetéről van szó, melynek tanulságait, úgy gondolom, talán mégsem 8 Az 1880-s években fellépő új költőgenerációt hívták így, akik radikálisan szakítottak a lelkészköltők poétikájával.
volt haszontalan felidézni. Bernáth István 1965-ben megjelent Németalföldi költők antológiája c. kötete pedig egyetlen fordítást sem vesz át Szalay Károlytól, és előszavában is azt a látszatot kelti, mintha elsőként vállalkozott volna Németalföld költészetének magyarországi bemutatására. Magyar nyelven azóta sem íródott rendszeres holland irodalomtörténet. Akik belevágnának egy hasonló vállalkozásba, sokat tanulhatnak Nagy Zsigmondtól, mind a női szerzők munkássága bemutatása tekintetében, mind pedig a párhuzamokra, összehasonlításokra, kapcsolatokra és műfordításokra helyezett hangsúly tekintetében. Bibliográfia Adriaan BEETS (1923), Levensbericht van Zsigmond Nagy, in Jaarboek van de Maatschappij der Nederlandsche Letterkunde 1923, Leiden, E.J. Brill, 1-8. H.A.C. BEETS-DAMSTÉ (1939), Karel Szalay. (Sárospatak 16 December 1859-Lajosmizse 23 Juni 1938), in Jaarboek van de Maatschappij der Nederlandsche Letterkunde 1938-1939, Leiden, E.J. Brill, 107-113. Judit GERA (2010), Hongaarse neerlandici avant la lettre. De kring rond Nicolaas en Adriaan Beets, in M. Hüning–Jan Konst–Tanja Holzhey (reds.): Neerlandistiek in Europa. Bijdragen tot de geschiedenis van de universitaire neerlandistiek buiten Nederland en Vlaanderen. Münster/New York/München/Berlin, Waxmann, 251-262. GERCSÁK Gábor (2004), Néhány művelődéstörténeti emlékünk Hollandiában, Magyar Tudomány 2004/9, 1024. HEINRICH Gusztáv (szerk.) (1903-1911), Egyetemes Irodalomtörténet I-IV, Franklin-társulat. G.P.M. KNUVELDER (1948-1953), Handboek tot de geschiedenis der Nederlandse letterkunde (4 delen) Den Bosch, Malmberg. Imre MADÁCH (1922), De Tragedie van den Mensch. Vertaling: H.A.C. Wallis. Amsterdam, Maatschappij voor Goede en Goedkoope Lectuur, Wereldbibliotheek. NAGY Zsigmond (1907), Németalföld, in: HEINRICH Gusztáv, Egyetemes irodalomtörténet III, Budapest, Franklin-társulat, 341-398. Annie ROMEIN-VERSCHOOR (1977), Vrouwenspiegel. Een literair-sociologische studie over de Nederlandse romanschrijfster na 1880, Nijmegen, SUN. Antal SIVIRSKY (1970), De eerste literatuurgeschiedenis in het Hongaars, Ons Erfdeel, 1969/1970/3, 145-147. Antal SIVIRSKY (1987), Vijf eeuwen Hongaars-Nederlandse culturele betrekkingen. Den Haag,
Ministerie van Buitenlandse Zaken, Ambassadeur Internationale Culturele Samenwerking. SŐTÉR István (szerk.) (1965), A magyar irodalom története IV. Budapest, Akadémiai. SZALAY Károly (1925), Holland költőkből. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
