A The New York Times és Az UsA TodAY sikerszerzője
A legújAbb gAbriel AlloN-Thriller
Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a HarperCollins Publishers-szel létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi. § All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a review. This edition is published by arrangement with HarperCollins Publishers. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not intended by the author. © Daniel Silva, 2015 – Harlequin Magyarország Kft., 2016 A mű eredeti címe: The English Spy (HarperCollins Publishers LLC, New York, U.S.A.) • Magyarra fordította: Zinner Judit Nyomtatásban megjelent: Harlequin, 2016 Átdolgozott kiadás ISBN 978-963-407-264-5 • Borítóterv: Robin Bilardello • Borító fotó: © Peter Zelei / Getty Images • A szerző fotója: © John Earle A HarperCollins ® a Harlequin Enterprises Limited vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak. Magyarországon kiadja a Harlequin Magyarország Kft., 2016 • A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11. • Felelős kiadó: dr. Bayer József • Főszerkesztő: Vaskó Beatrix • Telefon: +36-1-488-5569; e-mail cím:
[email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Az e-book formátumot előállította:
ELSŐ RÉSZ Egy hercegné halála
1.
Gustavia, Saint-Barthélemy
E
z az egész nem történt volna meg, ha Spider Barnes nem piált volna be Eddynél két nappal az Aurora tervezett indulása előtt. Spidert tartották a legkitűnőbb hajószakácsnak az egész karibi térségben. Lobbanékony természetű, de teljességgel pótolhatatlan, egy őrült géniusz – keményített fehér kabátban és kötényben. Spider ugyanis a klasszikus iskolát képviselte. Dolgozott Párizsban, Londonban, majd New Yorkot és San Franciscót is megjárta, s tett egy szerencsétlen kitérőt Miamiba is, mielőtt felhagyott volna az éttermekkel, hogy a szabad életet válassza a tengeren. Manapság olyan nagy hajókon dolgozott, melyeket filmsztárok, rapperek, filmmogulok és nagyképű celebek szoktak bérbe venni, ha el akarják kápráztatni a barátaikat és a közönséget. Ha pedig éppen nem a tűzhely mellett állt, egy jobb bár pultját támasztotta a szárazföldön. Az Eddy’s az öt kedvenc helye közé tartozott a karibi térségben, vagy talán az egész világon. Aznap este hétkor néhány sörrel kezdte, kilenckor elszívott egy jointot a kert árnyékos részén, tízkor pedig az első pohár vaníliás rumját vette fontolóra. Szép volt a világ. Spider Barnes becsípett, és a mennyországban érezte magát. Ám ekkor észrevette Veronicát, és az este veszélyes fordulatot vett. A lány új volt a szigeten. Egy elveszett lélek valamelyik európai országból, aki a kirándulóknak szolgált fel italokat a szomszédos lebujban. Ezzel együtt csinoska volt – mint egy ehető virág, jegyezte meg Spider egy ismeretlen ivócimborájának –, s nem kellett neki tíz másodperc, hogy belezúgjon. Megkérte a kezét, ami a kedvenc ismerkedős szövege volt, s mikor a lány elutasította az ajánlatot, felvetette, hogy akkor legalább hancúrozhatnának egyet. Ez már inkább bejött, és éjfélkor látták is kettejüket, amint bizonytalan léptekkel eltűnnek a zuhogó esőben. Ekkor, 00:03-kor látták utoljára Spider Barnest. Azon a gustaviai esős éjszakán, bőrig ázva, részegen, és újból szerelmesen. A Nassauban bejegyzett, 154 láb hosszú motoros luxusjacht, az Aurora kapitánya Reginald Ogilvy volt, a királyi haditengerészet egykori tisztje, egy jóakaratú diktátor, aki a szabálykönyvvel, valamint az éjjeliszekrényen nagyapja King James-féle bibliájával aludt együtt. Sosem kedvelte Spider Barnest, leginkább akkor nem, mikor az nem jelent meg másnap reggel kilenckor a legénység és a személyzet rendes seregszemléjén. Ez nem mindennapi seregszemle volt, mivel az Aurora egy igen fontos vendég fogadására készült. Egyedül Ogilvy ismerte a kilétét. Azt is tudta, hogy a kíséretéhez egy csapat biztonsági ember tartozik, a hölgy maga pedig enyhén szólva is nagyon igényes. Ezért aztán a kapitány kifejezetten megrémült híres séfje távolmaradásától. Ogilvy értesítette a helyzetről Gustavia kikötőmesterét, ő pedig riasztotta a helyi rendőrséget. Nemsokára két rendőr kopogott Veronica kis, domboldali házikójának ajtaján, de a lánynak is nyoma veszett. Ezután nekiláttak végigjárni a sziget minden olyan helyét, ahol a részegek és megtört szívűek általában ki szoktak kötni egy végigmulatott éjszaka után. Egy vörös arcú svéd a Le Selectben azt állította, reggel meghívta Spidert egy Heinekenre. Valaki más a parton látta kószálni Colombier-nél, egy meg nem erősített jelentés szerint pedig egy vigasztalhatatlan lélek, valószínűleg ő vonyított a holdnak az éjjel Toiny partjának bokrai közt. A rendőrök híven követtek minden nyomot, majd végigkutatták a szigetet széltében-hosszában, mindhiába. Néhány perccel naplemente előtt Reginald Ogilvy tájékoztatta az Aurora legénységét, hogy Spider Barnes eltűnt, és azonnal találni kell helyette egy megfelelő embert. A legénység szétspriccelt a szigeten, s bejárta az egészet Gustavia vízparti éttermeitől kezdve a Grand Cul-deSac melletti öböl utolsó étkezdéjéig. Este kilencre, a lehető legváratlanabb helyen meg is találták
az emberüket.
A férfi a hurrikánszezon csúcsán jött a szigetre, s telepedett le egy deszkával burkolt házikóban a partszakasz legvégén, Lorient-nál. Semmije sem volt, csak egy vállra akasztható vászonzsák, néhány agyonolvasott könyv, egy rövidhullámú rádió meg egy ócska robogó, melyet Gustaviában szerzett néhány koszos bankóért meg egy lefegyverző mosolyért. A könyvek vastagok voltak, nehezek és tudományosak, a rádió pedig olyan minőség, amit manapság már nem is látni. Késő éjjel, amikor a rozoga verandáján ült, és elemlámpája fényénél olvasott, zeneszó vegyült a pálmafák lombjának susogásába s a partot nyaldosó hullámok zajába. Főleg dzsessz és klasszikus zene, néha pedig egy kis reggae a víz túloldaláról. A férfi minden kerek órában leengedte a könyvét, s figyelmesen meghallgatta a BBC híreit. A hírek végeztével aztán megint keresett valami kedvére valót, s a pálmafák lombja meg a hullámverés ismét az ő zenéjének a ritmusára táncolt. Először senki sem tudta, vakációzik-e, vagy átutazóban van, rejtőzködik valami elől, vagy végleges otthonának szánja a szigetet. Úgy tűnt, pénze van bőven. Mikor reggelente leugrott a pékhez megvenni a kenyerét és inni egy kávét, mindig nagylelkű borravalót adott. Délután pedig, valahányszor megállt a kis piacnál a temető mellett, hogy beszerezze a német sörét és az amerikai cigarettáját, sosem vette ki a visszajárót az automatából. Elég jól beszélt franciául, bár volt egy kis akcentusa, melyet senki sem tudott hova tenni. Spanyolul sokkal jobban tudott, ahogy azt a JoJo Burgernél dolgozó dominikai tanúsíthatta, de azt is akcentussal beszélte. A sütödés lányok ausztrálnak gondolták, a JoJo Burger-es fiú dél-afrikainak. Azok mindenütt ott vannak a karibi térségben. Mármint a dél-afrikaiak. A legtöbben rendes emberek, de néhányuk üzleti érdekeltségei több mint törvénytelennek mondhatók. Bár a férfi napjainak nem volt formális kerete, nem nélkülözték a céltudatosságot. A sütödénél megreggelizett, Saint-Jeanban megállt az újságosnál, hogy megvegyen egy halom egynapos angol és amerikai lapot, rendszeresen edzett a parton, és olvasta a vastag, irodalmi és történelmi témájú könyveit, fején a mélyen szemébe húzott, lefelé álló karimájú vászonkalapjával. Egyszer meg kibérelt egy cethalászhajót, és egy délutánt búvárkodással töltött La Tortue szigeténél. Tétlensége azonban nem tűnt önként vállalt, élvezetes időtöltésnek, inkább olyan benyomást keltett, mintha kényszerből lopná a napot. Mint amikor egy sebesült katona a kényszerszabadságán már alig várja, hogy visszatérhessen a csatamezőre, vagy mikor egy száműzött folyton a hazájáról álmodik, bárhol is van az. A reptéri vámos, Jean-Marc szerint Guadeloupe-ról jött érvényes venezuelai útlevéllel, melyen a különös Colin Hernandez név szerepelt. Úgy hírlett, egy angol-ír anya és egy spanyol apa rövid házasságából született. Az anya költőnek képzelte magát, az apa pedig homályos pénzügyekbe bonyolódott. Colin utálta az öreget, az anyjáról azonban úgy beszélt, mintha küszöbön állna a szentté avatása. A tárcájában hordta a fényképét. A hirtelenszőke kisfiú az asszony ölében nem hasonlított ugyan Colinra, de az idő mindenkit megváltoztat. Az útlevele szerint harmincnyolc éves volt, ami akár igaz is lehetett, a foglalkozása pedig „üzletember”, ami jelenthetett bármit. A pékségbeli lányok úgy vélték, bizonyára író, aki itt keres inspirációt. Mi mással lehetne magyarázni, hogy szinte mindig van egy könyv a hóna alatt? A piaci eladólányok azonban egy vadabb teóriával álltak elő, melynek természetesen nem volt semmi alapja, azazhogy megölt egy embert Guadeloupe szigetén, és most itt rejtőzködik SaintBarthélemyn, amíg elül a vihar. A JoJo Burger-es dominikai, aki maga is ebben a cipőben járt, nevetségesnek találta az ötletet. Colin Hernandez, jelentette ki, csak egy lusta semmirekellő, és az apja vagyonából él, akit annyira gyűlöl. Addig marad, amíg el nem unja magát, vagy amíg el nem fogy a pénze. Akkor aztán majd továbbáll, s pár nap múlva már a nevére sem emlékszik itt senki. Végül úgy egy hónappal az érkezése után történt némi változás a férfi napi rutinjában. Miután megebédelt a JoJo Burgernél, elment Saint-Jeanba hajat vágatni, s bozontos, fekete sörénye
helyett rövidre vágott, fényesre olajozott frizurával jött ki a fodrásztól. Másnap reggel frissen borotválva jelent meg a sütödénél khaki színű nadrágban, ropogósra vasalt, fehér ingben. A szokásos reggelijét ette – habos kávét rusztikus, barna zsemlével –, és olvasgatta egy darabig az előző napi londoni The Timest. Utána pedig ahelyett, hogy visszament volna a házikójába, felült a robogójára, és bement Gustaviába. Aznap délre aztán végre kiderült, miért jött ez a Colin Hernandez nevű ember Saint-Barthélemy szigetére. Először az előkelő, régi Carl Gustaf Hotelbe ment, de miután a főszakács megtudta, hogy nincs hivatalos szakmai végzettsége, még csak kíváncsi sem volt rá. A Maya’s tulajdonosai udvariasan elutasították, és ugyanígy tett a Wall House, az Ocean és a La Cantina vezetősége is. Próbálkozott még a La Plage-nál, de nem volt rá szükség, ahogy az Eden Rock, a Guanahani, a La Crêperie, a Le Jardin vagy a Le Grain de Sel, a Saline sós mocsaraira néző, magányos vendéglő konyháján sem. Még a La Gloriette sem volt hajlandó alkalmazni, melyet egy politikai menekült alapított. Colint azonban mindez nem tántorította el, s szerencsét próbált a sziget olyan felfedezetlen gyöngyszemeinél is, mint a reptéri büfé, a kreol lokál az utca túloldalán, vagy a kis pizzéria a L’Oasis szupermarket parkolójában. Itt mosolygott végül rá a szerencse, mert megtudta, hogy a Le Piment séfje épp most lépett ki egy a munkaidővel és a fizetéssel kapcsolatos, régóta érlelődő vita után. Így aztán délután négyre, miután bemutatta tudását a Le Piment madárkalitkányi konyhájában, dolgozó embernek mondhatta magát. Már aznap este be is állt, s a közönség egybehangzóan az egekig magasztalta. Nem telt sok időbe, hogy elterjedjen kulináris tehetségének a híre a kis szigeten. A Le Piment, mely korábban csak a helyi törzsközönségre számíthatott, hamarosan tele lett újonnan jött vendégekkel, akik mind a különös angol-spanyol nevű, titokzatos új séf dicséretét zengték. Ezek után már megpróbálta elcsábítani a Carl Gustaf, az Eden Rock, a Guanahani és a La Plage, de hiába. Így aztán az Aurora kapitánya, Reginald Ogilvy sem fűzött a sikerhez nagy reményeket, amikor megjelent a Le Piment-ban asztalfoglalás nélkül, Spider Barnes eltűnésének másnapján. Harminc percig kellett ácsorognia a bárpultnál, mielőtt kapott asztalt. Három előételt és három főételt rendelt, majd megkóstolván mindegyiket, kérte, hogy beszélhessen a szakáccsal. Tíz percbe is beletelt, amíg teljesülhetett a kívánsága. – Éhes? – kérdezte a Colin Hernandez névre hallgató férfi, elnézve a kapitány tányérjait. – Nem igazán. – Akkor miért jött ide? – Látni akartam, hogy maga valóban olyan jó-e, mint amilyennek mondják. Ogilvy kezet nyújtott, és bemutatkozott a szakácsnak, elsorolta a rangját, a nevét és a hajóját. A Colin Hernandez névre hallgató férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Az Aurora Spider Barnes hajója, nem? – Ismeri Spidert? – Azt hiszem, ittunk már együtt. – Nem maga volt az egyetlen. Ogilvy alaposan megnézte magának az előtte álló embert. Izmos, kemény, félelmetes fickónak látszott. Az angol éles szeme olyannak találta, mint aki sok viharos tengert bejárt már. Szemöldöke sötét volt, és sűrű, állkapcsa erős, határozottságot sugalló. Olyan arc, gondolta Ogilvy, amely arra termett, hogy állja az ütéseket. – Maga venezuelai – jegyezte meg. – Ki mondja? – Mindenki, aki nem volt hajlandó alkalmazni, amikor munkát keresett. Ogilvy tekintete a férfi arcáról a szemközti szék támláján nyugvó kezére esett. Nem volt rajta tetoválás, amit pozitív jelnek tartott. Szerinte a modern tetoválóművészet az öncsonkítás egyik formája volt. – Iszik? – kérdezte.
– Nem úgy, mint Spider. – Nős? – Csak voltam. – Gyerek? – Jézusom, dehogy! – Szenvedély? – Coltrane és Monk. – Ölt már embert? – Nem emlékszem – felelte a séf mosolyogva, mire Reginald Ogilvy visszamosolygott rá. – Azon tűnődöm, el tudnám-e csábítani innen – nézett körbe a kapitány a szerény szabadtéri vendéglőn. – Bőkezűen megfizetném, és amikor nem vagyunk vízen, rengeteg szabadideje lenne bármire, amit akkor szeret csinálni, amikor éppen nem főz. – Mennyire bőkezűen? – Heti kétezer. – Spider mennyit kapott? – Hármat – vallotta be Ogilvy némi habozás után. – De ő már két szezon óta nálam dolgozott. – De most már nem, igaz? Ogilvy megjátszotta a gondolkodót. – Na jó, legyen három – mondta. – De azonnal kezdenie kell. – Mikor hajózik ki? – Holnap reggel. – Ebben az esetben azt hiszem, négyet kell adnia – mondta a Colin Hernandez névre hallgató férfi. Reginald Ogilvy, az Aurora kapitánya még egyszer végignézett az előtte lévő tányérokon, mielőtt komoran felállt az asztal mellől. – Nyolckor – mondta. – De ne késsen el! François, a Le Piment hirtelen haragú, marseille-i születésű tulajdonosa nem vette jó néven a hírt. Szitokáradatot zúdított a férfira a helyiek pergő nyelvén, és mindenféle megtorlással fenyegette. Majd egy meglehetősen jó minőségű bordói bor – üres – üvegét vágta az apró konyha falához, mely ezernyi apró, borostyánszín darabban hullott a földre. Később tagadta, hogy távozó szakácsát célozta volna meg vele, de Isabelle, a pincérlány, aki tanúja volt a jelenetnek, megkérdőjelezte a történetnek ezt a verzióját. Megesküdött, hogy François egyenest Monsieur Hernandez fejéhez vágta az üveget, mintha egy tőrt dobott volna feléje. Monsieur Hernandez pedig alig észrevehető, finom, gyors mozdulattal kerülte ki a repülő tárgyat. Ezután hosszú, jeges pillantást vetett még François-ra, mintha azt fontolgatná, hogyan tudná a legkönnyebben kitörni a nyakát. Majd nyugodtan levetette tiszta, fehér kötényét, és felült a robogójára. Az este további részét házikója verandáján töltötte, és olvasott a viharlámpa fénye mellett. Minden kerek órában letette a könyvét, és meghallgatta a BBC híreit, miközben a hullámok csapdosták a partot, s a pálmafák lombja suhogott az esti szélben. Reggel úszott egyet a tengerben, hogy felfrissüljön, lezuhanyozott, felöltözött, majd becsomagolta a holmiját a vászonzsákba: a ruháit, a könyveit és a rádióját. Valamint még két dolgot, melyet La Tortue szigetén hagytak ott neki: egy 9 mm-es Sztecskin automata pisztolyt a csövére csavarozott hangtompítóval és egy 30 x 50 centis, szögletes csomagot, mely pontosan hét kilót nyomott. Gondosan a zsák közepébe illesztette, hogy könnyebb legyen cipelni. Fél nyolckor hagyta el utoljára a lorient-i partszakaszt, és térdén a vászonzsákjával bemotorozott Gustaviába. Az Aurora ott ragyogott a kikötő végében. Tíz perccel nyolc előtt lépett a fedélzetre, majd leendő helyettese, egy vékony angol lány, aki a furcsa Amelia List névre hallgatott, a kabinjába kísérte. Ott betette a holmiját a szekrénybe – beleértve a pisztolyt és a hétkilós csomagot is –, majd magára öltötte a konyhafőnök fehér ruháját és magas nyakú tunikáját, melyet odakészítettek az
ágyára. Amelia List a folyosón várt rá. Felkísérte a hajókonyhába, és megmutatta az éléskamrát, a szobányi hűtőt, valamint a borraktárt. Ott, a raktár hűvösében támadt az első izgató gondolata a ropogósra vasalt egyenruhát viselő angol lánnyal kapcsolatban. Nem is tett semmit, hogy elfojtsa. Oly sok hónapja élt már önmegtartóztatásban, hogy alig emlékezett rá, milyen érzés is megérinteni egy nő haját vagy megsimogatni meztelen mellének bőrét. Tíz óra előtt néhány perccel jött egy felszólítás a hajó belső kommunikációs rendszerén, hogy a legénység és a személyzet minden tagja jelentkezzen a hátsó fedélzeten. A Colin Hernandez névre hallgató férfi követte Amelia Listet a fedélzetre, és mellette állt, amikor két fekete Range Rover fékezett az Aurora tatjánál. Az elsőből két kuncogó, napbarnított fiatal nő szállt ki egy fehér bőrű, ám pirospozsgás, negyvenes férfi társaságában, aki egyik kezében egy rózsaszín strandtáska fülét, a másikban egy nyitott pezsgősüveg nyakát szorongatta. A második kocsiból két atlétatermetű férfi lépett ki, majd egy pillanattal később egy nő, aki olyan lehangoltnak látszott, mint aki végzetes melankóliában szenved. Barackszínű ruhát viselt – de ennyi erővel akár meztelen is lehetett volna –, hozzá széles karimájú kalapot, mely árnyékot vetett keskeny vállára, valamint egy hatalmas napszemüveget, mely eltakarta porcelánfehér arca nagy részét. De még így is felismerte volna bárki. Elárulta a profilja, melyet olyannyira imádtak a divatfotósok és a lesifotósok, akik minden lépését követték. Aznap reggel azonban nem volt jelen egy sem. Ezúttal sikerült elkerülnie őket. Úgy lépett az Aurora fedélzetére, mintha egy kiásott sír fölött lépne át, s egyetlen szó vagy pillantás nélkül siklott tova a felsorakozó személyzet előtt. Annyira közel haladt el a Colin Hernandez névre hallgató férfi mellett, hogy az késztetést érzett megérinteni, hogy lássa, igazi-e, nem csak egy hologram. Öt perccel később az Aurora elhagyta a kikötőt, és Saint-Barthélemy elvarázsolt szigete délre már csak egy barnászöld folt volt a horizonton. Az első fedélzeten ott süttette hibátlan bőrét a napon bikinifelső nélkül, itallal a kezében a világ leghíresebb asszonya. Egy fedélzettel lejjebb pedig tonhalsalátából, uborkából és ananászból készített étvágygerjesztő falatkákat a férfi, aki arra készült, hogy megölje őt.
A történet egészét megvásárolhatja 2016. szeptember 30-tól.
