Borítószöveg. Laurelin Paige a The New York Times, az USA Today és a Wall Street Journal bestseller szerzője

Borítószöveg Laurelin Paige a The New York Times, az USA Today és a Wall Street Journal bestseller szerzője. – A Fixed-sorozat eddig több mint 1 millió példányban kelt el csak az USA-ban – Az első rész 12 országban jelenik meg közel egy időben – Az Amazon adatai alapján a tavalyi év 7. legnépszerűbb könyve – A People Magazine szerint a 10 legkeresettebb könyv egyike – A Goodreads oldalán az írónő regényei 100 000-nél is több jó értékelést kaptak Alayna Withers sötét titkot őriz: megszállottjává tud válni annak, akit megszeret. Titokban szemmel tartja, megszerzi a híváslistáját, kilesi az e-mailjeit. Hudson Pierce multimilliomos szépfiú úgy hat rá, akár a legkeményebb drog. Kettőjük kapcsolatát a szenvedély és a testiség hatja át, de Alayna többre vágyik. Szerelmet, bizalmat, megbecsülést akar. Hudson azonban próbára teszi a türelmét, és amikor a lány úgy határoz, hogy megkörnyékezi az egyetlen nőt, aki látszólag mindenkinél jobban ismeri Hudson múltját, sötét, vad és veszélyes területre téved. És a tét immár nem csak Hudson szerelme

Copyright © Laurelin Paige 2013, 2014

All Rights Reserved.

Published by arrangement with D4EO Literary Agency

www.d4eoliteraryagency.com.

Fordította Horváth M. Zsanett

Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2015

Magyar kiadás © 2015 Libri Könyvkiadó, Budapest

A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja

Borítófotó © Tunart

ISBN 978-963-310-793-5

Felelős szerkesztő Huszti Gergely

Szerkesztette Palkó Katalin

Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A könyv kitalált történet; a benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei. Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, élő és halott személyekkel kizárólag a véletlen műve lehet.

A könyv durva szavakat és szexuális jeleneteket tartalmaz. Felnőtt olvasóknak ajánlott.

Első fejezet Megálltam a Park Avenue-n a felhőkarcoló bejáratánál, és az épület kőbe vésett nevét bámultam. Bowery. Jordan már elhajtott. Nyilván úgy vélte, itt már rábízhat a portásra, aki ajtót nyitott nekem, amíg én a gondolataimba merülve ácsorogtam. Ez egy igazi, nagy előrelépés volt – egy hatalmas lépés –, mélyebbre hatoltam Hudson életében, mint eddig bárki. Természetesen izgatott voltam. Szerettem őt. De vajon már eléggé ismerem? Szerethetem-e valaha igazán ilyen kevés információ birtokában? Még a címét sem tudtam két perccel ezelőttig, amikor a sofőr idehozott. S vajon mi várhat rám odabent? Mi lapulhat Hudson Pierce meggyőző álarca mögött? Azt hittem, sikerült kiismernem Hudsont, hogy én vagyok az egyetlen, akinek ez valaha is sikerült, pedig alig tudok valamit róla. Még sok mindent kell megtudnom a fiatal üzleti nagykutyáról, aki rabul ejtette a szívemet. Tudtam Hudson titkairól. Felhagyott a nők szédítésével és manipulálásával, amit előttem űzött, de persze van rá esély, hogy visszatér e régi szokásához. Akárcsak én az enyémhez. És ez aggasztott a legjobban – hogy újra hatalmába kerít a megszállottság. Miután annyi kapcsolatomat tönkretettem már kémkedéssel és megalapozatlan féltékenykedéssel, tudtam, hogy ha ezt is tönkreteszem, abba belepusztulok. Szerencsére eddig biztonságban éreztem magam Hudson mellett. Idővel kiderül, hogy ez meddig tarthat. A portás feszülten figyelt – mintha azon tanakodna, nyitva tartsa-e az ajtót ennek a bolond, döntésképtelen nőnek, vagy elengedje? Rámosolyogtam. – Csak még egy perc. Bólintással viszonozta a mosolyt, és becsukta az ajtót. Mély lélegzetet vettem, és felpillantottam az emeleti ablakokra, ahol Hudson lakását sejtettem – még a lakás számát sem tudtam. Vajon ébren vár odafent? Talán éppen engem néz az ablakából? Látja, amint itt tétovázom? Azt mondta, ilyenkor még alszik, engem mégis az utóbbi lehetőség motivált cselekvésre. Sosem váratnám meg, és nem akartam, hogy megsejtse a kételyeimet. Mert nem is voltak kételyeim. Legalábbis vele kapcsolatban nem voltak. Csak magamban kételkedtem, hogy képes leszek-e kezelni a helyzetet. És az igazat megvallva, ha reménykedem abban, hogy egészséges kapcsolatban élhetek egy másik emberrel, és nem adom át magam a félelmeimnek és rögeszmés múltam beteges szokásainak, akkor ezek a kételyek is ostobák. A portás ismét bólintott, amikor elindultam felé, és kinyitotta előttem az ajtót. Odabent, a liftek előtt egy másik férfi ült a biztonságiak asztalánál. – Ms. Withers? – kérdezte, mielőtt bemutatkozhattam volna.

Meg sem kellett volna lepődnöm. Hudson mondta, hogy otthagyja nekem a kulcsot, és végül is hajnali fél négy volt. Ki más lehettem volna? Bólintottam. – Mr. Pierce itthagyta önnek a kulcsát. Baloldalt két lift van, bármelyik felviszi önt a lakáshoz. Csak helyezze a kulcsot a panelbe. – Köszönöm. Hívtam a liftet. Az ajtó azonnal kinyílt. Beléptem, és remegő kézzel bedugtam a kulcsot a panelbe, és hálás voltam, hogy kikerültem a biztonsági őr látóteréből. Hamar felértem a lakáshoz, de nem elég gyorsan. Alighogy sikerült legyőznöm a zaklatottságomat, türelmetlenség vette át a helyét. Hudsonnál akartam lenni, a karjaiban. Vele akartam lenni, és még az az egy perc is túl hosszúnak tűnt, amit a liftben kellett töltenem. Amikor kinyílt az ajtó, egy kis előszobában találtam magam. Kiléptem a liftből, és elindultam az egyetlen irányba, mígnem egy előcsarnokban találtam magam. Néma csend volt, leszámítva egy közeli óra ketyegését, és csak néhány lámpa világított. Sejtettem, hogy a háló balra lesz, mert jobbra tágas nappalit láttam, faltól falig érő ablakokkal. Hiába vágytam már Hudsonra, mégis beléptem a nappaliba, annyira vonzott a csodás kilátás. Ám mielőtt odaérhettem volna az ablakhoz, felgyulladt egy lámpa, és ott találtam Hudsont az egyik karosszékben. Összerezzentem, és eltátottam a számat, amikor megpillantottam ezt a jóképű férfit egy szál bokszeralsóban. Kigyúrt mellkasa láttán felgyorsult a szívverésem, majd a derengő lámpafényben a homlokába hulló barna tincseken keresztül szürke szemébe néztem. Még sosem láttam bokszeralsóban, és az ördögbe is, miről maradtam le eddig! Ismét belém hasított a felismerés, hogy milyen keveset tudok róla, ezúttal azonban nem ijedtem meg – sőt felizgatott a gondolat. Sokat kell még megtudnom erről a férfiról; álltam elébe a kihívásnak. Az izgatottság azonban nem enyhítette a zavaromat, az idegességemet. Ismeretlen terepen jártam, és nem tudtam, hogyan tovább. Nyilván Hudson is így érzett. A táskámat szorongatva, szórakozottan babráltam kék ruhámmal, egy alul bővülő miniruhával, mely egyszerre volt sikkes és szexi. Mindig így öltözködtem az Égi Bárkába, a klubba, ahol üzletvezető-helyettesként dolgoztam. A klubban, amely Hudson tulajdona volt. A helyen, ahol megismerkedtünk. Eszembe jutott, amikor először találkoztunk: a bárpult végében ült, és elakadt tőle a lélegzetem. Már akkor tudtam, hogy menekülnöm kellene előle. Mégsem tettem. Amiért most nem is lehetnék ennél hálásabb. Most is elakadt tőle a lélegzetem, mint akkor. Félénken mosolyogva törtem meg a csendet: – Ébren vagy. – Gondoltam, az lesz a legjobb, ha megvárlak, nehogy eltévedj.

– De neked aludnod kellene. – A multimilliárdos cég, a Pierce Industries elnökeként Hudson munkaideje nem volt összhangban az enyémmel. Idejöttem az éjszaka közepén, amikor neki reggel hatkor kezdődik a napja – mégis mit képzeltem? Hogy kerül valaha is összhangba az életünk? Nem gondolhattam erre. Ez is csak egy újabb kifogás lenne, hogy megtagadjam magamtól a boldogságot. Márpedig Hudsonnal mindketten megérdemeltünk végre egy kis boldogságot. A férfi, akire vágytam, felkelt, odalépett hozzám, majd megfogta a kezemet, amelyikkel a táskámba kapaszkodtam. – Aludtam. Most pedig ébren vagyok. – Ez az egyszerű érintés megnyugtatott, és a remegés halk zümmögéssé szelídült, amit elnyomott heves szívdobogásom. Ilyen hatással volt rám Hudson, lenyűgözött és elkápráztatott a maga csodálatosan érzéki módján. Kivette a táskát a kezemből, és letette egy asztalkára. Ahogy elmúlt az érintése, az idegességem is elmúlt, és fecsegni kezdtem. – Még sosem jártam luxuslakásban. Hacsak nem számítjuk a tetőréti lakást. – Az irodája fölötti lakást, ahol eszméletlenre kefélt. Szerencsére a félhomályban nem látszott, hogy elpirultam. – Ez gyönyörű, Há. – Még alig láttál belőle valamit. – Már nem rezzent össze a nevetséges becenév hallatán. Talán kezdett hozzászokni. – De amit láttam… – Körbenéztem a tágas nappaliban; megcsodáltam az épület belső díszeit és a letisztult stílust. – Hihetetlen. – Örülök, hogy tetszik. – Nem ilyennek képzeltem. Nem is hasonlít a tetőtéri lakáshoz. Azt hittem, ez is olyan lesz. – A másik lakás fekete volt, és csupa bőr, férfias és erős. Ez a hely viszont fehér volt és világos, ezt még a lámpa és a holdsugár gyér fényében is láttam. – Alayna. Ahogy kimondta a nevemet, libabőrös lettem. Hogy lehetett még mindig ilyen hatással rám? Hogy tudott ennyire begerjeszteni egyetlen szóval? Ilyen könnyen felizgatni? – A bútorok is egészen mások. – Locsogtam idegességemben, ezzel késleltetve a kapcsolatot, amely létrejön közöttünk, amint beadom a derekamat. A fehér kanapéhoz léptem, és végigsimítottam a drága huzaton. – De ezt is Celia rendezte be, nem igaz? Hudson hangja feszült lett. – Valóban. Celia Werner, Hudson gyerekkori pajtása és exmenyasszonya. Illetve mégsem, de gyakorlatilag igen. Miért hoztam most fel? Tönkre akartam tenni, ami kettőnk között volt? Celia kezdettől feszültséget okozott a kapcsolatunkban, amióta Hudson felbérelt engem, hogy meggyőzzük az anyját arról, hogy együtt járunk. Sophia Pierce, aki azt hiszi, hogy a fia képtelen szeretni, ideálisnak

gondolta összeboronálni Hudsont jó barátai, Wernerék lányával. Így még ha Hudson semmit sem érez iránta, Celia akkor is rajta tudja tartani a szemét – és távol tartja Hudsont a bajtól, amibe a játékai sodorták. Ám kiderült, hogy Hudson mégiscsak tud szeretni. A színjátékunk alatt belém szeretett. Hudson és Celia között mégis volt valami, olyan kapcsolat, amitől feltámadt bennem a féltékenység. Hogy eltereljem a szót, az ablakhoz léptem. – A kilátás… – Alayna. Az üveghez nyomtam az arcomat és az alattunk elterülő világot néztem. – Lélegzetelállító. Hudson odalépett mögém, éreztem teste melegét a hátamon, noha még nem érintett meg. – Alayna, nézz rám. Lassan felé fordultam. Felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. – Ideges vagy. Ne légy. Akarom, hogy itt legyél velem. Szavai épp azt a vigaszt nyújtották, amire most szükségem volt; a nyugalom úgy fojtotta el az idegességemet, mint paplan a tüzet. – Biztos vagy benne? – Megkönnyebbültem, de ennél többre vágytam. – Még egy nőt sem hoztál fel ide, nem igaz? Furcsa, nem? Hüvelykujjával az arcomat cirógatta, bizsergett a bőröm az érintésétől. – Más, mert még sosem hoztam ide nőt, de egyáltalán nem furcsa. És egészen biztos vagyok abban, hogy itt akarlak, magam mellett. Repesett a szívem örömömben, hogy én vagyok az első nő, akit felengedett ide, az első nő, akivel ebben a lakásban szeretkezik. – Én is. Úgy értem, én is itt akarok lenni. – Szinte perzselt a tekintete. Bele tudtam volna veszni igéző szemébe, és ez a felismerés megrémített. Igyekeztem összeszedni magam, legalább még egy percre, ezért a nappaliból nyíló szoba felé pillantottam. – És ott mi van? Az lenne az ebédlő? – Reggel majd körbevezetlek. – Hudson a két kezébe vette az arcomat, és ismét mélyen a szemembe nézett.

– Reggel körbevezetsz – ismételtem. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy átadjam magam neki. – De nem most. – Nem, nem most. Most üdvözölni akarlak az otthonomban. – Ajkamra tapasztotta a száját, és olyan magasságokba emelt, ami mellett eltörpült a hátam mögötti látvány. Ajkával az ajkamat szopogatta, majd nyelve a számba csúszott, érzéki érintése megszédített; átkaroltam a nyakát, hogy mentsem az irhámat. Hudson levette a kezét az arcomról, és a derekamra tette, majd olyan közel vont magához, hogy érezhettem erekcióját a combomon a bokszer vékony anyagán keresztül. Másik keze a tarkómra csúszott, és a hajamba túrt. Hozzányomtam a mellemet, minden porcikámmal érezni akartam a testét. Hudson felnyögött, együtt remegtünk a csókban, és vágyra gyúlt a testem. Mocorogni kezdtem, próbáltam közelebb férkőzni hozzá, köré fonni a lábamat. Ajkával az ajkamon így szólt: – Egy szobát azért szeretnék megmutatni. – Remélem, a hálószobát. – Azt bizony. – Egy szempillantás alatt a karjába kapott, és a folyosó felé indult velem, amerről jöttem. Könnyedén vitt, a mozdulat jól tükrözte a hatást, amit Hudson tett rám – mellette tenger felé sodródó ágnak éreztem magam egy folyó felszínén. Hudson volt az áramlat, mely kedvére taszigált. Ki voltam szolgáltatva neki. Megígérte, hogy engem sosem manipulálna, sosem zsarnokoskodna fölöttem. Ám ez olyan ígéret volt, amit képtelenség volt betartania. Akár akarta, akár nem, magával ragadott. Én pedig cseppet se bántam. Vitt a folyosón, útközben csókolgatott, amíg el nem értük a végét, ahol Hudson belépett a fő hálószobába. Csak rá figyeltem, így alig vettem észre, hogy lefektetett a széles franciaágyra, melynek egyik oldalán, a bal oldalon össze volt gyűrve a világosszürke lepedő. Az ő oldala. Olyan intim volt arra a helyre feküdni, ahol Hudson aludt, ahová korábban lefeküdt, hogy újabb tűz gyúlt már amúgy is sajgó ágyékomban. Azt akartam, hogy fölöttem és bennem legyen, ne csak ácsorogjon mellettem sóvár tekintettel. Ő azonban nem siette el, és semmi értelme nem volt ellenkezni vele. Nem is volt miért ellenkezni. Igaz, hogy domináns szerető volt, de mindig odafigyelt a szükségleteimre, a legjobb tudása szerint. Ami több mint elég volt, hisz pontosan tudta, hogyan elégítsen ki, hogyan tüzeljen fel és szeressen, még akkor is, amikor én nem tudtam. Végigsimította a lábamat egészen a bokámig, majd olyan gyengédséggel húzta le rólam a pántos szandálomat, hogy alig bírtam magammal. Ezt a másik lábammal is elismételte, majd fölém térdelt egy gyors csókra. Meg akartam ragadni, hogy magamhoz húzzam, ő azonban ellenállt.

– Legutóbb elsiettük. Ezúttal szeretnélek kiélvezni. – A legutóbbi alkalom gyors és heves volt, egy vita kellős közepén, az Égi Bárka menedzseri irodájának új kanapéján, és akkor sem volt okom panaszra. De a kiélvezés is nagyon jól hangzott. Hudson szája nedves csókokkal levándorolt a ruhám aljáig. Pajkosan felcsillant a szeme, és feltűrte a szoknyámat a derekam köré, majd csókot nyomott a puncimra. Felnyögtem, ő pedig halkan felnevetett. Ujjaival a bugyim alá nyúlt, majd lehúzta, és félrehajította. Lábamat a vállára tette, majd a szája visszatért hozzám, és mohón nyalogatni és szopogatni kezdte az érzékeny idegcsomót a combom között. Már önkívületbe estem a gyönyörtől, amikor belém dugta két ujját, és addig forgatta bennem, amíg könnyedén el nem juttatott a csúcsra. Reszkettem és hánykolódtam, ő meg rám mászott, hogy kiéhezetten falhassa az ajkamat. A mohó csók halk hangja, saját ízem a nyelvén, farka érintése a combomon – pillanatokon belül ismét bizseregni kezdett a hasam, és készen álltam egy újabb útra az eksztázis hegyére. Sóvárogtam az érintése után, ezért megragadtam a farkát, és az alsóján keresztül masszírozni kezdtem. Megtört a csókunk, és Hudson felnyögött. Az oldalára fektettem, közben nem eresztettem. – Bokszeralsó? Gyakran viselsz ilyesmit? – Csak az ágyban. – Tetszik. Még sosem láttalak benne. – Benyúltam a sliccén, s mint mindig, most is rácsodálkoztam vastag farkának selymes tapintására és forró bőrére. – Mert amikor veled bújok ágyba… – Elakadt a szava, ahogy végigsimítottam a farka hegyét. – …olyankor semmit sem viselek. – Na igen. Az még jobban tetszik. – Most rajtam volt a sor, hogy benyúljak az alsója alá, majd lehúzzam erős lábáról, miközben le sem tudtam venni a szemem a gyönyörű erekciójáról. Amint a bokszer a földön landolt, Hudson visszahúzott magához. – Én is szeretem, ha te sem viselsz semmit. – Már húzta is le rólam a ruhát. – És most jobb lenne, ha meztelen lennél. – Ezzel nem vitatkozom. – Felültem, hogy segítsek neki áthúzni a ruhámat a fejemen. Hudson félrehajította a ruhát, majd körém fonta a karját, hogy kioldja a melltartómat, és kiszabadítsa a mellemet. Azután rám feküdt, forró farkát csak egy pillanatig éreztem a vaginámon, mielőtt belém hatolt, kitöltött és kiteljesített, ahogyan csak ő tudott. Oldalt fordult, és vitt magával, lábamat köré fontam, hogy mélyebbre hatolhasson. Azt mondta, ki akar élvezni, de vagy meggondolta magát, vagy elvesztette az önuralmát, mert sebes mozdulatokkal enyhített a sóvárgásán. Valahányszor mélyre hatolt, elérte azt az érzékeny pontot, amely megőrjített, és utolért egy újabb orgazmus, mélyről feltörő, amitől megfeszült a combom, amint végigfutott a testemen a lábujjam hegyéig.

Hudson folytatta az ostromot, egyre gyorsabban, míg fel nem nyögött saját orgazmusától. Rám hanyatlott, de bennem maradt, és a karjába zárt, hogy csókokkal kényeztethesse az arcomat – ez szokatlanul gyengéd gesztus volt ettől a visszafogott férfitól, akibe beleszerettem. Élvezettel fogadtam ezt az édes érzelemnyilvánítást. – Említettem már, mennyire örülök, hogy itt vagy? – kérdezte két csók között. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy ezt mondta. Hudson így fejezte ki azt, hogy szeret. Még nem mondta ki ezt a szót – új volt neki az érzés, és nem is vártam tőle. Korábban, este már elfogadta, amikor közöltem vele, hogy tudom, hogy szeret engem, és nem akadt ki, amikor hozzátettem, hogy én is szeretem őt. Mégsem hittem, hogy egyből happy end lesz. Kis lépésekkel haladtunk. Az, hogy egyáltalán kinyilvánította az érzéseit, nagy előrelépésnek számított. Azt, hogy velem kapcsolatban érzett így, két lépésnek vettem. Beletúrtam a hajába, ahogy a nyakamhoz hajolt. – Látod, kimondtad. Ha nem teszed, akkor is megértem. – Felvontam a szemöldökömet, hogy értse, arra célzok, amit az imént csináltunk az ágyban. – De nekem annyiszor mondod, ahányszor csak akarod. – Annyi különböző módon, ahogy csak szeretnéd, tettem hozzá gondolatban. Hudson megfordított, és a testemet kezdte csókolni a mellem felé. Egyértelműen a második kör következett. – Örülök, hogy itt vagy velem, kedvesem. – A foga közé vette a mellbimbómat, majd végignyalta. Mély lélegzetet vettem, élveztem a gyönyör és fájdalom egyvelegét, ahogy a másik mellemet is hasonló figyelemben részesítette. Becézése, a „kedves”, a fejembe villant, ahogy nyelve a bőrömhöz ért. Az első szeretkezésünk óta, közel két hete így becéz engem. Tényleg csak ennyi ideje ismernénk egymást? És tényleg csak egy héttel azelőtt találkoztam vele először a klubban, amikor még azt sem tudtam, hogy ő Hudson Pierce? Mintha egy egész élet telt volna el azóta. Ennek a becenévnek kezdettől fogva súlya volt. De még csak akkor ismerkedtünk meg. Talán sokkal nagyobb jelentést tulajdonítottam neki, mint kellett volna. Kíváncsi lettem, noha a testem már vibrált a szenvedélytől. – Egyébként miért hívsz így? Fel se pillantott a melleimről, úgy válaszolt. – Mert az vagy. – De már azelőtt kedvesemnek szólítottál, hogy tudtad volna. – Ez nem igaz. – Felkönyökölt az ágyra, és megtámasztotta a fejét a kezén. – Már az első pillanattól tudtam, ahogy megláttalak.

Egy pillanatig azt hittem, a bárról beszél – én ott láttam őt először. Azután eszembe jutott, hogy alig két héttel azelőtt, amikor még tanultam, ő pedig a végzős szimpózium közönségének soraiban ült. Erről csak később szereztem tudomást – ő alig beszélt róla. Én is felkönyököltem, és kíváncsian vártam a magyarázatot. – Ott álltál a Stern pódiumán – mondta, közben a csípőm és derekam közti hajlatokat simogatta. – Amikor belekezdtél a prezentációdba, ideges voltál. Beletelt néhány percbe, amíg felvetted az előadás ritmusát. Ám amint belejöttél, fantasztikus voltál. De nem is tudtad magadról. Jól látszott, mennyire fogalmad sem volt róla, hogy tele volt a terem olyan emberekkel, akik azonnal alkalmaztak volna, ha szóba állsz velük. Szerencsére nem tetted. Mert néztem, ahogy néztek téged, és tudtam. Tudtam, hogy látják, milyen okos vagy. Látták, hogy van érzéked az üzlethez. De egyikük sem fogta fel, milyen ritka drágaság állt előttük. Kedvesem. Könnybe lábadt a szemem. Még soha, senki nem látott engem ilyennek, soha senki nem figyelt rám. A szüleim sem a haláluk előtt, ahogy a bátyám, Brian sem, sem pedig azok a férfiak, akiket a szerelmemmel üldöztem. Senki. – Szeretlek, Hudson. – Kimondtam, mielőtt végig tudtam volna gondolni, mit teszek, mielőtt aggódni kezdhettem volna, hogy kiakad, mint először, amikor kimondtam, hogyan érzek iránta. De nem tudtam volna elhallgatni az érzéseimet – mindig ott lebegtek a felszínen, és azzal fenyegettek, hogy bármikor kitörhetnek belőlem. Ha azt akarjuk, hogy működjön a kapcsolatunk, mindkettőnknek fel kell oldódnunk. Mélyen a szemébe nézve vártam, hogy feldolgozza, amit hallott. Azután egy szempillantás alatt rám borult a teste. Egy kezével a nyakamon, orrával az orrom hegye körül körözött. – Ezt annyiszor mondhatod, ahányszor csak akarod – mondta, a korábbi szavaimat idézve. – Számíthatsz rá. – Szavaimat azonban elnyelte Hudson mohó szája, ahogy ajka megrohamozott, és csak a nyelvünk, kezünk és testünk fejezte ki az érzéseinket, meg sok mást, amihez nem volt szükség beszédre.

Második fejezet Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki járkál a szobában. Kinyitottam a szememet, és megpillantottam Hudsont, aki nekem háttal a tükör előtt igazgatta a nyakkendőjét. Még nem vette fel a zakóját, így jól láttam feszes fenekét. Egek, milyen jól állt neki az öltöny! De felőlem akár meztelen is lehetett. Én igazán nem vagyok válogatós. Összenéztünk a tükörben, és Hudson halványan elmosolyodott. – Jó reggelt! – Neked is. Élvezem a kilátást. – Én is. Elpirultam, és felhúztam a takarót, hogy eltakarjam a meztelenségemet. Feltűnően világos volt a szoba. – Mennyi lehet az idő? – Körülnéztem, de sehol sem láttam órát. – Majdnem tizenegy. – Hudson végzett ezüstmintás nyakkendőjével, amely kiemelte a szeme színét, majd kihúzott egy fiókot, és elővett egy pár zoknit. Tizenegy? Hudson máskor már nyolckor fel szokott kelni. – Miért vagy még itt? Nem kellett volna mostanra félmillió dollárt keresned? – Félmilliárdot – javított ki rezzenéstelen arccal, és leült mellém az ágyra. – De ehhez nincs szükségük rám. Lemondtam a ma délelőttöt. – Mikor? – Megbabonázva bámultam, ahogy felhúzta a zokniját. Nem lehet ennyire izgató, ahogy egy férfi felöltözik, mégis görcsbe rándult a gyomrom és kellemes bizsergést éreztem a lábam között. – Tegnap este. Mielőtt ideértél. – Bölcs döntés volt. – A műszakom kezdetén, az Égi Bárkában kaptam a meghívást, hogy töltsem az éjszakát a lakásán. Egész este ez járt volna a fejemben, ha nem dolgoztam volna, így viszont felkészületlenül ért. Még váltás ruha és fogkefe se volt nálam. Meg sem fordult a fejemben, hogy Hudson felkészül a találkozónkra. Pedig természetesen ezt tette. Nagyon alapos ember volt, úgy tervezett meg mindent, hogy közben ügyelt a részletekre. És a két hajnali menet után reggel hatig nem kerültünk ágyba. Valóban előrelátó volt, hogy lemondta a délelőttöt. Ásítottam, nyújtózkodtam, közben a takaró lecsúszott a mellemről. Hudson, immár zokniban, felállt és ködös tekintettel mustrálta meztelen testemet. – A fenébe is, Alayna, mindjárt a délutánomat is le fogom mondani. Pedig azt nem tehetem.

Elvigyorodtam. – Bocs. – De nem sajnáltam. Hudson egy zsúfolt szoba túlsó végéből is képes lenne felizgatni. Jó volt tudni, hogy az érzés kölcsönös. – Hát, fel kell kelnem. Vagy az is túl… zavaró? Hudson a homlokát ráncolta, majd sarkon fordult, és kihozott egy krémszínű köntöst a gardróbból. – Tessék. Elvettem a köntöst, de nem vettem fel, amíg fel nem keltem az ágyból. – Nagyon-nagyon gonosz nőszemély vagy – mondta, és nézte, amint belebújok a köntösbe. – Épp ezért szeretsz. Eleresztette a füle mellett a megjegyzésemet, és egy csukott ajtó felé intett. – Ott a fürdőszoba. Az egyik fiókban találsz vadonatúj fogkefét. Nézz körül, és vedd el, amire csak szükséged van. – Köszönöm. – Odaléptem hozzá, és gyors puszit nyomtam az arcára, majd besiettem a fürdőszobába pisilni. Ez nem egy olyan bújós reggel volt, mint Mabel Shoresban, Hudson családjának hamptoni nyaralójában. De Hudson már csak ilyen volt – tartózkodó és kimért. A munkájára koncentrált, és még így is remek házigazda volt. Hamar megtaláltam a fogkeféket; amint mondta, az egyik fiók tele volt velük. Fogmosás közben eltűnődtem: vajon miért halmoz fel ennyit belőlük? Csupán előrelátás, hátha szüksége lesz egy újra? Vagy talán minden használat után újat vesz elő. Ennyit igazán megengedhet magának. Vagy az itt alvó vendégeknek kell? Pontosabban: az itt alvó hölgyvendégeknek. Betudtam volna szimpla paranoiának az egészet, ha nem csupán a fogkeféről lett volna szó. Most, hogy alaposabban körülnéztem, virágillatú dezodort találtam az egyik mosdó mellett, egy flakon női arckrém és egy flakon hidratálókrém társaságában. És a köntös, ami éppen rajtam volt – vajon kié lehetett? Végigfutott a hátamon a hideg. Szorosabbra húztam az övet, bár egyre biztosabb voltam benne, hogy valaki más ruháját viselem. Egy másik nőét. Hudson másik nőjének a ruháját. Jól van, csak nyugalom. Pánikra semmi szükség. Talán mégis jártak előttem más nők is a lakásán. Ami rendben is volt. Nem repestem örömömben, de rendben volt. Csak azt sajnáltam, hogy hazudott nekem. Vajon miért? Kinyitottam a hidratálót, és beleszagoltam. Friss és ismerős illata volt – csak nem Celiáé?

Ez már kezd nevetséges lenni. Sőt egyenesen paranoid. Mégsem múlt a beteges, dühös érzés. Valaha jól ismertem ezt az érzést. Ez tüzelte az egészségtelen viselkedésemet a múltban. Olyasmikre késztetett, amiket nem akartam újra átélni. Nyugalomra és konstruktív hozzáállásra lesz szükségem. Elszámoltam tízig. Minden számjegy között elismételtem a mantrát, amit a terápián tanultam: ha bizonytalan vagy, beszélj róla. Egy, ha bizonytalan vagy, beszélj róla. Kettő, ha bizonytalan vagy, beszélj róla. Na, igen, könnyű azt mondani. Mire eljutottam négyig, a mantra megváltozott: ha kurvára bizonytalan vagy; és egyre jobban gyanakodtam. De ez jellemző volt rám, minden kapcsolatomban előjött. Követeztetéseket vontam le, melyek gyakran megalapozatlanok voltak. A túlóra csakis egy másik barátnőt jelenthetett. A rejtélyes telefonok pedig megcsalást. Az előző fiúimat sosem kérdeztem. Csak feltételeztem. És vádaskodtam. Ezúttal azonban minden más lesz. Hiába bizonyítja minden, hogy Hudson hazudott nekem, ezt nem kezelhetem tényként. Tőle kell megkérdeznem. Megtisztítottam az arcomat a krémmel, remélve, hogy az időhúzás enyhíti a haragomat. Miután megszárítottam az arcomat, meggyőztem magam, hogy készen állok a beszélgetésre, és kimasíroztam a fürdőszobából a krémmel és a hidratálóval a kezemben. Talán a bizonyítékgyűjtés inkább támadás, mint meghívás egy higgadt beszélgetésre. Ám ha nem fogom hozzávágni, az már haladás. Hudson nem volt a hálóban, ezért bejártam érte a lakást, mire megtaláltam a konyhában. Már felvette a zakóját, és a konyhaasztalnál ácsorgott, az újságot böngészte, és egy bögréből szürcsölt valamit. Felpillantott, amikor megjelentem. – Készítettem neked egy kis… – Miért van ilyen holmid? – Közbevágtam ugyan, de meg voltam győződve róla, hogy a hangom inkább kíváncsi, mint vádló. Remélhetően. – Miféle holmim? – Ilyen holmid. – Letettem elé az asztalra a flakonokat. Rendben, talán lecsaptam. – A rengeteg fogkeféről és erről a köntösről már nem is beszélve. Miért van női köntösöd? Összevonta a szemöldökét, és belekortyolt a bögréjébe. – Nem csak ez a köntös van. A hálószobámban egy másik gardrób tele van egyéb női ruhadarabokkal. – Ez nem segít. – A pániktól összeszorult a torkom, fojtott hangon tudtam csak beszélni. – Azt mondtad, még soha egy nő sem járt itt.

– Csak nem vagy kicsit féltékeny? Kiborított, ahogy felcsillant a szeme. – Nem is kicsit. Sőt már gyanakvó is vagyok. Ugyan már, Há, nem lehet így kezdeni egy kapcsolatot. Ha volt már nálad nő – ha ez valaki másnak a ruhája –, arról tudnom kell. – Égett a szemem, de nem néztem félre. Hudson letette a bögrét. Az asztalon tartottam a kezem, és már készültem a kifogásaira. Bármit mond, ezen múlik a kapcsolatunk. – Ez a te holmid, Alayna. – Micsoda? – Erre nem számítottam. – Neked vettem őket. Leszámítva a fogkeféket. Azokat a házvezetőnő veszi nekem, hogy mindig legyen nálam, ha elutazom. A ruhák és a kozmetikumok a tieid. Az enyémek? Ez nem lehetséges. Nagyot nyeltem. – Mikor szerezted be őket? – Vajon már azelőtt tervezte, hogy felhív magához, mielőtt egyáltalán meghívott volna? Vagy ez is csak az anyjának rendezett színjáték része lenne, a bizonyíték, hogy együtt járunk, arra az esetre, ha valaki belekukkantana a szekrényeibe? – Tegnap este, miután eljöttem a klubból. Tegnap este. – De az már majdnem nyolckor volt. – A műszakom kezdetén ment el. Annyi idő nem lehetett elég arra, hogy mindent megszervezzen. – Hogyan… – Tudom, hogy néz ki ez az egész – vágott a szavamba. – Biztosan megtalálod benne a címkét, ha… – Belenyúlt a galléromba. – Látod? – Felmutatta a címkét, amelyre egy köntöshöz képest extravagánsnak tűnő árat a méret alá írták vastaggal szedve. Ismét a kozmetikumokra pillantottam. Mindegyik flakon teli volt, látszólag még nem használták őket. Felindultságomban ezt észre sem vettem. Mégis voltak kérdéseim. – Miért? Hogyan…? – Miért? Mert tudtam, hogy ma nem lesz mit viselned, és nem akartam, hogy szégyenkezned kelljen az előcsarnokban. Ráadásul sejtettem, hogy le akarod mosni a klubos sminkedet. Ami pedig a hogyant illeti… ismerem a megfelelő embereket. Beletúrtam a hajamba.

– Ismersz embereket. – A feszültség lassan oldódott a tagjaimban, ahogy feldolgoztam a hallottakat. Eljött a munkahelyemről, majd felkészült. Ahogy mindig felkészül. Felszabadította a délelőttjét. Elintézte, hogy legyen tiszta ruhám. Hudson még olyan későn is képes volt elintézni az ilyesmit. Mert ismerte a megfelelő embereket. – Mirabelle-t? – kérdeztem. Hudson húgának, Mirának saját butikja volt. Ő tudta a méretemet, és hogy mi áll jól nekem. – Igen. – Hudson biccentett. – És másokat is. „Másokat”, például azokat, akik kimosták és utánam hozták a bugyimat két órával azután, hogy ott hagytam az irodájában. Jordant, aki bármikor elfuvarozott engem bárhová. Tudtam, hogy ismer „másokat” is. – Ó. – Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy minden a helyére került. Megkönnyebbültem, hogy nem volt okom féltékenykedni, és örültem, hogy Hudson ilyen gondosan készült a látogatásomra. Az is meghatott, hogy komolyan vette a kapcsolatunkat – ez az alapos felkészülés őszinteségre utalt. Ugyanakkor zavarba jöttem, és elszégyelltem magam. Túlreagáltam, és noha nem vesztettem el a fejem, mint régen, éreztem, hogy közel állok hozzá. És ez megrémített. Féltem, hogy ezt Hudson is észrevette. Lesütöttem a szemem, és idegesen babráltam a köntös övével. – Jó lehet ismerni embereket – motyogtam. – Én is szeretnék több embert ismerni. – Ostoba, értelmetlen szavak, de csak ennyi telt tőlem. Hudson felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. – Akarlak. Az arckifejezése alapján egyáltalán nem volt dühös rám a kitörésem miatt. Más férfiak ilyen megalapozatlan vádaskodás hallatán már elriadtak volna tőlem. Hudson arckifejezéséből azonban nem csupán hiányzott a félelem, hanem egyenesen éhesnek, vágyakozónak tűnt. Mintha begerjesztette volna a paranoiám. – A tiéd vagyok – suttogtam. Kioldotta az övemet. – Most azonnal akarlak. – Keze a mellemre simult, majd megszorította, közben hüvelykujjával belecsípett a mellbimbómba. – Ó, úgy érted, „akarsz” engem? – Aha. – Nekitámasztott háttal az asztalnak. Kezét a mellemre tette, és lenyomott az asztalra. Keménynek éreztem az asztallapot, és pillanatnyi aggodalom kerített hatalmába, hogy kiömlik a kávé, és összetörnek a pipereüvegek. – Most azonnal akarlak.

Fenébe a kávéval. Ömöljön csak ki. Hudson felhúzott az asztalon, hogy a fenekem az asztal szélére kerüljön, közben félresöpörte az üvegeket az útból. Ki voltam terítve előtte, a köntösöm nyitva, legintimebb testrészeim felkínálva. Elhomályosult a szeme, ahogy hosszan végigsimított a hasamtól a mellemig, és vissza. Azután lejjebb csúszott a keze, egyenesen a sajgó puncimig. – Egész nap bámulnám a puncidat. – Ujjai az ajkak közé csúsztak, majd körözni kezdtek a lyukam körül. – Nem indultál valahová? – Idegennek tűnt a hangom, elfúlónak, kielégítetlennek és sóvárnak. Mit műveltem? Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy abbahagyja. Könyörgök, csak ne hagyja abba! – De igen. Sietnünk kell. – Elvette a kezét, hogy kinyissa a sliccét. – De egy lépést sem teszek addig, amíg rendesen jó reggelt nem kívántam neked. Azt hiszem, hangosan felsóhajtottam a várakozás izgalmában. Felkönyököltem, és néztem, amint Hudson letolja a nadrágját és az alsóját, hogy kiszabadítsa merev farkát. Sosem unok rá erre a látványra. És ez mind az enyém volt, egyedül az enyém. Ekkor eszembe jutott valami. – Ugye nem fog ránk nyitni a házvezetőnőd? – Kedden és pénteken szokott jönni. Ha nem tévedek, ma szerda van. – Megragadta a bokámat, és felemelte a lábamat. – Na és ha ránk nyit, érdekel? Azzal belém hatolt. – Nem! – nyögtem fel. Abban a pillanatban semmi más nem érdekelt, csak a velem szemben álló férfi. A bennem lévő férfi. A férfi, aki vágyott rám, aki a házában, az ágyában akart engem. Az életében akart, a hibáim ellenére. Hudson kihúzta a farkát, majd visszadugta, újra meg újra, még a masszív asztal is rengett az erős lökések alatt. Hudson gyorsított, nyilván komolyan gondolta, hogy sietnie kell. Ilyen tempóban hamar végzünk. Ismét megfogta a bokámat, és felhúzta a térdemet a mellemig; az új póz segítségével még mélyebbre tudott hatolni belém. – Nyúlj magadhoz, kedvesem. – Fojtott volt a hangja, próbálta visszatartani. – Élvezzünk el együtt. Habozás nélkül masszírozni kezdtem a csiklómat, körkörösen, a Hudsonéval megegyező tempóban. Csináltam már ilyet azelőtt is – amikor magammal játszottam a kedvéért. Mindig felizgatta a látvány, mert hamar elélvezett tőle.

Engem is begerjesztett. A gyönyör látványa az arcán, és ahogy egyre jobban begerjedt, miközben vonaglottam és nyögtem – semmi sem volt ennél szexisebb. Máris megfeszültem, és a farka körül összeszorult a vaginám. – Ez az, Alayna! – mondta eltorzult arccal. – A fenébe, ez… az… – Elcsuklott a hangja, amikor elélvezett, és a csúcsponton mélyebbre hatolt bennem. Az asztalra zuhant a kezem, egész testem elernyedt. Elmosolyodott, és kihúzta belőlem a farkát. – Milyen volt? Jól tudta a választ. Csak tőlem akarta hallani. Elmosolyodtam. – Így bármikor kívánhatsz nekem jó reggelt, amikor csak akarsz. – Szívesen kezdeném minden reggel ezzel a napot. – Hátranyúlt a konyhapultra egy papír törlőkendőért, én pedig igyekeztem nem túlanalizálni a megjegyzését. Közönyt mutattam, amíg letisztogatta magát, és felhúzta a nadrágját. Hudson felvont szemöldökkel intett. Egy pillanatig azt hittem, tudja, mi jár a fejemben – hogy a „minden reggel” az együttélést jelenti, hogy ez még túl korai, hogy sosem hittem abban, hogy bármi is túl korai lehet, mert egy mániákus hülye voltam, aki belecsimpaszkodott a férfiakba, és hogy, végső soron, az én előéletemmel képtelen lennék kezelni egy ilyen helyzetet. Azután rájöttem, hogy csak arra volt kíváncsi, kérek-e én is törlőkendőt. – Beugrom a fürdőszobába. – A fenébe, még azt se mondta, hogy maradhatok. – Úgy értem, ha nem gond. – Vajon mekkora illetlenség lenne megkérdezni, hogy maradhatok-e, amíg ő munkába megy? Mert ebben a pillanatban éppen ezt terveztem. Hudson a kezét nyújtotta, hogy lesegítsen az asztalról. Átkarolt, és megkötötte a köntösöm övét. – Egyáltalán nem gond, sőt. Szeretném, ha maradnál. Úgy készültem, hogy maradsz. – Ami azt jelentette, hogy női sampont és hajbalzsamot is találok majd a zuhanyozóban. Hudson telefonja rezegni kezdett. Előhúzta a zsebéből, hogy elolvassa az üzenetet. – Itt a sofőröm. Úgy tűnik, nem maradt időm körbevezetni a lakásban. Vállat vontam. – Oda se neki. – Egyedül kell felfedezned. – A mosogatóhoz lépett, és megmosta a kezét. – Ez azt jelenti, hogy körbeszimatolhatok? Mert ez úgy hangzik, és szerintem még nem fogtad fel, hogy én szeretek szimatolni.

Hudson felnevetett. – Efelől semmi kétségem. Nincs rejtegetnivalóm. Úgyhogy szaglássz nyugodtan. Próbáld ki az edzőtermet. Szunyókálj. Találsz kaját a hűtőben. Csinálj bármit, amihez kedved van. Ma este nyolctól dolgozol? – Igen. – Meg sem lepett, hogy Hudson tudja az időbeosztásomat. Én is ugyanezt tettem annak idején – megjegyeztem a fiúim időbeosztását, életük minden apró részletének utánajártam. Jó érzés volt, hogy végre valaki más teszi velem ugyanezt. – Helyes. Hatra hazaérek. – „Haza.” Úgy mondta, mintha a kettőnk otthona lenne, nem csak az övé. Ismét idegeskedni kezdtem. – Együtt vacsorázunk, mielőtt elmész. – Remélem, nem azt várod, hogy én főzzek. – Vagy hogy ne csimpaszkodjak bele. – Ne butáskodj. Szólok a szakácsnak. Bólintottam, de görcsbe rándult a gyomrom attól, hogy Hudson milyen könnyen kezeli a kapcsolatunkat. – Ja, és a könyvek a könyvtárhoz ma érkeznek. Ott az egyik kaputelefon. – A villanykapcsoló melletti falra mutatott. – Van egy másik az előszobában is, a lift mellett, és egy harmadik a hálóban. Ha a biztonsági őr felszól, csak mondd neki, hogy engedje fel őket. – Rendben. – Rám bízta a kaputelefont és a biztonsági őrt… ez percről percre egyre komolyabb. – Egy pillanat… könyvek? – Igen, rendeltem párat. Mivel azt mondtad, ezért szereted a könyvtárat. – Ja, tényleg. – Ez is része volt az anyjának rendezett színjátékunknak. Nem hitte el ugyanis, hogy már jártam Hudson lakásán, amiben persze igaza is volt. Úgy akart rajtakapni a hazugságon, hogy megkérdezte, melyik a kedvenc szobám. Azt feleltem, hogy a könyvtár. Könyvmoly lévén logikusnak tűnt a választás, és megemlítettem Sophiának, mennyire szeretek olvasni. Csakhogy, mint kiderült, Hudson könyvtárában nem voltak könyvek. Akkor legalábbis még nem. – Még mindig úgy érzem, mintha csőbe húztak volna ezzel. Mikor volt időd könyveket rendelni? A beszélgetésre Hudson anyjával vasárnap került sor, amikor Hamptonban időztünk a szülők házában. Aznap mondtam ki először, hogy szeretem Hudsont. Ő pedig másnap otthagyott a családjával, hogy megpróbálja megmenteni az egyik cégét, a Plexist az eladástól. – Hétfő este rendeltem őket a szállodámból. A Plexis után. – Csalódottság vegyült a hangjába, amikor kimondta a cég nevét. Hirtelen engem is hatalmába kerített a csalódottság. – Mi a baj? Gondoltam, semmit sem mondok, de még mindig a „beszélj róla” mantra járt a fejemben. – Tudom, hogy butaság, csak azt hittem, azért nem hívtál fel, mert nem volt rá időd. Pedig ezek szerint lett volna időd. – Hudson úgy ment el, hogy csak egy kurta üzenetet hagyott. Több mint

egy napot kellett várnom a hívására. Akkor azt hittem, vége a kapcsolatunknak. Szomorú voltam, megszakadt a szívem. Erre kiderül, hogy könyveket rendelt, ahelyett hogy felhívott volna? – Mint mondtam, butaság. Hudson magához ölelt. – Akkor éppen azon voltam, hogy ne legyek veled, Alayna. De aznap éjjel nem tudtam aludni. Egész éjjel csak te jártál a fejemben. – Összevont szemöldökkel hallgattam, ő pedig homlokon csókolt. – Áruld már el, mi jár a fejedben? – Én csak… – Hogyan is fejezhetném ki, mi mindent éltem át aznap reggel? Különösen a rettegést, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mély lélegzetet vettem. – Száznyolcvan fokos fordulatot vettél, Hudson. Kettőnkkel kapcsolatban. Fél nappal azelőtt még nem akartál többet a szexnél. És most… ki vagy te? – Megrémültem. Már abban se voltam biztos, hogy én mit éreztem. Eltűnődtem, vajon nem játszadozik-e velem. Hudson az arcomra tette mindkét tenyerét, mélyszürke szeme áthatón fürkészte az arcomat. – Ne csináld ezt. Komolyan gondolom. Mélyen a szemembe nézett, hogy értem-e, amit mond. Értettem. – Ugyanaz vagyok, aki eddig is voltam, Alayna. Nem térek el a terveimtől. Bebeszéltem magamnak, hogy sosem lehetsz az enyém. Ezért nem is próbálkoztam. – Mostanáig. – Ezt úgy mondtam ki, mint egy állítást, pedig valójában kérdés volt. Egy kérdés, ami válaszra várt. – Igen. És ehhez az új tervhez ugyanolyan eltökélten tartom magam, mint a másikhoz. Sőt talán még eltökéltebben. Mert az a terv csak egy kompromisszum volt. – Homlokát az enyémhez nyomta. – Eleve ezt a tervet kellett volna megvalósítanom. Ez a jobb terv. Elszorult a torkom. – A nagyobb hasznot hozó terv. – Felbecsülhetetlen hasznot hozó terv. – Lehajolt egy csókért; finoman ízlelgette az ajkamat. Édes és gyengéd csók volt, mely túl gyorsan ért véget. – Mennem kell. Később folytatjuk. – Bármikor. Kikísértem az előszobába. Kivette az aktatáskáját a szekrényből, majd még egy csókot nyomott a homlokomra, és belépett a liftbe. Le sem vettük egymásról a szemünket, amíg be nem csukódott az ajtó.

Amint elment, nekitámaszkodtam az előszoba falának. Istenem, ez valóban megtörténik? Tényleg a milliárdos fiúm luxuslakásában rendezkedem be? Úgy éreztem magam, mint egy Hamupipőke. Vagy Julia Roberts a Micsoda nő!-ben. Vajon Hudson valóban be akar engedni az életébe, vagy teljesen megbolondultam? Tényleg bolond voltam. Belebolondultam ebbe a férfiba. Örömömben felsikoltottam, és berohantam a nappaliba, majd a kanapéra vetettem magam. Behunytam a szemem, és gondolatban végigjátszottam a reggel történteket – ahogy Hudson ágyában ébredtem, majd szeretkeztünk a konyhaasztalon. De a legjobban a szavaira koncentráltam. „Minden reggel szexszel akarlak ébreszteni.” „Hatra hazaérek.” „Csak te jártál a fejemben.” „Felbecsülhetetlen haszon.” Néhány percnyi lankadatlan vigyorgás után azonban ismét rám törtek a kételyeim, mint mindig. Tényleg ennyire meg tud változni Hudson egyik napról a másikra? Vagy csak játszadozik velem? Talán fel sem fogja, mit csinál, csak megszokásból szórakozik velem és az érzéseimmel. Vagy talán hozzám hasonlóan ő se tudta, hogyan is kell csinálni ezt a kapcsolat izét, és egyszerűen csak azt teszi, amit szerinte ilyenkor tenni kell, még akkor is, ha így elsieti a dolgokat. Lehet, hogy teljesen komolyan gondolta. Végül is én is így éreztem iránta. Minden nap minden percében mellette akartam lenni. Készen álltam egy ilyen elkötelezettségre, noha két napja még nem is gondoltam volna ilyesmire. Én azonban jellemzően fejest ugrottam a dolgokba, túl gyorsan ragaszkodni kezdtem emberekhez. Én már csak ilyen voltam. Talán Hudson is ilyen. Felkeltem, és körülnéztem a szobában. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szeretek szaglászni, és máskor azonnal belekezdtem volna. De itt és most nem éreztem szükségét. Csak egy zuhanyra vágytam. Még mindig ragacsos voltam az előző éjszakától, a reggeli tevékenységünkről már nem is beszélve. Visszamentem a hálószobába, útközben megjegyeztem magamnak egy csukott ajtót, ami valószínűleg a könyvtárhoz és egy másik hálószobához vezetett. A hálóban benéztem a gardróbba, ahonnan Hudson a köntöst vette elő. Valóságos kis szoba volt, szinte teljesen üres, leszámítva egy sor ruhaneműt. Volt ott néhány ruha, ami leginkább a klubba illett, több rövidnadrág, farmer és futónadrág, valamint felsőrészek. Az egyik fiók kissé ki volt húzva, és amikor kinyitottam, bugyikat és melltartókat találtam benne. Volt ott egy hálóköntös is. Ebből már sejtettem, hogy Hudson miben akar látni aznap este. Elégedetten felsóhajtottam, és átmentem a fürdőszobába; ezúttal észrevettem egy zárt ajtót. Belestem, és kiderült, hogy egy másik gardrób lapul mögötte, telis-tele Hudson ruháival. Beléptem, és

végigsimítottam a ruhákon. Milyen nevetséges, hogy ennyire tetszettek a ruhái! Olyan személyesnek, szinte intimnek tűnt ez az egész. Mintha a gardrób közepén állva az életébe léptem volna be. Lassan körbefordultam, kiélvezve a metaforát. Jó érzés volt, és teljesen helyénvalónak tűnt. Hosszú, forró zuhanyt vettem. A saját lakásomon már rég elfogyott volna a meleg víz, mire végre kiléptem Hudson kényeztető luxuszuhanyzójából. Magam köré csavartam egy törülközőt, egy másikat pedig turbánként megkötöttem a fejemen, majd kiléptem a fürdőszobából, hogy keressek egy ruhát a gardróbomban. Az én gardróbomban. Ám a hálószobába érve hangokat hallottam beszűrődni odakintről, és cipősarkak kopogását az előszobai márványpadlón. Nem lehetett a házvezetőnő – részben, mert ez nem az ő napja volt, és mert ő egyedül jönne. És nyilván nem viselne magas sarkút. Talán Hudson elfelejtett szólni valamiről. Például, hogy ma idelátogat az anyja. Istenem, az teljesen tönkrevágná a napomat! Az ajkamba haraptam. A telefonom a táskámban volt, amit a nappaliban hagytam, így még csak fel se tudtam hívni Hudsont, hogy megkérdezzem, ki lehet a lakásban. A kaputelefonra pillantottam. Leszóljak a biztonsági őrnek? De bárki volt is a házban, gond nélkül átjutott az őrön keresztül. Nyilvánvalóan kulcsa volt a lakáshoz. És a magas sarkúja kopogásából meg a szoprán hangjából ítélve csakis egy nő lehetett. Szorosan a falhoz simultam, és kilestem az ajtó mögül. Egy világoskék nyári ruhát viselő nőt láttam, aki háttal állt nekem, és dobozokat cipelő férfiakat navigált a könyvtárszoba felé. Felismertem laza kontyba fogott szőke hajáról. Ez az a nő, akivel Hudson együtt cseperedett fel. A nő, akiről Hudson azt hazudta, hogy ő ejtette teherbe. A nő, akivel Hudson anyja össze akarta házasítani a fiát. Celia Werner volt az.

Harmadik fejezet Az egyik szállítóember észrevett, és biccentett felém. Pánikba estem, amikor Celia megfordult, hogy lássa, kinek köszöntek. Visszabújtam az ajtó mögé, de már észrevett. – Laynie? A francba! Nem akartam látni, és nem akartam, hogy lásson. Hangos cipőkopogással közeledett a hálószoba felé. – Te vagy az, Alayna? – Benézett a szobába, és ott talált a falhoz lapulva, egy szál törülközőben. – Szia. – Ejha! – Felragyogott az arca, ahogy végignézett rajtam, és látta, hogy ruhátlan vagyok. – Nem tudtam, hogy itt leszel. Nevetséges helyzet volt. Úgy viselkedtem, mintha rajtakaptak volna valamin, noha semmi rosszat nem tettem. Nekem, Celiával ellentétben, jó okom volt rá, hogy ott voltam. Kihúztam magam, és elléptem a faltól. – Én sem számítottam rád. Hudson nem mondta, hogy te hozod a könyveket. Celia megrázta a fejét. – Mert nem is tudta. Az irodámon keresztül rendelte meg őket, és mivel ma éppen ráértem, gondoltam, eljövök, hogy minden rendben menjen, és segítsek kicsomagolni, ha kell. – Van kulcsod a lakáshoz. – Abban a pillanatban ez az egy dolog járt a fejemben, és utáltam, hogy olyan szánalmasan hangzott, amikor kimondtam. Elvégre nekem is volt kulcsom. Celia nekitámaszkodott az ajtónak. – Úgy van. Mivel én rendeztem be a lakást. Mindig változtatunk valamin, ezért úgy gondoltuk, az a legegyszerűbb, ha van nálam egy kulcs. – A bevetetlen ágyra pillantott, a szétdúlt lepedőkre – a Hudsonnal töltött éjszaka bizonyítékára. Amikor ismét rám nézett, a mosolya még szélesebb volt. – Felcsöngettem, mielőtt bejöttem, de senki sem válaszolt. – Épp zuhanyoztam. – Azt látom. – Rám kacsintott, és tudtam, hogy ez azt jelenti, érti a helyzetet. Összeállt neki a kép. Helyes. Ennek igazán örültem. Így legalább nem kell hülyén éreznem magam, amikor elmagyarázom neki. Hudsonnal együtt vagyunk. Bármilyen jövőt terveztek is Celiának és Hudsonnak, annak vége. Engem választott. Erről ennyit.

Leszámítva, hogy a párbeszéd csak az én fejemben zajlott le. Néhány dolgot nyilván hangosan is ki kell majd mondanom. Láttam, hogy Celia is ugyanerre gondol. – Nézd, elintézem a szállítókat, te addig öltözz fel. Aztán beszélgethetnénk vagy ilyesmi. Úgy látom, van miről. Becsukta maga mögött az ajtót, én meg felsóhajtottam. Magam se tudtam, miért zaklatott fel annyira Celia jelenléte. Nem mintha a vetélytársam lenne. Mégis annak éreztem. Amióta megismerkedtünk, féltékeny voltam rá. Hudson legrégibb barátjaként ő mindenkinél jobban ismerte. Hudson megosztott vele dolgokat. És megőrizte a titkait. Celia volt az egyetlen, aki tudta, hogy Hudsonnal csupán eljátszottuk a szerelmespárt. Nagyon közeli barátok voltak. Hudson váltig állította, hogy soha nem volt több közöttük barátságnál. Hinnem kellett neki, különben beleőrültem volna az irigységbe. Eleve azért volt szükség a színjátékra, hogy Celia és Hudson szülei letegyenek a kényszerházasságról. Ha mégis lenne köztük valami, akkor miért hoztak volna be a képbe harmadiknak? Csak egy napja tudtam meg, hogy Wernerék és Sophia Pierce azért akarta annyira összeboronálni őket, mert azt hitték, hogy Hudson és Celia valaha együtt járt. Azt hitték, Hudson volt az apja Celia elvetélt magzatának. Pedig nem ő volt, és sosem voltak együtt. Az igazság ennél rosszabb volt: Hudson játszadozott Celiával, elcsavarta a fejét, ő pedig ettől depresszióba zuhant és felelőtlen bulizással vigasztalta magát. Így amikor Celia teherbe esett, Hudson felelősnek érezte magát, és azt hazudta, hogy az övé a gyerek. Hudson valóban felelős volt. De már nem ugyanaz az ember, mint korábban volt. Nem lehetett élete végéig felelős ezért. Azt nem tudnám elfogadni. Különben magamról is ugyanezt kellene hinnem. Nyilván még mi magunk is, megtört emberek, akik mindenkit tönkretettünk a környezetünkben, megérdemlünk egy kis boldogságot. Nem kell egész életünkben a vétkeinkért vezekelnünk. Nem igaz? Kivertem a fejemből a bűntudatot, és magamra kaptam egy ruhát, ami később a klubban is megállja a helyét. Nedves hajamat kontyba fogtam, mély lélegzetet vettem, és kiléptem a szobából. A szállítók már elmentek, Celia pedig egy hosszú sornyi dobozt igazgatott. Több tucat doboz érkezett, sokkal több, mint vártam. – Egek! Nagyon komolyan vette a dolgot, nem igaz? Celia felpillantott. – Ő mindent komolyan vesz. De amint már nyilván te is észrevetted, rengeteg polcot kell megtölteni. Most először néztem körül a szobában. A túlsó végében, egy íves ablakfülkében mahagóni íróasztal állt. A szoba közepére két karosszék és egy hosszú kanapé került. Az egyik oldalfal közepén gyönyörű márványkandalló, fölötte egy hatalmas, sík képernyős tévé függött. A többi falfelületet

könyvespolcok borították. Polcok és polcok, ameddig a szem ellát – a könyvmolyok álma. Leszámítva, hogy csak az íróasztal melletti polcokon árválkodott néhány könyv. – Na, igen. Ez még aligha lesz elég. – Többet is rendelt, de egyelőre csak ezek voltak raktáron. A többi pár napon belül megérkezik. De még valóban rengeteg üres hely marad. Talán segíthetnél neki megtölteni a többi polcot. Ezzel vajon mire akart célozni? Talán így akar kiszedni belőlem valamit a kapcsolatunkról? Ha valamit tudni akar, nyíltan rá kell kérdeznie. Egyszerűen csak annyit feleltem: – Talán. Segítettem betolni a dobozokat a falak mellé, közben összeszámoltam őket. Összesen huszonhét doboz. Már tudtam, mivel fogom tölteni a délutánomat: kicsomagolom a könyveket. Felvidított a gondolat. Az utolsó dobozt is betoltam a többi mellé, és amikor megfordultam, Celia engem bámult, összefont karral, felvont szemöldökkel. – Szóval. Te és Hudson. – Aha. Döbbenetes, mi? – Celia eddig mindig kedves volt hozzám. Miért jöttem ennyire zavarba? – Akkor ez már komoly? Tényleg együtt vagytok? – Igen. Többé nem színészkedünk. Ez már igazi. – Különös érzés volt kimondani. Az előző kapcsolataimban az ilyesfajta kijelentések többnyire túlzások voltak. Vajon most is túloztam? Nem. Tényleg igaz volt. – Mióta? – Nem éreztem hitetlenkedést a hangjában, csak kíváncsiságot. Talán izgatottságot. – Hétfőn vele voltam, de nem említette, hogy bármi megváltozott volna köztetek, igaz, szörnyen levertnek tűnt. De azt hittem, csak az üzleti dolgai miatt szeszélyes. De most, hogy itt látlak, már sejtem, hogy miattad volt. Celia kivitte Hudsont a szülei házától a reptérre, amikor sürgősen el kellett utaznia üzleti ügyben a Plexis miatt. – Tegnap óta. Akkor derült ki, amikor visszajött Cincinnatiből, és aztán… – Hirtelen rádöbbentem, miért érzem magam ilyen kínosan. Noha Celia és Hudson között soha nem volt semmi, Celia valaha azt hitte, hogy szerelmes belé. Nekem semmi okom nem volt a féltékenységre, neki viszont igen. – Nem feszélyez, ha erről beszélek? – Miért feszélyezne? – Az arcán megértés tükröződött. – Ja, elmondta neked. – Igen. – Nem tudtam, hogyan érinti, hogy ilyen intim ismeret birtokába kerültem. – Sajnálom, ha ez neked kényelmetlen.

– Ugyan, dehogy. Csak meglepődtem. Még soha senkinek nem beszélt erről. Szerintem még a terapeutájának sem. – Beleharapott az alsó ajkába. – Mit mondott pontosan? Ha megkérdezhetem. – Persze hogy megkérdezheted, ez így fair. Miért nem ülünk le? – Talán ha leülünk, elmúlik ez az ellenséges érzés kettőnk közt. Celia bólintott, és a kanapéhoz mentünk. Leültünk egymással szemben, magam alá húztam a lábamat. – Hát. Elmesélte, hogy elcsavarta a fejedet, aztán lefeküdt a legjobb barátnőddel. Azt mondta, csak játszadozott. Ami így már nem is olyan meglepő, mármint hogy tudtad, hogy ezt csinálta a nőkkel. – Celia világosított fel Hudson manipulatív játékairól. – Na, igen. Tapasztalatból mondtam. – A hangjából eltűnt a jellegzetes vidámság, de semmi sem utalt rá, hogy fájdalmas vagy kellemetlen lenne számára a beszélgetés. A könnyedségétől én is feloldódtam. – És mesélt a babáról is. Néztem, ahogy mély lélegzetet vesz, mielőtt válaszol. – Mit mondott róla? – Hogy nem tudtad, ki az apa, ezért magára vállalta. Nehogy kitagadjanak vagy megszégyenítsenek téged. Mivel felelősnek érezte magát. – Noha nem mondtam újat Celiának – végtére is ő élte át ezt –, mégis bűntudatom volt, amiért olyasmit osztottam meg vele, amit Hudson bizalmasan mondott el nekem. Ugyanakkor többet akartam tudni Hudson zűrös múltjáról, és belőle volt a legnehezebb kiszedni. Celia váratlan érkezése kiváló lehetőséget nyújtott az információszerzésre, és ezt ki is akartam használni. – Hm. Hát, ennyi a lényeg. – Hosszú, barackszínűre lakkozott körmével megkocogtatta a térdét, majd folytatta. – Ostoba Hudson. Semmiért sem kellene felelősséget éreznie. Felnőtt nő voltam már. Képes voltam felelősséget vállalni a saját tetteimért. Ugye már nem érez így? – De. Azt hiszem, még igen. – Nemcsak hittem, hanem tudtam. Ezért zárkózott magába, ezért nyílt meg olyan nehezen előttem. Mert az anyja vagy a terapeutája, vagy valami más miatt elhitte, hogy képtelen bárkivel is törődni, ezt bizonyították az olyan szörnyűségek is, mint amit Celiával tett. A barátja életét manipulálni, és belehajszolni egy terhességbe, ami vetéléssel ér véget – ez bizonyítja, hogy Hudson milyen rémes ember. Mert egy rendes ember még csak gondolni sem merne ilyesmire. Számomra azonban a tény, hogy ilyen mély sebet ejtett rajta mindaz, amin Celia miatta keresztülment, éppen az ellenkezőjét bizonyította: hogy igenis vannak érzései. Volt benne annyi empátia, hogy megbánja a tetteit. Ez nem a szívtelenségét bizonyította. Hanem az emberségét. Celia égnek emelte a szemét. – Nevetséges. Igazán túltehetné már magát ezen. Már egy évtizede történt. Lejárt lemez.

Ebben egyetértettünk. Talán most, hogy Hudson végre rátalált a szerelemre, tovább tud lépni. Ami viszont Celiát illette, ebben nem voltam biztos. – Akkor már semmit sem érzel Hudson iránt? – Nem esett nehezemre elhinni, hogy valaki tíz éven át dédelgessen egy viszonzatlan szerelmet, mert jól ismertem a megszállottságot. Csak azért sikerült túltennem magam néhány múltbéli rögeszmén, mert terápiára jártam. Nem mintha Celia is megszállott lenne, mint én, de gyakran előfordul, hogy valaki évekig szerelmes a legjobb barátjába, de semmi sem sül ki belőle. Regényeket írtak már erről. De kit játszottam én? Celia történetében vajon én lennék az antihős? Talán csak túlreagálom. Mint mindig. Celia váratlanul előrehajolt, és megfogta a kezemet. – Vannak érzéseim Hudson iránt, Laynie. Ő a legjobb barátom. Szeretem, amióta csak megismerkedtünk, pedig akkor még beszélni se tudtam. De nem vagyok belé szerelmes. Soha nem is voltam. Játszadozott velem, és én azt hittem… mindegy is, többé nem hiszem. Anyám persze mást mondana, de ő azt hisz, amit akar. Ha valóban szerelmes lennék Hudsonba, belementem volna a megrendezett házasságba a színjáték helyett, amivel félrevezettük a szüleinket. – Igen, ez logikus. – Elhúztam a kezem, mielőtt furcsán éreztem volna magam. Már így is furcsa érzés volt – sosem szerettem, ha megérintenek. – Akkor nem zavar, hogy együtt vagyunk? – Már miért zavarna? Örülök neki! Mindkettőtöknek. Az igazat megvallva, már kezdtem azt hinni, hogy Sophiának igaza van, és Hudson képtelen szeretni, mert soha senki iránt nem mutatott ki semmit. Kivéve persze, ha játszadozott velük. Nagyon lehangoló volt. Ez most igazán jó hír. Szerettem volna együtt örülni vele. Ám amikor megemlítette Hudson múltját, előtörtek a félelmeim. – Valami rosszat mondtam? – kérdezte Celia. Nyilván észrevette, hogy lehangolódtam. Sosem volt jó pókerarcom. – Dehogy. – Talán jobb, ha semmit sem mondok. Pedig lehet, hogy Celia az egyetlen, akivel beszélhetnék róla. Az egyetlen, aki megértheti, és segíthet nekem. Fészkelődni kezdtem, és felhúztam a térdem. – Csak épp azon rágódtam, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, és talán… lehet, hogy… – Hogy veled is csak szórakozik? A szemébe néztem. – Igen.

Celia bólintott, és összevonta a szemöldökét. – Ez engem is aggasztana. Nem ilyen választ reméltem. – Nem azt mondom, hogy tartanod kell ettől – tette hozzá. – De én nem vetném el mint lehetőséget. Különösen a múlt ismeretében, és mivel ez a mostani kapcsolata veled merőben más, mint az eddigiek. – Te jól ismered őt, mit gondolsz? – Jesszusom, még a szám is remegett, amikor ezt kérdeztem. Milyen szánalmas! Celia ismét megkocogtatta a térdét a körmével. – Szerintem már felhagyott az ilyesmivel. Komolyan így gondolom. Terápiára járt, és már két éve nem történt semmiféle… incidens. Úgy döntöttem, inkább egy másik alkalommal kérdezek rá ezekre az „incidensekre”. Egyelőre nem volt olyan fontos, hogy félbeszakítsam. – Gondolom, visszaeshet, de… – Elhallgatott. – Neked mit mondott? – Azt, hogy velem akar lenni. Hogy elkötelezte magát a kapcsolatunk mellett. – Meg egyéb dolgok mellett, amikről nem akartam Celiának beszámolni. Nem akartam bárkinek is beszámolni ilyen intim dologról. Celia közelebb húzódott, mintha egy zsúfolt szobában ülnénk, és titkot akarna megosztani velem. – Hadd áruljak el valamit Hudsonról és a kis játékai­ról. Nem szokott hazudni. Soha. Pont ezért tud olyan zseniálisan manipulálni embereket. Soha nem mond olyasmit, amit később a fejéhez lehetne vágni. Minden szava igaz, csak többet képzelsz bele, mint amit mond. Elhiteti veled, hogy többet kínál, mint valójában, anélkül hogy bármit is kimondana. Tudod, hogy értem? – Azt hiszem. – Most, hogy belegondoltam, pontosan tudtam, mire gondol. Hudson olyan gondosan megválogatta a szavait, és olyan óvatosan viselkedett, hogy érthető volt, hogy minden helyzetben magánál tudta tartani az irányítást. Gondolom, ettől olyan jó üzletember. – Úgyhogy, ha ezt mondta, én hinnék neki – nyugtatott meg Celia. – És még soha egyetlen nőt sem hozott fel a lakására. Ezt mindenki tudja. Még Sophia is. Soha nem akarta, hogy bárki is rátaláljon, miután… tudod, összetörte a szívüket. Ennek volt értelme. Ha átversz valakit, utána nem akarod, hogy hozzáférjenek a privát szférádhoz. Én is szinte ugyanezt éreztem, amikor attól féltem, hogy kötődni kezdek Hudsonhoz – nem akartam tudni, hol lakik, nehogy belecsimpaszkodjak. Különös, hogy most mindketten olyan helyzetbe kerültünk, amilyenre egyikünk se számított. Celia engem nézett, a reakciómat figyelte. Éreztem, hogy többet is mondana, de talán nem tudta, hogyan vágjon bele.

– Mondta már… hogy mit érez irántad? – Igen. Nos… Nem. – Csak utalt rá. Már nem is tudtam biztosan, hogy mit mondott, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Úgy értem, mondott ezt-azt, de sosem mondta ki, hogy szeret. Én azonban tudtam, hogy így van. Nem igaz? Celia elmosolyodott. – Nem hinném, hogy valaha is szerelmet vallott volna bárkinek. Még az anyjának se mondta soha, hogy szereti. Úgyhogy ez eltarthat egy ideig, talán soha nem kerül rá sor. De ne vedd úgy, hogy ez bármit is jelent. – Kihúzta magát. – Szerintem biztonságban vagy. Szerintem ez az egész rendben van. Én igazinak látom. – Összecsapta a tenyerét. – Hurrá! Hudson Pierce-nek barátnője van! Milyen izgalmas! – Igen, izgalmas. – Elöntötte a testemet a melegség. – Nagyon izgi. – Még soha nem történt velem ilyen. Soha sem jártam olyasvalakivel, aki viszonozta az érzéseimet. Eddig egyik fiúmról sem derült ki, hogy viszonozza-e az érzéseimet, mert mindig idő előtt tönkretettem a kapcsolataimat azzal, hogy rájuk akaszkodtam. És valahányszor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, valójában csak a gondolatba csimpaszkodtam, hogy valaki szeret. Ezt a csoportterápián tanultam. Ezért kaptam minden alkalmon, amikor egy férfi csak egy kicsit is érdeklődött irántam – mert olyan elkeseredetten vágytam rá, hogy szeressenek. Ezúttal azonban nem voltam elkeseredett, se csimpaszkodó, se rögeszmés. Legalábbis nem beteges mértékben. Ez már komoly haladásnak számított. Rámosolyogtam Celiára. – El sem tudom mondani, milyen jó érzés végre beszélni erről valakivel. Nagyon köszönöm. – Azt lefogadom. És igazán nincs mit. Bármikor. – Egy pillanatra elhallgatott. – Hogy állnak a dolgok Sophiával? – Nem tudom. – Valójában nem érdekelt. Hudson anyjával sosem leszünk jó viszonyban. Azok után semmiképp, hogy ócsárolt és kurvának nevezett. És hogy olyan vehemensen ellenezte, hogy Hudsonnal valami jó is történjen végre az életében. – Amikor utoljára láttam, elküldtem a fenébe. Remélem, egy ideig nem kell viszontlátnom. – Ó! Akkor nem tervezed, hogy találkoztok? Úgy értem, nem mutatjátok meg neki, hogy együtt vagytok, meg ilyenek? – Celia meglepettnek tűnt, ami talán érthető volt azok után, hogy Hudson mennyire erőltette a találkozást az anyjával, amikor valójában még nem is jártunk. – Nem, hál’ istennek. Szerintem Hudson már letett arról, hogy meggyőzze. Ami engem egy cseppet sem zavar. – Igazad van. Kinek hiányzik Sophia? Nekem nem, az egyszer biztos. Celiának azonban…

– Ti ketten nagyon jóban vagytok. – Már annyi mindenről beszéltünk, akár Sophiáról is beszélhetünk. – Hát, én szeretem a barátaimat közel, az ellenségeimet pedig még közelebb tartani. Eddig bevált. – Azt látom. Odavan érted. – Talán egy kicsit féltékenynek tűnhettem. Ami nevetséges volt, hisz utáltam Sophia Pierce-t. – Csak azért van oda értem, mert odavan az anyámért. Amúgy meg azt hiszi, hogy ha Hudsonnal lennék, teljes hozzáférése lenne az életéhez. Hogy mindenféle személyes részletet megosztanék vele. Csak szédíteni szoktam, ez minden. – Akkor hát nekem is csak szédítenem kell ahhoz, hogy az én oldalamon álljon? – Talán. – Celia összevont szemöldökkel töprengett. Azután megrázta a fejét. – Komolyan, szerintem ne is törődj vele. Nem ér annyit. Hallottál már arról, amikor Hudson azt mondta neki… – Megkondult az előszobai állóóra. – Egek, már egy óra van? – Celia az órájára pillantott. – Tényleg annyi. Az egész délutánom be van táblázva. Mennem kell. – Felállt, és lesimította a ruháját. – Sajnálom, hogy így el kell rohannom. Nagyon jó volt beszélgetni veled. – Igen, nekem is. – Utáltam az érzést, de sajnáltam, hogy elmegy. Különösen, mivel épp egy történetet akart mesélni Hudsonról. Celiától olyan sokat tudhatnék meg Hudsonról. Máris jobban éreztem magam, és még rengeteg előnyöm származhat abból, ha beszélünk. – Muszáj újra találkoznunk – jelentette ki Celia, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Tessék. – Kivett egy névjegykártyát a táskájából, és átnyújtotta. – Rajta van a mobilszámom. Hívj fel, és elmehetünk kávézni. Esetleg holnap? – Benne vagyok. – Átvettem a kártyát, és elolvastam. „Celia Werner, belsőépítész.” – Nagyszerű! Akkor reggel hívj fel. – Habozott. – Ja, és ha nem válaszolnék, csak hívogass. Hajlamos vagyok a legkülönbözőbb helyeken ottfelejteni a telefonomat, úgyhogy ha hívogatsz, előbbutóbb el tudsz érni. És legalább én is megtalálom a mobilomat! Mindenki jól jár. Felnevettem ezen a filozófián. – Tökéletes. – Helyes! Akkor holnap. Üdvözlöm Hudsont. – Elindult a könyvtár ajtaja felé, majd megtorpant, visszafordult, kezét a mellére szorítva. – Tudod, már épp itt volt az ideje, hogy Hudsonnak legyen valakije, és nagyon örülök, hogy olyasvalakivel van együtt, aki úgy szereti és megérti, mint te. – Celia szavait a legtöbb ember túlzásnak tartotta volna, de volt olyan kifinomult nő, hogy mégis működött, amit mondott. – Köszi. Tényleg megértem őt. – Talán jobban, mint bármelyikünk hinné. – Tudom. – Celia elkomorodott. – Ő is mesélt nekem rólad. Remélem, nem bánod.

Csakis a múltbéli megszállottságomra utalhatott. Elég zavarba ejtő volt. Egyszer megszegtem egy távoltartási végzést. Emiatt szerepeltem a rendőrségi nyilvántartásban. Hudson és az ügyvéd bátyám már gondoskodott arról, hogy el legyen temetve az a nyilvántartás, de a történteken mindez mit sem változtatott. Megtettem, amit tettem. És ez csak egy volt a baklövéseim közül. Más helyzetben szégyenkeztem volna. De most, hogy működött a kapcsolatom Hudsonnal, többé nem éreztem szégyent. – Nem, meglepő módon egyáltalán nem bánom. – Helyes. – Celia elmosolyodott. – Természetesen senkinek sem szólok róla. De azért örülök, hogy tudom. Látom, hogy összeilletek, azok után, amiken te magad is keresztülmentél. Én melletted állok. – Köszönöm. Lekötelezel. Celia rám kacsintott. – Rendben, akkor én megyek is. Sok szerencsét! Miután elment, még sokáig ácsorogtam a könyvtárban, és a beszélgetésünkön rágódtam, majd beírtam a számát a telefonomba. Már alig vártam, hogy elmenjünk együtt kávézni, és az igazat megvallva kicsit nyugtalanított a dolog. Hiába volt bennfentes információk birtokában Hudsonról, azt is tudtam, hogy Hudson ennek nem fog örülni. Ami persze érthető. Ha a múltja érdekel, tőle kellene megtudnom. De mi baj lehet egy közös kávézásból? Úgy döntöttem, elhalasztom a döntést másnap reggelig. A több tucat dobozra pillantottam, és elhatároztam, hogy kinyitok párat, és nekilátok kipakolni a könyveket. Hudson azt mondta, érezzem magam otthon, és legalább addig sem fogok kémkedni. Hiába adta meg az engedélyt, azért ez mégsem egészséges viselkedés. Hudson egyik fiókjában találtam egy levélnyitót, és a dobozok mellé térdelve elvágtam a csomagolószalagokat. Molière volt a doboz tetején, mellette egy Shakespeare. Alattuk számos klasszikus mű, Dantétól Dickensig. A sarkamra ültem, és a polcokat nézve azon tűnődtem, hogyan rendszerezzem a könyvtárat. Az én könyvtáramat. Hudson nem mondta, hogy az enyém, de nem tudtam másként gondolni rá. Imádtam a könyveket – nemcsak a történeteket, hanem az érzést is, amikor kézbe vettem őket, a sima lapok érintését, az összegyűjtött szavakat. Hudsont nem érdekelték a nyomtatott könyvek. Nyilvánvalóan, hisz a csupasz polcok is ezt bizonyították. Ő mindent az e-olvasóján olvasott. Ezek az én könyveim voltak. Máris örökbe fogadtam őket, és tudtam, hogy Hudson nem ellenezné. Csak azért rendelte meg őket, hogy átverje velük az anyját, de nem hittem, hogy Sophia gyakran megfordul a lakásban. A sok hazugság között Hudson azt is mondta az anyjának, hogy összeköltözünk. És ez milyen hamar valóra vált!

Nem, erre nem építhetek. Mint már korábban kikövetkeztettem, még túl korai volt, nem álltunk készen. De mit árthat, ha pár percig eljátszom a gondolattal? Ha elképzelem, hogy együtt élünk a lakásban? Sőt még ennél is többet. Hogy én vezetem a klubot, Hudsonnal az oldalamon. Eljegyzési gyűrűk és lánybúcsúk jelentek meg a lelki szemeim előtt. Tényleg olyan szörnyű ebben reménykedni? Igen. Az volt. Abba kellett hagynom, mert az ábrándozás könnyen rögeszméhez vezethetett. El kellett terelnem valamivel a figyelmemet. Valamivel, ami leköti az elmémet. Megpróbáltam a könyvekre koncentrálni, de megint elkalandoztak a gondolataim – esküvőkre és a klubra, meg partikra. Ekkor jött az ötlet. Félbehagytam a pakolást, és megkerestem a telefonomat, hogy hívjam Jordant. El kell vinnie valahová. *

– Lánybúcsúk? – David Lindt hátradőlt az irodaszékben, és hintázni kezdett. Nem voltam benne biztos, hogy már ilyen korán bent lesz az Égi Bárkában, de szerencsém volt. Ő volt a klub menedzsere, és amióta Hudson rábízta az üzlet vezetését, vele kellett beszélnem, ha bármilyen ötletem támadt. Ezért jöttem be több mint hat órával a műszakom kezdete előtt, hogy megosszam vele a zseniális ötletemet. – Igen. Lánybúcsúk. – Komolyan? Ez lenne a nagy ötleted? – Ugyan már, ez tökéletes! – Felemeltem a kezem, hogy nyomatékosítsam. Jó volt az ötlet, de hiába magyaráztam el nyugodt hangon, Davidet nehéz volt meggyőzni. – Nyakunkon az esküvői szezon, és a buborékszobák erre tökéletesen megfelelő, intim helyszínek, miközben körülveszi őket a klub atmoszférája. Te is tudod, mi minden zajlik azokban a szobákban. Szerintem a buborékszobák voltak az Égi Bárka fő attrakciói. A tíz, gömb alakú szoba a második emeleten helyezkedett el körben. Minden szobának külön, zárható bejárata volt, hogy félre lehessen vonulni. Vagy legalábbis látszólag. Minden szobának volt egy ablaka, amely a lenti táncparkettre nézett, és lentről is jól lehetett látni mindent, ami az ablak túloldalán zajlott. Többnyire csupa korhatáros dolog történt ezekben a szobákban. A buborékszobákat azonban elhanyagolták, amióta itt dolgozom. Részben azért léptettek elő, mert azt ígértem, hogy kitalálok valamit, amivel vonzóbbá tehetnénk őket a vendégek számára. Lánybúcsúkra kiadni őket – igazi aranybánya volt. David azonban nem osztozott a lelkesedésemben. – Tartottunk már lánybúcsút a klubban. Nem sokat, de néhányat.

– És mind jól sikerült, nem igaz? – A vendégek mindig elégedettek voltak. – Összeszorította az ajkát, és eltöprengett. Az állandó rángatózása és grimaszolása láttán eltűnődtem, vajon mi vonzott benne annak idején. A válasz az, hogy semmi. Semmi sem vonzott benne igazán. David biztonságot nyújtott, amikor féltem azoktól a férfiaktól, akik tényleg érdekeltek. Azt hittem, a kapcsolat egy ilyen férfival kigyógyíthat a megszállottságból – az, hogy valójában nem törődtem vele, visszatartott a múltbélihez hasonló botrányos viselkedéstől. És egész cuki volt. Sosem csináltunk semmit, csak majdnem, és sosem okozott neki gondot, hogy felizgasson. Davidről azonban egy csapásra megfeledkeztem, amint Hudson belépett az életembe. Lemondtam a biztonságról az igaziért, és még a hullámvölgyeink ellenére sem bántam meg, hogy Hudsont szerettem. David azonban megbánta. Ő többre vágyott, és ezt előző nap meg is mondta nekem. Ám tudta, hogyan érzek. Tudta, kié a szívem. A szájához emelte a töltőtollat, és ráharapott a megrágcsált végére. A tollal a szájában megkérdezte: – Hogyan szeretnéd rávenni az embereket, hogy lefoglalják ezeket a szobákat? – Reklámmal. – Nyilván. Ez volt az újonnan megszerzett diplomám fő témája, és már alig vártam, hogy élesben használhassam a tudásomat. Ezt tudtam kínálni a klubnak: a szaktudásomat. – Még sosem reklámoztuk a szobákat közvetlenül a célközönségnek. Kihasználatlan, elpazarolt szobák ahhoz képest, amire használhatnánk őket. És ha kimondottan menyasszonyok számára hirdetnénk meg, szerintem felkelthetnénk az érdeklődést irántuk. – Igen, tényleg lehet benne valami. – Na, végre! – Mi a haditerv? – Szükségem van egy kis időre, hogy összeállítsam az üzleti tervet, de arra gondoltam, összeülhetnénk néhány esküvőszervezővel. Ha jó üzletet tudunk kínálni, továbbítják a klienseik felé. Talán adhatnánk nekik kedvezményt, vagy felajánlhatnánk néhány százalékot a bevételből kedvcsinálónak. De először össze kell állítanunk az ajánlatunkat. Beleértve a hidegkonyhát és a bár kínálatát, és máris van mit eladnunk. Mögöttem rezegni kezdett a telefonom; üzenetem érkezett. A klub felé jövet lemerült, miután írtam Hudsonnak a délutáni terveimről. Szerencsére tartottam egy tartalék töltőt az irodában az iratszekrény mellett, és amint megérkeztem, bedugtam tölteni. – Szóval, mit gondolsz? – kérdeztem, miközben odaléptem a telefonhoz. – Szerintem mondasz valamit. Csináljuk meg.

Diadalittasan elmosolyodtam, majd elolvastam az üzenetet: „Megszerveztem a szakácsot. Vacsorára hazaérsz?” „A világért sem hagynám ki” – válaszoltam, és a „hazaérsz” szó ugyanolyan izgatottá tett, mint reggel. – Pierce? David hangja riasztott fel az eufóriából. – Igen, Hudson az. – Valami jó hír? Eddig észre sem vettem, hogy mosolygok. – Nagyon jó hír. Otthagytam a telefonomat a töltőn, és visszaléptem a székhez. – Együtt vacsorázunk. De ne aggódj, kezdésre visszaérek. – Tulajdonképpen szerettem volna megbeszélni veled az időbeosztásodat. – David a székből átült az asztal sarkára. – Azért léptettelek elő, hogy el tudd végezni az efféle munkát. Van elég emberünk üzletvezetőnek. Ha szükségünk van valakire – márpedig lesz, ha beválik a terved –, Sasha erre tökéletes. Te hozod az üzleti ötleteket az Égi Bárkába. Ahhoz az kell, hogy szabadon végezhesd a dolgod. Ami nem az én hatásköröm. – Vagyis – kérdeztem homlokráncolva – hová akarsz kilyukadni? – Oszd be magad az idődet. Heti negyven órában van szükségem rád – ami neked nem gond, mivel munkamániás vagy –, de úgy osztod be, ahogy neked megfelel. Szervezd meg azokat a találkozókat az esküvőszervezőkkel. És szeretném, ha az általad említett, meghosszabbított nyitva tartással és a szolgáltatásaink bővítésével is foglalkoznál. Ehhez rengeteg nappali munkára lesz szükség. Szakácsokkal és kiegészítő személyzettel kell egyeztetned. Nagy munka lesz. Úgy éreztem, mindjárt kiugrik a szemem a helyéről. – Komolyan? Úgy értem, komolyan megcsinálhatom ezt a fantasztikus munkát, és beoszthatom a saját időmet? – Ezzel egy álom vált valóra. A rengeteg vita Briannel, a bátyámmal arról, hogy elpazarlom a diplomámat, meg a visszautasított állásajánlatokról a Fortune 500 cégeinél – ez minden kétséget és szenvedést megért. – Igen, komolyan. Ilyesmivel sosem viccelnék. Kezdheted azzal, hogy ma este nem jössz be dolgozni. – Ne légy nevetséges. Nem viheti egy ember az emeletet. – Liesl bejön. Már megoldva.

Hát persze hogy Liesl hajlandó helyettesíteni engem. Ő volt az egyetlen igazi barátom a városban. Félig űrhajós, félig zseni, ő mindenben az ellentétem: szabad és laza, vérbeli flörtös, kötődés nélkül. Noha merőben különbözünk egymástól, ő mindenkinél jobban megértett engem, és nagylelkűbb volt, mint sokszor megérdemeltem volna. – Amíg Hamptonban voltam, végig ő helyettesített. Ezt nem várhatom el tőle. – Önként jelentkezett. Miután felvettük azt az új pin­cérnőt, Liesl ragaszkodott hozzá, hogy „rendesen betanítsa” – ezt szó szerint idéztem. És ha holnapra már szervezel találkozókat, hozzá kell szoknod a nappali ébrenléthez. Jelenleg olyan vagy, mint egy vámpír. – Végig­futott a tekintete a lábamon. – Mint egy lebarnult vámpír, de attól még igazi vamp vagy. Felnevettem, hogy leplezzem zavaromat a szemében felvillanó vágy láttán. Felálltam, hogy egy szemmagasságban legyünk. Máskülönben úgy éreztem volna, mintha csak a mellemet bámulná. – Köszönöm, David. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Én… – Nem találtam szavakat, hogy kifejezzem a hálámat ezért a lehetőségért. – Egyszerűen köszönöm. – Megérdemled. – Felegyenesedett, és széttárta a karját. – Mit szólnál egy öleléshez? – Legutóbb bajba kerültem miatta. – Hudson ránk nyitott, és nagyon dühös lett. Nem az a fajta, aki osztozkodik. Sikerült megnyugtatnom, hogy az csak egy ártatlan ölelés volt Daviddel, ami igaz is volt, legalábbis az én részemről. Hudson mégis sejtette, hogy volt köztünk valami. És gyáva módon nem mertem beismerni, hogy ebben igaza volt. Valaha tényleg volt köztünk valami Daviddel. Ám ahhoz képest, amit Hudson iránt éreztem, jelentéktelennek tűnt. Kinyújtottam a kezem. – Mit szólnál egy kézfogáshoz? David bólintott, és megfogta a kezem. Tovább tartotta, mint kellett volna, hüvelykujjával a bőrömet cirógatta, amitől akaratlanul is libabőrös lett a karom. Elhúztam a kezemet, remélve, hogy nem vette észre. Noha semmit sem éreztem David iránt, a testem mégis reagált az érintésére. David egyszerű, de vonzó férfi volt – fakókék szeme volt és sötétszőke, göndör haja. Kondizott, de köpcös alkata volt. Nem az esetem, és valószínűleg csak megszokásból reagáltam az érintésére. Mégis bűntudatom támadt – nem lenne szabad eltitkolnom Hudson elől, ami David és köztem volt. Én rögtön megvádoltam Hudsont, hogy titkolózik, erre most én is ugyanezt teszem. Tudtam, hogy ez helytelen. Azt is tudtam, hogy úgysem árulom el neki. Nem hittem, hogy hagyná, hogy együtt dolgozzunk Daviddel, ha tudná, hogy régen volt köztünk valami, és ha magától jön rá, a hallgatásom bizonyíthatja az ártatlanságomat. Elmagyaráznám Hudsonnak, hogy azért nem mondtam semmit, mert nem is volt mit mondani. Biztosan megértené. Talán ha elég sokáig győzködöm magam, végül el is hiszem.

Negyedik fejezet Mire aznap este visszaértem a lakásba, Hudson már otthon volt, a zakóját is levette. Ott várt, amikor kiléptem a liftből, s egy érzéki csókkal üdvözölt, amivel levett a lábáról. – Nos, neked is szia. – Elkéstél – súgta az ajkamba. – Na és? – Aggódtam. – Ajkával végigsimította az arcomat a fülem felé. Elkerekedett a szemem a csodálkozástól, hogy ilyen finom dolgot csinál a fülem alatti érzékeny területen. – Hogy valami történt velem? – Hogy nem jössz el. Eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Miért gondolod éppen te, Hudson Alexander Pierce, hogy faképnél hagylak? – Még a gondolat is nevetséges volt. – Nem tűnt fel, hogy az a fajta lány vagyok, aki melletted marad? Közelebb hajolt, hogy összeérjen az orrunk. – Ha valóban olyan okos lennél, már hetekkel ezelőtt faképnél hagytál volna. – Még jó, hogy nem vagyok olyan okos. – Nekem jó, igen. – Elengedett, elvette a táskámat, majd berakta a gardróbba. Azután kézen fogott, és bementünk a nappaliba. – Képzeld. – Ahogy követtem, a hátában gyönyörködtem, feszes izmai kidomborodtak az ing alatt. – Ma este nem kell dolgoznod. Megtorpantam, és elhúztam a kezem. – Honnan tudsz mindig mindenről? – Nem tudok. – Felém fordult, tökéletes szája mosolyra húzódott. – De ha rólad van szó, azért igyekszem. David felhívott ma délután, és megkérdezte, hogy beoszthatod-e magadnak a munkaidődet. – Mire te azt felelted: „Igen, így legalább annyit kefélhetünk Alaynával, amennyit csak bírunk.” – Felnevettem, olyan rémesen utánoztam Hudson hangját. – Azt mondtam, jó ötlet. – Egyből a karjában találtam magam. – De közben arra gondoltam, amit te mondtál. – Szájával az enyém fölött körözött incselkedőn.

– Szeretlek. Közelebb bújt hozzám. – Remélem, nem csak azért vagy oda értem, mert meg tudom változtatni a munkaidődet. – Nem. Hidd el. – Ezúttal én csókoltam meg őt, végignyaltam a felső ajkát. Amikor elhúzódott, a szeme fátyolos volt a vágytól. – Kész a vacsora, kedvesem. Bevezetett az ebédlőbe; az asztalon egy csokor fehér orchidea, két gyertya, egy kibontott üveg bor, és az asztal két végén egy-egy teríték várt bennünket. Hudson a gyertyákra mutatott. – Sokkal jobban mutatnának, ha nem lenne idebent olyan világos. – Igen, rémes, hogy a luxuslakásod faltól falig érő ablakai olyan sok napfényt eresztenek be – ugrattam. – Komolyan, gyönyörű. – Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és mélyen egymás szemébe néztünk. Jesszusom, ha így nézünk egymásra, a vacsorának várnia kell. Máris nedves volt a bugyim. A friss fűszerek illata azonban észhez térített, és a csöndes konyha felé pillantottam. – Hol a szakács? Máris elhagyott téged? – Nem. Csak megfőzött, és elment. Az étel a melegítő alatt vár ránk. – Kihúzott egy széket, és intett, hogy üljek le. – Gondoltam, ki tudom szolgálni magunkat nélküle is. Nem vettem le róla a szemem, miközben leültem. – Édesem, neked abban nincs szükséged segítségre. – Lassan a testtel! – Feddőn megérintette az orromat az ujjával. – Előbb a vacsora. Szükségem lesz az erőmre, hogy tartani tudjam veled a lépést. De ha megvacsoráztunk, talán desszert is lesz. – Remélem, ínycsiklandó lesz az a desszert. – Amiatt ne aggódj. Hudson kitöltött nekem egy pohár fehérbort, majd magának is. Azután eltűnt a konyhában, és pár perccel később két teli tányérral tért vissza. Szétosztotta kettőnk között, majd leült. Szemközt ültünk, a lábunk összeért az asztal alatt. Elmeséltük egymásnak, hogy milyen volt a napunk, és amikor beszámoltam neki a lánybúcsús ötletemről, tetszett neki, és támogatott. – Akarod, hogy összehozzalak a céges rendezvényszervezőimmel? Nem mintha értenének az esküvő előtti buliszervezéshez.

– Kösz, de már nekiláttam a szervezésnek. Belekortyolt a borba, és láttam, hogy nehezére esik rám bíznia a projektemet. Ám mire letette a poharát, mintha beletörődött volna. – Szólj, ha meggondoltad magad. A vacsora fenséges volt – szárított paradicsommal és articsókával töltött csirkemell. Mellé sült cukkini és jázminrizs köretnek. Egész délután dolgoztam, találkozókat szerveztem meg a hétre, és kihagytam az ebédet. Eddig észre sem vettem, milyen éhes voltam. – Ez nagyon finom, Hudson – mondtam félidőben. – Hol találtad a szakácsot? – Helyettes konyhafőnök volt az egyik éttermemben. Nem jött ki az egyik kollégájával, ezért most nekem dolgozik. Felidéztem, amit Hudson üzleti portfóliójáról tudtam. – Fierce? – Igen. A Fierce volt az egyik legmenőbb étterem a városban. A főszakács igazi seggfej hírében állt. Meg se kellett kérdeznem, hogy ezért jött-e el Hudson szakácsa. A munka körüli gondolataim most ismét visszatértek. – Szerinted lenne kedve az Égi Bárkának dolgozni? – Akkor ki fog ránk főzni? Egyelőre eleresztettem a fülem mellett a „ránk” szót, és folytattam. – Akkor csak a magánrendezvényekre. Nem kell teljes munkaidőben ott dolgoznia. – Tetszik, ahogy az üzleti agyad jár, Alayna. De miért nem tesszük most félre a munkát? Szeretnék most a barátnőm egyéb szexi testrészeivel foglalkozni. Erre elhallgattam. Most először hívott így – a barátnőjének –, és megvolt a hatása. Úgy felhevült a mellem, hogy bizseregni kezdtek a tagjaim, és az arcomat elöntötte a forróság. Barátnő. Hudson Pierce barátnője voltam. Úgy tett, mintha nem tudná, milyen hatással voltak rám a szavai – pedig tudta, nagyon is jól tudta –, és tovább beszélgettünk, ahogy a párok szoktak a nap végén. – A munkán kívül mi újság? Láttam, hogy megjöttek a könyvek. Simán ment a szállítás? Bólintottam, és lenyeltem egy falatot, majd ittam egy korty bort. – Igen, minden rendben ment. Celia is elkísérte a szállítókat. Hudson arca rezzenéstelen maradt, de egy fél pillanatra abbahagyta az evést.

– Igazán? Sejtettem, hogy Hudson nem fog örülni Celia látogatásának. Amióta Celia beszámolt Hudson manipulatív dolgairól, mintha Hudson folyamatosan attól rettegett volna, hogy mi mást fog még elmondani nekem. Bármit mondhattam, nem értette meg, hogy semmit sem változtat az érzéseimen. Lehet, hogy nem kellett volna szólnom Celiáról, de az nem lett volna helyes. Már így is eltitkoltam, ami David és köztem történt. Semmi szükségem nem volt még egy titokra. Meg kellett győznöm tehát arról, hogy bízhat bennünk Celiával. – Engem is meglepett. Gondolom, a zuhany alatt lehettem, amikor felcsengetett, ezért beengedte magát. Hudson a homlokát ráncolta. – El kell vennem tőle a kulcsot. – Igen, ez igaz. – Én sem akartam amiatt aggódni, hogy bármikor beállíthat. – De nem volt semmi baj. Sőt, remekül elbeszélgettünk. Hudson felsőteste megfeszült. – Nekem ez egyáltalán nem tetszik. Eddig csak kétszer láttam ilyen féltőnek. Ijesztő volt és izgató, forró hullámokban nyaldostak a hormonok a lábam között, amitől teljesen begerjedtem. Ugyanakkor erre nem volt semmi szükség. – Azért még nem kell pánikba esned. Minden rendben volt. – Nem akarom, hogy találkozgassatok. Ne feledd, hogy az én forgatókönyvem szerint nem vagytok barátok. – Villájával a levegőbe szúrt, hogy nyomatékosítsa a szavait. Csettintettem egyet a nyelvemmel. – Ugyan már, ez nem fair. Én csak szeretnék közelebb kerülni hozzád, és ő a legjobb barátod. Hudson megrázta a fejét. – Ő az egyetlen barátom. Az egészen más. Végigsimítottam a lábát, hátha meg tudom nyugtatni. – Különben sem árulta el egyetlen sötét titkodat sem. – Mondod te. – Csak azt mondta, örül, hogy rám találtál. – Szünetet tartottam, hogy felfogja a szavaim súlyát. – Szerinte megérdemled a boldogságot. Ahelyett, hogy ellazult volna, Hudson még feszültebb lett.

– Ez is egy sötét titok. – Közelebb hajolt hozzám, és halkabban folytatta. – Olyan sötét, hogy nem is igaz. Nem érdemellek meg, és soha nem is foglak. – Fogd be. – A szememet forgattam, majd megfogtam a kezét. – Nálam sokkal jobbat érdemelsz. Nem illünk össze, ezt mindenki tudja. – Alayna! – Fenyegetően csengett a hangja. Összevontam a szemöldökömet. – Mi lenne, ha nem azon vitatkoznánk, hogy ki kit érdemel, hanem inkább egyetértenénk abban, hogy jól megvagyunk, és maradjunk ennyiben. – Nem akarom, hogy találkozz Celiával. Egek, komolyan beszélt. Ennyit a bennfentes infókról kávézgatás közben. Ugyanakkor mi köze ahhoz, hogy kivel találkozom? Most viszont azon voltunk, hogy működjön a kapcsolatunk. Ha ez neki olyan fontos… – Rendben, nem fogok találkozni vele. De akkor én sem akarom, hogy ti találkozzatok. – Menni fog. – Tényleg? – Igyekeztem leplezni a meglepetésemet. – Persze. Egyébként is alig látom. Mostantól, ha találkozunk, te is ott leszel. – Rendben. – Ezzel a kompromisszummal nem én hoztam áldozatot, hanem ő. Celia nem az én barátom volt. – Helyes. – Pajkos fény gyúlt a szemében. – Különben is remekül összeillünk. – Akkor most melyikünk rosszalkodik? Hudson letette a villát, és a kiürült tányérokra pillantott. – Jöhet a desszert. – Egy pillanat. Mindjárt jövök. – Megtöröltem a számat, és felálltam az asztaltól. Az ebédlőből nem látszott a folyosói fürdőszoba, és reméltem, hogy Hudson azt hiszi, csak oda mentem. Valójában a hálószobába mentem, a ruhásszekrényemhez. Kivettem a szexi fehérneműmet a fiókból, majd amilyen gyorsan tudtam, átöltöztem. Odaléptem a hálószobai tükörhöz, hogy szexisen felborzoljam a hajamat, már amennyire egyenes tincseim engedték, és láttam, hogy pokoli jól nézek ki. A kombidressz lenge, korallszínű darab volt, magasra feltolta hetyke mellemet. Középen szétnyílt, feltárva feszes hasamat és egy csipkés tangát. Az ördögbe, még én is begerjedtem magamtól. Visszalopóztam az ebédlőbe, de az asztalt már leszedték, Hudson pedig a bár mellett állt, háttal nekem, épp egy italt készített. Zavartan próbáltam valami szexi sztriptízpózba vágni magam, ám amikor Hudson felém fordult, egyszerűen csak kitoltam a csípőmet, és csípőre tettem a kezemet.

Hudson majdnem elejtette a poharat. – Jóságos ég, Alayna! Olyan szexi vagy, hogy rosszcsontból egyenesen züllötté avanzsáltál. – Nos, nagyon köszönöm. – Odalibegtem Hudsonhoz, aki le sem tudta venni rólam a szemét. Amikor odaértem, megrántottam a nyakkendőjét, és magam felé húztam. Meglepődve felvonta a szemöldökét, de hagyta, hogy visszavezessem a székhez, és leültessem. Előrehajoltam, hogy szemmagasságba kerüljön a mellem, ujjaim végigfutottak a combján, fel a csípőjéhez, ahol kicsatoltam az övét, és nekiláttam lehúzni a sliccét. – Mit csinálsz? – kérdezte rekedt hangon, a dekoltázsomat bámulva. – Te szolgáltad fel a vacsorát. Én hoztam a desszertet. – Nem tudtam, engedi-e, hogy átvegyem az irányítást. Ritkán hagyta, legalábbis a szexben – meg minden másban. Én azonban nem vártam meg az engedélyét, és nekiláttam. Megrántottam a nadrágját, hogy lássam, belemegy-e a játékba. Pillanatnyi habozás után Hudson engedett; felemelte a csípőjét, hogy lehúzhassam a nadrágját és az alsóját. Épp csak annyira húztam le, hogy kiszabaduljon kőkemény farka. – Jóságos ég, Hudson! – ismételtem korábbi szavait, ahogy a kezembe vettem a farkát. – Még hogy én vagyok züllött. – A kezemben tartottam, úgy térdeltem le elé, közben szétnyitottam a lábát, hogy beférjek. Előrehajoltam, és meztelen farkához dörgöltem a mellemet. Hudson mélyet sóhajtott, én pedig megismételtem a mozdulatot, közben az ingén keresztül végigkarmoltam a mellkasát. Le sem vette a szemét a mellemről, miközben a farkát simogattam köztük. – Olyan szép vagy, Alayna. – Fojtott volt a hangja, mint aki alig tudja féken tartani magát. – Rohadtul szép. – Te is. – Ezúttal felnyúltam az inge alá, hogy a meztelen bőrét szánthassam végig a körmeimmel, miközben lüktető farkához dörgöltem a mellemet. – Szereted a mellemet dugni? – Mindent szeretek, amit velem művelsz. – Igazán? – Leguggoltam, majd előrehajoltam, hogy teljes hosszában végignyaljam a farkát. Felmordult, hogy beleremegtem a hangba. S noha a hangja és a reakciói teljesen elgyengítettek és megszédítettek, hirtelen erősnek éreztem magam. Semmi sem volt a világon, ami elég erős lehetett ahhoz, hogy Hudson Pierce átengedje az irányítást – senki, aki előtt fejet hajtana. Nekem mégis megtette. Igen, nagyon erősnek éreztem magam.

Ismét végignyaltam a másik oldalon, majd a hegyén köröztem a nyelvemmel, miközben pumpálni kezdtem a kezemmel. Hudson összerezzent, és a karfába kapaszkodott. – Jesszusom, igen! Érezni akartam az érintését, a kezét a hajamon. De tudtam, ha megtenné, ha megérintene, kivenné a kezemből az irányítást. Ő vezényelné a show-t. Az érintés hiánya ajándék volt, amit örömmel fogadtam. És mohón. Golyóival az egyik kezemben a számat a farka hegyére illesztettem, majd ajkamat végighúztam selymes, kemény farkán, közben másik kezemmel a tövét fogtam, ami már nem fért bele a számba. Pumpálni és szopogatni kezdtem, föl s alá, kielégíthetetlen szenvedéllyel. Éreztem, amint körülöttem megfeszül a combja, és tudtam, hogy közel jár. – Lassíts, Alayna – kérte összeszorított szájjal. Elengedtem a fülem mellett, és tovább hajszoltam az orgazmus felé. – Alayna! – Megragadta a vállamat. Mire észbe kaptam, már a padlón feküdtem, Hudson pedig fölöttem, és türelmetlenül letépte rólam a vékony tangát. Azután már bennem is volt, kitöltött, és olyan erővel nyomult belém, hogy azt hittem, kettészakít. És milyen jó érzés volt! Annyira jó érzés! – Fantasztikus vagy, Alayna – mondta, ahogy belém hatolt, gyöngyöző, eltorzult arccal. – Majdnem beleélveztem a szádba. – Nem bántam volna. – Kiszívtam és tisztára nyalogattam volna. – De én jobban szeretem a szűk puncidat. – Lelassult, ahogy összeszorítottam a vaginámat. – A fenébe, elmegyek. Együtt nyögtünk fel, ahogy az orgazmustól mélyebbre hatolt bennem, és saját gyönyöröm lassú kielégüléssel követte az övét. Nem az a földrengető orgazmus volt, amit már megszoktam Hudsontól, így viszont sokkal édesebb és élvezetesebb volt. Miután az utolsó cseppig belém élvezett, Hudson hangosan zihálva mellém zuhant a padlóra. – Bocsáss meg nekem. Felkönyököltem, és kérdőn pillantottam rá. Hudson ritkán szokott bármiért is bocsánatot kérni. Főleg, ha szexről van szó. – Elragadtattam magam. Nem foglalkoztam veled, ahogy kellett volna. Felnevettem, és elnyúltam a mellkasán.

– Szeretem, ha elragadtatod magad. Olyan ritkán hagyod magad. Néha nem árt egy kis változatosság. Arról nem is beszélve, hogy szerintem nagyon izgató volt. Hudson felhorkant, a mellkasa megemelkedett – újabb hang, amit eddig alig hallottam tőle –, és átkarolt. A karomra támaszkodtam. – Egy nap majd hagynod kell, hogy addig szopjalak, amíg a számba nem élvezel. – Tudod, mennyire imádok benned lenni. – Azt én is imádom – mondtam, és ábrándosan elmosolyodtam. – De azt is szeretném, ha a számba élveznél. Valójában nagyon vágyom már rá. Hudson szorosabban ölelt magához. – Itt maradsz éjszakára. Ez nem kérdés volt, nem is meghívás. Hanem ténymegállapítás, hogy természetesen maradok. Mégis válaszoltam. – Rendben. Sehol sem lennék szívesebben. *

Hudson kihagyta a szokásos reggeli testedzését, mivel délelőtt sokáig aludtunk. Meg voltam győződve arról, hogy eleget tornáztunk a hálószobában – meg a konyhában és az ebédlőben –, ő mégis átment a lakás edzőtermébe. Mivel a közelében akartam maradni, csatlakoztam hozzá. Az edzőterem a lakás hátsó végében volt, a hálószoba közelében; volt benne futópad, ellipszis tréner, evezőpad és súlyzópad. Sportmelltartót és rövidnadrágot húztam, és elfoglaltam a futópadot. Hudson bemelegített az ellipszisen, majd a súlyzópadon folytatta. Mindig is jó futó voltam, többnyire a Central Parkban vagy a klub és a lakásom között szoktam futni, de úgy edzeni, hogy közben Hudson lábában és karjában gyönyörködhettem, amint az ellipszisen gyúr, még nekem is nagy öröm volt. Bevallom, párszor el is botlottam a saját lábamban. Edzés után lezuhanyoztunk, és ledőltünk a hálóban, Hudson egy szál bokszeralsóban, én pedig bugyiban és egy pólóban, amit tőle csórtam. Hudson behozta magával a laptopját, hogy végigfussa az üzleti leveleit, míg én nekiálltam olvasni az egyik új könyvet. Számos olyan könyv volt Hudson új szerzeményei között, amit még nem olvastam, de rajta volt a legjobb könyvek listáján, amin végig akartam menni. Amikor már olyan rég olvastam, hogy teljesen belefeledkeztem az első néhány fejezetbe, hirtelen feltűnt a néma csönd körülöttem. Hudson abbahagyta a gépelést. Felpillantottam, és láttam, hogy engem néz.

Libabőrös lett a karom. – Mi az? – Jól mutatsz a pólómban. – Tudom. Szexi mosoly terült szét az arcán. – Még jobban mutatnál nélküle. Felnevettem. Hudson a könyvem felé intet. – Mit választottál? Felmutattam a borítót. – A tehetséges Mr. Ripley. Érdekes. Egy igazi szo­ci­o­patáról szól. Ettől kirázott a hideg. Hudson anyja is azt mondta, hogy a fia szociopata – képtelen az empátiára és a szeretetre, közönyös, és csak saját magával van elfoglalva. Egyáltalán nem értettem vele egyet. Én mást tapasztaltam. Hudson úgy szeretett és törődött velem, mint még senki azelőtt. S noha nem meséltem Hudsonnak erről a beszélgetésről, sejtettem, hogy Sophia rendszeresen szociopataként utal a fiára. Eltűnődtem, vajon Hudson is egyetért-e ezzel a jellemzéssel. Nehéz volt erről párbeszédet kezdeményezni, amikor vajmi keveset tudtam az előéletéről. Csak a lényegről hallottam – hogy manipulálta az embereket. Játszadozott velük. Ha egészen őszinte akarok lenni, megértettem, miért nevezhette egy terapeuta szociopatának azt, aki ilyet művelt. De nem tudtam eleget. Noha megbíztam Hudsonban és az érzéseiben, még mindig túl sok volt az ismeretlen tényező. Letettem a nyitott könyvet az éjjeliszekrényre, és Hudsonhoz fordultam. – Kérdezhetek valamit? Becsukta a laptopját, az éjjeliszekrényére tette, és felkapcsolta az asztali lámpát. – Igen, kimondhatatlan dolgokat fogok művelni a testeddel, de csak akkor, ha te is az enyémmel. Kuncogtam. – Komolyan beszélek. – Én is. – Végigmérte meztelen lábamat, majd mélyen a szemembe nézett. – De a kimondhatatlan dolgok várhatnak. Kérdezz.

– Azon gondolkodtam… – Végignyaltam az alsó ajkam, és azon töprengtem, hogyan hozzam fel a témát. – Celia úgy mondta, hogy manipuláltad a nőket, mintha nem csak vele tettél volna ilyesmit. Mit jelent ez pontosan? Úgy értem, mit csináltál? Hudson összeszorította a száját. – Mintha azt mondtad volna, hogy csak cseverésztetek. – Úgy van. – Gyorsan kijavítottam, nehogy félreértsen. – Erről nem is beszéltünk. Semmi ilyesmiről. Esküszöm. – Mély lélegzetet vettem. – Ezt még korábban mondta, az anyád jótékonysági divatbemutatóján, és azóta is ez jár a fejemben. Nem gondolod, hogy tudnom kellene? Ha őszinték akarunk lenni egymáshoz, erről is tudnom kell. – Nem, nem kell. – Felállt, és egy pillanatig azt hittem, kimegy a szobából, de csak leoltotta a villanyt, és visszabújt az ágyba. – De igen, tudnom kell. – Szó sem lehet róla – mondta határozottan. Téma lezárva. Én azonban ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Felhúztam a lábam, és az ágyra térdeltem. – Hudson, én megértem. Komolyan. El akarod felejteni a múltat. De így mindig attól fogsz rettegni, hogy addig nem szerethetlek igazán, amíg esélyt nem adsz arra, hogy bizonyítsam a szerelmemet. Hudson a homlokát ráncolta. – De mi lesz, ha nem szeretsz? Gondoltál már erre? Megfordult már a fejedben, hogy talán olyasmit tettem, amit sosem tudnál megbocsátani? – Semmi sem lehet olyan… Közbevágott: – Ezt nem tudhatod. Taktikát váltottam. – Na és én, tehettem bármi olyat, amiért… – többé nem szeretnél, gondoltam. De különös lett volna ezt kimondani, amikor ő maga még sosem mondta. – …megváltoznának az érzéseid irántam? – Az nem ugyanaz. – Ezt te sem tudhatod. – Valójában ő se tudott olyan sokat az én múltamról. Nem akartam elárulni neki, nem akartam, hogy tudja, milyen ocsmányul törtem be mások életébe. Tökéletesen megértettem, hogy el akarta felejteni a múltat. – Akkor avass be. Nagyot nyeltem, de nem mutattam ki a félelmemet.

– Mit szeretnél tudni? Leült velem szemben az ágyra. – A távoltartási végzést Paul Kresh kérte. Ki volt ő? Fél pillanatra behunytam a szemem. Hudson olvasta a rólam készült rendőrégi aktákat. Hát persze hogy emlékezett a részletekre. A habozásom felbátorította. – Látod? Te sem tudod elmondani. – Egy pasi volt – böktem ki. Nem voltam ostoba. Ha őszinteséget várok tőle, nekem is őszintének kell lennem. – Csak egy pasi, aki felszedett egy klubban. – Lefeküdtél vele. Újabb mély lélegzet. – Igen. Hudson arca megremegett. – Folytasd. – Feszült volt a hangja. – Felvitt magához. Azután… nos, utána azt akarta, hogy elmenjek. De én eljátszottam a részeget, és maradtam egész éjszakára. – Azután? – Végignéztem a cuccait, amíg ő aludt, és esküvői meghívókat találtam. Menyasszonya volt. A nő elment valahová hétvégére, a pasi meg felszedett engem. Azt azonban nem tudta, hogy már hetek óta tetszett nekem. Korábban már láttam a menyasszonyával, de nem érdekelt. Amikor aznap éjjel egyedül volt, felkínáltam magam neki. Izzadt a tenyerem – észre sem vettem, mikor szorítottam ökölbe. Beletöröltem az ágyba, és folytattam. – Persze ő azt akarta, hogy elmenjek, és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. Azt akarta, hogy felejtsem el a címét. Sosem adta meg a telefonszámát, de azt is megszereztem, amíg aludt. Küldtem magamnak egy üzenetet a telefonjáról, hogy meglegyen a száma. Elhallgattam; próbáltam felidézni, milyen kétségbeesetten vágytam Paulra. – Nem tudtam elereszteni. Azt hittem… – Elcsuklott a hangom az emlékektől. – Nem is tudom, mit hittem. Hudson hátradőlt. – De igen, tudod. Mondd el.

Mellé ültem, és kinyújtottam a lábamat. – Azt hittem, ő a lelki társam. Hogy egymásnak teremtettek bennünket. Mielőtt egyáltalán két szót váltottunk volna. Tudom, őrültség. Őrültség volt. – A lábujjaimat bámultam. – Őrült voltam. – Nem voltál. Csak azt akartad, hogy szeressenek. Hudson mélyen zengő hangjára a szemébe néztem. – Igen – mondtam, de ez az igen többet jelentett annál, hogy „igen, szeretetre vágytam.” Azt jelentette: „igen, mi ketten megértjük egymást”. „Igen, nem vagyunk sem őrültek, se szociopaták, se rémes emberek.” Csak szeretetre vágyunk. – Különben is – folytattam, és a fülem mögé simítottam a hajamat –, nem volt munkám. Az örökségemből éltem, ami mára elfogyott, így rengeteg időm volt a lakása körül lófrálni és követni a munkahelyére. Minden egyes nap. Hónapokon át. Kettő, három hónapig? Már nem is tudom pontosan. Egyik nap azt mondtam a biztonsági őrnek, hogy a barátnője vagyok. Rávettem, hogy beengedjen az irodájába ebédszünetben. Amikor Paul visszajött, ott vártam rá. – Lesütöttem a szememet. – Meztelenül. Hudson arca ismét megrándult. – Elutasított, Há. Hívta a biztonságiakat, mielőtt bármit is magamra tudtam volna kapni. – Elszorult a torkom a megalázó emléktől. – Ezután kérte a távoltartási végzést. Az arcát tanulmányoztam, próbáltam olvasni az arckifejezéséből, hátha rájövök, mire gondol. De semmivel sem lettem okosabb. Pókerarca volt. Megnyílik valaha is előttem? Hudson az arcához emelte a mutatóujját, és megdörzsölte az állát. – De ez még nem minden, igaz? A rendőrségi akta szerint megsértetted a végzést. Éreztem, amint elvörösödök. – Hát, igen. – Istenem, milyen megalázó volt erről beszélni! A legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. A hülye, idióta, őrült dolgaim közül ez volt a legrosszabb. – Összebarátkoztam Melissával. Hudson bólintott, egyből megértette. – A menyasszonyával. – Aha. Csatlakoztam a piláteszcsoportjához, és összemelegedtünk. Elkezdett elhívogatni a barátaival. Végül elhívott egy buliba, ahol Paul is ott volt. Paul persze rettentő dühös lett. Döntenie kellett, hogy figyelmen kívül hagy, vagy feljelent. Ha feljelent, Melissa megtudja, hogy lefeküdt velem. Mivel azonban nem hagytam békén, inkább feljelentett. Melissa pedig szakított vele.

– Megérdemelte. – Talán. – Ebben nem voltam olyan biztos. Igaz, hogy megcsalta a menyasszonyát, de ez még nem változtatott az én tetteimen. – Szerintem ennél rosszabbat is megérdemelt volna. – Noha Hudson rezzenéstelen arccal hallgatta végig az elbeszélésemet, a támogatása sokat segített. – És Paul az egyetlen, akivel ez történt? Dehogy. Egyáltalán nem. – Ő az egyetlen, aki a rendőrséghez fordult. – Értem. – Pár másodpercig Hudson egy szót sem szólt, csak a hallottakon rágódott. Végül összevonta a szemöldökét, és a szemembe nézett. – Miért hinnéd, hogy ez bármit is változtat az érzéseimen? – Viccelsz? Nem félsz, hogy rád kattanok? – Remélem, hogy rám kattansz. – Átkarolta a vállamat. – Paul egy kibaszott seggfej volt, aki fel sem fogta, mi lehetett volna az övé. Én viszont tudom. Kattanj rám nyugodtan. – Már rád vagyok kattanva! – Csókot nyomtam a vállára. – De vigyázz, mit kívánsz. Ha elveszítem miattad a fejem, meg akarsz szabadulni tőlem. Hudson közelebb bújt hozzám. – Sosem szabadulnék meg tőled. Szándékosan semmiképp. Olyan édes volt, ahogy a karjában tartott, és azt mondta, hogy akar engem. Ennél többet nem is kérhetnék. Mégis úgy éreztem, hogy Hudson nem értette meg a tetteim súlyát. Felültem, és Hudson felé fordultam, magam alá húzva a lábamat. – Na és, ha elkezdenék kételkedni benned? Ilyen is történt már velem. Amikor semmit sem hittem el, amit a fiúm mondott, bármilyen ártatlan dologról volt szó. Aztán elkezdtem kémkedni és kutakodni, megsértettem mások magánéletét, és megbántottam őket. – Akkor csak vigyáznom kell, hogy ne legyen okod kételkedni bennem. – Széttárta a karját. – Kutakodj nyugodtan. Nincs rejtegetnivalóm. És ezzel vissza is kanyarodtunk a beszélgetés elejéhez. – A múltadat még mindig rejtegeted. Hudson felnyögött. – Nem rejtegetem. Egyszerűen nincs mit mondanom róla. Ocsmány volt. Miért akarsz a rossz dolgokban vájkálni?

– Ez nem vájkálás, hanem megosztás és továbblépés. Megrázta a fejét. – Én is megosztottam veled az enyémet. Ez így nem fair. Szótlanul meredt rám. – Gyerünk már! Bármit. Csak egy dolgot. – Kezdtem kétségbeesni. Nekem is fájt megnyílni előtte, és semmit sem kaptam érte cserébe. Kérlelő szemmel bámultam vissza rá. – Egy dolgot, aztán nem beszélünk róla többet? Lelkesen bólogattam. – Rendben. – Felsóhajtott. – Szórakozás volt. Mindig szórakozás volt. És a kedvencem az volt, amit Celiával is csináltam. Elcsavartam a nők fejét, és amikor belém zúgtak, elhagytam őket. – Elhallgatott, és egy pillanatig attól féltem, hogy nem folytatja. Mégis folytatta, ködös tekintettel. – Egyszer azonban ki akartam próbálni, el tudom-e érni, hogy valaki másba szeressenek bele, aki nem is érdekelte őket. Ismertem egy srácot, Owent, aki igazi seggfej volt. Nagy nőcsábász. A nő pedig, Andrea… valójában még lány volt. Másodévesen ugyanabba a teniszklubba jártunk. Nagyon félénk volt, egyszerű, jelentéktelen. Rájöttem, hogy tetszem neki. Nagyon veszélyes dolog volt, ha valakinek tetszettem. – Jelentőségteljesen a szemembe nézett. – Még mindig az. A homlokomra csaptam. – Egyáltalán nem az. Folytasd. – Összehoztam Owennel. Nem csak randit szerveztem, ennél sokkal többet csináltam. Kerítőt játszottam. Bemutattam őket egymásnak. Meggyőztem Owent, hogy szívességet tesz nekem, ha párszor elviszi randira. Közben arról áradoztam, hogy Andrea milyen fantasztikus, milyen csodálatos ember. És megtörtént: egymásba szerettek. Teljesen. Őszintén. Pislogtam egyet. Azután még egyet. – Ez gyönyörű történet. – Azután megdugtam Andreát, és megmutattam Owennek a fotókat. – Úristen! – Akaratlanul is a szám elé kaptam a kezem. Erre nem voltam felkészülve, és egyből elszégyelltem magam. Támogatnom kellene Hudsont. Megpróbált megdöbbenteni. Sikerült. Hudson zavartalanul folytatta. – Andrea próbálta meggyőzni Owent, hogy tévedés volt, hogy becsaptam, ami igaz is volt. Nem erőszakoltam meg – soha, senkit nem erőszakoltam meg. Owen azonban nem hallgatott rá.

Mindketten… összetörtek, ez a legjobb szó rá. Andrea otthagyta az iskolát a szemeszter közepén. Soha többé nem hallottam róla. – Na és Owen? – kérdeztem remegő hangon. – Bárkivel lefeküdt, aki az útjába akadt. Utoljára azt hallottam, HIV-pozitív. Nem tudom. Fogalmam sincs, mi lett vele. Szótlanul tanulmányozta az arcomat, ahogy én tettem pár perccel ezelőtt, és tudtam, hogy ő képes olvasni belőlem. Látta az érzéseimet. Én nem voltam olyan sztoikus, mint ő. Nem tudtam elrejteni az érzéseimet. Hudson elkomorult. – Mondtam, hogy nem akarod tudni. Én megmondtam… – Adj egy percet, hogy megemésszem – mondtam szégyenkezve, mert időre volt szükségem. Azt ígértem, hogy a múlt semmit sem változtat az érzéseimen. Tényleg így lenne? Próbáltam túltenni magam a leírt szörnyűségeken, és Hudsonra koncentrálni, a férfira, aki elkövette ezeket a disznóságokat. Változtatott valamit az érzéseimen az, amit most hallottam? Túl hosszú volt a hallgatás. – Látod, Alayna? Látod, miért nem számít nekem a múltad? Hozzám képest te egy angyal voltál. Azzal bántottad meg az embereket, hogy túlságosan szeretted őket. Én azért bántottam őket, mert megtehettem. A szemébe néztem. Nem, az érzéseim semmit nem változtak. Sőt tovább erősödtek. Mennyire magányosnak, szomorúnak és megtörtnek kellett lennie, hogy tönkretegye a körülötte lévők életét? És milyen erős és bátor lehetett, hogy meg akart változni utána! Egy másodperccel később már az ölében ültem, és átkaroltam a nyakát. – Nem. – A szemébe néztem, és megismételtem: – Nem. Azért bántottad őket, mert fogalmad sem volt, mi a szerelem. Próbáltad megérteni a magad módján. Ami valóban szörnyűséges volt. De megbocsátható. Én megbocsátok neked. Ezer rosszabb dolgot is megbocsátok. Bármit meg tudok bocsátani. Megcirógattam az arcát. – Mert szeretlek. Túlságosan szeretlek, mint mindig, de ezúttal nem bánom, és nem kívánom, hogy bárcsak ne szeretnélek ennyire, mert tudom, hogy szükséged van rá. Úgyhogy fogadd el tőlem, Há. Fogadd el a szerelmemet. A nyakamhoz bújt, és felsóhajtott, olyan mély sóhajjal, mely egyszerre volt zaklatott és felszabadult. Átkaroltam, és beletúrtam a hajába; a nevét suttogtam. Ajkunk hamarosan találkozott egy édes, lusta csókban, mely hosszan elhúzódott, nem akart véget érni, és nem lett vadabb.

Sok idő telt el, mire megszabadultunk a ruháinktól, és Hudson ágyba fektetett, testünk egymáshoz simult. És ahogy a csók sem akart véget érni, a szeretkezés is lassú és gyengéd volt, késő éjszakáig elhúzódott, mire összefonódó testünk emléke erősebb és ragyogóbb volt, mint azok a szörnyűségek, amiket a múltban elkövettünk.

Ötödik fejezet – Minek is nevezitek ezeket a szobákat? Eszméletlenek! – Julia Swaggert, a Party Planning Plus alapítója az üveghez nyomta a homlokát, és lenézett az Égi Bárka üres táncparkettjére. – Buborékszobáknak – válaszoltam mögötte, és örültem, hogy Juliának tetszik az Égi Bárka. Tizenegykor találkoztunk, és most, negyvenöt perccel később még mindig az együttműködésünkről beszélgettünk. – És amikor foglaltak… – Felgyújtottam a lámpát, ami jelezte, hogy a szoba foglalt. Julia arca felragyogott, amikor a szobát elöntötte a vörös fény. – Nahát! Elképesztő. Belátni ide? – Sajnos igen. Túl sok jogi problémát vet fel, ha egyirányú tükröket szerelünk be. De ha sötét van odalent, alig lehet belátni. Csak sziluetteket látni. – Izgi! Egyből megkedveltem Juliát. Vicces volt és lelkes, és volt sütnivalója. Már értettem, miért olyan felkapott szervező. Ő aztán fel tudná pörgetni az Égi Bárka üzleti életét, és ahogy körbevezettem a klubban, egyre izgatottabb lettem. – Igazad volt, ez tökéletes helyszín a lánybúcsúknak. – Jegyzetelt valamit a tabletjén, majd visszafordult hozzám. – Valójában többféle eseményt is lehetne itt szervezni. Ha összeállítanál néhány árcsomagot… – Megkocogtatta az arcát az érintőtollal. – Persze! – Az ördögbe is, túl lelkes lennék? Nagyon szerettem volna megkötni ezt az üzletet, hogy bebizonyítsam, megérdemeltem az előléptetésemet. És az igazat megvallva azt akartam, hogy Hudson büszke legyen rám. Nem jegyzeteltem, de mindent megjegyeztem. – Van bármi, amit szeretnél látni az ajánlatban? Julia hevesen bólogatott, fakóbarna fürtjei a vállát söpörték. – A fogyasztás a bárban feltétlenül szükséges. Talán egy sor előétel. Kevés menyasszony eszik bulizás közben, úgyhogy kevesebb étel és rengeteg ital. Én is ugyanerre gondoltam. – Mit szólnál néhány kiegészítéshez? Mondjuk, férfi pincérekhez vagy pénisz alakú tortához? Felnevetett. – Te aztán tudod, mit csinálsz. Julia táskája csipogni kezdett.

– Ó, ez a társam – mondta, és beletúrt a táskába. – Éppen egy szervezést felügyelt, és azt mondta, csatlakozik hozzám, ha végzett. – Előásta a telefont, és a képernyőre meredt. – Már itt is van! Nem baj, ha feljön? – Egyáltalán nem. De az ajtó zárva van, mivel napközben nem nyitunk ki. Le kell mennem beengedni. – Elkísérlek. – Követett, ahogy kiléptem a buborékszobából. – Kíváncsi vagyok a véleményére, és hogy neki is tetszik-e a hely. El sem hiszem, hogy eddig nem tudtam erről a klubról! Lementünk a lépcsőn, és átszeltük a klubot, Julia közben mindent szemügyre vett. A lenti bár felé intett. – Úgy örülök, hogy minden szinten van bárpult. – Ezen a szinten kettő is van: ez a fő bárpult, és van oldalt egy kisebb is, amit csak hétvégén nyitunk ki. Ételt csak a felső emeleten szolgálunk fel. A földszint az iszogatás és a tánc helye, míg a felső szint a buborékszobákkal és ülőhelyekkel inkább társalgásra ideális. – Klassz. És ki lehetne bérelni akár az egész klubot is? – Természetesen. – Adnál erre is árajánlatot? Ismerek néhány céget, amiknek jól jönne ünnepi bulikhoz meg ilyesmihez. – A bejárat melletti pultra mutatott. – És ez mi? Információs pult? – Ez a ruhatár. – Remek hely a csókolózásra, gondoltam, és felidéztem azt az estét, amikor Hudsonnal belopóztunk ide munka előtt. – A fenébe! Ennek nem itt a helye. – Felkaptam egy tálcát, amit valaki a ruhatári pulton hagyott. – Elteszem, amíg te ajtót nyitsz. Felsiettem a rámpán a bárpultoz, hogy betegyem a tálcát mögé, majd visszamentem a bejárathoz. Amikor odaértem, hallottam, amint Julia az Égi Bárkáról áradozik a társának, aki háttal állt nekem. – Fantasztikus klub, bébi. Egy igazi gyöngyszem. „Bébi?” Úgy tűnik, nem csak az üzletben társak. – Ráadásul így a Pierce Industrieszel leszünk üzleti kapcsolatban, ami hatalmas bónusz! Meg kell kötnünk ezt az üzletet. Máris tudok két párt, akiknek tetszene ez a hely. – Julia hangjában is ugyanaz az izgatottság érződött, amit én éreztem. – Például Fredericksék. Julia megpillantott. – Már jön is. Alayna Withers, bemutatom a párom és a társam a Party Planners Plustól… A társa megfordult, nekem pedig a szám is tátva maradt.

– Paul Kresh. Elakadt a lélegzetem. Szó szerint nem jutottam levegőhöz. Paul Kresh, a férfi, akit üldöztem és zaklattam. Egek! Távoltartási végzés volt érvényben ellenem. Harmincméteres körzetben kerülnöm kell ezt a férfit, most mégis itt állt az orrom előtt, ugyanolyan döbbent arckifejezéssel, mint én. A fenébe! Ennyit a Party Planners Plusról. Julia folytatta, észre sem véve a párja – legalábbis ennek nevezte – és köztem vibráló feszültséget. – Paul, ez itt Alayna, a… egy pillanat. Elhallgatott, és már attól féltem, hogy rájött, hogy összerakta a párja arckifejezéséből és az én nevemből. Legalábbis, ha már hallott rólam. Ám amikor ismét megszólalt, a szavai ártalmatlanok voltak. – Ne haragudj. Azt sem tudom, ki vagy. – Felnevetett, én pedig csak pislogtam, annyira ellentétben állt a hangja az ereimben lüktető pánikkal. Davdiddel előző nap találtuk ki a beosztásomat, de annyira megdöbbentett Paul felbukkanása és Julia tudatlansága, hogy egy pillanatra minden kiment a fejemből. – Ööö… eseményszervező és promóciós menedzser. Nem tudtam, hogy kezet rázzak-e vele vagy meneküljek. Tegyek úgy, mint egy régi barát, vagy mintha nem ismernénk egymást? Paul helyettem is döntött. Feszült mosollyal kezet nyújtott. – Örvendek. – Kiegyensúlyozott volt a hangja. Nem olyan magabiztos, parancsoló és közönyös, mint Hudsoné, de így is elég nyugodtan csengett. Kezet ráztunk, az ujjaim érzéketlenül fonódtak a keze köré. – Részemről a szerencse. – Ezt kell mondani az új üzleti partnereknek, nem igaz? Mert valahogy most semmi sem tűnt elég ártatlannak vagy helyesnek. Reméltem, hogy ez nem úgy hangzott, mintha flörtölnék vele. Mert egyáltalán nem flörtöltem. A legkevésbé sem érdekelt engem ez a férfi, sőt a lehető legtávolabb akartam kerülni tőle. Én rántottam el előbb a kezem; nem akartam a kelleténél tovább fenntartani az érintést. – Látnod kell ezt a helyet, Paul! Körbejárhatjuk megint? – Julia ártatlan, várakozó tekintettel nézett rám. Még csak az kellene! A legszívesebben ezt mondtam volna. Mit is mondhatnék? Annyira elképedtem, hogy nem tudtam mit felelni.

Ismét Paul mentett ki. – Valójában ideje indulnunk, drágám. Julia megragadta Paul csuklóját, és kicsavarta, hogy az órájára pillanthasson. – Igen, igazad van. Ma estére elígérkeztünk. Utolsó simítások, meg minden. Használhatom a mosdót, mi­előtt elindulunk? Kétszer is nagyot pislogott rám, mire felfogtam, hogy hozzám beszél. – Persze, ott van a rámpa tetején… Julia közbevágott. – Emlékszem. Néztem, amint Julia felmegy a rámpán, és befordul a sarkon. Azután visszajött a hangom. Úgy áradt belőlem a szó, mint az izzadság a nyakamon. – Esküszöm, fogalmam sem volt, Paul. Nem tudtam, hogy Juliával vagy, sem azt, hogy a Party Planners Plusnál dolgozol, vagy hogy ma itt leszel. Lemondtam volna, ha látom a neved az üzleti weboldalon, és különben is, honnan tudhattam volna, hogy eseményszervező lett belőled? Mert amikor még ismertelek, könyvelő voltál annál a hülye cégnél a negyvenhetediken… – Hagyd abba, Alayna. – Paul felsóhajtott és beletúrt a hajába. – Tudom, hogy nem te tervelted ki. Ezt nem tudhattad előre. – Nem tudtam, vajon az ártalmatlanságomat ismeri el ezzel, vagy csak saját magát próbálja megnyugtatni. – Még nem vagyunk hivatalosan társak. Julia könyvelését csinálom, és csak nemrég döntöttünk úgy, hogy… Széttárta a karját. – De nem is ez a lényeg. A lényeg… – Hogy semmiképpen nem dolgozhatunk együtt. Tudom. – Ahogy ezt kimondtam, elcsüggedtem. A Juliával való társulás ötletei buborékként pukkantak ki. – A távoltartási végzés öt évre szól, és úgy tudom, még legalább két év van hátra belőle. – Kevesebb mint két év – javított ki Paul. – De ez nem számít. Muszáj együtt dolgoznunk. – Hogyan? – Azt hiszem, összerezzentem a meglepetéstől. Paul ismét beletúrt sötétszőke hajába, mint mindig, amikor ideges vagy kimerült volt. – Nem tehetem tönkre ezt az üzleti lehetőséget Juliának. Nemrég vett fel új alkalmazottakat, és próbálja bővíteni az üzletet. Jól megy neki, de szüksége van ilyen kapcsolatokra. Olyan emberekkel, mint Hudson Pierce. – De én nem lehetek a közeledben, pláne nem dolgozhatunk együtt. – Hudson nevének említésétől még kényelmetlenebbül éreztem magam kettesben Paul Kreshsel. Nem akartam, hogy Hudsonnak kapcsolata legyen a múltbéli tévedéseimmel. Súlyosan megsértenék egy távoltartási

végzést, amit egyszer már megsértettem. Ökölbe szorult a kezem, a körmöm a bőrömbe vájt, amikor belegondoltam, mi lesz, ha rájönnek a zsaruk. Mintha csak a gondolataimban olvasna, Paul azt mondta: – Nem foglak feljelenteni. Nem tudhattad. Ami pedig a jövőt illeti, egy szót sem szólok. – Összevonta a szemöldökét. – Hacsak nem állítasz be a lakásomra vagy az irodámba… – Nem fogok! – Összecsaptam a tenyeremet, és a számhoz emeltem, majd mély lélegzetet vettem. Villámgyorsan tízig számoltam, aztán folytattam. – Már nem vagyok olyan. Jobban vagyok. Terápiára jártam. Nem is gondoltam rád már… – Előző éjszaka óta, amikor meséltem róla Hudsonnak. – Szóval, jobban vagyok. És van valakim. Sokkal jobban voltam. Volt idő, amikor Paul Kresh puszta gondolatától szomorú lettem volna. Mostanra azonban csak egy tévedés volt. Egy akadály, amitől szabadulni akartam. – Helyes. Ezt jó hallani. Örülök, hogy jobban vagy. – Paul tetőtől talpig végigmért. – És hiszek neked. Jobban nézel ki. Nem is tudom… egészségesebbnek, vagy ilyesmi. – Köszönöm. – Az érzelmi és testi egészség valóban jót tett nekem. Felszedtem egy kicsit – többnyire csak izmot, és a bőröm is szebb lett. Paul látszólag éppen ezt nézte, én pedig majdnem elhánytam magam. Paul összeszedte magát és elfordult, a rámpa felé nézett, amerre Julia eltűnt. – Nézd, Julia semmit sem tud rólad és Melissáról, meg hogy egyszer majdnem megnősültem. – Szép. Nincs is jobb a titkolózásnál egy kapcsolatban – jegyeztem meg szarkasztikusan. Paul elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Csak annyiban kell megegyeznünk, hogy titokban tartjuk a múltat. Egy szót sem szólunk arról, hogy már találkoztunk. Meg tudjuk csinálni. Tudom, hogy meg tudod csinálni. – Gunyoros volt a hangja, mintha rossz szájízzel beszélne. – Mindig is ügyesen játszottad el, hogy minden rendben. Igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy sípcsonton rúgjam. – Paul, ez rossz ötlet. Nagyon-nagyon rossz ötlet. Közelebb lépett, és rám mutatott. – Tartozol nekem. Legalább ennyivel tartozol nekem. Nem gondolod? A fenébe. Ebben igaza volt. Hogy tartoztam-e neki? Igaz, hogy minden lehetséges alkalommal igazi seggfejként bánt velem, de ez még nem mentség arra, hogy zaklattam. Kompenzálni és kiegyenlíteni a számlát – nagyon is jól hangzott. Noha minden porcikám ellenkezett, mégis kimondtam a szavakat, amelyeket remélhetően sosem kell megbánnom.

– Rendben. – Nagyot nyeltem, és ismét kimondtam. – Rendben. Tegyünk úgy, mintha most találkoztunk volna először. – Helyes. Különben is Juliával fogsz együtt dolgozni. Mi nem találkozunk. Nem lesz gond. Háborgó hasamra tettem a kezem, és elgyengülten bólintottam. – Hé, Alayna! – szólt egy női hang az ellenkező irányból, mint amerre Julia ment. A hang felé pislogtam, és láttam, hogy Celia közelít felénk. Komolyan? Lehetne ez a nap még ennél is rosszabb? Csupa olyan ember, akivel nem lenne szabad találkoznom. – Mit… mit keresel te itt? – kérdeztem döbbent hangon. – Nem hívtál vissza, hogy mikor menjünk kávézni, nekem meg nem volt meg a számod, úgyhogy gondoltam, benézek. Azért nem hívtam, mert Hudsonnal megegyeztünk abban, hogy csak együtt találkozhatunk Celiával. A legkevésbé sem számítottam rá, hogy váratlanul felbukkan. Hogy jutott be ide egyáltalán? Összevontam a szemöldököm. Az ajtó zárva volt, és zárva is kellett volna maradnia, miután Julia beengedte Pault. Talán nem csukták be rendesen az ajtót. – Honnan tudtad, hogy itt találsz? – Nekem lassú a felfogásom, vagy az ő jelenléte is volt olyan zavaró, mint Paulé? – Jordantől. Hát persze. Ezer ponton kapcsolódik Hudson életéhez. Miért nem vagyok meglepődve? – Valami baj van? – kérdezte Celia aggodalmasan. – Dehogy, én csak… semmi különös. – Fájt a fejem, háborgott a gyomrom, kiszáradt a szám, és rosszul éreztem magam. – Minden rendben. Követtem Celia kérdő tekintetét Paul felé. Hát persze. Istenverte Paul. – Celia, ő egy potenciális üzleti partner, Paul Kresh. – Paul felé fordultam, de képtelen voltam a szemébe nézni. – Celia Werner a párom barátja. Paul felvonta a szemöldökét. – Werner, mint Warren Werner? – Aha. – Celia kihúzta magát az apja neve hallatán, készen rá, hogy eljátssza a kirakati babát, aminek nevelték. Paul elmosolyodott. – Szerveztünk egyszer egy eseményt az édesanyádnak. Nem beszéltünk személyesen, de láttalak ott. – Mit is mondtál, melyik cégnek dolgozol?

– Party Planners Plus. A barátnőm a tulajdonos, nemrég társultunk. – Paul a rámpa felé pillantott. – Már itt is van. – A barátnőjéhez fordult. – Julia, ez itt Celia Werner. Emlékszel, egyszer szerveztünk egy eseményt Madge Wernernek. Julia arca felragyogott. – Hát persze! Tavaly tavasszal, a MoMA-ban. – Ti voltatok azok? Annyira örülök, hogy találkoztunk. Csodálatosan sikerült, bármit mondott is az anyám. Julia és Paul összenézett, amiből láttam, hogy valami történt a háttérben. Az igazat megvallva máskor bármilyen pletykára kíváncsi lennék Celia anyjáról, most viszont egyáltalán nem érdekelt. Túl sok zavaró tényező gyülemlett fel egyszerre az életemben – Celia, Paul, az első komoly üzletkötésem a klubban –, és ismét rám tört a hányinger. – Remélem, nem bánod, de amint Paul már említette, sietnünk kell. – Julia szélesen elmosolyodott. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Igyekeztem magamra erőltetni a korábbi lelkesedést. – Én is. Holnapra összeállítom az ajánlatokat. – Tökéletes! Paul a legszívesebben már ment volna anélkül, hogy még egy szót szólna hozzám, Julia azonban szigorú pillantást vetett rá. – Igen, már alig várjuk, hogy együtt dolgozhassunk. A közös munka mindannyiunknak jót fog tenni. Olvastam a sorok között, arra emlékeztetett, hogy kövessem a nevetséges tervét, és játsszam el, hogy nem ismerjük egymást. – Remélem is – mondtam tartózkodó mosollyal. Visszafojtott lélegzettel néztem, amint bezárul az ajtó Julia és a múlt hívatlan szelleme mögött. Azután lassan kiengedtem a levegőt. – Ez meg mi a fene volt? Az egyiktől megszabadultam, de a másik még itt állt mellettem. Azért legalább nem tartóztathatnak le, ha Celiával beszélek. Elindultam a rámpán a klub belseje felé, abban a reményben, hogy valahogy megszabadulok a pánikrohamtól. – Laynie? – erőltette Celia, aki szorosan követett. Vállat vontam. – Nem tudom, miről beszélsz.

– Vágni lehetett a feszültséget. Szerettem volna tagadni, de mi értelme? – Ennyire nyilvánvaló volt? – De még mennyire. Akarsz beszélni róla? Megtorpantam. – Hűha, látom, nagyon habozol. – A szaftos pletyka reményében felcsillant a szeme. – Mesélj róla. De ne itt. Kávézzunk meg valahol. A homlokomat masszíroztam, hogy enyhítsem a lüktető fejfájást. – Rendben. – Nem maradt energiám ellenkezni vagy kifogásokat keresni. Különben is szükségem volt egy italra, és mivel még korán volt a röviditalhoz, a kávé is megteszi. – Nagyszerű! Biztosan be kell zárnod előbb. Addig átugrom a szomszéd kávézóba, és szerzek asztalt. Tizenöt perccel később a kedvenc kávézómban ültünk Celiával a Colombus Circle-n. Már a dupla jegeskávém harmadát megittam, amikor rájöttem, hogy talán a kávé az utolsó, amire szükségem volt ebben az állapotban, mert a nyugtalanságom idegességgé fokozódott. Mostanáig Celia fecsegett mindenféléről, és sikerült egy-két szavas válaszokkal megúszni a beszélgetést. Közben forgott velem a világ, és képtelen voltam bármire is odafigyelni. Az egyetlen, amit tudtam, hogy nem lenne szabad Celia Wernerrel kávéznom. – Szóval, ki volt az? Előre-hátra hintáztam a széken. – Senki. Egy kliens. – Ez hazugság, te is tudod. Olyan furcsán vibrált köztetek a levegő. Mélyen a szemembe nézett, de csak egy vállrándításra voltam képes. Különben is, mit mondhatnék neki? Hudson nem is akarta, hogy szóba álljak vele, főleg nem, hogy fontos dolgokról pletykáljunk. És ha mesélek neki Paulról, mi lesz, ha elmondja Hudsonnak? A francba, a francba, a francba! Hudson. Volt egy olyan érzésem, hogy Hudson nem örülne, ha tudná, hogy Paul Kreshsel fogok dolgozni. Pedig ezt nem titkolhatom örökké. Végtére is Hudsoné a klub. A fenébe, fenébe, fenébe! Celiának fogalma sem volt, miféle gondolatok kavarogtak a fejemben, ezért új megközelítéssel próbálkozott: – Mármint, én megértem. Szexi pasi, nem rúgnám ki az ágyamból. Felhorkantam.

– Sok szerencsét. Az üzleti partnere a barátnője. – Igaz, Paul már akkor is el volt jegyezve, amikor mi megismerkedtünk. – Habár, ha belegondolok, így is lenne esélyed nála. – Látom, tapasztalatból beszélsz. Na, ne mondd, Sherlock. Ami Paul Kresht illeti, egyikünk se tapasztaltabb e téren. Ismertem a szokásait, a napi rutinját, az edzéstervét. Részleteket az életéből, amelyeket olyan mélyen az agyamba véstem, hogy többé képtelen voltam elfelejteni őket. Az nem segít, ha magamba fojtom. Már megtanultam, hogy a beszéd segít. Beszélnem kellett. – Mondd el. Tudod, hogy te is ezt akarod. Celiának igaza volt. El akartam mondani neki. Így hát elmondtam. Hudson már elárult néhány dolgot Celiának rólam, de nem tudtam, miket, ezért most mindenről beszámoltam. Amikor befejeztem, pár másodpercig döbbenten hallgatott. – A mindenit! – mondta végül. – Ugye? – Mármint, hűha! Nem is tudom, mit mondjak. – Mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. – Hudson tudja? – Természetesen tud a távoltartási végzésről. Neked már beszámolt róla, nem igaz? Bólintott. – Említette. Igyekeztem nem zavarba jönni a tudattól, hogy Hudson beszélt erről Celiának. Sejtettem, hogy ennyit már tud. Érthető volt, hogy Hudson elárulta neki. Celia is benne volt Sophia átverésében, és gondolom, fontos volt, hogy ismerje a részleteket. Mindegy. Nem számított, hogy Hudson mit mondott és miért, mert most én magam számoltam be mindenről Celiának. – Azt viszont nem tudja, hogy ma találkoztam Paullal. Én se tudtam, hogy találkozunk, amíg meg nem jelent. Most nem tudom, mihez kezdjek. A számba vettem a szívószálat, és beleittam a jegeskávéba, ami addigra már szinte csak víz volt. – A nyilvánvaló válasz, hogy nem fogok vele dolgozni. Ezt kell tennem. Paul pedig mondhat, amit akar, nem tehetem ki ekkora veszélynek az Égi Bárkát és magamat. – Na, tessék! Hisz már tudod, mit kell tenned. – Celia összevonta a szemöldökét. – Kivéve… Nekem is egy csomó kivétel kavargott a fejemben. Kivéve, hogy jól jönne a klubnak, ha Paullal dolgoznék. Kivéve, hogy tartozom neki ennyivel. Kivéve, hogy ha nem megyek bele és felbőszítem,

bajt hozhat a fejemre. Kivéve, hogy nagyon vágytam arra, hogy Hudson elismerje, jó munkát végzek a klubban. Eltűnődtem, vajon mi lehet Celia kivétele. – Kivéve mi? – A Party Planners Plus egyre menőbb a városban. Lehetetlenség elnyerni anyám kegyeit, és még neki is majdnem tetszett, amit a MoMA-n csináltak. Ami sokat jelent. Nagyon jót tenne a klubnak az együttműködés. – Belekortyolt a kalóriaszegény lattéba. – És Hudson is büszke lenne rád. – Olvasol a gondolataimban? Elmosolyodott. – Csak logikusan gondolkodom. – Letette az italát, és tervezni kezdett. – Közvetlenül Paullal kell dolgoznod? – Nem, szerintem Juliával. – Ezt kiköthetnéd a szerződésben is. – De Hudson ettől kiakadna! A bátyám is kiakadna! – Erről eszembe jutott, hogy Briant már kizártam az életemből. – Nem mintha érdekelne a bátyám, de halálra dolgozta magát, hogy kihúzzon a Paul nevű szarból. Celiának a szeme se rebbent. – Hát ne szólj neki. Egyiküknek se szólj. – Hogyan titkolhatnám el Pault Hudson elől? Hudsoné a klub! – A barátnőjével kötöd a szerződést, nem igaz? Ha Hudson megnézi is a papírokat – amire igen kicsi az esély –, a Party Planners Plus nevét látja rajta. Ha jól értettem, Paul még csak nem is tulajdonos. Jogilag minden Julia nevén van. – Jól van, jól van. Ez igaz. – Lenyűgözött. Celia ügyes cselszövőnek bizonyult. – Ebben az esetben azonban talán mégis szólnom kellene Hudsonnak. – Szólhatsz neki, de ha úgy ismernéd Hudsont, mint én, tudnád, hogy nem engedné, hogy megkösd a szerződést. Túlságosan félti azt, ami az övé. Ebben az esetben nemcsak az Égi Bárkát, hanem téged is. A feminista oldalam a legszívesebben felháborodott volna azon, hogy egy férfi tulajdonának tekintik, de a szerelmes oldalam – ami jelen pillanatban a döntéseimet is befolyásolta – egyetértőn elpirult. – Tudom. De azért megért egy próbát. – Tehát két választásod van: felejtsd el a szerződést, vagy ne szólj Hudsonnak.

Egyik sem tetszett. De nagyon vágytam arra a szerződésre. Mindennél jobban. Annyira, hogy szinte már a kezemben éreztem. És a gondolat, hogy egyenesbe jöhetek Paullal, még csábítóbbá tette. – Nem szólok neki. A Party Plannersszel fogok dolgozni, ez minden, amit Hudsonnak tudnia kell. – Akkor én sem szólok neki. – Ünnepélyesen felemelte a kezét, és begörbítette a kisujját. – Cserkész becsszóra. Az ígéretétől jobban éreztem magam. Mintha valaki végre az én oldalamon állna. Így kevésbé tűnt fenyegetőnek a lebukás. – Köszönöm. Tényleg sokat segített, hogy beszélhettem veled. – Hát persze. – Elmosolyodott, mint aki tudja, hogy ellenállhatatlan, és ezt nem is próbálja leplezni. – De miért nem hívtál ma reggel? Belekortyoltam a kávémba, és azon tanakodtam, vajon eláruljam-e az igazat. Vagy hazudjak valamit. Mi­után azonban ma minden másban őszinte voltam hozzá, az igazság mellett döntöttem. – Nem hittem, hogy jó ötlet lenne találkozni. Hudson nem örült, amikor megtudta, hogy tegnap beszélgettünk. – Hm. Meghiszem azt. – Összeszorította a száját, és eltűnődtem, vajon hogyan tartja mindig olyan frissen az ajakfényt a száján. – Erről sem kell beszámolnunk neki. Jordannek sem árultam el, hogy eljövök hozzád, tehát biztos, hogy ő sem fogja továbbadni. Csak ne szólj semmit. Erre már én is gondoltam, de csak futólag. – Nem biztos, hogy olyan jól tudok hazudni neki. – Egyre több dolgot kellett elhallgatnom előle. A múltamat Daviddel, a közös munkát Paullal és a találkozást Celiával Hudson háta mögött. Az órámra pillantottam. Alig múlt egy óra. Vajon még korán van a sörhöz? – Persze, megértem. Nem akarlak rávenni, hogy titkolózz előtte, vagy ilyesmi, de furán áll hozzád. Olyan védelmezőn, vagy ilyesmi. Legutóbb, amikor beszéltem veled, napokig haragudott rám. Azt hiszi, ellene fordítalak, vagy mi. – Égnek emelte a szemét. – De ezt rád bízom. Csak nekem is szólj, hogy döntöttél. – Oké. – Úgy terveztem, hogy Celiáról szólok Hudsonnak. Azon voltunk, hogy őszinték legyünk egymáshoz, és a másik két titok már éppen elég nehéz volt egy harmadik nélkül is.

Hatodik fejezet – Kedvesem. Negyed háromkor vettem fel Hudson hívását. Reggel nem is találkoztunk. Kiosont, amíg én aludtam, de a párnámon hagyta a telefonomat, benne egy üzenettel, hogy érezzem magam otthon, és később felhív. Most, hogy hallottam a hangját a vonal túlsó végén, rádöbbentem, mennyire hiányzott az elmúlt néhány órában. – Hé! – sóhajtottam bele a telefonba. – Örülök, hogy felhívtál. – Megígértem, nem? Olyan ritkán beszéltünk telefonon, hogy még mindig meglepett, még mindig felvidított. – Örülök, hogy megígérted, és annak is, hogy felhívtál. – Téged aztán könnyű boldoggá tenni. – Hallottam, hogy mosolyog. – Hogy telt a napod? – Rémesen. – Miután elváltunk Celiával, nekiálltam összeállítani az ajánlatokat Juliának. A munka jól telt, és lefoglalta a gondolataimat. A reggeli rémület mégis árnyékként követett mindenfelé. – Hogyhogy? Mi a baj? – Hudson egyből feszült lett, mint aki felkészült, hogy az oldalamon harcoljon. A legszívesebben beszámoltam volna neki Paulról, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ez miért nem jó ötlet. – Semmi. Nincs semmi baj. Csak minden rémesnek tűnik, amikor nem vagyok veled. – Én is ugyanígy érzek. Hudson tudta, hogyan húzza ki a lábam alól a talajt. – Fogalmad sincs, milyen érzés ezt hallani. – El tudom képzelni. – Fátyolos hangjából sejtettem, hogy sokkal frivolabb gondolatok járnak a fejében, mint amit hangosan is kimond. – Hogy mentek a megbeszélések? – Váratlanul váltott témát; tudtam, mire gondolhatott, és hogy biztonságos beszédtémára van szüksége. Kedvemre való volt Hudson nyilvánvaló izgalma, a megbeszélés emléke mégis lehangolt. – Eddig csak egy céggel találkoztam. És jól ment. Még egyeztetnünk kell, de biztos, hogy létrejön az üzlet. – Hát persze hogy létrejön. Ki ne akarna veled dolgozni?

– Írjak egy listát? – Egy nappal ezelőtt Paul Kresh még felkerült volna a listára. Különös, milyen gyorsan változnak a dolgok. – Az jó lenne. Én pedig mindet kinyuvasztom. – Valami azt súgta, hogy csak részben viccel. Talán még annyira sem. – Mit tervezel ma estére? Megnyitottam a böngészőt a gépemen, és betöltöttem egy képet Hudsonról, amíg beszéltünk. – Azt, hogy egy szexi férfival fogom tölteni. – Végigsimítottam erős állkapcsa körvonalát a monitoron. – De lemondhatom, ha neked van valami jobb ötleted. – Ne ingerelj. – Ingerelnélek? – Igen, és ezt nem szeretem. – Begerjesztett a féltékeny morgás. – Néhány ismerősöm meghívott egy rendezvényre a brooklyni botanikus kertbe, amire szeretnék elmenni. Veled. – A tiéd vagyok, Há. Bármikor. – Helyes. Hat körül érted megyek a klubba. Végignéztem a ruhámon – sötétzöld ruhát viseltem kivágással a hasi részen. Elegáns volt, mégis kicsit merésznek éreztem. – Inkább a lakásomra gyere értem. Előbb át kell öltöznöm. – Tökéletes a ruhád. – Honnan tudod, mi van rajtam? – Körbepillantottam, és szinte meglepődtem, hogy nem áll ott az iroda ajtajában. – Csak nincsenek biztonsági kameráid a klubban? – Nem lepne meg. Beleborzongtam, hogy mi mindent rögzíthettek még a kamerák. Például a találkozást Paullal. – Hát persze hogy vannak kameráim. De nem lesem őket. Jordantől tudom, hogy mit viselsz. – Igaz is, Jordan. – Már másodjára árult be engem. Ha Hudson ma beszélt a sofőrömmel, vajon azt is megtudta tőle, hogy Celia keresett engem? Mennyire támaszkodott Hudson a Jordantől kapott információk­ra? Ideges lettem, kezdett kimeríteni a titkolózás okozta stressz, és egyre paranoiásabbá váltam. – Áruld el: Jordan több mint sofőr? – Nem akartál testőrt. Kompromisszumra kényszerítettél. Hudson tárgyilagossága majdnem olyan idegesítő volt, mint egy beismerés. – Tehát Jordan kémkedik neked utánam? – Én ezt nem nevezném kémkedésnek. Elfuvaroz téged, biztonságba helyez, majd jelent.

Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy ellenkezzem. Ám miután jobban belegondoltam, rádöbbentem, hogy egyáltalán nem olyan rossz, ha vigyáz rám az aggódó fiúm. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam az idegességemmel együtt. – Mekkora sóhaj! Áruld el, mi zavar ebben? – Valójában semmi. De nem hajtottam volna rá Jordanre, ha tudom, hogy mindenről beszámol neked. – Nyilvánvalóan csak vicceltem, hiszen éppen azért Jordan a sofőröm, mert meleg. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem történt meg – mondta rosszallóan Hudson. – Már másodjára kóstolgatsz engem. Mi a célod ezzel? – Nincs semmi célom. Csak jó móka kihozni belőled a féltékeny alfa-hímet. – Ha féltékeny alfa-hímre vágysz, csak egy szavadba kerül. Elmosolyodtam, és hátradőltem. – Csak légy önmagad! Már így is egy elég féltékeny alfa-hím vagy, de ha ezt még felül tudod múlni, hát rajta. – Meggondoltam magam. Fél hatra megyek érted. – Rendben. Be kell ugranunk még valahová? – Nem. Meg akarlak dugni előtte a limóban, és utálom elsietni az ilyesmit. Szerencse, hogy ültem. Különben padlót fogtam volna. – Meg kell jelölnöd a területedet? – Érezni akarlak. Különben egész este állni fogok, és képtelen leszek az üzletre koncentrálni. Behunytam a szemem, hogy jobban beleélhessem magam Hudson mocskos terveibe. – Akkor fél hatkor várlak. – Állj készen. – Úgy lesz. – Volt még egy találkozóm egy másik eseményszervezővel is, de őt csak négyre vártam. Rengeteg időm volt. – Ötre végzek a megbeszélésekkel. – Amikor azt mondtam, hogy „készen”, úgy értettem, hogy nedvesen. – Vagy úgy! Azzal nem lesz probléma. – Hudson mellett azzal sosem volt probléma, különösen, ha eljátszotta az alfa-hímet. – Esetleg küldhetsz néhány pajzán üzenetet idefelé jövet, hogy előkészítsd a terepet. – Gondoskodom róla. – Szuper!

Tíz perccel az érkezése előtt küldte az első üzenetet, és az igazat megvallva, addigra meg is feledkeztem róla. Így amikor a telefonom berregni kezdett, felkészületlenül olvastam el. Ami nagy hiba volt. „A puncid ízére vágyom.” – Minden rendben? – David pár perce érkezett, és nyilván látta az arcomon a döbbenetet, amit Hudson üzenete okozott. – Aha. Jól vagyok. Én csak… Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, ismét berregni kezdett a telefonom. „Egész nap csak a puncid jár a fejemben. Az érintése, az íze, az illata.” S már jött is a harmadik üzenet: „És ahogy nyögsz, miközben kinyallak.” Elöntötte testemet a forróság. – Öö, Hudson már úton van – nyögtem. – Észre se vettem, hogy már ennyi az idő. – Akkor jobb lesz, ha összepakolsz. Ne várasd meg a főnököt. Összerezzentem, ahogy David főnöknek nevezte Hudsont – Hudson ezt utálta –, és gyorsan visszaírtam: „Máris nedves vagyok.” Nem hazudtam. Alighogy becsuktam a laptopomat, és felkeltem a kanapéról, ahol dolgoztam, már érkezett is az újabb üzenet: „Én is kemény vagyok. Olyan kemény, hogy már fáj.” Elfordultam Davidtől, mert féltem, hogy leolvasná az arcomról az üzenetek tartalmát. „Mit fogsz csinálni velem, ha ideérsz?” Hudson szinte azonnal válaszolt, de elpakoltam a laptopomat a táskámba, mielőtt elolvastam: „Először elfenekellek, amiért más férfiakkal ingerelsz.” „Azután?” „Gyere ki, és megtudod.” „Már itt vagy? Ezt elsietted.” Még szerencse, hogy már végeztem a munkámmal. Már alig vártam, hogy láthassam Hudsont, és örültem, hogy végre leléphettem. – Jó éjt, David! – mondtam, és a válaszát már nem is hallottam, ahogy kirohantam az irodából, közben Hudson üzenetét olvastam:

„Nem. Kőkemény vagyok, de nem fogom elsietni.” Rea­gálni sem volt időm, már érkezett is a következő üzenet: „Gyere ki.” Laptoptáskával a vállamon, a kézitáskám belegyűrve, futólépésben hagytam el a klubot, csak annyi időre álltam meg, hogy bepötyögjek egy gyors választ: „Máris.” A klub ajtajában olvastam el az utolsó üzenetét: „Igen. Máris megkapod.” Elernyőztem szememet, ahogy kiléptem a napfénybe, és megpillantottam Jordant, aki nyitva tartotta a kocsi ajtaját. De nem akármilyen kocsiét: egy limuzinét. Felvont szemöldökkel léptem oda hozzá. – Csinos hintó! Talán haza kellett volna mennem, hogy átöltözzem. Nem volt nálam nagyestélyi. Jordan biccentett, de nem szólt semmit. Belestem a kocsiba, és felsikoltottam, amikor Hudson erős karja megragadott, és a térdére fektetett. A keze a szoknyám alatt volt, a fenekemen, mielőtt Jordan egyáltalán be tudta volna csukni az ajtót. – Hát, neked is szia – doromboltam a keze alatt. Hudson feltűrte a ruhámat a derekamig, felfedve tangás fenekemet. – A csinos hintó csak a miénk. Senki sem láthatja, amit veled készülök tenni útközben. Hátranéztem, hogy lássam az arcát. – És mégis mire készülsz? – Először is, erre. – Keze nagyot csattant a fenekemen; a lélegzetem is elakadt. Hudson megpaskolt már, de a fenekelés valami egészen új volt. És nagyon-nagyon szexi. Észrevettem, hogy a kocsi még nem mozdult, amikor a keze ismét a hátsómon, ezúttal sokkal erősebben. – Egyet minden egyes alkalomért, amikor ma más férfiakkal ingereltél – mondta. Hirtelen nagyon domináns/szubmisszív fordulatot vett a helyzet – mint azokban a romantikus ponyvákban, amelyekben a milliárdos alfa-hős korbácsokra és bilincsekre gerjed. Noha Hudson határozottan domináns volt, és élveztem a fenekelést, biztosra vettem, hogy egyikünk sem tervezi, hogy mélyebbre merüljön ebben az életstílusban. Hudson számára ez túlságosan primitív formája volt az irányításnak – ő jobb szeretett manipuláción keresztül dominálni. Legalábbis a múltja alapján ezt gondoltam. A szerepjáték azonban egészen más volt, és valószínűleg Hudsonnak se lenne ellene kifogása. Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Selypítve azt mondtam: – Köszönöm, uram. Köszönöm a fenekelést.

Hudson felnevetett. – Megint gúnyolódni akarsz rajtam? Vagy nem értette, vagy nem érdekelte a dolog. Újra próbálkoztam a behódoló hangnemmel. – Nem gúnyolódom, uram. Élvezem a büntetésemet, ha ez boldoggá tesz téged. – Ó, szóval ezt a játékot játsszuk? – Végre kigyúlt fejében a villanykörte. – Akkor még egyet, mert boldoggá tesz. – Újabb csattanás; az éles hang úgy begerjesztett, hogy fészkelődni kezdtem az ölében. – És még egyet, amiért elhallgattál előlem valamit. Elakadt a lélegzetem. Csak játszottunk. Nem gondolhatta komolyan. Mégis ideges lettem, amikor arra gondoltam, mi mindenre jöhetett rá. – Mi hallgattam el előled? – Hogy élvezed a fenekelést. Innen érzem, milyen nedves vagy. Megkönnyebbültem és begerjedtem a szavaitól. – Igen, uram. Élvezem. Ujját lenge bugyim alá dugta, majd bele a vaginámba. – De még mennyire, hogy élvezed! Olyan nedves vagy. Elhúzta a kezét, és ismét a fenekemre csapott, majd megmasszírozta az ütés helyét, mielőtt felültetett maga mellé. Azután megragadta a biztonsági övet, és elém húzta. – Ragaszkodom hozzá, hogy bekösd magad az autóban. Meg kell védenem, ami az enyém. Elmosolyodtam. Valójában én ragaszkodtam mindig a biztonsági övhöz. Ha az embernek autóbalesetben halnak meg a szülei, mindennél fontosabbnak tartja a biztonságot. De Hudson részéről is ügyes húzás volt. Illett a szerepéhez. Már nem először láttam meg benne a férfit, aki szeretett játszani. Talán egy kis szerepjáték segíthet rajta, hogy felhagyjon azzal, amit olyan sokáig művelt a nőkkel. Mivel Hudson szemmel láthatóan élvezte a kis játékunkat, tovább játszottam a szerepemet. – De uram, hogyan elégítselek ki, ha egy helyben kell maradnom? – Meg akarod kérdőjelezni a döntésemet? – Pajkos fény csillant a szemében. – Mert bármikor újra a térdemre fektetlek. – Ebben biztos vagyok, uram. – Ő is legalább annyira élvezte a fenekelést, mint én. Hudson a homlokát ráncolta, de az ülésen hagyott. Miután mindketten becsatoltuk magunkat, Hudson beleszólt az kocsitelefonba. – Kész vagyunk, Jordan.

Ahogy a kocsi kikanyarodott a forgalomba, Hudson sóváran végigmért. – Fordulj felém, amennyire csak tudsz. Engedelmeskedtem, amennyire a biztonsági öv engedte. Fogalmam se volt, mire készül, milyen irányba halad a játék, de beleremegtem az izgatottságba. Kezét a tarkómra tette, és magához húzott egy durva csókra. Hallottam, amint másik kezével kicipzározza a nadrágját, miközben hosszan belenyalt a számba. Perceken át folytatta, égett a szám, mire elhúzódott, s közben megrántotta a hajamat. Mágnesként vonzotta a tekintetemet meztelen és lenyűgöző farka, mely készen állt. Hudson meghúzta a hajamat, amíg a szemébe nem néztem. – Rám figyelj. Az okoskodó énem szerette volna erre azt mondani, hogy egész idő alatt csak rá figyeltem, egy izgatóan finom testrészére. De tudtam, hogy érti, és most nem okostojást játszottam, ezért inkább hallgattam. – Jó kislány. – Kezét a hajamban tartotta. – Ez a csók volt az előjáték. Most pedig le fogsz szopni. És azt akarom, hogy olyan legyen, mint a csókunk. – Rendben. Most, azaz most? – Egek, milyen szarul játszottam a szubot! – Igen, most. Beszívtam az illatát, előrehajoltam, s mint mindig, már alig vártam, hogy a számba vehessem. Nyalogatással és ingerléssel szoktam kezdeni, de ha a csók volt a mérvadó, azt kellett sejtenem, hogy Hudson el akar tekinteni az előjátéktól. A szokásos nyalogatós kezdés helyett a farka köré fontam a kezemet, és szopogatni kezdtem a hegyét. Hudson mély sóhaját jóváhagyásnak vettem. Beszívtam az arcomat, és egyszerre pumpáltam a kezemmel és a számmal. Hudson fojtott hangon biztatott: – Úgy, Alayna… ó, istenem… nagyon jó! Imádtam gyönyört adni neki, imádtam boldoggá tenni. Egyre vastagabbá nőtt a kezemben, ahogy gyorsítottam a tempón, és mohón szopogattam, nyelvemmel teljes hosszában végigsimítottam, föl-alá mozogtam rajta. – Igen, Alayna. Olyan finom vagy! – Még mindig uralkodott magán. Én viszont azt akartam, hogy elveszítse a fejét. Szabad kezembe vettem a golyóit, és gyengéden morzsolgatni kezdtem a tenyeremben, szöges ellentétben a heves mozdulatokkal, amelyekkel a farkán dolgozott a szám és a nyelvem.

– Egek, Alayna… – Hudson ekkor vette át az irányítást. Megragadott a hajamnál fogva, hogy ő irányítsa az ütemet, majd lenyomta a fejemet, hogy mélyebbre, még mélyebbre fogadjam magamba, csípőjét előretolta, ahogy dugni kezdte a számat. Szorosabban fogtam a farka tövét, éhesen és mohón vártam, hogy elélvezzen. Olyan vastag volt, és olyan közel járt már, hogy a gondolat, hogy megállíthat, mielőtt feljut a csúcsra, még jobban ösztönzött arra, hogy segítsek rajta. Vonaglottam a kéjtől, annyira felizgatott Hudson elemi vágya és az intenzív gyönyör, amit nyújtottam neki – mély morgás tört fel belőlem, a rezgéstől zúgott a fejem, és remegett a farka. Hudson egyre erősebben húzta a hajamat. – A fenébe! – zihálta. – Mindjárt elmegyek. Nyeld le, Alayna. Nyeld le mind. Ismét felnyögtem, részben azért, mert már én is nagyon izgatott voltam, részben azért, hogy feljuttassam a csúcsra. Működött. Hosszú, kéjes morgással élvezett a számba, csípőjét előrelökte, farka elért a torkomig. Szorgosan pumpáltam a kezemmel, miközben élvezett. És mindent lenyeltem. Ahogy kérte, ahogy én is akartam, még akkor is, ha kis híján fuldokolni kezdtem, és alig kaptam levegőt. Az utolsó cseppig megittam mind, majd tisztára nyaltam, ahogy megremegett alattam. Miután végzett, kezét a tarkómon nyugtatta, én pedig felültem mellé. Egyből magához húzott egy csókra, édesebbre, mint valaha. Az ajka ízéhez az ondója íze keveredett, míg végül már csak egyetlen különleges, új ízt éreztem, mely teljes egészében Hudson volt. – Köszönöm – mormoltam. Dominánst játszott, de sikerült kielégítenie. Érezni akartam az ízét, akartam, hogy a számban fejezze be. Nem is azért, mert szerettem a számba venni, hanem mert mindent ki akartam próbálni Hudsonnal – jót és rosszat, de főleg mindent, ami érzéki. Tudtam, mekkora ajándék volt ez, és ettől csak még csodálatosabb volt a kis közjátékunk. Hudson hátradőlt, és kisimította a hajamat az arcomból. – Alayna. – Imádtam, ahogy kimondta a nevemet, mintha sokkal többet mondana ennél a három szótagnál. Mint egy ima, egy próbakő. Szépnek éreztem magam tőle. Miket beszélek? Ettől éreztem magam igazán gyönyörűnek. A szürke szempár kíváncsian fürkészett. – Milyen érzés hozzám tartozni? Nem tudtam, vajon ez még a játék része-e. Részemről a játék véget ért. Őszintén válaszoltam. – Tökéletes.

Hetedik fejezet Hudson nem eresztett el kielégületlenül. Mire megérkeztünk a botanikus kertbe, teljesen kimerültem, a legszívesebben ledőltem volna. Hudson azonban elemében volt, önelégült vigyorral megfogta a kezemet, és kisegített a limóból. Egy vonzó szőke nő, a nyolcvanas évekre hajazó, rózsaszínre festett körmökkel, a főbejáratnál ellenőrizte a kertbe belépő vendégek meghívóit. Hudsontól nem kérte a meghívót. – Látom, szörnyen elégedett vagy magaddal – súgtam oda Hudsonnak, ahogy beléptünk. Hudson legyintett. – Mindenki tudja, ki vagyok. – Nem is erre céloztam. Felvillantotta pajkos mosolyát. – Szerintem ki is érdemeltem, hogy elégedett lehessek. Rövid idő alatt viszonylag sok mindent véghezvittünk. – Ha a „sok mindenen” azt érted, hogy alig állok a lábamon, akkor igazad van. – Még sosem szexeltem mozgó járműben, és amilyen komolyan vettem a biztonsági öv becsatolását, soha nem is hittem, hogy képes vagyok rá. Hudson viszont bármire rá tudott venni, legalábbis, ha ő is részt vett benne. És a hálószobában szerzett jártasságát a hátsó ülésen is kamatoztatni tudta; úgy élveztem el, hogy még a biztonsági övet sem kellett kicsatolnom. Az átrium felé indultunk az ösvényen, ahol svédasztalos vacsorával várták a vendégeket. A kinti friss levegő illata elbódított, és olyan nyugalom kerített hatalmába, amire képtelen lettem volna a városi nyüzsgésben. Lenyűgözőnek tartottam, hogy létezett egy ilyen hely, ennyire közel a New York-i káoszhoz. – Miféle rendezvény ez? – A CotF szponzorálja – felelte Hudson. – „Children of the Future”. Ez egy árva gyerekekről gondoskodó alapítvány. A rendezvényt azok tiszteletére szervezték, akik adakoztak. – És te mennyit adakoztál? – Őszintén érdekelt, mire adakozott Hudson. – Nem az a lényeg, hogy mennyit, hanem az, hogy mit. Kérdőn Hudsonra pillantottam. – Egy iskolát adományoztam nekik. Szent egek! Egy egész iskolát? Hát persze. – Plusz számos ösztöndíjat. Azért jöttem el ma este, hogy találkozzam az új igazgatóval. Azt akarom, hogy az alapítvány igazgatótanácsa megértse, hogy noha nem szólok bele a programjukba, azért odafigyelek rájuk.

Megborzongtam a burkolt utalás hallatán. Már megtanultam, hogy az üzletet is ugyanígy bonyolítja le. Hozzáértő emberekre bízta rá a dolgait, de folyamatosan rajtuk tartotta a szemét. Remélhetően bennem megbízott annyira, hogy ne vegyen észre mindent, ami az Égi Bárkában történik. Például, hogy kivel szerződök. Egek, nem lenne szabad ezen rágódnom! Hudson nem fog rájönni. Minden rendben lesz. Levettem egy pohár bort egy felszolgáló tálcájáról, és kiittam a felét; jól jött egy kis bódulat. Hudson, a kezével a derekamon, üdvözölte az ismerőseit a büfében. Egyszer elárulta, hogy sosem eszik ilyen rendezvényeken, és most megértettem, miért. Túl népszerű volt ahhoz, hogy hozzájusson az ételhez. Úgy döntöttem, én is várok, hogy később együtt ehessünk, biccentettem és mosolyogtam, miközben bemutatott, és váltott pár szót az emberekkel. Mivel azonban még sosem jártam a botanikus kertben, szerettem volna felfedezni. Így amikor egy újabb üzlettársa lépett oda hozzánk, udvariasan kimentettem magam. – Egy pillanat. – Hudson felemelte a mutatóujját a kopaszodó férfi felé. Nekem annyit mondott: – Alayna, nyugodtan maradhatsz. Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy attól féltem, ő is meghallja. Hudson nem szívesen osztotta meg az üzleti ügyeit másokkal, így a meghívás nagy előrelépésnek számított. – Köszönöm, de szeretnék körülnézni, mielőtt besötétedik. – Megszorítottam a kezét. – Hacsak nincs szükséged rám… – Nincs. – A hangja mégis vágyakozó volt. Ahogy én is vágyakoztam rá a nap minden percében: kiolthatatlan vágy, hogy mindig mellette legyek. – Csak azt akarom, hogy jól érezd magad. Hadd mutassalak be, mielőtt elmész. Alayna, ő itt Aaron Trent. Aaron, bemutatom a barátnőmet, Alayna Witherst. Az Égi Bárka promóciós menedzsere. Kezet ráztam Aaronnal. Erős keze volt, de össze sem lehetett hasonlítani Hudsonnal. – Örvendek. – Lenézően viselkedett velem, és gyorsan eleresztette a kezemet, majd visszafordult Hudsonhoz. – Az Égi Bárka? Hallottam, hogy átalakítod a helyet. – Nem én, hanem Alayna. – Remek – mondta Aaron, de továbbra is Hudsonra figyelt. – Egyszer megbeszélhetnénk, mit tehetne érted a csapatom. Hudson rám mutatott. – Alaynával kell beszélned. Biztos szívesen leülne veled. Alaya, Aaronnak reklámcége van. Méghozzá kitűnő. Már sokszor igénybe vettük a szolgáltatásaikat. Szédülni kezdtem, amikor megértettem, hogy Hudson miért akarta, hogy maradjak.

– Hát persze, a Trent Advertising. Nem tudtam, hogy ön az a Trent. – Nem volt könnyű leszerződni velük. Az, hogy Hudson bemutatott neki, nagy előnyt jelentett. Ha egyedül maradtunk volna, megmutattam volna Hudsonnak, mennyire hálás vagyok ezért a kapcsolatért. Végre Aaron odafordult hozzám. – Ms., ööö… – Withers – emlékeztette Hudson. – Igen, Ms. Withers. Elnézést, rossz a névmemóriám. Nem, csak nem érdekeltelek, amíg fel nem fogtad, hogy megszerezhetsz tőlem valamit. Úgy döntöttem, segítek rajta. – Mr. Trent, szívesen találkoznék magával. Felhívjam az irodáját, hogy megbeszéljünk egy időpontot? – Szeretnék beugrani a klubba, amikor nyitva van, és körülnézni, hátha eszembe jut valami a reklámkampányhoz. – Mit szólnál a holnap estéhez? – kérdezte Hudson. Elszomorított a gondolat, hogy a péntek estét nem tölthetem Hudsonnal. Ám igaza volt. A klub péntek este a legizgalmasabb. Úgy tűnt, Aaron sem volt oda az ötletért. De ki mondhatna nemet Hudson Pierce-nek? – Remek. – Kilenckor nyitunk, de ha odajön fél kilencre, beszélgetni is tudunk, mielőtt beindul az este. – Még szerencse, hogy az üzleti terv már elő volt készítve. Különben most éjszakázhatnék. Aaron megígérte, hogy eljön, majd reklámötletekről kezdett beszélni Hudsonnal. Mivel fölöslegessé váltam, ismét kimentettem magam, és elindultam felfedezni a helyet. Először a Shakespeare Kertbe indultam, a második pohár pezsgővel a kezemben; itt-ott megálltam, hogy megcsodáljam a különleges növényeket, melyek illata megtöltötte a júniusi levegőt. Innen továbbmentem a japánkertbe. Elvarázsolt a dimbes-dombos táj békés szépsége, így leültem egy padra, hogy élvezzem a kilátást; közben bealkonyodott, én pedig a pezsgőmet kortyolgattam. Olykor elhaladt mellettem néhány másik vendég, és végül egy tengerészkék öltönyt viselő férfi bukkant fel egy idősebb, őszülő úriemberrel, háromrészes ezüst öltönyben. A tó körül bóklásztak, és a kert csöndjében jól hallottam a beszélgetésüket. – Hétfőn létrejött az alku? – kérdezte a tengerészkék öltönyös. – Eldobom az agyam! Te mázlista seggfej! Behunytam a szemem, hátha ki tudom zárni a párbeszédet, mely éles ellentétben volt a nyugodt környezettel. Ám ekkor egy ismerős szóra ismét hegyezni kezdtem a fülem.

– Nehezen eresztette el a Plexist. Foggal-körömmel harcolt érte. – Most az idősebbik férfi beszélt Hudson kedvenc cégéről, amiért harcolnia kellett a részvényesei­vel, és amit végül elvesztett. – Szerencsére az igazgatótanács nem állt Pierce mellé. Annak a cégnek dolgozhat, amelyik megszerezte a Plexist Hudsontól. – Mik a terveid? – mondta ki hangosan a fiatalabb férfi, ami a fejemben volt. – A Plexisszel? Sok pénzt megér, ha feldaraboljuk és részenként adjuk el. Rosszul lettem attól, amit az őszülő férfi mondott. Hudson éppen ettől félt. Rengeteg ember fogja elveszíteni a munkáját. – De még nem mondtunk le arról, hogy egy darabban adjuk el. – Az idősebb férfi felvont szemöldökkel fordult a fiatalabb felé. – Ha kapunk egy jó ajánlatot. – Arra vársz, hogy ajánlatot tegyek? – A tengerészkék öltönyös hátralépett. – Ne érts félre, szeretném megszerezni a Plexist, de nekem erre nincs tőkém. – Gondoltam, szólok. Hátha mégis. Továbbsétáltak az ösvényen, az idősebb férfi rám mosolygott, ahogy elhaladt mellettem. Megvártam, amíg kissé eltávolodtak, majd felpattantam, és elindultam az ellenkező irányba, vissza Hudsonhoz. Itt a lehetőség, hogy visszaszerezze a Plexist, és a saját elképzelése szerint formálja át a céget. Már elő is álltam néhány előzetes ötlettel, hogyan tehetné gyümölcsözővé. Reméltem, sőt tudtam, hogy Hudson is olyan izgatott lesz, mint én. Keresgéltem egy ideig, mire megtaláltam a cseresznyesétányon. Egy gyönyörű, gesztenyehajú nővel beszélgetett, aki valamivel idősebb lehetett nálam. Váratlanul belém hasított a féltékenység, és vissza kellett fognom magam, hogy oda ne rohanjak Hudson mellé. Amikor Hudson észrevett, felcsillant a szeme, és ettől egy csapásra elmúlt a féltékenységi rohamom. – Alayna. Ahogy kimondta a nevemet – mindig levett a lábamról. Hudson a nőhöz fordult, aki határozottan idősebb volt nálam, legalább tíz évvel. – Hadd mutassam be a barátnőmet, Alayna Witherst. Az egyik éjszakai klubom promóciós részlegét vezeti. A nő bemutatkozott, mielőtt Hudson folytathatta volna. – Helló! Norma Anders. – Visszafordult Hudsonhoz. – Nem tudtam, hogy jársz valakivel, Hudson. – Nem vertük nagydobra. Ő akarta így, nem én. – Jól­esett Hudson hazugsága. – De végre meggyőztem, hogy másokat is beavassunk.

Norma összeszorított szájjal végigmért. – Akkor gratulálok. Komolyan, örülök, hogy végeztél a Werner lánnyal. Ha engem kérdezel, túl izgága volt hozzád. Ráadásul sosem bíztam benne. Az a lány készült valamire, Hudson. Kezdtem ideges lenni. Nemcsak azért, mert ez a nő bizalmaskodott Hudsonnal, és kéretlen tanácsokkal látta el nőügyekben, hanem azért is, mert azt hitte, hogy Celia és Hudson együtt járt. Én azt hittem, hogy ezt csak a szüleik szerették volna. Miről maradtam le? Hudson is kiegyenesedett Celia nevére, és éreztem, hogy szívesen tudná Normát minél messzebbre magától – és tőlem is. – Örülök, hogy ma este találkoztunk, Norma. Azok a jelentések… A nő bizalmaskodón megérintette Hudson karját. – Hétfőre az asztalodon lesznek. – Köszönöm, Norma. Szerencse, hogy Hudson magához húzott és elvezetett onnan, különben behúztam volna egyet ennek a nőnek. – Szóval tegeződtök? Ez… új. – Hudson csak a számára fontos emberekkel volt tegező viszonyban. Hudson nem tudta mire vélni a bosszúságomat. – Évek óta ismerjük egymást. Ennyi idő után óhatatlanul tegező viszonyba kerültünk. – Miért hiszi azt, hogy jártál Celiával? – A Celia/Hudson téma már lejárt lemez volt, mégis újabb és újabb dolgokra derült fény, ezért nem hagyott nyugodni. – Celia gyakran elkísért jótékonysági estekre és fogadásokra, ahol Norma is jelen volt. De ezt már te is tudod. A fülem tövéig elvörösödtem. Sosem árultam el neki, hogy rákerestem az interneten. Ott rengeteg képet láttam róluk Celiával. Túl jól ismert. Hudson eleresztette a derekamat. – Norma azt hihette, hogy együtt vagyunk. Én sosem javítottam ki. – Mert örültél, hogy az emberek azt hitték, hogy Celiával jársz – jegyeztem meg rossz szájízzel. – Mert örültem, hogy Norma békén hagy. – Ó. – Talán leszállhatnék a Celia-témáról. Normával kapcsolatban azonban egy rakás új kérdés merült fel bennem. Mielőtt rákérdezhettem volna, Hudson elmagyarázta.

– Norma az egyik cégem pénzügyi részlegét vezeti. – Tehát munkatársak vagytok. – Eltűnődtem, vajon hogyan került a nő ilyen elit pozícióba. „Ellenszolgáltatásokért” cserében? Idegesítő volt a bizalmaskodása. Hudsonnak megremegett a szája széle, és elfojtott egy mosolyt. – Nocsak, Alayna, nem áll jól neked a féltékenység. Összeszorítottam a számat. – Ez nem valami vigasztaló válasz. – Nem munkatársak vagyunk, hanem főnök és beosztott. Hálás voltam ugyan, hogy komolyan vett, mégis bosszantott a válasz. Elvileg Hudson nekem is a főnököm volt. – Ismerős helyzet. Hudson megtorpant, és eltökélt arckifejezéssel odafordult hozzám. – Sosem voltam a főnököd, Alayna. Sőt te birtokolsz engem. Hűha! Bármi volt is Norma és Hudson között, nem érhetett fel ezzel a kapcsolattal. Ez a felismerés őszintén meghatott. Mivel nem tudtam tovább elviselni az intenzív szemkontaktust, a sétány felé fordultam, amire eddig fel se figyeltem. A dús, füves ösvényt kétoldalt hatalmas, telt és zöld lombkoronájú cseresznyefák övezték. Hudson követte a tekintetemet. – Láttál már képeket a cseresznyevirágzásról? – Nem. – Csak a washingtoni cseresznyevirág-fesztiválról, és sejtettem, hogy a sétány is legalább olyan szép lehet. – Lélegzetelállító. A faágakat rózsaszín vattacukor lepi el. Mennyei az illatuk. – Végigsimított az arcomon. – Tavasszal visszajövünk. – Csodásan hangzik. – Komolyan gondoltam. Ugyanakkor bizseregni kezdett a hasam a gondolattól, hogy még jövő tavasszal is együtt leszünk, és hogy birtoklom Hudsont. Mindkét dolog olyan csodálatosan hangzott, és olyan hirtelen jött. Túl fog élni ennyi időt a kapcsolatunk? Nem fogok csalódást okozni neki? A rágódás helyett inkább felidéztem a hírt, ami miatt megkerestem Hudsont. – Figyelj csak, szeretnék mondani valamit, ami érdekelhet.

Hudson a derekamra tette a kezét, és levezetett az ösvényről. – De ez még ráér – mondtam, amikor megértettem, hogy azon nyomban szavamon akar fogni. – Vegyülj tovább nyugodtan. Éreztem Hudson forró leheletét a fülemen. – Jelenleg az egyetlen vegyülés, ami engem érdekel, az az ágyékunk vegyülése. – Te kis telhetetlen! Már megkaptál a kocsiban. – Mégis libabőrös lettem a gondolattól, annyira vágytam rá. – Nem volt elég. – Félrevont az ösvényről a sövény mögé, ahová nem lett volna szabad belépnünk, és nekidöntött egy fának, majd a csípőjével a fához szegezett. – Belőled sosem elég. A lélegzetem is elakadt az odaadástól. Ez a férfi, akinek a saját démonaival kellett megküzdenie, hogy beengedjen az életébe, ellenállt a kísértésnek, hogy elzárkózzon előlem, ehelyett úgy viselkedett, ami mindkettőnket boldoggá tett. Mélyen a szemébe néztem. – Szeretlek. Közelebb hajolt hozzám, az orra hegye súrolta az arcomat. – Ezért vontál félre? Ha így van, nem panaszkodom. Felnevettem. – Te vontál félre engem! És nem erről akartam beszélni veled. Noha mindig örülök, ha kimondhatom. Hudson szája lusta mosolyra húzódott, én azonban az ösvényre figyeltem, ahol mozgást észleltem. Egy kisebb csoport közeledett, felismertem köztük az idősödő férfit korábbról. – Valójában tökéletes helyszínt választottál. Látod ott azt a férfit? Hudson arrafelé fordult, amerre mutattam. – A barna öltönyöst? – Nem, aki mellette van. – Adtam neki egy percet, hogy jól megnézhesse. – Ismered? – Nem emlékszem rá. Ismernem kellene? Vállat vontam. – Nem feltétlenül. De hallottam egy másik férfival beszélni… – Körbenéztem, hátha őt is megtalálom. – De őt most nem látom. Nem is számít. Az őszülő férfi annak a cégnek dolgozik, amelyik megvette – most figyelj! – a Plexist. Hudson eleresztett, és alaposan szemügyre vette a férfit, mielőtt elhaladt mellettünk.

– Honnan tudod mindezt? – Tőle hallottam. Amikor korábban elmentem szétnézni. Azzal dicsekedett, hogy mekkora szerencséje volt, hogy meg tudott szerezni egy ilyen szuper céget egy olyan embertől, mint Hudson Pierce. Hudson arcvonásai megfeszültek. – Folytasd. Az ajkamba haraptam. – Igazad volt. Arra készülnek, hogy feldarabolják a vállalatot. – A fenébe! – Hudson nem mindennap mutatta ki az üzlettel kapcsolatos érzelmeit – vagy bármilyen érzelmet –, de eddig is sejtettem, hogy szerette a vállalatot, amit elvesztett. Most már biztos voltam benne. Ettől csak még nagyobb élvezet volt megosztanom vele a következő hírt: – De azt mondta, szívesen eladná, ha kapna egy jó ajánlatot. – Rövid hatásszünetet tartottam, hogy legyen ideje feldolgozni a hírt. – Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy csak elsőként kell előállnod egy jó ajánlattal. Hudson egy szempillantás alatt a fához szegezett, hogy mozdulni sem tudtam testének súlya alatt. – És mi lenne, ha neked tennék egy jó ajánlatot? – Hudson! – Játékosan ellöktem magamtól. – Komolyan beszélek. – Én is. – Az államat harapdálta. Nem tudtam ellenállni a közeledésének; a testem már átadta magát neki, olvadoztam az érintése alatt, és minden porcikám sajgott a vágytól, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Az agyam mégis válaszokra várt. – Azt hittem, a Plexis sokat jelentett neked. – Még mindig így van. – Elmosolyodott, ahogy közelebb hajolt egy csókért. Elfordítottam a fejem, és a szemébe néztem. – Akkor miért csak a szexen jár az eszed? Csak erre kellek neked? – Tudtam, hogy nem, és én is csak vicceltem, de csalódtam, hogy Hudsont nem érdekelte a Plexis. Hudson fogást váltott rajtam, és ismét szorosan hozzám simult, ajka a fülemet súrolta. – Erről szó sincs. Tudod jól, hogy az üzleties eszed mindig felizgat, különösen, ha nekem dolgozik. És mivel nem tudom magam szavakkal kifejezni, azt kívánom, bárcsak be tudnám bizonyítani neked, hogy mennyire bolondulok most érted.

Ettől teljesen elolvadtam. Mégis további megerősítésre volt szükségem. – Szóval, örülsz a hírnek? – kérdeztem halk, sóvár hangon. – Nagyon. – Hozzám dörgölőzött, a kemény duzzanat a nadrágján jelezte, hogy mennyire hálás nekem. Vonaglani kezdtem, hogy én is megérinthessem. – És nem csak a testem vonz? – kérdeztem mély hangon. De legalább sikerült megértetnem magam vele, mert megadta a választ két csók között. – Minden vonz benned – a tested, az eszed, a nagy szád. Sőt még a „őrültséged” is, ahogy te nevezed. – Te is őrült vagy, ha ezt komolyan gondolod. Felkapta a fejét, és láttam az őszinteséget a szemében. – Sosem beszéltem ennél komolyabban, Alayna. Te vagy az első ember, akit ismerek, aki mellett nem érzem őrültnek magam. Ez a legjobb, ami valaha történt velem. Te vagy a legjobb, ami valaha történt velem. Elnémult körülöttem a világ, számomra most csak Hudson létezett, csak őt láttam és éreztem, a bőrömön és a csontjaimban. – Újra kell gondolnod ezt a nem-vagyok-a-szavak-embere dolgot, mert amit most mondtál, az tökéletes volt. Összeért az orrunk, amikor bólintott. – Elég a beszédből, hadd foglaljam el mással a szádat. – Mi lett azzal a jó ajánlattal, amit fel akartál kínálni? – Előretoltam a csípőmet, hogy hozzádörgölőzzem, és enyhítsem a sajgó lüktetést a lábam között. – Türelem, kedvesem. Türelem. – Ajkunk összeért, kezdetben gyengéd volt a csók, majd egyre szenvedélyesebb lett, ahogy Hudson nyelve éhesen ficánkolt a számban. Az arcomra tette a kezét, és minden mozdulatunkat ő irányította; édes sóhajok törtek fel a torkom mélyéről, melyeket elnyelt egy mély csókkal. A fába kapaszkodtam, durva kérge kidörzsölte a kezemet; az érzés éles ellentétben állt a Hudson fakasztotta édes eksztázissal. Az egész világról megfeledkeztem csókolózás közben. – Elnézést, elnézést. – Alig hallottam a női hangot és a torokköszörülést. – Elnézést! Szétváltunk, amikor végre leesett, hogy hozzánk beszélnek.

– Elnézést, de nem léphetnek a pázsitra… – A nő elhallgatott. – Ó, Mr. Pierce. Nem tudtam, hogy ön az… Alayna? Kissé kábán fordultam a hang irányába. – Julia? Mit csinálsz te itt… – Julia említette, hogy ma elfoglalt. – A te céged szervezte a ma estét? – Igen. A finom érzés, ami Hudson letaglózó csókja nyomán áradt szét a testemben, egy csapásra elmúlt. Ez Julia estje volt. Julia itt állt velünk szemben. És ha Julia itt van, Paul is itt van valahol. Nagyot nyeltem. – Nahát! Micsoda egybeesés! – Vajon furcsa volt a hangom? Ideges? Halálra rémült? Julia felé intettem. – Hudson, ő Julia Swaggert. A Party Planners Plus tulajdonosa. Vele volt ma megbeszélésem. – És a néhai áldozatommal, Paul Kreshsel, aki jobb, ha nem kerül elő, különben elveszítem a fejem. – Julia, bemutatom Hudson Pierce-t. A máskor oly magabiztos Julia most zavarba jött. – Én… Mr. Pierce, megtiszteltetés találkoznom önnel. Már alig várom, hogy együtt dolgozhassunk. – Ragyogott az arca a boldogságtól, és láttam, milyen sokat jelent neki ez a szerződés. Már értettem, miért volt hajlandó Paul még engem is elviselni érte. Ahogy korábban Aaronnal, Hudson most is rám terelte a figyelmet. – Alaynánál jó kezekben lesz. A klub üzleti ügyeiért ő a felelős. Én csak a nevemet adom mellé. – Megérintette a karomat. – Most pedig elnézést, de beszélnem kell valakivel. Mivel senki más nem volt a közelünkben, megértettem, hogy Hudson csak rám akarta bízni a munkát. Amiért végtelenül hálás voltam neki. Nemcsak azért, mert teljes egészében rám bízta a szerződést, hanem azért is, mert így nem kellett tudomást szereznie Paulról, ha esetleg előkerülne a beszélgetésben – vagy a való életben. Julia követte Hudsont a tekintetével. Nem hibáztattam érte. Elölről és hátulról is szép látványt nyújtott. – Szóval, te és Hudson Pierce? – Felvonta a szemöldökét. – Vagy csak a holdfény és ez a felhajtás hozott lázba benneteket? – Nos, mindkettő. Együtt vagyunk, ha ezt érted „felhajtáson”. – De nem akartam a fiúmról beszélni. Inkább az ő fiúja érdekelt. – S ha már így szóba került, hol van Paul? Julia az ajkát biggyesztette. – Itt van valahol. Többnyire a háttérben marad ilyen eseményeken.

– Ó, értem. – Mégis itt volt. Ami azt jelentette, hogy jobb lesz, ha távozom. – Hát, szerintem Hudson lassan menni szeretne… – Igen, én is úgy láttam. Szerencsés vagy. A mély sóhaj hallatán eltűnődtem, vajon mikor jöttek utoljára lázba Paullal. De sem sokáig tűnődtem ezen. A legkevésbé sem érdekelt Paul és a kapcsolata. Régen egyáltalán nem így voltam ezzel. – Hát, nekem is vissza kell mennem – mondta Julia vonakodva. Én viszont már át is másztam a sövényen. Visszafordultam integetni. – Jó volt munka közben látni! Ügyesen csinálod. – Köszi. Idegesen Hudson keresésére indultam. Paul Kresh a közelben volt. El kell mennünk innen. El kell mennünk, mielőtt Hudson rájön, hogy életem legnagyobb tévedése visszatért. Alig tettem meg pár métert az ösvényen, amikor Hudson előlépett egy közeli bokorból, megragadta a kezemet, és a kijárat felé húzott. – Mennünk kell. Azonnal! – A hangja sürgető volt és ellentmondást nem tűrő. A fenébe! Tudta. Vajon hallott bennünket? Miért sejtené, hogy az a Paul, akit emlegettünk, azonos Paul Kreshsel? Eljátszottam az ártatlant, hátha tévedek – reméltem, hogy tévedek. – Miért? Mi a baj? – Lélegzet-visszafojtva vártam a választ. Válasz helyett azonban Hudson csak megragadta a kezemet, és merev farkára tette. – Ó, vagy úgy! – Bíztam benne, hogy a sóhajtásom inkább csodálatnak hangzott, mint megkönnyebbülésnek. Különösen, mivel valóban csodálatot éreztem. Mindig lenyűgözött Hudson pénisze. Még egy személyes krízis kellős közepén is. Mindent beleadtam a flörtölésbe, mert tudtam, hogy így könnyen kijutok innen. – Vagy akár itt a kertben is magadévá tehetsz. – Ne kísérts. A legszívesebben ledöntenélek arra a padra, de az nem vallana jó ízlésre. És nem akarom tönkretenni a jó híred. – Felcsillant a szeme. – Különben is, amire én készülök, ahhoz az egész éjszakára szükség lesz, és biztos vagyok benne, hogy a Brooklyni Botanikai Társaság szeretne bezárni, mielőtt végeznék. Hirtelen nagy szükségem lett egy száraz bugyira. – Hát jó. – Talán problémát jelent?

– Egyáltalán nem. Már majdnem a kijáratnál voltuk, amikor Hudson elkáromkodta magát. – Mi baj? – Észrevettem valakit, akivel beszélnem kell. Ugye nem bánod? Felajzott voltam, és már alig vártam, hogy ágyba bújjunk, úgyhogy nagyon is bántam. Hudson azonban szemmel láthatóan jobban bánta. – A járásodból ítélve szerintem te fogod bánni. Ekkor pillantottam meg a szemem sarkából. Odafordultam, hogy alaposabban megnézhessem. Ő volt az. Paul Kresh, személyesen. Egy nap alatt már másodjára, ki hitte volna? Szerencsére nem azokkal volt, akikkel Hudson beszélni akart, hanem a Látogatóközpont mellett állt, és az egyik felszolgálóval beszélt, aki egy tálcányi üres pezsgőspoharat egyensúlyozott a karján. Gyorsan elfordultam, de elkéstem. Összenéztünk. – Hudson, beszélj, akivel beszélned kell. Addig megkeresem a mosdót. Magához húzott. – Talán odamegyek érted, ha végeztem – súgta, majd homlokon csókolt. Elpirultam, noha amit most mondott, közel sem volt olyan mocskos, ahogy máskor beszélt. Igaz, már annyira be voltam gerjedve, hogy nem számított, mit mond. Ami elég kényelmetlen helyzetbe hozott. Nem akartam izgatott és begerjedt állapotban beszélni Paullal. Biztos azt képzelné, hogy róla szól az egész. Mély lélegzetet vettem, és Paul felé indultam. Megvárta, amíg a közelébe érek, aztán megszólított. – Megint a nyomomban jársz? Égnek emeltem a szememet. – Nem kell megmagyaráznod. – Hudson felé intett. – Az ott Hudson Pierce, igaz? Ha vele vagy, akkor értem, miért vagy itt. Igyekeztem higgadtan fogadni a tényt, hogy ilyen sok személyes infót tud rólam. Julia előbbutóbb úgyis elmesélte volna neki. – Igen, az ott Hudson. Együtt vagyunk. – Hűha! Láttam, hogy beindult a fantáziája. Azok után, hogy valaha hónapokon át adatokat gyűjtöttem róla, pontosan tudtam, mi jár az eszében.

– Ez az információ nem fog hasznot hozni neked, Paul. Tud rólad és a múltamról, tud a távoltartási végzésről, és ha valaha is… – Mégis mit képzelsz, mire készülök? Úgy viselkedsz, mintha meg akarnálak zsarolni, vagy mi. Ami elég furán hangzana annak az embernek a szájából, aki meztelenül az íróasztalomhoz bilincselte magát. – Szerintem viszont logikus következtetés, mivel ma délután gyakorlatilag megzsaroltál. – Az… nem zsarolás volt. Nem egészen. – Megvakarta az orrát, mint Pinocchio, amikor hazudik. – Nevezzük inkább erőteljes meggyőzésnek. – Hívhatod, aminek akarod, nyomást gyakoroltál rám, és ennek nem örülök. – Nézd, Laynie… – Tudom, tudom. – Nem érdekelt, hogy minek akarta nevezni. Így is tökéletesen tisztában voltam a helyzettel. – Szeretnéd, ha Julia megkötné a szerződést, és mivel én is szeretnék vele dolgozni, ezért beleegyeztem. Veled azonban nem akarok találkozni. Soha többé. Nem akarok összefutni veled ilyen rendezvényeken, nem akarlak látni a klubomban, nem akarom, hogy felhívj – hagyj békén. Tartsuk be mindketten azt a távoltartási végzést. Nem akarok emiatt bajba kerülni, világos? – Rendben. Nekem mindegy. – Mégis diadalittasan felcsillant a szeme. – Nem kerülsz bajba. Ez csak téged érint és engem. – Mondd ezt Hudsonnak. Nem örülne neki, ha megtudná, hogy aláírtam egy szerződést, amihez neked bármi közöd van. – Ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy ha nem akarom, hogy Hudson tudomást szerezzen Paulról, akkor arról sem szólhatok neki, hogy mégis találkoztam Celiával. Különben megtudná, hogy miről beszélgettünk. Például Paulról. Márpedig ezt Hudson nem hagyná szó nélkül. – Miért érdekelné? Amíg szakmai és távolságtartó marad a viszonyunk, mint te is említetted, ennek az egésznek semmi köze hozzá. – Mert hiába volt többnyire az én hibám, ami közted és köztem történt… – Többnyire? Inkább teljes mértékben. Komor pillantást vetettem rá. – A menyasszonyodat te csaltad meg. Paul vállat vont. Mekkora seggfej! – Mindenesetre Hudson téged sem tart ártatlannak. És nem azért, mert bármi rosszat mondtam rólad, hanem mert… – Nem tudtam befejezni a mondatot. Én magam sem tudtam a választ. – Nem is tudom, miért. Valamiért ő látja bennem a jót. – Aminek én már a létezésében sem voltam biztos. Paul felhorkant.

– Nem is tudtam, hogy pszichopata. Fenyegetően közelebb léptem Paulhoz. – Tudod, mi van? Jobb lesz, ha most befogod. Nem pszichopata. Én sem vagyok pszichopata. Te azonban egy seggfej vagy. Még mindig kihátrálhatok ebből a szarságból. Rajta, próbálkozz csak, nekem Hudson Pierce áll az oldalamon. – Aki biztosan örülne, ha az egész világ tudomást szerezne a barátnője bűntényeiről. Mindenki rajta nevetne. Különösen, ha elmondom, hogy direkt azért kerested fel a Party Planners Plust, hogy megint velem dolgozhass. Forogni kezdett velem a világ. – De ez nem igaz. Ismét vállat vont, olyan gondtalanul, mint aki nyerésre áll. – Az embereket nem az igazság érdekli. Imádják a pletykát, főleg a felső tízezerről. – Azt hittem, nem zsarolsz meg. – Még nem is. – Jelentőségteljesen a szemembe nézett. – Szükség van rá? Kirázott a hideg. Csapdába estem, ahogy korábban már sejtettem, és most már biztos voltam benne. – Rendben van, Paul. Benne vagyok, de csakis az én feltételeim mellett. – Láttam a háta mögött Hudsont közeledni. – Most mennem kell. Mosolyogva sétálj az ellenkező irányba. Nem tudom, hallgatott-e rám, mert otthagytam, és Hudsonhoz mentem, mielőtt közelebb érhetett volna hozzánk. – Szia! – Kicsit szédültem, de nem volt kellemes érzés. – Megtaláltad a mosdót? – Hát, nem. – Szerencsére valójában nem kellett kimennem. – De nem baj. Kibírom hazáig. A kijárat felé próbáltam vonszolni, Hudson azonban kérdőn nézett Paul után. Gyorsan beadtam neki egy mesét, mielőtt rákérdezhetett volna. – Az egyik eseményszervező. Infókat próbáltam kiszedni belőle a Party Plannersről. Hudson felvonta a szemöldökét. – Nagyon heves vitának tűnt. – Aha, nagyon határozott véleménye van. – Azután rájöttem, hogy talán inkább én tűnhettem „hevesnek”. – De, gondolom, engem is lázba hozott a dolog. Azt mondta, nagyszerű cég. Egyre izgatottabban várom, hogy együtt dolgozhassunk. – Rosszul lettem a saját hazugságomtól. Nem is

értettem, hogy tölthettem annyi évet hazugsággal és manipulációval csak azért, hogy olyan férfiak közelében lehessek, akik nem akartak engem. Akkor olyan könnyen ment. Most, hogy egy olyan férfinak hazudtam, aki engem akart, undorítónak és visszataszítónak éreztem. Hudson azonban hitt nekem, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. – Ez nagyszerű! – Magához vont. – Tudod, minek örülök mindennél jobban? Hogy végre hazamehetünk. Pontosabban, hogy hazavihetlek. Vagy legalábbis a kocsiig. – Én is. – Bármire készült, minden mást el fog feledtetni velem. Eltereli a gondolataimat a titkaimról és a zsarolásról és a betartatlan ígéretekről. Legalábbis remélem.

Nyolcadik fejezet Még mindig egymás karjában voltunk, amikor másnap reggel Hudson ébresztőórája felriasztott bennünket. A lélegzetem is elállt a csókjától, majd kihúzott az ágyból. – Menj zuhanyozni – parancsolt rám. – Addig főzök kávét. Vigyorogva engedelmeskedtem, és a fürdőszobába indultam pisilni. Azután elindítottam a zuhanyt, és mielőtt beléptem, megvártam, amíg a víz kellemes meleg lett. Ez volt a legjobb dolog a világon. Nemcsak a túlméretezett zuhanyfej, amely alatt ellazultak a szextől sajgó tagjaim, hanem ez az egész rutin. Szeretkezni az éjszaka közepén, a szeretőm oldalán ébredni, előkészíteni neki – magunknak – a zuhanyt, a legszívesebben mindennap ezt csinálnám. Felsóhajtottam, és hagytam, hogy az elsietett ábránd pár pillanatig magával ragadjon. – Úgy látom, rám itt nincs is szükség. – Hudson belépett a zuhany alá, és azonnal a karjába zárt, mint aki legalább annyira vágyik az érintésemre, mint én az övére. – Ez a zuhany olyan szupi! – mondtam, és a kezdődő erekciójára pillantottam. Vajon mikor fogok betelni meztelen testének látványával? – Szupi? – De semmi ahhoz képest, amit te művelsz velem. – Kezembe vettem a farkát, szokás szerint csurogni kezdett a nyálam a mérete láttán. Felnyögött, és megkeményedett a kezemben. – Mit szólnál, ha szupi dolgokat csinálnék veled a szupi zuhany alatt? Nem tudtam visszafojtani a nevetést a szóhasználata hallatán. Olyan idegen volt tőle, egyáltalán nem rá vallott. Ellenállhatatlan volt. – Arra nincs szó, milyen szupi lenne! *

Zuhanyozás után felkészültünk az előttünk álló napra. Hudson kijelölte nekem az egyik kézmosót, és egy szál törülközőben, egymás mellett készülődtünk: ő borotválkozott, én kisminkeltem magam. Ismét eszembe jutott, milyen könnyű lenne így élni. Milyen természetes. Ő végzett elsőként a fürdőben, és mire kijöttem, már fel is öltözött: kétrészes fekete öltönyt viselt, amitől remegni kezdett a térdem. Egek, ő volt a legínycsiklandóbb pasi a világon! – Éhes vagy?

Talán gondolatolvasó is? – Ja, reggelire gondolsz? – Igen, reggelire. Térj vissza a valóságba, kedvesem! Már így is több időt fordítottam rád ma reggel, mint kellett volna. Elöntött a forróság, amikor felidéztem, ahogy a zuhanyozó falának döntött, és megdugott. – Nos, örülök, hogy megérte. – Meg bizony. – Elsétált mellettem a hálószoba felé, és megcsapta az orromat az aftershave illata. – Mit szólsz egy pirítóshoz grépfrúttal? – Tökéletes – feleltem, ahogy belélegeztem az illatát. – Kint találkozunk. Felkaptam az egyetlen tiszta ruhát, amit a szekrényben találtam, és sajnáltam, hogy nincs nálam hivatalosabb ruha az aznapi megbeszéléseimhez. Amiről eszembe jutott valami, amit szándékosan hanyagoltam: a lakásom. Be kell ugranom oda. És ki kell találnom, hogy hol fogok lakni. A bérleti szerződés lejár, és mivel a bátyám nem fizeti tovább a lakbéremet, olyan helyet kell keresnem, amit megengedhetek magamnak. Mennyivel könnyebb lenne Hudsonnal összeköltözni! Gyorsan emlékeztettem magam, hogy ez milyen rossz ötlet. Még korai! Különben sem ajánlotta fel. Miután felöltöztem, és lófarokba fogtam a hajamat, csatlakoztam Hudsonhoz a konyhaasztalnál. Már odakészítette a reggelimet, és egy termoszbögrében a kávémat. – Nem tudtam, mikor indulsz, ezért töltöttem abba. – Hudson a termoszbögre felé intett. – Hamarosan. Fél tizenegykor találkozom egy grafikai tervezővel az új menük miatt, és addig elő akarom készíteni a prezentációmat is a ma esti találkozóra Aaron Trenttel, mert délután még egy rakás egyéb dolgot kell elintéznem. – Hadartam, mert kicsit ideges lettem a napi teendőimtől. Hudson felvonta a szemöldökét. – Egy rakás dolgot? – Aha. Biztos, hogy Trentnek kell egy hivatalos marketingtervezet, és meg kell szerveznem az állásinterjúkat a szakácsoknak. – Belekortyoltam a kávémba. – És muszáj hazamennem. – Haza. – Ez nem kérdés volt, csak megismételte, amit tőlem hallott, de komorabb, meglepett hangon. Talán csalódottan. – A lakásomra. – Értettem a célzást. Miért? Beleállítottam a kanalamat a grépfrútba.

– Nem tudom. Össze kell szednem a leveleimet, és ellenőriznem a dolgaimat. Megnézni, hogy minden rendben van-e. Tudod, hogy megvannak-e a dolgaim. Tudtam, hogy kínos lesz ez a beszélgetés. El kell mennem a lakásomra, de nem akartam, hogy Hudson azt higgye, nem akarok vele lenni, hogy nem akarok ide visszajönni. A legjobb lesz, ha nyíltan beszélek vele. – Szükségem lesz váltás ruhára, ha azt akarod, hogy megint itt aludjak. Hudson hangos csörrenéssel lecsapta a kanalát. – Ha azt akarom, hogy itt aludj? Miről beszélsz? Kulcsot adtam neked. Akkor jössz ide, amikor csak szeretnél. Előrehajoltam, széles mosollyal az arcomon. – Annál inkább szükségem van váltás ruhákra. Mert én nagyon szeretek veled aludni. – Én is szeretek veled aludni. – Megtörölte a száját. – És ha már szóba került, azt még jobban szeretném, ha minden éjjel itt aludnál, és minden holmid itt lenne. Elakadt a lélegzetem. Hát itt volt. Legalábbis azt hittem, hogy itt volt. Megerősítésre volt szükségem. – Mit… nem értem, mire célzol. – Dehogynem érted. De ha ettől jobban érzed magad, akkor kimondom. – Felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját. Amikor visszatért, állva maradt, és nekitámaszkodott a reggelizőpultnak. Szerintem nem érzékelte, milyen hatással van másokra, ha föléjük magasodik. Vagy talán nagyon is tisztában volt vele. Talán szándékosan csinálta. Pontosan tudta, hogyan kerüljön előnybe. – Igen, mondd ki. – Remegett a hangom, nem tudtam, izgatott legyek vagy ideges. – Mi szükséged van még arra a lakásra? Már majdnem lejárt a bérleti szerződésed. Költözz ide. Meg sem kérdeztem, honnan tud a bérleti szerződésről. Ha túl sokat rágódnék ilyesmiken, aggódni kezdenék a többi titkom miatt. Különben is annyira megdöbbentett a kijelentése, hogy csak ez a két szó járt a fejemben: „Költözz ide.” – Örülök, hogy még mindig meg tudlak lepni. – Hudson érdeklődve tanulmányozta az arcomat. – Bár ezúttal nem kellene úgy meglepődnöd. Miért lepődtél meg ezen ennyire? Remegve letettem a kanalat. Csak a gyümölcs felét ettem meg, de éreztem, hogy több falat nem megy le a torkomon. Gondolkodni sem tudtam, nemhogy rágni és nyelni. – Csak… olyan hirtelen jött. Hudson a homlokát ráncolta.

– Valóban. Milyen kár, hogy olyan fontosnak tartják egy kapcsolatban a kellően hosszú várakozási időt a komoly döntések előtt. Nem kellene számítania. – Biztos? – néztem rá. – Nekem nem számít. Mint már mondtam, ha van egy tervem, véghezviszem. Elhatároztam, hogy annyi időt töltök veled, amennyit csak lehet. És nem csak az ágyban. Ezért az összeköltözés logikus lépés. Felálltam, és a mosogatóhoz vittem az edényeket. Magamhoz kellett szorítanom őket, nehogy észrevegye, hogy csörömpölnek remegő kezemben. – Épp ezért nem biztos, hogy jó ötlet. Nekem ez úgy hangzik, mint egy üzleti terv. Mintha ez lenne a következő tétel egy listán. Ami nem túl romantikus. Hudson ideges lett. – Nem tudtam, hogy romantikára van szükséged. Tudod jól, hogy nem olyan a természetem. – Ugyan már! – Megvártam, amíg felém fordult; csak a reggelizőpult állt közöttünk. – Ez baromság. Azt állítod, hogy nem vagy romantikus alkat, pedig nagyon is az vagy. – Előző éjjel például nagyon romantikusan viselkedett. – Nem a romantika miatt panaszkodtam. – Akkor miért panaszkodtál? – Őszintén zavartnak tűnt. – Semmi miatt! Semmiért sem panaszkodom. – Amiatt panaszkodtál, ahogy megkértelek, hogy ideköltözz. – Szó sincs róla – mondtam a szememet forgatva. – Na jó, talán mégis. Egy kicsit, de nem ezért mondok nemet. Hudson elképedt. – Nemet mondasz? – Nem. – Egy pillanat. – Úgy értem, de. – Kivéve, hogy egyáltalán nem akartam visszautasítani. Mindig Hudsonnal akartam lenni, ahogy ő is azt akarta, hogy mellette legyek. Ám az együtt töltött idő olyan… – Úgy értem, nem tudom. Hudson megkerülte a pultot, és megfogta a karomat. – Alayna, tudod, hogyan érzel irántam? – Igen. Szeretlek. Ezt te is tudod. – Akkor költözz ide. Az ajkamba haraptam, és Hudson levendulaszín nyakkendőjével babráltam. – Ezen még gondolkodnom kell.

Az állam alá tette az ujját, és felemelte az arcomat, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. – Miért? – Mert kell, és kész. – Elhúzódtam, nem tudtam úgy koncentrálni, hogy rajtam volt a keze. Nem tudtam úgy ellenállni neki, hogy közben vibrált körülöttünk a levegő. Visszafordultam a mosogatóhoz, beledobáltam a grépfrúthéjat a szemetesbe, és vizet engedtem az edényekre. – Ez hatalmas lépés, és igen, megkönnyítené a dolgomat, és nem tagadom, én is nagyon szeretném… – Akkor tedd meg! – …de nem tudom, helyes-e. – Elzártam a vizet, és leráztam a cseppeket a kezemről a mosogató fölött. Nem fordultam felé, úgy vallottam be neki: – Túlságosan beléd szeretek, Hudson. Túl gyorsan, és ez megrémít. – Belém szeretsz? Vagy már belém szerettél? Mindkettő. Valahányszor azt hiszem, hogy ennél jobban már nem is szerethetném, olyasmit mond vagy csinál, amitől még jobban megszeretem. – Nem mindegy? – Ha már belém szerettél, akkor miért izgat, hogy túl gyorsan vagy túl hevesen történt? A lényeg, hogy megtörtént. Én így látom a helyzetet. Megint egy újabb célzás arra, mit érez irántam, ahelyett hogy inkább nyíltan kimondaná. Ez problémát jelentett, nem igaz? Hogyan élhetnék együtt olyasvalakivel, aki még azt sem képes kimondani, hogy szeret? Mély lélegzetet vettem, és Hudson felé fordultam. – Kaphatok egy kis gondolkodási időt? Amíg nem vagyunk együtt? Hudson hátrahőkölt. – Csak nem arra célzol ezzel, hogy nyomást gyakorolok rád? – Arra célzok, hogy elvonod a figyelmemet. És igen, ez is egyfajta nyomásgyakorlás, akár szándékos, akár nem. És az igazat megvallva, kissé manipulatív. Az elő­életedet tekintve pedig igenis megfordul a fejemben, hogy talán irányítani akarsz, és ez a legkönnyebb módja. Hudson elkomorult, én pedig odaszaladtam hozzá, és átkaroltam. – Ne húzd fel magad, Há! Nem azt mondom, hogy manipulálsz engem, vagy irányítani akarsz, csak időre van szükségem. Hogy biztos legyek benne. Adj nekem időt. Kérlek! – Ha erre van szükséged. – Fagyos volt a hangja, és nem viszonozta az ölelést.

Beletúrtam a hajába a tarkóján. – Hudson! – Mi az? – Ne viselkedj így. Hudson továbbra is feszült maradt. – Sehogy sem viselkedem. – Akkor minden rendben? – Megcsókoltam az álla alatt, mert azt akartam, arra volt szükségem, hogy behódoljon nekem, hogy engedje magát átölelni. Hudson felsóhajtott, és végre átkarolt. – Persze hogy rendben. – Csókot nyomott a fejemre. – Mindig. *

Hudson sofőrje egy időben érkezett Jordannel. Amint egyedül voltam a Maybach hátsó ülésén, elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Lieslt. Beszélnem kellett valakivel Hudson ajánlatáról, és eddig mindig hozzá fordultam, ha nehéz döntés előtt álltam. Tárcsázás előtt azonban elbizonytalanodtam. Előző éjjel dolgozott. Valószínűleg még alszik. Engem különben is hiába ismer, ha Hudsont nem ismeri. Legalábbis nem igazán. Márpedig Hudson ismerete fontos volt a jó döntéshez. Valaki más azonban jól ismerte őt – nagyon is jól. És az ő száma is megvolt. Amikor Celia nem válaszolt, letettem, és újrahívtam, ahogy kérte. A harmadik hívásra felvette. Megfordult a fejemben, hogy telefonon közlöm vele a hírt, de aztán úgy döntöttem, hogy személyes találkozásra lesz szükség. Végtére is valami személyesre volt szükségem, így megbeszéltük, hogy egykor együtt ebédelünk. Celia már az asztalnál ült, amikor beléptem az étterembe. Megvártam, amíg a pincérnő felveszi a rendelésemet – egy jeges teát, csirkét és vízitorma-salátát kértem –, majd belevágtam a beszámolómba. Noha Hudson ajánlatával akartam kezdeni, valami más szaladt ki a számon. – Mit tudsz Norma Andersről? – Képtelen voltam kiverni a fejemből, mivel Hudsont fogdosta, Hudson pedig a keresztnevén szólította. Celia felvonta a szemöldökét. – Ó, tehát már te is hallottál a ribancról. – Úgy érted, Hudson és… – Forgott a gyomrom. Talán hiba volt rákérdezni.

– Az igazat megvallva, nem tudom biztosan. Nem mintha Hudson beavatna a hódítási sikereibe. És ha találgathatok, szerintem nem dugta meg – bocs, hogy vulgárisan fejeztem ki magam, de tudod, hogy értem –, különben végzett volna vele, és semmiképpen nem dolgozna vele a nő. Szerettem volna belekapaszkodni Celia szavaiba, mint egy mentőövbe, és elhinni, hogy Hudson soha nem volt… intim kapcsolatban Norma Andersszel. Mégis voltak lyukak a hipotézisében. – Legalábbis, ha akkor feküdt volna le vele, amikor még, tudod, játszadozott a nőkkel. De már egy ideje nem teszi, nem igaz? Mondjuk, az elmúlt két évben. Celia a homlokát ráncolta. – Hát, gondolom. Persze. – Tehát Hudson lefekhetett vele, miután elkezdte a terápiát, és akkor nem olyan nagy ügy neki tovább alkalmaznia a nőt. Celia bólintott. – Értem, hová akarsz kilyukadni. De továbbra sem hiszem, hogy megtörtént. Már csak azért sem, mert Norma mindig is hajtott rá. Már jóval a terápia előtt. Össze se tudom számolni, hány rendezvényen láttam, amint megpróbálta elcsábítani, ezért is hívom ribancnak. De hiába próbálkozott, Hudson sosem mozdult rá. – Éppen ezért valószínűbb, hogy terápia után megtehette. Hidd el, én tudom. – Volt benne logika. Terápia óta én is csak a biztonságos emberekkel randevúztam, akik iránt nem voltak heves érzelmeim. Ha Hudsont sosem érdekelte, hogy kihasználja Normát, akkor a nő is hasonlóképp biztonságosnak számított. Ugyanakkor Hudson többször is említette, hogy velem sem szórakozna. Vajon hasonló okból tartotta távol magát Normától? Mert érzett valamit iránta? Rosszul lettem a féltékenységtől. És ebből még nem derült ki, hogy volt-e köztük valami a múltban vagy a jelenben. Ha mindenáron ki akartam deríteni, alaposabban szemügyre kell vennem Normát. Megfogadtam magamban, hogy ha lesz egy kis időm, rákeresek az interneten. Azután rögtön elvetettem az ötletet. Mégis mit képzeltem? Az online zaklatást a régi Alayna Withers művelte. Nem fogok megint lesüllyedni arra a szintre. Hudson engem akart. Örökre. Mi egyéb bizonyítékra lehetne szükségem arra, hogy én vagyok az egyetlen fontos nő az életében? Félbehagytuk a beszélgetést, amíg kiszolgált a pincérnő. Miután ismét magunkra maradtunk, úgy folytattam, mintha abba se hagytuk volna. – Valószínűleg igazad van. Nem is értem, miért aggaszt ez engem. Végül is engem kért meg, hogy költözzem be hozzá, nem őt.

– Pontosan. – Celia arcáról lehervadt a mosoly. – Micsoda? Megkért, hogy költözz hozzá? Ez nagyszerű! Tényleg nagyszerű volt. Most először éreztem én is, milyen nagyszerű. Mégis úgy tettem, mintha nem lenne olyan nagy dolog. – Nem is tudom. Szerintem még korai. Nem korai? – Mit tudom én? Van erre valami szabály? – kérdezte Celia egy falat salátával a villáján. – Hudson sosem habozik, ha tudja, mit akar. Úgy tettem, mint akit nem zavar, hogy Celia ilyen jól ismeri Hudsont. – Ő is ugyanezt mondta. – Nagyot nyeltem. – Miután visszautasítottam. – Nem! – Celiának tátva maradt a szája, és döbbenten meredt rám. – De igen. Pontosabban azt mondtam, hogy gondolkodnom kell rajta. Celia egyre izgatottabb lett. – És most, hogy végiggondoltad, igent fogsz mondani. Igent kell mondanod. Hogy utasíthatnád vissza? Hiszen ő Hudson Pierce! – Én nem ezért szeretem. – Legalábbis nem azért, mert ő a világhírű, milliárdos üzleti mágnás Hudson Pierce. Hanem azért, mert az volt, aki: páratlan és különleges, oly sok téren. – Annál inkább igent kell mondanod. Éppen ezért akar téged: mert téged nem izgat az őt körülvevő felhajtás. El sem hinnéd, milyen kevesen vannak így ezzel. – Beletúrt szőke hajába. – Jesszusom, Alayna, te tökéletes vagy számára. Hozzá kell költöznöd. Összetörnéd a szívét, ha nem tennéd. Hisz nyilvánvaló, hogy szeret téged. Valóban az lenne? – Még mindig nem mondta ki. – Biztos? Azzal, hogy megkért, hogy költözz hozzá… szerintem pont ezt mondta. A maga módján. Ahogy előző éjjel a testével fejezte ki az érzéseit, mert szavakkal képtelen volt rá. Rendben. Talán Celiának mégis igaza van. Vagy egyszerűen sokkal jobban ismerte a szeretőmet, mint én. – A fenébe! – Ezúttal felelősségteljesen akartam viselkedni. Óvatos akartam lenni, nem akartam tönkretenni ezt a kapcsolatot is, mint a többit, erre Hudson és Celia meggyőző indokokkal próbál lebeszélni az óvatosságról. – Végül is tényleg szükségem van egy új lakhelyre. – Tökéletes! Mintha ez lenne a sorsod, vagy mi.

Jól jött, hogy rátaláltam Hudsonra, pont akkor, amikor Brian úgy döntött, hogy nem támogat tovább. Sosem hittem a sorsban vagy a végzetben, de talán mégiscsak volt valami igazság abban, hogy bennünket egymásnak teremtettek. Különben Hudson időzítése egyszerűen tökéletes volt. Bármi volt is az oka, egymásra találtunk, és ettől könnybe lábadt a szemem. – Nem bírok tovább beszélni erről. Csak még jobban elérzékenyülnék. Celia elmosolyodott, az ő szeme is könnyes volt. – De azért igent mondasz, ugye? Alig észrevehetően bólintottam. – Helyes! – Celia összecsapta a tenyerét. – A legszívesebben most átölelnélek. De egy étteremben ebédelünk, és talán fura lenne. Ez is megteszi. – Megfogta a kezemet, és megszorította. Kimondhatatlanul hálás voltam, hogy étteremben voltunk, mert utálok ölelkezni. A kézszorítás még belefért, sőt egész kellemes volt. Jó érzés volt olyan barátra lelni, aki pontosan tudta, min megyek keresztül. Mert Celia most már a barátom volt. Még mindig sugárzott az arca, amikor elhúzta a kezét. – Mikor mondod el neki? Ma este? – Nem. Nem hiszem. Fél hétkor találkozóm van, és előtte hatkor együtt vacsorázunk, de nem akarom sietve elmondani. Celia összevonta a szemöldökét. – Találkozód van? Ma este? – Aha. Miért, szerinted ez furcsa? – Lehet, hogy félreértettem az arckifejezését? – Nem furcsa. Csak szörnyű, hogy péntek este is dolgoznod kell. Nem jár automatikusan kiváltságokkal, ha a főnökkel kefélsz? Felnevettem. – Na, mit gondolsz? Hudson szervezte meg nekem, és nem akarok visszautasítani egy ilyen gesztust. – Ó. Milyen érdekes! – Végigsimította a szemöldökét a mutatóujjával, mintha elmozdult volna a helyéről. – Amúgy kivel találkozol? – Aaron Trenttel. – Hűha! Szép fogás, Laynie. – Egy pillanatra azt hittem, hogy ad egy ötöst az asztal fölött. – Gondolom, nem panaszkodhatsz, ha Aaron Trenttel van találkozód. Még akkor sem, ha péntek este. – És ez a kiváltság, amit azért kapok, mert a főnökkel kefélek. Jó kapcsolatok. Sokkal tartozom ezért Hudsonnak. – Belegondoltam, hogy mit is mondtam. – Leszámítva, hogy Hudson utálja, ha főnöknek hívom.

– Miért nem vagyok meglepődve? – Szóval holnap fogom elmondani neki, hogy beköltözöm. Nem probléma. Addig kitalálhatok valami különleges meglepetést az alkalomra. – Vagy legalábbis elintézem, hogy utána legyen időnk ünnepelni, mert úgysem úszom meg anélkül, hogy rám vetné magát. Nem mintha panaszkodnék. – Kölcsönkérhetem egy pillanatra a telefonodat? – Celia várakozón kinyújtotta a kezét. – Persze. – Feloldottam a képernyőzárat, és átnyújtottam. Vajon miért kérte el? – Kösz. Az enyém valamiért vacakol. Nem mindig csörög, és gondolom, részben ezért sem tudnak elérni, akik keresnek. – Tárcsázott egy számot a telefonomon, és várt. – Látod? Nem csörög. – Megnyomta az újrahívást, és ismét megpróbálta. – Semmi. Gondolom, be kell vinnem szervizbe. Azért kösz. – Semmi gond. – Visszavettem a telefonomat, és a melltartómba dugtam. – Ja, végül is nem szóltam Hudsonnak, hogy tegnap találkoztunk. – Arra jutottál, hogy túl zűrös lenne? – Nem került szóba. És a mai nap után… – Nem fogod elmondani neki – fejezte be helyettem. – Én se tenném. Mármint nem akarlak rávenni a titkolózásra, de tényleg nem nagy ügy. Hudson viszont nagy ügyet csinálna belőle. – Hatalmasat. – Különösen a beszélgetésünk témája miatt. – Akkor megegyeztünk, hogy köztünk marad? – Egy szót sem szólok. Cserkész becsszóra. – Cserkész becsszóra. – Begörbítettem a kisujjamat a levegőben, mint Celia. Remélhetően a cserkész becsszó Celia Werner és Hudson Pierce elit köreiben is számított. Mert amilyen jól álltak most a dolgaim, sok veszítenivalóm volt. Csak egyikünknek kell elszólnia magát ahhoz, hogy összeomoljon a csodálatos kártyaváram.

Kilencedik fejezet A délután hamar elszállt: befejeztem a marketingtervezetet a találkozómra Aaron Trenttel. Azután kaptam egy e-mailt Juliától néhány javaslattal, hogy mit változtassak az ajánlatainkon, ami olyan sokáig lekötött, hogy nem maradt időm felugrani a lakásomra. Összességében nagyon gyümölcsöző nap volt, és mire Hudson üzent, hogy úton van értem, már ki voltam éhezve, és alig vártam, hogy viszontlássam. Megálltam az emeleti bárnál, amikor megpillantottam a lila hajrengeteget a pult mögött. – Liesl! – Bele se gondoltam, mennyire fog hiányozni a munkatársam, amikor nappali műszakra váltottam. – Hé, kisanyám! – Liesl már ismert annyira, hogy tudja, nem szeretem, ha fogdosnak. Ölelés helyett egy ötöst adott. – Dögös vagy. – A rágógumiját rágva, tetőtől talpig végigmért. – Látom, továbbra is jól mennek a dolgok Houston Piersszel. – Hudson Pierce – javítottam ki. – Mondd utánam. Fújt egy nagy lufit a rágójából, majd kipukkasztotta. – Tudom a nevét. Csak hülyülök. – Elvigyorodott. – Mondj el mindent rólad és az őrülten szexi szeretődről. Kezdd a szexszel. – Az sokáig fog tartani. – Hirtelen azt kívántam, bárcsak ne kellene elmennem, és lenne időm leülni, hogy beszélgethessek a barátnőmmel. Hazudtam neki is, mint mindenki másnak, amikor még csak eljátszottuk a kapcsolatunkat, pedig a legszívesebben beavattam volna. Most, hogy itt állt előttem, ismét rám tört a vágy, hogy elmeséljem neki, milyen fantasztikusan mennek a dolgaim, de előbb el kellene magyaráznom, miért más most a helyzet, mint legutóbb. Ha lenne rá alkalmam, meg is tenném. Jelenleg azonban nem értem rá, és elszomorított a tudat, hogy az elmúlt két hétben mennyire eltávolodtunk egymástól. Mélyen a szemembe nézett. – De azért minden rendben, igaz? Tudtam, hogy érti – még mindig uralkodom a rögeszméimen? Még mindig józanul gondolkodom? – Valójában nagyon is rendben van minden. Lenne kedved valamikor velem ebédelni, hogy beszélhessünk? Elkerekedett a szeme. – Még szép! Hiányoztál! – Te is hiányoztál! – Celia sosem szoríthatja ki Lieslt a helyéről. Mindent meg kell tennem azért, hogy barátok maradjunk.

– Kezedben van a táskád. Szóval elmész? – A bárpultra könyökölt, és a kezére támasztotta az állát. – Megyek. De még visszajövök. Hudson elvisz vacsorázni. – Aha, vacsorázni! Szóval, így hívjátok! – Rám kacsintott. – De David azt mondta, egész nap bent voltál, akkor miért jössz vissza? Az éjszakai műszak már el van intézve. – Tudom, és nagyon hálás vagyok érte. De találkozóm lesz később. – Ó. – Liesl beletúrt lila hajába, és észrevettem, hogy kék csíkok is vannak benne. – Egy pillanat, csak nem valami Trent nevű fazonnal találkozol? – De igen… – Honnan tudta? – Liesl, elfelejtettél szólni valamiről? Liesl kipukkasztott egy újabb rágólufit, és görögdinnyeillat csapta meg az orromat. – Aha, a titkára hívott, hogy új időpontot kérjen. – Vállat vont. A homlokomra csaptam. – Bocs. Biztosan elfelejtettem szólni. – Semmi gond. Valójában örülök a hírnek. Na, jó, talán mégsem, mert azzal töltöttem az egész napot, hogy a találkozóra készültem, de így legalább szabad a péntek estém. – És már nem jössz vissza. – Liesl lebiggyesztette az ajkát. – Nem. Most rajtam a sor, hogy bocsánatot kérjek. – Rezegni kezdett a telefonom, amikor Hudson üzent, hogy kint vár. – Hudson az. Mennem kell. – Őt választod helyettem? – Liesl imádta eljátszani a drámakirálynőt. – Neked nincs olyan felszerelésed, mint Hudsonnak. – Megigazítottam a vállamon a táskámat. – Nekem más felszerelésem van. De attól még jó felszerelés. Csak adj egy esélyt! Nevetve otthagytam, és a vállam fölött visszaintegettem. Lieslt a nők is érdekelték, és gyakran úgy tett, mintha flörtölne velem. Legalábbis én azt hittem, hogy csak úgy tesz. Nem számított, mivel engem nem érdekeltek a nők. Senki sem érdekelt, csak a férfi, aki odakint várt rám. Kiléptem a klubból, és elárnyékoltam a szememet, majd körülnéztem, a Maybachot keresve. Helyette egy fekete limuzin várt a járda mellett. Jordan kiszállt, és ajtót nyitott nekem. – Helló! – köszöntem Jordannek, miközben a lehető legdiszkrétebben végigstíröltem. Ő is ínycsiklandóan nézett ki. – Jó estét, Ms. Withers! Beszálltam a kocsiba, a szívverésem egyből felgyorsult, amikor megpillantottam odabent Hudsont.

– Már második éjszaka érkezel limuzinnal? Ezúttal mi a nagy alkalom? – Gondoltam, jót kocsikáztunk tegnap. Becsukódott mögöttem az ajtó, és már ott is voltam Hudson karjában, aki egyből értem nyúlt, és az ölébe húzott. – Jót kocsikáztunk, vagy jót keféltünk? – Már nedves volt a bugyim a botanikus kerti kiruccanásunk emlékétől. Nem lenne ellenemre a repeta. – Ha jól emlékszem, te keféltél meg engem. – Szája mohón birtokba vette az enyémet, egyik kezével az arcomat cirógatta, a másikat a derekamra tette. Az alsó ajkamat szopogatta, majd végignyalta a fogaimat. Nyelvemmel a nyelve alatt csiklandoztam, amíg el nem fogadta a felkérést, és a nyelvünk érzéki táncba kezdett, miközben ajkunk összeforrt. Ahogy a kocsi kikanyarodott a forgalomba, kizökkentem Hudson öleléséből. Mellé ültem, és bekapcsoltam a biztonsági övet. Kicsit meglepődtem, hogy nem hozta fel a beköltözést, és nem várta izgatottan a válaszomat. Most, hogy szabaddá vált az estém, vacsora alatt közölhetem vele a jó hírt. Vagy pokolba a vacsorával, itt, a kocsiban mondom el neki. Inkább kivárom a megfelelő pillanatot. – Szóval… hogy telt a napod? Hudson átkarolt, és olyan közel húzott magához, amennyire csak a biztonsági öv engedte. Ujjaival a hajamba túrt a tarkómon. – A nap egyetlen lényeges mozzanata az volt, amikor együtt voltunk. És az a rész fantasztikus volt. Megfogta a kezemet, és cirógatni kezdte; ujjai nyomán az egész testem lázba jött. – Na és a te napod? – Dettó. – Már alig vártam, hogy beszámolhassak neki a munkám részleteiről. De most, hogy együtt voltunk, az üzlet várhatott. Most csak a kettőnk érdekelt. Hogy együtt voltunk, és szerettük egymást. – Van számodra egy meglepetésem. Hudson szája pajkos mosolyra húzódott. – Nincs rajtad bugyi? – A lábam közé nyúlt, mintha azon nyomban meg akarna győződni róla. Ellöktem a kezét, pedig már alig vártam, hogy megérintsen, és a csiklómat masszírozza. Hamarosan erre is sor kerül. Volt időm felcsigázni. Most, hogy el lett halasztva a találkozóm, az egész éjszaka előttünk állt. – Van rajtam bugyi, te perverz alak. Ha azt szeretnéd, hogy ne viseljek, minek vettél nekem annyit?

– Azért, hogy legyen mit viselned, ha másokkal vagy. Most viszont kettesben vagyunk. Az első ülés felé intettem, jól tudva, hogy Jordan nem lát és nem hall bennünket a sötét üvegen túl. – Többé-kevésbé. – Nekem a többé-kevésbé megfelel. – Eleresztette a kezemet, és a combjára tette. Láttam az arcán, hogy ott helyben, a limó hátsó ülésén a magáévá akar tenni vacsora előtt. Megint. – Mi a meglepetés? – Egész nap a találkozóra készültem Aaron Trenttel. Most derült ki, hogy lemondta. – Lemondta? – Hudson felbőszült. Előkapta a telefonját, és a telefonszámok közt kezdett keresgélni. – Felhívom. Ha nem képes ma este eljönni, akkor az én megbízásaimra sincs szüksége. Lefogtam Hudson kezét. – Biztosan jó oka van rá, hogy lemondta. Majd reggel felhívom. Nem nagy ügy. Különben is hosszú napom volt, és örülök, hogy elhalasztottuk. – Akkor felhívom új időpontért. – Ne, majd én. Kérlek. – Fel sem fogtam eddig a pillanatig, hogy milyen fontos ez nekem. Igaz, hogy Hudsonnak köszönhetem a kapcsolatot, és valószínűleg miatta fogunk szerződni is. De én is be akartam bizonyítani, hogy mire vagyok képes. – Szeretném ezt egyedül megoldani. Hudson felsóhajtott, és zsebre vágta a telefonját. – Ha ezt akarod. De azonnal szólj, ha tiszteletlenül bánik veled. – Mert a gazdag, befolyásos fiúm láttán majd megjön a tisztelete. – Nem erre való egy partner? – De nem az én partnerem. – A karjába bújtam, és végigsimítottam az arcán. – Ha szükségem van rád, szólok, Há. Egyelőre hadd oldjam meg egyedül, rendben? – Persze. – Hudson a szájába vette az ujjaimat. Egyből átázott a bugyim. Egy pillanatra se vettem le a szemem a szájáról, megbabonázott, amit az ujjammal művelt – olyan volt, mint egy ígéret. Melyet remélhetően mielőbb bevált. – Az a legjobb abban, hogy lemondta, hogy most már miénk az egész éjszaka. Mit szándékozol tenni velem? Hudson kivette az ujjamat a szájából. – Nem mész vissza ma este? – Nem. A tiéd vagyok. Megvacsorázunk, azután ágyba bújunk. – Sokat sejtetőn felvontam a szemöldökömet. Eddig nem sok alkalmam volt játszadozni Hudsonnal, pedig nagyon élveztem. A

kapcsolatunk mostanáig „előadás” és „szex” között váltakozott. Ez a köztes állapot valami új volt. És nagyon szórakoztató. Hudson hátradőlt, és levette a kezét a vállamról. – Sajnos nem lehet – mondta, kerülve a tekintetemet. – Együtt vacsorázunk, de utána más terveim vannak. – Ó. – Nagyot nyeltem. – Persze. Gondolhattam volna. – Csak azért, mert együtt jártunk, még nem jelentette azt, hogy ő nem éli a saját életét. Hudson nagyon elfoglalt ember volt – üzleti találkozókra járt és jótékonysági eseményekre, meg egy csomó olyan helyre, amihez nekem nem volt közöm. Miért éreztem mégis úgy, mintha visszautasított volna? Hudson felsóhajtott. – Alayna. – Nem, én kérek elnézést. – Elszorult a torkom, de az arcomra erőltettem egy mosolyt. – Majd megnézek egy filmet vagy olvasgatok. Nem probléma. – De együtt vacsorázunk. – Aha. – Túl sokáig bólogattam. Mintha a bólogatással elmúlna a gyanúm. Mi mást terve lehetett péntek este nyolckor? Miért nem beszélt róla, hogy ne rögtön a legrosszabbra gondoljak? Mert a legrosszabbra gondoltam. A lehető legrosszabbra. Más nőkre és… nos, többnyire csak más nőkre. Olyanokra, mint Norma Anders. Megkérdezhetném tőle. De tudtam, hogy az gyanúsítgatásnak tűnne. Vagy legalábbis tartottam tőle. Mert valóban az lenne. Ezért nem kérdeztem meg. Nem lehet. Úgy harminc másodpercig csendben ültünk egymás mellett. Azután nem bírtam tovább. – Szóval, mi mást terveztél ma estére? – Megszorítottam a combját, hátha ezzel enyhítem a feszültséget. – Hát… – Megrázta a fejét. – Semmi különöset. Ennyit a feszültség oldásáról. – Komolyan? Ugye nem gondoltad, hogy ennyivel megelégszem? – Erőltetetten felnevettem, nehogy feltűnjön neki a hangomban megbúvó él. A felszín alatt kezdtem paranoiás lenni – megőrjített, és ahogy a legellenállóbb gyomot, ezt is képtelenség volt kiirtani, miután gyökeret vert. Küzdenem kellett ellene, nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam. Hudson arca megremegett. Habozott. Vagy éppen egy jó hazugságon törte a fejét. Végül megszólalt.

– Anyámmal vacsorázom. Sophia. A puszta említésétől elment mindentől a kedvem. Nem csoda, hogy Hudson nem akarta szóba hozni. – Ó. – Megvakartam az orromat, és eltöprengtem. – De most mi is vacsorázni fogunk. Hudsonnak a szemhéja se rebbent. – Úgy terveztem, hogy keveset eszem. – Kétszer akarsz vacsorázni? Inkább hagyjuk ki. Vacsorázz csak vele. Majd később bekapok valamit. – Ez úgy hangzik, mint egy megértő barátnő, nem igaz? Mert ezt kellett most eljátszanom, még akkor is, ha egyáltalán nem voltam megértő. – Szívesebben vacsoráznék inkább veled, és kihagynám anyámat. – Akkor tedd azt. – Nem lehet. Ma van a születésnapja. Számít rám. Szóval erről van szó. Ez állt a háttérben. – Ma van anyád születésnapja, és nekem nem is szóltál? Hudson elhúzta a kezét, és az ölébe ejtette. – Nem mintha ti ketten olyan közel állnátok egymáshoz. – De ti igen! – Hudson felé fordultam, amennyire csak a biztonsági öv engedte. – Ő az anyád. Fontos neked a családod, akár beismered, akár nem. És ha én is fontos vagyok neked, akkor nem kellene beavatnod a családi ügyeitekbe? Hudson olyan mélyen a szemembe nézett, hogy lélekben felkészültem a szavaira. – Fontos vagy nekem, Alayna, és az, hogy erről nem szóltam, ezen mit sem változtat. – Megenyhült az arckifejezése. – Úgy volt, hogy dolgozol, nem volt okom megemlíteni. – De mégsem dolgozom… – És már tudod. Azért tudtam, mert kiszedtem belőle. Tudtam, mert megváltoztak a körülmények, és erővel kihúztam belőle. Különben is csak azért volt úgy, hogy dolgozom, mert Hudson megszervezte a találkozómat. Azon volt, hogy titokban tartsa ezt a vacsorát. Komolyan azt hitte, hogy eltitkolhat előlem dolgokat? Talán igen. Mentségére szólt, hogy még sosem volt igazi kapcsolata senkivel. Én talán nem titkolóztam?

Erre nem akartam gondolni. Az én titkaimnak semmi köze nem volt ehhez a beszélgetéshez. Az én titkaim biztonságban voltak. Az övé azonban nem. És nem esett jól, hogy megtudtam, hogy titkolózik. El kellett volna mondania. A fenébe is, el kellett volna hívnia! Visszafojtottam a könnyeimet. – Kettesben vacsoráztok? – Nem. A család többi tagja is ott lesz. Megremegett az ajkam. – És engem továbbra sem hívsz meg? – Nem. Egy szót sem szóltam. Potyogtak a könnyeim, nem tudtam volna beszélni. Istenem, amióta Hudsonnal jártam, egyfolytában bőgtem. Ciki. Hudson le akarta törölni a könnyeimet, de elhúzódtam, nem akartam, hogy megérintsen. – Csak családtagok jönnek, Alayna. Nem nagy ügy. – Csak családtagok. Világos, megértettem. – Igyekeztem, hogy ne tűnjek keserűnek. Igaz, hogy én nem voltam családtag, de a család nagy része tárt karokkal fogadott – Mira, a férje, Adam, és Hudson apja, Jack is. Most pedig Hudson arra kért, hogy költözzem hozzá. Ezzel nem érdemeltem ki automatikusan a belépést családi eseményekre? – Csak családtagok. Különben se jöttök ki Sophiával. Miért akarnál eljönni? – Mert te is ott leszel. – Letöröltem a könnyeimet a tenyeremmel. – Együtt vagyunk, Hudson. Amikor eljátszottuk a boldog párt, azt akartad, hogy anyád mindig együtt lásson bennünket. Most, hogy valóban együtt vagyunk, már nem akarod. Ennek semmi értelme. – Mert veled törődöm, nem vele, és nem akarlak kitenni ennek. – Nyugodt hangon beszélt. Más helyzetekben mindig csodáltam a nyugalmát és a kiegyensúlyozottságát, most viszont csak arra tudtam gondolni, hogy őt miért nem zaklatja fel ez az egész. Miért nem érdekli, mit érzek? – Nem érted, hogy ezzel kizársz az életed egy részéből? – Elcsuklott a hangom. – Ez fáj. – Nem zárlak ki az életemből. Őt zárom ki a te életedből. – Ez nem így működik. Nem védhetsz meg engem. Különben is, ez csak kifogásnak tűnik. Mintha szégyellnél engem, vagy mintha én nem lennék elég jó ahhoz, hogy a családoddal lehessek. – Kezdtem kételkedni abban, hogy beköltözzem-e egyáltalán. Szerencsére még semmit sem mondtam. Ha korlátokat állít közénk, valóban olyan jó ötlet együtt élnünk? – Ne légy nevetséges. Már többször találkoztál a családommal. – Akkor ma este miért nem? – Épp ez volt a lényeg. Ha eddig lehetett, most miért nem? Hudson hallgatásából megértettem, hogy nem hajlandó erről beszélni.

Ha egyedül akar lenni a családjával, csak rajta. De az érzéseimen nem tudtam változtatni. Teljesen összetörtem. Egyedül akartam lenni, mielőtt Hudsonnak esnék. Tudtam, hogy nem sokáig bírnám türtőztetni magam. Körbenéztem, és észrevettem, hogy mindkét ajtón van kocsitelefon. Kicsatoltam a biztonsági övet, és az ajtóhoz húzódtam. Megnyomtam a gombot. – Jordan, hazavinne a lakásomra? Hudson villámgyorsan megnyomta a gombot az ő oldalán. – Jordan, törölve. – Haza akarok menni, Hudson. Nem akarok most veled lenni. – Alig láttam a könnyeimen keresztül, de hallottam, amint Hudson kicsatolja a biztonsági övet, és éreztem, hogy odaült mellém. – Nem akarom, hogy most megérints. Kérlek. Hudson figyelmen kívül hagyta a kérésemet, és a karjába vont. Ellenálltam, aminek nem sok értelme volt. Könnyen fölém tudott volna kerekedni. Mégis az ajtó felé hajoltam, és eltoltam magamtól. – Hagyd abba. Ne ellenkezz. – Hudson megfogta a karomat, olyan erővel, aminek nem tudtam ellenállni. – Ne ellenkezz! – Akkor ne bánts! – zokogtam. Tudta, hogy nem fizikai bántalmazásról beszéltem. Nem szorította meg a karomat olyan erősen. – Rendben. – Elengedett, a hangja beletörődésről árulkodott. – Jöhetsz. Ha tényleg ott akarsz lenni ezen a rémes estén, akkor velem jöhetsz. Elakadt a lélegzetem, úgy meglepett a győzelem. Még soha nem nyertem meg egy csatát sem. Eddig mind azzal végződött, hogy én megalázkodtam, és azután, amikor a pasik nem fogadtak vissza, következett az elmebeteg viselkedés. Mint például a zaklatás. És a levéllopkodás. Meg a hívatlan látogatások a pasiknál. Sosem végződött azzal, hogy együtt maradtunk. Ismét elsírtam magam, talán mert annyira megkönnyebbültem, vagy mert sokkot kaptam, vagy még inkább azért, mert hirtelen bűntudatom támadt az egész párbeszéd miatt. – Most mi a baj? Rendületlenül sírtam, de már hagytam, hogy átöleljen. – Mekkora seggfej vagyok! – zokogtam bele a vállába. – Micsoda?

Felemeltem a fejem. – Egy seggfej vagyok. Nem akartam kierőszakolni a meghívást. Nem megyek el, otthon maradok. – Csak azért hívott meg, mert kiköveteltem. Olyan hülyén éreztem magam. Hudson szorosan magához húzott, és csókot nyomott a fejemre. – Nem vagy seggfej. És semmit sem erőszakoltál ki. Velem jössz. Pocsék lesz, de legalább együtt leszünk. Letöröltem a könnyeimet, és Hudson szemébe néztem. – Biztos? – Biztos, hogy pocsék lesz. Elnevettem magam. – Biztos, hogy jöhetek? Hudson megcirógatta az arcomat. – Igen. Szeretném, ha ott lennél. Szeretném, ha mindig mellettem lennél. – Végigsimította a nyakamat. – De az anyám gonosz és rémes, és fájdalmat akar nekem okozni. És tudja, hogy ennek az a legegyszerűbb módja, ha neked okoz fájdalmat. – Szorosabban fogta a derekamat, ujjai a testembe mélyedtek a ruhán keresztül. – Nem szeretem látni, ha szenvedsz. Most rajtam volt a sor, hogy megnyugtassam. Az arcára tettem a kezemet, és magam felé fordítottam. – Bármit mond vagy tesz Sophia, nekem nem számít. Hallod? Már én győztem. Az enyém vagy. Hudson szeme felcsillant – ezúttal nem a vágytól, hanem egy olyan érzéstől, amit csak szerelemnek tudnék nevezni. Hudson még szorosabban ölelt, mintha eggyé tudnánk válni, ha elég erősen próbálkozunk. – A tiéd vagyok. Teljesen. Már nem tudom, én bújtam-e oda hozzá, vagy ő énhozzám, de az ajkunk találkozott, és nem csupán csókolóztunk: szerelmi vallomást tettünk egymásnak, melyet csak a testünkkel tudtunk kifejezni. Mire Hudson elhúzódott, kapkodtam a levegő után. Hudson a ruhámra pillantott. – Szükséged lesz egy alkalomhoz illő ruhára. Van időnk beugrani a butikba. – Beleszólt az kocsitelefonba. – Jordan, megváltozott a terv. Vigyen Mirabelle-hez.

Tizedik fejezet Mirabelle tulajdonában volt az egyik legmenőbb butik New York Cityben. Noha nem szükségből dolgozott, a középső Pierce gyereknek jó szeme volt a ruhákhoz, amit ki is használt. A boltjába csak bejelentkezéssel lehetett bejutni, és majdnem elaléltam az élvezettől, amikor Hudson két héttel ezelőtt egy rakás ruhát vett ott nekem. Miután szólt Jordannek, hogy Greenwich Village-be vigyen, Mira boltjához, Hudson elővette a telefonját, és felhívta a húgát. Kedvetlenül hallgattam a rövid beszélgetést. – Kösz, úton vagyunk – mondta Hudson, majd letette. – Ő nem lesz ott – mondta nekem, miközben zsebre tette a telefont. – Készülődik a vacsorához. De Stacy majd gondoskodik rólad. A gondolattól, hogy Mira anorexiás, szőke asszisztensével, Stacyvel kell ruhákat próbálnom, kirázott a hideg. A lány érzett valamit Hudson iránt, legalább egyszer el is ment vele randira. Mondanom sem kell, hogy nem rajongott értem. Ahogy a legutóbb rám nézett, a legszívesebben ott helyben megfojtott volna. Ráadásul féltékennyé tett. Mira váltig állította, hogy Stacynek esélye sem volt soha Hudsonnál. Egyik éjjel azonban rákerestem az interneten, és találtam róluk egy közös képet. Jól festettek együtt. És lefogadom, hogy Stacynek nem volt olyan beteg múltja, mint nekem. Jobban érezném magam, ha elkerülhetném Stacyt. – Ha Mira úgysem lesz ott, fölösleges odamennünk. Ugorjunk be a lakásomra, majd felveszek valamit a legutóbbi bevásárlásból. – Szó sem lehet róla, valami újra van szükségünk. Büszke akarok lenni rád. Nem tudtam, örüljek vagy ideges legyek a megjegyzés hallatán. Egyrészt tetszettem neki annyira, hogy mutogasson engem. Másrészt viszont mi voltam? Kirakati baba? Ez is a színjátékból maradt? Valószínűleg egyik sem, csak bókolni próbált. Az érzéseim még túl viharosak voltak az elmúlt tizenöt perctől – vagy inkább az elmúlt huszonnégy órától –, és most mindenben a rosszat láttam meg. Mintha semmiben sem tudnék többé hinni. Minden mozdulat, minden megjegyzés, minden pillanat mögött rejtett jelentést véltem felfedezni, és ezt nem volt könnyű feldolgozni. Az sem segített, hogy közel negyvenöt percig tartott az út a Village-be. Hudsonhoz bújtam, és behunytam a szememet, de nem sikerült elaludnom. Látszólag egy örökkévalóságba telt, mire Jordan megállt a butik előtt. Hudson nem várta meg, hogy a sofőr kinyissa az ajtót. Kiszállt, és a kezét nyújtotta. Kéz a kézben léptünk be a boltba, amiről eszembe jutott, hogy legutóbb is fogta a kezem, amikor ide jöttünk. Akkor még csak színleltünk, most viszont valóság volt. Valóság volt, nem?

Mintha csak a gondolataimban olvasna, Hudson megszorította a kezemet, amíg Stacyre vártunk. Hudson felé fordultam, aki elmosolyodott. Eszembe jutott, hogy az elmúlt huszonnégy órában többet láttam mosolyogni, mint az elmúlt három hét alatt, amióta ismerem. Igen, ez valóság volt. A szomszédos boltnál építőmunkások dolgoztak, éppen befejezték aznapra a munkát. – Vajon mi történik odaát? Hudson odapillantott. – Mirabelle terjeszkedik. Úgy tudom, már majdnem kész van. Eljövünk a megnyitóra. Ő is azt akarja, hogy itt legyél. – Hűha! Még több ruha, amiből válogathatok! Vajon elbírja a pénztárcád? – Nevetséges gondolat volt, hisz akár egy kisebb országot is öltöztethetett volna a bankszámlájából. Sőt akár egy nagyot is. Nevetgélve léptünk be a butikba. Stacy alig vetett ránk egy pillantást, csak félreállt, és beengedett. – Még itt van az előző kliensem, de már kiválogattam neked néhány ruhát. A nagy öltözőben vannak. Ennyit a köszönésről. Stacy visszatért a vásárlójához, én pedig Hudsonra pillantottam, hogy lássam, mit szól a köszönés hiányához. Rezzenéstelen volt az arca. Bármit gondolt is Stacyről, nem mutatta ki. Talán valóban semmit sem jelentett neki a lány. Akkor viszont miért randizott vele valaha is? Még ha csak egyetlen randiról volt is szó, nem kellett volna vonzódnia hozzá? A limóban rendezett jelenet után nem akartam Stacyt is szóba hozni, már ha egyáltalán lett volna mit szóba hozni. De úgy döntöttem, később rákérdezek. Nemcsak Stacyre, hanem Hudson összes előző nőjére. Tudnom kellett. Ahogy mondta, Stacy bekészítette a ruhákat az öltözőbe, és a félelmem, hogy szándékosan rondákat válogatott ki nekem, alaptalannak bizonyult. Nem mintha Mirabelle boltjában bármi csúfság is lógna a vállfákon. Ezek a ruhák azonban kimondottan elegánsak voltak. A mogorvasága ellenére Stacy minden bizonnyal odafigyelt legutóbb, hogy mit választottam, és megfigyelte, mi állt jól rajtam, mert ezek szinte tökéletesen az én ízlésemet tükrözték. Tátva maradt a szám a ruhák láttán, a legszívesebben mindet felpróbáltam volna. Hudson azonban egyből kiszúrt magának egy ruhát – egy bíborvörös szatént. Elég csinos volt, de túl egyszerű és színes egy családi alkalomhoz. Hudson a lecsatolható pántokkal babrált. – Ez az – jelentette ki határozottan. – Még fel se próbáltam. Nem is tudod, hogyan…

– De tudom. – Megfogta vállfástul a ruhát, a tükör felé fordított, és elém tartotta. – Tökéletes. A tükörbe pillantottam, megpróbáltam elképzelni magamon a ruhát, de csak arra tudtam gondolni, amikor legutóbb együtt voltunk Hudsonnal az öltözőben, és ugyanez előtt a tükör előtt álltunk. Akkor elképesztő dolgokat művelt a testemmel, a tükörben néztem, amint kezével a mellemen és a combom közt elélveztem. Azután belém hatolt, olyan erővel és szenvedéllyel, hogy még egyszer elélveztem. Elpirultam az emléktől, és összenéztünk a tükörben. Hudson a fülemhez hajolt. – Tudom, mire gondolsz. Hagyd abba. – Kigombolta a zakóját, és hozzám simult, éreztem az erekcióját a fenekemen. – Én is ugyanarra gondolok. És most nincs időnk ilyen gondolatokra. – Biztos vagy benne? – Hátranyúltam, hogy megérintsem az erekcióját. Hudson mély lélegzetet vett. – Te aztán sokat változtál azóta, amióta először idehoztalak. Amikor szexmentesnek akartad a kapcsolatunkat. – Fojtott hangon beszélt, ez volt az egyetlen jele annak, hogy milyen hatással volt rá az érintésem. – Sosem akartam, hogy szexmentes legyen. Csak azt hittem, így a legjobb. – Ez még akkor volt, amikor azt hittem, hogy távol tudom tartani magam tőle. Amikor azt hittem, hogy rögeszméssé válok, ha nem tartjuk a távolságot. Amikor még fel sem fogtam, hogy már rég a kisujja köré csavart. Hudson megfogta a kezemet, hogy irányítsa az érintés intenzitását. – Még mindig az lenne a legjobb? Együtt masszíroztuk a farkát a nadrágján keresztül, noha a legszívesebben megérintettem volna a meztelen bőrét, végigsimítottam volna teljes hosszában a farkát, és a markomba vettem volna. Ő művelte ezt velem, teljesen begerjesztett, felajzott, míg végül nem érdekelt más, csak az, hogy kielégítsem, amíg ő is kielégíti az vágyaimat. – Te vagy a legjobb. – Sóvárogtam utána. – Minden téren: mellettem, bennem… – A fenébe, Alayna! Úgy begerjesztesz… Kopogtattak az ajtón, és alig maradt időnk szétrebbenni, Stacy máris benyitott. Rám pillantott, majd Hudsonra, azután vissza rám. – Talán várhattam volna, mielőtt belépek. – Igen, várhattál volna. – Ez volt az első alkalom, hogy Hudson Stacyhez szólt, és nagyon kurtán beszélt. Visszaakasztotta a ruhát a fogasra, és begombolta a zakóját, majd visszafordult hozzánk. – Kimegyek, amíg átöltözöl, Alayna. – A bíborvörös ruha felé intett. – Ezt vedd fel.

Stacy arca rezzenéstelen maradt, de csüggedtnek tűnt. Majdnem megsajnáltam. Én is voltam már az ő helyzetében, amikor visszautasítottak olyan férfiak, akikért odavoltam. Szinte szerettem volna megvigasztalni Stacyt. Ekkor azonban visszatért a megvetés a tekintetébe. – Ezzel a ruhával akarod kezdeni? – Fagyos volt a hangja; levette a bíborvörös ruhát a vállfáról, mielőtt válaszolhattam volna. Hátranyúltam a ruhámhoz, és kicipzároztam, majd hagytam, hogy a földre essen. – Igen. Hudson ezt akarja. – Fegyverként használtam a nevét, a magaménak kiáltottam ki. – Szerinte tökéletes lesz. Valóban az volt. Tudtam, amint belebújtam. A színe hangsúlyozta a bőröm természetes olívaszínét. Elég mély volt a dekoltázs ahhoz, hogy kiemelje a mellemet, amire joggal voltam büszke. Hudson mindig is szerette a mellemet, nyilván ezért választotta éppen ezt a ruhát. Elég rövid volt ahhoz, hogy kivillantsa a lábat, a laza szabása pedig inkább csak sejtette az alakomat, nem követte olyan szorosan, mint a többi ruha, így többet hagyott a képzeletre. Még nem viseltem ilyen stílusú ruhát, ezért nem voltam oda érte először úgy, mint Hudson. Ő azonban jól ismerte a testemet, jobban, mint én. – Igaza volt. Tökéletes rád. – Annyira megbabonázott a tükörképem, hogy összerezzentem Stacy hangjára. Odafordultam hozzá, és láttam, hogy ellágyult a tekintete. Eszembe jutott, hogy talán úgy tekintett rám, ahogy én Celiára: a saját hibáit az enyémekkel vetette össze. Az ilyesmi bőven elég ahhoz, hogy mély búskomorságba taszítson egy embert. Legalábbis rám ilyen hatással lenne. Ismét megsajnáltam. Vagy nem is szánalmat éreztem iránta, hanem valami mást: talán szolidaritást. Stacy megigazította az egyik pántot. – Jó ízlése van. Éreztem a hangsúlyból, hogy nem a ruháról beszél. Valami másra utalt. A köztünk lévő kapcsolat különös módon puhatolózásra késztetett. – De…? Stacy a homlokát ráncolta. – De mi? – Éreztem, hogy mondani akartál valamit. Elfordította a tekintetét, a ruha mellrészét igazgatta. – Nekem ehhez nincs közöm. – Folytasd csak. Bármi is az, nekem elmondhatod. – Vajon túl kíváncsian viselkedtem? Magam se tudtam, mire számítottam. Talán egyszerűen csak kíváncsi lettem.

Ami nem volt igaz. Rám tört a megszállottság. Nem számított, hogy milyen „jól” voltam, nem számított, milyen egészséges voltam, mindig kutakodni akarok, minél többet kideríteni azokról, akikhez vonzódom. Most is erről volt szó. Stacy mondani akart valamit Hudsonról – amiből kideríthetek valamit a férfiról, akit szeretek. Nem hagyhattam annyiban. Amikor nem folytatta, noszogatni próbáltam. – Tudom, hogy randevúztál Hudsonnal. Élesen felnevetett. – Ezt mondta? Mély lélegzetet vettem, és reménykedtem, hogy ezzel szóra tudom bírni. – Semmit sem mondott rólad. Csak láttam rólatok egy képet, ahol együtt voltatok egy rendezvényen vagy min. – Értem. – Bólintott, mintha pontosan tudná, melyik képről beszélek. – Kísérőként dolgoztam aznap este. Sosem randiztunk. – Kísérőként? – Egyből örömlányokra és luxusprostituáltakra gondoltam. – Nem olyan kísérő. Sosem feküdtem le vele. Nagy kő esett le a szívemről. Tudtam, hogy Hudson lefeküdt más nőkkel. Nyilvánvalóan, de én nem akartam ebbe belegondolni. Különben csak ezen járna az agyam – rajta és egy másik nőn, akárkin, akivel ugyanolyan intim viszonyban volt, mint most velem. A tudat, hogy Hudson és Stacy sosem feküdt le, hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Most, hogy ezt tisztáztuk, eltöprenghettem a másik dolgon, ami aggasztott. Ha sosem randiztak, és sosem feküdtek le egymással, Stacy mégis ennyire ellenséges volt velem, akkor… Végre megértettem. – Azt hiszem, értem. – Ő is az egyik áldozata volt. Az egyik olyan nő, akivel játszadozott – akinek elcsavarta a fejét, majd ellökte magától. Rosszul lettem a gondolattól, amit utáltam. Nem akartam rosszul lenni Hudson múltjától. Szeretni akartam annyira, hogy megbocsássak neki. De én is csak ember vagyok. És noha mindennek ellenére szerettem, nem volt éppen kellemes belegondolni abba, hogy mennyi fájdalmat okozott másoknak. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam – ha én így érzek a múltbéli tettei iránt, akkor Hudson is szenvedhet miattuk, hisz örökre magával cipeli súlyos bűneit. Nekem is szenvedést okozott a kár, amit mások életében okoztam – az elhidegült kapcsolat a bátyámmal, a férfiak, akiket a múltban bántottam. Paul… Kivertem a fejemből a régi szeretőm nevét, és visszafordultam Stacyhez. – Talán valóban megérted – mondta. – És Hudson talán valóban megváltozott. De figyelmeztetnem kell…

– Nem kell figyelmeztetned. – Nem volt normális dolog, hogy az egyik pillanatban megértő, a másikban védekező pozícióban találtam magam. Az ajkamba haraptam, és igyekeztem nyugodtan és barátságosan viselkedni, mint az imént. – Úgy értem, már mindent elmondott nekem. – Remélem. Stacy felvonta a szemöldökét, és hangot adott a félelmemnek: – Biztos? – Hatásszünetet tartott. Felvette a ruhámat a padlóról. – Higgy, amit akarsz. Én csak azt mondom, hogy nem az, akinek látszik. – Felakasztotta a ruhát, miközben beszélt. – Bármit mond neked, hazugság. Ezen már rég túl voltam: Ha Hudson azt mondja, hogy nem hazudik, és én hiszek neki, akkor mindent elhiszek, amint mond. De ha ez is csak egy hazugság… – De nem csak arról van szó, amit mond – mondtam ki hangosan, amire gondoltam. – Nekem megmutatta, hogy kicsoda. És Celia azt mondta… Stacy mozdulatlanná dermedt. – Celia Werner? Bólintottam. Stacy elkomorult. – Egy szavát se hidd el. Együtt vannak. – Csak barátok. – Határozottnak akartam látszani, de a hangom elcsuklott, és ismét védekezésre kényszerültem. – Együtt vannak – hajtogatta Stacy határozottan. – Vagy legalábbis voltak. Be tudom bizonyítani, ha… Nyílt az ajtó, és Stacy elhallgatott. Vele ellentétben Hudson nem kopogott. Egyszerűen elfoglalta a helyét a világban. Ezt szerettem benne. – Gyönyörű! – Vágyott rám, minden ezt üzente, a testtartásától a csillogó szemén át a fojtott hangjáig. Amiről Stacyvel beszéltünk, hirtelen jelentőségét vesztette. Elgyengült a lábam a vágytól, és köddé váltak a kétségeim. Hudson csak rám figyelt. Hogyne lennék biztos benne? Biztos Hudsonban és magamban. Kettőnkben. – Köszönöm. – Felragyogott az arcom, és éreztem, amint átjárja a testemet a forróság. – Tényleg gyönyörű. Jól választottál. – Úgy van. Téged választottalak. Hogy tudtam talpon maradni, amikor minden egyes porcikám elolvadt a gyönyörűségtől?

Látta, milyen hatással van rám, és diadalittasan elmosolyodott. – Rajta marad a ruha. – Még akkor se vette le rólam a szemét, amikor Stacyhez szólt. Stacy. Eszembe jutott a beszélgetésünk, és egyszeriben elmúlt a kellemes érzés, amit Hudson ébresztett bennem. Annyiban kellene hagynom, ki kellene élveznem a boldog pillanatot. Stacy azonban azt mondta, hogy bizonyítani tudja… – Hudson, egy perc, és jövök. Meg kell igazítanom a sminkemet. Bólintott, de mint kiderült, csak meg akart várni. Én azonban azt akartam, hogy kimenjen az öltözőből, bármennyire rossz volt az ötlet. A cipőmre pillantottam, amit egész nap viseltem; kilógott a ruhafogas alól, ahová belöktem. – Választanál nekem addig egy másik pár cipőt, Há? Ez nem megy a ruhához. Hudson a régi cipőmre pillantott. – Nem, tényleg nem megy. Láttam kint egy ezüst magas sarkút, ami lélegzetelállítóan néz ki. Hozzám hasonlóan Hudson is értékelte a szép cipőket. Ezt is imádtam benne. – Idehoznád? – Nem kellett hozzátennem, hogy később megkefélhet benne. Ezt ő is tudta. Egyébként is az ő döntése volt. Kedvére uralkodhatott fölöttem. Engem nem zavart. – Persze, bébi. – Rám kacsintott, én pedig elmosolyodtam. Annyira nem volt hozzászokva a becéző szavakhoz, hogy az ő szájából minden erőltetetten hangzott. Kivéve, amikor „kedvesem”-nek szólított. Az mindig őszintének tűnt. Hudson kinyitotta az ajtót, és kiment a cipőért. Stacy követte volna, de megragadtam a karját. – Azt mondtad, be tudod bizonyítani. – Reméltem, hogy valójában nem remeg annyira a hangom, amennyire nekem tűnt. Tényleg ezt csinálom? Tényleg kételkedem Celiában és Hudsonban? Ez nem egészséges. Lehet, hogy ismét elveszítem az irányítást, és ez csak a kezdet. Vagy talán már rég elvesztettem, hiszen nem tudtam megállni, hogy megkérdezzem. – Tényleg tudod? – Igen. Nem itt, de… – Add ide a telefonodat. Elővette a telefonját, én pedig beütöttem a számomat. – Írj nekem. – Rossz ötlet volt kételkedni, bármilyen állítólagos bizonyítékkal áll is elő Stacy. Ugyanakkor a fejemben máris egy rakás rémes dolog járt, amit Stacy bizonyítékként prezentálhat Celia és Hudson kapcsolatáról, mely „több, mint barátság”. Az igazi bizonyíték valószínűleg nem lesz olyan vészes.

Legalábbis ezzel győzködtem magam. *

Pár perccel nyolc után értünk az étterembe. Hudson ezúttal megvárta, amíg Jordan ajtót nyit nekünk, talán a nézelődők kedvéért. Még sosem jártam ebben az étteremben, semmit sem tudtam róla, a nevét sem hallottam. Csak annyit tudtam, hogy visszajöttünk a felsővárosba. Kézen fogva, szótlanul mentünk fel a lifttel a tetőre. Én azért voltam hallgatag, mert ideges voltam – a találkozástól Sophiával, különösen, ha nem is számít rám. Azt nem tudtam, Hudson miért olyan csöndes. Talán ő is ideges volt. – Mr. Pierce – szólította meg a pincér, aki felismerte Hudsont. – A többiek már asztalhoz ültek. Erre tessék. Követtük az éttermen keresztül az ablakok felé, melyek a városra néztek; a kilátás középpontjában a Central Park fái voltak. A Pierce család két összetolt asztal körül ült. Végignéztem az arcokon, amíg a pincér hozott még egy széket nekem, a váratlan vendégnek. Chandler, Hudson tinédzser öccse és Sophia arca kifejezéstelen volt. Mellette Jack ült, Hudson apja, aki elbűvölő ember. Meglepett, hogy közvetlenül a felesége mellett ült, hisz nyíltan utálták egymást. Velük szemben Mira és Adam foglalt helyet. Ennyi kellett volna, hogy legyen a család, ám nem vettem észre azonnal, hogy nekem háttal ott ült Warren és Madge Werner is. És persze Celia. Elborult az agyam, annyi gondolat és heves érzelem öntött el. Hudson nem hívott meg, nem is akarta, hogy itt legyek, Celia azonban egész idő alatt rajta volt a meghívottak listáján. Vajon ezért nem szólt Sophia születésnapjáról? Megegyeztünk abban, hogy nem találkozunk Celiával. Igaz, hogy én már megszegtem az ígéretemet, de én legalább nem akarnék lefeküdni vele. És én sosem jegyeztem el majdnem ezt a nőt. Vajon az ostoba ígéretünk miatt nem hívott meg engem, vagy azért, mert egyedül akart találkozni vele? Legalábbis nélkülem. Celia pedig, akivel épp aznap délután bizalmasan beszélgettem, szintén nem említette a vacsorát. A szőkeségről a mellettem álló férfira pillantottam. Rezzenéstelen volt az arca. Hát ezért volt olyan csöndben. Tudta, hogy ideges leszek. Az is voltam. Ezt nem bírtam elviselni. Menekülnöm kellett. Csak annyit mondtam: – Mintha azt mondtad volna, hogy csak családtagok. Azután sarkon fordultam, és otthagytam.

Tizenegyedik fejezet Elmentemben még hallottam, amint Hudsont magyarázkodik: – A kocsiban hagyott valamit. Egy pillanat. A fenébe, most utánam fog jönni. Az lett volna a legegyszerűbb, ha a mosdó felé veszem az irányt, nem mintha Hudson nem merne akár oda is követni, ám nem tudtam, merre van, és már magam mögött hagytam a recepcióst. Körülnéztem a folyosón. Választhattam a liftek közül, amelyekre várnom kellett volna, valamint az ajtó és a lépcsőház közül. Benyitottam a lépcsőházba, és miután ráeszméltem, hogy nem túl jó ötlet magas sarkúban ötven emeletet gyalogolni lefelé, fölfelé indultam. Kiléptem a tetőre, arcomat megcsapta a szellő. A nehéz ajtó becsapódott mögöttem. Továbbmentem. A tető láthatóan üres volt, ezért tudtam, hogy Hudson csukta be mögöttem az ajtót. Mégsem álltam meg, átvágtam a kerteken, a székek között, hátha találok egy helyet, ahol egyedül lehetek, ahol levegőhöz jutok, ahol nyugodtan végig tudom gondolni a helyzetet. A sarokban megálltam. Kihajoltam az épület szélén, és mélyeket lélegeztem. A levegővétel volt az egyetlen, ami visszatartotta a könnyeimet. Hudson halk léptekkel közeledett, mégis meghallottam, mintha csak az ő mozdulataira lettem volna ráhangolódva. Megtorpant, mielőtt közelebb ért volna, és a teste helyett a szavaival próbált elérni. – Wernerék gyakorlatilag családtagok. Legalább tudta, miért futottam el. És elég bátor volt ahhoz, hogy ne értetlenkedjen. Ezt el kellett ismernem. Én azonban képtelen voltam hinni az őszinteségében. – Persze. Aha. – Felé se fordultam. Nem akartam látni az arcát, miközben magyarázkodik. Ha azt látnám rajta, hogy nevetséges vagyok, összetörnék. – Azt hiszed, szándékosan nem mondtam el? – A szavai ellenére a hangja nyugodt volt. Éles nevetésben törtem ki. – Nem akarod tudni, mit hiszek. – De igen. Megfordultam.

– Nem. – Hátráltam, amíg a falhoz nem értem. Hudson nem értette. Elképzelhető, hogy túlreagáltam – az ilyesmit sosem tudtam megítélni, amikor zaklatott állapotban voltam. Saját tapasztalatból és a terápián megtanultam, hogy addig ne reagáljak az ilyen helyzetekben, amíg le nem higgadtam. Időre volt szükségem, hogy megnyugodhassak. – Higgy nekem, ha azt mondom, hogy tudom. – Hudson, nem mondhatsz ilyet, ha azt sem tudod, mit akarok mondani. Ez nem segít. Sőt jobb lenne, ha magamra hagynál. Különben téged foglak okolni mindenért. Olyasmikért is, amiket valószínűleg túlreagálok, te pedig meg fogsz sértődni. Én meg elveszítelek. Ebben biztos voltam. Tudtam, hogy bármit mondanék, bármit is érzek, elveszíteném Hudsont. Az érzéseim mindig elriasztották a férfiakat. Még a saját bátyám is belefáradt ebbe. – Nem fogsz elveszíteni. – Közelebb lépett. Nem óvatoskodott, magabiztosan mozgott. Mint aki tökéletesen ura a helyzetnek. Mintha azt mondaná: „Próbálj csak elriasztani, ha tudsz!” Hozzásimultam a falhoz, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. Nem akartam, hogy Hudson ilyen állapotban lásson. – Még sosem láttál erről az oldalamról, Hudson. Fogalmad sincs. – Annál inkább itt kell lennem. Minden oldaladról meg akarlak ismerni. Olyan nyugodt volt. Megráztam a fejem, és az ajkamba haraptam, próbáltam visszafojtani a könnyeimet. A fenébe is, nem sírhattam! Végül úgyis vissza kell mennem abba az étterembe, és nem akarom, hogy kisírt szemmel lássanak. Ám ha Hudson itt marad, és tovább erőlteti a beszédet, nem sokáig tudom visszatartani. Vagy talán elmondhatnám neki. Ha mindent megosztunk egymással, abba ez is beletartozik. Talán nem kellene megbíznom Hudsonban? Eddig mindig meg tudott nyugtatni, amikor elmagyaráztam neki, hogy mi jár a fejemben. – Rajta. Kérdezd meg. – Nem kérdés lenne, hanem vádaskodás. – Tovább küzdöttem, de egyre gyengült a védelmem. A vádaskodásokon túl pedig felbukkant egy új gondolat is a fejemben: Ez nem tisztességes. Kurvára nem tisztességes. Semmi sem az: a szüleim halála, apám alkoholizmusa, a rögeszméim, bármi, ami a jelenhez vezetett, amikor már képtelen voltam megítélni az érzéseim megalapozottságát. Nem tudtam, nekiessek-e Hudsonnak, amiért megtévesztett, vagy bocsánatot kérjek, amiért kirohantam. – Rajta. Hallani akarom. Tudnom kell, mire gondolsz. Bízz bennem. „Bízz bennem.” Mindig ide lyukadtunk ki. Vagy megbíztam benne, vagy nem. És az igazat megvallva megbíztam benne.

Nagyot nyeltem. – Azért nem hívtál meg ma este, mert tudtad, hogy ő is itt lesz – suttogtam, de Hudson tisztán hallott. Bólintott, hogy megérti. – Ez nem igaz. Megmondtam, miért nem hívtalak meg. És végül meghívtalak. Itt vagy. – De először nem akartad, hogy eljöjjek. – A cipőmet bámultam, de a vádakkal együtt a hangom is visszatért. – Biztos ezért akartad, hogy úgy kicsípjem magam. Hogy megmutathasd Celiának, amit akarsz, bármi legyen is az. Egyáltalán nem az anyádról szól ez az egész. – Igazad van. Felkaptam a fejem. – Igazad van abban, hogy nem az anyámról szól. Hanem rólad. Azt akartam, hogy mindenki lássa, milyen gyönyörű vagy. Milyen gyönyörű a nő, aki szeret. Ezzel felbőszített. Az én szerelmem csupán trófea lenne? Fegyver Celia ellen? Úgy éreztem. – Celiának – sziszegtem. – Úgy értettem, hogy Celiának akartad megmutatni. Ismét megrázta a fejét. – Ő itt van, Hudson! – Többé az sem érdekelt, hogy kiabálok. Az a néhány ember, aki a tetőn bolyong, felőlem kiélvezheti a jelenetet. Azt se láttam, hogy néz-e minket valaki, annyira elvakított a düh. – Ő szabadon eljöhetett, nekem viszont könyörögnöm kellett érte. Egyébként is azt mondtad, hogy nélkülem nem találkozol vele. Ki ő neked? – Senki. Csak egy régi barát. – Baromság! – Elcsuklott a hangom, de még nem sírtam el magam. – Különben kezdettől fogva szóltál volna a vacsoráról. Szándékosan titkoltad el előlem. – Remegő ujjal rámutattam. – Mert tudtad, hogy ő is itt lesz. – Nem tudtam. – Egy hosszú pillanatra behunyta a szemét, és felsóhajtott. – Sejtettem – ismerte be. – De nem miattam jött el. Az anyja az anyám legjobb barátja. Ezt te is jól tudod. – A picsába ezzel! Huszonnyolc éves. Elég nagy már ahhoz, hogy ne kelljen az anyját kísérgetnie. Miattad van itt. – Én pedig veled vagyok itt. – A hangja határozott volt, egyenletes. Ellentétben az enyémmel. – Még mindig szerelmes beléd. – Én pedig veled vagyok.

Hudson végre odalépett mellém, amitől titkon megkönnyebbültem, és a falnak támaszkodtam. Hudson mindkét kezét a falra tettem, hogy ne tudjak elmenekülni. – Veled vagyok. Begörbültek az ujjaim, kapaszkodni akartam valamibe. A betonba azonban nem tudtam, ezért előrenyúltam, és megragadtam Hudson zakóját. Hudson ezt biztatásnak vette, és közelebb húzódott. Vagy egyszerűen csak közelebb húzódott, akár biztatták, akár nem. Hozzám simult, én pedig hozzádörgölőztem, élvezve teste melegét. Féltem, hogy eltaszítom magamtól a szavaimmal, és noha a kételyeim nem múltak el, Hudson nem hagyott el. Ott volt velem. Velem volt, és kívánt engem. Éreztem a hasamon az erekcióját. Meglepetten odanéztem. Begerjedt volna? Hogyan lehetséges… a kételyeim voltak rá ilyen hatással? Az elcseszett szorongásom miatt még jobban vágyott rám? – Rád gerjedek, csakis rád. – Halkan, vágytól fojtott hangon beszélt. – Téged imádlak. – Odahajolt, hogy megcsókolja a nyakamat, én pedig félrehajtottam a fejemet, hogy hozzám férjen. Felnyögtem, amikor ajka a bőrömhöz ért. Azután az érintésétől egyszerűen elernyedtem, és a karjába zuhantam. Csak ennyire volt szükségem – az ajka érintésére, a teste melegére. Kit érdekelt, miért? Engem csak az érdekelt, hogy mellettem volt. Átkaroltam a nyakát, és találkozott az ajkunk. Belém hatolt a nyelve, izgágán, érzékien – nedves lettem, annyira vágytam rá, hogy ugyanígy hatoljon belém. Beleharapott az ajkamba, majd eleresztett. – Veled vagyok – ismételgette, miközben felgyűrte a ruhámat a derekamig, és benyúlt a bugyimba. A csiklóm körül körözött az ujja, én pedig nyögve előretoltam a csípőmet. – Ez az. – Tovább simogatott szakértő ujjaival, közben csókolgatott és biztatott: – Lazíts. Hadd legyek veled. Felnyögtem, amikor végigsimította a puncimat, és megtalálta a feltüzelt nyílásomat. Ám ahelyett, hogy belém hatolt volna, ahogy vártam – amire olyan nagy szükségem volt –, térdre borult előttem, és lehúzta a bugyimat. Mielőtt ellenkezhettem volna, amiért levette rólam a kezét, végignyalta a puncimat. – Téged foglak kinyalni – mondta nyalás közben. – Te fogsz beleélvezni a számba, és amikor visszamegyünk oda, és elbizonytalanodsz, még mindig nedves leszel, és emlékezni fogsz, hogy téged nyaltalak ki, senki mást.

A puszta szavaktól el tudtam volna élvezni, annyira felizgatott a birtoklási vágya és a határozottsága, hogy az övé voltam. Kiemelte az egyik lábamat a bugyimból, és a vállára tette. Azután teljes erőbedobással szopogatta tovább a csiklómat. Ujjaival belém hatolt – fogalmam se volt, mennyivel –, de behajlította őket, és addig dugott velük, amíg vonaglani nem kezdtem. Belekapaszkodtam a hajába, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, amikor elöntött a gyönyör, és a keze, a szája alatt rángatóztam. Hudson meg se várta, hogy lecsillapodjak: felpattant, hozzám dörgölte a csípőjét, hogy felhívja a figyelmet a farkára. Odanyúltam – istenem, milyen kemény volt! – Vedd ki! – követelte. Nevetésre kaptam fel a fejem; a tető túloldalán egy egész csapat üldögélt. Mióta lehettek ott? – Nem vagyunk egyedül. – Vedd ki. Semmi más nem érdekel, csak benned akarok lenni. Benned kell lennem. Igaza volt, engem sem érdekelt. A legkevésbé sem. Kicsatoltam az övét, és lehúztam a sliccét. Csak annyira húzta le a ruháit, hogy kiszabaduljon a farka. Azonnal a kezembe zártam. Olyan kemény volt, hogy kidagadtak az erek selymes bőre alatt. Nem hagyta, hogy olyan sokáig simogassam, mint szerettem volna. Ehelyett felemelt, nekitámasztott a falnak, és határozott mozdulattal belém hatolt. – A fenébe is, olyan finom a puncid! – Gyors, rövid mozdulatokkal dugott. – Hallod ezt? Miattad vagyok ilyen kemény. Nem más miatt. Csodáltam, hogy még bírt beszélni, hogy képes volt az összefüggő beszédre, míg én elolvadtam alatta. A szavai, a csodálatos szavai pedig még jobban felizgattak. Magamba ittam őket, miközben ő újra meg újra a magáévá tett. A csúcsponthoz érve fojtottá vált a hangja, de még mindig beszélt. – Amikor visszamegyünk vacsorázni, olyan illatom lesz, mint neked, te pedig az én illatomat viseled. És nem fogod elfelejteni, hogy együtt vagyunk. Veled vagyok. Együtt élveztünk el, beleharaptam a vállába, hogy elfojtsam a feltörő sikolyt, ő pedig tovább mormolta: – Csak veled. Csak veled. Úgy burkolóztam a szavaiba, mint kisgyerek a kedvenc pokrócába. Ha így maradhatnék, ha biztos lennék abban, hogy az övé vagyok, akkor elhessegethetném a kételyeimet. Megfeledkezhetnék Stacyről és az állítólagos bizonyítékáról. El tudnám hinni, hogy Celia valóban nem több barátnál.

Ha hinni tudnék ebben, semmilyen veszély nem fenyegetne bennünket Hudsonnal.

Tizenkettedik fejezet Lenyűgöző módon a nyugalmam nem múlt el, amikor lementünk az étterembe. Még Sophia bosszús tekintete láttán se pirultam el, amikor a pincér kihúzta nekem a széket. Sophia poharat tartott a kezében, és belekortyolt a barnás folyadékba. – De sokáig odavoltatok. Eszembe jutott, hogy Hudson azt mondta nekik, valamit a kocsiban hagytam, és már épp kezdtem mentegetőzni, amikor Hudson megelőzött. – Elvonták a figyelmünket. – Megszorította a kezemet, majd eleresztette, hogy leülhessek. De amint leültem, ismét megfogta a kezemet az asztal alatt. Még soha senki nem vett birtokba nyilvánosan. És azok után, hogy pár perce a magáévá tett, úgy éreztem, végre a kételyeimet félretéve el tudnék lazulni Hudson mellett. Nemcsak tudnék, hanem tudok is. – Laynie! – Mirát szinte szétvetette a boldogság. – Úgy örülök, hogy el tudtál jönni! Amikor legutóbb találkoztunk, attól félt, hogy szakítunk a bátyjával. A jelenlétem eltörölte a félelmét. – Én is. – Rámosolyogtam Mirára és a többiekre az asztal körül, beleértve Chandlert, aki az iPhone-ját bámulta, valamint Werneréket is. Celia tekintetét azonban kerültem. Észleltem, hogy próbálja felhívni magára a figyelmemet, de most hidegen hagyott. Ő sem szólt a vacsoráról, ezért gyanús volt nekem. Lehet, hogy tévedtem, de attól még gyanakodtam. – Hát, én is – mondta Jack, és rám kacsintott. Talán csak képzelődtem, de úgy tűnt, Hudson ideges lett apja kijelentésétől. Néha túlzásba vitte ezt a birtoklási vágyat, én mégis hízelgőnek tartottam. Sophia felhajtotta az italát, majd hangos koppanással lecsapta a poharát. – Hát, mi már rendeltünk. – Sebaj. Rögtön csatlakozunk hozzátok. – Hudson intett a pincérnek, aki odasietett az asztalunkhoz. Mindkettőnknek rendelt, olyan gördülékeny francia kiejtéssel, hogy beleborzongtam. – Ha már itt van, kérek még egyet. – Sophia felmutatta üres poharát a pincérnek, Mira és Hudson pedig összenézett. Pontosan tudtam, hogyan éreznek – iszonyattal töltötte el őket az alkoholista szülő, a megannyi kérdés és a szüntelen aggodalom. Vajon anya ma este is túl sokat fog inni? Jelenetet fog rendezni? Zavarba hoz bennünket? Az én életemben anya helyett apa szerepelt a mondatban. Nálunk az apám volt alkoholista, miatta szorongtam annyit. Lehet, hogy akkor tanultam meg aggódni? Ezt majd megbeszélem a terapeutámmal. Vagy, mivel többé nem járok terapeutára, talán a tanácsadóval a csoportban, ahová rendszeresen eljárok.

Hudson közelebb hajolt, hogy a fülembe súgjon valamit. – Remélem, nem bánod, hogy neked is rendeltem. – Libabőrös lettem a leheletétől. Nem bántam. Legalább nem nekem kellett megfejtenem a menüt. Hudson francia beszéde pedig… felsóhajtottam, ahogy felidéztem dallamos szavait. – Amíg nincs gomba a vacsorámban, jól vagyok. – Nincs. – Hudson kuncogása kellemes bizsergést keltett a testemben. – A világért sem szeretném, ha rosszul lennél anyám születésnapi vacsoráján. – Épp ellenkezőleg. – Most én hajoltam közelebb hozzá, hogy csak ő hallja, amit mondok. – Étvágygerjesztő volt, ahogy rendeltél. Nem tudtam, hogy beszélsz franciául. – Folyékonyan. Elképedtem. – Mondj valamit! – Flörtöltünk, amit ritkán csináltunk mások előtt, és most olyan természetesnek tűnt, hogy nem hagytam abba. – Oui. Plus tard, quand tu es enveloppée dans mes bras, je vais en parler jusqu’à ce que tu en frissonnes de plaisir. Fátyolos hangja és az érzéki akcentus szinte megőrjített. – Mit mondtál? – kérdeztem elhaló hangon. Átkarolt, és közelebb húzott magához. – Azt mondtam: „Igen. Később, amikor a karomban tarthatlak, addig beszélek hozzád, amíg nem remegsz a gyönyörtől.” Lángolt az arcom az izgatottságtól. – Hudson, ugye észrevetted, hogy mások is ülnek az asztalnál? – szólt rá a fiára Sophia. Pedig bíztam benne, hogy a többiek sem beszélnek nálam jobban franciául. És hogy Hudson fordítása elég halk volt ahhoz, hogy csak én halljam. Madge Werner szúrós tekintetéből azonban azt olvastam ki, hogy még ő is hallotta. Oda se neki. Mira a szemét forgatta. – Hagyd már őket, anya! – Mira máskor szó nélkül tűrte Sophiát. Talán a terhességtől kezdte elveszíteni a türelmét. – Nem látod, hogy fülig szerelmesek egymásba? Hudson rám mosolygott. Még mindig olyan furcsa volt ezt hallani, ha rólunk mondták. Ugyanakkor helyénvalónak tűnt. Sőt nyilvánvalónak. Úgy értem, ki ne látná?

Például Sophia. – Vagy legalábbis mindenáron ezt próbálják elhitetni velem. – Megigazította keményre fixált frizuráját. Mira hátradőlt, kezét a pocakján nyugtatta. – Mégis mi az ördögért akarnák eljátszani a szerelmespárt? Lesütöttem a szemem, nehogy eláruljon az arckifejezésem. Honnan vette ezt Sophia? Valóban megpróbáltunk színészkedni. Még volt is egy olyan érzésem, hogy Mirabelle talán megsejtett valamit. De azt is tudta, hogy szeretem a bátyját; sosem árulta volna el az anyjának. Mira az a fajta ember volt, aki hitt a szerelem erejében. Abban, hogy bármilyen akadályt legyőzhet. Most először nem találtam viccesnek a gondolatot. Sophia újratöltette a poharát a pincérrel, és meg se várta, hogy az letegye az asztalra, elvette tőle, és máris belekortyolt. – Na, mit gondolsz? Miért élvezi Hudson, ha bárkivel is rosszul bánhat? Én már nem is próbálom megérteni. Celia zavartan fészkelődött, a szüleinek azonban arcizmuk se rándult. Ebből megértettem, hogy Hudson múltja nyílt titok a családban. Nem csoda, hogy Werneréket is családtagnak nevezte. Ha még a sötét titkait is ismerték, valóban azok voltak. Ugyanakkor, miért ne ismernék Hudson titkait? A saját lányuk is áldozatául esett, még akkor is, ha nem egészen úgy történt, ahogy ők hiszik. Végül is nem Hudson csinálta fel. Igaz, hogy manipulálta Celiát – de mindannyian álltunk már mások befolyása alatt. Önző dolog mást okolni a hibáinkért. Felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért. Ezt tapasztalatból tudom. Most Sophia is felelős volt a sértéseiért, bármilyen szörnyűséget élt is át, ami ilyenné tette. Az aljassága undorító és megbocsáthatatlan volt. Úgy tűnt, Jack az egyetlen, aki hajlandó megzabolázni. Vagy legalább mondani valamit. – Csak mert születésnapod van, még nem jelenti azt, hogy udvariatlanul viselkedhetsz. Mira felhorkant. – Azt képzeli, hogy neki ez születési előjoga. Minden szempár Mira felé fordult, aki a füle tövéig elvörösödött. Soha nem szokott beszólni másoknak. Mindenki meglepődött. Adam diszkréten köhécselni kezdett Mira mellett, talán hogy jelezze a feleségének, hogy mondjon valamit, vagy oldja a feszültséget, nem tudom. Mira szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Sajnálom. Nem lett volna szabad így beszélnem.

– Köszönöm a bocsánatkérést. Hisztérikussá tesz a terhesség. Azt nem tudom, Jacknek mi a mentsége. – Sophia jelentőségteljesen a férjére meredt, és eltűnődtem, vajon megfordult-e egyáltalán Sophia fejében, hogy ő is bocsánatot kérjen. Egyáltalán nem. Rezzenéstelen arccal ült, a megbánás legapróbb jelét sem mutatva. Kihívóan körbenézett az asztaltársaságon, mintha azt várná, hogy valaki visszaszóljon neki. Mindenki hallgatott. – Chandler – mondta Sophia, amikor a kisebbik fiára pillantott. – Tedd le azt az átkozott telefont, és vegyél részt a társalgásban. Szeretném, ha ma este jól éreznénk magunkat együtt. Mindannyian. Rám azonban egy pillantást sem vetett. A „mindannyian” nyilvánvalóan azt jelentette, hogy mindenki rajtam kívül. Ezután könnyedebb témákra terelődött a szó, és már nem mi voltunk a figyelem középpontjában Hudsonnal. Élvezettel falatoztam a salátámat, mialatt Hudson üzletről beszélgetett Warrennel, Celia pedig Mirával és Sophiával évődött. Sophiának sikerült annyira ellazulnia, hogy megláttam benne a gondtalan, szórakoztató embert, aki valaha lehetett. Olyan régen, hogy már alig maradt belőle valami benne, és csak az tudta róla, aki jól ismerte. Hogy láttam meg ezt benne? Talán csak odafigyeltem rá egy kicsit. Kerestem benne a személyt, akit Hudson annyira boldoggá akart tenni, az okot, amiért még mindig számított neki a véleménye, ahelyett hogy egyszer s mindenkorra megszakítaná vele a kapcsolatot, ahogy én tettem Briannel. Ami korántsem volt jobb megoldás. Nagyon fájt kizárni az életemből a bátyámat. Az elmúlt napokban igyekeztem nem gondolni rá, és most is próbáltam kiverni a fejemből. Családi összejövetelen voltam. Természetes, hogy eszembe jutott. Ez azonban nem jelentette azt, hogy rágódnom kell rajta. A főfogás alatt triviális dolgokról esett szó. Hudson mennyei vacsorát rendelt nekem, még sosem ettem ilyen finomságokat. Homárpürét kaptam halgombócokkal kapros mártásban. A legszívesebben tisztára nyaltam volna a tányért. Hudson valami kacsahúsos palacsintát rendelt. Megkóstoltam a sarkát, amit nem borított gombaszósz; a kacsahús szinte elolvadt a nyelvemen, ahogy a számba vettem Hudson villáját. – Fenséges! Hudson mohón bámult. – A számból vetted ki a szót. Mivel Madge épp velünk szemben ült, egész este a romantikus évődésünket hallgatta. Megköszörülte a torkát. Felvillantottam egy bocsánatkérő mosolyt, noha cseppet se sajnáltam. Tudtam, hogy Madge azt hiszi, Hudson csak szórakozik velem, és végül úgyis ejt Celiáért. Örültem neki, hogy együtt lát

bennünket, tudtam, hogy bosszantja, de nem az ő kedvéért viselkedtem így. Egyszerűen élveztem az estét a szeretőm társaságában. Őszintén. Madge savanyú arccal viszonozta a mosolyt. Azután Mirabelle-hez fordult. Gondolom, neki csak az működött, ha úgy tett, mintha ott se volnék. – Mira! – szólt, és átlesett Celia válla fölött, aki közte és Mirabelle között ült. – Már csak négy hónap, és megszületik a legifjabb Pierce. Biztos nagyon izgatott vagy! Mira ösztönösen a pocakjához nyúlt. – Az is vagyok! – A homlokát ráncolta. – De amikor a négy hónapot emlegeted, a legszívesebben hánynék. Sophia rosszallóan megköszörülte a torkát. Egek, egyszerűen nevetséges egy felnőtt nőt helyreigazítani. Én is a legszívesebben elhánytam volna magam. Mira azonban már hozzászokott Sophiához. – Bocs, tudom, hogy nem vacsoratéma. Csak már alig várom, hogy vége legyen. Szeretném, ha végre megszületne, én nem a hólyagomon tunyulna. – Négy hónap hamar elszáll. Higgy nekem. – A feleségével ellentétben Adam őszintén boldognak tűnt, hogy van még ideje felkészülni a babára. Warren megrázta a fejét, és oldalba bökte a feleségét. – Tévedsz, Madge. Mira többé nem Pierce. Sitkin bébi lesz. Mira egyből az anyjára pillantott. – Vagy Sitkin-Pierce, ha amellett döntünk. – Láttam Mira arcán, hogy nem először kerül szóba a baba neve. Mirabelle megtartotta a Pierce nevet az üzlet miatt, a kötőjelezés azonban új volt. Bármibe lefogadtam volna, hogy csak Sophia kedvéért vetette fel. Sophiának azonban semmi sem volt elég jó. – Az nem ugyanaz. Sitkin-Pierce nem Pierce. – Drámaian felsóhajtott. – A vérvonal folytatódik, de a nevet nem viszi tovább senki. Nevetségesnek találtam ezt a megszállott ragaszkodást egy olyan névhez, amit Sophia is csak érdekházassággal szerzett magának. Ebből is látszott, milyen anyagias volt, milyen fontosnak tartotta a látszatot. Csak a Pierce névnek volt súlya a világban. Bármilyen eltérés a Pierce Industries nevétől hatalomvesztéssel járt. Legalábbis szerinte. Adam előrehajolt, mint aki kész felvenni a kesztyűt. – Nem Mira az egyetlen Pierce gyerek. Chandlernek is lehetnek utódai. „Akárcsak Hudsonnak”, tettem hozzá gondolatban.

– Akkor a név továbbmegy ugyan, de a vérvonal megszakad – jegyezte meg Jack közönyösen. Elakadt a lélegzetem. Hallottam a pletykákat, hogy Chandler nem Jack gyereke, de nem tudtam, hogy a Pierce családban nyíltan beszélnek erről. – Mi az? – Chandler felpillantott az öléből, ahol a telefonjával babrált. – Semmi – vágta rá Mira. – Folytasd, amit eddig csináltál. Talán Chandlert leszámítva mindenki tudott róla. Sophia belekortyolt az italába – már a harmadik pohárnál tartott. – Hudson és Celia gyereke mindkettőt továbbvitte volna. Egész testemben megfeszültem. Hudson és Celia nem létező gyereke folyamatos civakodás tárgya volt a családban. Évekkel ezelőtt történt, de akkora traumát okozott, hogy a mai napig nem heverték ki. Fel sem foghattam, hogy Celia miért nem szedi össze magát, és vallja be végre mindenkinek, hogy nem Hudsoné volt az a gyerek. Dühített, hogy csak a saját jó hírére gondolt, fittyet hányva arra, hogy Hudsonnak mibe kerül ez az áldozat. Nem tudtam ellenállni, Celiára meredtem. Celia elfordította a tekintetét, és Hudsont nézte. Vagy talán Jacket. Egymás mellett ültek, ezért nehéz volt megállapítani, de biztos Hudsont nézte. Jack hangos csattanással lecsapta a villáját. – Ne kezdd megint, Sophia. Az isten verje meg, én ezt nem hallgatom tovább. – Megtörölte a száját, a szalvétát beledobta a tányérba. Azután felállt. – Mindenkinek köszönöm, bár azt mondhatnám, hogy szép este volt, de talán jobb, ha nem minősítem. A számláról én gondoskodom kifelé menet. Ti maradjatok, és érezzétek jól magatokat. Rendeljetek desszertet. Ami a feleségemet illeti, nem fogom meghívni, hogy rohadjon meg a pokolban, amit bizonyára megérdemelne, mert szerintem ő már ott él. Mások legalábbis a pokolban érzik magukat mellette. Jack ezért vastapsot érdemelt volna. Az asztaltársaság tagjai azonban csupán leesett állal nézték, amint elmegy az asztaltól. Sophia szólalt meg elsőként. – Micsoda drámakirálynő! – Beleharapott a csirkéjébe. – Épp csak rámutattam, hogy majdnem lett egy Pierce unokánk, de elvesztettük. – Bagoly mondja verébnek… – Noha lehajtotta a fejét, Adam elég hangosan beszélt ahhoz, hogy mindenki meghallja. Sophia a vejére meredt, de Hudson elterelte a figyelmét. – Alaynával még lehet gyerekünk. Kis híján a torkomon akadt a vacsorám. Bár már nekem is megfordult a fejemben, hogy Hudsonnal lehetne gyerekünk, de nem gondoltam, hogy ezt ő is akarná.

Na, jó, talán egyszer, egy pillanatig elképzeltem. Egy röpke pillanatig. De sosem mertem volna hangosan kimondani. Ám amikor Hudson mondta ki, hangosan, hogy mindenki hallja, különös melegség áradt szét a testemben. Nem a szokásos vágyakozás, hanem valami más. Valami szerelemféle, amit Hudson iránt éreztem, egy kis reménnyel vegyítve. Szerettem volna megosztani vele az érzést, tudatni vele, milyen hatással voltak rám a szavai, és próbáltam elkapni a tekintetét. Ő azonban a tányérját bámulta, és úgy ette a palacsintáját, mintha mindennapos és megszokott dolog lenne a leendő gyerekeinkről beszélni. Talán nem is gondolta komolyan. Az örömöm egyből szertefoszlott, amikor rájöttem, hogy nyilván csak az anyját akarta felbosszantani. Ami sikerült. Sophia letette a villát, és Hudson felé fordult, arcán a megszokott közöny helyét leplezetlen harag vette át. – Csak nem akarsz máris házasságról és gyerekekről beszélni? Az még korai, Hudson. Hihetetlenül korai. – Ugyan, anyám, ne légy már ilyen régimódi! Nem csak házasságból születhet gyerek. – Hudson rezzenéstelen arccal belekortyolt a borba. Ám amikor letette a poharát, észrevettem, hogy megremeg az álla – ez volt az egyetlen árulkodó jele annak, hogy a felszín alatt forrt benne a méreg. – Az pedig, hogy Alaynával miről beszélünk egymás közt, végképp nem a te dolgod. Sophia gyanakvón nézett a fiára. – Te hoztad fel. – Csak megjegyeztem, hogy nekem is lehet gyerekem, és akkor a drágalátos vérvonalad is folytatódik, meg a drágalátos neved is. – A hangja különös módon egyszerre volt nyugodt és határozott. Sejtettem, hogy az üzleti megbeszéléseken is ugyanilyen hangon beszél. Domináns volt. Kimért. És pokoli szexi. Végül Hudson megadta anyjának a kegyelemdöfést: – Az egyetlen ember, akivel el tudom képzelni, hogy valaha is gyereket vállaljak, az Alayna. A hatás nem maradt el. Olyan súlya volt a szavainak, mintha mindenki elnémult volna az étteremben, mintha prímhegedű szólna egy vonóskoncerten. Magányos, éles hang, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindhárom Werner egyszerre kezdett fészkelődni az asztal mellett, és noha Celia és Hudson sosem volt egy pár, sosem tartoztak össze, Hudson kijelentése olyan súlyos feszültséget keltett, mintha a vonó egy túl feszes húrra tévedt volna. Túl sok volt. Túl sok. – Hudson, én… – Elhallgattam. Azt se tudtam, mit mondjak. Csak azt akartam, hogy elmúljon a feszültség, és ne én legyek tovább a közutálat tárgya.

Hudson megértette. Kezét megnyugtatóan a lábamra tette, és bocsánatkérően körbepillantott, majd Sophiához fordult: – A lényeg, hogy el kell engedned a múltat, anya. – Gyengédebben, de továbbra is határozottan beszélt. – Egy egész élet áll előttünk. Mindannyiunk előtt. Hudson visszafordult hozzám, a szemembe nézett, és ahelyett, hogy én továbbítottam volna neki az érzéseimet, ő kommunikált velem. A tekintetével közölte velem, hogyan érez, miközben a lábamat simogatta az asztal alatt, de nem érzékien, inkább bátorítóan. Mindent kiolvastam a szeméből: hogy mennyire hitt kettőnkben, mennyire összeillettünk. S hogy mennyire szeretett, még akkor is, ha ezt egyelőre nem tudta szavakba önteni. A korábban visszafojtott könnyek ismét felszínre akartak törni. – Elnézést – mondtam, és elfordultam. – Ki kell mennem a mosdóba. Hátrasiettem, és sikerült beszaladnom az egyik vécéfülkébe, mielőtt potyogni kezdtek a könnyeim. Nem sokat sírtam, csupán örömkönnyeket hullattam, melyek édesek, ígérettől terhesek voltak. Szerelmes könnyeket. Mire befejeztem a pityergést, párszor még hallottam kinyílni a mosdó ajtaját. Pisiltem, és lehúztam a vécét, majd kézmosás után a tükörbe néztem, hogy megigazítsam a sminkemet. Szerencsére az örömkönnyek nem maszatolták úgy el, mint a kétségbeesett zokogás. Boldog vigyorral hajoltam a tükörhöz, hogy letöröljek egy apró pöttyöt a bal szemem alól. – Tökéletesen nézel ki – mondta valaki mögöttem. Oldalra pillantottam, és Celia tükörképe bámult vissza rám. Egyből lehervadt a mosolyom. – Csak egy kis szájfényre van szükséged. Van nálam, ha kérsz. – Kinyitotta parányi kézitáskáját, és előhúzott egy szájfényt. – Tőled nekem semmi sem kell. – A kijárat felé vettem az irányt. Celia azonban megragadta a karomat. – Várj már! Elhúzódtam tőle, de megtorpantam. Akár meg is hallgathatom, mit akar mondani, bármilyen nyakatekert magyarázatot akar adni, amiért eltitkolta előlem Sophia születésnapi vacsoráját. Unott arckifejezéssel, összefont karral álltam, és intettem, hogy beszéljen. Most először láttam Celiát zavarban, egyik lábáról a másikra állt. – Nem fogok rád várni egész éjjel. Beszélj! Zavartan ráncolta a homlokát.

– Miért haragszol rám? Egész este éreztem a feszültséget. Rám se néztél. Ezért jöttem utánad. Miért vagy rám dühös? – Ne játszd az értetlent, Celia. Nem hiteles. – Nem játszom. Magyarázd meg. – Leeresztette a karját; a testbeszéde nyitottságról árulkodott, mint akinek nincs semmi rejtegetnivalója. – Kérlek. – Celia… – Vajon túlreagáltam volna? Megint? Talán még mindig aggasztott a rejtélyes szőke szépség, akiről Stacy beszélt. Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, inkább kimondom. – Amikor ma találkoztunk, egy szóval sem említetted ezt a vacsorát. És tudod, hogy nem is tudtam róla, mert mondtam neked, hogy nem tervezek találkozni Sophiával, és hogy ma este üzleti megbeszélésem lesz. Közben azzal etetsz, hogy „drukkolsz nekem”. – Nyugodt, kiegyensúlyozott hangon beszéltem, nem olyan vádaskodón, ahogy valójában éreztem magam. Talán sikerült ellesnem Hudson titkát. Celia is felsóhajtott. – Igazad van, igazad van. – A cipőjét bámulta. – Sejtettem, hogy ez a bajod. – A szemembe nézett. – Igazad van, nem említettem, pedig kellett volna. De olyan boldog voltál, minden olyan jól ment, és amikor rájöttem, hogy Hudson nem szólt neked a vacsoráról, nem akartam bekavarni. – Vagy kettesben akartál lenni vele ma este. – Dehogy! Mondtam már, hogy engem nem érdekel Hudson. – Végigsimított a homlokán, óvatosan, mintha nem akarná elkenni az alapozóját, de gyakorlott és könnyed mozdulattal. Ízig-vérig jól nevelt nő volt. Össze se lehetett hasonlítani kettőnket. Félresöpörtem az irigységemet, és Celia szavaira koncentráltam. – Nézd, Laynie, én melletted vagyok. Komolyan. Nem érted, mi történt volna, ha szóba hozom? Sarokba szorítottad volna Hudsont, azután el kellett volna mondanod neki, honnan tudsz róla, vagyis azt, hogy kitárgyaltuk őt a háta mögött. Különben is elhozott ide! Végül minden jól alakult. Minden rendben van! – Ja, minden a legnagyobb rendben. – Kibuktak belőlem a szavak, mielőtt végiggondolhattam volna a hallottakat. De igaza volt. Fordított helyzetben én is ugyanígy cselekedtem volna. Az ajkamba haraptam. – Egek, sajnálom. Én csak… azt sem tudom, kiben bízhatok. Mintha mindenki ellenünk fordult volna. Celia vonásai megenyhültek, az idegessége szertefoszlott megnyugtató mosolya nyomán. – Ez nem igaz. Csak Sophia van ellened. Ő az egyetlen. Meg a szüleim, de ők csak azt próbálják tenni, ami szerintük nekem a legjobb. Ez olyan ostoba szülői dolog. Nem értik. Nyilvánvalóan.

Mármint nem értik, hogy Celia sosem volt együtt Hudsonnal. Nem értik, hogy Celia kisbabája nem tőle lett volna. – Miért nem mondod el nekik? Évek teltek el azóta, te magad mondtad. Miért nem ismeritek be Hudsonnal az igazságot a babáról? – Azóta tűnődtem ezen, amióta tudomást szereztem róla. Annyi gondot megoldana. – Ha tényleg érdekel Hudson boldogsága, mondd el az igazat, hogy szabad lehessen. – Most úgy tűnik, ez lenne a helyes lépés, nem igaz? – Fátyolos lett a tekintete, talán az emlékektől. Bocsánatkérő arckifejezéssel tért vissza a jelenbe. – Ez… bonyolult. Ennél többet nem mondhatok. Sajnálom, bárcsak beszélhetnék róla. De nem csak engem érint. Higgy nekem, mindenkinek jobb így. Hudsonnak is. Zavart, hogy volt egy részlet, amiről még nem tudtam, amit Hudson sem osztott meg velem. De az is lehet, hogy Celia csupán kifogásokat keresett, mert félt elárulni a szüleinek az igazságot. – Amint mondtam, fogalmam sincs, kiben bízhatok. – Alayna… Kirázott a hideg attól, ahogy kimondta a nevemet. Hudsonon kívül senki sem hívott Alaynának. Celia nem szólíthatott így. Csak Hudson. Nyílt a mosdó ajtaja, és belépett valaki. Elhallgattunk, amíg a nő be nem ment az egyik fülkébe. – Rossz az időzítés. Tudod a számomat. Hívj fel, ha szükséged van bármire. Ha beszélni szeretnél valakivel. Haboztam. Sok mindent megtapasztaltam az este folyamán, többek közt azt is, hogy milyen könnyen kettészakíthatnak bennünket Hudsonnal a titkok. Nem akartam tovább hazudni neki. Talán itt volt az alkalom, hogy megszakítsam a barátságot Celiával. Talán még a közös ebédünket is be fogom vallani neki. Mintha megérezte volna a tétovázásomat, Celia megfogta a kezemet. – El se hinnéd, mennyire szeretném, ha Hudson boldog lehetne. Higgy nekem. Celia még egyszer rám mosolygott, majd kiment a mosdóból. Elővettem a telefonomat a melltartómból, hogy kitöröljem a számát. Az lenne a legbiztonságosabb. Ugyanakkor Celia segített megérteni olyan dolgokat, amiket korábban fel sem foghattam. És fontos szerepet töltött be Hudson életében. Nem akartam kettejük közé állni. Különös. A régi énem megtette volna. A régi, a terápia előtti énem választás elé állította volna Hudsont. Vagy Celia, vagy én. Most viszont bármennyire is szerettem volna megszabadulni Werneréktől, nem akartam kényszeríteni Hudsont. Mert nemcsak egészségtelen és valóságtól elrugaszkodott gondolat volt, hanem biztos voltam benne, hogy Hudson nem engedne nekem.

Tizenharmadik fejezet Pillanatokkal azután, hogy Celia kivonult a mosdóból, és eltettem a telefonomat, Mira kilépett az egyik fülkéből. Mivel nem hallottam, hogy bárki lehúzta volna a vécét, sejtettem, hogy a sarokban várakozhatott már egy ideje. Komorabb volt az arckifejezése, mint valaha, és volt valami a szemében, amitől megmagyarázhatatlan módon rám tört a bűntudat. – Szia – mondtam, hogy szabaduljak a különös érzéstől. Mélyen a szemembe nézett. – Celiával beszéltél. – Igen. – A mosdópultra támaszkodtam, nem mintha bármi rosszat tettem volna. Családi összejövetelen voltunk, összesen nyolcan. Talán tilos szóba állnom a többiekkel? Különösen a fiúm egyetlen barátjával? – Szerintem jobb lenne, ha többé nem tennéd. – Mira nyugodt hangon beszélt, nem úgy, mintha dorgálna. – Miért? Ellágyultak a vonásai, és közelebb lépett; ismét a régi, eleven Mira állt előttem. – Riválisok vagytok, Laynie! Úgy értem, Hudson odavan érted, és csakis érted, Celia azonban Hudsonra vadászik. Olyan régóta tervezgeti már az esküvőjüket, hogy szerinte semmi sem állhat közéjük. – Persze, persze. – Hirtelen megsajnáltam Celiát. Talán tényleg nem akart semmit Hudsontól, csak a többiek hitték, és olyasmivel vádolják, amit már réges-rég kinőtt. Tudtam, milyen érzés. Tudtam, milyen az, ha őrültnek hisznek, még sokáig a gyógyulás után is. Nagyot nyeltem, és magam is meglepődtem, amikor Celia védelmére keltem. – Ő viszont azt állítja, hogy nem. Mármint, hogy nem akarja Hudsont. Nekem tényleg úgy tűnik, hogy túltette magát rajta. Sőt nagyon segítőkésznek találtam. Mirabelle beletúrt a hajába. – Rendben. Talán így van. Talán csak én reagálom túl. De egész életemben ismertem, és nem mindig volt megbízható. El tudtam képzelni, mit érezhetett Mira, amikor Hudson összetörte Celia szívét. Egy olyan fiatal, befolyásolható tini szemében könnyen Celia lehetett a hibás a sok szörnyűségért, ami körülvette Hudsont. Különösen, mivel felnézett a bátyjára. De azóta felnőtt. Meg kellett értenie, hogy itt sokkal többről van szó, mint valaha hitte, még akkor is, ha nem ismert minden részletet. – Hudson se volt mindig megbízható – emlékeztettem.

Csalódottság söpört végig az arcán. – Nem azt mondom, hogy nem állok Hudson mellett. Nem érdekel, mit csinált, és milyen ember volt azelőtt. Komolyan. – Hudson mellett álltam, bármilyen szarságon esett is át, ahogy ő is mellettem állt, mindannak ellenére, amit én műveltem. – Csak azt mondom, hogy mind követtünk el hibákat. – Kivéve talán Mirát. – Legalábbis, majdnem mind – tettem hozzá. – Igazad lehet. – Közelebb lépett, és lazán megfogta a karomat. – De ne hidd, hogy Celia az egyetlen, akivel beszélhetsz, rendben? Ha barátra van szükséged, hívj nyugodtan. És Hudsonnal is beszélj. Szédültem a sok ellentmondástól – megvádoljam Celiát vagy megvédjem, megbízzak benne vagy ne. Az igazat megvallva Hudson volt az egyetlen ember, akit meg kellett védenem. Ő volt az egyetlen, akiben bíznom kellett. És az is igaz, hogy hozzá kellene fordulnom, ha beszélni akarok valakivel. Csak ő számított. Ő volt az egyetlen, aki meg tudott nyugtatni. – Beszélek Hudsonnal. Jó ötlet. Mira elmosolyodott. – Tele vagyok jó ötletekkel. A várandós agy már csak ilyen. Váratlanul rám tört az érzés, hogy túl régóta vagyok távol Hudsontól, és már alig vártam, hogy viszontlássam. Az érzés szertefoszlott, amint kiléptünk a mosdóból, és ott találtam Hudsont, aki rám várt, határozott, férfias tartással, és felcsillant a szeme, amikor meglátott. Ettől mindig elerőtlenedett a lábam. Mira integetett, és az asztal felé indult Celia sarkában. Celia nyilván még itt időzött, miután kijött a mosdóból. Bizonyára Hudsonnal beszélgetett. Ami rendben is volt. Teljesen rendben. Sőt elvárható volt. Végül is nem őt várta Hudson, hanem engem. Mindig. Hudson megfogta a kezem. – Mehetünk? Noha nem fejeztem be a vacsorámat, ezt mégis isteni ötletnek találtam. – Már azt hittem, sosem kérded meg. – Akkor menjünk. – A kijárat felé vezetett, szótlanul, a gondolataiba mélyedve, ami érthető volt egy ilyen este után. Már majdnem elhagytuk a recepciós asztalát, amikor előttünk termett Sophia. – Csak nem azt tervezted, hogy köszönés nélkül oldalogsz el? Felsóhajtottam. Hudson azonban nyugodt és kimért maradt, mint mindig, csupán a szemöldökét vonta fel.

– Miért, itt álltál lesben, arra várva? Sophia rosszallón nézett a fiára, botoxos homlokán egy ránc sem jelent meg. – Természetesen nem. Azért álltam félre, hogy kocsit hívjak. Nem illik az asztalnál intézni az ilyesmit – korholta a fiát. Mintha Hudson bámulta volna egész este a telefonját a másik fia helyett. Hudson megszorította a kezemet. – Már elköszöntem, anyám. – Te igen. – Sophia felém intett. – Ő viszont nem. Ami azt illeti, akkor se köszönt, amikor bejött. Összeszorult a gyomrom, és egy szempillantás alatt ezernyi éles válasz jutott az eszembe. Hudson példáját követve azonban inkább megőriztem a nyugalmamat. – Te sem. – Nem, tényleg nem. – A mosolya ideges volt, a szeme azonban felcsillant. Ekkor értettem meg, mennyire élvezi, ha felbosszanthat. Nem lenne szabad reagálnom rá. Akkor elmaradna az élvezet. De talán én is élveztem a szópárbajt, a kihívást, ami egy jó sakkjátékhoz hasonlított. – Valójában szerintem ez nagyon okos húzás volt, Sophia. Egész jól ment az este, amíg úgy tettünk, mintha nem létezne a másik. Nem gondolod? – Köszönöm. Nem így terveztem, mivel nem is tudtam az érkezésedről egy órával vacsora előttig, amikor Hudson felhívott, hogy szóljon. – Sophia kötekedni próbált velem, felzaklatni azzal, hogy emlékeztet rá, hogy rajta se voltam a meghívottak listáján. Zseniálisan sült volna el, ha nem tudtam volna róla. Szemrebbenés nélkül válaszoltam. – Ó, mégis felhívtad, Há? Azt hittem, meglepetésnek szánjuk. – Felhívtam, amíg öltözködtél. Reméltem, hogy Sophia jobban fog viselkedni, ha tudja, mi vár rá. – Hudson együtt játszott velem. Noha jobb szeretett távol tartani az anyja csípős nyelvétől, szórakoztatónak találta, ahogy lekezeltem Sophiát. Sophia kihúzta magát, ami éles ellentétben állhatott az érzéseivel, olyan könnyed volt a mozdulat. – Valóban jól ment az este. Legközelebb is úgy teszek, mintha itt se lennél. – Tehát beletörődtél végre, hogy lesz legközelebb? – Sakk. Sophia szélesen elvigyorodott, mintha egyenesen belesétáltam volna a csapdájába. – Én realista vagyok, Alayna Withers. A kérdés csupán az, hogy mennyi legközelebb lesz még. Én örökre része vagyok Hudson életének. És te?

A tartásom oda lett, egész testemben megfeszültem, mint aki csatába indul. Hudson közbelépett. – Hagyd ezt abba, anya. Ma van a születésnapod. Próbáld meg élvezni. Ha boldogtalan vagy, az csak azért van, mert képtelen vagy bárminek is örülni. – Eleresztett, és sután átölelte Sophiát, majd gyors csókot nyomott az arcára. Már sokadjára tűnődtem el azon, hogy milyen kapcsolat lehet anya és fia között. Nekem ennél kevesebb is elég volt ahhoz, hogy kizárjam az életemből a bátyámat. Igaz, az csak két napja történt. Nem tudhattam, mi más fog még történni köztünk. Hudson és Sophia múltját pedig csak találgatni tudtam. Nem ismertem a részleteket, ahogy oly sok mást sem tudtam Hudson életéről. Emlékeztettem magam, hogy csupán időre van szükségem. Idővel többet fogok tudni. Hudson elhúzódott, és gyengéden eltolta magától Sophiát. – Bűzlesz a szextől – jegyezte meg Sophia. Ezt hízelgőnek találtam. – Meglep, hogy még felismered ezt az illatot. – Hudson megfogta a kezemet, anélkül hogy akár csak egy pillanatra is levette volna a szemét az anyjáról. Ahogy a kezünk összefonódott, mintha áramütés ért volna. Sophia a kezünket nézte, majd a fia szemébe nézett. – Nem vagyok prűd. Hudson röviden megrázta a fejét, mintha unná a beszélgetést. – Ilyet senki sem állított. Csak meglep, hogy még mást is tudsz érezni a bourbon bűzétől. – Sakk-matt. – Menj haza, Hudson. – Boldogan. Egy szót sem szóltunk egymáshoz a liftben és a limóban. Túl sok minden járt a fejemben: Jack és Sophia, Celia, majd Mira. Annyi mindent végig kellett gondolni az estével kapcsolatban, annyi minden összezavart és elgondolkodtatott. Egyvalami nem zavart össze: Hudson. Többé nem. A tetőkert óta nem, ahol elvarázsolt a szexszel, és megszűntek a vele kapcsolatos félelmeim. Addig dugott, amíg minden kétségem szertefoszlott, és akkor először éreztem azt, hogy akár normális nő is lehet belőlem egy normális kapcsolatban egy normális férfival. Rendben, sose voltam normális nő, és Hudson se lesz soha normális férfi, de talán olyan közel kerültünk a normalitáshoz, amennyire csak tőlünk telt. Ami nagyon jó érzés volt. Ahogy szórakozottan néztem a limó ablakából az épületeket, amelyek mellett elsuhantunk, el se tűnődtem, vajon Hudsonhoz megyünk-e vagy hozzám. Hudson semmit sem mondott a sofőrnek.

Ezt úgy vettem, hogy a szeretőmmel tölthetem az éjszakát. Hudson is így gondolhatta, mert Jordan a lakásához vitt, Hudson pedig egy szót sem szólt. Csak fent, a lakásban döbbentem rá, hogy nem csak én merültem el a gondolataimban, amikor a hallgatás tartósnak bizonyult. Hudson is magába fordult. Gyakran volt csöndes és töprengő – akkor is ilyen volt, amikor megismerkedtünk, többek közt ezért vonzódtam hozzá. De még akkor is odafigyelt rám, amikor a munkájába merült. Alig észrevehetően, de félreérthetetlenül. Ma este azonban más volt. Kiléptünk a liftből, és Hudson szó nélkül a könyvtár felé indult. Bizonytalanul követtem. Noha a könyvek megérkezése óta még nem volt otthon, egy pillantást sem vetett rájuk. Egyenesen az íróasztalához lépett, a zakóját a szék támlájára tette, és leült. Rám se nézett, úgy mondta: – Még van egy kis dolgom. Valószínűleg sokáig fenn leszek. Nem kell megvárnod. – Ó. Hát jó – mondtam inkább meglepetten, mint sértődötten. Még sosem voltunk kettesben úgy, hogy ne ugrottunk volna egyből egymásnak. Furcsa volt. Tétován ácsorogtam egy ideig. Azután észhez tértem. – Kérsz valamit? Egy italt, esetleg? Hudson homlokráncolva belelapozott egy irat­kötegbe. – Majd később iszom egy Scotchot. – Azzal a számítógépéhez fordult, mintha ott se volnék. Behozhattam volna neki az italt. Szerettem is volna, mert akkor érezném, hogy szüksége van rám. Hogy van valami feladatom ezen a helyen. Hudson azonban világosan fejezte ki magát. Nem akarta, hogy kiszolgáljam, és tudtam, hogy ha engedetlenül mégis behoznám neki az italát, akkor is átnézne rajtam. Talán észre se venné. Mégis elkészítettem neki az italt, és letettem az asztal sarkára. Tudom, hogy észrevette. De amint vártam, egy szót sem szólt. Máshol járt az esze, valahol nagyon messze. Valahol, ahová nem akart magával vinni. Bementem a hálóba, és leültem az ágy szélére, amit az előző éjszaka óta nem vetett be senki. Hudson Pierce-nek, aki mocskosul gazdag és hatalmas, nincs senkije, aki mindennap bevetné az ágyát. Jelentéktelen gondolat volt, mégis megfordult a fejemben. Azután jött a kérdések özöne, a végeláthatatlan elemzés, ami már szokásommá vált. Mitől került Hudson ilyen különös hangulatba? Attól, hogy beszélt az anyjával? Az estétől úgy általában? Talán valóban dolga volt. Azt hitte, egész éjjel az Égi Bárkában leszek. Nem úgy tervezte, hogy engem kell szórakoztatnia. És ezt nem is lenne szabad elvárnom tőle. Egymásra találtunk, de ez még nem jelentette azt, hogy megállt az élet. Minden ment tovább, várt ránk a munkánk, a kötelezettségeink. Főleg egy olyan emberre, mint ő.

Biztos voltam benne, hogy nem miattam volt ilyen, nem kettőnk miatt. Hudson kisajátított engem, alig két órával ezelőtt. Az övé voltam. Nem miattam került ilyen hangulatba. Az is ezt bizonyította, már ha szükségem lett volna további bizonyítékra, hogy felhozott a lakására, amikor haza is vihetett volna hozzám. Azt akarta, hogy itt legyek, még akkor is, ha ő maga nem lehetett velem. Ezt én is tudtam. Biztos voltam benne. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam és ellazítottam az izmaimat. Azután hagytam, hogy elmúljon. Hagytam, hogy minden elmúljon – a gondolataim, az aggályaim, a kételyeim. Nem akartam megzavarodni. Többé nem akartam rögeszmésen görcsölni. Nem akartam tovább tépelődni. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Kezdtem tisztán látni. Az emberek olykor szeszélyesek. Gyakorlatilag még csak egy idegen voltam Hudson életében, a kapcsolat mindkettőnknek új volt – nem várhattam el, hogy egyből tökéletesen működjön közöttünk a kommunikáció. Tanulnunk kellett, amihez időre volt szükség. Volt időnk. Kibámultam az üres folyosóra, közben azon tűnődtem, hogy mihez kezdjek magammal. Tévézzek? Vagy olvasgassak inkább? Rengeteg könyv közül választhattam. Csatlakozhatnék Hudsonhoz a könyvtárban, kicsomagolhatnám a könyveket. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy térre van szüksége. Igaz, hogy figyelmen kívül hagyta, amikor arra kértem a tetőteraszon, hogy hagyjon magamra, de sejtettem, hogy ez nála nem működne. Hudson nem szerette feladni az irányítást úgy, ahogy én. Én élvezettel vetettem alá magam. Imádtam ezt. Vágytam rá. Hudson azonban – az ő falait nem olyan könnyű ledönteni. Nem is falak azok, hanem hegyláncok. Óvatosan kell megközelítenem, szilárd kapaszkodókra van szükségem. Néha meg kell pihennem egy szirten, és megvárnom, hogy javuljon az idő, mielőtt folytathatom a mászást fölfelé. És néha, amikor felérek, ő ott vár rám a csúcson, és együtt csodálhatjuk a lélegzetelállító kilátást. Most éppen egy sziklaszirten egyensúlyoztam. Pihenőt tartottam Felnevettem. Ki hitte volna, hogy valaha is pihenőt tartok, ha férfiról van szó? Mégis ezt tettem, nem vesztettem el a fejemet, hiába volt nagy a kísértés. Felkeltem, és belenéztem a tükörbe. Megváltoztam volna? Paul szerint igen. Tisztábban csillogott a szemem? Eltűntek volna az örökös szarkalábak a szemem alól? Így nézne ki egy egészséges elméjű ember? Mert hiába nem mutatott változást a tükör, egy teljesen új és lenyűgöző Alayna nézett vissza rám. Így, noha Hudson viselkedése érthetetlen és rejtélyes volt, jól éreztem magam. Erősnek éreztem magam.

Ide fogok költözni hozzá. Ha rátör a magány, legalább fizikailag a közelében lehetek, még akkor is, ha lélekben eltávolodunk egymástól. Különben is, ma este bebizonyosodott, hogy bármilyen vihart kibír a kapcsolatunk, és együtt remekül viseljük ezeket a viharokat. Már tíz óra is elmúlt, de úgy döntöttem, futok egyet. Átöltöztem, és beosontam az edzőterembe, eltöltöttem negyven percet a futószalagon, majd lezuhanyoztam. Végül, miután nem tudtam eldönteni, hogy hálóinget, pólót vagy csak egy bugyit húzzak, egyszerűen anyaszült meztelenül – és egyedül – bújtam az ágyba. Reméltem, hogy Hudson ebből megérti, hogy csak az ő kedvéért voltam meztelen. Hogy ne legyenek többé falak közöttünk, ne tartsuk vissza az érzéseinket. Majd meglátja később, amikor csatlakozik hozzám. Akkor majd megérti, amit nem tudtam szavakkal kifejezni, az ő szavainak a visszhangját, amelyeket korábban újra meg újra megismételt: „Veled vagyok. Veled vagyok.” Valamivel később a sötét szobában ébredtem, oldalt fekve, Hudson karjai közt, keze a mellemet cirógatta. Szótlanul végigcsókolta a vállamtól kezdve a nyakamat. Felsóhajtottam, a testem még félálomban is azonnal ráhangolódott, és felkészülten várta. Benyúltam a combom közé, és a csiklómat kezdtem masszírozni, miközben ő könnyedén belém hatolt. Pillanatokkal később megtaláltuk a közös ritmust, csak a saját zihálásunkat hallottuk, ahogy együtt mozogtunk. Az orgazmus szélén ujjaimmal Hudson mellkasát kerestem. Hátranyúltam, de nem elégedtem meg a fenekével. Üresnek éreztem a kezemet, és megfordult a fejemben, hogy a pózunk tökéletesen tükrözi a kapcsolatunk jelenlegi állapotát. Mindketten előre nézünk, együtt dolgozunk ugyanazért a célért, Hudson azonban mindig elérhetetlen marad számomra. Olyasmit keresek, amit talán sosem érek el. Szinte egyszerre élveztünk el, és percekig feküdtünk egymás mellett mozdulatlanul és szótlanul. Amikor ismét kaptam levegőt, megtörtem a csöndet. – Hol jártál? Korábban. Hudson beleszagolt a hajamba. – Mit számít? Már itt vagyok. Mirának azt ígértem, hogy beszélek Hudsonnal. De mit tegyek, ha ő elzárkózik előlem? Még most, ebben az intim együttlétben is magába fordult. Talán így volt a legjobb. Talán az az oldala, amit megmutatott nekem, tiszta és vakító volt, mint fénysugár a sötétségben. Ezért inkább lemondtam a kérdéseimről, amelyek nyomtalanul elillantak, ahogy maga felé fordított, és az ágyhoz szegezett. Talán nem most jött el az ideje a beszédnek. Úgy beszéltünk egymáshoz, szavak nélkül, ahogy csak mi tudtunk, érintés útján, testünk együtt hullámzott. Összefonódva. – Mon amour. Mon précieux – suttogta a fülembe. – Mon chérie. Mon bien-aimé. Franciául beszélt hozzám. Ezt ígérte korábban. Csípője köré fontam a lábamat, és magamhoz szorítottam a testét.

Fölöslegessé váltak a szavak, mégis újra meg újra megismételte őket szeretkezés közben. A nyakam és az ajkam közt, csókoktól kifulladva mozgott bennem a költői szavak ritmusára: – Je suis avec vous. Mindig. Veled vagyok, mon précieux.

Tizennegyedik fejezet A nap még alig bújt elő, a hajnali sugarak átszűrődtek a függönyön, amikor Hudson levette a kezét a mellemről, hogy az órájára pillantson. – Tudom, hogy szombat van – mondta a vállamat csókolgatva –, és hogy korán van még, de el kell intéznem valamit. Utána le sem tudsz majd vakarni magadról egész hétvégén. – Rendben. Ha muszáj. – Még alig tértem magamhoz a két reggeli orgazmusból, beszélni is alig tudtam, nemhogy gondolkodni. De nekem is volt egy fontos elintéznivalóm. Valami, amit már halogattam egy ideje. – Nekem is el kellene intéznem ezt-azt, úgyhogy működhet a dolog. Szerencsédre. – Valóban, szerencsémre. Hudson ment ki elsőként zuhanyozni, addig én felpattantam a futószalagra. Mire abbahagytam a futást, Hudson már vissza is vonult a könyvtárba. Lezuhanyoztam, majd egy törülközőt csavartam magam köré, és leültem az ágy szélére, kezemben a telefonommal, és végiggondoltam a hívást, amit nem halogathatok tovább. Négyszer is elkezdtem tárcsázni, majd letettem, mire elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy hagyjam kicsöngeni. Azután meghallottam a csöngést a vonal túlsó végén, és mivel tudtam, hogy felismerik a számomat, már nem rakhattam le. Valószínűleg úgysem veszik fel, akkor meg minek izgulni? Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire a bátyám felvette a telefont. – Úristen, Laynie, jól vagy? Az aggodalma felbosszantott. Vagy nem gondolta komolyan, vagy elkésett vele. – Persze hogy jól vagyok. Miért ne lennék? – Nem vettem fel a telefont, amikor ő hívott, de attól még nem kellett volna kiakadnia. – Mert egész héten nem jártál bent a klubban. – Te meg miről beszélsz? Mindennap ott voltam. Brian kimerültnek hangzott. – Ezen a héten minden áldott este betelefonáltam, de te sosem voltál ott. Először azt hittem, megkérted a kollégáidat, hogy tagadjanak le, de aztán álnéven is hívtalak egy másik számról. – Egek, Brian, nem tudtam, hogy a megszállottság nálunk családi vonás. – Ha-ha. – Nem hangzott vidámnak. Sose szerette, ha a betegségemmel viccelődtem. Éppen ezért csináltam. – Azért nem találtál a klubban, mert többé nem éjszaka dolgozom, te marha. – Nem mintha bármi köze lenne hozzá. Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beavassam. Hogy dicsekedjem, és kivívjam az elismerését. – Előléptettek. Marketing és eseményszervezés. Nappali műszak. Épp, ahogy te akartad.

– Ó! Hűha! Gratulálok, Laynie. Büszke vagyok rád. Fél másodpercig boldog voltam. Aztán eszembe jutott, milyen szemét módon bánt velem, hogy kisemmizett, majd Hudsont féltette a rögeszmés múltam miatt. Ennyit a boldogságról. – Tartsd meg magadnak, Brian. Engem nem érdekel. – Komolyan. – De csak mert örülsz, hogy végül azt csinálom, amit te akartál mindvégig. – Brian szerint az éjszakai műszak és a klub környezete nem megfelelő olyasvalakinek, aki ilyen betegségben szenved, annak ellenére, hogy éppen a klubos munkámnak köszönhetően kezdett javulni az állapotom. Ha az lett volna, amit ő akar, egy nagy cégnél dolgoznék nappali műszakban, és egy rakás pénzt keresnék tisztességes munkával. Ugyanakkor olyan unalmas és nyomasztó munkát végeznék, hogy már az első héten főbe lőttem volna magam. – Ez nem igaz. – Majdnem bűnbánó volt a hangja. Én meg majdnem megsajnáltam. – Egy pillanat, csak nem Hudson Pierce miatt kaptad meg az előléptetést? Ennyit a sajnálatról. – Nem. És menj a picsába, amiért megkérdezted. – Mire számítottál, Laynie? Azt várod, hogy felejtsek el mindent, amit veled kapcsolatban megtapasztaltam, csak mert azt állítod, megváltoztál? – Nem tudom, mire számítottam, Brian. – Bármennyire szerettem volna, nem tudtam hibáztatni a viselkedéséért. Teher voltam a vállán, és mentségére szólt, hogy számíthattam rá a bajban. Ha érzelmileg nem is, legalább anyagilag támogatott. Őszintén szólva valószínűleg ő is éppolyan megtört ember volt, mint én. A megértés azonban nem segített rajtunk. Csak annyit jelentett, hogy nem tudtam gyűlölni. Ledőltem az ágyra, és megdörzsöltem a szememet. – Különben is, mi volt olyan fontos, hogy megpróbáltál elérni? – Korábban azt mondta, végzett velem. Azt hittem, nem beszélünk többé. Brian megköszörülte a torkát. – Ebben a hónapban lejár a bérleti szerződés a lakásodra. Hát persze. El akarta varrni a szálakat. – Valójában én is épp ezért hívlak. Kiköltözöm. Úgyhogy csinálj, amit akarsz a bérleti szerződéssel. – Hol fogsz lakni?

Ha elárulnám neki, hogy összeköltözöm Hudsonnal, kiborulna. – Semmi közöd hozzá. – Különben is, mit érdekli? – Rendben, keménykedj csak. Biztos azt hiszed, hogy megérdemlem. Eleresztettem a fülem mellett a bűntudatkeltő próbálkozást. – Mit csináljak a kulcsokkal? – Odaadhatod nekem személyesen, amikor értük megyek. Mikor készülsz kiköltözni? – Valamikor a jövő héten. – Hudsont ismerve egyből átköltöztet, amint közlöm vele a jó hírt. Különben se lesz nehéz költözködni. A bútorok a lakáshoz tartoztak. Csakhogy nem akartam találkozni Briannel. Semmi okunk nem volt arra, hogy személyesen találkozzunk. – Miért akarsz idejönni? – Ellenőrizni, hogy a lakás jó állapotban van, mielőtt átadom. Vissza akarom kapni a kauciót. Felkeltem az ágyról. – Hétfőn jártál ott, Brian. Láttad, milyen állapotban van. Nem törtem össze a berendezést, miután elmentél, ha erre célzol. Azt hiszed, képes lennék ilyesmit tenni, csak mert haragszom rád? – Nem tudom, mire lennél képes. – Brian felemelte a hangját. – Engem többé semmi sem lep meg veled kapcsolatban. – Semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Üzenj, ha erre jársz, és odaadom a drágalátos kulcsaidat. Amúgy végeztünk. – Megszakítottam a beszélgetést, és az ágyra hajítottam a telefont. Hogy távolodhattunk el ennyire egymástól? Azt hinné az ember, hogy a szüleink tragikus elvesztése összekovácsolt minket, és megbecsüljük egymást. Tény, hogy szerettük egymást. Ez nem volt kérdés. De a kölcsönös szeretet még nem jelenti azt, hogy össze is illik két ember – ettől még pokollá tehetik egymás életét. A csoportterápián ebben mind egyetértettünk. Nem akartam arra gondolni, hogy mit jelent ez Hudsonra és rám nézve. Ezzel most nem voltam hajlandó foglalkozni. Különben is, Hudson a megváltást jelentette számomra, és nem a pénze miatt, hanem mert őszintén támogatott engem. Brian az, akit ki kell zárnom az életemből. Fájt belegondolnom, hogy ez mit jelent, ezért inkább nem tettem. Na és ha Brian az egyetlen élő rokonom? Nem számított. Akkor is meg kell tennem. Felültem, hogy felöltözzem, amikor jelzett a telefonom, hogy e-mailt kaptam. Ritkán kaptam e-mailt, mivel azonban a munkahelyi e-mail fiókomat még nem üzemeltem be, a személyes címemet adtam meg Juliá­nak a hivatalos ajánlatban. Felkaptam a telefont, és próbáltam elfojtani a lelkesedésemet. Megérintettem az e-mail ikont, és izgatottan olvastam a levelet. Mire az első

bekezdés végére értem, már szinte ugrándoztam örömömben. Az e-mailt a Party Planners Plus küldte. És jó hír volt. Magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy fekete-fehér ujjatlan topot (az alsóneműről megfeledkeztem), majd kirohantam a konyhába harapni valamit, mielőtt beszámolok Hudsonnak a jó hírről. A pulton egy fél bagel és egy banán várt egy bögre kávé mellett. Mosolyt csalt az arcomra Hudson fáradhatatlan figyelmessége. Igen, jó ötlet összeköltözni. Most már csak el kell mondanom neki. De előbb az üzlet. Gyorsan bekaptam három falatot a bagelből, meghámoztam a banánt, fogtam a kávésbögrét, és besiettem a könyvtárba. Hudson éppen telefonált, amikor beléptem; az ablak előtt állt, háttal nekem, és a várost nézte. Határozottan beszélt angolul és japánul vegyesen. Ejha – Hudson tehát japánul is tud? Mindig sikerült meglepnie, ezt külön szerettem benne. Nem akartam megzavarni, ezért halkan odalopóztam mögé az asztalhoz, és a szélére ültem. Mégsem mozoghattam elég halkan, mert megfordult és rám nézett, közben egy pillanatra sem hagyta abba a telefonálást. Szexi volt a farmerben és a szűk kék pólóban, ami kiemelte izmos felsőtestét – a fenébe is, ő mindig szexi volt, de még nem szoktam hozzá ehhez a lezser külsőhöz. Lucskos lettem tőle. Különösen, ahogy az üzleti telefont hallgattam. Hudson mindig azt mondogatta, hogy felizgatja az eszem. Eltűnődtem, vajon tudja-e, hogy engem is az övé. Ő is elragadtatottan mustrált engem, le sem vette rólam a szemét telefonálás közben. Talán kicsit kacéran ettem azt a banánt. Nem tudtam ellenállni. Hogyan is tudnék, ha Hudson is a szobában van? Amikor befejezte a hívást, letette a telefont az asztalra, és tetőtől talpig végigmért, ahogy szokta, mintha képzeletben már kefélnénk. Begerjesztett, ahogy rám nézett. Egész testem bizsergett az izgatottságtól, nyughatatlanul lóbáltam a lábam. – Megzavartalak? – Egyáltalán nem. Mára végeztem. – Felsóhajtott, amikor lassan a számba vettem a banán végét. – Legalábbis a munkával. – Eszerint a te hívásod sokkal sikeresebb volt, mint az enyém. – A hüvelykujjamat szopogattam, mintha a banánmaradékot nyalogatnám le róla. Amikor a mutatóujjamat akartam a számba venni, Hudson megelőzött, és szopogatni kezdte. – Elképesztő, hogy egyáltalán oda tudtam figyelni, miközben a gyönyörű szádba vetted a gyümölcsöt. De hát ez lett volna a szándékod. Vállat vontam.

– Sejtelmem sincs, miről beszélsz. Elmosolyodott. – Micsoda gonosz boszorka! – Leült az irodaszékre, és odagördült velem szembe. – Na és te kivel beszéltél? – A bátyámmal. Nem volt kellemes. – Akarsz beszélni róla? – Végigsimította a lábikrámat, s ezzel egyből feltüzelte a testemet. – Nem. – Legalábbis egyelőre. – Nem hagyom, hogy tönkretegye ezt a fantasztikus napot. Tudod, miért? – Mert mindjárt rád vetem magam? – Azért is. – Egek, de még mennyire! A puszta gondolattól szaporábban kezdett verni a szívem. – És azért is, mert az eseményszervezők, akikkel találkoztam, elfogadták az ajánlatomat. – Hát persze hogy elfogadták. Zseniális vagy, emlékszel? – Végigsimította a térdemet, keze fölfelé vándorolt a combomon, ujjaival gyengéden cirógatott. – A Party Planners Plusról beszélünk? Akaratlanul is megfeszültek az izmaim. – Ejha! Jó a memóriád! – Reméltem, hogy elfelejti a részleteket. Így aggódhattam, nehogy rájöjjön Paul Kresh részvételére. – Csak ha rólad van szó. Éppen ettől féltem. Mégis elmosolyodtam, hogy azt higgye, élvezem a figyelmét, ami más helyzetben igaz is volt. Csak nem a Party Planners Plusszal kapcsolatban. – Gratulálok. Már alig várom, hogy láthassam a munkád gyümölcsét. – Előrehajolt, és megcsókolta a combomat, túl közel és mégis túl messze attól a helytől, ahol a száját szerettem volna érezni. – Én is. – Elakadt a lélegzetem, amikor ismét megcsókolt, ezúttal a combom belsején. – Jó kezdet. Nagyon izgatott vagyok. – Nem voltam biztos benne, hogy még mindig az üzletről beszélek. Hudson megfogta a kezemet, és lovagló ülésben az ölébe ültetett. – Akkor ma mindketten jó híreket kaptunk. – Mi a tiéd? – Ujjaim a pólójára tévedtek, élvezettel simogattam kemény izmait a ruhán keresztül. Hudson lehunyta a szemét, és ebből tudtam, hogy neki is jó érzés, ha megérintem. Követte a példámat, és a tenyerébe vette a mellemet. – Egy japán kapcsolatommal beszéltem. Pár napra oda kell utaznom. Mozdulatlanná dermedtem.

– Micsoda? De miért? – Japán olyan messze van. A gondolat, hogy akár csak rövid időre is el kell válnunk egymástól, elszomorított. – Ajánlatot teszek a Plexisre. – Komolyan? De hiszen ez csodálatos, Hudson! – Megkörnyékeztem a férfit, akit hallottál a kertben. Mitch Larsonnak hívják. – Beszéd közben Hudson zavartalanul masszírozta tovább a mellemet, szinte beleolvadtam az ölelésébe. – Mint kiderült, ő nem fogadhat ajánlatot a cégben, ezért közvetlenül a főnökéhez irányított Japánban. Nem sikerült volna megszerveznem a találkozót, ha nem Mitchen keresztül vettem volna fel a kapcsolatot. – Felnyögtem, amikor belecsípett a mellbimbómba, amely egyből megkeményedett az ujjai alatt. – És nélküled sosem jutottam volna el Mitchhez. Fészkelődni kezdtem, a lábam között szerettem volna érezni a kezét. – Nélküled be se jutottam volna arra a partira. – Könnyedén elereszthetted volna a füled mellett a beszélgetést. Vagy nem kellett volna elmondanod. Mégis elmondtad. És ezért hálás vagyok. Keze, mely még mindig a mellemen volt, túl távolinak tűnt. A meztelen testemen akartam érezni, szinte már fájt, annyira vágytam az érintésére. Hamarosan. Biztos a magáévá tesz hamarosan. A füléhez hajoltam. – Mennyire vagy hálás? – Szerintem tudod. – Hozzám nyomult, és éreztem az erekcióját – végre! – a lábam közt. Odahajolt, de nem siette el a csókot, végighúzta az orrát az ajkamon, és megnyalta az államat. Gyengéden beleharapott az alsó ajkamba, és már nem bírtam tovább. Kezembe fogtam az arcát, és megcsókoltam. Nem hatoltam mélyre a nyelvemmel, a fogait nyalogattam, míg bele nem dugta a nyelvét a számba. Azután kisajátítottam a száját, úgy szopogattam a nyelvét, mintha a farka lenne, és élvezettel hallgattam, amint felnyögött közben. A hátamat simogatta, de még mindig nem nyúlt be a blúzom alá. A nadrágjába csimpaszkodtam, hátha abból megérti, mire vágyom, mire van szükségem. Ám ehelyett csak gyengéden a vállamra tette a kezét, és eltolt magától. Mindketten kifulladtunk, én pedig összezavarodva és felajzva képtelen voltam nyugton maradni. – Alayna, valamit el kell mondanom. – Hudson a csípőmre tette a kezét, hogy lecsillapítson. – A tegnapról. Az összeköltözésről. A fenébe, most akarja visszavonni? Csókolózás közben? – Igen? – Nem akarom, hogy ideköltözz…

Elhallgatott, és ideges lettem, hogy vége a mondatnak. De azután folytatta: –…azért, hogy irányítsalak. Azt akarom, hogy ideköltözz, mert nem tudom elviselni, ha nem vagy itt. Azt akarom, hogy itt légy, mert veled akarok lenni – mindig. Tökéletes volt, tökéletes. Remegve kifújtam a levegőt. – Rendben. Hudson ellazult, és leeresztette a vállát. – Helyes. Azt akartam, hogy megértsd. – Nem, nem az van rendben, én megértem. Mármint – javítottam ki magam – az is rendben van. De én úgy értettem, hogy rendben, összeköltözöm veled. Hudson meglepetten felvonta a szemöldökét. – Komolyan? Elöntött a melegség. – Miért vagy úgy meglepve? Azt hittem, már megszoktad, hogy mindig megkapod, amit akarsz. Lefogadom, hogy mindened megvan, amire csak vágysz. – Majdnem mindenem. De gyakran harcolnom kell érte. És ezért is harcoltam volna. Érted. Sokkal könnyebben ment, mint vártam. – De csak mert már rég úgy döntöttem, hogy igent mondok. De ha nem így lett volna, ezzel akkor is meggyőzöl. – A kezembe fogtam az arcát. – Hudson, én is mindig veled akarok lenni. És kit érdekel, ha mások azt mondják, hogy őrültség vagy túl korai, mert én már őrült vagyok, és őrülten beléd szerettem. – Alayna. – Rekedt és mély volt a hangja, mintha a nevem lett volna túl nehéz az ajkán. Mintha olyan sokat jelentett volna Hudsonnak, hogy képtelen volt kifejezni. Ezzel az egy szóval úgy felajzott, mint még soha, olyan mély érzelmeket csikart ki belőlem, hogy euforikus hangulatba kerültem. Mintha újra beleszerettem volna valakibe, akit már teljes szívemből szerettem. Hudson gyorsan mozgott, villámgyorsan lehúzta a blúzomat, majd felemelt a székről annyira, hogy kiszabadítsa a farkát. A kezembe vettem, és őrült kétségbeeséssel kezdtem simogatni, miközben Hudson engem csókolgatott. A szemembe nézve vetette rá magát a rövidnadrágomra, úgy ráncigálta, mintha le akarná tépni. Pár zavaros perc után benyúlt mögöttem a felső fiókba, és vakon turkálni kezdett benne, amíg meg nem találta, amit keresett: egy ollót. Levágta rólam a rövidnadrágot.

Sose hittem, hogy ilyen elviselhetetlenül szexi, ha levágják rólam a ruhát, vagy hogy erre valaha is sor kerülhet. Az más volt, amikor letépte a lenge tangákat, de ollót ragadni és a bőröm mellett vágni – nedvesebb és izgatottabb voltam, mint valaha. Megvadított Hudson türelmetlen vágya, hogy meztelenül lásson. Miután félrehajította a szakadt ruhadarabot, a fenekem alá nyúlt, és az ölébe ültetett. Olyan nedves voltam, hogy könnyedén rácsúsztam, teljes hosszában magamba tudtam fogadni. – Ó, istenem, Hudson! – Ebben a szögben tökéletesen éreztem őt, lüktető farkát a puncimban, ahogy vonaglottam rajta. Feltérdeltem, hogy újra ráülhessek, olyan sebességgel ültem föl és ereszkedtem vissza, ahogy Hudson szokott meglovagolni engem. Minden előjel nélkül ért utol az orgazmus, a semmiből tört rám, és lelassított. Igyekeztem megtartani a lendületemet, ahogy elöntöttek a hullámok, és reszketni kezdtem, amíg egyetlen kiáltással be nem hódoltam a gyönyörnek. Észre se vettem, hogy elgurult a szék, amíg neki nem nyomódott a hátamnak az asztal. Hudson átvette az irányítást. Gyakorlott és pontos mozdulattal hatolt belém, lábamat a dereka köré fontam, ahogy pózt váltott, mert a szék ingataggá vált, és már nem tartott meg bennünket. Amikor kitisztult a látásom, észrevettem az ablakokat magam mögött. Noha a tetőtéri szinten voltunk, aligha láthatott bennünket bárki is, mégis megvolt a lehetősége, és a felismeréstől hihetetlenül izgatóvá vált a helyzet. Épp kezdett visszatérni a finom feszültség, amely egyre csak nőtt, amikor Hudson egy mély, vad morgással belém lövellt. Arra se hagyott magának időt, hogy kicsit megpihenjen, máris lefektetett az asztalára. Félretolta a széket, és a combom közé térdelt, a lábamat feltette az asztal szélére. Meztelenül feküdtem az ablakok és a szeretőm előtt – közeledett a második orgazmus, mielőtt Hudson egyáltalán hozzám ért volna. Nem ingerelt és nem lassított, mint máskor, amikor kinyalt, hanem gyors, türelmetlen mozdulatokkal szopogatta és nyalogatta a csiklómat. Egyből elélveztem, ő mégis folytatta. Túl sok volt – túl intenzív volt az érzés, és elrántottam a csípőmet. – Még egyszer – mondta Hudson, majd tovább ostromolt. – Ne! – El akartam húzódni, ő azonban lefogta a lábamat. – Nem bírom tovább. – Még egyszer. – Nem engedett, de legalább irányt váltott, és az idegcsomó helyett inkább a vaginámba dugta a nyelvét. A fejére tettem a kezemet, a hajába kapaszkodtam, ahogy az újabb csúcspont felé terelgetett, nyelve a lyukam és a csiklóm között táncolt, majd ismét belém hatolt. Valahol, az agyam egy olyan zugában, ahol még gondolatok formálódtak, megértettem, mit csinál – így köszönte meg nekem, így mutatta meg, milyen boldoggá tettem azzal, hogy összeköltözöm vele. Hamar elélvezett, de újra megkeményedhet. Ezt már tapasztalatból tudtam. Valószínűleg máris kemény volt, mivel mindig felizgatta, ha kinyalhat engem. Ám ahelyett, hogy

belém hatolt volna, inkább nekem nyújtott gyönyört. Ez félreérthetetlen üzenet volt, ami el is jutott hozzám. Hudson lassított, de töretlen lelkesedéssel folytatta. A következő orgazmus már lassabban érkezett, Hudson édes odaadással csalta ki belőlem, amíg fel nem jutottam a csúcsra, és beleremegtem a melegségbe, amely elöntötte tagjaimat, még a lábujjaim is begörbültek. Hudson a lábam közt maradt, amíg le nem csillapodtam, gyengéden nyalogatott és kényeztetett, amíg normálisra nem lassult a szívverésem. Azután felkelt, a kanapéhoz vitt, és lefektetett. Engem nézett a vágytól félig lehunyt szemhéján keresztül, miközben levetkőzött. Igazam volt – ismét kemény volt, merev és izgatott. Lefeküdt mellém, és a karjába zárt. Érzékien simogatta a hajamat, és a fülembe suttogott: – Tudom, milyen ijesztő, és hogy nem éppen ideális a helyzetünk, de te olyan jó vagy nekem! Számomra semmi sem fontosabb nálad. Én is nyújthatom neked ugyanezt. Tudom. És annyira hálás vagyok, hogy lehetőséget adsz rá, hogy bebizonyítsam. Felé fordítottam az arcomat. – Semmit sem kell bizonyítanod. Már így is jó vagy nekem te is. – Csss! – Csókot nyomott a homlokomra. – Még nem. Még nem adtam meg neked mindent, amire szükséged van. Eltöprengtem, vajon mit nem adott még meg, amire szükségem van. Azt az egy szót. Csak erre tudtam gondolni. De akkor is tudtam, ha nem mondta ki. Minden porcikámban éreztem. – Nem baj, Hudson. Én… Félbeszakított. – De baj. Azt akarom, hogy tudd, én próbálom, és nem adom fel, amíg nem sikerül. Érted? Még ne mondj le rólam. – Hajthatatlan volt, az arca eltökéltségről árulkodott. – Nem mondok le rólad. – Megsimogattam az arcát, ő pedig a kezemhez bújt. – Miért tennék ilyesmit? Szeretlek, Hudson. Méghozzá nagyon. Behunyta a szemét, mintha fájna ezt hallania. – Nem érdemlem meg a szerelmedet. Szerintem soha nem is fogom megérdemelni. – Többet érdemelsz, mint amit valaha is nyújthatnék neked. – Ebben nem értünk egyet. Egyet kell értenünk abban, hogy nem értünk egyet. Újfent. – Megbökte a vállamat. – Fordulj meg – mondta. Megfordultam, arccal a kanapé háttámlája felé, és egyből éreztem Hudson erekcióját. Felemelte a lábamat, és belém hatolt.

– Ezúttal – súgta a nyakamba két csók között – lassan csináljuk.

Tizenötödik fejezet Ahogy sejtettem, Hudson azonnal át akart költöztetni. Pontosabban: szeretkezés után azonnal. Még sosem láttam olyan izgatottnak, mint amikor megszervezte, hogy az „emberei” szombat estig bedobozolják és átvigyék a kevés holmimat a lakásba. Olyan gyorsan történt minden, hogy idegeskedni sem maradt időm, és amikor kezdtem aggódni, megfogadtam magamban, hogy majd a hétfői csoportterápián foglalkozom az érzéseimmel. Könnyű volt kipakolni. Szinte minden holmim belefért a hálószobai gardróbba – a kettőnk hálószobájába. Csupán egyetlen tárgy, anyám kelengyeládája került át a másik szobába. Vasárnap estére be is fejeződött a költözködés, sajgó tagjaim nem a dobozcipeléstől, hanem egészen más tevékenységtől fájtak. Hamar elérkezett a hétfő, ami többé már nem volt rémes, mert imádtam Hudson mellett felébredni. A telefonjaink kórusban ébresztettek, majd lezavartunk egy gyors menetet a zuhany alatt, egymás mellett készülődtünk a dupla kézmosó előtt, együtt megreggeliztünk a konyhai pultnál – minden tökéletes volt. A helyzet újdonságától és a biztonságérzettől szinte repültem a klubba, ami nem volt jellemző rám, mivel sosem voltam korán kelő. Miután pompás hangulatban voltam, a legkellemetlenebb feladattal kezdtem a napomat: új időpontot kértem Aaron Trenttől. Gyanítottam, hogy eleve csupán Hudson miatt egyezett bele a találkozóba. Amikor lemondta a péntek estét, a gyanúm beigazolódott. A fiúm­nak egyetlen telefonhívásába került volna, és mégis sor kerül a találkozóra. Én azonban magam akartam elintézni. Mivel nem volt közvetlen számom Trent irodájához, és nem akartam Hudsontól elkérni, a weboldalon található telefonszámot hívtam. Kétszer irányították át a hívást, mire sikerült elérnem Trent asszisztensét. – Szükségem van egy időpontra Aaron Trenttel. Tudna segíteni ebben? Vidám, mégis tárgyilagos hang felelt. – Megadhatja nekem az adatait, de előbb vele is egyeztetnem kell, hogy véglegesíthessem az időpontot. – Természetesen. – A homlokomra tettem a kezemet. Hogyan is hihettem, hogy el tudom érni személyesen? Diktálni kezdtem az adataimat, hiába éreztem fölöslegesnek. – Alayna Withers vagyok az Égi… – Ms. Withers – szólt közbe Vidám Tárgyilagos. – Nem tudtam, hogy ön az. Mr. Trent azt mondta, hogy ha hív, bármilyen önnek megfelelő időpontra áttehetjük a találkozót. – Ó! Rendben. – Talán mégsem akart cserbenhagyni. Mindenesetre ez kellemes meglepetés volt. Nem mintha egy pillanatig is elhittem volna, hogy csak miattam ilyen lelkes, és nem a férfi miatt, akivel lefekszem, de tudtam, hogy ha találkozunk, lenyűgözöm az öreget. Megbeszéltünk egy esti találkozót a hét második felére, de mielőtt elbúcsúztam volna, rákérdeztem arra, ami annyira zavart.

– Nem tudja véletlenül, Mr. Trent miért mondta le a találkozót? Tudom, hogy semmi közöm hozzá. Csupán kíváncsi vagyok. Vidám Tárgyilagos meglepődött. – Nem Mr. Trent mondta le a találkozót. Egy nő telefonált péntek délután a klubból, és azt mondta, valami közbejött. Azt hittem, ön az. Ez képtelenség! Daviden és Hudsonon kívül senki sem tudott az aznap esti találkozóról. És bizonyítékom volt rá, hogy egyikük sem nő. – Nem én telefonáltam. Biztos benne? – Igen. Én magam fogadtam a hívást. Vagy lemondta valaki a pénteki találkozómat az engedélyem nélkül, vagy súlyos átverés áldozata lettem. Akárhogy is történt, nem tarthattam fel tovább Vidám Tárgyilagost, amíg ezen töprengtem. – Akkor elnézést kérek. Köszönöm a segítségét, és kérem, tolmácsolja sajnálatomat Mr. Trentnek, ha kényelmetlenséget okoztam neki. – Valójában – mondta az asszisztens halkan, mintha egy titkot osztana meg velem – neki is jobb volt így. Lemaradt volna egy apa-lánya táncról a pénteki találkozó miatt, és Rachel nem az a típus, aki jól viseli a csalódást. Szóval gyakorlatilag még ki is segítette azzal, hogy lemondta az időpontot. Akkor talán Rachel Trent telefonált. Én sosem álltam közel az apámhoz, de megértettem, hogy a lány az apjával akart lenni. Én magam is műveltem hasonlóan manipulatív dolgokat tizenéves koromban. Megköszöntem Vidám Tárgyilagosnak az informá­ciót, letettem a telefont, és folytattam a munkát a következő tennivalóval. Már majdnem három óra volt, amikor csöngettek a szolgálati bejáratnál. A biztonsági kamera képernyőjére pillantottam, mivel nem vártunk szállítmányt. Liesl volt az. – Rögtön jövök – szóltam a kaputelefonba, majd leszaladtam elé. Ajtót nyitottam, és széttártam a karom, hogy átöleljem Lieslt. Ő volt az egyetlen ember a földön, akit ennyire közel engedtem magamhoz, és betartotta a szabályaimat. – Mit csinálsz itt ilyen korán? – dünnyögtem bele a hajzuhatagába. – Nem dolgozol ma este? – Nem. Ma szabadnapos vagyok. – Eleresztett, és belecsapott a tenyerembe. – Később elmehetnénk valahová, ha van kedved. – Nagyon is van! Fél hatra megyek csoportterápiára. Lehetne utána? – Szupi! Épp csak megkávéztam két barátommal odaát. Elhívtak egy koncertre, úgyhogy beugrottam, hogy ránézzek a jövő heti beosztásra. Megvan már?

– Aha, azt hiszem, láttam is. Gyere fel. Felmásztunk a lépcsőn az irodába. Előkotortam a beosztást David kaotikus íróasztaláról, és megfordultam, hogy odaadjam Lieslnek, de megriadtam, amikor egy alakot láttam az ajtóban. Fél másodperccel később rádöbbentem, hogy Hudson az. Majdnem elfelejtettem, hogy neki is van kulcsa. – Szia! Mit csinálsz te itt? – Örültem, hogy hívatlanul is eljött napközben, bármily különös volt is. Hudson rezzenéstelen arccal nézett rám. – Velem kell jönnöd. – Miért? Mi van? – Közelebb léptem hozzá, majd észrevettem, milyen feszült; a száját összeszorította, a szeméből hiányzott a ragyogás. – Csak nem vagy rám dühös valamiért? – Még soha nem haragudott rám igazán. Ennyire nem, hogy szinte áradt belőle a düh. – Szedd össze a cuccodat, és gyere velem! – mondta fojtott hangon, mintha nehezére esne a beszéd. – Ez a dominancia nagyon szexi! – Liesl még csak nem is suttogott. Bevallom, volt idő, amikor én is kimondottan szexinek találtam Hudson domináns viselkedését. De nem most. A hangja és a testbeszéde megijesztett. Nem hittem, hogy valaha is képes lenne bántani – fizikailag legalábbis nem, főleg nem szándékosan –, de a zaklatottsága arra utalt, hogy nehezen tudja féken tartani az indulatait. Dacosan összefontam a karomat. – Hudson, nem megyek el csak azért, mert ezt mondod. Ahhoz többet kell tudnom. – Ne itt, Alayna! – Hudson remegett. Még sosem láttam ilyen dühösnek. – Fogod a holmidat, és velem jössz. Most. – Nem javaslat volt. Nem meghívás. Még csak nem is parancs. Hanem szilárd tény. Ezt kellett tennem, akár tetszett, akár nem. Megtudta. Villámcsapásként hasított belém a felismerés; megszédültem, a lábamból kiment az erő. Nem tudtam, hogyan és melyik titkomat fedezte fel, de biztos voltam benne, hogy rájött valamire, és megértettem, hogy ha törődöm a kapcsolatunk jövőjével, vele kell mennem. Hudsonnak minden oka megvolt, hogy haragudjon rám – méghozzá jogosan. Ha meg akartam menteni a kapcsolatunkat, el kellett viselnem a haragját. Végül is megérdemeltem. Tartoztam neki ennyivel. A táskám felé indultam, amikor eszembe jutott Liesl. – Itt van velem egy alkalmazott, és egyedül vagyok az irodában. David ötig nem jön be. – Semmi gond, Laynie. – Liesl felmutatta a tenyerét, amelyen láthattam a tollal felfirkált számokat; nyilván a beosztása volt. – Megvan, amiért jöttem. Már megyek is.

Szinte mulatságos volt, hogy Liesl nem fogta fel Hudson viselkedésének a súlyát, hogy azt hitte, mindig ilyen, és én hagyom. De túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy nevessek. Túlságosan szégyelltem magam. Nagyot nyeltem, és Hudson felé pillantottam, de kerültem a tekintetét. – Még be kell zárnom. Kinyitottam a bárt, amikor korábban átmentem egy italért, és be vannak kapcsolva a számítógépek… Hudson ökölbe szorította a kezét. Fogytán volt a türelme. – Üzenj Davidnek, hogy azonnal el kellett menned miattam. Kapcsold be a riasztót. Nem lesz gond. – Majd hozzátette: – Különben sem hiszem, hogy Davidet érdekelné. Tehát Davidről lenne szó? Miatta van ez az egész? Vagy már megint képzelődöm? Kábán kimentünk, gépiesen lépkedtem, közben Liesl szünet nélkül fecsegett az új bárpultosról. Biztos, hogy időnként bólintottam és helyeseltem, amikor kellett, mert nem hányta a szememre, hogy nem figyelek. Az ajtónál csak harmadjára sikerült remegő kézzel helyesen beírnom a riasztókódot. Kiléptünk a napfénybe – elvakított a sötét klub után. Liesl megszorította a kezemet. – Majd bepótoljuk az esténket. Jó szórakozást Mr. Dominánssal! – Kajánul elmosolyodott, és a metróállomás felé indult. Körülnéztem, de sehol sem láttam ismerős autót. Amikor visszafordultam Hudsonhoz, láttam, hogy ő már kirakatok mellett megy, és több méterrel lehagyott. Utánaszaladtam, de lelassítottam a lépteimet, mielőtt mellé értem volna. Könnyebb volt úgy kerülni a tekintetét, hogy egy lépéssel mögötte maradtam. Szótlanul mentünk, én pedig a helyzeten rágódtam. A Central Parking felé tartottunk. Bizonyára ő maga vezetett, és a klub egyik kijelölt parkolójában állhatott meg. Többnyire csak kedvtelésből vezetett, de most nem úgy tűnt, mint aki szórakozni akar. Nyilván más okból jött sofőr nélkül. Valószínűleg annyira felbőszült, hogy nem tudott várni a sofőrre. Egyszerűen útnak indult haragjában. Megpróbáltam elképzelni, amint az irodájában ül, és elmélyülten dolgozik, majd egyszer csak – mi is történt? Mi történhetett, ami miatt otthagyott csapot-papot, hogy értem jöjjön? Ez volt a millió dolláros kérdés, nem igaz? Pontosabban, a százmillió dolláros kérdés, végül is Hudson Pierceről beszélünk. A garázsban Hudson kioldotta a kocsi riasztóját, és a Maybach jelezte a jelenlétét, ahogy sejtettem, a klub VIP-parkolójában, amit alig használtak. Rosszkedve ellenére Hudson kinyitotta nekem az ajtót, és emlékeztetett, hogy üzenjek Davidnek. Bepötyögtem egy gyors SMS-t a telefonomba, és imádkoztam, hogy felfogható legyen az üzenet anélkül, hogy kiderülne belőle, mekkora bajban vagyok. Mert bajban voltam, nem igaz? Nagy bajban. Már miért lettem volna? Az, hogy szerettem egy férfit, és a titkaimmal megszegtem valami kimondatlan elkötelezettséget, még nem jelentette azt, hogy a büntetésemet kell várnom, mint

valami rossz gyereknek. Nagylány voltam már. Igaz, hogy vállalnom kellett a felelősséget a tetteimért, de nem érdemeltem meg, hogy a sötétben tapogatózva kelljen elviselnem mások haragját. Mire kihajtottunk a garázsból, úgy döntöttem, kiállok magamért. – Mi folyik itt? – Néma csönd. – Hudson? – Még nem tudok erről beszélni. – Pattogott egy ér a nyakában. Még sosem láttam ilyennek. Akkor sem, amikor azzal vádolt, hogy viszonyom van Daviddel. David. Ha találgatnom kellett, arra tippeltem, hogy miatta dühös. Úgy döntöttem, mégis inkább óvatos maradok, és semmit sem árulok el, még akkor se, ha a legszívesebben mindent bevallottam volna, ha árulásom minden apró részletéről beszámoltam volna Hudsonnak. De túlságosan féltem attól, hogy elveszíteném, ezért inkább nekiálltam esdekelni. – Bármit is tettem, sajnálom. Sajnálom, és mindent megteszek, hogy helyrehozzam. Ránk dudált egy taxis, amikor Hudson sávot váltott, és megelőzte. – Nem tudok erről beszélni vezetés közben, Alayna. Gyorsított a sárga lámpa előtt, én meg kapaszkodtam. – Igen, az jó ötlet. Az útra figyelj, mert megrémítesz. Szikrát hányt a tekintete, amikor rám pillantott. – Helyes. Lehet, hogy minden okod megvan a félelemre. Ezután nem próbáltam már szóra bírni. A vezetői stílusa nem javult, hiába hallgattunk egész úton, és örültem, hogy a lakás közel van. Nem is tudtam a mélygarázsról, amíg be nem hajtottunk, és meg nem álltunk a Mercedese mellett. Korábban már eltűnődtem, hol tarthatja, amikor éppen nem használja. Hudson mellett már megszoktam, hogy kinyitják nekem az ajtót, most mégis kiszálltam, amint megállt a kocsi. Lehet, hogy mérges, és talán meg is érdemlem, de nem fogom gyáván várni az ítéletet. Kínos hallgatásban lifteztünk fel az emeletre. A lakásba érve Hudson egyenesen a bárhoz lépett. Követtem, leültem a kanapéra, és összefont karral vártam, hogy eldöntse, mikor áll készen a beszédre. Kitöltött magának egy pohár Scotchot, és a felét felhajtotta, mielőtt hozzám fordult. – Csak egyvalamit árulj el. Egyetlen dolgot, és alaposan gondold végig, mert bármit válaszolsz, hinni akarok neked – mondta kimért hangon. Hátradőltem a kanapén, és felkészültem lelkileg. – Még mindig szereted?

Tehát mégiscsak Davidről volt szó. Fel sem foghattam, hogy jött rá Hudson. Nem tudtam elképzelni Davidet, amint odakullog a főnökéhez, és megosztja vele közös szexuális kalandozásainkat. Különösen, miután David kimondottan azért szakított velem, nehogy Hudson rájöjjön a kapcsolatunkra. Nem számított, hogyan jött rá. Most csak az számított, hogy helyrehozzam. – Nem. Sosem szerettem. Hudson behunyta a szemét, mintha megkönnyebbült volna. Ám amikor kinyitotta, még mindig fagyos volt a tekintete. – Akkor ami köztetek volt: vonzalom, megszállottság. Még mindig érzed iránta? – Sosem éreztem ilyesmit iránta. Biztonságos volt. Párszor elszórakozgattunk. – Összerezzentem Hudson sebzett arckifejezése láttán. – Tényleg csak ennyiről van szó. Őszintén és komolyan. Csak egy pasi volt, akivel volt köztünk valami, de nem elég ahhoz, hogy elcsavarja a fejemet. – Nem úgy, mint te. Sosem úgy, mint te. – Akkor miért a távoltartási végzés? Váratlanul elszédültem. – Egy pillanat, kiről beszélünk? – Egyedül Paul kért ellenem távoltartási végzést. És az a titok, hogy Paullal dolgozom együtt, sokkal súlyosabb volt Davidnél. A kanapéba kapaszkodtam, amíg vártam, hogy kimondja a nevét. – Paul Kreshről. – Ó. – Lassan bólogattam. – Ó. – Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam reagálni rá, nem volt mentségem. – Rájöttél Paulra. Hudson a fogát csikorgatta. Szó szerint. Hallottam a csikorgást. – Mivel már tudok a múltbéli kalandodról Paullal, nyilván arra a tényre utalsz, hogy a Party Planners Plus társtulajdonosa. Megráztam a fejem. – Tehát nem tudtad? – Reménykedő volt a hangja. Abban bízott, hogy nem tudtam róla. De nem hazudhattam. Az egy dolog, hogy elhallgattam előle; egészen más dolog lenne a szemébe hazudni. – Nos, gyakorlatilag nem társtulajdonos, így a kérdés értelmetlen. – A fenébe is, Alayna! Ne szórakozz velem! Mert szeretném elhinni, hogy sosem csinálnál akkora hülyeséget, hogy aláírsz egy olyan szerződést, ami miatt azzal a férfival kellene együtt dolgoznod, akinek jogilag a közelébe se mehetnél. Az az Alayna, akit én ismerek, sosem művelne ekkora ostobaságot.

Csakhogy én már aláírtam a szerződést. Méghozzá aznap reggel. – Eszerint mégsem ismersz olyan jól. Lecsapta az üres poharat a bárpultra. – Ez nem vicc! – Azt hiszed, én nem tudom? – Én is felemeltem a hangom. – Én vagyok az, aki ellen kiadták a távoltartási parancsot. Tisztában vagyok a helyzet súlyával. – Olyan erővel böködtem a mellemet a hüvelykujjammal, hogy tudtam, nyoma marad. – Akkor miért? – Kérlelő volt a tekintete. – Nem vágyhattál ennyire arra a szerződésre. Azt hittem – azt reméltem –, hogy nem tudsz arról, hogy Kresh Julia Swaggert vőlegénye… – Vőlegény? Azt hittem, csak járnak. Láttam az arcán, hogy nem erre a válaszra számított. Gyorsan kijavítottam magam. – Ami nem számít, én is tudom. Nem akartam, hogy azt hidd, hogy érdekel, mert nem érdekel. Tényleg nem érdekel, Hudson. Nem érdekel, kivel vagy mivel van együtt. Csak nekem nem mondta, hogy eljegyezték egymást, amikor beszéltünk. – Te beszéltél vele? Nem hittem, hogy lehetne még dühösebb. Tévedtem. – Istenemre, Alayna, mondd, hogy csak telefonon beszéltetek. Hazudj, hazudj, hazudj! Mint egy fülbemászó dallam, úgy ismétlődött a refrén a fejemben. Ellenálltam a kísértésnek. – Nem. Személyesen. Közelebb lépett, és úgy tartotta maga elé a kezét, mintha meg akarna fojtani. – A fenébe is, Alayna! Mi a fenét képzeltél? – Hagyd abba az üvöltést, és elmagyarázom. – Tudtam, hogy sosem ütne meg, de az őrjöngés akkor sem segített. És amilyen dühös volt, féltem, hogy nem tud túllépni a haragon. Hogy egyszer s mindenkorra szakít velem. Szükségem volt egy jelre, hogy még van esélye a kapcsolatunknak. – Rendben, várok. – Lehalkította a hangját, de a viselkedése mit sem változott. – Semmit sem mondok, amíg le nem higgadsz. Megrémítesz. Úgy nézett rám, mintha arcul csaptam volna. – Igazad van. – Beletúrt a hajába. – De nem tudok ennél jobban lehiggadni. Nagyot nyeltem.

– Én… nos, találkoztam Juliával. Csütörtökön. Fogalmam se volt, hogy Paullal jár. De a találkozó végén beállított, ami váratlanul ért. – Kirázott a hideg, amikor felidéztem, ahogy legnagyobb döbbenetemre megjelent a klubban. – Úgy tett, mintha nem ismerne, én pedig követtem a példáját. Azután, amikor Julia kiment a mosdóba, Paul azt mondta, hogy nem akarja tönkretenni Julia szerződését, ezért úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk egymást. Hudson felé léptem, utáltam az arckifejezését, azt akartam, hogy megnyugodjon. – Hudson, én megmondtam neki, hogy nem dolgozhatunk együtt, de ő azt mondta, hogy muszáj. Azt mondta, Julia nagyon szeretne a Pierce Industriesnek dolgozni, és ez a nagy lehetősége, és ha elrontom… – Az ajkamba haraptam; éreztem saját vérem ízét a számban. – Azt mondta, tartozom neki ennyivel. – Rohadtul nem tartozol neki semmivel, Alayna. – Még mindig szigorú volt a hangja, de már kevésbé. Könny tolult a szemembe. – De igen! Tönkretettem az életét. – Megcsalta a menyasszonyát. Ő tette tönkre a saját életét! – De nem csak erről volt szó, te is tudod. – Akkor sem tartozol neki semmivel. Beteg voltál. Nem te tehettél róla. Ez elgondolkodtatott. Beteg voltam. Nem voltam ura a cselekedeteimnek. Ezt én is tudtam. Bele is törődtem a terápián. De akkor sem változtatott semmin. – Nem számít. Még ha nem tartozom is neki, akkor is a markában tart. Azt mondhatja, hogy szándékosan szerveztem meg a találkozót, hogy tőrbe csaljam. Úgy értem, nem így történt, de így is be lehet állítani. – Felhorkantam. – Még te is azt hitted, hogy ez történt. És aznap este is ott volt a botanikus kertben. Mondhatja azt is, hogy én követtem őt mindenfelé. Ki hinne nekem? Eddig kerültem a tekintetét, de most a szemébe néztem. – Ha megint megszegem a parancsot, börtönbe kerülhetek. – Arról nem is beszélve, mit művelne Hudsonnal a média. Az egész város rajta röhögne. – Alayna. – Két gyors lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot, és a karjába zárt. Mindaddig észre sem vettem, milyen közel álltam a síráshoz, amíg magához nem ölelt. Halkan belezokogtam a vállába, nemcsak azért, amit tettem, vagy a rám nehezedő nyomás miatt, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy a karjában tartott. Hudson magához szorított. – Miért nem szóltál nekem? Sosem hagytam volna, hogy bármi rossz történjen veled. Soha. Ezt te is tudod, igaz?

Elfordítottam az arcomat, hogy hallja a szavaimat. – Megijedtem. Attól, amit velem tehet. És attól, amit veled. – Könnyű volt beszélni, mindent bevallani, miközben a hátamat simogatta. – És azt akartam, hogy büszke legyél rám. A szerződésre, amit én hoztam össze. Hudson hirtelen ellökött magától, és megragadta a karomat. Lehajolt, és mélyen a szemembe nézett: – Mindig büszke vagyok rád, Alayna. Mindig. Elérzékenyültem. Megint. Az ingébe csimpaszkodtam. – El kellett volna mondanom. Annyira sajnálom! Azt se tudtam, mihez kezdjek, és el akartam mondani neked. Kérlek, ne haragudj! Hudson gyengéden csitítgatott. – Ne sírj! Ne sírj, kedves. – A karjában tartott, amíg sírtam. Amikor kissé megnyugodtam, azt mondta: – Csak azért vagyok dühös, amiért veszélybe sodortad magad. Megijesztettél. El sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor megkaptam a jelentést, és megértettem a helyzetet. Nem tudod, hogy nem bírnám elviselni, ha bármi rossz történne veled? – Elcsuklott a hangja. – De igen, tudom. – Én is így éreztem iránta. – Azért vagyok dühös, mert nem szóltál azonnal. – Szerettem volna. Komolyan. De Ce… – Majdnem megemlítettem Celiát, de még időben visszafogtam magam. Nem lett volna jó ötlet még azt a titkot is hozzácsapni a vallomáshoz. – De nem akartalak belekeverni a dolgaimba. Elhúzódtam, hogy papír zsebkendő után kotorásszak. Hudson előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből. Ki az ördög használ még textil zsebkendőt? Olyan sok mindent nem tudtam még erről a férfiról. – Ne butáskodj! – mondta, miközben a szememet törölgette. – Először is, az Égi Bárka az enyém, ezért jogilag én vagyok a felelős mindenért, ami a beosztottakkal és partnerekkel történik. Erre nem is gondoltam. Hudson gyengéden végigsimította az arcomat. – De ami a legfontosabb, ha te bajba kerülsz, akkor én is. Nem a jog miatt. Hanem azért, mert az enyém vagy. Én pedig a tiéd. Ami azt jelenti, hogy hozzád vagyok kötve. Jóban-rosszban. Ha ezt nem vagy hajlandó megérteni, akkor semmi esélyünk. Ó, egek! Letaglózott a felismerés. Mindent kockára tettem, kettőnket is. – Most aztán tényleg tönkretettem mindent. – Elsápadtam. – Ó, egek, Hudson!

Felemelte az államat, és csókot nyomott az orromra. – Semmit sem tettél tönkre. Helyre tudom hozni. Most, hogy tudok róla. – Mit fogsz csinálni? – Elképzeltem, amint egy csapat nagykabátos férfi elkapja Pault egy sötét sikátorban. Szégyellem bevallani, de a gondolat mosolyt csalt az arcomra. – Semmi törvényellenest, ha erre gondolsz. Az ördögbe, olvasott a gondolataimban! – Felajánlok a Party Planners Plusnak egy szerződést a Fierce-szel, és felbontom az Égi Bárka szerződését. A Firece sokkal nagyobb név, többet is kereshetnek rajta. Így továbbra is a Pierce névvel dolgozhatnak. Kreshnek semmi oka nem lesz panaszkodni. – Jó ötlet! Köszönöm. – Ha egyből Hudsonhoz jöttem volna, már az elején megszervezi ezt az üzletet, és senki sem került volna kényes helyzetbe, még én sem. Összeszorult a gyomrom az önutálattól. – Sajnálom, Hudson. Annyira sajnálom, hogy neked kell feltakarítanod utánam. Mekkora idióta vagyok! – Hagyd már abba! – Ismét átölelt, és vigasztalt, noha a legkevésbé sem érdemeltem meg. – Ne gyötörd magad tovább. Mindketten benne vagyunk, emlékszel? És el akarom intézni. Erre is képes vagyok. Úgyhogy ne ellenkezz. – Rendben. – Mély lélegzetet vettem, és kifújtam az aggodalmat és megbánást a levegővel együtt. – Rendben, nem ellenkezem.

Tizenhatodik fejezet Hudson zsebre vágta a könnyes zsebkendőt, én pedig éreztem, hogy megváltozik a viselkedése, és ismét eltávolodik tőlem. – Most pedig, Alayna. Mit szeretnél még elmondani nekem? – Hogy… hogy érted? – Még alig tértem magamhoz a nagy kitárulkozás után. Mi mást kellene még bevallanom? Kész voltam mindent elárulni neki. Hudson levette a zakóját, összehajtotta, és a kanapéra tette. – Amikor elkezdtük ezt a beszélgetést, azt hitted, valami másról beszélek. Valaki másról. – Mélyen a szemembe nézett. – Mit hittél, kiről van szó? Őszinteség. Tartoztam neki ennyivel. – Azt hittem, Davidről van szó. – David Lindtről? – Igen. Hudson elhátrált, és nekidőlt a falnak. Utáltam, hogy ilyen hatással voltak rá a szavaim. – Azt mondtad, semmi sincs köztetek Daviddel. – Nincs is. Többé. – De volt. – Igen. Láttam felvillanni a fájdalmat az arcán. Nekem is fájt. Én is ugyanígy éreznék, ha megtudnám, hogy mégiscsak volt köztük valami Celiával. Oda akartam menni hozzá, átölelni, ahogy ő szokott, megvigasztalni. Közelebb léptem, ő azonban megállított. – Semmiség volt, Hudson. Épphogy együtt voltunk. De csak alig. Nem randiztunk meg ilyesmi, és senkinek sem szóltunk kettőnkről. Csak néha, amikor sokáig dolgoztunk kettesben… történtek dolgok. – Ez rémesen hangzott. – Lefeküdtél vele? – Dehogy. Sosem jutottunk el odáig. – Nem ez volt az első alkalom, hogy szóba került a dolog. – Egyszer már megkérdezted, és akkor is nemet mondtam. Nem hazudtam neked. Hudson kihívóan nézett rám. – Azt is megkérdeztem, hogy akartad-e, de nem válaszoltál.

– Mert nem tudom a választ. – Eltűnődtem, hogy ennyiben hagyjam-e. De tudtam, hogy ha nem beszélek nyíltan, ez örökre kísérteni fogja a kapcsolatunkat. – Igen. Azt hiszem. Valaha, régesrégen. De már nem. – Ismét közelebb akartam lépni hozzá, de ezúttal visszatartottam magam. – Már semmi sincs köztünk, Hudson. Hinned kell nekem. Jó néhány hosszú másodpercbe beletelt, mire válaszolt. – Hiszek. – Komolyan? – Alig tudtam leplezni a döbbenetemet. – Igen. Nem úgy nézel rá, ahogy rám. – Hát persze hogy nem. – De ő ugyanúgy néz rád, mint én. Ahogy, gondolom, én nézek rád. – Nem is. – Lehet, hogy David még érez valamit irántam, de azt össze se lehet hasonlítani Hudson érzéseivel. – Ez túlzás. Hudson kihúzta magát, és elkezdett föl-alá járkálni. – Nem túlzok. Épp ez a probléma, és nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. – Mire célzol ezzel? – Felesleges kérdés volt, mert már tudtam a választ, és kirázott tőle a hideg. – Arra célzok, hogy ott kell hagynia az Égi Bárkát. – Na ne viccelj! – Nem mintha Hudson az a típus lenne, aki ilyesmivel viccel. – Talán úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van? – Ne tedd, Hudson. Ezt nem teheted. – Hangosabban beszéltem, mint szerettem volna. Sztoikus és érzelemmentes akartam lenni, mint ő, de képtelen voltam rá. – Nem rúghatod ki Davidet egy ostoba futó kaland miatt, ami még előtted történt. Kettőnk közül ő a felelősségteljesebb a klubban. A szakítás is az ő ötlete volt. Hudson könyörtelenül meredt rám. – Ezzel nem segítesz magadon. – De nem rúghatod ki Davidet egy jelentéktelen kaland miatt, ami réges-régen történt. Már vége. Ez nem fair. Nem fair Daviddel. – Egy hajszál választott el a hisztitől. Talán dobbantottam is. Hudson visszament a bárhoz, hogy töltsön magának még egy pohárral. – Mindenképpen megtörtént volna. Függetlenül attól, ami köztetek történt… – Mély lélegzetet vett, és láttam elcsigázott tekintetén, hogy ránk gondol Daviddel. Ami rémes lehetett. Sosem akartam, hogy ilyesmit kelljen képzelnie. De semmit sem tehettem. Én is ugyanígy éreztem Celiával kapcsolatban. Szörnyű és fájdalmas volt, de elviselhető.

Hudsonnak is el kell viselnie. A gyötrődése ellenére megkérdeztem: – Hogy érted, hogy mindenképpen megtörtént volna? Hudson megrázta a fejét, belekortyolt az italába, majd letette. – Nem így akartam elmondani neked. Meglepetésnek szántam a megfelelő időben. De az az igazság, hogy amióta megvettem a klubot, le akartam váltani a vezetést. Hátradőltem a kanapén, nem akartam többet hallani, de nem tudtam megállítani az elkerülhetetlent. – Alayna, azt akarom, hogy te vezesd a klubot. – Hudson… ne! – Neked vettem meg. Libabőrös lettem. – Miről beszélsz? Nem is ismertél, amikor megvetted. – A szimpózium… A szavába vágtam. – Azt mondtad, akkor már meg akartad venni a klubot. Az győzött meg, hogy én is ott dolgoztam. Szó se volt arról, hogy nekem vetted meg. – Végiggondoltam mindent, amit a különös találkozásunkról tudtam. Ő látott engem a szimpóziumon, de nekem erről fogalmam sem volt. Egyszer eljött a bárba. Flörtöltünk, ő meg vaskos borravalót adott, és megajándékozott egy utazással a gyógyfürdőjébe, ami már önmagában pszichoagresszív viselkedésre utalt. Semmi sem indokolta a klub megvásárlását. Ha valóban ezért vette meg… nos, akkor még nálam is nagyobb bolond volt. – Azért nem mondtam el neked, mert nem akartam, hogy túl rámenősnek tarts. – Hát, ahhoz már kurvára késő. Hudson idegesítően szenvtelen hangon folytatta. – Egyáltalán nem akkora őrültség, Alayna. Üzletről volt szó. Láttalak a szimpóziumon, és tudtam, hogy szükségem van a szakértelmedre. Mivel egyik vállalatnak sem voltál hajlandó elmenni az interjújára, meg kellett vennem a munkahelyedet. Igaz, hogy vonzódtam hozzád. Igaz, hogy ez is befolyásolt a döntésemben, de az elsődleges indokom az volt, hogy nekem dolgozz. Nem volt ez olyan hallatlan dolog. Agyafúrt üzletemberek gyakran vásároltak fel nagyobb cégeket csak azért, hogy irányítást nyerjenek a tehetséges munkaerő fölött. – Akkor megkaptad, amire vágytál. Már neked dolgozom. Ahhoz nem kell nekem vezetnem az Égi Bárkát. – A karomat dörzsöltem, hogy felmelegedjek. – Fontos beosztásom van, ennél többre most nincs szükségem.

Hudson közelebb lépett; szenvtelenségét indulat váltotta fel. – Tehetséges vagy, Alayna! – Elég! Olyan vagy, mint a bátyám. Ne akard már te eldönteni, hogy elpocsékolom-e a tehetségemet. Feldolgozom magam a saját tempómban. Még nem állok készen a vezetésre, Hudson. – Összevissza hadonásztam beszéd közben, rámutattam, azután magamra, majd eszeveszetten kalimpáltam. Hudson felhorkant. – Majd kész leszel. Különben valaki más veszi át David helyét. – Akkor ez egyáltalán nem rólam szól. Hanem Davidről. Nem rúghatod ki! Nem teheted! – De rólad szól, Alayna. Mindig is csak rólad szólt. – A Paul Kresh-ügy utáni nyugalma egyszeriben elpárolgott. – Megmondtam, hogy én nem osztozom. Nem osztozom rajtad – se vele, se mással. Bármire hajlandó vagyok, hogy mindent megadhassak neked, és csak ezt az egy dolgot kérem cserébe. Hűséget. – Én hűséges vagyok hozzád. Kezdettől fogva. Eszem ágában sincs megcsalni Daviddel vagy mással. Mint mondtad, a tiéd vagyok. – Igen. Az enyém vagy. És azonnal ki kellett volna rúgnom, amikor megsejtettem, hogy volt köztetek valami. Rosszul lettem a felismeréstől. – Más szóval nem bízol bennem. – Benne nem bízom! – Nem számít, bízol-e benne vagy sem, ha bennem bízol! Még sosem láttam Hudsont ennyire keserűnek. – Ma tudtam meg, hogy végig titokban tartottad a kapcsolatodat Daviddel és a találkozást Paul Kreshsel, és még te beszélsz bizalomról? Remek időzítés, Alayna. A fenébe. De végül is megérdemeltem. David azonban nem. – Megmondtam, miért nem szóltam Paulról. És ugyanezért nem beszéltem Davidről. Féltem, hogy túlreagálod, és lám, máris arra készülsz, hogy kirúgod az Égi Bárka legjobb alkalmazottját! – Te vagy az Égi Bárka legjobb alkalmazottja. Más körülmények között hízelgőnek találtam volna a bizalmát. – Nem értek egyet. Sehol sem lennék David nélkül, és nekem nem kell a munkája. Hudson közelebb hajolt, a tekintete sötét volt.

– Nincs választásod. Ha a klubban akarsz dolgozni, abban a pozícióban dolgozol, amit én választok neked. Majd felrobbantam a dühtől. – Akkor kilépek! Nem dolgozom olyannak, aki ilyen nyilvánvalóan féltékeny és zsarnokoskodó. És már abban sem vagyok biztos, hogy itt akarok élni. – Ne! – Hudson közelebb lépett, az orrunk szinte összeért. – Ne tedd tönkre a kapcsolatunkat egy jó üzleti döntés miatt. A legszívesebben ellöktem volna magamtól. Ugyanakkor szerettem volna megcsókolni, amíg el nem párolog a féltékenységünk és a haragunk, és véget nem ér ez a szörnyű feszültség. Nem gondoltam komolyan, amit a kapcsolatunkról mondtam. Sosem tenném kockára. Bármit megtennék azért, hogy megtartsam Hudsont. De ezt még nem akartam elárulni neki. Nem érintettem meg. Fagyos hangon beszéltem. – Nem azért hoztad ezt a döntést, mert jónak találod. Hanem mert ezzel akarsz büntetni. Hudson tágra nyílt szemmel meredt rám. – Neked az előléptetés büntetés? – Én nem akarom ezt az előléptetést! Hudson sarkon fordult és otthagyott, mintha félne a közelemben maradni. Néhány lépés után azonban visszafordult. – Azt várod, hogy mindent fogadjak el tőled, amit nekem nyújtasz, de én semmivel sem viszonozhatom? Van fogalmad róla, hogy mit érzek most? – Ez nem ugyanaz. – Hudson kiforgatta a szavaimat, a szerelmi vallomást a veszekedés kellős közepén hányta a szememre. Ez fájt. Éreztem legbelül, a csontjaimban. Azt akartam, hogy vége legyen. – Nem akarom ezt, Hudson. Nem akarom! Elfordultam, hogy elszaladjak. Nem tudtam, hová mennék, csak annyit tudtam, hogy ott akarom hagyni ezt a szörnyű helyzetet, amibe Hudson hozott. De alig tettem néhány lépést, Hudson mögöttem termett, és hátulról átkarolta a derekamat. Kapálózni kezdtem, Hudson karját ütlegeltem. – Eressz el! – Nem. Sosem eresztelek. – Nem szó szerint értette, mert elengedett. A kanapéra dobott, és a nadrágját kezdte gombolni. Egyből begerjesztett. A gondolat, hogy ennyi dühvel és szenvedéllyel fog a magáévá tenni, nagyon felizgatott. És az igazat megvallva, valószínűleg szükségünk is volt a kapcsolatra – hogy újra egymásra hangolódjunk, mielőtt túl messzire kerülnénk egymástól.

Mégis megmakacsoltam magam, nem akartam behódolni. Kicsúsztam Hudson alól a padlóra, és amilyen gyorsan csak tudtam, kúszni kezdtem a lift felé. Erős keze megragadta a bokámat, és visszahúzott. A padlóba kapaszkodtam, de már tudtam, hogy reménytelen. Nem azért, mert erősebb volt nálam, hanem mert pontosan tudta, mire vágytam: arra, hogy felülkerekedjen rajtam. A padlón tartott, és rám mászott, mindkét kezemet a fejem fölé szegezte. Finoman beleharapott a fülembe. – Istenem, megőrjítesz! Miért kívánlak ennyire, amikor megőrjítesz? Egész testét kihasználva megfordított maga alatt, és féktelen csókban találkozott a szánk – vad, heves és szenvedélyes csókban. Először ellenálltam, és elfordítottam a fejemet. Ő azonban nem tágított, és a szokatlan érzelemkitörése lefegyverzett. Átvette az irányítást a testem és a szívem, és megadtam magam, engedtem követelőző szájának és gyakorlott kezének, mely máris kiszabadította kőkemény farkát. Benyúlt a ruhám alá, elhúzta az útból a tangámat, és hosszú ujját belém dugta. Ha eddig nem lett volna egyértelmű a sóvárgásom, most már nem maradt kétsége felőle. Forró és nedves voltam. Elégedetten felnyögött. – Ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom. – Ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy megértessem magam vele, mielőtt az ujja helyére a farka került. Felkiáltottam a gyönyörtől, a kiteljesedés hihetetlen érzésétől, mely szinte túl sok volt, mégsem volt elég. Azt akartam, hogy mozogjon, hogy megkeféljen és meglovagoljon. – Rendben – mondta, és mélyebbre hatolt belém, de még mindig nem úgy mozgott, ahogy én akartam. – Haragudj csak. Töltsd ki rajtam a mérgedet. Én is éppen erre készülök. És pontosan ezt tette. Kihúzta magát, majdnem a farka hegyéig. Több önuralomra lehetett szüksége, mint képzeltem, mert eltorzult arcán jól látszott a lassú visszavonulás minden kínja. Azután visszatért, és erős, határozott mozdulatokkal kezdett dugni. A csípőm minden mély lökésre megrándult, tökéletes szinkronban Hudson mordulásaival. Kicsatolt övének csattogása a padlón jól illett a vadállatias szexhez, amivel a magáévá tett, mintha korbácscsattogás volna, amellyel a vadat hajtják. Felnyögtem, és megfeszültem a farka körül; meglepődtem, hogy ilyen gyorsan rám tört az orgazmus pusztán a résem ingerlése után. Az egész jelenet tette ezt velem, a romlottság, a teljes lezüllés. Vad volt, nyers és irányíthatatlan. Utáltam, hogy élveztem – de annyira élveztem! Hudson szabad kezével a hajamba túrt, és meghúzta – épp annyira, hogy egyszerre legyen élvezetes és fájdalmas. Behunytam a szemem. – Nézz rám! – csattant fel. Felpattant a szemhéjam, és Hudson szemébe néztem.

– Nem látod? – Meglepett, hogy erőlködés közben még képes beszélni. – Nem látod, mit művelsz velem? Nem látod, mit élek át miattad? Pózt váltott, és felsóhajtottam, amikor megtalálta egy különösen érzékeny pontomat. – Érzed, milyen kemény vagyok miattad? Nem tudtam, vár-e választ, ahogy azt sem, tudnék-e beszélni. Ő azonban ismét megrántotta a hajamat. – Érzed? – Igen! – kiáltottam fel. Felgyorsult, és a vad ütem feljuttatott a csúcsra. – Ez a te műved, Alayna. Próbáltam rá összpontosítani, a szavaira figyelni a mámoron keresztül, mely eltompította a fejemet. Fontosak voltak a szavai, és hallani akartam, mit mond, ugyanakkor fel akartam oldódni a tőle kapott eksztázisban. Már ő is közel járt – úgy ismertem a testét, mint a sajátomat –, de még mindig nem vette le rólam a szemét. – Még ha ingerült vagy és ellenkezel velem, akkor is akarlak. Mindig akarlak! Mindent meg akarok adni neked. Mindenemet. Miért nem fogadod el? Fogadd el! Az utolsó hosszú lökéssel mélyen belém hatolt, és tompa morgással élvezett el. – Fogadd el! Felnyögtem a lökéshullámtól, amely másodjára is olyan euforikus állapotba juttatott, hogy libabőrös lettem tőle. Az orgazmus utáni tompaságban, saját szívdobogásommal a fülemben, belém hasított a felismerés: mi van, ha nem is Hudson az, aki nem hagyja, hogy szeressék, hanem én? Röpke gondolat volt, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt. Hát persze hogy el tudom fogadni a szerelmét. Csak nem tudta, hogyan mutassa ki. Addigra már lemászott rólam, és leült a földre, hátát a szófának vetette. A pillanatokkal korábbi szenvedélynek alig maradt nyoma az arcán, csak szapora légzése árulkodott arról, hogy elveszítette az önuralmát. Hirtelen dühös lettem. Dühös, amiért Hudson szexszel vetett véget a vitának, mint mindig. Dühös, amiért azt hitte, hogy ezzel bármin is változtatni tud. És magamra is dühös voltam, amiért hagytam magam elcsábítani. Felkönyököltem, és rámeredtem. – Ugyan már, Alayna! – Felvonta a szemöldökét. – Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted.

A leereszkedő hangnem még jobban felbőszített. – Nem a szex az egyetlen módja, hogy kifejezd az érzéseidet. – Tudom. Neked akartam adni a klubot. Fájt, amit mondott, de magam sem értettem, miért. Még mindig ezen töprengtem, amikor Hudson felállt, és felhúzta a sliccét. – Ha folytatni akarod a vitát, ahogy sejtem, későbbre kell halasztanunk. Most dolgoznom kell. Még sokáig dúltam-fúltam, miután elment. Szinte nevetséges volt, hogy ennyire felhúztam magam. Azt hittem, összeomlik, ha megtudja, hogy nem szóltam neki Davidről és Paul Kreshről. És ha elvesztette volna a titkolózás miatt a fejét, azt meg is értem. Eltitkoltam előle dolgokat, megérdemeltem a bizalmatlanságát és a csalódottságát. Mégsem a titkolózás miatt kerültünk szembe egymással. Hanem Hudson féltékenysége miatt, és mert visszautasítottam a klub vezetését. Vagy valóban kezdettől fogva nekem szánta a klubot, vagy ő maga manipulálta a helyzetet Daviddel úgy, hogy elhiggyem. Mindkettő lehetséges volt, valószínűleg sosem derül ki az igazság. Talán ő maga sem tudja. Egy dologban azonban biztos voltam: nem hagyhatom, hogy kirúgja Davidet. Egy nap talán készen állok rá, hogy átvegyem az Égi Bárka vezetését, de nem most. Még korai lenne. Egy hónappal a diplomaosztóm után. És nem tennék ilyet egy kiváló menedzserrel, mint David. Egyszerűen nem volt helyes. Felkeltem, és nyújtózkodtam. A vita még korántsem ért véget, de egy éjszakára szünetet tarthatunk, ha Hudson ezt akarja. És eszem ágában sem volt ezen rágódni. Nem lenne egészséges, és hamar átfordulna beteges mániába, ha nem vigyázok. Ami azt jelentette, hogy el kellett foglalnom magam valamivel. Az órámra pillantottam, és meglepetten láttam, hogy már elmúlt hat óra. Még a csoportterápiáról is lemaradtam. Nem volt erőm a testmozgáshoz, úgyhogy az is kilőve. Volt egy tévé a nappaliban, de a filmeket jobban szerettem a sorozatoknál, és a lakásban nem láttam DVD-ket. Hudson biztos egy merevlemezen tárol mindent valahol. Nem akartam megkérdezni, hol. És már befejeztem A tehetséges Mr. Ripley-t. Erről eszembe jutott, hogy lenne dolgom a könyvtárban. Pénteken újabb adag könyv érkezett, és a szoba már dugig volt bontatlan dobozokkal. Már hétvégén ki kellett volna csomagolnom őket, de túlságosan lekötött Hudson és az édes semmittevés meztelenül, a karjában. Túl sokáig halogattam a dolgot. Na és, ha Hudson ott dolgozik az asztalánál? Felnőttek vagyunk. Megférünk egymás mellett. Noha a könyvtár elég tágas volt, a szoba mégis zsúfoltnak hatott a kettőnk közti feszültség miatt. Hudson az asztalánál ült, és a képernyőt bámulta. Úgy tett, mintha észre se venné, hogy a szobában vagyok. Pedig tudta. Hát persze hogy tudta. Első pillantásra elfoglaltnak tűnt, de mindig érezte a jelenlétemet, ahogy én is az övét. Csak én nem tudtam olyan ügyesen leplezni, mint ő.

Mély lélegzetet vettem, és letérdeltem a Hudsontól legtávolabb eső dobozok mellé. Hamar belefeledkeztem a kicsomagolásba és rendszerezésbe, és izgatottan fedeztem fel az új könyveket. Hudson rengeteg nagyszerű könyvet vett. Klasszikusokat és kortárs irodalmat. Sokukat olvastam már, rengeteg várt még elolvasásra, és jó néhányat terveztem újraolvasni. Akkor ért a felismerés, amikor kinyitottam a DVD-s dobozt. De nem azonnal. Először meglepődtem, hogy könyvek helyett filmeket tartalmaz a doboz, de egy új polcra kezdtem kipakolni őket, és oda se figyeltem igazán a címekre, amíg a kezembe nem került az Éjféli cowboy – a film, amit Hudsonnal Hamptonban néztünk együtt. Elővette az AFI legjobb filmes listáját, amin lassan mentem végig, és azt mondta, válasszak egyet, amit még nem láttam. Az Éjféli cowboy-t választottam. Amikor megpillantottam a filmet a dobozban, végre megértettem. Végigböngésztem a filmeket a polcon, és a gyanúm beigazolódott. Minden egyes film benne volt az AFI-listáról. A könyvek pedig… odaszaladtam a könyvekhez, és ezúttal jobban odafigyeltem. A Karamazov testvérek, Anna Karenina, A 22-es csapdája, A kedves… mind szerepeltek a legjobb könyvek listáján. Azt mondtam Hudsonnak, hogy végig akarom olvasni őket, mielőtt meghalok. Ő pedig megvette nekem mindegyiket. Váratlanul elérzékenyültem. Furcsa, hogy ilyesmi megindított. Mielőtt elkötelezte magát mellettem, mielőtt felhívott a lakására, sőt megkért, hogy költözzünk össze, egy egész könyvtárnyi könyvet és filmet vásárolt, kimondottan az én kedvemért. Sosem mondta ki, hogy szeret. Talán soha nem is fogja. De mi mást tett azon kívül, hogy bebizonyította, mennyire szeret? Már félúton voltam az asztalához, mire észbe kaptam, mit csinálok. Hallania kellett a közeledésemet, mert noha nem pillantott fel, elfordult a székén, hogy jobban hozzáférjek. Talán csak tudat alatt csinálta, hogy megközelíthetővé tette magát számomra, ahogy én is szoktam. Jó érzés volt ebben hinni. Letérdeltem mellé, és az ölébe hajtottam a fejemet. Hudson összerezzent, éreztem, hogy sikerült meglepnem. – Szeretkezz velem! – mondtam, és az arcomat a combjához nyomtam. – Kérlek. Szeretkezz velem. Visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. Hallottam pár klikkelést az egérrel, majd koppant az asztalon a szemüvege – amit csak akkor viselt, amikor olvasott vagy a számítógépen dolgozott, mert kicsit távollátó volt. Néhány dolgot azért már tudtam róla. Azután lehajolt, és egyetlen mozdulattal felállított. A karjába vett, és bevitt a hálószobába – a mi szobánkba – anélkül, hogy egyetlen szó is esett volna köztünk. Lefektetett az ágyra. Szótlanul és végtelen gyengédséggel vetkőztetett le először engem, majd ő is megszabadult a ruháitól. Fölém hajolt, és végigcsókolt a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Itt-ott elidőzött: például a köldökömnél és a térdhajlatomnál, meg az érzékeny résznél a farkcsontom mellett. Minden porcikámat elhalmozta figyelemmel, ahogy még soha azelőtt, mégis minden érintés, minden

simogatás ismerős volt. Mintha hazatértem volna. Amikor végre a lábam közé bújt, lassan hatolt belém. Édes, pilledt mozdulatai nyomán nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor élveztem el. Az utolsó orgazmusnál a tekintetünk találkozott, és le sem vettük egymásról a szemünket, amíg euforikusan vonaglottam alatta. Azután csatlakozott hozzám, mély morgással, miközben belém lövellt, és mélyen egymás szemébe néztünk. Még akkor is, amikor a tekintetem elhomályosult a tűzijátéktól, csak őt láttam és a szerelmet. Mérhetetlen szerelmet.

Tizenhetedik fejezet Mire másnap reggel felébredtem, Hudson már felöltözve pakolászott a szobában. Fél szemmel kikukucskáltam a párnák közül, majd az órámra pillantottam. Még hat óra sem volt. Hudson vagy észrevette, hogy ébredezek, vagy annyira rám volt hangolódva, hogy észlelte a változást a légzésemben. – Nem bánod, ha osztozunk, vagy inkább a saját bőröndödet szeretnéd? Kábán ásítottam. – Mire kell a bőrönd? – Japánba megyünk. Megdörzsöltem a szemem. – Japánba? Miért mennék én Japánba? – Mert ajánlatot teszek a Plexisre. És azt akarom, hogy mellettem légy. Felültem, hátha úgy jobban tudok koncentrálni a beszélgetésre. Hudson a pipereszereit pakolta épp egy táskába a poggyásztartón. Az öltönyeit tartalmazó táskát már becsomagolta, és a hálószobaajtóra akasztotta. – Mikor is lenne ez az utazás? Hudson félbehagyta a csomagolást, és felvillantotta elbűvölő mosolyát – a legszélesebbet, amit ritkán lehetett látni, és amitől mindig bizsergést éreztem a hasamban. Szemmel láthatóan jókedve volt. – Késő este indul a gép. Hosszú út lesz. Akár alhatunk is. Vagy nem… – Pajkos fény csillant a szemében. – Könnyebben megszoknánk az időátállást, ha egész úton ébren maradnánk. – Tekintete meztelen mellemre vándorolt. – Biztosan el tudnánk foglalni magunkat valamivel. Felvontam a szemöldökömet, majd ledobtam magamról a takarót, felpattantam, és a fürdőszoba felé indultam. – Nem mehetek ma este Japánba. – Miért nem? – Mert dolgoznom kell – szóltam vissza a vállam fölött. A munkáról eszembe jutott az előző este – Paul és David, és hogy Hudson azt akarja, hogy vegyem át a klub vezetését. Meg a szenzációs szeretkezésünk. Így már nem voltam benne biztos, hogy végül miben maradtunk. – Na és? Miről is beszéltünk? Ja, igen, Japánról.

– Dolgoznom kell. Tudod, mi az? Amit egy másik helyen csinálsz, hogy pénzt keress. Még annak is csinálnia kell, aki nem keres vele olyan sok pénzt, mint egyesek. Sőt a magunkfajtának ez még fontosabb. – Bármit meg tudok adni neked, amire szükséged van. Hadd gondoskodjam rólad! Nyitva hagytam az ajtót, amíg pisiltem, hogy halljam, mit mond. Jó érzés volt ilyen intim kapcsolatban lenni egy férfival, de ebben a gondoskodósdiban nem voltam biztos. – Figyelj, csak most költöztünk össze! Mi lenne, ha lassítanánk, és későbbre halasztanánk ezt a beszélgetést? – Rendben. De előbb-utóbb meg kell ejtenünk. Inkább előbb, mint utóbb. Görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől. Az ördögbe is, mit művel velem ez a pasi? – Te osztod be a saját idődet. – Most közelebbről hallottam a hangját. Felnéztem, és ott állt az ajtóban. Összevontam a szemöldökömet, még mindig az előző megjegyzésén rágódtam. Nagy szükségem volt most kávéra, mielőtt belemelegednénk a vitába. – Csak mert én osztom be az időmet, még nem léphetek le szó nélkül. – De igen. A klub az enyém. – Érdekes, hogy addig úgy teszel, mintha nem te lennél a főnök, amíg épp jól nem jön, hogy te vagy az. Hudson elmosolyodott, de nem tagadta. – És még nem zártuk le a vitát a klub vezetéséről sem. – Megtöröltem magam, lehúztam a vécét, és megmostam a kezem, majd lefröcsköltem Hudsont, miközben félretoltam az utamból. Követett a szekrényemhez. – Nem is gondoltam. De most Japánról beszélünk. – Holnap találkozom Aaron Trenttel. Nem maradhatok le róla. – Ütemezd át. Lesz rád ideje. – Az olyan snassz! – Elővettem egy egyszerű pamut­bugyit. Mivel még nem zuhanyoztam, nem akartam elpazarolni egy jobb alsót. – Már így is azt hiszi, hogy egyszer lemondtam. – Miért? Azt hittem, ő mondta le. – Hosszú történet. – Hudson kendőzetlen tekintettel bámult, amíg felvettem a sportmelltartót. – És ne akarj témát váltani! – Szerintem te vagy az, aki épp témát vált.

– Már nincsenek elöl, te szexmániás! A szemem pedig feljebb van. Hudson felnevetett. Igen, kimondottan jókedve volt. – Mondd Trentnek, hogy valami közbejött, és ütemezzétek át. – A kezembe nyomta a futónadrágomat. – Meg fogja érteni. Segítek neki, ha kell. – Tudod, hogy ezt egyedül akarom elintézni. – Felhúztam a rövidnadrágot, és kerestem egy trikót. Fogtam a zoknimat, és Hudson felé fordultam. Engem bámult – nem a testemet, hanem az arcomat, várta, hogy folytassam. Felsóhajtottam. Komolyan gondolta az utazást. Ellentétben velem. Fontolóra vettem a dolgot. Még mindig nevetségesnek tűnt az ötlet. – Nem csak róla van szó, Hudson. Más dolgom is van. És még útlevelem sincs. – Arról már gondoskodtam. – Tudni sem akarom, hogyan tudtad elintézni. – Az ágyhoz siettem; leültem a szélére, hogy felhúzzam a zoknimat. Hudson elővette a futócipőmet a szekrényből. – Köszönöm. – Mindig olyan figyelmes volt, de tudtam, hogy ma reggel hátsó szándék vezérli. Még az is eszembe jutott, hogy egyszerűen engedek neki. De én is tudtam makacskodni. Ott folytattam, ahol abbahagytam a kifogások sorát. – Ráadásul ezen a héten átjön a bátyám Bostonból. Át kell adnom neki a lakáskulcsot, és végig kell hallgatnom a fejmosást. Hudson lehajolt, hogy feladja rám a bal cipőmet, amíg befűztem a másikat. – Elintézhetem, hogy valaki más találkozzon vele. Nem muszáj személyesen menned. Ez már tetszett, még akkor is, ha nem akartam Japánba menni. „Még akkor is?” Az ördögbe, még a végén rávesz. Megráztam a fejem. – Mindegy, mit mondok, úgyis van rá megoldásod, nem igaz? – Azt garantálhatom. Miért ellenkezel egyáltalán? – Mert nekem is van életem, ami nem mindig csak körülötted forog. – Utálom ezt hallani. Felnéztem, és láttam, hogy dacosan lebiggyeszti az ajkát. – De cuki vagy!

– Azt akarom, hogy mellettem légy! Bármit megteszek, hogy velem gyere. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam, ő pedig egyből a karjába vont. Nagyon jó érzés volt. Már nem is emlékszem, milyen volt nélküle ébredni reggelente. Nélkülözhetetlen része lett az életemnek, a mindennapi rutinnak. Vajon képes lennék valaha is elszakadni tőle? Egyáltalán, mennyi időre utazna el? Mintha a gondolataimban olvasna, Hudson azonnal megválaszolta a kimondatlan kérdést, arcát az arcomhoz dörgölve. – Több napig is eltarthat. Nem tudnám olyan sokáig elviselni nélküled! Bele sem bírok gondolni, hogy te igen. Mindig is arra vágytam, hogy valaki ilyeneket mondjon nekem. Én voltam az, aki belecsimpaszkodott másokba. Én voltam az, aki túlságosan kötődött. Hogyan tudta Hudson kordában tartani a monomániámat? Vajon ez azt jelentette, hogy nem bolondultam érte annyira, mint hittem? Hogy nem szerettem igazán? Nem, én nagyon is szerettem. Őszintén. Efelől nem volt kétségem. Csak azért nem vesztettem el a fejem, mert isten tudja, miért, de biztos voltam Hudson érzéseiben. Ugyanakkor megértettem őt, értettem a vágyat, hogy olyasvalakivel akar együtt lenni, aki nem feltétlenül viszonozza az érzéseit. Engem is sokszor kihasználtak és félrelöktek már. Tudtam, mennyire fáj. Noha Hudson csak rövid időre készült elutazni, meg tudtam érteni, és bele sem bírtam gondolni, hogy szenvedést okozok neki. De azt se tehettem meg, hogy gondolok egyet, és minden mást félretéve egyszerűen lelépek Japánba. – Én is a közeledben szeretnék maradni, Hudson. Adsz… egy kis időt, hogy végiggondoljam? – Az ajkamba haraptam, válaszra várva, és remélve, hogy talán nem okoztam neki túl nagy csalódást. Hudson a homlokomhoz nyomta a homlokát. – Ha akarod. Jobban viselte, mint vártam. – Mikorra kell eldöntenem? – Mielőtt felszáll a repülő. Körülbelül tízig. – Jó, akkor végiggondolom, és estig visszaszólok. Rendben? – Rendben. – Megragadta a fenekemet, és közelebb húzott. – Tudod, valahányszor azt mondod, hogy végig kell gondolnod valamit, végül úgyis beadod a derekadat. Mikor tanulod meg már végre, hogy egyszerűbb, ha eleve igent mondasz?

Felnevettem. – Nem ma. – Azért megért egy próbát. Hosszú másodpercekig szótlanul ölelkeztünk. Hudson furcsán viselkedett – jó értelemben –, játékos és könnyed hangulatban volt, az érintése gyengéd volt. Mintha minden egyes kitárulkozás után még közelebb kerültünk volna egymáshoz, mint azelőtt. Eddig az előző este volt a legrosszabb. Ez a pillanat azonban, akárcsak a vitát követő szeretkezés, újra összehozott bennünket. Elérzékenyültem, amikor eszembe jutott az előző éjszaka. – Köszönöm a tegnap estét. Csodálatos volt. – Az bizony. – Hudson hozzám dörzsölte az orrát. – Nagyon is. – Olyan volt, mintha még mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát. Ehelyett inkább gyengéden megcsókolt. Végül tétován elhúzódott. – Ennyi elég. – Megpaskolta a fenekemet, mintha én kezdeményeztem volna az ölelést. Azután úgy mért végig, mintha most látna először. – Ezek szerint most nem mész egyenesen a klubba. Lófarokba fogtam a hajamat egy hajgumival, amit az éjjeliszekrényen találtam. – Gondoltam, előbb futok egyet. Úgy igazán, odakint. Mielőtt túl meleg lenne. – Jó ötlet. – Hudson belenézett a tükörbe, és megigazította a nyakkendőjét. – Nekem van egy korai találkozóm. – Gondoltam. Nem szoktál ilyen korán felöltözni. – Még nem vette fel a zakóját, és kimondottan szép látványt nyújtott a rá szabott gesztenyebarna ingben és vékony fekete nyakkendőben. Talán még az ajkamat is megnyaltam. – Hidd el, kedvesem, ha nem lenne más dolgom, garantáltan nem öltöztem volna fel. – Úgy mért végig tetőtől talpig, hogy beleborzongtam. – És neked sem kellene elmenned futni, hogy meglegyen a napi testmozgásod. – Hű, de magabiztos vagy! Hudson felvonta a szemöldökét. – Miért ne lennék? – Van rá okod. – Persze hogy volt rá oka. Mindig volt rá oka. Szerencsére, ha Hudson ágynak tudott dönteni, azzal én is csak nyertem, így mindketten jól jártunk. Hudson fogta a zakóját, és együtt léptünk ki a hálóból. Előkotortam a lakáskulcsomat a táskámból, és a melltartómba dugtam. Ezt látva Hudson elmosolyodott.

– Te mindent odadugsz? Vállat vontam. – Ha engem kérdezel, nagyon praktikus. Zsebet kellene varrniuk a melltartókra. Tuti siker lenne. – Ez lehetne a következő közös üzleti vállalkozásunk. A homlokomra csaptam. Hudson sokkal ambiciózusabb volt nálam. Nyilván ezért volt ő multimilliomos, míg én alig éltem meg a fizetésemből. – Én kész vagyok. És te? Felvonta a szemöldökét. – Indulásra kész, te perverz. – Előbb még el kell intéznem néhány e-mailt. Menj csak előre. – Elindult a könyvtár felé, majd meggondolta magát, és visszafordult. – Várj! Megfogta a kezemet, és magához húzott egy újabb csókért, mely ezúttal még szenvedélyesebb, ugyanakkor inkább gyengédebb volt, mint érzéki. Én húzódtam el elsőként, de csak azért, mert különben elolvadtam volna a karjában. Hudson azonban ragaszkodott még egy utolsó csókhoz. – Mi az? – kérdezte, amikor végre eleresztett. – Olyan… nem is tudom… édes vagy ma reggel. Mi ütött beléd? – Gondolom, csak boldog vagyok. – Ennek örülök. Komolyan. – Hívtam a liftet, majd eszem­­be jutott egy szörnyű gondolat. Mi van, ha csak azért viselkedik ilyen furcsán, hogy elterelje a figyelmemet Davidről? – Figyelj, komolyan gondoltam, hogy még nem zártuk le a vitát az Égi Bárkáról. – Te aztán kitartó vagy, ugye tudod? Rengeteg időnk lesz megbeszélni úton Japánba. Összevontam a szemöldökömet. – Ki a kitartó? – Beléptem a liftbe. – Később beszélünk. Mindenről. Már csukódott az ajtó, de megállította a kezével. – Alayna. Megnyomtam az ajtónyitó gombot, és kérdőn néztem rá. Homlokráncolva támasztotta a liftajtót. – Miért… jöttél oda hozzám tegnap este?

Tétován beszélt, és sejtettem, hogy nehezére esik ugyanazokat a szavakat használnia, mint nekem. Észrevettem, hogy különösen a „szerelem” szót kerüli. Mégis tudni akarta, miért vágytam rá annyira előző éjjel. Meg tudtam érteni – különös lehetett, hogy egyszerre voltam dühös és kétségbeesetten sóvár. – Nehéz elmagyarázni. – Megpróbálnád? Eltöprengtem, hogyan önthetném szavakba a különös revelációt, amit átéltem. – Épp kicsomagoltam. És nem tudom, miért nem vettem eddig észre, de láttam, hogy a könyveket és a filmeket… nekem rendelted. Hudson még jobban összevont a szemöldökét. – De hisz én is ezt mondtam. Tudod, hogy én jobb szeretek a Kindle-ön olvasni. – Nem, úgy értem, kimondottan ezeket a könyveket akarom elolvasni. Hogy emlékeztél, mire vágyom. Jó érzés volt. Ebből tudtam, hogy szeretsz. – Ó. – Megköszörülte a torkát, és esküszöm, elpirult. – Hát, igen. Akkor jó. – Kihátrált a liftajtóból, közben megbotlott, de még időben visszanyerte az egyensúlyát. – Ejha! Nem hittem volna, hogy zavarba tudlak hozni. Elmosolyodott, de még mindig vörös volt az arca. – Azért ne szokj hozzá. Az előcsarnokig abba sem tudtam hagyni a vigyorgást. *

Mire visszaértem az üres lakásba, a jókedvem nyomtalanul elpárolgott. Ahelyett, hogy megnyugtatott volna a futás, csak összezavart. Sok mindent kellett végiggondolnom, és megannyi ellentmondó érzés kavargott bennem. Hudson egész jól kezelte a Paul-ügyet, és hajlandó volt helyrehozni a hibámat. Megérdemelte, hogy viszonozzam valamivel. Vajon milyen kompromisszumra tudnánk jutni David ügyében? Nem akartam, hogy elmenjen, és nem akartam én vezetni az Égi Bárkát. Ha elmennék vele Japánba, azzal kimutatnám a szeretetemet és a hálámat? Nekem komoly áldozathozatal lenne – nagyon szerettem volna a városban maradni, összeállítani egy reklámtervet Aaron Trenttel, és elölről kezdeni egy másik eseményszervezővel. Mire lezuhanyoztam és felöltöztem, még mindig nem jutottam semmire. Amikor Jordan kitett a klubnál, valamivel nyolc után, SMS-t kaptam Briantől: „A városba jövök. A Waldorfban leszek. Mikor találkozzunk?” – Mi baj?

Összerezzentem David kérdésére. Tudtam, hogy még a klubban van – amikor beléptem, még nem volt beélesítve a riasztó –, de nem számítottam rá, hogy a rámpa tetején fog állni. Mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam lerázni magamról a vállamra nehezedő terhet. – Semmi. Csak túl sok minden jött össze egyszerre. A laptoptáskámért nyúlt; kérdő tekintettel nézett rám. Amíg odaadtam neki a táskámat, végiggondoltam, mit osszak meg vele, mert a „minden” túl tág fogalom volt. Talán még segít is rajtam, ha beszélhetek róla. – Hétvégén kiköltöztem a lakásomból – mondtam, miközben az iroda felé mentünk. – A bátyám meg találkozni akar, hogy átadjam a kulcsot. De nem jövünk ki egymással, amióta Hudsonnal járok. – Hm… – David válla megfeszült, az arca eltorzult a… mitől is? Féltékenységtől? Talán David tényleg többet érzett irántam, mint hittem. Mennyivel könnyebb volt őt kiismerni, mint Hudsont! Hogy hagyhattam figyelmen kívül az érzéseit? Kinyitotta nekem az ajtót a hátsó folyosóra. – Szóval összeköltöztél Pierce-szel? Elmentem David mellett, és elindultam fölfelé a lépcsőn. – Igen. – Jobb, ha tudja az igazat. Hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy együtt vagyok Hudsonnal, ha segíteni akarok neki megtartani a munkáját. – Tudom. Gyorsan történt. – Én nem erre gondoltam. – Hanem mire? – Arra, hogy nekem gyorsabbnak kellett volna lennem. Megtorpantam. Hátrafordultam, hogy lássam, komolyan beszél-e. Nem tréfált. Ugyanúgy nézett rám, mint Hudson szokott. Eddig azért nem vettem észre, mert hiányzott belőle a szenvedély, ami Hudson tekintetében mindig ott bujkált. Elsápadtam. David a torkát köszörülte. – Sajnálom. Nem lett volna szabad ezt mondanom. – Elment mellettem az iroda felé. – Mindenesetre gratulálok. Örülök, hogy örülsz. Követtem Davidet. – Kösz, én is. – A hangomból már elszállt a korábbi lelkesedés, még mindig meg voltam döbbenve David kijelentésétől. Talán tényleg nem tudnánk tovább együtt dolgozni.

Erre azonban nem akartam gondolni. Inkább témát váltottam. – És nagyon feszült vagyok. Hudson azt akarja, hogy ma este Japánba menjek vele. David elővette a kulcsait, és kinyitotta az iroda ajtaját. Sötét volt odabent, a számítógépek ki voltak kapcsolva – valószínűleg indulni készült, amikor találkoztunk a bejáratnál. – Amúgy miért vagy még itt? – Általában legkésőbb fél hétre elmennek az éjszakások. Vállat vont. – Téged vártalak. És igen, Hudson szólt Japánról. Felkapcsoltam a lámpát. – Micsoda? Mikor? – Én is még csak reggel hallottam Japánról. Amit pedig azelőtt mondott, igyekeztem figyelmen kívül hagyni. – Úgy egy órája. Biztos akart lenni benne, hogy megoldjuk a helyettesítést. Hudson ma reggel már beszélt Daviddel? Egyre érdekesebb ez a nap. – Még nem mondtam neki igent. – De fogsz. – Nem is próbálta leplezni a fájdalmat a hangjában. Leültem a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcomat. – Csak ezért hívott Hudson? David leült az íróasztala szélére. – Valójában nem hívott. Személyesen járt itt. – Azért, hogy szóljon Japánról? – Hudson említett egy korai megbeszélést. Miért nem mondta, hogy Daviddel találkozik? Vagy csak véletlenül futottak össze? – Nem, másról is szó esett. Elborzadtam. – Ó, igazán? Például miről? – Úgy tettem, mintha a körmeimet piszkálnám, próbáltam nemtörődöm képet vágni, noha majd szétvetett a kíváncsiság. Ami butaság volt, hiszen Hudson megígérte, hogy előbb megbeszéljük. David különben sem lenne itt, ha kirúgták volna. Mégis féltem a válaszától. Vállat vont, ami majdnem olyan meggyőző volt, mint az én színjátékom. – Azt mondta, átirányítja a Party Planners-üzletet a Fierce-hez. Valami összeférhetetlenségről beszélt. Fellélegeztem. Hát persze. Hudsonnak gondoskodnia kellett Paulról.

– Elvitte a szerződés összes másolatát. – David a reakciómat várva figyelt. – De azt mondta, te már tudsz erről. – Igen, tudtam. – De még mennyire! – Sajnálom, hogy elvesztetted az üzletet. Sejtettem, hogy David kutakodik, próbál meggyőződni arról, hogy Hudson nem csak azért kavart bele az üzletembe, mert megtehette. Ez kedves volt tőle. De semmi szükség nem volt rá. – Á, nem baj. Minél többet tudtam meg arról a cégről, annál biztosabb voltam, hogy nem ők valók a klubhoz. Ha jól értelmeztem a helyzetet, Davidnek el kellett volna engednie magát, mégsem tette. – Ez minden, amiről szó esett? – Kíváncsian fürkésztem az arcát. – Látom rajtad, hogy ennél többről volt szó. – Görcsbe rándult a gyomrom. David odajött a kanapéhoz, és leült velem szemben a karfára, egyik lábát feltette a kanapéra. – Hát, nem lett volna szabad elmondanom, amíg vissza nem jössz Japánból, de előtted sosem voltak titkaim. Ráadásul nagyon izgatott vagyok, és szeretnék is beszélni róla. – Mi az? – Alig jött ki hang a torkomon, a kezem elfehéredett, ahogy összeszorítottam az ölemben. – Előléptetést ajánlott. – Csillogott a szeme, nyilvánvalóan izgatott volt. – Az Atlantic City-i klub, az Adora vezérigazgatói székét. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, és hátra kellett dőlnöm, hogy megtámaszkodjam. – Mit mondtál erre? – Észre kellett vennie, hogy reszketek, hallania kellett a hangomon. – Azt mondtam, még szép! Adora? Az a hely világhírű! Talán tényleg nem vette észre, mennyire gyötrődöm. Pedig nagyon is feldúlt voltam. Nemcsak azért, mert belegondolni is rémes volt, hogy elveszítem Davidet, hanem azért is, amit Hudson tett, pedig megígérte, hogy még semmi sincs eldöntve. Majdnem elhánytam magam. Próbáltam a közvetlen helyzetre koncentrálni – és meggyőzni Davidet, hogy maradjon. – De még alig kezdtük el! Az Égi Bárka lehetne a következő Adora. Ha te meg én… – Biztos, hogy ez lesz a következő Adora. Talán még nagyobb is lesz, Pierce pénzének és a te eszednek köszönhetően. De én nem az a fickó vagyok, aki épít. Én csak vezetem azt, amit mások már felépítettek. Az Adora a legnagyobb előrelépés, amire valaha is vágytam. – Félénken nézett rám. – Két hét múlva kezdek. – Az túl korai! És még át is kell költöznöd! – Elszorult a torkom.

– Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy hiányolni fogsz. – Reménykedőn csengett a hangja. – Hát persze hogy hiányozni fogsz nekem, te tökfej! – Uralkodtam magamon annyira, hogy egy plátói kedveskedéssel zárjam a mondatot. – Nagyszerű menedzser voltál. Valójában te inspiráltál arra, hogy a klubszakmában maradjak. – Komolyan? Erről fogalmam se volt. – Mellém ült. – Hiányozni fogsz, Laynie. És nemcsak azért, mert odavagyok érted, hanem mert igazi barát vagy. Már értettem, miért flörtöl velem ilyen nyíltan. Mindent kockára tett ezzel. Miért is ne? Hamarosan úgyis elmegy. Méghozzá Hudson miatt. Egek, mennyire fájt a fejem! Felsóhajtottam, és Davidre pillantottam. – Nem vagy oda értem. – Igazad van. Teljesen beléd zúgtam. Elképedtem. Fel kellett állnom, hogy egy kis távolság legyen közöttünk. A férfi, akivel összeköltöztem, még soha nem mondta nekem, hogy szeret. És máris elárult engem. Mit keresek én egyáltalán Hudson mellett? Teljesen megbolondultam? Nem járnék jobban, ha meglépnék Daviddel? A válasz természetesen az volt, hogy nem. Bármit is érzett irántam David, a közelébe sem ért annak, amit én éreztem Hudson iránt. Még azok után sem, amit tett. Szerencsére ezt nem kellett kimondanom. – Értem én – mondta David. – Csak azt akartam, hogy tudd, mielőtt elmegyek. Visszafordultam hozzá. – És most már tudod, hogy tényleg ezt kell tennem. Nem maradhatok itt a közeledben. És az Adora… Bólintottam. Én is értettem. – De ott is van térerő. Bármikor felhívhatsz, ha szükséged van valamire. Például, ha kérdésed van az Égi Bárkáról, vagy csak hallani akarod a hangomat. Az asztalra támaszkodtam, valósággal belekapaszkodtam a szélébe. – Elmondta, ki fogja átvenni a helyed? – Célozgatott rá. Mindketten tudjuk, hogy te. – Mélyen a szemembe nézett. – Ugyan már, mind tudtuk, hogy erre sor kerül, amióta randiztok. – Nem, én nem tudtam. Komolyan nem tudtam. – A kapcsolatunk Hudsonnal kezdettől fogva bonyolult volt, és újabb és újabb meglepetésekkel szolgált. Mégsem hittem soha, még a legvadabb álmaimban sem, hogy az a szándéka, hogy nekem adja a klubot. Sokkal kevésbé lepett volna meg, ha be akart volna zárni a lakásba, mezítláb és terhesen. Pedig az is elég sokkoló gondolat. – Nem azt mondom, hogy indokolatlan. Megérdemled a klubot. Komolyan.

David őszintesége megható volt. Egyre jobban haragudtam Hudsonra. Hiába örült David az előléptetésnek, hiába volt jobb, hogy elköltözik a közelemből – Hudson akkor is rosszul kezelte a helyzetet. Hazudott nekem, és szándékosan félrevezetett. Szembesítenem kell a tetteivel. Kihúztam magam, és megigazítottam a ruhámat. – Figyelj, eszembe jutott, hogy el kell mennem megnézni az új menütervet. – Azt hittem, elküldte e-mailben a Graphic Front. Olyan zavarodott voltam, hogy még rendes kifogásra sem telt tőlem. – Igen. Úgy értem, már elküldték. – Elhallgattam, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Csak látni akarom kinyomtatva. Érezni a súlyát, meg minden. Nem tudom, mikor érek vissza. David elmosolyodott. – Többé nem nekem kell jelentened. Elfordultam, hogy ne lássa az arcomat. – Megölelhetlek? Ezúttal nem ellenkeztem. Odaléptem hozzá, az ölelése melegebb volt, mint emlékeimben. – Mindent köszönök, David. – A vállába temettem az arcomat. Nem akartam sírni – ahhoz túl dühös voltam –, mégis elérzékenyültem. Elhúzódtam, mielőtt félreértené, mielőtt engednék a kísértésnek, hogy vigaszt keressek nála. – És gratulálok. Örülök, hogy jól alakulnak a dolgaid. Üzentem Jordannek, hogy jöjjön értem. Azután fogtam a táskámat, és magamba fojtottam minden dühömet és fájdalmamat. Hudsonnak tartogattam mindezt.

Tizennyolcadik fejezet Amikor kiléptem a Pierce Industries liftjéből, meg sem álltam Hudson titkárnője, Trish asztala mellett, rögtön beléptem az irodába. – Ms. Withers! – rohant utánam Trish. Hudson az elegáns fekete dolgozóasztal mögött ült, a telefont a füle és a válla közé szorítva, miközben a billentyűzeten tartotta az ujjait. Először rám pillantott, majd mögöttem Trishre. – Egy pillanat, Landon – szólt a kagylóba, és tartotta a hívást. – Semmi baj, Patricia. Meg se vártam, hogy becsukódjon az ajtó Trish mögött. – Fejezd be a hívást, és találkozzunk fent a lakásban. – A lifthez indultam az iroda végében. – És csak hogy tudd: most veszekedni fogunk. A magánlift Hudson legénylakásához vitt, ahol az első szexuális kalandjainkra sor került. Azóta nem jártam itt, hogy Hudson elhívott az otthonába, és noha arra számítottam, hogy megrohannak majd az emlékek, most csak csalódottságot és haragot éreztem. A lakásban csak arra volt időm, hogy ledobjam a táskámat a kanapéra, mire Hudson utánam jött a lifttel. Belépett az ajtón, látta, hogy fel-alá járkálok, majd leült egy karosszékbe, és odaadón figyelt rám. Úton az irodájához legalább száz dolog eszembe jutott, amit mondani akartam neki, de most, hogy szemtől szemben álltunk, elakadt a szavam dühömben. Hudson azonban éppolyan nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mint máskor. – Nem lett volna szabad elárulnia, amíg haza nem jövünk Japánból. Még arra sem volt képes, hogy kimondja David nevét. De legalább nem tett úgy, mintha nem tudná, miért haragszom. Ettől nem lettem nyugodtabb. – Szerencsére igazi jó barát. Ráadásul nem egyeztem bele, hogy veled megyek. – Igaz. – Mi a francot képzeltél, Hudson? – Kavarogtak az érzéseim, attól féltem, felrobbanok. Hudson keresztbe tette a lábát, bokáját a térdén nyugtatta. – Felajánlottam Davidnek egy lehetőséget, ő pedig elfogadta. – Megígérted nekem, hogy előbb megbeszéljük. – Azt ígértem, megbeszéljük az Égi Bárka jövőbeni vezetését, és így is lesz. Nyugalma és önuralma csak olaj volt a tűzre.

– Ez is hozzátartozott! – Fogalmazhattál volna pontosabban – mondta pislogás nélkül. A legszívesebben hozzávágtam volna valamit – bármit. Jobb híján csak a szavaimmal vagdalkoztam. – Pontosan tudtad, mire céloztam. Tudtad, hogyan érzek, mégis figyelmen kívül hagytál mindent, amit mondtam. Azt hittem, törődsz velem, de nyilvánvalóan nem, különben nem így viselkednél azzal, akivel együtt vagy. Hudson letette a lábát a földre, és előrehajolt; végre ő is lázba jött. – Valóban tudtam, mit érzel. Ahogy te is tudtad, én mit érzek. Te azt akartad, hogy ne rúgjam ki, én pedig azt akartam, hogy elmenjen. Szerintem egy új állás máshol – méghozzá egy előléptetés, a legnagyobb klubomban – nagyon is kellemes kompromisszum. Ésszerű dolgokat mondott, és az ajánlata kétségkívül boldoggá tette Davidet. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy Hudson a tudtom nélkül tette az ajánlatot, a hátam mögött. – A kompromisszumban mindkét félnek részt kell vennie. Nem döntheted el egyedül, önkényesen, hogy mi számít kompromisszumnak. – Nem is tettem. – Ismét hátradőlt, visszanyerte korábbi önuralmát. – David döntött, amikor elfogadta az állást. Amikor megkérdeztem, még nem tudtam, beleegyezik-e, és ha visszautasította volna, akkor te meg én együtt találtunk volna más megoldást a problémánkra. – Beszélned kellett volna velem, mielőtt felajánlod neki az állást! – Megragadtam egy lehetőséget. Nem voltál ott, hogy megbeszéljem veled. – Ne akarj úgy tenni, mintha nem eleve azzal a szándékkal mentél volna ma Davidhez, hogy felajánld neki az új állást. – Hudson aznap reggeli könnyed hangulata és a kíváncsisága, hogy miért gondoltam meg magam előző este – mind arról szólt, hogy kipuhatolja a várható reakciómat. Már mindent értettem. – Nem tudom elhinni, hogyhogy nem érted, miért nem oké így! Már kiabáltam. Szerettem volna én is olyan nyugodt maradni, mint ő. Kirázott tőle a hideg. De én nem olyan voltam, én szenvedélyes voltam és zaklatott, és minden mérgemet kiadtam magamból. Hudson felkelt, és kérdő tekintettel lépett oda hozzám. – Azért vagy ideges, mert azt hiszed, azt akarom, hogy te vedd át David helyét? Részben ezért, igen, de ennél sokkal többről volt szó. Hátat fordítottam neki, azt sem tudtam, mit feleljek erre. – Tényleg ezt szeretném, és biztos vagyok benne, hogy remek munkát végeznél. De ha nem akarod, akkor, remélem, segíteni fogsz találni valaki mást a helyére. – A tarkómra tette a kezét. Megpördültem, és ellöktem a kezét.

– A francba, Hudson! Nem akarom, hogy más vegye át a helyét. Én Daviddel akarok dolgozni. David Lindttel, ennyi. – Olyan hévvel véded, mintha a szeretőd volna, Alayna. Egyre nehezebben hiszem, hogy semmi sincs köztetek. Ez az új sértés volt mind közül a legaljasabb. Úgy letaglózott a sokk, hogy semmit sem éreztem. – Ez annyira manipulatív, Hudson. – Feszült, de halk hangon beszéltem. – Minden, amit ma tettél és mondtál, teljesen manipulatív volt. Azt hittem, ezt már abbahagytad. Azt sem tudom, mit lépjek erre. Nyilván ez volt a célod, úgyhogy tudod, mit? Kurvára elérted, amit akartál. Hudson közelebb lépett. – Nem fair a múltamat a képembe vágnod, valahányszor nem értesz egyet velem. Egyáltalán nem akartalak manipulálni. Csak elköteleztem magam a terveim mellett – melletted, Alayna. Mindent, amit tettem, csak a kapcsolatunkért és a jövőnkért tettem. Ez minden. – Igazán? Mert a kapcsolatunk jövője most igencsak ingatag, ha engem kérdezel. – Kegyetlenség volt ezt mondanom, de nem akartam visszavonni, még akkor sem, amikor láttam rajta, hogy úgy érte ez a megjegyzés, mint egy pofon. Csak azt kívántam, bár ne lenne igaz. Hudson ismét felém nyúlt, de feltartott kézzel kitértem előle. – Ne is akarj a közelembe jönni. Te az összes problémánkat szexszel akarod megoldani, de ezúttal erről szó sem lehet. Hudson a hajába túrt. – Nem próbálom megoldani őket szexszel. Csak tudom, hogy amikor veszekszünk, a testi kapcsolat ismét összehoz bennünket. – Úgy érted, azzal könnyebben meg tudsz győzni. – Hudson már nyitotta a száját, nyilván, hogy ellenkezzen, de megelőztem. – Ezzel most nem tudok mit kezdeni. Mennem kell. Felkaptam a táskámat, és az ajtó felé indultam. Hudson próbált megállítani, de kitéptem magam a kezéből. Nem próbálta újra. – Alayna, ne menj így el. – Most a legkevésbé sem vagyok kíváncsi arra, hogy szerinted mit kellene csinálnom. – Alayna, kérlek… – Összeszorult a szívem a hangjától – olyan kérlelő volt, olyan fájdalmas. De most időre volt szükségem.

Haboztam, a kilincsre tettem a kezem, és kerültem a tekintetét. Féltem, hogy ha a szemébe nézek, a karjában találom magam. Most olyan helyre volt szükségem, ahol nyugodtan gondolkodhatom. És az nem a karjában volt. – Később visszamegyek a lakásba. Ez minden, amit ígérhetek. Most egyedül akarok lenni. Úgy elszorult a torka, hallottam, amikor nyelt egyet. – Ahogy akarod. Azzal otthagytam. *

Mielőtt becsukódott a liftajtó, már tudtam, hogy Celiával akarok beszélni. Félrevezettek, Hudson viselkedése tejesen összezavart. Nem ismertem annyira, hogy megértsem. Egy bennfentes tanácsára volt szükségem. Az első hívásra nem válaszolt, ezért letettem, és többször is újrahívtam. A negyedik hívás közben üzenetem érkezett: „Megkaptad az üzenetemet? Ma délután a Waldorfban leszek. Találkoznunk kell.” Istenverte Brian. A korábbi üzenetére nem válaszoltam. Micsoda egybeesés, hogy épp ma kell vele is foglalkoznom? „Szólj, ha megérkeztél. Átmegyek.” Elküldtem a válaszomat, és újra megpróbáltam Celiát. Ezúttal felvette. – Szia, itt Laynie. Ráérsz? – Hát, nem igazán. Mi a helyzet? – Beszélnünk kéne. – Elcsuklott a hangom. – Jaj, ne! Mi baj? Csak nem sírtál? Nem – legalábbis mostanáig. – Inkább személyesen beszéljünk. Találkozhatnánk? Kinyílt a liftajtó, és a Pierce Industries előcsarnokában találtam magam. Az ördögbe! Mindenütt emberek. A hajam mögé rejtettem az arcomat, és azt kívántam, bár nálam lenne a napszemüvegem. A kijárat felé siettem. – Később igen. Mondjuk, ma délután. Az megfelel? – Nem is tudom. – A következő negyedórát sem láttam előre, nemhogy a délutánt. – Hadd gondolkozzam. Találkoznom kell a bátyámmal. Valamikor ma délután. Pedig nem szeretnék. Nem tudom. – Nem fogott az agyam, csak ismételgettem magamat.

Kiléptem az utcára, végigmentem az üvegablakok mellett, amíg el nem értem a falat. Nekitámaszkodtam a téglának. – Most gondolkodni sem tudok. – Rendben, értem. Zaklatott vagy. – Celia hangja szórakozottnak tűnt. – Azt mondtad, itt a bátyád? Brian? Nálatok szállt meg, a lakásban? – Egek, dehogy! A Waldorfban. Az Brian kedvenc helye a világon. – Az Ötvenegyedik utcában dolgozom, a Fit Nation előcsarnokában. Van a szomszédban egy kávézó. Mi lenne, ha kettő körül ott találkoznánk? A Waldorf is közel van. Noha még órák voltak addig, máris jobban éreztem magam. Nem jól, csak jobban. – Tökéletes! Köszönöm, Celia. – Nincs mit. A digitális órára pillantottam, mielőtt eltettem a telefonomat. Alig múlt kilenc. Mintha egy egész napot zsúfoltak volna bele egyetlen rövid reggelbe. Fogalmam sem volt, mit fogok még órákig csinálni. – Ms. Withers? Amikor felnéztem, Jordan állt előttem a járdán, mögötte a Maybach. – Mr. Pierce szólt, hogy vigyem el valahová. A lakásba, vagy talán a klubba? Ez jellemző Hudsonra. Mindig gondoskodik rólam, még akkor is, ha nem akarom. Az igazat megvallva megkönnyebbültem, hogy Jordan értem jött. Úgy össze voltam zavarodva, hogy nekem eszembe sem jutott, hogy üzenjek Jordannek. Hálásan bemásztam a hátsó ülésre. – Most nem akarok hazamenni. Inkább a klubba. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy iratokkal babráltam az irodában, és a kurzort bámultam a képernyőn. Valahogy képtelen voltam koncentrálni. Azelőtt, ha ideges és zaklatott voltam, előjöttek a rossz szokásaim, és rögeszmésen viselkedtem. A kényszeres cselekvések megnyugtattak és ellazítottak. Ám a késztetés helyett most inkább le akartam állni – lekuporodni és aludni, amíg semmit sem érzek. A fenébe is, ki voltam akadva. Mégis úgy éreztem, hogy Hudson meggyógyított, de nem tudtam, hogyan kezeljem az érzéseimet. Nem tudtam, mit kezdenek az egészséges emberek a szenvedéssel. Már bántam, hogy lemaradtam az előző napi csoportterápiáról. Most nagy szükségem lett volna rá. Vagy legalábbis Laurenre – a kedvenc terapeutámra.

Esténként Lauren önkénteskedett, az Anonim Függők csoportját vezette a közeli unitárius templomban. Évekig rendszeresen eljártam oda, csak az utóbbi időben kezdtek ritkulni a látogatásaim. Laurennel azonban nem ott ismerkedtem meg. Eredetileg a stantoni rehabilitációs központban találkoztunk, ahol napközben dolgozott. Rövid ideig a páciense voltam, miután megszegtem a távoltartási végzést Paul miatt. Brian, aki egész jó ügyvéd volt, elérte, hogy börtön helyett inkább oda küldjenek. Háromnegyed tizenkettő volt. Ha sietek, talán épp utolérem ebéd közben. Üzentem Jordannek, és húsz perc múlva a rehabnál voltam. Bejelentkeztem a recepción, és kaptam egy belépőkártyát a személyzeti szárnyhoz. Miután Lauren irodáját üresen találtam, átmentem a személyzeti ebédlőbe, és ott láttam egy csapat ápoló között, akikkel az italautomata mellett nevetgélt. – Nézzenek oda! – Amint észrevett, odalépett, hogy átöleljen. – Csalódott voltam tegnap, amiért nem láttalak. Feszülten elmosolyodtam, szerettem volna négyszemközt beszélni vele. – Sajnálom. Közbejött valami. – Abból, hogy idejöttél, sejtem, hogy nem valami jó dolog jött közbe. – De, részben. Részben nagyon jó valami volt. Részben pedig határozottan nem jó. – Egy üres asztal felé intettem a terem végében. – Tudunk beszélni? Felmutatott egy barna papírzacskót. – Csak ha nem bánod, ha közben kajálok. – Kajálj nyugodtan. Nem mondtam többet, amíg asztalhoz nem ültünk. Azután beszámoltam Laurennek az elmúlt hét fontosabb eseményeiről – a kapcsolatomról Hudsonnal, az összeköltözésünkről, a találkozásról Paullal, a titkaimról, és legvégül arról, amit Hudson tett Daviddel. Tömören foglaltam össze mindent, mivel Lauren ebédszünete csak egy óra volt. Teljesen kimerültem, mire befejeztem, mintha végighánytam volna az elmúlt harmincöt percet. Lauren megtörölte a száját, időközben végzett az ebédjével. – Neked aztán eseménydús volt a heted! Most, hogy kibeszélted magadból, mi a véleményed? Ez volt a kedvenc terápiás módszere – a panaszáradatból önismereti lehetőséget kovácsolt. – Nem is tudom. – Kijöttem a gyakorlatból. Mély lélegzetet vettem, és eltöprengtem. – Tudom, hogy én is vétkes vagyok Hudson árulásában. Én kezdtem elsőként titkolózni. – Ezt nem volt könnyű beismernem, de létfontosságú volt. Hogyan is várhatnám el tőle, hogy felfogja, milyen fontos nekem az őszinteség és a nyíltság, ha én nem így viselkedtem vele?

– Nagyon jó! És még? Egek, nem elég ennyi? Tovább gondolkodtam. – Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogyan kezeljem az érzéseimet. Azelőtt belekapaszkodtam másokba, és megszállottan viselkedtem. Mit csináljak ehelyett? – Pontosan azt, amit most csinálsz. Konstruktívan kezeled a problémát. – Lauren előrehajolt, és összekulcsolta a kezét az asztalon. – Idehallgass, egészségesnek lenni nem azt jelenti, hogy többé semmit sem érzel. Mindig érezni fogsz jót és rosszat, attól függően, hogy milyen napod van. Ilyen az élet. Egészségesnek lenni azt jelenti, hogy beszélsz az érzéseidről, vagy leírod őket, és megérted, hogy semmit sem kell tenned, hogy változtass rajtuk. Néha csak egyszerűen át kell élned őket. – Hát, ez szívás. – Ugye? – Lauren hátradőlt. – Van még valami, amire felhívnám a figyelmedet, mert nem tudom, hogy te észrevetted-e. Lauren ritkán szokott rámutatni olyasmire, amire a betege nem jött rá magától. Abban hitt, hogy ha valaki nem látta a fától az erdőt, még nem állt készen rá, hogy megbirkózzon vele. Bármire akarja is felhívni a figyelmemet, létfontosságúnak kell lennie. Idegesen tördeltem a kezemet. – Mi az? – Hudson… én nem ismerem őt, de a viselkedése ismerős. Egy pillanatig azt hittem, úgy érti, hogy talán összefutott vele kezelésen. Alig tudtam valamit Hudson kezeléséről. Lehetséges volt. Azután rájöttem, miről beszél. Éreztem, ahogy elvörösödöm. – Úgy érted, olyan, mint én. Mint én voltam a múltban. – Féltékeny, manipulatív, csaló. – Lauren az ujjain számolta a szörnyű jelzőket. Összeszorult a gyomrom, míg hallgattam. – Valójában nem olyan. Rosszabb színben tünteted fel, mint amilyen. – Helytelen volt Hudsont ilyen rémes viselkedéssé alacsonyítani. Ennél sokkal több volt benne. – Én semmilyen színben nem tüntetem fel. Te magad használtad ezeket a jelzőket kezelés alatt a saját viselkedésedre. – Lauren elgondolkodva figyelt engem. – Szerinted te miért voltál ilyen? Rám törtek az emlékek, amelyeket a legszívesebben elfelejtettem volna, a régi érzéseim és indítékaim. Mindig is utáltam az emlékeim közt kotorászni, hogy belőlük tanuljak. Rosszul lettem és szédültem tőlük. Behunytam a szemem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. – Mert féltem, hogy nem szeretnek. Mert kétségbeesetten próbáltam megszerezni a férfit, akire vágytam. Mert azt hittem, másképp észre sem vennének.

– Szerinted lehetséges, hogy Hudson is ezért teszi, amit tesz? Kinyitottam a szemem. Eszembe jutottak Hudson korábbi szavai: „Csak elköteleztem magam a terveim mellett – melletted, Alayna. Mindent, amit tettem, csak a kapcsolatunkért és a jövőnkért tettem.” Tudtam, hogy komolyan mondta. Hogy őszintén hitt abban, hogy csak azt tette, ami a legjobb kettőnknek. Nem volt helyes, de a szándék jó volt. Sőt megható. Vajon ez feloldotta a felelősség alól? Lauren mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nézd, én nem mentegetni akarom a viselkedését. Sem a tiédet. Nekem úgy tűnik, még nagyon sok a dolgotok, amíg együtt tudtok működni. Csak elmondtam, én hogy látom a helyzetet. Szerintem azért jöttök ki olyan jól, mert mindketten hasonló dolgokon mentetek keresztül. Talán a saját tapasztalataidon keresztül megértheted az ő álláspontját. Abból már ki lehet indulni. Keserűen elmosolyodtam. – Akkor most mi van? Egyszerűen bocsássak meg neki? – Nem. Ott is hagyhatod – vetette oda félvállról, mintha nem lenne nagy dolog. El sem tudtam képzelni, hogy elhagyjam Hudsont. Abba belepusztulnék. Lauren figyelmesen nézett. – Valószínűleg az lenne a legjobb, ha elhagynád. De sejtem, hogy ez nem szerepel a terveid között. – Tényleg nem akarom elhagyni. És már az bánt, hogy most valószínűleg azt hiszi, éppen erre készülök. Lauren elmosolyodott. – Akkor marad a megbocsátás. De nem kell feltétel nélkül megbocsátanod. Mondd el neki, hogy megérted. Köszönd meg a jó szándékát. Azután magyarázd el neki, mi történik, ha még egyszer ilyesmit művel. – Ez nem hangzik túl rosszul. – Sőt fantasztikusan hangzott a másik lehetőséghez képest. – De ne feledd, hogy következetesnek kell lenned. Ha azt mondod, elhagyod, ha még egyszer ezt csinálja, akkor el is kell hagynod. – Erre gondolni sem akarok. Lauren rám kacsintott. – Azt meghiszem. Ugyanakkor neki is lehetnek feltételei. Például, ha rájön, hogy megint titkolózol. Akkor ő hagyhat el téged. – Akkor a legjobb lesz, ha mindent bevallok neki, mielőtt feltételekről beszélnénk. – Még nem szóltam neki arról, hogy a háta mögött Celiával találkozgattam. Valójában ez volt a

legjelentéktelenebb titkom mind közül, és szinte biztos voltam benne, hogy megbocsátaná. Mégis tisztáznunk kell ezt a dolgot. Lauren felvonta a szemöldökét. – Még mindig nem mondtál el neki mindent? – Tudom, tudom. Ne nézz így rám! – A szememet forgattam, mert tudtam, minek látszik a helyzetem. – Szerinted mi ketten az elcseszett ötven árnyalata vagyunk, nem igaz? – Á, nem olyan rossz a helyzet. Maximum huszonöt árnyalat. Felnevettem, és Lauren csatlakozott hozzám. Istenem, milyen jó érzés volt végre nevetni és ellazulni! Gyakrabban kellene ezt tennem. Lauren felállt, amiből tudtam, hogy ideje elválnunk. Átöleltem, megköszöntem a segítségét, és megígértem, hogy ott leszek a csoportban jövő hétfőn. Azután eljöttem. Miután Laurennel beszéltem, többé nem volt szükségem Celiára. Próbáltam felhívni, hogy lemondjam, de többszöri hívásra sem vette fel. Nem számított. Legalább kávézás alatt szólok neki, hogy mindent elmondok Hudsonnak, így neki is lesz ideje felkészülni. Tíz perccel korábban értem a kávézóba, de Celia még fél óra elteltével sem bukkant fel. Többször is hívtam, üzentem neki, de nem érkezett válasz. Vártam még fél órát, majd úgy döntöttem, átugrom a Fit Nationhöz. Azt mondta, ott lesz dolga – talán csak túl elfoglalt. Odabent egyenesen a recepcióra mentem. – Helló, Celia Wernert keresem. Úgy tudom, ma itt dolgozik. Nem találkozott vele véletlenül? A férfi a pultnál velem egykorú lehetett, de úgy festett, mint egy súlyemelő. – Ismerem Celiát. – Felcsillant a szeme, mintha bele lenne zúgva. Végül is Celia pokoli dögös nő. Valószínűleg a legtöbb férfi így volt ezzel. – Ma viszont nem járt itt. – Biztos benne? – Nekem Celia azt mondta, hogy ma itt fog dolgozni. – Tutira. – Nahát. – Kirázott a hideg. Amilyen keveset tudtam Celiáról, semmi okom nem volt messzemenő következtetéseket levonni. Talán nem először csinált ilyet – nem először feledkezett meg egy találkozóról. Lehet, hogy valami közbejött. Valami mégis aggasztott. Valami, amire egyelőre nem jöttem rá. Meghagytam a számomat a recepción, arra az esetre, ha később mégis benézne. Azután meg is feledkeztem Celiáról, és lélekben felkészültem, hogy tisztázzam a helyzetet Hudsonnal. Ezúttal, amikor Jordan értem jött, már készen álltam. – Vigyen a Boweryhez. – Majdnem három óra volt. Elküldhetem a kulcsot Briannek, ha üzen érte. Rengeteg időm maradt összecsomagolni Japánra, és összeszedni a gondolataimat, mire Hudson

hazajön. Azután beszélünk, őszintén és nyíltan. Ha olyasmit mond, ami nem tetszik, még mindig lemondhatom az utazást. De tudnia kellett, hogy én is elköteleztem magam a kapcsolatunk mellett. Tudnia kellett, hogy mindenben számíthat rám. Ám amikor visszaértem a lakásba, az nem volt üres, mint vártam. Beléptem az előszobába, és veszekedő hangokat hallottam. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor rájöttem, kinek a hangját hallom: Hudsonét és Celiáét.

Tizenkilencedik fejezet A nappaliban találtam őket, olyan közel álltak egymáshoz, hogy akár megcsókolhatták volna egymást. Csak Hudson arcát láttam tisztán, ő azonban nem úgy festett, mint akinek csókolózni van kedve – sokkal inkább fojtogatni. Féltékenység, fájdalom és zavar kavargott a bensőmben. És árulás. Megígértük egymásnak, hogy nem találkozunk egyedül Celiával. Én már megszegtem ezt az ígéretet. Megérdemeltem, hogy én is megtudjam, milyen érzés. Szar volt. – Miért találna ki ilyesmit Celia? Eddig túlságosan lefoglalt a jelenet ahhoz, hogy észrevegyem, nincsenek egyedül. A hang, amire felfigyeltem, Sophiáé volt. Mellette ott ült Brian a kanapén – egek! Jack pedig az ablaknál állt, háttal a többieknek. Mi. Az. Ördög. – Mert ő már csak ilyen. – Jack elfordult az ablaktól. – Ó, és végre számos kérdésre választ kapunk, mert a vita tárgya megérkezett. Minden szempár felém fordult. Hudsonnak címeztem a kérdést: – Mi folyik itt? – Alayna… – Hudson hangja ugyanolyan feszült volt, mint a tartása, mégis felcsillant a szeme, amikor megpillantott. Celia eltökélt arckifejezéssel lépett közénk. – Elmondtam nekik. Tudják. – Hagyd abba, Celia! – szólt Jack. – Mit tudnak? – Libabőrös lettem, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Senki sem válaszolt. Jack hitetlenkedve nézett körbe. – Elmondanád neki, Celia? Hadd hallja ő is, mit találtál ki! Sophiának leesett az álla. – Csak nem azzal vádolod Celiát, hogy hazudik? – Az istenit, Laynie! Tudtam, hogy ez lesz. Úgy tudtam. – Brian felállt, és járkálni kezdett. – Fogd be, Brian. – Beléptem a szobába. – Tehát mi folyik itt?

Celia összenézett Sophiával. – Segítségre van szükséged, Laynie. – Celia megfogta Sophia kinyújtott kezét. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszom rád, és nem hibáztatlak semmiért… – Mi a francról beszélsz? – Noha még mindig nem értettem semmit, egy dologban már biztos voltam – ez egy intervenció volt. És nekem rendezték meg. – Hát, jó! – Jack átszelte a szobát, és odalépett hozzám. – Ha te nem mondod el, majd én. Laynie, tudod, hogy mindig örülök neked. Sajnálom, hogy ilyen otromba körülmények közt találkozunk. – Megfogta a karomat, és még a szoba túlsó végéből is éreztem, hogy Hudson ettől felbőszült. – Ma reggel Celia megjelent a házunknál, és hisztisen rágalmazni kezdett téged. Azután felhívta Hudsont és a bátyádat is – Jack Brianre pillantott –, majd megszervezte ezt az előadást. Szerencsére én is a közelben voltam, így el tudtam jönni, hogy észhez térítsem azokat, akik bedőlnének neki. – Miután befejezte, feldúltan a többiek felé fordult. – Miért, mit mondott rólam? – Már tudtam a választ, de elfojtott lélegzettel reméltem, hogy tévedek. – Azt, hogy zaklatod. Kiszaladt alólam a talaj, és Jack odasegített a legközelebbi fotelhez. – Ó, istenem! – Keserű ízt éreztem a számban. – Ó, istenem. Celia feltartotta a telefonját. – Bizonyítékom van! Rengetegszer hívogatott, majd letette. Rajta van a híváslistámon. Minden a helyére került. Már értettem, miért mondta, hogy hívogassam többször, miért babrált a telefonommal az A Voce-ban. Híváslista kellett neki. Az orromnál fogva vezetett. Beleszédültem a felismerésbe. – Laynie? Felnéztem Brianre, aki összefont karral várta a magyarázatot. Hányszor láttam már ezt az arckifejezést a bátyámon? Hányszor ígértem már meg neki, hogy soha többé nem teszem ezt vele? Noha betartottam az ígéretemet, most mégis ugyanúgy nézett rám. Elviselhetetlen volt. Nagyot nyeltem. – Így volt. De csak azért, mert azt mondta, hogy hívjam újra meg újra. – Ez nevetséges! – horkant fel Celia. – Miért mondanék ilyet? – Nekem azt mondta, rossz a telefonja. – Így kimondva már én is nevetségesnek találtam. – Azt mondta, ha el akarom érni, addig kell hívogatnom, amíg fel nem veszi.

Celia senkinek sem hagyott időt, hogy reagáljon a mentségemre. – Ráadásul mindenhová követ a városban, a helyekre, ahol dolgozom. A Fit Nationben dolgoztam, és a testőröm ma látta a kávézóban, egyedül, majd egy órát ücsörgött ott. Azután, amikor felhívtam őket, azt mondták, üzenetet is hagyott nekem. – Előre kitervelte ezt az egészet – mondtam inkább magamnak, mint a többieknek. – Ostoba, ostoba, ostoba! – Pedig Mira figyelmeztetett. És Stacy is a butikból. Még Hudson is azt mondta, hogy nem kellene Celiával találkoznom. Nem hallgattam rájuk. Milyen ostoba voltam! – Az A Voce személyzete pedig meg tudja erősíteni, hogy Alayna egyszerűen besétált, és leült mellém, épp amikor ebédelni készültem. – Mi az, lefizetted őket? – vágtam oda a kérdést. – Nem kellett. Ez az igazság. Az aznapi ebédünk eseménytelenül telt. Ha valóban nem fizette le őket, akkor azt mondhatta a pincérnőnek, hogy egyedül ebédel. Így amikor megérkeztem, úgy tűnhetett, hogy megzavarom az étkezésben. És mivel én távoztam előbb, utána panaszkodhatott a pincérnőnél, hogy a saját szemszögéből állítsa be a jelenetet. Jack leült a fotelem karfájára. – És mit csináltál, Celia? Szóltál a biztonságiaknak? – Nem akartam udvariatlan lenni. – Csillogott a szeme. Élvezte a kis színjátékot. Vajon arra ment ki ez az egész, hogy megszabaduljon tőlem, és így megkaparintsa Hudsont? Vagy csak ezzel akart bosszút állni rajta az évekkel ezelőtti átverésért? Vagy ami a legrosszabb: talán épp Hudsontól tanulta ezeket a trükköket. Vajon együtt is kijátszottak már másokat? Hudsonra pillantottam. Egy szót sem szólt, amióta kimondta a nevem az érkezésemkor; képtelenség volt bármilyen érzelmet leolvasni az arcáról. Fogalmam sem volt, kinek az oldalán áll. És ez aggasztott a legjobban: végül is az én oldalamon kellene állnia, nem igaz? Automatikusan! – Baromság az egész. – Kizárólag Hudsonhoz beszéltem, nem érdekelt a többiek véleménye. – Hazudik. Együtt ebédeltünk. Ő hívott meg. – A mosdóban is zaklatott – mondta Celia. – A születésnapodon, Sophia. – Ez nem igaz! Celia Hudson karjára tette a kezét. – Szóltam is neked aznap este, emlékszel? – Nincs szükségem emlékeztetőre. – Hudson elhúzta a karját Celiától, és ujjongott a szívem az apró győzelem láttán.

Celia úgy tett, mintha nem zavarná az elutasítás, és Sophiához fordult, az egyetlen szövetségeséhez. – Akkor se hitt nekem. – Mert összezavarja a fejét a sok szex – mondta Sophia. – Képtelen tisztán látni. Figyelmen kívül hagytam Sophiát. – Azt mondta, zaklattam? – Hudson szemébe akartam nézni, ő azonban kitartóan bámulta a padlót. Felidéztem Sophia születésnapját, hogy Celia Hudsonnal beszélt, amikor kiléptem a mosdóból. Utána Hudson alig szólt hozzám. Csak nem ez volt az oka? Hogy Celia zaklatással vádolt? – Miért nem szóltál nekem, Hudson? Nem kaptam választ, de nekem is volt tippem: azért, mert én sem mondtam semmit neki. Egek, mennyit titkolóztunk! Erre a kapcsolatunk is rámehet. Kavargott a gyomrom, és elfogott a hányinger. – Ő jött oda hozzám a mosdóban. Én mentem be először, emlékszel? Szó se volt zaklatásról. – Csettintettem egyet, hirtelen eszembe villant a bizonyíték, hogy miről beszéltünk. – Mira egész idő alatt ott volt az egyik fülkében! Kérdezzétek meg őt. Celia csupán fél pillanatra sápadt el. – Mira mindig is utált engem. Akár hazudna is, hogy eltűnjek a képből. Jack felhorkant. – Egek, Celia, most már Mirát is bele kell rángatnod? Meddig mész még el? Sophia felcsattant. – Ne az áldozatot hibáztasd! – Ugyan már, Celia minden, csak nem áldozat. – Érezni lehetett a hangsúlyból, hogy Jack pontosan tudja, miről beszél. Nyilván neki is voltak problémái a Werner lánnyal. Ha más lenne a felállás, alig várnám, hogy többet tudjak meg. Celia felsóhajtott – drámaian, a közönség szórakoztatására. – Kérlek, ne gondolj rám áldozatként, Sophia. Nem panaszkodni akartam. Komolyan. Én csak… félek. – A kezét tördelte. – Talán az én hibám. Egyszer beugrottam a klubba – épp a környéken jártam, és csak barátságos akartam lenni. Elhívott kávézni. Elmentem vele, de már bánom. Akkor kezdődhetett minden. Könyörgött nekem, hogy neked ne szóljak a találkozásunkról. – Ismét Hudsonhoz fordult. – Azonnal el kellett volna mondanom. Sajnálom. Csak az vigasztalt, hogy Hudson Celia tekintetét is kerülte.

– Ez nevetséges. A te ötleted volt, hogy ne szóljunk Hudsonnak. – Miért adtam meg egyáltalán Celiának azt az elégtételt, hogy neki címeztem a szavaimat? – Mindent kiforgat! Hudson ellépett tőlük, és az ablakok felé fordult. Celia követte, és a vállára tette a kezét. Hudson ismét elhúzódott. Celia kihúzta magát. – Nem tudom, tudsz-e róla, Hudson, de aznap valami múltbéli pasiról áradozott – Paulról vagy kiről. Próbált összehozni egy szerződést a cégével, hogy a közelében lehessen. Ennek hallatán elborult az agyam. – Te szemét kurva! Jack megfogta a kezemet, próbált csitítani. Celia közelebb lépett Hudsonhoz. – Csak azért vagyok itt, mert aggódom, hogy Laynie nem kapja meg a segítséget, amire szüksége van. Segítened kell neki, Huds. Meg tudtam volna fojtani. – Az egyetlen segítség, amire szükségem van, az egy takarítóbrigád, miután átszabtam a csinos kis pofikádat. – Felpattantam a székről. Jack és Brian egyből mellettem termett, hogy visszatartsanak. – Laynie! – korholt Brian. Jack megértőbbnek bizonyult. – Nyugodj meg. Az erőszak semmire sem megoldás, még ha jó érzés is pillanatnyilag. – Hallottad ezt, Hudson? – Sophia felállt, és a fia felé fordult. – Megfenyegette Celiát. Itt, mindenki előtt. – Anyám, maradj ki ebből! Úgy kapaszkodtam Hudson szavaiba, mint egy mentőövbe. – Meg kell szabadulnod tőle, Hudson. Veszélyes! Celiától tudom, hogy nyilvántartásban szerepel. Mi az ördögért engedted a közeledbe, amikor tudtad róla ezeket a dolgokat? – Fogd be, anyám! – Hudson megpördült, és elviharzott mindkét nő mellett. A szoba közepén megtorpant, és végre a szemembe nézett. Belekapaszkodtam Hudson tekintetébe, miközben próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. Nem tudtam mindent kiolvasni az arcából, de egy dolgot biztosan megértettem belőle, amit már annyiszor mondott nekem: „Veled vagyok.”

Sophia hangja elhalkult és egyre távolodott, ahogy Hudson üzenetének biztonságában maradtam. – Teljesen logikus, hogy Celiát üldözi. Tudja, hogy összetartoztok, Hudson, és féltékeny. Celia a gyerekeddel volt terhes. Ezzel ő sem vetekedhet, nem számít… Jack eleresztette a karomat. – Ó, fogd már be, Sophia! Az nem is Hudson gyereke volt. Az én gyerekem volt, te buta liba! Ekkor megszakadt köztünk a kapcsolat Hudsonnal, és elszabadult a pokol. Celia falfehér lett. Hudson majd felrobbant a dühtől. – Az istenit, Jack! Ha nem szédültem volna a korábbi vádaktól, talán még részt is vettem volna a jelenetben. Ehelyett mozdulatlanná dermedtem, és iszonyodva néztem a fénysebességgel kipattant titok hatását. – Az én dolgom volt, hogy elmondjam – mondta Jack –, és már unom a titkolózást. – Nem a te kedvedért tartottuk titokban – mondta Hudson. – Azt én is tudom. Celiát próbáltátok megóvni. És részben talán az anyád érzéseit. Isten tudja, miért érdekel egyáltalán, hogy mit érez, amikor ő nyilvánvalóan le se szarja a te érzéseidet. – Én ezt nem értem. – Sophia leroskadt a kanapéra. Most Celia vigasztalta őt. Odaült Hudson anyja mellé. – Annyira sajnálom, Sophia. Tévedés volt. Részeg voltam. Már nagyon régen történt. Jack felnevetett. – Annyira azért nem voltál részeg! És tudom, mire gondoltok, de ő csábított el engem, nem fordítva. – Nem Hudsoné volt a gyerek? – Sophia nem akarta elhinni. Hallottam a hangján. Celia tovább könyörgött megbocsátásért. Jack a bárhoz lépett, és nekilátott, hogy készítsen egy italt, miközben monologizált: – Hudson magára vállalta, mert tudta, hogy Celia apja kiakadna a korkülönbség miatt, no, nem mintha Warren nem tartott volna maga is néhány fiatal szeretőcskét. Igaz, más a helyzet, ha az ember lányáról van szó. Mindenesetre Hudson azt mondta, hogy valamilyen okból felelősnek érzi magát. Sosem értettem, miért. Visszafordult felénk, pohárral az egyik, likőrösüveggel a másik kezében.

– De mondok én valamit: nem tudom bizonyítani, de a nyakamat rá, hogy ez az egész meg volt rendezve. Celia tudta, hogy Hudson magára vállalja a gyereket. Eleve ezért kopogtatott be az ajtómon aznap. Hogy őt megfogja magának. – Aljas vagy, Jack! – sziszegte Celia. – Még te beszélsz? – dünnyögtem, mert nem akartam feltűnést kelteni. Celia azonban meghallott. – Ne feledjük, miért vagyunk itt. Nem azért, hogy a múltról beszéljünk, hanem hogy megtárgyaljuk Laynie jövőjét. – Szerintem elnapoltuk a témát. – Jack átnyújtotta a borostyánszínű italt a feleségének. Sophia remegő kézzel elvette. – Te és… Celia? – Ne légy úgy meglepve. Évek óta nem voltunk hűségesek egymáshoz. Sophia belekortyolt az italba. Majd felállt, és a maradékot Jack arcába löttyintette. – Te szívtelen seggfej! Én mindig hűséges voltam. Jack letörölte az arcáról a whiskyt. – Erre csak egy szavam van, drágám: Chandler. – Chandler a tiéd! Fogalmam sincs, miért nem hasonlít rád. Ha akarod, vérvizsgálattal bebizonyítom. És a megszámlálhatatlan kalandjaid ellenére az évek során, azt azért nem hittem volna, hogy olyan mélyre süllyedsz, hogy a saját fiad barátnőjével fekszel le. – Soha nem volt a barátnőm! – csattant fel Hudson egyszerre az apjával. – Soha nem volt a barátnője! A jelenet sokkolóból kényelmetlenbe ment át. Brian odasompolygott mellém. – A mindenit! Ez aztán elcseszett egy család! Szinte vicces volt ezeket a szavakat Brian szájából hallani. A mi családunk az alkoholista apával, érzéketlen anyával és velem, a mentálisan beteg testvérrel, az elcseszett család definíciója volt. Pierce-ékhez képest azonban mi voltunk a rém rendes család. Keserűen elmosolyodtam. – Nekem mondod? De még mennyire el voltak cseszve! És fogalmam sem volt, mit kerestem még ott.

Ezért eljöttem. Remegett a kezem, amíg leértem a lifttel. Nem tudtam, hová fogok menni, csak azt, hogy el kell mennem onnan. Hudsonnal később is meg tudjuk oldani a problémáinkat, kettesben. Olyan sok mindent kell még megbeszélnünk, de legbelül tudtam, hogy rendben leszünk, hogy összetartozunk, ahogy akkor is, amikor egymás szemébe néztünk odafent a káosz kellős közepén. Az előcsarnokban megtorpantam, azon tűnődtem, hívjam-e Jordant, hogy vigyen el valahová. De mégis hová mehetnék? – Alayna! – szólt utánam Hudson. A másik lifttel jöhetett utánam. Észrevehette, hogy elmentem. Ez némileg megnyugtatott. – Miért mentél el? – kérdezte, amikor utolért. – Nem egyértelmű? Bolondokháza van odafent, és nem akartam tovább maradni. – Ez igaz. – Én, ööö… – Sok mindent szerettem volna mondani neki, de most csak egy dolog számított nekem – és kettőnknek. – Miért nem védtél meg odafent? Ennyire haragszol David miatt? Nekem kellene haragudnom rád, emlékszel? Hudson hallgatott. – Egy pillanat… – Rosszul lettem, amikor belém hasított a felismerés. – Te hiszel neki! Hudson arca megremegett. – Hudson? Amikor összenéztünk, amikor egymásra hangolódtunk, azt hittem, úgy érti, hogy mellettem áll. Tévedtem. És nagyon fájt ez a felismerés. Hudson megfogta a karomat, ahogy az apja tette alig negyedórával ezelőtt. Az érintése… más volt. Hideg volt, nem vigasztaló. – Hiszek benned – mondta gyengéden. – És bármire van szükséged, megadom neked. Ha segítség kell… – Istenem, ezt nem hiszem el! – Elhátráltam az érintése elől. – Ezt nem tudom elhinni! Hudson ökölbe szorította a kezét. – Mondd, hogy nem tetted. Mondd, hogy nem hívtad fel. Mondd, hogy nem találkoztatok. Ezt azonban nem mondhattam. Valóban felhívtam. És találkoztunk. Annak ellenére, hogy megígértem, hogy nem teszem. Csak az indítékom volt megkérdőjelezhető, és nem volt bizonyítékom. Megráztam a fejem.

– Ez nem az, aminek látszik, Hudson. Nem zaklattam, és nem követtem, bármit is állít. – Megmagyarázhattam volna mindent részletesen. De a lényeg akkor is az volt, hogy Hudson vagy hitt nekem, vagy nem. – Az ő oldalán állsz, vagy az enyémen? – A tiéden. Mindig a tiéden. – Akkor hiszel nekem? Hudson zsebre vágta a kezét. – Felhívtad? – Igen! Már fent is mondtam! – Nem érdekelt, hogy túl hangosan beszélek, és bennünket bámul a portás. Kihúztam a telefonomat a melltartómból, és Hudson felé nyújtottam. – Tessék, akarod látni? Vedd el! Láthatod, hányszor hívtam, mivel ez érdekel téged! Hudson nem nyúlt a telefonhoz. – Nem akarok bizonyítékot. Én segíteni akarok neked. – Nincs szükségem a rohadt segítségedre! – Elhajítottam a telefonomat. Nekicsapódott a falnak. Pár pillanatig zsibbadtan bámultam a darabjaira. Rájöttem, hogy bennem is épp ugyanez történik. Darabjaira hullik a szívem. Ennyit a továbblépésről. A múlt mindig visszatér kísérteni. Sarkon fordultam és elrohantam – át az előcsarnokon és ki az ajtón. Hudson a nyomomban loholt. – Gyere vissza, Alayna! Nem álltam meg, de hiába, magas sarkút viseltem. Hudson utolért, mielőtt elérhettem volna az épület sarkáig, és megragadta a csuklómat. – Lemondom az utat. Megtaláljuk a legjobb kezelést… – Nem vagyok beteg! – Kitéptem a karom a kezéből. – Menj Japánba, Hudson. Nem akarlak látni. – Nem megyek most Japánba. – Nyugodtan, kimértem beszélt. Mint mindig. Otthagytam. – Menj Japánba! – szóltam vissza a vállam fölött. – Egyelőre nem akarlak látni. Megértetted? Ha a lakásban leszel, mire visszaérek, máshová megyek aludni, és nem csak ma éjszakára. Nem követett. Nem tudtam, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Talán jobb is így. Sajgott minden porcikám. És ezt a fajta fájdalmat csak egyedül lehetett elszenvedni.

*

Sokáig csak céltalanul metróztam. Szerencsére sikerült ülőhelyet találnom a délutáni tömeg előtt, és az E metrón maradtam egészen a World Trade Centerig. Egy idő után átszálltam az A metróra, majd megszokásból a Columbus Circle-ön kötöttem ki. Az Égi Bárkába azonban nem mentem be. Átsétáltam a Walter Reade mozihoz a Lincoln Centeren, és beültem egy külföldi filmre. Amikor vége lett, beosontam a következő vetítésre. Noha kétszer is megnéztem ugyanazt a filmet, fogalmam sem volt, mit láttam. Túlságosan fájt a fejem és a szívem a feliratolvasáshoz. Éjfél után értem vissza a lakásba. Miután összetörtem a telefonomat, senki sem tudott elérni. Fogalmam sem volt, mit találok odahaza. Egy részem abban reménykedett, hogy Hudson nem hallgatott rám, és ott fog várni engem. Aztán eszembe jutott, amit Lauren mondott a feltételekhez ragaszkodásról. Ha ott találom, el kell jönnöm, és bármennyire veszélyben volt a kapcsolatunk, erre képtelen lettem volna. Sötét volt a lakásban, az állóóra ketyegésén kívül más neszt nem lehetett hallani. Szinte olyan volt, mint az első alkalommal, amikor itt jártam az éjszaka közepén, leszámítva, hogy akkor még minden új volt, és csak az izgatottságtól remegtem. Most üresnek és zsibbadtnak éreztem magam. Nem kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam: Hudson nincs itt. Félúton voltam a hálószoba felé, amikor felgyúlt a villany a vendégszobában. – Te vagy az, Laynie? Beletelt pár másodpercbe, mire magamhoz tértem a kisebb szívrohamból, amit Brian okozott. – Aha, én. A bátyám a vendégszoba ajtajában állt, fehér pólóban és csíkos pizsamaalsóban. – Szuper. Jól vagy? Ez volt a millió dolláros kérdés, nem igaz? – Biztos. – Nekidőltem a falnak, és kíváncsian pillantottam Brianre. – Mit keresel te itt? – Hudson azt mondta, valami üzleti útra megy, de nem akar egyedül hagyni téged. Úgyhogy elhozatta a holmimat a Waldorfból, és elszállásolt. – Nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Remélem, nem bánod, hogy itt vagyok. – Igazából még örülök is neki – mondtam, mielőtt észbe kaphattam volna. A társaság segített elviselni az ürességet. És jó érzés volt tudni, hogy Hudson gondoskodott rólam. Törődött velem, még a történtek után is. Brian összefonta a karját. – Szerintem el kellett volna napolnia az utazást.

– Valószínűleg igazad van. De én mondtam neki, hogy ne tegye. – Lerogytam a padlóra, túl fáradt voltam már az ácsorgáshoz, de több infóra volt szükségem. – Történt még bármi érdekes, miután eljöttem? Brian leült velem szemben a padlóra. – Semmi különös. Csak ami addig is ment. Vádaskodás és pia. Tudod, mint egy tipikus családi összejövetelen. Viccelődni próbált, de a mi családi összejöveteleink is ilyenek voltak. A pia legalábbis mindig jelen volt. Méghozzá nagy mennyiségben. – Hudson anyja alkoholista. – Nem tudtam, Brian tudja-e. – Igen, észrevettem. Neki is olyan sárgás a bőre, mint apának volt. És remegett, amikor először találkoztunk. Legalább elismeri? – Nem. És senki más sem. De nem olyan, mint apa volt. – Az apánk vidám részeg volt. Harsányan beszélt, és sokat nevetett. Kicsi korunkban még viccesnek találtuk. Fel kellett nőnünk ahhoz, hogy megértsük, milyen hatással volt mindez anyánkra. – Hogy érted? – Gonosz. Gyűlölködő. Haragtartó. Keserű. – Elgondolkoztam. – Említettem, hogy gonosz is? – Megdörzsöltem a szemem. – Egek, ez a babadolog valószínűleg megőrjíti! – Ugye? Nem semmi lehet így rájönni, hogy megcsalták. – Nem csak emiatt. Jack hűtlensége nem újdonság. Az a döbbenetes, hogy lefeküdt Celiával. Azt hittem, ennél jobb ízlése van. – Talán ezért utálta Hudson annyira, ha Jack megérintett. Félt, hogy engem is megpróbál ágyba vinni. Ha Hudson elmondta volna az igazat Celiáról és az apjáról, akkor nem… Megszakítottam a gondolatmenetet. Semmi jóra nem vezet, ha azon rágódom, hogy mi mindent hallgatott el előlem Hudson. Erről csak eszembe jutottak volna a saját titkaim. Ha kezdettől fogva mindketten őszinték lettünk volna, most nem lennénk ekkora kalamajkában. – Egyébként úgy értettem, hogy Sophia a terhességet használta bizonyítékként, hogy Celiának és Hudsonnak miért kellene együtt lennie. Mármint folyton felemlegeti. Közel tíz év telt el a vetélés óta, de még mindig ezen lovagol. A házasságon, ami nem jött létre. Brian az ajkába harapott, mint mindig, amikor koncentrált. – Tudod, én mit gondolok? Szerintem egész idő alatt tudta, hogy volt valami Celia és Jack között. Tudod, hogy az ilyesmit néha egyszerűen tudják az emberek. Talán azt hitte, ha Celia Hudsonnal lenne, az büntetés lenne Jacknek, vagy talán így visszaszerezhetné, vagy ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy még mindig szereti a férjét. Hátradőltem.

– Érdekes meglátás. Ha így folytatod, még meg is sajnálom szegényt. – Elfintorodtam. – Úgyhogy hagyd abba. Inkább utálom. Brian felnevetett, és a nevetését hallva én is megkönnyebbültem. Jó volt látni, hogy nem csak mérges tud lenni. Sok mindenben hasonlított Sophiára. Őt is az élet tette keménnyé. Egyedül őt tudtam sajnálni. – Ne haragudj, hogy téged is belerángattak ebbe az egészbe. Biccentett, hogy elfogadja a bocsánatkérést. – Én sajnálom, hogy nem álltam melletted. – A kezét bámulta, a pizsama zsinórjával babrált. – Tévedés volt megszakítani a kapcsolatot. Azt hittem, segítek vele, de nem így történt. – Utálom beismerni, de valószínűleg ez volt a legjobb dolog, amit értem tettél. – Érdekes, mennyire más fényben látni a dolgokat utólag. – A látszat ellenére egész jól mennek a dolgaim. – Azt én is látom. Jó állás, jó pasi… – A szemembe nézett. – Tudom, hogy Celia hazudott rólad. Felvontam a szemöldökömet. – Tudod? Honnan? Brian komoly arckifejezéssel nézett rám. – Először is, hívogatni majd letenni? Az nem a te stílusod. Ennél te sokkal kreatívabb vagy. Elmosolyodtam a különös dicséret hallatán. – Másodszor: nőkkel sosem foglalkoztál. És harmadszor: bármilyen hülyeséget is csináltál, sosem tagadtad. Ez volt az egyetlen, amire számítani lehetett: te mindig hajlandó voltál beismerni a hibáidat. Ráadásul… jól nézel ki. Még sosem néztél ki ilyen jól. A haláluk óta legalábbis nem. Mert így néz ki az, akit szeretnek. Ez volt a nagy változás. Eltűnődtem, vajon meddig fog tartani. – Köszönöm, Brian. Sokat jelent nekem, hogy ezt mondod. – Többet, mint hinné. De csak mert Brian hitt nekem, még nem jelentette azt, hogy elmúlt a veszély. – Akkor most mihez kezdjek, ügyvéd úr? – Celia Wernerrel kapcsolatban? Semmihez. Nincs miért feljelentenie téged, és azt mondja, nem fog távoltartási végzést kérni. – Mert az azt jelentené, hogy Hudsonnal sem találkozna – jegyeztem meg homlokráncolva. – Legalábbis, amíg együtt vagyunk. – Ezért állított ilyesmiket rólad? Szerelmes lenne Hudsonba? – kérdezte Brian puhatolózva, mintha félne, hogy megsebez a szavaival.

– Talán. Nem tudom, szerelmes-e belé, vagy csak szórakozni akar vele. Többen is figyelmeztettek, hogy ne bízzam benne. Azon tűnődöm, vajon köztudott-e, hogy ilyeneket csinál. Nem tudom. – Csak annyit mondhatok, hogy tartsd magad távol tőle. – Na, ne mondd! – Celia szélhámossága után rá és Hudsonra is másképp gondoltam. Nem lehetett véletlen, hogy barátok voltak, és mindketten manipulálták az embereket. Kezdtem azt hinni, hogy együtt játszották a kisded játékaikat – nem tudom, társak voltak-e vagy vetélytársak. De nem is akartam tudni. – Ó! – Hirtelen eszembe jutott, miért jött Brian a városba. Beletúrtam a táskámba, ami még mindig a vállamon lógott, és előkotortam a régi lakás kulcsát. – Ezt oda kell adnom. – Brian felé nyújtottam. Odahajolt érte, de nem vette el. – Biztos, hogy nem akarod inkább megtartani? Aláírhatok még egy év bérletet. Arra az esetre, ha nem alakulnak itt jól a dolgok. – Amire jelenleg igen nagy az esély. – Meglóbáltam a kulcsot a karikán. Nehéznek tűnt, szabadulni akartam tőle. Ugyanakkor okosan kellett döntenem. Brian türelmesen várt. – Tudod, elmondtam neki. Hudsonnak. Hogy tudom, hogy nem zaklattad azt a lányt. A szemébe néztem. – Mit felelte erre? – Semmit. Nem könnyű olvasni az arcáról. Felsóhajtottam. – Nem bizony. – Mit is vártam? Hogy Brian meggyőzi Hudsont, és minden oké lesz? S ha Brian meggyőzné is Hudsont, meg tudnék bocsátani Hudsonnak, amiért nem hitt nekem? Lauren azt mondta, ha együtt akarunk maradni, meg kell bocsátanunk egymásnak. Mennyit tudok megbocsátani? Abban a fájdalmas pillanatban, amikor annyira kívántam, hogy Hudson visszajöjjön hozzám, hogy minden porcikám sajgott tőle, bármit hajlandó lettem volna megbocsátani. Ami nem biztos, hogy jól sült volna el. Szerencse, hogy külföldön van. Remélhetően erősebb leszek, mire visszatér. Előrehajoltam, és Brian tenyerébe tettem a kulcsot. – Nem. Nem akarom, hogy meghosszabbítsd. Nem akarom, hogy tovább gondoskodj rólam. Ideje, hogy a saját lábamra álljak. Ha itt nem működnek a dolgok… – Elcsuklott a hangom, és nyeltem

egyet. – Majd keresek egy olcsóbb helyet. Ami rendben lesz. Biztosan találok egy metróközeli helyet. Talán keresek szobatársat, vagy ilyesmi. Brian bólintott. Látta rajtam, hogy nem akarok elköltözni, de nem volt értelme erről beszélni. Csak az számított, hogy voltak más lehetőségeim is. Rendben leszek. Hosszú percekig üldögéltünk jóleső, közös hallgatásba burkolózva, mire összeszedtem az erőmet, hogy lefeküdjek aludni. – Én most kidőlök. Brian felpattant, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. – Jó éjt, Bri! A folyosó végén voltam, amikor Brian utánam szólt. – Igen? – Visszafordultam. – Mi ne legyünk olyanok, mint ők, rendben? Nem kellett megmagyaráznia, pontosan tudtam, hogy érti. – Úgy érted, a gyűlölködő, haragtartó, hátba támadó család neked nem tetszik? – Nem igazán. Brianre bámultam a halovány fényben. Fiatalabbnak tűnt, mint máskor, kisfiúsabbnak, mint szokott. Egy hete még azt hittem, örökre elváltak útjaink. Most pedig azt kéri tőlem, hogy ne így legyen. Gyenge, de őszinte volt a mosolyom. – Akkor ezt megbeszéltük. Nem leszünk olyanok, mint ők. Ruhástul zuhantam bele a túl nagy és túl üres ágyba. Belezokogtam a Hudson-illatú párnába, és hajnalig csak sírtam, amíg magába nem szippantott az álom.

Huszadik fejezet Amikor reggel kimásztam az ágyból, másnaposnak éreztem magam. Nyilván érzelmi másnaposság lehetett, mert egy kortyot sem ittam. Lehámoztam magamról a ruhát, és felvettem a köntösömet. Találtam egy kanna langyos kávét a konyhában, és miután felmelegítettem egy bögrével belőle a mikróban, megkerestem Briant. Kint volt az erkélyen. Az asztalnál ült, és egy iratköteget böngészett. Sejtettem, hogy dolgozik. Brian az a fajta ember volt, aki mindenhová magával vitte a munkáját. – Jó reggelt! – Felnézett az órájáról. – Vagy mondjam inkább, hogy jó estét? – Bocs. Nem sokat aludtam az éjjel. – Szorosabbra húztam a köntöst, majd leültem a bátyámmal szemben. – Szarul festesz. – Kösz. – Belekortyoltam a kávémba, és elfintorodtam, amikor megégette a nyelvemet. – Ma nem dolgozol? – De, este. – Nyolckor lesz találkozóm Aaron Trenttel. Még szerencse, hogy korábban már felkészültem, mert most nem lennék rá képes. – Kösz a kérdést, apu. – Csak gyakorlok. Jézusom, milyen szar testvér vagyok! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy várandós a felesége. Semmit sem kérdeztem róla. – Na és mikorra várjátok Monicával? Elmosolyodott, ahogy még sosem láttam mosolyogni, büszkén és önfeledten. – Négy hónap múlva. Még pár hét, és kiderül a baba neme. – Hű, de izgalmas! És egy kicsit ijesztő is. – Nekem mondod? Brian mint apa. Ejha! Milyen furcsa és izgalmas, és ez azt jelenti, hogy nagynéni leszek. Még fel sem fogtam igazán. Egek, erre még nem álltam készen! Hogyan állhatna Brian készen az apaszerepre? Ismét belekortyoltam a kávémba, ezúttal előbb fújtam egy kicsit. Szükségem volt a koffeinre, hogy lecsillapodjak. Ami az én esetemben tökéletesen normális dolognak számít. Brian tovább lapozgatta a papírjait, és megpillantottam egy telefonvállalat logóját a felső sarokban. – Mit böngészel?

– Celia híváslistáját. Itthagyott egy másolatot. – Visszalapozott az egyik oldalra. – Az ő hívásait néztem. Egyszer felhívta az Égi Bárkát. Múlt pénteken. Itt van. – Letette a papírt az asztalra, és felém fordította, majd rámutatott az ismerős számra. – Ez nem a klub száma? – De igen. De engem sosem hívott a klubban. Egy pillanat, ezt a számot is ismerem. – A fölötte lévő számra mutattam. – Aaron Trent irodája. – Egyszeriben minden a helyére került. – A kis kurva! Ő mondta le a találkozómat. – Te meg miről beszélsz? Celia tudott a találkozómról Trenttel és Sophia születésnapi vacsorájáról. Tudhatta, hogy ha Trentet lefújja, akkor elmegyek a vacsorára. Aminek jelenet lesz a vége. Milyen agyafúrt! Brian várakozón nézett rám. – Ó, már nem számít. Lett volna egy megbeszélésem, és amikor lemondták, kicsit összekaptunk Hudsonnal. Hosszú történet. – Végigfutottam a listát, és feltűnt egy szám, amit betéve tudtam. Tele volt vele az oldal. – Az ott Hudson száma. – Rengetegszer hívta. – Azt látom. – Nagyot nyeltem. – Nem is tudom, mit gondoljak. – Egyik hívás sem hosszú. És mindig ő hívta Hudsont. – Hm. – Ez azért vigasztaló, nem igaz? Kivéve, hogy nem értettem, miért hívogatta Celia Werner Hudsont. És miért olyan gyakran. Nem szerettem a megválaszolatlan kérdéseket. Hátradőltem, és felhúztam a térdemet. – Akkor most mi lesz? Közted és Hudson Pierce között? – mondta ki Brian hangosan, ami az én fejemben is járt. Ez volt a nagy kérdés: Most mi lesz? – Nem tudom. – A selyemköntösbe temettem az arcomat. – Gondolom, megvárom, míg hazaér, és meglátjuk, hogy mennek a dolgok. Talán jót tesz nekünk, hogy külön vagyunk kicsit. Végig tudjuk gondolni a dolgokat. – Például, hogy mit keresek Hudson életében, és mit keres Celia Hudson életében. Mit keres Hudson az én életemben. – Jó terv. – Eltöprengett. – Tudod, csak mert nem hitt neked, még nem jelenti azt, hogy nem szeret. Bízz bennem. Tapasztalatból beszélek. A szemébe néztem. – Tudom, hiszek neked. – Mindig tudtam, hogy Brian szeret, még akkor is, ha totális seggfejként viselkedett. És mindig megértettem az indítékait. Akkor miért volt olyan nehéz Hudsont megértenem? Mert sosem mondta, hogy szeret? Mert túl szép volt ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen? Nem tudtam biztosan. Valóban bőven volt mit átgondolnom. Brian letette a telefonos papírköteget.

– Ha már a telefonokról beszélünk, akarod, hogy elkísérjelek ma egy újért? Erre az egy dologra már én is gondoltam. – Inkább ne. Félek, hogy rögtön felhívnám Hudsont. – Ha csak eszembe jutott a laptopom a táskám mélyén a hálóban, máris rögeszmés gondolataim támadtak. Hogy megkereshetném a neten. Hogy megpróbálhatnék rájönni, hol lehet, mit csinálhat. Eddig olyan erős voltam. A legkevésbé sem szerettem volna, hogy Celia hazugságai valóra váljanak. Brianre pillantottam, hogy érti-e. – Távol kell tartanom magam tőle, hogy tisztán tudjak gondolkodni, érted? – Nem igazán. De ha te mondod. – Igen. Én mondom. *

Brian csütörtök reggel elment, és a rá következő napok elmosódtak. Brian nélkül, aki észhez tudott téríteni és emlékeztetni az időre, már nem is tudtam, mióta ment el Hudson. Csak azt tudtam, hogy minden pillanat egy évtized volt, minden magányos éjszaka egy évszázad. David, aki azt hitte, csak Hudsont hiányolom, azt javasolta, hogy vegyek ki pár nap szabadságot, ám a klubban legalább volt célja az életemnek. Miután találkoztam Trenttel, inkább éjszakánként dolgoztam, mint nappal. Így legalább a bárban dolgozhattam, és addig sem kellett gondolkodnom. Hosszú órákat dolgoztam végig keményen, és amikor hajnalban végre visszaértem a lakásba, felpattantam a futógépre, amíg össze nem estem. Csak így tudtam elaludni – teljesen kimerítettem magam, amíg el nem ájultam. Mivel telefon nélkül maradtam, Hudson kreatív megoldásokat keresett, hogy elérjen: keresett a klubban, üzeneteket hagyott a portásnál, felhívta otthon a vonalas telefont, amit sosem vettem fel. Tartottam magam az elhatározásomhoz, miszerint a különválás jót tesz nekünk. Ám ahogy múltak a napok, semmire sem jutottam. Abban bíztam, megvilágosodom a távolléte alatt. Ehelyett teljesen elvesztem. Ekkor felbukkant Mira, az egyik hosszú éjszaka után, amikor olyan sokáig maradtam a klubban, hogy már felkelt a nap, mire bezártam. Felvettem a futóruhámat, és hazáig futottam a klubból. Nem volt nagy forgalom. Ebből sejtettem, hogy vasárnap reggel lehet. Mira az előcsarnokban várt, egy kanapén ücsörgött, kezét várandós pocakján nyugtatta. Amikor megpillantottam, napok óta először elérzékenyültem. Felállt, amikor odamentem hozzá. – Ő küldött, hogy nézz rám? – kérdeztem mosolyogva. Szörnyen hiányzott Hudson, és kedves volt tőle, hogy a húgán keresztül próbált meg elérni. Hacsak nem azért küldte, hogy szakítson velem.

A gondolattól egyből lehervadt a mosoly az arcomról. – Nem válaszolsz a hívásaira, Laynie. Mi mást tehetne? – Már hagyott üzeneteket a portán. – Elolvastad őket? – Nem igazán. Féltem, mi állhat bennük. – Például, hogy tűnjek el a lakásból, mire visszajön. – Azt hitted, szakítani akar veled? – Mira felnevetett. – Dehogy! Ha akarna, se hagynám. De nem akar. Higgy nekem! Nem is tudtam, mennyire féltem ettől, amíg Mira néhány egyszerű szóval el nem hessegette ezt a lehetőséget. Leengedtem a vállam, és már nem feszült úgy az állkapcsom. Azt kívántam, bárcsak ne dobtam volna el olvasatlanul az üzeneteit. Ám itt állt előttem egy hús-vér üzenet. A lift felé intettem. – Feljössz? – Még szép! Nem szóltunk egymáshoz a liftben, csak arra tudtam gondolni, milyen büdös lehetek a futás után, és reméltem, hogy Mira azért jött, hogy szóljon, Hudson hamarosan hazajön. – Hozhatok neked valamit? – kérdeztem az előszobában. – Hát, nem bánnád, ha nekiesnék a hűtődnek? Most reggeliztem, de még mindig farkaséhes vagyok. Ledobtam a táskámat és a kulcsomat a padlóra. – Csak rajta. Mira már ismerte az utat, én pedig követtem a konyhába. Amíg a hűtőben kotorászott, elővettem két poharat a szekrényből. – Mit innál? – A víz tökéletesen megfelel – felelte, amikor előkerült a hűtőből egy tál zöldséggel és sajttal. Mielőtt becsukhatta volna az ajtót, benyúltam egy palack vízért, és mindkettőnknek töltöttem. Mire visszafordultam, Mira már a reggelizőasztalnál ült. Fogtam egy kést és tányért a sajthoz, és csatlakoztam hozzá. – Szóval – kezdte, és nekiesett egy darab zellernek. – Rengeteg őrültség történt itt múlt héten.

– Egyből a közepébe? Semmi udvariaskodás előbb? – Személy szerint örültem neki. Nem akartam, hogy engem tartson túl pletykaéhesnek. – Viccelsz? Már alig vártam, hogy kibeszélhessem veled. Nem tudtad, milyen pletykamániás vagyok? – Mira megragadta a kést, és megtámadta vele a sajtot. – Celia babájáról sem tudtál? – Nem. Fogalmam se volt. Abban mindig biztos voltam, hogy nem Hudsoné volt. Nem is tudom, miért – csak tizennégy voltam, amikor történt, de Hudson sosem volt oda Celiáért. Soha nem láttam őket még csókolózni sem. És higgy nekem, én az a fajta húg voltam, aki sok mindent látott. Szinte láttam magam előtt Mirát, mint szemtelen kiskamaszt, aki a bátyját lesi, amikor csak teheti. – Ezt nem kétlem. – De azt se hittem volna, hogy apáé. – Fogott egy szelet cheddart, és egy zellerkarikára tette. – Ebbe most sem tudok belegondolni. Undorító. – Megborzongott, majd beleharapott a zellercheddar szendvicsbe. Ami szintén undorító volt. Elfordultam a kétes ízlésről árulkodó harapnivalótól, és a körmeimet bámultam. – Hogy kezeli anyád a helyzetet? Mira vállat vont. – Ki tudja? Valahányszor mást is érezni kezd a keserűségen kívül, egyszerűen whiskybe fojtja az érzéseit. Bólintottam, meglepett a nyíltsága. – Szép idők. Eddig nem sok időt töltöttem kettesben Hudson húgával. Azt hittem, ő is olyan zárkózott, mint Hudson; a gondolatait és az érzéseit színlelt boldogság mögé rejti, ahogy Hudson egy hideg kőfal mögé. Talán tévedtem. – Anya majd túlteszi magát rajta. Vagy nem. Kit érdekel. – Abbahagyta a rágcsálást. Azután összevonta a szemöldökét. – Még mindig nem értem, miért volt úgy oda Celiáért. Sajnálom. – Nem számít. Nem te vagy a felelős anyád ízlésficamáért. Mira kuncogni kezdett. – Tudom, de akkor is ciki. Celia olyan egy szemét dög! – Mira hátradőlt. – Mindig is… nem is tudom… álnok volt. Sosem bíztam benne, de még mindig alig tudom elhinni, hogy ezt művelte veled. Rajtam volt a sor, hogy vállat vonjak.

– Az én hibám volt. Nem mintha zaklattam volna, de nem hallgattam a figyelmeztetésekre, hogy ne barátkozzam vele. – Tudom, hogy nem zaklattad. – Mira a szemét forgatta. – Könyörgök! Azt hiszed, nem tudom? Miért tennél ilyet? Egyáltalán nem rád vall. Elképesztett a bizalma. Ami teljesen alaptalan volt. Azt hittem, az egész Pierce család nyíltan beszél a rögeszmés múltamról. Jó volt tudni, hogy nem ez a helyzet. De már belefáradtam a titkolózásba, és keserűvé tett saját kínos helyzetem. – Akkor most meg fogsz lepődni: nagyon is rám vallana. Régen folyton ezt csináltam. Úgy értem, másokat zaklattam. Benne vagyok a rendőrségi nyilvántartásban. Mira elgondolkodva nézett rám. – Nem csoda, hogy olyan jól kijöttök Hudsonnal. Elmosolyodtam a váratlan észrevételen. Azt hittem, éppen ezért nem illek Hudsonhoz. Érdekes, hogy Mira másként látja. – De már különben se csinálsz ilyesmit, nem? – Nem. – Látod? Most olyan vagy, amilyennek ismerlek, úgyhogy ne javíts ki még egyszer. – Elmosolyodott, és lecsapott egy újabb darab sajtra, ezúttal zeller nélkül, hál’ istennek. – Különben is ott voltam a mosdóban. Egyáltalán nem te zaklattad őt. Ezt amúgy Hudsonnak is megmondtam. Ő már a második volt, aki megvédett Hudson előtt. Örültem ugyan a támogatásnak, de bár ne lett volna rá szükségem! Mégis tudnom kellett. – Hitt neked? – Még szép. – Elkerekedett a szeme. – Hát erről van szó? Azt hiszed, nem tudja, hogy nem csináltál ilyesmit? Tudja ő! – Mert elmondtad neki? – Aha. – Gondoltam. Mira elpirult. – Úgy értem, talán nem csak azért. Valószínűleg anélkül is hitt neked… – Elhallgatott. – A fenébe! – Beletúrt rövid hajába. – Magától is rájött volna, ha felveszed a telefont. – Eltört a telefonom.

– És amikor a klubban hívott? – Rendben, tényleg kerültem. – Védekezőn összefontam a karomat. – Nem mintha nem akarnék beszélni vele. Ez… bonyolult. – Az ajkamba haraptam. Tényleg ennyire bonyolult lenne? Szerettem Hudsont, Hudson pedig… nos, tudtam, hogy ő is szeret. Ennyi nem elég? Ha nem beszélek vele, sosem szerzek bizonyosságot. Márpedig valóban kerültem. Felsóhajtottam. – Ennél többről van szó. Csináltam pár dolgot, amit nem kellett volna. Ő is csinált ezt-azt, amit nem lett volna szabad. Rengeteg dolgot kell helyrehoznunk és megbeszélnünk, és szerintem ezt személyesen kell elintéznünk. – Akkor menj utána. Felvontam a szemöldökömet. – Japánba? – Miért ne? Van abban valami, amit mondasz. A nagy dolgokat személyesen kell elintézni. Így könnyebben megy az őszinteség. És nehezebb megfutamodni. Szerintem utána kellene menned. – Mira arca felragyogott a lelkesedéstől. Noha édesnek találtam, őrültségnek tartottam, amit mond. – Nem jön vissza hamarosan? – Nem úgy tűnik. Akikkel tárgyal, nagyon kéretik magukat. – Ó. – Elcsüggedtem. Ha tényleg vasárnap van, akkor már öt napja nem láttam Hudsont. Nem hittem, hogy még sokáig bírom nélküle. Ám a másik lehetőség őrültségnek hangzott. – Nem mehetek Japánba. Nem tudom megfizetni az utat! – Majd én állom. – Szó sem lehet róla! Nem hagyhatom, hogy befizess Japánba. Ne viccelj! Mira a homlokát ráncolta, és néhai derekára tette a kezét. – Csak hogy tudd: nekem is van annyi pénzem, mint a bátyámnak. Egy repülőjegy Japánba nekem zsebpénz, és ezzel nem dicsekedni akarok. Csak a tényeket közlöm. Már nyitottam a számat, hogy tovább tiltakozzam. – De ha ez neked valóban probléma – mondta, mielőtt megszólalhattam volna –, írd az Égi Bárka számlájára. Az Hudson pénze. Eleve ő akarta, hogy elkísérd.

Ez nem feltétlenül volt rossz ötlet. Nem a legjobb, de nem rossz. De mi van, ha Hudson mégsem akarja, hogy utánamenjek? Vagy talán éppen ezért küldte a húgát. Gyanakvón méricskéltem Mirát. – Ezért küldött? Hogy meggyőzz, menjek utána Japánba? – Dehogy! – tiltakozott Mira felháborodottan. – Szó sincs róla. Az én ötletem nem az ő érdeme. Pedig nem bántam volna. Úgy sokkal kevésbé lenne ijesztő hívatlanul odaállítani. – Gondold csak végig – mondta Mira ábrándozva. – Hát nem csodálatos meglepetés? Elképzeltem fordított felállásban, ha ő lepne meg így engem. – De. Gondolom, az lenne. – Nem csak gondoltam. – Hiányzik. Mirának csak ennyire volt szüksége. – Laynie, ő is megőrül nélküled! Hallottam a hangján. Egy idegroncs. Nem tud enni, nem tud aludni… – Ezt ő mondta? – Tudom! Beletömtem a számba egy darab sajtot, nehogy felnevessek. – Mondták már neked, hogy reménytelenül romantikus vagy? – Az még nem jelenti azt, hogy tévedek Hudsonnal kapcsolatban. – Talán nem. – Noha nehezen tudtam elképzelni a mindig nyugodt, összeszedett Hudsont mint idegroncsot. Mira felsóhajtott. Azután felcsillant a szeme. – Tudod, közölte Celiával, hogy soha többé nem akarja látni – vetette oda félvállról, de átláttam rajta; tudta, milyen súlya van a szavainak. – Micsoda? – Alig hallottam a saját hangomat a szívverésemtől. – Komolyan beszélsz? Bólintott. – Miért nem ezzel kezdted? – Gondolom, ezzel kellett volna. Jóságos ég! Ez mindent megváltoztatott. Mindent. – És még? Mondj el mindent.

– Nem tudom, mi volt még. Én nem voltam ott. Itt történt, aznap, amikor kiborult a bili. Apa mesélte. Azt mondta, Celia teljesen maga alatt volt. – Tehát ez még azelőtt történt, hogy elhitte volna, hogy ártatlan vagyok? – Aha. – Akkor miért mondta neki, hogy nem akarja többé látni? Mira előrehajolt, már amennyire a gömbölyű hasa engedte – az arca egészen átszellemült. – Ez a pletyka annyira harmadkézből való, de apa mesélte, hogy Hudson azt mondta Celiának, hogy nyilvánvalóan nem ér fel hozzád, ezért elvárja tőle, hogy mostantól tartsa távol magát az életedtől. Nem hívhat fel, nem ugorhat be a klubba, nem jöhet fel a lakásba, nem jelenhet meg családi eseményeken. Teljesen ki kell maradnia az életedből. – Mira az asztalt csapkodta, hogy kihangsúlyozza a lényeget. – És azt is mondta, hogy mivel a te életed az ő élete, ezért ő sem akarja látni többé. – Nem hiszem el! – Teljesen letaglóztak a szavai. Mirának aztán volt érzéke a drámához. – Pedig elhiheted. Nekem elhiheted. Miért is ne hinnéd el? Hányszor mondtam már, hogy szeret téged? A tenyerén hordoz. Bármit megtenne érted. Hát nem látod? – Élénken gesztikulált beszéd közben, én viszont meredten bámultam az arcát. Pislogtam. Többször is egymás után. – Engem választott Celia helyett. Még akkor is, amikor azt hitte, hogy megint elvesztettem a fejem. Ez… hatalmas dolog. – Az bizony! Sőt óriási! – Olyan nagyot csapott az asztalra, hogy lerepült a kés. Mira azonban rá se hederített, csak rám figyelt. – Szóval ezt mivel szándékozod überelni? Felkeltem, és járkálni kezdtem a konyhában. – Rendben. – Beletúrtam a hajamba, ami már egyébként is kibomlott a hajgumiból. – Elmegyek Japánba. Sikoltás és zihálás különös egyvelege töltötte be a konyhát. Az volt benne a legijesztőbb, hogy belőlem tört fel a hang. Tényleg azt mondtam, hogy Hudson után megyek Japánba? De még mennyire, hogy igen, és eszem ágában se volt visszavonni. Mira egy sikkantással felpattant. – Igen! – Ugye ma vasárnap van? – Gondolatban már csomagoltam is, és listába szedtem a teendőket. – Ma estig nem tudok elutazni. Valaki kibérli a klubot, és nekem kell átadnom. Utána azonban rögtön indulhatok. Úgy nyolc körül. – Tökéletes!

Megtorpantam. – Ez nevetségesnek fog tűnni, de még azt sem tudom, hogyan utazzak ki az országból. Csak egyszer jártam Kanadában. Ennyi az utazási tapasztalatom. – Majd én mindent elintézek – mondta Mira kacarászva. – Van útleveled? Bólintottam. – Hudson szerezte. Ott van az éjjeliszekrényen. Odaadjam? – Nem, arra neked lesz szükséged. Ne felejtsd el magaddal hozni. – Úgy kapkodta a tekintetét, mintha ő is listát írna gondolatban. – Van hitelkártyád az Égi Bárkához? – Aha. – Átszaladtam – szó szerint, szaladtam – a folyosóra, ahol ledobtam a táskámat. – Itt van – mondtam, amikor visszatértem, és átnyújtottam Mirának az American Express kártyát, ami a klub üzleti kiadásait fedezte. – Hurrá! – Mira magához rántott, és a karjába zárt, amit kivételesen nem bántam. – Ez olyan izgalmas! Mindig is vágytam egy lánytesóra! Nektek lesz a legszebb kisbabátok! – Hé, lassíts. – Erre gyorsan véget ért az ölelés. – Senki sem beszélt itt… – Az arcom elé kaptam a kezemet. – Be se tudom fejezni a mondatot. – Ne haragudj. Optimista alkat vagyok. Leeresztettem a kezemet, és Mirára mutattam. – Mostantól tartsd meg magadnak az optimizmusodat, rendben? Mira a szemét forgatta. – Hát, jó. – Úgy vonaglott, mint aki még mondani akar valamit. – Úgy értem, nem jó. Tudnom kell, mert kotnyeles vagyok: te erre vágysz? Tudod, gyerekekre, házasságra. Az egész hóbelevancra. – Az ajkába harapott. – Hudsonnal. Nem is tudtam, mit mondjak erre. Bonyolult volt erre válaszolnom, már a téma említésétől izzadni kezdtem. – Elmondom, mi van, Mira. – Még mindig nem tudtam, mit fogok mondani. Azután kiböktem az igazságot. – Valaha annyira vágytam rá, hogy azt hittem, minden pasi az egész hóbelevanc, hogy minden pasi az Igazi. És bármire hajlandó voltam, hogy meggyőzzem őket, hogy én is az Igazi vagyok. Úgy értem, bármire. Nem jó dolgokra. Szaggatottan fellélegeztem. – Úgyhogy most már gondolni sem merek ilyesmire, nemhogy álmodoznék róla akár csak pár másodpercre is, vagy kipróbáljam, hogy milyen érzés. Szóval ne kérdezz tőlem ilyesmit. Nem tudom. – Elcsuklott a hangom, ezért megismételtem: – Nem tudom. Mira arca meg se rezzent.

– Akkor ne válaszolj. Majd én álmodozom mindkettőnk helyett. – Köszönöm – mondtam. – Szívesen. – Elmosolyodott. Azután a hálószoba felé kezdett terelni. – Most pedig eredj csomagolni! Japánba mész!

Huszonegyedik fejezet – Átöltözzem, vagy ebben maradjak? – Az elmúlt negyedóra alatt már harmadjára kérdeztem ugyanezt Liesltől. Minden alkalommal válaszolt, de elfelejtettem, mit mondott – kimerültem, és egy idegroncs voltam, nem fogott az agyam. Csomagolás után sikerült szundítanom egy kicsit; a hosszú repülőúton majd bepótolom az alvást. Addig az eszpresszó is megteszi. Lisel felém fordult a bárszéken, megragadta a vállamat, és mélyen a szemembe nézett. – Hűtsd már le magad, Laynie. Megőrjítesz. – Oké. – Dobogó hang ütötte meg a fülünket. A cipősarkam volt, ahogy ütemesen rángatózott a lábam. A combomra tettem a kezem, hogy lecsillapodjak. – Rendben. Csak nyugi. – Hála az égnek! – Ismét végigmérte rövid átcsapós szoknyámat és fehér blúzomat. – Dögös vagy. De az útra átvehetnéd a melegítődet, hogy kényelmesen nyálazhass álmodban. Aztán majd a reptéri mosdóban átöltözöl. – Oké. – Jól hangzik. Ezt fogom tenni. Már különben is melegítőben lennék, csak még nem érkezett meg a bérlő. Noha úgy terveztem, hogy megváltoztatjuk a nyitvatartási időt, vasárnap és hétfőn egyelőre zárva tartottunk. Olykor kibérelték a klubot magáncélú rendezvényekre. Nem sokat tudtam erről a bérlőről. David intézte. Ő lett volna jelen az átadáskor is, de a reggeli zárás után Atlantic Citybe utazott, hogy inkognitóban megnézze az Adorát. Utáltam beismerni, de Hudson nagyon boldoggá tette Davidet ezzel az előléptetéssel. Nem volt rossz döntés. Liesl visszafordult a bárpulthoz, ahol valamiféle pultdekorációt készített olajbogyóból. – Tudod, hová kell menned, miután megérkeztél? – Mira elintézte, hogy elvigyenek Hudson szállodájába. – Megint ideges lettem, és járkálni kezdtem. – De mi van, ha nem lesz ott? Mi van, ha várnom kell rá, vagy elkerüljük egymást? Mi van, ha… – Elszorult a torkom. – Mi van, ha mással van? – Nem lesz mással. Veled van. – Honnan tudhatnád? – Én… – Elhallgatott, mintha mondani akart volna valamit, de meggondolta magát. – Csak tudom, és kész. Összevontam a szemöldökömet. Nem elégített ki a válasz. – Most mi van? Mi ez, óvoda? – Felsóhajtott. – Tudom abból, ahogy rád néz. Mindenki látja. Ugyan már, Laynie, megkért, hogy költözz hozzá. Mennyi, egy hét után? Odavan érted, kisanyám. – Rendben, rendben. Igazad van. – A bárpult fölötti órára pillantottam. – A bérlők húsz percen belül itt lehetnek. Le kellene mennünk, hátha korábban jönnek.

– Hát, jó. – Liesl hirtelen ideges lett. – Egy pillanat. – Szétszórta az olajbogyót, majd újrarendezte őket ugyanúgy, ahogy korábban voltak. Jézusom, megőrjít ez a nő! – Liesl! Lehet, hogy már az ajtóban toporognak… – Jövök, jövök. – Felpattant a bárszékről. – Várj, még egy apróság. – Elővette a telefonját a rövidnadrágjából, és bepötyögött egy üzenetet valakinek. – Rendben, mehetünk. A legszívesebben a szememet forgattam volna. – Nem kellett volna bejönnöd ma este. Egyedül is el tudom intézni. – Lesiettem a lépcsőn, de lassítanom kellett, hogy megvárjam Lieslt, aki mintha csigalassúsággal vánszorgott volna mögöttem. – Tudom. De gondoltam, jót tesz neked a társaság. Nem jó ötlet egyedül lenni a klubban. Mintha nem egyedül lennék itt mindennap. Különös, hogy hirtelen ennyire aggódik értem. – Ez nagyon figyelmes volt tőled. – Aha. – Az ajkába harapott. – Becsomagoltál már? – Igen. Jordannél lesznek a táskáim, amikor értem jön. – Lementünk a második lépcsőn is, és megérkeztünk a táncparkettre. Elakadt a lélegzetem. – Mi a… Az egész táncparkettet vörös és fehér rózsaszirmok borították. A fényeket lekapcsolták, csak a táncparkettet körülvevő asztalokon égtek a gyertyák; sejtelmes meleg ragyogást kölcsönöztek a helynek. Gyönyörű volt és romantikus. Lieslnek elakadt a lélegzete. – A nemjóját! Amikor egy órája megérkeztem, még nem így nézett ki a hely. Liesl egész idő alatt velem volt, így ő nem lehetett. Egy alak lépett elő az árnyak közül, kezét lezseren zsebre vágta. – Hudson!? – Elakadt a szavam. Még így gyűrötten – zakó nélkül, betűretlen ingben – is lélegzetelállító volt. – Ezt te csináltad? Bólintott. A barátnőmre pillantott. – Köszönöm, Liesl, hogy lefoglaltad. Csodálkozva Lieslhez fordultam. – Te tudtál erről? – Még mindig nem fogtam fel, hogy Hudson volt a bérlő, hogy ezt az egészet nekem rendezték meg.

– Hé, folyton hívogatott, te meg nem álltál szóba vele, aztán sarokba szorított ezzel az egész meglepetésesdivel. Megkért, hogy foglaljalak le odafent, amíg ő megcsinálja… – Liesl a terem felé intett. – Ezt az egészet. – Láttam az arcán, hogy bűntudata van, amiért átvert. – Ő a főnököm, mit tehettem volna? – Nem a főnököd – vágtam rá, amire Hudson engem is folyton emlékeztetett. Velem egy időben Hudson is azt mondta: – Nem vagyok a főnököd. Összenéztünk a bennfentes poénra. Azután le sem tudtam venni róla a szememet, mintha csak mi ketten léteztünk volna az egész világon. Mintha semmi más nem számított volna. Hudson szemében is ugyanez tükröződött. Távolról hallottam Liesl hangját. – Na, akkor én megyek is. Oké, helló! Nem is tudom, mondtam-e még valamit Lieslnek. Már elment – én pedig egyedül maradtam. Kettesben Hudsonnal. A legszívesebben odarohantam volna hozzá. De ezt nem tehettem. Noha kész voltam minden rosszat megbocsátani, ami köztünk történt, tudtam, hogy ha előbb nem hozzuk helyre a dolgainkat, nem sokáig húzzuk. Ezért csak odaléptem hozzá a táncparkettre; a lábam remegett, de már nem az eszpresszó miatt. Sok minden volt a nyelvem hegyén, de ő megelőzött. – Becsomagoltál? – Homlokráncolva közelebb lépett. – Csak nem készülsz valahová? Hallottam a feszültséget a hangjában. Azt hitte, elhagyom. Így legalább még izgalmasabb volt kimondani a következő szavakat: – Ó, semmi különös. Csak Japánba indultam. – Azért, mert… én is Japánban voltam? – Olyan reménykedve és elbűvölően nézett rám, hogy kicsit elolvadtam tőle. Na, jó, teljesen. – Aha. – Körbejártam Hudsont, és körülnéztem. Az asztalokon fehér terítő volt, a gyertyák vaníliaillatot árasztottak. – Gondoltam, felhasználom a zaklatói tapasztalataimat, hogy megtaláljalak. – Örültem volna, ha rám találsz. Visszafordultam hozzá, próbáltam közönyösen flörtölni, noha a szavaim mögött izgatottság bújt meg. – Tényleg? Ebben nem voltam biztos. – Akkor egy idióta vagy.

– Köszönöm. – Egy gyönyörű idióta, akiről le sem tudom venni a szemem. Én se tudtam levenni róla. Alig egy hetet voltunk távol egymástól, de egy egész életnek tűnt. Még mindig volt köztünk pár méter. Közelebb léptem, de a távolság nem szűnt. Mindent el kell mondanom neki, ha el akarok jutni hozzá. – Hudson, találkoztam Celiával a hátad mögött. Egy pillanatra behunyta a szemét. – Erre magamtól is rájöttem. – El kellett volna mondanom. – Az ajkamba haraptam, próbáltam megmagyarázni, hogy miért tettem, amit tettem. – Készséges és segítőkész volt, és szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Tudom, hogy ez nem kifogás. Hudson mosolya lehervadt. – Szólhattál volna. – Nem mindenről tudunk beszélni. – Akkor gyakorolnunk kell. Elszorult a torkom. Még mindig úgy gondolta, hogy van esélyünk. Így már minden más volt. Azonban még valamit ki kellett mondanom. – Megbántottál, Hudson. Olyan szaggatottan vette a levegőt, hogy láttam, amint beleremeg. – Tudom. – Tudod? – Igen. Elküldtem Davidet anélkül, hogy megbeszéltem volna veled. – Hát. – Volt még más is. Ezt elengedhetem neki. – Mint kiderült, valószínűleg jobb is így. Jó kompromisszum volt. – És nem hittem neked. – Megrázta, majd lehajtotta a fejét. – Hinnem kellett volna. – Felnézett, a szemembe. – Sajnálom. – Miért nem hittél nekem? Felsóhajtott. – Fontosabbnak tartottam, hogy melletted álljak. Azt akartam, hogy tudd, segítenék neked, gondoskodnék róla, hogy meggyógyítsanak.

– Nem gyógyulásra volt szükségem. Hanem arra, hogy higgy nekem, te pedig nem tetted. – Lássuk be, azelőtt sem voltunk őszinték egymással. Ösztönösen kételkedtem. Kihúztam magam. – Tehát az én hibám, hogy inkább neki hittél, nem nekem? – Nem hittem neki. Csak a bizonyíték alapján kikövetkeztettem egy lehetséges helyzetet. Rajtam volt a sor, hogy lehajtsam a fejem. – Értem. – Semmi bántó nem volt a szavaiban, mégsem szűnt a fájdalom. – Amit nem értesz, Alayna, az az, hogy engem nem érdekel. Felkaptam a fejem. – Nem érdekel, zaklattad-e Celiát vagy hívogattad-e, vagy döglött csirkét dugtál az ágyába. Nem érdekel. Én csak téged akarlak. Veled akarok lenni. Ha beteg lennél, meglenne az esélye, hogy elveszítelek. És arra képtelen vagyok. Bármibe kerül is. Bármit kell is tennem. Bármit kell is mondanom. Nem veszíthetlek el. Libabőrös lettem. Hudson szavai felszabadítók voltak. Olyan sok kételytől szabadítottak meg! Nem azért nem hitt nekem, mert nem bízott bennem, noha semmivel sem érdemeltem ki a bizalmát. Hanem így akart megtartani. Még akkor is mellettem állna, ha elveszíteném a fejem. Szinte hihetetlen volt. Annyi év után, amikor azt hittem, senki sem bocsátaná meg a múltbéli vétkeimet, a vallomása valóra vált álom volt. Ugyanakkor megértettem, hol hibáztam a kapcsolatunkban. Hudson a végsőkig kitartana mellettem, én viszont ellöktem magamtól a titkaimmal és a hazugságaimmal. És amikor azt hittem, hogy ő esett vissza, és ő manipulált engem, felháborodtam. Ő is beteg volt a múltban, akárcsak én, mégis hibáztattam érte, ahelyett hogy megértően álltam volna hozzá. Térdre zuhantam, és könny szökött a szemembe. – Nem tudom, hogyan csináljam ezt. – Micsodát? – Leroskadt mellém, egy karnyújtásnyira. Olyan közel, ám az érintése nélkül mégis távol. – Hogyan legyek együtt valakivel. – Letöröltem a könnyeimet. – Folyton elcseszem. Titkolóztam. Azzal gyanúsítottalak, hogy manipulálsz. Meg sem próbáltam kompromisszumra jutni Daviddel kapcsolatban. – Nem érdekel. – Elkeseredett arccal közelebb húzódott. – Csak ne add fel. Kérlek, ne add fel. Nélküled üres az életem, Alayna. Levegőt sem kapok, ha nem vagy mellettem, ha nem érinthetlek meg. Most is alig bírom visszafogni magam, annyira szeretnélek végre a karomban tartani. – Miért kell visszafognod magad? – Őrületesen vágytam rá.

– Mert ezt nem szexszel akarom megoldani. – Hallgattál rám. Mindig hallgatsz rám – mondtam fojtott hangon. – Alayna. Mint mindig, most is felizgatott, amikor kimondta a nevemet, és a köztünk lévő távolsággal együtt feltüzelt, és csak fokozta a gyötrődést. – Szükségem van rád, Hudson. Szükségem van az érintésedre és a segítségedre. Annyira nem vagyok rád hangolódva, és ez fáj – mintha elvesztettem volna valamit. Halványan elmosolyodott. – Akkor érted. – Igen. – Végre valóban megértettem: a testi kapcsolat létfontosságú volt. Közelebb hozott bennünket egymáshoz, olyan mértékben egyesített, hogy ahhoz képest a szavaink és tetteink jelentésüket vesztették. Hudson felém nyúlt, de visszahúzódott. – Akkor… rendben vagyunk? – Én nem adom fel, ha erre gondolsz. Nélküled elvesznék. Találj rám, Hudson. – Már rád találtam. Azután egymás karjában voltunk, ajkunk csókban találkozott, melynek remény, szerelem és sós könny íze volt. Feltüzelt az érintése a derekamon. Le akartam tépni a blúzomat, a meztelen bőrömön akartam érezni az érintését. Hudson megértette a türelmetlenségemet. Vagy talán csak a saját izgatottsága vezette a kezét a gomb­jaimhoz, míg én őt kezdtem vetkőztetni. Nem hagytuk abba a csókolózást, úgy hámoztuk le egymásról a ruhát, majd a melltartómat. Végül kelletlenül elengedtem a száját, hogy a mellemmel foglalkozhasson. Mindkettőt a kezébe vette, először közéjük csókolt, majd az egyik mellbimbómra fordította a figyelmét. Hosszú percekig szopogatta, míg vonaglani nem kezdtem az élvezettől. Mire a másik mellbimbómmal kezdett foglalkozni, már teljesen feltüzelt, és közel jártam az orgazmushoz. Annyira el voltam foglalva Hudsonnal, hogy észre sem vettem, mikor húzta le a szoknyámat, csak azt észleltem, hogy ujjaival a csiklómat ingerli a bugyin keresztül; úgy nyomogatta, mintha be akarna indítani. És már be is indított – készen álltam. Egyetlen kör a hüvelykjével a csiklóm körül, és elernyedt a testem. Hudson fél kézzel megtartott, ahogy belezuhantam a gyönyörbe, másik keze a bugyimat tépte le rólam, s mire elélveztem, már meztelen voltam. Amikor visszatért a látásom, őt láttam, amint elbűvölve mered a nedvességre a lábam között, kéjsóvár tekintettel, féktelen arckifejezéssel. Izgató volt. Mérhetetlenül izgató. Még soha senki nem nézett így rám.

Túl sok volt hirtelen a jóból. Túl sok, és mégsem elég. Magamban akartam érezni. Arra vágytam, hogy belém hatoljon a farka, és megtöltsön. Hogy eggyé váljunk. A nadrágjába csimpaszkodtam, de már túlságosan elborult az agyam ahhoz, hogy sikerüljön lehúzni róla. Hudson átvette az irányítást, és egy pillanat alatt kiszabadította a nadrágjából kemény, vastag, gyönyörű farkát. Már éppen rámásztam volna, amikor megállított egy halk káromkodással. – Várj! Felállt, és lerúgta magáról a ruhát, érintése hiányát csak a vetkőzés látványa enyhítette. Ezt szerettem a legjobban – ha anyaszült meztelenek voltunk, és semmi sem állt közöttünk. Hudson ismét térdre zuhant előttem. Egyből megragadtam lüktető farkát. Nedvesség csillogott a hegyén, amit szétkentem teljes hosszán. Felnyögött. – Gyere ide. Feltérdelt, én pedig köré fontam a lábamat, talpam kétoldalt leért a padlóra. Szerencsére vastag talpú szandált viseltem. Jobban megtartott. Éreztem a farka lüktetését a puncimon, és beleremegtem a várakozásba; a cipőről is egyből megfeledkeztem. Hudson gyengéd hozzáértéssel hatolt belém. Az ölébe ültem, és a farka teljes hosszában nedves lyukamba csúszott. Istenem, erre nincsenek szavak! Eksztázis, intenzitás, eggyé válás, összeolvadás – leírhatatlan élmény. Egyszerűen tökéletes. Hudson mozogni kezdett bennem, s nekem elakadt a lélegzetem. – Nézd, Alayna! A parancs hallatán Hudsonra összpontosítottam. Követtem a tekintetét lefelé, ahol összekapcsolódtunk. A hegyéig kihúzta belőlem a farkát, amely csillogott a nedvemtől, majd ismét visszanyomta belém, egyenletes, megbabonázó ritmusban. – Nézd, ahogy keféllek. – Olyan szexi. – Hihetetlenül szexi. Felgyorsult, és a csattogó combok hangja tovább növelte az izgalmamat. Máris közeledtem a csúcsra. – Velem vagy még, Alayna? Az arcára pillantottam. Még mindig kéjes és vad volt a kifejezése, de már gyengédség is vegyült bele. – Mindig – feleltem. – Mindig veled vagyok.

Megcsókolt, és ugyanolyan hévvel nyomta a számba a nyelvét, ahogy a csípője mozgott. Levegőhöz se jutottam, mire eleresztett. – A múltunk bármikor közénk állhat. De semmi sem választhat szét bennünket, hacsak nem hagyjuk. Érzed ezt? – Mélyebbre hatolt bennem. – Érzel magadban? – Olyan jó, Hudson! Olyan jó érzés. – Tudom, kedves. Tudom. – Még szorosabban ölelt, olyan közel húzott magához, hogy éreztem a leheletét a fülemen, amikor megszólalt. Elhomályosult a tekintetem; már közel jártam. – Nézz rám! – A hangjára ismét ránéztem. – Ennyire tartozunk össze, Alayna. Még akkor is, ha nem vagyok benned, ennyire összetartozunk. Ez a határozott kijelentés volt az utolsó csepp. – A fenébe, Hudson, mindjárt elélvezek. – Remegett a lábam az erőlködéstől, hogy megtámasszam magam. Most pedig megfeszült az orgazmustól. – Igen, élvezz! – mondta Hudson. – Látni akarom, amint elélvezel rajtam. Engedelmeskedtem, és ahogy földrengető erővel végigsöpört testemen az orgazmus, összeszorítottam magamban a farkát. Miután elernyedtem, Hudson lefektetett a földre, és addig dugott, amíg ő maga is végzett, és belém temette magát, miközben hosszan és forrón belém élvezett. Amikor összeroskadt, bennem maradt, közben a hajamat simogatta, és suttogott: – Olyan szép vagy, Alayna. Olyan gyönyörű. Annyira hiányoztál! Végigsimítottam borostás arcát. – Tényleg? – Igen, tényleg. – Te is hiányoztál. Nagyon. – Végigcsókoltam a torkát, majd gyengéden szopogatni kezdtem az ádámcsutkáját. Meglepő, hogy még ebben az euforikus, orgazmus utáni állapotban sem feledkeztem meg arról, hogy hol kellene lennem. – A fenébe! Fel kell hívnom Mirát, hogy törölje az utat. Hudson elmosolyodott. – Már gondoskodtam róla. – Elmondta neked? Meglepetésnek szántam! – Mirabelle egy szót sem szólt. Jordantől tudom. Ő is csak annyit mondott, hogy átszervezi az esti programodat. Meglepetés lett volna. – Hozzám dörgölte az orra hegyét. – Ha én nem leptelek volna meg előbb.

– És milyen kellemes meglepetés volt! – Szerencsém, hogy nem rúgtál ki. Tudod, azóta álmodoztam arról, hogy itt, a klubban teszlek magamévá, amióta először láttalak itt. Ennek hallatán valamiért elpirultam. – Nem mondhatom, hogy nekem nem fordult meg a fejemben ugyanez. Elmosolyodott, és szemérmesen megcsókolt, valószínűleg azért, mert ő is tudta, amit én: hogy ennél több ismét szexhez vezetne. Gyanúm hamarosan beigazolódott. – Nagyon élveztem, hogy végre valóra vált az álmom, de szívesebben vinnélek vissza a lakásba, hogy az ágyunkban legyél az enyém. – Ez remekül hangzik. Mert tényleg gyönyörű itt minden, de ragacsos vagyok, és rózsaszirmok tapadtak a fenekemhez és a combomhoz. Hudson felnevetett, a farka megrándult bennem a mozdulattól. – A romantika mellékhatása. – Jobb, ha kikecmeregsz belőlem, mielőtt újra kemény lennél. – Pedig már félúton jártam. – Elhúzódott tőlem, és láttam, hogy valóban kezdett újra megmerevedni. Felkelt, majd felsegített, és lesöpörte a szirmokat a hátamról. Miután felöltöztünk, Hudson felkapcsolta a klub lámpáit, hogy elfújhassam a gyertyákat. – Indulhatunk haza? Beleremegtem abba, milyen édesen hangzott a „haza” szó. A mi otthonunk. Amíg Hudson távol volt, magányos remetelaknak tűnt. Most ismét visszatér a régi fénye. – Amíg te is ott vagy, nincs más hely, ahol szívesebben lennék. Lesöpörtem egy rózsaszirmot a karomról, és körbepillantottam a teremben. – Mi lesz ezzel a rumlival? – Mielőtt azonban válaszolhatott volna, már tudtam: – Kitalálom: vannak embereid. Vállat vont. – Nekünk vannak embereink. Nem akadtam fenn ezen a nyílt utaláson, hogy mennyivel szorosabb kötelék kapcsol össze bennünket, mint hittem. Igazat mondtam Mirának, amikor azt mondtam neki, hogy egyelőre gondolni sem bírok ilyesmire, de talán mégsem zavar, ha mások szájából hallom. Hudson felvette a zakóját a táncparkett korlátjáról. Elővette a telefonját a zsebéből, és bepötyögött valamit – gondoltam, a sofőrért üzent.

– Ó – mondta, és belenyúlt a másik zsebébe. – Majd elfelejtettem. Ez a tiéd. – Átnyújtott egy telefont, mely szinte ugyanolyan volt, mint amit összetörtem. – Ennyire biztos voltál benne, hogy még nem cseréltem le? – kérdeztem nevetve. Hudson rám kacsintott. – Nem válaszoltál a hívásra és az SMS-ekre. Reméltem, hogy csak azért, mert még mindig telefon nélkül vagy. – Azért maradtam telefon nélkül, nehogy elhagyjon az erőm, és felhívjalak. – Akarom, hogy megmagyarázd? – Nem. Csak a saját hülyeségem. Köszönöm a telefont. Nagyon figyelmes tőled. – Belekaroltam, és így sétáltunk a klub kijáratához. – Hé, visszaszerezted a Plexist? – Igen. De nem érdekelt volna, ha téged nem kaplak vissza. Egek, milyen édes dolgokat mondott nekem! Alig két hete még teljesen elzárkózott előlem, alig mutatta ki az érzelmeit. Belegondolni is rossz volt, hogy minderről lemaradtam volna, ha hagyom, hogy eltávolodjunk egymástól. Kész szerencse, hogy maradtam. Felnéztem az arcára. – Sosem vesztettél el, emlékszel? – Ez igaz. Soha. – Elértük az ajtót, és Hudson odafordult hozzám. Az a lélegzetelállító szürke szempár! – örökre elvesznék bennük. De nem lennék elveszve, inkább megtalálva. – Szeretlek, Hudson Pierce. Nagy levegőt vett, mintha belélegezte volna a szavaimat – jól láttam, milyen hatással voltak rá. Ugyanakkora szüksége volt rájuk, mint nekem az érintésére. Valami megfoghatatlan, mégis nagyon is valós módon hatottak rá, megváltoztatták. Ez kárpótolt azért, hogy még mindig nem tudta kimondani ezeket a szavakat. Megrázta a fejét. – Menj csak. Jordan már vár. Bekapcsolom a riasztót, és bezárok. Szüksége volt egy percre egyedül. Megértettem. Ő is ilyen hatással volt rám. Kiléptem a klubból, Jordan már a Maybach mellett várt. – Jó estét, Ms. Withers. Sajnálattal közlöm, hogy lekéste a repülőt. Rákacsintottam. – Talán majd máskor.

Beültem a kocsiba, és a túloldali ablakhoz húzódtam, hogy Hudson mellém ülhessen. Amíg vártam, bekapcsoltam az új telefont, amit az imént kaptam tőle. Elmosolyodtam az indítóképernyő láttán – egy csókolózós sajtófotó volt kettőnkről, ami a divatbemutatón készült. Végignéztem a telefonkönyvemet, és láttam, hogy sikerült az összes személyes adatomat áttöltenie az új telefonra. Egy perccel később berregni kezdett a telefonom a beérkező új üzenetektől. Összesen tizenhetet kaptam. Végignéztem őket, legtöbbjüket Hudsontól, egyet Briantől – valószínűleg még mielőtt rájött, hogy eltört a telefonom. Összevontam a szemöldökömet, amikor láttam, hogy két üzenet ismeretlen számról érkezett. Megnyitottam az elsőt: „A videofájl túl nagy. Üzenj, ha személyesen látni akarod.” Zavartan elolvastam a másikat is: „Amúgy Stacy vagyok Mirabelle-től.” Ó, Stacy! Említette, hogy valami bizonyítéka van Hudsonról és Celiáról. Hogy miért ne bízzak Celiában. Elnevettem magam. Késő! Bármilyen bizonyítéka volt Stacynek, hogy Celia egy seggfej, már semmi szükség nem volt rá. Megtapasztalhattam a saját bőrömön. Mégis felkeltette a kíváncsiságomat. – Minden rendben? – kérdezte Hudson, ahogy beült mellém. – Minden a legnagyobb rendben. – Kikapcsoltam a telefont, és bedugtam a melltartómba. Hudson oldalán megszűnt számomra a külvilág. Kezdtem úgy érezni, hogy ez tartós lehet. Igaza volt – szoros kötelék van köztünk. Semmi sem választhat el egymástól. Már biztos voltam benne. Becsatoltam az övemet, majd Hudson karjába bújtam, közben az járt a fejemben, hogy ehhez bizony hozzá tudnék szokni.

Köszönetnyilvánítás Mindig ez a legnehezebb része az írásnak, előre félek tőle, és a lehető legtovább halogatom, mert attól tartok, hogy kihagyok valakit, vagy elsírom magam, miközben felsorolom az összes csodálatos embert, akinek szerepe volt a könyvem elkészítésében. Szerencsére a digitális oldalon nem maradnak meg a könnycseppek, így elkezdhetem: Először is Tomnak, mindig Tomnak – férjemnek, szerelmemnek, az egyetlennek, akinek köszönhetően órákat tudok olvasással és írással tölteni anélkül, hogy széthullana az életem. Örökké szeretlek. Gyermekeimnek, akik nem értik, miért nem szabad beszélni anyu könyveiről a templomban, de ügyes cinkostársaim a titoktartásban – értetek írok, lányok, mert értetek élek. Anyukámnak, aki mindenben támogat, és azt hiszi, még ez sem elég – ne aggódj, anyu. Van elég olvasóm. Te lehetsz az első számú szurkolóm. Sophiának a borítótervért, és mert mindig arra ösztönöz, hogy messzebbre merészkedjek. Bethanynek, a könyvtündérnek szerkesztői munkájáért, mert mindig számíthattam rá, hogy visszarántson a szakadék széléről, és mert jó embernek tart még akkor is, ha nem érzem magam annak. Legelső olvasóimnak és kritikusaimnak: Lisa, remélem egy nap én is leszek olyan tehetséges, mint te. Jackie, a központozásod jobb íróvá tesz. Tristina, mindig várom a javaslataidat. Tamara, ha te szexinek tartasz, annak is érzem magam, mert te aztán tényleg szexi vagy. Az ügynökömnek, Bob DiForiónak, aki végigszenvedte a kiadói hullámvasutat, hogy nekem ne kelljen – jó kis út volt, mi? Stephen DiForiónak és Caitlin Greernek a formázásért, és Julie-nak az AtoMR Book Blog Tourstól, aki hírét viszi a könyveimnek szerte a neten. Legeslegjobb barátaimnak: Sierrának, Sophiának, Melanie-nek, Lucynak és Tamarának, néha csak miattatok kászálódom ki az ágyból reggel, és gyakran értetek maradok fenn sokáig. Olykor az embernek csak egy kis szemöldökpomádéra van szüksége. Joe-nak, aki kedveskedve „B* meg”-sorozatnak hívja ezeket a könyveket – ez a mi évünk volt! Csak várj, és majd meglátod, mit hoz a jövő. Kristen Probynak a sorozat iránti rajongásáért és a tanácsaiért, támogatásáért és ösztönzéséért, amit egy kezdő írónak nyújtott. A WrAHM és a Scribes csajszijainak – csodálatos nők vagytok egytől egyig. Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettelek benneteket. A szerzőknek, akikkel összebarátkoztam ebben a fantasztikus írói közösségben – mindig megihlettek, és egyre többet hoztok ki belőlem a magánéletemben és az írásban is. Milyen lenyűgöző

szenvedély a miénk! Köszönöm mindnyájatoknak, hogy mentoraim voltatok, és olvashattam gyönyörű szavaitokat. A könyves bloggereknek és könyvismertető-íróknak, akik segítettek eljuttatni az olvasókhoz a könyvet. Olyan sokan vannak, hogy sosem tudnék mindenkit felsorolni, de szeretném kiemelni Aestast, Schmexy Girlst, The Rock Starts of Romance-t, Angie’s Dreamy Readset, és „That’s All” Asht – örökre leköteleztetek a szeretetetekkel és támogatásotokkal. Ki sem tudom fejezni a hálámat. Szeretlek benneteket! A rajongóimnak, akik úgy szerették és ajánlották a könyvemet, mintha a sajátjuk lenne, különösen Jenna Tylernek és Angela McLainnek – mindent nagyon köszönök. Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Az olvasóimnak, örökké – nektek köszönhetem, hogy ezzel foglalkozhatom. Ezt sosem felejtem el, és nagyon-nagyon hálás vagyok. A Teremtőmnek, aki olyan bőkezűen ajándékozott meg az életben – remélem, soha nem veszítelek el.