A habvár. Kétségtelenül a legfontosabb esemény marad egész életemben. Attól kezdve, hogyMióta csak megpillantottam, betöltötte a gondolataimat. Ezzel egyidőben egész testemet, és lelkemet is átitatta: büszke vagyok rá, hogy méltó tagja lehetek a habvár közösségének, és képességeimhez mérten a lehető legteljesebb mértékben sikerült saját világomba engednem a hely auráját és szellemét., s éppen ezért eEgyéni terem korlátai rendre eltűntek, hogy helyet adjanak egy magasabb, szentebb és mindennél egységesebb törekvésnek: hablénnyé váltam, legalábbis megpróbáltam. Alig-–alig emlékszem már korábbi életemre, és korábbi gondolataim is erőteljes enyészetnek indultak. Ezt nagy örömmel nyugtázom, hiszen tulajdonképpen legfőbb célom kigyomlálni magamból azt az űrt, amely a habvár szférájához hasonlóan átitatta a legtöbb embert, beleértve magamat is, s emiatt sokat szenvedtem. Ez régi énem mind erőteljesebb kiirtására ösztönzött; szerencsére mára ebből alig maradt valami. Az előbb nem véletlenül neveztem az emberek életét összekötő és betöltő aurát kozmosznak, hiszen az emberek nagyon csekély részének kivételével – ezek vagyunk mi, s talán egy–két remete, akikkel azonban még nem volt alkalmam találkozni – mindenkin egyetemesen uralkodnak a magukat fejlettnek tartó emberekre jellemző tulajdonságok, melyeknek gyökere és célja egyaránt maga a kapzsiság és önzés, módszere a gátlástalanság. (A tartalmi megjegyzéseket beleírom a szövegbe, mert nem fog oldalra kiférni.)
Megjegyzés [B1]: Az előző sorban a „marad” szó jelenben van, itt viszont múltba mész. Nem egyértelmű a narrációs idő. Azért javítottam át a „mióta” szót, mert úgy pontosabb.(Ez nagyon árnyalatnyi különbség, és talán nem is érzékeled, de ott van.) Megjegyzés [B2]: Nem illik ide a szó Megjegyzés [B3]: A sok „s” betű művészieskedővé teheti a szöveget. Itt határeset. Az alkalmazása nem hiba, csak zavaró. Megjegyzés [B4]: Zavaros. A korábbi üresség érzését akarja eltüntetni, és nem a habvárbeli ürességét. Megjegyzés [B5]: A téma eleve nehéz, de ha az időbeli ugrások nem tiszták, akkor még jobban megnehezíted az olvasó dolgát. Megjegyzés [B6]: Hol? Az űr (üresség) és a kozmosz nem ugyanaz. Megjegyzés [B7]: szóismétlés
Nem fogalmazol pontosan. Az aura szót milyen értelemben használod? Mi köze az aurának/kozmosznak az emberi tulajdonságokhoz? Nem fejteted ki a képet. Emellé társulnak még bizonyos állatias tulajdonságok, melyekre – szerencsére magas szintű képzésemnek – én már nem vagyok képes, de negatív lenyomata mindenesetre megmaradt bennem, hiszen eme berögződött mocsoktól – elnézést, de erre ez a szó a megfelelő – én sem voltam mentes. Már tiszta, hogy mit értesz emberi tulajdonságnak, de az nem, mit állatinak.
Megjegyzés [B8]: Visszatetsző, és modoros, ha a szereplő önmagát dicséri. Megjegyzés [B9]: (Ha a narráció végig tele van ilyen kiszólásokkal, és a beszélő folyamatosan kifelé mesél, akkor maradhatnak benne az ilyen mondatok.)
Emiatt most is van bennem bizonyos fokú bűnbánat, mert ha nem nyújtja felém a habvár segítő kezét, talán életem végéig ebben a posványban ragadok, még csak a legkisebb hajlandóságot sem érezve arra, hogy megpróbáljak kimászni belőle, vagy megtenni legalább néhány karcsapást. Éppen ezért különösen szerencsésnek érzem magam. Bekerülni a habvárba, nagy adománynak számít. Nem maga a bejutás az, ami a legnagyobb értéket képviseli, hanem valóban maga az élet abban a közösségben: biztosíthatok mindenkit, hogy ott megszabadul világi gondjaitól. Úgy hiszem, a habvár tökéletes képződmény, a legtökéletesebb, melyet ember valaha alkotott. Felette áll mindennek: a hatalomnak, a történelemnek, a vallásnak, és igen, még a társadalomnak is. Úgy vélem, az emberek problémái – természetesen nem a testtel kapcsolatban nyilatkozom, bár, jobban meggondolva, számos példát hozhatnék erre is –, közvetve, vagy közvetlenül, csak a társadalomtól származnak. A társadalomtól, mely egyeseket olyan szintre emel, hogy az egyén belebetegszik saját dicsfényébe, mások épp ennek hiányában mennek tönkre;, egyesek rémülten keresik a magányt, hogy onnan ismét a tömegbe meneküljenek, tudathasadásos emberek gyilkos tőrként fogadják magukba a furcsa pillantásokat (Ez őrült! Bolond! Hibbant! Veszélyes! – talán efféle táblák létesülnek majd közúti útjelzők gyanánt, a pszichotikus személyek háza előtt), és mániás depressziósok játsszák – saját betegségüket mélyítve – a boldog családfenntartó szerepét, évtizedeken át… Annak idején – hálát adok, hogy ezeket a szavakat egyáltalán leírhatom –, a zöldségesnél
Megjegyzés [B10]: számított Megint zavaros a múlt és jelen használata. El kell dönteni a mesélés idejét. Megjegyzés [B11]: Nagyjából itt van az a pont, ahol a valósághoz kéne kapcsolni a szöveget. Ha az olvasó nem tudja meg, mi az a habvár, akkor kívül marad, nem tudod behúzni a világba.
Megjegyzés [B12]: jó gondolat
különös látomás kapott el: megjelent előttem egy jövőkép, melyben mindent majd tökéletesen egyforma kinézetű, levegőtől elzárt, védőgázban csomagolt nejlonban árusítanak majd. Az új kereskedelem fő termékei pedig a pszichés zavarok lesznek: talán eljön az idő, amikor kilóra vehetjük a stresszt, a különböző árakon mozgó kedélybetegségeket, és olyan ínyencségeket is, mint a skizofrénia, vagy a nemi önképzavar. Természetesen ezeknek az ára is pár éven belül lejjebb csúszik, és tucattermékeké válnak. Mígnem egy okos üzletember kitalálja, hogy egy– két igazán ritka és eszményi tulajdonságot is előállítson, lepároljon, majd kis fiolákban árusítson. Ezen áruk azonban csak keveseknek lesznek elérhetők, éppúgy, mint mostanában a legjobb gyógyszerek. A többiek kénytelenek lesznek beérni egy kis ideggyengeséggel, de ha módosabbak, befektethetnek egy párhónapos depresszióra is akár.
Megjegyzés [B13]: ötletes
Elnézést kell kérnem, mert kissé eltértem a tárgytól, és nem is szeretnék ilyen szélsőséges képet festeni… Csupán a fantáziám – amely mellesleg elég nagy és szerteágazó, úgy vélem – incselkedik velem, s tágítja egyre jövőbeli vízióim perspektíváit – sajnos, nem a legjobb irányba. De mi okozhatja ezt? Az ember gondolatai mégsem csaponganak összevissza, minden rendszer nélkül. Jelenlegi világunk nem okozhatja, vagy mégis? Erre nem tudok mit felelni, elvégre most még minden… ha nem is nagyon jó, de azért elmegy. Persze, ha a magam s a többi habvárlakó nevében beszélek, a tökéletes szót kell használnom, s csupán jó memóriámnak köszönhető, hogy a váron kívüli világról tudok egyáltalán nyilatkozni még valamit.
Megjegyzés [B14]: A bekezdés teljesen más csapás, egyedül az utolsó mondat a figyelemfelkeltő.
Most visszatérek fő mondanivalómhoz. Mint említettem nemrég, csodának hatott és hat ma is, bekerülni ebbe az épületbe, ebbe az atmoszférába, ebbe a kozmoszba – ha az űr tágasságát meghaladó fogalom kifejezését tudnám, most azt írnám ide –, ugyanis ide többnyire azok kerülnek be, akik valóban elveszettek, és a szellemi, lelki pusztulás – hogy azt ne mondjam, rothadás – legalján állnak. Tudom, miről beszélek, hiszen én is innen jövök, s még mások is, több százan, több ezren. A felületes panaszkodást, nyávogást itt nem értékelik túlságosan nagyra, az ilyen ember felvételét egyszerűen elutasítják, elvégre a módszer még nem elterjedt, és így a befogadóképesség korlátozott, nincs lehetőség arra, hogy olyanok is itt legyenek, akik csupán unatkoznak. A habvár ugyanis jelenleg az egyetlen ilyen hely, mi több, az egyetlen Hely, ahol bármiféle javulás is várható. Javulás, a szó legteljesebb értelmében, nem pedig felületes kezelés, mely pár hónap múlva visszaesést hoz. Aki be kíván kerülni, a megfelelő helyen jelentkeznie kell, majd egy beszélgetésen vesz részt. Itt a szakértők többé-–kevésbé barátságosan – amennyire a beszélgetés témája engedi –, de alaposan kifaggatják az embert múltjáról, jelenlegi életéről, jövőbeli elképzeléseiről. Ezt követően azonnal tudatják vele, hogy problémája indokolja-–e a felvételt vagy sem. Ha nem, tapintatosan elküldik, mint az előbb említettem. Ellenkező esetben – melynek jelentőségét az illető abban a percben kétségtelenül fel sem mérheti (mint jómagam) –, tudatják vele, hogy ezentúl itt kell élnie, minden kapcsolatáról le kell mondania, és egyre csak azt a tudatot kell erősítenie magában, hogy igyekszik minél hamarabb magáévá tenni a habvár tanításait, és ezek szerint próbál élni élete végéig. Cserébe esélyt kap rá, hogy elnyerje az emberi létezés legtökéletesebb formáját. Ezen a ponton a páciens visszakozhat, de ha továbbra is a váron belüli életet óhajtja, akkor képzése szinte azonnal megkezdődik, és régebbi életétől egy szempillantás alatt elszakítják. Hosszú búcsúzkodásra már nincs lehetőség, ezt ajánlatos a jelentkezés előtt megtenni. Értelemszerűen – mivel az itt élők valóban halálukig itt vannak –, a személyes vagyon – már ha van – lehető legnagyobb, nélkülözhető részét fel kell ajánlani, mely a több éves ellátás csekély részét elégíti csak ki, és eme jelentéktelen összeg átnyújtása igazán semmiség ahhoz képest, amit a vár biztosít lakója számára.
Megjegyzés [B15]: Nagyon sokszor kiszólsz a szövegből, de ez stíluselem. Ez a mondat viszont zavaró már.
Megjegyzés [B16]: ne gondolatjelet tegyél, hanem kötőjelet
Hasonló körülmények között kerültem be jómagam is. Régebbi életemről most nem beszélnék, de kijelenthetem, hogy szörnyű még csak a halvány emléke is. A jótékony környezet azonban már részben elhomályosította, szétmarta ezeket a visszamaradt képeket, és ha nem szükséges, nem igyekszem feleleveníteni őket. Így próbálok végérvényesen megszabadulni tőlük, és már az út végén járok, úgy hiszem. Ám az a néhány foszlány, ami megmaradt, csak erősíti bennem az emlékét annak, hogy egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az, hogy talán jó lenne visszafordulni, meghátrálni – igen, ezt a szót használom, mert a várhatóan küzdelmes útról való letérést meghátrálásnak és gyávaságnak minősítem –, ezért a felfogásért régi életem mindent elkövetett. Felvételem után másokkal együtt egy épületbe, majd kis várakozás után egy apró szobácskába vezettek, melyben egy egyszemélyes ágyon, egy kis asztalkán, és széken kívül más nem volt. Odáig pedig bekötötték a szemem, mondván, nem vagyok még teljesen felkészülve a befogadásra. Egy héten keresztül elmélkednem kell a legteljesebb boldogságon, és tudatosan fel kell készülnöm arra, hogy minden, ami eddig életemben szerepet játszott, most teljesen megsemmisül. Miután ezt közölték velem, megkérdezték, nincs-–e esetleg egy-–két könyvre szükségem. (Személyes tárgyainkat otthon kellett hagynunk.) Mivel szenvedélyes olvasó vagyok – bár, ami azt illeti, ostoba módon mindent elolvastam, ami csak elém került –, mohón kaptam az ajánlaton, másrészt pedig féltem az unalomtól, és gyerekesen arra gondoltam, egy heti teljes magány talán kikezdi ép elmémet. Végül is a könyv egyfajta társaság, s mint később rájöttem, az egyetlen itt – ennélfogva jó ötletnek tartottam, hogy megismerjem ezt az életformát, legalábbis egy kis szeletkéjét, s tudtam, eme szelet nélkül nincsen torta sem. Felsoroltam néhány könyvet, akadtak köztük verseskötetek is. Kísérőim végig bólogattak, majd a végén azt javasolták, hogy olyan művekkel ismerkedjem meg, amelyek hangsúlyozni próbálják, mi az, aminek a kiirtására szerveződött a habvár, és milyen élet vár majd itt rám. A könyvek közül leginkább a Közöny tetszett, valamint Beckett drámáinak egy kisebb gyűjteménye. A harmadik a kedvencem volt, az 1984, melyet az egyik kísérő a végén nyújtott át, amikor a többiek kimentek. Egyéb olvasmányaim nem érintettek meg igazán, vagy nem értettem egészen mondanivalójukat. Ebből a csoportból kétségtelenül a Zabhegyező volt a legjobb, de mégis, kissé idegenül hatott rám; hiába, képtelen voltam a szükséges mértékben egy céltalan kamasz helyébe képzelnem magam. Negyvenéves voltam ekkor, bár a kor valószínűleg nem a legjobb mentség. Összességében véve azonban már sejtettem, hogy itt az emberek egyik legfőbb problémáját próbálják kezelni: hajlamát a céltalanságra. S hogy mivel kívánják ezt felváltani? Úgy gondoltam – s később kiderült, helyesen – egyszerűen a létezni akarás céljával próbálták ezt felváltani – de nem azzal a fajta élni akarással, mely a kívül élőket (ha szabad így fogalmaznom) jellemzi. Reménykedtem, hogy ez a fajta akarat hamarosan áthat majd engem is, mivel, úgy véltem, ez lehet a habvár közösségének legfőbb mozgatórugója. Eddig úgy javítottam, hogy tiszteletben tartottam a stílust. Szépirodalomnál teszi ezt az ember, ott a szöveg teste fontosabb, mint az olvasó igénye. Egyedi a stílusod, csak nehezen befogadható az állandó betoldások, és túl nagy összefüggő szövegrészek miatt. Innét kezdve úgy javítom, ahogy a zsánerirodalomban szoktam, vagyis az olvasóknak „kedvezve”. Letelt az egy hét. Tulajdonképpen nem unatkoztam túlságosan, mivel kitartóan tudok olvasni, nem unom el magam egy óra után, m. Mégis, a végén már meglehetősen ideges és feszült voltam a hosszúra nyúlt várakozás miatt. A szobámba egyetlen ember lépett, naponta háromszor, hogy behoztza a közepes adag ételt, mellé pedig egy liter hűtött vizet. ; én pedig akkor hagytam el a helyiséget néhány percre, ha cCsengővel jeleztem, hahogy el kellett mennem a mosdóba.
Megjegyzés [B17]: Idáig csak eszmefuttatások voltak, ez az első konkrét kép, amibe az olvasó kapaszkodhat. Megjegyzés [B18]: Megint a múltjelen probléma.
Megjegyzés [B19]: Nem hiteles! Az egész narráció egy huszonéves fiú hangja, és a felmerülő kétségek, problémák is mind ennek az életkornak a gondolatköre.
Itt először döbbenten tapasztaltam, hogy nincsenek sem ajtók, sem a zuhanyzók előtt függönyök. Bárki láthatott jóformán bármit a másikból. Nem értettem, mi a célja ennek, és kérdésemre kísérőm nem szólt semmit; faarccal bámult tovább. Így hát kénytelen voltam a dolgot magamban elemezni, de nem jutottam messzire. Bizonyára itt nem sokat törődnek a szeméremmel., mert ez egyáltalán nem fontos itt. S bár a további alkalmakkor már nem ért meglepetés, a Az elején mégiscsak feszélyezett a dolog, különösen, mikor más férfiak is benn tartózkodtak, de aztán hamar hozzászoktam. Az utolsó két napban kezdtem úgy éreztemni magam, mint egy börtönben. Vajon ez akarták?Talán az érzés felkeltése nem történik ok nélkül, de fogalmam sem volt, mi lehet ennek az értelme. Hiszen gyakorlatilag Úúgy bántak velem, mint a rabokkal. szokás – a bilincseket leszámítva. Mégsem mondhatom, hogyNem haragot éreztem volna, inkább csak kisebb bosszúságot, m. Mindenesetre eszem ágában sem volt visszakívánkozni a régi életembe. N, néhány emlék önkéntelen felvillanása csak növelte bennem az örömöt, hogy ide kerültem. Így aztán, eEzt az érzést erősítettem magamban a hét utolsó napjaiban., s sikerült nyugalmamat többé–kevésbé visszanyerni – hiszen régebben természetes volt, hogy azt csinálok, amit akarok, s gátlástalanság dolgában sem szabott senki határt. A következő hét elején aztán az egyik őr belépett, és egy ruhát tett elém. Egyszerű fehér vászonöltözet volt. N: egy nadrág, egy póló és fehérnemű, minta nélkül. alkotta; egyetlen minta sem volt rajtuk. A ruha különös dísztelensége, mondhatnám puritánsága rögtön elgondolkodtatott, és szimbólumokra fogékony elmém hullámai mindjárt a szentséget és a tisztaságot dobták a felszínre. ; meg voltam róla győződve, hogy eEme dolgokfogalmak itt kétségtelenül központi szerepet játszanak itt, – ez is egybevágott a céltalanság–elméletemmel –, és itt valószínűleg minden tárgy, és a környezet is ezt sugallja, égeti bele az ember gondolataiba akkor is, ha tudatosan nem rájuk összpontosít.
Nagyon-nagyon az agyadban élsz, ami nem baj, ha filozófiai sci-fit ír az ember, de minél jobban elrugaszkodsz a valóságtól, annál kevesebben fognak veled tartani. A gondolataid érdekesek, érékesek, a feltett kérdések jók, de meg kell tanulnod, hogyan add át másnak élvezhető módon. Formailag sokat segítene pár apróság. Az enter a barátod, használd gyakran, így nem folynak össze a gondolatok. A gondolatjeleket ritkábban használd, minden beékelés egyben meg is akasztja a szöveget. A pontosvessző jó dolog, de amikor a mondatokat túl hosszúra nyújtod, és nem elég pontosak benne a képek, akkor az olvasó szeme visszaugrik az elejére, mert nem tud mindent elsőre értelmezni. A mondatok hossza ad egy ütemet, érdemes kihasználni. Ha változtatsz az ütemen, a következő mondat hangsúlyosabb lesz. Használd ki ezt is; túl monoton módon mesélsz. A töltelékszavak halmozása nálad stíluselem, de ez a stílus modoros, és részben gátolja a befogadást. (Erre még visszatérünk a Dramaturgiai csevegőben.) Úgy gondolom, a fantasztikum írásának egyik alappillére, hogy a fa csak akkor nőhet az égig, ha a gyökér szilárdan rögzíti a talajhoz. Különben léghajó. Mit jelent ez? Ha középiskolában játszódó tiniregényt írsz, akkor nem kell aprólékosan leírni a környezetet, a szokásokat, az embereket, mert az olvasónak van háttérismerete, vagyis van gyökér. Ám ha egy különös világról mesélsz, akkor nagyon
be kell vonnod a külvilágot, és az érzékszerveket. Akkor lesz hiteles, ha tapintható, szagolható, szinte megízlelhető az új világ. Ez a talaj, ez a vonatkoztatási pont. Nem elég a csupasz gondolat, nem elég a belül játszódó történés, mert ha nem ugyanazokkal a dolgokkal küzd az olvasó (és ugyanolyan módon megfogalmazva!), akkor számára üres mindez. A regény első négy oldalából nem tudtuk meg, hogy melyik évtizedben játszódik, földrajzilag hol, micsoda a habvár, ki a mesélő. A feszítő érzés viszont átjött. Azt látjuk, hogy valami nagyot, valami erőset, valami személyeset ír a szerző. Engedj be minket, olvasókat is a habvár különös világába. Ha ezt megtanulod, akkor nagyon jó szerző válik belőled.
(Varga Bea)
