DOKOTORI ÉRTEKEZÉS
ELTE Szociológiai Doktori Iskola
A szociális munka elmélete a 20. századi Németországban
Témavezető:
Készítette:
Somlai Péter
Udvari Kerstin
2014.
Előszó bevezető helyett
Minden dolgozat egy bevezetővel kezdődik, amelyben a szerző vallomása olvasható miért is írta dolgozatát, majd köszönetet mond mindazoknak, akik segítették munkájában. Most megfordítom a sorrendet, mert a köszönetnyilvánítással kezdem, majd utána térnék át az indoklásra és dolgozatom rövid összegzésére. Rendhagyó módon azzal kezdeném, hogy nem mondok köszönetet a Magyar Postának, mert több szakkönyveket tartalmazó küldeményt „elnyelt”. Ahogy nem tudok köszönetet mondani az ösztöndíjrendszernek, mert diszkriminatív módon a 35 évnél idősebbeknek már nem biztosít külföldi kutatómunkára támogatást. Pedig nagyban segítette volna munkámat, ha német könyvtárakat bújva tanulmányozhattam volna a német szociális munka fejlődését a 20. században. Mégis ennek köszönhetően dolgozatom megírása családi vállalkozássá alakult (mint a hetvenes évek fusizása), amikor rokonaim születésnapokat és karácsonyokat különleges ajándékokkal töltötték ki: szakkönyvekkel. Köszönet érte mindenkinek, főleg Wernernek, aki lelkiismeretesen állította össze a küldött listák alapján (elkallódó) csomagjaimat. Ahogy külön köszönet gyermekeimnek, akik elviselték a mama együgyűségét – és az ehhez kapcsolódó nyári táboroztatásokat, önállósodási projekteket, hogy megírhassam disszertációmat. Külön köszönet a lap-topért, amit születésnapi ajándékként adtak, ezzel is elősegítve munkámat. És köszönet mindazoknak, akik bíztattak és bátorítottak. Külön köszönet
a
Wesley
János
Lelkészképző
Főiskolának,
hogy
támogatták
doktori
tanulmányaimat, ahogy köszönettel tartozom témavezetőmnek, hogy emberséges, bátorító szavaival, észrevételeivel (piros tollával) segített dolgozatom megírásában. E dolgozat – amelyben ennyi ember segédkezett – nem kisebb vállalkozás volt, minthogy bemutassa hogyan fejlődött a német szociális munka elmélete és gyakorlata a 20. század során. Mindig is a segítés, az emberi szenvedés enyhítése érdekelt, és nem véletlenül választottam a pszicho-pedagógus, majd szociális munkás szakmát. Igaz nincs szociális munkás diplomám – ez a magyarországi szakma kialakulásának fintora -, de mindig szociális munkásnak vallottam magam. Már főiskolás koromban foglalkoztatott a gondolat, hogyan tudnám hasznosítani a szakma számára azt a lehetőséget, hogy német az anyanyelvem. Álmom megvalósítására végül a doktori iskola keretei nyújtottak lehetőséget, amikor elfogadták kutatási témámat.
Egyfelől hiszem és vallom, hogy az emberi szenvedés, nyomorúság univerzális, vagyis mindegy hogy a világ melyik pontján próbálnak erre megoldást találni. De emellett megjelennek ország specifikus vonások, amelyek miatt nem biztos, hogy az adott módszer ugyanúgy alkalmazható bárhol. A magyar szociális munka szakirodalmát és gyakorlatát - az újra kezdés sajátosságai miatt - meghatározta az angolszász jelleg, amivel szemben fenntartásiam voltak/vannak. Úgy gondolom, hogy a magyar társadalom története és fejlődése sokkal közelebb áll a németéhez. Igaz sok minden átkerült német nyelvterületről a magyarországi szociális munka gyakorlatba (lásd például lakásotthon), de valahogy felemás módon valósult ez meg. Valahol útközben elveszett az elmélet, az a háttértudás, ami miatt Németországban azt a módszert, kezdeményezést kidolgozták. Vagy ugyanilyen hasonlóság látható a szociális munka és szociálpedagógia esetében. Ezért egyfelől e hiányosságokat kívánom pótolni, másrészt abban bízom, hogy szakmánk okos ember módjára tanulhat más hibáiból. Egy másik hitem szerint egy szakma fejlődése, csak a maga komplexitásában ragadható meg. Ahhoz, hogy megértsük, hogy egy adott korban mit gondoltak segítésről, miért éppen azt az oldalát/elemét hangsúlyozták a szociális munkának, ismerni kell az adott kor főbb társadalmi, gazdasági, szociálpolitikai fejlődését. Így óhatatlanul belekontárkodtam történészek, szociológusok, pszichológusok munkájába. Ebből fakadhatnak dolgozatom hiányosságai is – de ezek feltárása legyen a bírálók feladata. Úgy gondolom, nagy fába vágtam a fejszémet, és az elkészült disszertáció csak a kezdet, hiszen a terjedelmi korlátai megkötötték a kezem. S még egy fontos gondolat. A német történelem sajátossága, hogy több évtizeden át két önálló állam létezett. Az NDK, amely szocialista típusú ország volt, és az NSZK, ahol demokratikus piacgazdaság volt. Disszertációmban ez utóbbi ország szociális munka fejlődése áll majd a középpontban, mert az NDK-ban – ahogy minden szocialista országban – nem volt szociális munka, hisz ideológiai alapon úgy vélték a magántulajdon megszüntetésével megszűnnek a szociális problémák. Ennek jegyében – ahogy Magyarországon is – volt egy negyvenéves időszak, amikor nem, vagy csak torzformában létezett a segítés ezen formája. Disszertációmmal szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy a magyarországi szociális munka gyakorlata és szakirodalma gazdagodjon, ismerté válhassanak eddig kevésbé ismert nézőpontok, szociális munka értelmezések és elméletek.
„Azt feleled nékem: - Ez nincs egészen úgy. - Semmi sincsen egészen úgy, - felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.” (Füst Milán)
Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék
I. Fogalmi keretek tisztázása 1. Mi a szociális munka, a hivatásos segítés? 2. Az elméletek fontossága a szociális munkában 2.1. A különböző tudásokról és elméletekről 3. Tézisek
II. A német szociálpolitika és szociális munka kialakulása és története a 19. század végén és a 20. század első felében
1
4 4 11 13 17
18
1. A szociális munka előfutárai 18 2. A császári birodalom (1871-1918)0 21 2.1. Társadalmi- és gazdasági feltételek 22 2.2 A szociálpolitika kialakulása 25 2.3 A szociális munka és szociálpedagógia megjelenése 27 3. A weimari köztársaság – a demokraták nélküli demokrácia, az arany húszas évek (1918-1933) 32 3.1. Társadalmi és gazdasági keretfeltételek 32 3.2 A weimari köztársaság szociálpolitikája és szociális munka keretfeltételei 35 3.3 Szociális munka a weimari köztársaságban – a szociális munka első elméletei 38 3.3.1 Az első szociális munka elméletek körvonalai – A. Salomon, C.J. Klumker 40 3.3.2 A szociális munka szükséglet elmélete - Ilse von Arlt 41 4. A nemzeti szocialista Németország (1933-1945) 46 4.1. Társadalmi- gazdasági feltételek 46 4.2. A nemzetiszocializmus szociálpolitikája és a szociális munka 47 5. A német szociális munka kezdeteinek fő jellemzői – azonosságok és eltérőségek a nemzetközi összehasonlításban 53
III. A háború utáni „szűkös majd zsíros évek” a szociális piacgazdaság szociálpolitikája és a szociális munka újjáéledése – Adenauer kancellár konzervatív kormánya (1945-1969) 1.
A megszállás és a háború utáni szűkös évek 1.1. A szövetségesek eltérő politikája és Németország kettészakadása 1.2. A nyugati megszállási övezetek és a Német Szövetségi Köztársaság megalakulása 2. A zsíros ötvenes-hatvanas évek gazdasági fejlődése 2.1. A szociális piacgazdaság 2.2.Konszolidáció és restauráció – az Adenauer kormány konzervatív szociálpolitikája 3. A szociális munka újjáéledése – az amerikai módszerek átvétele 3.1. A kezdetek… 3.2.A szociális munka csoportokkal módszere 3.3. Az esetmunka átvétele az Egyesült Államokból 3.4. A közösségi szociális munka 3.5. A szociális munka/szociálpedagógia értelmezése az ötvenes években 4. A szociális munka elmélete (?) 4.1. A szociális munka első tankönyve 4.2. A szociális munka elméleti hiányosságainak kritikája az ötvenes években 4.3. Carl R. Rogers non-direktív/kliens-központú/személyközpontú terápiája
57 57 57 59 63 63 65 72 72 74 76 80 81 83 83 87 89
IV. A hetvenes évek– a szociális munka módszereinek kritikája és a szociális mozgalmak 1. A korszak társadalmi-, gazdasági és politikai háttere 2. A korszak szociálpolitikája 3. A szociális munka fejlődése a hetvenes években 3.1. A képzési reform 3.2. Az intézményhálózat kiépülése és ennek hatása a szociális munka elméleteire 3.3. A diáklázadás és a kritikus szociális munkás mozgalom 3.4. A szociális munka módszertani kritikája 3.4.1. Az eset munka kritikája 3.4.2 A csoport munka kritikája 3.4.3. A közösségi szociális munka 3.5. Az új szociális mozgalmak 4. A hetvenes évek szociális munka elméletei 4.1. A korszak tudományos irányzatai 4.2. Lutz Rössner a szociális munka, mint a normalitás technológiája 4.3. Marianne Hege az elkötelezett dialógus módszere és elméleti háttere 4.4. Karam Khella - szociális munka alulról
V. A nyolcvanas-kilencvenes évek, avagy a Kohl korszak – Németország újraegyesítése – az önálló szociális munka elméletek megjelenése 1. Társadalmi és gazdasági jellemzők a nyolcvanas években – Németország újraegyesítése 1.1. Társadalmi és gazdasági jellemzők 1.2.Németország újraegyesítése 2. A Kohl-korszak szociálpolitikája – „stop and go” 3. A szociális munka változásai a nyolcvanas-kilencvenes években 3.1. A szakmává válásról folytatott vita 3.2. Szociális munka/szociálpedagógia 3.3. A tevékenységi kompetenciák középpontba kerülése 3.4. A terápiás-boom 3.5. Leépítés helyett átépítés - a szakmaiság új értelmezése 4. A szociális munka önálló elméleteinek megjelenése 4.1. A szociális munkát meghatározó tudományos elméletek 4.2 Wolf Rainer Wendt – ökoszociálisan gondolkodni és cselekedni 4.2. Hans Thiersch - Életvilág-orientált szociális munka 4.3. Sivlia Staub-Bernasconi . szociális munka, mint emberjogi szakma és mint tevékenységtudományi diszciplína 4.4 A bemutatott elméletek értékelése
VI. Összegzés 1. Németország társadalmi/gazdasági/politikai fejlődése a 20. században 2. A szociálpolitika változásai a 20. században 3. A szociális munka fejlődése a 20. században 4. A szociális munka elméleteinek fejlődése a 20. században 5. A szociális munka társadalmi/gazdasági meghatározottsága
93 93 98 100 101 103 104 107 108 109 110 112 116 117 120 125 135
145 145 145 148 151 157 159 161 165 167 169 172 172 176 183 192
202 202 207 210 219 226
Mellékletek 1. sz. Ifjúsági lakóközösség 229 2.sz. Case managment 234 3. sz. Utcai szociális munka 238 4. sz. Biológiai, bio-pszichés és bio-szociális emberi szükségletek 245 5. sz. A szociális probléma lehetséges különböző megközelítési lehetőségei (szemléletei) 246 6. sz. A szociális munka, mint emberjogi szakma elméletének gyakorlati megvalósulása 248 Táblázatok 251 1. táblázat A foglalkoztatási struktúra szektor változásai 251 2. táblázat Demográfiai változások 1946-1990 252 3. táblázat A szociális budget 1950 és 1998 között 253 4. táblázat A szociális költségvetés alakulása 1950-1990 254 5. táblázat Külföldiek és külföldiek foglalkoztatása 1954-1990 255 6. táblázat Munkanélküliség alakulása és ellátást igénybevevők 1950-1990 256 7. táblázat Lakásépítés és lakás ellátottság 1950-1989 257 8. táblázat Lakhatási támogatás 1963-1975 258 9. táblázat Családpolitika strukturális adatai 1960-1990 259 10. táblázat Nyugdíjasok számának alakulása 1950-1990 (ezer főben) 260 11. táblázat Ifjúságsegítés 1950-1989 261 12. táblázat A foglalkoztatottak alakulása ezen belül a személyre szóló szolgáltatást végző foglalkoztatottak 262 13. táblázat A tanári és szociális foglalkozások összehasonlítása 263 A dolgozatban szereplő táblázatok jegyzéke 264 A dolgozatban szereplő ábrák jegyzéke 264 Felhasznált irodalom 265
I. Fogalmi keretek tisztázása Ahhoz, hogy bemutathassam egy adott korszakban a német szociális munka fejlődését és ezen belül az elméletek főbb jellemzőit, tisztázni kell ezek értelmezési kereteit. 1 1. Mi a szociális munka, a hivatásos segítés? A szociális munka fogalmát 1890-től használják, a „szociális felelősségből fakadó segítő tevékenység leírásaként, amelyet lehet önkéntes alapon és foglalkozásszerűen végezni” (Wendt 1990,1). E meghatározáshoz képest szűkítem a szociális munka értelmezését, mert csak a fizetett tevékenységet értem alatta, és figyelmen kívül hagyom az önkéntes alapon végzett segítést. Ahhoz hogy mit is tekintek szociális munkának, több kérdést kell megválaszolni. Egyrészt mikor és miért válik szükségessé, hogy a segítésért fizetség járjon, másrészt milyen helyzetekben jelenik meg és mit takar e tevékenység. A segítés egy kettősen meghatározott tevékenység. Egyfelől az emberek egymás közötti segítése, ami az emberi lét lényeges jellemzője. Az ember nem tud önmagában létezni, létének előfeltétele a szocialitás, ami a segítés mikro-szintű meghatározottságát adja. Ez jelenik meg minden nagyobb vallásban, amikor erkölcsi kötelességnek tekinti az egymás segítését. Másrészt mindig az adott társadalom által meghatározott, hogy kinek, miben nyújtanak segítséget, ami a makro-szintű meghatározottságot jelenti. Ebből következik, hogy a szociális munka kialakulása szorosan összefügg a társadalom fejlődésével, a társadalmi változásokkal. Niclas Luhmann 1979-ben írt tanulmányában a segítségnyújtás formáinak változása mentén ragadja meg a társadalmi fejlődést, és három társadalmi fejlettségi fokozatot különböztet meg. Az első az „archaikus társadalom”, amelynek jellemzője a rokoni, együttélési kapcsolatok, az alacsony fejlettségi fok, a kor és a nemek szerinti munkamegosztás. Ebben a társadalmi formációban a segítés személyes és kölcsönös, az adott társadalmi normákon keresztül kötelező. A „magas kultúrájú társadalom” összetettebb, funkcionálisan differenciált, megjelennek a hierarchiák (rétegek, osztályok) és a gazdasági 1
Mivel a német szociális munka áll a vizsgálat középpontjában, így a szociális munka fogalmi tisztázásánál elsősorban a német keretfeltételeket veszem figyelembe és a német szakirodalomban használt fogalmakra támaszkodom.
alapon nyugvó munkamegosztás. E társadalomban részben háttérbe szorul a személyes segítés, sokkal inkább státushoz kötött és vallás által meghatározott, és kialakulnak olyan foglalkozások (orvos, jogász, pap), amelyek szokatlan élethelyzetekben segítenek. A pénz lesz az általános segítőeszköz és a segítés adományok formájában (is) megvalósulhat. A harmadik társadalmi formáció a „modern társadalom”, amely még jobban differenciált. A társadalmat alapvetően a technikai és ipari fejlődés határozza meg, itt már megjelennek az elkülönülő társadalmi alrendszerek (politika, gazdaság, tudomány stb.). Ebben a társadalmi formációban alakulnak ki az elkülönülő szociális és képzési rendszerek az erre a feladatra specializált szakemberekkel, akiknek tevékenységét a társadalom jogszabályok és finanszírozás révén ismeri el. (Engelke 2003,70-75) E fejlődési szakaszokból is látható, hogy míg az első korszakban a segítés mikro-szintű meghatározottsága volt elsődleges, addig a későbbi korszakokban ez egyre inkább tolódott át a makro-szintű meghatározottság irányába. Mindebből következik, hogy a szociális munka a modernkor sajátossága. A mai értelmezés szerint kétféle segítséget különböztethetünk meg: magánéleti, személyes és intézményes, szervezett segítést. A társadalom fejlődése révén egyre bonyolultabbá vált a világ, és igény keletkezett az intézményes, szervezett segítésre. Így a mai modern társadalomban az intézményes segítésen belül megkülönböztetünk technikai, képzési, egészségi és szociális segítést. A szociális segítés lehet egyrészt a szociálpolitika, amikor a beavatkozás a makro szociális rendszereken keresztül történik, illetve a szociális munka, amelynek beavatkozási területei elsősorban a mikro szociális rendszerek. (Lowy 1983,29) Az eddigiek alapján még nehezen lehet pontosan megragadni, mi is a szociális munka. Ezért érdemes tisztázni, hogy milyen élethelyzetekben jelenik meg ez a tevékenység, amihez támpontul szolgálhatnak a munkaterületek. „A munkaterület/ek/ azon tevékenységi területek összessége, ahol a szociális munka megvalósul, ahol a szociális munkások dolgoznak, vagyis ez a szociális munka gyakorlata.” (Lowy 1983,12) Ha megnézzük, hol alkalmaznak szociális munkásokat, a munkaterületek széles körével találkozunk. Dolgozhatnak gyermek-, ifjúság-, család- és idősgondozásban, adósságkezelésben, szociális hivatalokban, pártfogásban, gyermekvédelemben, lakó- vagy lakásotthonokban, iskolákban, átmeneti szállásokon, kórházakban, pszichiátrián, szenvedélybetegeket, munkanélkülieket ellátó intézményekben, szakképzésekben és még számtalan hasonló intézményben.
Ha rendszerezni szeretnénk a munkaterületek e széles skáláját, akkor négy fő terület különíthető el: „1. gyerek- és ifjúságsegítés, 2. szociális segítés, 3. egészségsegítés és 4. időssegítés”.2 (Mühlum 2002,842) Ezek természetesen nem különülnek el élesen egymástól, illetve vannak a szociális munkának olyan gyakorlati megvalósulásai (például a szociális térben végzett szociális munka), amelyeknél valamennyi munkaterület megjelenhet. A tevékenységi területek e sokszínűsége egyrészt a szociális munka történetéből, másrészt a szociális munka természetéből fakad. A szociális munka kialakulása az ipari társadalom kialakulásával áll összefüggésben. A prekapitalista társadalmakban a felmerülő szociális problémák kezelését jellemzően az átlátható, helyi közösségek vállalták fel. Az iparosodás térhódításával, az urbanizáció eredményeként felbomlottak ezek, és a zsúfolt városokban halmozottan jelentek meg szociális problémák. A új gazdasági rend új alkalmazkodást kívánt az emberektől, így a hagyományos szociális problémák mellett újak is megjelentek. Ennek eredményeként terjedt el a 18. század végen, 19. század elején a városi szegénygondozás, ami a 19. század második felében jogi hátteret nyert, és a 20. század elején széles körben, már szociális
tevékenységként
működött.
Németországban
az
1900-as
évekig
szegénygondozásnak nevezték a felnőttek segítését, majd 1900-1918-ig szociális gondozás, 1918-tól a jóléti ápolás-, 1945 után a gondozás, míg végül 1960-tól a szociális munka fogalmát használják. (Schilling 1997,53) A mai (német) szociális munka másik történeti ága a gyermekek és fiatalok segítéséből ered. Először az árvaellátás intézményei alakultak ki, majd a 19. század közepén a kisdedóvók, és a népoktatás elterjedésével minden olyan kérdést felvállalt először az önkéntes, majd a hivatásos (fizetett) segítés, amely a veszélyeztetett, hátrányos helyzetű gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatos. A szociálpedagógia fogalmát 1844-ben Karl Mager használta először (Schilling 1997,77), bár ezt a tevékenységet 1900-ig ifjúsági gondozásnak, 1911-től ifjúsági munkának, 1922-től ifjúsági jóléti gondozásnak, majd 1961-től ifjúságsegítésnek nevezték,
2
E területek megnevezése részben eltér a magyarországi szakirodalomban használt fogalmaktól, de megítélésem szerint sokkal célszerűbb ezeket a szó szerinti fordításokat használni. Ezzel is – jelezni szeretném, hogy magával a munkaterület elnevezéssel megjelenik egy többlettartalom, másrészt az emberi méltóság tisztelete. A német szakirodalomban tudatosan használják a segítés fogalmat minden területen – szemben a magyarországi szakirodalomban használatos gyermek- és ifjúságvédelemmel, vagy idősgondozással. A szociális segítés, mint munkaterület a felnőttekkel kapcsolatos ellátásokra vonatkozik, míg az egészségsegítés minden olyan tevékenységet magában foglal, ami az egészséggel kapcsolatos, így szenvedély-, pszichiátriai betegekkel, HIV fertőzöttekkel vagy annak veszélyzónájában lévőkkel, például homoszexuálisokkal végzett munka, vagy kórházi szociális munka.
ami alatt jellemzően az ifjúsági ápolás és ifjúsági gondozás fogalmait használták. 1991-től új tartalmat kapott az ifjúságsegítés, amikor a törvénymódosítás során e tevékenységet ifjúsági munkának és ifjúsági szociális munkának nevezik. (Schilling 1997,121) Bár a szociális munka kialakulásának két különböző ágát lehet látni, a felnőtt-, valamint a gyermek- és ifjúságsegítést, dolgozatomban nem különítem el a szociális munkát és a szociálpedagógiát.
E
két elnevezés
párhuzamosan létezett/létezik még
ma is
a
szakirodalomban, illetve kialakult egy konszenzus, amennyiben e két fogalom egymás szinonimája. Így disszertációm során az idézetekben szöveghűen használom a fogalmakat, de az összekötő szövegekben mindig szociális munkáról írok. A munkaterületekből és e rövid történeti fejlődésből látható, hogy a szociális munka az emberi élet minden területén megjelenhet. Ezért egy másik megközelítési lehetőség, ha a segítés fogalmát vizsgáljuk meg. A segítség általános értelmezésben „valakinek, valaminek bajból, veszélyből való kiszabadítása” (Juhász 1972,1199), vagy az igei formájában: „könnyít valakinek a helyzetén”, „támogatásával, közreműködésével hozzájárul, hogy valaki, valami valamilyen állapotba jusson”. (Juhász 1972,1199) Ahhoz, hogy ez alapján pontosabban meghatározhassuk, mit is értünk segítésen, tisztázni kell a következő kérdéseket: „- Kinek segítenek? – a segítségben részesülők körét-; - Mikor segítenek? – a segítséget igénylő helyzeteket, szükségleteket-; - Miért segítenek? – a segítés motivációit-; - Hogyan segítenek? – a segítés eljárásait és módjait határozzuk meg.” (Lowy 1983,31) Mivel a segítés fogalma mindig az adott társadalomba ágyazott, e kérdésekre adható válaszok mindig az adott kor és társadalom értékrendszerén keresztül fogalmazhatóak meg. Egészen mást értettek segítés alatt a középkorban, mint a mai modern társadalomban, másként határozták meg a segítségre szorulók körét, ahogy a segítés módját is. A segítés fogalmának meghatározásán és a munkaterületek bemutatásán keresztül még mindig túl általános képet kaptunk a szociális munkáról, ezért érdemes megvizsgálni a szociális munka különböző meghatározásait.
Alice Salamon és az 1920-as évek szociális munka publikációiban a szerzők „az egyén és környezet kölcsönhatását értelmezik a szűkösség oksági és kiváltó faktoraként, a figyelmet a teljes élethelyzetre irányítják és a szociálist a segítés eszközeként írják le” (Bock 1986,746). „A szociálmunka3 egy specifikus tevékenység (…), a szocializációs folyamat specifikus befolyásolása, vagyis a szociálmunkában a szocializációs folyamat specifikus szabályozásáról van szó.” (Rössner 1975,30) „A modern szociálmunka/szociálpedagógia meghatározható az ipari forradalom és a kapitalista termelés és gazdaság által a termelőerők és termelési viszonyokban kiváltott változásaira való társadalmi válaszként, és a 19/20. század ipari társadalmának kapitalista termelésben jellemző emberközi segítés formájaként.” (Pfaffenberger 1977,112) „A szociális munka/szociálpedagógia tárgya az emberek viselkedése környezetükben. (…) A feltételek kutatása és felismerése, amelyek között az agogiás beavatkozásokat valamint tevékenységi folyamatokat alkalmazzák, hogy embereknek segítsenek feladataik és problémáik megoldásában, amelyek az emberek és az őket körülvevő közvetlen és közvetett környezet közötti tranzakcióból adódnak. A közvetlen és közvetett környezet három egymásra vonatkozó életterületet foglal magában: 1. az életkori váltásokat, 2. a környezeti feltételeket, 3. az emberek közötti kapcsolatokat és folyamatokat.” (Lowy 1983,85) „A szociális munka tárgya szűkebb és tágabb értelemben a szociális problémák. (…) Reflektív tevékenység (válasz) meghatározott realitásokra, amelyeket szociálisan és kulturálisan problémásnak értelmeznek.” (Staub-Bernasconi 1991,3) Mühlum 1996-ban megfogalmazott meghatározása: „A szociális munka támogatja az emberek hétköznapjaiban zajló, megnehezített egyéni (handicap) és szociális feltételek (depriváció) közötti élet legyőzését. Az életküzdelem konstruktív szembesülés a helyzeti és szociális kihívásokkal szemben, a sikeres életvezetés érdekében”. (Bullinger-Nowak 1998,14)
3
A magyar nyelvben idegen a szociálmunka kifejezés, de a német nyelvben a szociális munkára többféle fogalmat is használnak: soziale Arbeit, Sozial Arbeit, Sozialarbeit, Sozialarbeit/Sozialpädagogik,, amely fogalomhasználatoknál célszerű ezt a különbözőséget a magyar szövegben is megjeleníteni.
Az itt bemutatott meghatározásokból is látható, hogy rendkívül sokféle módon ragadható meg a szociális munka lényege. E fenti definíciókban a szűkösség, a szociális probléma, a szocializáció, az emberi viselkedés vagy az élethelyzet jelent meg fő fogalomként. Számtalan meghatározást lehetne még bemutatni, amelyekben fellelhetőek azonosságok és eltérések. Azt lehet mondani: ahány szerző, annyi szociális munka meghatározás létezik, vagyis a tevékenységi területek sokszínűsége, illetve a segítő tevékenység általános jellege miatt rendkívül nehéz meghatározni a szociális munkát. Ha elfogadjuk azt, hogy a szociális munka segítés problémahelyzetekben, akkor érdemes megvizsgálni, miből erednek e tevékenységre jellemző problémák. Ennek értelmezéséhez a már említett társadalmi és gazdasági változásokon túl a tudományok fejlődéséből indulnék ki. A tudományok – elsősorban a természettudományok, de a későbbiekben kifejlődő társadalomtudományok is – kialakulásuk kezdeti időszakában mindig olyan kérdéseket vizsgáltak,
amelyek
az
emberek
mindennapi
életét
érintették.
A
tudományok
problémafelvetésének és -megoldásának eredeti célja az emberek hétköznapjainak megkönnyítése volt. Csakhogy a tudományos felfedezések hétköznapi életben történő alkalmazása egyre bonyolultabbá tette és megváltoztatta a mindennapi életet, ahogy a tudományok a maguk fejlődése során is egyre inkább eltávolodtak az emberek hétköznapjaitól. Így az emberek magukra maradtak a bonyolultabb világban, és a szociális munka az a tevékenység, amely egyrészt segíti őket eligazodni a különböző ismeretekben, információkban, ezeket közvetíti az egyén felé, másrészt az embert a maga komplexitásában, összetettségében szemléli.
1. ábra A szociális munka és a tudományok egymáshoz való viszonya
politológia
közgazdaságtan
jog
szociológia egyén
pszichológia
antropológia
teológia orvostudomány
pedagógia
Míg a tudományok az emberi problémákat a maguk tudományos aspektusából szemlélik, az orvos a testi megnyilvánulást, a jogász a probléma jogi aspektusát, addig a szociális munkás az egyetlen, aki az embert a maga teljességében vizsgálja, és egy adott probléma kapcsán értelmezi, figyelembe veszi a különböző nézőpontokat. Ebből fakad a szociális munka mindenben való illetékessége. (Galuske 1998,23) Ezért is nagyon nehéz egy egységes meghatározást adni a szociális munkára, mert szinte lehetetlen a teljes embert, a mindennapi élet összetettségét és az abban felmerülő valamennyi problémát a maga komplexitásában megfogalmazni. Mindezek alapján disszertációmban a szociális munkának egy igen tág értelmezésére támaszkodom:
A szociális munka egy fizetett tevékenység keretében végzett általános segítség- és támasznyújtás
egyéneknek,
csoportoknak,
közösségeknek
mindennapi
élet-
és
problémahelyzetében, amelyekkel nem képesek maguk megbirkózni. Vagyis a szociális munka specifikusan személy(ek)re vonatkozó, szakmailag képzett és foglalkozásként értelmezett tevékenység.
Ez az általános meghatározás egy támpontot nyújt arra, hogy mit tekintek/tekinthetek szociális munkának. Ahhoz, hogy össze lehessen hasonlítani a különböző korszakok szociális munka értelmezéseit, disszertációmban Lowy által megfogalmazott segítésre vonatkozó kérdésekre fogok támaszkodni. Vagyis az adott korban miként határozták meg a segítségben részesülők körét (Kinek segítsenek?), a segítséget igénylők helyzetét (Mikor segítenek?), a segítés motivációját (Miért segítenek?) és a segítés módját (Hogyan segítenek?). Disszertációmban elsősorban az első két szempontra helyeződik a hangsúly, bár a segítés motivációjában is fellelhetőek a társadalmi meghatározottságok. A hogyan kérdésre való válaszok részletes bemutatása szétfeszítené e dolgozat kereteit, ezért néhány elmélethez kapcsolódó módszer bemutatását a mellékletben helyeztem el. Ezen kérdések megfelelő megválaszolásához egyben bemutatom azokat a társadalmi keretfeltételeket is, amelyek között megfogalmazódtak a segítés alapvetései. 2. Az elméletek fontossága a szociális munkában A fentiekből már látható, hogy különösen izgalmas kérdés, hogy milyen elméletek jelennek meg a szociális munka szakirodalmában, illetve lehet-e egyáltalán megfogalmazni egy ilyen széles körű, átfogó tevékenység kapcsán valamilyen elméletet. A gyakorlatban dolgozó szociális munkások körében általánosan elterjedt nézet, hogy az elmélet egy felesleges rossz. Herwing-Lemp tanulmányában úgy fogalmaz, hogy „az elmélet minden, amit tudsz, de semmi nem működik, a gyakorlat az, ha minden működik, de senki nem tudja, miért”. (HerwingLemp 2003,15) Pedig a gyakorlatban dolgozók, amikor esetekről, helyzetekről vitatkoznak – például ki a kliens, milyen beavatkozások fogadhatóak el, vagy melyek azok, amelyek már nem tartoznak a szociális munka kompetenciájába, akkor tényleges elméleti kérdéseket vitatnak meg. Ha egy kicsit tágabban tesszük fel ezeket a konkrét kérdéseket, akkor úgy fogalmazhatnánk meg: Mi a szociális munka?, Mit csinál a szociális munkás és miért?, Melyek a szakma különleges készségei és ismeretei?, Mit jelent a szakmai tevékenység?. E kérdések megválaszolása az elméleteknek lenne feladata, s ha meg tudjuk ezeket válaszolni, akkor egy megfelelő önmeghatározást (identitást) tudunk nyújtani a gyakorlatban dolgozó szociális munkások számára. Ez az identitás nemcsak a szociális munkás önbecsülése miatt lényeges, hanem általa sokkal jobban képviselheti magát és tevékenységét a kliensek, munkaadók, pénzt és forrást biztosítók felé, amelynek közvetlen gyakorlati hasznát talán nem kell külön részleteznem.
Fontosak azonban az elméletek a szociális munka szakmaként való értelmezése szempontjából is. A munkaszociológiai tanulmányok kiindulópontként megkülönböztetik a munka, foglalkozás és szakma fogalmait. A munka „az embernek – szükségletei kielégítésére irányuló – tudatos, célszerű (termelő)tevékenysége” (Juhász 1972,973). A foglalkozás „megélhetést nyújtó rendszeres tevékenység, munka” (Juhász 1972,418), és a szakma „képzettséget és gyakorlatot igénylő foglalkozás”. (Juhász 1972,1240) Ebből következik, hogy a szakma egy felértékelt foglalkozás. A szakmának így rendelkeznie kell tudományosan megalapozott tudásokkal, amelyek a képzés során átadhatóak, és ezek révén autonóm, csak az adott szakmára jellemző szaktudást nyerhetnek a szakmához tartozók. Ezt adhatják meg az elméletek. De a módszertan oldaláról is nélkülözhetetlenek a szociális munka elméletei. „A módszerek kipróbált, átgondolt és átadható eljárási módok bizonyos feladatok és célkitűzések elérése érdekében.”
(Schilling
1997,278)
Ez
a
módszermeghatározás
a
hétköznapi
módszerértelmezésnek felel meg. Ha alaposabban megvizsgáljuk, akkor látható, hogy elkülönül benne a cél és az eljárásmód, ahogy például a pedagógia tudományában a didaktika és a neveléselmélet elkülönülése jellemző. Ha ez elkülönül, akkor a módszer egy technológiává degradálódik, amely technológia a céltól függetlenül is használható. Ez különös veszélyeket rejthet magában az emberekkel foglalkozó szakmáknál, amire nagyon jó példa a propaganda. A propaganda jelentőségét a gazdaság szereplői ismerték fel, és erre épülnek a reklámtevékenységek. De ugyanígy sikeresen alkalmazták a propagandát az I. világháború során, illetve a hitleri Németországban egészen más célok érdekében. Így messzemenően egyet lehet érteni Geißler/Hege integrált módszer értelmezésével, amennyiben a szociális munka módszere nem különíthető el az elmélettől és a technikáktól (lásd 2. ábra), hanem e hármas kölcsönösen feltételezi egymást.
2. ábra Elmélet, módszer és technika egymáshoz való viszonya elmélet
módszer technikák
Geißler-Hege 1992,35
Az ábra jól mutatja, hogy a módszer mindig az elméletbe ágyazott, ahogy a technikák a módszernek vannak alárendelve. Az elmélet adja a magyarázatot, ez indokolja meg, hogy mit, miért tesznek, míg a módszer a technikák egy sajátos láncolata. A szociális munkás tevékenysége során nagyon sokféle technikát alkalmaz, például kapcsolatfelvételt, első interjút, beavatkozást. Az hogy az adott módszerben milyen technikákat milyen sorrendben és miért alkalmaznak, azt mindig az elmélet indokolja meg. Ahhoz, hogy megalapozottan, szakszerűen történjen a szociális munkás tevékenysége, nélkülözhetetlenek az elméletek. (Geißler-Hege 1992,23-31) 2.1. A különböző tudásokról és elméletekről Az elmélet fogalmát gyakran életidegennek, absztrakciónak, formalizált idegen nyelvnek, titkos kódnak értelmezik. Pedig az elméletek többféle funkciót töltenek be. Az egyik ilyen lényeges funkció a szociális funkció, amennyiben az elméletek a személyek közötti eltérőséget jelenítik meg. Nemcsak egy elmélet létezik, amelyhez mindenki kapcsolódik, hanem az elméletek sokszínűségében mindenki kiválaszthatja értékrendszere, beállítottsága, tapasztalatai alapján a számára legelfogadhatóbbat. Egy szemüvegnek tekinthetők, amelyek meghatározzák, miként látjuk a világot. Az elméletek egy szakmai identitást adnak, ahogy biztosítják a szakma taníthatóságát. Meghatározzák a szakmai tevékenységet, a szakmai gyakorlatot, de e kettő viszonya dialektikus, mivel a gyakorlat is hat az elméletre. (Rauschenbach-Züchner 2002,139)
Az elméletek a megismeréssel kezdődnek, amikor a környezet (az objektum) valamilyen hatást gyakorol az emberre, aki benyomást szerez erről, amit (a szubjektum) megél. Ennek összessége az élmény, ami az egyén által megélt valóság. Az élmények elősegítik a megértést, ami elsősorban arra vonatkozik, hogy mi és miért történik. Magában foglalja azt az igényt, hogy az egyén rendelkezhessen egyfajta előrelátással, aminek segítségével megbízható módon befolyásolni, alakítani és kontrollálni tudja az őt körülvevő világot. Ez az élmények rendszerezéséből összetevődő tapasztalat (empíria), amit másként tapasztalati tudásnak nevezünk. Ez a tudás hosszabb gyakorlati tevékenységen és a gyakorlatban kipróbált emberi cselekvésen nyugszik. (Engelke 2003,147-149) Ezekből alakul ki a világ racionalizálása, amit másként magyarázatnak nevezzünk. A magyarázat befolyásolja a későbbi viselkedést, meghatározza, hogy az adott jelenségre mit fog reagálni az egyén. Howe tanulmányában egy szemléletes példát hoz fel a magyarázat kérdésére. Ha a mentális zavart a gonosz erők befolyásával magyarázzuk, akkor az erre adott válasz a sámántánc, hisz a gonosz erőket így lehet elűzni. De magyarázhatják a mentális zavart a test belső kémiai folyamatainak felbomlásával, ami gyógyszerrel kezelhető. Vagy szolgálhat a mentális zavar magyarázataként a gyermekkorban elszenvedett lelki trauma, a megromlott anya-gyere kapcsolat, aminek kezelési módja egyértelműen a pszichoterápia vagy a pszichoanalízis. (Howe 1991,15) Ugyanarra a jelenségre három különböző választ fogalmaztunk meg az eltérő magyarázatok mentén. Megkülönböztetünk hétköznapi tudásokat, amelyek „tapasztalatilag szerzett ismeretek, gondolatok elvi általánosítása, további gyakorlati alapvetések, amelyek alapvetően befolyásolják, hogy mit látunk és mit cselekszünk a bennünket körülvevő világban”. (Engelke 2002,181) A mindennapok begyakorlott szokásaivá állnak össze (rutinok), amelyek elegendőek és segítenek a túlélésben, a társadalomba való beilleszkedésben. Lényeges jellemzője a hétköznapi tudásnak, hogy a megfigyeléseket mindig az egyes egyén végzi. A tudás tartalma véletlenszerű, hiszen mindig azokat a jelenségeket, történéseket rendszerezi (hétköznapi) tudásában, amellyel élete során szembesült, illetve amelyek fontosak a mindennapi túlélés szempontjából. (Engelke 2003,180) A szociális munka, amikor emberek problémáiban próbál segíteni, jellemzően az emberek hétköznapi tudására támaszkodik. Mivel
ezt a hétköznapi tudást az egyén élete során, saját tapasztalatai mentén alakította ki, ragaszkodik is hozzá, azon belül nehezen változtat. A hétköznapi tudástól lényegesen eltér a tudományos tudás. A tudományos megismerés is a hétköznapi életből indul ki és bizonyos mértékig a tapasztalati tudásra támaszkodik, de nem áll meg itt. A tudományos megismerésnél bővítik és pontosítják az adott problémával kapcsolatos ismereteket, valamint vizsgálják az ismeretszerzés módját. Vagyis a tudományos megismerés folyamatában egyrészt nagyon fontos szerepet játszik, hogy mire vonatkozik a megismerés (a megismerés tárgya), és hogy mi módon, hogyan történik a megismerés (a megismerés módszertana). E két tényező közbeiktatásától válik a tudomány tudománnyá, hisz a megismerés folyamatát ily módon pontosabbá, hatékonyabbá és ellenőrzöttebbé lehet tenni. (Engelke
2003,182)
Ha
leegyszerűsítve
szeretném
összehasonlítani
a
hétköznapi
megismeréssel, úgy éppen fordított a tudományos megismerés, mert a megismerés tárgyát több tudós vizsgálja, ellenőrzött módon, majd nyilvános vita után fogalmazzák meg, nyerik a tudományos tudást (tételt, elméletet). A hétköznapi és tudományos tudás között helyezkedik el a „specifikus hétköznapok által meghatározott” szakmai tudás. (Engelke 2003,187) A szakmai tudásnál is tapasztalatokat gyűjtenek, amelyek a szakmai életben végzett tevékenységen és élményeken nyugszanak. Támaszkodik az egyes szakemberek tapasztalataira, ahogy az egész szakmai csoport tapasztalataira, amelyeket a szakma által kínált specifikus problémák megoldása során szereztek.
E
szakmai
tudásokat
a
szakmai
képzések
keretében
a
szakemberek
tapasztalatcseréin és rendszerezett továbbképzések során nyerik. Az azonos felfogásokat szakmai elméletekben foglalják össze, és különböző iskolák képviselik. Ezeket a különböző iskolák által képviselt szakmai tudásokat összegyűjtik, és átadják a gyakorlatban és képzéseken résztvevők számára. A legtöbb szakmában léteznek többé-kevésbé kidolgozott hétköznapokba ágyazott és tudományos alapokon nyugvó szakmaelméletek. Ezek a szakmai tudások elősegítik a szakma mindennapi tevékenységét és hozzájárulnak a megalapozottabb tevékenységhez. A szakma ezt a tudást a hagyományon keresztül veszi át, és adja tovább a szakmai csoporton belül, anélkül, hogy rendszerezetten felülvizsgálná. E szakmai tudásokat a kívülállók elismerik, és így hozzájárulnak a szakma elismeréséhez. (Engelke 2003,187-188) Amikor a tudományos tudás és szakmai tudás egymáshoz való viszonyát vizsgálom, akkor a tudomány és szakma, másként elmélet és gyakorlat viszonya kerül újra az előtérbe.
Pfaffenberger szellemesen erre a viszonyra mondja: „az elmélet nélküli gyakorlat és a gyakorlat nélküli elmélet”. (Pfaffenberger 1986,853) Természetesen ez egy rendkívül szélsőséges és leegyszerűsített értelmezés, amely alapján e kettő kizárja egymást. Füssenhäuser és Thiersch szerint a szociális munka kialakulásának kezdeti korszakában is már elmélet és gyakorlat, elméleti tudás és szakmai tudás között feszült. Mint szakma a gyakorlati feladatokhoz
kötődött/kötődik,
az
egyének
mindennapi
életküzdelmeiben
való
támasznyújtással foglalkozik „a megváltozott szociális valóságban”. Mint diszciplína (tudomány) ezzel szemben (megfigyelve és értelmezve) távolságot tart a gyakorlat közvetlen kihívásaival szemben, és ezt kihasználva „tisztázza a tárgyterület feltevéseit és struktúráit, az átültethető és ellenőrizhető állítások összefüggéseit és empirikus megfontolásait, mérlegeli a következményeket és mellékhatásokat, reflexíven elemzi ezeket, és ezen keresztül új helyzeteket, felismeréseket fogalmaz meg”. (Füssenhäuser-Thiersch 2001,1877) 3.ábra Tudomány/szakma/gyakorlat egymásra épülése Tudomány
Szakma
Gyakorlat
Tudás
Készség
tudományos magyarázat igazság
szakmai tudás
gyakorlati döntéshozatal
igazság és alkalmazás tudása
alkalmazás tudása
indoklás, kompetencia javítása
tevékenységi, cselekvési kompetencia javítása
magyarázat / értelmezés
eljárások / kínálatok Dewe-Otto 2001,1967
Az ábra egyértelműen mutatja a tudomány, a szakma és a gyakorlat eltérőségeit, de egymásra utaltságát is. Bár a tudomány elsősorban az igazságot keresi, és ezzel kapcsolatban fogalmazza meg állításait, ad magyarázatot, a gyakorlatban ezeket átfordítják, amelyeknek eredményeként magasabb színvonalú eljárásokat, kínálatokat lehet nyújtani az igénybevevők számára. Mindebből következik, hogy a szociális munka esetében (ahogy más szakmai
tevékenységeknél is) tudomány és gyakorlat kölcsönösen feltételezik egymást, és amikor szociális munka elméleteket szeretnék vizsgálni, nem célszerű e kettőt elkülönítve, egymást kizáróként értelmezni. Mindezek alapján a szociális munka elméletei kapcsán a következőket lehet megállapítani. Mivel a szociális munka emberek hétköznapi problémáival foglalkozik, minden olyan problémával, kérdéssel, amely a hétköznapokban előfordul, kérdésként merül fel, lehet-e egy átfogó elméletet megfogalmazni. A szociális munka százéves története alapján más tudományokhoz, tevékenységi területekhez viszonyítva igen rövid múltra tekinthet vissza. Ha végigkísérjük ezt a száz évet, feltételezhető, hogy a kezdeti időszak gyakorlati kézikönyvei után megpróbáltak megfogalmazni, a szakmaelméleteket, és mára kialakultak tudományos kritériumoknak megfelelő elméletek. Mindezek alapján a következő téziseket fogalmazom meg:
3. Tézisek 1. A szociális munka fejlődését alapvetően meghatározzák azok a társadalmi és gazdasági viszonyok, amelyekben megvalósul. 2. A különböző korszakokban megfogalmazott szociális munka értelmezések és elméletek a segítés négy kérdése mentén ragadhatóak meg és hasonlíthatóak össze: miként határozták meg a segítségben részesülők körét (Kinek segítenek?); a segítséget igénylő helyzetét (Mikor segítenek?); a segítés motivációját (Miért segítenek?) és a segítés módját (Hogyan segítenek?) 3. A német szociális munka fejlődésében körvonalazható az országra jellemző szociális munka története és fejlődése. 4. A különböző korokban megfogalmazott szociális munka elméletekre hatással vannak a tudományos eszmeáramlatok. 5. A szakma történetében tetten érhető a szakmává válás folyamata, a gyakorlati kihívásra adott laikus segítésből a szakszerű, tudományos alapokon nyugvó segítés irányába történő fejlődés, ami tetten érhető az elméletek vonatkozásában.
II. A német szociálpolitika és szociális munka kialakulása és története a 19. század végén és a 20. század első felében
Nehéz Németország vonatkozásában egységes fejlődésről beszámolni, hiszen rendkívül nagy területi egységről van szó, ami a középkorban különböző kisebb hercegségekre, grófságokra bomlott. De mindenféleképpen megállapítható, hogy a nagy gazdasági, társadalmi változások ugyanúgy megjelentek németföldön – ha időben eltérően és általában később is, mint Európaszerte, amelyek a személyek közötti segítés helyett az intézményes segítés kialakulásához és ezen belül a szociális munka kialakulásához vezettek. 1. A szociális munka előfutárai A többi európai városhoz hasonlóan a nagyobb középkori német városok is kialakították a maguk szegénygondozó rendszerét a XVI. század elején, így Nünbergben és Ausburgban 1522-ben, Breslauban és Srassburgban 1523-ban, Regensburgban és Magdeburgban 1524-ben vezették be a városi szegénygondozó rendszert. (Frerich-Frey 1996,8) Ezek fő jellemzője, hogy a segélyezés alapját szolgáló forrásokat adó formájában szedték be és ezzel párhuzamosan koldulási tilalmat rendeltek el. A város által támogatott szegényeket megbélyegezték (megkülönböztető jelzést kellett hordaniuk), és a támogatás fejében munkát kellett végezniük. Ehhez hasonlóan a német társadalom sem tudta kivonni magát a 17. század végén megjelenő vallási megújhodási mozgalomból. Halle városában a pietista August Hermann Francke 1694ben elsőként hozta létre a szegények iskoláját. Ez az intézmény egy árvaház keretében működött, és 2000 gyermeknek és fiatalnak nyújtott iskolai valamint tanoncképzést, és kisebb üzemekben biztosította a foglalkoztatást. Tevékenységéhez pénzt gyűjtött, és mellette mindig figyelembe próbálta venni a gyermek/fiatal helyzetének egyéni sajátosságait. Sokan ezért őt tartják a modernkori gondozó előfutárának. (Wendt 2001,15) Ehhez hasonlóan jöttek létre az evangélikus egyház keretén belül először a diakonissza (női betegápoló) házak, majd megjelentek a diakónusok (férfi lelkigondozók), akik városi misszionáriusokként dolgoztak. E tevékenység keretén belül 1820-ban alakították ki először a (diakonissza) képzést (Wendt 1990,75). A karitatív szervezetek ebben az időszakban jellemzően a betegápolás és az
elhagyatott gyerekekről való gondoskodás területén tevékenykedtek, de tevékenységük során mindig hangsúlyosan jelent meg a hitbéli elkötelezettség, a vallási tartalom. Az európai fejlődéshez képest lényeges eltérés mutatkozik abban, hogy „Németországban a pauperizmus nem az iparosodás, hanem a korábbi változások hatására alakult ki” (Schilling 1997,31). Ezek a változások az 1807-1811 közötti jobbágyfelszabadításhoz, az 1810/11 közötti tulajdonszerzés és iparűzés szabadságának bevezetéséhez köthetők, amikor az addig függőségben élő lakosság számára lehetővé vált a szabad költözés, házasságkötés, az iparűzés és vállalkozás szabadsága. Ennek eredményeként az egyre inkább javuló higiénés viszonyok és orvosi ellátás hatására csökkenő halálozás mellett növekedett a születések száma, és túlnépesedés lépett fel. Ez szűkös gazdasági források mellett zajlott le, hiszen Németországban az iparosodás csak 1820-ban vette kezdetét. A 19. században lezajlott társadalmi változásokat jól tükrözik a statisztikai számok. 1750-ben Németországnak 16-18 millió lakosa volt, addigra egy évszázad alatt ez a szám megduplázódott 32 millióra. A foglalkoztatásban is tetten érhető ez a változás, mert a század elején 300 ezer gyárban dolgozó munkás volt, 1872-re ez a szám már 6 millióra emelkedett. 1800-ban a 10,5 millió foglalkoztatottból 62% a mezőgazdaságban, 21% az iparban, kézművességben, bányászatban és 17% a szolgáltatásban dolgozott, és ez az arány folyamatosan változott. „A népességnövekedés gyorsabb volt, mint a gazdaság fejlődése, így az agrár-kézműves társadalomból kapitalista-ipari társadalomba való átmenetet a passzív és aktív proletarizálódás folyamata kísérte.” (Schilling 1997,32). Így a helyi szociálpolitikát alapvetően a „létgondozás” határozta meg. (Sachße 2001,670) Az első szegénytörvényt 1794-ben a porosz államban fogadták el, amelyben a szegények ellátásának feladatát a helyi közösségekhez rendelték. A felvilágosult abszolutizmus szellemében született törvény elismerte, hogy az állam felelőssége gondoskodni polgárai jólétéről.4 Az állami felelősségvállalást a szubszidiaritás elve mentén kívánták megvalósítani, vagyis a szegénygondozást csak kiegészítő tevékenységnek tekintették. A szegényeknek elsősorban önmaguknak kellett gondoskodniuk magukról, másodsorban a rokonságának kellett támaszt nyújtania, majd ha ezek nem voltak elégségesek, akkor a helyi karitatív
4
Ezt az alapelvet részben háttérbe szorította a 19. században elterjedő liberális nézet, amely sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett az öngondoskodásra és a saját felelősség eszméjére.
szervezetek segíthettek, és csak ezután lépett fel a helyi közösség a maga eszközeivel, például dologházzal (Hammerschmidt 2002,639). A törvény elindította az ezzel foglalkozó állami bürokrácia kialakulását (alamizsnahivatalok, szegénypénztárak), amelyeknek feladata volt a rászorultság megállapítása, illetve a karitatív szervezetekkel való együttműködés. (FrerichFrey1996,26) E törvény szemlélete általánossá vált a 19. század eleji német nyelvterület más tartományaiban is. Ebben a korszakban a szegénységet elsősorban rendpolitikai kérdésnek tekintették. Ezt mutatja, hogy a szegények ellenőrzését, az adományok szétosztását némi fizetség ellenében általában volt katonák vagy volt rendőrségi alkalmazottak végezték. Az a polgár, aki tagja volt a városi tanácsnak, társadalmi munkában vehetett részt a szegénygondozásban, és ez megtiszteltető feladatnak számított. (Schilling 1997,33) „A segítségért folyamodók több alapjoggal elveszítették aktív és passzív választójogukat, fegyelmezték őket, és állandóan ki voltak téve annak, hogy dologházba szállíttatnak.” (C.Müller 1992,82) Az igényjogosultság megállapításához, vagy a felhasználás ellenőrzése címén a közösség beavatkozhatott (család)látogatásokon keresztül a magánéletbe. Ebben a korai időszakban a születési helyhez kötötték az ellátás igénylését. A bekövetkezett társadalmi változások hatására (szabadköltözés) 1841-ben módosították a szegénytörvény ezen részét, amikortól az ellátás igénylését a tartózkodási helyhez kötötték. Háromévi ott tartózkodás után igényelhette valaki az ellátást, így sokan kiestek az ellátásokból (pl. vándormunkások). Részükre a helyi közösségek felett elhelyezkedő „Tartományi Szegénygondozó Szövetséget” hívtak életre. (Hammerschmidt 2002,640) A megváltozott társadalmi feltételek – elsősorban a városiasodás a század közepére szétfeszítették az ilyen formában kiépült helyi szegénygondozó szervezetek tevékenységét. „A helyi közösség felvállalta az energia és a közlekedés, a vágóhidak, a szemétszállítás, az ivóvíz és a csatornahálózat kialakításának feladatát, és a szociális gondozás újszerű intézményeit hozta létre, ahol személyre szóló segítés történt. A szociális gondozás kiépülése csak egy átfogó expanziós folyamat része volt, amely a katedra szocializmus koncepciójához kötődött. Ennek képviselője a liberális városi polgárság volt, amely az alsóbb rétegek szociális integrációját a „képzettek” etikai kötelességének tekintette.” (Sachße 2001,670) A szociális munka és a német szociális rendszer későbbi fejlődése szempontjából fontos mérföldkő az 1853-ban kialakított elberfeldi szegény gondozórendszer, amelyet Wuppertal-
Elberfeld városa hívott életre. Kialakítása azért vált szükségessé, mert a szegények ellátása a város adóbevételeinek kétharmadát emésztette fel, hisz a város lakossága 1800-ban még csak 12 ezer fő volt, 1852-ben ez a szám 50 ezerre, 1885-re pedig 106 ezerre emelkedett. (Schilling 1997,33)
Az
elberfeldi
rendszer
eszméjében
az
1788-ban
kialakított
hamburgi
szegénygondozás szellemiségét vette át, ahol a szegények gondozását a szomszédsági segítésre támaszkodva alakították ki (Wendt 1990,117). Mégis szervezeti felépítése és megvalósítása újszerű, és így a 19. század második felében sok német város számára példa értékű volt. A várost kerületekre és ezen belül 60 körzetre osztották, mindegyikhez egy szegényápoló5 tartozott, aki ott is élt. A szegényápoló társadalmi munkában a közösség megtisztelő felkérése alapján egyszerre 3-4 támogatásban részesülőt gondozott. Közvetlen kapcsolatban állt a szegényekkel és szabadon felkutathatott újabb rászorulókat. A szegények barátjának és segítőinek kellett lennie, s egyben képviselnie kellett a város érdekeit is. (Sachße 2001,671) Feladata volt a kéthetenkénti látogatás, amely során részletes kérdőív alapján értékelte a gazdasági viszonyokat, az egyéni élethelyzetet és szükségletet, de az ellenőrzés mellett nevelnie is kellett az érintettet. A rendszer mottója „alamizsna helyett munka” volt, így a szegényápoló munkát is közvetített a rászorulónak. Ha az érintett elutasította a felkínált lehetőséget, nem kapott ellátást, illetve jelentették a rendőrségnek. (Hammerschmidt 2002,641) A szegényápolók kéthetenként megbeszélést tartottak a kerületi megbízottal, amikor döntöttek a támogatások odaítéléséről. Az elberfeldi szegénygondozó rendszert egyszerre jellemezte a decentralizáció (körzetekre bontás), az individualizáció (közvetlen ember-ember kapcsolat és egyéni szükségletek figyelembe vétele) és a társadalmi munka. A rendszer komoly sikereket mutatott fel a város szempontjából, hiszen a szegények száma drasztikusan visszaesett 4000-ről 1460-ra, és hasonló eredményekről számoltak be azok a városok is, amelyek átvették ezt a rendszert. (Schilling 1997,34) 2. A császári birodalom (1871–1918) 1871-ben alakult meg a német nemzetállam. A sikeres német-dán (1864) és német-francia háború (1870/71) befejezése után „nemzeti háborús lelkesedéstől vezérelve” kikiáltották a birodalom egyesítését. (Engelke 2002,103) Az így kialakult császári birodalom 24 tartományból és 4 városból álló államszövetség volt. Államformája alkotmányos monarchia
5
A szegényápoló, szegényápolás (Armenpfleger, Armenpflege) szószerinti fordítását használom, mert abban a korban az ápoló, ápolás szót sokkal tágabb értelemben is használták, mint például egészségápolás, szellem ápolása stb., de értelemszerűen ez a szegénygondozót, a szegénygondozást jelenti.
volt, élén I. Vilmos porosz király császárként állt. Otto von Bismarck volt a birodalmi kancellár, akit a császár nevezett ki és hívhatott vissza. Míg a császár a külügyekért és a hadseregért volt felelős, a birodalmi kancellár feladata volt a belső államrend kialakítása. A parlamentben jelentős többséggel rendelkeztek a konzervatív párt képviselői, akik szorosan együttműködtek a liberálisokkal, úgyhogy az elkövetkezendő majdnem ötven évet (1871– 1918) alapvetően a konzervatív értékek határozták meg. Fontos eleme a német államalapításnak, hogy ez nem alulról jövő kezdeményezésként (mint például a 1798-as francia forradalom) indult el, hanem a feudális rendszer képviselői hajtották végre. Így ellentmondásosság jellemezte ezt a korszakot. Egyfelől az uralkodó osztály felismerve a változás szükségességét, azt úgy vezette be, hogy hatalmát megtartsa, másrészt e változáshoz hiányzott a megfelelően erős polgárság. Az alkotmányos monarchia mint államforma az angol hagyományokhoz nyúlt vissza, de míg Angliában a jelentős polgárság és a kisnemesség biztosította az alulról jövő támogatottságot, ez a feltétel hiányzott a német társadalomban. 2.1. Társadalmi és gazdasági feltételek Az első években a piacgazdaság alapjait kellett lefektetni, amit erőteljesen befolyásoltak és meghatároztak a liberális értékeket képviselő gazdasági szereplők. Ezen túlmenően ebben az időszakban a jogi szabályozás egységesítése volt a legfőbb feladat, így például az egységes büntető törvénykönyv (1872) megalkotása. (Engelke 1999,103) Az államalapítás és a gazdaság fellendüléséhez nagyban hozzájárult a francia 5 milliárd frankos jóvátétel. A kezdeti gazdasági fellendülést követően az „államalapítás csődje” (1873) után még hatéves gazdasági recesszió volt, majd 1879-től a védővámok bevezetését követően fellendült a gazdaság. (Engelke 2002,128) Az állam alapjait és az új gazdasági rend működését meghatározó intézkedések elősegítették és felgyorsították a korábbi lassú mértékű társadalmi változásokat. Így Németország lakossága, míg 1850-ben 32 millió volt, 1900-ra 56 millióra, 1913-ban pedig már 66 millióra emelkedett. E gyors ütemű népességnövekedés különösen a településszerkezet változásában mutatkozott meg. Míg 1871-ben a lakosság 63,9%-a élt 2000 főnél kisebb településen, 1910re ez a szám 40%-ra csökkent. Ezzel egyenes arányban nőtt a 100 ezer lakosnál nagyobb városokban élők száma: 1871-ben a lakosság 4,8%-a élt ilyen városban, 1910-ben már 21,3%. De ezek a változások tetten érhetőek a foglalkoztatás változásában is. A mezőgazdaságból élők aránya 1871-ben 49,26%, az iparban dolgozóké 27,47% és a kézműiparban,
közlekedésben dolgozóké 7,84% volt. 1910-ben a mezőgazdaságban és iparban dolgozók aránya közel megegyező, sőt ebben az évben előzte meg először az ipari foglalkoztatottak száma a mezőgazdasági dolgozókat (34,56% és 35%), és közel duplájára nőtt (14,49%) a kézműiparban és közlekedésben dolgozók száma. (Ferich-Frey 1996,86) E számok jól illusztrálják, milyen rövid idő alatt milyen erőteljes társadalmi, gazdasági változások zajlottak le a német társadalomban. 1888-ban meghalt I. Vilmos császár, és 1890-ben félreállították Bismarckot. II. Vilmos császár vezetése alatt kezdetét vette Németország nagyhatalmi törekvése és militarizálódása. Így kezdetben a vasúthálózat kiépítése, majd a német hadiflotta állami megrendelésre történő felállítása nagy szerepet játszott a vasipar fejlődésében. Az 1895-1913 közötti időszakot nevezik az első német gazdasági csodának, amikor a német társadalom a bérből élők társadalmává alakult át. Ebben az időszakban radikálisan csökkent az önálló vállalkozók száma, és fokozatosan nőttek a bérek. (Schmidt 2005,35) A német gazdaság rendkívüli fejlődésének másik oka, hogy a gazdasági fejlődés során átugrotta a kapitalizmus korai szakaszát, és azonnal nagyipar alakult ki, ahol a legújabb tudományos-technikai találmányokat hasznosították. Így nemcsak a nehézipar és a hozzátartozó bányászat fejlődött, hanem új területek is megjelentek, mint a vegyipar vagy az elektromossággal
kapcsolatos
ipar.
A
korra
jellemző,
hogy
felértékelődött
a
természettudomány, hiszen e felfedezések közvetlen hasznosítása a gazdaságban lehetővé tette e társadalmi és gazdasági fejlődést. De más tudományterületek is erőteljes fejlődésnek indultak, így az orvos-, a pszichológia- vagy a társadalomtudomány. A tudományos gondolkodás, a racionalitás áthatotta a mindennapi életet, így nem véletlenül nevezi Schmidt a császári birodalom államszerkezetének kialakításán dolgozókat „a császári birodalom építészeinek
és
mérnökeinek”
(Schmidt
2005,21).
E
fejlődés
eredményeként
a
századfordulóra Németország Európa vezető ipari nagyhatalmává vált. E gyors fejlődés, ami közel egy emberöltő alatt zajlott le, komoly társadalmi változásokat és feszültségeket hozott magával. A közel harminc év alatt kiépülő vasúthálózat alapjaiban változtatta meg a vidék életét. Az utazás lehetősége magával hozta a falun élő mezőgazdasági lakosság városokba áramlását. Az iparban vállaltak munkát, nagyon hosszú munkaidő mellett rendkívül alacsony bérért. A béreket alacsonyan tartotta a folyamatos utánpótlás, a magas munkanélküliség. A városi lét költségei magasak voltak, egy ember keresete nem fedezte
maga és családja megélhetését. Kialakultak a szegény negyedek, a rossz higiéniás viszonyok mellett nagyon magas volt a halandóság. Jól mutatják ezt a statisztikai számok, amikor a császári birodalmon belül még 1900-ban is a halálesetek 40%-a tbc-s megbetegedésből eredt, a csecsemőhalandóság 20%-os, az átlagos várható élettartam 43 év volt. (Engelke 2002,128) Ezen állapotok miatt érthető, hogy Európában a császári birodalmon belül szerveződött először a munkásság szakszervezetekbe és a szociáldemokrata pártba. A birodalomalapító parlamentben 10%-os választási eredménnyel a szociáldemokrata párt is bekerült, és rendkívül erőteljes agitációt folytatott. August Bebel 1871-ben egy parlamenti felszólalásában úgy fogalmazott: „A francia forradalom csak előjátéka volt annak, ami Németországra vár” (Schimdt 2005,27). Ennek eredményeként a jobboldalban „patológiás félelem” alakult ki a munkás veszéllyel szemben. 1878-ban betiltották a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket „a szociáldemokrácia közveszélyes törekvései elleni törvénnyel” (Németh 2002,30), amit 1890-ben aztán nem hosszabbítottak meg. De a munkásmozgalom szerveződésétől függetlenül is foglalkozni kellett a szociális problémákkal, hiszen „a tömeges nyomor veszélyeztette az újonnan kialakult császári birodalom belső rendjét” (Engelke 2002,113). A századforduló után felgyorsuló gazdasági növekedés végül felszívta a munkaerőt, és kialakult az új német társadalom. Ennek fő jellemzője volt az Elba-Magdeburg választóvonal. Keleten a vidéki nemesség megélhetését a földbirtok jelentette, és hatalmi pozícióját védték a birodalmi és tartományi alkotmányok. Nyugaton a közigazgatásban tevékenykedő polgárok mellett az új tulajdonosi polgárság is kialakult, amely társadalmi csoport a birodalom gazdasági oszlopa volt. Ez a polgárság elsősorban liberális, liberális-konzervatív volt, „szilárdan meggyőződve arról, hogy a „természetes” társadalmi hierarchia értelmében a nemesség fent, ő maga középen, a bérből élők pedig legalul helyezkednek el. A kispolgárság és magja, a kézműves réteg állandó félelemben élt a gépipar konkurenciájától és a proletariátusba való társadalmi süllyedéstől”. (Németh 2002,22) A negyedik társadalmi csoport a gyáripari proletariátus volt. Ebből a helyzetből adódott, hogy a császári birodalomban ahelyett, hogy a gazdasági fejlődés hatására megerősödött volna a polgárság, maga a polgárság feudalizálódott, illetve militarizálódott. Ez megjelent az üzemekben is, ahol rendi és patriarchális jelenségek szőtték át a mindennapi termelő tevékenységet, és ez megakadályozta a demokratikus fejlődést. (Németh 2002,23) A polgárság feudalizálódását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a
polgárok elsősorban a nemességre kívántak hasonlítani, például fontos volt a nemesi cím megszerzése vagy a párbajozás hagyományának továbbélése. (Elias 2002,74) A hadsereg tisztikarát elsősorban a nemesség adta, és az államalapítás előtti sikereinek köszönhetően rendkívüli tekintélyt élvezett a német társadalomban, különösen II. Vilmos korszakában. A tartalékos tiszti rang előfeltétele volt a sikeres szakmai és társadalmi előmenetelnek. Ahogy a katonaságnál, úgy az iskolában is a feltétel nélküli engedelmességet tanították, ami nem tette lehetővé a szükséges demokratizálódási folyamatot. Az emberek többsége a politikát tőle távol esőként, alattvalóként élte meg. „A fentről létrehozott rendszerhez alulról nem nőtt hozzá semmi.” (Németh 2002,40-43) 2.2. A szociálpolitika kialakulása A német szociális állam kiépítése alacsonyabb gazdasági szint mellett kezdődött el, mint más európai országokban, mégis szociálpolitikai szempontból Németország úttörő szerepet játszott az 1880 és 1890 között bevezetésre kerülő társadalombiztosítás intézményével. A biztosítás gondolata nem volt új keletű a német társadalomban. Egyrészt számos kis biztosító társaság létezett már, másrészt kiemelt feladatot (hivatalnokok, bányászok, katonák) ellátók számára már voltak állami garanciával működő biztosító szövetségek. Újszerű volt, hogy egy, az állam részéről felülről kezdeményezett szociálpolitika jelent meg, amelynek egyértelmű célja a politikai stabilizáció és a forradalmi helyzet mérséklése volt. Így 1883-ban fogadta el a német parlament a betegbiztosítási-, egy évre rá a balesetbiztosítási- (1884) és 1889-ben a nyugdíjés rokkantbiztosításról szóló törvényt. E három törvény közös fő jellemzője volt: a munkavállalói biztosítás; a korporatista jellegű kötelező biztosítás, ahol az állam lép fel kezdeményezőként;
az
utólagos
szociális
védelem;
járulékfizetéses
finanszírozás;
jogszerűség; önkormányzatiság és a biztosítók sokszínűsége. A kötelező jelleg a munkavállalókra és munkáltatókra vonatkozott. Az állam az önkormányzatiságon keresztül egyeztette a társadalmi érdekeket a munkavállalók és munkáltatók között, amit aztán jogszabályba foglalt. Ezzel felügyelte és szabályozta a veszélyesnek tartott társadalmi csoportokat. Az állam itt még nem vállalt felelősséget a szociális problémákkal szemben, csak az igazgatási struktúrát alakította ki és biztosította. A finanszírozás elsősorban a munkavállalói és munkáltatói befizetéseken alapult, és csak elenyésző részben vállalt részt az állam. Így a munkáltatók a betegbiztosítás 1/3-át, a nyugdíjbiztosítás ½-t fizették, míg a balesetbiztosítás teljes összege őket terhelte. Ez a társadalombiztosítás a kezdetekben a lakosság kisebb részét érintette, és nem a legrászorultabbakra, hanem a politikailag
legveszélyesebbnek tartott munkáscsoportokra terjedt ki. Így például a törvény elfogadása után 10 évvel a betegbiztosításba csak minden ötödik munkavállaló tartozott, ami nem terjedt ki hozzátartozóira. A nyugdíjkorhatárt 70 évben állapították meg és 30 éves járulékfizetés után vált valaki jogosult nyugdíjra. 1891-ben 120 ezer ember élte meg ezt az életkort a császári birodalomban. Mivel az ellátásokat kiegészítőnek gondolták, így rendkívül alacsony színvonalúak voltak, a nyugdíj a kereset 1/5-ét tette ki. (Schmidt 2005,23-25) 1. táblázat A biztosítottak számának alakulása 1885 és 1910 között ezer főben (%-ban az összlakossághoz való arány)
1885/1887/1892
1900
1910
4.670 (10%)
10.153
13.955 (20%)
balesetbiztosítás
3.822
18.893
27.542
nyugdíjbiztosítás
11.650 (23%)
13.015
15.659 (24%)
egészségbiztosítás
Schmidt 2005,25
Lényeges változást jelentett ez a társadalombiztosítási rendszer, mert ennek révén alakultak ki az állami és szociális struktúrák, valamint elismerést nyert az új társadalom osztálystruktúrája a korábbi feudális rendhez (katonák, hivatalnokok) kapcsolódó ellátásokkal szemben. Bismarck a szociálpolitikával kettős stratégiát valósított meg: „a korbács és kalács” elvét, amelyben a korbácsot a törvények (például a szociáldemokrata párt betiltása), a kalácsot (a munkásmozgalmi követelések megvalósítása) a szociálpolitika jelképezi. Bismarck és tanácsadói a társadalombiztosítástól várták „a szociális betegségek gyógyulását”, amit nem értek el. Viszont ennek révén az államhoz tudták kötni a munkásságot, vagy legalábbis kialakult a kölcsönös függősség állam és munkásság között, és így elejét tudták venni a nagyobb munkáslázadásoknak. Nem várt hatása is volt a társadalombiztosításnak, hiszen az önkormányzatiságon keresztül nagy mértékben hozzájárult a munkásság szervezetté válásához, mivel az önkormányzatokban való részvétel és érdekképviselet megkívánta a munkások együttműködését és önszerveződését. (Schmidt 2005,38) További hatása volt az egészségbiztosításnak, hogy ugrásszerűen emelkedett az orvosok és a kórházi ágyak száma. Míg 1885-ben 15 ezer orvos volt, addig 1909-ben már 32 ezer. A kórházi ágyak száma 1885ben 94 ezer volt és ez 249 ezerre nőtt 1909-re. (Frerich-Fey 1996,108)
A gazdasági fellendülésnek köszönhetően 1895-től folyamatosan nőtt a biztosításra kötelezettek száma, illetve szélesítették az ellátásokat. Ebben a korszakban már megjelent az „oszd meg és uralkodj” elven alapuló politika. Ez a törekvés különösen szembetűnő, amikor 1913-ban elfogadták az alkalmazottakra vonatkozó külön nyugdíjtörvényt. A törvény az alacsonyabb keresetű alkalmazottakra vonatkozott, alacsonyabb nyugdíjkorhatárt állapított meg (65 évet), bár e körben magasabb volt a várható élettartam. Magasabb színvonalúak voltak az ellátások, ahogy azok kiterjedtek a hozzátartozókra is. Ez meghatározta a későbbi németországi szociálpolitikát, ugyanis a munkásság számára mindig az alkalmazottakra vonatkozó eltérő szabályok adták/adják követeléseik mintáját. Ezzel a törvénnyel az alkalmazottak polgársághoz tartozását erősítették, és így megbízható politikai ellensúlyt képeztek a munkássággal szemben. Ugyanilyen különbségtétel volt a hátramaradottak ellátásában, amennyiben az alkalmazottak esetében nem várták el az özvegyek munkavégzését, és a gyerekek magasabb iskoláztatási költségeivel indokolták a nagyobb összegű ellátást. (Schmidt 2005,38) Az I. világháborúig nagyobb változások már nem voltak a német szociálpolitikában, ami egyrészt magyarázható az állam eladósodásával, másrészt az erősödő szociáldemokrata párt ellenséges államképéből fakadóan minden reformelképzelést elutasított. A háborús időszakban a szociálpolitika nagy rendszerében csak kisebb változások történtek. Így a katonaságnál eltelt időt is szolgálati időnek számították, az özvegyi ellátásokat kiterjesztették és a munkás nyugdíjbiztosításnál a nyugdíjkorhatárt 65 évre csökkentették. (Schmidt 2005,40)
2.3 A szociális munka és szociálpedagógia megjelenése A társadalombiztosítás rendszerének kiépítése nem tette feleslegessé a már korábban kialakult szegénygondozó rendszert. Igaz, a biztosítás bevezetése sok korábbi rászorulót kiemelt a rendszerből (időseket és betegeket), de alapvetően nem oldotta meg a fennálló szociális problémákat. Az állam ilyen mértékű beavatkozását megtapasztalva, és hogy hatást gyakorolhassanak a társadalmi folyamatokra, az elberfeldi szegénygondozói rendszert átvevő városok és a karitatív szervezetek 1880-ban megalapították a „Szegényápoló és Jótékonyság Németországi Egyesületét”. (Sachße 2001,670) Szükségessé tette e szövetség megalapítását az is, hogy a különböző városok kicserélhessék a rendszer működésével kapcsolatos tapasztalataikat, hiszen az iparosodás és városiasodás következtében lényegesen megváltoztak
a keretfeltételek. Kialakultak a szegénynegyedek, és nagy arányú volt a munkások és rászorulók vándorlása, így a társadalmi munkában dolgozó szegényápolók túlterheltnek érezték magukat. Ennek eredményeként 1905-ben Strassburg városa kialakított egy új gondozási rendszert. „A strassburgi rendszerben felállítottak egy központi szegény hivatalt, amely döntési illetékességgel rendelkezett és jellemzően igazgatási szakembereket foglalkoztatott,
akik a szegénygondozás
rendőri-adminisztratív feladatát látták el.
Megmaradtak a társadalmi ápolók, de már nem éltek ott, ahol a rászorulók, és fizetést kaptak tevékenységükért. A nagyvárosi kerülethez tartoztak, és feladatuk a gondozásra és tanácsadásra korlátozódott. Ezek a szegényhivatalok alakították ki a helyi szociális igazgatási struktúrát, amely később is jellemző a szociális igazgatásra” (Sachße 2001,670). A hivatal ún. külső és belső szolgálatra bomlott. A külső szolgálat feladata volt a megfelelő döntés előkészítése és a támogatott egyének/családok helyzetének javítása. Mivel a társadalmi ápolók már nem laktak ott, ahol a szegények, és fizetést kaptak munkájukért, a mai értelemben vett szociális munka itt jelent meg. Ez a tevékenység a hivatalnak alárendelten valósult meg, sokkal hangsúlyosabbá vált az ellenőrző jelleg és kevésbé engedett teret a módszertani munka kibontakozásának. A városokban megjelenő új problémák hatására kialakult egy új – párhuzamos – rendszer is, amely kevésbé diszkriminatív és stigmatizáló volt, mint a szegénygondozás. Ez az újszerű gondozás elsősorban az egészség-, gyermek- és ifjúsági segítés területén valósult meg. Először a helyi egészséggondozásban jelentek meg az új törekvések, amely az 1890-es években elkülönült a szegénygondozástól. Olyan kockázatokra összepontosított, amelyet a kialakított egészségbiztosítási rendszer nem fedett le, így a különös kockázatot jelentő csoportokat próbálták elérni. A terhes- és gyermekágyas anyák, a csecsemők és kisgyermekek, az iskolások gondozása, speciális betegségcsoportokhoz tartozók (amelyek különös veszélyt jelentettek az egyén és környezete számára), tbc-s, nemi betegek és testiszellemi fogyatékosok segítése, valamint az alkoholizmus elleni küzdelem állt a tevékenység középpontjában. „A helyi egészséggondozás elsősorban megelőző és csökkentő eljárásokat célozott meg, nem a gyógyítást. Eszközük a tanácsadás, felvilágosítás, vezérelvük a prevenció gondolata volt, amely a helyi szociálpolitikában egyre inkább teret nyert.” (Sachße 2001,672) Egy másik terület volt a nevelési tanácsadók kialakulása. A megváltozott társadalmi feltételek alapjaiban változtatták meg az emberek mindennapi életét. A helyi közösségekből kiszakadva lehetőség nyílt az egyéni életvezetés kialakítására, amihez hiányoztak a megfelelő (a korábban a közösségek által nyújtott) támpontok. Így a 20. század kezdetén megjelentek a
nagyvárosokban a nevelési tanácsadók, melyeknek „feladata volt az egyének számára az új szociális szabadterek kialakításában való tanácsadás és támasznyújtás” (Engelke 2002,225). Az újonnan létrejövő szervezetekben egyre több önkéntes munkatárs vált szükségessé, akik jellemzően a század végén kibontakozó polgárnők emancipációs mozgalmának köréből kerültek ki. Berlinben 1893-ban alapította meg Jeanette Schwerin az „Etikai Kultúra Német Társaságát”. Ez angol COS (Charity Organization Society) mintájára egy iroda volt, ahol jótékonysági szervezetekről lehetett információt kapni. Ezzel egyidejűleg megalakult a „Szociális Segítséget Nyújtó Leányok és Asszony Csoportja”, akik elsősorban a személyes gondozáson keresztül kívántak a közösségért tevékenykedni. Ehhez a csoporthoz csatlakozott Alice Salomon, aki végül annak vezetője lett. (Wendt 1990,168). A polgárnők emancipációs mozgalma a „szociális anyáskodás” [soziale Mütterlichkeit] fogalmát állította tevékenységének középpontjába. „A nőiesség, az anyáskodás, a szeretet, a melegség és a szociális teljesség kritikája volt a férfias konkurenciával, a saját haszonleséssel, a specializációval és a bürokratizálódással fémjelzett világgal szemben” (Sachße 2001,673). Alice Salomon úgy gondolta, hogy a nők kulturális feladata a szociális anyáskodás megvalósítása, az alsóbb néprétegek megsegítése, és ezt összekötötte a szociális reform elképzelésekkel. Véleménye szerint „a polgárasszonyok különleges elkötelezettsége a szociális béke megteremtése a szegényeknek és a hátrányos helyzetűeknek nyújtott személyes segítésen keresztül” (Sachße 2001,673). Lényeges, hogy Alice Salomon nem gondolta ezt a tevékenységet fizetett foglalkozásnak, hanem azt sokkal inkább az emberiség szolgálatának tekintette. „Elsősorban nem pénzért teszi az ember, bár elfogadhat érte juttatást, hiszen neki magának is meg kell élnie valamiből.” (Engelke 2002,194) A szociális munka intézményesülésével, társadalmi munkából (elberfeldi szegénygondozás) fizetett foglalkozássá (strassburgi rendszer) válása szükségessé tette a képzések kialakítását. Ennek életre hívása Alice Salomon nevéhez is kötődik, 1893-ban elindított egy egyéves tanfolyamot. „Felismerte, hogy a szociális munka megkívánja a rendszerezett felkészítést, a társadalom gazdasági és jogi struktúráinak, a szegénység emberi oldalának ismeretét.” (Engelke 2002,187) Ezzel vette kezdetét Németországban a szervezett szociális munkás képzés. E tanfolyamokon meghívott előadók tartottak előadást, többek között Max Weber is.
1908-ban kétévessé bővítették a képzést, és ezzel megalapították a „Berlini Szociális Nőiskolát”. 1913-ra már 14 német városban működött ilyen iskola. (Engelke 2002,131) A képzés kezdeti időszakában arra helyezték a hangsúlyt, hogy a jótékonykodás helyére az átfogóbb, megalapozott segítés lépjen. Így Salomon azt vallotta: „a segítségre szorulót a maga teljességében kell nézni, és nemcsak gazdasági helyzetét, egészségét és vallási hovatartozását. A teljes valóját kell figyelembe venni, testi, szellemi állapotát, jellemét a maga összefüggéseiben. A tudás és tevékenység, gondolkodás és cselekvés a szociális munkában világnézeten nyugszik, amelyben minden embert azonosnak tekintenek és kezelnek. Így az etika és a vallás feltétlenül hozzátartozik a tudományos jóléti gondozáshoz. Az elméletalkotáshoz, a problémaelemzéshez a megfelelő kérdésfeltevés és a megfelelő adatgyűjtés és adatelemzés szükséges, amihez példát nyújthat az orvosok és a jogászok munkája. A segítéshez eszköz a megbízható, vitathatatlan, ellenőrizhető faktorok elemzése és diagnosztikája, és nem a szóbeszédeken, egyházi és polgári erkölcsi elképzeléseken alapuló ténykedés. Ez a szociális munkás képzés fő célkitűzése, ami illeszkedik a nemzetközi irányvonalakhoz.” (Engelke 2002,189) A képzések és a szociális munka másik iránya a szociálpedagógia kialakulása, a századforduló táján elinduló ifjúsági mozgalom. Alapítója, Wilhelm Dilthey a berlini egyetem pedagógiai fakultásán dolgozott. A már császári birodalomban született és az új társadalmi viszonyokban felnőtt fiatal generáció hátat fordított a szülők generációjának és megpróbálta kialakítani a maga életstílusát. Fontos szerepet játszottak ebben a zsúfolt, élhetetlen városok, valamint a felnőttvilág militarizálódása. „A család és az iskolai osztály csak kényszerközösség volt. Ezekben mindig viselkedni kellett, és nem volt arra lehetőség, hogy az adott társadalmi normák határait (ilyesmit nem csinál az ember!) kísérletezve áthágják. Hasonlóan a kor proletár inasaihoz, akik ’parancsra tanultak reszelni’, a polgári réteg gimnazistái ’parancsra éltek’. Az ifjúsági mozgalom kis, autonóm csoportjaiban megvolt a lehetőség arra, hogy az általános alany helyett ’mi’-t (és remény arra, hogy ’én’-t) mondjanak, és rizikókkal teli, kísérletező módon ’tanulják az életet.’”(C.Müller 1992,95) Így a fiatalok közös kirándulásokat, táborozásokat szerveztek, ahol együtt lehettek [Wandervogel]. Ezen alkalmakkor népdalokat énekeltek, népviseletben (egyen öltözékben) jártak és maguk szervezték programjaikat. A csoportok lényeges közös jellemzője volt az önkéntesség, az autonómia, a politikamentesség, az önkormányzatiság. A csoportvezetők csak néhány évvel voltak idősebbek a csoporttagoknál. A társadalom valamennyi rétegében alakult ilyen fiatalok egylete, csoportja, és kezdeményezésükre alakult ki az ifjúsági segítés. (Wendt 1990,211).
Norbert Elias a formalitástól az informalitás irányába zajló civilizációs folyamatként értékeli ezt a jelenséget. (Elias 2002,26-30). A mozgalom számos résztvevője – főleg férfiak – az egyetemek pedagógia szakán folytatta tanulmányait, amely a szociálpedagógia kialakulásához vezetett. A szociálpedagógia fogalmát ebben az értelemben először Natorp használta, aki Pestalozzi eszméjéhez nyúlt vissza, és úgy látta, „ez pedagógiai válasz a szociális kérdésekre” (Engelke 2002,115). Az akkori társadalom jellemzője volt a megosztott oktatási rendszer. A proletár iskolákban a gyerekek írni, olvasni, számolni tanultak, illetve vallási nevelést kaptak, amivel szemben a polgár gyerekek számára kialakított gimnáziumok álltak. Natorp szerint „ez a rendszer a megosztott társadalmat tükrözi vissza, így a szociálpedagógia feladata a megfelelő tudás és nevelés biztosítása a proletár gyerekek számára, ami magával hozza felemelkedésüket” (Engelke 2002,115). Az I. világháború során a szociális gondozás területén, a háborús gondozás keretében, hihetetlenül megnőttek a feladatok. „Új csoportokat nevesítettek segítségre szorulóknak, akik állami támogatásra voltak jogosultak. Így a behívott katonák hátramaradt családjai, a középosztályhoz tartozók, akiknek egzisztenciáját tette tönkre a háború, és később a háborús áldozatok. A női emancipációs mozgalom számára ütött az óra.” (Sachße 2001,675) Gertrud Bäumer kezdeményezésére megalakult a „Nemzeti Nőszolgálat”, és nők ezrei, akik már részesültek valamilyen képzésben, részt vállaltak a szociális gondozásban. Bäumer a szociáldemokrata nőmozgalom képviselője volt, így általa számos szociáldemokrata elkötelezettségű munkásasszony is részt vett a szociális gondozásban, akik korábban a polgári leereszkedő attitűd miatt elutasították ezt a tevékenységet. „A háború nemcsak a jóléti gondozáson belül a szocializmus polgárosodását kívánta meg, hanem fordítva is, az eddig csak polgárasszonyok által gyakorolt tevékenységben részt vállaltak más lakossági csoportok is.”(Sachße 2001,676) A háború a szociális gondozórendszer expanziós fejlődéséhez vezetett. Egyrészt megkívánta a standardizálást, a bürokratizálódást és a szakmává válást. Így a háború éveiben alakultak meg a „Német Szociális Hivatalok” illetve a „Német Katolikus Szociális Hivatalok” egyesületei. Másrészt a fellépő problémákat már nem lehetett csak állami vagy csak helyi eszközökkel megoldani, így az eddig elkülönülten működő szervezetek együttműködése vált szükségessé. Ez az együttmunkálkodás a háború évei alatt széles körben intézményesült. (Engelke 2002,135)
E korai szakaszban nem lehet még segítés (szociális munka) elméleteiről beszélni. Az államalapítástól egészen a századfordulóig (1910-es évekig) a legmélyebb szegénységgel, az alapvető nélkülözéssel, embertelen életkörülményekkel stb. találkoztak a segíteni akarók. A szociális problémákat a vallási alapokon nyugvó, felebaráti szeretetből fakadó jótékonykodás felől közelítették meg. E moralizáló megközelítés mentén különböztettek meg érdemes és érdemtelen szegényeket, és ennek megfelelően nyújtottak segítséget. E kezdeti korszakot alapvetően meghatározta – nemcsak a németországi szociális munka kialakulásánál – a szociáldarwinizmuson alapuló eugenika vita. Ez a „tudományos” vita az orvostudományban és pszichiátriában jelent meg először, és később átterjedt a szociális gondozó intézményekbe és korai képzésekbe. (Staub-Bernasconi 2007, 136)
3. A weimari köztársaság – a demokraták nélküli demokrácia, az arany húszas évek (1918-1933) 3.1. Társadalmi és gazdasági keretfeltételek Az I. világháború vége a császári birodalom és a monarchia összeomlásához vezetett, amelyet forradalmi zavargások kísértek. 1918-ban a távozó kormány a hatalmat átadta a szociáldemokratáknak, akik a következő évi választásokon többséget szereztek, és a republikánus-demokratikus
parlamenti
demokrácia
mellett
voltak
elkötelezettek.
A
munkásmozgalom baloldali szárnya ezzel szemben a szovjet típusú rendszer kialakításáért harcolt. 1919-ben hívták egybe az alkotmányozó nemzetgyűlést, amelynek feladata volt az új demokrácia keretfeltételeit meghatározó alkotmány megfogalmazása. Az alkotmány kialakítását kompromisszumkötések kísérték, főleg a szociáldemokraták és a régi rendszer konzervatív hívei között. A megszületett alkotmány parlamenti demokrácián nyugvó köztársaságot hirdetett ki, amely számos szabadságjogot deklarált, és beemelt néhány munkásmozgalmi szociálpolitikai követelést (például a munkaadók és munkásság közötti kiegyezés, a szakszervezetek érdekképviseletének elismerése). Mivel maga az alkotmány megfogalmazása és kihirdetése nagyon nagy előrelépést jelentett a demokratikus állam kialakításában, nem váltak első pillanatban nyilvánvalóvá gyengeségei. Ilyen gyenge pont volt a köztársasági elnök hatalmával szemben a tartományok nagyfokú szabadsága, de korlátozott beleszólási lehetősége a köztársaság ügyeiben, ahogy a kinyilvánított célok és a
realitás közötti nagymértékű ellentmondás. A császári birodalom gazdasági és társadalmi rendje nem volt még felkészült az ilyen mértékű változásokra. Ezt tovább fokozta, hogy a régi rendszer politikai és gazdasági elitje megtartotta hatalmát a bürokráciában, a bíróságokon, a hadseregben és a gazdaságban. Ez a hatalmi pozíció később nehezítette a reformok gyakorlatba való átültetését. Nemcsak a nemzeti-konzervatív körökben volt ellenállás az új alkotmánnyal szemben, hanem a nép körében is, mert hiányzott az emberek mindennapi tapasztalatából a demokratikusság. Ezeket a nehézségeket tovább erősítette a több pártrendszer, amelyet felemésztettek és elapróztak az ideológiai nézetek és érdekek mentén folytatott csatározások. Ez a politikai helyzet folyamatos kormányzati instabilitást eredményezett, amit tovább nehezített a gazdasági helyzet. (Frerich-Frey 1996,171-172) Az alkotmány megfogalmazása előtt már azonnali intézkedések voltak szükségesek. A háborús gazdálkodásról át kellett térni a béke-gazdaságra. Ezt nehezítette a háborúból visszatérő katonák és a hátramaradottak ellátása, amit különösen gátolt a szövetségesek (Anglia) „éhség blokádja”, ami ellátási nehézségekhez vezetett. Emellett megoldhatatlan problémát jelentett az állam rendkívül nagy mértékű eladósodása. Az államadósság elsősorban a háború során keletkezett, mert a háború kiadásait hitelekből fedezték, amit a majdani jóvátételekből kívántak visszafizetni. A háború elvesztése, a békefeltételekben szereplő 21 milliárd aranymárka visszafizetése, területek elcsatolása, amely megtörte a működő gazdasági kapcsolatokat és
menekültek áradatát jelentette,
nem
maradt
következmények nélkül. A súlyos békefeltételeket a német lakosság megaláztatásként élte meg (a franciák annak is szánták), és nem erősítette a weimari demokráciát. (Németh 2002,114-115) A háborús jóvátételhez egyszeri vagyonadót vetettek ki, ezzel próbálva a háborús nyereséget az állam számára elérhetővé tenni, majd megváltoztatták az adóelosztást, amennyiben a birodalom 39%-ban, a tartományok 23%-ban, a községek 38%-ban részesedtek az adókból. Ez az elosztás, bár látszólag függetlenek voltak a tartományok és községek, mégis egyfajta állami függőséget alakítottak ki. (Németh 2002,116) A kialakult helyzet gazdasági következményeként mérhetetlen infláció és nagy arányú munkanélküliség alakult ki. Emellett a szövetségesek jóvátételi követelései nem tették lehetővé a gazdaságba való befektetést, így 1923-ban a német gazdaság összeomlott. Az infláció hatására elértéktelenedtek a nyugdíjak, a nyugdíjpénztárak csőd közeli állapotba jutottak. (Schmidt 2005,45) A középosztály jelentős része elveszette vagyonát, így feloldódott a szociális reformtörekvések politikai bázisa. (Sachße 2001,676) A jóvátétel átütemezése és
felfüggesztése, valamint amerikai kölcsönök révén sikerült a gazdaságot stabilizálni, a lakosság életszínvonala lassan megközelítette a háború előtti színvonalat. Az ezt követő időszakot nevezték az „arany húszas éveknek”. Ebben az időszakban az állam (főleg a tartományok) túlköltekeztek, így az állami kiadások 1926 és 1929 között 17,9 milliárd márkáról 24,3 milliárd márkára emelkedtek. A külföldi (amerikai) rövid távú kölcsönökből elsősorban szociálpolitikai beruházásokat kezdeményeztek, iskolákat, kórházakat, lakásokat, uszodákat és utakat építettek. (Németh 2002,142) Az 1929-ben kialakuló gazdasági világválság megtörte ezt a fejlődést. Az amerikai pénzintézetek, hogy a maguk likviditási egyensúlyát megtartsák, visszakövetelték a folyósított hiteleket, így Németországot még súlyosabban érintette a kialakuló gazdasági válság. (Németh 200,156) A kormány deflációs politikája (bérek és árak alacsonyan tartása) a termelékenység radikális csökkenéséhez vezetett, aminek eredményeként drámai módon mutatkoztak Németországban a válság hatásai. (Ferich-Frey 1996,173). További kihívást jelentett, hogy a háború és a társadalmi fejlődés eredményeként megváltozott a társadalom korösszetétele. Míg 1901-ben a 15 év alattiak társadalmi aránya 33,9% volt, addig 1933-ra ez 24,2%-ra csökkent, és fordított folyamat zajlott le az idősek korhosszában, ugyanis a 65 év felettiek aránya 1910-ban 4,9% volt, 1933-ban már 7,1%-ra emelkedett. Egy másik lényeges változás az adott korban a nagyfokú racionalizálás, vagyis munkahelyleépítések. Ez egyrészt az állami bürokrácia működésének ésszerűsítését jelentette, de a gazdaságban is 1907 és 1933 között 159%-kal nőtt a gépek száma. (Frerich-Frey 1996,174) A weimari időszak alatt részben megváltozott a lakosság társadalmi összetétele. A régi társadalmi felsőréteg, nemesek, polgári-földbirtokosok, tanult polgárság, felső köztisztviselők elveszítették a politikai hatalomra való közvetlen befolyásukat, amit részben visszaállított Hindenburg tábornok 1925-ben történő elnökké választása. De egyértelműen megtartották hatalmi pozíciójukat/befolyásukat a gazdaságban, a bürokráciában vagy a felsőoktatásban, ahogy a bíróságokon is inkább konzervatív beállítottságú bírók voltak. Ez a felsőréteg kiegészült egy új elittel, a politikai felsőréteggel, amely nagyrészt közép és alsóbb rétegekből származott. Fontos, hogy a weimari köztársaságban vált először lehetővé a Németországban élő zsidóság számára, hogy aktívan részt vegyen a közéletben, így nem egy politikus volt zsidó származású, amely jó táptalajt jelentett a már korábban is meglévő és ebben az időszakban erőteljesebben megjelenő antiszemitizmusnak. A középréteget a régi középosztály
képviselte, amelynek helyzetét egy kettős szorítás jellemezte. Folyamatos versenyben voltak a nagyvállalatokkal, de a szakszervezetek is nyomást gyakoroltak rájuk a bérköveteléseikkel. Ez a társadalmi réteg a nagy infláció során minden megtakarítását elveszítette, így elvesztette a demokratikus államba vetett bizalmát is. Kiegészítette ezt a középréteget az új középosztály, ahová a közép- és kisalkalmazottak tartoztak, akiknek munkafeltételei nagyban hasonlítottak a munkásokéra, de azoktól mindig elhatárolódtak (lásd később például önálló nyugdíjbiztosítás kiharcolása). Az alsó réteghez változatlanul az ipari- és mezőgazdasági munkások, az inasok, tanoncok, háztartási alkalmazottak, nyugdíjasok és rokkantak tartoztak. (Németh 2002,143) A weimari időszakban különös problémacsoportként jelentkeztek a fiatalok. Egyrészt ez volt az „elveszett generáció”, akik az iskolapadból kerültek a frontra, és a háborúból visszatérve nem tudtak beilleszkedni a „békeidőkbe”. Nagyfokú volt körükben a munkanélküliség, a bűnözés, ők alkották a weimari köztársaság ideje alatt elhíresült szabadcsapatokat (amelyek a szélsőséges jobb- és baloldali pártok vitáit az utcai verekedésekkel, merényletekkel fejezték ki). A húszas évek végén, a gazdasági válság idején ezeket a fiatalokat bocsátották el először („a felesleges generáció”), amely tovább erősítette az elégedetlenséget. „A szociális elégedetlenség az értelmes lét utáni vágyban, valamint a társadalmi és politikai ellentmondások felszámolásában mutatkozott meg.” (Németh 2002,145) 3.2 A weimari köztársaság szociálpolitikája és a szociális munka keretfeltételei „A weimari köztársaság minőségi ugrást jelentett a szociális állam kiépítésében, ez különösen igaz 1930-ig. A húszas években a szociálpolitikában a gazdasági problémák ellenére is megtartották a császári birodalom épületét, kijavították és megerősítették a falakat, a régi alapelveket kiegészítették újakkal, és emeletet húztak a házra, amíg volt építőanyag. Az itt kialakított tervrajzokon a munkásmozgalom kézjegye látható, a szociáldemokratáé, ahogy a katolikus munkásmozgalomé. A gazdasági válság, illetve a nem szocialista pártok megerősödése megakasztotta ezt a fejlődést a harmincas években.” (Schmidt 2005,57) A falak megerősítése és kijavítása a korábbi társadalombiztosítási rendszer kiszélesítését jelentette, egyrészt bővítették a biztosítottak körét, másrészt növelték a járulékfizetés összegét. Míg 1914-ben a fizetés 8%-át tették ki a járulékok, ez 1920-ban 16%-ra emelkedett, a gazdasági fellendülés időszakában növekvő bérek mellett. Ez a fejlődés a szociális kiadásokban is látható, amennyiben az 1928/29-es évben az állami kiadásokon belül a szociális kiadások 15,5%-ot tettek ki, ami a háború előtti utolsó év háromszorosa volt. (Schmidt 2005,46)
De – Schmidt hasonlatával élve – új szobákat is kialakítottak, amikor bevezették a háborús áldozatok ellátásának rendszerét, a lakhatási kiadásokhoz való állami hozzájárulást, illetve a korábbi szegénygondozás helyére a jóléti gondozást vezették be. Az emeletráépítést két szociálpolitikai intézkedés fémjelezte. Az egyik a szocialista kormányzat első időszakában valósult meg, amikor a munkaviszonnyal kapcsolatos reformokat vezették be. Ez több elemet is tartalmazott, így az autonóm munkavállalói egyesületek és szakszervezetek elismerését; a munkaviszony jogi szabályozását; a bérmegállapodásokat és az üzemi tanácsok felállítását; a munkaidő szabályozását és a munkaközvetítők életre hívását. Az emeletráépítés második része az 1927-ben elfogadott „munkanélküliek biztosításáról és munkaközvetítéséről” szóló törvény. E törvényben először ismerték el, hogy az állam feladata a piacgazdaság következményeinek kiegyenlítése. (Schmidt 2005,50) Ez a munkanélküliek ellátását biztosító törvény a társadalombiztosítás elvét követve fele-fele arányú munkavállalói és munkáltatói járulékfizetéshez kötötte az ellátást, önkormányzati elvű igazgatást írt elő a hármas – munkavállaló, munkáltató és állam – képviseleten keresztül, valamint tartományi munkaügyi hivatalok felállítását tette kötelezővé. Már ekkor megjelent az a kettős rendszer, ami a mai munkanélküli ellátásra is jellemző. Határozott ideig járt az ellátás, majd egy második lépcsőben rászorultság alapján kapott támogatást az egyén. A nagy gazdasági világválság rövid időn belül nyilvánvalóvá tette, hogy ez a rendszer nem tud védelmet nyújtani a gazdasági recesszió idején, és az e körül folytatott vita tulajdonképpen alapjaiban kérdőjelezte meg a weimari köztársaságot. A válság idején vagy a járulékfizetést kellett volna emelni, vagy át kellett volna térni a deficitfinanszírozásra. A hatalmon levő konzervatív párt az állami takarékoskodás mellett döntött. Mivel ezzel kapcsolatban nem volt szociálpolitikai koncepció, így ez ad hoc módon valósult meg. Először a munkanélküli, a krízisellátásokat és a betegbiztosítást érintette a takarékoskodás, majd 1932-ben a nyugdíjbiztosításra is kiterjedt. Ezek a változások a feltételek szigorítását, az ellátások időtartamának csökkentését jelentették, így nagymértékben megnőtt az egyéb szociális ellátásokat igénybevevők száma. Ebben az időszakban a biztosítási elvet felváltotta a gondozási elv. (Schmidt 2005,55) Érdekessége a kornak, hogy megszorító intézkedések hatására 1930–32 között 20%-kal csökkentek az árak és a megélhetési költségek, így az ellátások reálértéke a csökkenő kiadások mellett nem csökkent. Például a nyugdíjasok csoportja jobb helyzetben volt, mint korábban, de ez továbbra is egy nagyon alacsony színvonalú nyugdíjat jelentett, amiből nem lehetett megélni. „A szociális biztonság kabátja
1929 és 1932/33 között vékonyabb és lyukasabb lett. Nemcsak a deflációs politika miatt, hanem a tömeges munkanélküliség hatására is. Ez felvetette a társadalombiztosítás konstrukciós problémáját, mert az feltételezi a kereső tevékenységet, ami nem minden esetben adott.” (Schmidt 2005,56) A szociálpolitikai törekvések alapján kimondható, hogy a weimari köztársaságban a jóléti állam kiépítésének alapjait fektették le. Ez elsősorban az állami felelősségvállalás elismerésében jelent meg, és az ehhez kapcsolódó intézményhálózat kialakításában. „Az alapfelfogásban történt változás, hogy a gondozás és a jóléti ápolás elsősorban az állam és a helyi közösség feladata, és nem a polgári középosztály erkölcsi kötelessége.” (Sachße 2001,676)
A
folyamatosan kiépült szociális
igazgatási rendszerben a rendkívüli
élethelyzeteket (pl. háborús következményeket) külön rendeletekben szabályozták, és az 1871-es törvény alapján működő szegénygondozó rendszert maradékelvűnek tekintették. Emiatt elkerülhetetlenné vált a gondozási reform, amit az 1924-ben megszületett „birodalmi szabályozás a gondozási kötelezettségről” (RFV) szóló törvény és az ezt kiegészítő „birodalmi alapelvek és feltételek az állami gondoskodás módjáról és mértékéről” szóló rendelet jelenített meg. Mivel a törvényt és a rendeletet a „nagy infláció” évében fogadták el, eltérő volt a törvényalkotói szándék és a megvalósítás, hiszen egyszerűen „elfolyt” az állami finanszírozás lehetősége. A törvényben az ellátási kötelezettséget a tartózkodási helyhez kötötték, valamint a korábbi rendeletekben kialakított szervezeti formákat nevesítettek. „A rendelet három rászoruló csoportot határozott meg: 1. a segítségre szorulókat általában, vagyis a ’hagyományos’ szegények csoportját, akiknek megélhetése nem biztosított; 2. a háború és infláció áldozatait, ami egy privilegizált csoport, akik magasabb színvonalú ellátást kaptak; és 3. a munkakerülő, nem dolgozó segítségre szorulókat. Ezzel a már korábban kialakult szegénygondozási hierarchiák legalizálódtak.” (Sachße 2001,677). Mivel nem fogalmazták meg pontosan a törvényben és a rendeletben, milyen szervezeti formában kell a feladatokat ellátni, rendkívül vegyes kép alakult ki. Jellemzően elterjedt (a strassburgi rendszer mintájára) a szociális hivatal. Volt olyan város, ahol csak a törvényi előírásoknak megfelelő feladatokat látták el, máshol viszont a feladatot tágan értelmezték és a lakásproblémától a munkaügyi kérdéseken át a jogi tanácsadásig terjedt a tevékenység. (Sachße 2001,678). 1922-ben fogadták el és 1924-ben lépett életbe a „Birodalmi Ifjúsági Jóléti” törvény (RWJG). Ez a törvény magán viselte a weimari demokrácia kézjegyét, amennyiben a két politikai oldal nem tudott egyességre jutni a nevelés kérdésében, így az felemás módon került szabályozásra.
A szocialisták a nevelés társadalmi feladatként való értelmezése mellett álltak ki, míg a konzervatívok a családi nevelés megerősítését szorgalmazták. E vita eredményeként az állami nevelést összekötötték a családi nevelésse úgy, hogy az előbbinek a családi nevelést kellett támogatnia és erősítenie, és csak akkor léphetett fel, ha a családi nevelés zátonyra fut. „Ehhez kapcsolódtak a tisztázatlan eljárások és illetékességek, aminek eredményeként átláthatatlan szervezeti formák és teljesítési kötelezettségek kerültek felsorolásra. Így a törvényben sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott az ellenőrzés és felügyelet: Ezért is nevezték „beavatkozási törvénynek, pedig az 1.§ azt mondja: „Minden gyereknek joga van a szellemi, lelki és társadalmi ügyességre [tüchtigkeit], a nevelésre.” (Sachße 2001,678) Ez a törvény hívta életre az ifjúsági hivatalt, amelynek feladata a gondozott gyermekek védelme, gyámság, gondozó nevelés és pártfogás volt. 1928-ra 1 215 ilyen hivatal alakult, 11 705 munkatárssal és 45 012 társadalmi segítővel. (Sachße 2001,678) A weimari köztársaságban a szociális- és ifjúsági hivatalokon keresztül épült ki a szociális igazgatási rendszer. A hivatalok élén egy grémium állt, amelynek tagjai az önkormányzatok képviselői, az „egyszerű” polgárok, a képzett hivatalvezetők voltak, és az érintettek képviseletét a civil szervezetek képviselői látták el. A korábban elaprózódott, kis szervezetek helyére a nagy civil egyesületek, szervezetek, mint a Caritas, Diakónia, Belső Misszió, Munkás Népjóléti Szövetség és a Zsidó Népjóléti Szövetség léptek. Ők álltak az államigazgatási rendszerrel szemben. Ez a duális rendszer meghatározója lett a későbbi németországi szociális gondozási rendszernek, amelyben szoros kötődések és kölcsönös kooperációk, függőségi viszonyok figyelhetőek meg a civil és állami jóléti gondozás között. (Sachße 2001,678) 3.3 Szociális munka a weimari köztársaságban – a szociális munka első elméletei A rendszer kiépülése szakembereket kívánt, amit jól tükröznek a statisztikai számok. Míg az I. világháború előtt csak néhány száz szociális gondozót tartottak nyilván, addig 1925-ben az első statisztikai összeírásnál 22.547 fő tevékenykedett szociális hivatalnokként, óvónőként, akiknek 97,2%-a nő volt. Míg más foglalkozási területeken elenyésző volt a nők szerepvállalása, ezen a területen érvényesíteni tudták emancipációs törekvéseiket. Igaz, ez nem teljes mértékben valósult meg, hiszen a férfiak (a szociális területen foglalkoztatottak 2,8%-a) jellemzően vezető beosztásban dolgoztak, „vagyis a szociális munka női emancipációs koncepciója átalakult a férfi vezetés alatt történő szolgáltató foglalkozás
koncepciójává”. (Sachße 2001,679) Ezek a férfiak jellemzően a háború előtti ifjúsági mozgalomból kerültek erre a területre, és elsősorban az ifjúsági segítésben tevékenykedtek. A szociális munka fogalmát Németországban először az ifjúsági mozgalom egyes képviselőiből 1925-ben alakult csoport használta, amikor magukat „Gilde Soziale Arbeit”-nak nevezték. Ez Hamburg környékén élő szociális segítésben résztvevő szakemberek önkéntes társadalmi szerveződése volt. Éves rendszerességgel összejöveteleket rendeztek, amelyek során előadásokat hallgattak, és megvitatták az aktuális problémákat. (Eyfehrt 1986,372) Az
elfogadott ifjúsági
jóléti törvény
hatására
a szociálpedagógia is
megtalálta
önmeghatározását. Bäumer 1925-ben fogalmazta meg az általában elfogadott, és még ma is idézett meghatározását: „A szociálpedagógia mindaz, ami nem a családban és nem az iskolában történik.” (Engelke 2002,217) A szociálpedagógia az egyetemek képzéseiben kapott helyet és így alárendelődött a pedagógia tudományának. Hasonlóan egyetemi szinten az államigazgatási szakemberek képzésében jelent meg a szociális hivatalnokok képzése, akik általános államigazgatási képzésen belül, annak egy részeként ismerkedhettek meg a szociális igazgatás jogi kérdéseivel. Ezzel szemben a „Berlini Szociális Nőiskola” megtartotta függetlenségét, és nem integrálódott a felsőoktatásba. Az iskola 1925-ben átalakult a „Szociális és Pedagógiai Nőmunka Német Akadémiájává”. Ez „alternatívája volt az egyetemeken elindult szociálpedagógiai és szociális hivatalnokképzéseknek, mert Alice Salomon úgy ítélte meg, hogy a szociális munka és a szociálpedagógia nem választható el egymástól”. (Gängler 2001,1049) Véleménye szerint: „A gondozás nem pedagógia. Tartalmaz pedagógiai feladatokat a gazdasági és egészségügyi feladatok mellett (…). A gondozás nem is igazgatás. Több és kevesebb, mint az igazgatás, hanem valami más (…). Az igazgatás a gondozás fenntartója (…). Ezért a gondozónőknek uralniuk kell az igazgatást, abban az értelemben, hogy az szolgálja eredeti feladatukat, hogy szolgálja a gondozást.” (Gängler 2001,1049) Ennek megfelelően az akadémián a jogi és igazgatási ismereteken túl gondozói, egészségügyi, pszichológiai és pedagógiai tárgyakat is tanítottak. Az intézmény keveréke volt a képző-, továbbképző és kutató intézetnek. A családok kutatásán belül három fő hangsúly jelent meg: „először az életrajzokat kell megismerni, hogy megismerhetővé váljon egy család teljes története, a maga szociális, egészség és betegség története, annak összefüggései vagy feloldódásai. Másodszor szükséges számos részkutatás, amelyek alapján megállapítható,
milyen funkciókat töltenek be a családok a kor társadalmában. Mindkét módszer azt a célt szolgálja, hogy intenzíven leírható és feldolgozható legyen az egyes családok életét érintő összetett probléma. Harmadszor statisztikai elemzések segítségével az egyedi problémák általános megjelenésére mutathatnak rá.” (Gängler 2001,1049) 3.3.1 Az első szociális munka elméletek körvonalai – Alice Salomon, C.J. Klumker A kutatási terület és az abban meghatározott módszerek egybeestek az amerikai szociális munka akkori fejlődési irányával. Alice Salomon a húszas évek második felében egy amerikai körutazás során ismerkedett meg Mary Richmonddal. Hazatérése után 1926-ban megjelentette a „Szociális diagnózis” című könyvet, amelynek első része azonos az eredeti (Mary Richmond által írt) művel, míg a második részben a szegénység okait vizsgálva a gazdasági megközelítésre támaszkodott. Véleménye szerint a szegénység
oka a társadalmi
cserefolyamatokból való kiszorulás. A jóléti gondozás feladata „egyrészt gazdasági támasznyújtás, aminek gazdasági önállósághoz kell vezetnie. A segítségre szoruló életkörülményeire úgy kell hatni, hogy újra betagozódhasson a népgazdaságba. Így a jóléti ápolónak neveléssel és képzéssel, egészségi gondozással is foglalkoznia kell.” (Engelke 2002,193) Véleménye szerint a jóléti ápolás módszere az individuális gondozás. „A segítés tartalmát
az
egyén
környezetéhez
való
tudatos
alkalmazkodáson
keresztül
a
személyiségfejlesztése és a környezet alkalmazkodása adja meg az egyén különleges szükségleteihez és erejéhez igazodva”. (Engelke 2002,194) „A segítés alapja a szociális diagnózis, amely tények és szimptómák megfigyelése, és az ebből fakadó megállapítások ellenőrzése, összehasonlítása és értékelése. (…) Az individualizált segítés legjobb módszere az egyén számára visszaadni hitét, hogy képes önmagán segíteni. Bátorítani kell arra, hogy önmagáról gondolkodjon és tervezzen, és nem várhatóak el tőle azonnali változások és gyógyulások, amelyekre nem képes.” (Engelke 2002,195) Christian Jasper Klumker a frankfurti egyetemen 1920-ban hívta életre a szociális munkás képzést, és ennek keretében fogalmazta meg gondozás elméletét. Alice Salomon mellett ő a szociális munka német elméleteinek másik előfutára. Ő is a gazdaság felől magyarázta a szegénység okait, mivel az egyének szükségletei szorosan kötődnek a gazdasághoz. „A gazdálkodás az egyén azon képessége, hogy önállóan gondoskodjon magáról. A nem gazdálkodás (sikertelen gazdálkodás) azt jelenti, hogy az egyén testileg vagy lelkileg nem képes részt venni a gazdaságban. Ez nem azt jelenti, hogy az egyén nem rendelkezik erőkkel,
hanem erejét nem képes kamatoztatni a gazdaság rendszerében.” (Engelke 2002,165) Klumker szerint a szegényeket gyakran különböző jellemvonásokkal (csalás, lustaság, könnyelműség,
hazudozás)
írják
le,
amelyek
gazdasági
helyzetük
pszichológiai
következményei és nem pedig helyzetük okai. Szerinte ennek ellenére meg kell különböztetni gyógyítható és gyógyíthatatlan szegényeket, és a gondozás során arra kell helyezni a hangsúlyt (elsősorban neveléssel és támogatással), hogy a szegények képesek legyenek erőiket megfelelően hasznosítani a gazdaságon belül, és végül önállóan boldogulni az életben (segítés az önsegítéshez). Klumker szerint a segítésnek három módja lehet: a nevelés, a gondozás és az átértékelés. „A neveléssel az érintettek önállóságát és függetlenségét kívánják elérni, úgy hogy az egyénben rejlő erőket aktivizálják, míg végül elérik az önsegítést. A gondozás elsősorban a szegénygondozók feladata, és a beteg, idős vagy fogyatékos embereket célozza. Az átértékelés abból fakad, hogy a megfelelő segítéssel az emberek visszakerülnek a gazdaság rendszerébe és ezzel a társadalom hasznos tagjaivá válnak.” (Gängler 2001,1046) Elmélete abból a szempontból jelentős, hogy szakított az általánosan elterjedt nézettel, amennyiben a szegénység oka az egyén önhibája, és felhívta a figyelmet arra, hogy ennek társadalmi,
gazdasági
okai
vannak.
Emellett
hangsúlyozta,
hogy
a
megfelelő
támasznyújtásban rendkívül fontos szerepet játszik a gondozó személyisége, megfelelő helyzetértékelése. E két német szociális munka elméletet megfogalmazó szerzőn kívül még egy jelentős elmélet jelent meg e korban. Ez az Ausztriában élő és dolgozó Ilse von Arlt szociális munka szükséglet elmélete. Mivel ez az elmélet a későbbi egyik német szociális munka elméletre nagy hatást gyakorolt, valamint ez az egyetlen, amely egy zárt, körülírt fogalmi rendszerrel dolgozik, ezért fontosnak tartom bemutatni. 3.3.2 A szociális munka szükséglet elmélete - Ilse von Arlt „Elmélet nélkül minden segítés dilettantizmus, ritkább esetben zsenialitás” Ilse von Arlt (in: Staub-Bernasconi 2007, 28).
Ilse von Arlt 1912-ben (több fenntartó részvételével) alapította meg Bécsben a szociális gondozónő iskolát6, amelyen belül a képzést „a népgondozás egyesített kurzusának” nevezte. Tudatosan választotta ezt az elnevezést, mert ezzel is jelezni kívánta, hogy az iskolában folyó 6
Feltehetőleg ebben az iskolában tanultak az első magyar szociális munkások is, hiszen az iskola alapítása az Osztrák–Magyar Monarchia idejében volt.
képzés eltér az akkori szociális munka gyakorlatától, és elsősorban arra irányul, hogy milyennek kellene lennie ennek a gondozói tevékenységnek. 1921-ben jelent meg „A gondozás alapjai” című műve, amit 1958-ban némi átdolgozásokkal újra kiadott. (Englke 2002, 273) Salomonhoz és Klumkerhez hasonlóan a gazdasági kényszerűségből, pontosabban a szegénység meghatározásából kiindulva vizsgálta a szociális munka feladatát, és ennek mentén fogalmazta meg a szükségletek kielégítése elméletét. Véleménye szerint ez az elmélet nemcsak a szegénykutatás alapját adja meg, hanem általa meghatározhatóvá válik a szociális munka cselekvési iránya, és elemezhető lesz a gondozó intézmények hatásossága is. (StaubBernasconi 2007, 21) Művében abból a kérdésből indult ki, hogy humanitárius katasztrófák idején speciális problémák specialistái (orvosok, jogászok, pszichiáterek, kriminológusok) jelennek meg, mintha hiányoznának az emberi, szociális problémák, a segítés szakértői. Így például segítéskor a külsődleges, megfigyelt megnyilvánulásokra válaszolnak, ahelyett, hogy a mélyebb okokat, összefüggéseket vizsgálnák. (Staub-Bernasconi 2007, 24) Véleménye szerint ennek eredményeként esetleges a segítés, illetve annak megszervezése. Bár a különböző tudományok alapvetően befolyásolták, átalakították a gondozást, ez a terület mégis idegen maradt a számukra. A természettudományból átvehető a pontos megfigyelés, a mérhető megnyilvánulások feljegyzése, a statikus és dinamikus megnyilvánulások egymástól való elválasztása és még számos mozzanat, amelyek elősegítik a megfelelő elemzést és értékelést. „Csak akkor sikeres a modern gondozás, ha megfigyelhető és leírható, nyilvánosan megfogalmazható célokat tűz ki. A tömeges nyomor, aminek hatására humanitárius megfontolásokból számtalan intézmény jött létre, zsákutca marad, ha az ott dolgozó emberek nem tartják szem előtt a nyomor teljességét, számtalan hatását és a javítás lehetőségét.” (Engelke 2002, 276) A gondozó intézmények tevékenységének elemzése is e fenti megállapításhoz vezetett. Ennek során megállapította, hogy a szegénységről kialakult tudás, illetve a gondozói tevékenység tudományosan nem megalapozott. Ebből fakadóan a segítés sokszor hiányos és nem elégséges, hiszen az mindig egy pillanatnyi helyzetre adott válasz, és ötletszerűség (improvizáció) jellemzi. A gondozók nem figyelik meg a szükséghelyzetet, nem gyűjtik, elemzik és értékelik az erről szóló híradásokat. A legjobb szándékú segítő szervezeteknél is
vannak kényszerű mellékhatások, amelyeket nem ismernek fel. Például mindig csak azok száma ismert, akiknek segítenek, és nem veszik figyelembe a ténylegesen rászorulók számát. Az ebből fakadó téves vélemények hosszú időn át fennmaradnak, és alapvetően meghatározzák a szociális gondozást. Míg a piacon a kereslet úgynevezett értékelő funkciót tölt be, addig ez a gondozás során teljes mértékben hiányzik. (Engelke 2002, 276-277) „A segítés akkor jelenik meg, ha a kínálat és kereslet nem esik egybe, és szükséghelyzet alakul ki. A segítés legitimációját nem a társadalmi felkérés vagy a segítő intézmény funkciója adja meg, hanem az emberi kiteljesedés beágyazottságának teljes ismerete. Pontosan ismerni kell, mely szükségletek kielégítettek és melyek nem, valamint milyen következményei vannak e helyzetnek. Ez lehet a segítés kiindulópontja, amelynek célja az egyén kiteljesedése, az életöröm helyreállítása.” (Staub-Bernasconi 2007, 40) Mivel a szociális gondozás elsősorban a szegénység problémájával foglalkozik, elméletének kiindulópontja a szegénység meghatározása. „A szegények alatt olyan embereket értünk, akiknek gazdasági ereje nem teszi lehetővé, hogy alapvető szükségleteiket kielégítsék, vagy olyan emberek, akiknek testi állapota nem teszi lehetővé, hogy létüket biztosítsák. (…) A szegénység egy gazdasági ellehetetlenülés, ami által minden vagy egyes alapszükséglet nem megfelelően kielégített.” (Gängler 2001, 1049) A szegénység ilyen jellegű meghatározásával a szükségletek kerültek a középpontba. Két csoportra bontotta a szükségleteket: életszükségletekre, amelyek a jelenre vonatkoznak és rendszeresek, valamint egyéb szükségletek, amelyek a jövőre vonatkoznak és esetlegesek. Mindkét szükséglettípus vonatkozhat minden emberre, illetve meghatározott emberre, valamint állandóan jelen lehetnek az egyén életében, vagy csak meghatározott életszakaszban jelenhetnek meg. (Staub-Bernasconi 2007, 29) A szükségletek általános csoportosításán túl – Arlt – 13 szükségletkategóriát állított fel, amely szükségletek gazdagra és szegényre egyaránt vonatkoznak. Ezek 1. levegő/fény/meleg; 2. táplálék; 3. testápolás; 4. orvosi segítés és ápolás; 5. balesetmegelőzés és elsősegély; 6. ruházat; 7. lakás; 8. pihenés; 9. családi élet; 10. nevelés; 11. jogvédelem; 12. képzés (a gazdaságban való részvétel); 13. szellem ápolása (kultúra). Ezek a szükségletek a különböző életkorokban (pl. gyermek, idős), valamint speciális helyzetű emberek (fogyatékkal élők – köztük a beszédhibások is -, vagy nők terhesség és gyermekágy idején) esetében más és más hangsúllyal jelennek meg. (Staub-Bernasconi 2007,30)
Arlt szerint a szükségletek kielégítésének előfeltétele a rendelkezésre álló eszközök és források. Ezeken belül megkülönböztetett: 1. gazdasági lehetőségeket, amelyek alapvetően meghatározzák a rendelkezésre álló eszközöket; 2. ismereteket és képességeket, valamint 3. saját és mások idejét. Hiányzó eszköz lehet a testi fogyatékosság, az alacsony jövedelem, a munkanélküliség vagy a magas árak. A hiányzó képességek, tudás hátterében a hiányos, nem megfelelő nevelés vagy oktatás húzódik meg, míg az idődimenziónál a hosszú munkaidőt vagy a szükséglet kielégítésre fordított sok időt említi példaként Arlt. (Gängler 2001,1050) A rendelkezésre álló eszközök és források alapvetően befolyásolják az egyén cselekvési játékterét, az egyes ember társadalmi helyzetét, a szegénységhez viszonyított közelségét vagy távolságát. Ezek alapján lehet: 2. táblázat A rendelkezésre álló eszközök, tudások és idő lehetséges variációi eszköz +
tudás/képesség +
idő +
+
+
-
+ +
-
+ -
-
+ + -
+ -
-
-
+
következmények az egyetlen olyan helyzet, ami tartósan távol esik a szegénységtől középosztály jellemzője, akiknek túl sokat kell dolgozniuk létfenntartásukért gazdagok gazdagok, de ez a helyzet okozója lehet a szegénységnek munkanélküliek, a szegénység kezdete ingázók, bevándorlók, menekültek legnehezebb helyzetben lévők, özvegyek, alkalmi munkások, mezőgazdasági munkások minden elárvult, elhagyott gyerek, koldusok, csavargók Staub-Bernasconi 2007,31
Ezen dimenziók segítségével pontosan meghatározhatóak a szociális segítés feladatai. Ha az eszközök hiányoznak, úgy pénzt vagy természetbeni támogatást kell nyújtani. Ha a képességek és tudás hiányával találkozik a segítő, akkor
pedagógiai eszközökhöz kell
nyúlnia, amely lehet a nevelés vagy az oktatás. A hiányzó időt viszont szakszerű vagy társadalmi segítők bevonásával lehet pótolni, akik átvállalnak meghatározott feladatokat az egyéntől. A szükségletek ilyen szétbontásával és a kielégítéshez szükséges dimenziók meghatározásával Arlt leírta a szociális segítés elméleti keretét. (Gängler 2001,1050).
Arlt szerint tovább folytatva e gondolatot, e szükségletek egy része objektívek meghatározhatóak, leírhatóak és mérhetőek (táplálék, lakás, testápolás, ruházat, pihenés, orvosi segítségnyújtás és elsősegély). Más szükségleteknél viszont nem húzható meg a pontos határ, ilyen a nevelés, a szellem ápolása, a képzés, a jogvédelem, és a családi élet. Viszont, ha a szükségletek kielégítettségét vizsgáljuk, pontosan mérhetővé válik a szegénység, lehetővé válik a tudományos kutatás, illetve meghatározhatók a szegénység leküzdésére teendő lépések. A szükséglet kielégítés objektivitása mellett Arlt felhívja a figyelmet a szükségletek észlelésének pszichés folyamatára, a szükségletek szubjektivitására is. „A szükséglet kielégítést mindig megelőzi egy lelki folyamat, amelyet belső életesemény vagy külső körülmény idéz elő, lehet tudatos, illetve tudat alatti. Kívánság formájában jelenik meg, hogy a kiváltó tényezőt kiküszöböljék, amit mindig meghatároz a szükséglet kielégítésről kialakult kép, ahogy az ezzel kapcsolatos tapasztalatok, etikai, vallási értékek.” (Staub-Bernasconi 2007,32) Ebből fakad, hogy a szegények sokszor olyan segítséget kérnek, ami nem a legszükségesebb, mert addigi tapasztalataik alapján a legszükségesebbet úgy sem lehet kielégíteni. Ezt a szubjektív oldalt mindig figyelembe kell venni a konkrét segítségnyújtás során. A szükséglet kielégítés minden korban és minden országban eltérő lehet. „Egy szellemi kihívást jelent annak meghatározása, hogy az adott szükséglet kielégítés általános szokás-e, vagy az egyén helyzetéből fakadó tudatos vagy tudat alatti alkalmazkodás. Ezen túl figyelembe kell venni, hogy minden embernek megvan a maga egyedisége, hiszen minden egyén a maga módján alkalmazkodik környezetéhez, amelyben szükségleteit megalkotja.” (Staub-Bernasconi 2007,33) A szükségletek összefüggenek egymással, és ha csak az egyik elégül ki, még nem változik maga a szükséghelyzet. Például egy gyerek hiába jár a legjobb iskolába, ha közben éhezik. Arlt ezzel utal az elhibázott szociálpolitikára, szociális gondozásra, hiszen önmagában az oktatási reform, a lakáspolitika vagy a ruhaosztás nem oldja meg a szegénység problémáját. „Nincsenek alsóbb- vagy felsőbbrendű szükségletek, hanem a (szociális és szellemi) szükségleteket egy minimális vonatkozásban ki kell elégíteni ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessenek az emberek.” (Staub-Bernasconi 2007,36) Nem kétséges számára, hogy a megfelelő szükséglet kielégítés meghatározza az emberek egészségét, biztonságát és életkedvét. „Ezért a szociális gondozás során nélkülözhetetlen a tudományosan megalapozott szükségletek kimutatása és elemzése, amiből meghatározhatóak
a gondozási feladatok, de egyben legitimációs bázist is nyújt a gondozói tevékenység számára. Szegénység ott lép fel, ahol a gazdasági eszközök és/vagy képességek és/vagy idő hiányoznak. Létezik a szegénygondozás története, de nem a szegénység és a szegény emberek szükséglet kielégítésének története.” (Staub-Bernasconi 2007,36) Ebből fakadnak a nem megfelelő eszközök, amelyeknek elégtelensége a magas halandósági, megbetegedési, öngyilkossági, kriminalitási statisztikákban jelennek meg. A szociális gondozás elméletének első lépcsője a szükséghelyzet minimális szintű megállapítása (eszközök, képességek, idő). A második lépcső a szükségletek egymáshoz való viszonyának, direkt és indirekt hatásainak tisztázása, valamint a társadalmi környezet elemzése, hiszen alapvetően befolyásolják a szükséglet kielégítést és annak értelmezését. Ezek után lehet pontosan meghatározni és megvalósítani a segítést, amely tartósan megszünteti a szükséghelyzetet. A szegénységkutatás fontos része a szociális gondozásnak, mert ennek segítségével elemezhetőek, és így érthetőek meg hosszú távú folyamatok, újonnan fellépő veszélyeztető tényezők, illetve általa válik ellenőrizhetővé a segítői tevékenység hatékonysága. (Staub-Bernasconi 2007,38)
4. A nemzeti szocialista Németország (1933 –1945) 4.1. Társadalmi-gazdasági feltételek A weimari köztársaság korszaka a történelemírásban nem a szociális kérdésekért tett erőfeszítései miatt vált ismertté, hanem az ezzel kapcsolatos politikai viták, a társadalmi megosztottság, a parlamenten kívüli ellenzékhez tartozó „szabadcsapatok” maradtak meg az emlékezetben. Így azt lehet mondani, a nemzeti szocialista korszak révén a zűrzavaros demokráciát leváltotta az átlátható diktatúra. 1929 és 1933 között a gazdasági világválság és a politikai válság kölcsönösen erősítette egymást. 1930-ban megbukott a szociáldemokrata kormány, és bevezették az elnöki kormányzást. Az ugyanekkor tartott választásokon a nemzeti szocialista párt (NSDAP) 18%-ot ért el és parlamenti párt lett.
Az elhúzódó
kormányválságok miatt később újabb választásokat tartottak (1932), amikor már a képviselőhelyek 38%-át szerezte meg, és így a legnagyobb parlamenti párttá nőtte ki magát. A parlamenti többséget szerző szociáldemokrata és kommunista párt nem tudott megegyezni, és Hindenburg elnök 1933. január 30-án Hitlert nevezte ki kancellárnak, aki így a hátsó ajtón
keresztül jutott hatalomhoz. A nemzeti szocialista párt 1933-ban a Reichstag felgyújtása ürügyével betiltotta a „konkurenciát” jelentő munkáspártokat és szakszervezeteket, és ezzel megszüntette a demokráciát. A történettudósok és a német nemzet számára alapvető kérdés, hogy „hogyan volt lehetséges egy nagy kultúrnemzet esetében, amely a magasan fejlett civilizációhoz sorolható, hogy saját akaratából kiszolgáltatta magát a romboló erőszak mellett elkötelezett hataloméhes fanatikusokból álló csoportnak” (Frerich-Frey 1996,245). E kérdésre adható válaszok közül az egyik, hogy egyidejűleg álltak fenn olyan társadalmi és gazdasági tényezők, amelyek ezt lehetővé tették. Ilyen társadalmi-gazdasági tényező volt a világgazdasági válság miatt hosszú ideje munka nélkül lévő emberek megkeseredett tömege, ahogy az elszegényedett középosztály, amely hitt az erős emberben, aki majd rendet teremt. De szerepet játszott a weimari köztársaság demokratikus államfelépítésében való csalódás, ahogy a bolsevizmustól való félelem, amikor is a nemzeti szocialisták a kisebb rosszat jelentették. Ezek egyidejű jelenléte segítette a nemzeti szocialistákat hatalomhoz. Szavazóbázisa messze nem volt egységes, és a demagóg propaganda is hatást gyakorolt a választókra. Később a nemzeti szocialisták nemcsak az erőszak, a terror és az ebből fakadó megfélemlítés miatt tudták megtartani hatalmukat, hanem megoldották azokat a problémákat, amelyekkel a weimari köztársaság nem tudott megbirkózni. „Hitler hatalomra jutása (…) útját az erőszak társadalmilag szankcionált mintáinak elterjedése és a szociális egyenlőtlenség is egyengette.” (Elias 2002,19) 4.2. A nemzeti szocializmus szociálpolitikája és a szociális munka „Ez az időszak szociálpolitikai szempontból két szakaszra bontható, az 1933–38-ig terjedő korszakra, amelyet a weimari köztársasághoz kapcsolódó konzervatív-autoriter szociális állam fémjelez, és az 1938-tól a háború végéig tartó korszakra, amelyet a nép-nemzeti államként lehet meghatározni, amikor a szociális ellátások nem az állampolgáriság, hanem a rasszjegyek mentén jártak.” (Schmidt 2005,68). Elfogadva e korszak ilyen tagolását, azt lehet mondani, hogy az első időszak szociálpolitikája – eltekintve a demokrácia teljes hiányától – illeszkedett az adott kor általános szociálpolitikai trendjéhez, míg a második korszak erőteljesen felveti a szociálpolitika és ezen belül a szociális munka alapvető erkölcsi felelősségét és dilemmáit.
A nemzeti szocialistáknak nem volt konkrét gazdasági és társadalompolitikai programjuk, szociálpolitikai elképzelésük, hanem a gyakorlati feladatokra koncentráltak. A hatalomátvételt követően a szociális problémákat a teljes foglalkoztatás elérésén keresztül gondolták megoldani. A nagy gazdasági világválság utáni gazdasági fellendülést az állami beruházás politikája (autópálya-, vasútépítés, postafejlesztés, fegyverkezés) mellett adókedvezménnyel támogatta (rosszul fizető) munkahelyek teremtését. A fiatalok (18–25 év közöttiek) számára először önkéntes, majd 1935-től kötelező féléves munkaszolgálatot írt elő. A kétkeresős családmodell ellen indított kampánnyal a frissen házasulók 1000 márkás kölcsönt kaptak, ha a feleség nem dolgozott és a gyermekek szülését vállalta. Ezzel kiszorították a nőket a munkaerő-piacról, ahogy jótékony hatással volt a munkanélküliségre az 1935-ben bevezetett katonai szolgálat. (Németh 2002,205-206) Ezen intézkedéseknek köszönhetően 1938-ra megvalósult a teljes foglalkoztatottság, az aktív korú népesség 6%-a volt csak rászoruló. (Kuhlmann 2002,85) Ezzel megoldódott a társadalombiztosítás finanszírozási problémája. Mivel a társadalombiztosítás német „mű” volt, amire minden német csak büszke lehetett, a nemzeti szocialisták nem nyúltak ehhez a rendszerhez, sőt a szociálpolitikát felhasználták politikai legitimációjuk erősítésére. Így 1933 és 1938 között tovább bővítették a biztosítottak körét, az alkalmazottak társadalombiztosításába bevonták az iparosokat, a nyugdíjasokat a betegbiztosításba,
vagy
1939-ben
életre
hívták
a
parasztok
és
hozzátartozóik
balesetbiztosítását, és 1941-ben ugyanezen kör betegbiztosítását. (Schmidt 2005,65) „A nemzeti szocialisták szociálpolitikájának négy fő jellemzője volt: 1. a szociálpolitikát állami tevékenységként értelmezték; 2. a korporatizmus átalakult kényszer korporatizmussá; 3. mobilizálták a munkaerőt, és a munkanélküli ellátásban bevezették a rászorultság és a munkára foghatóság elvét; 4. a szociálpolitikai feladatokat megbízható szervezeteknek adták át, ezzel háttérbe szorítva az egyházi és civil kezdeményezéseket.” (Schmidt 2005,66) Az első jellemző elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a helyi szociális kiadásokat 1938-ra 75%-kal csökkentették, és a népápolást [Volkspflege] jelölték meg a szociálpolitika fő feladatává. Ennek megvalósítására az 1922-ben alapított „Nemzeti Szocialista Jóléti Szövetséget” (NSV) jelölték ki, amely 1933-ban vezető szerepet kapott az 1924-ben alapított a nagy jóléti szervezeteket tömörítő Jóléti Szervezetek Német Ligájában. Különös taktikai előnyt élvezhetett ez a szervezet, mert egyszerre tudott fellépni állami szervként és civil
fenntartóként. A munkás és a zsidó jóléti szervezetek betiltása után az egyházi szervezetek és a Vörös Kereszt a Ligában való maradástól remélte, hogy képes lesz befolyásolni a szociális gondozás változásait. „A Belső Misszió és a Diakónia alapvetően egyetértett az NSV alapelveivel, a szocialista ellenségképpel, a demokrácia elutasításával és a hazafias szellemiséggel.” (Kuhlmann 2002,85) A Caritas némi távolságot tartott ugyan, de együttműködött, nem lépett fel és nem tiltakozott például a kényszer sterilizáció kapcsán. Az NSV tartalmilag a preventív családtámogatást hangsúlyozta. Adományokat gyűjtött és osztott szét, például az üdülésre szoruló árja városi gyerekek és édesanyjuk vidéki, téli üdülésére. Mivel a húszas-harmincas éveken a legtöbb nagyvárosban kiépültek a különböző intézmények, az NSV elsősorban a kisebb városokban és településekben tudott helyet találni tevékenységének. Igaz, e mögött ideológiai megfontolások is voltak, hiszen a nemzeti szocialista párt tömegbázisát éppen a vidéken élő parasztság jelentette. Így az NSV aktivitások kiindulópontja a 6000 községi ápolóállomás volt, ahol először terhes- és anyatanácsadó- és ápolószolgálatot működtettek. A weimari köztársaság idejében ezek elsősorban a nagyvárosokban voltak, így ebben a korban kiterjedtségük volt új. Kinyilvánított célja volt az állomásoknak, hogy „szoros feltáró és megfigyelő hálózatot alakítsanak ki” (Kuhlmann 2002,86). Különösen az anyatanácsadókban érvényesült a nemzeti szocialista eszme, amennyiben a nemzeti szocialista csecsemőápolás új elvét terjesztették. Ennek lényege, hogy „az anyai majomszeretet helyett be kell vezetni a négyórás szoptatási rendet, hogy már kora csecsemőkorban fegyelmet tanuljon a gyerek, illetve időben megtörténjen a testi és lelki elidegenedés. A biztonságot ne az anyjánál találja meg a gyerek, hanem a nemzeti szocialista közösségben. Vagyis ezek a tanácsadók sokkal inkább az anyák ellen voltak, mint az anyákért.” (Kuhlmann 2002,86). Sokat tettek a nemzeti szocialisták az óvodafejlesztés területén is. Egyrészt, mert az anyáknak a hadiiparban kellett dolgozniuk, másrészt az óvodában könnyebben érvényesíthették a gyerekek nemzeti szocialista nevelését. E nevelés megvalósításának legfőbb színtere az 1926-ban alapított Hitler Jugend (HJ) volt. Az ifjúságsegítés területén az ifjúsági segítés és az ifjúsági büntetés végrehajtás összevonására törekedtek. Az 1934-ban elfogadott „szabad jóléti ápolás birodalmi összefogása” című törvény 1.§-a a nevelés új célját határozta meg: „A fiatalok nevelése a népközösségre nevelés. A nevelés célja a testileg, lelkileg, szellemileg fejlett, szakmailag ügyes német ember, aki vérében rassztudatos, a földben gyökerezik és a keresztényi élő erők vezérlik a néphez, az államhoz kötötten és elkötelezetten. Minden német gyereket ebben az értelemben a német népközösség felelősségtudatos tagjává kell nevelni.” (Gerhardt/Schöer 2002,656) Ennek
szellemében a jóléti gondozás szervezeteihez hasonlóan a Hitler Jugend vezetőjét nevezték ki birodalmi ifjúsági vezetőnek, és a többi ifjúsági szervezetet e szervezetnek rendelték alá. Itt sem okozott nehézséget az integráció, hiszen a szervezet tevékenységében sok hasonlóságot mutatott a többi ifjúsági szervezettel: például túrázás, táborozás, a csoportvezetők csak néhány évvel voltak idősebbek a csoporttagoknál. A szervezeti átalakítás után viszont csökkentették a többi szervezet autonómiáját, és szemléletváltás is történt a nevelési célok tekintetében:
„Romantika
helyett
a
technikai
lelkesedés,
szabadidő
helyett
a
kötelességteljesítés vált hangsúlyossá.” (Kuhlmann 2002,88) 1936-ban fogadták el a Hitler Jugend törvényt, amelyben az iskolai és szülői nevelés mellett nevelési feladatokat rendeltek a szervezethez. „Ennek eredményeként 1935-ben a fiatalok fele, 1939-ben a fiatalok 2/3-a tartozott a Hitler Jugend alá. Ezzel megszűnt a korábbi ifjúsági mozgalomra jellemző önkéntesség, autonómia és pluralitás, nem is beszélve az emancipációs elvről. A Hitler Jugend által a fiatalokban a haza, bajtársiasság, népközösség és hazaszeretet egészen diffúz keveréke alakult ki, ami mély nyomokat hagyott a német társadalomban, hiszen közel 10 millió gyerek nőtt fel e rasszista szervezet védőszárnyai alatt.” (Kuhlmann 2002,89) A nemzeti szocialisták nem tettek különbséget elhanyagolás, büntetés és nevelés között. Felállítottak ún. megfigyelő állomásokat, ahol először eldöntötték, hogy melyik gyerek árja. Őket családias típusú otthonokban helyezték el, és már nem neveltek voltak, hanem bajtársak. A nem nevelhetőket, a fiatalkorú bűnelkövetőket külön táborba zárták, majd 1940-től koncentrációs tábort alakítottak ki részükre. „A moringeni tárborban külön részleg volt a tartósan beutaltak részére. Az U-részleg a megbízhatatlanoknak, az E-részleg a nevelhetőeknek volt kialakítva.” (Kuhlmann 2002,90) Az 1943-ban módosított fiatalkorúak büntető törvényében 12 évre szállították le a büntethetőség határát, és a bíróság akár halálos ítéletet is kimondhatott. „A törvény elrendelte a fiatalok öröklés-biológiai vizsgálatához a családfaelemzést. Az örökletes értékek megállapításához a fiatalkorú bűnelkövetőt beutalták egy hathetes kriminál-biológiai vizsgálóállomásra, ami az SS-hez tartozott. Innen a legtöbb fiatal a moringeni táborba került.” (Kuhlmann 2002,91) De a felnőtt devianciával szemben is hasonlóan léptek fel a nemzeti szocialisták. Hatalomra kerülésüket követően harcot indítottak a koldusok ellen, amikor kijelentették, hogy „a koldusoknak adott adomány a nagy gondozási akciókkal szembeni fellépés. A kor szemtanúi által pozitívnak értékelt ’utcaképrendezés’ azt jelentette, hogy a koldusokat először dologházakba, majd átnevelő táborokba zárták”. (Kuhlmann 2002,85) Hasonlóan jártak el
1938-ban a más szociális segítségre szoruló csoportokkal, prostituáltakkal, hajléktalanokkal és iszákosokkal. Őket egyenesen koncentrációs táborokba küldték, ahol a fekete jelzést kapták. „Az aszociálisokat az egészségügyi hivatalokban tartották nyilván, amelyeknek alárendeltje volt a szociális- és ifjúsági hivatal, és ahol az eltérő viselkedést nagyapai generációig visszamenőleg nyilvántartották.” (Kuhlmann 2002,85) De a legveszélyeztetettebb csoport a nemzeti szocialista időszakban a pszichiátriai betegek és fogyatékosok voltak. Létük nem volt összeegyeztethető a felsőbbrendű faj képével. Emiatt 1933-ban elrendelték e csoport, valamint iszákosok, prostituáltak, bűnelkövetők kényszersterilizációját, amelybe beleestek a nagyothallók és a vakok is. 1940-ben a T4 akció keretében 80 ezer elmebetegen vagy fogyatékos otthonban lakón aktív eutanáziát hajtottak végre. Hogy elkerüljék a hozzátartozók tiltakozását, az akciót megelőzően számtalan áthelyezést hajtottak végre, így a rokonok csak postai úton értesültek, hogy gyermekük, rokonuk tüdőgyulladásban elhalálozott. „Aki gyilkosságról beszélt, azt halálra ítélhették. Végül a katolikus egyház, mint intézmény fenntartó tiltakozására leállították a szisztematikus gyilkosságokat, de továbbra is élt a ’vad eutanázia’. A II. világháború végéig sok beteg méreginjekciók által vagy kóros alultápláltság miatt halt meg. Az alacsonyrendűség és a fogyatékosság összekapcsolása a fogyatékosok – ha túlélték – és hozzátartozóik számára messzemenő következményekkel járt, ugyanis kétségbeesésből és szégyenből nem harcoltak jóvátételért a háborút követően.” (Kuhlmann 2002,87) Mindezek a folyamatok nem történhettek volna meg a szociális munka részvétele nélkül, hiszen e szakma dokumentációit, feljegyzéseit használták fel a rémtettek megvalósításakor. Ennek megértéséhez figyelembe kell venni az adott kor minden vonatkozását. A nemzeti szocialista gondolkodás
térhódítása egyrészt a késői nemzetállammá alakulásával
magyarázható. A nemzetállam életre hívása (1871) és az ezzel párhuzamosan lezajló ipari társadalomra való áttérés túl sok egyidejű változást jelentett egy nemzedék számára. Éppen ezért is alakult ki a szociálpedagógia mozgalma, amikor a fiatalok a maguk új életformáját keresték és a nemzeti értékeket hangsúlyozták. E folyamatnak a „természetes lezajlását” törte ketté az I. világháború és annak elvesztése. Ekkor a német nemzeti öntudatot a szégyen, a vesztes nemzet külső meghatározása jellemezte, amely ellen óhatatlanul tiltakozott az, aki még nem jutott el az állampolgáriság mentén történő önmeghatározáshoz. Ezt erősítette a weimari köztársaság politikai zűrzavara, ami táptalajt adott a rendpolitika elfogadásának. A rasszista szemlélet alapját jelentő szociál-technológiai utópia és gondolkodás (eugenika) nemcsak a németekre volt jellemző, hanem a kor sajátossága volt. A tudományos technikai
fejlődés mentén az emberek mindennapjaiban elért változások azt az illúziót keltették, hogy társadalmi problémák is megoldhatóak ezen eljárások segítségével. Ezt mutatják a kor orvosbiológiai
kutatások
tanulmányai,
például
az
amerikai
kutatások
a
kriminalitás
örökletességéről. Az orvostudomány amúgy is kötődött a szociális munkához, amikor a korábbi egészséggel kapcsolatos programok kapcsán komoly eredményeket ért el, és e programok mentén az orvosok maguk alá rendelték a gondozónőket. Ebben a korban úgy gondolták, hogy „a megfelelő előgondozással [Vorsorge] feleslegessé válik a gondozás [Fürsorge]” (Kuhlmann 2002,80). Ráadásul a szociáldarwinizmus soha nem állt távol a szociális munkától, hiszen például az érdemes-érdemtelen szegény megkülönböztetése és az ehhez kapcsolódó ellenőrzés mindig jelen volt a gyakorlati munkában. Az érdemes-érdemtelen megkülönböztetés átalakulása a rasszista felső/alacsonyrendűre természetesen egy minőségi ugrást jelentett, ami elfogadhatatlan a szociális munka humanitárius elkötelezettsége oldaláról. Hogy hogyan lehetett elfogadtatni ezt a szociális szakmával, annak a fentieken kívül két közvetlen oka volt. Az egyik a szakma általános „ájultsága” más szakmákkal szemben, mint ügyvéd, orvos, pszichológus. A szociális munka nem tudta megfelelően definiálni a maga tevékenységét, így úgy élte meg, nem is lehet szava más tudományágak képviselőivel szemben. A másik ok egy konkrét közvetlen történelmi előzmény a nemzeti szocialista hatalomátvétel előtt. Az akkor dolgozó szociális munkások a gazdasági
világválság
következtében
fellépő
munkanélküliség
miatt
mérhetetlen
túlterheltséggel dolgoztak, és ezt a csökkenő állami kiadások miatt fokozatosan romló feltételek mellett tették. A finanszírozási nehézségek miatt maguk egzisztenciáját is félteniük kellett. A politika oldaláról folyamatos támadásoknak voltak kitéve, mert őket tették felelőssé az ellátást igénylők számának növekedéséért. Ezek az évek felemésztették a szociális munkások energiáit, és sokukban az a nézet alakult ki, hogy a nemzeti szocialista hatalomátvétel után a weimari köztársaságban megkezdett kezdeményezések folytatódnak, hiszen „az 1933-as év egyértelmű javulást hozott a kliensek életében és a szakmai keretfeltételekben” (Kuhlmann 2002,82). „A nemzeti szocializmus egy nagy kertté változtatta a társadalmat, ahol a gyomnak definiált népcsoportokat eltüntette, hogy a haszonnövények nagyobb teret kaphassanak, s a modern tudatosságtól vezérelve a fennálló káoszban rendet teremtett.” (Kuhlmann 2002,78) „A rendőrségnek,
a
betegeket
gonoszokat (kriminálisokat, aszociálisokat) a
(gyógyíthatatlanokat,
nevelhetetleneket)
az
orvosoknak
szolgáltatták ki. A szociális munka területén (anyatanácsadó, ifjúsági gondozás) a szófogadás és a feltűnés nélküli beilleszkedés rigid mintája érvényesült. (…) A nemzeti szocialista
népápolás keretében különböző területeken eltérő következményekkel megtisztították a szociális munkát a megoldhatatlan esetektől. Ezt a folyamatot támasztotta alá az a mítosz, hogy orvosilag megoldható, ami csak szociális egyenlőséggel nem.” (Kuhlmann 2002,93). Vagyis a nemzeti szocialista korszakban a szociálpolitikával legalizálták a rasszizmust, amikor a társadalom egészséges tagjait támogatták, vagy átnevelő táborokkal kívánták elérni a változást, míg a gyengékkel szemben radikálisan léptek fel. Ezzel hátat fordítottak a szociális segítés „szentimentalizmusának” (felebaráti szeretet), és megpróbálták a segítés feltételeit tisztán tudományos – elsősorban orvosi – alapokra helyezni. A szelekcióhoz orvosidiagnosztikai fogalmakat használtak, és ha ezek nem voltak elegendőek, akkor a szociális, morális indokokat fogalmaztak meg, mint szociális parazita vagy népkárosító. (StaubBernasconi 2007, 140) Bár e korszak híveinek körében voltak, akik megpróbálták elméletileg megalapozni a rendszer tetteit, úgy gondolom, ezek bemutatását mellőzöm. A weimari köztársaság, illetve az azt megelőző kor szociális munka elméleteit megfogalmazó szakemberek törekvéseit, ahogy a szociális munka fejlődését kettétörte a nemzeti szocialista korszak. Hallgatásra kényszerültek a rendszertől eltérő véleményt megfogalmazók, vagy ahogy zsidó származása miatt emigrált Alice Salomon, vagy Ilse von Arlt üldöztetéseknek volt kitéve.
5. A német szociális munka kezdeteinek fő jellemzői – azonosságok és eltérőségek a nemzetközi összehasonlításban Németországban a szociális munka kialakulása és kezdeti szárnybontogatása közel hasonlóan zajlott le, mint Amerika vagy Európa más országaiban. Az azonosságok mellett azonban felfedezhetőek eltérőségek, amelyek egyrészt csak a német szociális munkára jellemzőek, és alapvetően meghatározták a további fejlődését. Azonosság az ipari társadalomba való átmenetből fakadó új szociális problémák megjelenése, illetve ezek kezelésére tett erőfeszítések. Mint minden társadalomban, úgy Németországban is ez a fejlődés magával hozta az emberek szociális beágyazottságának, mindennapi életének radikális változását, új szociális problémák megjelenését.
Azonosság, hogy a tevékenység kialakulása és elterjedése szorosan beágyazódik a női emancipációs mozgalomba. Ennek oka lehet egyrészt az Ulrich Beck által levezetett családi funkciók kettéválása. Ennek értelmében a férfi és nő kapcsolata az ipari társadalomban rendi jellegű, mert kölcsönösen függenek egymástól. Míg a feudális rendszerben a család gazdasági és szociális funkciója szervesen összetartozott, vagyis a család valamennyi tagja részt vállalt benne, addig az ipari társadalomban a férfié lett a gazdasági funkció, a házon kívül végzett bérmunkával, míg a nőé a szociális funkció, a háztartás vezetése, a gyerekek gondozása. A házastársak egyike sem tudja megfelelően ellátni funkcióját a másik nélkül, a férfi nem tud dolgozni a nő gondoskodása nélkül, de a nő sem tudja vezetni a háztartást, nevelni a gyerekeket a férfi pénzkeresete nélkül. (Beck 2003,195-201) Ha a férfi nem tudja betölteni a családfenntartói funkcióját, és a nő is dolgozni kényszerül, így nem tudja ellátni szociális funkcióját, és kialakulhat egy szociális probléma. Másrészt a jómódúak esetében a nőknek már nem kell ellátniuk szociális funkciójukat, hiszen azt helyettük a fizetett alkalmazottak (cseléd, házvezető, nevelő) látják el, és a felszabaduló szabad időt mások segítésére fordíthatják. Ez a folyamat minden modern társadalomban megfigyelhető, és magyarázatul szolgálhat, hogy miért is az emancipációs mozgalom tűzi zászlajára a szociális kérdéseket. Egybeesik az emancipációs mozgalom szárnybontogatásával a nők szociális/gondoskodó funkciója is, de a problémák tömeges megjelenése is. Másrészt a szociális problémák nagyon jó lehetőséget kínáltak arra, hogy a nők megfogalmazhassák kritikájukat és tiltakozásukat a férfias társadalommal szemben. Nem véletlen, hogy A. Salomon a szociális anyáskodást helyezte tevékenységének középpontjába, ahogy Jane Addams – Amerikában –, úgy fogalmazott, hogy „a nők hozzák el a világban a békét és a kenyeret” (Engelke 2002,152). Eltér a németországi szociális munka fejlődése az angolszászétól, amennyiben az ipari társadalom kialakulása később vette kezdetét, és szinte azonnal a nagyipari kapitalizmus alakult ki. Érdekessége ennek a fejlődésnek, hogy országon belül ez a folyamat elsősorban a nyugati/északi területen (Ruhr-vidék és nagyobb városokban) zajlott le, míg Németország keleti/déli része megtartotta feudális jellegét. E feudális jelleg megmaradását az is erősítette, hogy a társadalmi változások nem alulról, az egyre inkább erősödő polgárság kialakulásával és nyomásgyakorlásával vette kezdetét, hanem felülről, a nemesek kezdeményezésére indult el. Így például a 19. század végén, a 20. század elején a feltörekvő polgárok a nemesekhez
kívántak hasonlítani, és csak csökevényesen alakult ki a demokrácia alapját jelentő polgári kultúra.7 A gyors társadalmi változások rendkívüli mértékű szociális problémákkal társultak, és ezzel párhuzamosan történt a nemzetállam kialakulása. Ennek eredményeként (a szociálpolitika történetében először) az állam – felülről és nem alulról induló kezdeményezés eredményeként – nemcsak szabályozta a szociális gondoskodást, hanem aktívan felvállalta a szociális problémák kezelését, és kialakította a társadalombiztosítás rendszerét. A szociális kérdésekkel kapcsolatos aktív állami részvétel ebben a korban mindvégig megmaradt a német szociálpolitikában és szociális gondoskodásban, ami úgyszintén eltérőséget jelent például az amerikai fejlődéssel. Az aktív állami részvétel fennmaradásának egyik legfőbb oka az I. világháború, illetve annak következményei. A háború során, mint ahogy más európai országokban is, a szociális problémák már nemcsak a legelesettebbeket érintették, hanem a társadalom nagy részét. Ez mindenféleképpen megkívánta az állami segítést, ami nagy mértékben elősegítette a szociális gondozórendszer kiépülését. Ez Németországban a társadalombiztosítás mintájára a civilszervezetek és az állam szoros együttműködésén keresztül valósult meg. Ez a korporatizmus mindvégig sajátossága marad a német szociális rendszernek. Ezen belül egy nagyon fontos momentum, ami úgyszintén a német szociális munka fejlődésének sajátossága, hogy az állam és civilszervezetek együttműködése révén már ebben a korai szakaszban kiépülnek a szociális, ifjúsági hivatalok, és a szociális munka e bürokratikus keretekbe ágyazódik a külső szolgálatok révén. Ez lényegesen meghatározza a német szociális munka e korban jellemző módszertani fejlődését, hiszen e tevékenység központi eleme lesz az ellenőrzés, a bürokratikus igények kiszolgálása, és csak másodlagosan jelenik meg az egyén tényleges segítése. Ezzel szemben ott, ahol a szociális munka megmaradt a civil szervezeteknél, és nem jelent meg olyan hangsúlyosan a hivatali érdek, sokkal inkább volt jelen a szakmai tevékenység kialakításában a segítés és támasznyújtás módszereinek keresése, így például a pszichológiai iskolákhoz való kapcsolódás.
7
Ez a társadalmi fejlődés egyrészt eltérőséget jelent a többi nyugat-európai országhoz képest, viszont azonos a magyarországi társadalmi változásokkal.
A háború másik következménye, ami sokkal hangsúlyosabban jelent meg a német társadalomban, mint más országokban, a háború elvesztéséből, az abból fakadó jóvátételi kötelezettségekből adódott. A háború minden európai országot megviselt, de a német gazdaság talpraállását különösen megnehezítette. Így a német társadalomban sokkal élesebben láthatóvá vált, hogy a szegénység, elszegényedés nem vezethető vissza csak egyéni okokra, hanem azok elsősorban társadalmiak, ezen belül a gazdaságtól függőek. Éppen ezért már a weimari köztársaság ideje alatt lefektették a jóléti állam jogi alapjait, ami csak a hiányzó források miatt nem tudott a gyakorlatban megvalósulni. Mindezek hatására a szociális munkán belül is – például az elméleti megfogalmazásokban – sokkal hangsúlyosabban jelentek meg a társadalmi, gazdasági okok, mint más országok szociális munka elméleteiben.8 Egy további sajátossága a német társadalom történetének és ezen belül a szociális munka történetének a nemzeti szocialista korszak, a maga rémtetteivel. Ez a korszak alapvetően meghatározza a XX. század második felében a német szociális munka fejlődését, amennyiben mindent elkövettek, hogy ehhez hasonló események ne történhessenek meg.
8
Például ebben a korban Amerikában a szociális munkások tevékenysége és elméleti publikációi sokkal inkább kötődtek a különböző pszichológiai iskolákhoz.
III. A háború utáni „szűkös, majd zsíros évek” a szociális piacgazdaság szociálpolitikája és a szociális munka újjáéledése Adenauer kancellár konzervatív kormánya (1945-1969)
1945. május 8-án, a II. világháború európai befejezésével, a Harmadik Birodalom összeomlásával véget ért a 12 éves nemzeti szocialista uralom. A feltétel nélküli megadás a teljes vereséget jelentette, és katonai megszállás követte. Bár ez a lakosság többségének a teljes összeomlással volt egyenértékű, mégis több ezer ellenállónak, politikai fogolynak, valamint a koncentrációs táborban lévő deportáltak és hadifoglyok millióinak a felszabadulást jelentette. A német társadalmat a háború és következményei, a megszállás és az általános anyagi szükség miatt civilizációs törés jellemezte. Ezért a német köztudatban ezt az időszakot „a nulla év nullpontjá”-nak is nevezik. Pedig minden új nap az előző napra épül, vagyis a történelemben soha sincs olyan helyzet, hogy eltörölhetnénk a múltat. Így mindenféleképpen kihívást jelentett ez a pillanat, mert „létre kellett hozni egy működő demokráciát, és el kellett takarítani a háború anyagi és szellemi romjait”. (Stern 2008,232)
1, A megszállás és a háború utáni szűkös évek 1.1. A szövetségesek eltérő politikája és Németország kettészakadása A szövetségesek az 1945. februári jaltai konferencián állapodtak meg a Németország veresége utáni cselekvési programról, így az ország és Berlin négy megszállási (orosz, angol, francia és amerikai) zónára történő felosztásáról. A helyi igazgatás az adott zónáért felelős megszálló hadsereg feladata volt, és a helyreállításában támaszkod/hat/tak a helyi német lakosságra. Megállapodtak a nemzeti szocializmus és a militarizmus felszámolásáról, a teljes leszereléséről és nácitalanitásáról, valamint az elkövetett rombolások arányában jóvátételre kötelezték Németországot. (Németh 2002,318) Viszonylag hamar megmutatkoztak a szövetségesek – főleg a szovjetek és az amerikaiak – eltérő politikai elképzelései. Amíg a szovjet megszállási övezetben, a Szovjetunióban kialakult gyakorlat szerinti politikai és gazdasági berendezkedésű társadalmat kezdték
kialakítani, addig az ország nyugati részén a demokratikus jogállamiság és a piacgazdaság kiépítésén fáradoztak a szövetségesek. Eltérőség mutatkozott a közigazgatás újjászervezésében. Míg a szovjet zónában a párt vezetése által centralizáltan irányítása alatt működő rendszert alakítottak ki, addig a nyugati szövetségesek az alulról építkező önkormányzatiság mellett voltak elkötelezettek. De ugyanilyen különbség mutatkozott a jóvátétel értelmezésében. A Szovjetunió a teljes jóvátételre törekedett, és ezen keresztül nemzetgazdaságának talpra állítását és fejlesztését kívánta megvalósítani, míg a nyugati szövetségesek az I. világháború utáni eseményekből tanulva úgy vélték, hogy a német népnek maradjon elegendő erőforrása a külső segítség nélküli önfenntartáshoz. A szovjet zónában „a folyó termelésből az egész megszállási időszak alatt hétmilliárd dollár értékű áruszállításra került sor (a három nyugati övezetben 0,13 milliárd), s a leszerelt üzemek értéke 2,6 milliárd dollárt tett ki (nyugaton 0,6 milliárdot).” (Németh 2002,335) Bár a háború után közvetlenül a szövetségesek az egységes Németország megtartására gondoltak, az együttműködésük során felszínre kerülő eltérő politikai nézetek, gazdasági érdekek sokkal inkább a kettéosztás irányába hatottak. Ezt erősítette Thruman elnök 1947. március 12-én elhangzott beszéde, ahol kétféle „életmód” szembenállását hirdette meg a nemzetek számára: a liberális demokrata, valamint a „személyi szabadságot elnyomó” életformát” (Németh 2002, 341). Ezután fogalmazódott meg „a Marshall-terv (European Recoery Program – ERP), amelynek (…) fő célja a részt vevő országok amerikai termelésből származó árukkal való ellátása volt”. (Németh 2002,342) Németország nyugati övezeteinek bevonása a Marshall-tervbe már feltételezte a nyugati állam megalapítását, hiszen a terv egyik lényeges előfeltétele volt a piacgazdaság megléte. Ennek a feltételnek tettek eleget, amikor 1948. június 20-án – az infláció letörése érdekében – a nyugati övezetekben bevezették a német márkát (DM). A szovjetek tiltakozásuk kifejezésére blokád alá vonták Berlin nyugati részét, ahol a közel kétmillió ember amerikai segítséggel kitartott az alapvető élelmiszer és áruhiány ellenére. A
gazdaságban
bevezetett
gyökeres
változások
egyértelművé
tették
Németország
kettészakadását. „A nyugati övezetek német lakossága idegenkedő önkéntességgel fogadta a két német állam kialakítása felé mutató fejleményeket. Önkéntessége abban tükröződött, hogy elfogadta a nyugati típusú demokratikus parlamentarizmust és Nyugat-Németország kezdeti
integrációját; idegenkedése pedig abban a korán felismert tényből fakadt, hogy a szorosabb nyugati kötődés mélyíti a szakadékot Németország keleti részével. A szovjet megszállási övezet lakossága a területén végbemenő eseményekre a nyílt határon át egyre növekvő létszámú kivándorlással reagált.” (Németh 2002,349) Ezzel végérvényessé vált Németország kettészakadása és a két különálló német állam megalakulása, ami negyven éven keresztül határozta meg Németország történetét és politikáját. A két Németország a hidegháború demarkációs vonalán helyezkedett el, és ennek köszönhetően a ún. „mágnes-elv” mentén elsősorban a szociálpolitikában kirakatpolitikát folytattak. Így nemcsak a gazdasági felemelkedésre figyeltek oda, hanem törekedtek az általános, magas színvonalú jólét biztosítására is, amit ugyanígy megtett az egykori NDK politikai vezetősége, amikor gazdasági teljesítőképességén túl, elsősorban szovjet támogatás révén biztosította az ország lakóinak általános jólétét. Innentől kezdve csak a nyugatnémet társadalmi és gazdasági fejlődést, az ebbe ágyazódó szociálpolitikát és szociális munka fejlődését mutatom be. Mivel a volt NDK területén a magyarországihoz hasonló szocialista állam alakult ki, és ennek megfelelően a szociálpolitika fejlődése, ahogy a szociális munka megszüntetése is hasonló volt, erre nem térek ki. A magyar szociális munka újjáéledése és mai fejlődése szempontjából több tanulsággal bír a nyugatnémet szociális munka fejlődésének és az ott megfogalmazott elméleteknek a megismerése, ezért korlátozom vizsgálódásomat Németország egy meghatározott egységére. 1.2. A nyugati megszállási övezetek és a Német Szövetségi Köztársaság megalakulása A győzelem után a szövetségesek súlyos gazdasági és szociális szükséghelyzettel néztek szembe. Már a háború végén jelentkező gazdasági és szociális problémák a gazdaság összeomlásával drámai méretűvé váltak. Az emberek puszta túlélésének biztosítása a megszálló hatalmak legfőbb feladatává vált. 25 millió ember volt a háború végén az utcán, a megszálló csapatok elől menekülők, a koncentrációs táborokból szabadult foglyok és a háború alatt vidékre menekített gyerekek keresték helyüket ebben az új világban. A nagyvárosokban a lakásállomány ¼-e teljesen megsemmisült, vagy oly mértékben károsodott, hogy lakhatatlanná vált. Becslések szerint minden 3. háztartásnak nem volt lakása. (Frerich-Frey 1996,2) „Németország a nők és az aggastyánok országává vált, a 37 millió nő mellett 29 millió férfi volt, de a férfiak 70%-a 18 év alatti vagy 60 év feletti volt. Szinte teljes mértékben
hiányzott a középgeneráció, amely nélkülözhetetlen volt az újrakezdéshez.” (HeringMünchmeier 2002,99) Ebben jelentett változást az elkövetkezendő években elbocsátott 5 millió hadifogoly hazaérkezése. A német városok képéhez szorosan hozzátartoztak a romeltakarító asszonyok. Az alapvető élelmiszerhiány miatt továbbra is életben kellett tartani a háború végén bevezetett jegyrendszert. Jegyet csak az kaphatott, aki részt vállalt a munkában, így a kezdeti időszakban a romok eltakarítása főleg a nőkre hárult. A jegyek csak részben fedezték a megélhetést, mert 1946-ban az egy főre eső napi élelmiszerszükségletet 1500 kilokalóriában határozták meg. Ennek köszönhetően virágzott a közvetlen árucserén alapuló feketepiac. Különösen felértékelődtek ebben az időszakban a külföldi segélyszervezetek által küldött care-csomagok, amelyek az alapvető túlélést jelentették. A gazdaság újraindításában fontos szerepet játszottak a viszonylag hamar (1945 nyarán) újjáalakuló szakszervezetek, amelyeknek segítségével az alapvető ellátás érdekében el lehetett indítani a termelést. Mivel ezeket a rendkívüli gazdasági és szociális problémákat elsősorban helyi szinten és nem központi igazgatás révén lehetett kezelni és megoldani, hamar szükségessé vált az önkormányzatok felállítása. Ez egybeesett a szövetségesek demokratizálási és decentralizálási törekvésével. A helyi igazgatást először a katonai megbízottak szervezték újjá, amely munka során elsősorban az emigrációból hazatért németekre támaszkodtak, majd a nácitalanítás után folyamatosan vonták be a helyi lakosságot. A nácitalanítás eltérő módon és eltérő ütemben zajlott le a különböző nyugati megszállási zónákban. A szovjet zóna után az amerikai zónában vitték véghez a legnagyobb mértékben, amennyiben ott egy 131 kérdésből álló kérdőívet kellett kitöltenie a felnőtt lakosságnak, összesen 13 millió embernek, és ebből végül 10%-ot marasztaltak el és csak 1%-ot büntettek meg. (Németh 2002, 337) Végül „a nácitalanítás címén a szovjet zónában 390 ezer, az amerikai zónában 374 ezer, az angol zónában 290 ezer és a francia zónában 70 ezer embert bocsátottak el állásából”. (C.Müller 1997,35) E kezdeti erőteljes elbocsátási hullám egyrészt azért hagyott alább, mert tulajdonképpen a felnőtt lakosság fele tagja volt valamilyen fasiszta szervezetnek, másrészt fontos szempontként merült fel az ország újjáépítése érdekében, hogy bizonyos szakemberek nemzeti szocialista múltjuktól függetlenül nélkülözhetetlenek. Így a megbüntetésről az átnevelésre (reeducatio-ra) helyeződött a hangsúly. Az átnevelés alatt a közvetlen demokratikusságra nevelést értették, amit az újjászervezett iskolákban és műhelyekben, illetve a közvetlen példamutatáson és
irányításon keresztül valósítottak meg, bár maga az átnevelés szó bizonyos ellenállást váltott ki a németekből. 1946 januárjában az amerikai zónában tartották meg az első önkormányzati választásokat, amelyeket a körzeti, majd az év végi tartományi választások követtek. Az újonnan felálló helyi önkormányzatok munkája kimerült a szociális problémák tűzoltás jellegű kezelésében.9 Alapvető
feladata
volt
az
emberek
lakhatásának
biztosítása,
amit
elsősorban
kényszerbeköltöztetésekkel és szükségszállások kialakításával oldottak meg. Ezen túlmenően helyre kellett állítani az alapvető egészségügyi ellátást, hiszen a zsúfolt lakhatás és az emberek alultápláltsága különösen fokozta a járványveszélyt. De a legnagyobb kihívást a menekültek fogadása és elhelyezése jelentette. A háború után Németország a földönfutók országa lett. A menekültáradatot két tényező határozta meg. Egyrészt sokan önként menekültek a szovjet csapatok elől az ország keleti területeiről, de nagy számban voltak a kényszerkitelepítettek. A németek által a háború során megszállt területeken újjáalakuló országok (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia) részben úgy gondolták megoldani kisebbségi politikájukat, hogy a területükön élő német kisebbséget, mint megbízhatatlan elemeket, kitelepítették országukból. 1945 és 1947 között 11 millió menekült érkezett így németföldre, és 1950-re a lakosság 20%át tették ki. (Hering-Münchmeier 2002,106) Ennek köszönhetően 1939 és 1950 között a háborús veszteségek ellenére a lakosság száma 7,2 millióval, 43 millióról 50,2 millióra nőtt. (Frerich-Frey 1996,34) Elhelyezésük a nagyvárosi lakáshiány miatt elsősorban vidéken történt, ami a lakosság egyenlőtlen eloszlásához vezetett. Voltak olyan országrészek, ahol munkaerőhiány volt, míg máshol munkaerőfelesleg. Ezt a helyzetet egy később sorra kerülő további áttelepítéssel oldották meg. A helyi önkormányzatok és a tartományi gyűlések, miután a szövetségesek töröltek minden nemzeti szocialista kötődésű törvényt és rendelkezést, ideiglenes rendeleteket alkottak. Ezeken belül a szociálpolitika szempontjából lényegesek voltak a szociális ellátással kapcsolatos rendelkezések. Ezek közös jellemzője, hogy a menekültek miatt törölni kellett a területi hovatartozás szerinti illetékességet, és az ellátásra való jogosultságot a megélhetés 9
1946/47 tele különösen hideg volt, és általában hiánycikk volt a szén, ami a lakosság legfőbb fűtési eszköze volt. Ezért például Köln városában Frings főbíboros Aquinoi szent Tamás tanítására hivatkozva – ha a puszta túlélésért veszel el valamit, az nem tekinthető lopásnak – felszólította a lakosságot, hogy vigyenek haza szenet a pályaudvarról, még ha nem is fizettek érte. (Engelke 2002,40)
veszélyeztetettsége jelentette, ahogy mindenhol megjelent a munkavégzés követelménye. (Hering-Münchmeier 2002,104) Az általános rossz helyzeten az 1948-ban elfogadott Marshall-terv és az ahhoz kapcsolódó pénzügyi reform tudott gyökeres változást elérni, amelyekkel megteremtették az ötvenes években lezajlott második német gazdasági csoda alapjait. A Marshall-segély keretében Németország az évek folyamán 3,3 milliárd dollár pénzügyi segélyben részesült, amit fokozatosan fizetett vissza. E pénzügyi segélyből valósították meg a pénzügyi reformot, ami Ludwig Erhard nevéhez kötődik. „A pénz stabilitására és mindenek előtt a termelékenység növelésére törekedett. Az új márka bevezetésének másnapján az üzletek megteltek áruval, s összeomlott a feketepiac. A legfontosabb termékek – szén, acél, műtrágya, hajtóanyagok, alapvető élelmiszerek és bérleti díjak – árának rögzítésével a kereslet és kínálat viszonyát szándékozták helyreállítani. Az intézkedés szenvedő alanyai elsősorban a munkások és alkalmazottak voltak, mivel az élelmiszerárak rendkívüli módon emelkedtek. A béreket csak lassúbb tempóban szabadították fel, s az 1945 óta érvényben lévő bérstopot csak 1948 végén oldották fel. Az ár- és bérfeszültségek miatt ekkor 15%-kal emelték a béreket.” (Németh 2002,345) A szövetségesek a tartományok által választott Parlamenti Tanácsot bízták meg a nyugatnémet alkotmány megalkotására. Az alkotmány elnevezése helyett az alaptörvény fogalmát használták – és ez maradt mind a mai napig a német állam legfőbb törvényének elnevezése –, mivel nem kívánták már ebben a kezdeti időszakban végérvényesen meghatározni az ország alapvető működési feltételeit. Ebben rögzítették a német állam és a szövetségesek viszonyát, illetve meghatározták az ország működésének alapvető szabályait. Az alaptörvényt 1949. május 23-án hirdették ki, és ezzel megalakult a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Az NSZK megalakulásától kezdve nemzetközi politikájának előterébe helyezte az európai integráció kérdését. Kezdettől fogva aktív szerepet vállalt ebben a folyamatban, mert ettől remélte egyenjogúsága és szuverenitása visszaszerzését, míg a nyugat-európai országok az új német állam politikai, gazdasági erejének ellenőrzését. Így 1951-ben (Franciaország, Anglia, Németország) megalapították a Szén- és Acélközösséget a vámok, a szállítási kontingensek és a külön tarifák leépítéséért, majd 1957-ben az Európai Gazdasági Közösséget, amely közös piac, vámunió, mezőgazdasági, kereskedelmi és közlekedési, valamint politikai egységesítést
tervezett. Németország sokat profitált az első években ezekből a nemzetközi kapcsolatokból, hiszen csak 1955-ben nyerte el szuverenitását. (Németh 2001,410) 2. A zsíros ötvenes-hatvanas évek gazdasági fejlődése 2.1. A szociális piacgazdaság A szociálpolitika szempontjából lényeges, hogy az alaptörvény 20. cikkelye alapján „A Német Szövetségi Köztársaság egy demokratikus és szociális szövetségi állam”. Ezt egészíti ki a 28. cikkely, amelyben a „szociális államiságot mint szociális jogállamot a tartományokhoz delegálja. E két megfogalmazást kiegészítik az alaptörvényben deklarált alapvető jogok, mint az emberi méltóság, egyenlőségi elvek, családok védelme, egyesülési szabadság, munkaválasztás szabadsága és a tulajdon védelme”. (Boeckl–Huster–Benz 2006,100) A weimari köztársaság és a tartományok által korábban elfogadott tartományi alkotmányokkal ellentétben ez az alaptörvény nem nevesített/nevesít alapvető szociális jogokat, mint például a szociális biztonsághoz vagy a munkához, illetve azok védelméhez fűződő jogokat. „Az alaptörvény tulajdonképpen ’csak’ az állam alapnormáit (demokrácia, szövetségi, jogállam), illetve az alapvető jogokat határozta meg, de nem körvonalazta a tartalmi megvalósítást.” (Frerich-Frey 1996,17) Ebben szerepet játszott a különböző pártok választási taktikája, amikor úgy vélték, hogy a választások után maguk határozhatják meg a tartalmat. Így az SPD a demokratikus szocializmus, az FDP a szabad piacgazdaság és a CDU a szociális piacgazdaság programját kívánta megvalósítani. Az 1949 augusztusában tartott Bundestag választás a CDU elsöprő győzelmét hozta, így Konrad Adenauer lett a kancellár, és kezdetét vette a szociális piacgazdaság10 kiépítése. A szociális piacgazdaság egy olyan piacgazdaság, amelyet szociális elemekkel egészítenek ki. „A gazdaság központi eleme a fogyasztói szuverenitás, ahol alapvetően a kereslet és kínálat határozza meg az árakat. A szubszidiaritás elve mentén az állam csak ott avatkozik be korrigálóan a gazdaságba, ahol a piac kudarcot vall” (Frerich-Frey 1996,20). Az állami 10
A német szakirodalomban éppen a szociális piacgazdaság más országokban kialakított jóléti államoktól való eltérése miatt a szociális állam fogalmát használják. Ebben az esetben eltérek a szöveghű fordítástól és annak használatától, mivel a nemzetközi és hazai szakirodalomban a német szociálpolitikát a konzervatív jóléti állam modelljeként tartják számon.
beavatkozásoknak mindig piac konformnak kell lenniük, hogy ezzel ne befolyásolják a szabad árképzést és a piaci versenyt. Tulajdonképpen e fogalomban egyesíteni próbálták a liberális gazdasági nézeteket a szociális elkötelezettséggel. A kormány nem mondhatott le a szociális elkötelezettségről, mert a német társadalomban az átélt évek hatására általános volt annak elfogadása, hogy a megtermelt javakat az állam központilag, tervszerűen és igazságosan ossza el, így biztosítva mindenki számára az alapvető szociális biztonságot. Ezt a szocialista irányú társadalmi elképzelést a szovjet nagyhatalmi törekvések és a gazdasági fellendülés révén bekövetkező életszínvonalemelkedés szorította csak háttérbe. A választási győzelem után egyáltalán nem volt biztos, hogy az elméletben felvázolt szociális piacgazdaságot a gyakorlatban meg lehet valósítani. A Marshall-segély révén mobilizált gazdasági erők elindították a gazdasági fejlődést, amely megfelelő alapot teremtett az állam szociális feladatainak megvalósítására. „Az új gazdasági rendszer fontosabb kiegészítő elemei közé sorolták a központi adózást, a versenygazdaság megteremtését és fenntartását, a jövedelem szociálpolitikai indíttatású újraelosztását és a minimálbér rögzítését, és ide tartozott a mezőgazdaság és a kisipar állami hiteltámogatása, a szociális lakásépítés és a társadalombiztosítás kiépítése. Az ipar és a külkereskedelem abszolút elsőbbséget élvezett, mivel
a
nyersanyagokban
és
mezőgazdaságban
szegény
NSZK-nak
dinamikus
exportgazdaságra volt szüksége. A gazdasági szabadság kiterjedt a fogyasztási szabadságra, az iparűzés, a szakma és munkahely megválasztásának szabadságára, a termelési és kereskedelmi szabadságra és a szabad versenyre. Erhard szövetségi gazdasági miniszter közvetlenül összekapcsolta a gazdasági és politikai szabadságot. A szociális piacgazdaság jelszava az NSZK ideológiájának vezéreszméjévé vált, és az ötvenes években többször is biztosította a CDU/CSU választási sikerét.” (Németh 2022,400) Ez jelentette a „szűkös évek” utáni „zsíros évek” alapját. Ennek köszönhetően valósulhatott meg a (második) német gazdasági csoda, az ötvenes évekre jellemző rendkívüli gazdasági növekedés. „1950 és 55 között 13,1%, 1955 és 1960 között 10,8%, 1960 és 70 között 8,4% volt a gazdasági növekedés.” (Frerich-Frey 1996,25) A gazdasági fejlődést a keretfeltételeken túl a termékek iránti magas kereslet, valamint a magasan képzett munkaerő tette lehetővé. Folyamatos munkaerő utánpótlást jelentettek a menekültek, akik révén alacsonyan lehetett tartani a munkabéreket, mivel új életüket és beilleszkedésüket szorgalmukkal kívánták megalapozni. (Boeckl-Huster-Benz 2006,108)
Ezzel Németország szociálpolitikájának kialakításakor egy egyéni utat választott a többi nyugati demokratikus államokban kiépülő jóléti államokhoz képest, amely alapvetően meghatározta a szociális munka kontextusát.
2.2. Konszolidáció és restauráció – az Adenauer -kormány konzervatív szociálpolitikája A korszak szociálpolitikája két nagy részre tagolódik: az első (1949 –1956) a szociálpolitika rekonstrukcióját és a legszükségesebb helyzetek kezelését, míg a második szakasz (1957– 1966) magának az új szociálpolitikának a kiépülését, a jóléti állam alapjainak lefektetését jelentette. (Schmidt 2005,76.) A szociálpolitika kiépülését a régi és új utak jellemezték. Új utakat kívántak a háborúból fakadó új helyzetek, vagy régi-új megoldásokat a megváltozott gazdasági helyzet és a szociális piacgazdaság követelménye, míg a régi utat választották a hagyományos szociálpolitikai ellátások újjáépítésénél. A gazdasági stabilizáció fontos feltétele volt a társadalmi béke megteremtése. Ezért 1951-ben a vállalkozók és szakszervezetek közötti hosszas egyeztetés után elfogadták a részvételi törvényt, amely „a munkáltatók és munkavállalók paritásos részvételét biztosította a felügyelő bizottságokban valamennyi személyzeti, gazdasági és szociális kérdésben” (Németh 2002, 402). Az egy évvel később elfogadott vállalati törvény minden öt főnél több munkavállalót foglalkoztató üzemnél/vállalatnál üzemi tanács választását rendelte el, amely üzemi tanács jogosult volt a kollektív szerződés megkötésére és az üzemet/vállalatot érintő bér- és szociális kérdésekben való tárgyalásra. Ezzel megteremtették a német szociálpolitikára mai napig is jellemző korporatista alapokat, a szociális partnerség intézményét. Ezzel a munkavállalók és munkáltatók hagyományos konfliktusát a partneri viszony és a tárgyalások síkjára terelték, amelynek köszönhetően „az ötvenes években a szakszervezetek bérpolitikájukban megpróbálták a fellendülést úgy kihasználni, hogy ezzel ne veszélyeztessék a gazdaság fejlődését”. (Frerich-Frey 1996,25) A háború után jelentkező abszolút lakáshiány problémájának megoldásában a szociális piacgazdaság elvére támaszkodva 1950 tavaszán fogadták el a lakásépítésről szóló törvényt, amely lehetővé tette, hogy közpénzekből kedvezményekkel támogassák a lakásépítést. E program keretében, bár elsősorban szociális bérlakások épültek, a társadalom széles rétegeit célozták meg, és 1956-ig 1,8 millió lakás épült. (Frerich-Frey 1996,129) Az ötvenes évek
közepén ezt a programot leváltotta a vagyonképzést ösztönző olyan lakásépítési program, amely a magánerő bevonását is szorgalmazta, és ezekhez nyújtott állami támogatást. „E lakáspolitika eredményeként rendkívüli mértékű lakásépítés zajlott le, ami visszahatott az általános gazdasági fejlődésre is. Tíz év alatt több mint 5 millió lakás épült és az 1950-ben meglévő 50%-os lakáshiányt 1959-re 4%-ra szorították vissza.” (Frerich-Frey 1996,130) (lásd 7. sz. táblázat) A hatvanas évek lakáspolitikáját a liberalizáció és konszolidáció jellemezte, amikor a piacgazdasági szempontok és a versenyelv érvényesülését szorgalmazták a lakáspiacon. Ezzel csökkentették a lakások építésének állami támogatását és felszabadították a lakbérekre vonatkozó korlátozásokat. Ezzel párhuzamosan fogadták el a lakásfenntartási kiadások támogatására vonatkozó törvényt, amit 1965-ben pontosítottak. Ekkor vezeték be a lakhatási támogatást [Wohngeld], amit kiemeltek a szociális segélyből, és önálló támogatási formaként nyújtottak a gazdaságilag gyenge társadalmi csoportok számára. A támogatást egyrészt az egy főre eső jövedelemhatárhoz kötötték, valamint figyelembe vették a lakásfenntartási terhek arányát és a lakott lakás nagyságát. Ezzel a támogatási formával lehetővé tették, hogy a lakbérek a piaci viszonyokhoz igazodjanak, viszont ennek eredményeként radikálisan megnőtt a lakhatási támogatásra jogosultak száma. Míg 1965-en 395 ezer háztartás vette igénybe ezt a támogatási formát, 1968-ben már 811 ezer, és az erre fordított szociális kiadások megnégyszereződtek. (Frerich-Frey 1996,133) (lásd 8. sz. táblázat) Ugyanígy 1965-ben dolgozták ki és valósították meg a szociális lakásépítés „második útját”, amely a szociálisan leginkább rászorultak lakásépítésének állami támogatását foglalta magában. Hasonló módon érvényesült a szociális piacgazdaság elve a családtámogatási rendszerben, amelyet alapvetően a konzervatív ideológia határozott meg. A háború után folyamatosan nőtt a munkát vállaló nők száma, és a konzervatív politikusok és az egyházak veszélyesnek látták a család felbomlásához vezető tendenciát. Így a családok támogatását elsősorban a jövedelemadón keresztül valósították meg. Egyrészt bevezették a házastársak közös adóztatását, ezzel tulajdonképpen visszakényszeríttették a nőket a háztartásba, mert a kétkeresős háztartások jövedelemadója progresszívan emelkedett. Másrészt a jövedelemadó rendszerén belül adókedvezményt, illetve adójóváírást érvényesíthettek a gyermeket nevelő háztartások a gyerekek számának függvényében. Ezt egészítette ki az 1954-ben bevezetett családi pótlék [Kindergeld] rendszere, amelynek keretében először csak a 3. gyerek után kapott támogatást a család, amit 1961-ben kiterjesztettek a 2. gyerekre is. Ezek az ellátások
jövedelemhatárhoz voltak kötve és a munkáltatók hozzájárulásából finanszírozták. A családi támogatások rendszerében 1964-ben fogadták el az egységes családi pótlékról szóló törvényt, melyben már a szövetségi kormány feladatává vált a finanszírozás. (Frerich-Frey 1996,115117) (lásd 9. sz. táblázat) A fenti ellátások és szociálpolitikai intézkedések szorosan illeszkedtek a szociális piacgazdaság eszményéhez. De az újonnan alakult NSZK-nak olyan szociális kihívásokkal is szembe kellett néznie, amelyek hagyományos szociálpolitikai intézkedéseket kívántak. Ezek közé tartozott a menekültek fogadása és ellátása. Ennek érdekében 1949 augusztusában fogadták el az azonnali segítésről szóló törvényt, amely a menekültek és elüldözöttek számára nyújtott anyagi támaszt a megélhetésben. Így segítséget kaptak a menekültek, anyagi károsultak, pénzügyi károsultak és politikai üldözöttek, idősek vagy munkaképtelenek, teljesen árvák, nők esetében 3 gyereket nevelők. A törvény keretében segítség lehetett: megélhetésben nyújtott segítség, háztartási tanácsadás, képzési segítség, valamint felépítési és közösségi segítség. (Kunstreich 2001,17) E törvény tulajdonképpen előkészítette az 1952-ben bevezetésre kerülő teherkiegyenlítési törvényt, amelynek alapvető célja volt a háború és a pénzreform során elszenvedett károk utáni kárpótlás. Komoly politikai vita előzte meg e törvény elfogadását, mert az SPD a teherkiegyenlítés során nagyobb társadalmi egyenlőséget és igazságosabb vagyoneloszlást kívánt elérni, míg a CDU a korábbi (háború előtti) vagyonszerkezet visszaállítását, ami végül meghatározóvá vált a törvényben. Finanszírozási alapját az államnak a háború során és közvetlenül utána keletkezett vagyon felének befizetése adta, amiből kártalanították a jogosultakat. Ennek keretében kifizetésre kerültek a háborúskár mentén megállapított nyugdíjak, ezen belül megélhetést nyújtó nyugdíj, amiből részesülhettek az elüldözöttek. (Frerich-Frey 1996,32-34) Ezenkívül a már korábban bevezetett és az 1950-en elfogadott törvény révén gondoskodtak a háborús áldozatokról. E törvény keretében közel 4 millió ember vált ellátásra jogosulttá, ezen belül másfél millió háborús sérült, közel 900 ezer özvegy, 1,3 millió árva és 200 ezer szülő. (Frerich-Frey 1996,38) Ugyanígy 1950-től támogatásban részesültek a hadifoglyok hozzátartozói, ahogy külön beilleszkedési támogatást kaptak a hadifogságból hazatérők. A menekültek és elüldözöttek számára megalkotott azonnali segítés törvényét 1953-ban felváltotta a beilleszkedést támogató törvény, majd később, 1955-ben speciális törvényben
szabályozták az NDK-ból menekültek helyzetét. Végül 1964-ben alkották meg az egységes menekült törvényt, amelyen belül az NDK-ból érkezőknek magasabb színvonalú ellátást állapítottak meg. A menekültáradat az ötvenes évek elején alapvetően befolyásolta a nyugat-németországi munkanélküliség helyzetét, ami elsősorban strukturális munkanélküliség volt. 1950-ben a munkanélküliségi ráta 10,7% (12 millió fő) volt, ami 1955-re 5,6%-ra csökkent, majd 1960ban 1,3%-ra zsugorodott. Ebben az évben fordult elő először a háború után, hogy a munkanélküliek száma (270 ezer) alacsonyabb volt az üresen álló munkahelyek számánál (465 ezer). Ekkor érte el az ország a teljes foglalkoztatottságot. (Frerich-Frey 1996,83) (lásd 6. sz. táblázat) A berlini fal megépítése (1961) miatt megszűnt a folyamatos, jól képzett, német munkaerő utánpótlás, és ez valamilyen megoldást sürgetett. A teljes foglalkoztatottság továbbra is megmaradt a hatvanas években, így 1965-ben csak 0,7% volt a munkanélküliségi ráta, és voltak olyan munkaterületek – főleg az alacsony társadalmi státussal járók, illetve a veszélyes, nehéz fizikai munkák –, ahol munkaerőhiány mutatkozott. (Frerich-Frey 1996,83) Németország az államközi szerződések révén már az ötvenes évek közepétől fogadott külföldi munkavállalókat először Olaszországból (1955), Spanyol- és Görögországból (1960), Törökországból (1961), Marokkóból (1963), Portugáliából (1964), Tunéziából (1965) majd Jugoszláviából (1968). Míg 1955-ben csak 79 ezer külföldi munkavállaló volt, addig ez a szám 1961-ben már 507 ezerre, 1965-ben 1164 ezerre emelkedett. (Frerich-Frey 1996,84) (lásd 5. sz. táblázat) 1952-ben felállították a munkaközvetítés és munkanélküli biztosítás rendszerét, és 1956-ban vált egységessé a munkanélküliek ellátása. Ennek lényeges eleme volt, hogy a munkanélküli ellátást elkülönítették az állami szociális támogatásoktól, és biztosítási alapon (munkáltatók és munkavállalók befizetésein alapuló és ehhez kapcsolódó állami támogatások révén) finanszírozták. A munkanélküliek már nem szociális támogatást, hanem munkanélküli segélyt kaptak, amelynek megállapításakor figyelembe vették a hozzátartozókat. Ebben a törvényben definiálták először a munkaközvetítést és a foglalkozási tanácsadást. (Frerich-Frey 1996,84) Mivel nem volt az országban munkanélküliség, az így felállított munkaügyi hivatalok elsősorban az át- és továbbképzésekkel, a munkaerő-közvetítéssel foglalkoztak.
Az eddig bemutatott szociálpolitikai intézkedések egyrészt szorosan illeszkedtek a szociális piacgazdaság gondolatához, de erőteljesen kapcsolódtak a korábbi hagyományokhoz. Bár a német szakmai közvélemény az ötvenes években vitát folytatott a szociálpolitika reformjáról, ez csak a nyugdíjreformban jelent meg. 1952-ben G. Mackenroth fogalmazta meg, hogy a szociális ellátásokat (elsősorban a nyugdíjakat) a megváltozott gazdasági környezetre, valamint a rossz tapasztalatokra (a háború után a nyugdíjpénztárak tönkremenetele) tekintettel nem lehet a biztosítási elvnek megfelelő váromány fedezeti módon finanszírozni, hanem át kell térni a felosztó-kirovó finanszírozásra. Ehhez kapcsolódott W. Schreiber, aki 1955-ben a szociálpolitika új értelmezési lehetőségének a generációk közötti szolidaritást javasolta, hogy az intertemporális újraelosztás helyett az aktívkorúak befizetéseiből finanszírozzák az inaktívak ellátásait. (Boeckl-Huster-Benz 2006,112-114.) Ennek mentén dolgozták ki a ’Code Social’-t, amelyben kifejtették, hogy nem a foglalkozási csoportok szerint kell kialakítani a társadalombiztosítási rendszert, hanem be kell vonni valamennyi társadalmi réteget úgy, hogy a társadalombiztosítás az ellátás 50%-át nyújtsa, és további 25% az öngondoskodáson keresztül valósuljon meg. Ebben a Code Social-ban kitértek a szubszidiaritás és a szolidaritás elvére, valamint arra, hogy az ellátásokat rugalmasan kell megállapítani, tekintettel a gyorsan változó gazdasági környezetre. (Boeckl-Huster-Benz 2006,109-111.) Az 1957-ben elfogadásra kerülő nyugdíjbiztosítási törvényben megjelentek ezek a reformelképzelések, de alapvetően visszaállították a korábbi rendszert. Így megmaradt az elkülönült munkás- és alkalmazotti biztosítás, amit ugyanebben az évben a bányászok nyugdíjbiztosítása követett, illetve az 1960-ban elfogadott kézművesek biztosítása. Új elemet jelentett a nyugdíj funkciója, amennyiben már nem kiegészítő ellátásnak tekintették, hanem a megélhetést biztosítónak. Ehhez kapcsolódott a dinamikus (rugalmas) nyugdíj bevezetése, amikor minden évben a biztosítottak átlagkeresetéhez igazították a nyugellátásokat. Ezenkívül bevezették a felosztó-kirovó finanszírozási rendszert, és a rokkantak elnevezés helyett a munkaképesség elvesztésének fogalma került. A nyugdíjtörvény elfogadásával egy időben 65%-kal emelkedtek a nyugdíjak, ami az adott évben a CDU választási győzelméhez vezetett. (Frerich-Frey 1996.48) Miután az ötvenes években a fent bemutatott ellátások révén a legtöbb kockázattal szemben biztosították a lakosság alapvető szociális biztonságát, érthető módon az 1961-ben elfogadott
és 1962-ben életbe lépett „Szövetségi Szociálissegítő törvény11” [Bundessozialhilfegesetz] maradékelvű törvény volt. „Ezzel a törvény visszatérést jelent a hagyományos szegénygondozáshoz, mivel csak a nem standardizálható kockázatokkal szemben nyújt védelmet.” (Boeckl-Huster-Benz 2006,119) Magával az elnevezés változtatásával (jóléti törvény helyett szociális törvény) a szegénygondozástól való eltávolodást kívánták hangsúlyozni, mégis a törvényből kimaradtak mindazok a szociális reformelképzelések, amelyek alapvető eltérést jelentet/het/tek volna a korábbi gyakorlattól. A törvény alapszellemiségét az alaptörvényből vezették le, amennyiben a szociális jogállamiságból a segítéshez való jogot, az emberi méltóság kívánalmából az emberhez méltó életet helyezték a középpontba. Ez alapján a törvény 1.§ 2. bekezdése szerint „a szociális segítés feladata a segítséget igénybevevő számára az emberi méltóságnak megfelelő életvezetés kialakítása” (Frerich-Frey 1996,126). A törvény szerint a segítést az egyéni esethez kell igazítani (individualizálási elv) és a megfelelő mértékben kell nyújtani (szubszidiaritás elve). A szubszidiaritás elve úgy is érvényesül a törvényben – ami a weimari Köztársaság idejére nyúlik vissza –, hogy a helyi szociálpolitika előmozdítóinak a civil fenntartókat és a jóléti egyesületeket tekintették/tekintik. Így a reform helyett rögzítették az újrakezdés során kialakult helyzetet, és megőrizték a német szociális gondoskodás dualista, korporatista jellegét. A
törvényben megkülönböztették a segítés
„a létfenntartásban”-t és
„rendkívüli
élethelyzetekben”-t, amely utóbbi új segítési formák kialakulásához vezetett. Hasonlóan régi vonás a törvényben, hogy megtartotta a rászorultság fogalmát: „segítségre rászorult az, aki saját erejéből nem tudja biztosítani megélhetését vagy rendkívüli élethelyzetben nem tud önmagán segíteni és más oldalról nem kap megfelelő, elégséges segítséget” (Frerich-Frey 1996,126). Ezt a rászorultságot jövedelemhatárban határozták meg, és ha valaki túllépte ezt a határt, magának is hozzá kellett járulnia a segítéshez (szubszidiaritás elve). Ugyanígy ehhez az elvhez kapcsolódott, illetve a régi szellemiséget tartotta meg a törvény, amikor úgy fogalmazott: „aki nem akarja munkával biztosítani létfenntartását, az nem jogosult segítségre”(25.§ 1.bk). Újként jelent meg a nyugdíjtörvényhez hasonlóan, hogy a rokkantság helyett a munkaképesség elvesztése került, ami a rehabilitáció lehetőségét rejtette magában. (Hering-Münchmeier 2002,107) E törvény hatására épült ki Németországban a szociális 11
Mivel a törvény szabályozásában nem tér el lényegesen a Magyarországon ismert Szociális törvénytől, így a szó szerinti fogalomhasználat helyett a szociális törvény fogalmát használom az elkövetkezendőkben.
infrastruktúra hálózata. A hatvanas évek idején a szociális törvényben kisebb módosításokat hajtottak végre, amennyiben 1965-ben módosították a jövedelemhatárokat, illetve meghatározott csoportok számára többletjogosultságokat állapítottak meg (pl. vakok támogatása). Míg az újonnan megalkotott szociális törvény egyes részeiben megjelent az új társadalmi viszonyokhoz való alkalmazkodás, addig az ugyanígy 1961-ben elfogadott Ifjúságsegítési törvényben [Jugendhilfgesetz] elmaradtak ezek a változások. Ennek oka volt, hogy az 1922ben a weimari Köztársaság idején elfogadott Birodalmi Ifjúsági Jóléti törvényben párhuzamosan jelent meg az ifjúsági munka (mint a gyermekek és fiatalok helyzetének javítását célzó törekvés, ami jellemzően az ifjúsági mozgalom hagyományaira épülő pedagógiai tevékenység) és a gyermek- és ifjúságvédelem, -gondozás feladata. 1953-ban módosították az 1922-es törvény előírásait, amennyiben pontosították az ifjúsági hivatalok feladatait. Ezután az ötvenes évek végén zajló reformvitákban nem tudtak egyességre jutni az ifjúsági feladatokat ellátó két terület (pedagógiai és védelmi/gondozói munkát végzők) képviselői. Így az 1961-ben elfogadott törvény csak a korábbi szabályozásokat foglalta egységes keretbe, és az elnevezés változtatásán kívül nem történt lényeges tartalmi változtatás. (Frerich-Frey 1996,121-122) A hatvanas évek egyik lényeges történése, ami nem kapcsolódik közvetlenül a szociálpolitikához, de hatással van a szociális munkás képzésre, a képzési reform első hulláma. A háború után az ötvenes évek elején helyreállították a háború előtti iskolarendszert, és a nácitalanítás miatt fellépő tanárhiányt először „gyorsított” (néhány hónapos), majd lerövidített (1 éves) képzések formájában oldották meg. Ez volt jellemző a szociális munkás képzésre is. Tulajdonképpen lényeges változásokat nem kezdeményeztek egészen 1957-ig, az ún. „szputnyik-sokk”12-ig. Ekkor 1959-ben végrehajtottak egy kisebb oktatási reformot, és a különböző érettségit követő tanfolyami képzéseket szakiskolákká alakították át. Az ötvenes-hatvanas évek gazdasági fejlődése egyrészt lehetővé tette a szociális problémák kezelését, de egyben hozzájárult ahhoz, hogy azok megoldását elodázzák. Másrészt a gazdasági csoda szociális igazságtalanságokat is teremtett, mert túl egyoldalúan a 12
1957-ben a Szovjetunió fellőtte a világűrbe első műholdját (szputnyikot), amely sokkszerű élményként hatott a nyugati világban, mivel ez a Szovjetunió tudományostechnológiai fejlettségét bizonyította. Ennek hatására szinte minden nyugat-európai országban és Amerikában központi kérdés lesz a tudományos-technológiai fejlődést megalapozó képzési reform.
vagyonképzésre helyezte a hangsúlyt, és a nagy nyereség egyoldalú vagyonkoncentrációt eredményezett. „A teljesítményre épülő bérrendszer megteremtette a termelés alapformáját, és az elosztás individuálissá válásával elmaradtak a kollektív ellátási formák. A kialakult transzferek innovációs funkciója a gazdasági hatásra korlátozódott, a tömegfogyasztásra, a kereslet erősítésére és a harmadik szektor kínálati oldalának fejlesztésére.” (Wendt 1990,282) Ez megmutatja a szociálpolitika Janus-arcúságát, amennyiben nyilvánvaló, hogy a szociálpolitikával gazdasági célokat valósítottak meg. Ettől kezdve Németországban a szociálpolitikát már nem csak gazdasági tehernek értelmezték. (Boeckl-Huster-Benz 2006, 123) Azzal, hogy a nyugdíjrendszert a nemzedékek közötti újraelosztás elvén, a korábbi keresetekhez viszonyítva alakították ki, figyelmen kívül hagyták az újraelosztás vertikális módját, a különböző társadalmi csoportok közötti újraelosztást. Ezzel a szociálpolitika rögzítette a társadalmi struktúrákat és fenntartotta az egyenlőtlenségeket.
Schmidt
elemzésében rámutat, hogy az Adenauer–kormány a szociálpolitika kiépítésénél két „időzített bombát” helyezett el, amelyek lényegesen maghatározták a későbbi időszakok szociálpolitikai nehézségeit. Az egyik: a rugalmas nyugdíjrendszer (a nyugdíjak átlagkeresetekhez igazítása), a másik: a szociális segélynél a létminimum bevezetésével egy viszonylag magas ellátási szintet határoztak meg a legalacsonyabb keresetű rétegekhez képest. (Schmidt 2005,85.)
3. A szociális munka újjáéledése – az amerikai módszerek átvétele A háború befejezése után a szociális munkásoknak szembe kellett nézniük a náci múlttal, de egyben a már fent bemutatott rendkívüli szociális problémák azonnali megoldást kívánó feladatokat jelentettek. A „munkába menekülést” választották a múlttal való szembenézés helyett, és a nácitalanítást a szövetségesekre hagyták. 3.1. A kezdetek… A nemzeti szocialistákkal való együttműködés miatt sok szakembert (elsősorban férfiakat, a szociális vagy ifjúsági hivatalok vezetőit/munkatársait) kizártak a szakmából, így ezen a területen is a nőkre hárult az újrakezdés. Mivel a rengeteg feladat miatt nagyon sok szakemberre volt szükség, hamar felállították a régi hagyományokon alapuló kurzusokat (a kezdeti időkben pár hónapos, majd egyéves intenzív képzéseket), amelyek államilag elismert szakképesítést nyújtottak. Ezek a képzések az ötvenes évek végéig maradtak fenn. A képzés
elindításában, illetve annak tartalmában nagy segítséget nyújtottak a szövetséges megszállók, az amerikaiak és az angolok. A háború után újjáalakuló nagy jólét szervezetek 1946-ban Frankfurtban újra életre hívták az „Állami és Magángondozás Német Egyesülete”-t, amely a szociális segítés helyi szinten történő újjászervezése mellett határozott. Ezt az állásfoglalást több külső kényszer is meghatározta. Egyfelől a megszálló hatalmak töröltek minden rasszista törvényt, így a Harmadik Birodalomban kiépült, központi irányítás alatt álló szociális gondozórendszert is. Mivel a háború végén összeomlott a minden anyagi támogatást nyújtó központi rendszer, nem is lett volna lehetőség máshova helyezni a segítést. Ez egybeesett a megszálló hatalmak decentralizálási törekvéseivel is, valamint a rendkívüli szociális problémákra a szűkös lehetőségek között csak helyi szinten lehetett megfelelő válaszokat találni. A kezdeti időkben lefolytatott szakmai viták elsősorban a rászorultság körül folytak. Ezzel kapcsolatban az egyesület arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem tartható meg a segítésen belül a rászorultság érdemes-érdemtelen alapján való meghatározása, hiszen emberek milliói a háború következtében szorultak segítségre, így „nem szabad őket kiszolgáltatni a bürokrácia mérlegelésének”. (Hering-Münchmeier 2002,102) Ezért az egyesület álláspontja szerint a segítségre való jogosultságot az élethelyzet határozza meg, és ezzel szakított az újonnan alakuló szociális munka a régi hagyománnyal, és ez az elv mindvégig megmaradt a szakmai tevékenység kiindulópontjának. Ugyanígy az elkövetkezendő évtized fejlődését vetítette előre, amikor az egyesület megállapította, hogy: „minőségi szociálpedagógiai kínálatokat csak akkor lehet kiépíteni és megvalósítani, ha a szociális munka mentesül az alapvető anyagi szükség kezelésének feladatától”. (Hering-Münchmeier 2002,102) Természetesen ezekben az időkben a problémák mennyiségi és minőségi nagysága miatt nem is lehetett gondolni a munka minőségi oldalára, a hagyományos
személyes
gondozási
tevékenységre,
így
például
alig
végeztek
családlátogatásokat. Igaz, ennek hátterében az húzódott meg, hogy e tevékenység rossz emlékeket idézett a náci időkből, „amikor a barna köpenyes gondozónők látogatását sokszor feljelentések és letartóztatások követték”. (Hering-Münchmeier 2002,108) Hasonlóan a múlttal való szakítás jegyében szigorúan elkülönítették a nemzeti szocialista korszakban összevont és közösen dolgozó szociális, ifjúsági és egészségügyi hivatalt. Ez
utóbbinak elsősorban a járványveszély megelőzése vált elsődleges feladatává, majd az ötvenes években az iskolaorvosi rendszerrel gondoskodott a gyerekekről, míg a hatvanas években alapvetően az életminőség kérdése határozta meg tevékenységét. (HeringMünchmeier 2002,107) Viszont az újonnan felállításra kerülő szociális és ifjúsági hivatalokban továbbra is megmaradt a háború előtti kettéosztottság, a külső és belső szolgálat.
3.2.A szociális munka csoportokkal módszere Az újonnan felállított ifjúsági hivatalok munkáját és az ifjúsággal végzett szociális munkát az a rendkívüli kihívás határozta meg, amit a gyermekek és fiatalok helyzete jelentett a háború után. Nagyon sok gyerek kóborolt árván vagy szüleit keresve az utcákon. Számukra táborokat, műhelyeket hoztak létre, és nagy számuk miatt a csoportokkal való munka volt az egyetlen megoldás. Ez a csoportmunka egyben a szakmai tevékenység újrakezdését is jelentette. „Jó hogy itt vagy, te vagy a fontos, te érdekelsz bennünket, nem a múltad. A csoportmunka nélkülözte az ellenőrzést, a tegeződéssel az egyenrangúságot sugallta, és a becenév használatával a teljes újrakezdést, a múlt nélküliséget biztosította. A csoport a formális vezető mellett maga választotta ki vezetőjét, tevékenységét alapvetően demokratikus elvek alapján szervezte meg. Legfontosabb a kapcsolat kialakítása volt, hogy az utcán kóborló gyerekeket és fiatalokat kiszakítsuk a túlélést biztosító – elsősorban kriminális – életvilágukból, és új reményt, életet kínáljunk számukra.” – emlékszik vissza egy 1945-ben alapított hamburgi ifjúsági csoport vezetője. (Kunstreich 2001,35) Ezek a spontán módon szerveződő szociális csoport munka kezdeményezések beilleszkedtek a szövetségesek demokratizálódási és defasizálási törekvéseibe, a háború előtt körvonalazott ún. átnevelési tervekbe. Ennek keretében 1946-ban 12 ezer munkatárs érkezett Angliából és az USA-ból, akiknek csak 5%-a beszélt németül. Mivel ekkor még tilos volt a közvetlen együttműködés a németekkel, ez a program nem vezetett eredményre. Ezért a gyakorlati tapasztalatok alapján „a meggyőzés, a kapcsolat és a példamutatás” elvét helyezték előtérbe. (C.Müller 1997,34.) Ezt fogalmazta meg a hamburgi szenátor 1946-os beszédében: „Az elkövetkezendő ifjúságpolitika alapvető elképzelése: a szabadságra, a jogra és igazságosságra, az igazságosságra és felelősségre, a demokratikus életforma elismerésére, a nemzeti
szocializmus és militarizmus minden formájának elutasítására való nevelés. Ez a preambulum.” (Kuntsreich 2001,52) Így az amerikai megszállási övezetben szabadidős programokat, táborokat, sport, és kulturális rendezvényeket szerveztek, amelyek különösen népszerűek voltak a fiatalok körében, mert ezzel betekintést kaphattak az amerikai életformába. (C.Müller 1997,24) De ezek a kezdeményezések nem nyújtottak választ az egyik fiatalokat érintő legfontosabb kérdésre, az ún. Beckmann-generáció problémájára. A Beckmann-generáció alatt azokat a fiatalokat értették, akik egyrészt a nemzeti szocialista korszakban nőttek fel, és neveltetésüket alapvetően meghatározta a Hitler Jugend, másrészt a háborúból visszatérve reménytelennek tűnt életük újrakezdése. „Úgy érezték, elárulták és befolyásolták őket, kihasználták hiszékenységüket, a háború elvesztése után őket tették felelőssé, és azok, akik elhitették velük a háború értelmét, elzárkóztak és némává váltak, nem vállalták a felelősséget.” (C.Müller 1997,23) Erre a problémára reagálva Klaus von Bismarck, a német hadsereg egykori tisztje az angol megszállási zónában és az angolok támogatásával 1946-ban megalapította a Jugendhof Vlotho-t. Itt lehetőséget biztosítottak arra, hogy különböző világnézetű emberek találkozhassanak, megismerhessék egymást, és megtanulják egymást meghallgatni. Ez megfelelt az angol politikai hagyományoknak – „abban értünk egyet, hogy nem értünk egyet” –, és a programban elsősorban az ifjúsági munka iránt érdeklődő katonák és tisztek, így egykori Hitler Jugend kiképzők vettek részt. A kéthetes programban kiscsoportos beszélgetések, viták, kulturális aktivitások voltak, és a német ifjúsági munka Mekkájának tartották. (C.Müller 1997,24-27) A későbbiek során az angol és amerikai megszállási övezetekben több ilyen házat hívtak életre, ahol egyrészt a Beckmann-generációnak próbáltak segíteni az újrakezdésben, illetve ahol célzottan az ifjúsági szervezetek vezetőit képezték ki a demokratikus csoportvezetés technikáira. A szociális munka és ezen belül a csoportokkal végzett szociális munka módszerének elterjedése szempontjából végül két fenntartó (amerikai és hesseni) által az 1949-ben alapított és 1957-ig működő Haus Schwalbach játszotta a legfontosabb szerepet. Itt csoportvezetők képzése folyt elsősorban az amerikai szociális csoport munkára támaszkodva. Tevékenységét
egyértelműen
a
csoportpedagógia
új
formájaként
értelmezte,
és
tulajdonképpen a századforduló német ifjúsági mozgalom gyökereihez nyúlt vissza, amelyet a
nemzeti szocializmus elől emigráló német szakemberek (közöttük Kurt Lewin is) Amerikában fejlesztettek tovább. A kis átlátható csoportokban a demokratikus csoportvezetés lehetővé tette a másként gondolkodás, a másként érzés és másnak lenni élményét, ami lényegesen különbözött a német hagyományokban meglevő autoriter csoportvezetői felfogástól. Olyan alapelvek mentén alakították a csoportmunkát, mint „a csoport erősségekre való támaszkodás; ott kezdeni, ahol a csoport tart, és a számára megfelelő tempóban való haladás; a csoport aktivizálása; teret engedni az önálló döntéseknek; együttműködés az egyéni versengés helyett” (C.Müller 1997,55). A pedagógiai elem, hogy a csoportvezető tudatosan használja a csoportot az egyén változásához, ami ennek eszköze. „A csoport feladata tapasztalatokat és cselekvési mintákat nyújtani, amelyek lehetővé teszik az alkalmazkodást, amit az egyén a csoportban
tanul,
és
később
alkalmazni
tud
a
társadalomban
és
a
politikai
intézményrendszerben is. Munkánkban az a gondolat vezérelt, hogy az embereket a csoporttal, a szomszédsággal, a közösséggel, a néppel és az állammal szemben felelős munkatárssá tegyük.” (C.Müller 1997,65) Tulajdonképpen ezzel a szociális munka egyik módszerét, a csoportokkal végzett szociális munkát a megszálló hatalmak a németek átnevelésének, a demokratikus gondolkodás kialakításának egyik eszközeként használták. Naivitás lenne azt gondolni, hogy egyedül ez segítette a német társadalmat abban, hogy megteremtse a demokratikus élet alapjait, de mindenféleképpen hozzájárult, hogy a mindennapokban, a hétköznapi életben elterjedjen ez a demokratikus gondolkodás.
3.3. Az esetmunka átvétele az Egyesült Államokból A szociális munka más területein, így elsősorban az egyéni segítségnyújtás területén is tetten érhető az amerikai módszerek átvétele. Ebben fontos szerepet játszott egyrészt, hogy a szövetségesek a demokratizálódási program keretében 1947-től ún. csereprogramokat indítottak el, amelyek keretében különösen a fiatalabb generáció képviselői tanulmányutakon vehettek részt különböző országokban. Így 1948 és 1956 között 16.228 fő – köztük sok szociális munkás – utazott az USA-ba, 3–12 hónapig tartó tanulmányutakra. (C.Müller 1997,47) A látogató csoportok összetétele rendkívül vegyes volt, sokan jutalomként, megtiszteltetésként élték meg a lehetőséget, és a program elsősorban projektek megismerésére, új kapcsolatok kiépítésére, új ismeretek megszerzésére irányult. „Azt
mondják, az amerikai megszálló csapatok hozták el Németországba az ifjúsági és szociális munka klasszikus módszereit, de ezt a kijelentést ki kell igazítani. Nem ők hozták nekünk, hanem mi hoztuk el magunknak” – írja C. Müller könyvében. (C.Müller 1997,47) Másrészt a csereprogram keretében sok vendégprofesszor érkezett Németországba, akik segítettek a szociális munkás képzés újjáépítésében. Így például a német származású Herta Krauss, aki 1946-ban a Németországba érkező külföldi szakemberek csoportjának egyik tagja volt. Ekkor ismerkedett meg a németországi helyzettel, majd 1948-ban továbbképzéseket vezetett oktatók számára és végül 1950-ben összeállított és megjelentetett egy könyvet az amerikai esetmunka vitáról. Könyvének bevezetőjében részletesen elemzi, hogy miért az esetmunka terjedt el Amerikában és lett a szociális munka szinonímája. „Az amerikai lakosság nagy része bevándorló, az országon belül vándorol, és meg kellett/kell küzdenie az új környezet kihívásaival. Így az amerikai társadalomban alapvető élmény az ember személyiségében rejlő erő, amely a szabadság élményét nyújtja, és lehetővé teszi az alkalmazkodást. Ennek az alkalmazkodásnak az elősegítője az esetmunka, amelynek döntő része a türelmes nevelés a szabadságra.” (C.Müller 1997,75) Ebben az indoklásban hasonlóságokat lehet találni a háború utáni németországi helyzettel, ami az egész lakosság számára alkalmazkodási kihívást jelentett, ahogy a múlttal való szakítás jegyében elfogadottá vált a szabadság iránti igény. Az alkalmazkodás középpontba helyezését tovább erősítették az ötvenes évek, amikor a gazdasági csoda révén úgy tűnt, hogy Németország az USA-hoz hasonlóan a lehetőségek hazája lesz, és csak az nem sikeres ebben az „új világban”, aki nem tud ehhez megfelelően alkalmazkodni. Ezt támasztotta alá az esetmunka korabeli meghatározása: „A szociális esetmunka egy művészet, amelyben az emberi kapcsolatok tudományos ismereteit arra használják, hogy az ember erejét és a közösségben rejlő segítőforrásokat mobilizálják, amelyek leginkább megfelelőek a kliens és környezete jobb alkalmazkodásának előmozdítására.” (Kunstreich 2001,62) Az alkalmazkodáson kívül itt két lényeges elem jelenik meg. Az egyik, hogy elsősorban a kliens erejére kell támaszkodni, illetve a környezetben rejlő erőforrásokat kell megtalálni, ami egybeesett az akkori németországi szociális munka alapvető tevékenységével. Mivel hiányoztak, illetve fokozatosan épültek ki a nagy állami támogatórendszerek, és nagyon szűkösek voltak a rendelkezésre álló segítőforrások, nem is lehetett másként segítséget nyújtani, mint hogy az egyén önerejére támaszkodjanak. A másik lényeges elem, hogy
mindezt tudományos ismeretekre támaszkodva teszi a szociális munkás, vagyis ezáltal tevékenysége nagyobb társadalmi elismertségre tehet szert. A helyzet hasonlóságának értékelésén túl tovább erősítette az új módszer elfogadását, hogy az esetmunka a segítő kapcsolatot állította a középpontba, amely „tartás és érzelmek eleven kölcsönhatása szociális munkás és kliens között, amin keresztül a kliens képessé válik jobban alkalmazkodni környezetéhez”. (Kunstreich 2001,63) Ez a segítő kapcsolat egyrészt lehetővé teszi, hogy ember és ember közötti kapcsolat álljon a szakmai tevékenység középpontjában, így meg lehetett szabadulni a (különösen a nemzeti szocialista időszakban jellemző) strukturális összefüggésektől, másrészt nem a múltat kellett feldolgozni, hanem az új felé lehetett orientálódni. (Kunstreich 2001,67) Herta Krauss könyvében az esetmunka további öt alapelvét is megfogalmazta: „1. Másokon való hatékony segítésünk képessége függ attól, mennyire tiszteljük az emberi személyiséget. 2. A segítés akkor a leghatékonyabb, ha a segítséget igénybevevő aktívan részese annak kialakításában, és tudatosan és felelősen vesz részt benne. 3. Mások tisztelete magában foglalja az emberek közötti eltérőségek tiszteletét. 4. Önmagunk megértése, önmagunk ismerete lényeges eleme a másokon való segítésnek. 5. Az egyes ember nemcsak önmagával szemben felelős, hanem a társadalommal szemben is, amelyben él.” (C.Müller 1997,78) A fentiek alapján a német szociális szakma számára a társadalmi környezetben megjelenő hasonlóságok, a humánus és liberális alapelvek azt a reményt sugallták, hogy megszabadulhatnak az egyéni segítségnyújtás stigmatizáló, érdemes és érdemtelen megkülönböztetésétől. „A veszélyes/veszélyeztetett
feltűnőek, eltérőek és zavaróak
értelmezése helyére az egyenrangú kliens lép, aki önmaga és környezete aktivizálása révén kivezethető a segítségre szorult helyzetéből; az állami rend vagy a keresztényi engedelmesség képviselője, a szigorú elvek mentén dolgozó ellenőr helyett módszertanilag képzett szakember lesz a szociális munkás, aki tudományos alapon érti meg és diagnosztizálja a problémákat.” (Kunstreich 2001,66) Az esetmunka németországi elterjedésében Herta Krausson kívül még több szereplő is részt vállalt. Egyrészt az angol szövetségesek által 1948-ban alapított Victor-Gollnacz Alapítvány, amely hamar a szociális munkás képzés egyik fő támogató intézményévé vált. Így az ötvenes években ösztöndíjat biztosított sok szociális munkás hallgatónak, akik tanulmányaikat tovább
mélyítették az alapítvány szervezte kurzusokon, illetve a hallgatók személyes támogatást kaptak egy, az alapítvány által régebben támogatott ösztöndíjastól (tudori rendszer). Az ötvenes évek végén már maga az alapítvány tartott képzéseket és továbbképzéseket. Ekkor már Victor-Golacz-Akadémiának hívták az intézményt. A Berlinben működő alapítvány tevékenysége nagyban hozzájárult a német szociális munka fejlődéséhez, amennyiben 1962ben az „esetmunka-csoport”-on túl létrehoztak egy munkacsoportot, amely a szociális munka szervezeti és jogi kérdéseivel foglalkozott, majd néhány évvel később a közösségi szociális munka munkacsoportját. (C.Müller 1997,125) Fontos szerepet játszott a módszer elterjedésében, amikor 1951-ben Dora von Caemmerer a berlini főiskolán amerikai vendégelőadók meghívásával megszervezte az esetmunka képzését. 1954-ben a jóléti szakiskolák konferenciáján bemutatóóra keretében bebizonyította, hogy a módszer tanítható és tanulható, és így általánosan elterjedt az esetmunka oktatása a német szociális munkás képzésekben. (C.Müller 1997,85) Az esetmunka által képviselt szemlélet megerősítésében fontos szerepet játszott az amerikai szupervízió elterjedése. Nem volt ismeretlen a német szociális munkások számára e tevékenységet támogató módszer, bár más formában valósult meg a háború előtti gyakorlatban és képzésekben. A szakmai tevékenységet kísérő szemináriumot jellemzően egy tapasztalt, régi szociális munkás vezette, aki ilyen formában adta át szakmai tapasztalatait, illetve a gyakorlatban e szakmai megbeszéléseket a vezető tartotta. Így a hallgatók többsége nem is tudta, hogy mit takar a szupervízió szeminárium elnevezés, és sokan felügyelő vagy vezető szemináriumként fordították le. A hallgatók számára egészen újszerű volt, hogy ezeken a beszélgetéseken nem kritizálták tevékenységüket, nem lettek kioktatva, hanem a szemináriumvezető az általuk megírt heti beszámolóra támaszkodva intenzív beszélgetést folytatott tevékenységükről. „A szupervíziós beszélgetéseknek három célkitűzése volt: a szociális munkásoknak meg kell tanulniuk ellenőrizni, hogy az, amit beszámolójukban leírtak, azt tényleg megértették-e. Rá kell jönniük, hogy az a probléma, amit beszámolójukban leírtak, tényleg probléma-e, amivel az egyén küzd. Valamint rá kell jönniük, hogy az a szakmai tevékenység, amit alkalmaztak, az értelmes-e és eredményre vezető-e.” (C.Müller 1997,8182.) A szupervízorok nem mestertanárok voltak, hanem sokkal inkább trénerek, és sok résztvevő a szupervízió után úgy foglalta össze benyomását, hogy „egész szakmai életem során először vettek komolyan, mint személyt”. (C.Müller 1997,82)
Az amerikai esetmunka németországi adaptációja nem volt zökkenőmentes, hiszen az amerikai szociális munkások egészen más strukturális, tárgyi és személyi feltételek között dolgozhattak, mint a német szociális munkások. Egyrészt az amerikai és német szociális ellátórendszer részben hasonlónak mutatkozott kettős felépítésében (állami és civil szervezetek feladatmegosztása), de míg Amerikában a jóléti hivatalokban a képzett szociális munkás az alkalmazottaknak csak 3%-a, addig Németországban ez éppen fordítva volt. Mivel a német szociális munka intézményi kerete a felállított szociális hivatalok ún. külső szolgálatai voltak, így az új módszert elsősorban a bürokratikus munka keretében kellett volna alkalmazni. Egy további eltérőséget és ebből fakadó nehézséget jelentett, hogy míg az amerikai civil szervezetek nem vagy csak korlátozottan kaptak/kapnak állami támogatást, addig Németországban ezek a szervezetek elsősorban állami felkérésből, állami finaszírozásból működtek. Így természetes volt az az alapvető eltérés, hogy míg az amerikai szociális munkások a szakma szabályainak megfelelően „csak” legfeljebb 10-20 esettel dolgoztak, addig ebben az időszakban a német kollégák esetszáma átlagosan 120-220 volt. (C.Müller 1997,86) Ez önmagában lehetetlenné tette az amerikai esetmunka tényleges gyakorlati alkalmazását, ahogy a tárgyi feltételekben is hiányoztak az elmélyült beszélgetésre lehetőséget adó ún. interjúszobák. Az objektív körülményeken kívül a módszer elterjedését az is gátolta, hogy például a Caritas az általa fenntartott szociális intézményekben megtiltotta munkatársainak e módszer használatát, mert pszichoanalitikus irányultsága (Freud valláskritikája) miatt nem tartotta összeegyeztethetőnek a keresztényi gondolattal, annak katolikus értelmezésével. (C.Müller 1997,93) 3.4. A közösségi szociális munka Az amerikai szociális munka gyakorlatában a harmadik módszer a közösségi szociális munka. Németországban is volt hagyománya ennek a munkaformának, mint például a szomszédsági segítés, ami közvetlenül a háború után újjáéledt. De ez a segítés sokkal inkább a csoportokkal végzett munkához állt közel, mert itt nem a közösségben rejlő erőkre helyezték a hangsúlyt. „A csoportpedagógia révén a csoportfolyamatokat vették át, amelyek minden gyermek, ifjúsági és felnőtt csoportban zajlanak, pedagógiailag tudatosan vezéreltek, és egyértelmű kontrasztot jelentettek az autoriter, nemzeti szocialista neveléssel szemben. Az elmélyült esetmunkánál a gondozók a segítséget keresőknél és családoknál végzett közvetítő és
ellenőrző tevékenységet gondolták felváltani a szociálpedagógia támasznyújtó, pszichoszociális alkalmazkodássegítéssel. Ezzel szemben a közösségi munka az angolszász és holland szakirodalmon és nemzetközi konferenciákon és szemináriumokon keresztül érkezett Németországba. Ennek köszönhetően a szociális munkások az egyénekkel, csoportokkal és családokkal végzett munkájuk során figyelembe vették a szociális kontextust is, amelyben klienseik élnek, és gondoltak a szomszédsági forrásokra, amelyeket hasznosíthat a segítséget kereső anélkül, hogy a helyi vagy állami költségvetést megterhelné.” (C.Müller 1997,104) Az idézet utolsó mondata pontosan mutatja a kor közösségi szociális munka értelmezését, amennyiben azért kell a közösség (elsősorban szomszédság) (erő)forrásaira támaszkodni, hogy ezzel olcsóbbá váljon a segítő tevékenység. A közösségi szociális munka ilyen formájú értelmezése egészen a hatvanas évek közepéig tartott, amikor a gazdasági válság hatására az önkormányzatok pénzügyi forrásai kimerültek, és a lakosság életkörülményeiben általános romlás következett be. Ezzel párhuzamosan a lakásszanálási program keretében a nagyvárosokban kezdetét vette egy belső vándorlás. A belvárosi lakások felújítása és irodává alakítása miatt főleg a fiatal családok a város peremén épített új városrészekbe költöztek, ahol sokkal rosszabb volt az infrastruktúra, a szolgáltatásokkal való ellátottság, és megnövekedtek a lakhatás költségei. Ez a folyamat egyrészt a városrészek homogenizálódásához vezetett, illetve a belvárosi részekben kialakított szomszédsági segítő munkát is ki kellett költöztetni az új városrészekbe, ahol már egészen más problémákkal találkozott a közösségi szociális munkás. Így a közösségi szociális munka kialakulása és elterjedése jellemzően a hatvanas évek végén, a hetvenes években történik. (C.Müller 1997,109) 3.5. A szociális munka/szociálpedagógia értelmezése az ötvenes években Az ötvenes években általánosan elfogadott volt a szakmai közvéleményben az amerikai módszerek átvétele. Mégis „kevésbé a módszerre támaszkodás, sokkal inkább az amerikai értelmezés elfogadása miatt terjedt el a reformfolyamatokban a szociális munka13 foglalkozás elnevezés” (Wendt 1990,279). Ezen belül a szociálpedagógiát és a szociális hivatalokban folytatott tevékenységet egyformán szociális munkának értelmezték. „Az ötvenes években az életszínvonal emelkedésével és az új rend viszonyaiban elmosódott a szociális munka és a 13
Érdekes ebben a vonatkozásban, hogy mivel túl sok emlék volt még az I. világháború és az az utáni szociális munkával (Sozialarbeit) kapcsolatban, a szociális munka (soziale Arbeit) fogalmát használták. E két fogalmat a magyar nyelvben nem lehet megkülönböztetni, ezért mindkettőre a szociális munka fogalmát használtam/használom.
szociálpolitika közötti határ. Szociális munka minden életösszefüggésben szükségesnek mutatkozott, és feladata az általános rehabilitációként írható le. Egyrészt a fennálló viszonyok, másrészt a kezdődő fellendülés a gazdasági (anyagi) segítést azonossá tették a szociális segítéssel és nem lehetett elkülöníteni annak politikai és adminisztratív megvalósításától.” (Wendt 1990,279) Így az SPD által 1957-en kidolgozott „Német Szociális Tervben” a szociális munkát „a szociális ellátások nyújtásának módjaként és formájaként” határozták meg. „A szociális munkás és a segítségre szoruló az emberi és polgári szolidaritás azonos oldalán áll, ami minden ember testvériségének meggyőződésén alapul. A jobb segítés nem valósítható meg képzett és egységes tudományos alapokon nyugvó szociális munkás képzés nélkül.” (Wendt 1990,280) De a szociális munka egységes, minden életterületre kiterjedő felfogását és ennek révén az egységes képzés kialakításának lehetőségét megtörte az 1959-ben lezajlott kisebb képzési reform. Ennek során a gyakorlatban kialakított egyes intézmények, mint egészséggondozás, ifjúsági jóléti gondozás, szociális gondozás és ezeknek megfelelő hivatalok „partikuláris érdekei” nyertek teret, így az eddigi jóléti iskolákat a „szociális munka magasabb szakiskolái”-nak,
az
ifjúságvezető szemináriumokat
a „szociálpedagógia magasabb
szakiskolái”-nak nevezték át. „A dualizmus így tovább folytatódott az ekkor megfogalmazott (karakterüket is meghatározó) szociális foglalkozások specifikus funkciója révén, amennyiben egyrészt a törvények végrehajtása a hivatalokban és külső szolgálataikban valósult meg (szociális munka), míg másoldalról a családot kiegészítő vagy családot helyettesítő iskolán kívüli gyermek- és ifjúsági intézmények maradtak meg (szociálpedagógia).” (Wendt 1990,280) Az 1961-ben elfogadott (szociális és ifjúság-jóléti) törvények úgyszintén rögzítették ezt a dualizmust. A törvényi viták során problémaként merült fel, hogy a minőségi struktúrák egyben minőségi ellátást is kívánnak, amelyhez megfelelően képzett szakemberekre van szükség. Komoly dilemmát jelentett, hogy ha magasan határozzák meg a szakképesítési követelményeket, akkor nem lesz elegendő szakember, és kiesnek azok a gyakorlatban dolgozók, akik megfelelő tapasztalatokkal rendelkeznek. Ennek feloldására a törvényben a megfelelő szakképesítést csak az újonnan belépők oldaláról fogalmazták meg. (Merten 1997,65) Ez a döntés viszont mélyítette a régi és az új generáció közti konfliktust, ami az elmélet és gyakorlat konfliktusában nyilvánult meg.
A szociális törvény egyrészt a két alapelv (individualizálás és szubszidiaritás) beemelése révén elfogadottá tette a szociális munka amerikai értelmezését, és megnyitotta az utat a szakma ilyen irányú fejlődéséhez. Másrészt az anyagi biztonságot elsősorban más ellátásokon keresztül nyújtotta, így a szociális munka tehermentesült az anyagi szükséghelyzetekben való segítéstől, és előtérbe kerülhetett a segítő munka másik dimenziója, az alkalmazkodás, az önmegvalósítás elősegítése. Ehhez kapcsolódik a segítés rendkívüli élethelyzetekben megfogalmazás, amely már minden állampolgárra kiterjedt, és nem csak a szegényekre, hiszen mindenki életében előfordulhatnak „rendkívüli élethelyzetek”. Így a szociális munka elsősorban az élethelyzetekkel, életesélyekkel foglalkozott, amely egy igen tág területet jelentett. A szakma fejlődését továbbá meghatározta a munkaerő rehabilitációjának elvárása, amely így a terápiás irányultságot vetítette előre. 5. A szociális munka elmélete (?)
5.1. A szociális munka első tankönyve A szakirodalmi hiányosságokat kívánta pótolni az 1966-ban „A szociális munka alapfogalmai és módszerei” című tankönyv, amelyet a szakma ötvenes-hatvanas évekre jellemző elméletét bemutató összefoglalónak is lehet tekinteni. A könyv tulajdonképpen az USA-ban, 1958-ban W. Friedländer által szerkesztett és a német szakmai nyelvezetre H. Pfaffenberger által „honosított” tankönyv, amely a szociális munka három (esetmunka, csoport munka és közösségi munka) módszerét mutatja be, és az új német szociális munkás generáció alaptankönyve volt. Pfaffenberger a német kiadás bevezetőjében kifejti, hogy a társadalmi változások hatására „változik a segítés is, az anyagiból a pszicho-szociálissá, a külsődleges, felszínesen látható anyagi szükségek és szükségletek helyére az interindividuális és intrapszichés problémák, konfliktusok, feszültségek és egyensúlyzavarok léptek. Ezzel megfogalmazható a szociális és szociálpedagógiai munka tulajdonképpeni és központi funkciója: pszicho-szociális életsegítés az alkalmazkodási, fejlődési, érzelmi és képzési segítés formájában”. (Friedländer-Pfaffenberger 1966,XVI) Ez kihatással van a segítségre szorulók (önállótlan, érdemtelen stb.) megítélésére, ahogy a segítő és segített viszonyára is. „A jogállamiság kiépülésével a segítséget keresőnek joga van a segítségre, és ez új kapcsolatot kíván. A segítés az önsegítéshez és a partneri viszony axiómája olyan alapok, amelyek változást jelentenek a segítő kapcsolatban, és szükségessé teszik az önkontrollt és a
tudatosságot. Ebből fakad a szociális munkások és szociálpedagógusok kötelezettsége a demokratikus folyamatokban való részvételre.” (Friedländer-Pfaffenberger 1966,XVIII)
Érdekessége ennek a bevezetőnek, hogy Pfaffenberger tudatosan használja egymás mellett a szociális munka és szociálpedagógiai munka fogalmát, mert véleménye szerint e kettőt „nem szabad szétválasztani, bármilyen elkülönítés mesterséges határt jelentene. A közös a segítés.” (Friedländer-Pfaffenberger 1966,XXXI) Ezenkívül kitér az új módszer németországi elterjedésének nehézségeire. „Különös nehézség mutatkozik abban, hogy a régi, tapasztalt generáció tagjai, akik főleg ma képviselik a gyakorlatot, nem ismerik ezeket az új szociális és szociálpedagógiai módszereket, és így bizonytalanok, vagy túlzott elvárásként élik meg azokat. Ellenállással vagy elhárítással reagálnak, ami feszültséget és konfliktust teremt régi és új generáció között, és ez az elmélet-gyakorlat konfliktusban jelenik meg. Nem várhatjuk el a fiatalabb, képzett generációtól a misszionárius munkát, ezért különösen fontosak a továbbképzések. Nagyon fontos, hogy változzon a beállítódás és kialakuljon a nyitottság az új iránt:” (Friedländer-Pfaffenberger 1966,XXXV)
Az új irányt, a demokratikus folyamatokban való részvételt Friedländer is megerősíti előszavában: „A nyugati civilizációnk, az etikai és szellemi egyenlőség, a személyes kibontakozás szabadsága, az esélyek szabad választása, a szabad verseny, a bizonyos mértékű személyes függetlenség a vélemény és szólás szabadsága alapelveiből nőtt ki. A szociális eljárások rendszere mindenki jogának kölcsönös tiszteletben tartására és figyelembevételére épül. A demokrácia ezen ideálja társadalmunkban még nem valósult meg teljes mértékben. A szociális munka megcélozza ennek megvalósulását.” (Friedländer-Pfaffenberger 1966,3.) E cél megvalósításához – Friedländer szerint – a szociális munka a következő alapelvekre támaszkodik: –
az alapvető értékekről, az egyén integritásáról és méltóságáról való meggyőződés, ami kiindulópontja a segítő kapcsolatnak;
–
az a meggyőződés, hogy az egyénnek joga van arra, ha gazdasági, személyes vagy szociális szükséghelyzetben van, hogy maga határozza meg szükségleteit és azok kielégítését. Ebbe beletartozik az a meggyőződés, hogy az emberi tartás és viselkedés megváltozhat, a technikák kommunikálhatóak, tanulhatóak, és segíthetnek az embernek a változásban, ahogy ő maga változni szeretne;
– a demokratikus társadalomban döntő fontosságú a szociális munka számára a mindenki egyenlő esélyében való hit, amit egyedül az egyén veleszületett képességei korlátozhatnak; –
az
a
meggyőződés,
hogy
az
egyén
önrendelkezése,
emberi
méltósága,
önmeghatározása és egyenlő esélye a kapcsolatokban szociális felelősséghez vezet önmagával, családjával és a társadalommal szemben. (Friedländer-Pfaffenberger 1966,4-7)
Friedländer ezen alapelvek mentén határozta meg a szociális munka célját: „A szociális munka egyéneknek, csoportoknak és közösségeknek próbál segíteni, hogy a szociális, szellemi és testi jólét lehető legmagasabb fokát érjék el. A módszerek a szociális munkát szolgálják e cél elérésében, abban különböznek más szakmákétól (orvos, jogász, lelkigondozó, betegápoló és tanár), hogy a szociális munka valamennyi szociális, gazdasági és pszichológiai faktor figyelembevételével történik, amelyek az egyének, családok, csoportok és közösségek életét befolyásolják. Más foglalkozási csoporthoz tartozó tagok is felvállalják a felelősséget, hogy az egyének jólétét elősegítsék, bizalmát tiszteljék, de ezek a szolgálatok egy specifikus aspektusra összpontosítanak, az egyén implicit szükségleteire. A szociális munka funkciója, hogy tudatában van annak, hogy individuális, pszichológiai részek dinamikus összjátékban állnak a környezet szociális-gazdasági erőivel, amelyben az egyének élnek. A diagnózis és a szociális alkalmazkodási problémák megoldásának tervezése nem történhet az egyén életében egy nézőpontból, nem hagyható figyelmen kívül valamennyi szociális feltétel, amely abban a közösségben létezik, ahol dolgozik.” (FriedländerPfaffenberger 1966,8)
A fenti alapelvek és célmeghatározás mentén a szociális munka rendkívül tág feladata körvonalazódik, amennyiben egyrészt tevékenysége minden emberre kiterjed, és ezen emberek jólétét segíti elő, másrészt a demokratikus társadalom eszményét kell előmozdítania. Amikor e cél megvalósításának megfelelő elméletet keresve lapozzuk át a könyvet, úgy elméletet nem, hanem a szociális munkát megalapozó fogalmakat és alapelveket olvashatunk, és ezen belül is érdekes megfogalmazásokra bukkanhatunk. A könyv rendkívül gyakorlatorientált, amikor is minden egyes módszernél esetek elemzésével, leírásával támasztja alá a leírtakat. A következő részben csak az esetmunka fejezetet mutatom be.
Az esetmunkát egyrészt úgy értelmezik, hogy az minden emberre kiterjedhet. „A tudatos ellenőrzésen kívül eső erők alapján mindenkivel előfordulhat, hogy életében valamikor alkalmatlanná válik a személyes vagy szociális alkalmazkodásra az őt meghaladó vagy terhelő helyzetekben.” (Friedländer-Pfaffenberger 1966,17) Ha az egyén önbecsapásai révén nem látja be helyzetét, akkor „kultúránk védelmezői, mint például tanár vagy rendőr, mégis olyan embernek láthatják, aki problémákkal küzd”. (Friedländer-Pfaffenberger 1966,17) Számomra igen meglepő volt, hogy a segítő emberek sorába kerül a rendőr. Ez egyértelműen az angolszász hagyományokat tükrözi, ahol a rendőrt (például az angol boyokat, vagy amerikai seriffeket) sokkal inkább az állampolgárok segítőjének, mint a rend fenntartójának tekintik. Bár az alapelvekben hangsúlyosan megjelenik az egyén önrendelkezése és önmeghatározása, mégis a könyvben ezt olvashatjuk: „Hogy a kliens számára megterhelő helyzetében segítséget és a kezelés más módját nyújthassuk, a szociális munkás eltérő intenzitással tanulmányoz és diagnosztizál minden esetet. Ez megkívánja a kliens pillanatnyi megterhelő helyzetének, szociális, pszicho és biológiai faktorai egyedi konstellációjának elemzését. Ha összegyűjtötte e faktorokkal kapcsolatos tényeket, a szociális munkás felállíthatja hipotézisét, hogy a klienst és helyzetét megérthesse.” (Friedländer-Pfaffenberger 1966,47.) Ebből nyilvánvaló, hogy a szociális munkás feladata a diagnózis felállítása, ő az eset „tudósa”. Ezt az elgondolást tovább erősítik az elemzés, a megértés középpontjába helyezett faktorok, alapfogalmak bemutatásánál. Ilyen alapfogalom a szociális szerep, „amely az individuum és a társadalom fogalmát köti össze”. Ez a szociális szerep a társadalom és kultúra elvárásait tükrözi az egyénnel szemben és hogy „egy szociális szerepet megfelelő, hatékony és elfogadható módon valósítanak meg, az mindig az ember képességétől és motivációjától függ, aki az adott szerepet betölti, ahogy szereppartnerétől”. (Friedländer-Pfaffenberger 1966,52.) Vagyis itt már egyértelműen megjelenik az individualizálás, ugyanis a fogalom maga egyszerre vonatkoztatható egyénre illetve társadalomra, annak mégis egyéni oldalát hangsúlyozzák. Tovább erősítik ezt az individualizálási tendenciát az alapfogalmak. Így az alkalmazkodás fogalmán belül a szociális munkásnak „a megterhelő helyzetben a különböző alkalmazkodási módok szubjektív aspektusát” kell elemeznie. (Friedländer-Pfaffenberger 1966,59.) A harmadik alapfogalom már egyértelműen a pszichológiai ismeretekre támaszkodik, amikor az én erőt, az én fejlődését mutatják be.
A könyv további részében még kitér azokra az alapelvekre, amelyeket mindenféleképpen figyelembe kell vennie a szociális munkásnak. Ezen belül megkülönböztetnek általános alapelveket, mint az elfogadás, a kommunikáció, az individualizálás, a kliens aktív részvétele, a megbízhatóság (titoktartási kötelezettség) és a szociális munkás önkontrollja. Ezen alapelveknél minden egyes esetben elsősorban azt elemzi és értelmezi a szerzőpáros, hogy miért rendkívül fontos ezekre támaszkodni, de konkrét gyakorlati alkalmazásuk már a szociális munkásra van bízva. Az általános alapelveken kívül megjelenne még differenciált elvekre, mint a környezetváltozás és énvédelem, a meghatározott viselkedésmódok hatása és értelmezése, valamint a viselkedés elfeledett okai. Ezeket elmélyültebb pszichológiai ismeretek bemutatásán keresztül értelmezik. 4.2. A szociális munka elméleti hiányosságainak kritikája az ötvenes években A szociális munka elméleteinek tudományos megalapozottságáról Zettberger 1962-ben megjelent tanulmányában a következőket írja: „Ha a 18. században a fizika tudománya a mérnököket adta a világnak, ha a 19. században a biológia az orvosokat, akkor a 20. században a szociális tudományok képviselői arról álmodoznak, hogy a szociális gyakorlatban dolgozó szakembereket teremtik meg. A szociális gyakorlatban dolgozó emberek tudományosan megalapozott módon foglalkoznak a szociális problémákkal. Az empirikusan megerősített elméleteket alkalmazzák a problémás helyzetekre. Hogy jó gyakorlati szakemberek lehessenek, szükségesek az elméletek.” (Zettberger 1962,96) Zettberger áttanulmányozta az e korban rendelkezésre álló szociális munkával kapcsolatos publikációkat, hogy megállapíthassa mennyire felelnek meg azok ennek az elvárásnak. Ennek eredményeként öt csoportba foglalta ezeket a tanulmányokat: 1. „A szakmai ethosz – A szakmai gyakorlatban dolgozó szakembereknek gyakran olyan szakmai könyvek készülnek, amelyek a bevezetőjükben a szakmai gyakorlat etikai és adott politikai
céljairól tesznek kinyilatkoztatást. Amikor a szakmai gyakorlat
eszközei és céljai révén kialakítják a szakma ethoszát, ott felmerül az empirikus tudás kérdése. Ha azt mondjuk, hogy valamilyen eszköz használatával valamilyen célt kívánunk elérni, az egyben azt jelenti, hogy az adott eszköz és az adott cél közötti összefüggést igaznak tartjuk. (…) 2. Esettanulmányok – Az esettanulmány egy deskriptiv beszámoló egy lezajlott problémahelyzetről. Elmondják benne, mi történt, mit tett a gyakorlatban dolgozó és
hogyan változott a helyzet. Hiányoznak azok az elméleti feltételek és különböző tények elemzése, amelyek a tanulmányban előkerülnek. (…) 3. Fő szabályok – Egy, a gyakorlatban dolgozó szakember összegyűjtött tapasztalatait teszi közzé az azonos területen dolgozók számára. A tudás tisztán tapasztalati, milyen eljárások voltak eredményesek. A „szokásos” hibák felmutatása felszínre hozza ennek a tudásnak a lényegét – kísérlet és tévedés –, amely ily módon nem igazodik a tudományos elvárásokhoz. (…) 4. Deskriptív orientáció és diagnózis – A szociális tudomány sok publikációja egy meghatározott szociális problémát tekint át. Ezek a publikációk releváns tényeket meghatározott rendbe helyeznek. Az ilyen tanulmányokat leginkább tudósok írják hallgatók számára, nem azért, hogy segítséget nyújtsanak az adott probléma megoldásában, hanem hogy felnyissák a hallgatók szemét az adott probléma kapcsán. (…) 5. Rendelkezésre álló tézisek alkalmazásai – Tudományos
tézisek gyakorlati
alkalmazásáról szóló publikációk alig fordulnak elő a gyakorlatban dolgozók szakirodalmában. Ez igen komoly probléma, mert ha nem rendelkezünk tudományos tézisekkel, úgy nem tudunk tudományos segítséget felkínálni. Nyújthatunk óvatos, okos, akár hasznos segítséget, de tudományosan megalapozott segítségnyújtáshoz az egyes esetekre bizonyított hipotéziseket kellene alkalmaznunk. Ennek hiánya mentén megállapítható, hogy a gyakorlatban dolgozók nincsenek abban a helyzetben, hogy tudományosan megalapozott segítséget nyújtsanak.” (Zettberger 1962,96-97) Ha Zettberger kritikája mentén vizsgáljuk meg a korábban ismertetett tankönyv tartalmát, akkor megállapítható, hogy ez is a szakmai ethosz és a fő szabályok kategóriájába tartozik. Az alapelvek mentén, elsősorban etikai ismérveket hangsúlyozva fogalmazza meg a szociális munka gyakorlati tevékenységét, és nem beszélhetünk még tudományosan megalapozott, önálló szociális munka elméletről. Ebben hozott némi változást Carl Rogers elmélete. 4.3. Carl Rogers non-direktív/kliens központú/személyközpontú terápiája Rogers a negyvenes években fogalmazta meg a humanisztikus pszichológiai iskolához tartozó non-direktív terápiáját, amit az ötvenes években kliensközpontú terápiának, majd a hetvenes évektől személyközpontú szemléletnek nevezett. Mivel az ötvenes évek német szociális munka gyakorlatát a pszichológiai irányultság jellemezte, és az Amerikában tanuló fiatal
szociális munkások ott már megismerked/het/tek Rogers elméletével, úgy ebben a fejezetben mutatom be ezt az elméletet. Igaz, Németországban 1972-ben és 1973-ban megjelent könyveinek hatására a hetvenes években vált közismertté és terjed el a szakmai gyakorlatban a rogersi szemlélet. (Geißler-Hege 1992,51) A
terápia/elmélet/szemlélet
illetve
a
hozzákapcsolódó
jelzők
non-direktív/kliens-
központú/személyközpontú névváltozás mögött a rogersi gondolat fejlődése húzódik meg. A negyvenes években elsősorban a pszichológia tudományán belül, gyakorlati tapasztalatokra alapozva egy újfajta terápiát gondolt megalkotni, amelynek központi eleme az érzelmek visszatükrözése volt. A tanácsadók gyakorlatában nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a pszichológusok tudják ezt az eljárást eredményesen alkalmazni, hanem a segítő szakma más képviselői is. Rogers a hetvenes évek közepétől már a segítő szakmáknál jóval szélesebb körben alkalmazható elméletnek/szemléletnek tekinti eljárását, így például az oktatásban, családi kapcsolatok kezelésénél, illetve bárhol, ahol emberi kapcsolatok állnak a középpontban. „Az interakciók alanya a személy, az élő szubjektum, nem csak egy szerep hordozója, mint a kliens, a diák, a tanár, a terapeuta, a személy komplexitását hangsúlyozza: azt jelzi, hogy minden egyén több, mint az őt alkotó részek összessége.” (Holdstock-Rogers 1996,38) Így az igen széles körben ismertté vált elmélet nagyban befolyásolta a segítő szakemberek, így a szociális munka gyakorlatát. Drever/Frölich meghatározása alapján: „a non direktív terápia egy pszichoterápiás eljárás jelölése, ami abban különbözik a pszichoanalízistől, hogy a terapeuta sem értelmezéssel, sem szuggesztív eljárásokkal nem avatkozik be a beszélgetésbe, hanem semleges, a kliens beszédét megkönnyítő eljárásokkal elősegíti a kliens (verbális) önelemzését, amely jobb önmegértéshez vezet.” (Galuske 1998,164) Vagyis az egyén önmegvalósító és önirányító képessége áll a középpontban. A segítő folyamat során ennek megerősítésére, kialakítására, megváltoztatására törekszenek. Rogers ehhez kidolgozott egy elméleti hátteret, amelyet tézisekben foglalt össze. A kiinduló tézis: „1. Minden ember eredendően arra törekszik, hogy megvalósítsa a benne rejlő egyedi lehetőségeket. Ez egy veleszületett törekvés, hogy kifejezze képességét, és ezáltal fenntarthassa és fejleszthesse önmagát.” (Holdstock-Rogers 1996,41) Rogers ezt az egyénben rejlő önmegvalósító tendenciának nevezi, aminek eredményeként nincs két egyforma ember. A pszichológiai és biológiai önmegvalósítást nagyban befolyásolja, meghatározza a fizikai,
szociális és kulturális környezet. „2. Minden ember veleszületett testi bölcsességgel rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy megkülönböztesse egymástól a lehetőségei megvalósítását elősegítő és gátló tapasztalatokat. (…) 3. Alapvető fontosságú az embernek az élmények iránti nyitottsága. (…) 4. Az élmények átélésében jelentős segítséget adnak a számunkra fontos személyek. (…) 6. Minden ember kialakít egy énképet a többiekkel és saját testével való bonyolult interakció alapján. 7. Az ember mások szeretetéért feláldozhatja a saját tapasztalata nyújtotta bölcsességet.” (Holdstock-Rogers 1996,42-44) E tézisek megadják Rogers elméletének alapjait. Abból indul ki, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen, aki tudja, hogy számára mi a jó és mi a rossz. Ez az ember saját maga által megtapasztalt elvárásaival lép be a környezetbe, amely visszajelzést ad számára. E két dolog eredményeként alakul ki az egyén önképe, amely a legtöbb esetben egybeesik a maga elvárásaival és a környezet által adott visszajelzésekkel. A probléma akkor lép fel, ha nincs összhang az egyén önmagáról kialakított képe és a környezet adta visszajelzések között. Az egyén – Rogers szavaival élve – ignorálhatja (tagadhatja) ezeket a tapasztalatokat, vagy hibásan alkalmazkodik, amennyiben a kívánt szeretet/elismerés érdekében inkább elfogadja a környezet által sugallt képet, mint a saját megtapasztalt élményét. Ez az inkongruencia (meg nem felelés) szorongáshoz vezet. Ha állandósul, rigid alkalmazkodás alakulhat ki, vagyis az egyén önképe védelmében nem képes rugalmasan reagálni a környezet kihívásaira. Ez a probléma, ami az önkép és a környezet ellentmondásából fakad. Ebből következik, hogy nem a problémát kell megoldani, hanem az önképet kell átalakítani/megerősíteni. Mearns a terápia lényegét így fogalmazza meg: „A személyközpontú megközelítés alaphipotézise (…) az a személy, aki legjobban meg tudja érteni és a legjobban meg tudja változtatni a klienst, nem más, mint maga a kliens. A terapeuta feladata annyi, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyekben a kliens eléggé szabadnak és erősnek érzi magát ahhoz, hogy ezeket megtehesse.” (Mearns 1996,91) Rogers ezt a tézisekben is megfogalmazza: „13. Ha az embert mások olyannak fogadják el, mint amilyen, és nem olyannak, amilyennek ők szeretnék, az az ember maga is könnyebben fogadja el önmagát.” (Holdstock-Rogers 1996,47) A terápiás elvek bemutatására – Rogers (1975) alapján – a kínai filozófus Laotse mondása a legmegfelelőbb:
„Ha elkerülöm, hogy belekeveredjek, az emberek magukról gondoskodnak; Ha elkerülöm, hogy utasításokat adjak, az emberek maguk megtalálják a helyes magatartást; Ha elkerülöm, hogy prédikáljak, az emberek maguktól válnak jobbá; Ha elkerülöm, hogy befolyásoljam őket, az emberek önmaguk lehetnek.” (Galuske 1998,166) Ebből következően a személyközpontú terápia két lényeges elemben hozott változást az addigi terápiás/segítő gyakorlatban. Az egyik a probléma meghatározása, a másik, hogy a terápia középpontjában nem a probléma áll, hanem a személy maga. E terápia szakít azzal a hagyományos tanácsadói/szakértői szereppel, hogy a terapeuta feladata meghatározni a problémát, és megtalálni az arra való leghelyesebb gyógymódot. Itt alapelvként jelenik meg, hogy az egyén tudja a legjobban mi a számára megfelelő, és nem egy rajta kívülálló ember. A terapeutának csak teret kell biztosítani ahhoz, hogy az egyén kibontakozhasson. Ugyanilyen fontos a másik változás is, hogy nem a probléma áll a középpontban, hanem az egyén. Itt nem az a feladat, hogy a problémát megoldjuk, hanem a probléma észlelésén, az önképen kell változtatni, azt kell rugalmasabbá, az egyén számára elfogadottá tenni. Ha valaki bízik önmagában, akkor sikeresebben fog hozzálátni az őt körülvevő problémák megoldásához. Ezért is nevezte Rogers a kezdeti időszakban terápiáját non-direktívnek, hiszen itt nem direkt, módon történik beavatkozás az egyén életébe. Ehhez három alapvető terápiás magatartást fogalmaz meg Rogers: az elfogadást, a megértő figyelmet és a hitelességet (kongruencia). „A kongruens lét annyit jelent, hogy kellő mértékben öntudatosak és nyitottak vagyunk ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni a kliensre vonatkozó érzéseinket vagy hozzávaló viszonyunkat, amelyek fontosak a kliens és/vagy a terápiás kapcsolat szempontjából.” (Mearns 1996,95) A terapeuta ezzel a magatartásával példát mutat az egyén számára, hogy bármiféle érzés, észlelés felvállalható, kimondható, mert önmagában a dolgok kimondása teszi lehetővé a változást. Ahhoz, hogy hitelesek legyenek ezek a megnyilvánulások, nélkülözhetetlen az egyén feltétel nélküli, a maga teljességében való elfogadása. Ehhez járul hozzá a megértő figyelem, amikor a terapeuta megpróbálja beleélni magát az egyén élményvilágába és ezáltal megérteni észleléseit, hogy azokat visszatükrözhesse, és ezzel segítse a változást, az új erős, rugalmas önkép kialakítását. Nem véletlenül nevezi Rogers ezeket terápiás magatartásnak, és nem is dolgoz ki részletesebb technikákat eljárásához. Véleménye szerint „a személyközpontú szemlélet nem technika,
hanem életfilozófia, pontosabban személyek közti kapcsolatra vonatkozó attitűd, amely az életben változatokat enged meg személyek közötti konkrét tranzakciókban”. (HoldstockRogers 1996,82) Emiatt is nehéz eldönteni, hogy ez terápia, elmélet vagy szemlélet, jó magam ez utóbbit érzem elfogadhatónak, azzal a kitétellel, hogy soha nem lehet elfeledkezni e szemlélet elméleti hátteréről, csak azzal együttesen lehet alkalmazni. S fontos ezt hangsúlyozni különösen a szociális munka szempontjából, mert a szakmában széles körben terjedt el a megértő figyelem, a hitelesség vagy az érzelmek visszatükrözése úgy, hogy elfeledkeztek ennek elméleti hátteréről. Ha minden (szociális) helyzetben „csak” visszatükrözöm az érzéseket, anélkül, hogy tudatában vagyok annak, hogy ezzel az önképet szeretném megváltoztatni, akkor legfeljebb az együttérzés kialakításában tud ez segítséget nyújtani és nem a helyzet változtatásában. Gondolok itt arra, hogy ezt a terápiát nem lehet minden esetben alkalmazni, mert az alapvető szükségletek (éhség, lakástalanság) kielégítetlensége esetében visszatükrözhetek érzéseket, megváltoztathatom az egyén önértékelését, de az objektív hiányok attól még fennállnak. Éppen ezért tapasztalható egyfajta eklektikusság a rogersi szemlélet alkalmazásánál, amikor egyfelől e személet mentén megértők a szociális munkások az egyénnel, majd szakértőként megmondják a probléma megoldását. Pedig a rogersi gondolat egyik legfontosabb üzenete, hogy mindenki a saját helyzetének tudósa, egy kívülálló ember nem értheti az adott ember belső élmény/érzésvilágát (ő nem élte meg azokat a dolgokat, amit az egyén), és nem tudhatja, mi a legjobb az egyén számára. Ezt minden ember csak maga tudhatja. Ez a szociális munka számára fordulatot jelentett, hiszen szakítani kellett/kellene a szakértői szereppel, illetve felmerülhet a kérdés, hogy akkor miben szakértő a szociális munkás. Rogers ebből a szempontból úttörő volt, és e szemlélet elterjedéséhez még több időnek is el kell/kellett telnie. Érdekes, hogy már 1976-ban egyik tanulmányának címe: „Az egyén hatalommal való felruházása: a csendes forradalom”, ami gondolat a kilencvenes években terjed el széles körben az empowerment mozgalom eredményeként.
IV. A hetvenes évek – a szociális munka módszereinek kritikája és a szociális mozgalmak
1. A korszak társadalmi, gazdasági és politikai háttere Bár már a hatvanas évek elején kialakult új helyzet megváltoztatta a német államháztartás és egyben a gazdaság költségstruktúráját, ennek hatásai az évtized végére jelentkeztek, illetve meghatározták a hetvenes évek szociálpolitikájának mozgásterét. Egyrészt az Alaptörvény 1957. évi módosításával életre hívták a német hadsereget, és ennek költségei megjelentek a költségvetésben. Másrészt a berlini fal felállításával megszűnt a folyamatos, jól képzett, német munkaerő utánpótlása, harmadrészt a szakszervezetek béremelési követelései – és azok teljesítése – közvetlen kihatással voltak (pl. rugalmas nyugdíj révén) az állam szociális kiadásaira. (Boeckl-Huster-Benz 2006,121) Míg tartott a gazdasági fellendülés e változások nem jelentettek problémát, így hatásaik csak az első gazdasági válság (1966/67) idején, illetve az azt követő időszakban mutatkoztak meg. 1966 decemberében kancellárrá választották Georg Kiesingert (CDU), alkancellár és külügyminiszter a szociáldemokrata párt elnöke, Willy Brandt lett. Felállt az első nagykoalíció, amelynek elsődleges feladata lett a gazdasági recesszió leküzdése. Ehhez a keynesi gazdaságpolitikára támaszkodtak, és a gazdasági növekedést, a pénzérték stabilizációját, a külkereskedelmi egyensúly megtartását és a munkanélküliség csökkentését helyezték a középpontba. E gazdaságpolitikai beavatkozások ugyan elhárították a gazdasági válságot, de a költségvetési egyensúly megtartása érdekében 1968-ban bevezették az általános forgalmi adót, megemelték a társadalombiztosítási és munkanélküli ellátás járulékait. (Boeckl-Huster-Benz 2006,123) Ezen intézkedéseknek köszönhetően a gazdasági nehézségek ellenére folyamatosan emelkedett a szociális kiadások összvolumene. (Schmidt 2005,91) A hatvanas évek végének egyik fontos történése az 1968-as diáklázadás volt. A világ szinte valamennyi fejlett ipari országában, valamint Mexikóban és a szocialista országok közül Lengyelországban
14
és
Csehszlovákiában
1967-ben volt először műholdas közvetítés a világon.
voltak
diáktüntetések.
Az
új
médiának14
köszönhetően, bár sok vonásban hasonlóságot mutatnak a megmozdulások, mégis megfigyelhetőek eltérő, ország specifikus vonások. (Kurlansky 2006,15) Lényeges azonosság a diáklázadásokban, hogy egy generációs konfliktus megnyilvánulásai, és a háború után felnőtt generáció fordult szembe szülei értékvilágával. A fiatalok fellázadtak szüleik konzervatív, szemérmes szexualitáshoz való viszonya ellen és a szexuális szabadságot hirdették. Elutasították az autoriter tekintélytiszteletet, és az egymás közti egyenrangú demokratikus kapcsolatot képviselték. Szembefordultak szüleik életmódjával, elutasítva a fogyasztói mentalitást, amikor mindent az anyagi jólét, a gyarapodás, a fogyasztás elérésének rendeltek alá. Általános volt a fiatalok körében a hedonista (élvezd az életet) felfogás, így például a kábítószerfogyasztás is lázadás volt a szülők alkoholfogyasztásával szemben. Ezen túlmenően mindenhol azonos volt a béke melletti elkötelezettség és a rendőrségi túlkapások elleni fellépés, az általános erőszakmentesség és a diákmegmozdulások melletti szolidaritás. Az eltérőséget leginkább a diáktüntetések kiváltó okaiban találhatjuk meg. Míg az amerikai diákok a vietnámi háború ellen tüntettek, a francia diákok a megfelelő felsőoktatási reformért mentek az utcára, addig a németországi diákság a fasiszta szellem továbbélése miatt kezdte meg tüntetéseit. Németországban a nemzeti szocialista eszme továbbélését már az ötvenes évek végén is érzékelni lehetett, és ez a hatvanas évek közepére vált nyilvánvalóvá. Az 1966/1967-es tartományi választásokon a szélsőjobboldali párt, a Németország Nemzetidemokrata Pártja (NPD) választási sikereket ért el, és hat tartományban bekerült a tartományi gyűlésbe. (Németh 2002,416) A diáktüntetések közvetlen kiváltó oka, hogy a kancellárrá kinevezett Kiesinger a nemzeti szocialista párt tagja, ahogy az általa kinevezett kulturális miniszter is e párt tisztségviselője volt. De ez csak a jéghegy csúcsa volt, mivel az 1950-ben az alacsonyabb beosztású nácik számára meghirdetett amnesztia eredményeként a szigorúbb NDK-beli elbírálás miatt sok bíró és ügyvéd az NSZK-ban kezdte újból jogi pályafutását. Emellett már korábban nagy belpolitikai vihart kavart, hogy a köztársasági kancellár (Lübke) esetében is felmerült
a
náci
múlt,
amennyiben
aláírása
engedélyeztetésénél. (Krulnasky 2006,136-137)
szerepelt
a
koncentrációs
táborok
Ezzel a németországi diáklázadás során a generációs konfliktus kiegészült egy történelmi dimenzióval. A háborúban illetve háború után született generáció, „megunva szüleik hallgatását”15, szembe kívánt nézni a német múlttal, meg akarta érteni mi, történt akkor. Egy másik lényeges eltérés a németországi diáklázadás és más országokban zajló események között a politikai eseményekhez való viszony, és néhány esetben az erőszakmentesség elvétől való eltávolodás. Míg a többi ország diáksága távolságot tartott az ország belpolitikai eseményeitől, a németországi diákság az 1966-ban felállt nagykoalíció elleni tiltakozásként a szabaddemokratákhoz csatlakozva felállította a parlamenten kívüli ellenzéket, és így a politikai viták (újra) a parlamenten kívülre kerültek. Ezenkívül egyedül Németországban követtek el a diákok támadásokat a gazdasági élet szereplői ellen, így gyújtogatások voltak az Axel Springer konszern nyugat-berlini épületénél, valamint áruházakban. Ezeket a „rendszerés a fogyasztói terror” szimbólumai elleni támadásokként értelmezték. Feltehetően e radikalizmus következményeként csak itt követtek el merényletet az egyik diákvezér Rudi Dutschke ellen. E radikalizmust az is bizonyítja, hogy a németországi diáklázadás után, a hetvenes évek elején a Bader-Meinhof csoport megalapította a Vörös Hadsereg Frakciót (RAF), és a terrorizmus útjára lépett, amely egészen új jelenség volt a modern ipari társadalmakban, és a terrorcselekmények révén egészen más megítélés alá került a biztonság, a védelem fogalma. „1969 végére a diákmozgalom lecsillapodott; maradandó eredménye az ország politikai kultúrájának tartós változása lett. A parlamenten kívüli ellenzék számos képviselője a szociáldemokratákhoz, kisebb részük a liberálisokhoz vagy a kommunista párthoz, valamint maoista csoportokhoz csatlakozott.” (Németh 2002,420) A parlamenten kívüli ellenzékből fejlődtek ki a szociális mozgalmak, mint a környezetvédelem-, a béke- és a női emancipációs mozgalmak. Ezekben a szerveződésekben 1,8 millió ember tevékenykedett a hetvenes években, és ez megfelelt egy párt taglétszámának, így a politika – főleg a szociáldemokrata párt – konkurenciájává váltak. Az atomenergiai
15
A háború után azok a felnőttek – és ez a generáció többségét jelentette –, akik megélték és részesei voltak a nemzeti szocialista korszaknak, azt aktívan támogatták, vagy pragmatizmusból, vagy félelemből hallgattak és homokba dugták a fejüket. Nem emelték fel szavukat, és a háború után mély hallgatásba burkolóztak. A családok egyszerűen törölték a harmincas éveket a családi történések emlékezetéből, és ha mégis szóba került, akkor csak annyiban, milyen borzasztó volt a háború. A fasizmusról és arról az időszakról nem lehetett beszélni, mintha meg sem történt volna..
program elleni tiltakozásul, amikor a tiltakozók szembesültek azzal, hogy nem elég a polgárjogi tiltakozás, 1979-ben megalapították a Zöld Pártot. (Németh 2002,442) 1969 októberében megalakult a szociális-liberális koalíció, amely 1982-ig maradt hatalmon. Willy Brandtot választották meg kancellárnak, aki a „Merjünk több demokráciát akarni” kormányprogrammal egy szociálisabb és demokratikusabb társadalom elképzelését vázolta fel. Az SPD elsősorban a skandináv16 típusú jóléti állam kiépítését célozta meg, ezzel kívánta felszámolni vagy csökkenteni az előző konzervatív kormány által megalkotott szociális piacgazdaság teremtette egyenlőtlenségeket. A reformok alapját az 1971. évi Szociális Jelentés adta, amely alapján célként határozták meg „a nagyobb szociális igazságosságot, nagyobb biztonságot a társadalmi fejlődésben, és ezzel az egyének nagyobb lehetőségét az önmeghatározáshoz” (Frerich-Frey 1996,152). Az általános reformokhoz nagy lendülettel fogtak hozzá, de ezt a lendületet megtörte az 1973. évi olajválság és az ezt követő 1974/75-ös gazdasági válság. A hetvenes évek második felében jelentkező gazdasági fellendülés nem jelentett tartós növekedést, és a különböző reformokkal, intézkedésekkel nem sikerült a gazdaság alapvető strukturális problémáit megoldani. Így 1982-ben, amikor újabb gazdasági recesszió vette kezdetét, az ellenzék konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal leváltotta a szociáldemokrata kancellárt, és ezzel véget ért a szociális-liberális koalíció kormányzása. A gazdasági nehézségeken kívül a koalíció iránti bizalom meggyengülését több tényező is befolyásolta. Így 1974-ben egy belpolitikai botrány 17 miatt Brandt lemondott a kancellárságról, és helyére Helmut Schmidt lépett. Mivel Brandt nemzetközileg elismert és nagyformátumú politikus volt, a hetvenes évek második felében az SPD továbbra is támaszkodott munkájára, elsősorban a külpolitikai, főleg a keletnémet kapcsolatok tekintetében. Tovább nehezítette az SPD helyzetét, hogy a hetvenes évek végén az atomenergia-program kapcsán komoly társadalmi ellenállásba ütközött, és nagy társadalmi felháborodást váltott ki az amerikai védelmi fegyverek németországi telepítése. 1981–82 között több százezres béketüntetések zajlottak le Németországban.
16 17
Willy Brandt a fasizmus évei alatt a skandináv országokban dolgozott, mint fiatal újságíró. Brandt közvetlen munkatársi környezetében lelepleztek egy NDK– ügynököt.
A szociális-liberális koalíció szociálpolitikájának mozgásterét alapvetően meghatározták – a bevezetőben említett tényezőkön túl – a hetvenes években jelentkező külső gazdasági hatások és belső társadalmi strukturális változások. A hetvenes évek első felétől, ahogy a nyugati világban mindenhol, általánosan rosszabbodtak a gazdasági keretfeltételek. Ebben szerepet játszott a nyersanyagárak rendkívüli megnövekedése (1973. évi olajárrobbanás) és a valutaárfolyam aranyról dollárra történő átszámításának bevezetése, amely nagyobb árfolyami ingadozásokhoz vezetett. A bizonytalan nemzetközi gazdasági helyzetben stagnált a belső fogyasztás és a világkereskedelem, ami utóbbi különösen érzékenyen érintette az exportfüggő német gazdaságot. Ebben tudott változást elérni Brandt szocialista országokkal – különösen az NDK-val – kapcsolatos külpolitikája, amikor a hetvenes évek második felében államközi szerződések révén megnyitotta a kelet-európai piacot a német termékek számára. A német gazdaságban a konjunkturális válságok mellett strukturális válságok is jelentkeztek. Ez elsősorban a munkanélküliek számának folyamatos növekedését és a munkanélküliség szerkezeti
átalakulását
jelentette,
így
a
hetvenes
évek
végére
megjelentek
a
munkanélküliségben fokozottabban veszélyeztetett csoportok. „A kormány elsősorban a keynesi gazdaságpolitikára támaszkodva próbálta elérni a teljes foglalkoztatottságot, de ez nem tudta meggátolni a gazdaságban végbemenő változásokat. Míg 1950 és 1965 között a bruttó társadalmi termék (BSP) megháromszorozódott, addig 1965 és 1980 között csak megduplázódott.” (Frerich-Frey 1996,160) Az első gazdasági válság évében 500 ezer munkavállaló vált munkanélkülivé, amelynek hatására 1969-ben bevezették a munkanélküli ellátásban az aktív eszközöket: átképzést, tanácsadást és munkahely-teremtési támogatást. (Boeckl-Huster-Benz 2006, 123) 1973-ban elrendelték a külföldi munkavállalók toborzási stopját, de addigra már 2.595 ezer, a foglalkoztatottak 11,2%-a volt külföldi. (Frerich-Frey 1996,84) (lásd 5. sz. táblázat) Bár a hetvenes évek második felében megindult a gazdasági fellendülés, de ezt a gazdaság szereplői – a kedvezőbb világgazdasági folyamatok mellett – elsősorban a termelés racionalizálásával érték el, így ez a fellendülés nem volt hatással a munkanélküliségre. Ezzel párhuzamosan a demográfiai változások miatt nőtt a munkaerőpiacra belépő fiatalok száma, valamint tovább növelte a munkanélküliek számát a nők munkába állása. Ennek megfelelően, míg 1975-ben a munkanélküliségi ráta 4,7%, az 1979-ben 3,6%-ra esett vissza, 1982-ben elérte a 7,5%-t, ami majdnem 2 millió munkanélkülit jelentett. (Frerich-Frey 1996,165). (lásd 6. sz. táblázat)
A társadalomban lezajló strukturális változások egyik lényeges jellemzője volt, hogy míg folyamatosan csökkent a születések száma, addig a jólétnek köszönhetően kitolódott a várható élettartam, és így megváltozott a társadalom demográfiai szerkezete. E folyamat mellett párhuzamosan zajlott a háztartások szerkezetének lényeges átalakulása. Így 1970 és 1987 között az egyfős háztartások 58,6%-kal, a kétfős háztartások 25%-kal nőttek, míg az 5 fős vagy annál nagyobb háztartások 38,1%-kal csökkentek. (Frerich-Frey 1996,169) Emellett megjelentek az élettársi kapcsolatok, és a folyamatosan emelkedő válások miatt megnőtt a gyermeküket egyedül nevelők száma. Ezek a változások alapvetően új szociális kihívásokat jelentettek és új szociálpolitikai válaszokat kívántak. 2. A korszak szociálpolitikája A szociális-liberális koalíció szociálpolitikáját kettősség jellemezte. Intézkedéseinek egyik köre a választások során meghirdetett reformok megvalósítását célozta, míg mások – főleg a hetvenes évek második felében – az államháztartási problémák leküzdésére irányultak. Az egyenlőbb és igazságosabb, valamint demokratikusabb társadalmat megcélzó legfőbb reformok több területen láthatóak. A szociális törvény 1969-es évi módosításába beemelték a fogyatékosok beillesztését a munka világába, illetve szélesítették a veszélyeztetett csoportok körét, így idesorolták azokat, akiket „a fogyatékosság, a pszichés fogyatékosság veszélye fenyeget” (Frerich-Frey 1996,126). A hetvenes években bekerültek a hajléktalanok, a börtönből szabadultak, majd a gyermeküket egyedül nevelők, vagy a hátrányos foglalkoztatási helyzetben lévő munkavállalók is. Ugyanígy az évtized elején folyamatosan szélesítették azon fiatalok körét, elsősorban az alacsony jövedelmű családok gyermekeit és a felsőoktatásban részt vevő hallgatókat, akik képzési támogatásban részesülhettek. 1972-ben módosították a nyugdíjtörvényt, és ekkor vezették be a rugalmas nyugdíjkorhatárt, ami az idősebb munkavállalók számára lehetővé tette a nyugdíjba vonulást. A szociális nyugdíjakat az elmúlt 3 év átlagkeresetéhez igazították, és újabb csoportokat (önálló vállalkozókat,
a
munkaerő
piactól
távol
esőket,
egyetemistákat,
háziasszonyokat,
fogyatékosokat stb.) vontak be a nyugdíjrendszerbe, valamint az alsó nyugdíjhatárt a minimálbér 75%-ában határozták meg. (Schmidt 2005,94). Ugyanígy a nyugdíjreform része volt, hogy 1975-ben emelték az özvegyi nyugdíjat, és bevezették a résznyugdíj lehetőségét. A családpolitika keretében az adókedvezmények helyett 1974-ben szélesítették az ellátás
igénybevételére jogosultak körét, és jövedelemhatártól függetlenül már az első gyermek után is járt a családi pótlék, ami progresszíven emelkedett a gyermekek számával. 1979-től vezették be a szülési szabadságot. A gazdasági válság okozta munkanélküliség felszámolására elsősorban munkahely teremtési és -megtartási programokat kezdeményeztek. Így többek között bértámogatást adtak a munkáltatónak, ha „hátrányos helyzetű foglalkoztatási helyzetben lévő munkanélkülit alkalmazott”, fiatal munkanélkülieknek képzési támogatást biztosítottak, a munkaerő mobilitását elősegítendő integrációs támogatást nyújtottak. (Frerich-Freyn 1996,160) A gazdasági szereplők közötti egyenlőség és egyensúly megteremtése érdekében – a munkáltatók tiltakozása mellett – 1976-ban elfogadták az új részvételi törvényt, amely a munkáltatók
és
szakszervezetek
egyenlő
részvételét
biztosította
a
vállalati/üzemi
felügyelőtanácsokban. A munkaadók oldaláról megfogalmazódott a „szakszervezetek állama” vádja, amire a szakszervezeti szövetség kilépett az üzemi tanácsokból és ezzel ért véget a gazdaság szereplői és az állam közötti korporáció, ami a korábbi német szociálpolitika egyik alapja volt. (Németh 2002,440) A reformoknak köszönhetően, valamint a korábban bevezetett nyugdíjrendszer hatására, egyre többen váltak jogosulttá az ellátásokra, így folyamatosan nőttek a szociális kiadások. Ezek 1969-ben még a BSP 24,6%-át tették ki, addig a legmagasabb szint 1975-ben 31,4% volt, de 1980-ban is 30,7%. (Schmidt 2005,92) (lásd 3.sz. táblázat) Az adóbevételek mindig elmaradtak a tervezettől, míg a kiadások mindig meghaladták az előirányzottakat, aminek eredményeként rendkívüli módon megnőtt az államadósság. Ez 1970-ben 126 millió DM volt, és 1980-ra 469 millió DM-re emelkedett. (Németh 2002,439) Ez a költségvetési helyzet alapvető megszorító intézkedéseket kívánt. Így növelték a különböző ellátások járulékterheit, miközben váltakozó mértékben megszorító intézkedéseket tettek. Így csökkentették a képzési támogatásokat, a családi pótléknál az első gyerek után járó összeget (megemelve a 3 és annál több gyerek utáni összeget) és az igénybevétel korhatárát (18 évről 16 évre), a munkanélküli ellátás időtartamát és összegét, ahogy a nyugdíjaknál is korlátozták az ellátásokat, és a nagyon magas kereseti éveket (pl. az 1974-t) nem vették figyelembe a nyugdíj összegének megállapításánál. „Itt sem figyelhető meg a tudatos tervezés – mint a weimari Köztársaságban –, ott csökkentettek, ahol a legkisebb volt a politikai
ellenállás és a legnagyobb terhek jelentkeztek. A nyugdíjat magánjogként kezelték, így csak ott csökkentettek, ahol megjelent az állami támogatás.” (Schmidt 2005,97) A szociális munkát meghatározó szociális törvény és ifjúságsegítési törvény kapcsán lényeges (formai) változást jelentett, hogy 1976-ban megalkották a Szociális Törvénykönyvet. Ebben egységes szerkezetbe foglalták a szociálpolitika különböző területeinek szabályait. A törvénykönyv tíz fejezetből áll: 1. általános alapelvek, 2. képzési támogatás, 3. munka támogatása, 4. társadalombiztosítás, 5. szociális jóvátétel egészségkárosodottak részére, 6. családi pótlék, 7. lakhatási támogatás, 8. ifjúsági segítés, 9. szociális segítés, 10. eljárási és igazgatási szabályok. (Frerich-Frey 1996,414)
A jogosultsági csoportok bővítésén túl a
szociális törvényben még lényeges változást jelentett, hogy a prevenciót helyezték előtérbe, és a segélyek színvonalát a fogyasztói kosár alapján határozták meg. (Boeckl-Huster-Benz 2006,128) A szociális munka szempontjából meghatározóak voltak a hetvenes évek elején bevezetett ifjúsági és szociális tervkészítési kötelezettségek, amelyeket mindig szakemberek által összeállított helyzetjelentés alapján fogalmaztak meg. Így rendszeres jelentést kellett készíteni a szociális helyzetről, a családok, a gyermek és ifjúság, a szakképzés és képzés helyzetéről. (Boeckl-Huster-Benz 2006,128) Ezekben a helyzetjelentésekben kerültek elő azok az új szociális kihívások, amelyek valamilyen szakmai választ kívántak. A hetvenes éveket tartják a jóléti állam expanziós fejlődési szakaszának, és a nyolcvanas évek elejére sokan megkérdőjelezték ennek létjogosultságát. Az ellenzők egyik csoportja azzal érvelt/érvel, hogy a jóléti állam elérte a gazdasági teljesítőképesség határait, a másik csoport véleménye szerint a „jobb időkben” kialakított ellátások nem finanszírozhatóak tovább. Így a nyolcvanas évek elejére széles körű vita alakult ki a jóléti állam válságáról, le- illetve átépítéséről. E vitának alapot adtak Németország „magas szociális kiadásai, ami 1982-ben 24,9% volt az USA 13,4%-ával, vagy Japán 11,7%-ával szemben, és ezzel a gazdaság versenyképességét tették kérdésessé”. (Schmidt 2005,98)
3. A szociális munka fejlődése a hetvenes években Kunstreich ezt a korszakot a törés és kontinuitás korszakaként jellemzi. A szociális munka szinte minden munkaterületén eltérő erősségű törés, de egyben a hagyományokat magába integráló változás is megfigyelhető. (Kunsterich 2001,94) Egyrészt főleg a diákmozgalom
révén megfogalmazott kritikákat beépítették a szociálpolitikába. Másrészt a szociális munka strukturális modernizációja során a prevenció, a terápia és a reszocializáció került előtérbe. Hangsúlyosabbá váltak a klinikai és terápiás magyarázó modellek, de egyben a 20-as évek német szociális munkájának hagyományaihoz is visszanyúltak. Az intézményi reform révén nagy mértékben megnőtt a szociális munkás állások, a képzési helyek száma (lásd 12. sz. táblázat), de ez egyben a szakma más tudományterületek által történő gyarmatosításával járt együtt.
3.1. A képzési reform A szakma fejlődése – és ezen belül különösen az elmélet fejlődése – szempontjából fontos szerepet játszott a hatvanas évek végén kezdődő és 1971-ben befejeződő oktatási/ felsőoktatási reform. A reformmal elsősorban a tudományos-technikai fejlődés előmozdítását kívánták megvalósítani, de ennek során merült fel, hogy a képzést polgári jogként és az esélyegyenlőség megteremtésének eszközeként értelmezzék. Ennek érdekében vezették be a képzési támogatásokat. „De ez a reform nem vezetett erre az eredményre, nem sikerült a képzési struktúrák mélyreható átalakítása, a curriculumok felülvizsgálata, hanem megmaradt az iskolák összevonásában (alap- és középszinten) és a felsőoktatásban a képzések átnevezésében.” (Wendt 1990,283) Így a szociális munkás és szociálipedagógus képzéseket szakfőiskolai rangra emelték, ami a tudományegyetemekhez, vagy főiskolákhoz képest egy alacsonyabb besorolást jelentett a felsőoktatás rendszerén belül. Pfaffenberger szerint a szociális munka szakmává válásában a képzések oldaláról egy kettős hatás figyelhető meg. Az első „a szakmává válás alulról”, amikor a gyakorlat kényszeríttette ki a képzés magasabb rangra való emelését, és ez jellemzően a szociális munka oldaláról valósult meg. A másik „a szakmává válás felülről”, ami a szociálpedagógus képzéshez köthető. Ez, ahogy már a háború előtti időszakban is, a neveléstudomány területéhez kapcsolódva egyetemi illetve főiskolai szinten valósult meg, amely nagy mértékben hozzájárult az akademizálódáshoz, a tudományos fejlődés előmozdításához. (Merten 1997,71) A felülről történő szakmává válást tovább erősítette a felsőoktatási reform, azzal, hogy „a neveléstudományi és társadalomtudósok foglalkoztatási problémáik enyhítésére felfedezik maguk számára ezt a területet. Az akadémiai képesítéssel nem rendelkező szociális munkásokat háttérbe szorítják. Ennek eredményeként – ami máig jellemző a képzésre –
kialakul a képzés kívülről való meghatározottsága, olyan oktatók által, akiktől távol áll a szociális munka, és csak egy diszciplínában képződtek ki, akiknek mindegy, hogy az általuk választott téma hozzájárul-e a szociális szakmához.” (Staub-Bernasconi 2007,144) A magasabb szintű képzés mellett szóló érveket a „Német Szociális Munkás Iskolák, a Német Szociális Iskolák Hallgatóinak Szövetsége és Szociális Munkások Szakmai Szövetségének Egyesülete” közösen 1968. február 15-én egy nyílt levélben fogalmazta meg, amely jól illusztrálja, mit is gondoltak a képzésben érintettek a szociális munkáról: „A szociális munka, mint képzett szociális munkások által végzett szakmai tevékenység kereken 60 éves. Eredetileg női foglalkozásnak tekintették, de ma a szakemberek 40%-a férfi. A szakmai elnevezés változása a gondozótól a jóléti ápolón át a szociális munkássá, több mint névváltoztatás. Jelzi a szakmai felkérés változását, a szükséghelyzetben való segítés helyett a sokoldalú szakmai funkciók általános társadalmi értelmezését. Ez a társadalom ma olyan komplex és differenciált, mint még soha. (…) A belső orientáció hiánya, a tanácstalanság, a megromlott emberi kapcsolatok és a biztonság elvesztése a szociális munka által nyújtott alkalmazkodási, fejlődési és képzési segítséget igényelnek. A szociális munka tárgya az egyes egyén, az átlátható csoportok és közösségek. Célja az egyének számára lehetővé tenni az emberhez méltó életet, és ezen keresztül a társadalmon belüli rendelképzelések megvalósítása. Ezentúl szociális tervezéseket, megfigyeléseket és elemzéseket végez, amelyek csak a tárgyhoz adekvát tudományos alapon tanítható és tanulható munkamódszerekkel valósíthatók meg. (…) A modern szociális munkásnak képesnek kell lennie az emberekről és együttélésükről szóló tudományos ismereteket módszeresen és célzottan alkalmazni a gyakorlatban. Önállóan kell gondolkodnia, ítélnie és cselekednie. Képesnek kell lennie összefüggéseket megragadni és elemezni. A széles körű alapképzésre építve, az állandóan változó feltételek mellett a különböző specifikus munkaterületeken jelentkező
szakmai
feladatoknak
megfelelni,
és
teamben
orvosokkal,
pszichológusokkal, teológusokkal és jogászokkal hozzájárulni a megfelelő szociális diagnózishoz és azt képviselni.” (Merten 1997,69)
E levél jól tükrözi a kor szociális munka értelmezését. Eszerint a szociális munka a társadalom fejlődésével minden emberre kiterjed. Az emberhez méltó élet elérése érdekében alkalmazkodási, fejlődési és képzési segítséget nyújt, de ez a társadalom rendelképzeléseihez való hozzájárulást is jelenti. A tudományos megalapozottság a tervezési folyamatban való részvételen kívül a szakmának teamben való egyenrangú részvételét is biztosítja, ami szükséges a megfelelő diagnózis felállításához. Így a szociális munka szakértői szerepe válik hangsúlyossá, amit a képzés révén lehet megerősíteni.
3.2. Az intézményhálózat kiépülése és ennek hatása a szociális munka elméleteire A szakma fejlődése szempontjából további meghatározó tényező volt a szociális intézmények fejlesztése, ami általános fejlődési tendencia volt a fejlett ipari társadalmakban. Azzal, hogy az állam valamilyen formában biztosította állampolgárai anyagi biztonságát és megteremtette ennek alapjait, a személyes szolgáltatásokon keresztül is meg kívánta ezt erősíteni. Míg Amerikában és Nyugat-Európa más országaiban ez egy új kihívásnak számított, addig Németországban a történelmi hagyományok révén (strassburgi-rendszer) már működtek ilyen, az állam által fenntartott személyes szolgáltatások a szociális-, ifjúsági hivatalok mellett kialakított külső szolgálatok révén. Az új kihívásokat figyelembe véve a hetvenes években megszüntették a hivatalok külső és belső szolgálatainak szétválasztását, egybevonták azokat, és általános szociális szolgáltatás (ASD) néven szervezték őket újjá. Ezeket kerületi szinten különleges szociális szolgáltatásokkal (BSD) egészítettek ki. (Wendt 1990,303) A kiépült jóléti államban a szociális munka már nemcsak az elesettek számára nyújtott szolgáltatást, hanem a modern élet leküzdésében minden állampolgár számára kívánt támaszt nyújtani. Ez sok új munkaterületet jelentett a szakma számára. Az újonnan felállításra kerülő intézményeket elsősorban funkcióik alapján különböztették meg, mint például tanácsadás, nevelés, kezelés és gondozás. Ezeket az új szolgáltatásokat a szubszidiaritás elve mentén a nagy civil fenntartók hozták létre, és az állami finanszírozás arányában folyamatosan bővítették a kínálatokat. De nemcsak a funkciók szélesedése történt, hanem ezzel párhuzamosan más segítő szakmákkal (orvosokkal, pszichológusokkal, jogászokkal) is együtt kellett dolgoznia (teammunka). Bár a felállított intézmények profilja teljes mértékben megfelelt a szociális munka
alapvető célkitűzéseinek, rivalizáció vette kezdetét a különböző szakmák között. Ennek lényege, hogy melyik szakma határozza meg az adott intézményben folyó tevékenységet, másként, ki vezeti az intézményt. A szociális munka szakemberei e küzdelemben alulmaradtak, és a tanácsadó helyeket pszichológusok, a korai fejlesztést, fogyatékosok ellátását, magatartászavarokkal küzdők kezelését a gyermekorvosok, a szocializáció területét, a nevelőotthoni nevelést a pedagógusok vették birtokukba. Ez utóbbi esetben fontos szerepet játszottak a szociálpedagógusok. (Wendt 1990,305) „Általánosan elfogadott volt ezekben az intézményekben a gyógyítás, az eltérő viselkedés modifikációja és korrigálása, a fiatalok szocializációja és az idősek reszocializációja, mindenkivel való szociál-integratív bánásmód.” (Wendt 1990,305) Vagyis más szakmák hangsúlyai jelentek meg ezekben az intézményekben, és a szociális munkásoknak, hogy megtarthassák szakmai presztízsüket, vagy hogy vezetők lehessenek, ilyen irányba kellett tovább képezniük magukat. Így a hetvenes években a szociális munka kapcsán rendkívül sok olyan elméleti próbálkozás látott napvilágot, amelyekben egy adott tudományterület megállapításait kívánták a szociális munkára vonatkoztatni. Ezekben a szociális munkást szociál-technokrataként értelmezték, akinek nincs más feladata, mint az adott tudományág megállapításait megfelelően alkalmazni munkájában. Talán e fenti változások hatására ebben az időszakban jelent meg – ahogy a nemzetközi szakirodalomban is – a pszicho-szociális munka megnevezés. Ezzel próbálták kifejezni, hogy a szociális munka nemcsak a pszichével, hanem a szociális dimenzióval is foglalkozik, vagy akár fordítva, e elnevezés bevezetésével legalizálták a már több évtizedes terápiás gyakorlatot a szociális munkán belül.
3.3. A diáklázadás és a kritikus szociális munkás mozgalom A diáklázadás a szociális szférában tulajdonképpen már 1967 végén kezdetét vette az ún. nevelőotthoni kampánnyal. A gyermek- és ifjúságsegítés területén belül működő nevelőotthonokban rendkívül rossz állapotok uralkodtak. Például használták a koncentrációs táborokban alkalmazott facipőket, hogy megakadályozzák a fiatalok szökését, vagy a szabálysértést cellákba való elzárással büntették. A nevelő tanárokat általában féléves tanfolyamon képezték ki. De megváltoztak a nevelőotthonba érkező fiatalok is, akik már nem
a kriminalitás közelében élő, jellemzően szegény fiatalok voltak. A hatvanas évek közepétől megjelentek a beatnik, akik kalandvágyból szöktek el otthonról, és büntetésként kerültek a nevelőotthonba. Ők nem, vagy csak nehezen illeszkedtek be a nevelőotthon zárt, autoriter világába. A nevelőotthoni kampányt egy tragikus eset indította el, amikor az elzárás alatt három fiatal felakasztotta magát. Ennek eredményeként a nevelőotthonok általános felülvizsgálatát rendelték el, amit 1978-ban zártak le. (Kunstreich 2001,86-90) Ebbe a világba nyertek betekintést a gyakorlatra érkező szociális munkás hallgatók, és így közvetlenül megtapasztalhatták az elmélet és gyakorlat közötti éles szakadékot. A fennálló társadalmi rendszer ellen lázadó diákoknak ez éppen megfelelő példa volt elégedetlenségük alátámasztására. A diáklázadás eszmei bázisát a marxizmus adta, így a nevelőotthonokat az elnyomó
társadalom
intézményeinek
nevezték,
ahol
elsősorban
a
szegény,
munkáscsaládokból származó fiatalok éltek, akiket „nevelőotthoni nevelteknek” neveztek. Véleményük szerint közvetlenül tetten érhető az osztálykonfliktus és a társadalmi elnyomás, a nevelőotthonokban élő neveltek valójában rabságban tartott elnyomottak. (Kiehn 1982,16) Ezért több száz fiatalt szöktettek meg és fogadtak be saját kommunáikba (lakóközösségeikbe). Ezzel az akcióval demonstrálni kívánták a diákok az értelmiségi és munkás szolidaritást. Úgy gondolták, a lakóközösségi életforma önmagában megváltoztatja a fiatalokat, és ez egy sokkal hatékonyabb módszer, mint az autoriter nevelőotthoni nevelés. A diáklázadás után megmaradt több lakóközösség, ahol elkötelezett szociális munkások megpróbálták a gyakorlatba átültetni az elméleti elképzeléseket, aminek eredményeként a hetvenes években kialakult az ifjúsági lakóközösség mozgalom, ami a nyolcvanas években mint az ifjúsági lakóközösség módszer terjedt el. (Kiehn 1982,20) (lásd 1. sz. melléklet) De a gyakorlatban dolgozók sem tudták kivonni magukat a kor lendületéből. 1968 októberében 150 berlini szociális munkás „A szociális munka társadalmi funkciója” című továbbképzésen vett részt, ahol elhatározták, hogy összehívnak egy kongresszust, amelynek célja a szociális munka megváltoztatása. A kongresszus előkészítésére munkacsoportokat hoztak létre. Így külön munkacsoport alakult ki a szociális munka funkciója és ideológiája, a szociális bürokrácia, nevelőotthoni nevelés, egészség, képzés és szociálpedagógusok a republikánus klubokban elnevezéssel. Bár a konferencia soha nem jött létre, munkacsoportok tevékenysége
révén
kialakultak
a
„Kritikus
Szociális
Munkás
Munkacsoportok”
[Arbeitskereises Kritischer Sozialarbeiter, (AKS)], amelyek az elkövetkezendő években fontos szerepet játszottak a szociális munkás mozgalomban. (C.Müller 1990,134)
Természetesen a szakma kritikus megközelítésében nem volt egyetértés, így már 1968-ban láthatóvá vált a mozgalom kettészakadása. Például 1968 decemberében Berlin egyik kerületében kritikus szociális munkások szakmai megbeszélést hívtak össze a fenntartó hivatallal a kerületi tbs-s gondozás katasztrofális állapotáról. A megbeszélésre kollégáikat támogatandó más kerületekből hívatlanul több kritikus szociális munkás is elment, mire a hivatal megszakította a megbeszélést, kihívta a rendőrséget, és feljelentést tett birtokháborítás címén. (C.Müller 1990,134) Ez az esemény jól mutatja a kritikus szociális munkás mozgalom kettősségét, ami később szakadáshoz vezetett. A törés a gyakorlatban dolgozó szociális munkások és a hallgatók mentén ragadható meg, ami alapvető érdekkülönbséget takar. A gyakorlatban dolgozók már befejezett képzéssel rendelkeztek, és a jobb munkavégzés szervezeti, intézményi változását sürgették. Ezzel szemben a hallgatók a képzésen belül keresték az érdeklődésüknek és érdekeiknek megfelelő szakmai perspektívát, amely reményeik szerint forradalmi szakmai gyakorlatot tesz majd lehetővé. Így figyelmük elsősorban az elméleti kérdések felé fordult. (C.Müller 1990,147148) Bár az eltérőség nem jelentett éles elkülönülést, mégis a hetvenes évek szociális mozgalmainak fő irányát ez meghatározta. E kritikus szociális munkás mozgalom vitáinak középpontjában a szakma társadalmi funkciója, felkérése állt. A hetvenes években megfogalmazott szociális munka kritikákat és a szociális munka jellemzőit Walter Holstein és Marianne Meinhold 1980-ban megjelent írásukban foglalták össze: „A szociális munka …: -
a reprodukció ügynöke. A szociális munka az adott társadalmon belül a munkaerő képesség megőrzésével foglalkozik. Elsődleges feladata a megnehezített pszichoszociális helyzetekben élő bérmunkások munkaerejének helyreállítása. Valójában az ipari tartaléksereget gondozza, akiket adott gazdasági helyzetben mobilizálni lehet.
-
a szocializáció ügynöke. A szociális munka a fennálló társadalom érvényes normáit és értékeit közvetíti szociálterápiás szándékkal a kliens felé. A szociális munka – ahogy más állami intézmények (mint rendőrség, bíróság) – felügyeli a hivatalos normák betartását, azokat, akik ezeket megsértik, bünteti például támogatás megvonásával, akik ezeket betartják, jutalmazza például segítéssel. A szociális munka pszichologizálja és szubjektívvé teszi az egyéni helyzetet,
amennyiben elvárásként fogalmazza meg a kliens megfelelő alkalmazkodását a ’jó’ társadalomhoz. -
a kompenzáció ügynöke. A szociális munka individuális úton egyenlíti ki a szociális rendszer hiányait, ellentmondásait és igazságtalanságait, pedig az osztálystruktúra ezeket kollektíven teremti meg. A szociális munka egy rossz társadalom rossz lelkiismerete.
-
az elnyomás ügynöke. A szociális munka megvédi a társadalmat az eltérő viselkedés hatásaitól, amennyiben ezeket megváltoztatja. A szociális eseteket ellenőrzi, azzal, hogy aktákat vezet ezekről. A szociális munka anyagi és lelki vigasznyújtással elkendőzi a rendszer igazságtalanságait. A szociális munka mindig a hibás egyénekkel foglalkozik, soha nem a hibás rendszerrel. Ezzel hozzájárul a kliensek közötti szolidaritás feloldásához. Az eltérőeket pszichiátriai, nevelőotthonokba zárja.
-
a fegyelmezés ügynöke. A szociális munka gondoskodik a kliensek fennálló társadalomhoz
való
alkalmazkodásáról.
A
nem-alkalmazkodó
kliensek
alkalmazkodását is elősegíti, amennyiben az eltérő magatartást rossznak, a normáknak megfelelő magatartást jónak minősíti.” (Khella 1982,21-24) Ezek a szociális munkával szemben megfogalmazott kritikák általában elbizonytalanították a szakmát, és új utak keresésére ösztönözték. Nehezen lehet megállapítani, hogy e kritikák hatására vesztette-e el a szociális munka tevékenység meghatározó funkcióját az újonnan kialakuló szociális szolgáltatásokban, vagy éppen e küzdelem mentén fogalmazódtak meg e kritikák a konkurens szakmák által. Úgy vélem, érdekes ez az egybeesés. 3.4. A szociális munka módszertani kritikája A kritikus szociális munkás mozgalom éles kritikát fogalmazott meg az Amerikából átvett módszerekkel kapcsolatban. E kritikákat Galuske könyvében négy pontban foglalta össze: 1. A hiányzó elméleti megalapozottság – mindhárom módszernél megfigyelhető, hogy az értékek és technikák keverékei. Ezek elsősorban az alapelvekben érhetőek tetten, és mivel értékekről van szó, amelyek nem objektívek, így azok gyakorlatba történő átültetése nem kérhető számon a szociális munkáson. A tartás, a személyes odafordulás, az elfogadás, a segítő személyisége nem operacionalizálhatóak, nem mérhetők, így megvalósításuk a szociális munkás jóakaratára van bízva.
2. Eltérés az önértelmezés és a társadalmi funkció között – míg a hagyományos módszerek önértelmezése szerint a segítés a legfőbb feladatuk, addig ez mindig valamilyen társadalmi felkérésből fakad. Mivel a szociális munka jellemzően az állam által finanszírozott, a segítés mellett mindig meg kell felelnie a társadalmi elvárásoknak, így megjelenik az ellenőrzés is. Ezzel a kérdéssel nem foglalkozik a hagyományos módszerek szakirodalma, és a német szakmai köztudatban ez a dilemma a kettős mandátum néven vált később ismertté. 3. A kliensek patologizálása – a módszerek az orvosi, pszichológiai modellek felé orientálódnak, így kiindulópontként szolgál, hogy az egyénben rejlő okokat kell megváltoztatni.
E
nézőpont
az
individualizálás
elvéből
fakad,
és
annak
következménye. 4. A társadalom tehermentesítése a strukturális problémák megoldásában – ha a szociális munkás figyelmét csak az egyénre irányítja, őt teszi felelőssé helyzetének kialakulásáért, úgy nem kell a társadalmi okokat keresni. „Az esetmunka távol áll attól, hogy kliensét segítségre szorulásának okairól felvilágosítsa, diszkriminálja ahelyett, hogy a patológiás társadalom áldozatának tekintse és az őt megbetegítő társadalomba való alkalmazkodást tűzi ki célul.” (Galuske 1999,101-105) Érdemes megvizsgálni egyenként a módszerekkel kapcsolatos korabeli állásfoglalásokat. 3.4.1. Az eset munka kritikája Marianne Hege 1974-ben megjelent könyvének bevezetőjében így foglalja össze az esetmunkával kapcsolatos kritikákat: „Az eset munka… 1. az individuális elmélethez kötődik, amely egy idealisztikus ideológiát képvisel. 2. Az elmélet nem vesz figyelembe lényeges társadalmi faktorokat. A módszertani lépések pragmatikusan orientáltak. 3. A problémamegoldás célja az egyén és környezet jobb alkalmazkodása. 4. A társadalmi feltételek kiiktatása nemcsak a megismerés horizontját szűkíti, hanem a probléma megoldását a kliensre hárítja, neki van problémája, a problémát neki kell elfogadnia. 5. A segítő folyamat kettős kapcsolata paternalisztikus, korlátozza és kiskorúsítja a klienst.
6. A probléma okainak és legyőzésének ilyen felfogása megerősíti a szociálpedagógusok társadalmi felkérését. Egyénnek és csoportjainak, akik kárt vallottak az önálló problémamegoldás képességében, annyiban segíteni, hogy újra beilleszkedjenek e társadalom rendszerébe. E rendszerről feltételezik, hogy úgy strukturált, hogy az egyén kielégítheti szükségleteit, ha elhárítják azokat az okokat, amelyek az egyénben rejlenek.” (Hege 1974,5) E összefoglalás tulajdonképpen minden olyan lényeges megállapítást magában foglal, amit a korszak esetmunkával kapcsolatos kritikái leírnak. Amit még elemeztek, az a segítő kapcsolat. „A segítő kapcsolatnak központi szerepe van az esetmunkában, ezért érthetetlen, hogy az eljárás objektív megalapozása helyett olyan szubjektív fogalmakat használnak, mint tartás és érzelem, amelyekből hiányzik az egyértelműség. A ’hogyan’-ra nem világítanak rá, eltűnik a ködben, az élénk kölcsönhatásban.” (Kunstreich 2001,120) Galuske könyvében kitér arra, hogy az ilyen szubjektív fogalmak a segítő kapcsolat leírásában tulajdonképpen a szociális munkás jó akaratára bízzák annak megvalósítását. Az etikai elvekre való támaszkodás egyben azt is jelenti, hogy a szakmai tevékenység nem számon kérhető, nem ellenőrizhető. Ennek köszönhetően az esetmunka a gyakorlatban dolgozók „titkos” praktikái, és csak azok tudják, mi történik, akik ezt csinálják. (Galuske 1999,102) E kritikák mentén fogalmazzák meg azt a megállapítást, hogy a szociális esetmunka nélkülözi a tudományos alapokat, illetve azokat ötletszerűen emeli be tevékenységébe. 3.4.2 A csoportmunka kritikája Az 1971-ben kiadott Szociálpedagógiai Tudósítás (SPK) szerint: „a csoportmunka célja a társadalmi viszonyok demokratizálása volt, úgy ez a cél, lépésről lépésre az alkalmazkodás és az egyének terápiás kezelésévé alakult át. (…) Az osztály nélküli embert az osztály nélküli szociális munka vigyázza. Ritkán kerül szóba, hogy a szociális munkás a középosztályhoz tartozik, ahogy az intézmények is a középosztály élet- és viselkedésmintáit és ennek következtében értékeit és beállítódásait képviselik. (…) A rendelkezésre álló irodalmak alapján úgy tűnik, mintha a csoportmunkának csak az interakcióval lenne dolga, amit semmilyen dologi probléma nem zavarhat. Azon a meggyőződésen nyugszik, hogy az emberek az interakció ezen módjával, természetesen mindig a csoportvezető vezetése mellett,
továbbfejlődnek, vagyis az intézmény szerint meghatározott normák szerint fejlődnek.” (Kunstreich 2001,123-124) A kritikában kitérnek arra, hogy a csoportmunka alapelvei (individualizálás, ott kezdeni, ahol a csoport tart stb.) és célkitűzései mind ezt a középosztályjelleget erősítik. Ahogy az esetmunkánál nem vették figyelembe a társadalmi feltételeket és a problémák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat, úgy ez igaz a csopor munkára is. Különösen az eredeti célkitűzéssel (társadalom demokratizálása) egybevetve, amikor a csoportmunka egyetlen célja a jobb alkalmazkodás, a jobb szociális funkciók kiépítése. A szociális csoport munka a középosztály orientációját erősíti, hogy a képzett szociális munkások mind rendelkeznek saját csoportélménnyel, és ezt az élményt kívánják klienseiknek továbbadni.” (Kunstreich 2001,124-126) A csoportmunka kritikája mentén alakultak ki a később bemutatásra kerülő önszerveződések, mint ifjúsági ház mozgalom vagy önsegítő csoport mozgalom. 3.4.3. A közösségi szociális munka A közösségi szociális munka, amely a társadalmi valóságból indul ki, és a szociális problémák gyökerét a társadalomban látja, nem kapott olyan éles kritikákat, mint az előző két módszer. Sőt azt lehet mondani, hogy a szakma ekkor fedezte fel igazán e módszert a maga számára. Szerepet játszott ebben az is, hogy Amerikában is az ötvenes évek végén, a hatvanas években terjedt el ez a munkaforma, egyrészt a szociális szolgáltatások kiépülésekor a Ross által képviselt integratív közösségi munka, vagy az Alinsky nevével fémjelzet radikális közösségi szociális munka révén. A módszer németországi elterjedésében két intézmény játszott fontos szerepet. Az evangélikus egyház által fenntartott Bruckhardthaus 1968-ban szervezett egy 160 napos továbbképző programot a közösségépítés témakörében. A közösségi munka soha nem állt távol az evangélikus egyháztól, hiszen korábban szomszédsági segítést és pályaudvari missziót is működtetett. Viszont a társadalomban folyó szekularizációs folyamatok révén egyre inkább elvesztette híveit, így maga is érdekelt volt abban, hogy utat találjon a fiatalokhoz, az emberekhez. A továbbképzés része volt a módszerek, a pszichoanalízis, a szociálpszichológia, szociológia és marxista politikai gazdaságtan. Ennek eredményeként
kiadványokat adtak ki, így egyebek között itt jelentek meg az első Alinsky fordítások. Végül az így kialakult közösségi munkás csoport az egyház radikális vonalává vált, és 1975 és 77 között megszüntették e munka támogatását. (C.Müller 1997,119-122) Hasonlóan fontos szerepet játszott a közösségi munka elterjedésében a Victor Golanz Alapítvány, amely főleg a gyakorlati szakemberek meghívásával, a gyakorlat elemzésével járult hozzá a módszer jobb megismeréséhez. 1971-ben egy felmérés alapján megállapították, hogy a közösségi szociális munka kialakulását alapvetően meghatározzák a társadalmi keretfeltételek, így vizsgálatuk alapján a közösségi szociális munka projektek 29%-a a hajléktalan ellátás területén, 18%-a a régi építésű negyedek felújításában és 42%-a az új városrészekben dolgozott. E kutatás folytatásaként 1972-ben 38 projekt beszámolót gyűjtöttek egybe, amelyeknek köszönhetően igen gazdag anyag állt rendelkezésükre. Ezekből megállapították, hogy a közösségi szociális munka jellemzően a koordinációra és kooperációra épül, és elsődleges célja a helyi közösségekben a megfelelő klíma kialakítása és megtartása, valamint a közösségi munka mindig az intézményi célok és a lakosság érdekei között feszül, ami alapvetően ellentmondott a módszer emancipációs törekvéseinek. A kutatási eredményeket még 1976-ban kiadták közösségi szociális munka olvasókönyv címen, de az alapítvány pénzügyi nehézségei miatt 1975-ben megszüntette ilyen irányú tevékenységét. (C.Müller 1997,123-131) De a közösségi szociális munka szemlélet tovább élt a képzésekben, például Düsseldorfban. A képzésekben a hallgatók általában különböző tantárgyakat – pszichológiát, szociológiát, jogot stb. – egymás mellett hallgattak, amelyeket nekik kellett integrálniuk. E probléma megoldására dolgozták ki az ún. projekt stúdiumot, és a főiskola erre építette fel szociális munkás képzését. A hallgatók kiválasztottak egy gyakorlati területet, amely társadalmilag releváns, kutatási karakterrel bírt, és megfelelt a korlátozott (rövid ideig tartó) munkának. Magában hordozta a szociális munka problémafelvetéseit és ellentmondásait, és képes volt hallgatókat is fogadni. Ezután a hallgatók egyéni munkával és előadások segítségével elmélyültek az adott területtel kapcsolatos szakirodalomban, és így készültek fel a gyakorlati munkára. Ezután következett egy kutatás, illetve a gyakorlati munka, amely egy konkrétan megfogalmazott problémára irányult. A munkát szemináriumi feldolgozások kísérték, és végül egy zárótanulmánnyal fejeződött be. (C.Müller 1997,152-156) Ennek eredményeként alakult ki Németországban a szociális térben végzett munka elmélete és módszerei, amely a közösségi szociális munka egy sajátos változata.
3.5. Az új szociális mozgalmak „A szociális mozgalmak mögött a háború utáni gazdasági fellendülés és a negyed évszázados jóléti állam létét kell meglátni. Ugyanis e fejlődés és a növekvő fogyasztás igényeket hagytak maguk után, és nem oldották meg alapvetően a szociális problémákat. Az anyagi biztonság és a személyre szóló szolgáltatások ellenére növekedtek az életvezetési nehézségek. Új tapasztalat volt az ájultság és az elnyomás, az izoláció és az apátia. Ezek feltehetően a kapitalista rendszer általános krízisének tünetei. A megváltozott körülmények között értelmi, szellemi, környezeti krízisek jelentkeztek. Kielégítetlen volt a társadalmi életben való teljes jogú részvétel, az individuális kibontakozás és a tényleges közösségek szükséglete. Emellett a jóléti állam kiegyenlítő ellátásai strukturális integrációt váltottak ki, ami előkészítette a talajt az új szociális mozgalmak számára. A kenyérért, a ruházatért és a lakhatásért folytatott harc helyére még a gazdasági recesszió idején is elegendő lehetőség volt a reflexív folyamatokra, ahol mindenki pszicho-szociális, politikai, jogi és kulturális helyzetét és identitását állíthatta a vita középpontjába.” (Wendt 1990,321) Központi kérdés volt az élet minősége, az esélyek egyenlősége, új életformák megtalálása. A politikai kérdéseket szociálisan fogalmazták meg és fordítva. „A rendszer ellátásai és toleranciája, akármennyire is elnyomónak tűnik, lehetővé tette a szociális mozgalmakat, mégha azok tőle el is távolodtak.” (Wendt 1990,321) Tulajdonképpen a jóléti állam be nem váltott ígéretei váltják ki az első demonstrációkat (pl. amerikai polgárjogi mozgalmak). A kormányok az ötvenes-hatvanas években úgy vélték, hogy a társadalom megtervezhető, tervszerűen meghatározhatóak a szükségletek és azok kielégítésének módjai. Ezzel szemben a diákok, fiatalok jogokat követeltek, az emberhez méltó életet, szabadságot és tényleges demokráciát. Így a hetvenes évek szociális munka fejlődését elősegítő főbb mozgatórugók a különböző szociális mozgalmak voltak. Rothschuh szerint a legfőbb mozgalmak: -
az eredeti diákmozgalom, amikor az autoriter struktúrák ellen léptek fel az egyenlő képzési esélyek kezdeményezése érdekében, ahol elsősorban a munkáscsaládok gyermekeit és a falun élő fiatalokat támogatták;
-
a gyermekbolt mozgalom, ahol a liberális (laiser-fair) gyermeknevelés módszerével dolgoztak, és ez bölcsője lett az emancipációs mozgalmaknak;
-
az ifjúsági központ mozgalom a helyi fiatalok önmeghatározását, önérdek érvényesítésének előmozdítását szolgálta;
-
a
nevelőotthoni
kampány,
aminek
eredményeként
kialakultak
az
ifjúsági
lakóközösségek; -
a ’hajléktalan munka’, amely elsősorban a városrészek szanálása során nagyobb polgári beleszólást követelt, és a közösségi munka továbbfejlődését eredményezte;
-
az önsegítő csoport mozgalom, amely egyrészt a hagyományos fenntartói struktúrák megváltoztatását és rugalmasabbá tételét célozta, de ezenkívül több mozgalmat is magába integrált (közösségi munka, emancipációs illetve a fogyatékos mozgalom), és lényeges nyomot hagyott a kor szociális munka gondolkodásában;
-
a nőmozgalom, amelyen belül a családi szerepek átértelmezése és a nők öntudatosságának erősítése állt a középpontban. (Rothschuh 2006,3-4)
A szociális mozgalmak kiindulópontjai az olyan helyi konfliktusok mentén megjelenő közösségi szociális munkát igénylő, vagy ahhoz közel álló megmozdulások voltak, amikor a felsőbb döntéshozók által tervezett változtatások a lakosság ellenállásába ütköztek. Ilyenek voltak például a szanálási programok, tömegközlekedés átszervezése, közigazgatási reform mentén
történő
összevonások,
óvodák
bezárása,
játszóterek
hiánya.
E
lakossági
megmozdulásokhoz csatlakoztak szociális munkások, később ők maguk indítottak el ilyen akciókat, amelyeknek lényege, hogy a politikának figyelembe kell vennie, mit akarnak az emberek, és ha szükséges, ki kell kényszeríteni a döntések megváltoztatását. „A kliensek helyzete, az aktuális szükségletek és a helyi szociális konfliktus legyőzése felé orientálódás, a polgári kezdeményezésekkel való együttműködés során sok szakember fedezi fel foglalkozásának központi feladatát.” (Wendt 1990,324)
Ennek köszönhetően terjed el
szélesebb körben a közösségi szociális munka. Bár később csak két mozgalomra térek ki részletesen, de tulajdonképpen minden mozgalom hozott valami újat a szociális munka számára. A gyerekboltok jellemzően fiatal szülők önszerveződésén keresztül jöttek létre, és ezek voltak azok az első kezdeményezések, amelyeket a nagy fenntartókat elkerülve, civil kezdeményezéseknek lehet tekinteni. Általuk tapasztalhatta meg a szociális szakma, hogy nemcsak nagy védőernyők alatt folytathatja tevékenységét, hanem a maga által alapított alapítványok és egyesületek is megfelelő teret kínálhatnak, sőt ezekben nem kell a bürokratikus keretektől tartani. Hasonlóan fontos terület volt a női emancipációs mozgalomhoz kapcsolódó tevékenység, amelyeknek egyik fő
jellemzője volt, hogy nők dolgoztak nőkkel. Hangsúlyos volt a közös munka, a szolidaritás a megélt hétköznapokkal, az egyéni helyzettel. Ez egyenrangú viszonyt feltételezett, és nagyon sok munkaterületre terjedt ki, mint nőknek végzett tanácsadás, női emancipációs csoportok, családon belüli erőszak, prostituáltakkal végzett munka. Rothschuh felsorolásából kimaradt a környezetvédő alternatív mozgalom, amely új életformákat alakított ki a különböző kommunák, öko-gazdaságok kialakításával. Ezek a kommunák, lakóközösségek sok otthonról elszökött, jellemzően pszicho-szociális problémával küzdő fiatalnak nyújtottak védelmet, és adtak lehetőséget az önmaguk megtalálására. Hasonlóan fontos volt a peremhelyzetű fiatalok csoportjai felé fordulás, aminek eredményeként nagyon sok új területet fedezett fel magának a szakma, például kábítószer fogyasztókkal, csellengőkkel stb. végzett munka. Az ifjúsági ház mozgalom a szociálpedagógia fejlődése szempontjából volt meghatározó, mert e mozgalmon keresztül (visszanyúlva a régi gyökerekhez) megtalálta azt a tevékenységi területet, amely eltért a szociális munkától, és magáénak tudhatta. A háború után kialakult ifjúsági munka hagyományai tovább éltek a németországi gyakorlatban, amelynek egyik fő jellemzője volt, hogy azt mindig egy felnőtt pedagógus irányította a korra jellemző csoportvezetési technikáival. Az ifjúsági központokban folyó tevékenységet két részre lehetett bontani. Elöl, a közösségi helyiségekben a pedagógus által szervezett és vezetett szabadidős programok zajlottak, az épület hátsó részében, a kisebb helyiségekben zárt csoportok terápiás ülései folytak. Ez utóbbiak elsősorban a középosztályhoz tartozó fiatalokat érték el, és elsősorban a csoporttagok megnyilvánulásait (interakciós csoportok), érzéseit (terápiás csoportok) vagy viselkedését (behaviorista csoportok) boncolgatták. (C.Müller 1997,185) Ez a hagyományos (szabadidő) pedagógia és csoportmunka már nem felelt meg a hetvenes évek fiataljainak. A fiatalok a megváltozott társadalomban egyre több problémával néztek szembe: az iskolai teljesítményorientációval, a munkanélküliséggel, a lakáshiánnyal, és a szüleik által képviselt értékek nem nyújtottak eligazítást. E problémák hatására, illetve ezekkel összefüggésben került előtérbe a deviancia, a kábítószer- és alkoholfogyasztás, az agresszió,
vagy
a
századforduló
reformpedagógiai
mozgalmához
hasonlóan
az
önmeghatározás, a saját út megtalálása. Míg az elődök a természetbe mentek és ott sátoroztak, addig az új generáció helyiségeket keresett magának, ahol saját elképzelések szerint (beat/rockzene hallgatása, megengedett az alkoholfogyasztás) tölthette szabadidejét. Az így kialakult ifjúsági klubokban először nem jelent meg a szociális munka (szociálpedagógia), hanem a klubokat a fiatalok az önkormányzatiság elvén maguk igazgatták. E mozgalom főleg
a kisebb településekben és városokban volt sikeres, ahol nem voltak még ifjúsági házak, és így ezt a szolgáltatást a fiatalok maguknak alakították ki. A szakmai munka csak később jelent meg – az évtized második felétől – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a deviancia problémáit a fiatalok önmaguk nem tudják kezelni, illetve a szociális munkás segítséget jelentett a klub működését támogató fenntartókkal való kommunikációban. A szociális munkás szerepe ezekben a klubokban a mellérendelődő, támasznyújtó és tanácsadó segítést jelentette. (C.Müller 1997,187) A szociális munka fejlődése szempontjából másik lényeges szociális mozgalom az önsegítő mozgalom. „Olyan emberek összekapcsolódása volt ez a mozgalom, akik hasonló problémával küzdöttek, a problémájuk megoldása eddig a szakemberek kezében volt, és mivel ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatot szereztek, az önsegítést választották.” (C.Müller 1997,190) Az önsegítő csoportok Amerikából eredtek, ott már az ötvenes-hatvanas években kialakultak, így például az Anonim Alkoholisták (AA) mozgalma. Tulajdonképpen a szociális munka minden területén megjelent az önsegítés, és az előbb bemutatott ifjúsági ház mozgalom is ennek tekinthető. A mozgalom atyjának az osztrák származású, Mexikóban élő jezsuita szerzetest Ivan Illich-et lehet tekinteni, aki a következőket írta: „Az új specialisták, akik nem tesznek mást, mint olyan emberi szükségleteket elégítenek ki, amelyeket céhük fedezett fel és határozott meg, a szeretet nevében jönnek, és a gondoskodás valamilyen formáját kínálják. Céheik mélyebben beágyazottak, mint a bizánci bürokrácia, nemzetközi szervezeteik egy világegyházét meghaladóak, ahhoz, hogy egy sámánhoz hasonló átfogó kompetenciákkal ruházzák fel őket és védenceikre tekintet nélkül kizsákmányolva működjenek, mint a maffia … A gengszterek profitjukat az emberek szükségleteiből nyerik, ahol ellenőrzik
a
megfelelő javakkal való ellátást. Ma a nevelők, orvosok és szociális munkások azt tehetik, amit korábban csak a bíboros vagy a bíró tehetett – saját jogalapjából kiindulva szükségletet teremthetnek, hogy azt kielégíthessék.” (C.Müller 1997,190) Ha eltekintünk a kemény megfogalmazástól, az tény, hogy a szakemberek maguk határozzák meg, hogy mi a probléma és a kezelés módja. Az önsegítő mozgalom éppen ezzel szemben hívta életre csoportjait, jellemzően olyan területeken, ahol a szakemberek kudarcot vallottak, vagy az érintettek nem voltak elégedettek az ellátással. Így önsegítő csoportok jelentek meg a
fogyatékosok ellátásában, elsősorban a mozgáskorlátozottak körében, akik a közösségi munka módszereire támaszkodva próbálták érdekeiket érvényesíteni. Ilyen akció volt pl. a forgalom akadályozása, amikor tolószékkel egy mozgáskorlátozott villamosra akart szállni, és ezzel fél órán át feltartotta a forgalmat. Egy másik ilyen terület a betegek önsegítő csoportjai. A betegek kiszolgáltatottnak érezték magukat az orvosi ellátással szemben, ráadásul a szomatikus ellátás nem oldhatta meg minden problémájukat. (Herringer 2006a,130) Ezek a kezdeményezések, mint látható, elsősorban a középosztályhoz tartozók köréből indultak ki, és érdekeik érvényesítését tették lehetővé. Az önsegítő csoport előnyeit felismerve (különösen a nyolcvanas években) maga a szociális szakma kezdeményezte ilyen csoportok alakulását, például pszicho-szomatikus betegeknél. Ebben az esetben is nehéz eldönteni mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de az önsegítő csoportmozgalom mindenféleképpen egybeesett a szociális szakma azon új értelmezésével, ami a kritikák mentén fogalmazódott meg. A kliensek elnyomása helyett hozzájárulni emancipációjukhoz, illetve annak megerősítése, hogy minden ember maga tudja, hogy problémájának mi a legjobb megoldása. A szakma fejlődése szempontjából lényeges kihatása az önsegítő csoportmozgalomnak, hogy megkérdőjelezi a professzionalitást, hiszen a sikeres működés révén felmerülhet a kérdés, miért kellenek a szakemberek. De a csoporton belüli munka során is igaz ez, hogy a szakemberek miért kapnak fizetést, amikor a többi csoporttag nem. Ez a dilemma végül a nyolcvanas években előtérbe kerülő neoliberális ideológia egyik fő alapja lesz a szakmai szolgáltatások leépítésénél, amikor megfogalmazzák, hogy a szakemberek pótolhatóak a laikusokkal. (C.Müller 1997,190) Ezek a szociális mozgalmak adták meg tulajdonképpen a nyolcvanas évek szociális munkájának alapját és így a szociális munka új dimenzióit vetítették előre. 4. A hetvenes évek szociális munka elméletei Mielőtt rátérnék a korszak szociális munka elméleteinek bemutatására egy kis kitérőt teszek az
adott
kor
tudományos
gondolkodásának,
tudományelméletek rövid bemutatására. 18
a
szociális
munkát
meghatározó
18
Amikor a disszertációm fő vázlatát átgondoltam eredetileg e résznek önálló fejezetet szántam, de szembetaláltam magam azzal a problémával, hogyha önálló fejezetben mutatom be a lényeges elméleteket, akkor a későbbiekben ismertetésre kerülő szociális munka elméletek elveszítették volna alapvető lényegi tartalmukat. Olyanná váltak volna, mintha egy ruhát úgy kívántam volna bemutatni, hogy csak a zsebet írom le, mert a ruha többi lényeges eleme egy másik bemutatás része lett volna. Ezért ebben a nagyobb fejezetben helyeztem el a korszak tudományelméleteire vonatkozó fő jellemzők bemutatását.
4.1. A korszak tudományos irányzatai Mint ahogy az a szociális munka hatvanas/hetvenes években lezajlott változásaiból, az ezzel kapcsolatos vitákból is látható, a kor egyik meghatározó tudományos szemlélete a kritikai marxizmus volt, amely szorosan kötődött az ún. Frankfurti Iskolához. Az iskolát Max Horkheimer és Theodor W. Adorno nevei fémjelezték, akik a marxizmus és a pszichoanalízis együttes alkalmazásával próbáltak magyarázatot találni a különböző társadalmi folyamatokra, így például a fasizmus kialakulására, működési mechanizmusának megértésére. A hatvanas években a társadalmi viszonyokat a (kritikai) marxizmus fogalomhasználatával közelítették meg: kizsákmányolók/kizsákmányoltak, uralkodók/elnyomottak, és ennek megvalósítójának tekintették az államot, amely csak egy kis érdekcsoport uralmát legitimálja. Ennek a társadalom konfliktuselméleti megközelítésének nagyon sokféle irányzata, képviselője volt jelen e korban, így például Dahrendorf, aki a hatalomhoz való hozzáférés lehetősége mentén közelítette meg a társadalmat, és a hatalomnélküliség gyökereként az egyenlőtlenségeket nevesítette (Andorka 2003,82). Tulajdonképpen a hetvenes évek szociáldemokrata kormányzata éppen ezt a kritikát elfogadva tett komoly erőfeszítéseket a nagyobb társadalmi egyenlőség kialakítása érdekében. Egy másik ilyen képviselő, aki bár nem európai, mégis nagyon gyakran történik rá való hivatkozás: Paulo Freire. Freire szülőhazájában, Brazíliában a hatvanas években foglalkozott az analfabétizmus felszámolásával, és ennek mentén fogalmazta meg az „elnyomottak pedagógiája” elméletét. Az iskolai oktatásból indul ki, ahol véleménye szerint narratív jellegű oktatás zajlik. Ennek fő jellemzője, hogy a tanárok a mesélő alanyok, és a diákok, mint ennek tárgyai, csak elfogadják, magukba szívják a tudást, azt nem kérdőjelezik meg. (Freire 1997,27) Ez a nevelési gyakorlat konformistává teszi az embereket, és ezzel megvalósul az elnyomás, hiszen az iskolákban mindig az uralkodó társadalmi osztály (csoport) nézeteit közvetítik. Ez alapvetően dehumanizálja a társadalmat és – Freire szerint – ezért van szükség az elnyomottak pedagógiájára, a problémafelvető oktatásra. Ennek során megtapasztalják az elnyomottak, hogy ők is gondolkodó, emberi lények, akik képesek gondolataikat, érzéseiket megfogalmazni és képviselni, hogy így „szolidaritásban éljenek együtt másokkal”. (Freire 1997,29) Ehhez fel kell oldani az „elnyomók és elnyomottak közötti ellentétet. E cél elérése
érdekében az elnyomottaknak kritikusan kell szembesülniük a valósággal, miközben le kell vonniuk az ebből a valóságból adódó objektív következtetéseket, és azok alapján kell cselekedniük.” (Freire2000,403) Ezzel Freire tulajdonképpen az politikai emancipáció egy lehetséges formáját írja le, amely e kornak központi kérdése volt. Ezt az emancipációt elsősorban
a
kommunikáción
keresztül
kívánja
megvalósítani,
amire
szemléletes
párbeszédfordulatokat dolgoz ki. Ilyen például: „- János nagy házban lakik. - Én kis házban lakom. - János azért lakik nagy házban, mert gazdagok a szülei. - Az én szüleim szegények. Azért szegények, mert…. E párbeszédfordulatokkal már ott is van az érintett a társadalmi egyenlőtlenségek dzsungelében, és a csoportnak meg kell fogalmaznia a felvetésre adható válaszokat.” (Khella 1981,69-70) Egy másik módszer, amit Freire előszeretettel alkalmazott, hogy szegény falvakba vitt különböző festményeket és arra kérte a gyűlésen részt vevőket, hogy mondják el, mit is látnak a képeken. Először mindig húzódzkodtak az emberek: „nem vagyunk mi olyan okosak”, de végül elmondták benyomásaikat, érzelmeiket, amit aztán Freire különböző művészettörténészek megállapításaival megerősített, és bebizonyította, hogy gondolataik, érzéseik ugyanolyan értékesek. A szociológia tudományán belül további változás figyelhető meg ebben a korban. Háttérbe szorulnak a nagy elméletek, és a figyelem a mindennapi kulturális jelenségek, az emberek közötti személyes kapcsolatok felé fordul. A makro elméletek helyére a mikro elméletek lépnek. Ennek egyik legfőbb képviselője Mead, a szimbolikus interakcionalizmus elméletének megalkotója, aki a társadalmat az emberek közötti kapcsolatok, interakciók megfigyelésén keresztül kívánja megismerni. (Andorka 2003,83) Véleménye szerint a nyelv teszi lehetővé, hogy öntudatos egyénekké váljunk, és a szimbolikus interakcionalizmus az emberek közötti érintkezés, amely végül meghatározza a társadalmat. (Giddens 2002,664) Ahogy Freire az elnyomottak pedagógiájában, úgy a szimbolikus interakcionalizmusnál is igen nagy hangsúlyt kap a cselekvő egyén, az emancipáció, ami a szociális munka számára – más-más fogalmakba ágyazva – mindig is egy fontos célkitűzés volt. Egy további korra jellemző fontos tudományelméleti terület a pszichológia, ezen belül a szociálpszichológia térhódítása. Bár a hatvanas/hetvenes években a kritikák ellenére általános volt a szociális munkában a pszichológiai megközelítés, mégis hatást gyakoroltak ezek az új
irányzatok. Ezek közül egyet szeretnék itt kiemelni, Kurt Lewin mezőelméletét. Bár Lewin elméletét a 20-as években fogalmazta meg, mégis a hetvenes években nyer nagyobb figyelmet. A szociális munka oldaláról elsősorban azért, mert az egyén viselkedését a hagyományos lélektani iskoláktól eltérően nemcsak az egyén belső világára vezeti vissza, hanem beemeli a pszichikus mező fogalmát, amely hat az egyénre, és viszont, az egyén is hat rá. „A mező (…) az a geometriai tér, amelyben az adott egyén (vagy adott csoport) cselekszik; maga a tér alakilag a cselekvés irányainak, pályáinak felel meg. Lewin hodológiai térnek (hodosz = út) nevezte el ezt a kiterjedést. A történéshez kötött, irreverzibilis, szubjektív tér ez. A dolgok cselekvésben való szerepük szerint helyezkednek el benne, mint csábítások vagy mint akadályok. A tárgyak nemcsak nagyságukkal és egymástól való távolságukkal tagolják, hanem számos tulajdonságukkal is, amelyek a cselekvő személy (vagy csoport) érzelmeit felkeltik, indulatait mozgósítják, vagyis motivációként belejátszanak a cselekvésbe, vezérlik a tevékenységet.” (Mérie 1972,18-19) Ezzel a szociális munka számára megfogalmazta a szociális egyik lehetséges értelmezését, amelyet aztán a szakma átemel a maga számára. A továbbiakban három szociális munka elméletet mutatok be, amelyeket a hetvenes években, illetve a nyolcvanas évek elején fogalmaztak meg. Mindegyikben megjelenik az a törekvés, hogy a szociális munka számára tudományosan megalapozott elméletet nyújtsanak, valamint, hogy a korábbi szakmai megközelítésekhez képest megragadják az ún. szociális dimenziót. Az első a kritikai interakcionalizmus elméletére támaszkodva, ezt a szociális munka gyakorlatára átemelve, megáll ott, hogy ezek az elméleti alapok elegendőek egy szociális munkás nézőpontváltáshoz, és ha a szociális munkás munkája során, mint szociál-technokrata, alkalmazza ezeket a tudományos megállapításokat, úgy megfelelő szakember lesz. A második elmélet a mezőelméletre, illetve a kommunikációs elméletekre támaszkodik, és ezen elméleti tudásokat lebontja a szociális munkás gyakorlati szakmai tevékenységére. A harmadik a kritikai marxizmus talaján áll, és ebből a nézőpontból fogalmazza meg a szociális munka célkitűzését. Míg az első elmélet jó példa a kívülről jött elméleti gyarmatosításra, addig a másik kettőt már olyanok fogalmazták meg, akik ismerik/ismerték a szociális munka gyakorlatát. Közös e három elméletben, hogy nem fejtettek ki lényeges hatást a szociális munka gyakorlatára, de ezek voltak az első kísérletek, amelyek megpróbálták feloldani a kritikákban megfogalmazott hiányzó elméleti megalapozottságot.
4.2. Lutz Rössner – a szociális munka, mint a normalitás technológiája Rössner 1973-ban, majd 1975-ben átdolgozott kiadásban publikált elméletében Zettberger – a szociális munkának nincs tudományosan megalapozott elmélete – kritikai észrevételeit elfogadva kísérletet tett egy tudományosan megalapozott elmélet kidolgozására. Rössner a kritikai racionalizmushoz tartozónak vallja magát, mert egyedül a kritikai racionalizmus módszertani bázisa teszi lehetővé, hogy egy tudományosan megalapozott elméletet alkosson a szociális munka gyakorlata számára, amely ennek alapján „alkalmassá válik a nevelési és társadalmi problémák kezelésére”. (Rössner 1975,20) A kritikai racionalizmus mellett való döntést normatív döntésnek tekinti, és egyértelmű számára, hogy egy másik tudományos irányzat mentén egészen más elmélet fogalmazható meg. A szociális munka tudományát technológiai diszciplínának tekinti, amely „eszközökről és utakról informál meghatározott célok elérése érdekében, de nem határozza meg magát a célt” (Rössner 1975,40). „Az értékés célmentes leírásnak felvilágosító karaktere van, így az elmélet cselekvési alternatívákat mutat be azok következményeivel. Ha viszont egy elméletet alkalmazni szeretnénk, úgy előbb el kell döntenünk, milyen célból cselekszünk.” (Rössner 1975,41) Abból indul ki, hogy „a gyakorlati szociális munka specifikus nevelési tevékenység, a szocializációs folyamat specifikus befolyásolása” (Rössner 1975,30). Így a szociális tudomány a neveléstudomány része és mivel a neveléstudomány a szociális interakciókkal foglalkozik, az a szociológia résztudománya. (Rössner 1975,31) Ennek ellenére a szociális munka fogalmát használja a szociálpedagógia helyett, „mert az felel meg a nemzetközi szóhasználatnak” (Rössner 1975,122) Elméletében 48 axiómát állít fel, amelyekből számtalan tézist vezet le és értelmez. „Az elmélet egy háló, amely a – szociális – valóság befogására szolgál, és ezen háló csomói a fogalmak, amelyek segítségével megragadhatjuk a valóságot.” (Rössner 1975,92) Ennek megfelelően Rössner is a fogalmak tisztázásával kezdi. „1. Vannak emberek. 2. Vannak viselkedések. 3. Vannak emberi viselkedések. 3.1. Vannak eltérő emberi viselkedések. 4. Vannak emberi szociális viselkedések.” (Rössner 1975,57-58) A viselkedés egy általános fogalom, amely az életvalóságban egy megfigyelt tevékenységet foglal magában elsősorban inger-reakció viszonylatában. Ez a magatartás nemcsak ember és ember közötti viszonyt jelent, hanem magában foglalja az aktivitásokat, az észlelést, gondolkodást stb. „A szociális
viselkedés alatt azt értjük, amikor egy ember cselekvése egy másik emberre irányul, amelyet interakciónak, szociális interakciónak nevezhetünk.” ( Rössner 1975,61.) „6. Egy szociális képződményben az interakciók szabályozottak, normákhoz igazodnak, vagyis intézményesülnek.” (Rössner 1975,59) Ha az emberek összessége – akár két ember – integrálódni szeretne, akkor interakciójukban szabályokat alkotnak és fogadnak el. Ezzel intézményesül
viselkedésük,
és
így
az
kölcsönösen
kiszámíthatóvá
válik.
Az
intézményszabályok normák sora, amelyek leírják, hogyan viselkedjenek az emberek meghatározott körülmények között. (Rössner 1975,60) Ha rögzítettek, szervezettek ezek a viselkedésmódok, akkor normázottak. A normák az értékekből vezethetőek le. Az értékekben megjelenik a tárgy-, a cél-, az eszközkiválasztás olyan fogalmakon keresztül, mint preferencia, jó, kívánatos, helyes. A normák fogalmánál viszont a kell, elvárás, előírás jelzői jelennek meg. Kérdés, hogy hogyan lesznek az értékekből normák. Az értékekben a kívánatos fogalmazódik meg, például az emberi élet tisztelete, és ebből a kívánatosból vezetik le a „Ne ölj!” normáját. „A normák a célokat és azok elérésének módját határozzák meg. Azt, hogy milyen célt kívánunk elérni, az az értékektől függ.” (Rössner 1975,62) Az elmélet szempontjából rendkívül fontosak ezek a megállapítások, mert egyfelől látható, hogy az értékek mindig szubjektívek, vagyis relatívak, mégis az értékekből levezetett normák, különösen a sok ember által elfogadottak, intézményesültek, objektívek, így tudományosan leírhatóak. (Rössner 1975,63) Az intézményesült normák szerepekben jelennek meg, vagyis „az intézmények szerepek kötelékei, a szerepek normák kötelékei. A szociálisan integrálódott ember szociális szerepek hordozójaként intézményesült.” (Rössner1975,63) Az ember egy olyan mezőben él, ahol szociális kapcsolatok léteznek, s amely mezőn belül meghatározott pozíciót foglal el, és ez meghatározott szerepekhez kötött. Elvárásokat támasztanak vele szemben, hogy így vagy úgy viselkedjen. Ezek az elvárások a normáknak felelnek meg, amelyeket a szociális képződmény elismer. Vagyis a szerepek szociális normák és elvárások komplexuma, amelyek jogokkal és kötelezettségekkel járnak, és meghatározott szociális pozíciót eredményeznek. A különböző szerepviselkedéseket értékelik a társadalomban, így a pozíciókat rangsorolják, és ez vezet a társadalmi státushoz. Ezek az értékelések kétoldalúak, amennyiben nemcsak az egyén a saját normaelvárásai szempontjából értékel, hanem a szerepelvárás szempontjából is. „7. Vannak szociális viselkedések, amelyeket elfogadnak, és vannak, amelyeket nem.” (Rössner 1975,66)
Ez az elfogadás vagy elutasítás a „tolerancia-határtól” függ, amely mindig normákba ágyazott. „8. Az emberek egy szociális képződményben léteznek, így szükséges, hogy más emberekkel közös érték- és normarendszert alakítsanak ki. 9. Az értékek és normák átvétele egy tanulási folyamat,
amit
szocializációnak
nevezünk.”(Rössner
1975,69)
Az
elfogadott
magatartásmódok tanulása azt jelenti, hogy az egyén a szociális csoportjának elvárásai szerint viselkedik, és így a csoport őt elfogadja. Ebből következik, hogy a szocializáció, a szociálissá válni kulcsfogalma a szociális munkának. Egy viselkedést akkor tekintenek szocializáltnak, ha az egyén viselkedése megfelel a szociális képződmény normáinak. Ezt jellemzően neveléssel lehet elérni. „A nevelés alatt egy olyan szándékolt interakciót értünk, amikor egy ember a másik ember irányában viselkedését pszichés és/vagy szocio-kulturális eszközökkel befolyásolja, megerősíti, vagy megváltoztatja a szociális képződmény elvárásai (normái) alapján.” (Rössner 1975,74) Ez a nevelő és nevelt közötti interakció egy kölcsönhatás, amely akkor sikeres, ha az egyén viselkedése megfelel a szociális mező normáinak. „14. A szociális képződmények az eltérő normákat kölcsönösen tolerálják, ha az egyik szociális képződmény nem kívánja a másikat korrigálni.” (Rössner 1975,78) Ebből következik, hogy a tolerancia tartalma és megjelenése szabályozott. „Az egymást kölcsönösen toleráló szociális képződmények egy szociális rendszert, társadalmat alkotnak.” (Rössner 1975,78) Egy szociális képződmény csak akkor társadalmi, ha legalább egy másik szociális képződmény által tolerált. „A (társadalmi) szociális képződmények (társadalmi) csoportok. A csoportoknak azonos vonatkoztatási területei vannak, és maguk is vonatkoztatási területet jelentenek az egyének viselkedésorientációja számára.” (Rössner 1975,79) A zárt társadalmakban jellemzően azonos normák és elvárások jelennek meg, míg a modern plurális társadalomban eltérő normák és magatartások jellemzőek, de ezek közös vonása, hogy kölcsönösen tolerálják őket. Ebből következik, hogy a különböző társadalmi csoportok más és más normákat és ebből fakadó magatartásokat várhatnak el a csoportjukhoz tartozóktól. „15.2. Az egyén akkor szociális vagy társadalmi, ha egy csoport tolerancia-határán belül mozog.” (Rössner 1975,84) Ha az egyén viselkedése megfelel a csoport normájának, akkor azt az egyént a csoport szocializáltnak fogja tekinteni. A csoportnormák oldaláról nézve ezt szimmetrikus viselkedésnek nevezhetjük. De nem várható el és nem feltételezhető – különös tekintettel az értékek szubjektivitására –, hogy a csoporton belül az egyes egyének csak
szimmetrikus magatartással rendelkezzenek, hiszen akkor „egymás tükörképei” lennének. Ebből következik, hogy a csoport aszimmetrikus szocializációt vár el tagjaitól, vagyis mindenki legyen önmaga. Ahhoz, hogy mégis a csoporthoz tartozónak tekintsék, az egyén nem sértheti meg az aszimmetrikus tolerancia-határt, vagyis eltérősége a csoport toleranciahatárán belül kell, hogy mozogjon. (Rössner 1975,89) Ha az egyén magatartása megsérti ezt a határt, úgy a csoport a viselkedést nem szocializáltnak, diszociálisnak tekinti. Természetesen előfordulhat, hogy ugyanazt a viselkedést az egyik esetben tolerálja a csoport, míg a másik esetben nem (például a házi feladat elkészítése). (Rössner 1975,90). Ebből következik, hogy a szocializált vagy nem szocializált (diszociális) viselkedés soha nem az egyén tulajdonsága, hanem a csoport értékelése, így kívülről meghatározott. Ezt nevezi Rössner a csoport diagnosztizáló funkciójának, amely a csoportnormákból ered. A normák megsértése szankciókat vonhat maga után. Ha az egyén az elvárt viselkedésen kívül, de a tolerált aszimmetrikus játéktéren belül mozog, akkor a csoport ezt feltűnőnek tekinti. Ebből következik, hogy háromfajta viselkedést különböztethetünk meg: szocializáltat, feltűnőt és diszociálist. Van még ezeken kívül két viselkedésforma. Az egyik a túlszocializált, amikor az egyén túlságosan alkalmazkodik a csoport normáihoz, és így nem képes önmagát kiteljesíteni, ezek a túlzottan szófogadó, túl jó gyerekek. A másik az aszociális, amikor a viselkedés diagnosztizálása már nem a csoport, hanem a társadalom részéről történik, vagyis az egyén viselkedése a társadalom által tolerált aszimmetrikus játéktéren kívül helyezkedik el. (Rössner 1975,111-112) Mindezekből következik, hogy nincs egy általános definíció normális és nem normális viselkedésre. Ez az elismert normák meghatározott komplexumából nyer értelmet, amelyet az adott társadalomban általában követnek. (Rössner 1975,117) Ezekkel az elméleti alapvetésekkel Rössner megalkotta a szociális munka elméletének „hálóját”, amely háló segítségével megragadható a szociális valóság, és amely egyben útmutatót ad, mit is csináljon a szociális munkás, hogyan oldja meg a problémát, amellyel találkozik. Ennek alapján a szociális diagnózis fogalma, amikor „szociális viselkedést értékelünk, hasonlítunk össze az általában tolerált, elfogadott viselkedésekkel” (Rössner 1975,118). Ebből a diagnózisból következik, hogy milyen beavatkozást kell alkalmazni, ami „nevelési eljárás a normák megtanulására, vagyis a szocializációra irányul” (Rössne r1975,125), s ez a szociális munka. Ebből a fogalmi keretből további – a szociális munkában általában használt – fogalmak vezethetőek még le. Ilyen fogalom a veszélyeztetett, amikor „a szociális képződmény, a diagnosztizáló fórum úgy látja, hogy fennáll annak a veszélye, hogy
az egyén nem lesz normalizált” (Rössner 1975,125). Más szavakkal, létezik egy normális fejlődési elvárás, és aki ennek nem tud eleget tenni, veszélyeztetett. Ahhoz, hogy a diagnosztizáló fórum valakit veszélyeztetettnek tekintsen, annak legalább egy diszociális viselkedést kell mutatnia. Ebbe a fogalomrendszerbe tartozik még a veszélyes meghatározása, amikor a diagnosztizáló fórum úgy ítéli meg, hogy az egyén magatartása veszélyezteti a szociális képződmény egyensúlyát. (Rössner 1975,127) A normasértések és azok megítélése alapján Rössner felállít egy tipológiát – 20 fajta helyzetet ír le –, amelyekből közvetlenül levezethető a szociális munka feladata. A normák átadása, a szocializáció elsődleges (primer) intézménye a család. Az egyre bonyolultabbá, plurálisabbá váló társadalomban szükségessé vált egy másodlagos (szekunder) szocializációs színtér, ahol a normák átadása szervezett formában történik, ez az iskola. Nem véletlen, hogy a zárt társadalmakban nem volt szükség egy különálló szocializációs színtér kialakítására, mert a szociális normákat maga a társadalom egésze közvetítette, és azoktól nem lehetett eltérni, így nem is volt az egyén számára mozgástér. Ha a család (a primer szocializációs színtér) sérti a társadalom által elfogadott normákat, amelyeket a törvények szabályoznak, veszélyeztetővé válik. Ha a másodlagos szocializációs színtér (iskola) sem tud megbirkózni a problémával, akkor lép be a szociális munka, mint harmadlagos (tercier) szocializációs színtér (Rössner 1975,157). A tipológia négy fő eleme: a normalizált, a feltűnő, a veszélyeztetett és a diszociális magatartás, és ezek különböző elfogadása vagy elutasítása. Ebbe a fogalomrendszerbe emeli be a kriminalitás fogalmát, amely során a diszociális viselkedés szankciót von maga után. Ha a diagnosztizáló fórum valakit feltűnőnek vagy diszociálisnak diagnosztizált – az adott viselkedés megsértette a szociális képződmény tolerancia-határát –, de ez még nem vont maga után szankciót, szükségessé válik az egyén megfigyelése (milyen irányú változást mutat), a szociális kontroll. (Rössner 1975,191) A szabályozás nem létezhet ellenőrzés nélkül. A szociális kontrollon belül meg lehet különböztetni külső és belső kontrollt, de mindkettő a normálistól való eltérés megakadályozását szolgálja. A külső (formális) kontroll jellemzője, hogy nyitott, manifeszt, kulturálisan szervezett, speciális szervezetekhez kötött és specifikusan intézményesült, míg a belső (informális) kontroll jellemzője, hogy takart, látens, spontán és kölcsönös, más szerepekbe ágyazott, nem intézményesült. (Rössner 1975,195) A szociális kontroll ilyen formájú megkülönböztetése megadja a szociális munka lényegi sajátosságát az elméletrendszeren belül. „A szociális adminisztrációhoz tartozó szociális
munkás regisztrálja a feltűnő viselkedést, szociális diagnózisokat állít fel, és ellenőrzi az egyént a diagnózis megerősítése vagy elvetése céljából. A szociális munkás diagnózisa révén indokolja meg a szociális terápiát. Ez egy eljárás, amely a diszocializációt megelőző (profilaktikus) vagy kompenzáló eljárásokkal, vagy a diszocialitást leépítő, korrigáló eljárásokkal dolgozik. Vagyis a szociális munkás tevékenysége a diagnózistól függ, és jellemzően szociális mezőbe való alkalmazkodására irányul, a reszocializációra.” (Rössner 1975,201) Ezt a tevékenységet társadalmi felkérésre teszi, így fel kell figyelnie a feltűnő, diszociális viselkedésre. Az eljárások közötti eltérés, hogy a profilaktikus eljárás egy nem kívánt veszélyes állapot, a veszélyeztetettség elhárítására épít, míg a kompenzáló a veszélyeztetettség ellensúlyozására, a korrigáló a már kialakult helyzet megváltoztatására. (Rössner 1975,128) A változások különböző módon érhetőek el: - az egyén változik, és feladja eddigi magatartását (reszocializáció); - az egyén normateret vált, és egy olyan szociális képződmény tagja lesz, amely nem diagnosztizálja diszociálisnak viselkedését (pl. iskolaváltás); - az egyén nem változik, hanem a csoport normája változik (társadalmi átalakulások); - sem az egyén, sem a csoport normája nem változik, hanem olyan helyzetet teremtenek, ahol az egyén már nem tudja, megvalósítani diszociális magatartását (elzárják nevelőotthonba, börtönbe). (Rössner 1975,236-237) Itt tulajdonképpen látható, hogy Rössner a hagyományos módszer fogalom helyett az eljárás fogalmát használja, és megállapítja, hogy a tercier nevelés (értsd szociális munka) mint tudományos nevelés speciális technológiákat kíván, amelyeket magasan képzett specialisták alkalmaznak. Így későbbi munkáiban már a szociális mérnök fogalmát használja. (Engelke 2002,307) 4.2. Marianne Hege – az elkötelezett dialógus módszere és elméleti háttere Marianne Hege 1974-ban fogalmazta meg elméletét, az „elkötelezett dialógus” [Engagierter Dialog] címen. Ez az esetmunka módszerének új értelmezését jelentette, amelybe a kor új – elsősorban szociológiai, szociálpszichológiai, pszichológiai, kommunikációs – elméleteit építette be. Így Kurt Lewin mezőelméletére, továbbá Habermas, Bernstein és Watzlawick
kommunikáció elméleteire, Freire emancipációs elméletére és Rogers non-direktív terápiájára támaszkodott. „A szociális munka, különösen az esetmunka módszertani területe a szükséghelyzetből indul ki, amit az érintett kliensek individuális tehetetlenségként élnek meg. A társadalom anyagi és személyi
segítséget
biztosít
a
szükséghelyzetekben.”
(Hege
1974,10)
A
Friedländer/Pfaffenerger által szerkesztett tankönyvvel ellentétben Hege szerint nem minden emberre terjed ki a szociális munka, hanem tevékenységi körét leszűkíti a szükséghelyzetre, amibe az anyagi vagy lelki szükség ugyanúgy beletartozhat. Bevezetőjében fontosnak tartja kiemelni, hogy a társadalom a társadalombiztosítási rendszerén keresztül elsősorban azoknak nyújt anyagi segítséget, akik beilleszkedtek a gazdasági élet folyamataiba (kereső tevékenységet folytatnak), és ezen túlmenően eleve feltételezi a családi háttér meglétét, amely gondoskodik az egyénről. Ebből következik, hogy „a szociális munka és a szociálpedagógia az általános társadalombiztosítási rendszer diszfunkcionalitásával áll szemben. Olyan emberekkel dolgoznak a szociálpedagógusok,19 akik időlegesen vagy tartósan kiesnek ebből az ellátórendszerből. Az Alaptörvény egyik alapelve, az állampolgárok egyenlő bánásmódja megköveteli, hogy ezekben az esetekben is segítsenek. Ezért a szociális törvény abból indul ki, hogy a szociális segítés nem teremthet különleges státust, sokkal inkább úgy kell megvalósítani a segítést, hogy az önsegítéshez vezessen, ami azt jelenti, hogy olyan lehetőségeket kell rendelkezésre bocsátani, amelyek a klienst a leghamarabb beillesztik a társadalom munka- és tanulási folyamataiba (rehabilitáció, reszocializáció).”(Hege 1974,10) De Hege szerint éppen ebben rejlik a segítés „Janus-arcúsága”. Egyfelől az egyenlő bánásmód elvéből kiindulva mindenkinek segítséget kell nyújtani, másfelől a segítségre szorulást individuális problémaként értelmezik, ezzel azt fogalmazzák meg, hogy ez egy különleges, a normálistól eltérő helyzet. „Ez a társadalmi tény a szubjektíven megélt bűntudat érzésében nyilvánul meg.” (Hege 1974,11) Kérdésként merül fel, hogy a szociális munka módszere a tényleges szükséghelyzet megoldásában nyújt-e segítséget, vagy sokkal inkább szolgálja a társadalmi elvárásokat. Véleménye szerint az esetmunkával kapcsolatban megfogalmazott
19
Hege könyvében a szociálpedagógus fogalmat használja, de a tartalomból kitűnik, hogy ez nem pedagógiai tevékenység, hiszen a kiindulópontként szolgáló case workt a szociális munka módszer. A szöveghűség miatt a szociálpedagógus fogalmat fogom használni.
kritikák egyértelművé tették, hogy a hagyományos esetmunka sokkal inkább felel meg a társadalmi felkérésnek. Ez tükröződik abban, hogy „a szociálpedagógus nem egy individuummal áll szemben, aki egyedi és felcserélhetetlen, hanem sokkal inkább szegénnyel, nevelési problémákkal küzdővel, bűnelkövetővel. Egy kívülről meghatározott emberrel, akinek szükséghelyzetét a társadalom határozza meg. A kapcsolat, ami szociális munkás és kliens között kialakul, a fent nevezett társadalmi feltételek által meghatározott, és így ez egy függőségi kapcsolat.” (Hege 1974,11) Ezt a függőségi kapcsolatot tovább erősíti, amikor a szociális munkás megfigyeli, diagnosztizálja, értelmezi a kliens magatartását, mert ezek a tevékenységek nagy mértékben továbberősítik a kívülről való meghatározottságot, és önmagában a helyzet megértése még nem jelenti annak megváltoztatását. „Az elmélet legfőbb célkitűzése az emancipáció, amit különböző szinteken kíván elérni: -
szubjektív szint – láthatóvá kell tenni azokat a függőségeket és kényszereket, amelyek átláthatatlanok a kliens számára, így le kell bontani a megélés kényszereit, amelyek már nem sajátjaként jelennek meg (önelidegenedés);
-
objektív szint – azokra a függőségekre és kényszerekre kell hatni, amelyek már kívül esnek a szubjektív területen, bár szubjektíven tapasztalják meg őket (a tények pokla);
-
kapcsolati szint – a funkciók és szerepek függőségének csökkentése.
A szubjektív tapasztalat, az egyéni helyzet reflexiója a saját szükségletek tudatosodásához vezetnek. Ezzel párhuzamosan ellenállások és sorompók tapasztalhatóak meg. Az emancipációs fejlődés, a tudatosabbá válás lehetővé teszi a szubjektív érzékenységet. Az élettér modell magában foglalja a szociális kapcsolatokat és az anyagi feltételek tapasztalatait is. (…) A reflexió eszköze a párbeszéd (a dialógus), ami lehetővé teszi az emancipációt.” (Hege1974,12-13) Az objektív és szubjektív faktorok dialektikus értelmezése, kölcsönhatásuk figyelembevétele új szakmai identitást jelent. Hege szerint ebben „a szociálpedagógus soha nem az eset értékelője, elemzője, hanem feladata a tudatosítás, az emancipáció”. (Hege 1974,15) A hagyományos esetmunka az eset felvételével kezdődik. Ez a tények megállapítását jelenti, ami mentén behatárolható a probléma. A különböző szerzők különböző elnevezést használnak erre, mint anamnézis, pszicho-szociális vizsgálat, információgyűjtés. Hege szerint a tényfeltárásnak több lényeges eleme van, amit általában figyelmen kívül hagynak e szerzők. Egyrészt sokszor kívülről meghatározott, ami a segítés törvényi szabályozásából fakad. Például meg kell vizsgálni, hogy az illető jogosult-e a segítésre. Mivel ez egy igazgatási
probléma, a szociális munkások általában már előre kidolgozott kérdőívek kitöltésével gyűjtik egybe az információt, így a tényfeltárás és „az adatok előre programozottak”. (Hege 1974,19) Másrészt a szociális munka alapvetően abból indul ki, hogy az esetek kezdetben „tiszta lappal” indulnak, és közös jellemzőjük a segítségre szorulás, mégis meg lehet különböztetni három eltérő esetindulást, ami alapvetően meghatározza, hogy milyen információkat kap a szociális munkás. Az egyik, amikor önként jelentkezik a kliens az intézménybe. A tények egybegyűjtését alapvetően befolyásolják a kliens előzetes elvárásai, érdekei. Hasonlóan megfigyelhetőek az előzetes elvárások, illetve érdekek, amikor a kliens valamilyen törvényi kötelezettségből kerül kapcsolatba a szociális munkással. De itt nemcsak a kliens érdekei játszanak fontos szerepet, hanem megjelennek az intézmény által megfogalmazott elvárások, az ún. társadalmi felkérés. A harmadik helyzetben már szinte csak ez dominál, amikor is a szociális munkás valamilyen kontrollt gyakorol, pl. pártfogó felügyeletet lát el. E három eltérő helyzetben más és más adatok, tények válnak fontossá és kerülnek előtérbe, és ezt nem hagyhatja figyelmen kívül a szociális munka. (Hege 1974,16-29) A harmadik lényeges elem, hogy a segítés individualizálási elvéből fakadóan a társadalmi és szociális faktorok általában figyelmen kívül hagyják a segítői folyamatot. Bár minden szerző hangsúlyozza a szociális dimenzió fontosságát, az mégsem kerül elő a gyakorlati problémamegoldás során. E probléma feloldására nyújt támaszt „Lewin élettér modellje, amely lehetővé teszi az anyagi és szociális faktorok beemelését” (Hege 1974,31). Lewin a viselkedést személy és környezet funkciójaként értelmezi, amely egy dialektikus kapcsolat révén alakul ki. Vagyis személy és környezet kölcsönösen hatnak egymásra (funkcionális összefüggés), ennek eredménye a látható viselkedés. „Az életteret a tények határozzák meg, amelyek hatást gyakorolnak az élményre. Valós, ami hat.” (Hege 1974,32) Az élettér terjedelmét nemcsak a fizikális tények határozzák meg, van időbeli kiterjedése is, így Lewin megkülönböztet pillanatnyi helyzetet és élethelyzetet. Az élethelyzet fogalmában megjelenik az a múlt, amely hatással van a jelenre és a jövőre. Vagyis „a szubjektív megélést megváltoztatják az időbeli események, ahogy a hely, úgy a pszichológiai múlt és jövő egyidejűleg része a pszichológiai mezőnek, amely egy adott időben létezik” (Hege 1974,34). Az élettér különböző területeknek rendeződik alá, amelyek meghatározzák szélességét vagy szűkösségét, és a területek száma adja meg az élettér differenciáltságát. Az élettér különböző pontjait a lokomoció és a kommunikáció köti össze. A területek nem élesen határolódnak el egymástól (átengedő határok), de vannak olyan határok, amelyek ellenállást fejtenek ki, ezek
a sorompók. „Ha a határok sorompókká válnak, meggátolják a területek locomocióját, és ezzel a kommunikációt.” (Hege 1974,36) Az élettér feszültségi mezőként is értelmezhető, amiből két alapvetés következik. „A viselkedést a teljességből, az egyidejűleg adott tények összességéből kell levezetni. Ezeket az egyidejűleg adott tényeket egy dinamikus mezőként kell értelmezni, ahol a mező minden része minden mástól függ.” (Hege 1974,36) A dinamikát meghatározzák egyrészt a pozitív vagy negatív felszólító karakterek (valenzek), ahogy a különböző területek közötti kommunikáció foka. Tovább növelik a mező feszültségét a sorompók, ahogy hatnak rá a motivációk. Eszerint „a viselkedés meghatározható, mint lokomoció az erő irányába. A feszültség jelenléte még nem jelent konfliktust, hisz az a viselkedés dinamikáját adja meg”. (Hege 1974,38) Lewin megkülönböztet hajtóerőt és visszatartó erőt, amelyek a pozitív vagy negatív felszólító erők irányába hatnak. Akkor lesz konfliktus, ha mindkét erő azonos. Így lehet két hajtóerő közötti konfliktus a közeledési konfliktus; két pozitív felszólító erő közötti feszültség a kitérő konfliktus; két negatív valenz közötti feszültség a kettős ambivalencia. Az élettér szintjei a múlt, a jelen és a jövő. A realitás a pszichológiai múlt a jövővel szemben, míg az irrealitás a remények és kívánságok, az álmok és a tervek. A konfliktus megoldása lehet az élettér megváltoztatása, egyrészt a megismerési struktúrák vagy a motiváció megváltoztatása révén történhet, vagy a mezőből való kilépéssel, az irrealitásba meneküléssel vagy regresszióval. (Hege 1974,40) Lewin elmélete az itt és most helyzetre vonatkozik, szemben a hagyományos esetmunka múlt orientációjával. Hege szerint ez jelenti a tényleges segítséget a szükséghelyzetben, mert az okok feltárása még nem jelenti egyben a szükséghelyzet megváltozását. A probléma feldolgozás eszköze a kommunikáció, így a szociális munkának támaszkodni kell a különböző kommunikációs elméletekre. „A kliens számára lehetővé teszi az önmagáról, szubjektív élményeiről való beszéd, hogy aktívan részt vegyen a konfliktus megismerésének folyamatában, a célmeghatározásban, ahogy a változás stratégiáinak kialakításában. A beszéd a tehermentesítést szolgálja, és a kliens elvárja beszélgetőpartnertől, hogy szubjektumként léphessen be a dialógusba. Holzkamp szerint a szociális kommunikáció kialakult formája a korlátlan, szabad, szimmetrikus párbeszéd emberek között, akik e dialógust a konkrét helyzetükről, érdekeikről, cselekvésük értelméről és céljáról a kölcsönös megértés és önmegértés érdekében folytatják.” (Hege 1974,55) Elvileg ez egy ideális beszélgetési helyzet (Habermas), ahol egyenlően oszlanak meg az önkifejezési esélyek, ahol nem jelenik meg
kényszer és nem strukturált a kommunikáció. Csakhogy ha alaposabban megvizsgáljuk a szociális munka párbeszédeit, úgy azok nem nevezhetőek ideális beszélgetési helyzeteknek. Így Hege szerint a beszélgetési helyzetet strukturálják az előzetes elvárások (mind a kliensé, mind a szociális munkást foglalkoztató intézményé), ahogy az eltérő nyelvhasználat, valamint a szerepelvárások. Ezt kívánja áthidalni a non-direktív terápia által megfogalmazott terápiás magatartás, de valójában a terapeuta szerepe miatt valamennyire ez is strukturált beszélgetési helyzet, sok előfeltételt kíván (pl. az egyén kommunikációs képességét). A terápiás beszélgetés „elmegy a tények pokla, a társadalmi feltételek és az élettér mellett, így elsősorban az alkalmazkodás, a funkcióképesség helyreállítását célozza. A szociálpedagógus szociális technikussá válik, aki helyreállít, anélkül, hogy felszabadítana.” (Hege 1974,74) Az elkötelezett dialógusban a kölcsönös reflexió, ami mindenre kiterjed (kölcsönös elvárásokra, beszédmódra, norma elképzelésekre, függőségi viszonyokra), áthidalja ezt a problémát. Ez a kölcsönös reflexió végigkíséri az elkötelezett dialógust. Már az első pillanatban, a szerződéskötés fázisában is megjelenik. A szerződés ebben az esetben azt szolgálja, hogy a kliens szubjektumként, aktívan bevonódjon a változás folyamatába. A szerződés tartalmát meghatározza a kliens problémája, annak tisztázása, mi lesz az elkövetkezendő dialógus tárgya, de ezzel egyidejűleg meg kell határozni a kapcsolat formáját is. E kettő nem választható el, mert kölcsönösen meghatározzák egymást. Így a szerződésnek tartalmaznia kell: 1. a kölcsönös elvárásokat és félelmeket, amelyekbe beletartoznak a kliens problémájára, a személyre és az intézményre vonatkozóak; 2. az előzetes célmegfogalmazást, ami a kapcsolat során mindig változtatható és 3. az időbeli feltételek tisztázását. Maga a szerződéskötés során folyamatosan történik a kölcsönös reflexió, ami során a kliens kommunikatív kompetenciáját aktivizálják és ez a kapcsolat változásához, az aszimmetriából a szimmetria irányába való fejlődéséhez vezet. „A függőség és függetlenség mértéke az emancipációs fejlődés kritériuma, de egyben a szociálpedagógus intervenciómódjainak is feltétele.” (Hege 1974,76) Ezt erősíti, hogy a szerződéskötés során tisztázzák, e szerződés bármikor módosítható, ami különös súlyt ad a reflexiónak. A kölcsönös reflexió fontossága során kerül igazán felszínre a megértés és megértetés. Itt Hege elsősorban a non-direktív terápia által alkalmazott elvekre támaszkodik. „A megértés két individuum között zajlik, akik tudatában vannak megnyilatkozásaik szubjektivitásának. (…) A jól értettem, amit mondott, meg tudom érteni, nekem is volt ilyen tapasztalatom formulák a beszélgető partnert koalícióba hívják, illetve érzelmi vonzalmat alakítanak ki.
Ebben a kliens támaszt találhat, de nem önállósodhat. Az igen, így gondoltam formulával érhető el a megértetés, (…) ami egy közlés korrigálatlan átvétele, az elfogadás.” (Hege 1974,79-80) A megértés és megértetés az érzelmi szintre is kiterjed, ami lehetőséget kínál a kliens számára, hogy saját helyzetét kívülről lássa, és ezzel új érzelmi tartalmakat is felfedezhessen. „A szubjektív felvilágosítás lényeges lépés a helyzet változtatása érdekében, de nem hagyható figyelmen kívül a szubjektív területen kívülre eső tények poklával való szembehelyezkedés. Ehhez a kliensnek aktív, elkötelezett beszélgetőpartnerre van szüksége, aki reprezentánsa ennek a szociális mezőnek. Így a szociálpedagógus nemcsak megért és elfogad, hanem konfrontálódik is, kifejezésre juttatja az eltérő érzelmeit, értelmezéseit. Ez a konfrontáció vonatkozhat a tények poklára (objektív feltételek), az adott helyzetet meghatározó összefüggések meglátására (aktivizáló kérdések) vagy a belső tartalmi megnyilatkozásokra (szubjektív terület).” (Hege 1974,81) Mivel a megértés legfőbb eszköze a nyelv, a szociális munkásnak különösen ügyelnie kell az eltérő nyelvhasználatra. Bernstein megkülönbözteti a középosztály nyelvhasználatát az alsóbb osztály nyelvhasználatától. Mivel a szociális munkások jellemzően a középosztályból származnak, míg klienseik az alsó osztályhoz tartoznak, így Hege különösen fontosnak tartja az elkötelezett dialógusban a reflexiót (Jól értettem?). Ezenkívül fontos a metakommunikáció figyelembevétele (ellentétes közlések Watzlawick), amelyek segíthetik áthidalni a meg nem értéseket. „A nyelvi megértés nehézségei miatt az elkötelezett dialógusnak számolnia kell a félreértésekkel és a meg nem értésekkel. Ennek következményei lehetnek: 1. Blokkolás a konfliktus értelmezésének diszkrepanciája. Ebben az esetben újra fel kell göngyölíteni a konfliktus összefüggéseit és elölről kell kezdeni azt. 2. Megváltozott a kapcsolat, és a beszélgető partner nem észlelte azt, így a kölcsönös elvárásokat újra kell tisztázni és rögzíteni. 3. A nyelvhasználat sorompót képez, és ennek elhárítására megfelelő aktivizáló kérdéseket kell feltenni, illetve korrigálni kell a kifejezésmódot az adott helyzetben.” (Hege 1974,89) „Az elkötelezett dialógus a konfliktus és függőségek formálásának és feldolgozásának eszköze. A konfliktushelyzet megvilágítása és új cselekvési alternatívák kialakítása változásokat kíván a folyamat során.” (Hege 1974,90) Hege az élettér, a kommunikáció mellett a változás folyamatát emeli ki, mint az elkötelezett dialógus harmadik fontos elméleti hátterét. Itt elsősorban a Lewin mezőelméletében leírt változás folyamatát mutatja be, a
feloldás, a mozgás és stabilizáció, és az integráció fázisai mentén. A feloldás fázisában a mezőben lévő erők mozgásba jönnek, és a kliens életterével kapcsolatos elvárások sorompókba ütköznek. Ebből alakul ki a konfliktus, amit az egyén disszonanciaként él meg. Ez megjelenhet önmagával és tapasztalataival szemben, vagy nem kap megerősítést, vagy világossá teszik számára, hogy a környezet nem fogadja el stratégiáit. Ez egy átmeneti helyzet, és a kliensnek újjá kell alakítania életterét. „De a szociálpedagógus is kiválthatja a disszonanciát, amikor elvárásokat, visszautasításokat fogalmaz meg a személlyel, a problémaértelmezéssel vagy a meghatározott problémamegoldó stratégiákkal szemben.” (Hege 1974,91) Lewin a disszonancia feloldására különböző technikákat javasol. Így lehet ez a hiányzó megerősítések pótlása, vagy a kliens énideálja, illetve a számára fontos emberek véleményével szemben való bűntudat csökkentése, vagy amikor az egyén disszonanciát él meg az átvett kötelezettségek révén. Harmadik technika a félelmek csökkentése vagy a sorompók leépítése. „E három technika között mindig egyensúlyozni kell, hogy egy kreatív változási folyamat indulhasson el.” (Hege 1974,91) Hege elemzésében felhívja a figyelmet arra, hogy a megerősítés és a bűntudat csökkentése sokszor új függőségi helyzetet teremthet, így amire leginkább támaszkodnia kell a szociális munkásnak, a félelmek csökkentése és a sorompók leépítése. A következő fázis – Lewin elmélete alapján – a mozgás, amikor új reakciókat kell kifejleszteni az információkon keresztül. Az első lépés a helyzet kognitív újradefiniálása, majd új alternatív elfogadások és értelmezések kialakítása, ami elsősorban a nyelven keresztül történik. A stabilizáció és integráció egy új szinten történik. „A kliens új reakciómódokkal rendelkezik, és olyan emberek és intézmények által nyer elismerést, akik fontosak számára. A feladat itt az új reakciómódok integrálása az egyénben és új vonatkoztatási csoportok megtalálása.” (Hege 1974,92) Hege szerint ez a háromfázisú modell tekinthető az emancipációs változás modelljének is, különösen, ha a belső és külső sorompók lebontásakor egyben nagyobb önrendelkezési lehetőségeket érünk el. „Nemcsak új reakciókat, hanem cselekvési alternatívákat is ki kell alakítani.” (Hege 1974,92) Freire felszabadító pedagógiája kapcsán Hege megállapítja, hogy azt nem lehet közvetlenül átemelni a német társadalomba, de ebből az elméletből emeli ki az aktivizáló kérdéseket, amelyek „a kliens észlelését az összefüggésekre irányítják, amelyeket nem kíván meglátni, és így az egyén aktivizálódását indítják el”. (Hege 1974,98) Ezek az aktivizáló kérdések folyamatosan megjelennek a dialógusban, de különösen alkalmazhatóak a élettér
feltérképezése során. Hege az élettér öt területét különbözteti meg, és ezekhez rendel aktivizáló kérdéseket. Ilyen terület a családi kapcsolatok, a lakás, az anyagi helyzet, a munka és foglalkozás, a családon kívüli kapcsolatok. (Hege 1974,100-105) Ezenkívül még kitér konfliktus dinamikájának interpretációjára, „ami a diagnózis helyett használt fogalom, mert sokkal fontosabb az egyén problémaértelmezése, mint a szociálpedagógusé” (Hege 1974,107). A különböző elméletek alapján a konfliktus lehet az élettérben mint feszültségmezőben a különböző előjelű felszólító karakterek révén, lehet az élettér szintjein belül (realitás, irrealitás) és a konfliktusok formai és tartalmi megkülönböztetésében. (Hege 1974,108-110) Ezen elméleti hátterek bemutatása után Hege áttér az elkötelezett dialógus gyakorlati megvalósításának bemutatására. Három szakaszra osztja a lépéseket: a konfliktus megértésére, az innovációra és a stabilizációra, és az integráció fázisaira. E fázisokon belül külön-külön elemzi a szociális munka kapcsolatfelvételében rejlő három különböző helyzetet, az önkéntesen jelentkezőét, a törvényi előírások miatt segítséget igénybevevőét és a szociális munkás által ellenőrzöttét. Az első fázisban elsődleges feladat annak tisztázása, hogy a kliens tudatában van-e a disszonanciának, vagyis megélte-e a ható- és visszatartó erők feszültségét. Ez a feszültség az erők kiegyenlítését kívánja, ami megfelel az élettér adottságainak. De lehet, hogy a kliens először a szociális munkás révén szembesül ezzel a disszonanciával. „A disszonancia elemzése, a vágyak kielégítését gátló sorompók élménye, az ön- és kívülről meghatározottság, az új helyzetekkel szembeni tehetetlenség aktivizálják a lelki energiákat.” (Hege 1974,113) A segítséget önként kereső kliensnél feltételezhető, hogy van már disszonanciaélmény, hisz ez késztette a segítségkérésre. A törvényi kötelezettségnél valószínűleg a szociális munkásnak kell erre rámutatnia, míg a kontrollt gyakorló tevékenységnél éppen ezeket akarják eltitkolni. Így ezek a helyzetek eltérő stratégiákat kívánnak a szociális munkástól. Az első helyzetben a meghallgatás és az érzelmek visszatükrözése révén, valamint a reflektív kérdezéssel nagyon hamar kialakítható az elkötelezett dialógus által megkívánt kapcsolat, a második esetben nagyon fontos a jogi helyzetről való informálás, és már az első találkozásnál történhet konfrontáció, ami abba az irányba hat, hogy a kliens saját belátása mentén veszi majd igénybe a segítséget. A harmadik esetben, a kontrollgyakorlásnál, tiszteletben kell tartani a kliens félelmeit és távolságtartását. (Hege 1974,113-122)
A második fázis az innováció szakasza. „A bevezető fázisban a konfliktus megismerése történt, a probléma kognitív és emocionális aspektusainak előtérbe helyezésével. A megélt disszonancia cselekvést vált ki és cselekvési alternatívák átgondolásához vezet, amelyek megváltoztatják a disszonáns helyzetet.” (Hege 1974,124) A szociális munka szempontjából rendkívül fontos ebben a szakaszban az irrealitás szintje, a vágyak, a fantáziák, ha azok visszacsatolhatóak az élettérbe. „A szociálpedagógus intervenciói a kreatív erők elfogadására irányulnak és a klienst arra bátorítják, hogy elképzeléseket dolgozzon ki. Ebben a fázisban nincs tiltott fantázia. A szociálpedagógus támasznyújtó funkciója azért is fontos, mert az ilyen tervek, ha túl messze kerülnek a valóság talajától, félelmeket alakíthatnak ki.” (Hege 1974,125) Ezért nem szabad ezeket a terveket túl hamar visszarángatni a realitás mezőjébe, hiszen amikor a gyakorlati megvalósításukat beszélik meg, úgyis felszínre kerülnek a már előre látható problémák. Ez a képzeletbeli tervezés nemcsak az új lehetőségek kialakításában fontos, hanem hatással van a szociális munkás és kliens viszonyára. „Az utópiák világa függetlenséget jelent a szociálpedagógussal szembeni viszonyban. Itt a kliens nemcsak a realitások kényszereitől szabadul fel, hanem a szociálpedagógussal szembeni függőségétől is.” (Hege 1974,126) Ez visszahat kettőjük kapcsolatára, és a cselekvési alternatívák gyakorlati megvalósításának megbeszélésén tovább erősödhet a megélt szabadság. A harmadik fázis a stabilizáció és integráció, amikor a kialakított cselekvési alternatívák integrálódnak egy új szinten. „Ezt a szintet a mező struktúrája jellemzi, a nagyobb differenciáltság és rugalmasság a kognitív szinten, és nagyobb teherbíró képesség az érzelmi szinten. Nagyobb problématudatosságról beszélhetünk, a tevékenységi játéktér kiszélesedett. A kapcsolat, ami eddig kétszereplős volt, a folyamat során kiszélesíthető, pl. háromszereplőssé házassági tanácsadásnál.” (Hege 1974,135) A szakasz lényege, hogy a kliens átülteti a gyakorlatba elképzeléseit, és sikeresen küzd meg az élettér adta konfliktusokkal. Ezzel tulajdonképpen véget ér a szociális munkás feladata, de a kapcsolat lezárása mindenféleképpen egy értékeléssel történik. „Az értékelésnek reflektálnia kell az alábbi pontokra: 1. a helyzet és a konfliktus változására; 2. az érzelmi felszólító erők változására, ahogy a tények poklával, az objektív feltételekkel való bánásmód megváltozására; 3. a szociálpedagógus és kliens közötti kapcsolat változására. Ebben a beszélgetési a helyzetben szociálpedagógus és a kliens kapcsolata szimmetrikus.” (Hege 1974,138)
Hege könyve végén még kitér az elkötelezett dialógus szakmai identitásra gyakorolt hatására. Véleménye szerint a gyakorlatban dolgozó szociális munkásokra jellemző a szakmai távolságtartás a klienssel szemben. Ennek történelmi oka van, amennyiben a szakszerű tevékenységet így kívánják megkülönböztetni az együttérző felebaráti szeretettől, de oka lehet a szociális munkás én védelme is. A szociális munkás ha sikert ér el munkájában, az egyben azt is jelenti, hogy véget ért tevékenysége, és egy új eset felé kell fordulnia. „A szociálpedagógusok foglalkozási csoportjának leterhelése az egész társadalmi rendszer tehermentesítését jelenti egyben.” (Hege 1974,140) De a távolságtartás oka lehet a nagyfokú érzelmi bevonódás, ami gátolja az objektív megfigyelést. A kritikusok erre válaszként a szolidaritást fogalmazták meg, amennyiben a szociális munkásnak szolidárisan a kliens mellé kell állnia, és vele közösen kell harcolnia. Ez a politikai, forradalmi irányzat Hege szerint nehezen fogadható el a szociális szakemberek számára. Az elkötelezett dialógus egy új szakmai identitást kínál a szociális munkások számára, amikor a klienst egyenrangú beszélgető partnernek tekinti, amikor a szakmai támasznyújtás nemcsak a probléma megoldására korlátozódik, hanem egyben a reflexió révén az emancipációt is elősegíti. Hege maga fogalmazza meg, hogy módszere valószínűleg túl nagy kihívást jelent mind a hallgatóknak és a tanároknak, így érthető Meinhold megállapítása: „sajnos kevéssé gyakorolt hatást a német szociális munka gyakorlatára”. (Meinhold 2002,513) 4.4. Karam Khella - szociális munka alulról Karam Khella 1982-ben publikált szociális munka alulról elmélete szorosan kapcsolódik a hatvanas évek végén elindult és a hetvenes években kibontakozó kritikai marxista szociális munka iskolához. Elméletét a szociális munka alulról-t antitézisnek nevezi a hivatalosan támogatott állami vagy civil fenntartók által megvalósított szociális munkával szemben. (Khella 1982,11) Értelmezése szerint a szociális munka a társadalmi hiányokkal foglalkozik, amelyek elsősorban a szegénységben jelennek meg. Ezért véleménye szerint rendkívül fontos megvizsgálni, hogy az adott társadalomban kik is a szegények. A szegények számának meghatározása mindig attól függ, hogy a kutató hol húzza meg a szegénységi küszöböt, azaz milyen érték alatt élőket tekint szegénynek. Ha a szegénységi küszöböt kicsit magasabbra
emelik, akkor azt az eredményt kapják, hogy a társadalom 1/3-a illetve közel fele a létminimum körüli szinten él. (Engelke 2002,315). „A szegénységben élő emberek robbanásveszélyt jelentenek a társadalom számára, hiszen nekik már nincs mit veszíteniük. A társadalmi struktúrák megváltoztatása csak az ő érdeküket szolgálhatja. Ezért a szegénynegyedekben és a proletár jellegű városrészekben – Khellla véleménye szerint – állandó a szociális és rendőri ellenőrzés.” (Engelke 2002,316) Khella a szegénység okát elsősorban a tulajdonviszonyokra vezeti vissza, amennyiben két osztály jelenik meg a modern Német Szövetségi Köztársaságban: a bérmunkából élők és a magántulajdonosok osztálya. „A kapitalista termelés magában hordja a bérmunka és tőke ellentmondását, megteremti a társadalom két osztályának anyagi bázisát, és ezzel előtérbe helyezi a szociális ellentmondást. (…) A szociális nyomor megjelenése osztály specifikus, mert a konkrét materiális munka- és életfeltételekből ered. Az elnyomorodás extrém megvalósulása a deklasszálódás, amely a saját osztály gazdasági, szociális és kulturális összefüggéseiből való kiesést jelenti.” (Engelke 2002,317). Ezen osztályviszonyokat erősíti, legitimálja az állam által támogatott szociális munka, amit Khella szociális munka felülről-nek nevez. Ez célkitűzésében „a demokrácia (etikai és szellemi egyenlőség, szabadság és személyiség kibontakozása, a szólás- és vélemény szabadság) ideáljának megvalósítását” fogalmazza meg, és ezt intézményein keresztül valósítja meg. (Khella 1982,12) A rendelkezésre álló szakirodalmakban – Khella szerint – mindenhol megjelenik a szociális állam illúziója, amennyiben a szociális munkás egyetlen feladata a klienst eljuttatni a szociális intézményekhez, és így megoldódnak a szociális problémák. Fel sem merül e művek szerzőiben – írja Khella –, hogy maga a szociális adminisztráció, a szociális munka is oka lehet a deklasszálódásnak. Amikor szociális nyomorról írnak, mindig a megterhelő élethelyzetekről és az egyéni okokról, helyzetekről beszélnek. Így például Friedländer szerint a megterhelő helyzetek okai: az egyensúlyvesztés, eltérő alkalmazkodási képesség, boldogtalan gyermekkori tapasztalatok, gyenge én-erő, a normálistól eltérő én-funkció és a valóság rossz értelmezése. (Khella 1982,14) Ebből következően a szociális munka felülről egy „alkalmazkodáselmélet”, vagyis a szociális problémák az egyén rossz alkalmazkodásában vagy rossz szerepalkalmazásában rejlenek, így a szociális munka elsődleges feladata az ebben való segítés.
Khella szerint a szociális munka felülről az alábbi funkciókkal rendelkezik: „1. A szociális nyomor kezelése; hogy a deklasszáltak ellenőrizhetőek maradjanak. 2.
Korlátozza az elszegényedés és deklasszálódás extrém megjelenéseit, hogy a
kerítés mögött tartsa a szociális nyomort. 3. Az osztályellentétek látható kiéleződésének, a társadalmi ellentmondásoknak az elnyomása. 4. A munkaerő piac szabályozása. 5. Az alkalmazkodni nem akarók megbüntetése, a szociális függők alkalmazkodásának támogatása.” (Khella 1982,27) Ez egybecseng Walter Holstein és Marianne Meinhold éles kritikájával, amelyben a szociális munkát „a haldokló kapitalizmus ápolónőjének” (Khella 1982,26) nevezték. Khella szerint alapvetően egyet lehet érteni e kritikákkal, bár a szerzőpáros végkövetkeztetésével (nem kell a szociális munka) vitatkozik. Szerinte ugyanis a szerzőpáros elfeledkezik arról a történelmi tényről, hogy a szociális gondozórendszert éppen a munkásosztály harcolta ki a maga számára, amikor szembesült azzal, hogy a kapitalizmus feltételei között ha valaki nehéz helyzetbe kerül, egyáltalán nem érvényesült az alapbiztonságra vonatkozó szükségletek kielégítése. Ilyen például a munkásosztály által kiharcolt társadalombiztosítás vagy gyermekek napközbeni ellátása. Ebből következik, hogy „a szociális munka a szociális gondoskodás egyik fontos eszköze. A dolgozó lakosság és különösen a deklasszálódott emberek megnehezített pszicho-szociális helyzetükben rá vannak utalva a gondoskodásra. A fennálló hatalom a szociális munka intézményeit a saját hasznára kívánja felhasználni, amikor az államot elismerő, rendszer-lojális és hatalmat megerősítő szociális munkát vár el. A gyakorlati válasz erre nem az, hogy „nem kell a szociális munka”, hanem a szociális munka alulról elméletének kidolgozása” (Khella 1982,26). A szociális munka – Khella szerint – olyan emberekkel dolgozik, akik szociális szükséget szenvednek. Ezek az emberek objektív feltételektől megfosztottak. Már tettek néhány kísérletet problémahelyzetük megoldására, de erőfeszítéseik nem jártak eredménnyel. Szertefoszlott arra vonatkozó reményük, hogy krízisüket megoldják, és már előre feladják annak megoldását. Olyan helyzetben vannak, amelyet a visszahúzódás, frusztráció, apátia, rezignáció fogalmaival lehet pontosan leírni. Ők azok, akik „kiszállnak”. Ezen emberek egy része a csodára vár. Egy illúzióról van szó, hogy a valahonnan előkerülő szerencse magával hozza a változást. Ez az illúzió Khella szerint az érem egyik oldala, amelynek másik oldalát a
rezignáció jellemezi. Az emberek a szükségben illúzió és rezignáció között ingáznak. A szociális munkások beavatkozása a hétköznapjaikba az érem egyik oldalát, az illúziót erősítheti. Minél manifesztáltabb helyzetük, annál inkább igaz rájuk: már nem képesek saját erejükből önmagukon segíteni. Az objektív körülményekből fakadó problémahelyzetük a szubjektív tehetetlenség és elesettség érzésével még inkább megerősödik. A szociálisan megbukott, „megsimogatott” emberek önképükké teszik a velük szemben megfogalmazott előítéleteket, azonosulnak azzal az idegen képpel, hogy maguk tehetnek helyzetükről. Ritkán gondolják úgy, hogy a szociális nyomor társadalmi eredetű. Ez egy paradoxon, mert éppen ők rendelkeznek az ezzel kapcsolatos tapasztalattal. Ha maguk is úgy gondolják, hogy helyzetükért ők a felelősek, maguk szolgáltatják erre a bizonyítékot. Ami igaz ebből, hogy az eddigi sikertelen problémamegoldás eredményeként gátoltak a további próbálkozásokban. A szociális munkás ezekkel az emberekkel találkozik. „Nem lehet lemondani a szociális munkáról, és ölünkbe tenni a kezünket, mert ez cinikus lenne a kliensekkel szemben.” (Khella 1982,30) „A szociális munka alulról egy konstruktív tétel, amely következetesen ragaszkodik az intézményes szociális munka módszereinek kritikájához, és önmagát ennek alternatívájaként fogalmazza meg.” (Khella 1982,32) Gyakorlati cselekvést közvetít, amely során mindig komolyan figyelembe kell venni, hogy támaszkodni kell a kliens szükségleteire és igényeire, hiszen végül maguk a kliensek azok, akik ezt megvalósítják. A szociális munka alulról egy 10 lépésből álló program, amelyben szorosan kapcsolódik egymáshoz elmélet és gyakorlat. „A szociális munka alulról módszere tapasztalatokat foglal össze, amelyeket a csoport szerzett. (…) Az elmélet a tapasztalatokra történő reflexió, és ez készíti elő a további gyakorlatot. A gyakorlat az elmélet átültetése. A megismerés és cselekvés soha nem válik szét.” (Khella 1982,32-33) A lépések a következők: érzékenyítés szakasza (elmélet) – Az első lépés az alapokhoz nyúlik vissza. „A szociális munka alulról abból a feltevésből indul ki, hogy a címzettek csoportjának helyzetét az inaktivitás és a visszahúzódás jellemzi.” (Khella 1982,33) Így e lépésnek igen szerény a célja: az érintettekben tudatosodjon helyzetük. A szenzibilitás azt jelenti, valami iránt fogadó késszé válni, tartalmilag viszont érthető úgy, hogy saját érdekek felismerése, ahogy annak szükségességének belátása, hogy ezekért fellépjenek. Vagyis ez a szakasz az érintettek
helyzetéből indul ki, amit a magányosság és a tevékenységnélküliség jellemez, és a cél ennek megváltoztatása. A szociális munkásnak ahhoz, hogy ebből az állapotból kimozdulhassanak az érintettek, konkrét, valós tapasztalataihoz kell visszanyúlnia. Csak akkor várható el cselekvés, ha az egyén személyesen érintett. Ennek a szakasznak a legfőbb eszköze a beszéd. A szociális munkás megkeresi az érintetteket ott, ahol feltalálhatóak, és beszélget arról, hogyan látják helyzetüket. A beszélgetés során arra törekszik, hogy a kliens kialakíthassa saját perspektíváját. A szociális munkás elsősorban informálódik, kérdéseket tesz fel, ha szükséges, elmondja saját ötleteit, de legfontosabb, hogy az egyén aktivitását próbálja előhívni. Sokszor felmerül a kérdés, hogyan lehet ezt elérni a visszahúzódott, megkeseredett emberekkel. Például a deklasszálódott emberek helyzetében sokszor tapasztalható a jogfosztottság, és ezeket a jogokat ki kell harcolni. Ez lehet az a kapaszkodó, amin keresztül kimozdíthatóak. Egy másik lényeges tényező, hogy a szociális munkásnak magának is hinnie kell abban, hogy bármely erőfeszítés eredményre vezethet. Ha híján van ennek a meggyőződésnek, akkor csak egy további illúziót adott a deklasszálódott embereknek, amely további apátiába sodorja őket. Mivel ez a szakasz alapozza meg a szociális munka alulról összes további szakaszát, nagyon türelmesnek kell lennie. Sokszor évek telhetnek el, míg ezen a szakaszon túljut a szociális munkás, viszont nem képzelhető el a változás az érintettek belső meggyőződése nélkül. (Khella 1982,34) kollektivizálás szakasza (gyakorlat) – „Azt jelenti, hogy a szociális munkás megpróbálja átlépni az elmagányosodás falait, és összekapcsolni az embereket.” (Khella 1982,35) Ebben a szakaszban csak arról van szó, hogy a deklasszálódottak szerezzék meg azt az egyszerű tapasztalatot, hogy mások ugyanúgy érintettek a problémában, megéri beszélni saját helyzetükről, hogy aztán egy közös megoldást kereshessenek. E szakasz a kollektív cselekvés szükségességének belátása. A kollektív azt jelenti, hogy érdekközösség, a kollektivizálás összekötést jelent, az összetartozás érzésének kialakítását, hogy aztán egy cselekvőképes közösség alakulhasson ki. Ez egy rendkívüli türelmet kívánó szakasz, mert a deklasszálódottakra jellemző a bizalmatlanság, a különböző előítéletek. Ezeket csak felerősíti a környező társadalom, ahogy a szociális bürokrácia, amely mindig individuumként kezeli az egyéneket, és ezzel gátolja a szolidaritás kialakulását. A deklasszálódottak soha nem úgy élik meg helyzetüket, hogy egy csónakban eveznének. Némelyek már feladták a változás reményét, mások úgy ítélik meg, hogy csak véletlenül kerültek ebbe a helyzetbe, és képesek saját maguk ezen változtatni. Ezért is fontos a szolidaritás tapasztalatának megszerzése, mert enélkül nem következhet be a változás. Így a szociális munkásnak nagyon alaposan kell
előkészítenie az első ülést. Fontos hogy az érintettek ne veszítsék el motivációjukat, így olyan programot, témát kell választani, ami közvetlenül érinti őket, amiről beszélni lehet. Ebben segíthet például egy filmvetítés, amely helyzetükről szól, vagy olyan problémákat vet fel, amelyben közvetlenül érintettek. (Khella 1982,35-37) akció szakasza (aktivizálás – az elmélet, az akció – a gyakorlat) – Ez egy gyakorlati szakasz, amely szorosan kapcsolódik az aktivizáláshoz. Ha az aktivizálás sikeres volt, úgy a szolidaritást megtapasztalt érintettek akcióra szánják el magukat. Az akció mindig egy célzott cselekvés. Elsősorban abban jelenik meg, hogy a korábban passzív emberek készek valamilyen célért feladatot vállalni és tevékenykedni. Túllépnek a passzivitáson, és a csoport felhívja önmagára, problémájára a figyelmet. Ez a szociális akció egy társadalmilag tudatos csoport megnyilvánulása, amely erősíti az összetartozás érzését és a közösségi tudatot. Fontos szempont ebben a szakaszban, hogy először „tanuljunk meg zsömlét sütni, s csak ezután akarjunk tortát készíteni”. Vagyis a legkisebb aktivitás is már eredménynek számít, például a faliújság készítés, aláírásgyűjtés. (Khella 1982,38) reflexió szakasza (elmélet) – Alapvetően minden akciót reflexió kell hogy kövessen, amikor kiértékeljük a közös cselekvés eredményét vagy eredménytelenségét. Ez a tapasztalati tanulás alapja. Kudarc esetén elemezni kell ennek okait, hogy azok a következő akciónál kiküszöbölhetőek legyenek. Siker esetén fennáll annak a veszélye, hogy az érintettek eufóriába kerülnek (rezignációból illúzióba), ezért különösen ügyelni kell a későbbi kudarcok megelőzése érdekében, hogy a valósághoz közel maradjanak. De ki kell használni a sikert, mert ezáltal a csoport stabilizálódik, a kapcsolatok szorosabbá válnak. Az első akció után indul el a csoport öndinamikája. A reflexió során ki kell térni arra, hogy: mit akartunk elérni, mit értünk el, mi volt helyes, minek milyen következményei voltak, hogyan tudunk javítani. Vagyis ennél a reflexiónál már előkészítjük a következő akciót úgy, hogy megbeszéljük a gyakorlati tapasztalatokat. (Khella 1982,39) mobilizálás szakasza (gyakorlat) – Ebben a szakaszban már az akció egy magasabb szintjéről van szó, amennyiben a csoport még tudatosabb fellépése történik. Ebben a szakaszban érezhetően növekszik a küzdőszellem, az érintettek öntudata. Az akció során megtapasztalják erejüket, az emberek bíznak önmagukban, és megtanulják, hogy életüket a kezükbe vegyék. Ennél a szakasznál „a deklasszálódott emberek már nem a történelem tárgyai, hanem alakítóivá válnak”. (Khella 1982,40)
orientálódás szakasza (elmélet) – Itt az előző mobilizálódás szakaszának reflexiója történik, amikor már a tényleges helyzet megváltoztatása áll a középpontban. Látható, hogy akció/reflexió, mobilizálás/orientáció szorosan kötődik egymáshoz, kölcsönösen feltételezik egymást. Itt már a magabiztosság, a tudatosság és a saját erőbe vetett hit megerősítése történik. A szociális munkás lassan leválik a csoportról, hiszen az eddig individualizált, passzív emberek csoportja mozgásba lendült, és képessé kell válniuk arra, hogy önállóan cselekedjenek és reflektáljanak. De az orientálódás jelentheti a csoport feloszlását is, hiszen csak akkor képzelhető el közös cselekvés, ha megjelenik a közös objektív, anyagi érdek, vagyis a szolidaritás tapasztalata ott a legerősebb, ahol közösen munkálkodhatnak. Így az orientálódásnak kettős feladata van: értékeli az eddigi tevékenységet és előkészíti a következőket. (Khella 1982,41) visszailleszkedés szakasza (gyakorlat) – „Minden demokratikus szociális munka célja, hogy az egyént visszaillessze osztálya gazdasági, szociális, szakszervezeti, politikai és kulturális összefüggéseibe. A visszaillesztést meg kell különböztetni az alkalmazkodástól. A visszaillesztés a teherbíró szociális kapcsolatok kiépítését jelenti, vagyis az egyén megszabadul a szociális munka intézményeitől és részt vesz a társadalmi gyakorlatban, szociálisan és politikusan cselekvő szubjektumként lép fel. Ez lényegesen eltér deklasszálódott helyzetétől.” (Khella 1982,42) kvalifikáció szakasza (elmélet) – „A tudás hatalom, a tudatlanság ájultság” – ekként jellemzi Khella ezt a szakaszt. A tanulás nemcsak a szakmai visszailleszkedésre vonatkozik – jobb helyzet megszerzése a munkaerő-piacon –, hanem a politikai tanulásra is, amely az egyént a társadalmi
gyakorlat
megvalósítására
teszi
képessé.
Ebben
támaszkodni
lehet
a
munkásmozgalom szervezeti bázisaira, ahol megvalósul a szolidaritás, és olyan kérdésekben lehet fellépni, mint például hogyan előzhető meg a deklasszálódás. (Khella 1982,42) szervezés szakasza (gyakorlat) – A szociális munka célja az egyén saját osztály összefüggéseibe való visszaillesztése, de közben nem feledkezhet meg arról, hogy a termelési és társadalmi viszonyok felelősek a deklasszálódásért. Ezért a haladó szociális munka nem várhatja el, hogy az egyén csak alkalmazkodjon ezekhez a viszonyokhoz, hanem törekedni kell azok megváltoztatására. Mivel ez meghaladja a szociális munka célkitűzéseit, a haladó
szociális munkás feladata e történelmi összefüggések felmutatása és a munkásosztály szervezeteihez való kapcsolódás elősegítése. (Khella 1982,43) változás szakasza (elmélet és gyakorlat) – Ebben az utolsó szakaszban a deklasszálódott egyének osztálytudatos emberekké válnak, amely változás az egyén számára, de egyben képes megváltoztatni közvetlen társadalmi környezetét is. (Khella 1982,44) A szociális munka alulról e tíz lépése jól mutatja, hogy a kliens aktivizálása a cél, hogy saját érdekeiért erőfeszítést tegyen. Az aktivitás soha nem öncélú, hanem elmélet és gyakorlat kölcsönhatására épül, ezzel technikailag lehetővé teszi és elősegíti, hogy a deklasszálódott emberek visszailleszkedhessenek saját osztályuk gazdasági, szociális, politikai és kulturális összefüggéseibe. Ez a módszer nem garantálhatja, hogy ne legyen visszaesés, de lehetőséget kínál a deklasszálódásból való kilépésre. Khella szerint e módszernek nem célja a társadalmi feltételek megváltoztatása, az a munkásmozgalom feladata. Khella műve második részében kitér arra, hogy mennyire tekinthető terápiának a szociális munka alulról módszere. A terápia fogalmát megterhelik különböző előítéletek, illetve a polgári terápiák negatív tapasztalatai, és sokszor összekeverik a pszichoterápiával, vagy a pszichiátriákon alkalmazott terápiákkal. Ez utóbbiak egyik legfőbb célkitűzése az egyén alkalmazkodásának elősegítése, amely alkalmazkodáshoz először meg kell törni az egyén ellenállását (pszichiátrián sokszor ezt gyógyszerek segítségével teszik), s majd csak ezután lesz alkalmas a terápia befogadására. „A terápia során az egyén megtanulja, hogy saját problémáját a terapeuta, az intézmény és végül a rendszer szemével lássa, amely valójában elnyomja őt.” (Khella 1982,50) Khella szerint különösen szembetűnő példa erre a hetvenes években megfogalmazott és lezajlott büntetés végrehajtási reform, amelynek jelszava: „a büntetés helyett terápia”. A korábbi börtönviszonyokra jellemző, hogy az elítéltek egy zárt, szolidáris csoportot képeztek a fogvatartókkal szemben, és tudták egy hajóban eveznek. Közös ellenség volt a büntetés végrehajtás, és senki nem léphetett ki ebből a zárt közösségből úgy, hogy az ne vonta volna magával az érdekcsoport (többi elítélt) számonkérését. Ez az erősen zárt, szervezett csoport közösen tudott fellépni a börtönviszonyokkal szemben, érvényesíteni tudta akaratát (börtönlázadás), így a börtönigazgatónak javítania kellett a fogva tartás körülményein. E változásoknak az érdekcsoport valamennyi tagja haszonélvezője volt, úgyhogy a reform előtti börtönviszonyokban mindenféleképpen érvényesült a szolidaritás tapasztalata és eredményessége. A „büntetés helyett terápia” jelszó ennek a szolidaritásnak
megtörését célozta. A jelszó mögött meghúzódó tartalom azt jelenti, hogy a fogva tartás körülményeit az egyénhez kell igazítani, értsd: a teljes mértékű alkalmazkodás egyéni engedményeket jelent, míg az ellenállás egyénre szabott szigorúbb bánásmódot. Ebben a helyzetben minden elítélt individuálisan értelmezi helyzetét, amikor egyéni hasznot vagy hátrányt remélhet. (Khella 1982,56-58) Ennek alapján felvetődik a kérdés szükség van-e egyáltalán terápiára. Khella szerint, ha abból indulunk ki, hogy a „dolgozó lakosság szociális hátrányai – különösen egy maghatározott bevételi szint alatt – deficithez, zavarokhoz és megbetegedésekhez vezetnek, akkor igenis szükség van terápiára”. (Khella 1982,59) De nem a polgári – értsd: az uralkodó pszichoterápiákra, hanem egy alternatív terápiára. Ha a terápiát úgy is értelmezzük, hogy „zavarspecifikus, egyénre vonatkozó szembehelyezkedés az egyén viselkedésváltozásának elérése céljából, akkor a szociális munka alulról megfelel ennek az elvárásnak.” (Khella 1982,60) 3. táblázat Polgári és haladó típusú terápiák közötti eltérőség Polgári terápia individuum szolidaritás mentesség alkalmazkodás
Haladó terápia összekötés, teherbíró közösségek képzése – kollektív szolidaritás tapasztalata, szolidaritás gyakorlása kirekesztés és elnyomás elleni ellenállás erősítése Khella 1982,60
A szociális munka alulról érzékenyítő szakaszától kezdődően megtapasztalható a közös akció és reflexió terápiás hatása az egyénre. A résztvevők szociális izolációjuk eredményként pszichés krízisüket – visszahúzódás, rezignáció, bizonytalanság – egyre inkább legyőzik. A célok felé való orientálódás megváltoztatja az élethez való viszonyukat. A deklasszálódottak felfedezik saját identitásukat, s megtanulják kezelni helyzetüket. A szembehelyezkedéssel megtanulják önmaguk képviseletét, érvényt szerezni emberi méltóságuknak. Ezek új tulajdonságok, képességek, amelyek a közös cselekvés hozadékai. „A közösség teherbíró kapcsolata és a szolidaritás tapasztalata önmagukban viselkedéskorrigáló hatással bírnak.
Csak a kollektív, az összetartozás és a szolidaritás tapasztalata mentén tanulják meg az emberek félelmeiket és bizonytalanságaikat legyőzni és erősségeiket felismerni. A társadalmi ellentmondásokkal való gyakorlati és elméleti szembehelyezkedés új szociális kapcsolatot alakít ki az egyénekben a világhoz. Ahogy az életfeltételeiket megváltoztatják, úgy közben ők maguk is változnak. Ezért semmi nem kényszeríti a szociális munkát arra, hogy az egyéni életproblémákat helyezze a középpontba.” (Khella 1982,61) Így a szociális akció és a politikai munka előnyei a személyiség kibontakozásában: 1. „Az eddig szociálisan izolált egyének beillesztése a szociális akciók során önmagában hat a szociális izoláció ellen. 2. A társadalmi gyakorlat révén az akció résztvevői felismerik helyértéküket, mint történelmi szubjektumok. Kialakítják identitásukat és bíznak saját erejükben. 3. A közös akciók tompítják az egyéni problémák ’borzalmait’; a saját értékük szerinti helyre kerülnek és megoldódnak. 4. Csak a kollektív akció adja meg annak lehetőségét, hogy szolidáris tapasztalatokat szerezzenek
az
egyének.
A
szolidaritás
tapasztalata
a
legfontosabb
a
magatartásváltozásban. 5. A csoportviták során a résztvevők megtanulhatják a lényeges dolgokhoz való viszonyulást. 6. A haladó jegyekkel bíró csoportkommunikációs formák rehabilitálják a deklasszált emberek személyiségét. Kölcsönös tisztelet, egyenjogúság, szolidáris kritika és csoport összetartozás még az egyéni krízisek esetében is az önbizalmat és önértékelést erősítik. 7. Közvetlen terápiás hatása van a visszacsatolásnak. A reflexió szakaszában a szolidáris kritika, beszélgetés rámutat, hogyan hat az egyén viselkedése a többiekre, hol vannak az egyén gyenge pontjai, és lehetőséget nyújt a változtatásra.” (Khella 1982,62) Ennek megfelelően a szociális munka alulról értelmezhető terápiaként. A terápiát a beszéd és cselekvés közvetíti. „A szó és a gyakorlat ugyanannak az éremnek a két oldala.” (Khella 1982,50) Azt amit a szavakon keresztül mondunk, meg is kell tapasztalni a gyakorlatban, ott nyer megerősítést.
V. A nyolcvanas-kilencvenes évek, avagy a Kohl-korszak – Németország újraegyesítése – az önálló szociális munka elméletek megjelenése
A korszak történéseit a nyolcvanas évek elején lejátszódó nemzetközi konzervatív politikai váltás (Margaret Thatcher 1979., Ronald Reagan 1980., Helmut Kohl 1982. évi megválasztása), az 1989 őszén történő kelet-európai szocialista rendszer összeomlása, a felgyorsult modernizáció, a globalizáció kezdetei jellemzik. 1. Társadalmi és gazdasági jellemzők a nyolcvanas években – Németország újraegyesítése 1.1 Társadalmi és gazdasági jellemzők A nyolcvanas évek elején megjelenő első számítógépek, új kommunikációs formák (audiovizuális média, fax, internet) robbanásszerű fejlődése tapasztalható, amelyek alapjaiban változtatják meg az emberek életét. A számítógép és az internet feltalálását Guttenberg könyvnyomtatás feltalálásához hasonlítják, amely alapvetően egy új korszak kezdetét jelentette/jelenti az emberiség életében. A televízió, a videó és a filmek széles körű elterjedése megváltoztatta az emberek együttélését. Míg korábban a családok, az emberek együttlétét a mindennapi kommunikáció, a közös tevékenység jellemezte, addigra a modern korban a család esti programja a tévénézés. Így az együttélés helyére az egymás mellett élés lépett. Nem véletlen, hogy Günter Grass „Az én huszadik századom” című művében a nyolcvanas évek jellemzőjeként szappanopera történéseit írja meg. E szappanopera természetesen nem Németországban készült, így érzékenyen rávilágít az író a tömegkultúra megjelenésére és a globalizálódás
kezdeteire.
A
kilencvenes
években
már
egyértelmű
a
kultúra
amerikanizálódása (hollywoodi filmek, a zene, a szórakozási szokások), médiakonszernek megjelenése, amelyek meghatározzák, hogy az emberek mit és hogyan nézzenek/csináljanak. A gazdaság fogyasztói szemlélete az emberek életének minden területére kiterjed, az öltözködéstől a kultúrán át a szabadidőn keresztül egészen a gyermekekig.
Míg 1981-ben még 250 ezer ember tiltakozott Bonnban a fegyverkezés ellen, addigra a nyolcvanas-kilencvenes években eltűntek a hippik (a közösségi életformát képviselők), és helyükre léptek a „yuppik”. Ezek a fiatal menedzserek, brókerek, a gazdasági életben képzettségükkel, ambíciójukkal sikereket elérők, akik egyértelműen fémjelzik a kor társadalmát. Dahrendorf e jelenséget azzal magyarázza, hogy míg a háború után az akkori fiatal generáció számára a gazdaság jelentette az elsődleges megélhetési forrást, addig a hetvenes évek fiataljai számára alig volt lehetőség a gazdaságba való felemelkedésre, hiszen ott minden pozíció foglalt volt. Így értelemszerűen fordultak a közösségi, szociális problémák felé, így teremtve maguk számára megélhetési lehetőséget az állami bürokrácia reformján keresztül. A nyolcvanas évekre nyugdíjba vonult a gazdasági csodát megteremtő generáció, így újra a gazdaságban nyílt lehetőség a fiatalok számára. (Dahrendorf 1994, 282) „Míg a hetvenes években szolidáris-politikai akciók alakultak ki az emancipáció és az elidegenedés kapcsán, addig a nyolcvanas években az erkölcs visszahúzódott, és az egyéni áttekinthető viszonyok feladataként értelmezik, az egyének közvetlen cselekvéseire vonatkoztatják.” (Thiersch 1995,18) Így e korban értelmét vesztik a közösségi értékek, a minden-mindegy elv érvényesül, egyedül az a fontos, hogy az egyén hogyan boldogul, mindenki saját sikerének kovácsa. A munka világában megkeresett pénzt, boldogan el lehet költeni vélt/teremtett szükségletekre, ami tovább gerjeszti a fogyasztói társadalmat (a termelés fogyasztása helyett a fogyasztás termelése). Ezért is nevezik ezt „könyöklős” társadalomnak vagy posztmodern társadalomnak. Az emberiség elérte fejlődése határait, minden elveszti legitimációját, mindennek az ellentéte is igaz, egyedül fontos a technikai fejlődés és az önmegvalósítás. Amit a nyolcvanas években posztmodernként írtak le, azt a kilencvenes években a globalizáció fogalma alatt tárgyalják. Beck e korszakot az individualizmus és pluralizmus fogalmaival írja le. Ennek hatása tetten érhető a – már a hetvenes években elkezdődött – demográfiai és családi mutatók változásaiban. A gyerekszületések száma csökkent, a várható élettartam kitolódott, ami alapvetően megváltoztatta a népesség korösszetételét.
Ezenkívül
változtak
a
családi
élet
viszonyai,
folyamatosan
növekedett/növekszik a válások- és ezzel párhuzamosan az együttélések száma, míg folyamatosan csökken a házasságkötések száma. Bár ezeket a változásokat alapvetően individuális problémaként értelmezték, Beck szerint ezek társadalmi okokra vezethetőek vissza.
A változások a társadalom szinte minden területére kiterjedtek, így a kor fő fogalmai a differenciálódás és kirekesztés lett. A gazdaság fejlődése csak egyes ágazatokra terjedt ki (pl. elektronika, számítástechnika), ahol magasan képzett munkaerőt kerestek, míg más gazdasági területek stagnáltak vagy megszűntek (bányászat, nehézipar), ezzel munkanélküliséget teremtve. A gazdaság nagyfokú mobilitást várt el, ahogy egyre magasabb iskolai végzettséget. Ez kihatott az emberek mindennapi élményére, főleg a leszakadók élték meg úgy, hogy nekik nem jutott nyerőkártya, és ki vannak zárva a társadalom folyamataiból (kirekesztettség). Ez megmutatkozik a szociális problémák változásában is, amikor egészen új területek jelentkeztek. A gazdaság eltérő fejlődése és az ebből következő munkanélküliség és lakáshiány eredményeként az évtized elejére megnőtt a hajléktalanok száma. Nőtt a deviancia, a kábítószer fogyasztó halálesetek száma, 3 millióra becsülték az alkoholisták, gyógyszerfogyasztók
számát.
(Engelek
2002,268)
Nőtt
az
erőszak,
megjelentek
szélsőjobboldali fiatalok csoportjai, akiknek elsődleges célpontjuk az országban élő és érkező külföldiek voltak, ahogy új kihívást jelentett az idősek ellátása is. E szociális problémák ellenére „az NSZK a nyolcvanas évekre az egy főre jutó jövedelmet illetően a világ leggazdagabb országai közé került. Külkereskedelme az Egyesült Államok után a második helyet foglalta el a világpiacon. (…) A munkások száma csökkent, az alkalmazottaké
növekedett;
bérkülönbségeik
fokozatosan
kiegyenlítődtek.
A
tömegfogyasztásra berendezkedő gazdaság eközben mind több bérből élőnek tette lehetővé a tartósfogyasztási cikkek megvásárlását. (…) A jólét és a szabadság növekedése kihatott az életmódra is: a munkások külföldön nyaralhattak, a jobban keresők kiköltöztek a zöld területek felé terjeszkedő elővárosokba, kialakult az ingázók serege. A parasztság, az összes munkaerő 5%-ra zsugorodott, ennek ellenére a mezőgazdasági termelés új rekordokat ért el.” (Németh 2002,448) A gazdaságban a nyolcvanas évek elejére haladta meg a szolgáltató szektor az iparban dolgozók arányát. (lásd 1.sz. táblázat) E kétirányú fejlődés eredményeként jelent meg a német szociális szakirodalomban az új szegénység fogalma, az egyharmados-kétharmados társadalom vitája. Ez a társadalom 10-2070 megoszlását takarja, amennyiben a társadalom 70%-a jólétben él, 10%-a szegénységben. E kettő között mozog egy 20%-os csoport, amely megpróbál a szegénységből kilábalni, visszakapaszkodni a jólétbe. Wendt szerint az üzenet egyértelmű: „ne nézz lefelé csak előre”. (Wendt 1990,349) Az új szegénység fogalmával egyrészt azt jelezték, hogy megváltozott a szociális ellátást igénybevevők köre, és új társadalmi csoportokat lehet megfigyelni. Így az
idősek, a tartós és a fiatal munkanélküliek, az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők, a sokgyermekes
családok,
a
gyermeküket
egyedül
nevelők,
a
fogyatékosok,
a
szenvedélybetegek csoportjai sorolhatók ide. De a szegénység fogalmának értelmezése is megváltozott, amikor annak relativitására helyeződött a hangsúly, és már nem csak jövedelmi szegénységként értelmezték. A szegénység egy többdimenziós problémát takar, amelyben az anyagi szükség mellett megjelenik az egészség- és pszichés romlás, az esélyek egyenlőtlensége, a diszkrimináció. 2.2 Németország újraegyesítése A nyolcvanas évek közepétől már megmutatkoztak az amerikai konzervatív külpolitika hatásai a szocialista országokban. A fegyverkezési versenybe hajszolt Szovjetunió és Varsói Szövetség országaiban már a nyolcvanas évek közepén súlyos gazdasági válságok jelei mutatkoztak. A gazdaság nehézségeiből fakadó költségvetési hiányt külföldi hitelek felvételével próbálták palástolni. A romló életszínvonal miatt egyre elégedetlenebb lakosságot már nem lehetett a bevált eszközökkel elhallgattatni, így fokozatosan engedni kellett az elnyomásból. 1986-ban hatalomra került Mihael Gorbacsov, aki meghirdette a „glasznosztyt” (nyitást) és „peresztrojkát” (átalakulást), a szocialista országok megújhodását, de ez a változás már a 24. óra után érkezett. Addigra minden kelet-európai szocialista országban elmélyült a gazdasági válság, folyamatosan erősödött az ellenzék, aminek hatására megállíthatatlanná váltak a politikai változás folyamatai. 1989 őszén mindenhol erőteljessé vált az ellenzéki mozgalom, és kezdetét vették az ún. bársonyos forradalmak, s végül november 9-én ledőlt a hidegháború szimbóluma: a berlini-fal. Ettől kezdve a német belpolitika legfőbb kihívásává vált a két Németország újraegyesítése. Az első időkben természetesen nem az azonnali egyesülésről beszéltek, hiszen e folyamat egy igen kényes külpolitikai egyensúlyozást kívánt. Egyrészt a II. világháború utáni párizsi békeszerződés értelmében a Németországot érintő változásokat csak a négy nagyhatalom beleegyezésével lehetett kieszközölni. Így tekintettel kellett lenni a nyugateurópai közösség országaira, akik tartottak attól, hogy az egyesüléssel Németország olyan nagyságú hatalmi pozíciót szerez a közösségen belül, ami elnyomja a többi országot, és tartani kellett a Szovjetunióban lévő revizionista erőktől, akik bármikor megbuktathatták Gorbacsovot, és katonai jelenlét növelésével megakadályozhatták volna e folyamatot. Így először a két német állam föderatív egymás mellett élésének gondolata került előtérbe. Később enyhülni kezdtek a
külpolitikai álláspontok, és a Szovjetuniót 15 milliárd DM kártalanítás kifizetésével és a kivonulás költségeinek átvállalásával meg lehetett győzni, hogy katonai erőit vonja ki az NDK területéről. Ezzel megnyílt az út az egyesülésre. A 2+4 (a két német állam és a négy nagyhatalom) tárgyalásainak eredményeként 1990. október 3-án egyesült a két Németország. Míg az egyesülési folyamat során szinte zökkenőmentesen lehetett a nyugat-német törvényeket átültetni a kelet-német közigazgatásba, amit egyesek a közigazgatás bravúrjaként is tartanak számon, addig az egyesülésből fakadó társadalmi problémák megoldása már nem volt ilyen egyszerű. Ennek hátterében meghúzódik egyrészt sok politikus felelőtlen, be nem váltott ígérete (a kelet-németek nagyon hamar elérik a nyugati életszínvonalat), másrészt a gazdasági szakértők téves prognózisai. A kelet-német gazdaság a nyolcvanas évek végére katasztrofális állapotban volt. A termelékenység 1980 óta 50%-kal csökkent, 120 millió DM volt a költségvetési hiány és 20 millió dollár a külső adósságállomány. (Németh 2002,552) Gazdasági szakértők úgy vélték, hogy a kelet-német gazdaság gyors szanálása három év alatt elindítja a gazdaság fejlődését, ami lehetővé teszi a gyors életszínvonal emelkedést és a nyugati gazdasági szintre való felzárkózást. Ebből fakadóan úgy vélték, hogy csak pillanatnyi gyors segélyre van szükség, ami nagyon hamar megtérül. Ez nem következett be. Egyrészt a gazdaság tényleges állapotára csak folyamatosan derült fény, így például arra, hogy a keletnémet iparban lévő gépek 21%-a volt húsz évnél idősebb és 27%-a az öt évnél fiatalabb, emellett óriási volt a környezetszennyezés, amit valamilyen formában helyre kellett állítani. „Így a technológiai színvonal és a termelékenység nagyfokú elmaradottsága miatt nem lehetett az NDK-ban élők számára az NSZK-ban élő polgárokkal azonos életfeltételeket és egy attraktív jövőképet biztosítani.” (Frerich-Frey 1996,473) Mivel az NDK-ban – ahogy a többi szocialista országban is – a teljes foglalkoztatottság volt az egyik legfőbb politikai vívmány, ezért a gazdaság talpra állításához a racionalizálással fogtak hozzá, amit a munkaerő felszabadításának neveztek. Ennek eredményeként drasztikusan megnőtt a munkanélküliek száma. Míg 1990 januárjában 7440 munkanélküli volt, addig 1990 decemberében 642182, és a folyamat végére minden 3. munkahely megszűnt. 1989-ben még 9,8 millió foglalkoztatott volt az NDK-ban, 1992 januárjában már csak 5,7 millió. (Frerich-Frey 1996,597) Ezen a problémán átképzésekkel, foglalkoztatási programok beindításával kívántak enyhíteni. Ilyen foglalkoztatási program volt az infrastruktúra fejlesztése (útépítés), illetve a lakóépületek környezetvédelmi szempontoknak megfelelő felújítása (energiatakarékosság). De ezek a kezdeményezések nem tudták a
meglévő nagyszámú munkanélkülieket teljes számban foglalkoztatni. A munkanélküliség felszámolásának másik útja a korkedvezményes nyugdíjba vonulás lehetősége volt, ami tovább terhelte az állami kiadásokat. A német egyesítési folyamat rendkívüli költségvetési terhet jelentett a német állam számára. 1990-ben létre hozták a Német Egyesítési Alapot [Fond Deutsche Einheit], amelyben 155 milliárd DM gyűlt össze, és ebből kívánták fedezni az újraegyesülés költségeit. Bevételeket reméltek a gazdaság privatizációjából, de az erre a célra felállított vagyonügynökség [Treuhand] három év alatt 500 milliárd DM államadóssággal zárta működését. Ennek oka az elavult technológia és a környezetszennyezés volt, aminek eredményeként minden befektetői márka mellé (a többletköltségek fedezésére) 3 állami DM került. (Németh 2002,568) A nyugat-német állam által fizetett újraegyesítési támogatás 1991-ben 133 milliárd DM, 1993ban 178 milliárd DM és 1995-ben 194 milliárd DM volt. Így az állami költségvetési hiány tovább növekedett, és míg ez 1982-ben 615 milliárd DM volt, 1995-ben 2000 milliárd DM-re nőtt. (Németh 2002,577) Ezeket a megnövekedett kiadásokat az állami hitelfelvétellel, adóemeléssel, a szolidaritási adó bevezetésével, költségvetési megtakarításokkal próbálták ellensúlyozni. Ez további megszorító intézkedésekhez vezetett, ami mentén már a jóléti állam leépítéséről kezdtek beszélni. A konzervatív politikusok ezzel szemen azt fogalmazták meg, hogy „nem leépíteni kívánjuk a jóléti államot, hanem átépíteni, hogy jobban tudjon alkalmazkodni a megváltozott gazdasági és szociális keretfeltételekhez”. (Schmidt 2005,104) De az újraegyesítés a finanszírozási nehézségek mellett mély nyomokat hagyott a német társadalomban is. Kialakult a máig tartó „osi-wesi” (keleti-nyugati) konfliktus, amiben az újraegyesítés csalódásai nyilvánulnak meg. A kelet-németek nehezen fogadták el, hogy alacsonyabb életszínvonalon élnek, mint nyugati polgártársaik. A nyugatiak az újraegyesítés magas költségeire panaszkodtak, amelynek kihatása volt mikrokörnyezetükre, például a fejlesztések elmaradása révén. De nem lehetett nyomtalanul eltörölni negyven év gondolkodási különbségeit sem: így a kelet-németek nem értik a nyugat-németek jólét indukálta magabiztosságát: „Ők úgy nőttek fel, hogy soha nem volt semmi problémájuk”, míg a nyugat-németek nem értik a kelet-németek panaszkodását: „Ők azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, és az állam mindent megoldjon helyettük. Miért nem csinálnak ők is valamit?”20 De aminek feldolgozásához igazán idő kell, azt egy Kelet-Németországból
20
Több német ismerősöm által megfogalmazott szavakat idéztem.
érkező fiatal vendégem fogalmazta meg: „Nekem a fal leomlása azt jelentette, hogy mindaz, amiben addig hittem, hazugság.”
3. A Kohl-korszak szociálpolitikája – „stop and go”
A szociális-liberális koalíciót 1982-ben leváltó konstruktív bizalmatlansági indítvány hátterét a liberális
gazdasági
miniszter,
Otto
Lambsdorff
gazdasági
programja
adta.
A
szociáldemokraták nem tudták elfogadni a liberális alapokon nyugvó programot, viszont a konzervatív CDU elfogadta azt. Ez nemcsak kormányváltást eredményezett, hanem gyökeres fordulatot hozott a szociálpolitika értelmezésében, és a neoliberális közgazdaságtan előtérbe kerülését eredményezte. A programban megfogalmazott elvek: „félre a nagyobb állami részvétellel, irány a nagyobb piaci érvényesülés, félre a kollektív terhekkel, irány a személyi teljesítmény, félre a megmerevedett struktúrákkal, irány a nagyobb mozgékonyság, az önálló kezdeményezés és az erősebb versenyképesség” (Németh 2002,447). A felálló Helmut Kohl-kormány megnyerte a következő évi választásokat és 1998-ig maradt hatalmon. „A gazdaságban az új kormány a recesszió és a munkanélküliség leküzdésére konzervatív megoldást javasolt. Nem vállalkozott arra, hogy a gazdaságot új eladósodással vagy a kereslet növelésével élénkítse, hanem takarékossági programot hirdetett, amely alacsony adókkal és a kormány óvatos kiadási politikájával, a magánkiadásokat és a beruházásokat támogatta.” (Németh 2002,448) Ezt a politikát nevezték „stop and go” politikának. Ha a megszorító intézkedések eredményre vezettek az egyes részterületeken, akkor „engedni lehet a nadrágszíj szorításából”. (Boeckl-Huster-Benz 2006,135) A takarékossági intézkedések keretében az 1983/84. évi költségvetési törvényben megszüntették a különböző képzési támogatásokat, a szociális segély összegét nem igazították az áremelkedéshez, adókötelessé tették a nyugdíjakat, de a legradikálisabb változásokat az egyik legnagyobb szociális problémát jelentő területen, a munkanélküli ellátásban hajtották végre. Így csökkentették az ellátások összegét és idejét, megszigorították a hozzájutási feltételeket. Ennek eredményeként a következő évben a Munkaügyi Hivatal többletet könyvelhetett el, így 1985-ben enyhítettek a hozzájutási feltételeken illetve növelték a jogosultsági időt, és egyben megerősítették a munkanélküli ellátás biztosítási jellegét. (Frerich-Frey 1996,181)
A munkanélküliség leküzdésére alapvetően a neoliberális ideológiából fakadó deregulációs politikához folyamodott a kormány, amikor a szakszervezetekkel ellentétben amellett szállt síkra, hogy magának a piacnak kell biztosítani a munkavállalók védelmét. Ennek keretében 1985-ben módosították a munkatörvényt és megkönnyítették a munkaszerződések felmondását, nagyobb hangsúlyt kaptak a határozott idejű szerződések, és lehetővé tették a munkaerő-kölcsönzést. (Frerich-Frey 1996,192) Ezen túlmenően a nyolcvanas évek második felében leszállították a korkedvezményes nyugdíjkorhatárt, szorgalmazták a részmunkaidős foglalkoztatást, rugalmasabbá tették a munkaidőt, és az évtized végén beindítottak különböző programokat a tartós munkanélküliek foglalkoztatásának elősegítésére. (Frerich-Frey 1996,182-190) A munkanélküliek száma 1982-ben 1833 ezer volt (ami 7,5%-os munkanélküliségi rátát jelentett), 1985-ben a szám elérte a 2265 ezret (9,3%), és csak 1990-ben esett újra 2 millió alá. (Frerich-Frey 1996,165) (lásd 6.sz. táblázat) „A nyolcvanas évek kedvező gazdasági környezete, az energiaárak kedvező alakulása, az alacsony kamatok, a lassan növekvő munkaerőköltségek, az alacsony dollárárfolyam, a tulajdonbarát gazdasági és szociális feltételek megteremtése a nyolcvanas évek közepére gazdasági fellendüléshez és magas tulajdonosi nyereséghez vezetett, de nem oldotta meg a munkaerő-piaci problémákat.” (Frerich-Frey 1996,168) A munkanélküliek magas száma mellett a munkanélküliség belső struktúrájának változása jelentette az egyik legnagyobb problémát. Ez megmutatkozott a munkanélküliség időtartamában, képzettségében és regionális eloszlásában. Míg a munkanélküliség 1974-ben átlagosan 4,5 hónapig tartott, addig 1981-ben 6,5 hónapra emelkedett, és 1982-ben már 12,5 hónap volt. Hasonló tendenciát mutatott a tartós munkanélküliek számának alakulása, amennyiben ez a szám 1980-ban 106 ezer fő volt, addig 1984-ben 617 ezer, és 1988-ban (a gazdasági fellendülés ellenére) 684 ezerre nőtt. A munkanélküliek 33%-a volt tartós munkanélküli, ezen belül 1988-ban a két évnél régebben munkanélküliek száma 347 ezer fő volt, ami a munkanélküliek 16,5%-át jelentette. (Frerich-Frey 1996,170) A tartós munkanélküliek többsége kimerítette a munkanélküli ellátásra való jogosultságot, így folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik már szociális segélyre szorultak. Ezenkívül körvonalazódtak a munkanélküliek speciális csoportjai is, például az országban élő külföldieké.
A külföldi munkavállalók Németországba hívásánál az eredeti elképzelés a rotációs elv volt, vagyis 1-2 év németországi tartózkodás után a külföldi munkavállalók visszatérnek szülőföldjükre. Csakhogy Max Fischer szellemes megfogalmazása alapján „munkaerőt hívtak, de emberek jöttek”. Ennek megfelelően alakultak az elnevezések, először a hosszabb ideig itt tartózkodó munkavállaló, amiből a letelepedni szándékozó bevándorló lett. (Németh 202,73) A bevándorlók számát tovább gyarapította a családegyesítés révén érkező családtagok száma. Így míg 1961-ben 686 ezer külföldi élt az országban, a lakosság 1,22%-a, addig 1970-ben ez a szám 2976 ezerre emelkedett (4,91%), 1980-ban már 4453 ezer (7,23%), és 1990ben 5241 ezerre nőtt, ami a lakosság 8,23%-t jelentette. (Frerich-Frey 1996,91) (lásd 5.sz. táblázat) A probléma megoldására a konzervatív kormány visszatelepülést elősegítő integrációs támogatást biztosított azoknak, akik a hazatérést választanák. Az anyagi támogatás mellett tanácsadást és egyéb támasznyújtásokat is biztosítottak, de a visszatelepítési program kudarcot vallott. Nem számoltak azzal a ténnyel, hogy az országban élő külföldi munkavállalók zöme már saját hazájának tekinti az országot, és a második generáció, a fiatalok már itt születettek. A nyolcvanas-kilencvenes évek szociális problémáiból fakadó társadalmi feszültségek elsősorban az idegengyűlöletben nyilvánultak meg. A konzervatív kormány kézlenyomata figyelhető meg a családokat támogató rendszer változásában is. Így 1982-ben visszaállították a családi ellátások dualista rendszerét, amennyiben újra lehetővé tették a gyermeknevelés költségeinek adókedvezmény formájában való érvényesítését. Ezenkívül 1983-ban felső határt szabtak a szülési szabadság összegének, 1985-ben bevezették a gyermeknevelési szabadságot a gyermek 10 hónapos koráig, amit férfi és nő egyaránt igénybe vehetett, és 1989-ben ezt kiterjesztették a gyerek 15 hónapos koráig. Lényeges (konzervatív) eleme lett a családokat támogató rendszernek, hogy 1985-től a gyermek nevelésével töltött időt beleszámították a nyugdíjba, ami „egy fontos lépés volt a kereső és háztartási munka egyenjogúságának megteremtésében”. (Frerich-Frey 1996,330333) A segélyezés (szociális segítés) területét is érintették az általánosan jelentkező szociális problémák, elsősorban a munkanélküli ellátásból kiszoruló tartós munkanélküliek miatt. Ez megmutatkozott a makro adatokban is, amennyiben a segélyezés a szociális költségvetésen belül 1975-ben 2,7% volt, 1980-ban 3,1% és 1990-ben 4,8%. (Frerich-Frey 1996,) (lásd 3.,4.sz. táblázat) Ez a folyamatosan emelkedő tendencia rendkívüli módon megterhelte a helyi önkormányzatok költségvetését és általánosan romlott az ellátás színvonala. Egyrészt
szigorították a hozzájutási feltételeket (az újra bevezetett rászorultság vizsgálatával), másrészt a nem megfelelően indexált ellátások folyamatosan vesztettek értékükből. A nyolcvanas évek közepétől vita alakult ki a segély funkciójáról. Az egyik álláspont szerint a túl magas színtű ellátás a segélyből való élésre ösztönöz, ezért szűkíteni kell az ellátás színvonalát. A másik oldal amellett állt ki, hogy az emberhez méltó élet kívánalmához kell igazítani az ellátást. E vita eredményeként egyrészt kiigazították a fogyasztói kosarat, másrészt a szociális segélyt a háló alatti hálóként értelmezték. A helyi önkormányzatok, a tartományok és a szövetség között felállítottak egy új költségmegosztást, amennyiben a szövetség és a tartományok 20%ban járulnak hozzá a segélyezés költségeihez. „1980 és 1989 között a segélyt igénybevevők száma (azok, akik legalább egyszer igényeltek segélyt) 2144 ezerről 3626 ezerre nőtt, ami az összlakosság 5,8%-át jelentette. A segélyt folyamatosan igénylők száma 1322 ezerről 2774 ezerre nőtt, amit ha 100 ezer lakosra vetítünk, úgy 1972-ben 12 fő vett folyamatosan igénybe segélyt, 1980-ban 22 fő és 1987-ben 37 fő. Ha ehhez a számhoz még hozzátesszük azokat, akik bár jogosultak lennének, de valamilyen okból nem veszik igénybe az ellátást (szakmai számítások szerint a jogosultakból minden 2. háztartás nem veszi igénybe az ellátást), akkor a lakosság 10%-át érinti a szegénység, az elszegényedés problémája.” (Frerich-Frey 1996,353) Az ifjúságsegítés területén fontos változások történtek a nyolcvanas években, amely változásokat egyrészt a szakértői bizottság elméleti megfontolásból terjesztett elő, de amely változások visszahatottak a szakmai gyakorlatra. A nyolcvanas évek végén megfogalmazott 8. Ifjúsági Beszámoló szerint „bár az európai integráció egészen más esélyeket biztosít a gyerekeknek és fiataloknak, nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyenlőtlenségeket – sokszor akár kényszerhelyzeteket –, amelyek a fiatalokat érintik. Az életlegyőzési problémák sokszínű szervezeti segítséget kívánnak. Így az élethelyzetek pluralizálódása és az életvezetés individualizálódása, hogy nincsenek életminták, és individuális életformák mellett kell dönteni, a fiatalok számára esélyt jelent, de egyben kockázatot is.” (Frerich-Frey 1996,350) A fenti beszámoló alapján és a hosszas törvényi előkészítő munka után 1990-ben fogadták el a gyermekek és fiatalok jogainak új rendjéről szóló törvényt, amely a korábbi ifjúságsegítő törvény helyébe lépett. „A törvény figyelembe veszi a családok élethelyzetének változásait (egygyermekes családok, gyermeküket egyedül nevelők, a városiasodás következtében szűkülő játéklehetőségek), és erősíteni kívánja a családok nevelési erejét, segíteni kíván a
fiataloknak a társadalomban felnőni. A törvény biztosítani kívánja a család helyzetétől függetlenül a szülők, gyermekek és fiatalok számára a nevelési feltételeket és a hátrányok felszámolását. Szövetségi szinten kíván egységes keretfeltételeket biztosítani, és az ifjúsági hivatalok közötti elképesztő eltérőségeket felszámolni.” (Frerich-Frey 1996,350) A törvény nagyobb hangsúlyt helyezett a családok segítésére – a családok szétszakítása (gyermek kiemelése a családból) helyett –, és szorgalmazta a preventív munkát, az egész család bevonását a terápiába. Így a törvény a korábbi beavatkozó törvény helyett egy preventív szolgáltató gyermek- és ifjúságsegítést fogalmazott meg. Feladataiban a szolgáltatások fejlesztését, elsősorban a családok nevelését elősegítő intézmények, a fiatalok önálló életkezdését előmozdító lehetőségek és a gyermekek nappali ellátását nyújtó intézmények fejlesztését fogalmazta meg. Miközben egyrészt szövetségi szinten egységesíteni kívánta az ifjúsági hivatalok működését (irányelvek kiadásával), addig a decentralizációt szorgalmazta, hogy a szolgáltatások minél közelebb kerüljenek a családokhoz, gyerekekhez és fiatalokhoz. (Frerich-Frey 1996,351) Ahogy az Ifjúsági Beszámolóból is kitűnik, a költségvetési megszorítások ellenére a nyolcvanas években ugyanúgy folyt az intézményrendszer kiépülése/átépítése, mint korábban. Ezek az intézmények elsősorban az új szociális problémákra reagálva jöttek létre, vagy szerveződtek át. Ennek eredményeként „1977 és 1988 között a gyermek- és idősellátásban 71,5%-kal, a jóléti egyesületekben és a pártokban 105%-kal nőtt a foglalkoztatottak száma, és a legtöbb munkahelyet a gondozás, és ápolás területén hozták létre” (Dewe 1992,28). Ugyanezt a tendenciát mutatja Rauschenbach által közzétett statisztika. Eszerint 1973 és 1991 között megduplázódott a személyes szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma, és ez ugyanúgy igaz a szociális és nevelési segítséget nyújtó szolgáltatásokra. (lásd 12. sz. táblázat) Hasonló adatokat láthatunk a tanári foglalkozásokhoz viszonyított szociális foglalkozások fejlődésében. Míg 1970-ben a szociális munkások aránya a tanárokhoz képest 39,6%, közel három évtizeddel később, 1997-ben már 98,2%, az egyesített Németország vonatkozásában 101%, vagyis már ugyanannyi szociális munkás dolgozott, mint tanár. (lásd 13. sz. táblázat) A gyermekek és fiatalok jogainak új rendjéről szóló törvény elfogadása egybeesett a német újraegyesítési folyamattal, így a volt kelet-német tartományokban már e törvény szellemében építették ki az új szociális szolgáltató rendszert. Egyrészt az NDK-ban sem, ahogy a többi volt szocialista országban nem alakult ki a szociális munka intézményrendszere. Ennek hátterében az az ideológiai megfontolás húzódott meg, hogy a szociális problémák a rothadó
kapitalizmus tünetei, és az egyenlőség és a kizsákmányoltak hatalmára épülő új társadalmi rendben ezek a problémák nem léteznek. A szépen hangzó ideológia ellenére azért voltak problémák, főleg a gyermek- és ifjúságvédelem területén, de azokat jellemzően pártaktivisták, laikus, szomszédsági segítők, valamint nagy, zárt nevelőotthonokban oldották meg. Ezek a tevékenységek sem voltak mentesek a politikától, így például nagy felháborodást váltott ki 1990-ben, amikor kiderült, hogy az NDK-ban, ha a hivatal úgy ítélte meg, hogy a család politikailag megbízhatatlan, akkor gyermeküket/gyermekeiket kiemelték a családból, és politikailag megbízható örökbefogadó családoknál helyezték el. (Kunstreich 2001,211) Így nem volt kérdés az újraegyesítés során, hogy az általános szociális igazgatás és szociálpolitikai gyakorlat nyugat-német mintára történő kialakítása a szociális munka intézményeire is kiterjedt. Kunstreich könyvében az egyik kortárs így fogalmazza meg ezt a folyamatot: „Amíg a nyugat-németek a szociális munka megkérdőjelezésével és értelmezésének kritikájával voltak elfoglalva, addig mi valamilyen egészen új csodát fedeztünk fel, ami számunkra nagyon sokat jelentett.” (Kunstreich 2001,228) A szolgáltatások kiépülésénél már érvényesült az új ifjúsági törvény szellemisége, így azok decentralizáltan a lakossághoz legközelebb eső formában lettek kialakítva. Az elméleti háttérből kiindulva, de főleg költségmegtakarítási szempontok miatt az utcai szociális munkára támaszkodtak, mert az nem igényelt nagyobb beruházásokat. A kilencvenes évek szociálpolitikájában még két lényeges reform zajlott le a már egyesített Németországban. Mindkét reformot 1992-ben a társadalombiztosításon belül hajtották végre. Az egyik a nyugdíjreform, amely során a nyugdíjrendszert megpróbálták a megváltozott gazdasági és társadalmi feltételekhez igazítani. Széles körű vita után végül az állami támogatás arányát úgy határozták meg, hogy az annyival növekszik, amennyivel a járulékbefizetők bruttó befizetései az adott évben; felemelték a nyugdíjkorhatárt 65 évre; módosították a nyugdíjak kiszámítási módját; a nőknél figyelembe vették a gyermeknevelés éveit, és megerősítették a nyugdíjak biztosítási elvét. (Frerich-Frey 1996,249-255) A másik reformlépés az ápolási biztosítás bevezetése volt. A reformvitánál nyilvánvaló volt, hogy beteg és idős emberek ápolását nem lehet adókból finanszírozni, így egy új biztosítási fajtát vezettek be. Ezen belül elsőbbséget élvezett a rehabilitáció és az otthonápolás az intézményi elhelyezéssel szemben. A biztosítottak köre minden munkavállaló, de az ellátásból részesül a gyermekek, a házastársak és azok, akiknek nincs bevételük. Az 1,4%-os járulékterhen munkáltatók és munkavállalók fele-fele arányban osztoznak, és a biztosított, ha ápolásra szorul elsősorban pénzbeli támogatást kap, amelyből maga vásárolhatja meg a piaci
szolgáltatásokat. Ez nagyobb döntési szabadságot nyújt az ellátást igénybevevők számára. (Frerich-Frey 1996,629-630)
4. A szociális munka változásai a nyolcvanas-kilencvenes években Mivel a szociálpolitikában főleg a közgazdasági szemlélet vált meghatározóvá, és költségvetési megszorításokról beszéltek, ez kihatott a szociális munka gyakorlatára, a szociális munkáról folytatott vitákra. A gazdaság racionalizálása és a technológiai fejlődés elérte a szociális munkát is. A közgazdászok jellemző véleménye a korban, hogy a jóléti rendszer túl nagy államot teremtett, ami nagyon magas munkaerőköltséggel párosult, és ez rontja a gazdaság versenyképességét. Így a szociális szolgáltatást nyújtó intézményekben is elterjedt a költség/haszon gondolkodás, ahogy ez a társadalom minden szférájában jellemző volt. A szolgáltatásokkal szemben megfogalmazott egyik kritika, hogy „kialakultak a nagy szociális konszernek (egyházi, civil fenntartók), amelyek már csak önmaguk fenntartásában érdekeltek. Ezzel szemben az önsegítő csoportok bevonása sokkal hatásosabb és hatékonyabb, hiszen ezek éppen megfelelnek a hetvenes évek kritikájának (a szakértők zsarnoksága elleni lázadás), és nagy mértékben hozzájárulnak az aktív polgári részvételhez. A kevesebb gondozás növeli a polgári öntudatot.” (Wendt 1990,342) A nagy szolgáltatók erre a kritikára úgy reagáltak, hogy egyre inkább próbáltak megfelelni a hatékonyabb működés elvárásainak, és így kialakult a szociális menedzsment, ami a gazdaságból átvett menedzseri fogalmak, technikák alkalmazását jelentette az intézmények működésére vonatkozóan. Németországban is – ahogy a legtöbb fejlett ipari országban – a költségvetési megszorítások csökkentették a nagy szociális szolgáltatások állami támogatását, és helyette a kisebb civil kezdeményezéseknek
nyújtottak
kisebb
összegű
támogatásokat.
Ennek
jelszava
a
decentralizáció, pluralizáció és szubszidiaritás elve volt. Később, a kilencvenes évek végén további költségvetési megszorítások mentén éppen ezektől a civil kezdeményezésektől is megvonták az állami támogatást, ami nagyon sok szociális szolgáltatás megszűnéséhez vezetett. Az egészségügy területén is erőteljesebben teret nyert a szociális dimenzió, amikor a WHO az 1949-ben megfogalmazott „az egészség a fizikai, lelki és szociális jólét” meghatározást az 1986-os Ottawai Chartában kiszélesítette, és az egyén képességére, a társadalmi felelősségére, a szociális dimenzióra helyezi a hangsúlyt. (Schilling 2005,132) Ennek eredményeként a már
korábban
látótérbe
kerülő
problémák,
mint
pszicho-szomatikus
megbetegedések,
szenvedélybetegségek, AIDS-segítés, fogyatékos rehabilitáció, idősekkel végzett munka még inkább a szociális munka látóterébe kerültek, ahol úgyszintén nagy hangsúlyt, helyeződött az önsegítésre. A specializálódás, az intézmények elaprózódása, az önsegítő csoportok és a segítő szolgáltatások individualizálása ahhoz vezetett, hogy már szinte átláthatatlan kínálati oldal alakult ki. A számítógépes technológia lehetővé tette az információk gyors áramoltatását, de valahogy koordinálni kellett az intézmények együttműködését. Ennek hatására egyrészt megjelent a német szociális munkában is az amerikai gyakorlatban kialakított case managment (Wendt ezt elméletében támasznyújtó menedzsmentnek nevezi). Másrészt az alternatív mozgalomban kezdeményezett hálózatiság gondolata terjedt el a szociális munkán belül, először az intézmények hálózatán keresztül, majd a klienssel végzett munka során is. Ez a hálózatiság egy új nézőpontot jelentett a szociális munka számára. „A hálózatelmélet a szervezeti-technikai orientációt az ökológiával köti egybe, és ahhoz az új felfogáshoz vezet, hogy a leküzdési viselkedés és támasznyújtás előtérbe helyezésével előmozdítható az egyéni aktivitás és a közösségi élet; a társadalom hálózatokból áll, és nem csoportokból, amely hálózatokat az egyén alakít ki és tart fenn, ami az egyén közösségbe ágyazottságához vezet.” (Wendt 1990,344) Ez elvezetett egy másik fejlődési irányhoz, az ambuláns, helyi szolgáltatások fejlesztéséhez az intézményi elhelyezés helyett. Ahogy az ifjúságsegítési törvény módosításánál ezt az elsőbbséget fogalmazták meg, úgy ez megjelent a szociális törvényben is. Már 1983-ban elkezdődtek az ilyen irányú törekvések különösen a fogyatékosok és pszichiátriai betegek elhelyezése kapcsán, de kiterjedt a családgondozásra is. Ez megint csak a kisebb helyi kezdeményezések megjelenését segítette elő. (Wendt 1990,345) Érdekes változás figyelhető meg a korszakban, amennyiben megváltozik a szociális szakma fogalomhasználata. Ez először a kliens fogalma kapcsán érhető tetten. Kritikaként fogalmazható meg e szóval szemben, hogy a latin kliens a felszabadított rabszolgát, a védelmező uraság által védett személyt jelenti. A fogalmat később az ügyvédek megbízóira használták, és ezen keresztül került be a szociális szakma nyelvezetébe. A nyolcvanas években egyre gyakrabban lehet a kliens megfogalmazás helyett a címzett (Thiersch, StaubBernasconi) fogalmat olvasni, ami azoknak a körét jelenti, akiknek az ellátást nyújtani
kívánják, illetve a kilencvenes években még inkább elterjedt a szolgáltatást igénybevevő, az ügyfél fogalma. Ez pontosan tükrözi, hogy a szociális munka a szolgáltatói társadalomban „szolgáltatásnak tekinti munkáját, és már nem a társadalom vagy szociális csoportok melletti elkötelezettségnek” (Wendt 1990,349). Egy másik ilyen a források (ressourcen) fogalmának használata, amelybe általában belefoglalják a dolog (anyagi) illetve személyi (külső-belső) forrásokat. 4.1. A szakmává válásról folytatott vita A
nyolcvanas
években
is
továbbgyűrűztek
a
hagyományos
módszerek
kapcsán
megfogalmazott kritikák hatásai. Így vita folyt arról, szakmának lehet-e tekinteni a szociális munkát. Galuske e vitát könyvében a következők szerint foglalja össze. A munkaszociológia különbséget tesz munka, foglalkozás és szakma között. „A szakma tulajdonképpen egy megemelt foglalkozás, így különleges ismérvei vannak. Ezek a -
tudományosan megalapozott különleges tudások és terminológiák;
-
hosszantartó, elméletileg megalapozott (elsősorban) akadémiai szintű képzések;
-
kodifikált eljárási szabályok (etikai kódex) és módszerek gyűjteménye;
-
autonóm szakmai és dologi autoritás;
-
exkluzív cselekvési kompetencia monopólium;
-
szakmai szövetségekbe szervezett érdekképviselet és önellenőrzés;
-
tevékenységi terület, amely szolgáltatásként a többség felé felmutatható.” (Galuske 1998,112)
Ha megvizsgáljuk ezeket a feltételeket – ahogy a vitában is ezek kerültek előtérbe –, akkor megállapítható, hogy a szociális munka nem tud megfelelni mindegyiknek. Rendelkezik akadémiai képzéssel, szakmai érdekképviselettel, etikai kódexszel, de a többi feltételnek nem tudott eleget tenni. Így a szociális munka nem rendelkezik olyan tevékenységi területtel, ami csak erre a szakmára jellemző, hiszen a segítést más szakmák is végzik, ahogy – a módszertani kritika hatására megfogalmazták – nem rendelkezik tudományosan megalapozott tudásokkal, módszerekkel. Ennek mentén vita alakult ki, hogy egyáltalán szakmának lehet-e tekinteni a szociális munkát. A vita lényege két fő irányba foglalható össze: az egyik irány a sikertelen szakmává válásról értekezett, míg a másik irányzat magának a vitának a sikertelenségéről írt. (Galuske 1998,112)
A sikertelen szakmává válás képviselői a fenti követelmények alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szociális munka nem tekinthető szakmának, hiszen a szakmához szükséges alapvető követelményeknek nem tud megfelelni. De ezen általános megállapításon kívül különböző irányzatok figyelhetőek meg: A szociális munka a szakmává válás útján halad – vagyis elsietett a gyors következtetés, hiszen azok a szakmák (orvos, jogász), amelyek mentén megfogalmazták ezeket a feltételeket, már több évszázados fejlődést tudhatnak maguk mögött és hozzájuk viszonyítva a szociális munka egy rendkívül fiatal szakma, így ha megvizsgáljuk a félszázados fejlődést, úgy az a szakmává válás útját mutatja. A szociális munka mint részszakma [Semiprofession] – tekintettel a szociális munka bürokratikus beágyazottságára, soha nem is lehet igazi, autonóm szakma. Dewe szerint „a részszakmát úgy lehet meghatározni, hogy szociális képződmények…, amelyek csak részben vagy hiányosan, szociális mechanizmusok útján saját szakmai kompetenciát igényelhetnek, és/vagy meg is valósíthatnak önmaguk számára, a laikus közösséggel vagy az egész társadalommal szemben” (Galuske 1998,113). Mivel a szociális munkát a mindenhez értés jellemzi, nincs egy tevékenységi területre vonatkozó monopóliuma, ezért csak részszakma. A szakmává válás mint álprobléma – a legradikálisabb álláspontot jelentette ebben a vitában. Képviselője, Peters szerint a szociális munkának nem is áll érdekében, hogy tudományos szakmává váljon, hiszen akkor önmaga feleslegességével kerülne szembe. Ugyanis azok a problémák, amelyekkel a szociális munka elsősorban individuálisan foglalkozik, azok valójában társadalmi problémák, és elsősorban szociálpolitikai beavatkozásokat kívánnak. „A szakmává
válás
követelése,
amely
feltételezi
a
tudományossá
válást,
önmaga
megszüntetésének követeléséhez kerül közel. Mivel ez nem lehet érdeke a szociális munkának, így a szakmává válás vitája a ’sok hűhó semmiért’, mert a szándék és a funkció kibékíthetetlenül állnak egymással szemben.” (Galuske 1998,113) A másik irányzat a szakmává válásról szóló vita sikertelensége mellett érvelt. Ezen belül is megfigyelhető három irányzat: Az indikátor modell képviselői azt fogalmazták meg, hogy a szakmává válás megítéléséhez használt indikátorok segítségével nem lehet meghatározni, hogy valamilyen tevékenységet szakmának tekintsünk-e vagy sem. Egyrészt a különböző faktorok nem azonos súllyal szerepelnek a szakmává válás folyamatában, egyesek elengedhetetlenül szükségesek a folyamatban, míg mások nem. Például a tevékenységi terület monopóliuma ugyanolyan jelentőségű-e , mint az akadémiai képzés – teszik fel a kérdést e nézőpont képviselői.
Ehhez kapcsolódik egy másik álláspont, amely abból indul ki, hogy vajon a 20. században mércéül szolgálhatnak-e azok a hagyományos szakmák (orvos, jogász), amelyek mentén megfogalmazták ezeket az indikátorokat. A megváltozott társadalmi környezet, a felgyorsult fejlődés mentén egészen más kritériumok is megfigyelhetőek, ahogy például a hagyományos szakmák sem mentesek a bürokratikus beágyazottságtól. A harmadik álláspont már kilép a szakmává válás vitájának kereteiből és radikálisabb álláspontot képvisel. „C. Marzahn abból indul ki: az önsegítő hagyománnyal szemben a probléma-felismerés és -megoldás mindig az érintettek közös kompetenciája volt, míg a szociális munka szakmává válását a szociális problémák megoldási kompetenciájának kisajátítására vonatkozó folyamatként lehet értelmezni. Ez a kompetencia az érintettektől a szociális munkásokra ruházódik át – és itt monopolizálódik. Ennek megfelelően alakul ki a különleges tudás, a különleges nyelv, a különleges módszerek és végül a különleges társadalmi hatalom, ami a szakembert jellemzi.” (Galuske 1998,115) Így le kell mondania a szociális munkának a szakmává válás törekvéséről, és az érintettek önsegítő erejét kell megerősítenie. Bár ez a szakmává válásról folytatott vita jellemzően csak az elméleti szakemberek vitája volt, mégis fontos a szakma önértelmezése szempontjából. Egyrészt ráirányította a figyelmet, hogy szükségesek a szakmára jellemző tudományosan megalapozott elméletek, másrészt ez a vita tekinthető a szakma felnőtté válása egyik fontos állomásának. (Galuske 1998,110-116) 4.2. Szociális munka/szociálpedagógia Németországban a szociális szakma kialakulása óta jellemző a szociális munka és szociálpedagógia dualizmusa, amely folyamatos, váltakozó intenzitású vitákra adott okot. Ez a vita a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején lángolt fel újra, amit a helyi önkormányzatok szövetségének 1976-ban megfogalmazott állásfoglalása és kritikája váltott ki. A szociális szakembereket elsősorban foglalkoztató önkormányzatok úgy ítélték meg, hogy a szakfőiskolákon végzett szociális munkások helyi szinten nem a problémák megoldásán fáradoznak, hanem sokkal inkább maguk teremtik a problémákat. Ennek oka volt, hogy a hetvenes években a szociális munka társadalomkritikus megközelítése és módszertani kritikája elsősorban a főiskolai képzésekben csapódott le. Az önkormányzatok a
szociálpedagógusokról sem voltak jobb véleményen. „Az egyetemeken képzett diplomás pedagógusoknak a szociális foglalkozások gyakorlatáról alig vagy semmilyen elképzelésük nincs, így számukra a helyi kommunális foglalkoztatási lehetősége nem tudják biztosítani.” (Engelke 2002,324) Ebből következően a szövetség nem látta értelmét az ilyen irányú képzéseknek. Ennek hatására a felsőoktatási képzőintézmények a kulturális minisztérium felkérésére létrehoztak egy bizottságot, amelynek feladata volt a többoldalú felsőoktatási reform keretében javaslatok kidolgozása a képzésekre vonatkozóan. A bizottság 1984-ben majd 1988-ban tette le javaslatait, amelyben kitért a szociális munka és szociálpedagógia eltérőségeire és azonosságaira. Egyrészt megállapították hogy a németországi fejlődéshez, hasonlóan kialakult az angolszász nyelvterületen is a szociális munka és szociálpedagógia gyakorlata, és az erre épülő szociális tudomány és kutatás. Ezen túlmenően javasolta a főiskolai szinten az egységes gyakorlatra vonatkozó szociális munkás/szociálpedagógus képzés kialakítását, ami tudományos alapokon nyugszik. Az egyetemi szintű képzéseknél a szociális munkás és szociálpedagógus képzések céljukat tekintve azonosak, de a gyakorlati megvalósításban intézmény specifikus eltérőségek tapasztalhatóak, amelyeket meg kell tartani. (Engelek 2002,325) Úgy gondolom ebben az állásfoglalásban Wendt – szavaival élve – újra csak a partikuláris érdekek jelentek meg, amennyiben minden képzőintézmény a maga túlélését kívánta ezzel biztosítani. Mással nem magyarázható, hogy főiskolai szinten egységes képzést kell kialakítani, de egyetemi szinten maradjon meg a dualizmus. A bizottság munkája során (újra) középpontba került a szociális munka és szociálpedagógia közötti eltérőség kérdése. Nagyon sok tanulmány született ebben az időszakban e vita során, most az ezeket összefoglalókra támaszkodom. Merten a vitát a differencia, a konvergencia és az identitás tételek megkülönböztetésével írta le. 4. táblázat Szociális munka és szociálpedagógia eltérő értelmezései Szociális munka Szociálpedagógia Szociálpedagógia Szociálpedagógia
Szociális munka
Szociális munka
differencia tétel konvergencia tétel identitás tétel Merten 1998,17
A táblázat szemléletesen mutatja a három tétel lényegét. A differencia elmélet a szociális tevékenység munka és pedagógiai oldalára helyezi a hangsúlyt, és a két tevékenység eltérő történelmi hagyományait hangsúlyozza, a gondozás és nevelés különbözőségét. Ezzel szemben az identitás elmélet a fogalom szociális jelzőjére teszi a hangsúlyt, és azt vallja, hogy e két fogalom egy és ugyanaz, mindkettő a szociális kérdésekkel foglalkozik. A konvergencia tétel tulajdonképpen ütközőként viselkedik az egymással élesen szemben álló két tétel közöt,t és álláspontja szerint a szociális munkában és szociálpedagógiában az eltérő történelmi hagyományok ellenére idővel egybe fog érni. (Merten 1998,18-19) Schilling Mühlum tanulmányára hivatkozva az előbbi három megközelítésen túl még négy eltérő álláspontot mutat be. Az egyik a szubordinációs tétel, amely szerint szociálpedagógia és szociális munka alá- fölérendelt viszonyban vannak, a szociálpedagógia régebben alakult ki, mint a szociális munka, hisz e fogalmat csak 1945 után emelték át az angolszász irodalomból, így a szociálpedagógia a fő fogalom. A következő álláspont a szubsztitúciós tétel, ami nagyon közel áll az identitás tételhez, hiszen azt mondja, hogy a két fogalom egymással felcserélhető. A harmadik az alternatív tétel, amely szerint a régi fogalmakat új fogalmakra kell cserélni, így a szociálpedagógia helyett a szociális nevelés, a szociális munka helyett a szociális terápia fogalmait kellene használni, amelyek sokkal inkább kifejezik a tevékenységek tartalmát. Beugen ezzel kapcsolatban a szociálagógia fogalmát javasolja, mint fő fogalom, hiszen létezik már pedagógia gyerekekre és fiatalokra, andragógia a felnőttekre és gerontológia az idősekre vonatkozóan.
A
negyedik tétel a
szubszumtiós
(subsumtions),
amely
szerint a
szociálpedagógia és szociális munka tevékenységüket tekintve olyan hasonlóak, hogy egy közös fogalomba kellene helyezni őket, és ez a szociális munka (Soziale Arbeit) vagy szociálmunka (Sozialarbeit). (Schlling 2005,148-159) Megvallom őszintén, hogy több tanulmányt is átolvastam ezzel kapcsolatban, de számomra még mindig nem érthető a két fogalom különválasztása és csak mélységesen egyet tudok érteni Khella 1978-ban igen élesen megfogalmazott álláspontjával: „A szociális munka és szociálpedagógia alapvetően deficitekkel foglalkoznak. A mai tendencia szerint, azt a feladatot, amely nem vezethető le a deficitből, mint iskola előkészítő és szabadidő-pedagógia, nem a szociálpedagógia szakterületének tekintik, hanem a pedagógia egy ágának. A vita, amit évek óta folytatnak a szociális munka szociálpedagógiához viszonyítottan történő fogalom meghatározásáról és a lexikális tisztázatlanságokról, inkább a szerzők tartalmi dezorientációjának szimptómája. Annak a
szerzőnek,
aki
tisztában
meghatározottságával,
van
és
a
ennek
szociális
nyomorral
következtében
a
és
annak
SASP
társadalmi
(Szociális
Munka
SzociálPedagógia) feladatával, nem okoznak fejtörést e fogalmak.” (Khella 1978,15-16.) Tulajdonképpen a gyakorlat is az identitás tételt igazolja, amennyiben a nyolcvanas évek végi és a később megjelent publikációkban következetesen a szociális munka/szociálpedagógia fogalmát használják a szerzők, vagy tanulmányuk, könyvük bevezetőjében rögzítik, hogy szinonim fogalmaknak tekintik e kettőt. A kilencvenes évek fejlődése aztán háttérbe szorította ezt a vitát, és mostanra már elfogadottá vált, hogy mindkét tevékenység a szociális problémák megoldásán fáradozik, és ezen belül vannak olyan területek, ahol inkább pedagógiai ismeretek szükségesek, míg másoknál a szociális munka ismeretei hangsúlyosabbak. 4. ábra
idősek
bűnelkövetők
hajléktalanok
pszichiátriai betegek
munkanélküliek
szenvedélybetegek
fiatal felnőttek
ifjúsági munka
szociálpedagógia
iskola
óvoda
bölcsőde
Előfordulás gyakorisága
Szociális munka és szociálpedagógia munkaterületei
szociális munka
4.3. A tevékenységi kompetenciák középpontba kerülése A gyakorlatban dolgozó szakembereket a szakmává válásról folytatott vita kevésbé érintette és érdekelte, hiszen ők egészen más problémákkal szembesültek a mindennapokban. Mégis azonosság e két vitában, hogy mindkettő a szociális szakma magasabb rangú elismerését célozta. „Glagow szerint a cselekvési kompetenciák vitája a dologi dimenzióba ágyazódik: elsődlegesen az kelti fel érdeklődését, hogy milyen kognitív, normatív és motivációs kompetenciákkal kell egy foglalkozási csoportnak rendelkezni ahhoz, hogy a mindenkori szakmai tevékenység alapjául szolgáló társadalmi problémákat adekvátan oldja meg.” (Galuske 1998,117) Vagyis ebben a vitában a hagyományos szakmákkal való összehasonlítás helyett a saját cselekvési lehetőségek és feltételek biztosítását próbálták elérni a szakemberek. A kompetencia fogalma az észak-westfáliai egyetemen, az iskolán kívüli nevelés és szociális ügyek reformja során merült fel először, és e fogalom középpontba állításával alakították át a képzést. „A figyelmet a képzés olyan funkcióira és területeire kell irányítani, amelyeket eddig nem vettek eléggé figyelembe, azonban kétségkívül központi szerepet játszanak, vagyis hogy a felsőfokú tanulmányok nemcsak elegendő tudás iránti fáradozást, hanem megfelelő cselekvési képességek megszerzését is jelentsék. A szakszerű kompetencia három dimenzióval írható le: -
a felismerés kompetencia: a cselekvési helyzetek tudáson alapuló érzékenységének kifejlesztése;
-
interakciós és kommunikációs kompetencia: a szerepcselekvések birtoklása (beleérző és beleélő szerep, szerepátvétel, empátia), valamint megfelelő helyzet meghatározások definíciója feletti rendelkezés egyrészről, másrészről a megértés képessége;
-
reflexió kompetencia: a komplex és kritikus gondolkodás és az önreflexió képessége.” (Galuske 1998,117)
Mivel ez a kompetencia elkülönítés még nem tette lehetővé, hogy általa a szakmára jellemző kompetenciákat leírják, hiszen ez nem tért el az átlagembertől vagy más szakmáktól elvárható kompetenciáktól, több tanulmány is megjelent ebben a témakörben. Ezekben egyrészt felhívták a figyelmet, hogy a kompetenciák pontos meghatározásához figyelembe kell venni a szociális cselekvés keretfeltételeit, és ez adja meg az elmélet alapját. Így Winkler szerint a kompetencia egy elméleti szerkezet és kategória. „A szociális munka cselekvési kompetenciája ezek szerint nem valósítható meg cselekvési ismeretek formájában, sokkal
inkább egy reflexiós tudás, amely helyzetek megfejtésére, intézményi feltételek, szociális problémák megértésére szolgál, de nem ültethető át közvetlenül cselekvési szabályokká. Lau/Wolf egyértelműen szembefordul azzal az arcátlansággal, hogy a szociális munka minőségét és a szociális munkás kompetenciáját felülről (adminisztratív/jogi) és kívülről (pszichológiai/pedagógiai módon) határozzák meg. Sokkal inkább azt javasolják, hogy a cselekvési kompetencia modellt a sikeres szociális gyakorlatból, az empirikus kutatás segítségével olvassák le.” (Galuske 1998,118) Míg az egyik álláspont szerint a kompetencia egy elméletileg megalapozott reflexióismeret, addig a másik vélemény szerint a mindennapi gyakorlat eredménye. A viták eredményeinek összefoglalójaként lehet értelmezni Geißler-Hege 1988-ban megjelent könyvét, amelynek egyik fejezetében négyféle kompetenciát különböztettek meg. Az eszköz kompetencia, amely képességek, készségek, viselkedési rutinok és rendelkezésre álló tudások birtoklását takarja, amelyek segítik a szociális munkást a kitűzött célok elérésében. Ezek a módszerek és eljárások ismerete, de az ismereten túl ezeknek képességekké és készségekké kell válniuk, viselkedési rutinokká. Egy másik kompetencia a reflexív kompetencia, amelyben fontos elem, hogy „a szociális munka mindig interszubjektív cselekvés. A szociálpedagógus konkrét interakciói a klienssel az előzetes tapasztalatok által meghatározott, amik korábbi szociális interakciók kontextusában keletkeztek. (…) A reflexív kompetencia feltételezi a szociálpedagógus képességét, hogy önmaga fejlődését az adott megnyilvánulásokban nem hagyja figyelmen kívül, vagy nem hazudtolja meg, hanem azt integrálja szakmai fejlődésében.” (Geißler-Hege 2001,229) A harmadik kompetencia a szociális kompetencia, amelynek kettős értelmet ad a szerzőpáros. Az egyik az empátia fogalmával párosul, vagyis a szociális munkás képes elfogadni és megérteni, ahogy a kliens helyzetéről, problémájáról gondolkodik, ahogyan azt megéli, míg a szociális kompetencia másik jelentése „az interakció perspektíváján túl az adott társadalmi struktúrák reflexiója”. (Geißler-Hege 2001,232) Az intervenció kompetenciája az első három tulajdonképpeni összekapcsolása, és feltételezi, hogy a szociális munkás megfelelően tudja cselekvési terét elemezni és definiálni, összefüggéseket megérteni. Hiltrud von Spiegel tanulmánya szerint a szociális szakmai cselekvés kompetenciáit a tudás (tudományos és tapasztalati tudás), a képesség (szakmailag kifejlesztett képességek és készségek) és szakmai tartás (értékorientált beállítódás) hármasa adja meg. Ezen belül megkülönböztethetőek az esetre (primer folyamat), valamint az intézmény és menedzsmentre
(szekunder folyamat) vonatkozó kompetenciák. Így az esetre vonatkozó tudás kompetenciák az állapotról való tudás, a magyarázó tudás, az értékről való tudás és az eljárásokról való tudás, a képességeken belül egyrészt beletartozik a személyiség eszközként való használásának képessége és a módszertani cselekvés uralma, a szakmai tartásba többek között a reflexió, a szakmai értékek felé orientálódás. (Spiegel 2002595-596) Érdekesség, hogy az 1986-ban kiadott Szociális Munka Szaklexikon a kompetencia fogalma alatt csak a közigazgatási illetékességet határozza meg (Groell 186,510), míg a tizenöt évvel később, 2002-ben megjelent újabb kiadás már sokkal tágabban értelmezi a fogalmat, így például címszavában a szociális kompetenciák fogalmat használja. E szerint: „a pedagógiai hétköznapban az a képesség, hogy más emberekkel szemben szociálisan és toleránsan viselkedünk. Ez azt jelenti, hogy egyéneket, akik mások, egyenrangúnak és méltónak tekintünk, hogy empátiával rendelkezünk önmaguk és mások irányában. Így részt tudunk vállalni mások sorsában, hogy adandó alkalommal segítsünk, és lehetővé váljon, hogy konfliktushelyzetben kommunikáció és cselekvés révén megoldásra jussunk.” (Hoppe 2002,566) A szociális kompetencia másik értelmezését a mindennapi emberek szociális együttlétének képességére vonatkoztatja a szerző, és annak különböző elméleti (kritikaiinterakcionalizmus, szerepelmélet) megközelítéseit mutatja be. (Hoppe 2002,567) Bár a kompetencia vita nem segített a szakmának abban, hogy jobban meghatározhassa tevékenységének lényegi elemét, abban mégis változást hozott, és ez kihatással volt a későbbi fejlődésre, hogy az önértelmezés helyett a gyakorlati tevékenységre irányította a figyelmet, és ezzel olyan kutatásokat indított el, amelyek a szociális munka mindennapi gyakorlatát elemezték. 4.4. A terápiás-boom A módszertani kritika és az intézményekben betöltött másodrangú helyzet miatt már a hetvenes években kezdetét vette az a folyamat, amit a nyolcvanas években terápiás-boomként írnak le, így a nyolcvanas évek elejére 48 különféle terápiát használtak a személyes szolgáltatást nyújtó intézményekben. (C.Müller 1999,175) Erre a helyzetre világít rá Galuske, amikor könyvében Klüsche 1990-ben végzett empirikus kutatásáról számol be. „A munkatechnikák megkérdezésénél a megkérdezettek 1%-a mondta, hogy munkája során alkalmaz terápiás beavatkozásokat. Ha direkt módon kérdeztek rá a terápiás módszerek felé
való orientálódásra, úgy több, mint 50% vallja, hogy terápiás eljárás szerint dolgozik. Megközelítőleg a megkérdezettek 29%-a lát lehetőséget abban, hogy terápiás kiegészítő képzéssel emelkedhet a foglalkozási státusa.” (Galuske 1998,121) Thiersch ehhez csatlakozva megállapította, hogy „a státuskülönbségek szignifikánsak a terápiás és a szociális munkaterületek között. Ez nemcsak a fizetésekben mutatkozik meg, hanem a munkaterületek tekintélyében is. Az egyik helyen a családgondozás, a segélyintézmények piszkos/maszatos imagezsal, a másik helyen a nevelési tanácsadó pszichológusok által dominált munkaterülete jobban felszerelten, nagyobb imagezsal. Röviden fogalmazva: a terápiás szempontokkal szemben a szociális munka területe elmaradott, alulprivilegizált és túlterhelt.” (Galuske 1998,122) Ezen túlmenően a terápiák jellemzően zárt világképből indulnak ki, és ebből vezetik le elméletüket és cselekvési technikáikat, szemben a szociális munka nyitottságával, bizonytalanságaival. Ez vezethet a kiégéshez, ami e korszakban úgyszintén fontos témája volt a szociális szakmának. Wendt úgy látja, hogy a terápiák felé fordulás azzal is magyarátható, hogy a szakemberek – a kor alapvető hangulatának megfelelően – úgyszintén a sikereket keresték, és valójában ehhez szolgáltak eszközként a terápiás továbbképzések (Wendt 1990,349), és ez egyben önmaguk gyógyítását is szolgálta. Így Olk szerint „a terápiás eljárások elsődleges célja nem az, hogy a klienssel történő interakcióban eszközként használják, hanem hogy segítségével az ellentmondásos foglalkozási helyzetből adódó saját szenvedéseket dolgozzák fel. A saját életrajz feltárása, az aktuális deformáció individuális okainak tisztázása (önreflexió) helyébe az érintettség lép, vagyis a részvét, az együttérzés és az együttélés azokkal a személyekkel, akik kliensként a szociális munkással kapcsolatba kerülnek.” (Galuske 1998,123) Ennek kapcsán Galuske könyvében részletesen kitér a terápiás és szociális cselekvés közötti eltérőségek elemzésére. Így bár a kiinduló helyzet azonos, amennyiben a terápia és a szociális munka is segíteni kíván a mindennapi élethelyzetekben, és hozzá kíván járulni a sikeresebb életvezetéshez, ha alaposabban megvizsgáljuk a tevékenységi gyakorlatot, már csak eltérőségeket tapasztalatunk. Az első probléma a meghatározásában található. Míg a szociális munka generálisan minden problémát felvállal, mind dologit, anyagit és személyit, és tevékenységében a hétköznap komplexitása jelenik meg, addig a terápia elsősorban csak személyközpontú problémával foglalkozik, és azon belül is kiemel egy ún. kulcsproblémát.
Ezt állítja tevékenysége középpontjába. Ha megvizsgáljuk, hogy hogyan is valósul meg a szociális munka és a terápia, vagyis „a beavatkozás helyzeti kontextusát”, akkor úgyszintén eltérőség figyelhető meg. A szociális munka mindig hétköznap közeli, bárhol lehet végezni (utcán, irodában stb.). A terápiák esetében megjelennek a terápiás szabályok, amikor is terápiától függően előírásokat találhatunk a terápiás környezetre. A pszichoanalízisnél az elhíresült dívány, a non-direktív terápiánál a kényelmes fotel, a családterápiánál a megfelelő nagyságú helyiség stb. Minden terápia kialakítja a maga „terápiás szigetét”, és ez meghatározza a terápiás beavatkozás jellegét. Itt beszéli meg terapeuta és páciens a problémákat, majd a két terápiás ülés között a páciensnek magának kell átültetnie a gyakorlatba az ülésen megfogalmazott változtatásokat. A szociális munka ennél sokkal gyakorlatiasabb, hiszen a beavatkozásai során mindig megpróbálja beemelni a rendelkezésre álló egyéb segítő hálókat, illetve, ha szükséges, maga is részt vállal a probléma gyakorlati megoldásában. A következő eltérőség a kliensek körében fedezhető fel. A terápia elsősorban a pszichés problémákkal küzdő emberekre irányul, és mivel a sikeresség előfeltétele a megfelelő kommunikációs készség, jellemzően középosztály orientált. (A középosztály orientáció megnyilvánul a terápiás költségekben is.) A szociális munka ezzel szemben minden emberre kiterjed, akik hétköznapi problémákkal küszködnek. (Galuske 1998,124-130) Hogy a szociális munka jellemzően az alsóbb rétegeket éri el, indokolják a történelmi hagyományok, másrészt a középosztály meg tudja fizetni a terapeutát, az ügyvédet, az adótanácsadót, így nem szorul a szociális munkásra. 4.5. Leépítés helyett átépítés – a szakmaiság új értelmezése Az ifjúságsegítő törvény módosításánál említett intézményi struktúrák átépítése nemcsak szervezeti változásokat jelentett a szociális munka számára, hanem egy új értelmezési lehetőséget kínált a szakmai tevékenységre vonatkozóan. Dewe és szerzőtársai ezt a szakmaiság és a szakszerűség problémája mentén írták le. A szociális szolgáltatások tevékenységi területei komplex problémahelyzetekre vonatkoznak, amelyek megfelelnek a modern társadalom kihívásainak, és különböző tudásokat kívánnak. „Korábban a szakértő volt a jellemző, aki speciális tudásokkal rendelkezett a szociális és pszichés problémák megoldására. Egybeesett ez a hetvenes évek tudományos tendenciáival, hogy mind nagyobb mértékben szakértőkhöz delegálnak funkciókat, például hogyan neveljenek gyereket. Ez nemcsak a szakma által indukált változás volt, hanem a gyakorlati problémák növekedésével is magyarázható. A szakértők tevékenységüket tudományos tudásra építik, lineárisan az
egyetlen helyes út irányában haladnak, amit deduktív úton alapoznak meg. Egy tevékenységi minta valósul meg, amelynek célja a klienstől életgyakorlati döntések átvétele. A tevékenység logikája
a
technikai
természettudományos
eszközök tételeknél
szabályok általában
alapján
levezetett
történő
használata,
technológiáknál
ez
mint
a
szokásos.”
(Dewesztrs 1992,133-134) Ezzel szemben áll az új szakmaértelmezés, amelyben már szakszerű tevékenyégről beszélnek. Nemcsak technológiailag orientált és dogmatikus szabálytartást kívánnak, hanem az eset megértésére törekszenek. Ezen belül fontos szerepet játszik a tudományos tudás, ami „kiegészül a tapasztalati tudással és hermeneutikus érzékenységgel. A tudományos szabályokat nem követik, hanem alkalmazzák, mert érvényességüket és határaikat látni kell. A szakmai tevékenység egy támasznyújtó kínálat a mindennapi élet kríziseiben, amelyre nem lehet tökéletes megoldást kínálni. A probléma feldolgozás során a kliens képességeivel kell ezeket kiegészíteni.” (Dewesztrs 1992,154) Ezt az értelmezésbeli változást Bönisch úgy fogalmazza meg, hogy „a hetvenes évek elméletei a cselekvési helyzetekből indultak ki, és nem a személyekből”, míg Meinhold még egyszerűbben fogalmaz: „helyzeteket kezeltünk és nem embereket”. (Kunstreich 2001,349) Dewe ennek magyarázatát a nagy esetszámban találja, amikor a szociális munkás rákényszerül, hogy helyzeteket leegyszerűsítsen és tipizáljon. Az új szakmaértelmezés kulcsszava a partitipáció lett. Ez röviden megfogalmazva „a szocialitásba való részvétel megerősítése és új részvételek lehetővé tétele az individuális deficit feldolgozás kizárásával” (Kunstreich 2001,302). Ennek megvalósítása a kialakított új, kis intézményekben vált lehetővé. Kunstreich a kiépítés és átépítés ellentétpárján keresztül mutatja be ezt az új értelmezést. 5. táblázat Modell kiépítés és átépítés eltérőségei Szociális hely
Modell kiépítés
Modell átépítés
Probléma
centralizálás
közelség, ahhoz illeszkedés
Konfliktus
formalizálás
szabályozás
Feldolgozás
specializáció
akció
Értékelés
klasszifikáció
megértés Kuntsreich 2001,357
Míg a régi magyarázó modellel (a klasszikus módszerek) elsősorban centralizációra törekedtek, addig az átépítés modellje kis intézményekben valósul meg, ahol innovatív kezdeményezésekben gondolkodnak, minél közelebb kívánnak kerülni az érintettek életvilágához, ahol lehetőleg egy helyen rendelkezésre áll a tudás. Így főleg teamben dolgoznak, és rugalmasan tudnak reagálni az adott területen jelentkező kihívásokra. Ez megmutatkozik a konfliktusok értelmezésében is, amikor a régi modell elsősorban – ahhoz, hogy kezelni tudja a konfliktust – valamilyen formális meghatározás szerint definiált, ezzel szemben a participációnál elsődleges feladat a konfliktus szabályozása, vagyis hogy ne eszkalálódjon még nagyobb problémává. E két eltérő nézőpont jellemezhető a racionalizálás és aktivizálás ellentétével, míg az első a racionalitás felől közelíti meg a problémát, addig a másik az egyén aktivizálásra törekszik. Ugyanígy a racionalitásnak felel meg a probléma feldolgozás, amikor is a régi modell a speciális megoldásokra törekedett, addig az új a kezdeményezések, akciók által történő problémamegoldásra törekszik. Ez utóbbi a szolidaritás kialakulását segíti elő, ahogy a probléma értékelésénél is a megértés hangsúlyos. Ezzel szemben a régi modell a szakmává válás középpontba helyezésével az értékelésnél az osztályozást helyezi előtérbe, amivel tevékenységét legalizálhatja. (Kunstreich 2001306-360) Az így kialakult új szociális intézményeket már a lakosságnak nyújtott szolgáltatásokként értelmezik, így például Hamburgban Városrész Szolgáltatónak [Stadtteilservice] nevezik őket. A városrész szolgáltatók funkciói: -
a támasznyújtás, például tanácsadás, hivatalos ügyek intézése;
-
a tehermentesítés, amibe beleértik, hogy az igénybevevők tudják, milyen hasznuk származik a szolgáltatás igénybevételéből;
-
a diszkriminációmentesség, az önkéntesség és közös meghatározás, vagyis az igénybevevők egyben munkatársak is lehetnek (laikus segítés);
-
a részvétel, amennyiben az igénybevevők is meghatározhatják a nyújtott szolgáltatásokat, és maguk is használhatják a rendelkezésre álló feltételeket;
-
intermediális nyilvánosság – vagyis a városrész-szolgáltatóknak lehetőséget kell biztosítaniuk, hogy a különböző csoportok képviselhessék érdekeiket, részt kell vállalniuk akciók, ünnepek, demonstrációk szervezésében. (Kuntreich 2001,362-366)
Az intézményekben végbemenő szemléletváltás hatással van a közigazgatásra is, így megváltozott a politika, a közigazgatás viszonya a szakmai intézményekhez. Olk szerint ezt az alábbi pontokban lehet összefoglalni: -
decentralizált forrásfelelősség – a közösség, az önkormányzat mint vállalkozó város strukturálja a szakapparátust, és a központi igazgatás feladata egyedül a koordináció és az ellenőrzés, így viszonylagos autonómiát biztosít a szakmai döntéseknek és a forrás elosztásának;
-
output igazolások – a felelősség decentralizálása növeli az igazgatás rugalmasságát és minőségét;
-
kapcsolatmenedzsment és ellenőrzés – a vezetés elsődleges feladata, hogy megfelelő kapcsolatokat alakítson ki a szakemberekkel, és közösen tervezzék meg a pénzfelhasználást;
-
új igazgatási modell és szervezeti struktúra – elsősorban a team orientációra épít;
-
contacting out – a feladatokat újra kell fogalmazni, és eközben ügyelni kell a magánés állami szolgáltatások lehetőségeire. (Kunstreich 2001,391-392)
Az eddig bemutatott, elsősorban gyakorlatban zajló folyamatoknak, így elsősorban a szemléletváltásnak voltak elméleti hátterei is. 5. A szociális munka önálló elméleteinek megjelenése Mielőtt rátérnék a korszak főbb szociális munka elméleteire szeretném bemutatni a korban megjelenő tudományos gondolkodás fő jellemzőit, és a szociális munka gondolkodására hatást gyakorló néhány szociológiai elméletet. 5.1. A szociális munkát meghatározó tudományos elméletek A nyolcvanas-kilencvenes évek tudományelméleti fejlődését a sokszínűség, mind a pszichológiánál, mind a szociológiánál az elaprózódás jellemezte. A pszichológiában a különböző terápiás eljárások, technikák, kisebb részterületek alaposabb kidolgozása, finomítása történt. A szociológia fejlődésénél két irány figyelhető meg, egyrészt a szociológia a „tervezéstudományává” vált, vagyis háttértanulmányok, felmérések, statisztikai adatok elemzésével
segítette
a
politikai
döntéseket.
(Müller-Doohm
1991,56)
Másrészt
megfogalmazódtak elméletek, amelyek a modernkor jellemzőit kívánták megragadni, de
ezekben a fogalmi sokszínűség és eltérőség figyelhető meg. Erre példa a társadalomhoz illesztett jelzők: ipari, kapitalista, fogyasztói, élmény, piac, kockázat, nyílt, mobil társadalom. Egyben egyetértenek ezek az elméletek, hogy alapvető változás figyelhető meg a társadalom felépítésében és működésében, ami lényegesen eltér a korábbi formációktól, és így a hagyományos fogalmakkal nem ragadható meg. Jürgen Habermas nyolcvanas években publikált kritikai társadalomelmélete volt az első, amely egybekötötte a szociális munka feloldhatatlannak tűnő, egymást kizáró, az individuumokkal végzett munka mellett a társadalmi dimenzió megjelenését. Elmélete alapján a társadalom két nagy egységre bontható, az életvilágra és a rendszervilágra. Az életvilág „a szociális valóság azon oldala, ahol az egyének értelemteli, megérthető cselekvései zajlanak”. (Preglau 2000,256) Ennek eredményeként alakulnak ki az együttélési szabályok, ezen keresztül valósul meg az egyén társadalmi integrációja. Ezzel szemben áll a rendszervilág, ami a külső környezet befolyásolására jött létre, és feladata a szociális struktúrák és folyamatok összehangolása. Ezek a rendszerek a társadalom fejlődésével egyre inkább differenciálódnak, és összetettségük folyamatosan nő. A modern társadalom jellemzője, hogy életvilág és rendszervilág „szétkapcsolódik”, de egymással szorosan össze is függ. A rendszervilágnak az életvilágban kell „horgonyoznia”, így lesz legitim, és az életvilágban termelődnek meg azok a javak, amelyek a rendszer működéséhez szükségesek. Az életvilág is függ a rendszervilágtól, hiszen működésének rendjét biztosítja. A modernkor jellemzője – Habermas szerint –, hogy a rendszervilág gyarmatosítja az életvilágot, amennyiben a rendszer behatol az életvilágba és gátolja a szimbolikus újratermelődést. Erre példa a korai kapitalizmus, amikor az újgazdaság kialakulása ellehetetlenítette az egyének mindennapi életét. Ebben az esetben ellenállás alakult ki az életvilág résztvevői részéről (szociális mozgalmak), amelyek a társadalom fejlődéséhez vezetett. (Preglau 2000258-260) A rendszervilág és életvilág fogalmainak bevezetése megfelel a szociális munka társadalom és egyén fogalmainak, ezért is nevezte Rauschenbach „A szociálipedagógia évszázada” című könyvében Habermast a szociális munka szociológiai elmélete megfogalmazójának. (Rauschenbach 1999,739) Egy másik szerző, Ulrich Beck a kilencvenes évek szociális munka szakirodalmában leggyakrabban hivatkozott és idézett szociológus. Az 1986-ban megjelent Kockázattársadalom című művével egy olyan értelmezési keretet kínált a szociális munka számára,
amely lehetővé tette tevékenységének és modernkori kihívásainak értelmezését és magyarázatát. Elméletének kiindulópontja, hogy az ipari társadalom korai szakaszát a hiánygazdaság jellemezte. Ennek mentén szerveződik a társadalom, és alakítja ki főbb jellemzőit. Ilyen a keresőmunka szabványosítása (munkavégzés helye, ideje és módja), az ebből kialakuló társadalmi osztályok (tőkés-munkás), a polgári család (férfiak házon kívüli kereső tevékenység, nők: gyermeknevelés, háztartás), valamint az ennek megfelelően kialakuló politika, amely e osztálystruktúrák között közvetít. Ez a társadalmi fejlődés elindította az első individualizációs hullámot, amennyiben a szabadság kiszakította az egyéneket a rendi, családi kötöttségekből (mobilitás) és a kulturális beágyazottságból (vallás háttérbe szorulása). Az így szabaddá váló ember viszont újabb kötöttségekkel kerül szembe, amikor helyzetét alapvetően meghatározza a munkaerő-piacon belül elfoglalt helye, ami függ iskolázottságától, lakóhelyétől. A modern társadalom fontos dimenziója, hogy „jelen vannak társadalmi, életrajzi és kulturális kockázatok és bizonytalanságok, amelyek a fejlett modernségben kikezdték és átformálták az ipari társadalom belső szociális szövedékét”. (Beck 2003,131) Alapvetővé válik az egyén életrajzának intézményesülése. A képzési rendszerben való részvétele határozza meg munkaerő-piaci helyzetét, a szociálpolitika intézkedéseinek köszönhetően életútját szabályott (munkaerő-piacra való belépést és kilépést), ahogy a mindennapi életet is alapvetően meghatározza a munkavégzés. Míg korábban ezek az életutat meghatározó döntések az osztályhoz/családhoz tartozást határozák meg, addig ezek a viszonyítási pontok feloldódtak a modern társadalomban. „Az individualizáció azt jelenti, hogy az emberek életútja kiszabadul az eleve adott, rögzített pályáról, nyitottá, döntésfüggővé és az egyéni cselekvés előtt álló feladattá válik. Az életutak ’önreflexívvé’ válnak, a társadalmilag eleve adott életút önállóan létrehozott és létrehozandó életúttá alakul át.” (Beck 2003,245) Minden embernek magának kell kialakítania életpályáját, ami döntések sorozatává válik (döntéskényszer), és ennek megfelelően a rossz döntésekért vállalnia kell a felelősséget. Ezzel szemben nagyon sok olyan helyzet van, amely társadalmilag meghatározott, mégis az egyén szintjén dolgozódik fel, individualizálódik. „…az osztálytudat gyűjtőtükre megrepedezett, de nem tört szét, s minden üvegcserép különálló, totális látószöget teremt, viszont a repedezésektől és hasadásoktól finoman tagolt, alkotórészeire széthullott tükörfelületeken már nem jön létre semmiféle közös kép”. (Beck 2003,244)
Ebben a modern társadalomban „az individualizált egyénnek a folyamatos hátrányba kerülés kockázata mellett meg kell tanulnia, hogy életútja, képességei, orientációi, partnerkapcsolatai stb. vonatkozásában önmagát tekintse cselekvési középpontnak és tervezőirodának. A mindennapi cselekvés aktív modelljére van szükség, amelynek középpontjában az én áll, amely az én számára utal ki és nyit meg cselekvési lehetőségeket, és ezen módon lehetővé teszi, hogy értelmesen éljünk a saját életutunk terén megnyíló alakítási és döntési lehetőségekkel.” (Beck 2003,246) Ez a mondat igazolja a szociális munka önmeghatározását, hiszen az individualizált segítés éppen ebben nyújt támaszt az egyének számára. Az individualizáció eredményeként alakul ki a plurális társadalom, amelynek fő jellemzője a normalitás eróziója. Ebben a modern társadalomban a sokszínű egyének által változatosan megalkotott életutak eredményeként már nem lehet meghatározni mi is a normális életút. Ennek eredményeként – és ez a becki elmélet másik nagy hatása a szociális munkára – már nem lehet célkitűzésként megfogalmazni a normális élet kialakítását, mert nem lehet meghatározni, mi a normális. Ez egyértelműen abba az irányba mozdította el a szociális munka fejlődését, hogy a normalitás helyett, másként fogalmazza meg célkitűzéseit. A kor tudományelméleti fejlődését meghatározó további szemlélet/elmélet a rendszerelmélet. Ennek előfutárai már a hatvanas-hetvenes években megjelennek. Ilyen a családterápiás gyakorlatban kifejlesztett rendszerszemléletű családterápia, amikor a családot egy rendszerként értelmezik. Itt már nem a család által hozott probléma áll a középpontban, hanem a család rendszerének egyensúlyát kívánják helyreállítani, újjáalakítani. De a rendszerszemléletű gondolkodás megjelenik a szociológia irodalmában is. Ezen belül a német szociális munka szempontjából a legnagyobb hatást Luhman rendszerszemlélete fejtette ki. Terjedelmi okokból mind Luhman elméletének, mind a rendszerszemléletnek részletes bemutatásától eltekintek, mert ez túlfeszítené a disszertáció terjedelmi határait. A következőkben bemutatásra kerülő szociális munka elméletekben e rendszerszemlélet elemeiben (Wendt) és meghatározóan jelenik meg.
5.2 Wolf Rainer Wendt – ökoszociálisan gondolkodni és cselekedni „A szociális munka tárgya az olyan specifikus rossz helyzetek és akadályok, amelyekben az egyes emberek vagy a csoportok vagy a társadalom érintettek. A szociális munka azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyek komplex összefüggésekbe ágyazódnak, az egyéni élettörténettől a családi viszonyokon, a lokális és gazdasági változásokon át egészen a társadalmi folyamatokig és struktúrákig érnek. (…) A foglalkozási tevékenységhez ezért egy olyan elméletet kell kialakítani, amely számol a helyzetek komplexitásával, a szociális elkötelezettséggel. Az ilyen elmélet alapmintája az ökológiai gondolkodás. Az első ránézésre a szociális munkában és az ökológiában az a közös, hogy veszélyeztetett vagy sérült élet védelmét veszik alapul.” (Wendt 1990,7) Ezzel a gondolattal vezette be Wendt az 1990-ban megjelent ökoszociális elméletét. „Az ökológia a ház, a háztartástan, vagyis a gazdálkodó [wirtschaftlich] és élhető életkörülményeket állítja a középpontba. Ott, ahol ez hiányzik a társadalmi környezet szociális szolgálatai segítenek. (…) Az ökológiai gondolkodás az egészet, a konkrét életösszefüggéseket veszi számba, még akkor is, ha az egyes individuum helyzetére világít rá. Így illeszkedik ez a gondolkodás a szociális munka gyakorlati feladatvállalásához: emberek összegabalyodott és élhetetlen viszonyaiban segíteni.” (Wendt 1990,8) Az ökoszociális szóösszetétel a szociális mező ökológiai értelmezését jelenti, így az individuum és környezetének együttes figyelembevétele valósulhat meg. Az ökológia fogalma a görög oikos-ból ered, aminek jelentése ház, házközösség, vagyis „a dologi tényekkel (tulajdonokkal és javakkal) és cselekvő tényekkel (közös, sikeres házigazgatással) való rendezett együttélés kerül ezzel előtérbe” (Wendt 1990,21). Wendt szerint régen az emberek az oikos-ban éltek, „lokálisan beágyazott átfogó élet- és munkaösszefüggésekhez kötötten”. (Wendt 1990,21) Az újkorban az élet felbomlott magánés nyilvános szférára, amivel felborult a háztartás egyensúlya. „A gazdaság házon kívülre kerülése széttépte a hagyományos életösszefüggések szövedékét, és egymással egyeztetett életügyességekre korlátozta azt. Az ebből fakadó károkat enyhítendő nyújt a társadalom szociális munkát.” (Wendt 1990,22) Így az ökoszociális szociális munka elméletének fő fogalma: a háztartás. A háztartás térben és időben megfogható egység, amely a szociális történéseket foglalja magában. Ezt a háztartást az együttmunkálkodással tartják fenn, és az emberek akkor ítélik megfelelőnek, ha sikeresek a hétköznapok. „A háztartás rendje mindig a rendetlenség
természetes tendenciája ellen küzd. A háztartásoknak mindig a külső befolyásokkal és a belső erőfeszítésekkel szemben kell fellépniük. Ez interakciós folyamaton keresztül történik. (…) Az egyes személyek, csoportok szabadon használhatják a lehetőségeiket, idejüket és eszközeiket annak megfelelően, mit tartanak értékesnek, de ez mindig alárendelődik a háztartás fenntartásának. (…) Az életvezetés rendje folyamatosan tudatos, vagy véletlen, vagy tudat alatt hozott döntések sora az idő, az erő és a rendelkezésre álló eszközök allokációjáról. Az allokációs döntések (reggel felkelni, egész nap dolgozni, gyereket vállalni, autóra gyűjteni, barátokkal kapcsolatot tartani) megalkotják az életfenntartást, időben és térben elosztási mintákat kínálnak, és ezzel kialakítják az életminőségét.” (Wendt 1990,24-25) A háztartás fenntartása egy cirkuláris folyamat, amelyben tevékenységek sorai ismétlődnek. Általában a már egyszer bevált tér és idő felhasználására vonatkozó cselekvési minták állnak rendelkezésre, amelyeket csak ápolni kell. A mai modern világban sokkal tágabbak a szükséglet kielégítés lehetőségei, és ez egyre bonyolultabbá teszi a háztartások helyzetét. Ez önállóságot, felelősséget követel tagjaitól, ami egyre több embernek jelent problémát. „A mai modern háztartás folyamatos egyeztetést kíván, és ha ez nem valósul meg, az egyének elvesztik az együttélés kompetenciáját.” (Wendt 1990,25) A háztartás, ahol az emberek a maguk individuális problémáikat közösen megélik és megoldják, nem választható el a társadalomtól, ahol mindez történik. Wendt a háztartás fogalmának bevezetése után különböző fő fogalmak – dimenziók – mentén elemzi és mutatja be azt. Az ökológiai egyensúly lényege, hogy a háztartásban nemcsak a szükségletek kielégítése történik, hanem megjelennek az igények is. Ezek kielégítésénél a háztartás mérlegeli az előnyöket és hátrányokat, a hasznot és a költséget. A költségekhez hozzászámítják más igények visszaszorítását, a rendkívüli kiadásokat és eszközfelhasználásokat. Ezek alapján a háztartás mindig törekszik egy egyensúlyra az igények és szükségletek kielégítse
és
feladatainak megoldása során. Önszerveződés és cirkularitás – A biológia ökológiai elméletében az élőlények [Lebenswesen] természetükből fakadóan aktívan veszik igénybe környezetüket, és azt más élőlényekkel integrálják. Így alakulnak ki az organizmusok és ezek komplex együtthatása az ökorendszer. Ez az önszerveződés, a folyamatokra való összpontosítás átültethető az emberi életre is, hiszen mindig volt családi élet, egyéni életvezetés, amely a maga törvényszerűségein
keresztül alakult ki, és csak ezek figyelembevételével érthető meg. Az organizmusok önmagukat határolják el a külvilágtól – differenciát hoznak létre –, és határvonaluk révén megkülönböztethető a külső és a belső. Ezen a határon élénk cserefolyamatot – cirkuláris kapcsolatot – tartanak fenn a külvilággal. Egy másik lényeges jellemzője az organizmusoknak – amely ugyanígy átültethető az emberi életre – az autopoézis, vagyis önmaguk újraalkotására és autonóm módon való megőrzésére való képesség. Az önszerveződés és cirkuláris kapcsolat a társadalomban a gazdasági, kulturális és politikai tevékenységen keresztül valósul meg. Élethelyzet és kontextusai – Az élethelyzet négy dimenzió mentén ragadható meg: 1. élettörténet – a múlt 2. perspektívák – a jövő – mindkettőt lehet fizikai, lelki, szellemi és szociális nézőpontból elemezni; 3. belső miliő – a környezetbe ágyazott egyén azzal kölcsönhatásban áll, és a külvilágból érkező ingereket a maga értelmezési mintái – belső miliője – segítségével dolgozza fel; 4. személy-környezet viszonya – idesorolódik az anyagi helyzet, a szakma, a szociális helyzet, a jólét, az emberi kapcsolatok száma. (Wendt 1990,36) 5. ábra Az egyén élethelyzetének értelmezési dimenziói
környezet
perspektívák
élettörténet
belső világ Wendt 1990,38. Az élethelyzet ilyen formájú leírása – Wendt szerint – még önmagában nem elegendő, mert három további szempontot kell figyelembe venni:
-
A nézőpontok, értelmezések és értékelések lenyomatát, amely a helyzetet körülveszi, és az önszerveződés önértékelésének eredménye.
-
Az egyén mindig készít egy egyenleget – nyereségek, veszteségek –, amely meghatározza további fejlődését.
-
Az élethelyzet kontextusfüggő, más emberekhez kapcsolódik. „Személyek és családok személyes életük során elkülönülnek más emberektől (differencia), de egyben a társadalmi értelmezés és értékelés szintjén keresik az egyeztetést.” (Wendt 1990,41)
Az élethelyzet szubjektív oldala, ahogyan az egyén látja és megéli helyzetét, az objektív oldala a tényszerű helyzetértékelés, a társadalmi összehasonlítás. Az élethelyzetek értelmezése és értékelése a szociális munka egyik lényeges feladata, és nem merülhet ki például az egyszerű jövedelmi helyzet, lakhatási viszonyok bemutatásában. Az élethelyzet egy további lényeges – objektív – aspektusa a rendelkezésre álló támasznyújtó lehetőségek. „A lehetséges támasznyújtások a környezetben struktúrákat alkotnak, amelyek részben spontán, részben a szociálpolitika révén alakultak ki. Ilyenkor formális és informális hálókról beszélünk, amelyekbe becsatornázódik, elérhetővé válik a segítség.” (Wendt 1990,43) Fontosak még a rutinok, amelyek „a cselekvő számára szokásos, megszokott cselekvése környezetében. A háztartás vonatkozásában a komplexitások redukcióját adják meg. Ezek elősegítik a háztartás működését, de elveszik a fejlődés lehetőségét is.” (Wendt 1990,44) Egy – harmadik – további lényeges tényezője az élethelyzet kialakulásának a szuperstruktúra. „A teljes szociális kontextus az értékrendszer kifejeződése és az egyén cselekvési lehetőségeinek kötése. Az értékek ege alatt mozgunk, amely nem akadályozza meg szabad mozgásunkat és választásunkat, de alapvetően meghatározza azt. A szuperstruktúrához tartozik a gazdaság, a jog, a vallás, marxista szóhasználattal: a felépítmény.” (Wendt 1990,44) A rutinok és a szuperstruktúra, a szociális infrastruktúra (informális és formális támaszok) adják meg a térben és időben megszervezett szociális bázist az egyén számára. Ez az együttes alapvetően meghatározza az egyén életesélyeit, és egy állandó kölcsönhatás figyelhető meg e tényezők között. A kialakított struktúrák korlátozzák a gondolkodási és tevékenységi mintát, valamint az infrastruktúra és az esélyek kihasználását, de fordítva is igaz, hogy idővel hatnak a társadalmi élet rutinjaira, és következményei vannak a szuperstruktúrákra.
Ezek alapján meghatározható a szociális élethelyzet fogalma, amely „a környezeti kondíciók viszonya, illetve társadalmi folyamat egyik oldalról, és egyéni diszpozíció más oldalról. Az egyes emberek aktuális helyzetüket életmezőjükre vonatkoztatják, éppen arra, mit nem tudnak megváltoztatni. A szociális élethelyzet objektíven és szubjektíven épül egymásra.” (Wendt 1990,47) E kettő elválaszthatatlan egymástól, amit jól tükröz a szociális jog nyelvezete, pl. jogosult (objektív) az, aki személyes szükségletei kielégítése, majd a jóléte… (szubjektív), vagyis az egyén hogyan éli meg helyzetét. (Wendt 1990,48) Niche-k és kompetenciák – A niche fogalmát Elton (1927) a biológiában vezette be. „Az organizmus vagy individuum kapcsolatok konstellációját tartja fenn, ezeket szabadon használja, és az élettér együttesét alkotják. Hozzátartoznak és meghatározzák az életformát, annak egyedi kibontakozását teszik lehetővé. A környezet licencet (latin: licentia – engedély, jóváhagyás) kínál, ami megengedi az élet sokszínű létezését. A niche az életlehetőségek sajátos elrendezése, valamint ennek fenntartása az életvitelen keresztül.” (Wendt 1990,51) Tulajdonképpen a niche az aktív organizmus és környezet kölcsönhatása, az egyes személy hatásmezője. Ez a niche egy alkalmazkodáshoz vezet, ami lehetővé teszi a produktív életvezetést. Mivel a társadalom a szociális cselekvési lehetőségek sokaságát kínálja, ebben minden ember kialakíthatja a maga niche-jét, ami csak rá jellemző. Ezek a niche-k lehetnek enklávok, amikor az egyénből fakad az adott alkalmazkodási forma (pl. osztály bohóca), és exklávok, amikor a külső környezet determinálja az adott alkalmazkodást (pl. városi gettók). Összefoglalóan azt lehet mondani: „a niche az egyén cselekvési mezője a szociális valóság egy szeletéből” (Wendt 1990,55). A licenc és a niche feltételezi a kompetenciát, amely „a lehetőségekből és a képességekből tevődik össze” (Wendt 1990,55). „Kompetensnek tekintünk valakit, ha megtanulta, hogy megfelelő helyen megfelelően és megfelelő pillanatban cselekedjen. Egy ember szociális kompetenciája azt jelenti, hogy kész más emberekkel együtt élni.” (Wendt 1990,58) A szociális munkában az egyének hétköznapi kompetenciáját kell erősíteni, ami a modern társadalom bonyolult kontextusában egyre nehezebb feladat. Források (ressource) és azok felhasználása – A természetes és mesterséges környezetben feltalálható „létezés forrásai az élőlények kialakulását és újratermelődését teszik lehetővé” (Wendt 1990,61). „Az élőlények és a szociális környezet kialakítja a maga értelmezési keretét, hogy mit tekint, használ, véd és oszt el forrásként.” (Wendt 1990,63) A források az életvezetési feladatok legyőzését szolgálják, ezért az egyén racionálisan (hatásosan és hatékonyan) bánik ezekkel a forrásokkal. A háztartásokban megkülönböztetünk külső
forrásokat, amit a környezet bocsát rendelkezésre, és belső forrásokat, amelyek a háztartásban vagy az egyénben lelhetőek fel. Vannak közvetett források is, mint például a képzés, ami a későbbi jobb forrásfelhasználást teszi lehetővé. Az ökológiai mező legyőzése – „A szociális munka hosszú időn keresztül támasznyújtó eljárásként értelmezte önmagát. A beavatkozást, ellenőrzést és adományok szétosztását meghagyta az intézményesített szegénygondozás számára, és a szakszerű segítők kliensközpontú támasznyújtó eljárásokat alakítottak ki. A jóléti államban a biztonság egész rendszerét a maga anyagi, dologi és személyi kínálataival támasznyújtó szolgáltatásként értelmezték, és célként határozták meg az emberek szükségmentes életét. A segítés az önsegítéshez jelmondatban a hangsúly a segítésen van, amennyiben ez a maga személyközpontú megvalósulásában a szakemberek üzletének számít, és az önsegítés ok-hatás viszonyában időben is háttérbe szorul. A segítés eredménye, hogy a kliens független emberré váljon.” (Wendt 1990,67) Ez az értelmezés az ökoszociális elméletben nem fogadható el. Az egyén a neki nyújtott támaszokat így vagy úgy ragadja meg a maga legyőzési terében. Az emberek mindennapi életük során számtalan technikát dolgoznak ki, hogy megbirkózzanak a nehézségekkel. „A legyőzés folyamata az emberek életgyakorlatának specifikus oldala, s függenek a beállítódástól, a szándékaiktól és a megterhelések kontextusától, valamint a forrásoktól.” (Wendt 1990,68) Az egyének, családok élettörténetük során számtalan legyőzési stratégiát alakítottak ki, így nagyon hangsúlyosan jelenik meg a belső forrásokra való támaszkodás. Ez egyben feltételezi, hogy nem a szakember határozza meg a legyőzési technikákat (állít fel diagnózist), hanem e folyamat elképzelhetetlen a kliens bevonása nélkül. (Wendt 1990,69) Támasznyújtások – „Az önmagukról gondoskodó emberek szociális szolgáltatásokat vonnak be mindennapjaikba, amelyek gyengeségeiket kompenzálják, és az életleküzdés eszközei és médiumai, vagyis támaszt nyújtanak. A háztartás maga a támasznyújtás otthona, hátteret nyújt (amennyiben nem destruktív).” (Wendt 1990,71) Tulajdonképpen minden interakció szociális támasznyújtást jelent, amennyiben a szociális környezet az egyén, a család vagy csoport (fizikai, érzelmi és szellemi) megélhetését szolgálja. Fontos ebből a szempontból a szociális összefüggések ütköző effektusa, amennyiben a kapcsolatokba ágyazott ember sokkal jobban viseli a mindennapi élet terheit, mint a magányos. A támasznyújtásokon belül Wendt megkülönböztet formális (szervezett) és informális támasznyújtásokat, illetve a következő öt formát, amely mindkét támasznyújtás során megvalósulhat:
-
instrumentális – ezek a közvetlen materiális és pénzbeli segítések, a gyakorlati közreműködés, gondozás;
-
informális – útmutatások, ötletek, tanácsok, általában tudás átadása;
-
értékelő – döntési helyzetekben útmutatók, a helyzet értékelése, önértékelés;
-
érzelmi – mindenféle „simogatás”, a kibeszélés lehetősége, az önértékelés megerősítése;
-
együttlét – a közösségi és partneri aktivitások megerősítik az egyént, „objektív a tagság megerősítésével és szubjektív a beágyazottság érzésével”. (Wendt 1990,73)
Hálózatba ágyazottság – „A szerveződések szociális mezőben felkínált támasznyújtásával kapcsolatok szövődnek és hálót képeznek.” (Wendt 1990,74) A cselekvő emberek között kapcsolatok alakulnak ki, amelyek elősegítik az egyén mindennapi életét és ún. hálózatba ágyazottságát adják meg. Ezek a hálók lehetnek támasznyújtók, de megterhelők is. A személyes kapcsolatok néha stresszt hoznak magukkal, ki kell bírni őket, vagy néha maguk a kapcsolatok teremtik a problémát. Az egyén mindig aktuális érdekei, problémái, az előtte álló kihívások szempontjából szervezi a maga hálózatát, így a hálózaton belül mindig megfigyelhető az egyensúlytalanság. (Wendt 1990,76) Wendt álláspontja szerint elméletének fontos módszere az ökoszociális menedzsment (támasznyújtó menedzsment). „A hétköznapok rutinjában mindenféle feladatokat oldunk meg. Az adott környezet vagy helyzet adja meg, mit kell tennünk. Általában elegendőek az operatív döntések, hogy az adott körülmények között milyen lépések vezetnek eredményre. Az emberek mégis nehézségekbe ütközlnek operatív döntések révén. Míg az egyes döntések megalapozottak és megfelelőnek tűnnek, hosszabb távon hiányok vagy téves diszpozíciók kerülnek előtérbe, pl. partneri kapcsolat törékenysége. Kis terhek összetevődnek, krónikus zavarok lépnek fel, pszichoszomatikus megbetegedések jelentkeznek, a tehetetlenség érzése válik uralkodóvá, rezignáció alakul ki. A szociális segítés, támasznyújtás itt-ott változást ér el, de nem változtat a lényegi helyzeten. Évtizedek óta – amióta szociális munka van – csak a számok növekedéséről lehet hallani, például a szomatikus megbetegedések vonatkozásában. Az életvezetés és a hétköznap legyőzése egyre nehezebb lesz, a lehetőségek, kínálatok és adottságok növekedése mellett is. A variánsok növekedésével nőtt az összefüggések komplexitása, amelyben az embernek élnie, alkotnia kell. Ebből következik, hogy a mindennapi életet tervezni, szervezni, megvalósítani és ellenőrizni, vagyis menedzselni kell.” (Wendt 1990,123)
Így az ökoszociális elmélet egyik módszere a case managment (lásd 2. sz. melléklet), amely módszer – véleménye szerint – leginkább magába építette ezt az ökológiai gondolkodást. Az ökoszociális elmélet egy másik módszertani aspektusa az ifjúsági lakóközösség (lásd 1. sz. melléklet), ahol a mindennapi élet szervezése – a háztartásvezetés – maga a változás előidézője. Természetesen a szociális munka sok más területén is alkalmazható ez az elmélet, hiszen itt egy szemléleti váltásról van szó, amikor a háztartást mint rendszert értelmezzük, és annak mentén ragadjuk meg a szociális valóságot. 5.2. Hans Thiersch – Életvilág-orientált szociális munka Hans Thiersch szerint az életvilág-orientált szociális munka egyfelől elmélet, másfelől a gyakorlat alapvető orientációja. Középpontba állítja az emberek valósághoz, hétköznapokhoz, életvilághoz21 való viszonyulását, „az egyén önértelmezésére és cselekvési mintáira kíváncsi a hétköznapokban, (…) a nyers valóságra.” (Thiersch 2003,115) Az elmélet megfogalmazására – saját bevallása szerint – több tényező is serkentette. Egyrészt a hetvenes évek elejére kialakult szociális szolgáltatások autoriter struktúrái, valamint az ennek mentén megjelent kritikus-radikális szociális munka értelmezés és a specializáció révén kialakult szakértői mentalitás ösztönözte arra, hogy a hétköznap fogalmát állítsa a középpontba, és megalkossa a „segítés művészete” helyett „az élet művészete” elméletét. (Grunwald-Thiersch 2004,16) Az elmélet integrálja a modern társadalom fejlődési tendenciáit, ahogy a korábban megfogalmazott szociális munka elméleti felvetéseket. Így az életvilág-orientáció összeköti a fennálló specifikus életviszonyok elemzését a szakmai cselekvéssel. Eltér a hagyományos szociális munka deficit és individualizált nézőpontjától, „elemzi a problémák és a lehetőségek összjátékát, a szociális mező erősségeit és gyengeségeit, ebből nyeri cselekvési repertoárját” (Thiersch-Grunwald 2002,161). De ezzel párhuzamosan megfogalmazza a fennálló intézményrendszer kritikáját is, amennyiben azok a specializáció révén távol kerültek a címzettek életvilágától. „Az életvilág-orientált szociális munka a jogi, intézményi és szakmai forrásokat arra használja, hogy az embereket a maguk társadalmiasodott és individualizált hétköznapjaikban az önállóság, az önsegítés és a szociális igazságosság elérésében segítse.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1136)
21
Thiersch elméletében az életvilág és a hétköznap fogalmát egymás szinonimájának tekinti.
Érdekessége, hogy Thiersch is részt vett a nyolcvanas évek végén a 8. Ifjúsági Jelentés megfogalmazásában, és elméletének beemelésével fogalmazták meg, majd ültették át az 1990-ben elfogadott a gyermekek és fiatalok jogainak törvényébe az intézmények decentralizálásának, hétköznapközeli kialakításának követelményét. Ezt a változást Thiersch a következőkkel indokolta: „Az ifjúságsegítésben a fiatalok, a családok élethelyzetét, nehézségeit, az abból fakadó feladatokat, támaszokat és segítségeket az intézményes rend oldaláról közelítették meg. A fiatalokat és a családokat különleges problémaként értelmezték.” (Thiersch 2000,18) Pedig a problémák nem a fiatalokban és családokban rejlettek/rejlenek, hanem a mindennapi életükben jelentkeztek. „A problémás hétköznapokat csak megjavítani, problémamentessé lehet tenni, nem pedig másikkal helyettesíteni.” (Thiersch 2000,101) Az elmélet megfogalmazásában Thiersch négy elméleti alapot nevez meg. Az első a hermenuisztikus-pragmatikus neveléstudomány, amely a hétköznap kérdését és az emberek individuálisan értelmezett világát állítja a középpontba, és ezt kívánja megérteni, erre vonatkozóan kíván cselekedni. A második elméleti háttér a fenomenológiai-interakciós paradigma, amely az életvalóságot és cselekvési mintákat elsősorban a hétköznapiság nézőpontjából rekonstruálja. Eszerint a hétköznap az emberek kitüntetett valósága és az életviláguk meghatározója. „A hétköznapi életvilágot a megélt idő, a megélt tér és a megélt szociális vonatkozások strukturálják; benne megkülönböztetnek pragmatikusan relevánst és irrelevánst; értelmezések és cselekvések hétköznapi tudásokká és rutinokká válnak. A hétköznapi élet rekonstruálása lehetővé teszi, hogy az embereket nemcsak társadalmi struktúrák reprezentánsainak tekintsük, hanem hétköznapi viszonyaikban lássuk, amelyek egyidejűleg meghatározzák őket, de aktívan kialakíthatóak és meghatározhatóak.” (ThierschGrunwald 2002,161) A kritikus fenomenológia továbbmegy ezen a megközelítésen, és a hétköznapot
dialektikusan
szemléli.
A
rutinok
tehermentesítik
az
egyént,
cselekvésbiztonságot és pragmatikusságot tesznek lehetővé, de egyben rugalmatlanná és „bornittá” teszik a hétköznapokat, akadályozva és korlátozva az egyéni fejlődést és a lehetőségek kiaknázását. A harmadik elméleti alap a modern társadalom kritikájaként megfogalmazott elméletek, így Habermas modernizációs elmélete és Beck kockázat társadalma. „A hétköznap a dezorientáció és a tanácstalanság helyszíne. A racionális technológiai struktúrák már nem a hétköznappal szemben értendők, hanem maga a hétköznap is eltársadalmiasodott. Törékennyé váltak a rutinok, a megbízható hagyományok, a munka
világa mobilitást és rugalmasságot kíván. Elvesztik jelentőségüket a szerepminták, az életstruktúrák legitimációjukat idő és hely vonatkozásában. Ezek az új tapasztalatok a hétköznap átértékeléséhez vezetnek, ami a hétköznapban kialakult, az problémássá válik. Nemhogy átlátható és megbízható a hétköznap, hanem törékeny, a kísérletezések helyszínévé vált.” (Thiersch 2000,45) A negyedik elméleti háttérként egyrészt a Goffman által képviselt intézményi minták vitájára, másrészt a szociális munkában fellelhető életmintákat és életlehetőségeket meghatározó kultúravitákra, mint pl. menekültek, nemek kultúrája támaszkodik. „Ezen elméleti hátterekkel az életvilág-orientált szociális munka – a hétköznapi tapasztalatok és legyőzési minták iránti érdeklődésének megfelelően – struktúrák és tapasztalatok
összefüggéseivel dolgozik, hogy objektív-szociokulturális és szubjektív-
minőségi lehetőségeket közvetítsen, és ezzel kialakíthassa a sikeres hétköznapot.” (GrunwaldThiersch 2004,18) Thiersch szerint az életvilág rekonstrukciójánál öt pontra kell támaszkodni. 1. „Az életvilág egy szerény, fenomenológiailag orientált fogalom. Az embert nem absztrakt individuumként értelmezi, hanem a konkrét valóság tapasztalataként, amelyben mindig is létezett. Az anyagi és nem anyagi (szimbolikus) források ebbe a prezentált valóság tapasztalataiba ágyazódnak. A zárt és nyitott tér mintájában, a strukturált vagy kaotikus, a perspektíva nélküli vagy attraktív időben, a természetes vagy peremhelyzetű, támogató vagy megterhelő és megterhelt kapcsolatokban nyilvánulnak meg.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1139) Az emberek ebben az életvilágban élik életüket, rutinjaikkal tehermentesítik azt, illetve próbálnak alkalmazkodni a mindennapi kihívásokhoz, de egyben képesek e struktúrákkal szembehelyezkedni, azokat megváltoztatni. Így ez az elmélet mindig tiszteletben tartja az emberek azon erőfeszítéseit, amelyeket a mindennapi életküzdelmük során tesznek, még ha az eltérő (deviáns) viselkedés formájában is nyilvánul meg, hiszen az is az alkalmazkodás egyik formája. 2. Az életvilágban a megtapasztalt valóság különböző életterekben jelenik meg, tartalmát és funkcióját tekintve különböző életmezőkben, mint pl. család, munka, nyilvánosság. „Az emberek életútjuk során ezekben az életterekben egymás után vagy egymás mellett mozognak, és eltérő életvilág-tapasztalatokat szereznek. Ezek összegződnek és kiegészítik egymást az életút során, de blokkolhatnak is, és sérülésekben, traumákban keményedhetnek.” (Thiersch-Grunwald 2002,161) Ebből következik, hogy az életvilágorientált szociális munka egyszerre rekonstruálja a konkrét életvalóságot, de egyben
figyelembe veszi az életút során szerzett tapasztalatokat és cselekvési mintákat, ahogy közvetít a különböző életmezőkhöz való alkalmazkodásban. 3. Az életvilág-orientált szociális munka elméletét Thiersch normatív-kritikus elméletnek nevezi. Ez abból fakad, hogy a források, az értelmezések és a cselekvési minták önmagukban ellentmondásosak. Míg egyfelől tehermentesítenek, identitást és biztonságot nyújtanak, másfelől gátolják az egyén megváltozott valósághoz való alkalmazkodását. A szociális munkások elfogadják ezt az ellentmondást, és dialektikusan közelítik meg a sikeres vagy sikertelen hétköznapot. Így egyszerre kell meglátnia a sikeres hétköznaphoz szükséges megfelelő legyőzési stratégiákat, ahogy az ezt akadályozó rutinokat. 4. „Az életvilág-orientáció történelmileg és szociálisan konkrét elmélet. A megélt valóságot mindig meghatározzák a társadalmi struktúrák és a források. Az életvilág az objektív és szubjektív, a struktúrák és cselekvési minták metszéspontja. Az életvilág egy színpadnak is tekinthető, ahol emberek szerepekkel és színpadspecifikus szabályoknak megfelelő díszletekkel egy darabot adnak elő.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1136) Vagyis a színpad díszletét a társadalmi struktúrák és szabályok határozzák meg, míg a színpadon mozgó emberek e díszletek között saját élettapasztalataik alapján mozognak. A szociális munkás rendelkezik azzal a tudással, amely a színpad díszleteire vonatkozik, ismeri a színpad szabályait. De azt, hogy az emberek miért és hogyan mozognak a színpadon, azt nem tudhatja, hisz azt élettapasztalatuk határozza meg. Így az életvilág-orientált szociális munkában e két tudás találkozása és metszéspontja eredményeként alakulhat ki a sikeres hétköznap. 5. „Az életvilágot meghatározzák még a források egyenlőtlensége, az eltérő értelmezési és cselekvési minták, ahogy az ellentmondások, amelyek az életviszonyok pluralizációja és individualizációja mentén jelennek meg a modern társadalmiasodás formájában.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1140) Az egyenlőtlenségek alatt nemcsak az anyagi egyenlőtlenséget érti Thiersch, hanem az esélyek egyenlőtlenségét is, mint a képzési –, az információs, az egészségügyi és a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyenlőtlenségét. „A mai életvilágban újrafogalmazódnak a cselekvési és az értelmezési minták – az emberek arra kényszerülnek, hogy maguk alakítsák ki életterüket és élettervüket, és ezért maguk felelősek. Ezért az életvilág koncepció érzékeny minden mintára, új esélyre, de a megterhelő és túlterhelő kihívások tapasztalati terére és életkihívásaira is. A szociális munkának ezekkel az ellentmondásokkal kell szembe néznie, a nyitottság közvetítése mellett megbízhatóságot és perspektívát kell nyújtania.” (Thiersch-Grunwald 2002,171)
Thiersch szerint ezen öt pont figyelembevételével meg lehet határozni az életvilág különböző dimenzióit, amelyeknek elemzésével megvalósítható az életvilág-orientált szociális munka. Ezek a dimenziók a megélt idő, a megélt tér, a megélt szociális vonatkozások, az élet legyőzésének feladatai és a segítés értelmezése. A megtapasztalt idő dimenzióját a megélt múltra, jelenre és jövőre lehet bontani. A jelen a mindennapok ideje, vagyis hogyan strukturálódnak a napok, mennyire jelennek meg benne a hasznos idők, vagy mennyire folyik el az idő. Mennyire él az egyén az idő rabságában, vagyis mennyire kívülről (például munka vagy mások által) meghatározott az idő felhasználása, vagy maga rendelkezik-e saját idejével. De lehet az is, hogy bár az egyén maga rendelkezik idejével, de az kívülről strukturálódik, például a televíziós sorozatok határozzák meg a nap belső időbeosztását. A megélt idő a múltra is vonatkozik, az életútra és az azt szakaszoló életciklusokra. Például egy adott életciklusban megfelelő mindennapi rutinok a megfelelő életleküzdést teszik lehetővé, de később már inkább akadályozzák az alkalmazkodást. Jó példa erre a fészket elhagyó fiatal életciklus, amikor a korábbi életciklusokban (általában) az anya mindennapját rutinként a gyermekéről való gondoskodás határozta meg, úgy ebben az életciklusban ez már gátolja a gyermek önállósodását. Ezekben az életciklus átmenetekben az elbúcsúzások játszanak fontos szerepet, és hatást gyakorolnak a jövőre. A megélt múlttól függ, mennyire van az egyénben bátorság és nyitottság a jövőre vonatkozóan. A strukturálatlan jelen a jövő hiányát jelenti, ami a múlt rossz tapasztalatainak lenyomata. A második dimenzió a megtapasztalt tér. Ebben a vonatkozásban érdemes megkülönböztetni az egyént közvetlenül körülölelő teret (lakást, szállót), azt, ahol a mindennapjait éli, és a tágabb szociális teret. Az egyén térigényét nagyban befolyásolja az életkor, más teret kíván a gyermek, a felnőtt és az idős. A szűken értelmezett térben mindig vizsgálja a szociális munkás, hogy mennyire elégíti ki az egyén szükségleteit, mennyire enged teret az intim szférának, vagy annak teljes hiánya jellemzi. Mennyire rendezett a tér, vagy mennyire kaotikus. A szociális munka címzettjeinek többsége általában kaotikus térben él, illetve térhasználatuk eltér a középosztály által megszokott rendezett tértől. Ezért fontos szem előtt tartani, hogy a rendetlenségben mennyire található meg a rend. A tágabban értelmezett tér fogalmába tartozik, hogy az egyén mennyire használja, vonja be életterébe a rendelkezésre álló szociális tereket. Milyen terek között mozog, rendelkezésre állnak-e és használja-e a
közösségi tereket, mint például játszótér, kultúrház stb., vagy a hétköznap zárt térben zajlik, például munkahely (ha van), vásárlás és lakáshasználat. A harmadik dimenzió a szociális vonatkozások, amibe elsősorban a rendelkezésre álló kapcsolatokat érti Thiersch. Ezek a kapcsolatok lehetnek megterhelők és konfliktusosak, de lehetnek egyben támasznyújtóak is. Az elemzés szempontjából lényeges, hogy mi mentén alakulnak ezek a kapcsolatok, miért keletkeznek, miért tartják fenn, vagy éppen miért szűnnek meg. Az életvilág-orientált szociális munka e három dimenzió segítségével pontosan meg tudja ragadni az egyén hétköznapját, és egy megfelelő elemzési keretet ad, hogy láthatóvá váljon a hétköznapban rejlő sikeresség vagy kudarc. A szociális munkás egyrészt elemzi e dimenziókban megjelenő tehermentesítő technikákat, rutinokat, amelyek megakadályozhatják a hétköznap sikerességét. Elsősorban megpróbálja megérteni, miért alakult ki így az egyén hétköznapja, milyen sikerek és kudarcok vezettek ehhez. Ezen túlmenően megkeresi az egyénben, környezetében rejlő forrásokat, támaszokat, és ezekre építve próbál változást elérni. De ehhez még további két dimenziót sorol Thiersch. „Az életvilág-orientált szociális munka különösen tiszteletben tartja a hétköznapi, kevésbé feltűnő leküzdési feladatokat. A segítés nemcsak azt jelenti – például a családsegítés során – hogy átláthatóságot és rendet teremt az elhanyagolt tér és idő struktúráiban, hanem mellesleg felhasznál kisebb feladatokat a viszonyok tisztázására.” (Thiersch-Grunwald 2002,171) Így az életvilág-orientált szociális munka számára rendkívül fontosak mindazok a mindennapi feladatok (mint étkezés, takarítás, bevásárlás stb.), amelyek a hétköznaphoz tartoznak. Ezek a feladatok segítenek rendet teremteni az elhanyagolt térben és időben, de éppen ezek a feladatok azok, amelyekre a szociális munkás támaszkodhat, amelyekhez csatlakozhat, hogy személyes
részételével
és
példamutatásával
egy
másfajta
leküzdési
stratégiát
is
felmutathasson. Az egyik esettanulmányban a szociális munkás arról számolt be, hogy egy idősebb hölgy nem csinált mást, csak naphosszat nézte a televíziót és édességet evett. Ez a tétlenség már az egészségét is veszélyeztette. A szociális munkás először csendben ült mellette, és vele együtt nézte a tévét, majd másnap magával hozta kötését, és úgy folytatták a néma televíziózást. Végül egy hét után a hölgy megkínálta a szociális munkást az édességgel, és a kézimunka volt az apropó, ami mentén elindult az asszony és a szociális munkás közötti kommunikáció. De maga a kötés egy mintát is jelentett, hogy lehet más tevékenységet is
végezni televíziózás közben. (Frommann 2004,165) Egy másik esetbeszámoló során az anya szinte egész nap fel sem kelt az ágyból, teljesen esetleges volt a háztartás vezetése. Amikor a szociális munkás meglátogatta a családot, teával kínálták, de a bögre mosatlan volt. A szociális munkás csak úgy fogadta el a teát, ha utána együtt elmosogatnak. A közös munka során szóba kerültek a konyha, a főzés dolgai, és kiderült, hogy az anya rendkívül jó pizzarecepteket tud. A következő alkalommal már együtt sütöttek pizzát, a szociális munkás jó receptet tanult, és az anya is sikerélményhez jutott: „Ugye tudok én olyat, amit te nem.” (Thiersch-Grunwald 2002,163) E két példa pontosan bemutatja az életvilág-orientált szociális munka gyakorlati megvalósulását, a mindennapi feladatok tiszteletben tartását, és az azokra való támaszkodást a változás elősegítésében. De a példák rávilágítanak az utolsó dimenzióra is, amennyiben „az életvilág-orientált szociális munka a támasznyújtást úgy alakítja a segítségre szoruló ember számára, hogy helyzetüket szerepként tapasztalhassák meg. A segítéssel az önsegítést, az empowermentet és az identitás munkát célozza meg.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1142) De ezek mellett mindig elemezni kell a társadalmi hátteret, mert az életvilág hétköznapjait alapvetően meghatározzák a társadalmi keretfeltételek. „Az életvilág-orientált szociális munka a mai ellentmondásos világban az elfogadás és a destrukció feszültségében mozog. Az elfogadás az életvilág önértelmezésére vonatkozik, a destrukció éppen az önértelmezés adta szabad lehetőségekre, az ahhoz kapcsolódó opciókból fakad.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1143) Az elfogadás fontos eleme az elméletnek, mert éppen ezzel helyezkedik szembe a korábbi szociális munka értelmezésekkel, amikor a szociális munka feladatát a normális élethelyzethez való segítésben látták. Azzal, hogy az életvilágorientált szociális munka elfogadja a hétköznap önértelmezését, lehetővé teszi a címzettek számára, hogy olyan hétköznapot alakítsanak ki, amely számukra megfelelő, és amelyet ők tartanak sikeresnek. A destrukció éppen a sikeres hétköznap elérésére vonatkozik, amikor a szociális munkás konfrontálja a címzettet azokkal a rutinokkal, amelyek gátolják annak elérését, és egyben támaszkodik motivációkra és lehetőségekre. Így a szociális munka az adott és a lehetőségek, a rezignáció és opció között közvetít. Ebből fakadnak az életvilág-orientált szociális munka tevékenységi és strukturális elvei. Ezeken belül az első a prevenció, „annak általános értelmezése alapján, a teherbíró és támasznyújtó struktúrák, ahogy az élet leküzdéséhez szükséges kompetenciák stabilizálása és
kialakítása. Speciális értelmezésében nem akkor kíván beavatkozni az életvilág-orientált szociális munka, amikor a nehézségek már drámaivá és elviselhetetlenné váltak, hanem időben kíván fellépni.” (Thiersch-Grunwald 2002,173) A prevenció ilyen értelmezésének megvalósításához elengedhetetlen feltétel a hétköznap közeliség. Ez vonatkozik egyrészt az intézményekre, vagyis úgy kell kialakítani a segítő kínálatokat, hogy azok a legközelebb kerüljenek a címzettek életvilágához, de vonatkozik magára a szociális munkára is, amennyiben mindig az életvilágban kialakult élettapasztalatok és életértelmezések felé orientálódik. Ez a hétköznap közeliség elősegíti az integrációt, amelyet az eltérőségek tisztelete és az irántuk való nyitottság erősít meg. Ugyanígy lényeges eleme az életvilágorientált szociális munkának a participáció, amely a részvétel és beleszólás lehetőségét jelenti. Ez vonatkozik egyrészt a sikeres hétköznapra, de ugyanígy a szociális kínálatok kialakítására. Ez a participáció csak akkor valósul meg teljes mértékben, ha a gyakorlatban adott az egyenlőség. Mivel a szociális munkás és címzett közötti kapcsolat eleve egy egyenlőtlenségből indul ki, a szociális munkásnak meg kell változtatnia azt. Ebben nyújt támaszt az a nézőpont, hogy mindenki a maga életében illetékes, illetve a szociális munkás is nagyon
sokat
tanulhat
az
egyéntől,
hiszen
olyan
életlegyőzési
stratégiákkal
rendelkezhet/rendelkezik, amelyek a szociális munkás számára ismeretlenek. Az utolsó ilyen elv a decentralizálás/átszervezés. A segítő kínálatokat úgy kell kialakítani, hogy az életvilágban ott helyben legyenek, de a speciális ellátások is elérhetőek legyenek. Ezek a tevékenységi és strukturális elvek meghatározzák a szociális munka feladatait, illetve annak megvalósulását. Így „a diagnózis, a probléma és a beavatkozási lehetőségek megismerése különös fontosságú a mai bonyolult világban. Központi kérdéssé vált az individuális beavatkozások tervezése, ahogy az életvilág-orientált szociális munkában központi helyet foglal el az ifjúsági és szociális terv elkészítése az új infrastruktúra kialakítása érdekében.” (Thiersch-Grunwlad 2001,1144) Ez alapján a diagnózis és az abból kialakított segítő terv egyrészt az egyénekre és helyzeteikre vonatkozik, de másrészt e diagnózisokra kell támaszkodni a megfelelő szociális szolgáltatások kialakításában, hogy azok megfeleljenek az életvilág kihívásainak. Így a szociális szolgáltatásoknak elsősorban ambuláns ellátást kell nyújtaniuk – szemben az intézményi elhelyezéssel –, valamint rendkívül rugalmasnak kell lenniük. Így a szakszerű tevékenységet a strukturális nyitottság jellemzi. Egyrészt maga a szociális munkás nyitottan lép be az emberek életvilágába, de ugyanez vonatkozik az életvilág-orientált segítő kínálatokra is.
Az életvilág-orientált szociális munka gyakorlati megvalósításának egyik módszereként az utcai szociális munkát szokták megnevezni (Galuske 1998,136), bár Thiersch tulajdonképpen a szociális munka bármely területére vonatkoztatja elméletét. Az utcai szociális munka jellemzően a fiatalokkal végzett munka területén terjedt el, és elsősorban a peremhelyzetben lévő fiatalokat célozza. Itt nagyon fontos elem a feltétel nélküli elfogadás, ami az elmélet alapján az egyének leküzdési stratégiáinak tiszteletét és az eltérő, deviáns magatartásnak azon értelmezését jelenti, hogy ez az élet nehézségeivel való megbirkózás egyik megnyilvánulása. Míg a korábban kialakult intézmények (kábítószer tanácsadók, ifjúsági házak) a fiatalok befogadását valamilyen feltételhez (magatartási szabályok betartásához) kötötték, úgy az utcai szociális munka olyan fiatalokat ért/ér el a feltétel nélküli elfogadással, akiket a kialakult szolgáltatások nem érnek el. (lásd 3. sz. melléklet) De a kilencvenes években az elmélet hatására megváltozott az általános szociális szolgáltatásokban végzett családsegítés is, amikor a szociális munkás a család életébe illeszkedik be, és meghatározott időszakokban részt vesz abban. Ahogy a fent említett esetekből is kitűnik, a szociális munkás a közösen eltöltött idő alatt új cselekvési mintákat, kommunikációs formákat kínál fel, amelyek hozzájárulhatnak a sikeresebb hétköznapokhoz. De az elmélet megjelent az idősek és fogyatékkal élők ellátásában is, elsősorban a nappali ellátást nyújtó intézmények kiépülésével, illetve az idős vagy fogyatékkal élő embert gondozó család támogatásában a korábbi intézményi elhelyezés gyakorlatával szemben. Ugyanilyen jelentőségű az elmélet hatása a menekültek illetve külföldiekkel végzett munkákban. Az élettapasztalatokra való támaszkodás ezen a területen a kulturális eltérőségekre való érzékenyebb odafigyelést tette lehetővé. Például egy török család önértelmezése, a női szerepek eltérősége a nyugati kultúráétól, az elmélet alapján elfogadható, és a szociális munka feladata nem a nők emancipációja, hanem a sikeres hétköznap kialakítása. Továbbá a fejlesztőpedagógiai
szolgáltatásoknál
ezen
elmélet
hatására
kezdeményezték
azok
átszervezését. Míg korábban úgy működtek a szolgáltatások, hogy a gyereket kellett elvinni a fejlesztőközpontba, ahol a fejlesztőpedagógus egy óra keretében elvégezte munkáját, úgy az életvilág-orientált szemlélet szerint a szakember megy el a családhoz, és ott dolgozik. Ezzel egyrészt betekintést kap a család életébe, és nemcsak egy anamnézis során szerez információt a gyermek lemaradásának hátteréről, hanem annak közvetlen okaival maga is találkozik, és munkája így nem csak a konkrét fejlesztőtevékenységre korlátozódik. Másrészt a fejlesztőtevékenység során azokra az eszközökre és lehetőségekre kell támaszkodnia, amelyek a családban rendelkezésre állnak, illetve olyan eszközöket kell használnia, amelyeket a család
is be tud szerezni. Mivel a fejlesztés a család életterében történik, maguk is részesévé válnak ennek, és így sokkal inkább elérhető, hogy az anya is elvégezze ezeket a gyakorlatokat, ami mindenféleképpen nagyobb esélyt jelent a gyermek felzárkózására. (Klein 2004,283)
5.3. Sivlia Staub-Bernasconi – szociális munka, mint emberjogi szakma és mint tevékenységtudományi diszciplína
Silvia Staub-Bernasconi szociális munka elméletét normatív tevékenységi elméletként értelmezi, amely több tudásra épül, így alkalmazott tudomány. Különböző tudásszinteket foglal magában: így a filozófiait, amely meghatározza az alapvető döntéseket a valóság értelmezéséről; a tárgyelméleti szintet, amely az ember és társadalom közötti képet közvetíti, illetve alapvetően meghatározza, mit vizsgálunk, és arra milyen magyarázatot adunk; az etikai szintet, amely az értékeket és normákat jelenti, és meghatározzák a végső cselekvést; végül a tevékenységelméleti szintet, amely a fentiek figyelembevételével meghatározza a tényleges cselekvést. Ezeket a szinteket még kiegészíti a speciális tevékenységelmélet, amikor is speciális gyakorlati problémával foglalkozik a szociális munka. „Ezek a szintek adják meg a szociális munka elméletét, és ez válasz az elmélet-gyakorlat problémájára.” (StaubBernasconi 2005,159) A filozófiai (meta-teoretikus) szinten három paradigmát különít el: az individuális, a szociocentrikus valamint a rendszerparadigmát. Az individuális paradigmánál az egyén áll a középpontban, az egyén önmegvalósítása, autonómiája. Alapvető érték az egyén szabadsága és/vagy hasznossága, és a társadalom ezek megvalósításának eszköze, ahol az individuumok önmaguk által vezérelve és meghatározva együtt/egymás mellett léteznek. Jellemzően a pszichológia, szociálpszichológia tudománya értelmezi így a világot, bár a nyolcvanaskilencvenes években egyre nagyobb teret nyerő neoliberalizmus is ezt a világnézetet képviseli. Míg a pszichológiai magyarázat szerint a problémák az egyén pszichés zavaraiban jelennek meg, addig a közgazdasági paradigma ezeket a rossz döntésekre, az egyéni kezdeményezőképesség hiányára, a balszerencsére, a rossz önmenedzselésre vezeti vissza. A szociocentrikus paradigmánál a társadalom áll a középpontban, ahol az értékek és a normák, a szabályok és a szerepek a társadalom működését szolgálják, és ennek rendelődnek alá az individuumok. Ez a világnézet a szociológiára jellemző, és a felmerülő egyéni problémákat a
rossz szocializációra, az eltérő viselkedésre, a normasértésekre vezeti vissza. A szociális munka történetében a két paradigma egymás mellettisége figyelhető meg. A társadalom nélküli ember és az ember nélküli társadalom ellentmondását Staub-Bernasconi a rendszerparadigmával oldja fel. (lásd 4. sz. melléklet) „A rendszer valami, ami különböző számú elemekből áll (összetétel), amelyek egymás között sokféle kapcsolatot alakítanak ki (belső struktúra), és ez több, mint amit más dolgokkal létesítenek, így a fennmaradó világgal szemben elhatárolódnak vagy differenciálódnak (rendszer- és környezetdifferencia). A rendszer a környezethez (gyengébb) kapcsolatokkal kötődik. A rendszer és a rendszerek fajtái aktuális (szubrendszer, átfogó rendszer) és genetikai-történelmi (evolúciós/történelmi) összefüggésben állnak.
A létező dolgok
mennyisége a differenciálódási folyamat térbeli és időbeli kiteljesedésének eredménye, az egyszerű objektek keletkezésétől a létező univerzumban való létezésig.” (Staub-Bernasconi 2005,161) Ebből követezően rendkívül komplex, sokszínű rendszerek vannak, amelyek öt szinten különíthetőek el, így a fizikai-kémiai, biológiai, pszichés, szociális és kulturális valóság szintjein. „A differenciálódási folyamat elsősorban a konkrét dolgok önegyesülési képességén nyugszik, később az önszerveződés (biológiai, szociálisrendszerek) folyamatában ismétlődik, másodsorban újonnan fellépő jelenségek (pl. forráselosztás, munkamegosztás a szociális rendszerben) és tulajdonságok elvesztésével (pl. fogalmi rendszerek) új rendszereket (differenciálódás) alkotnak.” (Staub-Bernasconi 2005,161) A rendszer elemei az individuumok, akik interakcióik révén kerülnek egymással kapcsolatba, és az így kialakuló stabil kötések adják a rendszer belső struktúráját, míg a környezettel/más rendszerekkel kialakított stabil kapcsolatok adják a külső struktúrát. „Minden dolog és rendszer keletkezésében, felépítésében és önmaga megtartásában törvényszerűségek figyelhetőek meg. Ezek lehetnek kauzális, objektív, véletlen, kölcsönhatás és tervszerű változások törvényszerűségei.” (Staub-Bernasconi 2005,163) Az ember is egy fizikai, kémiai, biológiai, pszichés, szociális és kulturális sajátosság, és ez meghatározza működését. Így az észlelés az idegrendszeri tevékenység eredménye, ami egyrészt kognitív és az anyagi lét megismerése, de létezik mellette egy introperspektíva, a belső élmény, amit léleknek szoktak nevezni. A magasabb szintű öntudat a szociális környezet hatására alakul ki. „A tudatos élőlény meg tudja ítélni lehetőségeit, képes gondolkodni, viselkedését ellenőrizni, szükség esetén korrigálni. Így tud környezetéhez
alkalmazkodni, vagy azt megváltoztatni, hogy életben maradjon.” (Staub-Bernasconi 2005,166) De az emberi észlelés a hétköznapokban nem teljes, vagy hibás is lehet. Ennek okai: -
csak az dolgozható fel, amit a komplex pszicho-biológiai agystruktúra lehetővé tesz;
-
sok dolgot az emberi értelem speciális eszközök nélkül nem tud észlelni (atom, molekula, modellek);
-
sok mindent többé-kevésbé tudatosan töröl (vak folt) és
-
érdekek mentén tudatosan másként észleli, értelmezi, átértelmezi a jelenségeket.
Az ember nemcsak észleli a valóságot, hanem azt meg is változtatja, így itt is lehetnek tévedések, ami megjelenhet a cél meghatározásában (hiányzó ismeretek), a hiányzó forrásokban, illetve a környezet tönkretételében. „Az emberek pszicho-biológiai sajátosságuknak köszönhetően ’tudják, hogy tudják’ (érzik, megértik, gondolkodnak és cselekszenek), és a fizikai, szociális és kulturális adottságaik mentén megismerési és cselekvési kompetenciájukat kifejlesztve újraalkothatják rendszerüket. Az embereknek szükségletei vannak. A szükséglet egy (többé-kevésbé széles) belső, az organizmus által kielégíthető állapot (jó közérzet), amely az idegrendszeren belül észlelt (regisztrált) feszültségből kiindulva az organizmust (individuum) a fennálló deficit kompenzálásáért kívülre irányuló cselekvésre készteti. Más szóval a belső ’kell’ értékek helyreállítása történik, ami egy tanulási folyamat eredménye.” (Staub-Bernasconi 2005,170) Ezek alapján az emberi tevékenység fő mozgatórugója a szükségletek kielégítése, és ezen keresztül a jó közérzet kialakítása. A szükségletektől el kell különíteni a kívánságokat (igényeket), amelyek kulturálisan tanultak és nem az individuum pszicho-biológiai struktúráiból adódnak. A szükségletek univerzálisak, és funkciójuk a szervezet belső struktúráinak fenntartása. Ezek alapján három fő szükségletcsoportot különböztet meg StabBernasconi: -
biológiai szükségletek – amelyek adottak, és az organizmusból fakadóan önszabályozottak;
-
pszichés szükségletek – az idegrendszer bonyolult működése révén jönnek létre, amelyeknek funkciója meghatározott minőségi és mennyiségi szenzoros alap stimuláció, és az ezzel összefüggő információkhoz kötött;
-
szociális szükségletek – abból fakadnak, hogy az ember öntudatképes, és magatartását az őt körülevő szociális környezeten belül érzelmi-kognitív folyamat eredményeként szabályozza.
Vannak szükségletek, amelyek kielégítése kevesebb erőfeszítést kívának, és rugalmatlanok, mert nélkülük az emberi lét kerül veszélybe (pl. oxigén), és vannak, amelyek egy egész élet során kielégítetlenül maradhatnak (rugalmas szükségletek), például elismerés, igazságosság szükséglete. (Szükségletek részletes listája lásd 5. sz. melléklet) „A kielégítetlen szükségleteknek mindig negatív következményei vannak az individuum jó közérzetére, ahogy kihatnak az individuum szocio-kulturális környezetére. (…) Az ember jó közérzete akkor alakul ki, ha a legtöbb szükséglete (és nem a határtalan kívánságok) kielégítettek, vagy a kielégítetleneket mással kompenzálva tudja kielégíteni. A tudatossá vált szükségletek az igények (kívánságok), amelyek határtalanok lehetnek. Legitim igények ehhez képest azok, amelyeket teljesíteni lehet anélkül, hogy a társadalom más tagjainak szükséglet kielégítését korlátoznák, és minden esetben meghatározott teljesítmények jutalmazásához kötöttek (jogok és kötelességek közötti egyensúly).” (Staub-Bernasconi 2005,173) Az emberek a (szociális) rendszert aszerint ítélik meg, hogy mennyire felel meg a rendszer szükségleteik, igényeik kielégítésére és céljaik megvalósítására. Más szóval a jogok/jutalmak és a kötelezettségek/terhek viszonya mentén értékelnek. Vannak rendszerek – és általában ez jellemző –, ahol meghatározott egyének pozíciójukból fakadóan többletjogokat élveznek, ahogy mások több kötelességet/terhet kénytelenek elviselni. Ha ilyen helyzet áll fenn, „és nem látni lehetőséget az igazságtalannak ítélt struktúra és kultúra megváltoztatására, pszichés feszültség keletkezik” (Staub-Bernasconi 2005,173). E feszültség legyőzése a kulturális és a strukturális szocializációtól függően többféle módon történhet: -
ha a szociális struktúrákat és kultúrát, ahogy az ehhez tartozó szabályokat/jogokat Istentől vagy természetből adottnak tekintik, akkor a feszültség belső pszichés feldolgozása történik. Ugyanez történik, amikor az egyéni élethelyzetet egyéni kudarcnak tekintik;
-
de lehet, hogy a feldolgozási formák kívülre irányulnak, manifesztté válnak például eltérő, deviánsviselkedésben vagy társadalmi konfliktusban nyilvánulnak meg.
Bernasconi szerint ezek azok a problémák, amelyekkel a szociális tudománynak foglalkozni kell.
„A
rendszerparadigma
alapján
a
társadalom
individuumokból
áll,
amelyek
egymásrautaltságuk tudatában szükségleteik kielégítése és kívánságaik beteljesülése során az interakciós mezővel és más szociális terekkel, mint funkcionálisan differenciált szociális rendszerekhez tartozó tagokkal, véletlenszerű vagy stabil cserekapcsolatban állnak.” (StaubBernasconi 2005,175) Ezek a kapcsolatok lehetnek horizontálisak, azonos értékű adok/kapok kapcsolatok (reciprocitás). „Ha nem érvényesül a kölcsönösség, függőség lép fel, mert a szükséglet kielégítés a cserepartnertől függ (pl. szülő-gyerek kapcsolat). Ez az egyenlőtlen forráshozzáférés és -eloszlás (rétegződés) kiindulópontja, egyenlőtlen (funkcionálisan differenciált) cselekvési és utasítási kompetenciákat takar.” (Staub-Bernasconi 2005,175) A rendszer tagjainak száma és a rendelkezésre álló források alapvetően meghatározzák az egyén szükséglet kielégítési lehetőségeit, de egyben meghatározzák ezt a rendszer által felállított forráselosztás szabályai. „Az egyenlőtlenség és az igazságtalanság akadályozzák az embert szükségletei kielégítésében, tanulási folyamataiban, fejlődésében, szociális tagságában. Lokálisan, regionálisan és nemzeti szinten, de világtársadalmi szinten is reprodukálják magukat, ahogy a funkcionálisan differenciált rendszerekben, mint család, képzési, gazdasági, politikai rendszerben.” (Staub-Bernasconi 2005,176) Ebből fakadóan ha megfelelően tud kielégülni a szükséglet, az individuum és rendszer (társadalom) viszonya harmonikus, és akkor keletkezik konfliktus, ha ezek a feltételek nem adottak. Staub-Bernasconi szerint a rendszerparadigma adja meg a szociális munka számára azt a magyarázómodellt, ami mentén értelmezheti és elemezheti a szociális munka tárgyát: a szociális problémát. Álláspontja szerint a szociális probléma fogalma az, amely egyszerre magában foglalja az individuumot és a társadalmat, ráadásul a rendszerparadigma segítségével sokkal inkább megragadható e kettő viszonya. A szociális probléma meghatározását a rendszerparadigma álláspontjának az individualista és szociocentrikus paradigma egybevetésével alkotja meg. (lásd 4. sz. melléklet) A rendszerparadigma alapján a szociális probléma egyszerre az individuum és a szociális struktúra, illetve e kettő egymáshoz való viszonyának problémája. „Az individuum átmenetileg vagy tartósan nem képes szükségleteit és kívánságait a környezetében lévő szociális rendszerekbe való elégtelen beágyazottsága miatt kielégíteni.” (Staub-Bernasconi 2005,182)
Ennek
oka
lehet
egyéni
kompetenciájának,
támasznyújtó
hálózatok
cserekapcsolatainak, a hatalmi források felett való rendelkezésének, illetve a kikényszerítés lehetőségének hiánya vagy elégtelensége. Az egyén oldaláról a probléma, szenvedésben,
bajban jelenik meg, amely belső pszichés, szociális és kulturális sorompókat és függőségeket jelenthet. Ezek megnehezítik az egyén jó közérzetének kialakulását az egyén kibontakozását, társadalmi tagságát. Ezek individuális szinten az alábbi formákban jelennek meg: -
éhség, betegség, fogyatékosság, és mindezek pszichés következményei;
-
nem
elégséges
vagy
hiányzó szociál-ökonómiai ellátottság
az
individuális
szükségletek kielégítéséhez, amelyek csak a társadalomban lehetséges források révén valósíthatóak meg (képzés, foglalkoztatottság stb.); -
hiányzó vagy társadalmilag akadályozott vagy gátolt megismerési kompetencia;
-
problémás ön-, idegen- és társadalomképek (perspektívátlanság, önleértékelés, előítéletek);
-
hiányzó vagy társadalmilag akadályozott vagy gátolt szociális tagság. (StaubBernasconi 2005,183)
Ha az egyenlő interakciós partnerek cserekapcsolatai nem egyenrangúak (reciprokok), aszimmetrikus, igazságtalan cseréről lehet beszélni. A csere tárgyai lehetnek anyagi javak, tudások, kompetenciák és kapcsolatok. Ha ezek cseréje során aszimmetria jelentkezik, az egy idő után függőségbe megy át, ami stabil aszimmetrikus hatalmi viszonyokhoz vezet. Ez a csereprobléma megjelenhet testi (kielégítetlen szexuális szükséglet, nemi erőszak), szocioökonómiai (források egyenlőtlen elosztása), megismerési (empátia, odafordulás, szeretet, elismerés szükséglete) és cselekvési (kooperációs folyamatok akadályozása) formában. Egy másik megközelítésben megjelenhetnek egyéni vagy a szociális rendszer szintjén. Egyéni szinten a hatalomnélküliség problémájaként manifesztálódik, amit függőségi kapcsolatokban, ájultság vagy a gyámoltalanság, támasz nélküliség problémájaként nevesítenek. Az egyén hatalomnélkülisége vagy hatalma fakadhat a testi felépítésből (fogyatékosság, erőfölény), szocio-gazdasági
forrásokból
(tőke,
tudás
birtoklása
vagy
hiánya),
megismerési
kompetenciából (nyelvismeret vagy annak hiánya, például menekültek, külföldiek), értelmezési rendszerből/tudásból (ki határozza meg, definiálja a helyzeteket), tevékenységi kompetenciákból (pozícióból fakadó, pl. autoritás) vagy a formális és informális kapcsolatokból. A szociális rendszer szintjén a hatalom/hatalomnélküliség megjelenik a forráselosztás szociális szabályaiban (diszkrimináció vagy privilégiumok), az emberek közötti elrendeződésben (munkamegosztás), a társadalmiasodott ideákban és normákban (amelyek legalizálják az igazságtalan rendet), valamint az ellenőrzés szabályaiban. (Staub-Bernasconi 2005,184-187)
A hatalmi helyzet ilyen jellegű megközelítése pontosan rávilágít arra, hogy az embert egyszerre határozza meg önmaga helyzete és lehetőségei, ahogy függ az őt körülvevő szociális rendszer szabályaitól és lehetőségeitől is. Ez utóbbit az individuumok nem is tudják megragadni, ezért problémáikat jellemzően egyéni szinten és egyéni okokra vezetik vissza (balszerencse, reménytelenség, önhiba vagy mások hibája). A szociális munka viszont a szociális probléma ilyen tág értelmezésére támaszkodva éppen azt a maga teljességében tudja megragadni.
A
rendszerparadigma
a
szociális
probléma
magyarázatánál
minden
valóságszintet figyelembe vesz, „törvényszerűségeket tár fel, ahogy az individuumok interakcióikat bizonyos sajátosságok (céljaik, tevékenységi kompetenciájuk, érdekeik) mentén alakítják ki, vagy a szociális makro- és rendszerszinten már meglévő tulajdonságok (pl. társadalmilag igazságtalan rend, szocializációs program, forráselosztás szabályai, képzési lehetőségek stb.) kapcsán tesz megállapításokat”. (Staub-Bernasconi 2005,184-187) A rendszerparadigma is értékekre támaszkodik, a törvényszerűségek feltárására és elemzésére. Staub-Bernasconi álláspontja szerint a szociális és individuális értékek kölcsönösen feltételezik egymást, „a jogok kötelezettségeket teremtenek, és a kötelezettségek jogokat”. (Staub-Bernasconi 2005,191) Mivel az egyén a szociális rendszer része, és csak ezen belül tudja szükségleteit kielégíteni, a kettő közötti egyensúlyt kell megtalálnia. Az individuális értékek és jogok (szabadság, autonómia) a testi épség, az önkibontakozás és az önmeghatározás szükségleteit definiálják, míg a szolidaritás és igazságosság (szociális) értékei a szükséglet kielégítéshez szükséges társadalmi hátteret biztosítják. E két érték közötti egyensúly/egyensúlytalanság jelenik meg a jogrendszerben, az etikában, a hétköznapi morálban. Ezek alapján „a szociális munka egy szakma, ami a szociális változással, az emberi kapcsolatok problémamegoldásával foglalkozik, ahogy az emberek felhatalmazását és felszabadítását segíti elő, hogy jó közérzetüket javíthassák. Ebben az emberi viselkedés elméletére, ahogy a szociális rendszerek magyarázatára támaszkodik. A szociális munka az individuum és környezet/társadalom metszéspontja között interveniál. Eközben az emberi jogok és a szociális igazságosság értékei a meghatározóak.” (Staub-Bernasconi 2002,13) Mivel az emberi jogok az egyének univerzális szükségleteit és azok kielégítésének feltételeit rögzítik, így – Staub-Bernasconi számára – nem kérdés, hogy a szociális munkát mint emberjogi szakmát lehet/kell értelmezni.
Ebből fakad, hogy a szociális munka kettős funkcióval rendelkezik, „egyrészt az embereket képessé tenni, hogy szükségleteiket lehetőleg saját erejükből kielégíthessék, másrészt újabb forrásokat biztosítani számukra”. (Staub-Bernasconi 2005,197) Staub-Bernasconi így a szociális munka általános normatív tevékenységelméletét fogalmazza meg. Ezen elmélet kiindulópontja a szociális probléma, ennek magyarázatára szolgál a tudományos elmélet (rendszerparadigma), a döntések és célok megfogalmazásában az értékek (etika) segítenek, valamint a gyakorlatban dolgozókkal kooperálva fogalmazza meg állításait. A tevékenységelmélet megfogalmazásához az alábbi kérdéseket kell tisztázni: -
Mi a kiindulópont? – itt a szociális probléma leírása történik;
-
Miért alakult ki ez a probléma? – ami a magyarázatot jelenti;
-
Hová vezet ez a probléma? – ami a jövőre vonatkozó tendencia feltárása;
-
Mi lenne a kívánatos? – ez már a cél meghatározása;
-
Ki változtasson és mi a funkciója? – a gyakorlati megvalósítás szereplőinek kiválasztása;
-
Mivel, milyen forrással lehet elérni a változtatást?;
-
Milyen tervek alapján?;
-
Milyen módszerrel érjük el a változást? és
-
Elértük-e a kívánt célt? – evaluáció (ellenőrzés). (Staub-Bernasconi 2005,204)
„Ez a kérdéssor a szociális szakma kulcskompetenciája. A normatív tevékenységelmélet egy utat mutat, ami nemcsak értelmezi a világot, hanem azt meg is változtatja. A célok hatékony módon történő megvalósításának tudománya és művészete. A szociális tudomány tudósai a címzettekkel közösen és kritikus szempontok mentén fedezik fel a világot, a társadalmi változás legjobb útját, hogy a van létből a kívánt létbe jussanak.” (Staub-Bernasconi 2005,205) Ehhez a legfőbb eszköz a diagnózis, ami a valóság megismerésének elméleti-tudományos megalapozottságú folyamata. Staub-Bernasconi elveti a diagnózis orvosi/pszichológiai értelmezését, és azt mondja, a diagnózis maga a megismerési folyamat. Szociálpszichológiai értelemben ez egy interakciós illetve kommunikációs folyamat a címzettek és a szociális szakember között, és az adott helyzet tényeinek összegyűjtésére irányul. Megismeréselméleti szempontból már nemcsak a probléma leírása történik a diagnózis során, hanem annak magyarázata és értékelése is beletartozik, amelyekből kialakíthatóak a tervek és a tevékenységi módok. (Staub-Bernasconi 2005,290) Így Staub-Bernasconi sokkal tágabban
értelmezi a diagnózis fogalmát, mint más elméletek vagy a szociális munka gyakorlatának képviselői. Ezek szerint a diagnózis: 6. ábra Kognitív és praktikus problémákról való tudás cseréje címzettek és szociális munkás között, és azok eredménye
szociális munkás/ címzettek
Hétköznap-elméleti és tevékenységtudományos tudás: megnyilvánulási interakciós/ kultúra, kritériumok probléma kommunikációs hatalom és problémája csereprobléma erőszak problémája …egyének, családok, kiscsoportok, közösségek és szervezetek tagjainak probléma leírása
megnyilvánulási probléma probléma magyarázata interakciós/ kommunikációs csereprobléma
probléma értékelése, kívánságok meghatározása, cél meghatározása
kultúra, hatalom és erőszak problémája a közvetítendő források meghatározása és kapcsolatok kialakítása/ hálózatba ágyazás/segítő rendszer igénybevétele a szükséges változáshoz való tudások meghatározása, a változás folyamata módszerek, eljárások, technikák
hatásosság ellenőrzése, célelérés …egyének és családok, kiscsoportok, közösségek, szervezetek tagjainak
hatékonyság ellenőrzése milyen befektetéssel?
Staub-Bernasconi 2005,291
Mivel a diagnózis folyamata címzett és szociális szakember együttes tevékenysége mentén valósul meg, mindketten egyenrangú félként „fedezik fel a valóságot”, és ez az eljárás egyben garantálja az emberi méltóság tiszteletét, és az egyén öntudatra ébredését (participációját) segíti elő. (Staub-Bernasconi 2005,293) Mivel a bemutatott elmélet rendkívül tágan fogalmazza meg a szociális munka lehetséges feladatait és tevékenységét, Staub-Bernasconi a rendszerparadigmából következően úgynevezett speciális tevékenységelméletekre bontja a szociális munka lehetséges tevékenységeit. Így megkülönböztet: -
forrásbiztosítás és strukturális (re)integrációt;
-
tudatosság kialakítását, ami az ismereti problémáival kapcsolatos;
-
identitás, modell és kultúra értelmezésének változtatását;
-
kompetenciafejlesztést;
-
szociális hálózatba ágyazást – mediációt;
-
hatalommal felruházást az ájultsággal szemben;
-
új szabályok demokratikus kialakítását;
-
erőszak kezelését és
-
szociális lobby és nyilvánossági munkát. (Staub-Bernasconi 2005,211) (Részletesen lásd 6.sz. melléklet)
VI. Összegzés Németország 20. századi történelemét a szélsőségek jellemzik. Társadalmi/gazdasági fejlődése igazodott/igazodik a nagyvilág főbb folyamataihoz, és egyben meghatározója volt a világtörténelem alakulásának. A második harmincéves háborút – ahogy Fritz Stern nevezi az I. és II. világháborúkat – Németország robbantotta ki. Ezek a technológiai fejlődés eredményeként tömegpusztítóak voltak, rengeteg emberi szenvedést hoztak magukkal. A lövészárkok sivársága, a vegyi fegyverek bevetése, az országhatárok tologatása, a családok szétesése, a gazdasági összeomlás, a nemzeti szocialisták által elkövetett rémtettek, az éhezés, a menekültek áradata, az ország kettéosztottsága mind e háborúk következményei voltak. Később Németország a világgazdaság vezető országainak sorába került, magasan fejlett demokráciáról tett/tesz tanúbizonyságot, és az európai integráció legelszántabb képviselője. Kérdés, hogyan ágyazódik be e történelmi folyamatba a segítés, a szociális munka története, és mennyire viseli magán e sajátos történelem kézlenyomatát. 1. Németország társadalmi/gazdasági/politikai fejlődése a 20. században Az ipari társadalom előfeltételét jelentő nemzetállam – a Német Császárság – megkésetten, 1871-ben több országrész egyesülése révén alakult meg. Ez a porosz nemesség által kezdeményezett, felülről elindított folyamat volt. Az új államforma alkotmányos monarchia volt, és Németország első negyven évét a konzervatív politikai erők határozták meg. Az ipari társadalomban való átmenetet nem előzte meg és nem kísérte egy polgárosodási folyamat, így hiányzott e társadalmi fejlődésből a demokratikus működéshez elengedhetetlenül szükséges polgárság. Az államalapító Bismarck az országrészek egyesülését az „acél és rozs szövetségének” nevezte. Az ország nyugati és északi részén, ahol adott volt az ipari fejlődéshez szükséges nyersanyag és kultúra, gyorsan kezdetét vette a gazdaság fejlődése és a polgárosodás. Keleten – Poroszországban, amely meghatározta az egész ország politikáját – sokkal tovább maradt fenn a feudális rendszer alapját jelentő mezőgazdasági termelés. A nemzetállam kialakulása és az iparosodás előfeltételét jelentő törvények megalkotása eredményeként a Német Császárságban a kezdeti megtorpanás – 1873-as gazdasági válság – után szinte azonnal a nagyipari kapitalizmus alakult ki. Ebben az első gazdasági csodában szerepet játszott az állami megrendelésre történő vasúthálózat kiépítése és a hadiflotta
felállítása (nehézipar fejlődése), ahogy a legújabb tudományos felfedezések (diezelmozdony, belső égésű motor, elektromosság, kemikáliák stb.) gazdaságban való alkalmazása. Ennek köszönhetően az ország közel harminc év alatt ipari nagyhatalommá vált, és az iparban foglalkoztatottak száma a századfordulón meghaladta a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát. E folyamatot rendkívüli társadalmi változások kísérték, ugyanis szinte egy emberöltő alatt megváltozott az emberek mindennapi élete. A felülről elindított változás miatt a lakosság inkább elszenvedte, minthogy magáénak érezte volna azt. A gyorsan zajló folyamatot tömeges elnyomorodás, elszegényedés kísérte, és kialakult egy új társadalmi osztály, a proletariátus. Nem véletlen, hogy éppen Németországban szerveződött meg először a munkásság, és sztrájkokkal, tüntetésekkel követelte életkörülményeinek javítását. A munkásmozgalmi törekvéseknek egyrészt elnyomó politikával (betiltás) vetettek véget, másrészt a világon először az állam e követelések egy részét a társadalombiztosítási rendszer kialakításával beépítette szociálpolitikájába. A változások másik legitimációt nyújtó tényezője a gazdaság sikere volt, amely különösen a 20. század elején az életszínvonal általános emelkedéséhez vezetett. Az I. világháború kitörésekor a nacionalizmus mentén nem volt kérdéses a háború jogossága, a gazdasági fejlődés sikereire alapozva kimenetele. A háború egyik következménye volt, hogy a női emancipáció elérte a társadalom azon rétegeit is – elsősorban a kispolgárságot és a parasztságot –, amely korábban erre a gondolatra nem volt fogékony. A háborúba vonult férfiak helyére az asszonyok léptek, így a társadalom szélesebb rétegeiben is – egy időre – megváltozott a nők 3K-s (Kindern/gyerekek; Küche/konyha; Kirche/templom) feladat- és szerepértelmezése. A háború befejezése előtt a hatalmon lévő konzervatív politikusok átadták a hatalmat a szociáldemokratáknak, és a monarchia helyére parlamenti demokrácián nyugvó köztársasági államforma lépett. A weimari alkotmány megalkotását a konzervatív oldallal kötött kompromisszumok jellemezték. Ennek eredményeként a régi hatalmi elit megtarthatta pozícióit a gazdaságban, a bürokráciában és a hadseregben, viszont bekerültek az alkotmányba a munkáskövetelések, mint a szakszervezetek elismerése és véleményezési, egyetértési joggal való felruházása. Az alkotmány és a később elfogadott törvények már
ebben az időben a jóléti állam eszméjét tartalmazták, de a weimari köztársaság politikai és gazdasági válságai nem tették lehetővé ennek kiépítését. A háborút követően az állam háborús eladósodása mellett a magas jóvátételi terhek és a gazdaság szempontjából fontos területek elvesztése lehetetlenné tették a gazdaság fellendülését. Ez végül 1923/24-ben a gazdaság összeomlásához vezetett, amely a vagyonát elvesztő középosztályt is érintette, ezzel a szociáldemokraták elvesztették társadalmi támogatottságukat. Csak a húszas évek végére sikerült a gazdaság háború előtti termelési színvonalát elérni, amikor kirobbant a nagy gazdasági világválság. A weimai köztársaságot ez különösen érintette, mert az ország korábban a gazdaság fellendítéséhez rövid lejáratú amerikai kölcsönöket vett fel, amelyet az amerikai bankok finanszírozási egyensúlyuk megtartása érdekében visszaköveteltek. Ez újabb nagyarányú munkanélküliséghez vezetett, és a kilátástalan helyzetben lévő fiatalokat – elsősorban vidéken élőket – a barnainges nemzeti szocialisták irányába tolta. Míg a politikusok a parlamentben vitáztak, addig e mozgalom rendet és fegyelmet ígért, ami a mindenben csalódott generáció számára egy kiutat jelentett. Hitler hatalomátvételét követően – 1933-tól – a burkolt, majd egyre nyíltabbá váló terror jellemezte Németország történelmét. A Reichstag felgyújtásával megvádolva betiltották a politikai konkurenciát jelentő pártokat, képviselőiket munkatáborokba zárták. A pártaktivisták utcai felvonulásokkal demonstrálták „harci kedvüket”, amely a lakosságban a félelem és megfélemlítés érzéséhez vezetett. Széles néprétegeknél visszhangra talált a rendpolitika. A nemzeti szocialisták az állami megrendelések révén fejlesztési programokat (autópálya-, lakásépítés stb.) indítottak el, és 1938-ra megközelítették a teljes foglalkoztatottságot. Ahogy a politikai diktatúra, úgy a rasszista ideológia a propagandagépezet és e fenti intézkedéseknek köszönhetően settenkedett be a mindennapok világába, és talált táptalajra a demokratikus deficittel rendelkező lakosság körében. A II. világháború kirobbantását már nem kísérte olyan nemzeti lelkesedés, mint az I. világháború esetében, de a legyőzhetetlenségbe vetett hit hasonló volt. A háborús események alakulása, a vereségek, a civillakosságot ért bombatámadások és az éhezés újra az emberek közelébe hozta a háború borzalmait és szenvedéseit. Ezek szolgáltak a németek számára felmentésként, amikor a háborút követően a fasiszták által elkövetett háborús bűnöket vetették a szemükre, amihez hallgatásukkal mindenféleképpen hozzájárultak.
A háborút követően az országot négy megszállási övezetre osztották. Míg keleten az orosz zónában
egy
szovjet
típusú
népi
demokrácia
(tervutasításos
gazdaságra
épülő
egypártrendszerű szocialista ország) kialakulása körvonalazódott, addig a nyugati – francia, angol és amerikai – megszállási zónákban egy piacgazdaságra épülő demokratikus állam jött létre. A nyugati zónában – az I. világháború utáni történésekből tanulva, valamint a „vörös veszély” miatt – a háborús jóvátételi követelések mellett fontosabbnak tartották a német gazdaság talpra állítását (Marschall-segély). Emellett tudatosan felkészültek a német lakosság nácitalanítására – a nemzeti szocialista pártban aktív szerepet vállalók közéletből való kizárására – és a lakosság defasizálása, a náci, rasszista ideológia helyett a demokratikusság mellett való elkötelezettség kialakítására (átnevelési program). A Marschall-segélynek köszönhetően az ötvenes évek elejére a német gazdaság fellendült (második gazdasági csoda). Az évtized második felére már munkaerőhiány volt az országban, amit menekültek és vendégmunkások fogadásával oldottak meg. A demokratikus választásokat Adenauer vezetésével az új állam kialakulását elősegítő konzervatív párt nyerte meg, és határozta meg Németország fejlődését közel két évtizeden keresztül. A gazdaság teljesítőképességének arányában alakították ki a szociális piacgazdaságot, a lakosság minél szélesebb körére vonatkozó szociális biztonság rendszerét. Az 1966-ban felállt nagykoalíció után egy szociáldemokraták által meghatározott másfél évtized következett, ahol gazdasági válságokkal (1969 és 1973) megtörve tovább tartott a gazdaság növekedése. A korszak nyitányát az 1968-as diáklázadás jelentette, amelynek utóhatásai megjelentek a következő évtized politikájában. A diákok – a már háború után született nemzedék – az állam túlzott mindennapi életbe történő beavatkozása, a régi generáció által képviselt értékek és életszemlélet, a fogyasztói társadalom ellen lázadtak fel. Ez Németországban kiegészült a fasiszta eszme továbbélése, a közéletben megjelenő egykori nemzeti szocialista politikusok elleni tiltakozással. E generáció egyes képviselői a hetvenes években aktív politikai szerepet vállaltak a szociáldemokrata kormányzás alatt, és elképzeléseiket részben átültették a mindennapi politikai gyakorlatba. Az újfajta politikai szemlélet megnyilvánulása a hetvenes évek végén kibontakozó és nyolcvanas évek elején nagyobb tömeget magában foglaló béke-, illetve környezetvédő mozgalom. Ez utóbbi a nyolcvanas évek elején Zöld párt néven politikai párttá alakult, és a mai napig meghatározó szereplője a politikai közéletnek.
A politikai célkitűzések megvalósítását nehezítette az 1969-es kisebb gazdasági megtorpanás, majd az 1973-as olajválságból eredő nagyobb gazdasági válság. Ezek hatásainak csökkentésében nagy szerepet játszott a hetvenes évek második felében a kelet-európai szocialista országok felé való politikai és gazdasági nyitás. E válságok egyfelől konjunktúraválságok voltak, de felszínre hozták a német gazdaság és társadalom belső strukturális válságát is. A gazdaság strukturális válsága mögött a technológiai fejlődés húzódott meg, ami megkívánta a termelési folyamatok átalakítását és a magasabban képzett munkaerőt. Ennek biztosítása érdekében zajlott le a hetvenes évek közepén egy oktatási reform, amelynek eredményeként radikálisan megnőtt a felsőoktatásban tanulók száma. További változást jelentett a gazdaságban – ami a társadalom egészére is hatással volt –, hogy a
szociális
piacgazdaság
érdekegyeztetés
révén
alapját
feloldódott
jelentő a
munkavállalók/munkáltatók/állam
(hagyományos)
tőkés-munkás
közötti
konfliktus.
A
munkavállalók a folyamatosan növekvő béreknek és az állam által nyújtott ellátásoknak köszönhetően egyre nagyobb jólétben és biztonságban élhettek. Az érdekegyeztetések révén folyamatosan rövidült a munkaidő (egyre több ünnepnap bevezetése és a szabadság időtartamának növekedése), ahogy a munkában töltött idő is. A munkavállalók a hosszabb ideig tartó képzési idő miatt egyre később léptek be a munka világába, és a nyugdíjkorhatár csökkenése miatt hamarabb léptek ki a gazdaságból. A társadalom strukturális változásai szorosan összefüggenek a gazdasági változásokkal és a jólét általános elterjedésével. Folyamatosan csökkent a születések száma, és ezzel párhuzamosan kitolódott a várható élettartam. Új problémaként jelent meg a fiatalok helyzete, akik – a gazdasági válságok miatt – egyre nehezebben tudtak/tudnak belépni a munkaerő-piacra, ahogy náluk jelentek meg elsősorban a modern társadalomba való beilleszkedés nehézségei, problémái. A nyolcvanas-kilencvenes években kiteljesedtek a hetvenes években elinduló folyamatok. Az évtized elején újabb kormányváltásra került sor, amikor 1982-ben a konzervatívok választási győzelmével Helmuth Kohl lett a kancellár. A konzervatív politikai váltás beilleszkedett a nemzetközi politikai tendenciába, és a neoliberális közgazdasági szemlélet térhódításával járt. Megjelent a kisebb állam, a piacba történő állami beavatkozás mérséklése, a privatizáció jelszava és dereguláció követelménye. Ennek köszönhetően – bár a német gazdaság a nyolcvanas években növekedett –, ezt a folyamatot nem kísérte a munkanélküliség csökkenése. A gazdasági növekedést a liberalizáció és a termelésfolyamatok racionalizálása révén sikerült elérni, vagyis a nyolcvanas években távolodik el egymástól a gazdaság és az
emberek biztonsága/jóléte közötti szoros összefüggés, ami az ipari társadalom kialakulásától volt jelen. Ennek
köszönhetően
új
társadalmi
problémákkal
kellett
szembenéznie
a
német
társadalomnak: a tartós munkanélküliek megjelenése, az új szegénység, ahogy ebben az időszakban erősödött fel a család változásának folyamata. Ez
megnyilvánult a
házasságkötések és születések számának csökkenésében, valamint a válások számának emelkedésében. A nyolcvanas években írtak a posztmodern társadalomról, poszt-indusztriális társadalomról, amivel jelezni és leírni próbálták a változások fő jellemzőit. E változásokat csak tovább erősítette, hogy az évtized végére összeomlott a keleti-blokk. Németország számára ez a negyven évig kettészakadt ország egyesülési lehetőségét hozta magával. Valójában az 1991-ben lezáruló újraegyesítési folyamat a kelet-németországi rész nyugat által történő gyarmatosítását jelentette, amennyiben nemcsak a piacgazdaság bevezetésével, hanem a teljes volt nyugat-német jogrend átvételével járt. Gyarmatosításnak nevezem ezt a folyamatot, mert a jólét (magas életszínvonal) ígérete miatt e folyamatot nem kísérte élénk társadalmi vita, sokkal inkább egy hallgatólagos társadalmi konszenzus volt, és ennek következményei az évtized végén illetve az új évezredben válnak nyilvánvalóvá az osi-wesi konfliktusban. 2. A szociálpolitika változásai a 20. században A 19. század végén lezajló gazdasági és társadalmi változások túlterhelték a már korábban kialakult városi szinten szerveződött szegénygondozó rendszert. Ezért nem véletlen, hogy Németországban alakult ki először egy átfogó – először csak a munkásokra kiterjedő – társadalombiztosítás. Ennek hátterében politikai és gazdasági érdekek húzódtak meg: egyrészt ezzel lehetett kifogni a munkásmozgalom zászlajából a szelet, másrészt az újonnan kialakuló munkásosztályt az új gazdasági rendhez kötni. A társadalombiztosítási rendszernek több kihatása is volt. Elismerést nyertek az új osztálystruktúrák, valamint ennek révén épült ki az állami és szociális bürokrácia, amely a 20. századi szociálpolitika alapjává vált. Egy további hatása, hogy a társadalombiztosítás szereplőitől (munkásság, munkáltatók és állam között) együttműködést kívánt (korporatizmus), ami a német szociálpolitika egyik fő jellemzője a 20. században. Az 1881–1889 között felálló rendszer (egészség-, baleset- és nyugdíjbiztosítás) nem adott és nem is adhatott választ minden szociális problémára, így ezzel párhuzamosan megmaradt a szegénygondozó rendszere. 1913-ban a munkásbiztosítás mintájára megalkották
az alkalmazottakra vonatkozó külön biztosítási rendszert, amely sokkal jobb feltételek mellett magasabb színvonalú ellátásokat nyújtott biztosítottai számára. Az I. világháború során Németországban megerősödött az állami felelősségvállalás a szociális kérdésekben, így a hátramaradottak ellátásában vagy a hadirokkantak gondozásában. Ezt a felelősségvállalást
az
állam
és
a
szegénygondozásban
tevékenykedő
szervezetek
együttműködése révén a már bevált korporatista gyakorlat mentén érvényesítették. A háborút követően a weimari köztársaságban a hatalmon lévő szociáldemokraták a szabályozás szintjén lefektették a jóléti állam alapjait. A szociáldemokrata párt ideológiája mentén volt elkötelezett a szegények mellett. Ezt tovább erősítette az I. világháború tapasztalata, ami egyértelművé tette, hogy nem az egyén felelős nehéz helyzetéért, hanem a szegénység mögött társadalmi okok is meghúzódnak/meghúzódhatnak, és ezért az állam kötelessége a segítés. A weimari alkotmány lényeges eleme volt a munkás érdekképviselet (szakszervezetek) elismerése, és ezek bevonása az üzemi érdekegyeztetés folyamatába. Tulajdonképpen így a társadalombiztosítási rendszerében kialakult és bevált gyakorlatot terjesztették ki a gazdaság területeire. Továbbá megjelent az állami felelősségvállalás elismerése, amennyiben a társadalombiztosítási rendszerébe további társadalmi csoportokat vontak be, valamint emelték az ellátások színvonalát. Egy további fontos lépés volt a munkanélküli biztosítás kialakítása, amit végül a gazdasági világválság miatt nem tudtak a gyakorlatban megvalósítani. A szociálpolitika illetve szociális munka szempontjából két lényeges törvényt fogadtak még el ebben az időszakban, bár ezek nem viselték magukon a progresszív gondolkodás jegyeit. 1924-ben a „birodalmi szabályozást a gondozási kötelezettségről”, amely jogszabályi szintre emelte az évtizedek alatt kialakult szegénygondozói gyakorlatot. A szociális ellátások három szintjét különböztették meg: a hagyományos szegényekét, a háború és infláció áldozataiét és a munkakerülő, nem dolgozó segítségre szorultakét. A másik lényeges jogszabály a „Birodalmi Ifjúsági Jóléti” törvény volt, amelyben csak általánosságban fogalmazták meg a gyermekvédelmi ellátásokat, és azok gyakorlati megvalósításában az önkormányzatok dönthettek. A kötelezően felállítandó ifjúsági hivatalok mellé minden önkormányzat olyan feladatokat telepített, amilyeneket gondolt. Az 1933-ban hatalomra kerülő nemzeti szocialistáknak nem volt szociálpolitikai koncepciója, a szociális kérdések megoldását sokkal inkább saját hatalmi pozíciójuk megerősítése, illetve ideológiájuk érvényesítésére használták. Hatalomra kerülésükkor az egyik legsürgetőbb
probléma a munkanélküliség felszámolására volt. Bevezették a kötelező munkaszolgálatot, és ehhez állami megrendelésekkel biztosítottak munkát. A koldusokat, az eltérőeket (prostituáltakat, iszákosokat, homoszexuálisokat, csavargókat) átnevelő táborokba zárták, így „rendet teremtettek az utcán”. Támogatásokat és szolgáltatásokat elsősorban a korábbi politika
által
figyelmen
kívül
hagyott,
vidéken
élők
számára
nyújtottak.
Az
érdemes/érdemtelenség megállapítása kiegészült a rasszista ideológia mentén megfogalmazott árja jegyekkel. A II. világháborút követően általánosan elfogadottá vált a szociális biztonság garantálása mindenkinek. Ennek mentén Németországban a szociális piacgazdaságot valósították meg, amikor is az állam szociális beavatkozásait piac konform módon teszi, és a szociálpolitika alapja a korporatizmus. Ez a már korábban kialakult és bevált munkás/munkáltató/állam közötti érdekegyeztetés folyamatának beemelését jelentette a társadalmi/szociálpolitikai döntéshozói folyamatokba. Ennek eredményeként e korszak szociálpolitikai intézkedései széles körű társadalmi támogatást élveztek. Az ötvenes években megalkották azokat a jogszabályokat, amelyek révén kiépülhetett a jóléti állam. A nyugdíjbiztosítást – azon túl, hogy minden társadalmi csoportra kiterjesztették – generációk közötti szerződésként értelmezték, és a tőke-fedezeti finanszírozás helyett áttértek a felosztó-kirovó finanszírozásra. A szociális piacgazdaság jegyében támogatták a háború során megsemmisült lakásállomány újjáépítését, vagy vezették be a jövedelemadón keresztül történő családtámogatást. A hatvanas évek elején megalkotott szociális törvényt maradékelvűnek tekintették, amennyiben az embereknek a megélhetést elsősorban a munkán keresztül kell biztosítani, ha valamilyen oknál fogva nem dolgoztak (gyerekek, idősek), társadalombiztosítási ellátást kaptak, és a szociális ellátások „csak” akkor szükségesek, ha az előzőek révén nem volt biztosított a megélhetés. Így kétféle ellátást különböztettek meg: segítés a létfenntartásban és segítést a rendkívüli élethelyzetben. A hetvenes éveket a jóléti állam expanziós fejlődési szakaszának lehet tekinteni. Egyrészt ebben az időszakban váltak ellátásra jogosulttá az ötvenes években jogszabályilag beemelt társadalmi csoportok, valamint ekkor éreztette hatását, hogy a nyugdíj összegét a bérek szintjéhez igazították. Továbbá a jogszabályokban (szociális és ifjúságsegítő törvényben) megfogalmazott szolgáltatásokat ekkor építették ki.
A kormány
szociáldemokrata
elkötelezettsége és az esélyegyenlőség biztosítása érdekében sok kezdeményezés történt az
oktatás (oktatási reform, hallgatói ösztöndíjak), illetve a családi támogatások területén is (családi pótlék kiterjesztése valamennyi gyermekre). Ezt a fejlődést megakasztotta az 1973ban kezdődő gazdasági válság, ami később felszínre hozta a szociálpolitika alapvető finanszírozási problémáját (csökkenő bevétel mellett növekvő kiadás). Ezentúl a hetvenes években jelentkeztek először a modern társadalomból fakadó problémák, például fiatalok beilleszkedési nehézségei. A nyolcvanas évek elejétől a jóléti állam válságáról lehet már beszélni. Ebben az időszakban előtérbe kerülnek a költségvetési megszorítások és ezzel párhuzamosan az állami szerepvállalás csökkentése. A szociálpolitika minden területén tetten érhető az ellátások színvonalának (az indexálások elmaradása révén) és időtartamának csökkentése, valamint a jogosultsági feltételek szigorítása. Ez a stop and go jegyében történt, amennyiben ha valamelyik területen sikerült elérni megtakarításokat, akkor újra bővítették az ellátásokat. Ebben az időszakban markánssá váltak azok a már korábban jelentkező szociális problémák, amelyekre valamilyen választ kellett találni. Ilyen új szociális probléma a tartós, a pályakezdő és nyugdíjas kor előtt álló munkanélküliek csoportjai, az ezzel párhuzamosan jelentkező új szegénység, a családok felbomlásából fakadó gyermeküket egyedül nevelők, ahogy a beilleszkedési nehézségekhez kapcsolható kábítószer fogyasztók vagy hajléktalanok csoportjai. Emellett, a szociális piacgazdaságban megfogalmazott szubszidiarítás elve mentén, a nagy fenntartók helyett a kisebb, rugalmasabb civilszervezeteket támogatta az állam. E fejlődési tendenciák alapján sokan már a jóléti állam végéről, de legalábbis átalakulásáról beszéltek. 3. A szociális munka fejlődése a 20. században Az 1871-ben történt államalapításkor – ahogy mindenhol ebben a korban – a városokban a karitatív szervezetek által működtetett szegénygondozás volt jellemző. Németországban erre jó mintát nyújtott az 1853-ban kiépített elberfeldi szegénygondozó rendszer, amelynek keretében körzetekre osztották a várost. Minden körzetben volt egy szegényápoló, aki ott lakott, és társadalmi munkában végezte tevékenységét. Feladata volt környezettanulmány készítése a segélykérelem elbírálásához, a segély felhasználásának ellenőrzése, segíteni a szegényt, hogy kilábaljon nehéz helyzetéből, valamint új szegények felkutatása. Tulajdonképpen e szegényápolókat lehet a szociális munkások előfutárainak tekinteni, bár ők még társadalmi munkában végezték a segítő tevékenységet.
Ezen változtatott az 1905-ben kialakított strassburgi szegénygondozó rendszer. A városiasodás eredményeként a századforduló városaiban már elkülönült a lakosság, a jó módúak a kertvárosokban, a szegények a munkás/szegénynegyedekben éltek. Emiatt nem lehetett teljesíteni az elberfeldi rendszer azon kívánalmát, hogy a szegényápoló ott is éljen, ahol munkáját végzi. Így Strassburg városa felállított egy szociális hivatalt, amelyen belül kialakították a külső- és belsőszolgálatot. A belsőszolgálatban a segélykérelmek bürokratikus elbírálása történt, míg a külsőszolgálat feladata volt e döntésekhez szükséges információk beszerzése (pl. környezettanulmány-készítés) és a szegények segítése. Itt jelenik meg először, hogy a segítő munkát végzők fizetett alkalmazottak is voltak, vagyis ez volt a szociális munka kezdete Németországban. A külsőszolgálat a bürokrácia (belsőszolgálat) alárendeltje volt, így a segítői munka során sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az ellenőrzés, mint a segítés. A városok által felállított és működtetett szegénygondozó-rendszeren kívül mindenhol jelen voltak a karitatív szervezetek, amelyek működésében nagy szerepet játszott a női emancipációs mozgalom. Ennek legfőbb képviselője Németországban Alice Salomon, aki a berlini nőcsoport munkáját vezette. Úgy gondolta, hogy a középosztályhoz tartozó nők erkölcsi kötelessége a szegények segítése. Ahhoz, hogy ez megalapozottan történjen, életre hívta először a segítők tanfolyamát, majd az egyéves képzését és 1908-ban megalapította a Berlini Szociális Nőiskolát. Ezzel kezdetét vette a szociális munkás képzés Németországban. A német társadalomban rövid idő alatt lezajló nagyarányú változásoknak (egy generáción belül történő félfeudális társadalomból a nagyipari kapitalizmusba való átmenetnek) két kihatása volt a segítői tevékenységre. Az egyik – ami általában minden országra jellemző volt – a speciális élethelyzetben lévő csoportok, mint például a tüdő- vagy nemi betegek, ahogy a várandós anyák és csecsemők gondozásának kialakulása. Németországban azért jelentősebb ennek fejlődése, mert egyrészt a problémacsoportok is nagyobb számban voltak jelen, másrészt a társadalombiztosítási rendszernek köszönhetően ugrásszerűen megnőtt az orvosok száma, így lehetőségük volt e speciális csoportokra irányítani figyelmüket. Itt a segítés kapcsán az a felismerés húzódott meg, hogy a megromlott egészségi állapot mögött az egyén/család szociális helyzete is fontos tényező, és amíg e körülményekben nem történik változás, addig nem remélhető az egészségi állapot javulása. Itt a segítők az orvosok alárendeltjeiként dolgoztak.
A gyorsan zajló társadalmi változások másik hatása a szociális munka fejlődésére a századforduló idejében kibontakozó ifjúsági mozgalom. A fiatalok számára komoly beilleszkedési problémákat jelentett a nagyarányú változás. Szüleik által képviselt értékek, magatartási együttélési minták már nem voltak alkalmazhatóak az új társadalmi rendben, és a fiataloknak maguknak kellett megtalálni, kialakítani az új világhoz igazodó új életformát. Ennek mentén – valamennyi társadalmi rétegnél – kialakultak olyan fiatalokból álló csoportok, akik a szabadidejüket – főleg a természetben – együtt töltötték, és ott tanulták meg az önszerveződést, a demokratikus együttlétet, a partneri viszony kiépítését. E mozgalomból nőtt ki a szociálpedagógia. Az ifjúkori élmények hatására szociális kérdések mellett elkötelezett fiatalok – főleg férfiak – az egyetemek pedagógiai szakán tanultak tovább, és a diplomaszerzést követően a gyermekek és fiatalok problémáival foglalkoztak. E szociálpedagógusok elsősorban az 1924-es ifjúságsegítő törvény után felállításra kerülő ifjúsági hivatalokban helyezkedtek el. Ehhez a mozgalomhoz kapcsolható az úgyszintén beilleszkedési problémák kezelésére hivatott tanácsadói rendszer (pl. nevelési tanácsadók) kiépülése, ahol már főleg a pszichológiai szemlélet volt a meghatározó. Az I. világháború során a szociális problémák eszkalálódása miatt nagyarányú fejlődés figyelhető meg a segítői tevékenységben. A háború miatt szakítani kellett azzal a nézettel, hogy a szegénység csak az egyén kudarca, hiszen ebben az időszakban egyértelműen egy külső tényező – a háború – váltotta ki ezt a helyzetet. Ennek eredményeként szükségessé vált az állami segítés, és ebben az időszakban a szociális munkát – a segítést – az állami/szociálpolitikai támasznyújtás gyakorlati megvalósítójának tekintették. Az állami segítésnek
köszönhetően
indult
el
az
intézményrendszer
kiépülése,
ami
már
a
társadalombiztosítás során bevált korporatizmusra épült. Így az állam által nyújtott ellátásokat a karitatív szervezetek osztották szét, és ez az együttműködés meghatározó eleme lett a későbbi német szociális munkának is. A háború másik lényeges hatása volt, ahogy Sachße fogalmazott: „ütött a női emancipáció órája”. A rendkívüli helyzetben hirtelen szükség volt a segítéshez értő emberekre, így teret nyertek a már korábban képzésben részesült szakképzett nők. A weimari köztársaságban a segítés szempontjából két lényeges törvény – jóléti gondozásról szóló (1924) és ifjúság jóléti (1922) törvények – került elfogadásra. A jóléti gondozásról szóló törvény tulajdonképpen rögzítette a háborús évek során kialakult állami és civil szervezetek közötti duális együttműködést, ezzel megteremtve a segítés bürokratikus kereteit. Általánosan
elterjedtté vált a strassburgi szociális hivatalok külső- és belsőszolgálata, amely ilyen formában meghatározta a szociális munka szakmai fejlődését (kontrollfunkció erőteljes megjelenése). Az ifjúsági jóléti törvényben már nem jelent meg ilyen konkrétan a segítői tevékenység szervezeti kereteinek rögzítése, de a feladatok vonatkozásában (gyámhatósági munka, gyermekvédelem) úgyszintén ez az ellenőrző funkció volt a meghatározó. Ezt a szociális igazgatási rendszert egészítették ki a karitatív szervezetek által nyújtott segítő tevékenységek. E szervezetek, ellensúlyt képezve az állami bürokrácia hatalmával szemben, nagyobb szervezetekbe tömörültek, és így kialakultak a német szociális munka gyakorlatát meghatározó nagy civil szervezetek, mint Caritas, Diakonia stb. Ebben a korszakban rögzült a német szociális munka 20. századi gyakorlatára jellemző dualista együttműködés állam és (nagy) civilszervezetek között. E szervezetek védőernyője alatt alakultak és épültek ki a különböző tanácsadó szolgálatok, és indult el egy szakmai specializáció a különböző problémacsoportok tekintetében. Ezzel párhuzamosan épült ki a szociális munkás képzés is, amelynek három nagy ága ragadható meg. Az egyetemeken két helyen történt szociális képzés: egyrészt a pedagógia szakokon lehetett tanulni szociálpedagógiát, illetve a közigazgatási képzésen belül jelent meg a szociális szakirány, ami a szociális igazgatásban dolgozókat készítette fel. A felsőoktatási rendszeren kívül helyezkedtek el a szociális nőiskolák, ahol a tényleges gyakorlati szociális munkára képezték a hallgatókat, és e képzéseknek általános területe maradt a felnőttek, és ezen belül a szegények segítése. A nemzeti szocialista hatalomátvételt követően az új hatalom a segítői szakmát a saját ideológiája szolgálatába állította. Az autonóm módon működő jóléti és ifjúsági szervezeteket a saját szervezetei (Nemzeti Jóléti Szövetség és Hitlerjugend) irányítása alá vonta, magát a segítői tevékenységet az orvostudomány vezetése alá rendelte. A tanácsadó hálózatokat – elsősorban anyatanácsadókat – tovább fejlesztették, és kiépítették a vidéki tanácsadó hálózatot. A rendpolitika jegyében a koldusokat, iszákosokat és deviáns csoportokat munkatáborokba
zárták.
A
segítői
gyakorlatban
jelenlévő
érdemes/érdemtelen
megkülönböztetést kiegészítették a rasszista jegyek alapján történő megkülönböztetéssel, és az ideológiájuknak (felsőbbrendű faj) ellentmondó csoportokkal radikálisan léptek fel. Így először sterilizálták a fogyatékosokat és pszichiátriai betegeket, majd megölték őket. Mindez a szociális szakemberek részvételével, asszisztálásával történt, aminek hátterében több ok is felfedezhető. A német társadalomban jelenlévő pozitív változásokba vetett hiten (az első
években úgy látszott, hogy folytatódnak a korábban megkezdett szociális programok) és megfélemlítésen túl a szakma általános túlterheltsége (gazdasági világválság miatti rendkívül sok segítségre szoruló), az ehhez kapcsolódó általános egzisztenciális bizonytalansága (a szociális munkásokat tették felelőssé a problémák növekedéséért, és folyamatosan jelen volt a támogatások megvonásának veszélye) és az ún. nehéz esetektől való szabadulás mind hozzájárult ehhez. A II. világháborút követően a német szociális munka több kihívás előtt is állt. Egyrészt szembe kellett (volna) néznie a nemzeti szocialista időszakkal, valamint a háborút követően fellépő nagy mértékű szociális problémákat kellett – a szűkös lehetőségek között – kezelnie. A
szakma
elsősorban
a
munkába
való
menekülést
választotta,
és
a
„megtisztulást/megtisztítást” a szövetségesekre bízta. (Például a nemzeti szocialista időszakban vezető szerepet betöltő Hans Muthesius az Ifjúságápolás és Ifjúsággondozás Munkaközösségek (AGJJ) németországi egyesületének főtitkára volt 1964-ig. (Engelke 1999,240)) Érdekessége ennek a korszaknak, hogy a szociális munka módszerein belül a csoportokkal végzett munka nyert teret. Egyrészt a gyakorlatban dolgozók a rendkívül sok segítségre szoruló miatt nem is gondolhattak az egyéni segítségnyújtásra, másrészt az amerikaiak és az angolok a defasizálás programja során a csoportmódszer segítségével próbálták kialakítani/megtanítani a demokratikus együttélést és párbeszédet. Az ötvenes-hatvanas években a jóléti állam kiépülése során úgy gondolták, hogy maga az állam, a szociális munkás a különböző ellátások biztosításán keresztül, nyújt mindenkinek valamilyen mértékű biztonságot. Ezzel a szociális munka elvesztette hagyományos célcsoportját, az anyagi szükséget szenvedőkét, és a szakmának újra kellett fogalmazni célkitűzéseit. Ehhez nyújtottak támpontot az USA-ból – ahogy C.Müller fogalmazott – „áthozott” amerikai módszerek. Míg Németországban a korábbi szociális munka gyakorlata elsősorban a szegények gazdaságba való visszavezetését, az ebben nyújtott támogatást állította tevékenysége középpontjába, addig az USA-ban a szociális munka sokkal hangsúlyosabban kapcsolódott a különböző pszichológiai iskolákhoz, mivel elsődleges célkitűzése az alkalmazkodásban való segítés volt. Így az amerikai módszerek megfeleltek az új társadalomban megfogalmazott segítői célkitűzéseknek, amikor a szociális munka a rendkívüli léthelyzetbe kerültek, vagyis már mindenki számára nyújtott segítséget. A módszerek átvétele generációs konfliktust eredményezett, amennyiben a képzésekről kikerült fiatal szakemberek már a modern szemléletet képviselték a hosszabb ideje gyakorlatban
dolgozókkal szemben. Ráadásul a szervezeti struktúrák sem feleltek meg e módszereknek, a német szociális munka bürokratikus keretekbe ágyazottsága és a magas esetszám miatt. Tulajdonképpen ez a generációs konfliktus eszkalálódott a hetvenes években. Ennek nyitánya a diáklázadás volt, amelynek szellemiségét jól tükrözi az a mondat, hogy a „szociális munka a haldokló kapitalizmus ápolónője”. A diáklázadáshoz szorosan kapcsolódott a nevelőotthoni kampány, amikor a fiatal szociális munkások szót emeltek a gyermekvédelmi intézményekben uralkodó viszonyok ellen. Ennek eredményeként a későbbiekben a gyermekvédelmi rendszer volt az első olyan szociális terület, ahol átható reformok/változások zajlottak le. A diáklázadás kihatása két részre bontható. Az egyik a gyakorlatban dolgozó szakemberek területe, ahol a segítés szervezeti kereteiben próbáltak változást elérni. E változásokban nagy szerepet játszottak a hetvenes évek ún. szociális mozgalmai, amelyek új, alternatív cselekvési lehetőségeket kísérleteztek ki és kínáltak. Ilyen alternatív lehetőséget jelentett a kis civilszervezetekben végzett munka (gyermekboltok), az önszerveződő ifjúsági klubok és az érintettek újfajta megközelítése, mint az önsegítés vagy a nőkkel végzett munka. A másik terület, ahol a diáklázadás kézlenyomata látható, a szociális munka ún. hagyományos módszereinek bírálata. Ezeket a bírálatokat elsősorban a képzésben részt vevők fogalmazták meg és négy pontban foglalhatóak össze: 1.
a
szociális
munka
hagyományos
módszereinél
hiányzik
az
elméleti
megalapozottság, vagyis a szociális munka nem rendelkezik egy rá jellemző, önálló elmélettel; 2. a szociális munka társadalmi funkciót tölt be, mivel tevékenysége állami felkérésből fakad, és a segítés mellett mindig megjelenik az ellenőrzés; 3. a kliens patologizálása, amennyiben a szociális munka mindig az egyén felől vezeti le a problémahelyzet kialakulását, és így az egyént tekinti betegnek, neki kell változnia; 4. a társadalom tehermentesítése, mivel az egyén változását állítja a szociális munka a középpontba, így a társadalomnak nem kell foglalkoznia a strukturális változtatásokkal és felelősséggel. E kritikák megfogalmazása egybeesett a hetvenes években zajló szociális munka intézményrendszereinek kiépülésével, ami az új ellátásokban betöltendő vezető pozícióért folytatott konkurenciaharchoz vezetett a társszakmákkal. E harcban a szociális munka alulmaradt, és az intézményekben a pedagógusok, a pszichológusok és az orvosok lettek a
vezetők és a tevékenységet meghatározók. Hasonló folyamat figyelhető meg a képzések területén is. Az oktatási reform kapcsán (ekkor kerültek a szociális munkás képzések főiskolai, szakfőiskolai rangra) sok társtudomány képviselője felfedezte a maga számára ezt a képzést (egzisztenciális bizonytalanságának feloldásaként vagy karrierlehetőségként), és úgy váltak ott vezető oktatóvá (tudományos fokozatuknak köszönhetően), hogy magát a szakmai gyakorlatot nem ismerték. A hetvenes évek történései lényegesen meghatározták a nyolcvanas-kilencvenes évek szociális munka fejlődését. A szociális munka módszereinek kritikája eredményeként a gyakorlatban dolgozók szakmaiságukban elbizonytalanodva terápiás továbbképzéseken vettek részt, amit a terápiás boomként tart számon a szakma története. Az elméleti kérdésekkel foglalkozók vitája két területre terjedt ki: a szociális munka kompetenciái, illetve szakmának tekinthető-e egyáltalán a szociális munka. Mindkét vita tulajdonképpen nem vezetett a szakmát megerősítő eredményre, de nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az elméletek kerüljenek a középpontba. Egy másik érdekes következménye a hetvenes évek kritikájának a német szociális munka történetében, hogy a több évtizeden át párhuzamosan dolgozó és egymással rivalizáló szociális munka és szociálpedagógia „kibékült” egymással. Ugyanis a legnagyobb foglalkoztatót jelentő önkormányzatok egy állásfoglalásukban úgy ítélték meg, hogy a szociális munkások csak teremtik a problémát, ahelyett hogy megoldanák azokat, míg a szociálpedagógusok bár elméletileg nagyon felkészültek a gyakorlatba ezt nem tudják átültetni. Ezért javasolták az ilyen szakemberek képzésének megszüntetését. Ez az ultimátum arra kényszeríttette a szakembereket, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek, és kidolgozzák a „megrendelők” elvárásainak megfelelő képzési koncepciókat. Érdekes eredménye lett ennek, hogy a főiskolai szinten egyenértékűnek ismerték el a szociális munkát és szociálpedagóiát, míg az egyetemeken megtartották a két szakirány elkülönülését. Egyértelmű, hogy ebben a képzésben dolgozók partikuláris érdekei érvényesültek. Mára e két fogalmat – szociális munkát és szociálpedagógiát – szinonim fogalomként használják. Ezzel párhuzamosan zajlott a jóléti állam és a szociális ellátásokról folytatott vita. Sokan a jóléti ellátások leépítéséről beszéltek, de ezzel szemben sokkal inkább lehet az ellátások átépítését megfigyelni. Bár különböző megszorító intézkedések történtek a szociálpolitikában, addig a szolgáltatások területén a foglalkoztatottak számának folyamatos növekedése
figyelhető meg. (lásd 13. táblázat) A szolgáltatások átépítését erősítette az 1990-ben elfogadásra kerülő gyermek- és ifjúság jogairól szóló törvény, amelyben a lakosság közeli, kevésbé specializált ellátásokat fogalmazták meg. Általában megfigyelhető a nyolcvanaskilencvenes években a menedzseri szemlélet térhódítása, egyfelől a fent említett intézményi változásokban, de például a módszertan oldalán a case managment elterjedésében. Ha a disszertációm elején megfogalmazott hipotézisekből a segítés különböző dimenziói mentén elemzem a németországi szociális munka fejlődését, úgy pontosan látható, hogy a segítségre szorulók köre folyamatosan bővült (a legnagyobb szükséget szenvedőktől a nehezen alkalmazkodókig), és az egyes korszakokban megjelennek az adott korban fontos szempontok (háborús károsultak, árja, modern társadalom). Ugyanez látható a mikor kérdés esetében, amennyiben a kezdetekben az életben maradás a legfontosabb feltétel, míg a század végén nagy hangsúly helyeződik az önkéntességre. A segítés indokainál megfigyelhető, hogy végig jelen van a társadalmi rend és béke mint motívum, ami kiegészül megint csak az adott korra jellemző egyéb okokkal, mint felebaráti szeretet, vörös veszély, emberhez méltó élet. Egyedül a hogyan kérdésnél látható lényeges eltérés a különböző korokban. (lásd. 7. sz. táblázat)
A segítés jellemzői a különböző korszakokban Fasizmus
Ötvenes-hatvanas évek
Hetvenes évek
Nyolcvanaskilencvenes évek
Kinek?
legnagyobb szükséghelyzet, mély szegénység
szegények és háborús károsultak, veszélyeztetett csoportok
árja
aki saját maga ellátásról nem tud gondoskodni
nehéz helyzetbe jutottak
modern társadalomban nehezen alkalmazkodók és veszélyeztetett csoportok
Mikor?
életben maradás veszélyeztetettség
veszélyeztető helyzet kialakulása, kudarc a gazdaságba történő beilleszkedésben
nehéz élethelyzet
rendkívüli élethelyzet, létfenntartási gondok
helyzet kialakulása
meghatározott célcsoportok, önként jelentkezők
Miért?
társadalmi rend és béke, felebaráti szeretet
társadalmi rend és béke felebaráti szeretet
a faj megerősítése
antifasizmus, vörös veszély, társadalmi béke
emberhez méltó élet és társadalmi rend
modernitás következményeinek csökkentése
Hogyan?
társadalombiztosítás, szegénygondozás
munkásságnál jogok biztosítása, anyagi támasz, tanácsadás alkalmazkodás
többlettámogatás a rassznak – másodrangú faj (eltérőek) ellehetetlenítése /kiirtása
átfogó szociális biztonság, személyes támasznyújtás, életvezetési segítés
prevenció, terápia, reszocializáció emancipáció
szolgáltatások, önsegítés
7.számú táblázat
Weimari köztársaság
A segítés jellemzői a különböző korszakokban
4. A szociális munka elméleteinek fejlődése a 20. században
I. világháborúig
A kezdeti korszak három elméletének (Salomon, Klumker, Arlt) közös jellemzője, hogy a szociális gondozás területét a legrászorultabbak, a szegények segítésében állapították meg. Ebből következően mindhárom elmélet a szociális munka céljaként az emberek gazdaságba való beillesztését/beilleszkedését határozta meg. Salomon a diagnózisra, az egyén előtörténetének megismerésére, vagyis a szükséghelyzet kialakulására, okainak megértésére helyezte a hangsúlyt, és úgy gondolta, ebből fakadnak a segítés lehetséges módjai. Klumker a segítés okainak vizsgálata helyett a nevelés, gondozás és átértékelés fogalmait helyezte a középpontba, és ennek megfelelően határozta meg a beavatkozási lehetőségeket. Véleményem szerint Arlt elmélete a legkidolgozottabb és a legátfogóbb, hiszen az abban megfogalmazott megállapítások akár ma is alkalmazhatóak a szociális munkában. A szükségletek elemzésével, rendszerezésével olyan elméleti keretet fektetett le, amelyből pontosan meghatározhatók válik a segítés különböző módjai, feladatai. A korai írásokban és elemzésekben a moralizáló, lealacsonyító fogalmak (iszákos, munkakerülő, erkölcsileg megesett leányok – értsd. leányanyák –, pszichopaták stb.) kritikáját fogalmazták meg. A szegénységet és annak következményeit minden szinten (egyén, család, kiscsoport,
szomszédság,
város,
gazdaság)
vizsgálták,
elemezték,
és
általában
a
munkanélküliséggel, a gazdaságból való kiszorulással kapcsolták össze. Tükrözik ezek az elméletek a századforduló után, 1910-től megfigyelhető szemléletváltást, ami a harmincas években a nemzeti szocialista korszakban a maga szélsőségében vált általánossá. Ekkor némileg háttérbe szorult a szegénység társadalmi okokra való visszavezetése, és hangsúlyosabbá vált azt az egyén alkalmazkodási, tanulási kurdarcának tekinteni. Fontos jellemzője e korszaknak, hogy a szociális problémák megoldása során más tudományokra, elsősorban orvostudományra, pszichológiára, jogra, pedagógiára támaszkodtak, illetve ennek fontosságát fogalmazták meg. Ezzel próbálták meg a segítő tevékenységet tudományos alapokra helyezni. (Staub-Bernasconi 2007, 13.) A háborút követő ötvenes-hatvanas években még nem beszélhetünk a szociális munka önálló elméleteiről, sőt az ott bemutatott személyközpontú terápia kifejezetten terápiás elmélet. Az amerikai szociális munka tankönyvben a szakmai tevékenységet igen tág körben határozták meg, pszicho-szociális segítségnyújtásnak tekintették, amely magában foglalhat minden emberi, ezen belül pszichés, szociális, alkalmazkodási, fejlődési vagy képzési problémát. Ezeket a problémákat a pszichológiai irányultság következtében mindig az egyénre vezették
vissza, és az egyénben rejlő változási lehetőségekre (én-erőre, én-fejlődésre, szerepekre stb.) helyeződött a hangsúly. Célként fogalmazódott meg a szociális, szellemi és testi jólét elérése, ahogy a demokratikus társadalom eszménye is. A szociális munkás akkor találkozik az egyénnel, ha számára megterhelő helyzetben van, vagyis fennáll egy probléma. A segítés eszköze a megfelelő diagnózis – a szociális munkás a szakértő –, illetve a segítő kapcsolat, amelynek alapeleme a kommunikáció. Ezek rendkívül tágan megfogalmazott elképzelések a szociális munkáról, így tulajdonképpen a szakemberekre van bízva, hogy mit értenek és mit gondolnak alatta. Ehhez képest egy sokkal zártabb elmélet a rogersi non-direktív terápia, amely bárkire kiterjedhet, de elsődlegesen feltételezi, hogy jelen van egy probléma, ami feszültséget jelent az egyén számára. A segítés itt az önkép megváltoztatása, és ehhez nyújt támaszt a segítő. Ehhez eszközként szolgál a terápiás magatartás, a hitelesség, a megértő figyelem és az elfogadás. Bár ez egy pszichológiai iskola, mégis Rogers maga is úgy vélte, hogy általánosan alkalmazható a segítőszakmában. Kérdés, hogy a szociális dimenzió hogyan tud érvényesülni, ha csak az egyén önértékelése áll a középpontban. A hetvenes évek három elmélete (Rössner, Hege, Khella) az első önálló szociális munka elmélet megalkotásának kísérletei. Rössner a kritikai racionalizmus mentén a szimbolikus interakcionalizmus (Mead) elméletét alkalmazza a szociális munkára. Az elméleti kereteken belül tisztán és világosan vezeti le, hogyan válik a társadalomban, a csoport által meghatározottan valaki feltűnővé vagy diszociálissá, a normalitástól eltérővé. A szociális munkát a szocializációs folyamat specifikus befolyásolásának tekinti, vagyis a szociális munka az eltérőekkel foglalkozik. Érdekes és logikusan következik ebből az a megállapítása – és ez egybecseng a kor kritikus szociális munka megközelítéseivel –, hogy „a szociális adminisztráció a feltűnő magatartás regisztráló intézménye”. (Rössner 1975,200). Ha ezt a megközelítést továbbgondoljuk, akkor a nyilvántartást, regisztrálást azért kell végezni, mert ez az eltérő viselkedés zavarja a csoport (társadalom) működését. Az elméleten belül igen röviden olvashatunk arról, hogy mit is tehet a szociális munka az eltérőekkel. A pontos diagnózis – amikor a szociális munkás szakértőként lép fel – felállítása után vagy elhárítja a veszélyt, vagy kompenzál, vagy ellensúlyoz, vagy korrigálja a kialakult helyzetet. Ehhez eszköz
lehet
a
reszocializáció,
csoport/környezetváltás,
elzárás,
társadalmi/csoport
átalakulások. Ha figyelembe vesszük, hogy a szociális munkást technokrataként képzeli el
Rössner, aki tudatosan alkalmaz meghatározott technikákat, akkor igen szegényes „szerszámosládát” kínál a szakma számára. Hege és Khella ezzel szemben a gyakorlat emberei, akik a szociális munka gyakorlatából – annak alaposabb ismerete után – fogalmazták meg elméletüket. Míg Khella megmaradt a kritikai marxizmus elméleti keretei között, addig Hege egy eklektikus szociális munka elméletet alkotott meg. Hege egyrészt támaszkodik Kurt Lewin mezőelméletére, a kor kommunikációs elméleteire, Paul Freire emancipációs elméletére és Carl Rogers nondirektivitás terápiájára. Ezen elméletek együttese teszi lehetővé, hogy megragadhassa a szociális munka gyakorlati megvalósításának sokoldalúságát. Bár eme eklektikusság mögött az is meghúzódhat/meghúzódik, hogy a kor minden „divatos” elméletéből kiragadhatóak elemek, amelyek a szociális munka számára fontos alapokat adhatnak. A szociális munka – Hege szerint – a szükséghelyzetekkel foglalkozik, elsősorban azokkal az emberekkel, akik valamilyen oknál fogva a társadalom peremén helyezkednek el, annak biztonságot nyújtó, nagy rendszereiből kiszorulnak. Mivel a társadalom általános vélekedése szerint az emberek helyzetükért maguk felelnek, s ezzel a vélekedéssel maguk az emberek is azonosulnak, elvesztik önbecsülésüket, tenni akarásukat. Ezért a segítés egyetlen módja az emancipáció, ami a reflektív párbeszéd során alakítható ki. E párbeszéd három szakaszra osztható: megértés, innováció és stabilizáció. Tulajdonképpen az elmélettel sikerül megragadni a szociális munka lényegi tevékenységét, bár a gyakorlati kivitelezés, ahogy a kor kritikái a szociális munkával kapcsolatban ezt megfogalmazták, a szociális munkás jóakaratán múlik. Hegenek sikerült szakítani azzal, hogy a szociális munkát etikai elvárások mentén írja le, tevékenységéhez tudományos alapokat fektetett le, de az emancipáció gyakorlati megvalósítására nem adott igazi útmutatót. Nem véletlenül fogalmazza meg ő maga, hogy lehet, hogy elmélete túl nagy kihívást jelent a szakma számára. Ezzel szemben elmélete már tartalmazza mindazokat az irányvonalakat, amelyek a nyolcvanas-kilencvenes évek szociális munkájának meghatározói lesznek. Khella végig megmarad a kritikai marxizmus elméleti talaján, és ennek mentén vezeti le a szociális munka feladatát. Véleménye szerint – a jóléti államban is – a szociális munka a szegényekkel foglalkozik, aminek oka a fennálló tulajdonviszonyok. A szociális munka feladata nem ennek megváltoztatása, hanem az embereket a rezignáció állapotából az aktív cselekvő állapotba juttatni, hogy aztán maguk lépjenek fel az igazságtalan társadalmi elosztási viszonyokkal szemben. Bár nem használja az emancipáció fogalmát, mégis ebben a
vonatkozásban azonos a célkitűzése Hegevel. Csak míg Hege megmarad az egyéni szinten, addig Khella a közösség oldaláról közelíti meg a lehetséges megoldást, amennyiben a szolidarisztikus kapcsolatok kialakításán és emberek ilyen kapcsolatokba való beágyazásán keresztül gondolja elérni a változást. Ezt az érintettek helyzetének megváltoztatását célzó akciókon keresztül kívánja elérni. Ehhez egy gyakorlatias, tíz lépésből álló folyamatot ír le, amely az előző elméletekhez képest leginkább ad útmutatót a gyakorlatban dolgozó szociális munkások számára. Ahogy Hege elméletében az emancipációs gondolat révén már megjelennek a későbbi kor fő eszmeáramlatainak előfutárai, úgy ez Khella elméletére is igaz, bár ő megmarad a szociális munka egyik szűkebb területénél, a közösségi szociális munkánál. A nyolcvanas évek elméleteinek (Wendt, Thiersch, Staub-Bernasconi) négy közös jellemzője van. Az első, hogy mindegyik szakítani kíván a szociális munka individualizációs tendenciájával, és már nem az egyént helyezik a középpontba, hanem a szociális dimenziót próbálják leírni. A második, ami szorosan összefügg ezzel, hogy valamilyen fő fogalom (háztartás, hétköznap, szociális probléma) beemelésével ragadják meg a szociális munka lényegét és tevékenységét, és ennek segítségével próbálják redukálni a komplexitást. A harmadik, hogy több azonos fogalom is felbukkan az egyes elméletekben, mint például a kapcsolatok, a források, azaz ebben a vonatkozásban nem lehet őket élesen elkülöníteni egymástól. A kor „divatos” fogalmai hatást gyakoroltak rájuk, vagy fordítva, ezek az elméletek népszerűsítették e fogalmakat. A negyedik közös vonás, hogy mindegyik elméletben célként az egyén képessé tétele/emancipációja jelenik meg, és háttérbe kerülnek a társadalmi célok, mint például társadalmi béke, rend megőrzése. Wendt elméletében a háztartás fogalmát állítja a középpontba, azt az emberi életösszefüggés legkisebb megragadható egységének tekintve, és ezen keresztül vezeti le a szociális munka tevékenységét. A hetvenes évek elméleteiben bemutatott Hege elméletéhez hasonlóan itt is megjelenik az eklektikusság, amennyiben a kor több – divatos – tudományos elméleteiből átemel elemeket a sajátjába, és ezeket vetíti a szociális munkára. Véleménye szerint a szociális munka a veszélyeztetett, sérült élet védelmével foglalkozik, és akkor lép fel, ha felbomlik a háztartás egyensúlya. Ebből következik a cél, a sikeres életvezetés elérése, amelyhez módszerként – többek között – a támasznyújtó menedzsmentet írja le. Ez a megközelítés lehetővé teszi a szociális munka komplexitásának megragadását, de ha figyelmen kívül hagyjuk a konkrét módszert, akkor az elméleti háttér önmagában nehezen alkalmazható a gyakorlati munkában. Igaz, nagyon fontosnak tartom, hogy az egyéni
élethelyzet leírásával és elemeire bontásával fontos dimenziót adott a szociálpolitikai/szociális munka gyakorlata számára, hiszen mindkettő e fogalom mentén végzi tevékenységét. Fontos ezen belül az objektív és szubjektív dimenziók hangsúlyozása, illetve, hogy e kettő egyidejűleg van jelen. A korábbi megközelítésekben, illetve szakmai gyakorlatban mindig csak az egyikre helyeződött a hangsúly, amikor a szociális munka pszichológiai (szubjektív) vagy szociológiai (objektív) megközelítései kerültek előtérbe. A kilencvenes évek „sikerelmélete” az életvilág-orientált szociális munka. Ez köszönhető annak, hogy az elmélet hosszabb időszakon át (húsz év telt el az első publikáció és az elmélet elterjedése között) érlelődött megalkotójában, aki aktív szerepet vállalt a nyolcvanas években a gyermek- és ifjúságsegítési törvény módosításában. Így az alulról (szakma oldaláról) megfogalmazott elméletet felülről (jogi szabályozás révén) népszerűsítették. Hans Thiersch bár több elméleti gyökeret is nevesít, mégis egy vonulatban vezeti le a szociális munka lényegét: a sikeres hétköznapok megvalósítását. Ez egy zárt fogalmi rendszerrel dolgozó elmélet, amely a hétköznap meghatározását követően sikeresen mutatja be az abból eredő elemzési keretet (tér, idő, szociális kapcsolat), és így a gyakorlati tevékenység számára megragadhatóvá válik a hétköznap. Igaz, hogy a hétköznap megértésén túl kérdés marad, hogy hogyan lehet megfelelően beavatkozni és elérni a szükséges változásokat. Vagyis nem jelennek meg a gyakorlat számára fontos technikai/módszertani leírások. Az ezzel kapcsolatos tanulmányok, esetbeszámolók az elmélet elterjedése után láttak napvilágot, és úgy érzem, hogy a gyakorlati megvalósítás a szociális munkás jó akaratára, intuícióira van bízva. Fontos ezen elmélet kihatása az újraszerveződő intézményrendszer szempontjából, amikor a specializáció és az érintettektől való távolságtartás – a szakértői szerep – helyére az életvilághoz való közelség kerül. Thiersch hangsúlyozza és elméletileg megalapozza, hogy az egyén saját élettapasztalataival ugyanúgy részese a változás folyamatának, és „felszabadítja” a szociális munkásokat a szakértői szerepből. Ők is tanulhatnak az emberektől, ezzel lehetőséget kínálva a segítő-segített hierarchikus viszonyából a mellérendelt, partneri viszony megvalósítására. További fontos eleme az elméletnek, hogy sikerül egy olyan tevékenységi területet nevesíteni, ami más szakmákétól eltér, így nagyban hozzájárul a szociális munka identitásának megfogalmazásához. Feltehető, hogy a felülről való támogatottságát és a népszerűségét is elsősorban ennek köszönheti.
Az elméletek sorát Staub-Bernasconi emberjogi szakma elmélete zárja, aki visszatér a szociális munka gyökereihez, és kimondja, hogy a szociális munka a szociális problémákkal foglalkozik. Elméletének megfogalmazásánál támaszkodik a rendszerelméletre, és ennek keretén belül ragadja meg a szükséglet fogalmát. Álláspontja szerint a szükséglet kielégítés sikeressége vagy sikertelensége húzódik meg a szociális probléma mögött, és ezt elemzi több dimenzión keresztül. Így beépíti az egyéni oldalt, de ugyanilyen hangsúllyal jelenik meg a társadalmi oldal is. Ezzel sikeresen oldja fel a szociális munka komplexitásának problémáját, hisz valamennyi dimenziót beemeli téziseibe. E gondolatmenetből fakadó következtetés, hogy a szociális munka feladata az emberi jogok érvényesülése, egy könnyen képviselhető és értelmezhető szakmai identitást nyújt, ami nagyban hozzájárulhat a szakma elismeréséhez és elismertetéséhez. További pozitívuma az elméletnek, hogy Staub-Bernasconi a gyakorlati megvalósításra is kitér, amennyiben a szükséglet kielégítést akadályozó különböző szinteken végzett szociális munka lehetséges feladatait is bemutatja. Kérdésként merül fel számomra, hogy vajon mennyire tud teret nyerni ez az elmélet a szakmai közvéleményben, mert az elméleti háttér (a rendszerelméletből fakadó elemzés) rendkívül bonyolult, alapvető gondolkodás/szemléletváltás szükséges megértéséhez, viszont a feladat megfogalmazását, az emberi jogok képviseletét egyértelműen elfogadható célkitűzésnek látom a 21. századi szociális munka számára. Véleményem szerint ez az az elmélet, amelynek sikerül a szociális munka tevékenységének lényegét levezetni, értelmezni és megvalósítására támpontot nyújtani a szakma számára.
A segítés jellemzői a különböző elméletekben
Arlt
50-es évek tankönyv
Rogers
Rössner
Hege
Khella
Wendt
Thiersch
StaubBernasconi
Kinek?
szegények
szegények
szegények
individuális és intrapszichés problémákkal rendelkezők
bárki
feltűnő, diszociális, eltérő
szükséghelyzet
szegények
specifikus rossz körülmények és megterhelés között élők
mindenki, aki hétköznapi problémával küzd
szociális problémákkal küzdők
Mikor?
gazdasági szükséghelyzet
ha nem képes magáról gondoskodni
Kielégítetlen szükségletek
pszichés-, alkalmazkodási és fejlődési probléma fellépése
feszültség önkép és környezet között
csoport tolerancia határok megsértése
Társadalomból való kiszorulás
ájultság, rezignáció
sikertelen hétköznapok
kielégítetlen szükségletek
Miért?
erkölcsi kötelesség, újra betagolás a népgazdaságba
erkölcsi felelősség,
társadalmi felelősség
demokrat izálódás, belsőrend, jólét
jobb önkép és önértékelés kialakítása
zavarja a csoportot (társadalmat)
emancipáció
Emancipáció, társadalom változtatása
háztartás egyensúly felbomlása, problémahelyze t sikeres életvezetés
sikeres hétköznapok
társadalmi igazságosság
Hogyan?
élettörténet megismerése, probléma helyzet felmérése
nevelés, gondozás átértékelés
forrás, idő, tudás/ képesség biztosítása
segítőkapcsolat én erő, szerepek
elfogadás megértő figyelem, kongurencia
reszocializáció, csoport váltás, elzárás, társadalmi átalakulás
reflektív párbeszéd, konfliktus megértés, innováció stabilizáció
szolidáris kapcsolatok kialakítása, változtatás élménye
támasznyújtó menedzsment
idő, tér, kapcsolatok elemzése, ezekre való hatásgyakorlás
emberi jogok érvényesülése
8. számú táblázat
Klumker
A segítés jellemzői a különböző elméletekben
Salomon
5. A szociális munka társadalmi/gazdasági meghatározottsága A szociális munka társadalmi/gazdasági meghatározottsága nem kérdéses, ha megvizsgáljuk a szociális munka mint fizetett foglalkozás kialakulásának történetét. Az ipari társadalom kialakulásával járó gazdasági fejlődés, az ehhez kapcsolódó társadalmi változások tették szükségessé, hogy a személyek közti segítés helyére egy hivatásszerűen végzett segítői tevékenység lépjen. Egy további nagy társadalmi változás, a jóléti állam kiépülése úgyszintén messzemenően kihatott a szociális munkára. A szakma elvesztette hagyományos célcsoportját (szegényeket), és így újra kellett definiálnia célkitűzéseit. Ezt követően a jólét általános elterjedéséből fakadó társadalmi beilleszkedései nehézségek és az azokra adható segítői válaszok keresése állt a szakmai tevékenység középpontjában. A társadalmi meghatározottságon túl megfigyelhető a gazdaságtól való függés is. Egyrészt szinte evidencia, hogy a gazdasági válságok növelik a szociális problémákat és ezek megoldása elsősorban a szociális munkára hárul. További gazdasági meghatározottságot jelent – és ez sokkal fontosabb, mint az előző –, hogy a segítői munka szolgáltatásait nem egy „fizetőképes kereslet” mentén nyújtja, hanem éppen azok számára, akik a legrosszabb, legnehezebb helyzetben vannak. Ebből fakad, hogy a szociális munka mindig kívülről (mások – adományozók, állam – által) finanszírozott, és soha nem tud megfelelni, eleget tenni az ún. vonatkoztatási csoportként számon tartott társszakmák ezen kritériumának. Hiszen az ügyvédkliens-, az orvos-beteg- vagy a pszichológus-terápiát igénybevevő viszonyban, ha nincs kiépült (társadalom)biztosítás, még mindig megmarad a közvetlen fizetés, vagyis a szolgáltatást igénybevevő közvetlenül megfizeti a szakmai segítséget. Ezzel szemben a szociális munkának először valahonnan elő kell teremtenie a forrásokat, és csak ezután tud segítséget nyújtani. Fontosnak tartom e kívülről meghatározottságot, kiszolgáltatottságot, mert meghatározza/meghatározhatja magát a szakmai tevékenységet. A szociális munka németországi története jól rávilágít a szociális munka kívülről való meghatározottságára, illetve az elmúlt száz év története bemutatja, hogyan próbál ebből kitörni e szakma. A kezdetek hasonlóan zajlottak, mint más európai országokban vagy az USA-ban. Ugyan van egy mozzanat, amely mégis eltér, és ez a szociálpedagógia kialakulása, ami csak a német segítői szakmára jellemző. E mögött is fellelhető a társadalmi meghatározottság, hiszen ha a német társadalomban nem olyan gyorsan megy végbe a gazdasági fejlődés, nem válik szükségessé a fiatalok számára, hogy maguk tanulják meg a
demokratikus együttélést. A másik lényeges eltérés a strassburgi rendszer kialakításánál látható, amikor a szociális hivatalokhoz rendelik a segítői tevékenységet, és ennek alárendelten, a bürokratikus igényeket kielégítve, az ellenőrzés válik meghatározóvá. Egy további meghatározó esemény a német szociális munka történetében az I. világháború. Egyrészt a háború mentén válik egyértelművé, hogy a nehéz helyzetért nem tehető felelőssé az egyén, hanem a probléma megoldásában felelősséget kell vállalnia az államnak. Ez az állami felelősségvállalás megjelenik a weimari köztársaság időszakában, majd a jóléti állam kiépülése mentén. Ennek köszönhetően a német szociális munka mindig is hangsúlyosan az állam által finanszírozott tevékenységgé vált. Ezt erősítette a háború során kiépülő segítői intézményrendszer, amely az állam és karitatív szervezetek együttműködésén alapul. Ugyanígy az állami finanszírozással és az ebből való függéssel magyarázható a német szociális munka gyászos időszaka, a nemzeti szocialista korszak, amikor a segítői szakma kiszolgált egy embertelen rendszert. Éppen e kiszolgáltatottságtól való szabadulás reményében vették át a német szociális munka szakemberei az USA-ban kidolgozott módszereket, amelyeknek adaptációja az eltérő társadalmi feltételek miatt nem volt zökkenőmentes. Míg az amerikai szociális munka jellemzően civilszervezetek fenntartásában valósult meg, és így a szakember/szervezet maga határozhatta meg működésének feltételeit, úgy Németországban ahol az állam finanszírozta ezt a tevékenységet, sokkal magasabb esetszámmal és egészen más szervezeti feltételek mellett kellett (volna) alkalmazni ezeket a módszereket. Nem véletlen, hogy a hetvenes években éles kritikákat fogalmaztak meg ezekkel kapcsolatban. Ahogy az sem véletlen, hogy e kritikákban a szociális munka társadalmi felkérését, funkcióját hangsúlyozták. A szociális munka ilyen jellegű kritikus megközelítése úgyszintén a német szociális munka sajátja. E társadalmi meghatározottságtól való függetlenedés egyik lehetséges kiútja az olyan önálló elméletek megfogalmazása, amelyek mentén megragadható és leírható e segítői tevékenység, és amelyeken keresztül legitimációt nyerhet ez a szakma. Ez a folyamat figyelhető meg a hetvenes éveket követően. Míg az első elméletek még nagyban magukon viselik a más tudományágak kézlenyomatát, addig a kilencvenes években megfogalmazott elméletek már az önálló elméletek kritériumának felelnek meg. Ezekben megfogalmazódik a szakma számára képviselhető identitás (hétköznapokban való támasznyújtás, emberjogi szakma), és ezzel megalapozzák a segítő tevékenység önmagából levezetett alapjait.
MELLÉKLETEK
1. sz. melléklet
Ifjúsági lakóközösségek
Az ifjúsági lakóközösségek a hatvanas évek végén a lázadó diákok meghatározott körének politikai harcaként jöttek létre. Az egyetemisták szerették volna Marcuse peremcsoport stratégiája alapján politikai céljaik megvalósítására a nevelőotthonokban élő fiatalokat aktivizálni és mobilizálni. Tudatosan nevezték a nevelőotthonban élőket „nevelőotthoni nevelteknek” és egy sorba sorolták őket a bűnelkövetőkkel, a hajléktalanokkal és a kábítószerfüggőkkel. A fő támadási pontokat az egyes ifjúságvédelmi intézményekben található zárkák, rácsok, illetve a nevelőotthoni növendékek jogfosztottsága adta. Abból indultak ki, hogy a nevelőotthonban leginkább – az úgynevezett elnyomott rétegből - a munkásosztályból származó gyerekek élnek, akik az állam kényszerintézkedései miatt vannak ott, és ezért fel kell szabadítani őket. Ennek hatására több nevelőotthonban élő fiatal megszökött az otthonból, akiket összegyűjtöttek és az akcióban résztvevő egyetemistáknál szállásolták el. Nem sokkal később kialakultak az önálló ifjúsági csoportok, akik ifjúsági lakóközösségnek nevezték magukat. Frankfurtban, Münchenben, Kölnben, Berlinben és Stuttgartban alakultak ilyen ifjúsági lakóközösségek olyan munkatársak vezetésével, akik „haladó szociális munkásoknak” nevezték magukat. Szerettek volna kialakítani egy ’alternatívát’, amellyel az ifjúságvédelem nevelőotthonait feleslegessé tehetnék. Az ifjúsági lakóközösségek az általuk ’alkalmazkodó táboroknak’ nevezett nevelőotthonokat váltották volna fel. Számos publikációban és országszerte a médiák többségének segítségével az ifjúsági lakóközösségeket mindenható gyógyszernek kiáltották ki. Abból indultak ki, hogy az ifjúságvédelem e formájával megoldhatóak lennének mindazok a problémák, amelyekkel a nevelőotthonban élő fiatalok eddig szembenéztek és a nevelőotthoni neveléssel nem volt megoldható. Rövid idő elteltével a kezdeményezőknek fel kellett ismerniük, hogy nem helyettesíthetőek az ifjúságvédelmi nevelőotthonok az ifjúsági kommunákkal. Azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy az általuk felvett fiatalok többsége nem motiválható politikai céljaikra. Ezek az akciók nem korlátozódtak Németországra, hanem érintették Svájcot, Ausztriát és Hollandiát is. Így az ifjúsági lakóközösségek kezdeményezései, mint a nevelőotthoni nevelés egyik alternatív pedagógiai programjai nemcsak Németországban, hanem átfogóan a német nyelvterületen valósultak meg és a különböző országokban hasonló fejlődést mutattak/mutatnak. A diáklázadás lecsendesedés után megmaradt lakóközösségekben megjelentek olyan elkötelezett szociális munkások, akik megpróbálták kidolgozni e sajátos nevelési formának alapjait és azt elismertetni a gyermek- és ifjúságvédelmen belül. Azt lehet mondani, hogy a hetvenes évek eleje/közepe a kísérletezés időszaka volt, míg a hetvenes évek végén az elismertetésért folytatott harcé. Végül a nyolcvanas évek elejére minden országban jogszabályi szinten elfogadottá és elismertté váltak ezek a lakóközösségek, mint a nevelőotthoni nevelés alternatívái, ami más területen is eredményesen alkalmazható. E jogszabályban történő elismerés egyben a finanszírozást is biztosította, valamint lehetővé tette, hogy ilyen ifjúsági lakóközösséget ne csak az ún. nagy fenntartók működtessenek, hanem akár kis civil kezdeményezések is. (Khiel1982,16-21)
Az ifjúsági lakóközösség és nevelőotthoni nevelés szembeállítására Khiel öt szempontot emel ki. 1. A nevelőotthonokban a nevelőkkel szemben egy bizonyos megfoghatatlan szakmaiságot várnak el. Egyrészt a nevelőknek meghatározott hatalmi struktúrákba ágyazottan kell dolgozniuk (házirend betartatása), másrészt ezzel egyidejűleg egy személyes kapcsolatot is ki kell alakítaniuk az érintettekkel. Önmagában ez az ellentmondásos helyzet frusztrálttá teszi a őket és (pszichés) távolságot alakítanak ki a rájuk bízott növendékekkel. 2. A nevelőotthonok általában nagy szervezetek, amelyeknek megfelelő működtetéséhez nélkülözhetetlenek a szabályok. Minél több embernek kell együtt élnie annál bonyolultabbak ezek. 3. Így könnyen kialakulhat, hogy a nevelő a saját hatalmi igényeit „lefelé” éli ki, ami mindenféleképpen ellentmond az alapvető pedagógiai célkitűzéseknek. 4. A nagy intézmények óhatatlanul átvesznek döntéseket az egyéntől, az életét eligazítják, így az egyén egyáltalán nem élheti meg az önállóságot. 5. Ezekben a nagy intézményekben az egyetlen elvárás az alkalmazkodás, a konformitás. Ellentmondásos ez, hiszen a nevelőotthonokban éppen olyan fiatalok élnek, akiknek valamilyen problémájuk volt/van, ezzel például áthágtak bizonyos társadalmi szabályokat, miért csak a lakóhely megváltoztatása révén változna meg ilyen irányú magatartásuk. (Khiel1982,42-43) Ezzel szemben nyújtanak egy lehetséges alternatívát az ifjúsági lakóközösségek. Az ifjúsági lakóközösségek fiatalok (4-6 fő) együttélését jelenti, akik az együttélés révén tapasztalhatják meg az önállóságot, a felelősséget, az egymás elismerését és a konfliktuskezelést/problémamegoldást. Egy olyan védett teret jelent ez a lakóközösség, ahol a benne élők kipróbálhatják önmagukat, és ehhez támaszt nyújt számukra a lakóközösséghez tartozó szociális munkás, ahogy a többi lakótárs is. A diáklázadás idején életre hívott lakóközösségek jelszava volt az „elnyomás helyett emancipáció, konformitás helyett individualizáció, izoláció helyett kommunikáció, szelekció helyett koedukáció, vezetés helyett társas viszony” (Khiel1982,19), amelyek megfelelő pedagógiai programmal alátámasztva még ma is meghatározzák ezeket a lakóközösségeket. Elnyomás helyett emancipáció – míg a nevelőotthonokban és más intézményekben a szabályokat mindig a felnőttek/fenntartók alkotják meg, addig a lakóközösségekben a fiatalok maguk alakíthatják ki életüket, beleszólásuk van a különböző szabályok kialakításába, és így egyben felelősekké válnak ezekért. Konformitás helyett individualizáció – míg a felülről hozott szabályokhoz csak alkalmazkodni lehet, a lakóközösségekben lehetőség nyílik az egyéni igények figyelembevételére, az önmegvalósításra. Nagyon fontos ezekben a lakóközösségekben, hogy minden fiatal megtapasztalhatja és kialakíthatja egyéni életstílusát. Izoláció helyett kommunikáció – a lakóközösségekben nagyon fontos szerepet játszanak a csoportülések, amikor is a lakók megbeszélik a mindennapi együttélésből fakadó problémákat. Mivel egy átlátható, kis közösségről van szó, nem lehet „elbújni” a felelősség elől és mindent meg lehet/kell beszélni. A lakóközösségben való lét során háttérbe szorul az izoláció, az elmagányosodás érzése, mert a szolidarisztikus, közösségi létforma sokkal többet nyújt az egyén számára. Szelekció helyett koedukáció – ez az alapelv két szempontra is vonatkozhat. Az egyik a nemi koedukáció, amennyiben lányok és fiúk (férfiak és nők) élnek együtt. Ez a lakóközösségi forma nem minden esetben valósul meg, mert lehet, hogy más szakmai szempontok (súlyosabb problémák, mint például szenvedélybetegség) elsőbbséget élveznek. A másik szempont a problémák koedukációjára vonatkozik, amennyiben a – hetvenes években, de akár a ma is – működő intézményrendszerek egyik fő jellemzője a probléma specifikus ellátások, részlegek és így ennek alapján szelektálták az érintetteket. Ezzel szemben az ifjúsági
lakóközösségek némelyikében elsődleges szempont, hogy eltérő problémákkal rendelkezők éljenek együtt. Ennek szakmai előnye, hogy az érintett megismerhet más problémahelyzeteket, meg kell tanulnia az eltérőség tolerálását, illetve láthatja, hogy másnak is milyen erőfeszítésébe kerül problémája megoldása. Vezetés helyett társas viszony – az ifjúsági lakóközösségek az önkormányzatiság szellemére épülnek, vagyis minden ott lakó egyenlő jogokat és kötelezettségeket élvez. A szociális munkás ebből a szempontból mellérendelt helyzetben van, és nem ő vezeti (autoriter módon) a lakóközösséget. Talán már e fentiekből is látható, hogy önmagában ez az együttélési forma nagyon sok lehetőséget rejt magában, aminek eredményeként autonóm felnőttekké válhatnak az ott élő fiatalok. Ezeket a lehetőségeket három fő területre vetítve lehet bemutatni: A mindennapi élet adta lehetőségek: Egy nevelőotthonban, vagy intézményben, vagy akár családban nevelkedő gyermek/fiatal óhatatlanul élvezi az elhelyezéséből fakadó kiszolgálást. A pénzgazdálkodástól kezdve a háztartásvezetésből fakadó feladatokig bezárólag nagyon sokszor nem kényszerül rá, hogy ezekkel szembenézzen. Nem véletlenül írtam, hogy a családban élő fiatal is, hiszen a háztartásműködése – mire a gyermek fiatal felnőtté válik – már kialakul és ebben esetleges, hogy milyen feladatokat kap. Soha nem kell a teljes háztartásért felelnie. Az ifjúsági lakóközösségben viszont az ezzel kapcsolatos mindenféle felelősség a lakókra hárul. Maguknak kell bevásárolni, főzni, mosni, takarítani. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő pénzgazdálkodás, tervezés és időbeosztás, amit meg kell tanulni. De a mindennapi élet területéhez lehet sorolni az egyéni életstílus megtapasztalását és kialakítását. Ebbe beletartozik például a lefekvés és kelés problémája, a saját időrend kialakítása, illetve a külső elvárásokhoz való igazítása (például munkakezdés, iskolakezdés). Ezek az egyéni tapasztalatok, a felelősség megtapasztalása önmagában elindít bizonyos változási folyamatokat az egyénben. Az együttélésből fakadó lehetőségek: A lakóközösségben mindig több fiatal él együtt, akik egyenlő tagjai a közösségnek. Így egyrészt – a fent leírt mindennapi életvezetéssel kapcsolatban – a többi lakó visszajelzéseit komolyan kell vennie az érintettnek és valamilyen mértékben alkalmazkodnia kell a többiekhez. De ez az alkalmazkodás már nem egy konformista, a szabályok/elvárások megkérdőjelezés nélküli átvételét jelenti, hanem belátáson alapul. Egy másik fontos eleme az együttélésnek, hogy a lakóközösség maga alkotja meg az együttélés szabályait. Ehhez nélkülözhetetlen a csoport együttműködése, és a megfelelő csoport lét kialakítása. A kiscsoport révén biztosított a személyesség, amikor mindenki a maga személyében van jelen a csoportban. Ezért is sem célszerű nagyobb létszámban lakóközösséget életre hívni, mert ott óhatatlanul megtörténik a kiscsoportokra bomlás (klikkesedés), amely már lehetetlenné, vagy legalábbis nagyon nehézzé teszi az együttélésből fakadó konfliktusok közös megoldását. A problémamegoldás, konfliktuskezelés: Magából az együttélésből is nagyon sok konfliktus keletkezik a lakóközösségen belül, amelyeket meg kell oldani. Ezeket a konfliktusokat lehetőleg a csoport/lakógyűléseken beszélik meg az érintettek és ezzel egy a társadalom által elfogadott problémakezelést sajátítanak el. De ugyanígy nagyon sok egyéni problémával is küzdhetnek a lakók, amelyek megoldásában támaszt nyújtanak a lakótársak, illetve a szociális munkás. A fentiekben bemutatott lehetőségek felkeltették a szociális ellátás más területein dolgozók figyelmét is, így a lakóközösség gondolata és gyakorlata széles körben terjedt el. Így ma már
a lakóközösségek széles skálájáról lehet beszélni. Létrejöttek a speciális helyzetűek lakócsoportjai, mint fogyatékosok-, pszichiátriai betegek-, szenvedélybetegek-, vagy próbaidőre bocsátott fiatalok lakóközösségei. Ezeknek egy része az intézményi elhelyezést kiváltó elhelyezési formák, vagyis az ott élők végleges elhelyezését jelentik. Érdekesség, hogy vannak a német nyelvterületen olyan fogyatékosok-, vagy pszichiátriai betegek lakóközösségei, ahol épekkel együtt laknak az érintettek. Más lakóközösségek, mint a szenvedélybetegek, vagy a próbára bocsátott fiatalok lakóközösségei a terápiás cél mellett, abba a lakóközösség nyújtotta lehetőségeket beemelve, próbálják eredeti célkitűzéseiket elérni. Egy másik nagy terület a gyermek- és ifjúságvédelem területén kialakult lakóközösségek, amelyek már nemcsak a nevelőotthoni nevelést helyettesítő elhelyezési formák. Így ezen belül vannak például a nevelőotthonok külső lakócsoportjai, amelyek formailag úgy néznek ki, mint az ifjúsági lakóközösségek, de valójában nem tekinthetőek annak, mert nem érvényesül bennük a lakók önállósága, önmeghatározása a mindennapi életben. Például a házirendet (együttélés szabályait) a fenntartó határozza meg, a gazdálkodás területén minden szempontból függenek a nevelőotthontól, ahogy sokszor a mosatást, ételfőzést is az anyaintézmény látja el. (Tulajdonképpen a Magyarországon létrehozott lakásotthonok is ennek felelnek meg.) Egy másik formája az ifjúsági lakóközösségeknek a gyermek- és ifjúságvédelmen belül az utógondozó otthonok, ahol a már nagykorúvá vált fiatalok élnek és tanulják meg az önálló életvezetést. Egy – számomra nagyon tetsző – további forma a területi alapellátáshoz kapcsolódó preventív jellegű lakóközösségek, ahol az olyan fiatalokat fogadnak be, akik valamilyen krízishelyzetbe kerültek, de az nem olyan mértékű és súlyos, hogy indokolt lenne a családból való kiemelés. Úgy vélem az ilyen átmeneti elhelyezési forma nagyon komoly segítséget jelenthet a kamaszok problémáinak kezelésében, és nem kell megijedni a nagyfokú önállóságtól és felelősségtől. A fiatalok éppen ezért „harcolnak” a családon belül, ezért is romolhatnak meg a családi kapcsolatok, és ha megtapasztalják teljes valójában, mit jelent felnőttnek lenni, talán sokkal könnyebben tudnak majd kompromisszumokat kötni. De ugyanígy a szülők számára is egy lehetőséget jelent a gyermek ilyen jellegű elhelyezése, mert a megromlott kommunikáció révén, már nem képesek megfelelően megoldani a konfliktusokat és a távolság lehetőséget ad egy újfajta kommunikáció kialakítására, ahogy egyben szembesítheti a szülőket a túlzott elvárások tényleges következményeivel. Nagyon érdekes volt, hogy a nevelőszülőknél elhelyezett gyermekekkel való együttélést is lakóközösségnek tekinti Khiel, és például a munkatársak munkaidejének elemzése során kitér arra, hogy ezeknek a nevelőszülőknek is jár a szabadság. (Khiel1982,143) Ha végig gondoljuk, akkor teljes mértékben igaza van, hiszen egy hagyományos családban a szülők „kivehetik a maguk szabadságát” a gyerekek nagyszülőknél, vagy táborokban történő nyaraltatása esetén, amit a nevelőszülők csak korlátozottan tehetnek meg. Úgy szintén a gyermek- és ifjúságvédelem hatáskörébe tartoznak a német nyelvterületen az önállóan szerveződő lakóközösségek is, mint például a felsőoktatásban tanulók lakóközössége, amikor az intézmény nem tud megfelelő kollégiumi elhelyezést biztosítani. (A gyermek- és ifjúságvédelmi szolgáltatások a fiatalok 24. életévéig vehetőek igénybe.) A lakóközösségekben a szociális munkás jelenléte és szerepe nagymértékben függ a lakóközösség jellegétől. Vannak lakóközösségek (pl. terápiás lakóközösség), ahol 24 órás jelenlét szükséges, de általában a mindennapos délutáni-esti ott tartózkodás kívánatos. A már régen működő lakóközösségek esetében elegendő a heti egy-két alkalomra korlátozódó
látogatás (például fogyatékosok lakóközössége). A szociális munkás munkája kétirányú: egyrészt támaszt kell nyújtania a lakóközösség mindennapi életének megszervezésében és kialakításában, másrészt segítenie kell az egyéneket problémáik megoldásában. Az első esetben a szociális munkás a csoport módszerekre támaszkodva alakítja a csoport életét, vagyis ő az, aki a lakógyűléseket vezeti, moderálja, aktivizálja a lakókat a közös problémamegoldásra, az együttlétre. Nagyon nehéz ez, mert a szociális munkás is egyenrangú tagja a csoportnak, mégis a lakók részéről sokszor burkoltan vagy kevésbé burkoltan megjelennek a vezetővel szembeni elvárások. Ez egy folyamatos egyensúlyozást kíván a szociális munkás részéről és ezért fontos, hogy nagyon hamar tisztázottak legyenek a szerepek. A másik esetben sokkal inkább tanácsadói funkciója van a szociális munkásnak, amikor az egyéni élethelyzetek feldolgozásában/megoldásában nyújt támaszt és ezek esetében nagyon fontosak a négyszemközti beszélgetések. Ezért például nem is lehet az ifjúsági lakóközösségben dolgozó szociális munkások munkaidejét pontosan meghatározni, ugyanis ezek a beszélgetések főleg este alakulnak ki és ilyenkor nem mondhatja a szociális munkás, hogy lejárt a munkaidőm. A lakóközösségek működésének egyik alapja a finanszírozás. Általában a személyzeti költségeket (szociális munkások bérét) a gyermek- és ifjúsági hivatalok vállalják át, de hozzájárulhatnak a lakhatás költségeihez is. Általános elvárás a lakókkal szemben, hogy vagy dolgozzanak, vagy iskolába járjanak. Ha iskolába jár a fiatal, és emiatt nem tudja saját bevételeiből fedezni a lakhatás költségeit, akkor a hivatal számlájára utalja az ezzel kapcsolatos támogatást, amit maga használ fel. Tulajdonképpen úgy tekintik ezeket a fiatalokat, mint a lakhatási támogatásban részesülő felnőtteket, csak ebben az esetben magasabb összegű támogatásban részesülnek, amely egyéb kiadások fedezésére is szolgál. De ez a támogatás csak meghatározott ideig jár – tanulói jogviszony - és egy ún. kimenő rendszerben egyre nagyobb részt a fiatalnak saját bevételéből kell fedeznie. Ez különösen fontos az utógondozói lakóközösségekben, ahol az utógondozás egyik fontos eleme az önálló gazdálkodás kialakítása és az önálló életvezetéssel kapcsolatos tényleges költségek megtapasztalása. Mint ahogy látható önmagában a lakóközösségben történő elhelyezés varázsütésre nem hozza magával a változásokat, ezekre mindig időt kell hagyni. Így általában 2-3 évben határozzák meg a lakóközösségben való élés időhatárát, aminek eredményeként a fiatalok képesekké válnak az önálló, autonóm életre. Mégis úgy látom, hogy nagyon sok lehetőség rejlik ezekben a lakóközösségekben, amit a magyar szociális munka is kiaknázhatna.
2.sz. melléklet Case management – támasznyújtó menedzsment Wendt ökoszociális szociális munka elméletének egyik lehetséges módszereként nevezi meg a case managementet, de ettől függetlenül a mai német szociális munkában és a szakirodalomban leggyakrabban említett módszerről van szó. Az elnevezése utal a case workre, vagyis az USA-ból kiinduló esetmunka egyik legújabb változatáról van szó. „A rendszerelmélet- és a menedzsment tudások jelennek meg ebben a módszerben. Elhatárolódik a pszichoszociális tételtől és a szociális munka problémaorientált tételének tekinti magát, ahol a támaszok állnak a középpontban. Mivel ez magába foglalja a szociális kapcsolathálózati munkát a közösségben, és az ügyvéd funkciót is, így egy integrált módszerről beszélhetünk”. (Neuffer2002,185) Hansen szerint a case management hetvenes évek végi amerikai kialakulását egyrészt a kiépült intézményhálózatok problémaspecializáció miatti sokszínűsége és átláthatatlansága, valamint a szociális ellátással szemben megfogalmazott gazdasági elvárások – hatásosság és hatékonyság – tették szükségessé. Az USA-ban a szociális szolgáltatásokat jellemzően a helyi szinten szerveződő civil szervezetek – alapítványok, egyesületek – látják el. Ebből következően, ha az adott közösségben több embert érintően jelentkezik egy adott probléma, akkor létrejön valamilyen kisebb szervezet. A szociális biztonság modernkori értelmezése és révén egyre több ilyen szolgáltató jelent meg, amelyek az igénybevevők, de a finanszírozók oldaláról is átláthatatlanságot eredményezték. (Hová lehet fordulni és mit kapok ott? Hova, milyen célra adom a pénzemet?) Ez a tendencia egybeesett a közgazdasági szemlélet térhódításával, amikor a nyolcvanas évek neoliberális szociálpolitikai reformhulláma során a szociális szolgáltatások területével szemben is megfogalmaztak gazdasági alapokon nyugvó elvárásokat. Ilyen elvárás a hatásosság és hatékonyság kívánalma, amennyiben a szociális szolgáltatóktól elvárták, hogy minél hatásosabban és hatékonyabban dolgozzanak, és tevékenységük ellenőrizhető legyen. (Hansen2006,17-18) Ennek eredményeként – Kleve szerint – a case management az életvilág és a gazdasági szemlélet között helyezkedik el, illetve e kettőt integrálja magába. Míg az életvilág a kommunikatív/diskurzív racionalitásra épül, ’az út a cél’ vagyis folyamatorientált, így jellemző a bizonytalanság, káosz és rendetlenség. A gazdasági gondolkodás az eszköz/stratégia racionalitást helyezi előtérbe, ’az eredmény a cél’, vagyis eredményorientált, és az egyértelműség és rend elsőbbségét adja meg. E két szemlélet alapján a szociális munka gyakorlati megvalósulása is eltérő, mert míg az életvilág szemlélet alapján dolgozó szociális munka egyén- vagy rászorult orientált és rendkívül szubjektív, addig a gazdasági szemlélet ügyfélorientált (felkérést nyújtó) és objektív. (Kleve2005,2) A case management e két szemléletet úgy integrálja magába, hogy a ’segítés az önsegítéshez’ elvét alkalmazva, az egyén életvilágában fellelhető informális és formális segítségeket aktivizálja és ezzel növeli az életvilág hatásosságát és hatékonyságát. Ezt a folyamatot mindig megelőzi egy racionális tervezés, ahol pontosan megfogalmazzák az elérni kívánt célokat (hatásosság) és időben és személyekben is megfogalmazzák a folyamatot (hatékonyság). Ezzel egyrészt költségmegtakarítást lehet elérni, hisz az egyén támasznyújtó lehetőségeivel csökkentik a szakszerű segítőre nehezedő terheket, és ezáltal csökken a munkaidő, valamint a pontos célmeghatározással egyértelműen hatásosabb lesz a segítő folyamat.
Wendt ezzel szemben ökoszociális elméletére támaszkodva azt mondja, hogy a szociális munka a hiányzó „önmenedzseléssel” találkozik hétköznapjaiban, ugyanis egyének, családok már problémáik megoldása során különböző legyőzési stratégiákat alkalmaznak és akkor fordulnak a szakszerű segítőhöz, amikor azok kudarcot vallottak. Az ökoszociális munka „támasznyújtáskor a teljes mezőt veszik figyelembe. A case management kettős feltevésből indul ki: a segítségre szorulók rendszere többféle nehézséggel küzd és másodsorban a személyes kapcsolatmezőben, a lakókörnyezetben számtalan támasznyújtó lehetőség rejtőzik. A case management ezeket az elszórt, az egyén számára ismeretlen vagy egyedül elérhetetlen forrásokat helyezi a problémamegoldás folyamatába és összekapcsolja, bevonja őket. (…) Ha az intézmény – értsd szociális munkás – csak a maga speciális nézőpontját tartja szem előtt, akkor elhanyagolja a probléma összefüggéseket” (Wendt1990,153), és nem képes a probléma teljes megoldására. „A case management kettős feladatot lát el: a kliensnek hatásos segítséget nyújt helyzetének komplexitásában és hatékonyan alakítja ehhez a szociális adminisztrációt”. (Wendt1990,154) Összefoglalóan el lehet mondani, hogy a case management alapvető szemléletváltást eredményezett a case work gyakorlatában, mert a egyénközpontú megközelítés – amikor a egyénnek van problémája és neki kell változnia hogy problémája megszűnjön - helyére a problémaközpontú megközelítés került. Itt a szociális munka során már nem a ’segítő kapcsolat’ áll a középpontban, hanem a támasznyújtó menedzsment, amikor a szociális munkás a probléma megoldását menedzseli. Wendt úgy fogalmaz „a cselevési mező menedzseléséről van szó, ahol a problémák keletkeznek és ahol a problémák megoldásának lehetőségei rejtőznek” (Wendt1990,154). Nem az a kérdés, hogy a szociális munkás miben tud segíteni, hanem azt kell megtalálnia ki, mikor, mit tud segíteni. Ezért is nevezi Wendt a case managmentet támasznyújtó menedzsmentnek. Galuske – szociális munka módszertana című könyvében - Lowy meghatározását adja meg, amely szerint: „A case management (…) fő funkciója a kliensrendszerek (egyes emberek, családok és hozzátartozóik, kiscsoportok, szomszédok, barátok, stb.) számára a szolgáltatásokat koordinált módon biztosítani, amelyek lehetővé teszik a problémák megoldását, a feszültségek és a stressz csökkentését. A szociális munkások feladatuk és funkciójuk fontos részét teljesítik azáltal, hogy szociális-, egészségügyi-, terápiás-, nevelői-, vallási- vagy jogi segítséget közvetítenek azoknak, akik ilyen szolgáltatásokra ambulánsan (saját háztartásukban) vagy intézményekben és szervezetekben erre rászorultak.” (Galuske1999,176) A case managementnek hat jól elkülöníthető szakasza van: rátalálás, beszállás szakasza – Ez az első találkozás, amikor is tisztázni kell igényel-e támasznyújtást az adott probléma, illetve megfelelő támaszt tud-e nyújtani az adott szociális szolgáltató. „Mivel a támasznyújtás téma- és feladatközpontúan valósul meg (és nem lineárisan, kliensorientáltan) tisztázni kell a kliens és segítő kiindulópontját, elvárásait.” (Wendt 1990,156) Ennek során ki kell térni az egyén önmagával szemben és a segítő felé támasztott elvárásaira, ahogy fordítva is tisztázni kell a segítő elvárásait önmagával szemben és a egyénnel szemben. (Wendt1990,157) becslés, értékelés (assessment) – „Egy támasznyújtás akkor vezet eredményre, ha illeszkedik az aktív (ön) életvezetéshez és beágyazódik a maga életviszonyaiba. Vagyis a klienssel közösen gondosan meg kell becsülni a helyzetet. Ennek során az objektív adottságok mellett a szubjektív észlelések is felszínre kerülnek.” (Wendt1990,157) Itt már nem beszélhetünk
diagnózisról, amely fogalom a természettudományos eredetében azt sugallja, hogy a szakértő megfelelő tudás birtokában pontosan meg tudja mondani mi, miért történik. A case management abból indul ki, hogy az egyén a maga helyzetében, történetében, környezetében, perspektíváiban és belső világában sokkal jobban eligazodik, mint egy külső szakértő. A probléma becslése, értékelése során több nézőpont kerülhet az előtérbe. Kleve ezt a folyamatot kontextualizálásnak nevezi, ugyanis az egyén viselkedése, csak a maga környezetében érthető meg. (Kleve 2005,9) Ehhez különböző kontextusok vehető figyelembe: - életvilág – az egyén kapcsolatai; - intézményi – Milyen intézmények jelennek meg a egyén életében?; Beutaló – ki, mikor miért utalta át máshova a egyént?; - segítőrendszer – Milyen segítő intézmények állnak kapcsolatban az egyénnel?; - történelmi – Milyen tapasztalatai vannak a egyénnek?; - idő – Mi késztette a egyént a segítségkeresésre?; - igény – Mit vár el?; - cél – Milyen célokat kell elérni?; - szociális munkás – Mit jelent a szociális munkás számára a probléma?. (Kleve2005,10) Wendt különböző kérdéscsoportokba gyűjtötte a lehetséges nézőpontokat: - „Mely problémák, vagy megterhelő helyzetek jelentenek a egyén számára a legtöbb nehézséget, illetve mi jelenti a legnagyobb rizikót? - Mely részterületen mutat a egyén erősségeket és képességeket, vagyis hol tud maga változtatni? - Mely megoldások felelnek meg a támasznyújtást igénybevevő értékelképzeléseinek, érzelmi világának és teljes környezetének? - Milyen természetes hálózatokkal rendelkezik a egyén, amely közvetlenül vagy közvetve rendelkezésre áll? Hogyan reagálnak a kapcsolati személyek és milyen támaszokat tudnak nyújtani? Ennél a szakasznál nagy segítséget jelenthet a kapcsolathálózati térkép felrajzolása és a támasznyújtó lehetőségek feltérképezése. Ha elég körültekintően végeztük ezt a becslést, már könnyű lesz a következő szakasz a célok meghatározása. tervszerű szolgáltatás közvetítés – Az értékelésből levezethető a kívánt változás (cél) és ebben a szakaszban az ehhez szükséges utakat és eszközöket kell megtervezni. „Itt is a kliens aktív életkialakítása áll a középpontban, ezért olyan kérdéseket teszünk fel: Milyen életet tud elfogadni és mit tenne az elérése érdekében? Milyen segítő forrásokat kínál ehhez a egyén kapcsolatrendszere, illetve melyeket lehet mobilizálni? Vannak-e a klinsnek rejtett képességei, amelyeket felszínre lehet hozni és hozzájárulnak a helyzet megváltoztatásához? Milyen erősségekre lehet építeni?.” (Wendt1990,159) Ugyanis a támasznyújtásnak csak az egyén saját erőfeszítései mentén van értelme, ha ez nem így történik akkor az gondozás, gondoskodás. „A case management térben és időben forrás és támasznyújtások tervszerű allokációja az egyéni esetre vetítve”- határozza meg Wendt ennek a szakasznak a lényegét. „A szociális munkás utakat mutat fel, hogyan tudja a kliens saját forrásait és a környezet forrásait összekapcsolni és a legjobban felhasználni. A szociális munkás feladat a környezetben rejlő források tervszerű személyre vonatkoztatva történő közvetítése.” (Wendt1990,159) E források alatt – természetesen – az informális (személyi) és formális (intézményi) forrásokat kell érteni. A szociális munkás egy kommunikációs és szervezési folyamat révén az egyén rendelkezésére bocsátja pl. a formális támasznyújtó lehetőségeket, vagyis más szociális szolgáltatásokat. Rendkívül fontos a terv elkészítése során, hogy mindent
meg kell beszélni és tisztázni az egyénnel, a támasznyújtásban részt vevőkkel és egyéb szereplőkkel. támasznyújtás megvalósítása – Az előző szakasz végén – elvileg – egy pontosan körülírt, meghatározott írásos szerződés áll a rendelkezésre, amelyben pontosan megfogalmazottak a feladatok, a támasznyújtás módja, ideje, kerete. Ebben a szakaszban tulajdonképpen e szerződés megvalósítása történik. „Fontos, hogy ne embereket menedzseljünk, hanem lefolyásokat és a lehetőségek kihasználását.” (Wendt1990,162) „A támasznyújtó menedzsernek kísérő, vezető és ellenőrző funkciója van.” (Wendt1990,161) A kísérő funkció a tulajdonképpeni tervmegvalósulásának figyelemmel kísérése, míg a vezető funkció a tervmegvalósulás során észlelt elakadásokra vonatkozik. Az élet változatossága, az egyén változó viszonyulása, hol reménnyel teli és bizakodó, hol elkeseredett és passzív, ezért a szociális munkásnak ’vezetnie’ kell a folyamatot és szükség szerint bátorítani vagy visszafognia az eseményeket. Nagyon fontos, hogy ebben a szakaszban vonja be a többi segítő (szak)embereket, hogy „több vállon osztódjon meg a teher” és érvényesüljön a kooperáció. Az ellenőrző szerep a legkényesebb, mert itt a terv megvalósulásának ellenőrzéséről van szó, ami az egyénre, kapcsolathálózatának segítő személyeire, és a más szociális intézmények tevékenységének ellenőrzésére vonatkozik. Míg az első két esetben nem ütközik nagyobb akadályba ez az ellenőrzés – bár magában hordozza a kettős mandátum segítés-ellenőrzés ellentmondását -, igazán problémát a más intézmények ellenőrzése jelent, hiszen a szociális munka nem rendelkezik olyan szakmai elismertséggel, amely lehetővé tenné pl. orvosok, pszichológusok munkájának ellenőrzését. Wendt az ellenőrzés megvalósítására a reassessment-et javasolja, vagyis a helyzet újraértékelését, újrabecslését. Ebbe a folyamatba bevonhatóak a támasznyújtásban résztvevők, de azért is rendkívül hasznos, mert általa felmutatható részeredmények, amelyek újabb erőket adnak a továbblépéshez. Egyben egy ilyen újra becslésnél kitűnhetnek olyan feladatok, amelyek elkerülték az egyén és a szociális munkás figyelmét a második szakaszban. Ellenőrzés, evaluáció – „Gondosan ellenőrizni kell milyen kihatása volt a munkának az életösszefüggésekre, és nem egyszer itt kerülhet előtérbe a költségoldal pl. idős gondozás.” (Wendt 1990,163) Itt tulajdonképpen a van helyzetet vetjük egybe a kívánt helyzettel, ami egy objektív és egy szubjektív észlelést jelent a támasznyújtást igénybevevő és a segítő oldaláról, ami egy újra értékelést is jelent. lezárás – Ha nincs nagy eltérés a van és a kívánt helyzet között, akkor lezárható a kapcsolat. Mivel jellemzően nem ez szokott történi, általában szükséges az utógondozás. Itt a támasznyújtó menedzser és egyén viszonya már nem olyan szoros és a szociális munkás megpróbálja az egyént más szociális – például közösségi szociális munka révén rendelkezésre álló - kapcsolatokhoz kötni. Jellemzően a támasznyújtás soha nem tud egyértelműen befejeződni, mert az egyén és család életében mindig előfordulhatnak olyan élethelyzetek, amikor valamilyen támaszra van szükségük pl. idősek gondozása, nevelési kérdések. (Wendt1990,164)
3. sz. melléklet
Utcai szociális munka
Az utcai szociális munka módszerét sokszor az életvilág-orientált szociális munka módszerének nevezik, és bár formailag igaznak tűnik ez az összekapcsolás, de a módszer németországi története, fejlődése az elmélet megalkotásától függetlenül történt. Igaz az is, hogy a módszer széleskörű elterjedése az 1990-ben elfogadott új ifjúságsegítő törvénynek volt köszönhető – amely magában foglalta az életvilág-orientált elmélet fő gondolatait -, de az elterjedés hátterében sokkal póriasabb indokok húzódtak meg. A kilencvenes évek elején gomba módra jöttek létre az utcai szociális munka projektek a volt NDK területén, mert tűzoltásként - a hiányzó infrastruktúrát ezzel a legolcsóbbnak tűnő szociális munka módszerrel kívánták pótolni. Olcsóbbnak tűnt, hiszen az utcai szociális munkás – ahogy a neve is jelzi – az utcán dolgozik, így nem kell külön iroda stb., vélték a döntést hozók. E fellendüléssel kapcsolatban fogalmazza meg Kiebel, hogy „a szociális munka fűszernövénykertjében néhány évvel ezelőtt egy új növényt fedeztek fel, egy növényt, amely bevethető az intézményi ellenszenvvel és a gyökértelenséggel szemben, sőt a kriminális energiák levezetésére is alkalmas. A növényt utcai szociális munkának, mobil ifjúsági-, felkereső szociális munkának hívják. Mindig újabb kérést intéznek hozzá. És akkor jött egy biológus és azt mondta: ’Ez a növény nem új. Csak a felejtés homálya takarta el. Bár most egy kissé másként néz ki...’ Újnak tényleg nem új. Lelkipásztorok, diakónusok, családgondozók, házi- és körzeti orvosok generációi már évszázadokkal ezelőtt is így dolgoztak.”(Kiebel1989,21) Vagyis az utcai szociális munka mindig jelen volt a szociális munka gyakorlatában, csak voltak időszakok, amikor nagyobb hangsúly helyeződött erre a módszerre. A német szociális munkán belül a hetvenes évek elején kezdték alkalmazni ezt az USA-ból átvett módszert. Ott már a húszas években alkalmazták a fiatalok különböző bandáival végzett munkánál. A német átvételnél az a megfontolás húzódott meg, hogy a társadalom és fiatalok amerikanizálódásának folyamata révén majd a német társadalomban is kialakulnak a fiatalkorúak különböző bandái és erre próbáltak időben felkészülni. A hetvenes évekbeli amerikai utcai szociális munkának Sprecht tanulmánya alapján két elméleti megközelítése volt. Az egyik a transzformációs modell, ahol az „önmagukban, vagy mások által veszélyeztetettnek meghatározott utcacsoportok vagy bandák egy ifjúsági-, vagy szociális munkást kapnak (gang worker). A gang worker szociálpedagógiailag megalapozott alternatívákkal megpróbálja a negatívan stigmatizált csoport viselkedésrepertoárját egy szociálisan elfogadott formába, pl. ifjúsági klubba transzformálni, és ezzel egyidejűleg a csoporton belül egy pozitív értékváltás is bekövetkezik.” (Sprecht1989,76) Ezzel szemben állt az elrettentő modell. A szociális munkások bevonásával az utcán nagyobb felügyeletet valósítottak meg, amelynek során határozottan felléptek az erőszakos cselekményekkel szemben, valamint közvetítetni próbáltak az eltérő bandák között. Sprecht tanulmányában kitér arra, hogy ez utóbbi modell esetében több kutatás és nyomon követés is történt, illetve az elméletet képviselő Klein rendkívül sokat publikált ezzel kapcsolatban, így sokkal ismertebb volt Amerikában ez a modell, mint a másik, ahol csak több-kevesebb sikerrel dolgoztak a szociális munkások. (Sprecht1989,79-81)
A német szociális munka gyakorlatában nem hódított teret az elrettentő modell, hanem fokozatosan kialakult a német utcai szociális munka, amit a kilencvenes években már felkereső munkának is neveztek, ezzel is jelezni kívánták az amerikai módszertől való eltérést. A hetvenes években először a kábítószer fogyasztó fiatalok kapcsán alakultak ki utcai szociális munka projektek, amelyeket kábítószer tanácsadó intézmények hívtak életre. Ebben az időszakban az elsődleges elvárás az utcai szociális munkásokkal szemben a kliensek „felhajtása” volt, vagyis találják meg az utcán a kábítószer fogyasztó fiatalokat, és azokat juttassák el az adott tanácsadóba. Csakhogy az utcán dolgozó szociális munkások hamar felismerték, hogy ez több szempontból is egy nehezen járható út. Egyrészt a tanácsadó intézmények a terápia előfeltételeként határozták meg az absztinenciát, és ennek a feltételnek nagyon sok kábítószer fogyasztó fiatal nem tudott, vagy nem akart megfelelni. Ráadásul a fiatalok az utcai szociális munkással alakítottak ki egy megfelelő bizalmi kapcsolatot, amit nem lehet egyszerűen leváltani a tanácsadóban dolgozó szociális munkáséval/terapeutáéval. Harmadrészt felismerték, hogy a kábítószer fogyasztás mellett rengeteg egyéb szociális problémával (lakástalanság, pénztelenség, leromlott egészségi állapot, kiszolgáltatottság stb.) is küzdenek ezek a fiatalok, amiben mindenféleképpen segítséget lehet/kell nyújtani a puszta életben maradás biztosításához. (Binder-Marinovic1995, 177-178) A kábítószer fogyasztókkal végzett utcai szociális munka a hetvenes években további két ágra szakadt. Az egyik a kábítószer fogyasztással összefüggően egy speciális csoportot célzott meg, a női prostituáltakat, ugyanis sok női kábítószer fogyasztó a prostitúció révén szerezte meg a szerhez szükséges összeget. De már egészen más hangsúlyok jelentek meg a prostituáltakkal végzett munka során, hiszen ezeket a nőket egyszer kellett megvédeni az utca és a foglalkozásuk jelentette kiszolgáltatottságtól, valamint ha felmerült a kiszállás vágya, akkor támaszt és lehetőségeket kellett ehhez nyújtani. Itt már nem a kábítószer fogyasztás állt a középpontban – az legfeljebb egy kísérő jelenség volt -, hanem a prostitúció. A másik ág a családból nagyvárosba szökött fiatalokkal végzett utcai szociális munka. Ezek a fiatalok sokszor kalandvágyból, vagy otthoni konfliktus elől menekülve érkeznek a nagyvárosokba, ahol a szállás és élelem reményében könnyen csapódtak valamilyen szcénához22, amelynek aztán foglyai lesznek. Mivel itt mindenféleképpen egy krízishelyzetről van szó, amennyire lehet az utcai szociális munkások megpróbálják elérni ezeket a fiatalokat és lehetőség szerint megakadályozni, hogy visszafordíthatatlanul elinduljanak egy lejtőn. A nyolcvanas években tovább bővült az utcai szociális munka repertoárja, amennyiben az AIDS betegség megjelenését követően tudatosan kezdenek el dolgozni a férfi prostituáltak körében. Ugyanígy csak a nyolcvanas években jelent meg a hajléktalanokkal végzett utcai szociális munka, ahogy például a futballrajongókkal, vagy szélső jobboldali fiatalokkal végzett munka is. Később terjedtek el egy adott városrészre kiterjedő utcai szociális munka projektek. E fejlődés eredményeként ma az utcai szociális munkán belül három területet különítenek el a fiatalok helyzete alapján. Így külön csoportot jelent a veszélyeztetett fiatalok köre, akiket még a lakóhelyükön kívánnak elérni, pl. kulcsos gyerekek, bandába verődött fiatalok. Egy másik csoport a kiszállók köre, akik már elhagyták lakókörnyezetüket és egy új élet lehetőségeit keresik a városokban, nagyvárosokban, míg a harmadik kör a kirekesztettek, akik már
22
Az utcai szociális munka szakirodalomban ezt a nehezen lefordítható szcéna szót használják. Ez nem azonos a szubkultúrával, mert sokkal könnyebben átjárható csoportosulásokról van szó. Valahogy úgy lehet ezt leírni, hogy van a kábítószert fogyasztók szubkultúrája és ezen belül a hasist, marihuánát, heroint stb. fogyasztók szcénája.
valamilyen ok miatt a társadalom peremére kerültek. Részletes lásd az eltérő feladatokat az alábbi táblázatban: 6. táblázat A fiatalok különböző megközelítési lehetőségei a felkereső munkában Fiatalok helyzete Élethely
Felkereső munka elmélet Célok Módszerek
Projektek
veszélyeztetett
kiszállók
kirekesztettek
lakóhely, városrész
városokban, nagyvárosokban fiatalok/szcénák találkozóhelyei, célcsoport-orientált felkereső munka
szcénák helyei
városrész-orientált felkereső munka integráció, participáció, források biztosítása egyéni segítségnyújtás szociális munka csoportokkal közösségi szociális munka szociális gócpontoknál, pl. lakótelepi utcai szociális munka
participáció, források biztosítása utcai szociális munka, egyéni segítségnyújtás, szociális munka csoportokkal utcagyerekek találkozó helyei
meghatározott
célcsoport-orientált felkereső munka kiszállás a szcénából, források szélesítése utcai szociális munka, egyéni segítségnyújtás, életben maradás segítése punkokkal végzett utcai szociális munka Geisler,2005
A különböző területeken végzett utcai szociális munkáknál Gref hét féle azonosságot foglalt össze tanulmányában: A célcsoport-orientáció – az utcai szociális munka mindig ott jelenik meg, ahol a közösség által problémásnak definiált csoport van jelen, amely általában valamilyen oknál fogva zavarja a többségi társadalmat. E célcsoportok közös jellemzője, hogy valamilyen okból elkerülik az intézményes segítői rendszert (pl. rossz tapasztalatok), vagy az nem ér el hozzájuk. De nem ritka, amikor maga a segítőrendszer zárja ki ezeket a csoportokat például ifjúsági házak a házirend szabályainak megsértése miatt. A szociális munkásra nézve ennek két fontos következménye van: az egyik, hogy nagyon fontos a bizalom kialakítása, amit elsősorban a hitelességgel lehet elérni. A másikat a kettős mandátummal (segítés-ellenőrzés ellentmondásával) lehet leírni. Vagyis a szociális munkás feladata és társadalmi felkérése a finanszírozó oldaláról, hogy „takarítsa el az utcáról a szociális problémát” (lásd például hajléktalanok esetében), amely egy nagyon erős kontrollt jelent a célcsoport irányában. Ezzel szemben ahhoz, hogy a szociális munkás egyáltalán kapcsolatba kerüljön az adott célcsoporttal, meg kell nyernie annak bizalmát. Viszont nem véletlenül helyezkedik el a célcsoport a társadalom peremén, többszörös csalódás, kudarc és frusztráció vezetett ehhez a helyzethez, úgyhogy ha már elfogadta a célcsoport a szociális munkást, és ténylegesen segíteni akar az érintetteknek, akkor már nem tud megfelelni az eredeti társadalmi felkérésnek.
A gondozás-orientáció – ez a bizalom kialakításának további következménye. Ha a szociális munkást elfogadták a célcsoport tagjai, és megbíznak benne, akkor a szociális munkásnak fel kell vállalnia az egyes helyzetek kezelését, az egyéni problémákban való támasznyújtást. Ez a gondozási-orientáció elsősorban arra vonatkozik, hogy az utcai szociális munkát nem lehet úgy tekinteni, hogy a klienseket beviszi majd az intézménybe, és ott átadja másnak a segítői/gondozói munkát. Amennyire képességei és lehetőségei, kompetenciái lehetővé teszik, úgy fel kell vállalnia a teljes gondozói munkát, és nem állhat meg - csak - a közvetítői szerepnél. Ennek elsődleges oka, hogy a peremhelyzetű csoporthoz tartozóknak általában van már korábbi – általában negatív – tapasztalatai a segítőrendszerrel kapcsolatban, ezért ha már végre újra bíznak valakiben, akkor nem hagyhatóak cserben. A teljességre vonatkozó tétel – ez tulajdonképpen az előzőből fakad, amennyiben a szociális munkás bármilyen problémában megszólítható és ezekre lehetőleg hiteles válaszokat kell adnia. De vonatkozik ez a teljesség az egyénre is, amennyiben az utcai szociális munkásnak mindig a teljes embert kell meglátnia és nemcsak azt a problémát, amely alapján a célcsoporthoz sorolódott. A szcénák és a csoportstruktúrák figyelembevétele – Ez egy igen fontos elme az utcai szociális munkának, aminek eredményeként alapvetően eltér az intézményben végzett szociális munkától. Az utcai szociális munka szakirodalma a szociális munka hagyományos intézményeit a „gyere be” struktúráknak nevezi, ahol a segítséget kereső ember betér az intézménybe, és ott a szociális munkás vendége, így alkalmazkodnia kell az adott intézmény szabályaihoz. A „gyere be” struktúrában a szociális munkás határozza meg játékszabályokat, ő biztosítja a keretfeltételeket, ha lehet így fogalmazni, minden szempontból a kezében van a hatalom. Ettől lényegesen eltér az utcai szociális munka, amikor is a szociális munkás megy vendégségbe – az utcán – a célcsoporthoz. Neki kell alkalmazkodnia és a játékszabályokat a célcsoport határozza meg, így az utcai szociális munkás „idegenben játszik”. Ez a szociális munkás részéről az alkalmazkodást és sok türelmet kíván. Ráadásul a segítői tevékenység az utcán zajlik, vagyis nem lehet elmélyült terápiás beszélgetéseket folytatni, hanem az érintettekkel való találkozást mindig befolyásolják a nagyobb csoporthoz való tartozás. Nem egy szakmai beszámolóban volt olvasható, hogy a szociális munkásnak hónapokig tartott, míg elérte, hogy a csoporthoz tartozó fiatal férfiak hagyjanak fel a machós megnyilvánulásokkal, szerepekkel, mert „maszk” nélkül is elfogadja őket. Néhányuknál ez egyáltalán nem sikerült, vagy aki levetette maszkját később meg is szakította kapcsolatát a szociális munkással. Ebből következik, hogy az utcai szociális munkánál egészen más kommunikációs feltétek vannak, ahogy más kommunikációs stratégiákat is kell alkalmazni. Az életben maradásban való segítés – Ezt a szakirodalom általában úgy fogalmazza meg, hogy az utcai szociális munka egy alacsony küszöbű ellátás, vagyis minimális célkitűzése az életben maradásban való segítés. Ez az a célkitűzés, amit az adott körülmények között teljesíteni tud, és teljesítenie kell, függetlenül attól, hogy milyen egyéb kísérő problémával rendelkeznek a célcsoport tagjai. Ez kiegészülhet még egyéb célkitűzéssel, mint például az adott célcsoport számára egy megfelelő helyiség biztosítása, mert minden projekt közvetlen tapasztalata, hogy a fiatalok és érintettek valójában kényszerűségből töltik mindennapjaikat az utcán. Erre a problémára alakultak ki például a különböző „kapcsolat boltok”, amelyek egyben az utcai szociális munkások bázisául is szolgálnak. Az életben maradásban való segítés célja kiegészül a feltétel nélküli elfogadás követelményével. Vagyis az utcai szociális munkás nem támaszt feltételt az érintettel való kapcsolat kialakítása során (például absztinencia), hanem a teljes embert elfogadja, még ha tetteivel, megnyilvánulásaival nem is ért egyet. Néha óhatatlanul szükséges a konfrontáció (például szélső jobboldali fiatalok, vagy
kriminalitás esetében), de azért konfrontálódik a szociális munkás az érintettel, mert maga az ember fontos számára. Street live – vagyis az utcai élet. Mivel a szociális munkás ott dolgozik, ahol a célcsoport tagjai tartózkodnak, munkáját mindig befolyásolja az utca élete. Egy beszélgetés során bárki felbukkanhat, vagy leléphet, folyamatosan változik a környezet. De nagyban befolyásolják a munkát az utca eseményei, például egy összeütközés/konfliktus után eltűnhet a célcsoport egy időre, vagy áthelyezi találkozó helyét máshová. Jó példa erre a kábítószer fogyasztók esetében gyakran alkalmazott rendőrségi razziák, amelyek mindig felbolygatják az adott szcénát. Ennek eredményeként az utcai szociális munkás soha nem tudhatja mi vár rá, és jellemzően ad hoc kommunikációt kell folytatnia, illetve mindig nagyon körültekintően kell eljárnia. Speciális keretfeltételek – A fenti sajátosságokból következnek e speciális keretfeltételek. Egyrészt úgy gondolják, hogy az utcai szociális munkás mindig az utcán van, de ezt mind emberileg, mind fizikailag nem lehet teljesíteni. A munkaidő egy részét tölti az utcán, majd a fennmaradó időben egyéb – például egyéni segítségnyújtásból fakadó – feladatait látja el. Minden utcai szociális munka projektnek szüksége van bizonyos helyiségekre, ahová a szociális munkás visszavonulhat, vagy akár ahol fogadhatja és vendégül láthatja a célcsoport tagjait. Az utcai szociális munka sajátossága és különös kihívása a munkaidőben jelenik meg. Ez nem az a tevékenység, amely beilleszthető a hivatali munkarendbe (8-16 óráig tartó munkaidővel), mert mindig alkalmazkodni kell a célcsoport időfelhasználásához. Ezért leggyakrabban délután, késő este dolgoznak az utcai szociális munkások az utcán, és akkor sem lehet előre megmondani/meghatározni, hogy mennyi időt fognak eltölteni ott. Lehet olyan nap, amikor senkivel nem találkoznak, de más alkalommal hosszú beszélgetések alakulnak ki, amelyeket nem lehet megtörni. (Gref1995, 15-21) Ahhoz, hogy az utcai szociális munkás megfelelően tudja ellátni feladatát több mindenre ügyelnie kell. Mielőtt ténylegesen elkezdi munkáját nagyon fontos, hogy megismerje az adott városrészben rendelkezésre álló intézményhálózatot, illetve kiépítse a megfelelő szakmai kapcsolatokat. Ez azért fontos, mert amikor már az utcán van, és bármilyen problémával megszólíthatják, tudnia kell, azt hogy hova és kihez lehet fordulni. Fontos szempont ezeknél a szakmai kapcsolatoknál, hogy lehetőleg olyan személyek legyenek, akik tolerálják az adott célcsoport tagjait, azok szélsőséges megnyilvánulásait. Például a punkokkal végzett munkánál nem minden ügyintéző, tanácsadó nézi jó szemmel, ha a „furcsa” öltözetű punkok megjelennek hivatali helyiségében, ráadásul nagy németjuhász kutyáikkal. Az így kiépített háttérintézményi kapcsolatok nagyban segítik a szociális munkás munkáját, erősítik hitelességét a célcsoporton belül. Egy következő fontos lépés, annak eldöntése, hogyan kerül egyáltalán kapcsolatba a szociális munkás az adott célcsoporttal. Ehhez Keppler Milten alapján három kapcsolatteremtési formát különböztet meg. Az egyik lehetséges mód a defenzív kapcsolatfelvétel, amikor a szociális munkás ott tartózkodik, ahol a célcsoport van és megvárja, amíg megszólítják. Ebben az esetben nem fedi fel, hogy ő valójában segítő szakember, hanem mint egyszerű fiatal kerül kapcsolatba az érintettekkel. Ezt a kapcsolat felvételi módot különösen a kriminalitás határán mozgó fiatalok csoportjánál szokták alkalmazni, mert önmagában a bűncselekmények elkövetése és a lebukástól való félelem nagyfokú ellenállást vált ki az idegennel szemben. Meg vannak e kapcsolatfelvételnek a veszélyei is, hiszen a szociális munkásnak előbb-utóbb fel kell fednie magát és ez egy nagyfokú bizalomvesztéssel jár, ami a kapcsolatok megszakadásához vezethet. E kapcsolat felvételi technika ellentétje az offenzív kapcsolatfelvétel, amikor a szociális munkás eleve úgy szólítja meg a célcsoport tagjait, hogy
bemutatkozik és felkínálja segítségét. Itt viszont számítani kell az ellenállásra, elutasításra és hosszabb időnek kell eltelnie, míg megszokják jelenlétét és elfogadják segítségét. A harmadik kapcsolat felvételi mód az indirekt kapcsolatfelvétel, amikor a célcsoporthoz tartozó személyen keresztül kerül kapcsolatba az utcai szociális munkás a csoport egészével. Itt ügyelni kell arra, hogy a közvetítő személy sokszor többlet jogokat és kiváltásosabb helyzetet gondol a maga számára, mint a csoport többi tagja, és ez konfliktusokat szülhet. (Keppler1989,10) Amikor egy teljesen ismeretlen terepen terveznek utcai szociális munka projektek, akkor a szociális munkások egy ún. terepkutatás révén kérdőíves megkérdezéssel szólíthatják meg a fiatalokat, hogy ők hogyan látják helyzetüket. Egy ilyen kutatás úgyszintén rendkívül jó lehetőség arra, hogy a szociális munkás kapcsolatba kerüljön a célcsoporttal. Ráadásul azért is ajánlott egy előzetes terepkutatás, mert ezáltal kiépülhetnek a munkát segítő szakmai kapcsolatok is. Ha már kapcsolatba került a szociális munkás a célcsoporttal elkezdődik a munka dandárja. Célcsoporttól függően érdemes a szociális munkásnak átgondolni, hogy pontosan milyen kínálatokat fog nyújtani. Például fiatalok esetében nagy valószínűséggel nagyon hamar túlterhelődik, ha csak az egyéni segítségnyújtást választja, mert minden bizonnyal minden fiatalnak nagyon sok problémája van, hiszen nem véletlenül sodródtak a társadalom peremére. Ezért gyakran választják a szociális munkások a szabadidő-pedagógia adta kínálatokat, amelyek révén hasznos időtöltés biztosítható, a fiatalokkal e programok kapcsán lehet kialakítani mélyebb kapcsolatokat és önmagukban ezek a programok lehetőséget kínálnak, hogy a fiatalok megmutathassák magukat. Itt is nagyon fontos, hogy a szociális munkás csak a lehetőségeket kínálja fel, de végül maguk a fiatalok alakítsák ki ezeket a programokat. Tulajdonképpen a szociális munkás a rendelkezésükre áll, és ha szükségét érzik, megszólíthatják. A szakmai gyakorlatban és szakirodalomban mindig vitatott kérdés, hogy egyedül dolgozzone a szociális munkás, vagy párban. Ez utóbbi mellett szóló érv, hogy a szcénában nagyon sok atrocitás érheti a szociális munkást, és ezek megelőzhetőek a páros jelenléttel. Egy másik érv, hogy mivel nagyon megterhelő helyzetekkel és életutakkal találkozik a szociális munkás, így a párban végzett munkánál azonnal feldolgozhatóak ezek, és nem kell megvárni a szupervíziót. A szakma másik tábora az egyedül végzett munka mellett tör lándzsát. E mellett szóló érvek, hogyha egyedül keresi fel a szociális munkás a célcsoportot sokkal jobban tud odafigyelni az egyéni megnyilvánulásokra, és sokkal könnyebben tudja kialakítani a mellérendelt, partneri viszonyt, mintha párban lennének. A páros jelenlét mindig egy hatalmi erőfölényt is üzen az érintetteknek, így óhatatlanul távolságtartóbbak lesznek. Amikor már kialakult a kapcsolat a szociális munkás és a célcsoport között, akkor a segítői munka mellett egy másik nagyon fontos feladatot kell ellátnia. Ezt a szakirodalom általában a tolmács funkcióként írja le. Vagyis a szociális munkás egy tolmács szerepét tölti be a többségi társadalom és a célcsoport között. Egyrészt közvetíti a többségi társadalom elvárásait a célcsoport irányába, de el kell látnia a célcsoport megfelelő érdekképviseletét a többségi társadalmon belül. Ilyen tolmácsolási feladatot igényel például a hajléktalanok esetében, hogy ne használják nyilvános mellékhelyiségként a kapualjakat. Ez egy érthető elvárás a többségi társadalom részéről, de az utcai szociális munkás ismerve a tényleges állapotokat - nincs megfelelő nyilvános WC a környéken -, közvetíteni tudja a hajléktalanok ilyen jellegű szükségleteit. Ebben a tolmács funkcióban sokkal hangsúlyosabb, hogy az utcai szociális munkás megismerve az adott célcsoportot, kiszolgáltatott helyzetét, az egyes egyének életútját, fronttudósítóként beszámol ezekről a többségi társadalomnak, hogy ezzel megértést,
együttérzést váltson ki és ennek eredményeként többletforrásokat biztosíthasson a célcsoportnak. Az utcai szociális munka soha nem állhat meg ott, hogy kapcsolatba került és kapcsolatot ápol az adott célcsoporttal. Mint ahogy már írtam ezek az emberek soha nem önszántukból, hanem a lehetőségek híján tartózkodnak az utcán. Ezért az utcai szociális munka általában intézményi innovációkba kezd, amikor a célcsoport szükségleteit, igényeit jobban megismerve kezdeményezi különböző intézmények, ellátások kialakítását. A legkézenfekvőbb ilyen innováció az ifjúsági klub kialakítása, de más területeken is találkozhatunk ilyen kezdeményezésekkel. Ilyen az utcagyerekek krízisszállója, a prostituáltak esetében a védett szálló és vég nélkül sorolhatóak ezek a kezdeményezések. Ez az intézményi innováció pedig felveti a német utcai szociális munka gyakorlat egyik nagy ellentmondását. Ugyanis az utcai szociális munka mindig projektekben, pályázati finanszírozással valósul meg. A pályázati pénz általában addig tart, amíg a szociális konfliktus meg nem oldódik és amikor a szociális munkás hozzáfoghatna az érintett célcsoport helyzetének tényleges javításához (intézményi innováció) általában meg is szűnik a finanszírozás és véget ér az utcai szociális munka. Kérdés, hogy egy másfajta finanszírozási móddal, mennyire kerülhető meg az a tűzoltói munka elvárás, amit általában támasztanak az utcai szociális munkával szemben.
4. sz. melléklet Biológiai, bio-pszichés és bio-szociális emberi szükségletek Biológiai szükségletek szűk értelemben: fizikai integritás - a szennyezés elkerülése, a jó közérzetet redukáló (fájdalmas) fizikai hatások csökkentése (meleg, hideg, nedvesség), sérülések, ahogy közvetlen (szándékos) erőszak elkerülése; az autopézison keresztül megfelelő csereanyagok: a. emészthető biomasszák(anyagcsere); b. víz- (folyadékháztartás); c. oxigén- (légcsere); szexuális aktivitás és utódnemzés; regenerálódás/pihenés. Bio-pszichés szükségletek alapvetők (elementáris) 5. megismeréshez igazodó szenzorális stimulációk a. gravitáción; b. zajon (hang); c. fényen; d. tapintási ingereken keresztül (szenzorális szükségletek) 6. az élmény specifikus területen a szép formák (tájak, történetek, szép test) (esztétikai szükségletek, az esztétikai élmény mentén); 7. változatosság/stimuláció; 8. asszimilálható-, orientáló és tevékenység releváns információk: információk mint stimulációk (orientáció iránti szükséglet); komplex, teljes öntudatot kialakítók (involvierende) – egy kívánt információnak megfelelő kód (az episztimikus értelem iránti szükséglet, vagyis megérteni hogy mi zajlik az egyénben és az egyén körül, amennyire erről ismerete lehet valakinek. A tudatos gondolkodás területén ez a szükséglet megfelel a szubjektív biztonság/bizonyosság egészen a szubjektíven releváns kérdések kapcsán kialakuló meggyőződések iránti szükségleteknek); 9. szubjektív, releváns (affektívan meglévő) célok és remények és ezek elérése (szubjektív értelem szükséglete) 10. effektív készségek (skills), szabályok és (szociális) normák a (visszatérő) függőségi helyzetek szubjektív releváns céljainak megvalósításához (a saját élethelyzet feletti ellenőrzés és kompetencia szükséglete) Bio-szociális szükségletek alapvetők (elementáris) 11. érzelmi odafordulás (szeretet, barátság, aktív és passzív) (szeretet szükséglete) 12. spontán segítés (segítés iránti szükséglet) komplex, teljes öntudatot kialakítók (involvierende) 13. szociokulturális hova tartozás részvételen keresztül (jogok és kötelezettségek egy szociális rendszeren belül, például család- , csoport-, társadalmi tagság, így törzsek, etnikumok, régiók, nemzetállamok, szervezetek) (tagság szükséglete) 14. a felcserélhetetlenség (bio-pszicho-szocio-kulturális identitás iránti szükséglet) 15. autonómia (autonómia szükséglet) 16. szociális elismerés (elismerés szükséglete) 17. a (csere ) igazságosság (igazságosság szükséglete). Staub-Bernasconi2005, 172.
5. sz. melléklet A szociális probléma lehetséges különböző megközelítési lehetőségei (szemléletei)
Különböző elméletek/ Szempontok Elméleti háttér
Szociális probléma értelmezése Szociális probléma meghatározása
Pszichológiai Individualista
- Szociológiai Rendszerszemlélet Holisztikus – szociális orientáció
Minden lény egy izolált, önmagában teljes egész, amely önmagában létezik – pszichológiai iskolák, szociálpszichológia Egyedi sajátosságok, egyéni problémák, egyéni kibontakozás lehetősége Önmegvalósítási probléma- a pszichés önkiteljesedés igénye gazdasági lehetőségek korlátaiba ütközik; szocializációs probléma – hiányzik a tanulási folyamat Az egyéni problémán túl társadalmi struktúra, kultúra problémája: - hiányzó feltételek (információ, kompetencia, képzés stb.) - hiányzó ismeretek és cselevési kompetenciák - problémás ön-, idegen-és társadalomkép - hiányzó szociális beágyazottság (izoláció, kirekesztés) A nehézség az egyénben rejlik
Mivel határozzák meg a szociális problémát? Szociális probléma az egyén megítélésének szabadságának értéke – értékei és normái autonómai
A valóság az egyedi sajátosságok összessége – eltérő magatartás elméletek, szociológia
Minden rendszer egy másik rendszer vagy interakció része – rendszerszemlélet
Szociális – kulturális Egyén és társadalom teljesség, társadalmi kölcsönhatása, rendszer problémája dinamikája, struktúrája Hiányzó reciprocitás, csereviszonyok, intimitás, forrás, kompetenciák Szociális forrás, munka hozzárendelés, elosztás – diszkrimináció, privilégizáció Kulturális kolonizáció – szimbolikus egyenlőtlenségek Hatalomhoz való egyenlőtlen hozzáférés legitimációs problémák
Az egyének problémáját nem a szociális problémák határozzák meg.
Társadalmi, kulturális elméletek hangsúlyossága A szociális értékeke összetartják a társadalmat
Minden oldalt figyelembe vesz Az előző két érték kölcsönhatása Ön- és más által való
elsődlegessége - a társadalom csak egy eszköz az alapvető emberi jogok biztosításához Hogyan oldható fel Az egyén saját a szociális környezetébe ágyazott probléma – családtagok, önkéntesség, önsegítés, civil jóléti szervezetek
(stabilitás) és biztosítja a rendet a szolidaritást a lojalitást – ez az elsődleges és ezt kell biztosítani Közösség ellenőrzése Jogi szabályozás Jóléti eszközök Produktív/ inproduktív megkülönböztetés szolgáltatások Tudományosan megalapozott – elvárja a fenntartóktól a társadalmi hatalommal szembeni tudatos fellépést
Mi a szakszerű Tudományos alapokra szociális munka? épül – interdiszciplináris Nemzetközi szakmai kódex – emberi jogokat és lehetőségeket biztosít Szociális munka Önmegvalósítás Társadalmi funkció – funkciója elősegítése társadalmi norma és Kliensorientált segítés viselkedés ellenőrzés Hatalomgyakorlás
meghatározottság Egyéni és szociális jogok és kötelezettségek Egyének – csoportok együttesen érintettek a problémában, részei annak = együttesen kell megszólítani őket Probléma központú
Egyénre és társadalomra is vonatkozó funkció – az emberek szükségleteiket lehetőleg saját erőből legyenek képesek kielégíteni Milyen módszerek Egyén forráshoz Funkció orientált Problémára irányuló vannak a szociális juttatása eljárások helyzet, probléma, probléma Perspektíva és Szocializációs / forrás megközelítés enyhítésére, kompetencia szélesítés nevelési A módszer csökkentésére, Modern Kulturális megválasztása a oldására, pszichoterápiás asszimiláció helyzettől függ elkerülésére? eljárások Izoláció feloldása Prevenció Staub-Bernascon2002, 245-258.
6. számú melléklet
A szociális munka, mint emberjogi szakma elméletének gyakorlati megvalósulása Mivel a bemutatott elmélet rendkívül tágan fogalmazza meg a szociális munka lehetséges feladatait és tevékenységét, Staub-Bernasconi a rendszerparadigmából következően úgynevezett speciális tevékenység elméletekre bontja a szociális munka lehetséges tevékenységeit. Így megkülönböztet: - forrás biztosítás és strukturális (re)intergárciót; - tudatosság kialakítását, ami az ismereti problémáival kapcsolatos; - identitás, modell és kultúra értelmezésének változtatása; - kompetenciafejlesztést; - szociális hálózatba ágyazást – mediációt; - hatalommal felruházást az ájultsággal szemben; - új szabályok demokratikus kialakítását; - erőszak kezelését és - szociális lobby és nyilvánossági munkát. (Staub-Bernasconi2005,211) 1. Forrás biztosítása Ez a tevékenység a szociális munka hagyományos feladatai közé tartozik. A probléma ebben az esetben a testi megnyilvánulásokban (éhezésben, betegségben, fogyatékosságban, túlsúlyosságban és ezek pszichés, szociális, kulturális következményeiben), a szociális gazdasági helyzetben (hiányzó képzettségben, munkanélküliségben, dolgozó szegényekben, lakás hiányban, eladósodásban), a szociálökológiai hatásokban (hiányzó infrastruktúrában, környezetszennyezésben, megbetegítő munkahelyekben) nyilvánul meg. A legfőbb cél az individuumok, családok, társadalmi csoportok, ahogy területi és szervezeti közösségek számára a források legjobb biztosítása. Ehhez szolgáló eszközök az anyagi támogatás, munkahelyek, lakhatás, képzés, továbbképzés biztosítása, az adósságok megszüntetése és a jogi, szociális infrastruktúra biztosítása. Itt a szociális munka ápolási, gondozási és terápiás feladatokat lát el. Minden esetben meg kell határozni a szükségleteket, és mivel mindig szűkösen állnak rendelkezésre a források, a szükségletek kielégítésének formája és mértéke egy demokratikus vita eredményeként állapítják meg. Ez történhet alulról, amikor a szükséget szenvedők kényszerítik ki a kielégítést, történhet felülről, amikor a politikai döntéshozók eredményeként valósul meg és történhet a szociális tervezés keretében. A szociális munkás a források biztosítását végezheti utcán (utcai szociális munka), az egyénnel, családdal kapcsolatban (eset munka), közösségi- (társadalmi csoportokra vonatkozóan), szervezeti(menedzsment) és nemzetközi (3. világ megsegítése) szinten. A tudások, amelyekre támaszkodik e munka során a szükségletekről és azok kielégítetlenségének következményeiről való tudások. Fontos ebben a munkában a helyzetek iránti érzékenység, mert az emberek legtöbbje nem tudja verbalizálni alapvető szükségleteit és mindig meg kell tudni különböztetni az egyéni és külső akadályokat, korlátokat. (Staub-Bernasconi2005,272275;303-308) 2. A tudatosság kialakítása Ez a terület az emberek mindennapi életében használt fogalmak, képek, kódok problémáját célozza. Ennek hátterében egyrészt meghúzódhatnak biológiai, agyi, mentális problémák, másrészt az iskolázatlansággal, alulképzettséggel, vagyis a kultúrával áll összefüggésben.
Célként jelenik meg egyfelől az agyi folyamatok figyelembevételével az emberek alaporientációjának szélesítése, differenciálása és integrációja, és ezen keresztül az egyéni és társadalmi helyzet jobb megértése, akár változtatása. Ez történhet az érzések, normák, történések törvényszerűségeinek feltárásával, ahogy a kognitív és értékekre vonatkozó „ahaélmény” elérésével. „Fő eszköz ehhez az emberek hétköznapi helyzetének, életszakaszainak, kritikus életjelenségeknek dialógus révén történő rekonstruktív megfejtése és értelmezése.” (Staub-Bernasconi2005,276) Ez történhet általános témák, képek és fogalmak átbeszélésével, az ezzel kapcsolatos érzések, kognitív vagy pszichés reakciók feldolgozásával, amelyek kiváltják az aha-élményt és ez végül viselkedés változáshoz vezethet. A tudatosság mindig az egyén tudatosságára vonatkozik. Ehhez elsősorban Paulo Freire és Carl Rogers technikáira lehet támaszkodni. A tudás, amit a szociális munkás alkalmaz ennél a tevékenységénél egyrészt az agyi működésre vonatkozó tudások, másrészt a kulturális determináció tudásai. (Staub-Bernasconi2005,275-276;311-333) 3. Identitás-, modell- és kultúra változása Ennél a tevékenységnél problémaként jelenik meg a fogalmak és kinyilatkoztatások használata, az önmagunkról és a világról szóló tudások, a saját élethelyzet és történések magyarázata. Ezeket alapvetően befolyásolják a boldogság, jövőkép hiánya, a konkrét gyakorlati cselekvés megvalósításának tapasztalatai, a rugalmasság vagy a merevség, a korábbi címkézés eredményeként kialakult stigmák internalizálása, ahogy az aláfölérendeltség élménye, a kisebbrendűségi érzés. Célként fogalmazódik meg a fogalmak, a fogalomrendszerek explicit megváltoztatása, a leírások kiszélesítése és az előítéletek, téves képzetek megváltoztatása. Az érintetteknek legyen esélyük helyzetüket értelmezni, magyarázni és értékelni. Ehhez eszközök a tapasztalati tanulás, és ezzel az ismeretek szélesítése, a félelmek, sérülések, identitászavarok feldolgozása. A tudások ezzel kapcsolatban az értelmezési minták, a stigmatizációs folyamatról való tudások, ahogy a fizikai-pszichés determinációs és a változás folyamatáról szóló tudások. (StaubBernasconi2005,277-279;334-355) 4. Tevékenység kompetencia fejlesztése Ezen a területen problémaként figyelhető meg az egyéni vagy kollektív szinten jelentkező hétköznapi passzivitás vagy inkompetencia, ami megjelenhet tevékenységi rutinokban, szerepekben, vagy hiányzó kreatív cselekvésekben. Ide tartoznak az eltérő-, deviánsviselkedések, az ön- és közveszély, a kriminalitás, a szülői feladatok elhanyagolása, vagy az erőszak. Célként jelenik meg a tevékenységi minták szélesítése, a hétköznapi viselkedési minták differenciálása és megváltoztatása (coping), ahogy az egyének részvételi esélyeinek növelése (participáció). Eszközök ehhez az új viselkedésmódok begyakorlása (tréning), önálló életvezetés bátorírása, kialakítása. Technikák a szerepjátékok, a szociodráma, viselkedés modofikáció és a szociális fantáziák kibontakoztatása. A szociális munkás ebben a munkában a pszicho-biológiai, szociokulturális és kulturális tudásokra támaszkodik, amelyek az egyéni és kollektív cselekvés magyarázatai, illetve amelyek segítségével megérthető az interakciós folyamat. (Staub-Bernasconi2005,279-280) 5. Szociális hálózatba ágyazás, valamint a kötelességek és jogok kiegyenlítése Itt problémaként jelentkezik a szociális izoláció, az emberi kapcsolatok hiánya, szociális szinten a szolidáris kapcsolatok eltűnése, szélesebb értelemben az emberek közötti cserekapcsolatok aszimmetriája. Célként fogalmazódik meg a (re)integráció, a formális és informális hálózatokba ágyazáson keresztül, ami hálózatok kialakulhatnak szomszédság, érintettség és közös érdekek mentén. Ezzel helyreállítható az adok/kapok szimmetria. Eszközként jelenik meg a szociális tagság és cserekapcsolatok közvetítése, ahogy a
kooperációs szabályok demokratikus kialakításával, érdekek egyeztetésével, az aszimmetriák verbalizálásával és a paradox kommunikációval (Watzlawik). A szociális munkás által használt tudások a cserekapcsolatokról, az izoláció következményeiről, a szolidáris kapcsolatokról, hálózatokról szóló tudások. (Staub-Bernasconi2005,281-282;356-374) 6. Hatalmi forrásokkal és struktúrákkal végzett munka Az egyén szintjén ez a probléma az ájultságban, szociális szinten a források elosztásának, a pozíciók elosztásának szabályaiban, az ezt legitimáló ideákban, ideológiákban és a hatalom gyakorlását szolgáló ellenőrzés eszközeiben jelenik meg. Célként fogalmazódik meg az egyén támogatása függőségi helyzetének megszüntetésében, a szükséglet kielégítésre vonatkozó hatalomgyakorlás leépítése, ahogy azoknak a struktúráknak a megváltoztatása, amelyek ezt a hatalmat megteremtik. Ehhez szolgáló eszközök, a participáció, a struktúrák elemzése és reflektálása, valamint a új elosztási szabályok megalkotása és kikényszerítése. (StaubBernasconi2005,283-284) 7. Kritériumok és nyilvánossági munka Itt a társadalmiasodott és intézményesült értékkel dolgozik a szociális munkás, amelyek mentén definiálja a szociális problémát. A probléma lehet egyrészt az értékek be nem tartása, vagy hiánya (pl. jogszabályokban), az értékek ellentmondásos alkalmazása. Célként fogalmazódik meg az érték/jog közötti diszkrepancia csökkentése, nyilvános viták folytatása ezen értékekről és ennek során az ellentmondások feltárása. Ehhez eszköz a nyilvánossági munka, illetve különböző demonstrációk, fórumok, viták, találkozók szervezése. (StaubBernasconi2005,285) 8. Szociális menedzsment Mivel a szociális munka elsősorban intézmények keretében valósítja meg tevékenységét, soha nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a keretfeltételeket. Itt elsősorban az intézmény fenntartókkal végzett munka jelenik meg, amely tartalmazza a tervekkel, személyzettel, konfliktusokkal végzett munkát és minden olyan tudásra támaszkodik, amelyek egy adott intézmény működésével kapcsolatosak. (Staub-Bernasconi2005,286;)
Táblázatok 1. A foglalkoztatási struktúra szektor változásai Év
Primér szektor
Szekunder
Tercier szektor
(mezőgazdaság)
szektor (ipar)
(szolgáltatás)
A foglalkoztatottak részvétele a gazdasági terület szerint (1882 és 1925re vonatkoztatott munkavállalók szerint) 1882
43,4
33,7
22,8
1925
30,5
41,4
28,1
1950
23,3
43,3
33,4
1970
8,6
46,4
44,9
1980
5,3
41,1
53,6
1990
3,6
36,7
59,7
1995
2,9
32,6
64,6
2000
2,4
28,9
68,7 Boeckl-Huster-Benz,2006,133
2. Demográfiai változások 1946-1990 Év
Lakosság szám összesen
nők
Születések
65 év
összesen
saldo
feletti 1000 fő
Vándorlási mozgalmak beköltözés
ebből
összesen
külföldi
%-ban
saldo 1000 fő
1946
46.456,1
55,4
-
732.900
+144.667
-
-
-
1950
50.336,1
53,5
9,32
812.800
+284.088
433.570
-
+72,8
1956
53.318,8
53,3
10,29
855.900
+256.474
556.814
80.147
+348,2
1960
55.784,8
53,1
10,90
968.629
+325.667
620.397
317.685
+335,8
1966
59.792,9
52,5
12,30
1.050.345 +364.024
745.693
632.496
+131,6
1970
61.001,2
52,3
13,31
810.808
+75.695
1.072.442
976.232
+575,2
1976
61.442,0
52,4
14,86
602.851
-130.289
488.667
387.303
-72,3
1980
61.566,3
52,2
15,5
620.657
-93.460
753.436
631.434
+311.936
1985
61.024,1
52,2
14,8
586.155
-118.141
512.108
399.951
+83.381
1990
63.725,7
51,6
15,3
727.199
+17.499
1.522.190
770.771
+977.223
Frerich-Frey1996,24/169
3. A szociális budget 1950 és 1998 között (Milliárd DM, kivéve a közalkalmazotti biztosítást és a családi adókedvezményt) 1950 1955 1960 1965 1970 1975 1980 1985 1990 1995 Biztosítási ellátások Nyugdíjbiztosítás 3,9 7,0 19,5 31,2 51,7 100,3 141,1 173,8 227,4 361,1 Betegbiztosítás 2,5 4,7 9,5 15,7 25,2 60,3 89 113,2 150,5 239,1 Balesetbiztosítás 0,6 1 1,6 3 3,9 6,6 9,3 10,9 12,7 19,9 Munka 1,9 2,0 1,1 1,5 3,6 17,8 22,8 39 51,3 128,9 támogatás Ápolási 10,3 biztosítás biztosítások a 67,9 68 74,5 76 80 78,9 80,7 83,8 83,9 83,7
1998 398,2 245,9 20,9 133,2 30,6 82,3
szociális kiadások %-ban
Családi pótlék 0,04 Nevelési támogatás Kárpótlás 3,1 Képzési támogatás Lakás fenntartási támogatás
Gondozó és kiegyenlítő ellátások 0,5 0,9 2,8 2,8 14,6 17,1
21,2 7,2
49,9 7,1
11,7 0,6
15,6 2,3
17,5 3,1
16,7 0,4
16,4 0,8
18,1 1,8
15,6 1,6
0,002 0,1
0,6
1,8
2,0
2,7
3,9
6,2
7,5
Gondoskodó ellátások 1,1 2,0 3,2 8,3 13,2
19,9
29,2
54,4 5,4
50,1 5,1
0,5 0,2
9,8 1,5
13,3 1,9
29,7 3,2
30,9 3,3
Szociális kiadások a munkáltatók és a vagyonképzési támogatások nélkül
13,1 21,6 42,5 67,6 105,5 234,2 324,7 402 526,5 906,5
999,9
a bruttó nemzeti termék %-ban Munkáltatói támogatások Vagyonképzési támogatás
13,3 11,8 14,0 14,7 15,6
22,8
22,0
22,0
21,7
26,2
26,3
0,5
1,0
1,3
0,0,3 0,05 0,1 0,2
1,0
8 0,08
14,5 4,6
9,9 0,1
Szociális segítés Menekültek támogatása Ifjúság segítés Állami egészség szolgálatok
4,9
14,1
0,9 0,4
1,8 0,6
5,6 1,0
8,3 1,3
4,9
7,8
18,4
29,3
45,9
53,4
74,4
97,8
89,6
0,4
1,3
4,4
13,3
13,1
11,4
10,5
10,4
9,9
13,6 22,6 47,8 76,7 128,5 276,8 383,7 466,8 611,4 1014,7 1099,4 Szociális kiadások összesen
13,8 12,4 15,8 16,7 19,2
26,9
26,0
25,6
25,2
29,3
28,9
a bruttó nemzeti termék %-ban
Bellerman2001,75
4. A szociális költségvetés alakulása 1950-1990 év
Szociális költségvetés összesen
Szociális
Egy főre jutó szociális kiadás
Összes
Ezen belül
millió
teljesítmény kvóta
DM
index
nyugdíj
egészségügy
%-ban
DM
index
1950
16.754
100
3.898
2.521
17,1
333
100
1955
29.498
176
7.748
4.685
16,4
560
168
1960
68.943
412
19.587
9.662
22,7
1.235
371
1965
114.603
684
31.569
15.988
25,0
1.931
580
1970
180.144
1.075
52.224
26.088
26,7
2.952
886
1975
346.598
2.069
101.125
61.142
33,7
5.623
1.689
1980
478.512
2.856
142.585
90.066
32,0
7.788
2.339
1985
575.498
3.435
175.220
114.400
31,1
9.427
2.831
1990
703.058
4.196
216.500
134.932
29,4
11.270
3.384
Frerich-Frey1996,26
5. Külföldiek és külföldiek foglalkoztatása 1954-1990 év
Külföldi lakosság
Foglalkoztatott
Munkavállalók vándorlása
külföldiek összesen
%-
összesen
ban
%-
Munkanélküli külföldiek
beköltözések elköltözések összesen
ban
%ban
1954
484.819
0,93
72.906
0,4
-
-
-
-
1961
686.160
1,22
507.419
2,4
343.654
153.569
1.414
0,3
1965
1.701.973
2,90
1.164.364
5,5
591.820
344.207
1.729
0,2
1967
1.657.099
2.79
1.023.747
4,8
224.260
412.727
15.566
1,5
1970
2.976.497
4,91
1.838.859
8,3
741.099
326.364
5.002
0,3
1973
3.966.200
6,40
2.595.000
11,2
544.231
338.806
19.750
0,8
1975
4.089.594
6,61
2.070.735
9,4
137.975
332.125
151.493
6,8
1978
3.981.062
6,49
1869.294
8,3
191.626
127.210
103.524
5,3
1980
4.453.308
7,23
2.071.658
8,9
298.484
181.438
107.420
5,0
1982
4.666.917
7,57
1.808.981
8,1
147.459
195.835
245.710
11,9
1985
4.378.942
7,18
1.583.898
7,0
113.315
99.989
253.195
13,9
1986
4.512.679
7,38
1.591.547
7,0
92.043
81.754
248.001
13,7
1987
4.240.532
6,93
1.588.859
6,9
103.650
73.089
262.097
14,3
1988
4.489.105
7,29
1.624.122
7,6
131.616
71.163
269.531
14,7
1989
4.845.882
7,70
1689.299
7,8
148.077
73.609
232.512
12,8
1990
5.241.801
8,23
1.782.253
8,0
-
-
202.975
10,2
Frerich-Frey1996,91.
6. Munkanélküliség alakulása és ellátást igénybevevők 1950-1990. Év
Munkanélküli
Munkanélküli ráta
Rész Szabad munkaidős állások
Munkaerő Ellátást igénybevevők közvetítés Munkanélküli Munkanélküli Létfennjáradék segély tartás
1950 1955 1960 1965 1967 1970 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990
1.808.534 1.073.600 270.678 147.352 459.489 148.846 256.433 273.498 582.481 1.074.217 1.060.336 1.029.995 992.948 876.137 888.900 1.271.574 1.833.244 2.258.235 2.265.559 2.304.014 2.228.004 2.228.788 2.241.556 2.037.781 1.883.147
10,7 5,6 1,3 0,7 2,1 0,7 1,1 1,2 2,6 4,7 4,6 4,5 4,3 3,8 3,8 5,5 7,5 9,1 9,1 9,3 9,0 8,9 8,7 7,9 8,2
109.526 24.675 3.305 1.105 142.694 9.615 76.263 43.710 292.403 773.334 277.008 231.329 190.714 87.613 136.562 346.859 606.064 675.102 383.700 234.515 197.371 277.867 207.768 107.873 55.808
127.218 203.800 465.081 648.999 302.008 794.817 545.849 572.039 315.375 236.174 234.997 231.227 245.555 304.016 308.348 207.928 104.871 75.797 87.929 109.996 153.866 170.690 188.621 251.415 313.604
4.725,7 3.794,5 2.571,6 2.694,0 2.988,0 2.582,6 2.652,8 2.238,5 2.126,7 2.327,2 2.289,9 2.137,8 2.111,2 1.905,1 1.622,5 1.394,7 1.557,2 1.754,2 1.876,4 1.965,4 1.997,7 2.115,7 2.281,9 2.366,9
466.952 804.952 453.958 435.506 174.992 51.092 96.851 12.153 319.807 36.214 95.821 17.099 34.030 156.878 20.080 93.263 153.646 22.780 95.300 351.649 40.127 105.424 706.680 110.175 117.888 615.352 164.467 85.454 557.271 163.390 64.081 516.267 157.116 64.661 448.440 134.019 77.309 454.329 121.632 98.734 697.614 169.731 129.882 926.404 290.726 143.688 1.014.352 485.259 129.995 859.007 597.847 131.283 835.668 617.190 134.523 800.323 600.962 154.280 834.167 576.893 188.380 946.557 528.485 221.728 888.288 496.304 267.265 875.594 432.982 308.554 Frerich-Frey1996,83/165
7. Lakásépítés és lakás ellátottság 1950-1989
Év
Elkészített lakások összesen
állami
Lakások
aránya
támogatással %-ban
1000-
Lakások háztartásonként
ben
Egy
Személyre
Lakások
A la
személyre
jutó
fürdővel
arán
jutó
nm
és
helyiségek
bevé
zuhanyzóval
1950 371.924
254.990
68,6
10.082,5
0.614
0,826
15,0
19,7
10
1956 591.082
305.740
51,7
12.734,0
0,797
0,981
16,9
42,3
8
1960 574.402
263.205
45,8
16.138,9
0,845
1,066
18,4
45,6
9
1965 591.916
228.606
38,6
19.019,0
0,897
1,258
21,7
64,3
9
1968 519.854
203.931
39,2
19.640,2
0,892
1,382
23,8
67,7
13
1972 660.636
182.247
27,6
21.956,7
0,944
1,500
26,5
75,6
13
1978 409.012
135.311
33,1
24.708,3
1,002
1,274
31,8
89,7
12
1980 388.904
97.171
24,9
25.405,6
1,024
1,741
32,3
90,0
13
1982 347.002
99.613
28,3
26.076,0
1,029
1,790
33,6
91,8
13
1985 312.053
68.952
22,1
27.081,0
1,027
1,852
35,8
93,1
15
1987 217.343
40.623
18,7
26.279,5
0,994
1,870
35,5
95,2
15
1989 238.637
68.276
28,6
26.598,3
0,957
1,910
37,9
95,6
17
Frerich-Frey1996,132
1985 312.053
68.952
22,1
27.081,0
1,027
1,852
35,8
93,1
15
1987 217.343
40.623
18,7
26.279,5
0,994
1,870
35,5
95,2
15
95,6
17
1989 238.637 68.276 év Igénybevevő
28,6 26.598,3 Lakhatási
0,957 1,910 helyzete 37,9 Igénybevevők szociális %-ban
kiadások
7. Lakásépítés és lakás ellátottság 1950-1989 Frerich-Frey1996,132
8. Lakhatási támogatás 1963-1975
összesen
millió DM
dolgozó
Nyugdíjas
Egyéb keresettel nem rendelkező
1963
109.654
19,7
-
-
-
1965
394.931
160,2
24,00
55,70
3,8
1967
691.317
430,2
24,86
56,09
4,73
1969
850.757
571,6
23,32
58,90
4,72
1971
1.153.944
844,6
15,9
63,10
11,40
1973
1.301.571
1.134,0
10,11
69,93
13,79
1975
1.665.671
1.642,9
16,62
66,90
16,60
1980
1.485.700
1.829,7
1982
1.610.900
2.667,8
1984
1.383.200
2.462,1
1986
1.672.900
3.363,0
1988
1.648.776
3.682,2
1990
1.530.873
3.618,0
Frerich-Frey1996,133/375
9. Családpolitika strukturális adatai 1960-1990 Év
Élve Élve Nők Szociális Házasságkötések Válások Egy született születések foglakoztatási segélyben személyes gyerekek 1000 aránya részesülők háztartások száma lakosra gyermekkel 1960 968.629 17,36 41,0 521.445 49.325 20,6 1965 1.044.328
17,70
39,3
-
492.128
59.039
24,2
1970 810.808
13,29
38,1
115.779
444.510
76.711
25,1
1975 600.512
9,71
38,8
153.459
386.681
106.932
27,6
1980 620.657
10,08
39,3
134.563
362.408
96.351
30,2
1981 624.557
10,13
38,0
130.486
359.658
109.520
30,8
1982 621.173
10,08
40,2
149.311
361.966
118.609
31,3
1983 594.177
9,67
41,0
167.682
369.963
121.475
-
1984 584.157
9,55
41,1
180.427
364.140
130.744
-
1985 586.155
9,61
41,7
198.167
364.661
128.124
33, 6
1986 625.963
10,25
42,0
218.047
372.112
122.443
34,3
1987 642.010
10,49
42,3
284.319
382.564
129.850
34,6
1988 677.289
10,97
42,4
298.209
397.738
128.729
34,9
1989 681.537
10,99
43,2
319.369
397.369
126.628
35,3
1990 729.199
11,57
-
320.400
414.475
122.869
34,9
Frerich-Frey1996,328
10. Nyugdíjasok számának alakulása 1950-1990 (ezer főben)
Év
Munkás biztosítás Nyugdíjas összesen
ebből saját
özvegy árva
Alkalmazotti biztosítása Nyugdíjas összesen
jogú
ebből saját
özvegy árva
jogú nyugdíj
nyugdíj
1950
3.036,0
1.799,0 679,0 558,0
864,0
414,0
303,0 147,0
1955
4.512,0
2.524,0 1.111,0 877,0
1.477,0
715,0
511,0 251,0
1960
5.399,1
3.134,9 1.835,2 429,0
1.886,4
1.006,8 683,3 196,2
1965
5.951,8
3.627,9 2.024,4 299,5
2.150,4
1.209,9 812,9 127,6
1970
6.921,5
4.365,9 2.230,1 325,6
2.536,9
1.486,1 930,1 120,7
1975
7.958,4
5.197,1 2.402,7 358,7
3.150,1
1.962,3 1.040,8 146,9
1980
8.509,5
5.575,2 2.569,7 364,5
3.871,3
2.561,4 1.149,9 159,9
1985
8.718,9
5.793,2 2.625,4 300,4
4.560,7
3.188,2 1.221,4 151,2
1990
9.149,2
6.248,4 2.689,7 211,2
5.194,9
3.782,8 1.292,6 119,4
Frerich-Frey1996,46
11. Ifjúságsegítés 1950-1989 év
Gondozott Hivatalos Hivatalos Gondozó Önkéntes Fiatalkorúak Állai kiadások gyerekek gyámság gondozás nevelés nevelési pártfogása felügyelet segítés alatt összesen Civil fenntartó támogat 1950 120.597 506.623 58.075 48.244 30.446 64.419 27,0 1955 105.297
560.339
52.343
39.923
28.209
131.295
52,0
-
1960 97.666
620.157
61.780
25.926
27.677
131.285
56,0
-
1965 92.498
598.330
69.876
25.017
25.634
152.588
947,1
164,7
1970 71.011
105.855
401.108
18.901
25.186
192.967
1.378,6
302,0
1975 68.559
76.567
333.930
5.959
17.633
228.322
3.369,0
830,8
1980 70.552
67.554
330.137
3.194
15.798
333.546
5.312,9
1.578,5
1985 64.587
54.745
370.375
1.242
12.541
299.687
6.366,9
1.955,7
1989 73.932
46.723
442.180
594
10.811
244.710
8.067,0
3.035,0
Frerich-Frey1996,123
12. A foglalkoztatottak alakulása ezen belül a személyre szóló szolgáltatást végző foglalkoztatottak év
Foglalkoztatottak Személyre szóló Egészségügyi összesen (ezer szolgáltatások foglakkozások fő) (ezer fő) (ezer fő)
Szociális és nevelési foglalkozások (ezer fő) összesen nők összesen nők összesen nők összesen nők aránya aránya aránya aránya korábbi szövetségi terület
1973 27.066
36,9
1.582
63,5
767
76,4
815
51,3
1982 26.774
38,0
2.306
64,5
1.089
75,8
1.217
54,5
1991 29.684
40,3
3.068
66,6
1.489
75,8
1.579
57,9
1995 29.244
41,4
3.568
68,0
1.655
76,7
1.913
60,6
Németország összesen 1991 37.445
41,6
3.962
69,3
1.817
77,3
2.145
62,5
1995 36.048
41,9
4.418
70,1
2.005
77,9
2.413
63,6
1997 35.805
42,6
4.701
69,9
2.115
77,8
2.586
63,4
Rauschenbach1999,226.
13. A tanári és szociális foglalkozások összehasonlítása
év
Szociális és tanári foglalkozások (ezer fő)
Tanár (ezer fő)
Szociális foglalkozás (ezer fő)
1925
437
304
30
1950
Nyugat-Németország (régi tartományok) 367 206 60
29,1
1961
492
272
96
35,3
1970
698
381
151
39,6
1987
1.320
623
410
65,8
1991
1.579
730
540
74,0
1993
1.773
764
651
85,0
1995
1.913
789
727
92,1
1997
2.105
831
816
98,2
1993
Németország együttesen (régi és új tartományok) 2.265 972 866
A szociális foglakkozások a tanárokhoz viszonyítva %-ban 10,0
89,1
1995
2.413
991
950
95,9
1997
2.586
1.029
1.039
101,0 Rauschenbach1999,42
A dolgozatban szereplő ábrák jegyzéke 1. ábra
A szociális munka és a tudományok egymáshoz való viszonya
2. ábra
Elmélet, módszer és technika egymáshoz való viszonya
3. ábra
Tudomány/szakma/gyakorlat egymásra épülése
4. ábra
Szociális munka és szociálpedagógia munkaterületei
5. ábra
Az egyén élethelyzetének értelmezési dimenziói
6. ábra
Kognitív és praktikus problémákról való tudás cseréje címzettek és szociális munkás között és azok eredménye
1. táblázat
A dolgozatban szereplő táblázatok jegyzéke A biztosítottak számának alakulása 1885 és 1910 között ezer főben
2. táblázat
A rendelkezésre álló eszközök, tudások és idő lehetséges variációi
3. táblázat
Polgári és haladó típusú terápiák közötti eltérőség
4. táblázat
Szociális munka és szociálpedagógia eltérő értelmezései
5. táblázat
Modell kiépítés és átépítés eltérőségei
6. táblázat
A fiatalok különböző megközelítési lehetőségei a felkereső munkában
7. táblázat
A segítés jellemzői a különböző korszakokban
8- táblázat
A segítés jellemzői a különböző elméletekben
2. táblázat
Mellékletben elhelyezett táblázatok jegyzéke A foglalkoztatási struktúra szektor változásai
2. táblázat
Demográfiai változások 1946-1990
3. táblázat
A szociális budget 1950 és 1998 között
4. táblázat
A szociális költségvetés alakulása 1950-1990
5. táblázat
Külföldiek és külföldiek foglalkoztatása 1954-1990
6. táblázat
Munkanélküliség alakulása és ellátást igénybevevők 1950-1990
7. táblázat
Lakásépítés és lakás ellátottság 1950-1989
8. táblázat
Lakhatási támogatás 1963-1975
9. táblázat
Családpolitika strukturális adatai 1960-1990
10. táblázat
Nyugdíjasok számának alakulása 1950-1990 (ezer főben)
11. táblázat
Ifjúságsegítés 1950-1989
12. táblázat
A foglalkoztatottak alakulása ezen belül a személyre szóló szolgáltatást végző foglalkoztatottak
13. táblázat
A tanári és szociális foglalkozások összehasonlítása
Felhasznált irodalom jegyzéke Andorka Rudolf: Szociológia, Osiris 2003. Baecker, Dirk: Systemtheorie (1870-1875) in: Otto, Hans-Uwe – Thiersch, Hans szerk.: Handbuch Sozialarbeit Sozialpädagogik, Luchterhand, 2001. Beck, Ulrich: Kockázat-társadalom, Századvég 2003. Binder, Ulrich – Marinovic, Paula: Strassen Sozialarbeit in der Drogscene, in: Gref szerk: Handbuch der Strassensozialarbeit Lambertus, 1995., (177-186) Bock, Theressa:Sozialarbeit/Sozialpädagogik in: Fischer, Rita szerk.: Fachlexikon der sozialen Arbeit, Deutschen Verein für öffentliche Fürsorge, 1986., (746-749) Boeckl, Jürgen – Huster, Ernst-Ulrich – Benz, Benjamin: Sozialpolitik in Deutschland, Verlag für Sozialwissenschaft, 2006. Bommers, Michael – Scherr Albert: Soziologie der Sozialen Arbeit, Juventa, 2000. Bourdieu, Pierre: Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához, in: Wessley Anna szerk: Kultúrszociológia, Osiris, 1998. Castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai Szociálpolitikai Értesítő Könyvtára 1998. Dahrendorf, Ralph: A modern társadalmi konfliktus, Gondolat 1994. Deinet, Ulrich: Lebensweltanalyse – ein Beispiel raumbezogener Methoden aus der offene Kinder- und Jugendarbeit, , in.:Kessl- Reutlinger szerk.: Sozialraum – Eine Einführung, Verlag für Sozialwissenschaft, 2007. (57-72) Dewe, Bernd – Otto, Hans-Uwe: Wissenschafttheorie in: Otto, Hans-Uwe – Thiersch, Hans szerk.: Handbuch Sozialarbeit Sozialpädagogik, Luchterhand, 2001., (1966-1979) Dewe, Brend – Ferchhoff, Wilfried – Scherr, Albert – Stüwe Gerd: Professionelles soziales Handeln, Juventa 1992. Elias, Norbert: A németekről, Helikon, 2002. Enders, Manfred: Systemtheorie (958-959) in: Seidl, Marie szerk.: Fachlexikon der sozialen Arbeit, Deutschen Verein für öffentliche Fürsorge, 2002. Engelek,Ernst: Theorie der Sozialen Arbeit, Lambertus 2002. Engelke, Ernst: Die Wissenschaft Soziale Arbeit, Lambertus, 2003.
Eyfehrt, Hanns: Gilde Soziale Arbeit, in: Fischer, Rita szerk.: Fachlexikon der sozialen Arbeit, Deutschen Verein für öffentliche Fürsorge, 1986., (372-373) Freire, Paulo: Elnyomottak pedagógiája in: Kozma szerk.: Szociálpedagógia, Osiris 2000. Freire, Paulo: Elnyomottak pedagógiája in: Maróti szerk.: Andragógiai szöveggyűjtemény II. NTK 1998., (27-33) Frerich, Johannes – Frey, Martin: Handbuch der Gesichte der Sozialpolitik in Deutschland Band 3. Oldenburg Verlag München + Wien 1996. Friedländer, W. - Pfaffenberger, H.: Grundbegriffe und Methoden der Sozialarbeit, Lutherhand, 1966. Fromm, Erich: Menekülés a szabadság elől napvilág Kiadó 2002. Früchtel, Frank – Budde, Wolgang – Cyprian, Cudrun: Sozialer Raum und soziale Arbeit, Verlag für Sozialwissenschaft 2007. Füssenhäuser, Cornellia – Thiersch, Hans: Theorien der Sozialen Arbeit in: Otto, Hans-Uwe – Thiersch, Hans szerk.: Handbuch Sozialarbeit Sozialpädagogik, Luchterhand, 2001., (18761900) Galuske, Michael: Die Methoden der Sozial Arbeit, Juventa, 1998. Gängler, Hans: Klassiker der Sozial Arbeit in: Otto, Hans-Uwe – Thiersch, Hans szerk.: Handbuch Sozialarbeit Sozialpädagogik, Luchterhand, 2001., (1044-1053) Geisler, Alexandra: Haupkonzepte der Sozialarbeit auf der Strasse, 2005, kézirat Geißler, Karlheinz - Hege, Marianne: Konzepte sozialpädagogisches Handelns, Beltz 2001. (1988.) Gerhardt, Volker – Schöer Wolfgang: Die Sozialgesetzgebung und Soziale Arbeit im 20. Jahrhundert in: Thole, Werner szerk.: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich, 2002., (647665) Giddens, Anthony: Szociológia, Osiris 2002. Gref, Kurt: Was ist Strassen sozialarbeit? in: Gref szerk: Handbuch der Strassensozialarbeit Lambertus, 1995., (14-32) Groell, Robert: Kompetenz in:Fachlexikon der sozialen Arbeit Deutschen Verein für öffentliche und private Fürsorge, 1986., 510. Grunwald, Klaus- Thiersch, Hans: Lebensweltorientierung in: Otto-Thiersch szerk.: Handbuch Sozialarbeit Sozialpädagogik, Lutherhand 2001., (1136-1148) Grunwald, Klaus- Thiersch, Hans: Praxis Lebensweltorientierte Soziale Arbeit, Junevta, 2004.
Hammerschmidt, Peter: Geschichte der rechtsgundlagen der Sozialen Arbeit bis zum 20. Jahrhundert in: Thole, Werner szerk.: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich, 2002., (637646) Hansen, Eckhardt: Das Case/Care Management in. Galuske-Thoel (szerk.): Von fall zum Management, Verlag für Sozialwissenschaft, 2006. Hege, Marianne: Engagierter Dialog, UTB Reinhardt, 1974. Hering, Sabine – Münchmeier, Richard: Restauration und Reform – Die Soziale Arbeit nach 1945 in:Thole szerk.: Grundriss Soziale Arbeit Leske + Budrich, Opladen 2002. 97-118. Herwing-Lemp, Johannes: Welche Theorien brauch Soziale Arbeit?, in: Sozilamagazin, 2003/2., (12-21) Holdstock, T.L. – Rogers, C.R.: Személyközpontú elmélet in.: Hardy Ildikó szerk.: Személyi központú megközelítés elmélete és gyakorlata a segítő szakmában, Szöveggyűjtemény BGGyTF 1996. Hoppe, Jörg Reiner: Kompetenz, soziale in:Fachlexikon der sozialen Arbeit Deutschen Verein für öffentliche und private Fürsorge, 2002., 566-567. Howe, David: Bevezetés a szociális munka elméleteibe, Népjóléti Minisztérium, 1991. Juhász József szerk.: Magyar Értelmező Kézi Szótár, Akadémia kiadó, 1972. Keppler, Siegfried: Grundvoraussetzungen der street work in der Jugendhilfe In: Werner Steffan: szerk: Street work Edition Sozial . Beltz/ 1989., (8-21) Kessl, Fabian – Reutlinger, Christian: Einleitung: Die Rede von Raum und die Ordnung des Räumlichen, in.:Kessl- Reutlinger szerk.: Sozialraum – Eine Einführung, Verlag für Sozialwissenschaft, 2007., (a) (7-56) Kessl, Fabian – Reutlinger, Christian: Raumbilder – Transformierter Räumlichkeiten und dessen Thematisierungsformen, in.:Kessl- Reutlinger szerk.: Sozialraum – Eine Einführung, Verlag für Sozialwissenschaft, 2007. (b) (73-130) Khella, Karam: Sozialarbeit von unten, Theorie und Praxis Verlag, Hamburg 1982. Khella, Karam: Theorie und Praxis der Sozialarbeit und Sozialpädagogik, Band 2. Theorie und Praxis Verlag, 1978. Kiebel, Hans: Zwazig Jahre Strassen Sozial Arbeit – Aufsuchende Arbeit in der Bundesrepublik Deutschland In: Werner Steffan szerk: Street work Edition Sozial . Beltz/ 1989., (22-32) Kiehn,Erich: Sozialpadagogische Jugendwohngemeinschaften Lambertus 1982.
Klein, Gerhard: Fhrüforderung und lebensweltorientierte Sozialearbeit in: Gunwald, KlausThiersch, Hans: Praxis Lebensweltorientierte Soziale Arbeit, Junevta, 2004., (281-296) Kleve, Heiko: Systematisches Case Management, Falleinschätzung und Hilfeplanung in der Sozialen Arbeit, 2005. www.webnetwork-nordwest.de/dokumente 2006.06.15. Kuhlmann, Carola: Soziale Arbeit im NS Herrschaftssystem in: Thole, Werner szerk.: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich, 2002. (77-96) Kunstreich, Timm: Grundkurs Soziale Arbeit, Band II. Kleine Verlag, 2001. Kurlansky, Mark: 1968 – Egy év, amely felrázta a világot HVG Könyvek 2006. Lowy, Louis: Sozialarbeit/Sozialpädagogik als Wissenschaft im angloamerikanischen und deutschen Raum, Lambertus-Verlag, 1983. Meinhold, Marianne: Über Einzelhilfe und Case Managment, in: Thoel: Grunriss Soziale Arbeit, Leske-Budrich 2002., (509-521) Mérei Ferenc: Előszó, in.: Lewin, Kurt: Mezőelmélet a társadalomtudományban, Magvető 1972., (5-39) Merten, Roland: Sozialarbeit - Sozialpädagogik – Soziale Arbeit Begriffsbestimmung in einem unübersichtilchen Feld in: Sozialarbeit - Sozialpädagogik – Soziale Arbeit Lambertus, 1998., (11-30) Merten, Roland: Soziale Arbeit aus einer (erweiterten) Pesrspektive der Systemtheorie Niclas Luhmanns (35-63) in: Hollstein-Brinkmann – Staub-Bernasconi szerk.: Systemtheorie im Vergleich Verlag für Sozialwissenschaft, 2005. Merten, Ronald: Zur Nachkriegsgeschichte der Sozial Arbeit in Deutschland…2008 internet Mühlum, Albert: Sozialarbeit/Sozialpädagogik, in: Seidl, Marie szerk.: Fachlexikon der sozialen Arbeit, Deutschen Verein für öffentliche Fürsorge, 2002., (842-846) Müller C., Wolfgang: Wie Helfen zum Beruf wurde Beltz, 1997. Müller, Brukhard: Sozialpädagogisches Können – Ein Lehrbuch zur multiperspektivischen Fallarbeit, Lambertus, 2006. Müller, C.Wolfgang: Hogyan vált a segítségnyújtás hivatássá?, TWINS, 1992. Németh István: Németország története, Aula 2002. Neuffer, Manfred: Case Management in: Wolf-Meiholt-Seidl (szerk.): Fachlexikon der sozialen Arbeit Deutsche Verien 2002. Pankoke, Eckhardt: Soziale Frage, soziale Bewegung, siziale Politik In: Otto-Thiersch szer: Handbuch Sozialarbeit – Sozialpädagogik, Luchterhand, 2002., (1676-1683)
Pfaffenberger, Hans: Geschichte der Sozialarbeit/Sozialpädagogik. in: Schwedtke, Arnold szerk.: Wörterbuch der Sozialarbeit und Sozialpädagogik, Heidelberg, 1977., (112-115) Pfaffenberger, Hans: Theorie-Praxis-Verhältnis, in: Fischer, Rita szerk.: Fachlexikon der sozialen Arbeit, Deutschen Verein für öffentliche Fürsorge, 1986., (852-853) Preglau, Max: A posztmodern szociológia, in.:Morel sztársai szerk..: Szociológiaelmélet, Osiris 2000., (274-293) Preglau, Max: Kritikai elmélet – Jürgen Habermas, in.:Morel sztársai szerk..: Szociológiaelmélet, Osiris 2000., (249-272) Rauschenbach, Thomas – Züchner, Ivo: Theorien der Sozialen Arbeit in: Thole, Werner szerk.: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich, 2002., (139-160) Rothschuh, Michael: Soziale Arbeit als Beruf www.rothschuh.de 2006 április Rössner, Lutz: Theorie der Sozialarbeit, Ernst Reinhardt Verlag, 1975. Sachße, Christoph: Geschichte der Sozialarbeit in: Otto, Hans-Uwe – Thiersch, Hans szerk.: Handbuch Sozialarbeit Sozialpädagogik, Luchterhand, 2001., (670-681) Schilling, Johannes: Soziale Arbeit, Luchterhand, 1997. Schilling, Johannes: Soziale Arbeit, Reinhrdt UTB, 2005. Schmidt, G. Manfred: Sozialpolitik in Deutschland, VS Verlag für Sozialwissenschaft, 2005. Schwing, Rainer – Fryszer, Andreass: Systemisches Handwerk, Vandenhoeck&Ruprecht 2009. Sprecht, Walter: Street work in der USA – theorethische Diskussion In: Werner Steffan szerk: Street work Edition Sozial . Beltz/ 1989., (65-84) Staub-Bernasconi, Silvia: Die Selbstverständnis Sozialer Arbeit in Europa: frei von Zukunft – voll von Sorgen? in: Sozialarbeit 1991/2., (2-32) Staub-Bernasconi, Silvia: Soziale Arbeit als handlungswissenschaft, Haupt-UTB, 2007. Staub-Bernasconi, Silvia: Soziale Arbeit und soziale Problemen (245-258) in: Thole, Werner szerk.: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich, 2002. Staub-Bernasconi: Soziale Arbeit und soziale Probleme – eine disziplin- und proffessionbezogene Bestimmung http://www.webnetwork-nordwest.de/sowi/mod.php?mod=userpage&menu=10&page_id=2 2007. március Stern, Fritz: Öt Németország és egy élet Park Kiadó, 2008.
Swaan, Abram: Der sorgende Staat, Campus 1989. Thiersch, Hans- Grunwald, Klaus – Köngeter, Stefan: Lebensweltorientierte Soziale Arbeit in: Thoel szerk: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich 2002., (161-178.) Thiersch, Hans: 25 Jahre - Lebensweltorientierte Soziale Arbeit, Zeitschrift für Sozialpädagogik, 2003/2., (114-130) Thiersch, Hans: Lebenswelt und Moral, Juventa, 1995. Thiersch, Hans: Lebensweltorientierte Soziale Arbeit, Junevta, 2000. (1992.) Thiersch, Hans: Theorie der Sozialabeit/Sozialpädagogik in: Kerft, Dieter/ Mielenz, Ingrid szerk.: Wörterbuch Soziale Arbeit, Weinheim, 1996., (618-623) Thole, Werner: Soziale Arbeit als Proffession und Disziplin in: Thole, Werner szerk.: Grundriss Soziale Arbeit, Leske+Budrich, 2002., (13-60) Wendt, Wolf Rainer: Geschichte der sozialen Arbeit Enke 1990. Wendt, Wolf, Rainer: Ökosozial denken und handeln, Grundlagen und Anwendungen in der Sozialarbeit, Lambertus, 1990. Woog, Astrid: Lebensweltorientierte Sozial Arbeit im Familie, in: Gunwald, Klaus- Thiersch, Hans: Praxis Lebensweltorientierte Soziale Arbeit, Junevta, 2004., (87-108) Zettberger, H.,L.: Theorie, Forschung und Praxis in des Soziologie (in: König, R. (szerk.): Handbuch der empirischen Sozialforschung Band I. Stuttgart, 1962) in: Rössner, Lutz: Theorie der Sozialarbeit, Ernst Reinhardt Verlag, 1975.
