A „szerelmi szótár” története (Részletek dr. Veres Pál: Erről is beszélnünk kell! című könyvéből, 1986) Nem ritkán előforduló probléma az, aminek jelentőségére Koltói Ádám tanár úrral széles körben hívtuk fel a figyelmet. Munkatársi, baráti kapcsolatunk a következő levéllel kezdődött. Kedves Doktor Úr! Alkossunk szerelmi szótárt! Ezzel a felhívással fordultam a rádió hallgatóihoz a Magyarán szólva legutóbbi adásában. Társul hívtam erre a „nyelvújító mozgalomra” a Magyar Ifjúság olvasóit is. Mert közös érdekről és feladatról van szó. A nyelvészek (Grétsy László a patrónus), a pedagógusok, az orvosok, s természetesen a fiatalok, a diákok összefogására, segítő szándékú közreműködésére lenne szükség. Nagyon szűk ugyanis az a szerelmi szótár, amelyből szavakat válogathatunk, ha közvetlenül és mellébeszélés nélkül akarunk valamilyen szexuális témáról szólni. Gyakran ez, a szavakkal való küszködés ijeszti el a felnőtteket az őszinte felvilágosítató beszélgetéstől, s nem a fiatalokkal szembeni közömbösség vagy a prüdéria. A „kényes téma” közben tekergetjük a nyakunkat és a nyelvünket, hol a „köntörfal” mögül szólunk. Évszázadok előítélete a nemi élettel összefüggő szavak nagy részét a durva, vulgáris stílus szintjére süllyesztette. A később fejlődő tudományág, a szexológia létrehozta a maga belső használatú terminológiáját. A mindennapi beszédből, a köznyelvből hiányoznak az egyszerű, természetes, nyílt, erkölcsileg és etikailag is elfogadható szavak. Az ellentmondás napjainkban egyre feszítőbb: tartalmilag korszerűbbé válik a felvilágosító munka, de nincsenek meg az ehhez illő nyelvi eszközeink. Úgy szenvedünk beszéd közben, mint a szabauldni vágyó kutya, amelyet rövid pórázra kötöttek. Mit tehetünk? A dolgokat nevükön nevező, tehát feladatukat jól ellátó „népies” szavakról már nem tudjuk lekaparni a múlt bélyegét: ezek „rondának”, „disznónak” ítéltettek. Lux Elvira, a kitűnő pszichológus és szakíró a Szexuálpszichológia című könyvében ezt javasolja: „Az orvosnak nehéz magyarosítania a latinul rögzült kifejezéseket, de a betegek könnyen megtanulják a legszükségesebbeket latinul (pénisz, vagina, klitorisz, orgazmus). Használtassuk velük ezt terminológiát.” Helyes, igényes elképzelés! Valóban, a korszerű műveltség fogalmába az alapvető latinitás ma is beletartozik. Az orvosi rendelőben megkönnyítené a beszélgetést. De a mi nagy problémánkat – hogy a mindennapi nyelvhasználatban, a művelt és színes társalgási stílusban egyszerű, közvetlen, jó hangulatú és magyar szavaink legyenek – ez sem oldja meg. Hát akkor? Nagy munkába kéne fognunk! Alkossunk új szerelmi szótárt, bővítsük a „szex szókincsét”. Különböző módszerekkel próbálkozhatunk. 1. Metaforikus jelentésváltozással jelöljük a fogalmakat. Ön is adott ilyen szóötleteket a Magyar Ifjúságban, a televízióban. Javaslatában a szerelmi egyesülés kifejezője a szép virágzás szó, a szerelmi előjátéké a bimbózás. Akár ezt a képsort is lehetne folytatni… Például így: amiről legelőször megállapítják, hogy az újszülött kislány, az a kehely, a kis emberke férfiúi nemét a porzó mutatja. 2. Gyűjtés és válogatás után talán sikerülne életre kelteni néhány elfeledett vagy szűk körben használt tájnyelvi szót, esetleg családi kifejezést. (Cegléd környékén jegyeztem föl a lepkéznek, azaz közösülnek szót. A jelentés valószínű eredete: egymásra szállnak, mint lepke a virágra.) 3. Az ifjúsági nyelv sokszor színes, találó szavakat alkot. Például: tiktakolnak, fonott kalácsot alakítanak = szeretkeznek. Aki vállalkozik erre a közös munkára, két dologgal számoljon előre. Sokan jót nevetnek majd a szavakon. Ez „kijár” mindennek, ami szokatlan, tehát furcsa, főleg akkor, ha kényes-kínos a
téma vagy a helyzet. Ezt – tisztességes és úttörő szándékunk tudatában – vállalnunk kell. S tudnunk kell azt is, hogy erőszakosan nem lehet beavatkozni a nyelv fejlődésébe. Élő, harmonikus világú szervezet, szelleme-lelke fogékony. Csak azt fogadja be, amire szüksége van, s ami pontos, jó és szép. Vezéreljen tehát bennünket anyanyelvünk alázatos tisztelete és a – szerencse. Koltói Ádám A válasz: Kedves Tanár Úr! A magam részéről lelkesen csatlakozom a javaslatához: alkossunk szerelmi szótárt! Számomra nem új ennek az igénye, a Magyar Ifjúság hasábjain megjelent válaszaimból is kitűnhet a véleményem: szükség lenne erre. Lássunk hát hozzá! Bízom abban, hogy mint eddig minden alkalommal, a jó ügyeknek a helyeslői voltak többségben, most sem lesz másképpen. De mint minden jó szándékú kezdeményezésnek, nyilván ennek az akciónak is lesznek akadékoskodó, olykor rossz szándékú ellenzői is. Vállaljuk a kritikát és a meggyőződés fegyverével harcoljunk. Ugyanakkor ismerjük el, ha a vitatkozó partnernek igaza van. Várjuk a javaslatokat, a hozzászólásokat, és ha nem is remélhetünk forradalmi változást, de hisszük, hogy tevékenységünkkel jól szolgáljuk a magyar nyelv ügyét. Dr. Veres Pál * A felhívás visszhangra talált. Sorra érkeztek a hozzászólások, amelyek megjelentek a Magyar Ifjúság hasábjain. Ezek közül ismertetek néhányat a levélíró nevének és címének közlése nélkül, azért, mert úgy gondolom, nem a véleményt mondó személye, hanem a véleménye az, ami kell, hogy elgondolkoztasson mindenkit, akinek kedves a magyar nyelv ügye. „Őszintén sajnálom, hogy nem hallottam Koltói Ádám előadását a rádióban, de mint a zajkeltő eszközök esküdt ellensége – bár már én is előfordultam bennük (MRTV) –, a legritkább esetben, főleg csak reggel hallgatok rádiót. Ugyanis olvasó típus vagyok. Sőt „szakíró” is a magam mesterségében, ha talán – fél tucat könyvem, nem számoltam a jegyzeteket, cikkeket, tanulmányokat – feljogosít erre a sznob kijelentésre. Negyvenkét éves vagyok, több gyermek apja. Van többféle diplomám, meg tanfolyamom, meg ilyesmi. A feleségem szakorvos. Három nyelven beszél és ért. Én nem! Én csak egyszerű, célszerűen magyarul beszélő ember vagyok.” „Tanár Úr! Az Ön felvetése az évszázad nagy ötlete. Ha kell, keressünk új szavakat, bár nem kell mondanom, ez nem egyszerű, de feltétlenül fontos. Nem látom be, hogy miért kell a konvenciók szolgai elfogadásával olyan szavakat mellőzni a nyelvből, amelyeket – bocsánatot kérek, nem vagyok nyelvész – minden magyar kimond, de nem mindig ír le, bár nyelvünk alapját egytagú szavak képezik: kar, láb, fej, nyíl, kés, kas, nő, kan, hím, mén stb. Nem akarok más tudomány területére átlépni, de a magyar nyelv követelményeinek tökéletesen megfelel,
amit pl. a négyéves fiam is mond az uszodában a nemi szervéről, s minden mást, amit a nagyoktól eltanul. Én tudom, hogy ez most vulgárisnak tűnik, de ismerve az életet, miért ne nézhetnénk szembe ezzel az egyszerű ténnyel. Miért kertelünk? Megmondom, miért! Azért, mert a polgári társadalom és a kezdeti szocialista társadalom is elvárta – sőt még ma is elvárja – a kertelést. A prüdériától pedig nehéz megszabadulni.” Koltói Ádám vitazárója: Önmagában már az is szép eredmény, hogy a Magyar Ifjúságban négy hónapig folyt a vita. A legtöbben az anyanyelv szeretetétől és az ifjúság nevelésének felelősségétől vezérelve fogtak tollat. A hozzászólások többsége egyetértett abban, hogy szükséges erről a témáról beszélni, nagyon időszerű volt a nyílt szóért szólni. A levelekből kiderült, hogy három ellentmondás szorításában szenvedünk. Az első (erkölcsi) tényező: az egyik legmeghittebb, legérzelemgazdagabb emberi témáról nem tudunk (nem merünk) meghitten, érzelemgazdagon beszélgetni, társalogni a nyilvánosság előtt. Találó volt az észrevétel: „Miközben szeretünk és szeretkezünk – szójátékkal: szeretve szeretkezünk! – kitermelődik egy sor olyan megnevezés, szókép, amely durva, bántó”. Humanizálni, árnyaltabbá kell tehát tenni a szerelem szókincsét. A második (nyelvi) tényező: anyanyelvünk kimeríthetetlenül termékeny, örökvirágzású humusz, csak éppen ezen a területen lenne szikes – szűkös? A harmadik (nevelési) tényező: a fiatalok szexuális felvilágosítása tartalmilag, tudományosan egyre korszerűbbé válik, az ismeretek hatásosabb közvetítését azonban gátolja a nyelvi alkalmatlanság, a szavakkal való küszködés. Mert mi a helyzet jelenleg? Két stílusrétegben, azaz két közösségi érintkezési formában nem okoz gondot a szexuális téma előadása. A szexológia tudományának megvannak a maga egzakt terminus technicusai. Ezek zömmel ideges (főleg latin) szavak, kifejezések. A szakirodalomban, az orvosi előadásokon általában elegendő ez a szókészlet. A „haveri”, argó stílusréteg „nemi szókincse” is elég változatos, gazdag. De kik és hol beszélnek így egymással? Férfiak vagy a nők egymás közt a zuhanyzóban, kamaszok a tornatermi öltözőben. Akadnak hozzászólók, akik szerint azért nincs szükség erre a szókincsgyarapító törekvésre, mert a szexualitás két ember ügye, minek erről mások előtt beszélni, vagy mert a „pásztoróra” résztvevőinek nem kell nyelvtanóra, hiszen ők szavak nélkül is megértik egymást. Ez így igaz. Érzelmeinket, üzenetet adó vágyainkat a nem verbális kommunikáció (a „metanyelv”) eszközeivel is közölhetjük egymással. (Ilyen például az arcjáték, a tekintet, a kézmozdulat, a sóhaj, a testmozgás „beszéde”.) No de – mi nem az „édes kettes” szereplőinek akarunk segíteni… A művelt társalgás, a félig közéleti, félig baráti (tehát amolyan „félhivatalos”) közösség közvetlen, nyílt, jó hangulatú beszédéért szóltunk. Ez a nyelvi probléma nemcsak a közvetlen élőszóban zavaró. A szerelmi kultúra és a nemi felvilágosítás fejlődésével egyre több a szexuális téma a tömegkommunikációban is. (Persze soknak tiltakoznak ez ellen…) Az írott sajtó egyre nyíltabban meri magát – magyarul – kifejezni. A rádió és a televízió (most nem a rádiójátékokra vagy a filmekre, hanem a beszélgetős műsorokra gondolok) azonban még eléggé szemérmes. Alig hallani – nyilván a nyelvi gátlások miatt – szexuális témájú rádiós ismeretterjesztést, televíziós stúdióbeszélgetést. Pedig mennyire hiányzik az ifjúság korszerű nevelésében egy tiszta szavú előadás vagy filmsorozat a szexuális életről!
Szóval, mindezekért kezdeményeztük a vitát. Hogy olyan őszintén és szépen tudjunk és merjünk szólni a nyilvánosság előtt a szerelem örömeiről, mint egy műalkotás nagy élményű hatásáról. Végig az a tudat és tisztelet vezetett, hogy a nyelv fejlődésébe nem lehet „akarata” ellenére beavatkozni. Az emberek szóhasználatát nem lehet társadalmi rendelettel vagy nyelvi törvénnyel egységesen, egyszerre megváltoztatni. Végül is hogyan lehetne a különböző véleményeket rendszerezni, „táborokba” sorakoztatni? A szerelmi szótár ügye – erre egyébként számítottam – nem maradt a nyelvészet határain belül. Ez a nyelvi „szóbányászat” kemény erkölcsi és nevelési konfliktusokat is a felszínre hozott. Ez így természetes. A nyelv nem „független”, a nyelvi jelenség nem „zártkörű”: mint érzékeny műszer jelzi a társadalom és a morál konkrét viszonyait, változásait. Elválaszthatatlan a nyelv és a gondolkodás, a nyelv és a magatartás. Tehát a nyelvfejlesztés – emberformálás. Ez viszont szükségszerűen magával hozza az ízlések és ítéletek összeütközését. Ezt igazolták a beérkező levelek is. A szerelmi szótár legerősebb hangú elutasítói az erkölcs oldaláról támadtak, s nem a nyelv „pártjáról”. Szerintük a szexuális téma minden újabb megjelenése – még az ilyen ártatlanul csak nyelvészeti indíttatású is – bűn, mert „akceleráció, modernség, felszabadultság, egyenjogúság címen sikerült felkorbácsolni a fiatalok amúgy sem szunnyadó ösztönéletét”. De határozott, érzelmeiben és gondolatmenetében elfogulatlan ellenvéleményt is olvashattunk arról, hogy a fiatalok iránti szeretetünk és kötelességünk határozza meg a feladatot: „… időben felkészíteni őket arra, ha már eljut hozzájuk, megfelelő kontrollal fogadják az információkat. A szexuális életre vonatkozókat is!” Minden vitában alapszabály: tisztelni kell mások véleményét is. De nem cinizmusát, rosszindulatát… Nem illendő így írni: „Talán azért teszik mindezt, mert ha már nem képesek a szerelem aktív művelésére…, jólesik nekik, hogy legalább maguk is beszélhetnek az ilyen dolgokról.” A vitaindító cikket szerinte az „unaloműzés” szülte. S ami nagyon megdöbbentett: mindezt egy pedagógus, egy nyugalmazott általános iskolai igazgató írta! Hadd állítsam ezzel szembe a közvetlenül „érintettek” véleményét. Egy nyugdíjas pedagógusnő ezt írta a szerelmi szótárról: „… a fiatalok szemszögéből egyenesen hasznos kezdeményezésnek tartom”. Egy középiskolás diák véleménye: „A téma érdekes, hiszen szűkebb közösségünkben, osztályban, baráti körben is sokszor felmerül, amiről a cikk szól.” S ne tűnjenek szerénytelenségnek, ha magamat is ideírom: nyelvészkedő pedagógus vagyok, szeretem és tisztelem anyanyelvemet és diákjaimat, az ő érdekükben szólok, s nem az „unaloműzés” vagy a „kukkolás” sunyi élvezete hajt. Néhányan nem látják világosan, hogy az anyanyelvi kultúra szerves része az általános műveltségnek. Felénk hajított bumeráng: a fiatalok társalgása „tudásuk emelkedésével szépüljön meg”. De e tudás megteremtője, hordozója és kifejezője – a nyelv! Mindennél – az eredeti szándékot tekintve – izgalmasabb az a kérdés: vajon mi a hozzászólók véleménye a szerelmi szótárról mint nyelvi kezdeményezésről? Örvendetes, hogy mindenki, aki az anyanyelv érdeke felől tekintett a témára, szükségesnek és időszerűnek tartotta ezt a próbálkozást. A levélírók többsége szerint nem az a feladat elsősorban, hogy új szavakat alkossunk, hanem az, hogy új életre keltsük, „aktivizáljuk és humanizáljuk”, használva terjesszük a meglévő köznyelvi, tájnyelvi és kisközösségi szavakat. Ezáltal kifejezésünk pontosabbá és gazdagabbá, stílusunk árnyaltabbá és színesebbé válik. Meg kellene szabadulnunk a társadalmi viszonyainkhoz már nem méltó konvencióktól, prüdériától, kerteléstől a szóhasználatban is. Sokan hívei az új szavak alkotásának, de a lírizáló, szépítő metaforikus kifejezésmód, a „virágnyelv” (virágzás, bimbózás, kehely, porzó) ellentétes fogadtatásra talált. Négy hónapig tárgyaltuk, vitattuk a szerelmi szótár ügyét a Magyar Ifjúságban, szóltunk róla a rádió Magyarán szólva, a televízió A nyelv világa című műsorában. S mi az eredmény?
Nem az, nem is lehet az, hogy nyomdakész a szerelmi szótár, vagy az, hogy mostantól kezdve országszerte használják a javasolt szavakat. Elértük azt, amit elérhettünk: felhívtuk a figyelmet erre a nyelvi-erkölcsi problémára, kifejeztük igényünket a szexuális élettel összefüggő témák emberközelibb előadására, s talán elindítottunk valami folyamatot; a többi az anyanyelv és az idő dolga. Ha a vitát befejeztük is, hagyjuk még nyitva a szerelmi szótárt. A használjuk szavait két nagy szerelmünk, kedvesünk és anyanyelvünk iránti érzelmünk erősítésére.
