A svéd nyelvű eredeti mű címe: Synden har lang svåns Copyright © by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1995 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-29-2 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 336 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).
A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat huszonhetedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Skandalum Az ifjú Christer Tomasson szilárd meggyőződése, hogy ő is a Jéghegyek Népe átokverte sarjai közé tartozik. Amikor egy fürdőhelyen összeakad a gyengélkedő és megfélemlített Magdalenával, úgy véli, rendkívüli képességeivel könnyen segíthet a leánykán. Ám Magdalenának nyoma vész, s egy másik leány bukkan fel helyette. Christernek szörnyű sejtelme támad, s amikor napvilágra kerül az igazság, egész Svédországot megrázza…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely
feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg á furulyák szavától.
1. fejezet – ARRA ÉBREDTEM, HOGY sírok. De nem tudom, miért fakadtam sírva. Az orvos rosszul leplezett türelmetlenséggel meredt a vézna kis teremtésre. – Az álmaidnak semmi jelentőségük. Érzel valahol fájdalmat? A lányka nagy, ibolyakék szemével a doktorra nézett. – Nem – mondta. De igen, érzek fájdalmat – gondolta. Csak nem a testemben. A nap besütött fehér és zöld színűre festett, igazán takarosnak mondható szobájába. Odakintről beszűrődött a többi fürdővendég hangjának moraja és a gyógyító forrás vizének csobogása. – A rokonaid aggódnak miattad, Magdalena. Megígértem nekik, hogy megpróbálok segíteni rajtad, de ebben együtt kell működnöd velem. Ne csak a rémálmaidról beszélj, amelyekből egyetlen részletre sem emlékszel. – De hiszen nincs más bajom. – Badarság! Annyit eszel, mint egy katicabogár, vékony és sápadt vagy, akár valami viaszbaba, és ha leejtenék egy gombostűt, felpattannál az idegességtől. Ugye, tizenhárom éves vagy? – Igen. Éppen most töltöttem be a tizenhármat. – Hm. Nos, eret kell vágnunk rajtad, és azután forrásvizet kell innod, napi hat pohárral. Most ki-
mehetsz bácsikádhoz, a konzul úrhoz. Tudhatod, mennyire aggódik érted. Emlékezz rá, milyen szép volt tőle, hogy magával hozott ide! Az orvos jóindulatú mosollyal fejezte be a lányhoz intézett szavait, pontosabban egy pillanatra félrehúzta a szája szélét. Magdalenát leginkább némán nyávogó macskára emlékeztette. Kiment a napsütötte, széles lépcsőre. Odakint a pázsiton kecses székeken, éppoly kecses asztalok mellett ültek a fürdővendégek. Magdalena az egyik asztalnál megpillantotta nagybátyja jóltáplált alakját, és vonakodva indult felé. Bácsikája ugyanis egy hölggyel bonyolódott beszélgetésbe, Magdalena pedig nem akarta zavarni őket. Julius bácsi azonban észrevette unokahúgát, egyik kezével elengedte ezüstfejű sétabotját, és magához intette a lányt. – Igen, kedves őrnagyné asszony, itt van a kis Magdalena. A lány meghajolt a szép, ámbár merev hölgy előtt. – Drága gyermek – mondta mézesmázosan hízelgő hangon az őrnagyné. – Milyen szép dolog a bácsikádtól, hogy magával hozott ide, a Ramlösa Gyógyfürdőbe! Hiszen ez remek szórakozást jelent neked! Magdalena nem mondta volna szórakoztatónak, hogy kénytelen Julius bácsit a fürdő parkjának kavicsos ösvényein kísérgetni és nyögéseit, továbbá, ha sokat evett, a természet más hangjait hallgatni. Ezen a helyen egy undok hatéves kölyöktől
eltekintve egyetlen más gyermek sem akadt. Az előbbi is folyton Magdalena után fordult és hosszú, sötét hajába kapott, vagy sárral próbálta bepiszkítani hófehér alsószoknyáit. A fürdő páciensei amúgy idősebb emberek voltak, igazi vagy képzelt nyavalyákkal. Az ebédlőasztalnál folytatott társalgás legtöbbször a köszvény, a gyomorpanaszok, a porcmerevség, valamint a tüdőkór elleni csodatevő kúrák körül forgott. A szorosan befűzött hölgyek csaknem elájultak szűk szoknyáikban, mert egy falatot is alig tudtak lenyelni, míg az urak lopva puncsot ittak, ami tulajdonképpen nem lett volna szabad. Magdalena csakis az orvossal beszélhetett, őt viszont nem kedvelte, így tehát ebben az előkelő szanatóriumban tökéletesen magába zárkózott. Ebben egyébként már otthon is tapasztalatot szerzett. Újabban, mikortól is…? Ugyan mióta? Mióta nem tud enni, mióta nem mer aludni? – Jaj, a verandán felejtettem a napernyőmet – mondta az őrnagyné. – Magdalena majd elhozza – jelentette ki Julius bácsi. A lányka ekkorra már felállt, mert tudta, hogy bácsikája meg fogja kérni, menjen el a napernyőért. Helyesebben szólva odarendeli, mert adottnak veszi, hogy engedelmeskedik a kérésnek. A barátságos sárga színűre festett, fehér verandájú ház kellemes látványt nyújtott. A környező orgonabokrok súlyos kékeslila virágai remekül illettek hozzá. Minden olyan szép volt, és olyan
lélekölően unalmas! Amikor Magdalena, kezében az őrnagyné rózsaszínű napernyőjével, lefelé tartott a verandáról, hangos segélykiáltás ütötte meg a fülét. A ház sarkánál különös pár kanyarodott a lépcsőhöz vezető útra. Egy öregúr kerekes székének karfájába kapaszkodva, fogatlan száját kitátva kiáltozott segítségért, miközben egy Magdalenával azonos korú fiú vadul tolta előre. Csinos arca sugárzott az örömtől, majd a lépcső elé érve fölényes mozdulattal állította meg a járművet. A vénség nyugtalanító szögben borult előre, a siheder azonban könnyedén visszahúzta. Az öregembert annyira megviselte az előbbi vad hajsza, hogy szidalom helyett csupán lihegésre futotta az erejéből. – Nincs mit megköszönni – mosolygott rá a fiú. – Fogadok, hogy ilyen gyorsan még sohasem tolták! Az orvos kirohant a zajra, és alapos fejmosásban részesítette a legényt Néhány jóltáplált, leginkább kotkodácsoló tyúkra emlékeztető ápolónő is odacsődült. Magdalena megállt a legalsó lépcsőn, és a fiúra meredt. Világosszőke haja volt, az a fajta, amely mindenfajta fésűnek vagy kefének ellenáll. Magdalena sohasem látott még az övéhez fogható élénk és boldog szempárt. Ő nyilván nem beteg – gondolta a lány. Nem is volt az. Mögötte viszont egy mankón járó felnőtt férfi tűnt fel.
– Ugyan, Christer, már megint mit csinálsz! – kiáltott fel elszörnyedve, bár Magdalena kihallotta hangjából alig leplezett vidámságát. Maga a kislány nehezen állta meg kacagás nélkül. Kénytelen volt összecsücsöríteni a száját, derűs szeme azonban elárulta. Az ifjú Christer hirtelen felfigyelt Magdalenára, és osztozott a jókedvében. A nővérek kotkodácsolására ügyet sem vetett, ehelyett elragadtatott pillantással bámult a kislányra. – Jaj, apa! Nézz csak oda! Láttál már ilyen gyönyörű lányt? Azt hiszem, beleszerettem. – Ugyan, Christer! – dorgálta az apja. Magdalenának az az érzése támadt, hogy állandóan ilyen hangnemben beszél a fiához. – Drága Christer, ilyesmit nem szabad egy ifjú hölgynek mondanod. Bocsásson meg a fiamnak, kisasszony, kissé lobbanékony természetű, de sohasem akar rosszat. Magdalena földbe gyökerezett lábbal, némán állt. Úgy érezte, mintha a jövevények megbabonázták volna. Milyen barátságos az apa tekintete. És a fiú… Tegezheti az apját! Magdalenának odahaza sohasem engedték meg volna az ilyen fesztelen viselkedést! Csak most jutott el tudatáig az őt régóta szólongató izgatott hang. – Magdalena! Magdalena! Idehozod végre az őrnagyné napernyőjét vagy nem? A leányka azonban szántszándékkal nem vett tudomást Julius bácsiról. Azt akarta, hogy ez a pil-
lanat csakis az övé legyen. Úgyis megbüntetik utána. Dehát nem álldogálhatott a végtelenségig a lépcső aljában. Egy utolsó, félénk pillantást vetett Christerre, majd elindult külön kis ítélőszéke felé. – Bocsáss meg, apa, de nem bírtam ellenállni a tolókocsi látványának – hallotta maga mögött a fiú hangját. Az történt, amire Magdalena számított: szobafogsággal sújtották. Julius bácsi megalázó módon megragadta a haját, és a kárörvendő fürdővendégek gúnyos pillantásai közepette a házba vezette. Abban a pillanatban, amikor elhaladtak Christer és apja mellett – csak az ő arcuk fejezett ki együttérzést – a fiú gyorsan ezt suttogta: – Ne szomorkodj! Segítek neked, mert tudok varázsolni! A zavarodott és értetlen, az ismeretlen ifjú iránt mégis végtelen hálát érző Magdalenát bácsikája vasmarokkal húzta be a szobájába. A felháborodott és önmagát igazságos nevelőnek képzelő nagybácsi kulcsra zárta az ajtót. CHRISTER SEGÍTETT APJÁNAK berendezkedni a Ramlösa Gyógyfürdőben. A fiú meghitt kapcsolatban állt szüleivel: Tomasszal, a csendes szavú rokkanttal, és a Jéghegyek Népéből származó, heves természetű, de időközben lecsillapodott Tulával. Anyja példásan viselkedett házasságának mind a tizenhat esztendeje alatt. Csak fiával négyszemközt árult el néha egy
keveset abból, ami a gondolatait és érzékeit betöltötte. Christer és anyja a lehető legjobb barátok voltak. A mindkettejük által hőn szeretett Tomas nem is sejtette, micsoda bogarat ültet hitvese egyetlen fiuk fülébe – és talán így volt a legjobb. Az asszony ugyanis fiának elárulta a varázstudományát. Hihetetlennél hihetetlenebb dolgokat mesélt neki a Jéghegyek Népéről, amelynek ő maga is sarja, néha pedig egyszerű mutatványokkal kápráztatta el. Tula nagyon hamar megértette, hogy Christert mindez túlságosan lenyűgözi, így azonnal abbahagyta a “dicsekvést", és megkérte fiát, felejtse el az egészet, ám Christernek természetesen esze ágában sem volt engedelmeskedni. A fiú nem kérdezősködött többé a boszorkányságról. Egyetlen szóval sem említette, viszont sziklaszilárd meggyőződésévé vált, hogy ő a nemzetség következő sarja, aki továbbviszi a Jéghegyek Népe örökségét. Ezért tántoríthatatlan bátorsággal gyakorolta a varázslást mindenkin és mindenen, aki és ami az útjába került. Hatesztendős korában megpróbálta rávenni a házőrző kutyát, hogy a fülével csapkodva emelkedjen a levegőbe. Kísérlete persze kudarccal végződött, Christer azonban meg mert volna esküdni rá, hogy a derék eb felágaskodott, és közben valóban a fülét hegyezte. Bárki láthatta, mit csinált a hű jószág! Christert rendkívül élénk képzelettel áldotta meg a sors.
Hétéves korában megdöbbentette a szakácsnét, amikor besettenkedett a konyhába és fenyegetően mormogott a consommé felett. Mindez természetesen Posse gróf bergqvarai birtokán történt, ahol a közönséges húslevest az előkelő consommé névvel illették, a fiúcska pedig a szolganéphez hasonlóan ki-be járt a fényes úriházban. Édesanyja, Tula ugyanis gyakran segített ki a nagy ünnepekre való lázas készülődéseknél, ilyenkor pedig kénytelen volt magával vinni a gyermeket. Christer ez alkalommal úgy gondolta, a leves felett elmormogott varázsigéi megváltoztatják a nagy ebédlőben helyet foglaló előkelő vendégsereg hajszínét. Pusztán azért, hogy lássa, miképpen viselkedik majd a társaság; Christer gondolkodásmódja ennél nem terjedt tovább. Természetesen semmi sem történt a hajuk színével, de a fiú úgy vélte, erről kizárólag a szakácsnő tehet, aki félbeszakította a legjobb varázsmondókáját. E varázsigéket és ráolvasásokat ő maga ötlötte ki, hiszen Tulának szerencsére volt annyi esze, hogy legféltettebb titkaiba nem avatta be a fiát. Christer számtalanszor próbálkozott hipnotizálással, ám kísérletei egytől egyig eredménytelenek maradtak. Kudarcai egy csöppet sem szomorították el. Tántoríthatatlanul hitt saját varázserejében. Például akkor, amikor egyszer az intéző összeszidta, mert “boszorkányvarkocsba” fonta az egyik ló farkát. A fiúnak természetesen ez a próbálkozása sem járt eredménnyel. Christer a szidalmak hallatán az intéző felé fordult, fenyegetően összehúzta a
szemöldökét, és képzeletbeli pisztolyt szegezett rá. “Bumm, meghaltál!” csattant fel teljes meggyőződéssel a fiú. Az intézőben volt annyi humorérzék, hogy belemenjen a tízéves kölyök „játékába”, és színpadiasan elterült az istálló padlóján. Christer a látványtól elszörnyedve tátott szájjal meredt a fekvő alakra. Először ki akart rohanni az istállóba, de felismerte, milyen felelősség terheli. Néhány gondosan megválogatott varázsigét mormolt el a szerencsétlen intéző felett, aki a fiú legnagyobb megkönnyebbülésére azonnal “feltámadt”. Christert azonban alapos megrázkódtatás érte. Micsoda veszélyes képességeket örököltem! – gondolta. Legjobb lesz, ha csínján bánok velük! A jövőben tehát nem próbálkozott ennyire kíméletlen varázslatokkal. Azt viszont saját ráolvasásainak, nem pedig az istállóból hozott első osztályú lócitromnak tulajdonította, hogy a következő évben Gunilla nagymama zöldséges ágyasai oly pompás termést hoztak. Ugyancsak Christer érdeme volt, amikor meggyógyult Erland nagypapa fájós válla. Vagy nem ő kent be varázserejű szavak kíséretében egy fadarabot sajátkezűleg készített gyógykenőcsével? Még hogy az idő felmelegedése segített! Ugyan! Mi nem jut az emberek eszébe! Természetesen senki előtt sem fecsegett. Magának őrizte meg nagy titkát: ő a Jéghegyek Népe következő kiválasztott tagja. Amilyen délceg, csakis kiválasztott, nem pedig átokverte sarj lehet. Anyja saját bevallása szerint a nemzetség átoksújtotta leszármazottai közé tartozott; ennek
fia számtalan bizonyítékát látta. Tula azt is hozzátette, hogy az évek múlásával megváltozott, Tomas és Christer pedig ugyancsak tanúsíthatta, mennyire igazat mond. Talán már nem volt olyan csinos, mint egykor, de sokkal elbűvölőbbé vált. Szeme néha úgy csillogott, mintha aranyból volna. Valamiféle ördögi vonzerővel rendelkezett, amelynek hatására mindenki megfordult utána. Haja sokkal sötétebb lett: Christer emlékezett rá, hogy valaha csaknem aranysárga volt, mostanra viszont sötétszőkébe fordult. Ez azonban mellékes, így is, úgy is az ő anyja, Tula a legmegértőbb ember a világon. És milyen kedves apához is! Christer mindig meghatódott, amikor együtt látta őket, és érezte a kettőjüket összekötő szerelmet. Anyja, aki voltaképp nyugtalan, eléggé lobbanékony természetet kapott a sorstól, különösen sokat bíbelődött apával, akit az utóbbi években általános reuma gyötört. Betegsége a kis kocsiban szélnek és fagynak kitetten eltöltött gyermekévek egyenes következménye volt. Anya kenőcsöket adott apa fájós izületeire, de otthon nem állt rendelkezésére túl sok orvosság. Christer egyszer meghallotta, amint dünnyögve Heikét szidalmazza, aki nem akarja átadni neki a Jéghegyek Népének kincsét. A fiú annak is fültanúja lett, amikor anyja egy ízben Tomas teste fölé hajolva sajátos verseket mormolt. Ez mintha segített volna, de nem teljesen. Ezért elhatározták, hogy Tomasnak meg kell próbálkoznia a Ramlösa-forrásnál végzett kezelés-
sel. Az ötlet Arvid Mauritz Posse gróftól, Tula gyermekkori játszópajtásától származott, aki ekkorra Svédország egyik leghatalmasabb embere lett. Tula a fiút is odaküldte, hadd segítsen Tomasnak. Ő maga nem kísérhette el férjét a gyógyfürdőbe, mert éppen ekkor Bergqvara elhagyására készülődtek, ugyanis a backai Erland zsilipőri állást kapott a Göta-csatornánál, Christert pedig melléfogadták segítségül. A KIS MAGDALENA BACKMAN ölbe tett kézzel ült az ágya szélén. Gyámoltalanul lóbálta a lábát, a gyermeki lelkét próbára tevő követelésektől kimerülve. Hirtelen óvatosan kopogtattak az ablaktáblán. Magdalena rémülten pillantott fel, ám a csendben kopogtató kézen kívül semmit sem látott. Este volt, de ugyanolyan világos, akárcsak nappal. Magdalena vonakodva felállt, az ablakhoz ment, és lenézett a kertbe. Az a Christer nevű fiú volt. Jeleket adott a kislánynak, nyissa ki az ablakot. Magdalena félő pillantást vetett az ajtó felé, de tudta, hogy Julius bácsi ebben a pillanatban éppen puncsot iszik az urakkal a szalonban. A vigasság moraja egészen idáig hallatszott. Az urak kirobbanó nevetése a szomszéd teremben helyet foglaló hölgyek tereferéjével elegyedett. A különben oly rémült Magdalena most ez egyszer megfeledkezett ijedtségéről, és türelmetlenül matatott az ablak fogantyújával, amíg végre sikerült kinyitnia.
– Gyere ki – suttogta Christer. A leányka körülnézett. – Éppen az előbb kezdtek hatalmas kártyacsatába – nyugtatta meg a fiú. – De a biztonság kedvéért el tudnád rendezni az ágyadat? – Elrendezni? – Igen, tegyél belé valamit, amitől úgy néz ki, mintha benne aludnál! Magdalena megértette a szándékát. Micsoda izgalmak ígérkeznek! Miután gyorsan kibontotta az ágyat és megigazította a paplant, mintha alatta feküdnék, ismét az ablakhoz lopakodott. – De hogy jöjjek ki a szobából? Julius bácsi bezárta az ajtót, és nála van a kulcs. – Természetesen az ablakon át! Gyere, majd elkaplak. Christer csalogatóan a lányka felé nyújtotta ki karját. – De… Magdalena fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Mitévő legyen a szoknyáival? Fogja össze őket…? – Ugorj le! Az ablak nincs magasan. Christernek igaza volt, Magdalena azonban szeméremérzetétől vezérelve, összegabalyodó lábbal megpróbált kimászni az ablakon. Az eredmény természetesen siralmas lett. Szoknyái felcsúsztak, ő pedig meglehetősen tehetetlenül, csaknem fejjel lefelé kötött ki az ifjú karjaiban. – Olyan könnyű vagy, akár a pihe – állapította
meg Christer. – Tulajdonképpen mit szoktál enni? Virágport? A fiú erős karjaiban eltöltött néhány pillanat alatt Magdalena, a végtelenül magányos gyermek szemében Christer védelmező, hős lovaggá változott. Az ifjú óvatosan engedte le a földre a törékeny kis testet. A harmatos fűben kézen fogva futottak a ház mögötti bükkfák közé, ahol a gyógyfürdő parkjából senki sem vehette észre őket. – Nem lehetek sokáig idekint – suttogta Magdalena. – Julius bácsi nem szokott ugyan benézni hozzám, de meghallhatja, ha visszamászom a szobába. – Majd ezt is elrendezzük. Milyen izgalmas kaland! Magdalena annyira zaklatott volt, hogy lélegezni is alig bírt. A fiú talált egy farakást, elővette a zsebkendőjét és letörölgette a rönkfákat. Magdalena óvatosan ült le mellé, s úgy érezte, most aztán valóban botrányos dolgot követ el, de nem bánta. – Tudod, holnap reggel vissza kell utaznom – mondta Christer. – Mindenképpen beszélni akartam veled, mert úgy gondoltam, pocsékul viselkedtek veled szemben. Segíteni akartam rajtad. A kislány olyan hevesen adta át magát a korábban elképzelhetetlen kalandnak, mintha minden egyes mozzanat emlékét külön-külön emlékezetébe akarná vésni: a göcsörtös, mégis kényelmes ülőhelyet kínáló fatörzseket, a föléjük boruló lombkoronát, a cipőjükre csapódó harmatot – és nem utolsó-
sorban a mellette helyet foglaló ifjút. Magdalena nem is sejtette, hogy két embert ennyire bensőséges hangulat keríthet hatalmába. – Igaz, hogy tudsz varázsolni? – kérdezte félénken, és azon nyomban elvörösödött. Christer megpróbált hanyag fesztelenséggel válaszolni, de ez nem nagyon sikerült neki. – Ugyan, egyelőre nem is érdemes beszélni róla – mondta közönyös hangon, a kezével legyintve. – Most rólad van szó. Miért vagy itt? Magdalena lehorgasztotta a fejét. Nem akarta, hogy ez a vonzó ifjú máris elutazzon. – Azt mondják, biztosan beteg vagyok, mert alig eszem. De ez nem igaz. Én csak annyira félek. Christer úgy vélte, még sohasem látott ilyen csinos lábacskákat. Biztatóan megszorította a lányka kezét. – Mitől félsz? Milyen erősen fogta meg a kezét, és milyen forró volt! – Nem tudom. Az álmaimtól. – Rosszakat szoktál álmodni? – Igen. De sohasem emlékszem, miket álmodom. Olyan, mintha az álmaim megpróbálnának… elrejtőzni. Christer igyekezett okos képet vágni. – Pontosan értem, mire gondolsz. Talán nem az álmaidtól félsz, hanem valami mástól. Azt hiszem, van valamilyen sötét folt az életedben. Mindezt nem ő maga találta ki, hanem Heikétől hallotta; ám a nagyszerű elmélet olyan szépen
hangzott, hogy Christer a magáénak tekintette. Szavai igencsak felkavarták a lányka lelkét. – Nem tetszik, hogy ilyeneket beszélsz. Ettől még jobban félek. – Van ilyen sötét folt az életedben? – Nem tudom – válaszolta kétségbeesetten Magdalena. – Jaj, bárcsak meghalnék! – Ilyet nem szabad mondanod! – tátogott rémülten Christer. – Te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam! Magdalena fellélegzett. Megörült a fiú bókjának. – Rájöttem, mégsem akarok meghalni – mondta gondolataiba merülve. – Már úton idefelé rájöttem – folytatta, s ezzel egy csapásra elhessentette a Christer előtt megnyíló szédítő látomást. Pedig a derék fiú már azt képzelte, egyes-egyedül az ő megjelenése térítette jobb belátásra Magdalenát. – Vagy úgy? – mondta enyhe csalódással. – Igen, idefelé egy magas lejtő peremén kiesett a kocsi egyik kereke, én pedig olyan erővel kapaszkodtam az ajtóba, hogy megértettem, mégsem hunyt ki bennem az életösztön. Mindössze annyi bajunk lett, hogy Julius bácsi minden jóval teli elemózsiás kosara a mélységbe zuhant. Bár az a mélység sem volt valami nagy, hiszen a kocsis lemászott a domboldalon és összeszedte az elgurult sajtokat meg kolbászokat. Christer felnevetett. A kislánynak humorérzéke is van. Egyszerűen… csodálatos teremtés! És milyen finom vonalú az orrocskája! Ahogy kacag,
gödröcskék jelennek meg az arcán. Jaj, mennyire belészeretett! – Hány… éves vagy? – kérdezte zavartan Magdalena. – Én? Nos… 1818-ban születtem, könnyű megjegyezni. Most pedig 1833-at írunk… Tehát, akkor ugye, tizenöt éves vagyok. Christer nagyon pontosan tudta, milyen idős, de igyekezett minél tovább élvezni a lányka érdeklődését. Úgy tűnt, Magdalenát lenyűgözi lovagjának tiszteletet parancsoló életkora. – Hol laksz? Úgy értem, nem itt a gyógyfürdőben. A kislány elfintorodott. – Stockholm közelében, egy nagy házban. Rettenetesen előkelő hely. Akkora park tartozik hozzá, hogy eltéved benne az ember. De magas kerítés veszi körül, ezért olyan, mintha ketrec volna. Vagyis gazdagok. Christer keservesen nyelt egyet. Az ő szülei távol voltak attól, hogy gazdagnak lehessen nevezni őket… Magdalena kérdése hirtelen félbeszakította komor gondolatait. – És te hol laksz, Christer? Magdalena a nevén szólította! Kislányos, tiszta, csengő hangján kiejtette a nevét! Christer majd' elolvadt a boldogságtól. A fiú nagyvonalúan legyintett. – Nos, én… Växjöben lakom, de napokon belül elköltözünk. Fel, Stockholm környékére. – Tényleg? – derült fel a lányka arca. – És mi-
vel foglalkozik az édesapád? Olyan kedves embernek tűnik. Christer elfojtotta a lelkében feltörő kísértést, és nem mondta gazdagabbnak az apját, mint amilyen valójában volt. – Igen, ő a legdrágább apa a világon. Hangszerkészítő. Nagyon ügyes ember. – És édesanyád? Ő is ilyen kedves? – De még mennyire! – nevetett fel Christer. – És nagyon szenvedélyes! Ő aztán tud varázsolni! Engem pedig agyonkényeztet. Bálványozom anyámat. Christer ekkor figyelt fel rá, milyen szomorúan csengett az előbb Magdalena hangja. Most pedig maga a leányka is megerősítette előbbi felfedezését: – Milyen szerencsés is vagy, Christer! Az ifjú mély együttérzéssel tekintett a kislány szemébe. – Kedves emberek a szüleid? – Nem tudom – válaszolta szomorúan Magdalena. – Nem ismerem őket. – Micsoda? – Hogy is mondjam… Az anyám… csak a mostohám, mert az igazi meghalt. Természetesen kedves hozzám, sohasem bánt velem rosszul. Én viszont… Hogyan ismerjek igazából valakit, aki naponta kétszer bejön hozzám, homlokon csókol és megkérdezi, jól vagyok-e? Este félórára marad, hogy “beszélgessen” velem. Semmi mondanivalója sincs számomra, én pedig nem tudok beszélni vele.
Annyira kínos az egész helyzet! – És az apád? Magdalena gyorsan félrefordította a fejét. – Őt sohasem látom. Folyton távol van, és ha mégis felbukkan otthon, legfeljebb közönyös köszönésre telik tőle. Haragszik rám, amiért nem fiúnak születtem. Most viszont megszületett a hőn várt fia, akire folyton mosolyog és akihez állandóan gügyög. Apa kereskedelmi tanácsos. Christernek fogalma sem volt róla, mi fán teremnek a kereskedelmi tanácsosok, tudatlanságát pedig nem akarta kérdezősködéssel leleplezni. Mindenesetre nagyon szépen hangzott. – Senkid sincs, aki a gondodat viselné? – De igen, anyai nagyapám végtelenül szeretett. Ő azonban már nagyon öreg, alig hall és nem is lát jól. Roppant nehéz beszélni vele. – Értem – bólintott ünnepélyesen Christer. – Az. öregek nagyon kedvesek tudnak lenni, ugye? Nekem is olyan meghitt kapcsolatom volt a dédapámmal. Ő sajnos tavaly meghalt. Azóta is gyászolom. Magdalena megszorította a fiú kezét. – Úgy gondolom, te nagyon jó ember vagy, Christer. Nem tudnál itt maradni? – Bárcsak tehetném! – kiáltott fel őszinte hévvel a fiatalember. – Anyának azonban szüksége van rám a hurcolkodásnál. És milyen ember Julius, a bácsikád? Meglehetősen szigorúnak tűnt. – Az is. Nem tudom, miért hozott ide magával, mert korábban sohasem törődött velem. Hacsak
nem volt szüksége kifutólányra, mert mást sem csinálok, mint az ő ügyeiben lótok-futok. – És a kisöcséd? – Ó, őt nagyon szeretem, hogyne szeretném! – sóhajtott türelmetlenül Magdalena. – Csak hát még egyéves sincs, és én nem mehetek közel hozzá, mert azt hiszik, tüdőbajos vagyok. Pedig a tüdőmnek semmi baja! Christernek eleinte valóban az a benyomása támadt, hogy a vékony és sápadt kislány szervezetét gümőkór pusztítja. Most viszont kezdte jobban érteni a helyzetet. A növény táplálék híján elfonynyad. Rájött, hogy Magdalena sok szép ruhát kap és anyagilag nem szenved ínséget, de vajon menynyi emberség és szeretet jut részéül? – Szörnyen magányos lehetsz – fakadt ki felháborodottan a fiú. Magdalena lehorgasztotta a fejét. – Igen – suttogta. – Sokszor gondolok erre, amikor a parkban sétálok, hogy “meglegyen a napi mozgásadagom”. A kiskutyám az egyetlen barátom. Saschának hívják, és nagyon hiányzik. Remélem, jól bánnak vele. – Szomorúan elhallgatott, de aztán valamennyire összeszedte magát. – Azt mondtad, tudsz varázsolni – folytatta. – Varázsolj egy kis örömöt az életembe, Christer, és tüntesd el szörnyű álmaimat! Christer szorongva gondolt vissza arra, amikor megpróbálta eltüntetni gyűlölt reggeli kásáját. Varázskört írt le a tányérjával. Apja igencsak bosszús lett és megparancsolta neki, törölje le a falat és a
haját. – Úgy lesz – jelentette ki eltökélt hangon. – Nyugodtan megbízhatsz bennem. Ezt az éjszakát igézéssel és ráolvasással fogom eltölteni. Megbabonázom a szüleidet, vegyék észre, milyen remek kislány él nagy magányában velük egy fedél alatt. A rémálmaidnak pedig megparancsolom, tűnjenek el. Az effajta varázsláshoz tulajdonképpen illatos füstre van szükség, de itt nem lehet… Egy pillanatra eszébe jutott, amikor megpróbálta eloszlatni Erland hétfő reggelenkénti fejfájását, és közben csaknem felgyújtotta nagyapja házát. Christer utána elhatározta, soha többé nem varázsol füstölővel. Szándékát csak megerősítette Gunilla nagymama, aki kijelentette, nagyapa saját magának köszönheti fejgörcseit, az ok pedig a pálinkás butykosban keresendő. Mindezt szeretetteljesen mesélte, mert hagyta, hogy Erland nagypapának ünnepnapokon meglegyen a pálinkaivás kis öröme. Hiszen a vén hadfi oly kedves ember volt, és önmagától eltekintve, az iddogálással senkinek sem ártott. – Ha itt nem tudsz füstölni, akkor miképpen akarod elűzni a rossz álmaimat? – kérdezte álmélkodva Magdalena. – Ugyan már – mondta homályosan Christer. – A beavatatlanoknak nehéz elmagyarázni. Megvannak a titkos varázsigéim. Ezekből valóban nagy készlettel rendelkezett, csak sajnos mind saját elmeszüleményei voltak. Tula mama ugyanis kicsinyességében nem volt
hajlandó megosztani vele ráolvasási és varázsigetudományát. Magdalena odaadón tekintett az ifjúra, aki hirtelen úgy érezte, határtalanul megnőtt az ereje. Felülmúlhatatlan, legyőzhetetlen, mindenre képes! – Csak bízzál bennem – mondta, és jóindulatúan megveregette a lányka kezét. – Az én varázslataim még sohasem vallottak kudarcot. Noha kísérletei egyetlen alkalommal sem jártak sikerrel, Christer szentül hitte, hogy igazat beszél. – Honnan van varázserőd? – kérdezte gyermeki bizalommal Magdalena. – Tulajdonképpen titok – felelte rejtelmesen kongó hangon Christer. – De neked elárulhatom. Olyan nemzetség sarja vagyok, amelyet a Jéghegyek Népének neveznek. – Ó! Ez aztán ijesztően hangzik! – Bizony. Sok ősöm volt varázsló vagy boszorkány, akit máglyán égettek meg és hasonló dolgok történtek velük. A legtöbbjük azonban hihetetlenül jó ember. Van egy Heike nevű rokonom, ő talán még nálam is hatalmasabb varázsló, de csupa jó dologra használja bűvös képességeit. Akárcsak én – tette hozzá. – Milyen csodálatos ember is vagy! Christernek az utolsó pillanatban sikerült lenyelnie az igent. – Mi már csak ilyenek vagyunk – vetette oda könnyedén. – Nem tehetünk róla. De kezd hűvös lenni, neked pedig nem szabad megfáznod.
Magdalena kelletlenül állt fel a farakásról. – Jaj, mennyire nem akarom, hogy elutazzál. Kétszer olyan üres lesz az életem. Christernek ugyanez volt a véleménye. – Írhatok neked! Magdalena először felvidult, majd finom vonalú arcocskája ismét elkomorodott. – Sohasem sikerülne. Elolvasnák a leveleimet, és mindenféle szemrehányásokat tennének. A leveleid valószínűleg nem is jutnának a kezemhez. De ha módomban áll, én írhatok neked? – Persze! – kiáltott fel Christer. – Mondd el, hogy érzed magad, és elmúltak-e az álmaid. De… Tényleg nem tudom, hova költözünk. Csak annyit tudok, hogy Stockholmtól délre. – Én pedig a várostól északra lakom. De nem használhatnám a régi címedet? – Hogyne! A posta pedig majd utánam küldi a leveleket. Christer megadta bergqvarai címét, a leányka pedig addig ismételte, amíg meg nem jegyezte. Jobb kedélyállapotban indultak vissza a házba. Máris akadt olyasmi, ami a jövőben összeköti őket. Christer felsegítette az ablakba Magdalenát, ő pedig hálája jeleként lenyújtotta a kezét. Az ifjú óvatosan csókolta meg a két kis kacsót, úgy, ahogyan előzékeny uraknál látta. Magdalena nagyot sóhajtott. – Barátom! – suttogta elragadtatva. JULIUS BACKMAN KONZUL másnap az orvos-
ra tekintett. – Nos? – kérdezte türelmetlenül. A doktor szívott egyet a szivarjából, és a jóltáplált uraságra emelte szemét. – Úgy tűnik, ma jobb a kedve, és nem annyira zárkózott. Rendbe fog jönni. – Kiváló – mondta elégedetten a konzul. – Nagyszerű! Tájékoztasson folyamatosan, doktor úr! A szülei a lelkemre kötötték, derítsük ki, mi az oka a kislány végtelenül gyenge állapotának. – Nagyon jól megértem, miért aggódnak miatta. Mindannyian szívünkön viseljük a kedves kis Magdalena egészségét, ugye? – Bizony, bizony – bólintott kedélyesen Backman konzul.
2. fejezet AMIKOR CHRISTER VISSZATÉRT a Ramlösa Gyógyfürdőből, feje tetején állt az egész ház. Tula egyedül csomagolta a holmijukat, így azonnal munkára fogta a fiát. Közben megkérdezte, hogyan mentek a dolgok a szanatóriumban. – Rendesek voltak apáddal? – kérdezte harciasan, és még egy ruhadarabot próbált belegyömöszölni az egyik zsúfolt ládába. Christer biztosította, hogy Tomas a legjobb kezekben van. – No azért, mert ha nem, bizony a pokolra kül-
döm az egész társaságot! – csattant fel az anyja. Tula harminchárom éves volt ekkoriban, de senki meg nem mondta volna róla, milyen idős. Fiatal lánynak látszott, és úgy is mozgott. Felpattant a láda tetejére, és teljes testsúlyával lenyomta. A zár csak nem akart becsukódni. Tula leugrott a ládáról és mialatt néhány titokzatos szót mormolt, kezével intett egyet. A zár azon nyomban becsukódott. Christernek ugyanilyen gondja akadt egy szintén teletömött másik ládával. Ő is megtette az előbbi mozdulatot, és hasonlóan titokzatosan mormogott. A zárat mégsem sikerült becsuknia. Tula magában mulatva pillantott egyetlen fiára, aztán mellélépett és elismételte a nemrégen mondott varázsigét. Christer hallotta, amint a ládában kisimulnak a ruhák, és a zár egyetlen kattanással a helyére ugrik. Ingerülten sóhajtott fel. Micsoda igazságtalanság! De várj csak, eljön még az én időm, amikor soha nem látott dolgokat viszek végbe! Ezután mindketten folytatták a csomagolást. Egy idő múlva Tula észrevette, mennyire szótlan a fia. – Mi van veled, te gyerek? Üveges szemmel, bamba vigyorral az ajkadon lődörögsz fel-alá, mint akit fejbevágtak. – Szerelmes vagyok, anyám – válaszolta révült mosollyal Christer. – Ennyi év után végre megtaláltam az igazit!
– Úgy tudom, az “ennyi év” mindössze tizenötöt jelent, és nem hinném, hogy már csecsemőkorodban kerested volna az igazit – mondta józan hangon Tula. – Nos, ki a nagy “Ő”? Egy kis ápolónővér a gyógyintézetben? – Ugyan, dehogy… egy olyan… páciens. Magdalenának hívják. Tegnap éjjel együtt voltunk. Majd ír nekem. – Csak nem együtt töltöttétek a teljes éjszakát? Christer boldogan álmodozó szemével anyja felé fordult. – Szégyellje magát, aki rosszra gondol! Oly szűzies és tiszta volt minden. Lelki rokonszenv, semmi más. Hihetetlenül boldogtalan teremtés, de megmentettem. Bármilyen kísértést érzett is, Tulában volt anynyi tapintat, hogy ne tegye hozzá: “a bűn fertőjéből?” – Megmentetted? Ugyan miképpen? Christer végre magához tért álmodozásából. Eszébe jutott a szobájában egyedül eltöltött éjszaka. Felidézte magában a rengeteg varázsigét, majd azt, miképpen aludt el a Magdalena álmait megkeserítő gonosz szellemekre mondott ráolvasás kellős közepén. – Ezt nem tudom megmagyarázni, de mostanra megmenekült a veszélytől. – Vagy úgy – mondta Tula. – Milyen idős ez a csodálatos teremtés? – Tizenhárom éves. – Kész szerencse – mormogta magában Tula,
akinek lelki szemei előtt a mafla fiút hálójába ejtő tapasztalt, alattomos nőcske képe jelent meg. – Akkor már jobban megértem, miért vagy ennyire elragadtatva tőle. Legalább szép? – Mint a… Pünkösdi rózsát akart mondani, de a sápadt, törékeny Magdalenához nem ez a növény illett. – Mint a hatalmas fenyők tövében növő erdei virágszál. – Nagyon költőien fogalmazol. Add csak ide a bilit, mert még befér ebbe a csomagba. -Anya! – kiáltott fel sértődötten Christer. – Hogyan juthat ilyesmi eszedbe, épp amikor Magdalenáról beszélünk? Tula gúnyosan elmosolyodott. ÍGY TEHÁT A JÉGHEGYEK NÉPE Smålandot is elhagyta. Északabbra húzódott, egyre közelebb ahhoz a helyhez, ahonnan jött. Közeledett az idő, amikor megtörténik a nagy leszámolás a múlt félelmetes árnyával: Gonosz Tengellel. Az egész család remekül érezte magát Östergötlandban. Tomas, akinek sokat segített a ramlösai gyógykezelés, Posse gróf segítségével Motala városkában műhelynek és üzletnek alkalmas helyiségekhez jutott, amelyekhez egy kis ház is tartozott. Így tehát Tulával és Christerrel együtt újra városlakó lett. Erland és Gunilla Borensbergben kapott egy kis majort. Erland érdemei elismerése mellett
megkapta a katonaságtól az obsitot, aranysújtásos egyenruháját ünnepi alkalmakkor azonban továbbra is felöltötte. Életének nagy napja természetesen akkor virradt fel, amikor Arvid Mauritz Posse beiktatta a Göta-csatornánál végzett zsilipőri munkakörébe. Alárendeltjei megtapasztalhatták, mit követel Őfelsége katonája. Erland nem dicsekedett a katonaságnál szerzett érdemeivel, viszont olyan szorgalommal és kötelességtudással teljesítette feladatát, hogy a fele is elég lett volna. Mindenesetre magabiztosan jelentette ki: immár jó kezekben van a hatalmas építmény. Tula kivirult és új, elegáns ruhákban tobzódott. Úgy vélte, rendkívül izgalmas lakóhelyet váltani, és buzgón segített Tomasnak, hogy befogadják Motalában. Kiderült, hogy a városban nincs hangszerkészítő, így tehát amikor a helybeli zenészek felfigyeltek rá, hamarosan elhalmozták megrendelésekkel. Tula ujjongva ölelte át férjét. Tomas nem mutatta jelét, gyötri-e a reumája. Hiszen a felesége csupa jót akart neki, a ramlösai forrásnál való tartózkodása pedig nagyon sok pénzbe került. A derék embernek nem volt szíve kiábrándítani élete párját. Posse gróf arról is gondoskodott, hogy Christer jó iskolába kerüljön. A fiú szorgalmas diáknak bizonyult. Szeretett Magdalenájától azonban sohasem kapott levelet. Az első hónapokban minden nap lelkesen várt
a posta érkezésére, abban a biztos hitben, hogy ma aztán megjön a hőn óhajtott levél! Később aztán különböző magyarázatokat keresett, amiért csak nem jött küldeménye. Nem küldik utána a leveleit, azok Bergundában rostokolnak, vagy pedig nem értek új címére. Szegény fiú kétségbeesett, leginkább kettejük ostobasága miatt, hogy nem adták meg egymásnak rendes címüket. Igaz, nem tudta, hova is költöznek. Mégis micsoda átkozott fafejű volt, amiért nem kérdezte meg a szüleit, pontosan hol is fognak lakni! Még akkor is meg kellett volna kérdeznie Magdalena címét, ha nem írhat neki. Stockholmtól északra. Stockholmtól délre. Mi ez? Hiszen Motala még a főváros közelében sincs! Ezután hosszú időszak kezdődött, amely alatt Christer minden természetfeletti képességét latba vetette annak érdekében, hogy Magdalena levelei elérjenek hozzá. Számtalan szertartást bonyolított le: odakint az árnyékszéken – ez volt az egyetlen hely, ahol békében varázsolhatott – egyfajta oltárt rendezett be. Összehajtogatott egy darab papírt, amely Magdalena leveleit volt hivatott jelképezni, és meggyújtotta áldozatul annak, aki a postai küldemények felett őrködik, bárki legyen is az. Az árnyékszéket Tula mentette meg a porig égéstől, jónéhány dézsa víz segítségével. Christer a kis híján szerencsétlenséggel végződött varázsceremónia után kezdte feladni a reményt. Magdalena elfelejtette, tehát ennyire keveset jelentett neki az ismeretség!
Természetesen apját is kifaggatta a kislány felől. Mihelyt Tomas visszatért a gyógyfürdőből, virágnyelven kérdezősködni kezdett. Hogyan alakultak a dolgok Ramlösában, miután ő elutazott? Tomas gondolkozott a válaszon. Csak nem a kislányra gondol? Persze, emlékszik rá, de nem sokszor látta. A Christer elutazását követő napon odajött hozzá, mintha nála keresne védelmet. Beszélgettek egy keveset, a lányka mindent tudni akart Christerről. Ám alig elegyedtek beszélgetésbe, amikor a bácsikája ott termett, és igencsak gorombán magával húzta szegénykét. Christer felnyögött e szörnyűség hallatán. Nem lett volna szabad faképnél hagynia, ott kellett volna maradnia és megvigasztalnia a kicsit. Ugyan mit ért az apja a leányok érzékeny lelkéhez? Nagyon drága ember, a legjobb apa a világon, de hát mit tudnak a felnőttek a fiatalokról? Tovább figyelt apja ramlösai beszámolójára: Igen, azután valamilyen veszekedés ütötte meg a fülét… Tomas a homlokát ráncolva próbált viszszaemlékezni, közben Christer tűkön ülve kérdezgette: “Nos?” “Nos?”, egészen addig, amíg Tula rá nem szólt, hagyja már abba ezt a nevetséges makogást. Tomas sajnálkozott, amiért nem nagyon emlékezett a veszekedésre, de éppen akkor kezelték. Mindössze annyit tudott elmesélni, hogy egy lány hangos sírását hallotta, egy kemény férfihang pedig ráripakodott. Christer zaklatott kérdésére elismerte, hogy akár Julius bácsi is lehetett az. Mit
mondott az a férfi? Nem hallotta. És utána…? Nos, később már sem a kislányt, sem a bácsikáját nem látta, mindketten elhagyhatták Ramlösa Gyógyfürdőt. Tomas őszintén sajnálkozott fia lógó orrát látván. Ha Christer bármit is elárult volna Magdalenáról, nagyobb érdeklődést tanúsít a lányka iránt. Csak nem történt vele valami? Christer erre nem válaszolhatott, hiszen mindössze annyit tudott, hogy Magdalena végtelenül magányos és nagyon boldogtalan kislány, akit rémálmok gyötörnek. Most pedig ő Motalában lakik, Magdalenájával pedig minden kapocs megszakadt. Christer írt a Ramlösa Gyógyintézet vezetőségének és arra kérte 6ket,,adják meg a szegény kicsike címét, választ azonban nem kapott. Csupán a harmadik kísérlet után közölték vele kurtán és kimérten, hogy pácienseikről nem nyújtanak magánjellegű felvilágosítást. A szerencsétlen ifjú magától értetődően a legvadabb terveket ötlötte ki. Először Bergqvarára akart utazni, hogy megkérdezze, nem rostokolnake Magdalena levelei a postahivatalban. Arra is gondolt, hogy beállít a Ramlösa Gyógyintézetbe, ahol, mint mondta, “torkuknak szegezi a kést”. Ám pénztelen iskolásfiúként az efféle tervek megvalósítása nem volt könnyű dolog. Végül az anyjához fordulva kért segítséget, hogy megtalálja Magdalenát, vagy legalább megtudja, hol lehet a lány. Tula azonban nem használ-
hatta természetfeletti képességeit, Christernél ugyanis semmiféle Magdalenától származó tárgy sem volt. A szép boszorkány ezenkívül sohasem látta a kislányt, még a közelében sem járt. Christer kétségbeesetten könyörgött anyjának, lépjen kapcsolatba valamelyik ősükkel, például Sollal vagy Jó Tengellel, de Tula erre csak bosszúsan legyintett. Egy boldogtalan szerelem miatt zaklassa őket? Tula erős oldala amúgy sem az ősök megidézése volt. Ezzel a képességgel Heikét ruházta fel a családi örökség, nem őt. Tula igazából némiképp félt Jó Tengeltől és kis csapatától, hiszen nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete, a démonokhoz fűződő kapcsolata pedig továbbra is súlyos kő gyanánt nyomta a lelkét. Christer tehetetlensége és kétségbeesése nem ismert határt. Miért nem ír Magdalena? Bármenynyire is küzdött ellene, a kislány emléke szép álommá halványodott. Christer azonban teljesen sohasem felejtette el. VALAMIKOR A NYÁR KÖZEPÉN Tula bement a Motalánál jóval nagyobb Linköpingbe, amely püspöki székhely, tartományi főváros, a gótok ősi törvénykezési helye volt, sőt a kolostor és a dóm mellett vásárjoggal is rendelkezett. Tula tagadhatatlanul nyugtalan volt. Furcsa is lett volna, ha más a természete; a Jéghegyek Népe átoksújtott, vad sarjaként hozzátartozói miatt kordában kellett tartania magát. Szívesen tette, hiszen olyannyira szerette a családját, és csupa jót akart
nekik. Néha mégis gyötrelmes nyugtalanság fogta el. Úgy gondolta, eltékozolta különleges képességeit, és ilyenkor szárnyra akart kapni. Magyarán szólva elfogta a vágy, hogy észrevétlenül varázsoljon egy kicsit. Lelke legmélyén persze tudta, mi a legféktelenebb vágya: nem a Jéghegyek Népének kincsét óhajtotta, amely felett Heike emberemlékezet óta oly állhatatosan őrködött, nyilván sejtve, milyen veszélyes lenne a felelőtlen Tula kezében. Sokkal rosszabbról volt szó. Azelőtt a démonok hatalmában állt, és szeretkezett velük. Igaz, nem a beteljesülésig, de olyan közel ahhoz, amennyire csak lehetséges volt. Vajon hogyan fogadták Graastensholmról való elmenekülését? Még mindig várnak rá? Tudta, hogy még mindig csinos. Nem olyan hamvas szépség, mint korábban, de van benne valami ördögi. Még sohasem tűnt ennyire vonzónak. Csaknem húsz esztendő telt el, ám még mindig élt benne a démonok felszította vágy és az a szédítő feszültség, amelyet a négy szörnyetegre emlékezve érzett. Földi férfiak nem vonzották, egyetlen is elég volt neki. Tomast továbbra is olyan meghitt módon szerette, hogy szinte meglepődött tőle. Tula mégsem az emberek világába tartozott, hanem a démonok közé. Megízlelte érzékiségüket, azt a szédítő valamit, ami egyszerre volt jeges hideg és izzó forróság. A velük töltött együttlét órái-
ban minden jel szerint örökre felszították benne a vágyat. A Jéghegyek Népének sok nőtagja vonzódott a démonokhoz, például Sol és Ingrid. Sőt még a nemzetségen kívül álló Siljére is hatottak, aki álmaiban démonként látta Jó Tengelt. Ezért egyáltalán nem csoda, hogy Tula meghasonultnak és gyökértelennek érezte magát. Amíg megvolt neki Tomas, Christer és a szülei, a földön tudott maradni. De ha egyszer elveszíti őket… Ezt nem is akarta végiggondolni. Nem akarta belátni, hogy szülei mindketten betöltötték már a hatvanat, Tomast pedig igencsak elhagyta az ereje. Gyakran fájt a háta és már nem igyekezett két beteg lábát annyit használni, mint korábban. Tula homályosan sejtette, hogy a szívével nincs minden rendben; az ilyesmi néha a köszvény velejárója. Aggodalmában írt Heikének: Tulajdonképpen meddig szándékozol a kincsen ülni, te vén róka? Az én drága Tomasom beteg, nekem pedig semmim nincs, amivel meggyógyíthatnám. Nem azt akarom mondani, halj már meg, hogy végre én örökölhessem a kincset, mert jól tudhatod, mennyire nem kívánom senkinek sem a halálát a rokonságunkból. Mégis, muszáj zsugori módon ragaszkodnod a gyógyszerekhez? Egyébként régen találkoztunk, tehát a családoddal végre eljöhetnétek ide. Bizonyos okokból, amelyeket csupán te meg én ismerünk, nem mutatkozhatom többé Graastensholmon, az egyetlen fiamat pedig nem vagyok hajlandó elengedni abba
az átkozott kísértetkastélyba! Heike postafordultával válaszolt. Túlságosan sokat kell a birtokaikkal vesződniük, hogysem bármelyikük is elmehetne, viszont küldött egy jókora, orvosságokkal teli csomagot. Tulának egészen addig nem akarták odaadni a vámhivatalban, amíg nem mormogott valamit a fináncokra. Ekkor azonnal átnyújtották a csomagot, noha nem értették, miért cselekszenek így. Tomas végre megkaphatta a gyógyszereket, bár persze azok sem fognak kitartani az idők végezetéig… Tula inkább újra Linköping városára figyelt. Voltaképpen vásárolni jött a tartományi székhelyre, és az egyik barátnőjét szándékozott meglátogatni. Az illető hölgyet Amandának hívták, és a helyi patikus felesége volt, tehát a város előkelőségei közé tartozott. Akkor ismerkedtek meg, amikor Tula orvosságokat vett Tomas számára. Miután Amanda rájött, milyen művelt nővel van dolga, kezdtek összejárni. A patikusné úgy vélte, Tula végtelenül elragadó teremtés, mert annyira más\ A patikus a doktorral és a város jónéhány más jeles személyiségével éppen a helybeli jobbmódú polgárok hagyományos évenkénti estélyét szervezte. Megkérdezte Tulát, nem jönne-e el a férjével? Nagy ünnepséget tartanak a városi szállodában, vacsorával, tánccal és sok szép unalmas szónoklattal. Tula megköszönte a megtiszteltetést és azt mondta, először meg kell kérdeznie Tomast. Ő
azonban az a fajta ember, akit hat pár lóval sem lehet kihúzni otthonról, így nem fűz vérmes reményeket ahhoz, hogy elfogadja a meghívást. – Próbáld csak meg! – mondta Amanda. – Nagyon jól szórakoznátok, ha eljönnétek! A két barátnő együtt vásárolt több boltban, majd búcsúzás előtt leültek a csinos városi parkban. Hiszen oly ritkán találkoztak, és a csomagjaik is nehezek voltak. Rossz lelkiismerettel vették észre, milyen rengeteg pénzt költöttek. Tula Tomasnak szerszámokat, önmagának szoknyához, Christernek pedig inghez való anyagot vett. Fia most, a nyári szünetben, mialatt kisegített a zsilipnél, kint lakott a nagyszüleinél, de gyakran jött haza. Egy dühös fiatal lány hangja csattant fel: – Sascha! Gyere ide, de rögtön! Azt mondtam, gyere ide! Sascha? Nem így hívták a kutyáját annak a Magdalenának, akiről Christer annyit ömlengett? Ugyanabban a pillanatban hosszúszőrű kis kutya szaladt el mellettük fülét-farkát behúzva. Egy fiatal lány futott utána. Tulának csak anynyit sikerült látnia, hogy tizenöt-tizenhat esztendős lehet, talán valamennyivel több. A kutyát egy házaspár fogta meg, minden bizonnyal a lány apja és anyja. Négy év körüli fiúcskát vezettek kézen fogva. Azután mindnyájan elmentek a parkból. Tula Amandához fordult. – Mintha valahonnan ismerném azt a családot. Nem tudod, kik azok?
Vele egyidős barátnője, aki mindig elegánsan öltözködött és a legújabb divatnak megfelelően viselte a haját, enyhén elhúzta a száját: – Azok ott? Backmanék. – Tehát ők voltak! Itt laknak Linköpingben? Azt hittem… – Három évvel ezelőtt költöztek ide. A park túlsó végén lévő nagy fehér házban laknak. Éppen idelátszik. – Hm – mondta Tula olyan hangon, mintha éppen alattomos cselt szőne. – Akkor egy szép napon majd meglátogatom őket. – Őket? Sohasem fogadnak látogatókat. Elhiheted, nem érintkeznek akárkivel! Majdnem királyi rangban kell lenned, hogy bebocsátást nyerj hozzájuk. Viszont elfogadták a meghívást az éves mulatságra, amit kissé meghökkentőnek találtam. Tula lassan így szólt: – Amanda… Azt hiszem, Tomast sohasem tudom rávenni, hogy bármilyen estélyre is eljöjjön. De ildomos, ha a fiamat hozom el helyette? – Hogyne, magától értetődően! Hiszen Christer olyan elragadó fiatalember! – Nos jó, Christer nevében is végtelenül köszönöm a meghívást.
3. fejezet TULA
HAZAFELÉ
MENET
felkereste
a
Borensberg melletti zsilipet. Ezen a napon Christer, Erland nagypapa, sőt egy külön őr is szolgálatot teljesített, ugyanis megkezdődött a nyári csúcsforgalom. Így a fiú néhány percre szabaddá tudta tenni magát. Anyja már látta is, amint napbarnított arcába lógó barna hajával, csillogó szemekkel jön feléje. Jóvágású fiú – gondolta. Valóban ugyanaz a Christer, aki évszázadnak is beillő idővel ezelőtt lekuporodott a gát mentén, és megcsókolt négy megrökönyödött békát, hátha szépséges királykisasszonnyá változik valamelyikük? Vagy aki kölcsönvette a tanító mutatópálcáját, és varázspálcát próbált csinálni belőle, hogy eltüntesse a fogai között tátongó hézagokat? Ez idő tájt kezdett a lányokra figyelni. Hány éves is volt akkoriban? Tizenkettő? Most pedig felnőtt… Tula felsóhajtott. Ó, mennyi büszkeség volt abban a sóhajtásban! Gyorsan elmondta Christernek, mit látott és tudott meg. A döbbent csendben csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. Tula végül kíméletlenül így szólt: – Sajnos kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyetlen fiam mérhetetlenül buta képet vág. Christer gyorsan becsukta a száját. Ha kimagasló értelmi képességeit vonták kétségbe, megsértődött. Ezzel nem lehetett tréfálkozni. – Biztos vagy benne, hogy ő volt az? – ragadta meg anyja karját. – A legszebb lány, aki valaha a
szemed elé került? – Csak hátulról láttam. Amúgy minden egyezik. – Hogyne – felelte elragadtatva Christer. – Persze. Eltekintve attól, hogy… Csak nem szidalmazta a kutyát? Hiszen Magdalena nagyon szerette az ő kis Sascháját! – Ugyan, semmiség. Eljössz? Az ifjút hirtelen lázas idegesség fogta el. – De hiszen nincs is mit felvennem! – Ez most jellegzetes női válasz volt – jegyezte meg Tula. Fia rá se hederített. – Természetesen megkérhetném a jó tündéremet, változtassa rongyaimat herceghez is méltó ruhadarabokká… – Ha megengeded, hogy földi tündéred új inget varrjon neked, akkor itt van a hozzávaló anyag. Ruhák dolgában amúgy nem is állsz rosszul. Christernek hirtelen eszébe jutott, hogy lassan ismét levegőt kellene vennie. – Haza kell mennem! Csinossá kell tennem magamat! – Még elég időnk van. Olyan csinos leszel, hogy a tulajdon apád sem ismer rád. Most pedig vissza a munkához, nagyapa vár már! CHRISTER MEGJELENÉSÉBEN semmi kifogásolnivaló sincsen – gondolta Tula, amikor beléptek a városi szálloda előcsarnokába, ahol Amanda és férje, a patikus fogadta őket. Kinek van még olyan
délceg fia, mint nekem? Az anyai büszkeség szólt belőle, mert jelentek meg Christernél szebb ifjak is az estélyen; de az igaz, hogy egyikük sem keltett hozzá hasonlóan rokonszenves benyomást. Csillogó, kisfiús tekintete megtört minden ellenállást, és a vendégek között senkinek nem volt annyira egészséges barna színe, mint neki. Ha az előkelő polgárok tudták volna, hogy egy zsilipőrrel van dolguk, talán elhúzzák az orrukat, Tula azonban nem szándékozott világgá kürtölni, mivel is foglalkozik éppen a fia. Annál is kevésbé, mivel a lányok kíváncsi pillantásokat vetettek feléje, a lányos anyák pedig árgus szemekkel vizslatták. Ki tudja, hátha vő lesz belőle? A jobb módú polgárcsaládok házában nem nagyon nyüzsögtek a kérők. Egy szemtelen fiatal férfi lépett oda hozzájuk, hanyag fesztelenséggel dicsekedni kezdett, majd Christerhez fordult és így szólt: – Jó estét, Bengt vagyok, bemutatnál a nővérednek? Christer elképedésében dadogni kezdett – A… a… nő…véremnek…? De hiszen ő az anyám! Az ifjonc tátott szájjal meredt rájuk, és gyorsan eltűnt a tömegben. Tula szinte elolvadva mosolygott Christerre, aki bosszúból ezt mondta: – Most nyilván azt hiszi, valami könnyelmű hölgyike vagy, akinek már süldő korában gyereke született. Nehogy elbízd magad, merjél csak bárkivel is kikezdeni!
– Eszem ágában sincs. Apád az egyetlen földi férfi, akihez vonzódom. – Földi – mormogta bosszúsan Christer. – Úgy hangzik, mintha elképzelhetőnek tartanád, hogy kalandba bocsátkozz az angyalokkal. – Nem egészen így van – búgta Tula. Remekül érezte magát. A férfiak elhalmozták figyelmükkel; noha még sohasem viselkedett enynyire illedelmesen, Christer háta mögött szemérmesen és titokzatosan visszamosolygott rájuk. Fia csaknem szétfeszült az izgalomtól és lázasan keresett egy bizonyos ismerős arcot, Magdalenát azonban sehol sem vette észre. – Nincsenek itt? – kérdezte meg végül kínjában Amandát. – Kik? Backmanék? Még nem jöttek meg. Nyilván hatásos belépőt akarnak. Tudhatod, hogy a királyi személyek mindig utoljára érkeznek. Amanda gúnyos hanghordozásából kiderült, mi a véleménye Backmanékról. Christer Magdalena nevében is megsértődött. Noha egyetlen találkozásuk óta három esztendő telt el, és az idő múlásával más lányokra is szemet vetett, szentnek tartotta Magdalena emlékét. – Még mindig kereskedelmi tanácsos az apja? Nem lépett elő? – kérdezte, hiszen Amanda nyilvánvalóan tudhatta, miért érdeklődik oly feltűnően Backmanék iránt. A patikusné élénk természetű hölgy volt, aki megértette a fiatalok viharos érzelmeit. – Ugyan! Annak a fickónak nincs sok sütniva-
lója. Az első apósa intézte el, hogy bevegyék a kereskedelmi kamarába, de nekem elhiheted, ennél magasabbra sohasem kerül! – Az első apósa… nyilván Magdalena szerető nagyapja? – Valószínűleg igen. A családban ő a legfontosabb személy. Még mindig az élők sorában van, noha teljesen elhagyta az ereje. – Magdalena említette. Csaknem vak és süket, és ha jól értettem, idióta is. – Az utóbbit nem hiszem. Viszont alig tud beszélni, mert szélütés érte. – Csak nem ismeri, Amanda? – Személyesen nem. Annyit tudok, hogy helyi hatalmasság Norrtäljében, ahonnét származom, és ahol a családom még mindig lakik. – Norrtälje ugye északra van Stockholmtól? – Bizony. A vén Molint, Backman apósát Norrtälje kiskirályának nevezik. Látnod kellene azt a birtokot! Christert kezdte elhagyni az életkedve. Magdalena családja túlságosan előkelő volt egy szerény zsilipőr számára. – Messze van Norrtälje Roslagsbrotól? – kérdezte. – Egyáltalán nincs. Miért kérdezed? – Csak eszembe jutott valami. Rokonaim élnek Roslagsbroban. Anna Maria és Kol, a férje. Azért költöztek oda, hogy kenyéradóik, az Oxenstiernanemzetség közelében lehessenek. Ez aztán a különös! A Jéghegyek Népének az a bizonyos ága egé-
szen a 17. század kezdete óta jóban-rosszban kitart az Oxenstiernák mellett. Ugyanolyan régen, mint az én ágam, amely viszont Posséékat és őseiket követte mindenhová. – Tudom, milyen előkelő ősapja volt a Possecsaládnak. Maga IV. Keresztély dán király. – A Jéghegyek Népe már akkor is mellettük állt – mosolyodott el Christer. Tula közben kiszabadította magát csodálóinak gyűrűjéből. Sárgás szeme csillogott az ördöngösségtől. Végtelenül szórakoztatónak találta, hogy ártatlan csevegést folytathat hódolóival. – Csak nem a fiam fejét akarod elcsavarni, Amanda? Christer dühbe gurult. – Egyáltalán nem, roppant fontos dolgokról beszélünk! – Hát persze! Amúgy szép fiú, nemde, Amanda? – Ellenállhatatlan – mosolygott enyhén évődve a patikusné. Christer maga is tudta, mennyire kellemes látványt nyújt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy amikor végre viszontláthatja Magdalenát, lenyűgözze a fiatal leányt. Nadrágja az akkori divatnak megfelelően boka felé vékonyodott, frakkját pedig mintha ráöntötték volna. Anyja gyönyörű, fodros inget varrt neki a rendkívüli alkalomra. Christer még sohasem érezte magát ennyire fesztelenül nagyvilági megjelenésűnek! Amanda hirtelen megragadta a karját.
– Fesd az ördögöt a falra, máris megjelenik. Ott jönnek Backmanék. És… velük van a leányuk, Christer! Beteljesült az álmod. Az ifjú elfordult a hölgyektől, nehogy észrevegyék, mennyire elvörösödött. Magdalena! Most végre viszontláthatja. Megtudja, jól megy-e a sora, boldog-e? Először nem látta őket, mert a vendégek egy csoportja eltakarta az újonnan érkezetteket. Amanda azonban ekkor üdvözlésükre sietett. A többiek tisztelettudón félrehúzódtak, így Christer jól kivehette a Backman családot. – Jöjjenek, köszöntsék barátaimat – szólt hozzájuk nagy lelkesedéssel Amanda. – A hölgy a barátnőm, Tula Erlandsdatter Motalából, a fiatalember pedig Christer, a fia. Tula, bemutatom Backman kereskedelmi tanácsos urat, hitvesét – és Magdalenát, a leányukat. Christer futólag végigmért egy délceg férfit, aki gyanakodva szorította össze a száját, szeméből pedig tudatosan semleges kifejezés áradt. Nehogy bárki is rájöjjön, mire gondol! Hűvös embernek tűnt, aki hiába képzeli magát tekintélyes személyiségnek. Felesége elragadóan szép asszony volt, de borzalmasan unalmas teremtésnek hatott. És… Christer levegő után kapkodott. Ő, akinek az volt a száján, ami a szívén, így szólalt meg: – Ez nem Magdalena Backman!
A KÖRÜLÖTTÜK ÁLLÓK közül csak néhányan hallották meg az ifjú szavait és feléje fordultak. Backmanék rámeredtek, az asszony elsápadt, a lánynak pedig, aki ugyanolyan jellegtelen volt, akár az apja, tátva maradt a szája. Rögtön ezután lázasan a körmét kezdte rágni. Christer látta, hogy nem nagyon van mit – nyilván már előzőleg lerágta őket. A lány tehetetlenül könyörögve nézett Backmanra. Tula és Amanda némileg zavartan, ám kíváncsiságtól fénylő szemmel várta, mi sül ki ebből. A tanácsos végtelenül leereszkedő modorban szemrehányólag tekintett Amandára. Christerről szántszándékkal nem vett tudomást. – Az efféle szemtelenségek elől ki kell térnünk – mondta, és tovább akart menni. Christert azonban más fából faragták. Elállta a család útját. – Hol van Magdalena? – kérdezte. Az elegáns úr arckifejezése még merevebbre változott. – Magdalena itt áll mellettem. Csak ismerem a saját leányomat? – Nem tudom, kicsoda az úr vagy ez a lány, de nem Magdalena Backman! – Összetéveszti az embereket – mormogta Backman, és el akart menni mellette. – Nyilván akad más is, akit ugyanúgy hívnak. Christer a jelentéktelen külsejű fiatal lány felé fordult. – Van egy Sascha nevű kutyád?
– Igen – vágta rá ostobán a kérdezett. Christer látta, milyen éktelen haragra gerjednek a szülei, amiért egyáltalán válaszra méltatta ezt a szégyentelen tolakodót. – Ühüm – mondta a fiatalember. – De az én Magdalenámnak is van egy ugyanilyen nevű kutyája. És egy négyéves forma kisöcséd, meg egy nagybátyád, akit Juliusnak hívnak? – Ő meghalt – felelte a kis liba. A kereskedelmi tanácsos jeges hangon közölte: – Nem hiszem, hogy bármi értelme volna folytatni ezt a vitát. Tula olyan erővel csípte meg fia karját, hogy minden bizonnyal hatalmasnak ígérkező kék folt keletkezett rajta. – Bocsásson meg a fiamnak, Backman tanácsos úr! Fiatal, kiegyensúlyozatlan a kedélye, és nyilvánvalóan összekeverte a tényeket. Gyere, Christer, ne zavard ezt a kedves családot! Legelbájolóbb mosolyával nézett a férfira, majd magával húzta a fiát. Az utóbbi azonban még hátraszólt: – Az én Magdalenám szeme ibolyakék, ezé a lányé meg barna! – Gyere már, Christer – mormolta a foga között Tula. – De hiszen ő nem az én Magdalenám. – Magam sem hiszem – jelentette ki anyja, amikor hallótávolságon kívülre kerültek az előbbi kínos jelenet színhelyétől. – Az a nő viszont gyilkolni tudott volna a jeges szemével. Óvakodj tőle!
– De muszáj tennünk valamit! – Hogyne, csak semmit sem szabad elsietnünk. Feltűnés nélkül kell utánuk szimatolnunk. – Tehát hiszel nekem? – Természetesen. Itt valami titok lappang, nekünk pedig rá kell jönnünk, mi az. Most viszont az lenne a legjobb, ha Amanda kedvéért itthagynád az estélyt, nehogy kellemetlensége támadjon az előbbiekből. Christer belátta, hogy anyjának igaza van. Felindultságában amúgy is távozni akart. Gyorsan elbúcsúzott Amandától és a férjétől, és bocsánatot kért a történtekért. Azzal kirohant a szállodából az esővel fenyegető nyári estébe. PONTOSAN TUDTA, mit kell tennie. A tanácsosak most az estélyen vannak, ő pedig hívatlan látogatást tesz a parkban álló fehér villában. Megnézi, rájöhet-e a rejtély nyitjára. Kérdés, vajon az előbb látott ifjú hölgy-e az igazi Magdalena? És ha az ő Magdalenája csak egy zavarodott elméjű személy, aki Backman kereskedelmi tanácsos leányának képzeli magát? Aligha. Őt a nagybácsija is Magdalenának szólította. Christer sziklaszilárdan meg volt győződve arról, hogy a két Magdalena közül az övé az igazi. Többet kell megtudnia – tehát kénytelen lesz behatolni a házukba. Egy pillanatig sem törődött vele, miképpen is
jut be Backmanék pompás villájába. Csupán láthatatlanná kell tennie magát és besétál a kapun át. A Jéghegyek Népe egyik legnagyobb varázslója számára mindez nem több ujjgyakorlatnál! A fehér villa kapujához ért. Lelassította lépteit és körülnézett – nehogy bárki is megrémüljön hirtelen eltűnésétől. Minthogy jó párszor hallotta, hogy anyja varázsigéket mormol, nagyjából tudta, mit kell mondania. Egyfajta verset, bár rím nem szükséges hozzá. Természetesen sohasem tapasztalta, hogy Tula láthatatlanná vált volna, de ilyesmihez nyilván nem is értett. Anyja, nő lévén, nem rendelkezhet olyan bűvös erejű képességekkel, mint ő. A boszorkánymesterek mindig is felülmúlták a boszorkányokat. Christer tehetsége azonban még nem virágzott ki teljesen. Most viszont eljött az ideje! Képességeinek tudatában hihetetlenül erősnek érezte magát. “Szemed nem látja, mi van előtted, füled nem hallja, mi halad el melletted” – mormolta. Ehhez hasonló hosszadalmas mondatok tódultak ajkára, mintha magasabb hatalmak, távoli, idegen országokban és a ködbe vesző múltban élt ősei parancsolták volna neki, hogy éppen ezt mormogja. Még az “exstinctibilis” szót is belefűzte mondókájába. Nem tudta, mit jelent, de úgy vélte, nagyon jól hangzik. Azzal egyenes léptekkel bement a kertbe. Természetesen senki sem látta, de hát ezt amúgyis előre tudta. A kerten át már csak keveset
kellett mennie a lépcsőfeljáróhoz. A kertben állt valaki. Christer nem tudta, őr vagy inas-e az illető, de csöppet sem törődött vele. A biztonság kedvéért mégis megismételte a varázsigét, és nyugodtan haladt tovább. Annyira mulatságosnak találta a helyzetet, hogy alig bírta visszafojtani a kuncogását. Ha tudná ez a szerencsétlen, ki siklik tova mellette láthatatlanul! – Hé! Te meg mit képzelsz? – kiáltott fel fenyegetően a férfi. Máshoz beszél, hiszen engem nem lát. A férfi azonban arra a pimaszságra vetemedett, hogy Christer után futott és éppen akkor ragadta karon, amikor az ifjú a lépcsőhöz ért. A fenébe, nem kellett volna vihognia! Eszetlen nevetése minden bizonnyal elvette a varázsige erejét. De a csata még nem veszett el. Christer fölényesen a dühös férfi felé fordult, és így szólt: – Csiribi, csiribá, cincogó egérré változz nyomban! Szabad kezével még gyorsan egy körívet is leírt. – Egérré? Mit fecsegsz össze, te tökkelütött? – kérdezte a férfi, aki egyáltalán nem változott egérré. Christer belátta, kénytelen lesz visszavonulni, mert nem minden alakul a számításai szerint. Nyilván megfeledkezett valamilyen alapvető részletről. Kitépte karját a férfi szorításából. Mivel fiatal volt és edzett, a kapun keresztül könnyedén elfutott a dühöngő alak elől.
Odakint a parkban gyorsan elrejtőzött a bokrok mögött. A férfi megállt a kapuban. Közben egy nő is csatlakozott hozzá, aki talán ugyancsak a személyzethez tartozott. – Eltűnt – mondta a férfi. – Nyilván nem volt ki a négy kereke. Kár törődni vele. Vagy úgy? – gondolta Christer. Ezt a szemtelenséget még megkeserülöd! Odabent a házban ugatni kezdett egy kiskutya. – Már megint az az átkozott dög – fakadt ki a nő. – Vajon minek tartják? Kapd el és rúgjál belé, August – kiáltott a ház felé –, akkor legalább hallgat egy darabig. Christer hallotta az állatka fájdalmas nyüszítését, és az együttérzéstől összerándult a gyomra. Magdalena kutyuskája? Senki sem viseli gondját? Az az ismeretlen lány, akinek – ha igaz – szintén Magdalena a neve, ugyancsak rútul bánt vele. Ráordított, amikor szegényke megpróbált elmenekülni. A személyzet tagjai eltűntek a ház irányában. Christer komor gondolatokba merülve ült egy darabig a bokrok között. Éppen távozni akart, amikor a parkon át ingerülten haladó emberek gyors léptei ütötték meg a fülét. Backmanék voltak – mind a hárman. Csendesen, bosszúsan beszélgettek. – Megtudakolom, ki fia-borja az a taknyos, és miképpen értesülhetett ennyi mindenről – mondta a tanácsos. – Most viszont meg kell szabadulnunk
Saschától. Több kárt okoz, mint hasznot. – Nem nagyon fog hiányozni – jelentette ki a felesége. – Hiszen senki sem bírja elviselni azt a makacs kis dögöt. Gondoskodj róla, hogy még ma este elintézzék! A lány nem szólt semmit, csak duzzogva lépkedett a felnőttek mögött. A család áthaladt a kertkapun. Christer fejében kavarogtak a gondolatok. Ma este… Máris meg akarják ölni Saschát? Nem szabad megtörténnie! Christer megkerülte Backmanék telkét, és a ház mögött húzódó utcában találta magát. Erről az oldalról magas deszkakerítés emelkedett. Könnyen felugrott és felhúzódzkodott. Senki sem látta, amint néhány másodpercig ég és föld között lebegett. Átlendült a palánkon és leugrott, egyenesen az almafákkal teli kertbe, ahol a föld lehullt virágszirmoktól fehérlett. Eddig minden jól ment. De vajon milyen útonmódon jut be a házba, amelyben minden jel szerint nyüzsögnek az emberek? Amint a fák között guggolva azon törte a fejét, mitévő legyen, nyílt a veranda ajtaja és a lány lépett ki rajta. Christer nem láthatta a kutyát, de az “ál-Magdalena” türelmetlen szavaiból rájött, hogy Sascha is kisettenkedett. – Befelé! Indulj! Mars! Backmanné kiszólt a lánynak, aki válaszolt valamit és visszament a házba. Vajon a kutya is vele tartott? Christernek meg kellett ragadnia a kínálkozó
alkalmat. Összekuporodva suhant át a kerten, egészen a veranda korlátjáig. Ha most meglátja valaki, akkor… A verandára pillantott. A kutya ott volt! – Gyere ide, Sascha! Gyere, elmegyünk innen. Nagy veszély leselkedik rád. Megkeressük Magdalenát. Siess már, Sascha! – gondolta idegesen Christer. Bármikor idejöhetnek! A kutya bizonytalanul nyüszített, hátrált egy keveset és a fejét ingatta, mintha nem tudná igazából, mihez kezdjen. Christer tovább csalogatta. Sascha, aki mindenkivel és mindennel szemben bizalmatlan volt, enyhén a farkát csóválta a barátságos hang tulajdonosa és a terasz korlátján átnyújtott keze felé. Végül rászánta magát, hogy közelebbről szemügyre vegye a kezet és meg is szagolta. Az eredménnyel elégedett lehetett. Christer megsimogatta Saschát a füle mögött és gyengéden beszélt hozzá. – Úgy, úgy, ne félj, én csak jót akarok neked. Gyere velem, hiszen biztosan már többször megpróbáltál elmenekülni ezek elől… A kutya ekkor már a keze között volt. Érezte, hogyan dobog a kis állat rémült szíve. Végtelenül óvatosan átemelte Saschát a korláton.
4. fejezet – TULA, A FIAD ODAKINT áll az előcsarnokban és beszélni akar veled – mondta Amanda. Tula, aki éppen néhány vendéggel beszélgetett, feléje fordult. A vacsora véget ért, hamarosan kezdődik a tánc. – Nem jöhetne be? Backmanék angolosan távoztak. – Nem, mert egy kutyát tart a kabátja alatt. – Egy kutyát? Tula kisietett a szálloda előcsarnokába, ahol Christer űzött tekintettel várt rá. – Hát ez meg micsoda…? – Anya, haza kell mennem, mégpedig azonnal. Elvihetem a kocsit és holnap reggel érted jöhetek? – De hiszen úgy volt, hogy a patikuséknál éjszakázunk. Várj csak, Christer, veled jövök. Anynyira vágyom haza, Tomas mellé. – Köszönöm, anyám! Egy ideig azt hittem, túl jól szórakozol. – Ugyan, kiment ez a sok felszínes csevegés. Továbbá tudni akarom, miben sántikálsz. A kabátod alól kikandikáló orrot láttam már. Úristen, hiszen ez Backmanék kutyája, elment a józan eszed? – suttogta. – Nem, Magdalenáé. Az igazat megvallva szabályosan elloptam, mielőtt agyonlőtték volna. Kezdett a terhükre lenni. Tula kifürkészhetetlenül meredt rá, végül ösz-
szeszedte magát. – Menj előre a kocsihoz, addig szólok Amandának. – Mit mondasz neki? – Hogy nagy botrány nyomára akadtunk és azonnal haza kell mennünk, nehogy baj érje egyikünket, vagyis a kutyát. Amanda és a férje meg fogják érteni, miért döntöttünk így. Most pedig siess, mielőtt meglátna valaki és eljárna a szája Backmanék előtt! Útban hazafelé Tula meghallgatta az egész történetet, ő hajtotta a kocsit, Christer az alvó Saschát tartotta ölében. A Boren-tavat köd borította. Motalába, Tomashoz igyekeztek haza; Christert ezen az estén amúgysem várták a nagyszülei. – Jól tetted, hogy megmentetted Saschát – mondta Tula, miközben a kis állat a neve hallatán a fülét hegyezte. – Meg kell tudnunk, mi történt, mert egyszerűen nem értem a dolgot. Hogyan lehet két Magdalena? És vajon hol van a te barátnőd? – Ki fogom nyomozni. Nagyapának úgysincs szüksége rám, mert most elég segítő kéz akad a zsilipnél. Addig szándékozom utazni, amíg meg nem találom Magdalenát. – Hova akarsz utazni? – kapta fel Tula a fejét. A fia vonakodott. – Nehéz megmondani. El kellene mennem Norrtäljé-be, meg Ramlösába, mert a szanatórium igazgatóságánál levéllel semmit sem lehet elérni. Nem is tudom, hol kezdjem. A két hely éppen el-
lenkező irányba esik. – Apád állapota annyira javult a gyógyfürdőben, hogy újra oda szándékozik utazni. Majd elkísérem, és magam próbálom meglelni a rejtély nyitját. Mi lett Magdalenával, Julius bácsival, és mi történt akkor, amikor apád egy leány sírását hallotta? Te pedig azonnal elindulsz Anna Mariához és Kolhoz Roslagsbroba, Norrtälje közelébe. Vidd magaddal Saschát, talán segítségedre lehet. – Erre gondoltam már. Nagyon kedves tőled, hogy segítesz, anya. – Backmanék nem tetszettek nekem – mondta tömören Tula. – Különösen az asszony nem. Olyan képet vágott, mintha értéktelennek tartaná mindazokat, akik nem olyan szépek, mint ő. A Jéghegyek Népéből származó Tula nem tűrhet el ilyesmit! Christer diadalmasan mosolygott. Anyja részvétele hatalmas többleterőt adott a nyomozásnak. Amikor eszébe jutott kudarccal végződött kísérlete, mégis elszomorodott. – Anya, nem igazán tudtam láthatatlanná válni. Közel voltam hozzá, de valami mégsem sikerült. – Hát igen, ha ezt véghezvitted volna, te lennél a Jéghegyek Népének legnagyobb varázslója – jegyezte meg szárazon Tula. – Eddig még csak próbálkozni sem mert vele senki. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. Roppant fontos szót mondtam ki közben. Extinctibilis – az eltűnéshez van köze. – Egek – mormogta Tula. – Nagy szerencséd
volt, hogy félresikerült a szeánszod! – Ugyan miért? – Extinct kiirtást, nem láthatatlanná tételt jelent. Ha a varázsigéd hatott volna, nem tudod viszszavarázsolni magad! Az invisibilis szót kellett volna használnod. – Ejha! Az ilyesmit ajánlatos tudni. – Csak nem hiszed, drága Christer, hogy láthatatlanná tudod tenni magadat? Erre senki sem képes, még Heike sem! – Olyan biztos vagy benne? – Nos, Heikénél sohasem lehet tudni. Ő az a szerencsés, aki folyton segítséget kap az őseinktől! – Csak nem irigységet hallok ki a hangodból? Neked sohasem segítenek? Hiszen te is az átokkal sújtottak közé tartozol! – Nem, sohasem segítettek… Vagy mégis, egyetlen egyszer. Akkor valóban nagy bajt okoztam, ők pedig segítségemre siettek és kihúztak a csávából. Viszont végtelenül haragudtak rám, tehát nem állok nagy becsben náluk. – Ugye, akkor majdnem előcsalogattad Gonosz Tengelt? – vigyorgott Christer. – Igen – borzongott meg Tula. – Tudhatod, hogy nem tartozom a család legjobb tagjai közé. – Még hogy te nem? – kérdezte elképedve a fia. – Hiszen te vagy a legdrágább ember a világon. No, mondjuk, rögtön apa után. AZ ÉJSZAKA HÁTRALEVŐ részében Tomas ágya szélén ülve tanácskoztak. Saschát megetették,
megitatták, most pedig az ágy végében aludt. Néha felriadt, megremegett és tágra nyílt szemmel nézett körül, de azután mindig eloszlott a félelme és akkorát sóhajtott, mint aki beletörődik a sorsába. Kissé tartózkodón viselkedett, de úgy tűnt, mintha a korábbi otthonával való összehasonlítás az új javára végződnék. Rosszabbul is mehetne a sorom! – olvashatta le bárki mozdulatát, amikor fejét visszahelyezte két mancsára. Kis testén világosan látszottak a verések nyomai. Tula ellátta az egyik mellső lábán tátongó sebet, a kiskutya pedig türelmesen viselte a kezelést. Amikor Christer egy alkalommal belépett a szobába, Sascha csóválni kezdte a farkát. Ezt mindanynyian jó jelnek tekintették. Tomas úgy vélte, fia és felesége őrült dolgot követett el, mégis helyesen cselekedtek. “Éppen rátok vall, kedves bolondjaim”, mosolygott rájuk. Anya és fia elragadtatottan kuncogott. – Viszont észrevehették, amint a kutyával várakozol az előcsarnokban – jegyezte meg Tomas. – Csak Amanda látta – vágta rá Tula. – Neki pedig nem jár el a szája. – Sascha olyan apró, hogy a kabátom alá is befért – magyarázkodott Christer. – Igaz, kissé idomtalannak néztem ki. Tomas készségesen vállalkozott rá, hogy Tulával a Ramlösa Gyógyintézetbe utazzék. – Jó, ha én is ott vagyok – mondta. – Ugyanis emlékszem rá, melyik orvos kezelte Magdalena
Backmant. Hát te tudod, mi a dolgod, Christer? – Hogyne. Norrtäljében mindent meg kell tudnom a Backman családról. – És Magdalena anyai nagyapjáról, a vén Molinról, Norrtälje kiskirályáról – tette hozzá Tula. – Reméljük, még életben van, mert értékes felvilágosítást nyújthat. Akármilyen rossz is a hallása és a látása, csak megért valamit mások szavaiból. Azt hiszem, meg kell próbálnod, hogy fogadjon. – Légy azért diplomatikus – figyelmeztette Tomas. – Bízzatok bennem – jelentette ki Christer. – Magam vagyok a megtestesült diszkréció. Szüleit erre súlyos köhögési roham fogta el. Tomas, aki alig tudta megőrizni a komolyságát, megfogta a szépreményű ifjú kezét. – És drága fiam… Ne folytass természetfeletti kísérleteket! – Csak vészhelyzetben. – Még akkor se! – emelte fel a hangját Tula. – Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy a Jéghegyek Népe átokverte sarjai közé tartozol. Eddig semmivel sem bizonyítottad be az állításodat. – Ugyan, rengeteg bizonyítékot tudnék megnevezni! – Például? – Igen, így többek között… Igen… De hiszen anyám, az én nemzedékemben csak ketten vagyunk Viljarral. A nagyapja, Heike pedig biztosított bennünket afelől, hogy Viljar nem átoksújtotta sarj.
– Sosem lehet tudni – mondta Tula. – Az ilyesmi későn is kitörhet valakin. – Pontosan! Akár az én esetemben. Tula lemondóan sóhajtott. – Tudhatod, hogy Anna Mariának és Kolnak még lehet gyermeke. A nemzetségben még sohasem fordult elő, hogy valaki utód nélkül maradt volna. Az átoksújtotta sarj viszont tőlük is származhat. – Nyilván nem lehet gyerekük, hiszen húsz éve házasok! – Ne beszélj így, történtek már csodák. Mindenesetre örülök, hogy náluk lakhatsz. Valamivel biztonságosabban érzem magam. Igen, bocsánat, nem egészen bízom meg lángelméjű fiam élettapasztalatában és eszében. Tudom, tárt karokkal fogadnak majd, hiszen annyira elszigetelten élnek a nemzetség többi részétől. Addig tervezgettek, amíg csaknem leragadt a szemük. Akkor végre ágyba bújtak. Tomas azonban fennmaradt. Ölében a kutyával ült az ablaknál, mialatt felkelt a nap. Gyengéd ujjaival az állatka kócos bundáját cirógatta. Tomast rokkantsága révén keményen sújtotta a sors. Tulánál jóval idősebbnek látszott, őszülni kezdett, arcára barázdákat rótt a fájdalom. Mégis, az elmúlt tizenkilenc esztendő életének legboldogabb szakasza volt. Gyakran elcsodálkozott, miképpen érhette olyan szerencse, hogy találkozhatott Tulával, és ilyen remek, bár csapongó képzeletű fiuk született.
A kutyára nézve szeme a kis állat bizalommal teli tekintetével találkozott. – Itt jó dolgod lesz – suttogta. – Tudd meg, nem ismerek Tulánál és Christernél jobb embereket. ESTEFELÉ, miközben a másnapi induláshoz készülődtek, Sascha hirtelen morogni kezdett. Az ablak széles párkányán már talált magának kedvenc helyet, ahonnan csak egy vékony függöny választotta el az üvegtől. Tomas megnézte, mi az oka a kutyus hirtelen izgatottságának. – Egy hölgy közeledik lóháton. Nézzétek csak Saschát, hiszen majdnem holtra rémül! A kutya leugrott a padlóra, és lába közé húzott farokkal a szalonban álló dívány alá bújt. Tula is kisandított az ablakon. – Úristen, hiszen ez maga Backmanné! Vajon hogyan tudta kiszimatolni, merre lakunk? – Gyorsan dugjátok el a kutyát! – kiáltotta Tomas. – Christer, menj fel vele az emeletre, és kérd meg, hallgasson! Egy kis kutya esetében az utóbbi kérést nehezen lehetett teljesíteni, Christer mindenesetre lehajolt a dívány alá, ahol Sascha a falnak húzódva, lógó orral és szánalmas képet vágva kuporgott. Kihúzta az állatkát, és ölébe kapva felrohant vele a lépcsőn. Rögtön utána vissza is jött. – Odaadtam neki az ócska papucsomat. Azon-
nal a zsákmányára vetette magát. Most legalább tudjuk, mi a véleménye Backmannéről. – Isten adja, hogy hallgasson – morogta Tomas. – Sascha szerencsére jól érzi magát nálunk – állapította meg Tula. – Már mind a hármunkat ismeri – felelte Christer –, és nyilvánvalóan megbízik bennünk. Backmanné ekkor kopogtatott be a kapun. Bebocsátották, Tula bemutatta neki a férjét, és hellyel kínálta. A jeges tekintetű, elegáns dáma beszédesen fitymáló tekintettel nézett körül. Ez a ház nyilván nem az őáltala megszokott szintet képviselte, hiszen a Jéghegyek Népének az az ága, amelyből Arv Grip is származott, sohasem volt gazdag. A szalonban Tomas mesterségének nyomait is meg lehetett találni: a falnál levő tálalón félig kész hegedűk és csörgődobok hevertek. Ám a ház egyáltalán nem volt szegényes. A falakon olyan tárgyak függtek, amelyekről Backmanné ezen a helyen még csak nem is álmodott volna. Olyan kincsek, amelyeket Arv Grip apja, Örjan, és nagyapja, Vendel Grip hozott magával Szibériából és Oroszországból. Tula kifejezte sajnálatát fia előző esti elhamarkodott kitörése miatt. – Éppen erről szeretnék beszélni – mondta Backmanné, és igyekezett barátságos képet vágni. Mosolya azonban nem érte el a szemét. Talán félt a szeme sarkában keletkező ráncoktól? – Látom, ép-
pen csomagolnak. Csak nem útra kelnek? Tula, aki úgy tudott hazudni, mint a vízfolyás, gyorsan rávágta: – Igen, végre kimozdulunk hazulról, hogy meglátogassuk norvégiai rokonainkat. Tomas megértette a felesége szavaiban rejlő célzást. Még a Ramlösa Gyógyintézetet sem említhették, nehogy gyanút ébresszenek. – Hát ez bizony nagy utazás lesz – mondta Backmanné, aki szemmel láthatóan elégedettséget érzett az előbbi hír hallatán. – Azért jöttem, hogy néhány dolgot megmagyarázzak a fiának. Nagyon is jól megértem, hogy olyannyira zavarba jött. Mondd csak – fordult Christerhez. – Hol találkoztál azzal a leánnyal, akit Magdalena Backmannak nevezel? A kis család három tagja tanácstalanul nézett egymásra, de úgy vélték, itt nincs mit eltitkolniuk. – A Ramlösa Gyógyintézetben – válaszolta az igazságnak megfelelően Christer. Backmanné lehunyta a szemét, nehogy elárulja, mire gondol. Felesleges volt – mondta magában Tula. Holt szemekben amúgy sincs helye a gondolatoknak. Miután a váratlan látogató végiggondolta, hogyan folytassa a mondanivalóját, így szólt: – Nos, akkor már mindent jobban értek. Számunkra rejtély volt, mert a kislány sohasem találkozott másokkal. Hiszen oly sokat betegeskedett. Nem hiszem – gondolta Christer, de inkább kivárta, hova akar kilyukadni Backman asszony.
– Akkor egészen őszinte leszek hozzád – mondta a szép arcú, de semmitmondó tekintetű úrhölgy. – Te valóban Magdalena Backmannal, a férjem első házasságából született leányával találkoztál abban a gyógyfürdőben. Ő azonban meghalt. Christer újra ezt gondolta: Nem hiszek neked, te álarc mögé rejtőző jéghideg nőszemély. Tudta, hogy most a vágy beszél belőle, de nem volt hajlandó elhinni a hallottakat. – Meghalt? – kérdezte tompa hangon. – Sajnos, igen. Hiszen magad is láthattad, mennyire beteges volt. Az apja szeme fénye volt, és a halálával pótolhatatlan űrt hagyott hátra. A férjem mélységes gyászában csaknem eszét veszítette. Ám úgy hozta a sors, hogy egy ifjú rokonunk, akit ugyancsak Magdalenának hívnak, elveszítette a szüleit. Így magunkhoz vettük az árván maradt kislányt, és ez megmentette a férjem ép értelmét. Az igazi leányát senki sem pótolhatja, de a kis Magdalena nálunk lakik, és nagy vigaszt jelent mindannyiunk számára. – Igen, és még egy saját kisfiuk is van – mondta Christer. Tula a szeme sarkából rásandított. Nem szűrődött ki vajon gyilkos gúny a hangjából? – Természetesen – válaszolta Backmanné. – De a férjem nagyon erősen kötődött a kislányához. Christer arcán látni lehetett a gunyoros arckifejezést. Tula, aki ismerte egyetlen gyermekét és
óvatlan érzelmi kitöréstől tartott, gyorsan így szólt: – Végtelenül szomorú történet, Backman aszszony. Milyen szomorú, hogy a fiamnak éppen ennyire érzékeny húrokat kellett megütnie, hiszen roppant nagy fájdalmat okozhatott. – Most viszont értem már a zavarodottsága okát – mondta a nagyúri hölgy és felállt. Backmanné elutasította Tula kávéra szóló, félszívvel tett meghívását. Haza Linköpingig hoszszú az út, és már este van. Ezenkívül a férje, aki túlságosan feldúlt, nem tud a látogatásáról… Távozása után mindannyian fellélegeztek. – Nos, ez mindent megmagyaráz – mondta Tomas. – Igazán? – kérdezte harcias hangon Christer. – Igazán? – Christernek igaza van – jelentette ki Tula. – Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A magyarázata semmire sem adott választ! – Nem bizony – rázta a fejét Christer. – Még hogy Backman gyászolná a leányát? Szó sincs róla! Magdalena azt mondta, hogy az apja sohasem nézett rá. Haragudott, amiért nem fiú lett. Miután megszületett a kisöccse, az apja állandóan őt dédelgette. A kereskedelmi tanácsos úr számára Magdalena nem létezett. Biztosak lehettek benne, hogy ő küldte hozzánk a feleségét! – A látogatás célja nyilvánvalóan az volt, hogy befogják Christer száját – mondta Tula. – Úgy gondolom, bölcsen tettük, hogy megjátszottuk, mintha bekapnánk a csalit. Mennyire megköny-
nyebbült az utazásunk hírétől! Az állítólagos úticélunknál jobbat nem találhat, hiszen Norvégiát biztosan a világ végének tartja. Most legalább békén hagynak. Isten a tudója, különben mit ötöltek volna ki! Christer megremegett. A jeges tekintetű Backman házaspár bármire képes lett volna. – Emlékszel, mit meséltem Sascháról, apa? Amikor a bokrok között lapultam, Backmanék pedig elhaladtak előttem, azt mondták, végre meg kell szabadulniuk a kutyától. Most már nem szolgál előnyükre, sőt éppen ellenkezőleg. Itt is titok lapul, ugye? – Igen. Amúgy viszont nem is gyanította, hogy Sascha itt van. – Hála Istennek mindvégig hallgatott. – Hallottam, amint halkan nyüszít – mondta Tula. – De olyan gyengén, hogy aligha hallhatta. Mindenesetre nem figyelt fel rá, én pedig minden eshetőségre készen felemeltem a hangomat. – Felmegyek érte – mondta Christer. – De ugye elutazunk? – Igen – válaszolta lassan Tomas. – Igen, most aztán még inkább. – Egyetértek – bólintott Tula. – Mert ha a te Magdalenád meg is halt volna, ki kell derítenünk, mi történt. Christer rogyadozó léptekkel haladt fel a lépcsőn. Sohasem gondolt arra, hogy szerencsétlen kis barátnője halott lehet. Most viszont ezzel az eshetőséggel is számol-
nia kellett.
5. fejezet MIÉRT? Vajon miért vagyok itt? Mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki? Senki sincsen, aki törődnék velem? Hol vannak mindannyian? Nem tudják, hol vagyok? Még magam sem tudom. Ezek a fertelmes, ocsmány falak. Olyan szűkek, olyan magasak. Akár valami akna. Nagyon magasan cseppnyi rés van. Mit érek vele, alig ér le ide az a kevés fény. Milyen riasztóan rút ez a viharvert ajtó, amelyet alig nyitnak ki. Az undorító moslékot csak egy szűk nyíláson át tolják be. Sohasem tudom tisztán tartani magamat. Idebent szörnyű a levegő. Mit csináltak a szép ruháimmal? Ez a durva, ronda zubbony nemcsak szúr, hanem a nyakamat is kisebesíti. Miért? Mit követtem el? A goromba nőszemély, aki a moslékot hozza és nagyritkán kiüríti a küblit, biztosan gyűlöl. Mindenesetre sohasem válaszol a kérdéseimre. Hol vagyok? Néha furcsa kiáltások ütik meg a fülemet. Éjszakánként sírás hallatszik. Itt van azután az a szörnyű nevetés, amelynek, ha egyszer elkezdő-
dött, sohasem akar vége szakadni. Milyen régóta vagyok itt! Száz évnek tűnik. Minden reményem elhagyott. Kezdem belátni, hogy örökre ez lesz az életem. Az elején sírtam még. Ilyenkor kinyitották a csapóajtót és rám ordítottak: “Pofa be!” Néha kiabáltam és dörömböltem az ajtón. Ekkor úgy büntettek meg, hogy több napig nem adtak ennem. A visszataszító löttyedék sem utolsó büntetés! Azóta megtanultam hallgatni. Így legalább elfelejtenek. Elfelejtik, hogy beszélni tudó élőlény voltam. Most már csak beteszik a csészét, amúgy fütyülnek rám. Így a legjobb. Néha azt hiszem, megőrülök az állandó egyhangúságtól. Semmi sem történik, egyetlen fénysugár sem hatol át ezen a lelki sötétségen. A lábam annyira vékony és satnya. Elkezdtem fel-alá járni a padlón, nehogy teljesen elhaljon. A karom, akár a cérnaszál. Én viszont nem tudok enni abból a visszataszító micsodából, ami a szürke, sűrű löttyben úszik. Sohasem akartam megkérdezni, mi az. Néha azonban kenyeret kapok. Megeszem, bár nagyon kemény és ízetlen. A hajam… Istenem, bárcsak lenne egy fésűm! Az ujjaim már nem elegendőek a rendben tartásához. Amikor idejöttem, kopaszra nyírtak. Akkor sírtam. Most azt kívánnám inkább, bárcsak ismét
megtennék. Olyan kócos és koszos a hajam. Teljesen lenőtt. Ilyen hosszú még sohasem volt. Istenem, tulajdonképpen mióta vagyok itt? Meddig kell itt lennem? Elmondhatatlanul keserű sírás fojtogat. De nem tudok sírni többé. Egyszer és mindenkorra kisírtam magamat. Miért nem viseli a gondomat senki? Apa és anya – vajon mi történhetett? És a többiek, akik kiáltozni és sírni szoktak? Akik ordítanak, énekelnek és nevetnek… Ki törődik velük? Egyáltalán, van valaki, aki törődik velük? Ha ugyanannyi figyelmesség jut nekik, mint nekem… Az bizony nem sok. Hosszú ideje lakom néhány könyöknyire csupa ismeretlen embertől, és semmit sem tudok róluk. Nem tudom, milyen a külsejük, és kicsodák. Csak azt tudom, hogy szenvednek. Lehet hallani az éjszaka csendjében. Milyen borzalmas ez a hely! Mikor mehetek ki innen? Hogyan őrizhetem meg a reményemet? Van egy álmom… Egyetlen álom éltet. Rövidke emlék. Egy találkozás. Milyen rövid volt, de milyen szép! Életem legfontosabb pillanata. “Jaj, apa! Nézz csak oda! Láttál már ilyen gyönyörű lányt? Azt hiszem, beleszerettem.” Minden egyes szóra emlékszem. “Ne szomorkodj! Segítek neked, mert tudok
varázsolni!” Amikor kimászott az ablakon… “Olyan könynyű vagy, akár a pihe! Tulajdonképpen mit szoktál enni? Virágport?” Két barátom van. Bárcsak tudnám, mi van odahaza az én hűséges kis kutyámmal. Él-e még? Vajon jól bánnak vele? Ugyan, megint eleredtek a könnyeim! Nem szabad rá gondolnom, abba kell hagynom a sírást, hidegnek kell lennem! Különben nem élem túl. Akarok-e tovább élni, ha örökre itt kell maradnom? Milyen melengető és erős volt a keze, amint az enyémet fogta. Még most is érzem. “Mitől félsz?” “Nem tudom. Az álmaimtól.” “Azt hiszem, nem az álmaidtól félsz, hanem valami mástól. Talán van valamilyen sötét folt az életedben.” Ez a néhány szó még mindig megrémít. Olyannyira félelmetesek! “Senkid sincs, aki a gondodat viselné? – De igen, anyai nagyapám nagyon szeretett. Ő azonban már nagyon öreg.” Jaj, nagypapa, drága nagypapa! Vajon tudja, hogy itt vagyok? Olyan barátságos volt. De mostanra már biztosan meghalt… Ő volt a harmadik barátom. “Szörnyen magányos lehetsz.” Az semmi sem volt a mostanihoz képest. Ez az egyedüllét teljesen összeroppant. Akkor az ablakom alatt állva megcsókolta a
kezemet. Életem legszebb pillanata volt. Ez az emlék melegít a fagyos téli éjszakákon. Fényt, melegséget és egy másik emberhez tartozást jelentő takaróként bugyolál be. Ilyenkor, ha világosak az éjszakák, még azt is észreveszem, hogy odakint nyár van. Ekkor visszagondolok a göcsörtös fatörzsekre, a lábamat benedvesítő harmatos fűre. Szeretném, ha volna egy tükröm. Bárcsak látnám, eléggé szép és vonzó vagyok-e… Cirógatnám napbarnította orcáját és újra láthatnám boldog szemében a szerelmet. Enyhén széjjelállnak a fogai… Csak még elragadóbbá teszik, az arcát jellegzetessé és egyénivé. Áldott emlék, már megint álmodoztam! Hová is lennék nélküle? Az ébredés minden egyes alkalommal kegyetlenebb. Néha, amikor éjjel álmomban kiáltozom, dörömbölnek az ajtómon. Ezek az álmok… Mindig éppoly érthetetlenek. Bizonyára sohasem szabadulok meg tőlük. Most vajon hány éves lehetek? Számolnom kellett volna a napokat. De sohasem sejthettem… Istenem, ha le tudsz nézni azon a keskeny résen… Próbáld meg! Nézz le rám, itt vagyok! Tekints kegyesen rám! Olyan magányos vagyok! Semmi mást sem tehetek, mint hogy töprengek és mindenről lemondok. Tovatűnik az életem, és sen-
ki sem jön értem. Senki. ANNA MARIA és Kol Simon szívélyesen fogadta Christert. Boldogok voltak, hogy egyik rokonuk végre meglátogatta őket. Christert meglepte, milyen jól élnek. Elfelejtette, hogy a Jéghegyek Népének ez az ága valóban tehetős. Nagyon szép házban laktak. A södermanlandi Skenäs mellett lévő birtokot eladták, most pedig mindketten jól fizetett állást töltöttek be. Anna Maria társalkodónő volt Eva Oxenstierna grófnő, a született Bielke lány, Erik Oxenstierna, a háborús hős felesége mellett, továbbá a négy grófi csemete melletti nevelői feladat is neki jutott. Kol egy Norrtälje melletti nagy gyárat vezetett. Igen jól ment a soruk. Mégis azt mondták: legfőbb kívánságuk nem teljesült. Nekik, akik annyira szerették a gyermekeket! Christernek rögtön eszébe jutott, hogy a gyermekáldás bekövetkeztét elősegítendő, el kellene mondania néhány varázsigét. Ám csakhamar jobb belátásra tért. Megígérte anyjának, nem él rendkívüli tehetségével. Még nem, amíg nem jön el az ő ideje és nyilvánvalóvá nem válik: ő a legnagyobb varázsló, akivel a Jéghegyek Népe megajándékozta az emberiséget. – Miért nem beszéltek anyával? – kérdezte. – Vagy még inkább Heikével? Birtokában van a világ összes csodaszere. Ő bizonyára rajtatok is tud
segíteni. – Nem zaklathatjuk ilyesmivel – felelte zavartan Anna Maria. – Heike egy ízben oly nagyszerűen segített nekünk. Amint tudod, meddőség ellen nincs csodaszer. – No ne mondd – csóválta Christer a fejét koravén kedélyességgel. – És… attól sem kell félnetek, hogy átoksújtotta gyermeketek születik. A házaspár csodálkozva nézett rá. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte Anna Maria. Christer megpróbált szerény képet vágni. – Nos, talán magam is segítséget nyújthatnék… ha anyám nem kért volna meg arra, hogy inkább ne rémítsem meg az embereket természetfeletti képességeimmel. A szobát néma csend ülte meg. – Te volnál…? Te vagy a nemzedéked átoksújtotta sarja? – kérdezte elképedve Anna Maria. – Azt mondják – vont vállat Christer. – Én pedig nem akarok ellentmondani… – Én sohasem hallottam róla, hogy a családban bárki is említette volna. Biztos vagy benne? Úgy értem, semmiféle külső jeggyel nem rendelkezel. Van bizonyítékod, hogy te vagy az? – Ó, hogyne! Tömegével akad rá bizonyíték – legyintett nagyvonalúan, bár határozatlanul Christer. – Így tehát egyáltalán nem kell félnetek a saját gyermektől. – Köszönjük – mondta sértetten Anna Maria. –
Jól tudhatod, hogy bármilyen gyereknek örülnénk, még ha ördöngös, rút vagy undok kölyök is volna! Neki adnánk mindazt a szeretetet, ami oly sok év során halmozódott fel a lelkünkben. Kol elborult szemmel bólintott felesége szavaira. – Jaj, micsoda igazságtalanság! – fakadt ki Christer. – Mennyire igazságtalan, hogy nem lett gyermeketek! Éppen nektek, akik olyan… remek emberek vagytok! Beszélnem kell Heikével! Gyengéd mosolyuk háláról tanúskodott, de arról is, hogy nem hisznek a csodákban. Christer úgy vélte, itt az ideje másra terelnie a szót. Könyökét az asztalra tette és előrehajolt. – És mi a véleményetek az itteni terveimről? Milyen esélyt adtok rá, hogy kiderítsem, mi történt az én Magdalena Backmanommal? Kol a svéd átlagtól elütő sötét szemével Christerre nézett. – Biztosan tudom, hogy az öreg Molin életben van. Néhányszor láttam, ugyanis én vezetem az egyik gyárát. Végtelenül becsületes embernek tűnt. Mostanra bizony elhagyta az ereje java, de az esze megvan. Hiszek abban, amiben fáradozol, Christer. Nagyon is a Jéghegyek Népére vall, hogy elkötelezed magad a gyengék ügye mellett. És ha nem tévedek, némi személyes érdeklődést is tanúsítasz az ügy iránt? Ha akarod, bemutathatlak az öregúrnak. – Köszönöm, ezerszer köszönöm! – kiáltott fel lelkesen Christer. – De nyilván óvatosan kell előadnom a dolgot?
– Egy ilyen aggastyánnak csekély a türelme – mosolyodott el Kol. Christernek közben az járt az eszében, micsoda gyújtó hatást gyakorolhatott Anna Mariára a férfi mosolya. Kol kellemesen csúnya arca továbbra is rendkívül vonzó látványt nyújtott. Az évek múlása alig hagyott nyomott rajta, legfeljebb a halántékán jelent meg néhány ősz szál. Anna Maria, ez a szelíd kis teremtés pedig maga volt a megtestesült, sugárzó jóság. Milyen kár… Christer eltökélte, hogy mindenképpen beszél Heikével! A KÖVETKEZŐ HÉTEN a város egykor leghatalmasabb embere hajlandónak mutatkozott fogadni őket. Kol üdvözletét küldte kenyéradójának és hozzátette, ifjú rokona, Christer Tomasson Molin úr unokájának jó barátja, aki éppen Magdalenáról szeretne szót váltani vele. Az audiencia iránti kérelemnek csakhamar helyt adtak. Erre a találkozóra nem illett más szó. Kol és Tomas díszes parkon át haladt a pompás házig, ahol kifejezéstelen arcú inas fogadta őket. A kihallgatásra mindketten a legjobb ruhájukat öltötték fel. Az inas tágas verandára vezette őket, ahol magába görnyedten egy öregember ült karosszékében. Mellette ápolónő állt. A szolga hangos szóval adta gazdája tudtára: – Kegyelmességed, Kol Simon és Christer Tomasson urak előállottak.
A vén Molin nem tartozott ugyan a főnemesség soraiba, ám az ő esetében másfajta megszólítás nem jöhetett számításba. Messziről látszott rajta, hogy már megette a kenyere javát. Szeme homályos volt, és minden mozdulat nehezére esett. A mellette levő asztalon hallócső feküdt. Megviselt vonásai azonban továbbra is méltóságot sugároztak, és Christernek az a szilárd benyomása támadt, hogy ez az ember tudja, mit tesz és beszél. Hellyel kínálta látogatóit, olyan közel magához, hogy láthassa és hallhassa őket. Az aggastyán hangját még akkor is nehezen lehetett érteni, ha nagy erőfeszítéssel lassan és tagoltan igyekezett beszélni. – Hol ismerkedtél meg Magdalenával, fiatalember? Azt hittem, a szülei megtiltották neki, hogy bárki mással érintkezzék. – Három évvel ezelőtt a Ramlösa Gyógyintézetben, kegyelmes uram – mondta hangosan, minden szót tisztán ejtve Christer. – Azonnal belebolondultam. Molin bólintott. – Magdalena elragadó lányka. Így igaz, egyszer járt Ramlösában, méghozzá Julius Backmannal, azzal a vén korhellyel. Képtelen vagyok felfogni, mi dolga lehetett ott. – Szeretném tudni, kegyelmes uram, mi történt azóta Magdalenával? Az ifjúnak az előbbi kérdést meg kellett ismételnie. Az öregember szomorúan rázta fejét.
– Ó, az az együgyű apja, akinek megpróbáltam előmozdítani a pályafutását, bár kárbaveszett fáradság volt, a fejébe vette, hogy Linköpingbe költöznek. – Mikor történt ez? – He? Értem már. Három éve, rögtön azután, hogy Magdalena hazajött Ramlösából. Vagy úgy – gondolta Christer. Ezért nem tudott írni nekem. És hamarosan meghalhatott. Jaj, te ibolyaszemű kislány! Annyira összeszorul a szívem, ha rád gondolok. Molin azonban az ifjú legnagyobb elképedésére így folytatta: – Ha tehát találkozni akarsz vele, Linköpingben él. Megkaphatod a címüket… Kol és Christer elszörnyedve nézett egymásra. – Kegyelmes uram úgy érti, hogy nem tudja? – fakadt ki elővigyázatlanul a fiatalember. – Mit nem tudok? – kérdezte hangját enyhén felemelve Molin úr. – Én… én… – dadogta Christer. – Nem tudom, hogyan mondjam el – szólt a hallócsőbe. – Kegyelmes uram elég erős ahhoz, hogy szomorú hírről értesüljön? Felnézett az ápolónőre, aki igencsak aggódó képet vágott. – Micsoda? Mit akarsz mondani, fiacskám? – Molin türelmetlenségében heves mozdulatot tett, s ez láthatólag nagy fájdalommal járt. Amikor Christer még mindig vonakodott tudatni vele a történteket, így ordított fel:
– El tudom viselni, akármiről is legyen szó. Ki vele! Az ifjú mély lélegzetet vett. – Linköpingben találkoztam Backmanékkal. Éppen azért jöttem el a kegyelmes úrhoz, hogy megtudjam, mi történt a kis Magdalenával. Most ugyanis egy másik lány foglalta el a helyét. Őt is Magdalenának hívják. De ő nem az én Magdalenám volt. – Mi? Micsoda? Nem értem, magyarázd meg! – Backmanné azt mondta… Attól félek, most nagy fájdalmat okozok kegyelmednek, Backmanné azonban azt mondta, hogy a mi kis Magdalenánk meghalt. Molin sziklához hasonlón, némán ült egy darabig. Christer közben azon törte a fejét, hogy is hívják a sivatagban azokat a híres szobrokat. Memnón-kolosszusok? Molin ebben a pillanatban leginkább rájuk hasonlított, éppoly mozdulatlan és kifürkészhetetlen volt. Végül lassan és elgyötörve, de jól érthetően így szólt: – A fene egye meg őket! Ezt nem mondták meg. A többiek vártak, amíg némiképpen magához tért a súlyos megrázkódtatásból. Teljesen kifejezéstelen arcvonásaiból ítélve nyilvánvaló volt, hogy már csak az akaratereje tartja eszméletén. – Azt hiszem, kegyelmes uramnak mindent meg kell tudnia, amit Backmanné mesélt Christernek – szólalt meg Kol. – Christer ugyanis
botrányt csinált a városban rendezett díszes estélyen, amikor bemutatták neki az ál-Magdalenát. – Jól tette! – bólintott Molin. – Mit mondott az a nagyvilági cafka, a nyomorult Backman új felesége? Remélem, a fiúnak sikerült alaposan megijesztenie a két méltatlan élősködőt. – Bizonyára így van – válaszolta Kol. – Backmanné ugyanis másnap elment Christer családjához, és azt mesélte be nekik, férjét annyira megviselte leányának elvesztése, hogy egy azonos nevű másik lányt fogadtak magukhoz. – Haha! – mondta keserűen Molin, akinek a szélütés okozta arcizombénulás miatt nagy nehézséget okozott a beszéd. – Az a szánalmas alak sohasem törődött az egyetlen unokámmal. – Magdalena pontosan ezt mondta nekem – kiáltott fel Christer. – Feléje sem nézett, nem szerette, mert lánynak született és nem örökölhet, bár nem tudom, ki után. Molin kínkeservesen kinyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezemet, fiatalember! Úgy. Erős és becsületes emberre vall a kézfogásod. Ugye, te meg én szerettük Magdalenát? – Igen. Azért jöttem el a kegyelmes úrhoz, mert Magdalena szerint Ön volt az egyetlen barátja. Legfeljebb még a kutyájára számíthatott. – Persze, azt a kis állatot is én ajándékoztam neki. Most persze bizonyára megölték. – Pontosan ezt szándékoztak tenni, mert a felbukkanásom után kezdett nagyon is a terhükre lenni – mondta Christer. – Nekem viszont sikerült
ellopnom, és magammal hoztam Roslagsbroba. Azt gondoltam, ha Magdalena… Itt elcsuklott a hangja. Az öreg megszorította a kezét és mélyen felsóhajtott. – Úgy vélem, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a kis Magdalena halott, Christer. Szólíthatlak a keresztneveden? – Természetesen, kegyelmes uram! Köszönöm a megtiszteltetést. Én viszont nem akarom elhinni, hogy Magdalena meghalt. Képtelen vagyok rá. – Jaj, ifjú barátom, nyilvánvaló, mi történt! Magdalena meghalt, – fogalmam sincs róla, mi módon – Backmanékat pedig pánik fogta el. Ő az egyetlen örökösöm. Ha a kislány előttem halna meg, Backmanék semmit sem örökölnek. De ha neki jutna a vagyonom, akkor az apja nyilván mindenéből kiforgatná. Christer számára most már minden világos volt. Visszarogyott a székébe. Minden reménye elhagyta. Molin kezével eltakarta a szemét. Most érződött csak, hogy porig sújtotta a gyászhír. Végül Kol törte meg a csendet. – Szükségük volt tehát egy másik lányra, akit Magdalena Backmannak adhatnak ki. Bizonyára azért költöztek Linköpingbe, nehogy a kegyelmes úr rájöjjön a csalásra. – Így igaz – mondta fáradtan Molin. – Viszont tudom, ki az ál-Magdalena. Valóban Magdalena Backman a neve, és az unokámmal egykorú. Az
apja Backman fivére, Julius, az az elviselhetetlen világfi. – Persze, persze – mondta Christer. – Sok mindenre választ adhatott volna. Ugye, ő is meghalt? – Bizony. Szintén három évvel ezelőtt. – De figyeljen csak, kegyelmes uram! – élénkült fel Christer. – A szüleim elutaztak a Ramlösa Gyógyfürdőbe, hogy ott próbálják meg felgöngyölíteni a szálakat. – Őket is érdekli, mi történt? – Anyám végtelenül ellenszenvesnek találta Backmannét – felelte némileg vérszomjasan Christer. – Ha pedig nem kedvel valakit, semmilyen eszköztől sem riad vissza. Viszont helytálló, amit a másik Magdalenáról mondott. Backmanné azt állította, meghaltak a szülei, ezért fogadták magukhoz. – Igen, az anyja már korábban elköltözött az élők sorából. Jaj, micsoda csapás egy öregember számára, akinek egyetlen öröme maradt az életben. Az a remény, hogy hamarosan láthatja az unokáját. – Megengedi, hogy tovább szimatoljak? Hiszen többet akarok tudni Magdalena sorsáról. – Hát még én! Tedd meg, amit csak tudsz! Az öregember az ápolónő felé emelte vaksi szemét. – Hogy néz ki ez a fiatalember? Írja le a külsejét! – Nagyon vonzó és rokonszenves, kegyelmes uram. – Ez minden, amit tudnom kell. Kol Simon, te
holnap ugyanebben az időben eljössz ide a fiúval. Akkor hármasban ebédelhetünk. Majd' elfelejtettem, hozd magaddal a feleségedet is! Ma… azt akarom… – Értjük – szólalt meg Kol. – Ideje van a gyásznak is. Molin úr némán bólintott. – Én pedig minden felvilágosítást és anyagi támogatást megadok nektek, amire csak szükségetek van. Látogatói köszönetet mondtak neki és elbúcsúztak tőle. – Mindennek vége – mondta tompa hangon Christer, miközben áthaladtak a házat övező parkon. – Nincs több remény. – Én is attól tartok – felelte Kol. – A te kis Magdalenád minden jel szerint halott. – De hogyan történt és hol? Nem nyugszom, amíg nem tudok meg minden részletet – és nem állok a sírja mellett. – Megértelek, Christer. – Backmanék viszont nem maradhatnak büntetlenül. – Erről Molin gondoskodik. Rettenetes bosszút fog állni rajtuk. Ha jól értettem, a kislány biztosan beteg volt, tehát fogadjuk el a halálát. De hogy ilyen arcátlan módon próbálják megkaparintani az egész vagyont, megmutatja, kifélék-mifélék. Az öreg Molin rögtön rájött a szándékukra. Nem szeretnék most Backmanék bőrében lenni. Christer a gondolataiba merült.
– Molin csaknem vak és süket, emberi mércével ítélve pedig nincs sok ideje hátra. Elfelejtettük megkérdezni, találkozott-e az új Magdalenával, de feltehetően nem. Backmanék nyilván arra számítottak, az öreg nem veszi észre a különbséget, ha mégis szükségessé válna a személyes találkozás – úgy értem, hogy az unokája helyett egy másik leány jelenik meg nála. A biztonság kedvéért persze olyan messze költöztek Molintól, hogy sohase láthassák egymást. Micsoda dörzsölt csirkefogók! Életben tartják “Magdalena Backmant”, amíg az öregúr meg nem hal. Mindenét az álunokája örökli, Backmanék pedig meggazdagodnak. – Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta – mondta Kol. – Hogy egy fiatal lány ilyesmibe beleegyezhet! – Valószínűleg jókora összeggel kecsegtették, hogy eljátssza a szerepet. – Bizony, igazad van. Képzeld el, micsoda botrány tör ki, ha sikerül lelepleznünk őket! – Biztosan így lesz – jelentette ki Christer öszszeszorított fogakkal. Egyikük sem sejtette, hogy a fiatalember igen hamar még nagyobb skandalumot okoz. Olyat, amely teljesen váratlanul ér mindenkit, őt magát is beleértve. LÁTOGATÓINAK TÁVOZÁSA UTÁN az öregember magába roskadt. Az ápolónőt annyira aggasztotta Molin úr állapota, hogy az orvosért küldetett.
Amikor a szakmájában igen jó hírnévnek örvendő doktor megérkezett, az aggastyán már ágyából fekve tekintett fel rá. – Jó, hogy ön jött el, Ljungqvist doktor úr. A régi háziorvosom csak valami “elbóbiskolásra valót” szokott adni. Tehát örökösen szédülésből és félálomból álló sötét alagútban éltem. Ez így nem mehet tovább. Az ön gyógyszere legalább felfrissít, már amennyi frissességet elő lehet csiholni egy ilyen roncsból. – Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt – válaszolta Ljungqvist. – Ha jól értettem a nővér szavait, kegyelmes uram rossz híreket tudott meg? – Úgy van. Az orvos azt várta, hogy az öregember részletekkel szolgál, betege azonban komor gondolataiba merült. – Tennünk kell valamit a búskomorsága ellen – mosolygott hamiskásan az orvos. – Most viszont tényleg valami “elbóbiskolásra valót” javasolnék. – Micsoda? Nem… Nem, nem akarom. Adjon inkább valami élénkítő hatású szert! – Hiszen az élesíti a gondolatokat! – Pontosan így van – mondta Molin. – De… – Azt teszi, amit mondok! – ordította az aggastyán, aki olyan hangot ütött meg, mint egy régimódi uraság lázongó alárendeltjével szemben. – Amint kegyelmed akarja – húzta ki magát Ljungqvist doktor, és behívta az ápolónőt. – Most ideteszem azokat az erősítő porokat, amelyeket a
kegyelmes úr szedni szokott. Az éjjeliszekrény másik oldalára pedig altatót helyeztem el. Nehogy eltéveszteni méltóztassék a kegyelmes úr! Az ilyesmi végzetes következményekkel járhat. – Tudom, mit csinálok – mondta gúnyosan az öregember. – Bocsásson meg, doktor úr, ma nem vagyok magamnál. Kibillentem a lelki egyensúlyomból. Végtelenül hálás vagyok a gondoskodásáért. A negyvenes évei elején járó Ljungqvist doktor megértően mosolygott. Szép, keskeny keze és hosszúkás, kifinomult arca volt. Messziről látszott rajta, hogy a tudomány szolgája. – Jöjjek vissza holnap? – Meglátjuk. Ha szükség lesz önre, hívatom. Kifelé tartva az orvos így szólt az ápolónőhöz: – Jól vigyázzon rá, nagyon ingatag az állapota! Az lett volna a legjobb, ha altatót vesz be, de rendkívüli az akaratereje. Mi dúlta fel ennyire? A nővér arca rögtön zárkózottá vált. – A kegyelmes úrnál való alkalmaztatás attól függ, megtartja-e az ember a titoktartási kötelezettségét – jelentette ki. – Persze, persze. Bocsásson meg, de aggódom egy kicsit. Ő maga sem tudja, mennyire rossz állapotban van. – Hát igen, az utóbbi időkben gyorsan hanyatlik. Az akaratereje azonban páratlan. – Bizony. Hősies öreg harcos. A VÉN MOLIN kinyújtóztatta sajgó testét.
Mi értelme van még az élők között időznie? És ha most egyszerre bevenné Ljungqvist doktor összes altatóját? Nem kellene tovább emésztenie magát a gyászhír miatt. Nem kellene tovább figyelnie, hogyan hanyatlik könyörtelenül a testi ereje, akármennyire is harcol ellene ő és a doktor. Nem! Meg kell akadályoznia, hogy Backmanék megkaparintsák a vagyonát. Mert ha valakik, akkor ők biztosan méltatlanok rá! Micsoda aljas módon viselkedtek az ő egyetlen leányával! Szegényke betegen feküdt, ők meg suttyomban találkát adtak egymásnak. Mindez csupán pletyka volt, de nagyon is el tudta képzelni, hogy a szóbeszéd igaz. És a kis Magdalena! Anyja halála után évente mindössze néhány alkalommal találkozhatott vele. Három esztendeje látta utoljára. Tovább kell élnie. Meg kell tudnia, mi történt az unokájával. Utána pedig – legalább arról kell gondoskodnia, hogy szegénykének virág kerüljön a sírjára. Furcsa egy fiú ez a Christer Tomasson, aki ma itt járt nála! Az ifjúkor buzgósága és izzó tudásvágya árad belőle. Minden bizonnyal beleszeretett a kis Magdalenába. Nagyon is meg tudta érteni, hiszen milyen elragadó kislány, mennyire hasonlít az anyjára. Semmit sem örökölt az ellenszenves Backmanék tulajdonságai közül. Ó, Istenem! Miként hagyhatod, hogy egy öregember ennyit szenvedjen? Nem ért még elég csa-
pás? Ha bűnhődnöm kell, amiért a Mammont szolgáltam, akkor mostanra nem eleget bűnhődtem miatta? Engedd, hogy legalább addig éljek, amíg valami bizonyosat megtudok Magdalena sorsa felől! És bocsáss meg egy kőszívű embernek, de hadd lássam el még Backmanék baját is! Ennél alázatosabb még akkor sem tudok lenni, ha egész testemben érzem, hogy közeleg a végórám. Kicsi Magdalena…
6. fejezet CHRISTER IZGATOTTSÁGÁBAN legszívesebben fel-alá ugrált volna Molin házának hatalmas ebédlőjében. Erre az első találkozásukat követő napon került sor. Anna Maria a legszebb ruháját öltötte fel, és éppen Molin jobbján ült az asztal mellett. Christer soha életében nem látott még ilyen dúsan terített ebédlőasztalt; a csillogó-villogó üvegek, a fehér terítők, az ezüstneműk és a drága porcelán étkészletek egyaránt mély hatást gyakoroltak rá, az ezüstvázákban illatozó, harmatos, halvány rózsákról nem is beszélve… Az asztalnál egy további vendég foglalt helyet. Molin e szavakkal mutatta be Christernek és rokonainak: “Régi barátom, a norrtäljei rendőrfőnök. Úgy vélem, ez a dolog rendőrségi üggyé fajul.” A
többi vendég osztotta a házigazda véleményét. Miután előételként felszolgálták a levest, a rendőrfőnök szólalt meg: – Azt hiszem, ifjú barátunknak mondanivalója van. – Megtudtál valami újdonságot? – fordult Molin úr Christer felé. – És ha igen, miért nem hallhatjuk? – Kegyelmes uram, rokonom, Anna Maria a lelkem kötötte, hallgassak, amíg nem szólnak hozzám. Molin gurgulázva nevetett. – Nos, akkor most megszólítottalak. – Köszönöm! Új fejleményt kell tudtukra adnom. Amint tudják, szüleim a Ramlösa Gyógyintézetbe utaztak, hogy a helyszínen tudakozódjanak Magdalena felől. Ma levelet kaptam tőlük… – Roppant érdekes! Hadd halljuk! Házigazdájuk megfeledkezett az étkezésről, teljesen lefoglalta, hogy Christer irányába tartsa a hallócsövét. – Olvassam fel a levelet? – Ez lesz a legjobb. – Anyám írta – kezdte vonakodva Christer. – Ő pedig kissé… közvetlen modorú. A levélben nyüzsögnek a felkiáltójelek, zárójelek és a bizalmas megjegyzések. – Olvasd csak fel. – Tehát: “Hahó, kótyomfi! Ez ám a csudajó hely! Apád a lehető legjobb kezelést kapja. Szemérmetes kérdezősködésünkre rengeteget tudtunk
meg! Valójában miféle gyanús alakokkal érintkeztél te, meg a kis Magdalenád? Idesüss: az az orvos, aki a barátnőddel beszélt, nincs már itt. Egyébként csak ideiglenesen helyettesített valakit, és ezt az állást is minden jel szerint pénzért vette. A gyógyintézet vezetősége igencsak morcos ábrázattal emlékszik vissza rá. Úgy vélik, becsapta őket, mert nagyon hamar faképnél hagyta a szanatóriumot. Tudod, mi történt Julius bácsival? Egy vízmosás szélén felfordult a kocsija, ő pedig kizuhant és szörnyethalt.” Christer letette a levelet és egy oroszlán hangerejével üvöltötte a hallócsőbe: – Ez nagyon gyanús! Kétszeresen is rejtélyes! Magdalena ugyanis elmondta nekem, hogy úton Ramlösa felé is csaknem balesetet szenvedtek. Akkor viszont mindössze annyi bajuk esett, hogy a kocsis kénytelen volt lemászni a szurdokba és öszsze kellett szednie a megrongálódott elemózsiás kosárból kigurult kolbászokat meg sonkákat. – Köszönöm, fiam, ennyire azért nem szükséges ordítanod! – Christert a levélnek éppen ez a szakasza kavarta fel végtelenül – szólalt meg Kol. – Így kiáltott fel: “De hiszen úton odafelé is majdnem baleset érte őket!” Tehát már akkor végezni akartak volna Julius Backmannal? Molin és a rendőrfőnök egyszerre bólintott. – Rendkívül érdekes – mondta az aggastyán. – De nem hiányzik valami ebből a történetből? – De még mennyire! – kiáltotta felajzva
Christer. – Odafelé mind a ketten a kocsiban ültek! Viszont hol volt Magdalena útban hazafelé? – Anyád mit ír erről? Christer újra kezébe vette a levelet. – “Tomas meg én természetesen azonnal felfigyeltünk a szerencsétlenség hírére. A kis Magdalenáról egyetlen szó sem esett. Így megkérdeztük a gyógyintézet vezetőségét, és mit gondolsz, mit feleltek? Fogalmuk sincs róla, hová tűnt a lányka, mert Ramlösát egy vasárnapon hagyták el, akkor pedig csak az a rohadt doktor volt ügyeletben.” Bocsássanak meg, anyám kissé szabadszájú, engem pedig arra kértek, hogy mindent olvassak fel. – Szóra sem érdemes! Az emberek nagyobb gorombaságokat vágtak a fejemhez, amikor érvényesítettem az akaratomat. – Kegyelmes uram, azon a bizonyos vasárnapon magam is távoztam a szanatóriumból. Ugyanazon a napon édesapám hallotta egy lány sírását, valaki pedig ordítva szidalmazta. Molin elgondolkozva biccentett néhányszor. – Nem mondott semmit sem “az a rohadt doktor” a kislányról? – Anyám ezt írja: “Úgy tűnik, mintha a helybeliek nem jártak volna utána, mi lett a leánykával. Mi természetesen megkérdeztük, merre történt az a végzetes baleset, és megtudtuk, hogy valahol Småland magas dombvidékén. Nyugodj meg, Christer, útban hazafelé természetesen ott is megállunk és kikérdezzük a környékbelieket. A fürdő
jóindulatú vezetősége csupán a gyógykezelt betegek kartotékjára hivatkozhatott. Ott pedig az áll, hogy Magdalena Backmant és Julius Backmant pontosan azon a vasárnapon, vagyis együtt bocsátották el az intézetből. A papíron Erik Berg doktor aláírása áll. Senki sincs, aki tudná, hogy…” – Állj! – kiáltott fel izgatottan Molin úr. – Azt mondtad, Berg? – Igen. Az öregember hallgatott, miközben a többiek mintha tűkön ültek volna. Ekkor hozták be a főételt, a zöldségekkel körített finom sültet, amelynek látványától bárki szájában összefutott volna a nyál! Molin szórakozottan villájára tűzött egy darab húst, de nem tette a szájába, mert előbb mondani akart valamit. – Berg… Backman kereskedelmi tanácsos második feleségének leánykori neve. Az a nagyzoló, hitvány jégcsap! – Hm – szólalt meg érdeklődve a rendőrfőnök. – Csak nem összeesküvés nyomára bukkantunk? – Kegyelmes uram tudja, van-e orvos a családjában? -kérdezte Anna Maria. – De még mennyire! Azzal a kellemetlen nőszeméllyel csak néhányszor hozott össze a balsorsom, de bizony mindig telebúgta a fülemet: “Orvos unokafivérem ezt meg ezt mondja…” – Ebben az esetben Magdalena bizonyára felismerte – vetette közbe Kol. – Kétlem. A hölgyike rokonsága messze
Skånéban lakik, és amint tudják, a kis Magdalena nem találkozhatott más emberekkel. Csak nekem engedték meg nagy kegyesen, hogy néhanapján láthassam. – Nos, akkor valóban van olyan nyom, amelyen elindulhatok – jelentette ki a rendőrfőnök. – Meg kell találnom azt a bizonyos Berg doktort, ami nyilván nem lesz túl nehéz feladat. Utána tisztázom, mi módon halt meg a kis Magdalena. Mi történt azon a bizonyos vasárnapon a gyógyintézetben, és miért nem emlegetik a kislányt a Ramlösából hazafelé vezető úton történt balesettel kapcsolatban. Mondd csak, kedves barátom, hogyan tudatták veled a halálát? – Egyetlen szóval sem mondták, hogy meghalt volna! – Persze, persze, bocsáss meg! A régi, megszokott módon folytatják, csak éppen egy új Magdalenával. Bizonyára türelmetlenül várják, mikor költözöl el az élők sorából, hogy végre a lány örökölje a vagyonodat. Most azonban vége kisded játékaiknak! – Úgy bizony – mondta Christer. – Tudják, új remény támadt bennem! Eléggé józanul gondolkozom ahhoz, hogy feltételezzem, boldogtalan kis barátnőm meghalt. De amíg nem találtuk meg a sírját, amíg nincs bizonyíték arra nézve, valóban meghalt-e, addig abból indulok ki, hogy él! – Jól van, fiam – mondta Molin úr. – Nekünk is ezt kell hinnünk. Mert ha életben van, minden bizonnyal nehéz sora lehet! Éppen ezért nem késle-
kedhetünk. Anna Maria magában átgondolta a helyzetet. Három év telt el, és a kislánytól semmilyen életjel sem jött, ami nem sok jóval kecsegtetett. Látta, hogy Christer kivételével a többieknek is ugyanez jár az eszében. Ifjúi hevében nem vette tudomásul, mi lehetetlen és mi nem. A RENDŐRFŐNÖK elutazott Skånéba. Odalent délen Tomashoz és Tulához csatlakozva Berg doktor nyomára akart akadni. Idővel Linköpinget is fel szándékozott keresni, hogy sarokba szorítsa a Backman házaspárt. Ennek azonban egyelőre nem jött el az ideje. Nem kelthette fel a gyanakvásukat, amíg nincs hír Magdalenáról. Mount végtelenül gyötörte, hogy semmit sem tehet. Christer Norrtälje közelében maradt és mindennap társaságával szórakoztatta az öregembert. A fiatalember első dolga az volt, hogy Norrtaljétől délre felkeresse Backmanék korábbi lakhelyét. Miután kiderült, hogy a ház közelebb esik Stockholmhoz, mint Norrtäljéhez, kénytelen volt kocsit igénybe venni az úthoz. Az inas Molin egyetlen intésére rögtön befogatott. Christer a király helyében érezte magát, olyan szép és kényelmes batárban utazott. A párnázott támlának dőlve kinézett az ablakon. Hosszú mérföldeken át szántóföldek, rétek övezte apró kunyhók és nagyparaszti házak mentén suhant – vagy
mondjuk inkább, zötykölődött tova. A kora nyári égbolton bárányfelhőket kergetett a hűs szél. Backmanék egykori otthonába természetesen új tulajdonosok költöztek. Miközben Christer a kúria tágas parkján haladt át, arra gondolt, hogy Magdalena ezen a helyen bolyongott nyugtalanul, kétségbeesetten. Vele volt Sascha is, bár fogalma sem volt, pórázon vezette-e Magdalena vagy a gyepet szaglászva szabadon futkosott-e a kutyus. Christer ezen a napon szántszándékkal nem vitte magával a kis állatot, aki amúgy mindenhol a sarkában sündörgött. Előzőleg többször elvitte az öreg Molinhoz, ahol Sascha igencsak otthonosan érezte magát. Az aggastyán mindannyiszor szomorkásan simogatta meg a kutyát, s Christer látta, hogy gondolatai közben Magdalenánál járnak. Backmanék birtokának új gazdái néhány hasznos apró részlettől eltekintve nem sok felvilágosítással szolgálhattak. Az adásvételre rendkívüli gyorsasággal került sor. Backmanék idegeseknek tűntek, mintha minél előbb kereket akarnának oldani. Amikor a vevők megtekintették az ingatlant, a házikisasszonynak még a nyomát sem látták. Mikor jártak itt vételi szándékkal? Három esztendővel korábban, 1833-ban. A papírok közül előkeresték az adásvételi szerződést, és a pontos dátumot is meg tudták mondani. Christer bólintott. Azon a napon Magdalena a gyógyfürdőben tartózkodott. Apjának és mostohájának minden bizonnyal sietős lehetett a birtok eladása.
– Milyen okot neveztek meg Backmanék, hogy otthagynak egy ilyen gyönyörű birtokot és egy zsíros stockholmi hivatalt? – kérdezte az új földesúrtól. Nos, a kereskedelmi tanácsos urat a helyi kereskedelmi kamarában betöltendő remek állással csalogatták Linköpingbe. Nocsak, nocsak – gondolta Christer. Molin elmondta neki, hogy Backman Stockholmban jóval több pénzt keresett, mint Linköpingben. Ottani házukat pedig maga az ifjú is látta. Szép volt, de ennek a pompás épületnek nyomába sem érhetett. Tehát aligha a jobb élet reményében költöztek el. Nem lehetett szó másról, mint hogy elmenekültek az öreg és rokkant, de rendkívül éles eszű Molin elől. Miközben Christer a háziaknál járt, Molin kocsisa a cselédséggel és a szomszédsággal elegyedett beszélgetésbe. A hintóhoz visszatérve kicserélték tapasztalataikat. A kocsis beszámolója szerint noha a legtöbb falusi tudta, hogy Backmanéknak serdülő leányuk is van, a kisasszonyt szinte alig látták, legfeljebb egy-két alkalommal a templomban. Sápadt és rémült leányka volt. Az én Magdalenám – állapította meg Christer. A kocsis némi kárörömmel számolt be arról, hogy Backmanék távozása miatt senki sem ejtett könnyeket. A környéken mindenhol elviselhetetlenül beképzelt alakoknak tartották őket, és még adósok is maradtak! Christer ezt a hírt igencsak érdekesnek találta.
Backmanék minden jel szerint nagy lábon éltek, de rengeteg kiegyenlítetlen számlát hagytak maguk után. A kocsis merő rosszindulatból megadta a helybelieknek Backmanék új címét, mert azt itt senki sem ismerte. A boltos és aki csak még a pénzére várt, határozott mosollyal mondott köszönetet a felvilágosításért. Christer ennek hallatán igencsak megdicsérte a hű szolgát. Christer visszatérte után azonnal mindenről tájékoztatta Molin urat. – Szegény gyermek – sóhajtott fel az öregember. – Szegény kis Magdalenám! Egyetlen leányom halála után megpróbáltam elintézni, hogy én lehessek a gyámja. Backman kereskedelmi tanácsos úr azonban dagályos szónoklatot méltóztatott tartani és nagy hangon kijelentette, sohasem bírna elszakadni hőn szeretett leányától és így tovább. Ő, aki egyáltalán nem törődött vele, legfeljebb a rá váró örökséggel! Engem pedig akkor már ledöntött a lábamról ez a nyomorult gutaütés. Az első intő jelet akkor kaptam, amikor elveszítettem egyetlen leányomat, már sok éve. Csupán enyhe szélütés volt, amelyből hamarosan talpra álltam. Azután négy esztendeje újabb agyvérzés ért, az viszont fél emberré tett. – Súlyos csapás lehet egy olyan élénk természetű emberre, mint a kegyelmes úr – mondta Christer. – Hiszen a gondolkodása villámgyors. – Éppen elég bosszantó, hogy ilyen lassan kell beszélnem. Látom, milyen türelmetlenek lesznek
tőle az emberek. Te viszont megértőnek tűnsz. Leginkább az merít ki, hogy nem tudok járni. Most azonban te vagy a szemem, a fülem és a lábam, Christer. – Ezt nagy megtiszteltetésként fogom fel. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, kegyelmes uram. Hiszen Magdalena oly sokat jelentett nekem. Az eltelt évek folyamán mindvégig vártam a levelére. Én nem adom fel a reményt. Így is történt. Vadászkutya módjára szimatolt és fürkészett. Néha már azt hitte, fény gyúlt az éjszakában, de azután ismét kialudt. Stockholmban felkereste a néhai Julius Backman otthonát, de az elhunyt hozzátartozói semmiféle felvilágosítással sem tudtak szolgálni. Csupán annyit tudott meg, hogy a végzetes baleset után a néhai konzul holttestét Smålandból a fővárosba szállították. Sohasem hallottak arról, hogy vele lett volna az unokahúga. A megboldogult fivére és sógornője azonban végtelen jóságukban magukhoz fogadták a szegény konzul úr árván maradt leányát… Christer valóban írt Heikének. Pillanatnyi felháborodásában, amiért két olyan nagyszerű ember, mint Kol és Anna Maria házasságát nem kísérte gyermekáldás, leült és meglehetősen zavaros levelet írt. A levélben érzelemgazdagon szót ejtett az eltűnt Magdalenáról is. Most pedig választ kapott Heikétől, pontosabban Vingától. Heike ugyanis nem szívesen nyúlt a tollhoz, hiszen egykori analfabétaként minden bizonnyal sohasem tudott felülemelkedni gátlásain.
A válasz, Vinga leveleihez hasonlóan, meglehetősen bőbeszédű volt. Heike több okból is érkezését jelezte. Egyrészt úgy vélte, hogy a rokonságnak össze kell tartania, ezért nagyra értékelte Christer kezdeményezését. Másrészt már régóta szerette volna felkeresni Tulát és Tomast. Nagyon sajnálta, hogy nem jöhetett el hozzájuk annak idején, amikor Tula férje érdekében erre kérte. Most viszont szívesen áll Tomas segítségére, mert az utóbbi időkben kezdenek valamivel nyugodtabban menni a dolgok, Vinga egy ideig pedig maga is elboldogul a birtokkal. Segítő kéznek ott van neki a Hársfaligetben lakó Eskil és Solveig. Ezzel szemben nem számíthatnak arra, hogy a fiatalok, Jolin és Viljar is segítenek. Jolin ugyanis nemrég vett feleségül egy környékbeli lányt. Felesége egyke volt, Jolinnak pedig minden erejével az ifjú hitvese által örökölt gazdaságban kell serénykednie. Amúgy életvidám és délceg fiatal férfivá nőtt, akiben mindannyian nagy örömüket lelik. Vinga soraiból kiolvashatták, hogy Viljarral rosszabb a helyzet. Immár betöltötte a tizenhatodik életévét, és igazi magányos farkassá serdült. Noha nem sújtotta a Jéghegyek Népének átka, igencsak sajátságos vonásokkal rendelkezett. Szűkszavú, titkolózó természetű fiú volt, mélabús és távolságtartó. Állandóan a maga útját járta, rengeteget lovagolt a környező erdőkben és mezőkön. Nem tudták, mi rejtőzik a lelke mélyén, de olyan mogorva volt, hogy óvakodtak a segítségét kérni. Természetesen teljesítette, amit csak kértek tőle, de
mindannyiuk számára világosan kitűnt, hogy számára semmit sem jelent a gazdálkodás és nagyon rosszul érzi magát, ha paraszti munkát kell végeznie. Az elszánt Vinga megpróbált a lelkére beszélni, ám unokája mindössze arra méltatta, hogy sötét szemével néma pillantást vessen rá. Tekintete a legnagyobb fokú érzékenységről tanúskodott, de Vinga semmi mást sem tudott kiolvasni belőle. Ezek után ismét kilovagolt a vidékre. Szülei, Eskil és Solveig természetesen mélységesen aggódtak miatta. Nem tehettek sokat, mert Viljarhoz egyszerűen nem lehetett közel férkőzni. A fejmosás még makacsabb különccé tette volna. Most viszont Heike komoly négyszemközti beszélgetést folytatott vele és elmondta neki, milyen útra készül. Viljar kissé savanyú képpel megígérte, hogy nagyapja távollétében segít Vingának Graastensholmon. Heike azonnal útnak akart indulni. Először Norrtälje felé indul, mert amint mondta, nemcsak a gyermektelen házaspárról van szó, hanem Christer gondjáról is. A történet nagyon érdekelte, és szeretett volna többet hallani az eltűnt Magdalenáról. Nem hitte, hogy segíteni tudna Kolon és Anna Marián, de készségesen megpróbálkozik vele. Utána Tulához és Tomashoz szándékozik utazni. – Milyen boldog lesz anya – mondta Christer Anna Mariának. – Úgy aggódik apa miatt. Anna Maria szomorkásan mosolyodott el, közben pedig bosszankodott ezen a bolond rokonán. Képes rá, hogy gyermektelenségük miatt idecsődíti
Heikét! Azon az estén mégis sokáig fennmaradtak. Némán, egymás kezét fogva nézték a lenyugvó napot. Christer úgy találta, mintha áhítatosan imádkoznának az Esthajnalcsillaghoz. Másnap természetesen azonnal Molin úrhoz sietett. Alig bocsátották be az öregúr szalonjába, máris előbuzgott belőle a közlési vágy: – Meg vagyunk mentve, kegyelmes uram! Heike úton van Norvégiából. – És ki legyen az a Heike? Csak nem mesterdetektív? – Nem, Heike varázsló. A legnagyobb, akit csak hátán hord a föld. Molin elfojtotta kitörni készülő nevetését. – A múlt héten még nem saját magadat tartottad a világ legnagyobb varázslójának? Christer elvörösödött. Tényleg ezt mondta? De még mennyire! Utána legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Az én varázserőm egyelőre rejtve marad a nagyvilág számára – mondta síri komolysággal. – Heike viszont mindenre képes. – Ugyan mire? Nyulakat varázsol elő a cilinderéből? – Heike nem foglalkozik ilyen gyerekes mutatványokkal. Valódi boszorkánymester. Kétszáz évvel ezelőtt biztosan a máglyán végezte volna. Különben nagyon kedves ember és azt írja,
Magdalena eltűnése felkeltette az érdeklődését. – Csak ezért jön ide? – Tulajdonképpen Kol és Anna Maria meddőségén próbál segíteni. Mindenre rengeteg ősrégi varázsigét ismer. Utána apámat igyekszik meggyógyítani. Heike gyógyítással is foglalkozik, legalábbis Norvégiában. Molin a fiú buzgólkodása hallatán alig tudta megőrizni a komolyságát. – Anna Mariával már elmondtátok, milyen különös nemzetségből származtok. Hogyan is hívják? A Jeges-tenger Népének? – Jéghegyek Népének. Most éppen Heike a nemzetség feje. Egyikünk sem akarja, hogy Anna Maria ága kihaljon. Tudja, kegyelmes uram, csupán három ág maradt a Jéghegyek Népéből. Az enyém, Anna Mariáé és Heikéé. Heikének van egy-egy fia, illetve unokája, anyámnak pedig, aki valódi boszorkány, de amúgy nagyon drága aszszony, itt vagyok én. Anna Mariának azonban nincs utóda. – Tehát te viszed tovább a bűvös örökséget? – Igen – válaszolta színpadiasan Christer. – Erről viszont még senki sem tud, nehogy megijeszszem őket. A kiválasztottak sorába tartozni súlyos teher, egyszersmind végtelenül nagy megtiszteltetés. – Értem már – mondta Molin, aki remélte, hogy a fiú nem veszi észre kétségbeesetten elfojtani próbált nevetését. – Mondd csak… bizonyságot tudnál szolgáltatni rendkívüli képességeidre? Csak
valamilyen apróságot az én számomra? – Szíves-örömest – válaszolta könnyedén az ifjú. – Figyeljen csak kegyelmed Saschára. Én csak ránézek és a puszta tekintetemtől máris álomba merül. – Ez nem fog menni, hiszen alig látom a kiskutyát. – Bocsánatot kérek. Akkor hát mihez is folyamodjam…? Christer legnagyobb szerencséjére éppen ekkor lépett be az inas, aki tálcán levelet hozott. – A rendőrfőnök írta – mondta Molin úr. – Előbb ezt kell felnyitnunk, ugye? – Hát persze – válaszolta Christer megszokott lelkesedésével. Figyelte, amint az öregember ép fél kezével feltörte a pecsétet. Kétség sem férhetett hozzá, hogy első találkozásuk óta romlott Molin úr állapota. Szürkés árnyalatú arca elgyötörtségről tanúskodott, tekintete tompább volt, mint valaha, sőt a korábbinál is inkább magába roskadt. Christer azt akarta, hogy egy darabka boldogság költözzék a jó öreg magányos életébe. Nem maradt örököse, nagybetegen kínlódik, senkiben és semmiben sem lelheti örömét. Hirtelen felkiáltott, szokása szerint meggondolatlanul: – Megkérem Heikét, hogy a kegyelmes urat is vizsgálja meg. – No, no – mosolyodott el Molin, szeméből azonban szomorúság áradt. – Csodát ő sem tehet!
Most viszont felolvasnád a levelet? Christer hangosan olvasni kezdett: – “Kedves barátom! Igencsak érdekes dolgokat tudtam meg. Megérkeztem a Ramlösa Gyógyintézetbe, és Christer szüleivel is találkoztam. Nagyszerűen együtt tudunk működni. Most már mindnyájan biztosak vagyunk benne, hogy rendkívül tisztességes intézményről van szó, amelyet semmiképpen sem szabad kapcsolatba hoznunk Magdalena eltűnésével. Berg doktor mindössze néhány hétig dolgozott helyettesként a szanatóriumban. A legjobb ajánlólevelekkel rendelkezett, és kiválóan látta el feladatát az ott töltött rövid idő alatt. Kristianstadba valósi, mi pedig természetesen oda utaztunk, előbb azonban Ramlösában jártunk a dolgok végére. Tula és Tomas – igen, így nevezem őket, mert olyan közvetlen emberek, akikkel rögtön össze szokás tegeződni. Nem véletlen, hogy a fiuk olyan vonzó ifjú, még ha néha szabados is a viselkedése.” Christer elvörösödött, amiért saját magáról kellett felolvasnia. – “Nos, odaérkezésem előtt Tula és Tomas tisztázta, mi történt három évvel ezelőtt azon a bizonyos vasárnapon, amikor a kislány sírása hallatszott. Az ügyeleti naplóból kiderült, hogy a főépületben Berg doktoron kívül mindössze két ápolónő tartózkodott. Az egyik nővér ma is ott dolgozik, ám semmi-
lyen felvilágosítással sem tudott szolgálni, ugyanis az épület másik végében kellett ellátnia egy fürdővendéget. A másik otthagyta az intézetet, viszont nem lakik messze, így Tula meg én felkerestük. Ez az egykori ápolónő nagyon érdekes dolgokat mesélt. Hallotta, amint a lányka félelmében sír, és rögtön Berg doktor vizsgálószobájába sietett, ahonnan sírás és ingerült férfihangok szűrődtek ki…” – Férfihangok? – szakította félbe Christer az olvasást. – Többen voltak? – Nyilván – mondta Molin. – Folytasd tovább! – “Az ápolónő bekopogtatott és megkérdezte, mi a baj. Berg doktor ekkor résnyire kinyitotta az ajtót, és kijelentette, semmi vész, mindössze az egyik pácienset fogta el hisztériás roham. A nővér megpróbált benézni, de nem látta a beteget, csupán pillanatokra egy testes, méltóságteljes férfit, akiben Julius Backman konzult ismerte fel.” – Mindez észszerűnek tűnik – jelentette ki Molin. – Olvasd, mit ír még! – “A nővérnek vissza kellett mennie a helyére, és az érintetteket azóta sem látta. Ámde Berg doktor a konzult és unokahúgát még ugyanazon a napon elbocsátotta a gyógyintézetből.” – Önzetlen úriember! Ez azonban továbbra sem derít fényt a Magdalenával kapcsolatos rejtélyre. – De nem ám. Nézzük csak, mit ír még. “Tulával együtt mindenesetre a szomszédságban is kérdezősködtünk. Tomas páciensként a gyógyfürdőben maradt és ott folytatja tovább a kutatást. Leg-
nagyobb szerencsénkre találtunk egy parasztaszszonyt, aki közvetlenül az északra vezető főút mellett lakik. Emlékezett rá, hogy azon a napon nyitott kocsi hajtott el a háza előtt. A kocsison kívül egyetlen utas ült benne. A dátum felől biztos volt, ugyanis a férjét az előző napon temették el, ő pedig gyászában odakint sírdogált. A díszes hintó és a benne ülő, feketébe öltözött, kövér piperkőc láttára még jobban elkeseredett. Éppen azért emlékezett rá, mert oly végtelenül magányosnak és szegénynek érezte magát.” – Julius Backman volt – állapította meg Molin. – Folyton feketében járt és végtelenül adott a megjelenésére. Magdalena tehát nem volt vele? – Nem. Nos, így folytatódik a levél: “Kiderült, hogy Berg doktor hétfőn, vagyis másnap felmondta a helyettesi állását. Családi gondokra hivatkozott, és rögtön útnak indult. Az igazgatóság, legnagyobb bosszúságára, kénytelen volt azon nyomban másik orvost keresni. A kapus kivételével senki sem látta, hogy elhagyja a gyógyintézetet. Berg doktor sietősen köszönt, ahogy kihajtott a kapun, rögtön nógatni kezdte a lovát és eltűnt az úton”. – Egyedül volt a kocsiban? – kérdezte Molin, aki szórakozottan simogatta az ölébe felpattant Saschát. – Várjon, mindjárt meglátjuk! “Kérdésünkre, vitt-e utast magával az orvos, a kapus azt válaszolta, nem hinné, de amúgyis régen történt.” – Meg kell értenünk, hogy ennyi idő után nem tud minden csekélységre emlékezni.
– “Beható kérdezősködésünkre azt válaszolta, hogy látott egy kocsit, amelynek a hátsó ülésen volt valami. Mintha csomagokkal rakták volna tele és egy takaróval borították volna be. Persze más kocsija is lehetett, pontosan már nem tudott visszaemlékezni rá.” – Nos? – kérdezte türelmetlenül Molin. – Nos? Tovább folytatták a kutatást Berg után? – Igen, nyilvánvalóan ekkor utaztak Kristianstadba -mondta Christer, aki pár sort előre elolvasott. – “Kristianstadban nem látták, amióta Ramlösába utazott, hogy a gyógyfürdőben elfoglalja azt az ideiglenes állást. Később viszont, egy-két éve írt a családjának, és tudatta velük, hogy Stockholmban, a királyi Szeráf-rend kórházában kapott alkalmazást. Azóta semmi nyoma. Ezért úgy véljük, Skånéban befejeztük a nyomozást, és mire ezt a levelet megkapod, úton leszünk északnak. Berg doktor ugyanis nyilvánvalóan errefelé indult útnak, amikor faképnél hagyta a Ramlösa Gyógyintézetet. Megesküdnénk rá, hogy a kocsijában vitte Magdalenát!” Molin bólintott. – Csak az a kérdés: élve vagy holtan? A szalont csend ülte meg. A válasz nagyon is nyilvánvaló volt. Christer végül összeszedte magát és színlelt élénkséggel így szólt: – El is kábíthatták, hiszen Berg orvos. Nem szabad elveszítenünk a reményt. Ebben a pillanatban mindkettőjükre igencsak
ráfért ez a bíztatás. – Más nem áll a levélben? – Nem, de van itt még egy rövid utóirat is. Hadd lássam, olyan kis betűkkel írta, hogy alig tudom elolvasni… Nos: “Elfelejtettem megemlíteni, hogy úton Skåne felé Linköpingben végigjártam az összes lelkészi hivatalt. Az utóbbi háromnégy év folyamán egyetlen Magdalena Backman nevű személyt sem temettek el.” – Vagy úgy – hajtogatta össze Christer a levelet. – Ezt halvány reménysugárnak tekinthetem, ugye? – Egyetértek – felelte színtelen hangon Molin úr. Christer, aki teljesen berekedt, mivel csaknem ordítva kellett felolvasnia egy ilyen hosszú levelet, így szólt: – Szívesen utánuk mennék Stockholmba, hogy segítsek a kutatásban. Ám Stockholm nagyváros, nem lenne könnyű megtalálni őket, és azt sem tudom, mikor érnek oda. Másfelől arra kértem Heikét, jöjjön el Kol és Anna Maria Simonhoz. Legjobb, ha náluk vagyok és fogadom. – Ezenkívül jó lenne, ha a társaságoddal mulattatnál – mosolyodott el Molin úr. – Te meg a varázstudományod végre változatosságot hoztatok az életembe! Christer mégsem érezte úgy, hogy az aggastyán valóban felélénkült volna. Az igazat megvallva úgy festett, akár a halál rokona. – Ami a csodálatos képességeidet illeti… – vil-
lant fel Magdalena nagyapjának tompa fényű szeme. – Megígérted, hogy bemutatsz valamit! – Persze – kiáltotta Christer szokásos tántoríthatatlan lelkesedésével. Körülnézett a szalonban. – Hadd nézzem…. Kellene valami, amit a kegyelmes úr is érzékelni tudna… Megvan! A rózsákkal teli ezüstvázát az öreg használható kezéhez tolta. – Fogja meg ezt a rózsát! El tudom hervasztani. – Nem lenne jobb, ha találnál egy hervadtat, amelybe újra életet tudnál lehelni? Christer nagy buzgalmában nem hallotta ki az enyhe gúnyt Molin hangjából. – Hát persze, milyen ostoba is vagyok! Ez a másik rózsa kezdi a fejét lógatni, sőt néhány szirma is lepotyogott. Elég, ha elérem, hogy ismét kiviruljon? – Tökéletesen elég! De nem szükséges a lehullott szirmokat visszaforrasztanod – mondta félig elcsukló hangon az öregember. – Ez jó, mert a huzat elfújta őket – felelte gyermeki jóhiszeműséggel Christer. – Most viszont hozzákezdek a dologhoz. Rettenetesen komoly képet vágott és fenyegetve hókuszpókuszt írt le kezével a szerencsétlen rózsa irányába, amely nyilván semmit sem fogott fel a dologból. Kísérlete eredménytelen maradt. – Az ilyesmi nagyon igénybe veszi az erőmet – magyarázkodott Christer, és addig folytatta a han-
dabandázást, amíg ki nem verte az izzadság. – Ma valahogy nem akar sikerülni… – Tudod, némi időbe telik, amíg hat a varázs – jelentette ki Molin síri hangon. Az inas közben mindvégig kénytelen volt félrefordulni, nehogy harsány hahotára fakadjon. – Addig talán kimehetnél a teraszra és megnézhetnéd, lesz-e ma eső. Szeretnék egy kicsit kiülni, Christer. Az ifjú, akit meglepett, hogy a rózsa ennyi bűvös erőtől sem virult ki, abbahagyta a karjával való körözést és kiment. Molin azon nyomban az inashoz fordult. – Tégy a hervadt rózsa helyére egy hajszálpontosan hasonlót! – Igenis, kegyelmes uram. Az inas a szomszéd szobából gyorsan előhozott egy halványpiros rózsát és kicserélte a fonnyadóval. Amikor Christer visszajött a teraszról, a hű szolga már megszokott helyére húzódott. – Semmi vész, ma nem lesz eső – nyugtatta meg Christer a vén milliomost. Hirtelen megállt és a vázára meredt. – A… a… Molin a rózsák után nyúlt és megtalálta az újat. – Nocsak! Szakasztott olyan, mintha most szedték volna! – kiáltott fel elképedve. – Sohasem hittem volna, hogy ennyire ügyes vagy, Christer! – Magam sem – válaszolta tompa hangon a fiatalember, akinek saját okkult képességeibe vetett hite jónéhányszor megcsalatott az évek során.
Annyira elképedt a látványtól, hogy kénytelen volt az egyik székbe roskadni. – Hihetetlen, mi telik ki tőlem – suttogta döbbenten.
7. fejezet HEIKE AKKOR ÉRKEZETT MEG Anna Mariáék házába, amikor Christer épp Molin úrnál tartózkodott. Anna Maria kitörő örömmel köszöntötte Heikét, akinek láttán egyszersmind végtelen zavar fogta el. – Jaj, drága barátom – dadogta. – Eljöttél… annyi év után! Semmit sem változtál. De hogy az a mihaszna Christer csődítsen ide! Kár volt a fáradságért! – Sokfajta ügyben járok, és végre egyszer valóban ki kellett mozdulnom hazulról. A három birtok iránti felelősség embert próbáló feladatot jelent mindannyiunk számára. De milyen öröm, hogy viszontláthatlak, kedves Kol! Senki sem tehette volna olyan boldoggá a mi Anna Mariánkat, mint te! – Köszönöm a megtisztelő szavakat – mosolyodott el Kol. – Bizony kölcsönös a viszontlátás öröme. Tehát nektek is gondot okoz a birtokok vezetése? Nagyon jól meg tudlak érteni benneteket. Nekünk olyan nehézségeket okozott, hogy teljesen
felhagytunk vele, pedig nagyobb anyagi tartalékaink voltak, mint nektek. De az állam egyre inkább megdézsmálta. – Ezt a helyzetet igencsak ismerem – bólintott Heike. – És most jól megy a sorotok? – Ragyogóan – felelte Kol. Miután Heike evett és kipihente az út fáradalmait, a nappali szobában mind a hárman helyet foglaltak a kényelmes karosszékekben, egy-egy pohár borral a kezükben. Heike lassan megforgatta kezében a poharát és vonakodva így szólt: – Christer említette a levelében… – Jaj, az a hebehurgya fickó – mondta gyorsan Anna Maria. – Nem kellett volna így tennie. – De bizony kellett. Most viszont különös dolgot mesélek el nektek. Nem a legegyszerűbb dolog a gyermektelenségre orvosságot találni. Ezért a… tanácsadóimhoz fordultam. – Úgy érted, hogy… az őseinkhez? – kérdezte halkan Anna Maria. A szobában egyetlen pillanat alatt megváltozott a hangulat. Mintha eltompult volna a fény, és nyomasztóbbá vált volna a csend. – Igen – bólintott Heike, Kol pedig figyelmében előrehajolt. Sohasem felejtette el, milyen csodálatos tetteket vitt végbe Heike Ytterhedenben. – Megkérdeztem őket, segíthetek-e valamilyen módon rajtatok, mert nem akarom, hogy kihaljon a nemzetségnek ez az ága – kezdte Heike. – Kérdeztem, milyen gyógyfüvet használhatnék. Ekkor viszont különös dolgot válaszoltak.
Itt szünetet tartott és töprengett egy kis ideig. – Mind a négyen rám mosolyogtak. Jó Tengel, Dida, a Vándor és Sol jelent meg, vagyis a legfontosabb szellemek közül valók. Jó Tengel így szólt hozzám: “Szegény kis Anna Mariának a mi döntésünk miatt kellett szenvednie. Valakinek azonban meg kell tennie, és őrá esett a választás.” – Úgy? – kérdezte értetlenül Anna Maria, Kol pedig elképedve bámult Heikére. – Bizony, én is ugyanúgy fogadtam a szavait, akárcsak ti – bólintott Heike. – Jó Tengel utána így folytatta: “Semmit sem kell tenned, Heike. Anna Maria most már gyermeket vár.” Férj és feleség elszörnyedve meredt egymásra. – Nem magyarázták el közelebbről? – kérdezte Kol kifejezéstelen hangon. – De igen – válaszolta Heike. – Először magam sem értettem, mire célzott Tengel, mostanra viszont derengeni kezd szavainak értelme. Így szóltak hozzám: “A Jéghegyek Népének nemzedékei mindeddig hajszálpontosan követték egymást. Te például, Heike, csaknem egyidős vagy Vingával, Gunillával és Olával, akárcsak a szüleitek, illetve a gyermekeitek, Eskil, Anna Maria és Tula.” – Így igaz – bólintott Anna Maria. – Ameddig vissza tudjuk követni a nemzetségünk nyomát, minden nemzedékben csaknem egyidejűleg születtek meg a gyerekek. – Egészen mostanáig – folytatta Heike. – Veled megtört a családi hagyomány, mert te vagy a Jéghegyek Népének első sarja, akinek látszólag nem
lehet gyermeke. Shira nem számít, az ő meddőségének más okai voltak. Viljar unokám és Christer, Tula fia jóformán felnőttek, és ha neked is született volna utódod, nagyjából egykorú lenne velük. – Elhiheted, mennyire fáj, hogy nem így történt – jegyezte meg csendesen az asszony. – Meg tudlak érteni. A szellemek azonban azt mondták, ez az ő választásuk, a sors akarata volt. Ugyanis hozzátették: “A Jéghegyek Népe számára létfontosságú, hogy most felboruljon a szabályosan váltakozó nemzedékek sorrendje.” – Nem értem, mit akartak ezzel. – Kezdetben én sem, azóta viszont volt időm gondolkozni… – Hallhatjuk, mire jutottál? – kérdezte továbbra is merev arccal Kol. – Persze. Miután a szellemek ennyit mondtak, közelebbi magyarázat helyett eltűntek, így ez csak az én elméletem. Úgy hiszem, az a bizonyos rendkívüli képességű sarj, aki nagyobb természetfeletti erővel bír majd, mint bárki más a nemzetségben, egyszer hatalmas végső csatát folytat Gonosz Tengellel. Talán segítségre lesz szüksége… – Egy másik kiválasztott részéről – vágta rá Anna Maria. – Aki egyidős vele, de az előző nemzedékhez tartozik! – Pontosan erre gondoltam – bólintott Heike. Nőrokona rémülten kapkodott levegő után. – Csak nem azt akarod mondani… hogy az én gyermekem lesz az a korábbi nemzedékből? – Nyugalom, nyugalom! Erről semmit sem tu-
dunk. A szó ezután Christer mentőakciójára, illetve Molinra és a kis Magdalenára terelődött. Közben Christer is visszaért. Heike láttára nagyon felvidult, és a késő estébe nyúlóan folytatták a beszélgetést. Terveket dolgoztak ki arra, miképpen menthetnék meg Magdalenát – a legrosszabb esetben pedig hogyan találhatnák meg a sírját. Christer természetesen élénken részt vett a vitában. Minél többet mesélt a Magdalenát övező rejtélyről, annál jobban felkeltette Heike érdeklődését. Megígérte, hogy Molin urat is megvizsgálja. Figyelmesen meghallgatta Kolt, aki elmondta, milyen hatalmas veszteség érné Norrtäljét az öregember halálával. Christert olyan éktelen lelkesedés fogta el Heike érkezése miatt, hogy tökéletesen elfelejtette, miért loholt vissza hanyatt-homlok a rokonaihoz. Amikor Molinra terelődött a szó, újra eszébe jutott, amiről be akart számolni nekik. – Tu… tudjátok, mit… csináltam…? – dadogta izgalmában. Va… varázsoltam! Igazat beszélek, két tanúm van rá. Végre eljött az időm! Régóta tudom, hogy egyszer üt az én órám is! Sikerült egy hervadt rózsát újraélesztenem. Mivel a többiek bosszantó kétellyel néztek rá, így folytatta: – Először lelógott a feje – több szirmát is elveszítette. Én azonban varázsigét mormoltam – és amikor visszajöttem az erkélyről, újjászületett a rózsa! Esküszöm rá, hogy így történt! Ismét szirmot hajtott. A látványtól teljesen megdöbbentem!
Heike látta, hogy Anna Maria és Kol szeme felcsillan a reménytől. Ha Christer nemzedékének ördöngös sarja, akkor nekik átoktól mentes gyermekük születik. A nemzetségfő Tula rettenthetetlen fiára nézett, aki ebben a pillanatban büszkeségtől sugárzó arccal mosolygott rájuk, s szájából kivillantak szabálytalanul elhelyezkedő rövid fogai. – Hadd vegyelek jobban szemügyre – mondta neki. Heike a lámpával a fiú szemébe világított. Ugyanúgy vizsgálta, mint annak idején az anyját. – Semmiféle sárga vagy zöld csillogást nem látok benne – jelentette ki. – Bár anyádnál sem vettem észre, ő pedig annak rendje és módja szerinti átokverte sarj volt. Igaz, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt elleplezze. Te viszont hangosan kérkedsz a képességeiddel. – Miképpen is szól az a bizonyos közmondás? – mosolygott Kol jóindulatúan a fiúra. – Az üres kalász hordozza fennen a fejét? Christer sértődötten fordult a házigazda felé. – Egyáltalán nem vagyok üres kalász! Látnod kellett volna azt a rózsát! – Csak tréfáltam – nyugtatta meg Kol. – Hiszek neked. – Mondd csak, kik is voltak a tanúid? – kérdezte Heike, de félrefordult, nehogy az ifjú meglássa vidám arckifejezését. – Az első természetesen Molin, de a másik? – Az inasa. – Ti tehát bejöttetek a balkonról és észrevetté-
tek, milyen csoda történt? – Igen, helyesebben szólva az inas nem, ő mindvégig bent volt a szobában, tehát látta volna, ha csalok. De én nem csaltam. Heike és Kol némán összenézett. Voltaképpen meddig terjed az emberi hiszékenység? Azon az estén Anna Maria és Kol mozdulatlanul, kéz a kézben feküdt az ágyban. Remények és kétségek közepette meredtek a mennyezetre. Végül a férfi így szólalt meg: – Gondolod, van még remény? – Folyton ezen töröm a fejem – suttogta vissza Anna Maria. – Az utóbbi hónapokban valóban kimaradt. Most is már több hete be kellett volna következnie. Én meg azt hittem, hogy a korom az oka. – Ugyan, ugyan! Még nem vagy olyan öreg! Harminckilenc év nem kor. – Mindjárt negyven vagyok. – Jó, jó, nem számít. Tehát azt hiszed, igaz, amit Heike mondott? – Már hinni sem merek. De ha…? Hallottad, hogy Christer az átokverte sarj. – Ebben nem kellene feltétlenül bizakodnunk. Christer azt hiszi, amit el akar hinni. Mi azonban elfogadjuk a gyermekünket olyannak, amilyen lesz? Akár torz és gonosz, akár a kiválasztottság fényétől ragyogó? Neki adjuk minden szeretetünket? – Igen. Köszönöm, drágám, hogy elfogadod a Jéghegyek Népe átkát!
A férfi magához ölelte a feleségét. – Tudhatnád, hogy nekem jutott a család legremekebb sarja! MIUTÁN CHRISTER TÁVOZOTT Molin házából, az öregúr inasa segítségével ágyba bújt. Megérkezett napi vizitjére a háziorvos, Ljungqvist doktor. Mialatt a hű szolga urát vetkőztette, az aggastyán fáradt, vaksi szemével ránézett és így szólt: – Ugye, remek fiú? – Nagyszerű ifjú – válaszolta az inas. – Megható, mennyire aggódik a kis Magdalenáért. – Így van. Az utóbbi napokban rengeteget gondoltam erre a fiúra. Elhívnád holnap az ügyvédemet? Meg akarom változtatni a végrendeletemet. Bele akarom foglalni a fiút. – Kegyelmes uram végtelenül gondoskodó. Holnap rögtön elmegyek a prókátor úrhoz. Most viszont kegyeskedjék a doktor felé fordulni, hogy meg tudja vizsgálni. – No, hogy van ez a vén romhalmaz, doktorkám? – Ha kegyelmes uram önmagára céloz, akkor változatlan az állapota. Talán javult is egy kicsit. – Ostobaság! Pocsékul érzem magam! – Teljesen normális jelenség. Ez a kúra nagyon erőteljes, és kezdetben mindenki rosszabbul érzi magát. Viszont jó jel, hogy a test fogékony az ilyenfajta orvosságokra. Meglátja, néhány nap múlva jobban lesz. Azt hiszem, enyhén növelnünk
kell a dózist. Vagy pedig… itt van egy másik orvosság, amely kiegészíti az eddig szedettek hatását. Holnap reggelinél mindegyiket egyszerre vegye be. Ma este úgyis bevette már a szokásosat. – Rendben, rendben, jó gyerek leszek és lenyelem azt a förtelmes ízű vacakot. Most viszont nagyon kimerültem. Ha megbocsát, doktor úr. Molin igazából egyedül akart maradni, mert végig kívánta gondolni, miképpen foglalhatná be összes örökösének elvesztése után Christert a végrendeletébe. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a halálát keselyű módjára váró Backmanék megkaparintsák a vagyonát. Az inas kikísérte az orvost. – Tulajdonképpen milyen a kegyelmes úr állapota? -kérdezte meg félénken a tudós férfiút. Ljungqvist doktor arca elkomorodott. – Sokkal rosszabb, mint ő maga sejti. Ha még rosszabbra fordul, akár ma éjjel is meghalhat. Csak a kúrában reménykedhetünk. – Igen. Köszönjük, amiért ilyen gonddal igyekszik segíteni, Ljungqvist doktor úr! A RENDŐRFŐNÖK Tula és Tomas társaságában megérkezett a Szeráf-rend kórházába. – Berg doktor? – kérdezte az irodában körmölő, nyársat nyelt hölgy. – Nálunk nem dolgozik ilyen nevű orvos. – Ez nagyon is lehetséges – válaszolta a rendőrkapitány. – Biztosan állást változtatott. Lenne szíves megnézni, itt dolgozott-e három évvel ez-
előtt? A hölgy kedvetlenül húzta el a száját, de elővett egy vastag könyvet, és hosszasan lapozgatni kezdett benne. A látogatók közben beszívták a kórházak jellegzetes karbolszagát, amely ezt az irodát is betöltötte. – Nem olyan egyszerű dolog – mentegetőzött, tulajdonképpen senkihez sem intézve a szavait. – Megvan! Ez az! Erik Berg doktor 1833 szeptemberében nyert alkalmazást nálunk. Nézzük csak… – Tovább lapozott, maga elé mormogva. – Itt még mindig szerepel… később már nem. – Időrendben ismét visszafelé ment. – Lássuk csak! – Ahogy a könyvben keresgélt, a lapok susogtak a levegőben. – Megvan! Még a pontos dátumot is megtaláltam. Erik Berg doktor két évvel ezelőtt, 1834. augusztus 3-án lépett ki, minden jel szerint nézeteltérése támadt a főorvos úrral. – Meg lehet állapítani, hová ment innen? – Igen. Ugyanazon hónap huszadikától az egyik uppsalai kórházban szándékozott dolgozni. – Köszönjük! Ezer köszönet a felvilágosításért! A nyársat nyelt hölgy némán perselyt húzott elő, jelezve, hogy a puszta köszönet, még ha ezer is, itt nem elegendő. Miután jótékony célról volt szó, mindannyian beledobtak egy-egy pénzdarabot. Az irodista mosolya azon nyomban kegyesebb lett. Ők hárman ismét a stockholmi utcán álltak. – Nos, Uppsala nincs túl messze – jelentette ki Tomas. – Azonnal továbbindulhatunk. – Kétségtelenül a nyomában vagyunk – mondta
diadalmasan Tula. Úgy csillogott a szeme, mint valami vadászkutyáé. – Csak ne olyan vérszomjasan, kedvesem – mosolygott rá Tomas. Mindhármójukat elfogta a vadászszenvedély, így csaknem egész éjszaka hajtottak. Csak hajnaltájban álltak meg egy kis időre, hogy a lovakhoz hasonlóan néhány órát ők is alhassanak. A hosszú utazás igencsak próbára tette Tomas erejét, ő azonban meg sem mukkant. Végtelen boldogság töltötte el, hogy a többiekkel együtt tarthat és őt is számba veszik. A csípős hajnali levegőtől meglehetősen átfázva érkeztek Uppsalába, és a korai időpont ellenére azonnal felkeresték az ispotályt. Ez sokkal kisebb intézmény volt, mint a Szeráf-rend kórháza. Amikor beléptek a csendes előcsarnokba, megállapították, hogy itt nem ápolhatnak túl sok beteget. Szerencséjükre egy agyonhajszoltnak, de fontoskodónak is tűnő orvosra akadtak, aki úgy viselkedett, mintha valamennyi páciense egyszerre akarna meghalni, és ő fel volna háborodva, amiért betolakodók háborgatják életmentő tevékenységét. – Berg doktor? Nálunk nincs ilyen nevű orvos. – A franc essen ebbe a Bergbe, hogy a fél országon át bottal üthetjük a nyomát – mormogta Tula. – Még tovább kell mennünk? – Bizonyára így van – mondta a rendőrfőnök az orvosnak. – De mindenképpen itt kellett lennie. – Nem hinném – húzta ki magát az orvos. –
Ilyen névre képtelen vagyok visszaemlékezni. A rendőrfőnök azért is kötötte az ebet a karóhoz. – Két évvel ezelőtt, 1834. augusztus 20-án lépett be ide, előzőleg a Szeráf-rend kórházában dolgozott. – Berg doktor valamivel fiatalabb nálam – szólt közbe Tomas. – Meglehetősen szőke, erős testalkatú. Kissé hűvös a természete. Az orvos elbizonytalanodott. – Ez a leírás illik valakire, aki… Valóban enynyire rossz az emlékezőtehetségem? Várjanak, mindjárt utánanézek! Eltűnt a folyosón, ők hárman meg ott maradtak a huzatos előcsarnokban. Miközben a doktorra várakoztak, Tula félig hangosan így szólt: – Meg kell találnunk Berg doktort. Muszáj, mert nála van a rejtély kulcsa. Ő az egyetlen, aki tudja, mi lett Magdalenával. Meghalt-e, és ha igen, miféle módon. Ugye, nem tévedek, ha feltételezem, hogy Julius Backman konzul hirtelen jobblétre szenderüléséhez is köze volt? Tomas, aki a kórház tiszteletre méltó jótevőinek a meglehetősen kopár falakra aggatott arcképeit szemlélte, a felesége felé fordult. – A konzul lehetett az a személy, aki “túl sokat tudott”. Én viszont nem hinném, hogy Berg doktor volna az egyetlen, aki tudná, mi az igazság Magdalenával kapcsolatosan. – Nem bizony – mondta a rendőrkapitány. – A
Backman házaspár ugyancsak sok mindenről tudhat, hiszen annyira hanyatt-homlok költöztek el és találtak valakit, aki eljátssza az eltűnt lány szerepét. – Hogy megkaparintsák az öreg Molin vagyonát – bólintott Tomas. – Nem egészen értem a dolgot, mert itt más rejtély is akad. Úgy értem, Backmanné – Berg doktor unokanővére – Magdalenának csupán mostohája, így nyilván nem táplál túlzottan forró érzelmeket iránta. De mi a helyzet Backmannal, Magdalena édesapjával? Hogyan lehet ennyire rideg? – Tudhatod, hogy sohasem törődött a tulajdon leányával – jegyezte meg Tula. – Ennyire egyetlen ember sem kegyetlen – vetette közbe Tomas. – Tehát a kislány minden jel szerint halott. – Erre már régen mindannyian rájöttünk – ismerte be a rendőrfőnök. – Ez viszont nem akadályozhatja meg, hogy fényt derítsünk… Ejha, máris jön vissza az orvos! A doktor iratokkal zsúfolt mappát tartott a kezében. – Amit uraságod mondott, helytálló. 1834. augusztus 20-án valóban belépett hozzánk egy orvos, aki egyébként nagyon hamar itthagyta a kórházunkat. Jól emlékszem az illetőre, mert ráillik a leírás. De nem Bergnek hívták… – Hát akkor minek? – Ljungqvist néven mutatkozott be. Egy pillanatra csend ülte meg az előcsarnokot.
– Úristen! – suttogta a rendőrfőnök. – Sajnos, nem tudom, hová ment tőlünk – mondta szabadkozó mozdulattal az orvos. – Én viszont tudom – jelentette ki összeszorított foggal a rendőrfőnök. – Nagyon köszönjük a segítségét, doktor úr! Gyertek, barátaim! Most kell csak sietnünk! ODAKINT A KOCSIBAN elmagyarázta, mi a helyzet: – Ljungqvist doktor Molin háziorvosa. Szerencsétlen barátom Ljungqvist doktor – helyesebben szólva Berg – kezelése alatt áll. Az öregúr a tőle kapott orvosságokat szedi, és napról napra pocsékabb a színe! – Vagy úgy – mondta kifejezéstelen hangon Tula. – Azt hiszem, igyekeznek minél hamarabb eltenni láb alól Molint, méghozzá Magdalena előtt – hacsak már nem halt meg korábban szegény kislány. Ott van persze tartalékban a másik Magdalena… A mi derék fiunk pedig beállít Molin házához, és beleköp a levesükbe! Az orvos, aki ott természetesen nem használhatja a saját nevét, biztosan mindenre elszánta magát. – Különösen miután Christer magával vitte Magdalena eltűnt kutyáját, amelyet a szó szoros értelmében ellopott Linköpingben Backmanéktól – tördelte a kezét Tomas. – Úristen, micsoda zöldfülű! – Olyan messze van ide Norrtälje – jajveszékelt Tula. – Későn érünk oda!
– No, nincs túlzottan messze – nyugtatta meg a rendőrfőnök. – Stockholm, Uppsala és Norrtälje egy nagyjából egyenlő oldalú háromszög csúcsain terül el. Estére odaérünk. – Igen, de mi minden történhet addig? – Tisztában vagyok vele. Van azután néhány olyan dolog, amely aggodalomra ad okot. Nem tudjuk, értesült-e Berg-Ljungqvist doktor arról, hogy Christer ismeri a két Magdalenával kapcsolatos csalást. Persze sok minden szól emellett, így például a kutya. Backmanék pedig megírhatták neki, mit művelt a fiú Linköpingben a bálon. Molin viszont említette nekem, hogy esetleg Christerre hagyja a vagyonát, amennyiben valóban elveszítette egyetlen unokáját. – Tessék? – tátotta el száját igencsak ostobán a hatalmas megtiszteltetés várományosának anyja. – Csak futó ötlet volt, de ha Berg doktor meghallotta…! Akkor Molinnak azonnal vége! Tula eléggé önző volt ahhoz, hogy a váratlanul Christer ölébe pottyanó mérhetetlen vagyonról kezdjen ábrándozni. Szégyenérzete azonban csakhamar kijózanította. – Bocsánat – mormogta. A két férfi csodálkozva nézett rá. – Csak éppen eszembe jutott valami. Nem haladhatnánk gyorsabban? – De igen – válaszolta a rendőrfőnök. – Így kell tennünk, hiszen más is bajba keveredhet, mégpedig a tulajdon fiatok. Tula és Tomas elsápadt a rémülettől. Némán noszogatták a lovakat, és mindinkább
az a szörnyű érzés kerítette hatalmába őket, hogy már késő. Minden elveszett!
8. fejezet AZ ÖREG MOLIN a reggelizőasztal mellett ült. Kanalával a lágytojást piszkálta, de a felszolgált ételek egyikéhez sem volt kedve. Berg doktor különleges orvossága külön kistányéron feküdt. Nyilvánvalóan olyan drasztikus kezelésre való, amely varázsütésre meggyógyítja. Az aggastyán felsóhajtott. Az utóbbi időben annyi orvosságot szedett és oly nyomorultul érezte tőlük magát. Berzenkedett, hogy ezt az új gyógyszert is be kell vennie. Bizony, kénytelen így tenni. Erőre kell kapnia, méghozzá Magdalena miatt. A családban minden jel szerint senki sem törődött a kislánnyal, aki az ő, nagyapja szemefénye volt. Mégis elvették tőle és Linköpingbe költöztették. Az viszont egy másik leány volt… Magdalena – hol vagy, kicsi gyermek? Ki viseli gondodat? Molin úr kedvetlenül közelebb húzta a tányérkát. Ekkor az inas jelent meg az ajtóban. – A kegyelmes úrnak látogatója érkezett – jelentette be különös arckifejezéssel. – Tudja fogadni?
– Ki az? – kérdezte fáradtan Molin. Az inas a torkát köszörülte. – A Jéghegyek Népéből való Heike Lindnek hívják. Meg kell mondanom, igencsak… szokatlan küllemű úr. Heike? A Christer által olyannyira csodált boszorkánymester! Molin szájának ép felén enyhe mosoly jelent meg. – Engedd be, méghozzá ide! Az inas távozása után ivott egy kortyot a reggeli kávéjából. Hirtelen észrevette, hogy valaki a teljes ajtónyílást betölti. Felnézett és levegő után kapkodott. Vaksi szemével nem sokat látott, a körvonalakat azonban tudta érzékelni. Az ajtóban igazi óriás állott. Fejét valószínűleg őszbe vegyülő bozontos fekete haj borította, sárgán villogó szeme leginkább macskáéra emlékeztetett. Nem tudta igazán kivenni félelmetes arcát, csak annyit, hogy durván faragott faszoborra vagy ördögpofára hasonlít. És a válla! A különös lény mély, gyengéd hangján udvariasan, fennhangon köszöntötte. Úgy, ahogy Kol és Christer megkérte. Molin enyhe aggodalmat hallott ki a hangjából, olyan emberszeretetet, amilyennel korábban sohasem akadt dolga. – Kerüljön beljebb – nyögte ki a beteg. – Foglaljon helyet, megkínálhatom valamivel? – Köszönöm, nem, éppen az előbb reggeliztem.
– Gondolom, a derék Simon házaspárnál. Igen, Lind úr, Christer már mesélt önről. Személyében mélységes csodálója akad. A szörny elmosolyodott, amitől egész arckifejezése megváltozott. Most már közelebb volt, Molin pedig vendége félelmet keltő vonásainak csaknem minden árnyalatát ki tudta venni. Az öreg ekkor már kezdte érteni, miért is “bálványozza” Christer ezt a rokonát. – Christer annyira lobbanékony természetű – mondta Heike. – De nagyon derék fiú. – Valóban az – felelte elérzékenyülve Molin. – Ugye, uraságod hallotta, miféle gondok nyomasztanak bennünket? – Mindenről értesültem. Valamennyien állhatatosan kérleltek, vessek egy pillantást Molin úrra. Kol Simon személyében odaadó barátja van. Azt mondja, a világ nem engedheti meg magának, hogy elveszítse önt. Hamiskásan elmosolyodott, hogy így vegye el iménti szavai élét. – Jólesett hallanom – válaszolta Molin, aki megértette Heike szándékát és ugyanezen a módon folytatta: – Meg kell ugyan vallanom, nem mindig voltam angyal. – Egy angyal bizony pórul járna, ha nagy vállalatbirodalmat kellene igazgatnia. Viszont nem tudom, miképpen lehet elrendezni az orvosával, ha most megvizsgálom. Hiszen nem akarom mások dolgába beleütni az orromat. – Megértem az aggodalmát, Ljungqvist doktor
azonban esténél hamarabb nem jön el, és az embert nem bosszantja fel az, amiről nincs tudomása. Továbbá be kell vallanom, nem vagyok vele teljesen megelégedve. – Milyen gyógyszereket rendel? Molin odaintette az inast és megkérte, hozza el a hosszú gyógykezelésnél használt orvosságokat. – Úgy vélem, rosszabbul vagyok a kúrájától – panaszkodott Heikének a beteg. – A doktor szerint viszont teljesen normális jelenség, mert a javulás csak később következik be. Heike összehúzta a szemöldökét, s ez nem kerülte el Molin figyelmét, noha nem látta közvetlenül. Ennek hatására még buzgóbban magyarázta, hogyan érzi magát: – A kúra már több hete tart. Tegnap panaszkodtam – ő pedig erre azt mondta, tegyünk hozzá valami újat. Erről van szó – mutatott a tányérkára Molin. – Most reggelihez kellene bevennem, de pocsék az étvágyam, ezért egyre halogattam. Heike kinyitotta a tányérkán fekvő apró dobozt és szemügyre vette a benne lévő fehér port. Az inas éppen ekkor érkezett vissza egy porokkal és folyadékokkal teli orvosságos szekrénykével. Heike valamennyi szert megszagolta, az ujja hegyére dugta és óvatosan megízlelte őket, majd ismét a fehér pornak szentelte figyelmét. – Sehol semmi név – morogta. – Csupa szám. Az üvegeken pedig csak “Erősítő” áll. Végtelenül komoly volt, amikor a vizsgálat végén Molin szemébe tekintett.
– Nem tudom, mi történik itt – jelentette ki összeszorított fogakkal. – Ezekből viszont egyetlen cseppet, egy szemet se vegyen többé be! – Mit mond? – Az úgynevezett orvosa hosszabb ideje a kegyelmes úr életére tör. Hihetetlenül erős szervezete lehet, hogy ellen tudott állni mindezeknek a támadásoknak. Molin és az inas némán meredt egymásra. – Valami azt súgja nekem, kritikusra fordult a helyzet – folytatta Heike. – Nézze meg ezt a fémesen csillogó port! Fájdalmas halált okozó méreg! Ha a kegyelmes úr bevette volna, néhány óra leforgása alatt meghal. Az inas illedelmesen a torkát köszörülte. – Engedje meg, hogy megkérdezzem, kegyelmes uram – ebben az esetben kicsoda állítaná ki a halotti bizonyítványt? – Bizony maga Ljungqvist doktor – bólintott Molin, majd remegve felsóhajtott. – Tegnap este célzást tettem rá, hogy Christer javára változtatni akarok a végrendeletemen, mindenesetre bele szándékozom foglalni ifjú barátunkat. Ljungqvist doktor éppen itt volt, és akkor írta elő ezt a fehér port. Nem értem, miért, hiszen ő nem szerepel a végrendeletben. Viszont nyilvánvaló, hogy valami oka van rá. Micsoda ravasz róka! – suttogta a végén. – Ne sértegesse a rókákat – mosolygott gúnyosan Heike, de a tekintete komoly volt. – Javaslom, hogy azonnal a rendőrségnek adja át ezeket a mér-
geket – igen, mindegyik méreg. – Így teszek. Kár, hogy barátom, a rendőrfőnök nincs idehaza – sóhajtott fel Molin. – Hű inasom viszont rögtön a rendőrségre mehet. És… nyilván az a legjobb, ha Ljungqvist doktornak egy szót sem szólunk? – Kétség sem fér hozzá! Nyilván a halálhírére vár. – Ettől az örömtől megkíméljük – jelentette ki határozott hangon Molin. – Most pedig megvizsgálna, Lind doktor úr? Az inas és a megtisztelő címmel felruházott Heike a hálószobájába kísérte az öregembert, a személyzet pedig utasítást kapott, semmi szín alatt se engedjék be Ljungqvist doktort, ha netán beállítana, mert “a kegyelmes úr most senkit sem fogadhat.” Higgyen a doktor, amit akar. Heike tetőtől talpig alaposan megvizsgálta a vén iparmágnást. – Szörnyű – mondta elcsukló hangon. – Egy jó erőben lévő testet tudatosan romboltak le napról napra. – Azért ne feledje, hogy kétszer ért szélütés. – De az elsőből felépült. – Úgy van. – A kegyelmes úr régi énjéből valamit talán vissza tudok adni – húzta ki magát Heike. – A legegyszerűbb kezelésnek azonnal neki is látok. Szíveskednék lehunyt szemmel csendben feküdni? Úgy. Egyedül voltak a szobában. Az inas időközben
a rendőrségre sietett. Molin érezte, hogy Heike az arcához teszi a kezét. Nem érintette meg a bőrét, de az öreg érezte a belőle áradó meleget. Egyre erősebben áramlott a szemhéja felé. A meleg, amely ekkorra forrósággá változott, a szemét sütötte. – Fáj? – kérdezte a mély hang. – Éget – válaszolta Molin. – De kibírom. Az öregember szíve hevesen dobogott. Nem értette, mi történik vele. Maga is meglepődött, milyen gyorsan bizalmába fogadta ezt a sajátos egyéniséget. Molin úr üzleti tevékenysége során hozzászokott a józan mérlegeléshez. Mivel eleve a valóság talaján állt, sohasem hitt a természetfeletti jelenségekben. Korábban a Heikéhez hasonlókat nemes egyszerűséggel sarlatánoknak nevezte. Most viszont már nem töltötte el ilyen fokú megvetés. Ebben nagy szerepet játszott a halálfélelem, a Ljungqvist doktor alattomos árulása okozta döbbenet. Még többet tett az ifjú Christer annak érdekében, hogy Molin elfogadja Heikét olyannak, amilyen. Lelkesedésével fellazította az öregember előítéleteit. Christer boszorkánymesternek nevezte különös rokonát. Hát igen, ha vannak boszorkánymesterek, úgy festhetnek, akár ez a szörnyeteg. Molin úr érezte, hogy Heike csak megjelenésére nézve szörnyű, a rút külső mögött pedig derék, megértő lélek rejtőzik. A szemét perzselő hőség kezdett elviselhetetlen lenni.
– Úgy érzem, mintha azon nyomban meggyulladna a szemhéjam – mosolygott bizonytalanul. – Ez bizony kedvező jel. Ha kegyelmes uram még egy kis ideig türelemmel viseltetik, hamarosan vége. – Megpróbálom – mondta elgyötört hangon Molin. – Amikor most elhúzom a kezemet, Ön semmit sem fog látni egy darabig. Olyan, mintha a Napba nézett volna. Kegyelmes uramat a nap hátralévő részében fejfájás fogja gyötörni, mindez azonban el fog múlni. És aztán? – akarta kérdezni Molin, de nem merte. Molin hűsítő fuvallatnak érezte, amikor Heike végre felemelte a kezét. – Ha akarja, most megpróbálhatja kinyitni a szemét, de fájdalmas lehet. – Azt hiszem, várok egy kicsit – mondta tompán Molin. – Nem hittem volna, hogy gyáva lennék, de… Szavait a belépő inas szakította félbe. – Kegyelmes uram, elvittem a rendőrségre a gyógyszereket. Odahívják a patikust. – Ugye megkérted őket, tartsák a szájukat? – Természetesen! Hogy érzi magát a kegyelmes úr? – Köszönöm, szikrázik a fejem, mint valami kovácsműhely, bár ez nyilván velejár. Most kinyithatom a szememet? – Tessék – mondta Heike. Molin remegve észlelte, milyen feszültség árad
a “boszorkánymester” hangjából. Az aggastyán lassan felnyitotta a szemét. Heike előrejelzésének megfelelően most semmit sem látott, pedig korábban még ki tudta venni a tárgyak körvonalait és a mozgást. Kegyetlenül lüktetett a feje, csengett a füle. Kénytelen volt ismét behunyni a szemét és csendesen felnyögött. Az inas meglehetősen rémült képet vágott. – Semmi vész – jelentette ki Heike. – Úgy gondolom, most az lesz a leghelyesebb, ha egy időre magára hagyjuk a kegyelmes urat. Pihenje ki magát, de ha segítségre volna szüksége, a szomszédos szobában leszünk. El fog aludni, így a legjobb. Az inassal együtt távozott és helyet foglalt a szalonban. – Úgy véli, hogy a kegyelmes úr állapota jobbra fordulhat? – kérdezte óvatosan az inas. – Jóvá lehet tenni azt a károsodást, amelyet a nyomorult gazember okozott? – Nehéz megmondani – válaszolta elgondolkozva Heike. – A második szélütése igencsak súlyos volt. Molin úr azonban hihetetlenül erős szervezetű ember. Biztos vagyok benne, hogy a mérgezésén tudok segíteni. – Ebben az esetben mindannyian mélységesen lé lennénk kötelezve uraságodnak. Rögtön ezután meghallották Molin mély horkolását. Heike nem említette az inas előtt, hogy a szerencsétlen vén milliomos az ő beavatkozása hatására aludt el.
A szalont kellemes hangulat ülte meg. Heike a reá jellemző udvariassággal beszélt mindenkivel, így a szolgákkal is. – Néhány óra hosszat ülhetek itt – mondta Heike. – Utána felválthat. Vagy ha jobban tetszik, lehet fordítva is. – Köszönöm – mondta az inas. – Csak elboldogulunk valahogy. Heike észrevette a másik ember megkönnyebbülését, amiért valaki legalább részben átvállalja a reá nehezedő terhet. Az inas személyében Molin hű szolgára talált. DÉLUTÁN ELŐSZÖR Christer és Kol állított be, sarkukban a kutyával. Nem sokkal később lóhalálában rontott be a rendőrfőnök, Tula és Tomas. Tehát nagyszabású családi találkozásra került sor Molin úr házában, hosszadalmas üdvözlésekre azonban nem nyílt mód. Csupán Sascha mutatta ki örömét, amiért viszontláthatja Tomast és Tulát. Az újonnan érkezettek magukon kívül voltak az izgalomtól. – Ljungqvist doktor… – lihegte a rendőrkapitány. – Mi van vele? – kérdezte Heike. – Az igazi neve Berg! Néhány pillanatra döbbent csend ülte meg a szalont. – Backmanné unokafivére, aki a szanatóriumban kezelte Magdalenát? – Pontosan.
Újabb csend. – Megvan! – kiáltott fel egyszerre Heike és az inas. – Most már összeáll a kép. – Miről beszélsz? – csodálkozott Tula. – Ljungqvist doktor hosszú ideje mérgezi Molin urat – válaszolta Heike. – Tegnap este súlyosat lépett. Halálos mérget adott neki. Átadtuk az embereinek, rendőrfőnök úr, ők meg a patikushoz fordultak. – Nagyszerű! Jó tudni, hogy önállóan is képesek gondolkodni. Nos, tudjuk, hányadán állunk. Most mitévők legyünk? – Megvárjuk, amíg Molin felébred – felelte Heike. – Megpróbáltam… kezelni. Nem tudjuk, sikerrel járt-e. – Akkor el kell kapnunk Ljungqvistet. – Nem tudom, célszerű-e most – mondta lassan Heike. – Ezt a kérdést Molin úr kiváló inasával együtt már megvitattuk, de akkor még nem tudtuk, hogy Ljungqvist és Berg ugyanaz a személy. Nem lehetne a tudtukra adnunk az alábbiakat: őkegyelmessége a végét járja, és még egyszer látni akarja az unokáját? Így Backmanékat is idecsalogatjuk. Egyszerre foghatjuk el őket, mert erre a hírre biztosan idecsődülnek! A rendőrfőnök végiggondolta a tervet. – Nos, nem rossz ötlet. Akkor viszont a fiúnak és a kutyának nem szabad itt lennie. Christer maga is életveszélyben van. – Miért? – Mert Ljungqvist-Berg doktor jelen volt, ami-
kor Molin úr megemlítette, hogy a fiút be akarja foglalni a végrendeletébe. – Ajjaj! Mi azonban megfogjuk a méregkeverőt, mielőtt újabb gaztettekre vetemednék. – Várjanak csak – szólalt meg Christer, aki ölében a kutyával az egyik szék karfáján ült. – Nagyon helyes, amit itt az “elfogásról” meg másról beszélnek, a legfontosabbról azonban megfeledkeznek. Valamennyien meglepetten néztek rá. Az ifjú lesütötte szemét. – Magdalena – mondta csendesen. – Jó, jó, mindvégig őrá is gondoltunk – vetette közbe Tula. – A fiúnak igaza van – vélekedett Heike. – Meg kell tudnunk, mi lett vele. Ha túl keményen járunk el, örökre tartani fogják a szájukat. – Úgyis ezt teszik – mondta Tula, aki szokásához híven most is zöldbe öltözött. Jól állt a szeméhez, amely egyre inkább az elátkozottak jellegzetes színét vette fel. – Nincs valami ötleted, Heike? Vagyis rá tudnál jönni, életben van-e a kislány? – Roppant nehéz feladat – mondta gondolataiba merülve Heike. – Ebben az esetben szükségem lesz… Hirtelen elhallgatott, mert megszólalt az inast hívó csengő. Molin felébredt. Mindannyian átmentek az öltözőhelyiségbe, a hálószobába azonban csak az inas és Heike lépett be. – Hivatott a kegyelmes úr?
Molin befogta a fülét. – Nem kell ordítanod. – Pedig én csak rendesen be… Az inas urára meredt. Ekkor vették észre, hogy az öreg szeme csupa könny és rájuk mosolyog. – Csak nem…? – álmélkodott Heike. Molinnak potyogtak a könnyei. Megtörölte a szemét és elfúló hangon így szólt: – Ha nem folynának ezek… az átkozott… könnyeim,… akkor tisztán látnálak benneteket! – Kegyelmes uram! – csapta össze kezét az inas, aki maga is csaknem könnyre fakadt. – Igen, hűséges barátom – mondta Molin úr. – Megint látok és hallok. Akár legszebb napjaimban. – És a kegyelmed arca? Már… nem olyan merev. A beszéde pedig tiszta és nem okoz nehézséget. – Igen, egészségesnek érzem magam, barátom! És ezt ennek a… Itt megállt, mert reggel közel járt ahhoz, hogy így szóljon: “Hát maga meg miféle szerzet, Lind úr?” Molin azonban művelt személy volt, így sohasem ragadtatta volna magát efféle kitörésekre. Hiszen ez az ember Mefisztóra hasonlít, vagy valamilyen mesebeli szörnyetegre – gondolta döbbenten. Mégis habozás nélkül kezébe adtam az életem. Micsoda csodálatos ember! Sikerült feltűnően hosszú szünet nélkül befejeznie a megkezdett mondatot: – …ennek a nagyszerű orvosnak köszönhetem! Teljes szívemből köszönöm!
Sokáig szorongatta Heike kezét. Egy pillantást váltott az inassal. Mindketten tudták, ugyanarra gondolnak: Lind “doktor” külsejéhez gyorsan hozzá lehet szokni. Szörnyű arcvonásai ellenére mindketten szokatlanul vonzónak találták. – Ezért gazdagon meg fogom jutalmazni, Lind doktor úr, nem, nem, ne tiltakozzék! Fel kell kelnem, úgy érzem, erőtől duzzadok. – Kezdetben jobb lesz óvatosnak lenni – figyelmeztette Heike. – De keljen csak fel nyugodtan, nem árthat meg. – Odakint sokan várnak a kegyelmes úrra. Csupa jóbarát. – Remek! Remek! Ennyi ármány után rám fér némi becsületesség. – Máris megkapja, méghozzá nagy adagban. Az öregember kis idő múlva kiment a rá várókhoz. Igaz, az inasra támaszkodott, de egyenesebb volt a tartása és tisztább a tekintete, mint évek óta bármikor. Köszöntötte Tulát és Tomast, gratulált nekik, amiért ennyire vonzó és eredeti egyéniségű fiuk van, majd az ebédlőben leültek az asztal mellé. Az asztal véletlenül éppen kerek volt, s ez nagyon illett a helyzethez. Mindannyian egyenrangúak voltak. Az inas kivételével mindannyian ültek, ám ő is a többiekhez hasonlóan résztvett a megbeszélésen. Amíg a szobalányra vártak, aki feltálalta a vacsorát, megvitatták, miképpen is leplezzék le a gazembereket. – Ljungqvist, helyesebben szólva Berg hama-
rosan megérkezik a szokásos esti vizitjére – mondta Molin. – Mitévők legyünk? A rendőrfőnök hosszasan gondolkodott. – Tényleg nem tudom, mi módon fogadjuk. Mindenesetre most ne tartóztassuk le. Mondjuk azt neki, hogy a kegyelmes úr a halálán van, vagy mégsem? És mit tegyünk Magdalena ügyében? – Várjunk csak – kiáltott fel Tula. – Heike éppen vele kapcsolatban akart szólni, amikor a kegyelmes úr csengetett. Arról beszéltünk, hogy… Miről is? – Megkérdezted Heikét, vajon rá tudna jönni, életben van-e Magdalena – mondta Tomas, aki mint mindig, most is csodáló pillantást vetett a feleségére. – Persze. Te pedig így feleltél, Heike: “Ebben az esetben szükségem lesz…” Heike a szemöldökét ráncolta. – Ezt mondtam volna? Valóban. Nos, szükségem lesz Magdalena valamilyen személyes holmijára. Ebben a házban pedig nehéz lesz ilyet találni. Ugye, régen járt erre? – Túlságosan régen – sóhajtott fel Molin. – Itt semmilyen ruha vagy játékszer sem maradt utána. Backmanék minden holmiját elvitték, amikor fejveszetten Linköpingbe költöztek. – Ugye, a kegyelmes úr akkor sem beszélhetett személyesen vele? – Nem, azt mondták, hogy megfázott és az ágyat nyomja. Még búcsút sem tudtam venni tőle. – Ezt nem kockáztathatták meg – jelentette ki a
rendőrfőnök. – Hiszen akkor már Backman unokahúgával cserélték ki Magdalenát. – És az az orvos, aki először a Ramlösa Gyógyintézetben kezelte az igazi Magdalenát, majd magát a kegyelmes urat, Backmanné unokafivére – jelentette ki keserű hangon Tula. – Szép kis család! – Nem értem, hol hagytátok az eszeteket – kiáltott fel Christer nagyobb ifjúi hévvel, mint tisztelettel. – Hiszen van itt, ami Magdalenáé! – Mi legyen az? – Természetesen Sascha! – Ugyan már! – legyintett Molin. – Hacsak nem tették tönkre – szólalt meg gúnyos hangon Tula. – Hiszen három évig Backmanéknál volt. – Nem hinném – mondta újonnan feléledt érdeklődéssel Heike. – Egy kutya sohasem felejti el azt, akit valamikor szeretett. Sascha a neve hallatára fülét hegyezte. – Vajon egy kutya is megteszi? – kérdezte Heikétől Tomas. – Egy kutya? – mosolyodott el Heike. – A kutyáknál nincs jobb médium! Gyere ide, Sascha! A kedves, bár sokáig bántalmazott kutya óvatosan odament hozzá, miután Christerre nézett. Az ifjú mosolyogva bólintott, így engedte meg az állatkának, hogy helyet változtasson. Heike ölébe vette a kutyust és nyugtatóan megsimogatta. – Sascha – szólalt meg szelíd hangon. – Nézz
rám! Most ne azzal a léggyel foglalkozzál, hanem ülj le ide az asztalra! Heike megfogta az állatkát és az ablak mellett álló kis asztalra tette. A többiek legnagyobb meglepetésére Sascha engedelmeskedett neki és helyet foglalt a csipketerítőn. Heike melléje ült, és igyekezett elkapni a kutya pillantását. Sascha rövid ideig mélyen és megértően a szemébe nézett. – Tudom, mennyire ostobának és gyermetegnek tűnhet mindez, de ugye minden lehetőséget meg kell ragadnunk? A többiek némán bólintottak. – Ez a kis lény jeleket ad – jelentette ki Heike. – Igazán? Heike vonakodva szólalt meg ismét. – Amint korábban mondtam, a kutya sokkal jobb médium, mint valamilyen élettelen tárgy, például a lányka egyik ruhadarabja… Várjanak! Nem tudok mást érzékelni,… mint hogy a kis Magdalena életben van. Az ebédlőasztal körül ülők egytől egyig megkönnyebbülve lélegeztek fel. Feltálalták a levest, de ügyet sem vetettek rá. – Maga Sascha továbbít felém Magdalenától származó jeleket – folytatta akadozva Heike. – Mivel egykor Magdalenáé volt, a kutyán át érzékelni tudom a lánykát. A homlokát ráncolta és tanácstalan arcot vágott. – Azt hiszem, ne örüljünk előre. Ha a jelek Magdalenától jönnek, akkor nehéz elérni. Úgy tűnik… nagy bajban van.
– Jaj – sóhajtott fel Molin. – De vajon honnan jönnek a jelek? Hol van Magdalena? – kiáltotta Christer és felugrott az asztal mellől. Tula vasmarokkal húzta vissza a helyére. – Ezt… nem tudom megállapítani – válaszolta Heike. – Kétségbeejtő. Nem tudok továbbjutni. Néhányan szórakozottan bekaptak egy-két kanál levest, egyébként mozdulatlan csend ülte meg az ebédlőt. Heike minden erejét megfeszítve bámult a kiskutya szemébe. – Biztos vagy benne, hogy az élők sorában van? – kérdezte józan hangon Tula. – Nem érzed a halál rezgését? – Semmi ilyet nem érzek. – Hála a jó Istennek – suttogta az amúgy igen kevéssé vallásos Molin. Intett a szobalányoknak, vonuljanak vissza és várjanak a főétellel. – Gyere ide és segíts! – szólt Tulának Heike. Az “álnok tündér” örömtől sugárzó arccal pattant fel, amiért Heike végre őt is bevonta a varázslásba. A kiskutyát igencsak megzavarta, hogy két ember fogja. De néha furcsák tudnak lenni az emberek. – Én is segíthetek! – kiáltott fel Christer. – Nem, nem – hárította el Heike. – Sascha kettőnknél többre nem tud figyelni. Christer lógó orral volt kénytelen visszavonulni. Sohasem veszik komolyan! Őt, aki életet lehel az elfonnyadt virágokba, és puszta szavára holtan esett össze, majd támadt fel az intéző!
Heike látta, mennyire elszomorította a fiút. Megfogadta magában, hogy később valamilyen módon jóváteszi, de most nem volt ideje hókuszpókuszt játszani. – Remek vagy, Tula – mondta csendesen. – Kitűnő! Az asszony rögtön felderült. Heike dicsérő szavai aranyat értek. – Én is érzem Magdalenát – mondta, és átkulcsolta a kutya derekát. Kissé megalázónak tartotta ugyan, hogy a hátsó felét kénytelen fogni, de Heike az elsőbbség jogán az állatka fejére és szívére tette a kezét. – Nagyon felerősíted a jeleket – folytatta Heike. – Mit érzékelsz? – A francba is – fortyant fel Tula –, csak nem tarthatom állandóan egy kutya seggét! Menj odébb, mert Tulának most látomásai támadnak! A többiek alig tudták elfojtani mosolyukat. Nem sokat értettek a látottakból, de hatalmas tiszteletet tanúsítottak Heike iránt. Tulával szemben nem egészen így viseltettek. Legnagyobb elképedésükre azonban Heike félreállt, mintha nála nagyobb erejű varázslóra akadt volna!
9. fejezet HELYET CSERÉLTEK, így most Tula ült Saschával szemben, keze között tartva a kiskutya fejét. – Úgy látszik, Tulában nálam erősebb a képesség arra, hogy tárgyak vagy élőlények által közvetített jeleket fogjon fel – suttogta Heike a jelenlévőknek. – Mi, a Jéghegyek Népe átokverte vagy kiválasztott tagjai mindig eltérő tulajdonságokkal rendelkezünk… – Lennél szíves egy pillanatra befogni a bagólesődet? – kérdezte tiszteletlen hangon Tula. Már ezek a szavak is nyilvánvalóvá tették, milyen felajzott. Heike elhallgatott, de nem tudott sokáig csendben maradni. A kiskutya ugyanolyan zavart és tanácstalan képet vágott, mint ő. – Nos? – szólalt meg újra a “nagy varázsló”. – Mit látsz? – Falakat – mormolta színtelen hangon Tula. – Bezáruló falakat. – Az előbb nekem is hasonló látomásom támadt – jelentette ki Heike. A többiek lélegzetüket visszafojtva figyeltek. Aki korábban hitetlenkedett és némi fölénnyel szórakozott a szeánszon, megfeledkezett előbbi viselkedéséről. Érezhették, hogy a Jéghegyek Népének két természetfeletti sarja lényeges ponthoz érkezett. – Nem látok mást – dőlt hátra Tula. – A falak
meggátolnak benne. Heike ekkor mély lélegzetet vett és leguggolt Sascha mellé. Néhány szót mormogott a kis kutya fülébe, olyan szavakat, amelyek megértéséhez a többieknek a fülüket kellett hegyezniük. Sascha összerezzent, meglehetősen zavarodottan pislogott és megpróbálta megérteni, mit mond Heike. Bizony nagy feladat volt egy kis kutya számára! – Emlékszel Magdalenára? – kérdezte Heike. – Magdalena. Mutasd meg, hol van! Igencsak ostobán érezte magát, miközben kiejtette az előbbi szavakat, de most már elvégeztetett. Nevessék ki, ha akarják, ő minden tőle telhetőt megpróbált. Sascha halkan nyüszített. A Magdalena név hallatára nyugtalanul izgett-mozgott és csóválta a farkát. Heike ismét a feszülten várakozók felé fordult. – Megnehezíti a dolgot, hogy két Magdalena nevű személy van. A kutya vágyakozik az egyik után és fél a másiktól. Csupán annyit fogunk fel, hogy Magdalena életben van, de minden jel szerint bezárták valahová és szenved. – Szegény gyermek – suttogta Molin úr. – Várjál! – kiáltott fel hirtelen Tula. – Segítettél! Újra jeleket észlelek! Akármi is legyen… Elhallgatott és szorosabban markolta meg Sascha fejét. A kis kutya ijedtében kapálózni kezdett. Tula engedett a szorításon, mire az állatka újra megnyugodott. – Néhány lényt is látok – suttogta Tula.
– Bizony nagyon tehetséges vagy – morogta Heike. – Én semmit sem érzékelek. Félrehúzódott, hogy ne zavarja az előbb megdicsért álnok tündért. – Ejha – mondta Tula, a többiek pedig előrehajoltak az izgalomtól. – Rezgések! Heike némán várta, mi lesz ebből. – Újra látomásaim támadtak – szólalt meg lassan, vontatottan Tula. – Most sokkal erősebbek… Heike a fejével intve biztatta, folytassa. – Annyi mindent látok – mondta zavartan a boszorkány. – Egy férfit. Mindnyájan tanácstalanul néztek egymásra. – Tula sohasem látta a doktort – emlékeztette a többieket Tomas. – És egy hegyet – folytatta a látnok. – Igazi hegylánc lehet – mondta Heike. – Vagy Berg doktor, hiszen a neve hegyet jelent. – Berg doktor lesz az – döntötte el a vitát Tula. – Ő, mert most valamilyen apró növény szára jelent meg. Miféle virágé is? Ez bizony csarab. – Csarab szára, svédül ljungkvist, nagyszerű! Ki tudsz még valamit venni? – Igen. Egy… okmányt. Nem értem, miféle. A legtetején valamilyen kerek jelvény vagy pecsét van. Amilyen pontosan csak tudta, leírta látomását. – De hiszen éppen ma láttam! – kiáltott fel a rendőrfőnök. – Várjanak, hadd gondolkozzam! Megvan! Berg-Ljungqvist iratai. Az uppsalai kórház odaadta őket. Itt vannak nálam.
– Nekem is megvannak – mondta Molin. – Amikor orvosomnak fogadtam fel azt az átkozott gazembert, másolatot kértem tőle a bizonyítványairól. Szólt inasának, hogy azonnal hozza el a papírokat. Heike és Tula ekkorra már eleresztette a kis Saschát, aki lelkendezve ugrált egyik embertől a másikig, hogy megdicsérjék, amiért az előbb oly nagyszerűen viselkedett. Végül az árulkodóan kimerült tekintetű Tomast választotta, akinél a legnagyobb biztonságban érezte magát. Molin és a rendőrfőnök közösen tanulmányozta a doktor bizonyítványait. A többiek válluk fölé hajolva sandítottak a pecsétes igazolásokra. – Mindenhol nagyszerű minősítéseket kapott – mormogta Kol. – De gyakran változtatott állást. – Feltűnően gyakran – bólintott a rendőrkapitány. – Állj meg! – mondta Molin. – A te listád hosszabb, mint az enyém. – Persze – hasonlította össze a papírokat a törvény szolgája. – Neked nem adta meg teljesen, hol működött. Nézz csak ide! Megvan az eltérés. Mielőtt a Ramlösa Gyógyintézetbe került, egy olyan kis kórházban működött, amelyet az Irgalmasság Menhelyének neveznek. A gyógyfürdőben végzett helyettesítése után ugyanoda tért vissza. Az Irgalmasság Menhelyéről ment át a Szeráf-rend kórházába. – Az én listámon sem az Irgalmasság Menhe-
lye, sem a Szeráf-rend kórháza nem szerepel. – Nézze meg az ember – szólalt meg Heike. – Nyilvánvalóan nem akarta, hogy a kegyelmes úr értesüljön róla. Minek nevezi magát ezen a helyen, Bergnek vagy Ljungqvistnek? – Ljungqvistnek – válaszolta a rendőrfőnök. – Megfelelő álnévnek találta. Ezeket a papírokat bizonyára többször meghamisította. – Akkor nyilván az Irgalmasság Menhelye a megfelelő hely – döntötte el a kérdést Tula. – Ott kell Magdalenát keresnünk. – Annál is inkább, mert buzgón kitörölte az ottani működését tanúsító sorokat – bólintott a rendőrfőnök. – Legalábbis azon a papíron, amelyet Magdalena nagyapjának nyújtott át – vette tüzetesebben szemre a Molinnak átadott bizonyítványokat. – Kórházba dugták volna? – kérdezte Christer. – Meglehet. Odahaza Backmanék, rajtuk kívül pedig Julius bácsi, majd Ramlösában BergLjungqvist doktor váltig azt állították, beteg szegényke. Pedig nem volt semmi baja. – Merre van az Irgalmasság Menhelye? – Svédországban nyilván több kórháznak akad hasonló neve – vélekedett Molin. – Az igazi papírjai adnak erre nézve felvilágosítást? A rendőrfőnök a különféle ajánlólevelek, bizonyítványok és tanúsítványok között lapozgatott. – Megvan! Hiszen ez a kórház a közelben található, Norrtälje és Stockholm között! Valóban, hallottam már róla. Ajjaj! Rossz a híre!
– Hogyhogy? – kérdezte Tomas. – Csak nem leprásokat ápolnak benne? – Nem, nem. Olyan intézmény, ahová előkelő családok dugják magas díjazás fejében szellemileg és testileg legnyomorultabb rokonaikat, hogy ne kelljen szégyenkezniük miattuk. – De ha jó ápolásban részesülnek, nincs is benne semmi kifogásolnivaló – mondta Molin. – A családjaiknak komoly terhet jelent az ilyen súlyos betegekről való gondoskodás. – Kétségtelenül így van, de ami az Irgalmasság Menhelyét illeti, azt suttogják, hogy a betegeket pusztán kényelmi okokból helyezik el ott, és egyszerűen “megfeledkeznek” róluk. Amíg fizetnek értük, jó a lelkiismeretük. A kórház az én körzetemen kívül van, ezért nem tudom, mi igaz a mendemondákból. Christer felugrott az asztal mellől. Fehér ingében hihetetlenül fiatalnak látszott, amint izgatottan közbeszólt: – De ha ilyen helyre akarták rejteni Magdalenát… akkor mi a csodának vitték először egészen Skånéig, a Ramlösa Gyógyintézetbe? Molin az iparmágnások éles pillantásával nézett rá. – Mert Julius Backman konzul odakészült. Falánk kéjencként a legnagyobb mértékben gyógyfürdői kezelésre szorult. Miután Berg ugyanabban az időben rövid ideig ott helyettesített valakit, a gazembereknek kapóra jött, hogy a konzul magával vigye a kislányt. Én és Magdalena egyaránt
tudtuk, hová készül. A konzul pedig volt olyan szeretetreméltó és felajánlotta, magával viszi a szegény gyengélkedő gyermeket. – Magdalena nem gyengélkedett – tiltakozott fennhangon Christer. – Vékony volt, sőt sovány, de ugye ilyen a testalkata, kegyelmes uram? – Persze, fiam. Én meg ostobaságomban hálámat fejeztem ki a konzulnak, amiért a szívén viseli Magdalena egészségét. Nos, mit szólnak? Bízzunk meg abban, amit a kis kutya “közvetített” felénk? – Semmibe sem kerül próbát tenni – mondta hangjában némi ellenkezéssel a rendőrfőnök. – Más nyomunk nincs, és az idő is sürget. Ha a doktor torkának szegeznénk a kést, valószínűleg egyetlen szót sem tudnánk kiszedni belőle és a lány élete is veszélybe kerülhet. Nem tudjuk, mi módon, de ezt a kockázatot nem vállalhatjuk. Ha egyáltalán életben van – tette hozzá fojtottan. – De ki vizsgálja meg az Irgalmasság Menhelyét? – Ön, személyesen – mondta Heike. – Lépjen kapcsolatba az ottani rendőrséggel, vagy más illetékes hatósággal! És Christert is vigye magával! – Engem? – kérdezte ragyogó szemmel a fiú, miközben a többiek meglepett képet vágtak. Molin azonban megértette Heike szándékát. Nem sokkal előbb utasította el Christer ajánlkozását, megsértve a fiatalember bűvészinasi önérzetét. Most viszont jóvátételben részesült. Heike megbízik benne, akár rendelkezik varázserővel, akár nem. Christer ezenkívül személyesen látta Magdalenát, és felismerné, ha ráakadnának. Ez is
igencsak fontos részlet volt. Heike nem tarthatott velük. Az ő külseje mindig rengeteg magyarázkodást vont maga után. Néhány jelenlévőnek eszébe jutott, hogy Svédország különféle vidékein működnek a jótékonysági intézményeket ellenőrző bizottságok. Ezért felmerült, vigyék magukkal Tomast is, mert az egész társaságban neki van a legpolgáribb külseje. A hangszerkészítő azonban kimerültségére hivatkozva elhárította az ötletet, noha hálás szavakkal köszönte meg, hogy reá gondoltak. Büszkeséget érzett, hogy vele is számoltak. Mindez oly sokat jelentett számára. Jó lett volna, ha egy természetfeletti képességű egyén is velük tart, ám Tulát sem vihették magukkal. Ebben az időben a nők nem rendelkeztek kellő tekintéllyel. A jó családanya szerepén kívül legfeljebb azt várták el tőlük, hogy otthon hímezzenek. Én viszont ott leszek! – tört fel Christer torkából a diadalkiáltás, de az utolsó pillanatban a nyelvébe harapott. Hiszen a jelenlévők közül senki sem hisz természetfeletti képességeiben. Hát majd meglátják! Valamennyiüket el fogja képeszteni! Végre ismét asztalhoz ülhettek. Hirtelen érezték, mennyire éhesek. A félbeszakított vacsora folytatódhatott; Heike és Tula melegített levesestányért kapott, a konyhai személyzet pedig fellélegezhetett. A MAGDALENA KERESÉSÉRE indulók a vacsora után azonnal felkerekedtek. A többiek távoz-
tak, a látogatók közül mindössze Heike maradt a házban. Mire Berg-Ljungqvist doktor beállított, a “nagy varázsló” Molin hálószobájában, egy függöny által takart benyíló mögött rejtőzött el. Innen mindent figyelemmel követhetett, és amennyiben szükségessé vált volna, közbe is avatkozhatott. Az inas gyászos képpel fogadta a hippokratészi esküjét sárba tipró orvost. – Milyen jó, hogy megjött, drága doktor úr! Őkegyelmessége nagyon rosszul van! Olyan végtelenül rosszul érzi magát! – Nocsak, idáig fajult a helyzet – mondta a tudós gazember, miközben a betegszoba felé közeledett az inas kíséretében. Heike kihallotta a hangjából, milyen nehezére esik lepleznie diadalérzetét. – Azt hiszem, őrajta már senki sem segíthet – mondta az inas. – A kegyelmes úr maga is tudja, és a családjáért akart küldetni. – Intézkedtél már? – Még nem. Először a doktor úr véleményét szeretném megtudni. – Azonnal írj nekik, de csak a vejét és a feleségét hívd ide, a kislányt, az unokáját ne! Túl fiatal és csak megzavarhatja a kegyelmes úr állapotát. – A kegyelmes úr viszont éppen őt akarja látni, hiszen Magdalena kisasszony az egyetlen rokona. Ljungqvist doktor egy pillanatig tanakodott. – Nos, akkor ő is eljöhet. De írd meg nekik, legyenek óvatosak! Közben a betegágyhoz érkeztek. Heike a függönyön keresztül láthatta, amint az orvos az ágy
szélénél állva kifejezéstelen arccal tekint az aggastyánra. Molin lehunyt szemmel feküdt párnái között és rendkívül hitelt keltő módon, nehezen, kapkodva szedte a levegőt. – Hiszen megváltozott az arckifejezése – állapította meg csodálkozva a doktor. – Nem… olyan ferde, mint volt. – Igen, a kegyelmes úr ma délután lett nagyon rosszul, és akkor simultak ki az arcvonásai. – Hm. Igen, itt már földi orvos nem segíthet – mondta képmutatóan a doktor. – Csak a Mindenhatót kérhetjük, hogy szenvedés nélkül szólítsa magához ezt a szeretett férfiút. – Bizony, doktor úr – suttogta az inas. – Milyen szomorúság látni egy ennyire nagyszerű ember végét! – Pótolhatatlan űrt hagy maga után – sóhajtott fel a méregkeverő. Molin felnyögött és nem lélegzett tovább. – Hoznál egy kézitükröt? – szólt LjungqvistBerg doktor az inasnak. A hű szolga vonakodva hagyta el a betegszobát, miután figyelmeztető pillantást vetett a benyíló felé. Ljungqvist-Berg doktor úgy vélte, egyedül maradt a hajdani iparmágnással. – Végre, végre ütött az órád, te vak és süket vén romhalmaz! Végre a miénk, amit már régen meg kellett volna kapnunk! Heike és Molin egyaránt jól emlékezetébe véste ezeket a szavakat.
Az inas visszatért a tükörrel. A doktor Molin szája elé tartotta a kis üvegdarabot. Rövid idő múlva felegyenesedett és felsóhajtott. – Bizony már nincs sok ideje hátra. – Virrasztok a kegyelmes úr ágya mellett – mondta komor hangon az inas. – A doktor úrnak nyilván más betegekhez is el kell még mennie, ugye? – Micsoda? Persze, persze. Holnap korán reggel visszajövök. De ha változás állna be, hivass el! És… nem volna ajánlatos papért küldeni? – De igen. Mindenről gondoskodom. – És, ööö… mi lett a végrendelettel? – A végrendelettel? – Igen, hiszen a kegyelmes úr újabb örököst akart bevétetni. – Vagy úgy! Erre sajnos már nem futotta az erejéből. – Már nem. Nos, talán így is jó. Igazságtalanság lett volna a kis Magdalenával szemben. Most pedig nehogy megfeledkezz Backmanékról, hiszen annyira szerették a kegyelmes urat! – Mielőtt a doktor úr megjött volna, megírtam a levelet. – Akkor legjobb lesz, ha magammal viszem és az esti gyorskocsival küldetem el. Így hamar odaér. A doktor akkora léptekkel hagyta el a betegszobát, mintha hétmérföldes csizmát viselt volna. Siet továbbadni az örömhírt? – gondolta keserűen a hűséges inas.
Az orvos eltűntét követően Molin azon nyomban felült az ágyban. – Ezt a képmutató frátert! – fakadt ki. – Láttak már ilyet? Közel voltam hozzá, hogy kinyissam a szememet és így szólaljak meg: “Jól hallottalak, te gazember!” Ezen mindhárman elmosolyodtak, a helyzet véresen komoly volta ellenére. Megállapodtak: Molin Backmanék érkezéséig “életben marad”. Addig amúgy sem tehettek egyebet, mint hogy áhítatosan reménykedjenek, a rendőrfőnöknek és két társának sikerül megtalálnia Magdalenát. Ha egyáltalán még az élők sorában van. Menynyire lehet megbízni egy kutya “jelzéseiben”? Berg-Ljungqvist doktor áldásos működésének színtere, az Irgalmasság Menhelye, ahol a Ramlösa Gyógyintézet előtt és után kezelte a szenvedő emberiséget, mindazonáltal megért egy látogatást! – Jól színészkedtem? – kérdezte lelkesen Molin – A kegyelmes úr remekelt – felelte az inas. – Egy pillanatig valóban úgy gondoltam, hogy a halálán van – mosolyodott el Heike. – Csaknem megfagyott bennem a vér. – Vagy úgy, arra a hörgésre gondolnak! Hát igen, az én kis magánszámom volt. E nehéz nap után mindhármuknak jól esett a közös nevetés.
10. fejezet AZ IRGALMASSÁG MENHELYÉT vezető házaspár gondjaira a rendőrfőnök, Kol vagy Christer még legádázabb ellenségét sem bízta volna. A feketébe öltözött, halálfejű, komor férfit nagyszerűen egészítette ki durva arcú, lenyalt hajú hitvese. Nyakig begombolt ruháját egyetlen bross díszítette, idomait pedig egy kovácsmester is megirigyelhette volna. – Egészségügyi ellenőrzés? – kaffogta a hölgy. – Sohasem hallottam róla. – Talán itt az ideje, hogy megismerkedjék vele – mondta a rendőrfőnök, aki nem fedte fel személyazonosságát. A környék nem tartozott az illetékességi körébe, és ami még rosszabb volt: a helybeli rendőrségen ezen a napon senki sem teljesített szolgálatot, tehát idegen területre hatolt be. Mégsem várhattak másnapig. – A legmagasabb helyről jövő utasítás – jelentette ki Kol és meglengetett egy hivatalos iratot, amelyben tökéletesen más tárgyról volt szó. – Megengedik, hogy beljebb kerüljünk? – kérdezte enyhén fenyegető hangnemben. – Hogyne, nekünk aztán nincs mit rejtegetnünk – mondta sértődötten a halálfejű. – Azok a családok, amelyek nálunk helyezik el rokonaikat, tökéletesen biztosak lehetnek szeretteik felől. Az urak azonban nyilván tudják, hogy a bolondokat nem könnyű tisztában tartani.
A jövevények meglehetősen rossz néven vették az előbbi kifejezést, rosszallásukat mégsem mutatták ki. A nyájas emberpár közben igencsak bosszúsan pillantott Saschára, akit Christer pórázon vezetett. – A kutya az enyém – világosította fel őket a rendőrfőnök. – Mindig velem van. A fiatalember pedig diák, éppen a nyári gyakorlatát végzi. A megnyerő asszonyság mennydörgéshez hasonlóan fújtatott. – Hány segítőjük van? – kérdezte Kol, miközben beléptek az unalmas, bár tisztán tartott előcsarnokba. – Két bugyuta háziszolga, ők főznek és takarítanak. Ezenkívül van három tökfejű ápoló, akiknek ami egyik fülén bemegy, a másikon rögtön távozik. Ha tehát valami kifogásolhatót látnak, ők tehetnek róla, hiszen kettőnknek nincs időnk mindenre ügyelni. Különben azoknak a pácienseknek is be kell segíteniük, akik képesek rá. Ez nem szálloda. – Ha jól tudom, a legtöbb ápolt jómódú családból származik – mondta kérdő hangsúllyal a rendőrfőnök. – Persze, semmi sincs ingyen – vágta rá a nyájas asszonyság. – Viszont tudniuk kell az uraknak, milyen koszos egy munka ez. – Nagyon is megértjük – mondta végtelen önmérséklettel Kol, aki a páciensek nevében is mélységesen megsértődött. Beléptek abba a helyiségbe, amely minden bizonnyal az intézet társalgója volt. Itt a kényelmet-
len székeken néhány egykedvű hölgy üldögélt. Alig néztek fel, amikor nyílt az ajtó. Christer mindenesetre felfigyelt rá, hogy a jeles házaspár láttán egyikük-másikuk szemében félelem villan fel. A következő szobában az urak gubbasztottak. Az Irgalmasság Menhelyén nyilvánvalóan adtak a jó erkölcsökre. Az idegeneket megpillantva az egyik ápolt gyámoltalanul felemelkedve szólni próbált hozzájuk. Talán éppen segítséget akart kérni tőlük? A halálfejűnek mindössze a kezét kellett felemelnie, s erre a páciens visszazuhant a székébe. Christer meg mert volna esküdni rá, hogy a kézmozdulat láthatatlan ostorra utalt… – Ezek veszélytelenek – hirdette ki fennhangon a “fő-néni”. – Ezért mozoghatnak ilyen szabadon. Persze hogy veszélytelenek, hiszen értelmük elégtelen a lázadáshoz. Christer észrevette, milyen súlyosakat nyel Kol. Ő maga úgy érezte, azonnal beteggé teszi a szerencsétlenek iránti részvéte. A rendőrfőnök keményen összehúzott szájáról láthatta: eltökélte magában, hogy itt valamit tenni fog – később. Most meg volt kötve a kezük. A rendőrfőnök előre megmondta, csakis a rögtönzés segíthet. A helyi rendőrség segítsége nélkül törvényes úton semmire sem mehetnek. A közös helyiségeket senki sem nevezhette kedélyeseknek vagy gondosan karbantartottaknak. A falakról pattogzott a vakolat, a padló ragadt a piszoktól, a bútorokat pedig elnyűtték vagy tönkretették. Semmi sem akadt, ami megmozgathatta volna az ápoltak képzeletét, egyetlen apró terítő,
párna vagy dísztárgy sem. Ez a reménytelen szürkeség huzamosabb itt-tartózkodás esetén bárkinek elvette volna a józan eszét. Nekik azonban meg kellett játszaniuk az egészségügyi ellenőrzést. Kol tehát itt-ott adott néhány utasítást, miként javítsanak ki egyet s mást. A szépséges emberpár a jelekből ítélve igencsak morcosan fogadta az észrevételeket. A “veszélytelenek” után az otromba téglaépület másik osztályára mentek, amely leginkább istállóra emlékeztetett. Itt a betegeket külön-külön rekeszekben helyezték el. A parányi kémlelőnyílással ellátott ajtókat lakatra zárták. A három jövevény, a menhelyet vezető házaspár legnagyobb bosszúságára ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes lyukba betekinthessen. Jónéhány epés megjegyzést tettek, bár még többet hallgattak el. Ezen az osztályon minden jel szerint részben azokat tartották, akiknek túlságosan tiszta volt a tudatuk és nem lehetett egy helyben ülésre kényszeríteni őket. Néhányan elegáns ruhát viseltek és gyámoltalan kísérleteket tettek kényelmetlen kis cellájuk csinosítására. A szobájukon látszott, néhanapján felkeresi őket a rokonságuk. A nyájas pár igyekezett jó benyomást kelteni az ápoltak hozzátartozóiban. A nagyritkán meglátogatottak között akadtak olyan torz nyomorékok, akiket családjuk nyilvánvalóan nem akart a nyilvánosság előtt mutogatni, de voltak enyhén zavaros értelmű szerencsétlenek és dühöngő őrültek is. A kukucskálólyuk olyan kicsi volt, hogy legtöbbjük észre sem vette a kórházban
vagy inkább elfekvő intézetben megforduló idegeneket. Christer meggyőződése szerint különben azonnal felugrottak és az ajtón dörömbölve a látogatók segítségéért könyörögtek volna. A három behatoló egyre inkább elszánta magát, hogy ezt a siralomházat hatósági erővel kitakarítják. Közben végeztek az “istállóval”, a szerencsétlen ápoltak kínzói pedig gyors léptekkel haladtak el egy súlyos vasajtó mellett. – Mi van mögötte? – kérdezte Kol. – Ugyan, semmi különös. Csak egy régi pince, amely legalább tíz éve nincs használatban – mondta a főnéni. – Szívesen megnéznénk a pincét is. – Sajnos nem megy. Lehetetlen lemenni, mert már a kulcs sincs meg. A förtelmes asszonyság szinte erőszakosan egy lépcső felé tuszkolta őket. Christer azonban megtorpant. Előzőleg a rendőrfőnökre pillantott, aki alig észrevehető módon, egyetértően biccentett. Mindkettőjük szeme ugyanis két dolgon akadt meg: a súlyos ajtó feletti falpárkányon, figyelmetlenek számára csaknem láthatatlanul, kulcs feküdt, Sascha pedig farkcsóválás közepette az ajtóhasadékhoz dugta orrocskáját. – A kutyának ki kell mennie – szólalt meg fennhangon az ifjú és elrángatta Saschát az ajtótól. – Megbocsátanak, ha visszafordulok? A nyájas párnak semmi kifogása sem akadt,
sőt. – Menjen egyenesen balra – mutatta az utat a “főnéni”. Christer úgy tett, mintha távoznék, de csakhamar megállt. Amint a többiek eltűntek az emelet irányában, Christer lekapta a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Alig nyikorgott, a többiek hangja pedig olyan messziről hallatszott, hogy az ifjú be mert lépni, lefelé haladt néhány lépcsőfokon és egy félhomályos pincehelyiségbe jutott. A fönti “istállóhoz” hasonlóan az itteni öt ajtón is lakat és kémlelőnyílás volt. Annyi különbséggel, hogy idelent minden borzalmasan lepusztult. A pince leginkább elhanyagolt disznóólnak tűnt. Orrfacsaró bűz töltötte be, amely azonban embertől, nem sertésektől származott! Christer döbbenetében alig kapott levegőt. Itt nyilván azokat tartják, akikért nem sokat fizetnek vagy sohasem jön látogatójuk – gondolta. A szépséges emberpár nem kockáztatja meg, hogy a szerencsétlenek rokonai rajtuk üssenek. Vajon melyik az öt ajtó közül…? Most nem volt ideje helytelen választásra. A többi nyomorultat sem zavarhatta meg. Legalábbis egyelőre nem. Ugyan, mit képzelődik, itt csak nem tarthatják fogva az ő Magdalenáját! Tévednek, hiszen nem zárhatták ebbe a rettenetes intézménybe! Ilyen vég csupán a szerencsétlen elmebetegeknek jut. Néhány ostoba jel és a gaz doktor meghamisított pa-
pírjai miatt keresik szegénykét. Magdalena három évvel korábban minden bizonnyal meghalt, ez az egyetlen helyes válasz… Tépelődéséből Sascha józanította ki. A kutyus megoldotta a kérdést, menjen-e ki vagy mégsem. Az állatka az egyik ajtó rése alá sandított és nyüszíteni kezdett. Amikor izgalmában csaknem felvakkantott, Christer befogta a száját. – Pszt – figyelmeztette a kiskutyát. – Mindjárt kinyitjuk. De hogyan? Itt nem volt kulcs. Christer komoly, méltóságteljes arcot vágott. – Szezám, nyílj ki – parancsolta a lakat felé fordulva, ám semmi sem történt. Természetfeletti képességeim sohasem akkor működnek, amikor szükségem van rájuk – állapította meg szomorúan. Ebbe bele kell törődnöm. Nem mert besandítani a kémlelőnyíláson. Tévedhetett, megzavarhatott volna valami szerencsétlen őrültet. És ha odabent Magdalenát tartják fogva és nem sikerülne kiszabadítania – igen, akkor mindent elrontott volna! Rémület fogta el. Egyetlen esélye maradt. A pincelejáró kulcsát bedugta a lakatba. A mérete megfelelt, de vajon a tollai…? Szerencséje volt. A kulcs kattanva fordult meg, és az ajtó kinyílt. A rendkívül sötét kis helyiségben először semmit sem látott, csupán az emberi lényhez oly méltatlan, orrfacsaró bűzt érezte. A homályban végül szánalmas, apró alakot vett észre, aki rémül-
ten bámult rá. Úristen – gondolta Christer, és fájdalmában összeszorult a szíve. Sascha viszont túláradó boldogsággal ugrándozott a nyomorúságos, rongyos kis teremtés körül. Christernek gyorsan kellett cselekednie. – Gyere! – suttogta. – Ki kell mennünk, méghozzá azonnal! A lány azonban nem tudott rendesen megállni a lábán. Gyorsan felemelte és kivitte, miközben Sascha fel-alá szökdécselt. – Maradj csendben! – suttogta Christer. Eszébe jutott, hogy bezárja a pincelejáró ajtaját, a kulcs viszont odalent maradt. Ekkor viszont már semmit sem tehetett. Kocsijuk a ház előtt állt. Nem szállhatott be; egyik férfi sem rendelkezett Backmanék engedélyével, amellyel elvihettek volna Magdalenát. A kapun kívülre kellett vinnie, de ugyan miképpen hagyjon üzenetet a rendőrfőnöknek és Kolnak? Hirtelen jó ötlete támadt. Letépett egy darabot a lány félig elrothadt szoknyájáról, a kutya nyakörve köré kötötte, majd határozott mozdulattal a hintóba zárta Saschát. Aztán amilyen gyorsan csak tudott, futásnak eredt és áthaladt a jeles gyógyintézményt övező udvar kapuján. Noha a karjában tartott kiszabadított rab igencsak rázkódott, remélte, ezt is el fogja viselni valahogyan. Te szentséges Isten, milyen büdös ez a szerencsétlen gyermek!
Mi lesz, ha éppen most néz ki az ablakon a menhelyvezető vagy a felesége? És vajon hol van a három ápoló? Ám semmi sem történt, szerencsésen a kapun kívülre jutott nagyon is könnyű terhével. Eddig még meg sem nézte igazán, kit visz a karjában. És ha nem Magdalenát szabadította ki, hanem valami teljesen ismeretlen szerencsétlent? Aki teljesen őrült, és adott alkalommal képes mindenkit hasba szúrni, megmentőjét is beleértve? Nem. Sascha világosan jelét adta, hogy felismerte kis gazdáját. De talán egy kutya is tévedhet? És ha Magdalenát mentette meg, aki talán valóban elmebeteg, ön- és közveszélyes őrült – akkor vajon mit követtek el? Nos, ez sem számít; akármilyen beteg is legyen, embertelenség lett volna, ha… ennyire hihetetlenül megalázó körülmények között hagyja. A kapun kívül először riasztóan nyitott területen kellett áthaladnia, ahol minden lépésnél jeges veríték borította el. De csakhamar kis erdőben találta magát. Itt megállt, és az úttól nem túlságosan messze a fák közé húzódott. Rettenetesen lihegett a kimerítő rohanás után, amikor leeresztette a megrázkódtatástól igencsak zavarodott kis teremtést. – Christer? – kérdezte az a fénytől hunyorgó szemmel. – Christer a Ramlösa Gyógyintézetből? Álmodom, jaj, megint álmodom! – Magdalena – zihált Christer, mint a fújtató. – Én pedig mélységesen meg voltam sértődve, ami-
ért nem írtál! Semmi más nem jut az eszébe? – Nem tudtam írni neked – válaszolta megtörten a szerencsétlen leány. – Most már értem. – Pedig annyira szerettem volna. Végre ideje volt alaposan szemügyre venni. Tényleg Magdalena volt, de jaj, milyen állapotban! Szürkésfeketére mocskolódott ruhája rongyokban lógott le hihetetlenül sovány, sőt aszott testéről. Könyöke és térde nyomorúságosan állt ki cérnavékony karjából és lábából. Arca szinte nem volt más, mint üregébe visszaesett hatalmas szempár, orra kihegyesedett, akár a haldoklóké. Egész bőrét koszréteg borította, tele volt rút kelésekkel, hosszú haja pedig boglyaként meredezett, noha láthatóan megpróbálta fésű nélkül rendben tartani. Valószínűleg tetvek is ellepték. Christer, a rettenthetetlen sárkányölő lovag nem tehetett róla: önkéntelenül sírva fakadt. – Mit tettek veled, Magdalena? – Semmit – felelte kimerülten a lány. – Éppen ez a baj. Semmit. Ő is könnyezni kezdett. Christer példája ragadósnak bizonyult. Az ifjú megtörölte a szemét és összeszorított foggal nyelt egyet. – Most pedig segítünk elmenekülnöd. Hamarosan itt lesz a kocsi, amely a nagyapádhoz visz. – Jaj, nagypapa! – mondta fénytelen szemmel Magdalena. – Milyen remek! Igaz, amit mondasz?
– Színigaz – nyugtatta meg Christer. A leány félrefordította a fejét. – Nem, álmodom – suttogta maga elé. – Annyi hasonló álmom volt már. – Nem szabad megint képzelődnöm. KOL ÉS A RENDŐRFŐNÖK ameddig csak tehette, fent maradt az emeleten. Hümmögve kérdezősködtek, s ezzel alaposan felbosszantották a nyájas házaspárt. A rendőrfőnök végül úgy vélekedett, ideje távozniuk. Lefele haladtában a vasajtó fölé nézve megállapította, hogy a kulcs eltűnt. Miután Kollal együtt jónéhány utasítást adtak az ápoltak helyzetének javítására, megköszönték a szíves kalauzolást. A házaspár nehezen leplezett megkönnyebbüléssel kísérte ki őket. A rendőrfőnök, aki észrevette a kutya nyakörvére tekert ruhafoszlányt, elállta előlük a kilátást, és gyorsan az ülés alá dugta a rongyot. – Maguk az otthon tulajdonosai? – kérdezte. – Bizony – válaszolta a halálfejű férfi. – Először egy alapítvány működtette, jobb családok gyermekei számára. Azután az elöljárók kiöregedtek, és nekünk kellett átvennünk a ház vezetését. Biztosíthatom uraságodat, hogy a lehető legjobb módon működtetjük. A rendőrfőnök erre inkább nem válaszolt. – Nyilván van orvosuk, aki a betegeket kezeli? – Hogyne – felelte nyikorgó, csúf hangján a
főnéni. -Berg doktor úr. Időnként eljön. De hol van a fiú? – fejezte be gyanakodva a szavait. – Ó, bajok vannak a gyomrával – mosolyodott el Kol. – Az előbb láttam, amint kisietett a kapun. Tehát nemcsak a kutyának kellett gyorsan távoznia. Kol most nem mondott igazat. Ám a rendőrfőnökkel együtt be kellett ismernie, hogy ezen a helyen a vadon törvényei uralkodnak. Minden bevett társadalmi szabályról meg kellett feledkezniük. Közben törték a fejüket, vajon mi is történt. A rongy nem ígért éppen felhőtlen örömöt, de ha Christernek sikerült…? Kihajtottak a kapun. – Ha nem tévedünk, valahol a közelben rejtőznek – mondta Kol. – Bár meglehetősen valószínűtlen! – A kutya odalent megtalálhatta a kis Magdalenát. Az igazi hatóságoknál mindenesetre ejtünk néhány szót erről a helyről? – Természetesen! Jaj, mennyi tragédiát láttam! Itt-ott nemesi címerek lógtak a falon. A szerencsétlenek még ebben a pokolban is meg próbálták őrizni a méltóságukat. Néhány tehetetlen öreg hölgy rongyokat fűzött a hajába, hogy szépen álljon. És az a férfi, aki a teraszra kérte az ebédjét… Elszorult a részvéttől a torkom. – Persze – mondta komor hangon a rendőrfőnök. – Engem is ugyanilyen érzés fogott el. Semmit sem mertem tenni, mert nem akartam túlságosan messzire elmenni. Ebben a körzetben nem va-
gyok illetékes, és végtelenül kínos lett volna, ha lelepleznek. Nocsak, odaátról az erdőből integet valaki. Látnak bennünket a rémület házából? – Nem – fordult hátra Kol. – A fal elfedi a kilátást. Biztonságban vagyunk. Megállították a kocsit, Christer pedig, karjában a leánnyal, rögtön előlépett a fák közül. – Úristen! – suttogta Kol. – Ez a legszörnyűbb látvány! Felkavaró! – Sírva fakadhat tőle az ember – suttogta a rendőrfőnök, aki pedig pályája során látott már egyet s mást. – Én már megtettem – mondta röviden Christer. – Vagyis sírva fakadtam. Induljunk! Kol, aki mindig is meleg érzelmekkel viseltetett a gyermekek iránt, maga és Christer közé ültette Magdalenát, miközben a rendőrfőnök a lovak közé csapott. Sascha gazdája kezét nyalogatta, az pedig mosolyogni próbált, de kísérlete nem igazán sikerült. – Mit tegyünk? – kérdezte a rendőrfőnök, akit teljesen feldúlt a leányka állapota. – Hiszen először meg kell mosdatnunk és tisztességes ruhát kell szereznünk… – Nem – jelentette ki Christer. – Ne álljunk meg. Egyenesen Molin úrhoz visszük. – Amondó vagyok, ne tegyük ki annak a megrázkódtatásnak, hogy így lássa viszont egyetlen rokonát – aggályoskodott Kol. – Legalább valamilyen tó vagy patak mellett álljunk meg, ahol megfürödhet. Ilyen állapotban úgysem mehetünk vele
fogadóba. Be sem engednék. Ne szenvedjen még jobban, amiért ennyire elhanyagolták. A lányka némán, egész testében remegve ült. Képtelen volt felfogni, mi történik vele. – Tudom, hogy álmodom – suttogta vacogó fogakkal. – Sohasem kerülök ki innen, tudom. – De igen, most már kint vagy – ölelte meg gyengéden Christer. – Soha többé nem kell viszszamenned! Soha! Nyilvánvalóan éppen ezt fogta fel nehezen. Mintha álomvilágban élt volna, gépiesen válaszolt, abban a hiszemben, hogy csupán álom, amit éppen átél. – Egyébként hogy kerültél ide? – kérdezte a rendőrfőnök. Magdalena lassan, mereven feléje fordította a fejét, anélkül hogy igazából látta volna nagyapja hű barátját. Kisimította szemébe lógó haját. – Nem… tudom. – Mondd el, amit tudsz! Magdalena kimerülten és értetlenül bámult rájuk, mintha nem tudná elhinni a történteket. Amúgy minden közömbös volt számára, de most mintha eltökélte volna magát, mégis jót álmodik. Ő, akinek három évig csakis gonoszságban és gyűlöletben volt része, most már beszélhetett. Hiszen ezek az emberek oly kedveseknek tűntek. Megmentői mindezt leolvashatták elgyötört arcocskájáról. Zavaros, de minden beszédnél ékesebben szóló gondolatok voltak. – Az az undok doktor a gyógyfürdőben… –
kezdett neki merev ajakkal, alig hallhatóan az elbeszélésnek – és Julius bácsi arra kényszerítettek, vegyek be egy szert. Azt mondták, elalszom tőle. Nem akartam. Kapálóztam, mert olyan csúnyán néztek rám. Ők azonban erősebbek voltak nálam. Azután itt ébredtem fel. Hirtelen eltakarta az arcát. – Jönnek! Jönnek és megfognak! – Nem fognak meg – biztatta Christer. – Most hazaviszünk nagypapához. – De hiszen nagypapa oly messze lakik. Egészen fent Upplandban. Most megvernek és újra bezárnak? Kol komolyan tekintett a szerencsétlen teremtésre. – Hogy képzeled? Most valóban Upplandban vagy. Az a gazember alvó állapotban hozhatott egészen idáig. Tudod, miért vittek arra a borzalmas helyre? – Nem – nyöszörögte kezébe temetett arccal Magdalena. – Azt mondták, megőrültem. De nem hiszem, hogy bolond lennék. – Egyáltalán nem vagy bolond – mondta nyugtató hangon a rendőrfőnök. – Az ember legfeljebb csodálkozhat rajta, miképpen nem lettél az ilyen rettenetes körülmények között! Képtelen vagyok megérteni, miért követtek el veled szemben ilyen kegyetlenséget. Magdalena öntudatlanul is közelebb húzódott Christerhez és összekuporodott az ifjú védő karjában.
– Az a szörnyű nőszemély egyszer mondott valamit… A többieknek közelebb kellett hajolniuk, hogy a kerékzörgés és patadobogás közepette értsenek valamit a lány szavaiból. – Oly szerencsétlenül éreztem magam és könyörögtem neki, engedjenek ki. “Itt maradsz” – mondta a némber. “A kereskedelmi tanácsos jó pénzt fizet érted”. Erre megkérdeztem, nem kaphatok-e másik szobát, mert ez csupa kosz. Ő pedig így felelt: “Minek? Amúgy sem látogat meg senki.” Magdalena meggyötörten hallgatott el. A két férfi és az ifjú némán nézett egymásra. – Pontosan így gondoltam – mondta Christer. – Odalent a pincében csak azok laknak, akikért nem fizetnek eleget, vagy sohasem jön látogatójuk. Magdalena nyilvánvalóan az utóbbi csoportba tartozott. A két férfi felfigyelt rá, milyen megható gondoskodással övezi Christer a szerencsétlen leányt, aki öntudatlanul is nála keres menedéket. – Mégsem értem – ismételte meg a rendőrfőnök. – Az a visszataszító házaspár mégsem bocsátott el, Magdalena. Úgy látszik, apád fizetett nekik, hogy ott tartsanak. Miért? Hiszen egyáltalán nem tűnsz betegnek! Meg lehet-e csak úgy állapítani az ilyesmit? – gondolta szinte egyszerre Kol és Christer, de hagyták, hogy a rendőrfőnök folytassa: – Én pedig egyáltalán nem hiszem, hogy az
apádat jobban érdekelné az unokahúga sorsának alakulása, mint a tulajdon leányáé! Magdalena erre igencsak értetlen arcot vágott. – Az unokatestvéredet tették a helyedre, mert megpróbálják elhitetni a nagyapáddal, hogy ő veled azonos. Julius bácsikádat megölték, ugyanis túl sokat tudott. Igen, mindent meg kell tudnod, mert értékes felvilágosítással szolgálhatsz nekünk. A szegény kislány továbbra is szédelgett a hallottaktól. – Kikről beszél? Mindenkit megismerek, Christert, a rendőrfőnök urat és… azt hiszem, uraságod nagyapám egyik munkavezetője… akinek szokatlan neve van. – Így igaz – bólintott Christer. – Kol Simon távoli rokonom. – Az előbb apádról, a mostohaanyádról és az unokafivéréről, Berg doktorról beszéltem – mondta a rendőrfőnök. – A nagybátyád ugyancsak részt vett az ördögi összeesküvésben, őt azonban megölték. Bizonytalan, mennyit tud az ő leánya, a másik Magdalena. Mindenesetre aligha mondták meg neki, hogy meggyilkolták az apját. Balesetként tüntették fel előtte a halálát. Magdalenával forgott a világ a sok ő és ők hallatán. Alvajáró gyanánt felelte: – Az unokatestvérem mindig roppant buta volt. Csak szép ruhákat akart, és folyton a tükörben bámulta magát. Semmiről sem lehetett beszélni vele. “Semmit sem értesz az életből”, mondta állandóan. “Gyermekes a természeted, és nyilván nincs szük-
séged pénzre! Milyen igazságtalan, hogy te leszel olyan gazdag, nem pedig én!” – Julius bácsinak csak volt elég pénze? Magdalena eltöprengett. Úgy tűnt, nagy erőfeszítésébe kerül a válasz. – Nem hiszem. Állandóan eljött az apámhoz és kölcsönkért tőle. “Különben eljár a szám” mondta ilyenkor. Ijesztően hangzott. – No látjátok! – kiáltott fel Kol. – Megvan! Tehát tudott a terveikről. – Miféle tervekről? – morogta a rendőrfőnök. – Nem látjátok, hogy semmi sem függ össze? – Három lovas jön utánunk – szakította félbe Kol. – Méghozzá gyorsan. Christer hátrafordult, Magdalena fejét pedig az ölébe hajtotta. – Csak nem az “Irgalmasság Menhelyének” három ápolója? Felfedezték volna, hogy megszökött az egyik fogoly? – Nyilván pácienst akartál mondani – jegyezte meg keserű gúnnyal hangjában a rendőrfőnök. – Bár a fogoly ideillőbb szó. Magdalena ebben a pillanatban éledt fel. A tudatát megülő köd ekkor szállt fel. – Nem! – nyöszörögte. – Nem, nem, az ápolók, el kell menekülnöm! Christer kénytelen volt lefogni. A szerencsétlen lány megpróbálta kicsavarni magát az ifjú karjából. A rendőrfőnök a lovak közé csapott. – Fegyver van náluk – mondta Kol. – Semmifajta kockázatot sem vállalhatunk – je-
lentette ki a rendőrfőnök. – Látod ott, az út kanyarulatában azt a csűrt, Christer? Mihelyt megkerültük, Magdalenával együtt leugratok és elrejtőztök. Nehogy meglássanak! Menjetek a tengerpartnak, innen nincs messze. Majd Penningbyben találkozunk. – Ha minden jól alakul – mormogta Kol. – De mi lesz veletek? – kérdezte Christer, aki még mindig a rémült Magdalenával dulakodott. – Ne törődj velünk – mondta a rendőrfőnök. – Most ugorj ki, nincs időnk megállni. Christer kiugrott a batárból, Kol pedig utána dobta Magdalenát. Nem volt nehéz feladat, mert a szegény leány pánikba esve nem tudta elég gyorsan elhagyni a kocsit. Sascha a kiugrást választotta. A következő pillanatban fiú, lány és kutya néhány gazdasági épület és egy dombhát mögött tűnt el. Hallották, amint közelednek a lovasok, a kocsi pedig megáll. – Most – suttogta Christer. – Most az alkudozással lesznek elfoglalva. Gyere, Sascha! Ismét karjába vette Magdalenát és átvágott vele a majorsághoz tartozó szántóföldön a rejtekadó erdő felé. A nyílt terület veszélyes szakasz volt, de Christer gondoskodott róla, hogy az épületek takarják. De ha valamelyik lovasnak eszébe jutna előrecsörtetni az úton, vagy kissé visszafordulni… Akkor elvesztek! A tanyán egyetlen lélek sem látszott. Bizonyára mindenki déli pihenőjét töltötte.
A fák között egy mélyedésben kifújhatták magukat. Christer magához húzta Saschát és úgy megveregette, hogy csak úgy porzott! – Okos kutya! – Sascha – fakadt ismét sírva Magdalena. – Bárcsak tudnád, mennyire örülök, amiért viszontláthatlak, kis barátom! Úgy féltem, hogy megöltek. Hiszen tudom, mennyire utáltak. Christer Magdalena iránti csodálatát a szerencsétlen leányból áradó förtelmes bűz sem csökkentette. – Nem mertek megszabadulni tőle, mert a nagyapád ajándéka volt. Ezenkívül egyfajta alibinek tekintették. Magdalena és Sascha összetartoztak. Abban viszont igazad van, hogy a másik Magdalena rútul bánt vele. Tényleg meg akarták ölni, ezért elloptam – nevetett fel. – Most pedig téged is elloptalak. – Azt hittem, régesrégen elfelejtettél – mosolygott végtelenül zavartan Magdalena. – Sohasem felejtettelek el, Magdalena – mondta már-már komikus komolysággal Christer. Magdalena azonban semmiféle komikumot sem érzékelt. Mielőtt ismét lesütötte volna a szemét, egy pillanatra odaadóan nézett az ifjú szemébe. Valamikor úgy tekintett Christerre, mint álmai hős álomlovagjára, de a fiú mostanra jóval több lett hős lovagnál. Christer eléggé fiatal volt ahhoz, hogy büszkeséget érezzen, amiért ennyire csodálja egy lány. A büdös, piszkos és kimerült kis teremtésre pillantott, s szemét könnyek lepték el a meg-
hatottságtól. – Képes vagy továbbjönni? – kérdezte. – Minél messzebbre kell jutnunk. – Hogyne. Ha rád támaszkodhatom, talán a saját lábamon is megállok. – Csak apránként. Induljunk! Felsegítette a tántorgó Magdalenát és továbbmentek. Ha gyorsan akartak haladni, bizony karjára kellett vennie a szegény kicsikét! Különösen akkor, ha cserjésen vágtak át, mert Magdalena lábán egy pár rongyos harisnyánál egyéb nem volt. A kutyát is beleszámítva mindhármukat végtelen boldogság fogta el, noha a veszély még egyáltalán nem múlt el.
11. fejezet ODAKINT AZ ÚTON a lovasok megállították a kocsit. – Hol a fiú? – kérdezte egyikük, minden bevezetés nélkül. – No de uraim! – mondta felháborodott hangon a rendőrfőnök. – Ez meg miféle modor? – Ne beszéljen összevissza! Hol a fiú meg a kutya? – Nem vagyunk kötelesek… Az egyik lovas pisztollyal hadonászott Kol és a rendőrfőnök orra előtt.
– Ha a diákra gondolnak, nos ő úgy látta jónak, hogy megvár bennünket, amíg végzünk keletupplandi felügyelőkörutunkkal – mondta méltóságteljesen a rendőrfőnök. – Nem érezte jól magát. A kutya pedig vele maradt. Elégedettek végre? – Megvárja kendteket? Hol? – Az utoljára felkeresett intézmény, az Irgalmasság Menhelye közelében – legyintett a rendőrfőnök. – Ismerősei laknak a környéken. Megállapodtunk, hogy három nap múlva a legközelebbi fogadóban találkozunk. – De az előbb többen voltatok a kocsiban! – ordította a harmadik lovas. – Szamárság – válaszolta Kol, és észrevétlenül Magdalena egyik leszakadt rongyára tette a lábát. – Nyilván a lovak fejét látták az ablaküvegen át. A három útonálló egyre jobban elbizonytalanodott. Fürkészve néztek szét, ameddig elért a pillantásuk. Jóságos Isten! – gondolta Kol. Add, hogy egérutat nyerjenek! – Egyébként mit akarnak a fiútól? – kérdezte a rendőrfőnök. – Semmi közöd hozzá. Mozgás, induljatok tovább! Húzniuk kellett az időt, hogy a fiatalok minél messzebbre menekülhessenek. – Idefigyeljen! – kiáltott fel a rendőrfőnök. – Ez már tényleg sok a jóból! – Fogd be a pofád és hajts tovább! Nyilvánvaló volt, hogy át akarják kutatni a környéket. – Hatósági emberek vagyunk – jelentette ki
kemény hangon a rendőrfőnök. – Ezért még drágán fogtok meglakolni! Kik vagytok? Az Irgalmasság Menhelyének ápolói, vagy közönséges útonállók? A három lovas rá sem hederített. Egyikük dühöngve rúgott a kocsiba és megfordította a lovát. Visszafordultak, és csakhamar eltűntek a csűr mögött. – Most már semmit sem tehetünk – mondta a rendőrfőnök. – Nyilván átfésülik a vidéket. Isten adja, hogy a gyermekek biztonságban legyenek! MAGDALENA FOKOZATOSAN ÉBREDT FEL abból a kábító zűrzavarból, amely úrrá lett rajta… Amikor meghallotta az oly ritkán kinyíló zárban a kulcs csikordulását, azonnal védekező helyzetet foglalt el. Fátylat borított a tudatára – mintha az egész csupán rémálom volna, amelyből egy szép napon felébred. Ekkor azonban nem a megszokott rémalakok léptek be, hanem egy ifjú meg egy kutya. Magdalena nem mert teljes öntudatára ébredni. Ez is álom, olyan csapda, amelybe nem szabad beleesnie. Csakhogy a kutya megszólalásig hasonlított Saschára, és boldogan üdvözölte. Az ifjú pedig teljesen olyan volt, mint Christer, akit sohasem felejtett el, noha mindössze egyetlen alkalommal találkoztak. Szokatlanul álságos kelepce! Ám nem gondolhatta tovább, mert az ifjú a fülébe suttogta, jöjjön vele, azzal a karjába kapta és
kivitte. Ki? Ez valóban nem egyéb álomnál! Tiszta, friss levegő csapta meg az arcát. Álmaiban korábban sohasem élt át ilyesmit. Sascha! Mégis Sascha ez a kis kutya? Egy kocsi várakozott az iszonyat háza előtt. Az ifjú letépett egy darabot foszlott szoknyájából. A hintóba rakta az álombeli Saschát, azután futásnak eredt. Jaj, mennyire elszédítette a rázkódás! A fiú sírt. Ő maga sem tudott mást tenni, mint hogy könnyekben tört ki. Szégyenkezett miatta, de nem tudta elfojtani sírását. Beszélgettek. Christernek merte nevezni az ifjút, az meg tudta, hogy az ő neve Magdalena. Az álmok világában minden megtörténhet! Óvatosnak kell lennie, végtelenül óvatosnak. Nem hihet az álomnak! Az ifjú szeméről leolvashatta, milyen rémületes látványt nyújthat. Ezért eredtek el a könnyei. Különös. Álmában mindig tiszta volt és szép ruhákba öltözött. Minden rongy, minden kosz eltűnt róla. Azután arra jött a hintó, őt pedig odavitték. Újra többé-kevésbé ismert arcokkal találkozott. Ezek is elszörnyedt képet vágtak. Magdalena legszívesebben elbújt volna rémülettől és együttérzéstől tágra meredt szemük elől. Nem én vagyok az – akarta mondani. Tiszta
voltam. Szép szoknyát viseltem. Mostanra viszont csupa rongy lett Hol vagyok? Mi történik velem? Hirtelen oly sok minden történt egyszerre. Izgalom fogta el őket. Az ápolókról beszéltek? Nem! Nem, nem szabad jönniük, most nem! Most? Friss levegő csapott az arcába. Látta az ég kékjét… Valóban odakint volt! Nem álmodott, kiszabadulása a valóságban játszódott le! Szinte ujjongáshoz hasonló vad izgalom fogta el. Végre teljes valójában tárult fel előtte a helyzet. Sietniük kell – minél távolabbra! Mert most ismét az élet felé igyekszik! Christer gyakran kapta fel, ám ő a saját lábán akart menni. Érezni akarta lába alatt az erdő hűvös, lágy talaját… Hirtelen véget ért az erdő, és a nyílt tenger terült el előttük. Vagyis hát nem teljesen nyílt, hiszen a Roslagenhez tartozó szigetvilág megannyi apró szirtje zárta el a kilátást. Viszont kétségtelenül a Balti-tenger partjára értek. Hogy a tengert is viszontláthatta! Az erdő szélén újabb pihenőt tartottak, mert ekkorra mindketten teljesen kimerültek. A partnak verődő hullámok moraja mennyei zeneként visszhangzott Magdalena fülében. – Igaz? – kérdezte egyszerre sírva és nevetve. – Igaz, hogy… szabad vagyok? – Még nem egészen. Tovább kell mennünk
Penningbyig, utána pedig a nagyapádhoz, akinél teljes biztonságban leszünk. – De később nyilván értem jönnek és magukkal hurcolnak? – Soha! Soha, soha többé. Biztonságban vagyunk, ha lerázzuk ezeket az ápolókat. Most viszont pihennem kell. Alig kapok levegőt. Magdalena lopva ránézett, mialatt Christer kifújta magát. Milyen délceg lett Christer! Mennyire… férfias! Igen, felnőtt, most már tizennyolc esztendős. Milyen érett korú! Ami őt magát illeti, a pincében eltöltött évtizedek jeges telei és elviselhetetlen nyarai után tizenhat lehet. Három évet raboltak el az életéből, serdülőkorának legszebb három esztendejét. Christert Magdalenán kívül senki sem tekintette volna felnőttnek. Minden hozzátartozója nagyranőtt gyermeknek tartotta. Vajon érettebb lesz most? Használt neki, hogy a védtelen Magdalena védelmezője lehet. Milyen erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát! Füleltek, hallanak-e valamilyen zajt a mögöttük elterülő erdőből, de sem lópaták dobogása, sem durva hangok nem hallatszottak, A végtelennek tűnő csendben egyetlen ágacska roppant meg. – Azt hiszem, felhagytak a kutatással – mondta halkan Christer. – Vagy pedig máshol folytatják. Magdalena tökéletesen tudatában volt vele, milyen nyomorúságos a külseje. – Olyan szívesen megmosakodtam volna – mo-
tyogta, és gyámoltalanul csimbókokban álló hajába túrt. – Erről is gondoskodunk. A tenger vize nem túl hideg. De még északabbra kell eljutnunk. Nem merek ittmaradni. – Persze, megértelek. Magdalena számára nem okozott nehézséget a járás, ha pontosan az erdő szélén, a fűben haladtak. Egymást kézen fogva, gyorsan mentek tovább. Ekkorra hozzászokott, hogy újra a lábát használja, Christer oltalmazó karja pedig abban a pillanatban megfogta, amikor csak megtántorodott. Sokáig némán gyalogoltak, mígnem egy fák övezte sekély öbölhöz nem értek. – Itt megállhatunk, – mondta Christer – te pedig megfürödhetsz. A szegény kislány nagyot nyelt. A vízre pillantva heves vágyat érzett, hogy leöblítse a bőrébe ivódott koszt, de… – Nem tudom – szólalt meg gyámoltalanul. – A ruháimat is ki kell mosni. De nem fogok fázni, ha ruhástul fürdöm meg? Arra meg nem vagyok hajlandó, hogy a parton hagyjam és utána ismét felvegyem őket. Képtelen vagyok még egyszer ilyen koszos göncöket felölteni. Christer megértette, milyen gond nyomasztja szegénykét. Szeme végigpásztázta a gyepet, majd egy harangvirágon akadt meg. – Nyugodtan eldobhatod a rongyaidat – nyugtatta meg a lánykát. – Szerzek neked tisztességes ruhát.
Magdalena értetlenül bámult rá. – A legújabb divat szerint valót – ígérte meg Christer – Most pedig elfordulok, egyáltalán nem nézek oda. Ha végeztél a fürdéssel, egyszerűen gyere vissza! Magdalena meglehetősen zavartan fogadta a szavait. A nap azonban magasan járt, és a kristálytisztán hullámzó víz igencsak csalogatta a tisztaságra áhítozó leányt. Feszélyezetten vetkőzött le. Nem mert hátrafordulni, utánakukucskál-e Christer, de megbízott az ifjú szavában. Óvatosan a vízbe lépett. Hidegebb volt, mint amilyenre számított. Tetőtől talpig dideregve mély lélegzetet vett. Mindenképpen meg kell fürödnie. Ott legalább nem fázott, ahol már víz borította a testét. Egyre feljebb ért, feljebb és feljebb… Pfuj, mennyi fekély ékteleníti a bőrét! Nyilván a különféle ütések helyét vakarta el. No, ti gazok – gondolta bosszúvágytól égve. Csakhamar el fogtok tűnni! Gyorsan nyakig merült a vízbe. A legrosszabbon túl volt. Befogta az orrát és addig dugta fejét a vízbe, amíg szusszal bírta. Most legalább benedvesedett a haja. Amennyire csak szappan nélkül lehetett, egész testét végigdörzsölte. Természetesen sokkal jobb lett volna, ha segítséget kap, ezt viszont sohasem kért volna! Milyen finoman, bizsergetőn cirógatták a tenger hullámai! Magdalena úgy érezte, mintha újjászületett volna. Sokáig nem fűlt kedve hozzá, hogy újra kimenjen a partra.
De hogy a csudában akar neki Christer tiszta ruhákat szerezni? Képtelen volt rájönni a titok nyitjára. CHRISTER MINDEN AKARATEREJÉT megfeszítve guggolt a harangvirág előtt. A harangvirág a legtisztább, legszűziesebb növény. Ki más lehetne méltó rá, mint éppen az ő Magdalenája? És ez a gyönyörű szín! Remekül áll majd neki. – Virágocska, virágocska, belőled lesz a szép szoknya – mormolta. – Légy kedvesemhez méltó anyaggá! Légy csipkés selyem, amilyen a saját formád! Változz azonnal szoknyává! Várt egy keveset. A harangvirág a gyenge szellő hatására fejecskéjét ingatta, egyébként bosszantóan változatlan maradt. – Természetesen nagy szoknya légy – tette hozzá gyorsan Christer. – Ugye megérted, hogy Magdalena nem fér bele egy olyan csöpp szoknyába, amekkora te vagy! Teltek-múltak a másodpercek. Christert lassacskán elfogta az idegesség. Magdalena talán mindjárt előjön a vízből. – Tiszteletre méltó őseim – könyörgött a türelmetlenségtől megfeszült arccal. – Tudom, milyen szeszélyes az erőm. Akkor tör fel, amikor neki tetszik. Most, egyetlen alkalommal mégis segítenétek rajtam? Hiszen szegény kis barátnőmnek nincs mit magára húznia, kényszerhelyzetben vagyunk! Legyetek már olyan jók, tanúsítsatok egy kis bajtársiasságot irántam!
Christer Tomasson vagyok, akkor is a Jéghegyek Népéből származom, ha nem szabad viselnem ezt a nevet. Talán ezért vagytok ilyen szűkmarkúak? Jaj, bocsánat, nem úgy gondoltam! Hiszen én vagyok nemzedékem átokverte, vagy inkább kiválasztott sarja! De könyörgése sem a harangvirágot, sem az ősöket nem hatotta meg. – Christer? Magdalena félénk hangocskájának hallatára egész testében megremegett. A tengerpart felől jött, ő pedig meggondolatlanul arra fordult. Ám nem történt semmi baj, mert Magdalena messzire maga elé tartotta szutykos rongyait, mintha nem akarná velük újra bemocskolni tiszta bőrét. Christer messziről látta, hogy libabőrös, ajka pedig elkékült. Mit tegyek, mit tegyek? – gyötörte a bizonytalanság. – Hiszen megígértem neki! A harangvirágra vetett utolsó, hiábavaló pillantás azt mondta neki, itt aztán elkel a jó tanács. Egyetlen dolgot tehetett, habár ezt aligha lehetett volna csodának nevezni. Levette hosszú fehér ingét. Úgy gondolta, Magdalenának legalább a térdéig ér. Nem erre gondolt, a szükség azonban törvényt bont. – Az előbb… kudarcot vallottam – kiáltotta. – Nem vennéd fel az ingemet? Elég hosszúnak tűnik. Magdalena rövid ideig tartó habozás után elfogadta a javaslatot. – De akkor te mit veszel fel?
Christer tudta, hogy a Göta-csatornánál végzett munkától igencsak megizmosodott. Jó lehet, ha egyszer végre kimutatja az izmait. – Nincs szükségem rá. Leteszem ide, utána továbbindulok. Te pedig érj utol. Így rendben van? – Köszönöm… igen – válaszolta lassan Magdalena. Kis idő múlva hallotta, amint a leány lassan közeledik. A szoknya hossza elégségesnek bizonyult, jártában azonban igencsak belékapott a szél, így Magdalena kénytelen volt szorosan markolni a végét. – Mihelyt hazaértél a nagyapádhoz, levágjuk a hajadat és tisztességesen megfürödhetsz – szólt hozzá Christer anélkül, hogy ránézett volna. – Azért remélhetőleg ez a kis fürdőzés is segített? – Ó, hogyne – válaszolta gépiesen Magdalena. Hogyan menjek be Penningbybe? – tanakodott magában. Ez az ing éppen hogy a térdem alá ér. És ilyen kócos, nedves hajjal? Christer úgy felelt, mintha olvasni tudná a gondolatait: – Majd azt mondom a falubelieknek, fuldokoltál, én pedig kihúztalak a tengerből. – Remek ötlet! – nevetett fel megkönnyebbülve Magdalena. – Éhes vagy? – kérdezte némi idő elteltével az ifjú. Magdalena szó nélkül bólintott. A leányka nagyon elfáradt. A fák között telepedtek le újabb pihenőre. Itt-ott kis majorok mel-
lett haladtak el, néhány üres halászkunyhót is érintettek. Minden jel szerint már nem jártak messzire Penningbytől. Magdalena összekuporodva ült a kölcsönkapott ingben. Christer, mintha pusztán a véletlen műve volna, a lombok között átszűrődő napfényben megfeszítette izmait. – És te, nyilván te is éhes vagy? – kérdezte a leány. Oly megható látványt nyújtott, ahogyan felsebzett lába kikandikált az ing széle alól. – Ugyan, egyáltalán nem – biztosította Christer, és köhögéssel próbálta leplezni korgó gyomrát. A beszélgetés megakadt. Hirtelen feszélyezve érezték magukat a másik társaságában. Most derült csak fény rá, milyen kevéssé ismerik egymást. Magdalena buzgón paskolta Saschát. Christer tekintete az erdőben kalandozott, mintha ott keresne társalgási tárgyat. Két hosszú perc telt el, miközben egyre inkább korgott a gyomra. Az a fajta hosszú, zavarba ejtő korgás volt, amely legalul kezdődik és felfelé terjed. Magdalena nem merte megállapítani, hogy megmentője bizonyosan éhes. Christer kétségbeesett mosollyal szólalt meg, el-elcsukló hangon: – Úgy látszik, mindig az erdőben találkozunk. Magdalena még jobban hajtotta le a fejét Saschához.
– Igen. Szegény Magdalena kétségbe volt esve. Olyan szívesen beszélgetett volna vele, az agya azonban nem fogott. Mindössze ennyi telt ki tőle: “Kicsi Sascha! Kedves kis Sascha!” Christer biztosan úgy érzi, kívüláll gazda és kutya meghitt kapcsolatán! Nem lebben szét az inge? Vajon illően ül? Látja-e Christer, milyen rút sebek borítják a karját? Magdalena balszerencséjére valamilyen szúrós dolgon foglalt helyet. Meg sem mert moccanni, hiszen félt, hogy elcsúszik az ing. Hiszen semmi sem volt alatta. – A körmöd… – mondta rekedt hangon Christer. Magdalena rémülten nézett a kezére. – Megpróbáltam lyukat kaparni a falba – suttogta. Egy pince falába? Szegény kicsike! Magdalenát végtelenül meghatotta Christer együttérző viselkedése. A fiú megfogta és óvatosan simogatta a leányka kezét. Sérült ujjait az orcájához érintette. – Be fognak gyógyulni – ígérte meg gyengéden. Amíg a gondját viselhette és ő lehetett a hős védelmező, minden rendben volt. Akkor kezdődtek a bajok, amikor másról kellett volna társalogni. Szerencséjükre felfigyeltek egy alakra, aki a tengerparton éppen feléjük tartott. Christer megnyugtatta a rémült Magdalenát, hiszen Kol volt az,
aki eléjük ment – arra az esetre, ha nehézségeik akadnának. Minden gond nélkül jutottak el a Penningbyben várakozó kocsihoz. Magdalenára egy takarót terítettek álcázásul, majd sietősen észak felé indultak, hiszen esteledni készült. MOLIN HÁZÁBAN ezalatt ideges várakozással telt a nap, amelynek csak nem akart vége lenni. Reggel ígéretéhez híven beállított az álnok orvos, de az inas csendes szóval kitessékelte. A kegyelmes úr állapotában semmiféle változás sem következett be, immár semmiben sem lehet reménykedni. Igen, a pap járt már nála. Most már csak abban bizakodhatnak, hogy a családja időben érkezik. A kegyelmes úr alszik és egyáltalán nem lehet zavarni, Isten áldja, doktor úr! Mielőtt az alattomos méregkeverő észrevehette volna, mi megy végbe ebben a házban, az inas a kapun kívülre tessékelte. Nos, mégis kedvezően alakulnak a dolgok – gondolta Berg-Ljungqvist. Átkozottul szívós vénember! Hihetetlen, hogy az utolsó adag után még mindig életben van! A doktor könnyed léptekkel hagyta el a fényűző parkot. Igen hamar hatalmas tortán osztozkodhatnak! Huszonöt százalék várt rá. Gyorsan felbecsülte, mekkora vagyonra számíthat. Csaknem egész Norrtälje a vénemberé, de Stockholmban is rengeteg üzeme és ingatlana van. Nem éppen kis összeget érnek…
Talán követeljen ötven százalékos részesedést? Hiszen mindenről tud… Sajnos, lehetetlen. Emlékezett rá, mi történt Julius Backman konzullal. Legjobb lesz óvatosnak lenni. No és ha az örökség egyharmadát kéri magának? Bizony hogy megérdemli, elvégre neki kellett minden piszkos munkát elvégeznie! Ezzel a javaslattal áll majd elő. Természetesen nem ront ajtóstul a házba. HEIKÉN KÍVÜL Tomas és Tula is Molin mellett tartózkodott; az öregúr megkérte őket, maradjanak vele. Anna Mariáért kocsit küldetett, így legalább neki sem kellett otthon rostokolnia. Mindnyájan szótlanul, feszülten várták a fejleményeket. Többen közülük kételkedtek abban, hogy az Irgalmasság Menhelyének felkeresése bármilyen eredménnyel járna. A kis Magdalena aligha lehet életben, vagy ha mégis, biztosan nem ott! Némán, közösen költötték el az ebédet. Heike a délelőtt folyamán megpróbált javítani az öreg Molin állapotán, amelyet előbb a két szélütés, majd a huzamos ideig tartó mérgezés viselt meg. Ebéd közben lopva figyelte Tomast és mélyen aggodalom fogta el miatta. A derék hangszerkészítő sohasem volt túlságosan erőteljes, de most komolyabbra fordult a helyzet. Hiszen ez az ember végtelenül kimerült! Odahaza kellett volna maradnia, Motalában pihentetnie gyenge szívét. Másfelől Heike azt is tudta, milyen sokat jelent
Tomas számára, hogy ő is eljöhetett, és nem kolonc imádott felesége nyakán. Heike hirtelen észrevette, hogy Tula mozdulatlanul ül és kétségbeesetten mered rá. A fene egye meg! Miért nem gondolta meg előbb, mitévő legyen? Hiszen Tula éppoly érzékeny mások hangulatára és benyomásaira, akárcsak ő. Mivel az asszony a Jéghegyek Népének átoksújtotta tagjai közé tartozott, mint nyitott könyvből olvashatta le Heike arcáról, mi jár az eszében. Tula ebéd után azonnal félrevonta. Heike megfogta az “álnok tündér” karját. – Nyugodj meg, meg fogom vizsgálni Tomast. Nem hinném, hogy komoly baja volna, de ezt az állandó utazgatást nem neki találták ki. Tula Heike karjába mélyesztette körmeit. – Ha történik valami Tornásszal, senkim sem marad! Senki az égvilágon! – Christerről megfeledkeztél – emlékeztette Heike. – Szüksége van rád. – Meddig még? Hiszen felnőtt. És akármennyire is szeretem a fiamat, ő nem Tomas! Heike belátta, milyen komoly a helyzet. Megértette, milyen kevés kötelék fűzi Tulát a hétköznapi emberekhez. Kizárólag Tomas, a kölcsönös szerelem. – Tudom, Tula. Ha elveszíted, ugye mindennek vége? – Akkor igen. Akkor feladom a küzdelmet. Az istenek legyenek tudói, mennyire ádáz tusa volt!
Heike megborzongott. Az érintetten kívül csakis ő tudta, mi történik, ha Tula elveszíti lába alól a talajt. Talán van még egy pár év, amíg Christer az anyjától függ. De ha elhagyja a szülői házat… Tulát ekkor már az unokák sem tudnák huzamosabb ideig az emberi együttélés törvényei és szabályai között tartani. – Minden tőlem telhetőt megteszek Tomasért – mondta Heike. – Te viszont nem tudnád rávenni, hogy többet pihenjen? Különösen az elkövetkező néhány napban, mert teljesen kimerült. Már csak az akaratereje tartja. – Azonnal ágyba bújtatom – suttogta Tula. – Segítesz rábeszélni? Annyira makacs. Nem akarja, hogy aggódjam miatta. – Majd én beszélek a fejével! Így is tett. Azon a délutánon félrevonta Tomast, és négyszemközt beszélt neki Tula érzelmeiről. Hangsúlyozta, milyen sokat számít Tomas a felesége lelki egyensúlya szempontjából. Ha segíteni akar Tulának, akkor most elsősorban saját magára kell gondolnia. Heike megvizsgálta és sikerült rábírnia, hogy bújjon ágyba abban a szobában, amelyet Molin bocsátott a házaspár rendelkezésére. – A házigazdánknak elmagyarázom, mi a helyzet – ígérte Heike. – Azt hiszem, ő lesz az első, aki megért. Tomas igen engedelmesen viselkedett. Jólesett neki, hogy pihenhet, és egy Heikéhez hasonló gyógyító vigyáz rá.
– A fiú miatt is aggódom – tette hozzá. Heike elmosolyodott. – Christer miatt? Ha van olyan ember, aki két lábbal áll a földön, akkor biztosan ő az. Büszke lehetsz rá! Sok ész van a fejében. – De hiszen annyira gyermeteg. – Ebben rejlik az ereje. Boldog az az ember, aki képes megőrizni gyermeki lényét, aki nyitott a külvilág benyomásaira és apróságoknak is örvendeni tud! A magunk életkorában megállapodtunk, mindenről sziklaszilárd véleményt alkotunk. Mi már mindent láttunk, bennünk már semmi sem kelt bámulatot. Nekünk van a legnehezebb dolgunk. Azt mondjuk, így meg így legyen valami, újdonságokról pedig hallani sem akarunk. Elveszítettük a legfontosabb tulajdonságunkat: a kíváncsiságot. Vagy inkább a tudásvágyunkat; a kíváncsiság néha nagyon rút lehet. – Nem hiszem, hogy neked begyepesedett volna a fejed, Heike – mosolygott rá Tomas. – Neked sem. Csak általában beszéltem az öregekről. Most pedig kapsz néhány szíverősítő cseppet. A recept magának Hannának az idejéből származik, az a vén banya pedig értette a dolgát! – Komoly a dolog, Heike? Kis időbe telt, amíg barátja válaszolt. – Túlerőltetted magadat. Ha ugyanígy folytatod, komolyra fordulhat. Miattunk kell teljes nyugalomban pihenned, mondjuk egy hétig. Az orvosság erősíteni fog. Jó esélyeid vannak a javulásra. – Köszönöm a jóságodat! Mondd csak,
Heike… Mi a véleményed Christerről? Az átoksújtott családtagok közé tartozik? – Christer? – mosolyodott el Heike. – Nem. Ezt viszont nem szükséges elárulnod neki, előbb vagy utóbb úgyis rájön. Szinte biztosra vehető, hogy Anna Maria és Kol gyermeke lesz a következő átokverte sarj. Meglátod, milyen levert lesz akkor Christer. – Csak addig ki ne találjon valami ostobaságot – mondta távolba révedő szemmel Tomas. – Ez valós veszély – ismerte be Heike. – Rajta kell tartanunk az egyik szemünket, nehogy megint bűvészkedéssel próbálkozzék. Amikor Molin úr értesült róla, mi baja Tomasnak, az öregember bement hozzá és egy teljes órát ült az ágya mellett. Sok mindenről akadt beszélnivalójuk: a betegség lopakodó gyanújáról, a titokban érzett halálfélelemről, Heikéről, Tuláról és a Jéghegyek Népének titokzatos nemzetségéről – végül, de nem utolsósorban Christer jövőjéről. Molin megígérte Tomasnak, azonnal szól neki, mihelyt hallat magáról vagy felbukkan a három kiküldött: Christer, Kol és a rendőrfőnök. Ahogyan Tomas mondta, némileg megalázó tétlenül feküdni, amikor oly sok minden történik az ember körül. Molin távozása után Tula lépett be, ő pedig annyira aggályosan gondoskodó volt, hogy Tomas kénytelen volt megkérni, mérsékelje magát. Mind mondta, hitvese irgalmas szamaritánusi próbálkozásainak puszta láttára és hallatára is kimerül. Tula ekkor teljesen némán melléfeküdt és át-
ölelte. – Sohasem szabad elhagynod, Tomas! Soha, soha! Nem is tudod, mit jelentesz nekem. – Azt hiszem, nagyon forrón szeretjük egymást – suttogta szomorkásan mosolyogva a férfi. – Igen – válaszolta csendesen Tula. Te azonban sokkal több vagy nekem – tette hozzá magában. Sokkal, sokkal több. Amíg mellettem állsz, hétköznapi ember tudok lenni. – Maradj mellettem, Tomas! – kérlelte kétségbeesetten. Férje megcirógatta az orcáját. Tula volt az egyetlen nő, akit valaha is szeretett, de oly keveset tudott róla!
12. fejezet A RENDŐRFŐNÖK ÉS KOL egyaránt attól félt, hogy a három ápoló megpróbálja feltartóztatni őket, mielőtt elérnék Norrtäljét. Hiszen akkor Magdalena nem juthat el a nagyapjához, és nem számolhat be a rettenetes betegotthonban eltöltött kényszerű tartózkodásáról. Ám egyetlen lovas sem bukkant fel. Nyilvánvalóan készpénznek vették, amit a rendőrfőnök mondott nekik – miszerint Christert gyomorpanaszok gyötrik, ezért maradt az Irgalmasság Menhelye közelében. Minden jel szerint éppen vadul ku-
tatták át a tébolyda környékét Christer és a lányka után. Tegyék csak nyugodtan! Csaknem besötétedett, mire a kocsi begördült Molin úr háza elé. A késői időpont ellenére nagylétszámú fogadóbizottság rohant le a lépcsőn, hogy a történtekről értesüljön. Amikor a kis Magdalenát kiemelték a hintóból, a cselédség önkéntelen üdvrivalgásban tört ki. A vén Molin anynyira meghatódott, hogy széket kellett tolni alája, a legtöbben pedig lopva könnyeiket törölgették. A lány állapotától azonban mindnyájan elszörnyedtek. Buzgó kezek kapták fel. Odabent egy nagy fürdőkádat meleg vízzel töltöttek meg, Anna Maria és egy cselédlány pedig segédkezett neki a tisztálkodásban. Miután Magdalena úrrá lett kezdeti elfogódottságán, végtelenül élvezte a meleg vizet. Olyan, akár a csipke – gondolta. Hagyta, hogy a két nő alaposan megmossa a haját. Még a mennyországban sem lehet ilyen csodálatos – ábrándozott. – Bizony le kell vágnunk a legcsúnyább csimbókokat – mondta vonakodva Anna Maria. – Tegyetek csak egy virágcserepet a fejemre – vágta rá Magdalena. – Igyekszünk a lehető legkíméletesebbek lenni. Nem nagyon fog látszani. Utána pedig Heike megvizsgál. Magdalena arca rákvörösre vált. Már látta a barátságos tekintetű, hatalmas szörnyeteget. Anna Maria észrevette, milyen zavarba jött a
szegény kislány és gyorsan így szólt: – Különféle helyekről rád illő tiszta ruhákat szedtünk össze. Nagyapád megígérte, holnap azonnal újakat vétet neked. – Köszönöm – pihegte Magdalena. – Utána vacsora lesz a nagyteremben. Akkor mindenki beszélni akar veled. Magdalena behunyta a szemét és fütyült rá, mi történik körülötte. Csupa kellemes dolog. A két nőnek fél perccel később rémülten kellett felébresztenie, nehogy a víz alá érjen az orra. Némileg túl kellemes volt. AZ IJESZTŐ ARCÚ ÓRIÁS tetőtől talpig valamilyen kenőccsel kente be. Nem találta olyan viszolyogtató érzésnek, mint amilyentől félt. Éppen ellenkezőleg: lehűtötte égő bőrét és csillapította a viszketést, sőt a ruhához sem tapadt hozzá. Apró virágmintás pamutruhába öltözött, a haja csaknem megszáradt, Anna Maria parfümjétől pedig illatozott. A derék asszony úgy vélte, Magdalena igazán rászorul az elszenvedett borzalmak után. Már az a tudat is, hogy minden undokságtól megszabadult, boldog mosolyt varázsolt az ajkára. Ezüsttel, porcelánnal, drága üvegekkel dúsan megterített asztal mellett ült, aprócska adagokat kapott enni, körülötte pedig csupa barátságos, jóindulatú ember foglalt helyet. Sascha a lábánál feküdt. Most azt kellene hinnem, hogy álmodom –
gondolta. Én azonban ébren vagyok. Tökéletesen ébren levőnek érzem magam, és gátlástalanul élvezem! Az asztal túloldalán ott ül Christer… A gyertyák fénye örömtől ragyogó szemében tükröződik. Időről időre rám néz és bátorítón mosolyog. Ilyenkor nem nehéz visszamosolyognom. Amikor végeztek a desszerttel, Molin jelt adott, ők pedig mindannyian átvonultak az egyik tágas szalonba. Itt Christer apja, Tomas is jelen volt, akivel egyetlen egyszer, nagyon régen találkozott a Ramlösa Gyógyintézetben, csak akkor nem volt ideje beszélni vele, mert Julius bácsi megakadályozta benne. Hátradőlve ült kényelmes székében, és mindenki vele foglalatoskodott, elsősorban Christer anyja. Vele szemben Magdalena némiképpen bizonytalanul érezte magát. Ez a fiatal lány valóban egy felnőtt férfi anyja volna? És a szeme… Micsoda szín! Csaknem olyan, mint az óriás termetű Heikéé. A becsületes nevén Tulának nevezett hölgy mintha nehezen állná meg helyét az életben. Noha barátságosan viselkedik, bizonyára roppant önfejű. Mintha nem idevaló volna. Magdalena enyhe rémülettel állapította meg, hogy az előbb nem erre a társaságra, hanem az “evilágra” gondolt. Szörnyű következtetés! Ám most mással kellett törődnie. Az ártatlan csevegés véget ért. Az alaphangnemet a rendőrfőnök adta meg: – Bocsáss meg nekünk, Magdalena, hogy már
első este neked rontunk, amikor voltaképpen tisztességesen ki kellene pihenned magadat, de értsd meg, sietős a dolgunk. Berg doktort el kell kapnunk, mielőtt megszimatolná az őt fenyegető vészt. Addig viszont az a legfontosabb teendőnk, hogy készen álljunk az ellene felhozandó vádakkal. Bizonyára igen hamar értesülni fog a szökésedről. A szüleid és az unokahúgod úton vannak ide, mi pedig nem tudjuk igazán, kinek az oldalán állnak. Először is: valamilyen nyomós okuk csak volt rá, hogy bezártak oda. Sohasem nevezték meg? Magdalena Christer tekintetében kereste és találta meg az oly hőn óhajtott bátorítást. – Nem – szólalt meg szánalmasan elhaló hangon, mert Christer minden bíztató bólogatása ellenére sem tudott túl sok lelki erőt mozgósítani. – Erről csak Berg doktor és Julius bácsi mondtak valamit. Először azt, hogy gyengécske, utána meg hogy elmebeteg vagyok és ápolásra szorulok. – A szüleid sohasem tettek említést ilyesmiről? – Csupán annyit, hogy keveset eszem. – Erre meg bezártak oda! – kiáltotta felháborodva Tula. – Ahol éhezned kellett! Micsoda észjárás! – Magdalena életének első tizenhárom esztendejét mindvégig nyomon követtem – szólalt meg Molin úr. – Mindig is az volt a véleményem, hogy szokatlanul értelmes kislány. Ha ő elmebeteg, akkor mindnyájunknak elment az ép esze. – Várj egy kicsit – fordult Christer a lány felé. – Amikor három éve találkoztunk… Nem azt
mondtad akkor, hogy a doktor hallani sem akart a rémálmaidról? – Rémálmokról? – hajolt előre ültéből azon nyomban Heike. – Nem akarok beszélni róluk – takarta el Magdalena kezével a szemét. – De Berg doktornak igen? És nem engedte meg? – Nem, nem úgy volt – suttogta kezét leeresztve Magdalena. Olyan rettenetesen kicsike és gyámoltalan volt, ahogy a többiek pillantásának kereszttüzében ült a kölcsönkapott egyszerű, virágmintás ruhában és a félig megszáradt haját összefogó selyemszalaggal. – Sohasem tudtam elmondani az álmaimat, mert nem ismerem őket. A szalont csend ülte meg. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Heike. Magdalena megbízott a barátságos óriásban. Egyenesen a sárga szempárba nézett és így szólt: – Arra ébredek, hogy sírok, de nem tudom, miért. Megpróbáltam elmagyarázni a doktornak. Ő azonban bosszúsan legyintett és arra kért, ne beszéljek össze efféle ostobaságokat. – Mondd csak… – dőlt vissza székében Heike. – Mióta nyomasztanak a rémálmaid? Mikor kezdődött az egész? Christer Magdalenához ment és leült mellé. Megfogta a kezét, hiszen a lány oly tehetetlenül magányosan gubbasztott a helyén. – Nem tudom – válaszolta Magdalena. – Úgy érzem, mintha mindig is nyomon követtek volna.
Ez viszont nem igaz. Talán… hat-nyolc éves voltam, amikor elkezdődtek. Nehéz megmondani, pontosan mikor. – Természetes, hogy így van. Heike sokáig gondolkozott. Hatalmas alakja mintha az egész szalont betöltötte volna. Őszbe vegyülő, busa fejével szinte hihetetlen tekintélyt árasztott. – Mondd csak, Magdalena, hajlandó vagy arra, hogy álomba ringassalak, és amíg alszol, kérdéseket tegyek fel neked? A lány értetlenül, szemében félelemmel nézett rá. – Hipnózis – mondta barátságos hangon Heike. Amikor Magdalena még riadtabb arcot vágott, a nagy varázsló gyorsan hozzáfűzte: – Utána semmire sem fogsz emlékezni. Magdalena gyámoltalanul könyörögve nézett egyik emberről a másikra, ám ők éppoly bizonytalannak és zavartnak tűntek, akárcsak ő. – Veszélyes, amit tenni szándékozik? – kérdezte Molin úr. – Árthat a kislánynak? – Egyáltalán nem, sőt ellenkezőleg – felelte Heike. – Korábban néhányszor megtettem már. Olyan emberekkel, akik begubóztak a gondolataikba. Segít az ilyen állapoton. Csaknem biztos vagyok abban, hogy Magdalena megszabadul a lidércnyomásaitól, mi pedig talán többet tudunk meg. – Úgy érted, hogy az álmai valamiképpen öszszefüggésben állnak azzal az aljas móddal, ahogyan Berg doktor elbánt vele? – kérdezte Tula.
– Nem tudjuk, de nem lehetetlen. Mondd csak, Magdalena, beszéltél a szüleidnek az álmaidról, amelyekre utólag sohasem emlékszel? A szerencsétlen teremtés szeme fürkészve meredt a semmibe. – Én… nem, nem tudom. De… – Nos? – Néha az ágyam mellett álltak és megkérdezték, miért sírok vagy kiabálok. Nem hiszem, hogy válaszolni tudtam volna nekik. Hiszen magam sem tudtam. – A Ramlösa Gyógyintézet előtt sohasem láttad Berg doktort? – Nem, új arc volt. – Ejha! Nos? Hajlandó vagy…? Magdalena keze hosszasan szorongatta Christerét, majd beletörődően bólintott, mintha az elkerülhetetlen sorsnak adná meg magát. Noha csaknem éjfélre járt az idő, senki sem akart ágyba bújni, még Tomas sem. Amint mondta, még jobban nyugtalanítaná, ha egyedül kellene odabent feküdnie és nem tudná, mi történik. A szalon összes gyertyáját meggyújtották. A szolgák hatalmas kandelábereket hoztak be, míg a csillárokban csendesen sercegtek a kanócok. Magdalenát a legkényelmesebb karosszékbe ültették. Heike jelt adott Christernek, vonuljon a háttérbe. A leány ekkorra aludt már. – Magdalena – szólította meg Heike. – Tizen-
három éves vagy. A Ramlösa Gyógyintézetben tartózkodsz. Berg doktor ül előtted. Láttad már korábban? Magdalena álmában könnyedén összehúzta a szemöldökét. – Igen – felelte vonakodva. E válasz hallatán a többiek megborzongtak és előbbre hajoltak. Hiszen éppen az előbb tagadta! – Most tizenkét éves vagy, Magdalena. A születésnapodat ünneplik. Mi történik most? A jelenlévők látták, amint az alvó lány arcára halvány mosoly ül ki. – Nagypapától egy kiskutyát kaptam ajándékba. Olyan kedves. Azt mondják, terrier. Saschának fogom hívni. Nemrégen pedig született egy kisöcsém. Nagyon szép és szeretem. Hirtelen elborult az arca. – Sohasem foghatom meg. Apa annyira aggódik érte. Többé nem néz rám. Korábban sem törődött sokat velem, most viszont mintha levegő lennék számára. Molin úr tehetetlenségében keservesen felsóhajtott. Heike így folytatta: – Nyolc esztendős vagy, ma van a születésnapod. Mi történik most? A leány arckifejezése megváltozott, hangja gyermekesebbé vált. – Nem szabad megünnepelnem a születésnapomat, mert rossz voltam. Reggel nem hagytam, hogy a mostohaanyám fésüljön meg. – A mostohádnak nevezed?
– Igen, mert nem az igazi anyám. Kedves hozzám, de nem hiszem, hogy nagyon kedvelne. Nem akarom, hogy a gondomat viselje. Heike óvatosabban folytatta. – Magdalena. Éjszakánként… szörnyű dolgokról szoktál álmodni? – Nem tudom – rázta a fejét a lány. – Amikor felébredek, nagyon félek és olyan szomorú vagyok. Heike bólintott, mintha Magdalena szavai megerősítenék, mire gondol. – Most hatesztendős vagy. Ma van a születésnapod. A jelenlévők megértették, hogy Heike szándékosan választott könnyen megjegyezhető napot. Egy gyermek számára nagy eseményszámba megy a születésnap. – Lidérces álmok gyötörnek? Olyan álmok, amelyek rémítenek, bár magad sem tudod, miért? – Igen – válaszolta halkan új, gyermeki hangján Magdalena. Heike mély lélegzetet vett. – Ma töltöd be a negyedik évedet, Magdalena. Most is az álmaid gyötörnek? A lány arca ekkor nyugtalanná vált. – Igen – nyögte ki. – Ma vagy három esztendős. Megvannak még az álmaid? Magdalena arca teljesen kisimult. – Miféle álmok? – Tehát a harmadik és a negyedik születésnapja között – mondta összeszorított fogakkal Heike.
Vonakodott, nem tudta, milyen időpontot válaszszon. – Október 24-e – szólalt meg csendesen Molin. Heike bólintott. Molin nagyon okos ember volt, aki iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetett. Egy hároméves gyermek persze nem képes visszaemlékezni a dátumokra. – Nem világosítaná fel a kegyelmes úr, mi történt azon a napon? – kérte halkan. Molin habozott, majd felsóhajtott. – Az anyja nincs már az élők sorában. Heike néhány pillanatra behunyta a szemét. – Magdalena. Csend borult a házra. Mindenki szomorú. Nem láthatod anyádat. Azt mondják neked, meghalt. Igaz? Magdalena mellkasa hevesen hullámzott, mintha keservesen nyöszörögne. – Most visszaért oda az időben – mormogta Heike. – Mi történik körülötted, Magdalena? A kislány nyugtalanul hánykolódott a karosszékben, mintha szökni próbálna. Vajon a kérdések, vagy valami más elől? Heike nyugtatásképpen így szólt hozzá: – Ott van a nagypapád? Magdalena azonnal hátrarogyott és fellélegzett. – Nagyapó. Hamarosan eljön. Nagypapára várok. A jelenlévők most egy kisgyermek hangját hallhatták. – Amilyen gyorsan csak tud, idejön nagypapa – ígérte meg biztatón Heike. – Szomorú vagy?
Magdalena szeme héja remegett. – Mama? Nem mehetek a mamához. – Magányosnak érzed magadat? – Igen – sóhajtotta a szerencsétlen teremtés. – Félek. – Félsz? Ugyan kitől? Magdalena hevesen nyöszörgött, mintha rögtön sírva fakadna. – Tőlük! – Kiktől? Szegényke nyöszörgését kínos volt hallgatni. Christer véget akart vetni az imádottja számára oly nehéznek tűnő kérdezősködésnek, ugyanakkor mérhetetlen kíváncsisággal várta, hová is vezet mindez. – Ugyan kiktől félsz? – ismételte meg a kérdést Heike, miután Magdalena nem válaszolt. – Nem tudom, kiktől. Egy férfi és egy hölgy az. Talán visszajönnek. Megint el kell bújnom. Heike szemében kifürkészhetetlen kifejezés jelent meg. – Mondd csak, Magdalena, az apád… ismeri őket? A leány orcáján könnyek patakzottak alá. – Azt hiszem, igen. – Miért hiszed? Magdalena erre csupán hevesen rázta a fejét. Heike lassan Molin felé fordult és csendesen megkérdezte: – Mikor halt meg a leánya? Melyik napszakban?
– Éjszaka. – Mi volt a halál oka? – Nem tudni. Reggel holtan találták az ágyában. Az orvos szerint gyenge volt a szíve. Előző nap keményen dolgoztak, néhány fát és bokrot ültettek át a kertben, ő pedig sokat szorgoskodott. Ilyen volt a természete. Bizonyára túlságosan megerőltette magát. – Ki volt az az orvos, aki megállapította a halál beálltát? – Sohasem kérdeztem meg. Porig sújtott a gyász. A szalont néma csend ülte meg. Heike előzőleg Magdalena felé fordult és arra utasította, aludjon mélyen és semmit se halljon. – Kockáztassuk meg? – kérdezte Heike Molintól. Az öregember habozott. – Képes elviselni? Heike a karosszékben nyugvó apró alak felé tekintett. – Nagyon fáradt. Éppen a mai nap testi-lelki fáradalmai után nyugalomra volna szüksége. Most azonban visszaérkezett ahhoz a bizonyos naphoz. Ha máskor próbálkoznék vele, esetleg kudarcot vallanék. Talán az lesz számára a legjobb, ha túl lesz rajta. – Bizony – figyelmeztette a rendőrfőnök. – Kevés az időnk. Fel kell derítenünk az ügyet. Heike megértette, milyen sürgős a dolog és ismét kapcsolatot létesített a leánykával.
– Magdalena. Most a szomorú napra virradó éjszaka van, amikor nem láthatod édesanyádat. Ugye, az ágyadban fekszel? Mesélj nekem arról az éjszakáról, mi történt akkor! Alszol? Magdalena arca eltorzult a rémülettől, lihegve kapkodott levegő után. A többiek feszülten várakoztak. – Nos, Magdalena? – hangzott fel újra Heike csendes, zsongó hangja. A leány felnyögött. – Felébredek. Valaki kiáltozik. A jelenlévők döbbenten meredtek egymásra. – Felismertem a mama hangját, de olyan furcsa volt. Kiugrottam az ágyból és a folyosón termettem. Hallanom kellett, fáj-e valamije… Az elbeszélés megakadt. A kislány holtsápadttá vált. Értetlen gyermeki félelem ült ki arcára. – Mi történt azután, Magdalena? A szerencsétlen teremtés először tiltakozva nyöszörgött, mintha mindenáron ellenállna, majd felsikoltott: – Nem! Nem! Nem akarom! MAGDALENA ÚJRA három és fél esztendős volt. Az előtérre sötétség borult, csak lent a lépcsőnél világított egy kis lámpa. Elengedte a kilincset, amely olyan magasan volt, hogy lábujjhegyre kellett állnia. A folyosón botorkált. A lépcsőn fázott a lába. Nem merte az anyját szólítani. A mama szobájának ajtaját résre zárták. Oda-
bentről suttogó hangok ütötték meg a fülét. Ekkor nem akart továbbmenni, egy mély, álomba ringató hang azonban mindvégig erre kérte. Ennek a hangnak semmi köze sem volt ahhoz, amikor az éj sötétjében a mama szobája felé indult, nem értette, honnan jön, mert nem ismerte. Mintha másik korból, máshonnan szólt volna hozzá. Odabent ingerülten sugdolóztak a hangok. Mintha visszafojtott küzdelem lett volna. – Úgy félek, mama! Beteg vagy? Ki merjem nyitni? Talán megharagszanak rám? Olyan szörnyű, amikor dühösek, ilyenkor mindig fáj a gyomrom. Apa azt mondta, nem szabad bemennem a mama szobájába, ha éjszaka megijednék az ablakomhoz érő hatalmas faágtól. Nem megyek be, ha ő is odabent van, mert olyan szigorú. Most! Megint a mama kiáltott. De annyira rövid ideig… “Tartsd szorosan!” mondja az egyik suttogó hang. “Nem szabad éppen most lazítanod rajta…” Be kell néznem, hátha szüksége van rám a mamának… Ugyan…! Mit csinálnak ezek a mamával? Úgy félek, inkább elfutok! Mégsem tehetem. Ki ez a hölgy és ez az úr? Apa nincs itt… Nem ismerem őket. Ezek… ezek egy párnát raktak a mama arcára és lefogják! Ő pedig nem tud kiszabadulni. Szegény mama! Nem szabad így bánniuk vele! Nem mozdulhatok meg. Segíteni akarok neki,
de meg sem moccanhatok. Egyetlen hangot sem tudok kinyögni. Sikoltok, de egyetlen hang sem hagyja el a torkomat. Milyen különös! Felállnak és sóhajtanak. Egymásra néznek. “Vége”, mondja a hölgy. Olyan hideg a hangja. Didereg tőle a szájam. El kell szaladnom. Ki az előcsarnokba. Kijönnek! El kell bújnom előlük, mert veszélyesek! A lecsapható asztalka alá… Most ketten jönnek fel a lépcsőn. Apa és egy másik férfi. Julius bácsi, neki olyan kásás a hangja. El kell mondanom apának, mi történt! Meg sem tudok moccanni. Nem is merek. Apa csak megharagszik rám, úgyis állandóan mérges. Mindnyájan megállnak, pontosan előttem. “Hát ez meg micsoda?”, mondja apa. “Mit csináltok ti itt?” Az idegen férfinak kemény a hangja. “Hiszen ezt akartad, ugye?” “Én? Nem értem, miről beszélsz! Mit tettetek?” “Amiről szót ejtettünk.” “Szót ejtettünk?”, mondja apa. “Hiszen akkor semmiről sem beszéltünk.” “Neeem…?” “De… teljesen elment az eszetek? Hiszen csak a fantáziám csapongott!” “Vagy úgy!”, mondja a hölgy. “Akkor miért adtad oda a házad kulcsát?” “De hiszen… nyilván érted, miért!”, dadogja
apa. “Nem. Miután a feleséged állandóan otthon van, semmi okod sem volt rá, hogy odaadd nekem a kulcsot!” Az idegen férfi ezt mondta: “Nem szándékoztál meglepni, mi? Túl korán értél haza, vagy mi késlekedtünk. Juliust magaddal hoztad – alibinek. Holtan kellett volna találnotok. Téged azonban majd szétvetett a kíváncsiság, barátocskám!” Hallottam, amint apa Julius bácsi felé fordul. „Julius, tudhatod, hogy nem vagyok részes benne. Ugye, egész este mindvégig veled voltam?” Julius bácsi hangja gyanakvón csikorgott. “Miben nem vagy részes?” “Úristen! Hiszen csak hármasban tréfálkoztam velük, hogy festene, ha özvegységre jutnék. Ők meg szavamon fognak! Úristen, mit tegyek? Mosom kezeimet!” Julius bácsi várt a válasszal. “Ha özvegy lennél… akkor ugye hatalmas vagyon ütné a markodat?” “Ugyan!”, kiáltotta felháborodva apa. “Én semmit sem örökölök! Az öreg mindenét Magdalenára hagyta, így nincs okom…” “De még mennyire, hogy van”, mondta Julius bácsi. “Ha a vénség feldobja a talpát – ami hamarosan bekövetkezik – a lányod nagyon gazdag lesz. A lányod pedig nagyon kicsi még. Én azonban semmit sem láttam. Semmit!” “Nagyon okosan szóltál”, így az idegen férfi. “Nos, mindenesetre túl vagyunk rajta.”
Apa suttogóra fogta a szót. “Maradtak nyomok?” “Semmi”, felelte a férfi. “A következmények miatt sem kell aggódnod. Ha reggel elhivatsz, majd megvizsgálom.” “És a kislány?” “Megyek és megnézem”, mondta a hölgy. Jaj, segítség, segítség, most az ajtómhoz megy és benéz rajta. Én meg itt fekszem – az asztal alatt! “Nincs az ágyában!” “A fenébe! Voltaképpen hogyan intéztétek el? Hol a gyerek? Meg kell találnunk!” “Vele is… ugyanúgy járjunk el?” “Ugyan már, nem vagyok én barbár!” “Nem is”, mondja szárazon a férfi. “Nem vágjuk ám le az aranytojást tojó tyúkot! A gyerek nélkül semmit sem érsz.” “Fogd be a szád! Ti erre keressétek, Julius meg én pedig a másik irányban! És emlékezzetek: nekem semmi közöm sincs ehhez a gonosztetthez!” Eltűnnek. Gyorsan ágyba kell bújnom. Úgy! A mamához akarok menni, de ők veszélyesek! Aludnom kell. Be a dunyha alá! Olyan hevesen ver a szívem. Mindjárt szétszakadok! Jönnek! “Hiszen itt van!” Ezt a hölgy suttogta. “Tűnj el”, súgja oda apa. “Megőrültetek, csak nem mutatkoztok… Magdalena! Alszol? Hol voltál? Benéztem, de nem láttalak.” Ilyen gyengéd még sohasem volt a hangja!
“Ki kellett mennem a fürdőszobába.” Milyen furcsa a hangom! Apa megáll, mintha mondani akarna, mintha kérdezni akarna tőlem valamit, de nem meri megtenni. Azzal ő is elmegy. Mama. Mama! Úgy fáj! Mindjárt darabokra hasad a fejem. Most nem szabad sírnom, nem szabad, nem szabad. Szétreped a fejem, nem tudom, nem tudom, nem tudom… Nem történt meg. Természetesen semmi sem történt, csak álom volt! Semmit sem láttam! Emlékeznem kell: semmit sem láttam, semmit sem láttam, semmit sem láttam! Úgy fáj a fejem! El kell felejtenem, el kell felejtenem, felejtenem, felejtenem, felejtenem! Sohasem történt meg, semmit sem láttam! Semmi, csak álom volt. Forog velem a világ, elborul a szemem, meghalok, meghalok. MAGDALENA! Most ébredj fel! Magdalena! Ki ordít ilyen borzalmasan, görcsösen zokogva? Fülembe hasítanak a borzalmas sikolyai. – Magdalena! Most már biztonságban vagy. – Nem láttam semmit, semmit sem láttam! El kell felejtenem, el kell felejtenem, felejtenem, felejtenem, felejtenem… – Magdalena! Drágám, nem szabad ennyire or-
dítanod! Nagypapa hangja volt, öregesen hangzott. De a másik hang, amely egész idő alatt álomba ringatóan űzte tovább, azt mondta, talán az lesz a legjobb, ha kisírhatja a bánatát. Túlságosan sokáig rejtette el. – Nem történt meg, nem történt meg, csak képzelődtem, álmodtam… Hirtelen elhallgatott. Hatalmas nyögéssel előrezuhant a karosszékben, csak arcába hulló haját látta. Ő maga sikoltozott! Mennyi ember állja körül! Lassan ráébredt a valóságra. Itt volt nagyapa, Christer és az az ijesztő külsejű óriás, akit Heikének hívtak és még sokan mások. – Most jobban érzed magad? – kérdezte csendesen Heike, aki hatalmas, loncsos vadállat módján guggolt előtte, de jaj, milyen kedvesen nézett rá: – Bocsáss meg, minderre mégis emlékezned kell! Magdalena teljesen összecsuklott. Hosszas, elgyötört nyöszörgése fáradt sírásba ment át. – Mama – jajveszékelt. – Megölték az én drága mamámat! Nagyapja a könnyeivel küszködött. – Az egyetlen lányomat! Sohasem kedveltem azt a férfit, akit a feleségem választott vőnknek, csak azért, mert a lányom olyan szerelmes volt belé. Ő pedig fergetegesen udvarolt. Úgy közeledett felé, mintha hercegnő lett volna! – Bizonyos szempontból az is volt – mondta
Kol. – A város leggazdagabb emberének egyetlen leánya! – Most pedig ágyba fektetjük Magdalenát – szólalt meg szelíd hangján Anna Maria. – Egyikünk az éjszaka minden percében mellette virraszt. És hagyjuk sírni, amíg szükségét érzi. Mindannyian úgy vélték, értelmes dolgot javasolt. Magdalena készségesen hagyta, hogy felsegítsék a karosszékből. Egymás után járultak elébe és megsimogatták vagy gyengéden megveregették az orcáját. Szemük barátságról, megértésről és együttérzésről tanúskodott. Christer végtelenül kedves volt. Rettenetesen komolyan viselkedett, amikor megsimogatta a haját és egy pillanatra a nyakára tette a kezét. A leányka úgy érezte magát, mintha elkábították volna. Szünet nélkül omlottak a könnyei. Halálos fáradság fogta el, úgy tűnt, mintha a hálószobáig sem bírná elvonszolni magát. – Kapsz egy nyugtató szert, amelytől elalszol – ígérte meg Heike. – Így a sok szörnyű emléknek reggelig ideje lesz alámerülni. – Egy pillanatra, Magdalena – szólalt meg a rendőrfőnök, miközben Anna Maria kifelé vezette a szegény teremtést. – Még egyetlen kérdésre válaszolj, utána békén hagyunk. Láttad később azt a két gazembert? Azt a férfit és azt a nőt, aki a borzalmas éjszakán édesanyád szobájában járt? – Igen – válaszolta Magdalena és elképedt, milyen rekedt a hangja. – A férfi Berg doktor volt. A
nőt pedig apám később feleségül vette. Most ő a mostohám.
13. fejezet AZ ÖREG MOLIN mindnyájukat arra kérte, aludjanak hatalmas házában. Ugyanis senki sem tudta, mikor bukkannak fel Backmanék, netán Berg doktor, ő pedig nem akart egyedül maradni Magdalenával. – Holnap délben tálalják fel az első étkezést – jelentette ki. – Aki korábban kel fel, viselje tettének következményeit! Ez a veszély egyáltalán nem fenyegetett. A nap első néhány órája amúgyis elmúlt, mire valamenynyien ágyba bújtak. A nyomasztó élmények hatására annyira kimerültek, hogy reggel a ház teljesen kihaltnak hatott. A nap úgy folytatódott, ahogyan elkezdődött: teljes pihenőnapként. Magdalena egyik étkezést a másik után aludta át, és persze megengedték neki. Mindössze annyi történt, hogy Christernek levele érkezett, amely hosszú kerülőutat tett meg. Nagymama és nagyapa adta fel. Gunilla azt írta, Erlandnak ismét szüksége volna unokájára a zsilipnél, mert nem olyan erős, mint amilyennek képzeli magát. A levél azt az örömteli hírt is tartalmazta, hogy Arvid Mauritz Posse gróf mindannyiukat, nagypapát, nagymamát, Tulát, Tomast és Christert meghívta a Göta-csatorna nagyszabású avatóünnepségére. Ezeket az ünnepeket a nagy mű egyes szakaszainak átadása után rendezték, a Motala mellettit viszont valamilyen okból elhalasztották.
Linköping közelében szándékozzák megtartani, és az összes helybeli hírességet meghívták rá. Ezenkívül a Jéghegyek Népe kis családját is. Erlandot csaknem szétvetette a büszkeség, Gunilla nagymama pedig azt írta, a gróf azért hívta meg őket, mert meg akarja hálálni a Posse-nemzetség érdekében végzett hosszú, hűséges szolgálatukat, valamint mert ők ketten a Göta-csatornát üzemeltető társaság alkalmazásában állnak. – Éppen most nem utazhatom el! – kiáltott fel Christer színpadiasan hadonászva. – Magdalenának a lehető legnagyobb szüksége van rám. Én pedig valóban arra gondoltam, megkérem a kezét, de amikor hallottam Backmanról, aki csak a pénze miatt vette feleségül a kegyelmes úr leányát, talán engem is hozományvadásznak tekintenek! Molin elmosolyodott, de amikor megragadta a lobbanékony ifjú karját, barátságos kifejezés jelent meg a szemében. – Senki sem gyanúsít azzal, hogy hozományvadász lennél, és ha kíváncsi vagy a véleményemre, nálad jobb férjet az én kis Magdalenám számára elképzelni sem tudok. Ám ne hagyjuk előbb felnőni? Talán te magad is túl fiatal vagy hozzá. – Magától értetődik, kegyelmes uram – sütötte le szemét Christer. – De nem akarom, hogy ennyire egyedül éljen! Amikor sarkában vannak a gaz gyilkosok! – Azokat a gaz gyilkosokat bizony el fogjuk kapni. Én pedig gondosan vigyázok Magdalenára,
amíg vársz rá. Gyere vissza néhány év múlva, akkor majd meglátjuk, mi lett belőletek, és mit éreztek egymás iránt. – Köszönöm, kegyelmes uram – mormogta Christer. – Az én érzelmeim azonban sohasem változnak meg! – Ami az utóbbit illeti, úgy vélem, a fiúnak igaza van, kegyelmes uram – szólt közbe Heike. – Mi, a Jéghegyek Népének sarjai rendszerint roppant hűséges természetűek vagyunk. Nálunk teljes életre szól a szerelem. – Jó hallani – bólintott a vén milliomos. – Újabb jó pont szól az ifjú Christer mellett. De azért némi ideig várunk még, ugye? Ezzel mindnyájan egyetértettek. NORRTÄLJE FELÉ díszes úri hintó robogott. Backman kereskedelmi tanácsos úr merev derékkal ült. Igyekezett megőrizni a méltóságát, és nem olyan lealacsonyítóan himbálni a fejét, mint a társaságában lévő két hölgy. Ugyanis rendkívül lefoglalta kinézete és tekintélye. Végtelenül sokat jelentett számára, mit gondolnak róla más emberek. A norrtäljei levelet bosszúsággal teli hét kellős közepén kapta meg. Miután elolvasta, rögtön jókedvre derült. Most aztán meglátják ezek a nyomorúságos linköpingi kereskedősegédek! Végre ütött az óra! Most azután megalázza a sok nyomorult bitangot a kereskedelmi kamarában! Ő, akit már régesrégen nemességre kellett volna
emelni, ekkora vagyonnal a háta mögött most nyilván megkapja a kutyabőrt. Af Backmannak fogja nevezni magát, talán af Backenstiernának, mert ez még előkelőbben hangzik. A linköpingi kifutófiúk majd hajbókolnak előtte és hízelegnek neki. Ugyan minek bánkódjék tovább a magasabb állás miatt? Robotoljanak csak annyit, amennyi jólesik nekik, ő már a babérjain fog pihenni. – Magaddal hoztad az összes gyászruhádat? – kérdezte a feleségét. – Hogyne! Mindent előkészítettem. – Figyelj, Magdalena – fordult Backman a kocsiban ülő leányhoz. – Amíg a házban vagyunk, mindvégig magadon tartod a fátyolos kis kalapodat! A vén csont majdnem vak, de mások is ott lehetnek… Nagyon rossz volna, ha ugyanazt az öreg inast találnánk nála. Annak idején pedig kibejártak a házában a barátai. – De akkor még egészen hasonlítottunk egymásra Magdalenával – vélekedett a lány. Backman kételkedve tekintett rá. Noha a két Magdalena unokatestvér volt, és kissé valóban hasonlítottak egymásra, nem lehetett őket egymással felcserélni. Backman kinézett a hintó ablakán a vigasztalanul zuhogó esőbe. Gondolatai visszafelé kalandoztak az időben. Jaj, mennyire megbabonázta a fiatal, szépséges Ida Berg, aki most második hitveseként ül mellette a kocsiban! Kellett neki ez a nő, mindenáron kellett! Egy férfiembernek pedig joga van kis kalan-
dokhoz, ugye? Ida azonban nem elégedett meg ezzel! Nem akart vetélytársnőt maga mellett. “Válj el a feleségedtől, akkor majd beszélhetünk róla, mikor bújunk ágyba!” Váljon el Molin leányától? Hiszen akkor mindent elveszít! Igaz, nem sokat törődött vele, hiszen sohasem szerette, csupán az örökségéért vette feleségül. Továbbá fiút sem tudott szülni neki. A mellette ülő, szépen kiöltöztetett fiúcskára pillantott. Végre fia lett, apja megtestesülése! Második feleségének unokafivére, Berg doktor, gyakori vendég volt Ida házában. Merész terveket kovácsoltak… Ő maga azonban nem vett részt a tervezgetésben! Képtelen volt megérteni, miképpen köthetett ki Ida táskájában a ház kulcsa. Ami a történteket illeti, a kereskedelmi tanácsos teljesen ártatlan volt. A fene essen beléjük, miért nem tűntek el az ügyetlen pancserjai, mielőtt Julius társaságában hazaérkezett volna! Így tehát Juliust is be kellett vonniuk. Nos, ez a dolog megoldódott. Bárcsak ne gyötörték volna egyszerre csak rémálmok a kislányt! Hova vezethetett ez? Látott valamit, vagy mégsem? Erik Berg doktor ezt az ügyet is elrendezte. Backmannak tiszta volt a keze. Az orvos szerint elmebetegség tört ki a leányon és kijelentette, zárt
intézetben keli elhelyezni. Backman beleegyezett, de ragaszkodott hozzá, hogy jól menjen a sora. Erről Ida és Berg doktor gondoskodott. Biztosították róla, milyen jóhírű intézetbe került, az Irgalmasság Menhelyére, amelynek már a neve is tanúskodott a kiváló szakmai minőségről. A lehető legszakszerűbb ápolásban részesül. Backman jól gondoskodott szegény beteg leányáról. Sohasem fog kijönni onnan, efelől nyugodt lehet. Az ápolók pedig megszokták, hogy a páciensek szerint rokonságuk csupa gyilkosból áll. Ügyet sem vetnek a szerencsétlen őrültek zavaros fecsegésére. Berg doktor kezdetben arra célzott, talán a legjobb volna, ha a kislány… nem kell többet mondania, ugye? Backman azonban őrjöngő dühbe gurult. Mit képzel ez a kuruzsló? Hogy ő, a kereskedelmi tanácsos megölné saját gyermekét? Ünnepélyes hangon világosította fel sógorát önmaga tisztességéről és gyermeke iránti szeretetéről, A doktor enyhén lefittyesztette ugyan ajkát, de engedelmeskedett. Noha a leány életben marad, soha többé nem fog gondot okozni. Backman enyhe nyugtalansággal nézett ki az esőáztatta vidékre. Nyilvánvaló, miért nem volt ideje meglátogatni a lányát! Magdalenának sem használna, ha a kórház falain kívül fekvő világra emlékeztetnék. Hiszen mindnyájuknak meg kell érteniük, nem látogathatja meg! Biztosították róla, mennyire jól bánnak vele… Ő pedig a kért díjazás-
nál többet fizetett Magdalenáért. Csakis azért, mert biztos akart lenni benne, hogy gondos ápolásban van része. Backman a másik Magdalenára pillantott. Amikor a valódi leányát kénytelen voltak bezáratni a tébolydába, unokahúga igencsak késznek mutatkozott az együttműködésre. Hiszen mindenképpen szüksége volt egy leánygyermekre, aki örököl anyai nagyapja után! Különben minden hiábavaló lett volna. Ötezer koronát ígértek neki, ha eljátssza az első Magdalena szerepét. Hatalmas összeg volt, ő pedig azonnal ráharapott az ajánlatra. Mintha egy-két könnyet elhullatott volna rokona sorsa felett, de csakhamar túltette magát rajta. A vénség azonban sehogysem akart meghalni! Nem volt valami kellemes az sem, hogy évekig egy idegen leány éljen a házában. Igaz, bizonyos mértékig kötelessége volt gondoskodnia az unokahúgáról, miután ennek apját Berg doktor eltávolította az élők sorából. Ám senki sem követelhette meg tőle, hogy atyai érzelmeket tápláljon iránta. Természetesen néha jól jött gyermekfelvigyázónak, amúgy viszont nem volt valami izgalmas egyéniség. Ráadásul hízásnak indult. Öreg hiba, hiszen hasonlítania kellett-az igazi Magdalenához! De most hirtelen vége szakadt Backman kereskedelmi tanácsos szenvedéseinek. Végre halálán van az öreg! Berg doktor rejtjelezett leveleiben arra panaszkodott, milyen hihetetlenül szívós. Most viszont nincs már sok ideje hátra. A vénség ragaszkodott hozzá, hogy halála előtt
még egyszer, utoljára láthassa az unokáját. Nem kellett volna ennyire sietniük, ha… Ha nincs olyan záradék a végrendeletében, amely kiköti, hogy ott kell lennie. Berg doktor leveléből legalábbis így tűnt ki. Backmanék ezért hajtottak át olyan iramban Svédország keleti részén, mintha élet-halál forgott volna kockán. Csak éppen nem az ő életükről volt szó. DÉLTÁJBAN ÉRTEK Norrtäljébe. A kiadós eső után minden: a kövezet, a fák lombja, a házak teteje vizesen csillogott… Molin kastélynak is beillő villája tökéletesen némának tűnt. Így fest a gyászház? Meghalt már? Ami az ál-Magdalenát illeti, nagy gond esett volna le a vállukról. Viszont ha a vénség ragaszkodott hozzá, hogy valamilyen okból kifolyólag halála előtt megjelenjék nála… Akkor talán kicsúszik markukból az örökség! Még a gondolata is borzalmas! Ennyi évig kellett várniuk, és az utolsó pillanatban becsapják őket! Az öreg csak nem lehet ilyen gonosz! Hiszen egyetlen örököse van: Magdalena, az unokája. És úgy tudja, Magdalena a legjobb egészségnek örvendve él Linköpingben. Örömükbe mindössze némi üröm vegyült. Az a szemtelen taknyos, aki a linköpingi estélyen felkiáltott, hogy az ő Magdalenájuk nem az igazi. Nos, bárki is legyen a nagyszájú kölyök, itt már nem árthat nekik. Zsilipőr, vagy valami hason-
ló alantas munkát végez. Úristen, mekkora nulla! Ida mindenesetre befogta a csőrét, többé nem kell az okvetetlenkedésétől tartani! A kocsi megállt. Backmanék a hosszú zötykölődéstől elgémberedve szálltak ki. A hatalmas házra néztek, amely hamarosan az övék lesz. Ez persze csak hab a tortán. A rengeteg gyár, a megannyi igazgatói szék, hatalom, gazdagság, tisztesség mind az ő markukba hullik! Útközben felvették Berg doktort. Ez némileg bosszankodott, mert a vén romhalmaz legalább öt napja nem engedte be. Nem akarja, hogy bárki gyógykezelje, még ha orvos is. Az inas szerint békében kíván meghalni. Te szentséges ég, hiszen az utolsó méregnek néhány óra alatt hatnia kellett volna! És a vén csont még mindig él! Ugyan milyen fából faragták? A házon nem lengett félárbocra eresztett zászló. Egyelőre tehát nem halt meg. Az inas a lépcsőfeljáróban fogadta őket. – Milyen jó, hogy megérkezett a kereskedelmi tanácsos úr – mondta a gyászoló házaknál megszokott halk, kíméletes hangon. – Őkegyelmessége annyira várta az unokáját. Vagy talán nincs itt Magdalena kisasszony? – Ő is eljött, de a kocsiban ül. Hiszen annyira kötődött a nagyapjához, és lehetőleg szeretné elkerülni, hogy haldokolva lássa. – Magdalena kisasszony jelenléte sajnos lét-
fontosságú! A kegyelmes úrral közösen kell aláírnia néhány papírt. A prókátor úr tanúsítani akarja, hogy életben van és átveszi az örökséget. Backman felsóhajtott. – Magdalena! Azonnal gyere ide! Az öreg Molin felpolcolt párnáira támaszkodva feküdt hatalmas ágyában. Ügyvédje szerényen a háttérbe húzódva ült egy kis asztal mellett. Molin meggyőzően zihált. Úristen, mennyire agg és rokkant lett – gondolta megvetően Backman. Most viszont már az egész vagyonod sem segíthet rajtad, vén csont! El kell válnod tőle, akármennyit is harácsoltál össze! – Magdalena – nyöszörögte Molin. A lány előrelépett és illedelmesen meghajolt. Úristen, az igazi Magdalena sohasem cselekedett volna így, hanem azonnal odafut hozzá és megcsókolja! – gondolta bosszúsan Backman. Igaz, ez a lány nem kerülhetett túlságosan közel nagyapja félvak szeméhez. – Milyen nagyszerű, hogy viszontláthatlak – mondta rendkívülinek tűnő erőfeszítéssel Molin. – Saschát nem hoztad magaddal, drága kislány? Az ál-Magdalena gyámoltalanul Backmanra meredt. – Saschával végtelenül szomorú dolog történt – mondta gyorsan a kereskedelmi tanácsos. – Sajnos megkapta a szopornyicát, ezért agyon kellett lőni. Elhiheti, mennyire meggyászoltuk a kedves kis állatot! Backman olyan hangosan ordított, hogy
Molinnak belefájdult a füle. – Akkor talán megkezdhetnénk a nálam lévő okmányok aláírását? – köszörülte meg torkát a prókátor. – Persze – zihálta Molin. – Már nincs sok időm hátra, ezért sietnünk kell. Ugye, Ljungqvist doktor úr? – Micsoda? Hogyne, hogyne. Az ügyvéd elmagyarázta, miről van szó. – Ugyebár abból indulhatunk ki, hogy ön, Backman kereskedelmi tanácsos úr, segédkezni fog lányának az üzlet átvételénél? – Természetesen, ügyvéd úr. Teljesen a leányom javának fogom szentelni magam. – Ebben nem is kételkedünk – mondta a jogász. Backman gyanakodva nézett rá. Gúnyolódik? Nem, az ügyvéd határozottan barátságos arcot vágott. – Viszont tanúkra is szükségünk lesz – tette hozzá. Molin kínkeservesen intett inasának, hívja be őket. Backman türelmetlenül mozgolódott. – Nem elegendő tanúnak Bee… Ljungqvist doktor úr és a feleségem? – Talán igen – mondta az ügyvéd. – Mi azonban szóltunk már négy pártatlan férfinak, aki kizárólag ebből az okból várakozik. Backman gyorsan megnézte, Magdalena arcába lóg-e a fátyol.
Szükség is volt rá! A kereskedelmi tanácsos elsápadt, amikor észrevette, hogy a helybeli rendőrfőnök, Molin régi barátja lép be. Egy szokatlanul sötéthajú férfi társaságában volt. Backmannak halványan úgy rémlett, mintha már valahol látta volna ezt az embert. – Bizalmasom, Kol Simon – mutatta be Molin. – Apám… Nem túl sok önnek ennyi személy? – Túl sok? Talán attól félsz, hogy meghalok? Bizony úgy lesz. Backman hallotta, amint a két hölgy felhőköl. Hatalmas termetű, félelmetes kinézetű ember lépett be egy mankókra támaszkodó férfi kíséretében. – Ez meg miféle állatsereglet? – kérdezte igencsak meggondolatlanul Backman. – Hadd mutassam be a másik két tanút: a Jéghegyek Népéből származó Heike Lind földbirtokost és rokonát, Tomast. Miután Backman visszanyerte a lélekjelenlétét, így szólt: – Szükség van ennyi tanúra? – Nem csekélység, amit Magdalena Backman kisasszony tulajdonába szándékozunk átírni – válaszolta az ügyvéd. – Nagyon óvatosaknak kell lennünk, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön ez az óriási vagyon. – Természetes! De miképpen kételkedhet benne… – Ez a ceremónia több óráig is el fog tartani – csapott tenyerével az ügyvéd egy vastag papírkötegre.
Backman látta, amint szépséges Idája idegesen nyalogatja az ajkát, Erik Berg doktor szeme pedig mintha kocsányon lógna. Nyugalom – gondolta Backman, bár érezte, ahogyan homlokán gyöngyözik a verejték. Micsoda szerencse, hogy Magdalena annyit gyakorolta unokatestvérének gyerekes aláírását! – Magdalena, drága gyermek – mondta Molin a lehető legszánalmasabb hangon. – Egész idő alatt egyetlen szót sem szóltál. – Olyan szomorú vagyok, nagypapa – igyekezett utánozni a leány unokahúgának hanghordozását. – Nem akarom, hogy meghaljon! Suta! – gondolta Backman. Ez a Magdalena két évvel idősebb a saját leányánál, emiatt azonban nem kellett volna ilyen gyermekesen gügyögnie! – Gyere csak ide, hadd lássalak jobban – kérlelte Molin. A leány vonakodva ment közelebb. Jól van – gondolta Backman és jelt adott, vegye le a kalapját. Az öreg úgyis olyan vak, akár a bagoly nappal. – Úgy vélem, igencsak megnőttél és megerősödtél – mondta kezével az ál-Magdalena után tapogatva Molin. – Nagyon sokat változott – jegyezte meg a rendőrfőnök. Neked meg mi keresnivalód van itt, te átkozott kopó? – gondolta magában Backman, miközben színlelt jókedvvel így szólt: – Bizony, Magdalenának pompásan megy a sora nálunk, apám! Szeret enni, és ez meg is látszik
rajta. Kényszeredetten nevetni kezdett. Felesége élesen rápillantott, mire a szája széle rögtön lekonyult. Az ügyvéd váratlanul így kiáltott fel: – Készek megkezdeni? – Igen – vágta rá kissé túlságosan is gyorsan Backman, mire Ida asszony azonnal rosszalló pillantással illette. A lánynak kellett volna felelnie. – Igen – felelte az ál-Magdalena. Ida Backman újra a szája szélét nyalogatta. Az asztalon ott fekszik a hatalmas vagyon, amely csak reá vár. Mindössze néhány perc és… Hirtelen, mintha csak valamilyen jeladásra várt volna, kis szürke szőrgombóc loholt be a szobába és Kol Simonnak ugrott. – Micsoda…? – tátotta el száját a három Backman. – Sascha? – kérdezte ostobán a leány. – Ugyan már – mondta Backman, aki időközben összeszedte magát. – Értsd meg, ez egy másik kutya! Hiszen Sascha megdöglött! A kereskedelmi tanácsos hangját meghallva a kutya fülét-farkát behúzva loholt vissza az ajtóhoz. Backmanék a kutya után bámultak. Ekkor egy fiatalember jelent meg az ajtóban. Backmanné arca pulykavörösre változott. Mit keres itt ez a tacskó? Nem tudta összeszedni magát, mert egy hölgy lépett be a szalonba. A kölyök anyja, a motalai Tula!
Ida Backman szája elé kapta a kezét és gyorsan levegő után kezdett kapkodni. Kavargott a feje, a látványra nem talált szavakat. – Jónapot, Backmanné asszony, és köszönöm a legutóbbi látogatását – búgta olyan elbájoló hangon Tula, amilyenre, ha akarta, csak ő volt képes. – Mit keresnek ezek itt? – kiáltott fel élesen Backman. – Egytől-egyig hírhedt csalók! – No, no – figyelmeztette Molin. – Az ifjú Christer szerepel a végrendeletemben, válogasd meg tehát a szavaidat! – Micsoda? A végrendeletben? – rikácsolta Ida. – Ennyire behízelegte volna magát Magdalena nagyapjánál? Molin fáradtnak tűnt. Backmanékra ügyet sem vetve így szólt az inasához: – Most kéresd ide Anna Maria Simont! – Ki hallott már ilyet! – mondta felháborodva Backman, a doktor pedig egyetértőn bólogatott. – Mi lesz itt, népgyűlés? – Kedves egykori vőm, meg akarnád tagadni tőlem azt az örömöt, hogy végórámban láthassam mindazokat, akiket szeretek? – De hiszen mi állunk Önhöz a legközelebb, apám! Molin erre nem felelt, hanem az ajtó felé nézett. Anna Maria lépett be, egy apró, megviselt teremtést támogatva. Ida asszony félig elfojtott nyöszörgést hallatott. – Magdalena! – suttogta hörögve Backman. –
Te meg mit keresel itt? Hiszen az Irgalmasság Menhelyén laksz! – Már nem – szólt közbe Molin. – Hála egy Christer nevű állhatatos szerelmes fiatalembernek, sikerült kiszabadulnia arról a pokoli helyről. A Backman házaspár és Berg doktor egy pillanatra rémülten bámult az aggastyánra. Hiszen meghallotta a suttogást, a szeme pedig akár a sasé. Ám most nem volt idejük ezen töprengeni. Nagyobb veszély fenyegetett. Az orvos csak úgy teljesen véletlenül a kijárati ajtó felé sandított, ott azonban a rendőrfőnök állt… Ida Backman kétségbeesett kísérletet tett. Méltóságteljesen felszegte a fejét. – Téved a férjem. Elismerem, hogy az a leány olyannak tűnhet, mint amilyen a saját édes gyermeke volt három évvel ezelőtt. Ám csalóval van dolga, kedves Molin úr! Őt is Magdalena Backmannak hívják, csakhogy a néhai Julius Backman leánya. Ezenkívül elmebetegség tört ki rajta, így intézetbe kellett zárni. Backman sárba tiporta agyafúrt próbálkozását. Döbbenten meredt leányára. – De hiszen olyan sovány! És… elhanyagolt! Pedig ti azt mondtátok, Erik és Ida, jól megy a sora! Nagy összegeket fizettem érte, hogy tisztességesen bánjanak vele! – Vagy hogy megnyugtasd a lelkiismeretedet – mondta hűvösen Molin. Backman ekkorra elveszítette a lélekjelenlétét. Tökéletesen összezavarodott és óvatlan szavakra
ragadtatta magát. – Hiszen ön minden egyes szót hall! – Úgy van. Továbbá nagyon jól látok. Mindezt az itt jelenlévő Lind doktornak köszönhetem, aki még egy kuruzslót és méregkeverőt is leleplezett! – Hallja csak… – szólalt meg felháborodottan Berg doktor, Molin azonban leintette. – Azt hiszed, nem ismerem meg a saját unokámat? Akit sohasem látogattál meg, mert sohasem voltál kíváncsi, hogy van! – Én csak… – Három esztendőt töltött el egy mocskos, egészségre ártalmas pincelyukban! Csak azért, mert nem tudtál volna a szemébe nézni. – Magdalenán komolyan kitört az elmebaj – mondta tompán kongó hangon Backman. – Milyen kényelmes így elintézni! Ezt vajon ki mondta? Második feleséged és unokatestvére, Berg-Ljungqvist doktor? Az orvos rémületében levegő után kapkodott. – Igen! – kiáltott fel hevesen a kereskedelmi tanácsos. – Becsaptak. Ők tehetnek róla! Néhány lépést tett igazi gyermeke felé, aki azonnal Anna Maria felé hátrált. A két Magdalena feltűnően különbözött egymástól. Julius bácsi leánya a legújabb divatnak megfelelően darázsderekú, széles ujjú, alul bő ruhát viselt. Kis unokahúga hozzá képest igencsak szánalomra méltó látványt nyújtott. Miután mindeddig szinte mindvégig aludt, nem maradt idejük arra, hogy új ruhákat vegyenek neki. Még mindig
az egyszerű, virágmintás szoknyát viselte. Lelógó haját egyetlen selyemszalag fogta össze, míg a másik leány frizurája pontosan olyan volt, amint azt a kor divatja megkövetelte: dús loknikkal a füle mellett, hátul feltűzve. Az egyik egészséges, jóltáplált, a másik önmaga árnyéka csupán. – Magdalena! – könyörgött Backman. – Hallgass rám, hiszen semmit sem tudtam róla, milyen súlyos helyzetben vagy. Beteg voltál, én pedig csak a javadat akartam. Magdalena! Mindennek dacára szerető apád vagyok… Felesége világosabban látta nála, mi az egyetlen mód, amellyel kivághatják magukat a csávából. Hiszen miképpen magyarázhatják meg a második leány létezését? Ida asszony szilárd léptekkel odament hozzá és karon ragadta. – Ne tedd magad nevetségessé! Nem látod, hogy Julius fivéred leánya? Teljesen elment a józan eszed? – Hölgyeim és uraim, ez a szánalmas leányzó sohasem volt a férjem gyermeke – fordult a jelenlévők felé. – Hazudik, ha ezt állítja. Tökéletesen összezavarta a férjem lelkiállapotát. Az igazi lánya ott, az ágy mellett áll. Csak nem képzelik, hogy be szándékoztuk volna csapni a drága öregurat? Ekkor a rendőrfőnök nyugodtan az ajtónál remegő Magdalena mögé állt és vállára tette a kezét. A kislány rezzenéstelen arcán könnyek patakzottak végig. Anna Maria arra húzódott vissza, amerre Kol állt.
– Ezt a kislányt néhány napja súlyos megrázkódtatás érte, ezért képtelen beszélni. Hadd beszéljek helyette én! A többiek elhallgattak. – A Jéghegyek Népéből származó Lind doktornak sikerült rávennie Magdalenát, hogy feltárja a lelkét és különös történetet mondjon el. Mi már meghallgattuk. Most önökön a sor, kedves Backman házaspár és Berg, vagy ha jobban tetszik, Ljungqvist doktor úr. Az alattomos orvos tiltakozásra nyitotta száját, de inkább hallgatott. – Magdalena egy ízben az éjszaka kellős közepén benézett az anyja szobájába. Látta, amint két idegen – egy férfi és egy nő – éppen meggyilkolja az édesanyját. Párnával fojtották meg. Elrejtőzött a gonosztevők elől és meghallotta, hogy jön az apja és a nagybátyja. Minden egyes szavukat megismételte. Apja bűnrészessége nyilvánvaló volt, mert a hölgynek előzőleg átadta a ház kulcsát – jóllehet szokása szerint minden felelősséget elhárított magától. Akarnak hallani valamit az elhangzottakból? Backman arca hamuszürkére vált, felesége azonban tartotta magát. – Miféle rablómese ez? Mi köze hozzánk? – Magdalena felismerte az ismeretlen gyilkosokat, mert később találkozott velük mint apjának második feleségével, illetve a Ramlösa Gyógyintézetben működő Berg doktorral. – Ostobaság! – Molin úr kezelőorvosában, Ljungqvist dok-
torban Christer és Tomas egyaránt felismeri a ramlösai Berg doktort. Arra is bizonyítékaink vannak, hogy Julius Backmant, Magdalena nagybátyját előre megfontolt szándékkal ölték meg. A rendőrfőnök néhány lépést tett a kővé dermedt jövevények felé. – Doktor Erik Berg, a törvény nevében letartóztatom Molin úr leánya és Julius Backman konzul meggyilkolásáért, valamint egy egészséges személy tébolydába való kényszerítéséért, ami által meg akart szabadulni bűncselekményeinek esetleges tanújától, továbbá Molin úr ellen folytatólagosan elkövetett gyilkossági kísérletért. Ida Backman asszony, született Berg, a törvény nevében letartóztatom az első Backmanné meggyilkolásáért és az előbb felsorolt bűncselekményekben való bűnrészességért. Backman kereskedelmi tanácsos, a törvény nevében letartóztatom az előbb felsorolt bűncselekményekben való bűnrészességért. – De hiszen én nem követtem el semmit! – kiáltott fel Backman. – Tiszta a kezem! – A kezed talán igen – mondta Molin és felkelt az ágyból. – De nem a szíved! A letartóztatottak el sem tudtak képedni, hogy az öregember milyen könnyedséggel mozog a szalonban. Megvolt a maguk baja. – Most nem kapom meg az ötezer koronát? – kérdezte bárgyún Julius leánya. – Fogd be a szád! – ripakodott rá Backmanné. – Te sem segítesz éppen! Rendőrfőnök úr, ezekre a képtelen vádakra semmilyen bizonyítékot sem tud
felhozni. Férje kezébe temetett arccal roskadt az ágyra. – Ugyan, mi értelme, Ida? Miután így bántatok el Magdalenával, nem akarom, hogy többé bármi közöm is legyen hozzátok. Egyétek csak meg Erikkel, amit főztetek. Jómagam mosom kezeimet. Szokásos mentegetőzése most azonban nem segített rajta.
14. fejezet MOLIN KÍMÉLETLEN bosszút állt a leánya és unokája életét tönkretevő férfin. Hőseink most ízelítőt kaptak belőle, milyen kemény tudott lenni a vén üzletember. Az esetleges felmentő ítéletre gondolva Backman minden jövőbeli esélyét elvágta. Svédországban ekkoriban kezdett némi befolyásra szert tenni a sajtó. Molin a frissen alapított Esti Újság és a nagy múltú Hazai Szemle újdondászai előtt külön-külön részletesen leleplezte a megvesztegethető kereskedelmi tanácsost. Az ügyből országos skandalum lett. Az emberek nem szoktak hozzá a magánügyek kiteregetéséhez, az újságokban leginkább a politikáról volt szó. Itt viszont valaki gyilkosság és egyéb kétes ügyletek által kívánt előmenetelt elérni. Az olvasók gátlástalanul élvezték, amit a cikkek kitálaltak, a lapok példányszáma pedig megnőtt.
Backman a bíróság ítéletétől függetlenül is örökre megbélyegzett pária lett. Kisfiát elvették tőle, majd az ártatlan kisgyermeket nevelőszülők fogadták örökbe. A Jéghegyek Népének tagjai kissé feszengtek mindettől. Ők nem bántak volna így el a nyomorulttal, bár a megsebzett öregember iránt is megértést tanúsítottak. Még kellemetlenebbnek találták, hogy ugyanezek az újságok az egekig magasztalták Christert, Kolt, Heikét és a többieket. A dicshimnuszok valóban kínosan érintették őket. Persze kivétel is akadt: Christer egyszerre szórakoztatónak és hozzáillőnek tartotta a hős szerepét. Heike megírta Vingának, hogy mindaddig Kolnál és Anna Mariánál marad, amíg meg nem születik a gyermekük. Korábban egyikük sem sejtette, hogy az asszony ekkor már túl volt a félidőn. Heike aggódott, mert meg akarta akadályozni a legrosszabbat: a hozzá hasonlóan torz átokverte sarj születését. Mindenképpen meg akarta kísérelni Anna Maria életének megmentését. Heike az öreg Molint is kezelni akarta. Noha lényegesen javult az állapota, távolról sem lehetett volna egészségesnek nevezni. Christer és szülei a Linköping közelében rendezett nagyszabású avatóünnepségre tekintettel hazautaztak Motalába, a Göta-csatorna zsilipjeihez. A hős ifjú előbb még érzékeny búcsút vett a kis Magdalenától. Eljött a hazaindulás napja. A szegény kislány,
aki ekkor már felkelhetett, Christerrel együtt Molin úr házának parkjában sétált. A sötét felhőként föléjük tornyosuló búcsú miatt úgy tűnt, mintha többé semmi mondanivalójuk sem volna egymás számára. – Ugye… írni fogsz? – nyögte ki végül Christer. – Egyszer már annyira megígértem neked, hogy írni fogok – mosolygott rá szomorkásan Magdalena. – Most biztosan megígérem. És te is írsz majd nekem? – Hogyne! Hiszen megvan a címed. Múltkor nem tehettem, mert féltél, elveszik a leveleidet. Most viszont szabadok vagyunk, Magdalena! Noha szinte csoszogva haladtak, ekkor meglátták a parkon keresztül vezető sétány végét. Az útra felkészített kocsi a ház előtt várakozott. Sascha közben előreszaladt. Christer megállt és megfogta Magdalena kezét. Ünnepélyes hangulat lett úrrá rajta. Áthatóan tekintett rá, mintha emlékezetébe akarná vésni a lány képét. Az ifjú számára egykor mesebeli hercegkisaszszonynak tűnt a bájos, jólöltözött és légies Magdalena. A hajdani mesealakból ekkorra nem sok maradt. Haja az ismételt tetvetlenítések után beható ecetszagot árasztott, bőrén még mindig sebhelyek és kiütések nyomai éktelenkedtek, sovány válláról lecsüngött a pamutruha. Ám pusztán testi értelemben javulni kezdett az állapota, orcájára némi pír szökött, és egy keveset hízott is.
– Visszajövök, Magdalena. Most a tanulás a legfontosabb, mert nem szándékozom egész életemben zsilipőrként működni. Apám és nagyapád beszélt a jövőmről. Egymás után felemelte és álmodozva megcsókolta a leány két kezét. Ünnepélyes feszültséggel teli pillanat volt! Magdalena remegve sóhajtott fel. – Ha idősebb leszel, rendesen is megcsókollak. Persze csak ha megengeded. – Most már eléggé felnőtt vagyok – suttogta. Christer alig mert hinni a saját fülének. – Én pedig roppant sokáig leszek távol – próbálkozott. – Roppant sokáig. Christer mélyen Magdalena szemébe tekintett. – Megtehetjük? Menni fog? A leányka áhítatosan bólintott. Szeméből egyszerre félénk és lelkes fény áradt. Christer lélegezni sem mert. Érezte, hogyan vörösödik el az orcája, miközben végtelenül óvatosan átfogja Magdalena vállát és közelebb húzza magához. A leány gyengéden és engedelmesen követte. Ó, hiszen ez remek! Csodálatos! Egy pillanatra fenyegető szédülés fogta el, – maradjon eldöntetlenül, a szerelmi mámor vagy az ecet hatására – majd lassan elvált az ajkuk. Ezek után lehetetlen volt egymáshoz szólniuk. Csendesen, álmodozva és mélabúsan mentek kéz a kézben. Mindkettőjükön olyan feszélyezettség lett úrrá, hogy még felnézni sem mertek.
– Végre-valahára megvagytok! – ütötte meg fülüket Tula hangja. Csak ekkor fedezték fel, hogy már az udvarban járnak. – Christer, nem találom a frissen mosott gatyádat. Kiteregettem a kötélre, most pedig eltűnt. – Rajtam van – mondta tömören a fiatalember. – De hiszen vizes! – Nem számít. Nem találtam másikat. Magdalena csupán ekkor vette észre, hogy Christer elegáns fehér nadrágja nedvesen tapad a csípőjére és a lábszárára. Borzalmasan kellemetlen lehetett. Valóban az volt. – Le kellene vetned a nadrágodat – mondta zavartan Magdalena. – Azon a szörnyű helyen megtanultam, milyen módon kaphat az ember mindenféle betegséget az ilyesmitől. Christer lelki szeme előtt látomás gyanánt jelent meg, miképpen ugrálnak a férfiak egész életükben a nők – először anyjuk, majd feleségük, végül talán leányaik – szavát követve. Tula éppen eléggé megalázóan átnyújtott egy száraz alsónadrágot fiának, aki elvörösödve rohant be a házba. Érzékeny búcsújukat nem ilyennek képzelte el. Csaknem felbukfencezett a lába körül ugráló Saschától. Ám amikor visszaért, Magdalena együttérzését és összetartozásukat kifejezve mosolygott rá, Christer szívét pedig melegség öntötte el. Felemelte és gyengéden megszorongatta a kis kutyát, miközben a mellette álló Magdalenát nézte. – Vigyázz a gazdánkra, Sascha! – mondta
csendesen. – Tudod, mennyire kell vigyáznunk reá. Hiszen nagyon szeretjük, ugye? Magdalena szemét könnyek lepték el és ő is a kutyust igyekezett paskolgatni, Sascha legnagyobb örömére! HEIKE ELŐÍRÁSAINAK megfelelően a hazafelé vezető úton rendkívül kíméletesen bántak Tomasszal. Mindent elkövettek, nehogy megerőltesse magát. Heike szerint Tomas túlbecsülte az erejét, mindent maga kívánt elvégezni és senkinek sem akart terhére lenni. Ezzel túlságosan igénybe vette születésétől fogva gyenge szívét. Ám még sokáig élhet, ha eleget pihen és nem erőlteti meg magát. Tomas, akit kisebb megrázkódtatásként ért a diagnózis, engedelmeskedett Heike intő szavának, és beleegyezett, hogy családfői kötelességeinek nagy részét Tula vagy Christer vállalja át. A szóbeszéd láthatatlan utakon terjed. A hatalmas botrány híre jóval előttük ért Linköpingbe. Tula barátnője, Amanda beszámolója szerint a helyi társaság örvendezett a kereskedelmi tanácsos bukásának, hiszen a helybeliek ki nem állhatták a beképzelt Backman házaspárt. A jobbféle emberek nem találtak más beszédtémát, mint hogy igaz-e, hogy a kis Magdalenát a tébolyda falához bilincselték és meggyalázták az ápolók, továbbá hogy Backmanné unokafivére számtalan betegét gyilkolta meg? Tula az efféle rémmeséket egytől egyig megcáfolta, viszont beszámolt róla, miként csapott le a
rendőrség az Irgalmasság Menhelyére, milyen lelkiismeretfurdalás gyötört jónéhány nemesi vagy más jómódú családot, amiért így bántak el legszerencsétlenebb rokonaikkal. A hatóságok felügyelete alatt új és jobb menhelyet szándékoztak létesíteni. Hiszen Erik Oxenstierna anyai nagyapja, Abraham Bäck professzor kezdeményezte a vidéki területek erőteljesebb egészségügyi ellenőrzését. Ami a hírhedt gyógyintézetet illeti, Anna Maria az Oxenstierna-nemzetség teljes támogatására számíthatott. Hamarosan elkövetkezett a Göta-csatorna nagyszabású avatóünnepsége, amelyre Christer és Tula, valamint a két nagyszülő is elment. Tomas viszont otthon akart maradni, és hozzátartozói valamennyien úgy vélték, ez lesz a legjobb. Erland nagyapa természetesen vörös színben ragyogó, zizegő sújtásokkal díszített régi parádéuniformisát öltötte fel. Néhány helyen szorított ugyan, ám Gunilla nagymama kibővítette. Christer jogosan vélhette úgy, hogy senkinek sincs ilyen délceg nagyapja. A szállongó szóbeszédek szerint Posse gróf sokéves hű szolgálataiért érdeméremmel akarja kitüntetni, amely nagyszerűen festene a vén hadfi egyenruháján. Christer azonban nem érezte boldognak magát, és anyja jól tudta, miért. Az ifjú egész héten gondolatátvitellel próbálkozott. Odahaza a szobájában hiába igyekezett megidézni Magdalena képét. Végül így panaszkodott anyjának: – Miért vallok állandóan kudarcot? Hiszen tu-
dom, hogy én vagyok nemzedékem átoksújtotta tagja, most pedig hamarosan itt az ideje különleges képességeim kibontakozásának. Viszont sohasem úgy történik, ahogyan én akarom. Az a rózsa ugyan kinyílott, és még néhány apróság is sikerült, de többnek kell bennem lappangania! Neked és Heikének elegendő csak gondolnotok valamire, és máris teljesül, míg nekem… Ez nem igazságos! Tula fia előbbi panaszára gondolt, miközben az ünnepség a vége felé közeledett. Nagypapa, aki közben megkapta a kitüntetését, sugárzott, akár a nap. A két legfontosabb személyiség, Arvid Mauritz Posse gróf és neje, a Göta-csatornát kiötlő Baltzar von Platen leánya elhagyta már a Linköping és a csatorna közötti mezőn felállított hatalmas sátrat, ahol a hivatalos ceremónia befejeztével táncmulatságot tartottak. A legtöbb meghívott ekkor még ott tartózkodott. Erlandot azonban kimerítette az ünneplés és a nagy felfordulás. Elhatározták, hogy mind a négyen egyszerre indulnak haza. Christer nem unatkozott, hiszen mindenki tőle és az édesanyjától akart minél többet megtudni az országos skandalumról, ám boldognak egyáltalán nem lehetett volna nevezni. Tula megértette, mi az oka: varázstudományának hiánya bántja. Némiképpen megsejtette, hogy az első botrány szinte semmiség lesz ahhoz a valódi skandalumhoz képest, amelyet Christer csakhamar elő fog idézni. A történtekért voltaképpen Tulát illette a felelősség.
Amikor látta kedves fiának lógó orrát, így suttogott maga elé: – Drága szellemek, a Jéghegyek Népének mélyen tisztelt ősei! Nem szoktalak zavarni benneteket, mert Heike tartja veletek a kapcsolatot. De az én szegény fiam nagyon szenved, én meg arra kérlek titeket, egyetlen alkalommal segítsetek rajta. Hadd hajthasson végre egyetlen egyszer valamilyen csekély varázslatot! Például hadd teljesedjék be az első kívánsága, hiszen annyira örülne neki! Feltételezem, csakhamar belátja majd, nem ő nemzedékének átokverte tagja. Nem hiszem tehát, hogy fejébe szállna a siker. Talán éppen ellenkezőleg, alapos leckét kap arról, hogy az ilyen képességekkel nem szabad játszadozni. Döntsétek el ti a dolgot, én csak azt akarom, hogy a mai napon boldog legyen. Hiszen olyan derék fiú, valóban megérdemel némi biztatást. Csak nem incselkedő kacagás ütötte meg a fülét? Ami Sol, a nemzetség legjátékosabb kedvű és kiszámíthatatlan átoksújtotta sarjának kacagására hasonlított? Ugyan, puszta képzelődés! Christert viszont valóban megjutalmazták lovagiasságáért és állhatatosságáért. Amikor távozni készültek, a ceremóniamester, egy lovassági hadnagy felemelte karját és a két tánc között éppen pihenő vendégsereghez fordult. Csaknem valamennyi jelenlévő az ideiglenes táncparketten állt. – Kedves barátaim! – kiáltott fel a tiszt. – Ünnepeljük meg ezt a fiatalembert, aki oly lovagias
módon ragadta ki a szerencsétlen kis Magdalena Backmant a szörnyű végzet karmai közül! Az ő érdeme, hogy a betegeskedő leányt sikerült megmenteni az emberhez méltó élet számára, és hogy a gazemberek egytől egyig méltó büntetésben részesültek. Mondjunk háromszoros hurrát Christer Tomasson tiszteletére! A hadnagy felszólításának mindannyian lelkes üdvrivalgással és hosszantartó tapssal tettek eleget, hiszen nincs nagyobb öröm, mint amikor a gőgösök felsülnek. A mélységesen megindult Christer hirtelen támadt felebaráti szeretetében legszívesebben mindannyiukat átölelte volna. Meghatottságában kezét feltartva így kiáltott fel: – Köszönöm! Hálás köszönetem nektek, drága barátaim! Jaj, de szeretlek benneteket! Bárcsak minél jobban láthatnálak titeket! Reccs! – hallatszott valahonnan. Hirtelen a sátor minden irányából hasonló recsegést, vagy zizegést lehetett hallani. Mindannyian zavartan bámultak egymásra. Ez meg miféle hang? Egy hölgy felsikoltott. Valaki elnevette magát, ám kacaja elszörnyedt kiáltásba csapott át. A jelenlevők földre lecsúszott ruhahalmok közepén találták magukat. A recsegést a felszakadó csatok, varrások okozták, amelyek minden vendéget ruházatuk védelmétől megfosztva pőrére vetkőztettek. – Úristen! – suttogta Tula, aki szerencsétlen fiát karon fogva igyekezett kifelé. – Gyertek, anya,
apa, azonnal távoznunk kell! A szétrepedő fűzők és haskötők ropogását rémült sikoltások kísérték, amikor előbukkantak az oly gondosan titkolt zsírpárnák. A sebesen távozó négyek egyike sem veszítette el ruhadarabjait. Miközben a kocsijukhoz igyekeztek, hallották, amint a sátorban lévők rémületükben és testi hibáik lelepleződése miatti zavarukban sikoltoznak. Vad kavarodás támadt, amikor földre csúszott ruhadarabjait felkapva mindenki igyekezett úgy-ahogy betakarni magát. – Mi történt az előbb? – kérdezte álmélkodva Erland nagyapó, miközben Tula a lovak közé csapott. – Christer volt az – felelte összeszorított fogakkal a leánya. – Őseink megígérték, teljesül az első kívánsága. Ő pedig azt kívánta, bárcsak minél többször láthatná a bentlévőket. Mindössze annyi hiba csúszott be, hogy rosszul fogalmazott. “Bárcsak minél jobban láthatnálak titeket!”, mondta. Szentséges egek! Tula hirtelen nevetésben tört ki. Először fojtottan kacagott, majd olyan hevesen, hogy át kellett adnia a gyeplőt. – Azt hiszem, senki sem ügyelt ránk – vélekedett Gunilla. – Nem vették észre, hogy rajtunk maradtak a ruháink, és hogy angolosan távozunk. – Mindenki nagyon el volt foglalva önmagával vagy a szomszédjával – nyögte ki Tula két nevetőgörcs között. Láttátok a ceremóniamestert? Azt a délceg hadnagyot, akinek olyan kicsi a…
– Tula! – ripakodott rá az anyja. Ekkorra azonban már Christer kivételével mindannyiukat elfogta a kacagás. Christer megtörve hallgatott, egészen hazáig. Amikor kis házukhoz érve kiszálltak, Tula átölelte egyetlen gyermeke vállát és barátságos hangon így szólt hozzá: – Ne szomorkodj, fiam! Én csak segítségül hívtam a szellemeket. Hiszen egyikünk sem sejthette, mi lesz az első kívánságod. Christer azon az estén mindvégig némaságba burkolózott. Másnap reggel viszont odament Tulához. – Anyám – szólalt meg igencsak nyomorúságos hangon. – Ostoba voltam. Most már belátom, hogy a tűzzel játszottam. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, milyen hatalmas erők szunnyadnak a Jéghegyek Népe átokverte sarjaiban! Megértettem, hogy korábban mások is úgy cselekedtek, mint te a tegnapi napon: úgy tettetek, mintha az én erőm idézett volna elő csodákat. Az a rózsa… Nem akartam észrevenni a nyilvánvaló dolgokat. Azt a rózsát bizony Molin úr inasa cserélte ki! Ugyanilyen egyszerű megmagyarázni azokat a szánalmas kis mutatványokat, amelyekről korábban úgy véltem, én vittem végbe őket. Az emberek gúnyolódtak rajtam és jóhiszeműségemen. Keserű beismerni, de nem vagyok átoksújtotta sarj, és már nem is akarok az lenni. – Ne is akarj – mondta gyengéden Tula. – Hiszen sokkal nagyobb csodával akadt dolgod: a sze-
relemmel. – Vagyis felfedezted – legyintett bosszúsan Christer. – Amúgy igencsak beléje tapostál, amikor a gatyámról kezdtél kérdezősködni! – Utána észrevettem, hogy kissé tapintatlan voltam. Bocsáss meg érte! Bizony, nem te vagy nemzedéked átoksújtotta tagja! Mit gondolsz, vajon miért maradt Heike Anna Mariáéknál? Hiszen ez alkalommal az ő gyermekén teljesedik be a családi átok. Mert átkot jelent, ezt én tudom a legjobban. – Amúgy jó érzés? Tula ekkor félrefordult, és keserűen félrehúzta a száját. – Jaj, Christer, megbélyegzett ember vagyok! – De egy pillanat múlva ragyogó mosollyal ismét a fia felé fordult. – Ugye, milyen mulatságos volt tegnap? Sokat adtam volna érte, ha ott maradhatok és láthatom, amint mindenki vadul keresi a ruháit. Christer ekkor végre elmosolyodott, anya és fia pedig jó ideig felszabadultan közösen nevetett. – Soha többé – ígérte meg Christer. – Soha többé – bólintott rá Tula. A linköpingi notabilitások a sátorbeli kínos eseményt a talajból előszivárgó gázok felgyülemlésével magyarázták, amelyek felbomlasztották a varrásokat és kapcsokat összetartó cérnaszálakat. A csatornaavató ünnepségen megesett botrányt még sokáig emlegették, de nyilvánosságra sohasem került. Hiszen a jelenlevők mindannyian egy csónakban ültek. Így ez alkalommal senkinek sem okozott
olyan örömöt, hogy rút dolgokat hordhat össze másokról. HEIKE EGÉSZEN KÉSŐ őszig lakott Kol és Anna Maria házában. Ekkor jött el a szülés ideje. Heike alapos segítséget kapott egy kiváló szülész és egy tapasztalt bábaasszony személyében. Elmagyarázta nekik, milyen jellegzetesség szokott előfordulni a családjukban: a szülő nőt szinte darabokra szelő hegyes váll. Az elhangzottakra ő maga volt a legékesebb példa, szavainak tehát rögtön hitelt adtak. A dolgot az sem könnyítette meg, hogy Anna Maria ekkorra már betöltötte negyvenedik életévét. Néhány nehéz nap várt rájuk, miközben valamennyien minden tőlük telhetőt megtettek a szeretett asszony érdekében. Végül eljött az idő. Heike arca krétafehérre vált az idegességtől. Ennyire mégsem kellett volna aggódnia, ugyanis Anna Maria mindenféle bonyodalom nélkül göndör szénfekete hajú kislánynak adott életet. Az újszülöttnél szebb gyermeket álmodni sem lehetett. A családi örökség csak akkor mutatkozott meg, amikor a csöppség első ízben vette szemügyre az őt körülvevő világot. A szülésnél segédkező három emberre kénsárga színben izzó szempár meredt. Arcocskájára azonban olyan nyugalom, olyan gyengéd mosoly ült ki, hogy Heike elképedésében így kiáltott fel:
– Ez a kislány nem átoksújtotta, hanem kiválasztott sarj! – Hála a Jóistennek – suttogta Anna Maria. – No, nem kell túl korán hálálkodni – mondta Heike. – A kiválasztottaknak gyakran rendkívül nehéz életpálya jut osztályrészül. Gondolj csak Shirára! Mi mindenen kellett keresztülmennie? – Csak nem kényszerül a leányunk arra, hogy felkeresse az Élet Forrását? – kérdezte aggódva Anna Maria. – Ugyan, ugyan, erre nincs már szükség. De… Heike hirtelen elhallgatott. Úgy tetszett, valamilyen belső szózatra figyel. – Mi az, Heike? – kérdezte végül Kol, az újdonsült apa. – Végtelenül gondosan kell ügyelnünk erre a gyermekre – hangzott végül a felelet. – Ugyanis a Jéghegyek Népe javát szolgáló rendkívüli cselekedet véghezvitelére szemeltetett ki. Heike nem árulta el, még mit tudott meg a Jéghegyek Népe őseitől: a leányka egyszer majd olyan hihetetlen dolgot él át, hogy Heike sem tudná értelmével felfogni, mi vár erre a csöppségre. Addig is védelme alá kell vonnia az újszülöttet. – Leírhatatlanul szép gyermek – mondta elismerően. – Akár valami mesebeli tündér. Kol és Anna Maria egymásra tekintett. – Már elhatároztuk, mi legyen a neve – mondta Kol, és féltő szeretettel karjára vette az apróságot. – Anna Maria szerencsétlen édesanyját Sarának hívták. Úgy gondoltuk, ha lányunk születik, a Saga
nevet adjuk neki. Ez a név itt-ott előfordul Svédországban. – Nagyon is ráillik – vélekedett Heike. ÍGY TEHÁT HAZAINDULT Vingához, a feleségéhez, aki Heike távollétében Graastensholmra vigyázott, és a Hársfaligetben lakó Eskilhez, a fiához, meg Solveighez, a menyéhez. És persze egyetlen unokájához, Viljarhoz, akin egyik rokona sem tudott kiigazodni. A Jéghegyek Népe történetének következő része erről a magányos farkasról szól majd: hogyan jöttek rá hozzátartozói, mi nyomasztja furcsa lelkét. Addig viszont még hosszú évek teltek el. Christer időközben feleségül vette Magdalenát. Leányuk született, akit a Malin névre kereszteltek. A fiatalember minden erejét megfeszítve tanult, hogy egyszer, ha a vén iparmágnás megtér őseihez, át tudja venni Molin vállalatbirodalmát. Az öregúr azonban még megérte, miként olvad életműve szokásos méretű céggé, mielőtt Christerre bízhatta volna az irányítást. A derék ifjú valójában megkönnyebbült, amiért kisebb felelősség nyomasztja a vállát. A hatalmas méretek riasztották. Molin gyárait az állam egyre mohóbb követelései döntötték csaknem a porba. Noha a népnek nem sok beleszólása volt a javak elosztásába, a kormányzat mindent megtett, hogy tönkretegye a gazdagokat.
A Jéghegyek Népének ugyancsak nagy gondjai akadtak, amelyek közül az anyagiaknak volt a legcsekélyebb jelentőségük. Ekkoriban, az 1840-es esztendő táján borult sötétség a családra. Sok év elmúlt, mire valami halvány derengést lehetett érezni. A sors akaratából Viljarral vette kezdetét a fekete korszak.
