A svéd nyelvű eredeti mű címe: Är det någon där ute? Copyright © by Margit Sandemo, 1989 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1997 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1997 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-76-4 HU ISSN 1417-1589 Készült: AiT Trondheim A.S., Norvégia Ára: 448 Ft A „Skandináv regények” sorozat kötetei havonta jelennek meg. Terjesztés: megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél. Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, és vidéken a helyi postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj 400 Ft/kötet.
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat negyvenhetedik, befejező kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Van valaki odakint? Véget ért a Jéghegyek Népének hosszú, küzdelmes harca Gonosz Tengel ellen. Veszedelmes ősük megsemmisült, nem tér vissza többé. Ám senki nem tudja, hogyan alakul a jövő. Egyre több megválaszolatlan kérdés merül fel. A Jéghegyek Népe megint izgalmas kaland előtt áll?…
1. fejezet TIILI TÖRTÉNETE teljesen egyedülálló. Az egész földön nincs párja. Szerencsére. Hiszen senkit nem sújtott oly keményen Tan-ghil átka, mint a kis Tiilit. Érzékeny, boldog bakfis volt a Jéghegyek Népének völgyében, 1284-ben, a szerencsétlenség idején. Gondtalan, kiegyensúlyozott életet élt anyjával, Didával és ikertestvérével, Targenorral. Az állatok sorsát nagyon a szívén viselte. Jéghideg téli napokon sem volt rest megetetni nem csupán a ház körül a jószágot, de a környéken a vadállatokat is. Az emberek megmosolyogták ilyenkor, de mosolyukban a gúnynak még a szikráját sem lehetett felfedezni. Gyöngéd szeretettel vették körül a hóbortos leányt. Tiilinek nem volt ellensége. Kivéve egyvalakit… Akadt azért védelmezője is. Volt egy nagyon furcsa babája. Inkább gyökérre hasonlított, ő mégis barátjának tekintette. Ügy bánt vele, mintha élne. Miután megkapta, elkerülte házukat az éhség és szegénység. Pedig ezek a Jéghegyek Népének völgyében mindennapos vendégek voltak. Számára a magas, meredek hegyek között meghúzódó völgykatlan jelentette az egész világot. Lélegzetelállítóan szép látványt nyújtott nyáron és ősszel. Olykor még télen és tavasszal is, amikor a
nap egy kicsit felmelegítette a szikrázó hótakaróba burkolózó tájat. Tiili jól ismerte az összes csillagot. Úgy képzelte, föntről óvják lépteit. Amikor az égre nézett, úgy rémlett neki, mintha barátságosan integetnének felé. Sok barátra tett szert, boldogan élt a völgyben, mit sem sejtve a völgyön kívüli életről. Egyetlen sötét árnyék borult a völgylakók életére. Tan-ghil, a gonosz öregember. Magányosan lakott lent a tengernél, egy kis házban. Mindenki rettegett tőle. Tiili is. Anyja, Dida annyira gyűlölte, amennyire ember gyűlölhet valakit. Tiili nem sejtette ennek a határtalan gyűlöletnek az okát. Nem tudhatta, hogy Didát vagy húsz évvel ezelőtt megerőszakolta a gonosz Tan-ghil. Arról sem volt tudomása, hogy Tan-ghil valójában Dida nagyapja, de egyben az ő és testvére, Targenor apja. Dida megesküdött, hogy gyermekei soha nem fogják megtudni az igazságot. Álmukban sem gondolták volna, hogy Tan-ghil most Tiilire vetette ki a hálóját. Jaj, mennyire félt tőle a lány! Tudták, hogy ért a varázslathoz. Egyetlen varázsigével jégbe fagyasztotta vagy felgyújtotta a völgy lakóit, ha megpróbáltak elmenekülni a katlanból. Ahhoz, hogy elpusztítson valakit, elég volt, ha csak felbosszantották, vagy ha az útjába kerültek. Az a hír járta, halhatatlan, de Tiili nem hitt ebben. Édesanyja és bátyja imádták Tiilit. Épp ezért nagyon féltették. Vigyázták minden lépését, ne-
hogy baja essen. Mégis megtörtént a szerencsétlenség. Néhány gyermek megkaparintotta gyökér alakú babáját. Tiili nem tudta, hogy a gonosz Tan-ghil keze van a dologban. Régóta le akart csapni Tiilire, a „kicsi virágra”, de amíg a gyökérbabát a házban tudta, semmit nem tehetett ellene. A mandragóra erős védelmet nyújtott. Amikor Tiili tudomására jutott a lopás, azonnal babája keresésére indult. De soha nem érkezett haza. Eltűnt út közben. Örökre nyoma veszett. Tiilivel együtt Tan-ghil is eltűnt. Ő azonban harminc nap után visszatért. Diadalittasan, elégedetten. Gonosz csönd vette körül. Nem fedte fel Tiili eltűnésének okát. TIILI ELINDULT a házak között vezető szűk ösvényen, hogy ráleljen eltűnt barátja nyomára. Egy helyen az utat hatalmas fatörzsek szegélyezték, és eltakarták a kilátást. Ott várt rá a szörnyeteg. Tiili hirtelen megtorpant, meg akart fordulni és hazaszaladni. Tan-ghil azonban kinyújtotta a karját, mormogott valamit, rámeredt azzal a hideg, sárga tekintetével… És Tiili lába földbe gyökerezett. Közelebb lépett hozzá. Tiili elsápadt félelmében. Nem tudta levenni a szemét az undorító ábrázatról. Néhány zsíros hajtincs tapadt a fejére. Bőre meg-
szürkült, szája inkább csőrre emlékeztetett. Mélyen ülő szeme alig látszott a ráncoktól. – Téged jelöltelek ki a feladatra – recsegte az ocsmány, érdes, reszelős hang. – Velem jössz! Tiili ellenkezni próbált, segítségért akart kiáltani, de a gonosz varázslat elnémította. Egy árva hang sem jött ki a torkán. – Indulj! – parancsolta Tan-ghil ellentmondást nem tűrően. Tiili megindult az alacsony szörnyeteg előtt. Nem volt többé akarata. Belül egyre segítségért kiáltozott Didához s Targenorhoz, de azok nem hallották a könyörgését. Tan-ghil egyre jobban hajszolta hátulról. Nem akarta, hogy meglássa őket valaki, ezért az állatoknak kijelölt ösvényt választotta. Tiili jól ismerte ezt az utat, felfelé vezetett a hegyek közé. Olykor meg-megtaszította. Így próbálta mutatni az utat, no és persze így akarta siettetni. Tiilit szinte égette az érintése. Ahányszor hozzáért, összerázkódott. Megpróbált kiáltani, de hiába. Tan-ghil megdühödött, amiért ilyen érzékeny, és egyre csak morgott magában. Többnyire a lány számára érthetetlen szavakat motyogott, néha azonban elhatolt a füléig egy-egy mondat: amit vetettem, most majd learatom… Nem értette, miről van szó, mindenesetre félelmetesen hangzott. Potyogtak a könnyei. Majd meghalt félelmében. Egyre messzebb kerültek az emberektől. Ó, bár-
csak erre vetődne egy vadász vagy egy pásztor! De egy lélekkel sem találkoztak. Tiili elfáradt. Tan-ghil erős tempót diktált a meredek úton, ám ő nem látszott fáradtnak. Tiili többször megbotlott. Ruhája elszakadt, beleakadt a borókabokrokba. Jaj, mi lesz most? – gondolta elfogódottan. – Anyuska mennyit dolgozott vele, több kis bőrdarabból varrta össze. Ahányszor Tiili orra bukott, Tan-ghil türelmetlenül rámordult. Erre a lány rögtön felugrott, nem akarta, hogy a szörnyeteg hozzáérjen. Tiilinek eszébe sem jutott elgondolkozni azon, miért nem hozta magával a korsót, hiszen nem is tudott a létezéséről. Tan-ghil már fel is ért jövendő rejtekhelyükhöz. Végigfürkészte a terepet. Kezdődhet a harminc napos rituálé. Ránézett zsákmányára, és várakozástelien elmosolyodott. Tiilit elborzasztotta ez a mosoly. Anyám! Targenor! Segítsetek! Amikor leszállt az alkony, gonosz fogvatartója megállt. Már épp ideje volt, mert Tiili nehezen kapkodta a levegőt. Egyrészt a megerőltető túra miatt, másrészt mert sírás fojtogatta. Tiili könnyes szemmel felnézett. Két, majdnem egyforma hegycsúcs magasodott előtte. Ijesztő látvány. Ebben a helyzetben persze nem csoda, hogy megrémült. Az alkonyat, a szörnyeteg a háta mögött, a kiszolgáltatottság, a félelem… Targenor mindig nagyon óvta. Erről a helyről azonban valószínűleg sem ő, sem az anyja nem
tudott. Barátai, a csillagok már elfoglalták helyüket az égbolton. Most viszont még ők is idegennek és elérhetetlennek tűntek. Mintha megijedtek volna szörnyű kísérőjétől. Jaj, milyen magányos és kiszolgáltatott! Tan-ghil hirtelen felrikoltott, mint egy madár. A hegyoldal visszaverte a kiáltást. Tiili rémülten várakozott az újra beállt csendben. Aztán… Nem akart hinni a szemének… Lentről a meredek hegyoldalon magas, fekete férfiak közeledtek szerzetesi csuhában. Szép szál, vágyakozó tekintetű férfiak egytől-egyig. Tiili a döbbenettől majdnem eszméletét veszítette. Nagynehezen fogta csak fel, hogy Tan-ghil idegen, számára érthetetlen nyelven beszél hozzájuk. Behízelgő mosollyal válaszoltak neki. Egyre közeledtek Tiili felé… Leplezetlen kéjvágy tükröződött a szemükben… Metszőfogaik kivillantak, ahogy széles mosolyra húzódott a szájuk… Tiili reszketett félelmében. Tan-ghil megállította őket. Felemelte a kezét, és sivító hangján lassan, fenyegetőn varázsigéket mormolt feléjük, melyekből a lány egy szót sem értett. Annyit mégis felfogott, hogy ő Tan-ghil áldozati báránya, ezért nem akarja, hogy hozzányúl-
janak. Tiilit egyáltalán nem nyugtatta meg ez a felismerés. El nem képzelhette, mi a célja vele. Soha nem ártott neki. Anyám… Targenor! Segítsetek! Könyörgöm, segítsetek kiszabadulni innen! Tan-ghil visszasorakoztatta a férfiakat a helyükre. Mozdulatlanul álltak, mintha láthatatlan lánccal odabilincselte volna őket. Aztán belekezdett a ráolvasásba. A semmiből új alakok tűntek fel a közelben. A szoborszerű hegycsúcsok alatt elterülő kis fennsíkon három nagyon alacsony férfi ült keresztbevetett lábbal, dobbal az ölében. Jaj, milyen csúnyák! Mintha a Jéghegyek Népének völgye legöregebb lakóinak torzképei lettek volna. Ők, akárcsak Tiili ősei, keletről, Tarangaiból vándoroltak a völgybe. Tiili tudta, hogy arrafelé vannak sámánok. De hogy ilyen csúnyák, arról sejtelme sem volt. Tiili Vintersorgot, Katot és Kat-ghilt látta odafönt dobbal az ölükben. Tan-ghil leszármazottai mind, nem csoda hát, hogy olyan förtelmes az ábrázatuk. Tan-ghil hirtelen jelet adott a három dobosnak. Majd elégedett mosollyal várakozón Tiili felé fordult. Soha nem látott még ilyen visszataszító mosolyt! Hát ez már sok!
Kétségbeesetten felsikoltott, és rohanni kezdett. Hogy is gondolhatta, hogy elmenekülhet Tanghil elől? A szörnyeteg egy kézmozdulattal megállította. Tiili csak az undorító tekintetét látta maga előtt. Szédülés fogta el. Körülötte minden lebegni kezdett, csak a visszataszító, sárgás tekintet meredt rá mozdulatlanul. Amikor Tan-ghil látta, hogy a lányt teljesen a hatalmában tartja, a három sámán felé fordult. Jelet adott, mire azok egyszerre dobolni kezdtek. A sziklafalak visszaverték a hangos dobszót. A csuhába öltözött férfiak csoportja csendben várakozott. Tan-ghil újra Tiili felé fordult. – Táncolj – hörögte parancsolón. – Tudom, hogy az a nő megtanított törzsünk ősi táncaira. Rajta, gyerünk! „Az a nő”? Drága jó édesanyja, Dida meg akart őrizni valamit abból a kultúrából, amit a messzi keletről hoztak magukkal. Mivel Tiili kecses, jó mozgású volt és szeretett táncolni, megtanította a régi táncokra. Jaj, mennyit nevettek ezeken a különös táncórákon! Tan-ghil ezek szerint rejtekhelyéről kileste őket. Az emlék fájdalommal töltötte el a szívét. Tiili nem akart engedelmeskedni a gonosznak. De már nem rendelkezett szabadon az akaratával. Ráadásul a dobszó olyan hatást gyakorolt rá, hogy még ha akart se tudott volna ellenállni. A sámánok egyre gyorsabb ritmusban és mind hangosabban
verték a dobokat, majd énekelni kezdtek, mármint ha a monoton ráolvasást éneknek lehet nevezni. – Táncolj! – parancsolta Tan-ghil. A lába szinte magától követte a dobok ritmusát. Miközben a jól megtanult, rövid, gyors lépéseket járta, szeme sarkából különös, átlátszó teremtményeket fedezett fel a sámánok körül. Ide-oda ugráltak, közelebb húzódtak hozzá, majd eltávolodtak. Tiili nem tudott Kat és Kat-ghil szellemeinek létezéséről, ezért félelem fogta el, ám tehetetlen volt, mintegy révülten követte a ritmust, riadt, ijedt tekintettel. A dobolás egyre gyorsult. A szép, feketébe öltözött férfiak felnyögtek izgalmukban. Ha Tan-ghil varázserővel nem fékezi meg őket, már rég rávetették volna magukat Tiilire. Tiili érezte, hogy Tanghil is a tánc, a dobszó és a sámánok kántálásának hatása alá került. Akadozva szedte a levegőt. Tiili nem értette, miről énekelnek, mégis ismerősnek tűnt a jelenet. Gyerekkorában hallott azokról a távoli, keleti őshazában gyakorolt szertartásokról, amikor szűzlányokat áldoztak fel a törzs öreg férfitagjainak jelenlétében. A szűz haláltáncának látványától visszatért beléjük az életerő. Kétségbeesett sírásra fakadt, de nem tudott mit tenni. És a szép férfiak sokkal rosszabbnak bizonyultak, mint ha vének nézték volna végig a táncát. Felgerjedtek és undorító dolgokat műveltek Tiili szeme láttára. Megpróbálta elfordítani a tekintetét. Nem bírta abbahagyni a táncot, a dobszó egyre
sodorta tovább és tovább. Tan-ghil undorító tekintete elégedetten csillogott, amint Tiilit és az őt sóvárogva bámuló férfiakat figyelte. Valami más is bujkált a szemében, ahogy nézte a lányt. Tiilit ettől szinte az ájulás kerülgette. Behunyta a szemét, hogy megszabaduljon a szörnyű látványtól. Kezdte fáradtnak érezni magát. Nem csoda. A hosszú hegyi túra után még ilyen gyilkos tempóban táncolnia is kell? Hadd pihenjek egy kicsit – könyörgött magában. A sámánok egyre vadabbul verték a dobokat, énekük üvöltéssé erősödött. A sápadt férfiak szinte vinnyogtak, annyira felajzott állapotba kerültek. Tan-ghil azonban megint azt parancsolta: Gyorsabban! Gyorsabban! Kétségtelenül ütött az utolsó órája. Ő az áldozat. Most járja haláltáncát. Nem tudta, miféle isteneket elégítenek ki a feláldozásával. Öljetek meg! – rimánkodott némán. Legyetek irgalmasak, öljetek meg! Ám Tan-ghil nem ismerte az irgalmat. Félájultan érezte, amint letépnek róla egy ruhadarabot. – Ne – könyörgött. Meg sem hallották a könyörgését. Hirtelen hatalmas robaj hallatszott. Tiili kinyitotta a szemét, és látta, hogy a hegyoldal meghasadt. Én idéztem volna elő? A dobok, a kántálás, a
táncom… Hát erre ment ki a játék? Varázslat történt. Akkor talán… mégsem kell meghalnom? Bár százszor inkább a halál, mintsem hogy ezeknek a felajzott férfiaknak essek áldozatul – gondolta. Tudom, mit akarnak tőlem. Jaj, ha csak hozzám érnek.. .akkor már inkább a halál! Nem bírta szusszal. Már egy ideje elkezdett dülöngélni, elvesztette egyensúlyát. Szíve hevesen vert. Leszaggatták róla a ruháját. A férfiak kiáltozni kezdtek. Ki akarták szabadítani magukat a varázslat alól, hogy végre magukévá tegyék. Tan-ghil még mindig visszatartotta őket. A lány az ő zsákmánya. Tiilit erős szédülés fogta el. Ereje végére ért. Képtelen volt akár egyetlen mozdulatot is tenni. Jajkiáltást hallatva összeesett. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, végső kétségbeesésében az édesanyjára gondolt.
2. fejezet KÜLÖNÖS VÖRÖS fény ébresztette fel. Meztelen volt. Megpróbálta eltakarni magát a kezével, de nem bírt mozdulni. Kezénél és lábánál fogva odaláncolták egy barlang bejáratánál a sziklafalhoz. Ezt a hasadékot a hegyoldalban ő idézte elő a táncával. Vörös fény burkolta be, és meleg szél fújt. Tan-ghil és a szép férfiak szintén a barlang bejáratánál álltak. Ügy tűnt, a férfiak teljesen megrémültek a vörös fénytől! Biztosan csak álmodik. Mindjárt felébred odahaza az ágyában. Ám ahogy mozdulni próbált, kezébe és lábába belehasított a fájdalom. Nem álmodik, tényleg ide van láncolva! Tan-ghil erélyesen beszélt a feketébe öltözött férfiakhoz. Mintha óva intette volna őket attól, hogy Tiilihez érjenek. Hanem amikor elfordult, az egyik férfi közelebb húzódott hozzá, és meztelen teste felé nyúlkált. Ki tudja, még mit akart csinálni vele. Tiili kiáltani próbált. Fölösleges volt aggódnia. Amikor a férfi kinyújtotta a karját, hogy megérintse, felüvöltött fájdalmában. Megpróbált odébbhúzódni, de már későn. Karja lángra lobbant, őt pedig beszippantotta a nyílás, miközben bőre lefejtődött testéről.
A többiek fejvesztve menekültek a barlang bejáratából. Tan-ghil utálatos mosollyal, elégedetten szemlélte az eseményeket. Tiili leküzdhetetlen undort érzett, és szinte bénult állapotba került. Biztos volt benne, hogy a sápadt férfiak többé nem fogják zaklatni. Ez valamennyire megnyugtatta. Egyedül maradt Tan-ghillel, a falon lógva a láncain. Esdeklőn nézett rá. A szörnyeteg azonban könyörtelenül így szólt: – Születésed pillanatától fogva erre a feladatra lettél szánva. A kincsem mögötted van elrejtve a hegyoldalban. Senki nem kaparinthatja meg, csak én, mivel tudom, hogyan juthatok be rajtad keresztül. Csak nem mosoly akar lenni ez a rémisztő vigyor? Tiili elborzadva nézett rá, amikor ecsetelte, hogyan nyílik meg rajta keresztül az út a kincshez. – Itt… a lakat – mondta és a lány altestére mutatott. – És itt a kulcs hozzá! Majd koszosszürke köpenye alól előhúzta férfiasságát, amitől Tiilit hányinger fogta el. Elfordította a tekintetét. A szörnyeteg gonoszul felnevetett. – Még nem kerül rá sor, még nem! Még várnod kell türelmesen. Először a fivéredet akarom. Elviszem a patkányfogóhoz. Ő majd segít rajtam. Még nem érkezett el az idő, hogy uralkodjam a világ felett. Túl zavaros a világ ahhoz, hogy átvegyem. Meg akarom várni a számomra kedvező pillanatot.
Úgy félévszázad múlva visszatérek. Majd akkor sor kerül pásztoróránkra, amelyre már annyira vágyakozol. E szavak hallatán beléhasított a kétségbeesés. Targenor… Ikertestvéréhez ragaszkodott a legjobban a világon. És a gonosz a szolgájává akarja tenni jóságos, szép ikertestvérét! Azt már nem! Targenort ne! Szegény anyánk! Magánkívül volt aggodalmában és félelmében. Gondolatai teljesen összezavarodtak. Ezek után Tan-ghil elment. Tiili először megkönnyebbülést érzett, hogy nem látja közelében a gonoszt. Úgy képzelte, anyja Targenorral és a völgy lakóival együtt majd a segítségére siet. Ez a remény éltette. Tiili nem volt sem átokkal sújtott, sem kiválasztott tagja a nemzetségnek. Ezért nem hallhatta, hogy Targenor rémülten szólongatja. Még kevésbé válaszolhatott fivére kiáltozására. Észrevette, hogy nincsenek testi szükségletei. Szíve dobogott, lélegzett, de sem enni, sem inni, sem aludni nem kívánt. Ez utóbbi igen kellemetlen meglepetésként érte. Ebben a szörnyű helyzetben ólomlábakon járt az idő. Hát még így, hogy éjjel-nappal ébren volt. Többször is segítségért kiáltott. Újra tudott beszélni. De nem hallotta senki. Olykor-olykor megpillantotta a közelben a fekete csuklyás férfiakat, de nem merészkedtek a hasa-
dék szájáig, csak kintről kémleltek befelé. A piros fény halálos veszedelmet jelentett számukra. Tiilit viszont életben tartotta. Egyfolytában potyogtak a könnyei. Aztán már azok is elapadtak. Bárcsak érzéketlenné válhatna! Belehal az övéi miatt érzett aggodalomba! Ha saját sorsára gondolt, szintén jeges félelem járta át a szívét. És milyen lassan telik az idő! Úgy érezte, megőrül. Ekkor kiáltást hallott odakintről. Meg mert volna esküdni, hogy nem a fekete ruhás alakoktól származik. Úgy hallotta, valaki segítségért kiáltott. Tiili nem tudhatta, hogy Tan-ghil küldte egyik szellemét a Nagy Süllyesztőhöz. Visszakiáltott. Válasz is érkezett a kiáltására. Aztán a hangot elnyelte a messzeség. Hirtelen úgy érezte, valaki megérinti a vállát. Összerándult a teste, pedig könnyed, lebbenő érintés volt. – Ki az? – kérdezte. Mintha valami mászkálna a vállán. Odanézett, majdnem felkiáltott ijedtében, de aztán nagy nehezen uralkodott magán. Az állatokat mindig is szerette. A világért sem akarta hát megijeszteni a kis jövevényt. Ugyanis egy denevért pillantott meg. Biztosan eltévedt. Épp ebbe a szörnyű barlangba kellett repülnie!
– Isten hozott, kis barátom – szólt gyöngéden. Inkább ijesztő, semmint szép jószág volt. Fenyegető fintort vágott, kilátszottak éles kis fogai. De akárhogy is, élő teremtmény! Tiili régen nem találkozott már hasonlóval. – Kicsit kaparsz, de nem bánom – szólt hozzá Tiili. A denevér élesen felsikkantott. Te jó ég… Értem, mit mond – gondolta a lány döbbenten. Vajon a vörös fény hatása? Igen, valószínű. Ha most visszagondol, a fekete ruhás alakok gondolataiba is belelátott, amikor a barlang bejáratáig merészkedtek. A denevért szemlátomást érdekelte, miféle szerzet Tiili, ezért a lány elmesélte, mi történt vele. – Még csak nem is sejti senki, hogy itt vagyok – fejezte be. A denevér hanghullámokat bocsátott ki. Így próbált választ adni. – Mit mondasz? – kérdezte csodálkozva Tiili. – Tudnád továbbítani a gondolataimat, ha belém haraphatnál? Már megbocsáss, de ez nagyon furcsán hangzik. Tiili újabb hanghullámokat érzékelt. – Tudnál segíteni abban, hogy képes legyek újra aludni? Semmire sem vágyom jobban. Megtanítanál arra, hogy átaludjam az egész telet, akárcsak te? No de mi lesz, ha a keresésemre indulnak, és nem hallom őket? A denevér most nem bocsátott ki újabb hanghul-
lámokat. – Nos, hadd gondolkodjam el azon, amit mondtál – kezdte Tiili. – Ha segítesz kapcsolatba lépni Targenorral, utána fontolóra vehetjük a téli álom kérdését. A denevér nekilendült, és úgy helyezkedett, hogy bele tudjon harapni Tiili nyakába. A lány érezte, amint meleg vére kicsordul. Nem volt igazán felkészülve erre a gyors műveletre, ezért felkiáltott ijedtében, amikor a denevér fogai a húsába vágódtak. Nem volt valami kellemes, de Tiili nem ellenkezett, mindenképpen kapcsolatba akart kerülni a fivérével. Targenor azonban már halott volt. Holttestét elnyelte az Adria, senki nem bukkant a nyomára. Dida pedig nem értette, honnan jönnek ezek a rezgések. Nem tudta, ki küldte a hanghullámokat, nem tudott mit kezdeni velük. A denevér megtartotta az ígéretét. Amikor beköszöntött az ősz, berepült a sziklabarlangba, elhelyezkedett a mennyezeten, és téli álomba merült. Vele együtt elszunnyadt Tiili is. Csak akkor eszmélt fel, amikor már régen tombolt a nyár. A denevért már nem találta, soha nem látta viszont. Amikor Dida megöregedett és közeledett az utolsó órája, Targenor szelleme ellátogatott hozzá. Leült az ágya szélére, megfogta a kezét és Tiiliről beszélgettek.
Ez télen történt, Tiili épp téli álmát aludta. Anyja és fia elhagyta a völgyet, hogy együttes erővel küzdjenek a gonosz Tan-ghil ellen. TIILI egyszerre fogékonyabbnak mutatkozott a külső jelek iránt. Érzékei még jobban kifinomultak. Hallotta, hogy a lápemberek a közelben tombolnak. Megérezte, hogy Tan-ghil szelleme a völgyben tartózkodik. Egy alkalommal azt is érzékelte, amikor egy fiatal nő feljutott egészen a hegyig. Érezte, mennyire fél, majd fejvesztve elmenekül. Az idősebbik Sunniva lehetett. Néhány évvel később sok ember közelségét érzékelte. Menekülnek. Mintha az egész völgy elnéptelenedett volna! Teljesen magára marad! Annyira elfogta a kétségbeesés, hogy gondolatban elhagyta helyét, és a menekülőkhöz csapódott. Egy kis családhoz csatlakozott, amely rémülten igyekezett felfelé a hegyoldalon. Nem látták meg, pedig egészen közel húzódott hozzájuk. Felnézett az asszonyra, aki a nyeregben ült. Az egész lány egyetlen segélykiáltás volt. De nem hallották. Újra az asszonyra nézett esdeklőn, de senki nem vette észre. Erre annyira elkedvetlenedett, hogy érzékei is eltompultak, és nem érezte többé emberek közelségét a fennsíkon. Újra eleredtek a könnyei, pedig már azt hitte,
sírni is elfelejtett. Sokáig sírt hangtalanul, végtelen magányában. TELTEK-MÚLTAK az évszázadok. Semmi nem történt a hegyen, amelynek kincsét őrizte. Néhanéha érezte mások közelségét, Kolgrimét, sokkal később Ulvhedinét… De mit számított mindez? Hiszen senki nem tudta, hogy idebent van. A gonosz Tan-ghil azt ígérte, fél évszázad múlva visszajön. Az az idő már régen letelt. Korábban attól rettegett, mikor jön vissza, most azt kívánta, bárcsak jönne már, hogy túlessen rajta, és véget érjen a szenvedése. És ha soha nem tér vissza? Akkor mi lesz? Örökre itt fog csüngeni ezen a sziklafalon? A kis denevérnek köszönheti, hogy megőrizte józan eszét. Általa megtanult aludni. Most már nemcsak télen, hanem máskor is képes volt elszenderedni, így szerencsére gyorsabban teltek az évszázadok, mint gondolta. Hogyan képes az ember megőrizni ép értelmét ilyen helyzetben? Énekeket komponált, hosszú történeteket talált ki. Ezek a történetek persze sosem lépték túl a völgy határát, hiszen Tiili csak az ott élő emberek életét ismerte. Saját sorsán sosem mert tűnődni, nehogy méginkább hatalmába kerítse a kétségbeesés. Heike és Tula harcát Gonosz Tengel szellemké-
pe ellen elszalasztotta, hiszen akkor aludta téli álmát. A kívülről jövő hangokra, kiáltásokra különben sem figyelt már régóta. Hiszen akárki legyen odakint, úgysem juthat be hozzá. Ezután hosszú csend következett. Többéves csend. És aztán… Érzékei és a denevértől tanult képességei egyszerre kifinomultak. Meg mert volna esküdni, hogy valami készülődik a hegy körül, amelynek bejáratát őrizte! Új lények közelségét érezte. Egészen közel kerültek hozzá, mégsem tudtak bejutni. Ekkor kétségbeesetten, szívettépőn kiáltozni kezdett. Érezte, ha most nem sikerül kapcsolatba lépnie az új jövevényekkel, akkor sosem kerül ki innen. Több napon át érezte a feszültséget a levegőben. Nem mert elaludni, várakozott, tudni akarta, mire készülnek. A szerzetesruhába bújt férfiak is igen nyugtalannak látszottak. No és az újonnan érkezettek? Vegyes benyomást tettek rá. Az mindenesetre bizonyos, hogy harcolnak valami ellen. Jaj, de türelmetlen! Csak nehogy eltűnjenek a szeme elől! Mindegy, akár barát, akár ellenség, csak hosszú fogsága már véget érjen. Nehogy eltűnjetek, akárkik vagytok is! Már egészen rekedtre kiabálta magát. Végre közelebb léptek a bejárathoz.
– Segítség! – kiáltotta még egyszer. – Könyörgöm, segítsetek meghalni! Hangokat hallott. Mintha nem ugyanazt a nyelvjárást beszélnék. Sőt nem is nyelvjárásról van szó, inkább egy másik nyelvről, amiből csak egy-egy szót ért. Beléptek a hegy belsejébe! Jaj istenem, gyertek már közelebb! Négy embert látott közeledni. Vadul vert a szíve. Izgalmában még kiáltani is elfelejtett. Ezt nemsokára meg is bánta, mert sarkon fordultak. Elmennek! Valami zajt hallottak odakintről. Tiili minden erejét összeszedve koncentrálni próbált. Furcsa lényeket érzékelt, melyek repülve közeledtek a hegyhez… Mintha a bejárat mellett leszálltak volna. Jaj, olyan nehéz élesen, tisztán megkülönböztetni, mi is történik odakint. A négy ember újra megindult kifelé. Nem vették észre! Tiilit minden reménye elhagyta. Felzokogott: – Itt vagyok – hüppögte. – Nagyon szépen kérlek, gyertek vissza, nem bírok tovább várni! Kint a felfordulás egyre fokozódott. Úgy tűnt, rengeteg ember gyűlt össze. Vagy nem is emberek? Hát akkor micsodák? Biztosan csak álmodom az egészet – gondolta Tiili. Telt-múlt az idő. Tiili elvesztette minden reményét, hatalmába kerítette az oly jól ismert kétségbeesés. Ezt a csalódást már nem bírja ki. Ekkor újra meglátta őket. Felsóhajtott.
Többen voltak, összesen nyolcan. Meglátták! Meglátták! Elborzadva méregették. Milyen furcsa ruhát viselnek! Kik ezek a különös lények? Biztosan csak álmodom. Hirtelen két nő futott arra, váltottak néhány szót a többiekkel, és kettőt közülük magukkal vittek. Kérlek, ne menjetek el mindannyian! Akik ott maradtak, hitetlenkedve léptek közelebb hozzá. Tiili szinte magánkívül volt az izgalomtól. Képtelen volt egy értelmes szót kibökni, egyre csak sírt és sírt. Alig akarta elhinni, hogy hozzá beszélnek! A nevét említik. Honnan tudják a nevét? Talán Tanghil emberei? Nem, az nem lehet. Barátságos a hangjuk. Ráadásul könnyek csillognak szemükben. Érte sírnak. Milyen különös álom… Azt kérdezik, hogyan segíthetnének rajta. Hát nem tudják, hogy Tan-ghil varázserejével szemben mindenki tehetetlen? – Szépen kérlek benneteket, végezzetek velem! – rimánkodott nekik. Erről hallani sem akartak. Közelebbről szemügyre vette őket, bár a könnyfátyolon keresztül alig látott valamit. Három férfi, két nő és… Ki a hatodik? Olyan ijesztő, olyan… túlvilági. A vihardémont látta, ezt persze nem tudhatta. Magyarázkodásra pedig nem volt idő.
Két férfi és az egyik nő ámulatba ejtette a szépségével! A másik nő korántsem volt szépnek mondható, de Tiili annyira kimerültnek érezte magát, hogy még őt is kellemes jelenségnek találta. Az egyik szép férfi beszélgetni kezdett vele. A többiek Natanielnek szólították. Elmagyarázta, hogy Tan-ghil korsóját keresik a gonoszság vizével. Tiili összeszedte magát és válaszolt. A korsó mögötte van, messze bent a barlangban. De oda úgysem jutnak be. Aztán elmagyarázta, hogyan nyílik meg az út mögötte. Szörnyen kínos volt. Majd meghalt szégyenében. De nem mulattak rajta, sőt, őszintén sajnálkoztak. Milyen kedvesek hozzá! Annyira meg volt hatódva, hogy alig tudott gondolkodni. Sorra bemutatkoztak. Tiili nem bírta visszatartani a könnyeit. Aztán láthatólag döntöttek, mitévők legyenek. Egyiküket kiválasztották, hogy nyissa ki a zárat Tan-ghil helyett. Hogy gondolják? Azt nem lehet. A legszebb férfit választották ki erre a feladatra. Marcónak hívták. Jaj, mennyire megalázó helyzet. Bárcsak felébrednék. Most már elég! A többiek elmentek. Egyedül maradt Marcóval. Ó, de kínos. Ügy tűnt, a férfi még nagyobb zavarban van, mint ő. Amitől annyira rettegett, és amiről azt hitte,
hogy a legszörnyűbb, ami történhet vele, egyszerre kellemes, felejthetetlen élménnyel kecsegtette. A férfi végtelenül gyöngéd volt hozzá. Kedves, barátságos szavakkal vigasztalta, Tiilinek el is múlt a félelme. Sőt, a férfi mellett kellemes meleg áradt szét testében. Ráadásul azt állítja, ismeri Targenort! Fel nem foghatta, hogyan lehetséges ez, hiszen Targenor több száz évvel ezelőtt meghalt. Senki nem élhet ilyen hosszú ideig. Marco finoman figyelmeztette, hogy fájdalmat fog okozni neki. Így is történt, de Tiili nem bánta. Ügy látszott, minden hiába, mert nem oldódott a varázslat. Tiili ekkor hihetetlenül merész kijelentést tett. – Talán azért nem nyílik a zár, mert túl korán abbahagytuk. Lehet, hogy neheztelni fog rá a férfi ezért a kijelentésért? Nem, korántsem. Marco még egyszer megpróbálta. Úgy tűnt, egyáltalán nem esik nehezére. A lányt boldogság töltötte el. Közös titkuk bonthatatlan barátságot kovácsolt közöttük. Láncai lehullottak. Szabad volt! Szabad! Fel sem fogta szinte. Mivel nem bírt megállni a lábán, megmentője ölbe kapta, úgy vitte ki a többiekhez. Milyen csodálatos érzés a legjobb barátja karjaiban! Mennyi különös lény gyűlt össze itt a sziklabarlangban! Tiilit úgy megrémítette a látványuk, hogy
Marco nyakába fúrta az arcát. Néhány fiatal lány odalépett hozzá és gondjaiba vette. Legnagyobb sajnálatára meg kellett válnia Marcótól, aki társaival együtt eltűnt a vörös fényben úszó bejáratban. De hát nem mehet el! Ő az egyetlen támasza ebben az ijesztő világban! Mikor ébredek már fel ebből az álomból? Nem szeretem a kiszabadulásáról szóló álmokat, mert utána szörnyen fájdalmas az ébredés. Végre pihenni szeretnék – siránkozott magában. De legszívesebben meghalnék. Hogyan lennék képes rabságban élni tovább, miután ilyen csodálatosat álmodtam? Mennyire fognak hiányozni ezek a kedves emberek, kiváltképp Marco. Álmában többször furcsa szagot és dübörgést hallott a föld mélyéről. Ez a többieket is nyugtalansággal töltötte el. Amikor felhangzott a tompa dübörgés, ijedten készülődni kezdtek. Egy Sigleik nevű férfi, aki azt állította, hogy Tiili nagyapjának unokatestvére, karon fogta és odavezette, ahová a többiek is igyekeztek: a hegyoldalban lévő hasadékhoz. Mindenki nagyon sietett. Ne hagyjátok ott Marcót és a többieket! – kiáltotta volna éppen, ám a hasadékba belépve megpillantotta őket, amint feléjük igyekeztek. – Gyorsan, siessetek, mielőtt még késő! – rimánkodott, amint megértette, hogy a dübörgés nagy veszélyt jelent számukra. Mintha hiányozna egyikük. Igen, a másik jóképű
férfi, hogy is hívják, Nataniel? Micsoda furcsa név! Utána már Tiilinek nem volt ideje töprengeni. Futott a többiekkel együtt, ahogy csak a lába bírta. Megértette, hogy a föld dübörög a hátuk mögött. Eleinte a szűk járatnak még a falai is imbolyogtak. Most majd mindjárt felébredek. Hiszen az egész álom csupán önkínzás, soha nem szabadulhatok meg a láncaimtól – gondolta. Hol van Marco…? Valahol a többiek mögött. Úgy érezte, mintha valaki az arcába vágott volna. Hirtelen megcsapta a jéghideg, friss levegő. A fény csaknem megvakította. Aggódó, barátságos kezek meleg ruhákba csavarták. Tehát mégsem álmodik. Szabad! Szabad, annyi hosszú év után! Tiili szemét nem futották el örömkönnyek. Szinte megbénította a boldogság. Még sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy elhiggye, valóban kiszabadult.
3. fejezet JEGES SZÉL süvített a kiugró sziklán, ahol a kis csoport gyülekezett. Várták, hogy Nataniel életjelt adjon. Tiili, mivel eddig a vörös fény egyforma melege vette körül, most majd megfagyott. Hiába bugyolálták be jó melegen. Lassan telt az idő. – Még majd hóban kell taposnunk a végén – jegyezte meg Tova szárazon. – Csak a hegycsúcsokon – felelte Marco. Közelebb húzódtak egymáshoz. Persze csak az emberek. A démonok és az ősök szellemei nem fáztak. Csak a hat élő reszketett a hidegtől, Ellen, Tova, Tiili, Gabriel, Ian és Marco. – Ez így nem mehet tovább. Elindulok, megkeresem – mondta Ellen aggódva, legalább huszadszor. – Nem, nem engedem – állította meg Marco. – Nincs értelme. – No de ha segítségre van szüksége? – Hogyan segíthetnénk, ha be van zárva a hegy belsejébe? Ellent elöntötte a düh: – Hát nem tudtok segíteni rajta telepátiával vagy gondolatátvitellel? – Nem szabad megzavarnunk. Ha éppen bűvölés közben zavarnánk meg, végzetes lenne. Ellen magába roskadt. Tiili lopva Marcóra nézett.
Ő hát az a férfi, akihez oly közel kerültem? – gondolta. Ő suttogott vigasztaló szavakat a fülembe és azt is, hogy tetszem neki… Milyen boldogságot okozott a szavaival! Most viszont rám se néz! Pedig Marcóra is nagy hatással volt a találkozásuk. Csak nem tudhatta, hogyan érez a lány. Időt akart hagyni neki. Meg akarta várni, míg magához tér. Hiszen szinte új életre kelt, és a friss benyomásokat nem könnyű feldolgozni. – Gabriel, régóta nem írsz semmit – nézett Ian rosszallón a fiúra. Gabriel összerezzent, s máris előkapta tollát és füzetét. – Nem, csak… Annyi minden történt… Hányadika is van ma? – Nos, ha nem tévedek, május tizenhetedike. Tova keserűen felnevetett. – Istenem, hát így ünnepeljük nemzeti ünnepünket! – Méltóbban talán nem is ünnepelhetnénk – felelte Marco. – Hiszen megszabadítjuk Norvégiát Gonosz Tengel uralmától. – Nono, még koránt sincs vége – figyelmeztette Ian. – Még nem tudjuk, hogyan fejeződik be. – Én nem bánom, hogy megússzuk a mai ünneplést – jelentette ki Tova. – Fárasztó. Iskolások a mellettük menetelő tanárok parancsára harsány hurrát kiáltoznak. Az öregeket gyapjútakarókba csavarják és kiültetik a padokra, hogy végignézzék
a gyerekek felvonulását. Pedig inkább innának valahol egy sört, ha már végre kivitték őket az öregek otthonából. – Nekem kellett volna beszédet tartanom az iskolában – suttogta Gabriel sápadtan. – Teljesen elfelejtettem! – No és? Rá se ránts! – vigasztalta Tova. – A diákok türelmetlenül várták volna, mikor fejezed már be, és mikor mehetnek végre fagyizni. Gondold csak el, milyen május tizenhetedikénk lett volna ma? A gyerekeknek vásárolt új ünneplő ruhát csúnya esőkabát alá kellett volna rejteni. Szúrós hópelyhek csípték volna fagyosra arcukat. Az új cipőtől vízhólyag keletkezett volna a sarkukon. – Nem vagy valami nagy véleménnyel az ünnepről – mosolygott Marco. – Dehogynem! Csak szórakoztatóbb, ha morgok egy kicsit. – Mint mindig. – Hol van Rune? – kérdezte Halkatla. – Utoljára a gleccseren kelt át Luciferrel együtt – felelte Ian. Halkatla felsóhajtott: – Annyira szeretnék még egyszer utoljára találkozni vele! – Mi is! – kiáltotta Gabriel. – Annyi mindent köszönhetek neki – dünnyögte Halkatla elgondolkodva. A többiek hallgattak. Ellen a felhőket kémlelte.
– Nemsokára leszáll az éj. – Bzzzzzzzz bummm. Már le is szállt – vigyorgott Gabriel. Marco elnevette magát. Örült, hogy a kis csapatot még ilyen szorult helyzetben sem hagyta el jókedve. Sokkal rosszabb lett volna, ha szótlanul ülnek és várnak. Jó érzés tudni, hogy összetartanak. Vigyáznak egymásra. Végignézett a többieken. Ian átkarolta Továt, aki szorosan odabújt hozzá. Marco akaratlanul is meghallotta, miről beszélnek. – Nos? – kérdezte Ian halkan. – Megbántad? – Mit? – Hát hogy továbbra is egymás mellett maradunk. Annyi minden történt, nem tudhatom, talán kétségek gyötörnek. Tova a vállára hajtotta a fejét. – Bolondságokat fecsegsz. Nem bántam meg semmit. Te viszont talán igen, ha így kérdezed. – A legjobb, ami történhetett velem az életben, hogy találkoztunk – biztosította Ian. – És hogy nemsokára szülők leszünk. Annyira aggódtam a fárasztó úton. Jól érzed magad? – Hát persze. Olyan jó, hogy itt vagy, Ian. Marco örült ezeknek a szavaknak. Sokat aggódott Tova miatt, de a hallottak megnyugtatták. Marco észrevette, hogy Trond beszédet tart a csapatai előtt. Dicsérettel halmozta el démonait, amiért oly derekasan helytálltak a csatában. A démonok gúnyos vigyorral hallgatták választékos
szavait, de Marco észrevette, hogy büszkeség bujkál a szemükben. Úgy látszik, a démonokat nem túl gyakran halmozzák el dicsérettel. Gabriel megpróbálta megtanítani nekik a „Jákob atya” című kánont. De egyszerűen nem ment! Mindenki részt vett az éneklésben, kivéve a démonokat. Estrid és Jahas olyan hamisan énekelt, hogy az már szinte fájt. Különben sokuknak nagyon szép, csengő hangja volt. A démonok furcsán nézték Gabrielt és az újdonsült kórust. Nem tudták, mi fán terem az ének. Amikor rájöttek, hogy Gabriel bele akarja vonni őket a dalolásba, először megütközve néztek rá, majd rekedtes kacagásuk betöltötte az egész vidéket. A kánon nevetésbe fulladt. Miközben játékkal, énekkel próbálták múlatni az időt, egy percig sem feledkeztek meg Natanielről. Nagyon féltették. Ellen viselte a legnehezebben, de azért ő is igyekezett emelni a hangulatot. Azzal nem segítenek Natanielen, ha némán búslakodnak. Egy álló napig várakoztak. Hideg volt a májusi éjszaka. Nem sok ennivaló maradt a tarisznyájukban, de azt testvériesen elosztották egymás között. Hatan, az élők, hiszen a többieknek nem volt szükségük ennivalóra. Tova Natanielre gondolt. Vajon mikor evett utoljára? Ha nehéz helyzetben van az ember, mint most Nataniel, akkor nagyon fontos, hogy elegendő táplálékot vegyen magához, különben éhes
gyomorral nem tud gondolkozni. Hamar idegessé válik, és elveszíti a fejét. Nem valami kecsegtető kilátások. Miért nem történik már valami? Meddig kell még várakozniuk? Lopva a démonokra nézett. Leginkább ragadozó madarakra hasonlítottak a kékes fényben, akik éjszakára menedékre leltek. Éberen kémlelték a vidéket, felkészülve minden veszélyre. Tova észrevette, hogy Marco figyeli. Zavartan rámosolygott. Marco tekintete most Tiilire tévedt. Rögtön felmérte, milyen rossz állapotban van. A lány egész testében remegett, halálsápadt volt. Marco tudta, hogy ez most nem a hideggel magyarázható. Gyorsan odasietett hozzá, törékeny testét szorosan átölelte, hogy biztonságban érezze magát. Igen, ez a krízis. A lány akadozva lélegzett, mint aki sírni készül, de mégsem képes rá. – Jól van, jól van – dünnyögte Marco. – Nincs semmi baj, barátok közt vagy. Tiili beszélni próbált, ám alig lehetett érteni a szavait. – Olyan sok az idegen… Anyám és fivérem nincsenek köztük, sosem látom viszont őket. Olyan furcsán beszéltek mind. Hol vagyok? Azt mondjátok, a Jéghegyek Népe völgyében, de nem ismerek rá. Hol vannak a házak? Nincs itt egy teremtett lélek sem. Kik vagytok ti? Furcsa ruhát viseltek.
Nem értek semmit. A többiek némán ültek. A démonok fülüket hegyezték, hogy mindent halljanak. – Túl sok minden történt egyszerre – folytatta Tiili. – Kik ezek a különös lények? Tudom, nem veszélyesek, hisz olyan kedvesek! De nem értem, hova kerültem. Marco a lehető leggyöngédebben válaszolt: – Az 1900-as években járunk. Közel hétszáz éven át voltál a hegy belsejébe zárva. Most újrakezdődik az életed. Ügy is mondhatjuk, hogy másodszor születtél. Mi majd gondoskodunk rólad, segítünk beilleszkedned. – Akiket ismertem, mind meghaltak. Egyedül vagyok. – De hiszen minket már ismersz. A barátaid vagyunk. És nemcsak mi, sokan mások is. Az egész nemzetség melletted áll, élők és holtak egyaránt. – Holtak? – bámult ijedten Marcóra Tiili. – Igen. Ha Nataniel sikerrel jár, akkor találkozhatsz Didával és Targenorral. Talán furcsállod, de a Jéghegyek Népe nem hétköznapi nemzetség. Gonosz ősünk, Tan-ghil révén különös, természetfeletti képességekkel rendelkezünk. – Hogyan élek majd egy idegen világban? – kérdezte riadtan. – No és mit szól majd anyám, ha megtudja, mi történt kettőnk között? – Elkerülhetetlen volt – vágta rá gyorsan Marco. – Én éppannyira nem akartam, mint te… Jaj, de szerencsétlenül fejezte ki magát. A lány
szomorúan nézett rá. – Tudod, mire gondolok? – súgta halkan a fülébe. – Nem akartam elvenni az ártatlanságodat, de ha már így történt, egyáltalán nem bánom… A lány mereven ült egy darabig, majd amikor Marco végigsimított az arcán, félénken rápillantott, félszeg mosollyal az arcán. – Te meg én – súgta a fülébe Marco. – Ez a kettőnk titka. Persze ez nem igaz, hiszen sokan sejtették, mi történt odabent, míg ők kint várakoztak. De ezek a szavak megvigasztalták Tiili zaklatott lelkét. Megkönnyebbülten hajtotta fejét Marco vállára. – Kérlek, segíts – suttogta. – Úgy félek ebben a világban. – Ha sikerül megmentenünk ezt a világot, mindig számíthatsz rám, ha bajba kerülsz. Rögtön ott termek, ha szükséged lesz rám – felelte Marco. – Nekem mindig szükségem lesz rád – suttogta a lány olyan halkan, hogy Marco alig értette, mit mond. Micsoda pillanat – gondolta Marco. Rengeteg lány szeretett belé az évek során, de nem mert belebocsátkozni egyetlen kapcsolatba sem. Mostanáig egyik lány sem érdekelte komolyan, bár szakadatlanul vágyakozott „az igazi” szerelmére. Csakhogy eddig nem találta meg az igazit, jóllehet nem is merte keresni. Ki lehetne hozzávaló, hiszen ő halhatatlan!
És Tiili? Ő vajon közönséges földi halandó? Nem tudhatta. Ám az kétségtelen, hogy erős vonzalmat érez iránta. Eléggé nyugtalanító, főleg a jövőt illetően. Tova szavaira ocsúdott fel gondolataiból. – Marco, figyelj csak! – mondta izgatottan a lány. Fülelt egy darabig, majd így szólt: – Igen, én is hallom. A jelek. Semmi kétség, ez Nataniel! Ellen felállt és közelebb lépett hozzájuk. Az egész csoport feszülten figyelt. – Nataniel tehát él! – suttogta Ellen. – Istennek legyen hála! Miféle jelek ezek? – Segítségre van szüksége – felelte Marco. – Jaj nekem! – sikoltott fel Ellen. – Gyerünk, siessünk! – Nem, nem így tudunk segíteni. Maradjatok csendben, hogy Tova és én tisztán tudjuk fogni a jeleket. Halálos csendben várakoztak. Látták, amint Marco valami miatt összeráncolja a szemöldökét. Nem tudhatták, hogy így reagál Natanielnek arra a kijelentésére, hogy a pokol kutyái siettek a segítségére. Csend volt egy darabig, majd Tova és Marco visszatért szellemi kalandozásából. – A gondolatátvitelnek vége – jelentette ki Marco. – Nataniel telepatikus kapcsolatot akar teremteni Runével. – Runével! – kiáltott fel Halkatla. – Én is annyi-
ra szeretnék! – Nyugalom – mosolygott Marco. – Megpróbálok kapcsolatba lépni Runével. Nataniel egyébként mindnyájatokat üdvözöl, különösképpen téged, Ellen! – Köszönöm, jaj, nagyon köszönöm! Hagyták, hadd merüljön el Marco a gondolataiban, hogy megtalálja Runét. Egy idő múlva Tova nyugtalanul fészkelődni kezdett. – Újabb üzenetet küld! – Fogadd te az üzenetet, én most nem érek rá! Tova összeszedte magát. Olyan komoly képet vágott, hogy Villemo alig bírta visszafojtani a nevetését. Majd nagyot sóhajtott. – Közeledik a pillanat – szólt halkan, nehogy megzavarja Marcót. – Azt a parancsot kaptam, hogy értesítsem Shirát, álljon készenlétben. – Hűha – suttogta Gabriel, és nagyot nyelt izgalmában. Tova most Shirával próbált kapcsolatot teremteni. Nagyon gyorsan sikerült. Egyszerűbb feladat volt, mint Rune nyomára bukkanni. Végre aztán ott állt közöttük a mandragóragyökér-ember. Marco arra kérte, gondolatban lépjen kapcsolatba Nataniellel. Lélegzetvisszafojtva várakoztak. Eltartott egy darabig, mire enyhült a feszültség. – Most már nem várok tovább, megnézem, mi
történt Nataniellel – jelentette ki Ellen határozottan. Ez alkalommal Marco nem állt az útjába. Ehelyett felugrott, vele együtt a többiek is. – Nyugodtan közelebb mehetünk – mondta. – Most kezdődik a tánc. Mintha új erőre kaptak volna. Frissen nekivágtak a meredek hegyoldalnak, hogy felmásszanak a kiugró sziklafal legmagasabb pontjára. Onnan ráláttak a széles fennsíkra. Világos májusi éjszaka volt. Itt már sűrűbben találkoztak hófoltokkal. Ha valaki most látja őket, azt hihette volna, hogy emberek maroknyi csapata tart a fennsíkra. Valójában több százan voltak. Mindent nem láthat az egyszerű földi halandó. Talán jobb is így. Marcónak most mindkét kezére szüksége volt, így Ian vette a hátára Tiilit. A lány csodálkozva látta a körülötte összegyűlt csapatot. Amikor tekintete Marcóéval találkozott, elmosolyodott. Finoman metszett arca még ellenállhatatlanabbá vált. – Pillekönnyű vagy, te lány – mondta Ian. Tiili elnevette magát Ian szavainak hallatára, majd elkomorodott. – Pontosan erre jöttem a szörnyeteggel. – Ne gondolj most erre! – Nincs valami sok emlékem, amire még gondolhatnék. – Akkor próbáld meg felidézni a szép emléke-
ket. – Szívesen. Magában hozzátette: a legszebb emlékem egyáltalán nem régi keletű. Hangosan csak ennyit kérdezett, félelemmel a hangjában: – Gondolod, visszatér? Odafönt van, ahova mi tartunk? – Nem teszünk ki veszélynek, nem kell félned – felelte Ian a tőle telhető legnyugodtabban. Teljesen azonban nem tudta megnyugtatni. Ellen megállt. – Annyira aggódom! – Én is – mondta most Marco. – Gyerünk, siessünk! – Bejutunk a hegybe? – Nem, de talán újra üzen valamit. Erre nem került sor. Váratlanul máshogy alakultak a dolgok. Hirtelen mindannyian megtorpantak. Fentről különös, öblös dübörgés hangzott a föld mélyéből. Mintha valaki félelmében üvöltött volna. De a hang forrása nem lehetett ember, sem állat. Egyenesen a föld belsejéből tört elő, mintha… mintha az elemek szóltak volna. A két csipkézett hegycsúcs között sároszlop lövellt a levegőbe, majd visszahúzódott. Remegett a föld a lábuk alatt. Aztán minden elcsendesedett. Sokáig hallgattak. – Valami történhetett – állapította meg Ian szá-
razon. Várakoztak. – Világosodik – mondta Tamlin. – No igen – felelte Tova. – De azért még várni kell, míg teljesen kivilágosodik. – Odanézzetek! – kiáltotta Gabriel a patak fölé hajolva. – Nézzétek a vizet! Odasiettek. Rögtön megértették, mire célzott. A patak vize világosabb lett. Tisztának még nem lehetett nevezni, de sokkal egészségesebb volt a színe, mint korábban. – Láttad? – kérdezte Tova Marcót. – Ezt vajon jó jelnek tarthatjuk? – Igen, azt hiszem – felelte Marco nyugodtan, de óvatosan. Megtették az utolsó meredek szakaszt, átlépték a hóhatárt. Itt fent már sűrűbb hótakaró borított mindent. Egyszerre csak megálltak, és ámult meghatódottsággal figyelték, amint egy kis madár a patak egyik kövére szállva iszik a vízből. A patak körül a vidék lehangoló látványt nyújtott, de a víz kétségtelenül kristálytisztán csillogott! Tova és Ian egymásra mosolygott. Ellen lehajolt és megérintette a hideg, szenvedő földet, melyet Tan-ghil gonosz forrásvize így tönkretett. – Ide nézzetek! – suttogta. A többiek is lehajoltak. Alaposan szemügyre kellett venniük a földet, hogy meglássák, amit El-
len látott. – Újra kinőtt a fű – suttogta Ian. – Friss zöld füvecske! Hosszan felsóhajtottak. Marco törte meg a csendet. Ő öntötte szavakba a többiek gondolatait. – Ez csak egyvalamit jelenthet – mondta. – Nataniel és Shira sikerrel járt! Ebben a pillanatban a távolból, a hegycsúcsok mögül éles kiáltást hallottak. Egymásra néztek. – Ez Tan-ghil hangja – mondta Tova. – Gyerünk! Fel kell jutnunk! – De hogyan? Tekintetükkel a hasadékokat pásztázták. – A sziklatömbök között kell felkapaszkodnunk – jelentette ki Villemo. – Igen, az lesz a legjobb. Halálsikoly állította meg őket egy pillanatra. A sikoltás lassan elhalt a levegőben. Soha nem hallottak még ilyen vérfagyasztó, velőtrázó üvöltést. Míg élnek, nem felejtik el. Aztán folytatták az utat fölfelé. Felderítőként a démonok repültek elöl, Tyfon vezetésével. Az út igen nehéznek bizonyult. Az emberek keservesen boldogultak. Csak lassan tudtak haladni. Meg-megálltak, hogy bevárják egymást. Az idő közben gyorsan telt. Magukban mind Natanielre gondoltak. Jaj, mennyire tehetetlenek. A démonok visszatértek.
– Csak egy nagy gleccser állja az utunkat odafönt – jelentette Tyfon Marcónak. – Láttunk egy kis völgyet is, közvetlenül a nagy hegy szomszédságában, fű és virágok borítják. Ám egy teremtett lelket sem láttunk a közelben. – Hogy a csudába? – szakította félbe Marco. – A virágos rét arra utal, hogy Shira tiszta forrásvize érte a vidéket. De akkor miért nincsenek ott?… Értetlenül nézett rájuk. – Mi sem értjük – felelte Tyfon. – Lehet, hogy nem vettük észre őket, hiszen a hófúvás miatt mindent fehér hótakarón át láttunk csak. – Tehát nem láttátok őket. Semmi egyebet sem? – Nem, semmi mást. Egymásra néztek. Merre induljanak, ha nem tudják, hol keressék őket? Ellen halkan szipogni kezdett. Azt viszont mindannyian érezték, mennyire megkönnyebbült a földanya. Gabrielnek úgy tűnt, mintha egy óriás hosszan, jólesően fellélegzett volna a lábuk alatt. Végre megszabadult Tan-ghiltől, aki oly hosszú időn át fogságban tartotta.
4. fejezet FELÉRTEK VÉGRE. Kitárulkozott előttük a széles fennsík. A szél félelmetesen süvített idefönt. Onnan, ahol álltak, nem látszott a kis völgy, amelyről Tyfon beszélt, csak a hatalmas gleccser tornyosult előttük. Némileg alábbhagyott a hófúvás, tisztábban láttak. A hótakaró fehérségét semmi nem törte meg. A gleccser egybemosódott az éggel. A túloldalon nem látszottak a hegyek. Olyan nyomorultul kicsinek és kiszolgáltatottnak érezték magukat. – Vezessetek minket a virágos völgyhöz – kérte Marco fáradtan Tyfont. – Az az egyetlen támpontunk. – Szívesen. Bár ott sem találtunk semmit. A jég alatt is kerestük őket, semmi nyom. Kedvetlenül indultak el a jégen. – Gondolod, hogy Nataniel bent maradt a hegy belsejében? – kérdezte Tova Marcót halkan, hogy Ellen ne hallja meg. – Igen, tartok tőle – felelte Marco éppoly csöndesen. – Ha így van, számára nincs kiút. Csak azt nem értem, hogyan tudta legyőzni Gonosz Tengelt? Hisz idekint megszépült a táj. – Valószínűleg Shira volt – közölte Tova. Hát ezzel nem nyugtatta meg Marcót. – Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Halkatla. – Ott
fönt! Mi az ott? Amennyire átláttak a hófüggönyön, óriási sötét árnyak közeledtek fentről. Mozdulatlanul figyelték az egyre nagyobbá váló árnyékokat. – A feketeszárnyú angyalok – suttogta Gabriel. – És mennyien vannak! Micsoda látvány! – Mind a húszan erre tartanak – dörmögte Trond. Szóhoz sem bírtak jutni, míg a hatalmas teremtmények le nem szálltak a jégre. Akkor udvariasan üdvözölték egymást, hiszen ilyen nagy esemény nem mindennapos még a Jéghegyek Népe életében sem. Az egyik sudár, feketeszárnyú férfi meghajolt Marco előtt, és így szólt: – A völgy szabad, újra birtokba vehetjük. A kiválasztott kedvünkre való vezérnek bizonyult. Ne kérdezzetek semmit! Legjobb, ha rögtön indulunk! A hátukra ültek, majd néhány perc múlva leszálltak odafönn, és körülvettek egy kis fehér hókupacot. Ellen rögtön megértette, miről van szó. Felsikoltott és kétségbeesve mindkét kezével kaparni kezdte a havat. A többiek, miután felocsúdtak, segítettek neki. Hamarosan kiásták Natanielt a hó alól. Marco ott térdelt mellette. Az egyik angyal felé fordult és megkérdezte: – Túl késő? Nem kapott választ. A fekete angyalok határo-
zott mozdulattal odébb küldték az emberek, démonok és szellemek csapatát, kinyújtották jobb karjukat, mire villámok cikáztak a levegőben és mennydörögni kezdett. Az embereknek el kellett fordítaniuk tekintetüket. – Nem, még nem késő – jelentette ki egyikük Ellen felé fordulva. – Urunk parancsolta nekünk, hogy szabadítsuk ki a haldoklót. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elragadja a halál. Három gyógyíthatatlan sebet szerzett a karján. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. Nagyon sok különleges képessége van. Ráadásul a vérünkből való. Urunk együtt érez veletek, sokat szenvedtetek. Ellent pedig arra kéri, vigyázzon rá nagyon a jövőben. – Ezt megígérhetem – felelte Ellen boldogságtól könnyes szemmel. A feketeszárnyú angyalok befejezték a munkát. – Még találkozunk – kiáltotta egyikük, majd felszálltak a jégről. – Hallottátok, mit mondtak? – kérdezte Gabriel csillogó szemmel. – Találkozunk. Marco bólintott. Sápadt és feszült volt az arca. Natanielbe lassan visszatért az élet. Nyújtózott egyet, kinyitotta a szemét és rámosolygott Ellenre. Nem tudta megölelni, mert karját nem bírta mozdítani a fájdalomtól. Talpra állították és ruháikba bugyolálták. – Gyerünk, menjünk már ebből az átkozott völgyből – dünnyögte Tova. – Először vigyük magunkkal a Jéghegyek Né-
pének kincsét! Keressük meg Sunniva rejtekhelyét. El is indultak, de nem tudták, merre menjenek. Nem volt kikövezve a kriptákhoz és a Nagy Sülylyesztőhöz vezető út. Nataniel felsóhajtott. – Hát akkor tekintsük elveszettnek a kincset. – Már épp elég szolgálatot tett nekünk eddig is – mondta Marco. – De ha már itt vagyunk… Nem árt, ha megidézzük néhány barátunkat. Mindannyian tudták, kikre gondol. Senki nem csodálkozott, amikor megpillantották a közeledő Ulvhedint és Lilithet. – Tudom ám, mit szeretnétek – kezdte a szépséges Lilith. – Annyira örülök, hogy látlak benneteket! Kitűnő munkát végeztetek. Ulvhedin, gyere, lássunk hozzá! Aztán megkezdődött egyfajta ceremónia, amiből egy szót sem értettek. Furcsa, ismeretlen szavakat visszhangoztak a: sziklafalak, mialatt Ulvhedin és Lilith hozzákezdett a bűvöléshez. El akarták űzni a lápembereket a völgyből, visszakényszerítették őket a föld mélyébe, ahova valók. Lilith elzárta előlük az összes visszautat az emberek világába, majd így szólt: – Ha az emberek túl mélyre ásnak, az az ő bajuk. A lápembereknek is élniük kell valahol. Véget ért a varázslat, megtisztították a terepet. Lilith félig elfordult az egybegyűltektől, és azt mondta: – Most pedig, úgy vélem, látogatóink lesznek…
Erre szép sorjában bevonultak a tisztásra mindazok, akik kezdettől fogva részt vettek a Gonosz Tengel elleni küzdelemben. A viszontlátás végtelenül nagy örömet okozott mindenkinek. A tarangaiak üdvözölhették Orint és Vassart, elveszett fiaikat. Jelen volt a Jéghegyek Népének valamenynyi őse. Tiili végre viszontláthatta édesanyját, Didát és fivérét, Targenort. Micsoda boldogság! Jó ideig csak álltak és zokogtak. Hosszú percekben telt, amíg szóhoz tudtak jutni. Korábban megegyeztek, hogy Didának és Targenornak nem árulják el, mit élt át Tiili. Nagyon összetörné a szívüket, ha megtudnák, mennyit szenvedett a hétszáz év alatt. Halkatla, amint megpillantotta Runét, rávetette magát és össze-vissza csókolta. Amaz alig tudta leplezni zavarát. Valamit motyogott, mennyire örül, hogy viszontlátja. Lilith végre üdvözölhette fiát, Tamlint és a többi tizenkilenc démont, akiket a Nagy Süllyesztőbe taszított a Gonosz. Sorra megölelte őket. Ingrid szintén így tett, amikor újra meglátta öt démonát. Jó Tengel, Sol és Heike ugyancsak szerencsét kívánt Natanielnek és a többi kiválasztottnak. Benedikte forrón átölelte unokája lányát, Továt, és melegen üdvözölte Iant a nemzetségben. Meglehetősen nagy volt a zűrzavar. Lilith felemelte karját, nyugalomra intett mindenkit. Beszédre készült. Egyedülálló, kihívó szépsége mindenkit elvakí-
tott. – Mesterünk találkozni akar mindnyájatokkal, hiszen mind részt vettetek és szerencsével jártatok a küzdelemben. Tisztában van vele, hogy néhányan közületek nagyon kimerültek és átfagytak. Ezért rövidre fogja majd beszédét. Urunk és parancsolónk, akit még az Édenkertből ismerek, időt hagy nektek a pihenésre és a gondolkodásra. Az év legrövidebb éjszakájára, Szentivánéjre tervezi az újabb találkozót. Ekkor akar veletek hosszabban elbeszélgetni. Mindannyian találkozunk azon az éjszakán a jó öreg Graastensholmmal szemben lévő hegyen. Hársfaliget ugyanis túl kicsi ahhoz, hogy mindenkit befogadjon. – Azon az elvarázsolt helyen? – csúszott ki Gabriel száján. – Igen, pontosan. Sok mindent meg kell beszélnünk és előkészítenünk. Megvan rá az okunk, miért ott és nem a Démonok hegyén találkozunk. Ezután ünnepélyesen kinyújtotta a karját és így szólt: – Nos, barátaim, adjatok helyet a mesternek. A feketeszárnyú angyalok újra felbukkantak. Urukat kísérték, Lucifert, aki méltóságteljesen lépkedett a tisztáson az egybegyűltek felé. Milyen óriási! Lenyűgöző látványt nyújt! Nemcsak sudár termete miatt: a belőle áradó erőnek és tekintélynek nem lehet ellenállni. Feketén csillogó tekintete megbabonázó. Olyan hatalmas volt és olyan szép, hogy az egybegyűltek szeme megtelt
könnyel a megilletődöttségtől. Egy igazi arkangyal. A legszebb, a legnagyobb. Az összes démon földre borult előtte. Istenem! Mit akar? – gondolta Tova. Összeszorult a gyomra ettől a gondolattól, de nem volt ideje tovább töprengeni, mert Lucifer felemelte a kezét és mosolyogva, barátságos hangon így szólt: – Tudom, át vagytok fagyva, kiválasztott barátaim. Felmelegítelek benneteket. Szélesre tárta karját. És a hó olvadni kezdett. Kellemes, nyári meleg érződött a levegőben. Megkérte őket, foglaljanak helyet. Végre kinyújtóztathatták lábukat a gleccseren való örökös csúszkálás után. Jóleső meleg járta át egész testüket. Tovának ügyelnie kellett, nehogy elaludjon. Natanielen látszott, hogy halálosan ki van merülve, és heves fájdalmai vannak. Lucifer nem ült le. Feketeszárnyú angyalai körülötte álltak, de a farkasok nem voltak mellette. Lucifer sokat ígérő mosollyal várakozott. Te jó ég, milyen ragyogó teremtmény! – gondolta Tova. Emberi alakot öltött, de így is milyen lenyűgöző. Lopva körülnézett. Mindenki eljött, csak egy kis csoport hiányzott. A tizenöt gazdátlan démont nem látta, akiket Gonosz Tengel a semmibe száműzött. Lucifer elbűvölő szemeit Továra szegezte. – Őket is visszahozzuk közénk, ne félj – mosolygott. Hűha, jobb lesz vigyázni a gondolataimra.
Lucifer most Rune felé nyújtotta karját, és magához hívta. – Mindig is mondtam, hogy bizony nagyon elbántak veled, barátom. Ismerlek még az Édenkertből. Így hát jóvá szeretném tenni, ami veled történt. Nos, választhatsz. Megmaradsz gyökérnek, vagy szeretnél emberré válni? Rune egy percig sem habozott. – Köszönöm, ember szeretnék lenni. – És milyen külsővel? – Nem akarok kiríni a tömegből, épp eleget volt részem benne. – De Rune, csak nem akarsz átlagember lenni? Elgondolkodott: – Nem…, az talán mégsem. – Mindjárt gondoltam. Nos, nézzük csak. Azt hiszem… Halkatla ragyogott a boldogságtól. Büszkén feszített Rune mellett. – Mondhatnék valamit, nagyuram? – Hát hogyne, rajta! – Én csak azt szeretném mondani… nagyon örülök Rune átalakulásának. De nekem mindegy, hogy fog kinézni. Én a mostani ábrázatába szerettem bele. Rune nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. – Ez derék, Halkatla – mondta Lucifer. – Hanem most meg kell kérjelek, ifjú hölgy, húzódj arrébb, mert a végén még gyökérré változtatlak a nagy zűrzavarban. Márpedig nem hiszem, hogy ezt na-
gyon akarnád. Még fel sem ocsúdhattak gondolataikból, Rune helyén egy jóképű fiatalember állt. Színében és vonásaiban emlékeztetett valamicskét Runére, de sokkal szebb volt. Arcának és testének minden torzsága elmúlt, ráncai kisimultak. Egyáltalán nem átlagos külsejű férfival álltak szemben. Halkatla alig bírt uralkodni magán. Egészen zavarba jött a változás láttán. Még utóbb féltékenykedhet Runére! Rune csodálkozva szemlélte formás kezeit. Ellen átnyújtott neki egy kis tükröt. Amikor megpillantotta magát, felragyogott a tekintete. – Köszönöm – fordult hálásan Luciferhez. – Ha majd hozzászokom ehhez az idegenhez, azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással. Gabriel mosolyogva így szólt: – Ugye most már nem kell megtartanom az ígéretemet, hogy földet hozok neked Ceylonból? – Nem, Gabriel, köszönöm a figyelmességedet. Most már nem fogok földdel táplálkozni. Aztán kezébe fogta Halkatla arcát, és mélyen a szemébe nézett. A lány arca felragyogott. Szótlanul nézték egymást. Tova elfojtott egy sóhajtást. Nem tehetett róla, de egy kis csalódást érzett. Nem mintha irigykednék Runére, ugyan, egyáltalán nem. De azért ő is annyira szeretne… Összeszedte magát és Luciferre figyelt: – Mindnyájan hősiesen küzdöttetek az utolsó el-
lenségem elleni harcban. Megsemmisítettétek a gonosz Tan-ghilt, aki miután néhány cseppet ivott a gonoszság forrásvizéből, nagy veszélyt jelentett birodalmamra és az egész világra. Most már nem ő fogja átvenni az uralmat a világ fölött. Továt kellemetlen érzés fogta el. Nem tetszettek neki Lucifer szavai, de megpróbálta leplezni. Tekintete találkozott Natanielével. Belőle is éppoly zavart és megrökönyödést olvasott ki. Lucifer így folytatta: – Úgy határoztam, kitüntetlek benneteket. Az lesz a jutalmatok, hogy választhattok, hová akartok kerülni halálotok után. Sokan közületek már otthonosan mozognak a halál utáni világ dimenzióiban. Jéghegyek Népének élő és holt leszármazottai, felajánlom nektek az örök életet a Fekete Csarnokokban! Mindnyájan mélyen hallgattak. Aztán elsőként Nataniel szólalt meg izgatott hangon. – Köszönjük fenségednek a nagylelkű ajánlatot. Ám egy kis gondolkodási időt kérnénk. Túlságosan nagy fontosságú, hirtelen képtelenek vagyunk felfogni a súlyát. – Megértem. De ti, démonok, Lilith és Tyfon vezetésével, feltételezem, hogy ti csatlakoztok hozzánk, nem igaz? – Igen, persze – felelte Tyfon, és a többiek is egyetértőleg bólogattak. – Régóta vágyunk már erre a pillanatra. – Remek! Rune és Halkatla, mindketten követ-
tek a birodalmamba. Elakadt a lélegzetük, mintha mondani akartak volna valamit, de nem mertek. Egymásra néztek. Halkatla szólalt meg először. Nagyon kínos volt Tovának és a többieknek látni, amint ez a tiszteletlen, merész boszorkány térden állva könyörög Luciferhez. – Fenséges uram… Ne értsd félre habozásomat, hűséges alattvalója vagyok fenségednek, de… – Igen, Halkatla? Hallgatlak. Félénken felpillantott. – Annyira szeretnék még egy darabig az élők közt maradni. Olyan csábító az élők világa, épp tökéletlensége miatt. A tökéletes világ nem várhat még egy kicsit? Lucifer vizsgálódva nézte Halkatlát. – Meg vagyok győződve róla, hogy nem neked való a józan, hétköznapi emberek világa. De legyen, ahogy akarod! Egy hónapot kapsz: Szentivánéjig várok. Aztán az akarom, hogy belépj a seregembe te is. – Nagy megtiszteltetés számomra. Hanem bocsásd meg merészségemet… lenne még egy kérdésem. Rune is velem maradhat egy hónapig? – Tőle függ. Erre Rune felnevetett. Fehéren csillogó fogai kivillantak a barátságos nevetés alól. – Új külsőmmel szívesen kipróbálnám a földi létet, uram! Kíváncsi lennék, hogyan fogadnak az emberek.
– A hölgyekkel azért ne nagyon kísérletezz – vetette közbe Halkatla, és ragadozószerű mosollyal belekarolt Runébe. – Akkor hát megállapodtunk – fejezte be Lucifer. Úgy tűnt, remek hangulatban van. – Egy hónapig maradhattok hús-vér emberek, aztán számítok rátok. – Természetesen – felelte Rune. Tova visszafogott lélegzettel hallgatta a beszélgetést. Nagyon félt, hogy elárulja saját gondolatait. Lucifer egy másik csoport felé fordult. – Szármik, taran-gaiak vezére, te mit választasz néped nevében? A kérdezett is kellemetlenül érezte magát, de más okból, mint Tova. – Szívesen kerülnénk a Fekete Csarnokokba, uram… Tova sejtette, hogy szívesen hozzátette volna még, hogy „de”. Lucifer kérdőn nézett rá. – Nos, Szármik? A kis taran-gai összeszedte magát. – Uram, nem tudhatjuk, mit szólna ehhez törzsünk négy szelleme. Annyit segítettek… – Értem a problémátokat. Majd én beszélek velük. Talán megegyezésre juthatunk. Van hely bőven mindenki számára. Szármik felsóhajtott. – Fenség, hűséges alattvalói vagyunk. Lucifer a fia, Marco vállára tette a kezét, és így szólt:
– Nos hát, az élők térjenek vissza otthonaikba, sokáig voltak távol. Marcónak újabb megbízatást kell véghezvinnie. Elő kell készítenie visszatérésemet az emberek világába. Arra számítok, mindannyian támogatjátok ebben – mondta kutató pillantást vetve Továra. – Mindannyian találkozunk Szentiván éjjelén a Graastensholm közelében lévő hegyi tisztáson, miután Marco előkészítette érkezésemet. Ezután magához intette a földöntúli teremtményeket – Rune és Halkatla kivételével –, majd eltűnt. Az emberek magukra maradtak a furcsa párral. Bizonytalan léptekkel indultak el, nem tudták összeszedni gondolataikat. – Ugyanazon az úton térjünk vissza? – kérdezte Marco, hogy megtörje a csendet. Zavarta barátainak hallgatása. – Szívesen magammal vinném a motorkerékpáromat. Nataniel megállt. – Tényleg! Az autót és a többi holmit is felszedhetnénk, amit elvesztettünk útközben. Tova, Gabriel és Ellen ment hátul. Marco előttük haladt. Tiilit vitte karjaiban, aki csak így érezte biztonságban magát. Először némán bandukoltak hátul hárman a hűvös tavaszi estén. Most már nem gyönyörködtek a körülöttük megszépült tájban. Gondolataik másutt jártak. Gabriel elgondolkodva így szólt:
– Kihasználtak minket! – Igen – felelte Tova rögtön. Most, hogy véget ért a küzdelem, nagyon kimerültnek érezték magukat. Nemcsak a fizikai fáradtság nehezítette végtagjaikat, szívüket is összeszorította az aggodalom. Csalódottak voltak. Úgy érezték, elárulták őket. Ellen, mivel más nevelést kapott, mint a többiek, aggodalmasan sóhajtott: – Ezt mindenképpen meg kell beszélnem Istennel. Mindenképpen. Két barátja nem szólt rá semmit. Gabriel nagyot nyelt. Soha életében nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak.
5. fejezet ELLENNEK NEM kellett riadóztatnia az égieket. Lucifer tervei már úgyis nyugtalanságot ébresztettek az érintett körökben. Ezért a kivont kardú Mihály arkangyalt bízták meg, hogy tartsa szemmel a lázadót, és ha kell, állítsa helyre a rendet. Lucifert eddig csak megfigyelés alatt tartották, mivel nem jelentett komoly veszélyt. A KIS CSAPAT tagjai Fornebun elbúcsúztak egymástól. Halkatla és Rune azt mondta, nem akar a többiek terhére lenni, ám azok tudták, merről fúj a szél. Runének kedve támadt megmutatni Halkatlának Oslót, mivel elég jól ismerte. Már régóta álmodozott arról, hogy luxushotelben éjszakázik. Most, hogy emberformája lett, nyugodtan belekóstolhatott az efféle életbe. Halkatlával együtt… Hiszen eleven, hús-vér emberként élnek majd ez alatt az egy hónap alatt. Csak az okozott némi problémát, hogy egyiküknek sem volt pénze. A többiek gyorsan átkutatták zsebeiket. Sajnos nemigen találtak többet egy-két koronánál, kivéve Gabrielt, aki nem szívesen szórta a pénzt. – Visszaadom, miután hazaértünk – ígérte
Nataniel. – Adj nekik kölcsön nyugodtan. Gabriel pedig még büszke is volt rá, hogy ki tudta őket segíteni. Ezután elköszöntek egymástól, és útjaik elváltak. Rune soha nem hitte volna, hogy valaha beengedik abba az előkelő szállodába, amelyet már akkor kinézett magának, amikor Jonathannal együtt dolgozott az ellenállási mozgalomban. A hotel még szebb és elegánsabb volt, mint képzelte. Szíve a torkában dobogott, amikor átlépték a küszöböt. Lám, lám! A személyzet udvariasan hajbókol előttük. Rögtön kaptak szobát. Halkatla – Rune kérésére – a háttérből figyelte az eseményeket. Ki tudja, mi történne, ha felbosszantanák valamivel? Fent a szobában Halkatla kipróbálta az ágyat. Ugrált rajta egy kicsit. – Micsoda szoba! – kiáltotta. – Szebb, mint Oppdalban. Hát igen. Rune is elégedettnek látszott. Csillogó szemmel nézett körül. Bekukucskált a szekrényekbe, majd alaposan szemügyre vette a szobát. – Jaj, de furcsa – kiáltotta Halkatla döbbenten. – Éhes vagyok! – Én is – mondta Rune kedvetlenül. – Nos, ez is bizonyítja, hogy hús-vér emberek vagyunk. – Tényleg – dünnyögte Halkatla. – Ezt most más téren is bebizonyíthatod! Megilletődötten fogyasztották el vacsorájukat a szálloda éttermében. Bort is ittak hozzá. Halkatla egyre többet kuncogott, Rune tekintete is elhomá-
lyosult. Végül Rune úgy vélte, ideje elhagyniuk az éttermet, mielőtt bármelyikük illetlenül kezdene viselkedni. – Ó, Rune, hadd nézzelek meg jobban – kérlelte fent a szobában Halkatla. – Olyan szép férfi lett belőled! És még nem volt időm jobban szemügyre venni téged. – Látom, kacérkodni támadt kedved – nevetett Rune. Feloldódott a bortól. Különben is jólestek neki a lány dicsérő szavai. Halkatla mellett mindig szabadnak érezte magát. A kis boszorkány elbűvölte pimasz közvetlenségével. Már-már azon tanakodott, nem szerelmes-e belé. Bár ez az érzés nagyon újszerűnek tűnt egy volt mandragóragyökér számára. Annyi bizonyos, hogy már Lucifer szépítő beavatkozása előtt is nagyon aggódott, ahányszor veszélybe került a lány. Az együvé tartozás érzése az átalakulással most még erősebb lett. Bezárta a szoba ajtaját. Egyedül maradtak. Lopva a nagyalakú tükörbe nézett. – Most mondd meg, hát nem vagy jóképű? – suttogta Halkatla. Mindketten közelebb léptek és vizsgálni kezdték magukat. – Igen, határozottan az vagyok – állapította meg Rune nevetve. – Barnaságodat és egyéni vonásaidat megőrizted, csak kisimult az arcod. Nem mindennapi, jóképű férfi vált belőled. No de én sem vagyok rút
kiskacsa – állapította meg elégedetten. – Azt én sosem mondtam. Mindig vonzónak találtalak – szólt a férfi komolyan. Halkatla elgondolkozva nézte Rune tükörképét. – Hmmm… és milyen a tested? – Fogalmam sincs – felelte Rune őszintén. – Még azt sem tudom, megvan-e még a lőtt sebem. – No, ennek könnyen utánajárhatunk – mondta Halkatla és lehúzta válláról az inget – így ni! Milyen selymes a bőröd a melleden! Épp mint az enyém, csak barnább. Halkatla finom kis kezével lassan simogatni kezdte a férfi mellkasát, mire Runét kellemes borzongás fogta el. Még soha nem érzett ehhez foghatót. Halkatla levetette a blúzát. Rune hosszasan szemügyre vette a kebleit, persze még mindig csak a tükörben. – Szép vagy – suttogta. – Ugye? – kérdezte Halkatla kacéran, és hátulról Rune pucér hátához szorította felsőtestét. A férfi szeme előtt sötét karikák táncoltak. – Húzd le teljesen az inged – rendelkezett Halkatla. A férfi kábultan engedelmeskedett, majd a hasához nyúlt. – Még mindig itt van egy forradás, de semmi több. – Majdnem ugyanott van a sebhelyed, mint nekem. Csak az enyém sokkal lejjebb van – suttogta Halkatla.
Rune Halkatla lapos hasához ért. Mintha ujjaiból elektromosságot bocsátott volna ki, a lány mély, gurgulázó hangon felnyögött. Persze Halkatla soha nem is akart előkelő hölgyhöz illően viselkedni. Halkatlának köszönhetően Rune is megszabadult gátlásaitól. Ezen ő is elcsodálkozott. Halkatla közelében olyan elfogulatlanul viselkedett. Kimondhatatlan gyöngédséget érzett iránta. Nincs pompásabb érzés, mint embernek lenni! Felejthetetlen éjszakát töltöttek együtt. Egyiküknek sem voltak tapasztalatai a testi szerelem terén, de reggelre már mindketten bőséges élményekkel gazdagodtak. Nagyon jól érezték magukat egymással. Mindenféle vidám játékot eszeltek ki. Volt hogy Halkatla vad tigrisként rohant végig a szobán, Rune pedig utána, hogy megszelídítse. Máskor csak szótlanul feküdtek egymás karjaiban, és élvezték egymás közelségét. Lassan hajnalodni kezdett. Le sem hunyták a szemüket egész éjszaka. – Csak egyetlen hónap – siránkozott Halkatla. – Aztán vége a boldogságnak. – És a szerelemnek! – Igazad van, Rune. Állítólag egy boszorkány sosem szerethet senkit, de ha ez nem szerelem, amit irántad érzek, akkor én vagyok a római pápa. – Egy valóságos ember szerelme sem lehetne mélyebb és odaadóbb, mint az enyém. – Köszönöm, Rune. De mi lesz, ha lejár az
időnk? – Tudod, én nemrég jártam a Fekete Csarnokokban. Van ott számos eldugott liget, mező, rét és legelő, ahová elbújhatunk, és ahol eltölthetünk majd néhány szép pásztorórát. És ahol nem leshetnek meg minket a frigid angyalok. – Jaj, Rune, milyen illetlenül beszélsz – nevetett Halkatla. – De vigasztalóan hangzik. Talán Saga meg is értene minket, és tudna szerezni számunkra külön búvóhelyet. – Igen, lehet. Tudod, mi jutott az eszembe? Valójában igen sokat köszönhetünk a gonosz Tanghilnek. Nélküle és rémtettei nélkül soha nem lehettünk volna egymáséi. – Ha most látna minket, biztosan szörnyű dühbe gurulna – mondta Halkatla. KARINE ÉS JOAKIM házának külső ajtaja becsapódott. Joakim dolgozott, Karine épp mosogatott, és összerezzent a hangra. Ki lehet az…? A kutya alig bírt magával. Ugrándozott örömében. – Van itthon valaki? – kiáltotta egy hang. Gabriel, a kis Gabriel! Drágalátos kincse, szemefénye hazajött végre! Véget érnek hát a gyötrelmes nappalok és álmatlan éjszakák. Hazajött a fiú! Karine nem különösebben szerette a látványos,
nyakbaborulásos jeleneteket, de most hosszan, némán átölelte a fiát. Fel nem foghatta, miért éppen egy ilyen fiatal gyereket vittek magukkal a harcba. Azt viszont tudta, hogy a küzdelem mekkora áldozatot kívánt a többiektől is, ezért hallgatott, és magába fojtotta a bánatát. No de az a fő, hogy Gabriel végre itthon van. Istennek legyen hála! Felállt. Szeméből kitörölte a könnyeit, hogy végre alaposan szemügyre vegye Gabrielt. – Jaj, hogy lesoványodtál. És milyen rongyos, piszkos a ruhád! És… Lenyelte, amit mondani akart. Fia tekintete megváltozott. Megrémisztette a komolyság, ami a szeméből sugárzott. Egyáltalán nem tetszett neki. – Gyere ide, fiam. Mesélj el mindent. Már majd beleőrültünk apáddal, úgy aggódtunk érted. Miért nem telefonáltál, hogy mikor érkezel? – Nem volt rá időm. Repülővel jöttünk, és a gép pont akkor indult, amikor a repülőtérre érkeztünk. Tarisznyájából előhúzott egy köteg gyűrött füzetet, melyekben egész idő alatt jegyzetelt. – Itt van, leírtam mindent. Elolvashatjátok – jelentette ki büszkén. – Nagyszerű. De mi történt valójában? Hazatértél, tehát győztünk? Mindannyian hazaérkeztetek? Gabriel tekintete elhomályosult. Elmerengett. – Igen, legyőztük Gonosz Tengelt. Ugyanakkor… veszítettünk is talán… Másvalakivel szem-
ben. – ANYA, APA… Hadd mutassam be Ian Morahant, Ertin zöld hegyeinek szülöttét, bár sosem járt ott. Amint lehet, összeházasodunk. – Kicsi Tova, ez a hír bizony meglep mindnyájunkat – szólt Vinnie Brink boldogan mosolyogva. – De hát isten hozott minálunk, Ian! Nagyon örülünk! Rikard Brink melegen üdvözölte jövendőbeli vejét. Mindketten rokonszenvesnek találták a fiút. Nem hivatalnokfajta, de úgy látszik, illik Tovához. És ami a legfontosabb, a jelek szerint csakugyan szerelmes a lányba. Ez megörvendeztette az aggódó szülőket. – Jaj istenem, hihetetlen, hogy újra itthon vagytok! Micsoda öröm, hogy épen, egészségesen hazatértetek! Nyilván kemény küzdelemben volt részetek. Meséljetek el mindent töviről-hegyire – kérte őket Vinnie kíváncsian. – Majd később. Először is alaposan le szeretnénk fürödni. Csak arra ügyeljetek, el ne aludjunk a kádban! Hazafelé repülővel jöttünk, nem bírtuk volna ki a hosszú utat, ha autóval kellett volna utaznunk. Ráadásul nem is emlékszem, mikor aludtunk utoljára. Beviharzott a nagyszobába. Megrészegítette a gondolat, hogy újra otthon van. És nem egyedül, hanem Iannal!
– Ian, hát nem csodaszép az otthonom? Anya, apa… Soha nem voltam oda a háztól. Sőt, inkább panaszkodtam, mennyire unalmas a berendezése. Most látom csak, milyen ízlésesen rendeztétek be. – Köszönjük, Tova – szólt Vinnie gyöngéden. – Igen örülünk dicsérő szavaidnak. Tova hirtelen átölelte az anyját és így szólt: . – Anyám, mielőtt elfelejtem… A fürdés után rakj elénk minden harapnivalót, ami csak itthon van. Ian már a papírtányért is megette volna a repülőn. – Jó hallani, hogy visszatért az étvágyad, Tova – nevetett Vinnie. Ugyanezen a napon tért haza a nemzetség eltűnt gyermeke, Tiili. Ezzel mindenki számára világossá vált, hogy véglegesen lezárult a küzdelem. TIILIT A HÁRSFALIGETBE vitték, és André meg Mali gondjaira bízták. A családban mindenki azon igyekezett, hogy minél hamarabb visszaszokjon az életbe. Szinte versengtek egymással, hogy boldoggá tegyék. A fiatalok elvitték szórakozni, moziba és házibulikba. Szinte minden nap meglátogatta valaki. Didát és Targenort többször látták felbukkanni a Hársfaligethez vezető úton. Ilyenkor az élők visszavonultak. Tiilinek szüksége volt ezekre a találkozásokra, hogy felidézze a múltját. Marco látogatásai azonban mindennél többet értek.
Marcónak tulajdonképpen rengeteg tennivalója akadt. Titokzatos utazásokat tett az egész földkerekségen. Ennek ellenére amilyen gyakran csak tudott, benézett a Hársfaligetbe. Tiili mindannyiszor kivirult, ha Marco ellátogatott hozzá. Amint meghallotta a hangját az előtérben, boldogság töltötte el a szívét. Gyakran tettek hosszú sétákat kint a határban. Titkos beszélgetéseket folytattak. Nem udvarolt a lánynak, nem akart rögtön az érzéseikről beszélni. Tiilinek nagyon sok tanulnivalója akadt. Végtére is hétszáz évet kellett bepótolnia. Marcónál jobb tanítómestere nem is akadhatott volna. Olykor sírástól kivörösödött szemmel tért haza a lány ezekről a sétákról. Mali és André együttéreztek vele. Hiszen olyan sok mindent elveszített, amit nem fog tudni pótolni. Egyik szokásos sétájuk során Tiili szótlanul lépkedett a fiú mellett. Marco várt, amíg megjön a lány kedve a beszélgetéshez. – Idegennek érzem magam ebben a világban. Nem találom a helyem – szólalt meg halkan Tiili. – Majd idővel megszokod. – Gondolod? Ijesztő ez a házrengeteg. És az a sok ember. Mind olyan magabiztosak! Kedvesek és barátságosak de… Csak itt kint a természetben érzem magam biztonságban. – Tudom – felelte Marco. – Olvastam nemzetségünk krónikájában, hogy aki egyszer a Jéghegyek Népének völgyében élt, mindig visszavágyódik.
– Ez igaz – válaszolta szomorúan Tiili. – Annyira szeretnék újra ott lakni. De már nincs ott egy teremtett lélek sem. Elnéptelenedett. – Ha akarod, építhetünk egy kis kunyhót, és ott tölthetjük a nyarat és a húsvétot. Tiili ránézett szép, szomorú, keleti vágású szemével. – Az már nem ugyanaz. Bocsáss meg, Marco, hogy így elveszem a kedved, de ez már nem lenne olyan, mint régen. Marco nem szólt semmit, nagyon is értette, mire gondol. – Halkatla láthatólag remekül be tud illeszkedni a jelenkorba – folytatta Tiili. – Én csődöt mondtam. – Ne hasonlítsd össze magad Halkatlával. Az ő helyzete teljesen különbözik a tiédtől. Be akarja pótolni, amit rövid életében elmulasztott. Más a természete is, mint a tied. A te életed egyszerre volt rövid és végtelenül hosszú. – Jaj, Marco, annyira szeretnék boldog lenni! Meg szeretném hálálni, hogy megmentettétek az életemet. – A többiekkel boldognak látlak. Csak velem mered megosztani bánatodat. Büszke is vagyok rá, hogy a bizalmadba fogadtál. Tiili megfogta a férfi kezét és az arcához szorította. – Kedves, jóságos Marco – suttogta. – Annyi mindent szeretnék mondani neked. Szeretnélek
boldoggá tenni, mert annyira igyekszel, hogy megszokjam új életemet és biztonságban érezzem magam. Csak… még nem vagyok felkészülve. – Persze hogy nem – mondta Marco gyöngéden, és másik kezével végigsimította az arcát. – Hiszen csak két-három hete, hogy visszatértél az életbe. Ne kívánj túl sokat magadtól. – Köszönöm. Annyira jólesik, hogy megértesz. Marco magához vonta a lány fejét. – Tiili, gondolsz azóta arra, ami a barlangban történt kettőnk között? – Állandóan arra gondolok. – Gondolod, hogy… egyszer, a jövőben újra megismételhetnénk? De igazán, szerelemből. A lány nyelt egyet zavarában. – Nem lenne kifogásom ellene. – Nekem sem. Tudod, Tiili, azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. Amikor kint járkálok a világban és az eszem sorsdöntő kérdéseken kellene hogy járjon, egyre csak arra gondolok, mikor jöhetek már vissza hozzád. Tiili a szemébe nézett. – Én pedig egyre csak rád várok. Alig várom, hogy haza gyere. Marco lassan, óvatosan megcsókolta. Nem szabad elsietnem – gondolta magában. Időt kell hagynom neki. De a lány sugárzó tekintetéből kiolvasta, hogy bármikor megkaphatná. Korai lenne. Rengeteg feladatot kell teljesítenie
még előbb. Végre kell hajtania a megbízatását. Egyelőre fékeznie kell érzelmeit. Életében még nincs helye a szerelemnek. Először saját helyzetét kell tisztáznia. – Boldogok leszünk, meglátod – mondta elgyöngülve. – Harcolok majd a boldogságunkért. Hisz te vagy nekem a legdrágább a világon. Tiili vigaszt keresve a vállára hajtotta fejét. Így ültek némán egymás mellett jó sokáig. MINDENKI AZON töprengett, mit csinálhat Marco hosszú útjai során. Tudták, rengeteg emberrel találkozik, olykor még az újságok is írtak róla. Titokzatos követnek nevezték a cikkekben. Szabad bejárása volt a miniszterekhez, sejkekhez és más uralkodókhoz. A sajtó azonban soha nem tudta kiszimatolni a velük folytatott beszélgetései tárgyát. Utazásainak célja hétpecsétes titok maradt. Egyet azonban biztosan állítottak az újságok: ilyen jóképű férfit még nem láttak. Hollywood is tárt karokkal fogadná! Ám Marcónak nem voltak ilyen ambíciói. Találkozásait a világ egyházfőivel még nagyobb titok lengte körül. Tárgyalásokat folytatott mind a keleti, mind a nyugati világgal. Számára nem volt lehetetlen. Az újságírók már-már a hajukat tépték. Ki ez az ember és mit akar? Hogyhogy nem tudunk róla semmit?
Azon, hogy akadálytalanul bejutott a világi és egyházfőkhöz, nincs mit csodálkozni. Visszakapta természetfölötti képességeit, így könnyedén befolyásolni tudta az embereket. Hittek neki. Örömmel fogadták a királyok, államfők, bíborosok, érsekek, imámok, buddhista papok, és ki tudja még milyen egyházi közösségek vezetői. Varázserejével rá tudta venni őket, hogy hallgassanak utazása céljáról, amíg el nem jön az ideje. Semmi nem szivárgott ki. Erről gondoskodott. Otthon az övéi között is hallgatott a terveiről. Nem is faggatták. Igazság szerint inkább nem akartak tudni megbízásairól. Nagyon szerették Marcót, mondhatni istenítették. Titokzatos utazásait azonban rossz szemmel nézték. Féltek attól, mi készül a jövőben. Tova egyre erősebben szorongott. Azt kívánta, bárcsak elérkezne már Szentivánéj, hogy végre fény derüljön az igazságra. Akár rossz, akár jó – csak megszűnjön a bizonytalanság. NATANIEL három napig aludt egyfolytában, miután hazaérkezett anyjához, Christához. Elvesztette az eszméletét. A karján lévő sebektől csúnya gyulladást kapott, felszökött a láza. Amikor magához tért, Ellent találta az ágya szélén. Nagy nehezen összeszedte magát. – Szervusz – köszöntötte fáradtan.
– Jó reggelt! Most az jutott eszembe, amikor Angliában a sírkamrában feküdtél, és az ágyban tértél magadhoz. Édesanyádnak dolga akadt, de készített ennivalót. Kérsz? Nataniel válaszul halkan felnyögött. – Azt hittem, éhes vagy, hiszen napok óta nem ettél. – Ez igaz, de most… Jaaaj. Szörnyen érzem magam! – Azt meghiszem. Nagyon aggódtunk már érted. Nehéz perceket okoztál mindannyiunknak. Nataniel oldalt fordult, és észrevett egy könyvet Ellen kezében. – Mit olvasol? – Szerelmesregényt. De már a második fejezetben egymáséi lettek, így hát nem izgalmas. Az író alkalmasint nincs tisztában vele, hogy fenn kellene tartania az olvasók érdeklődését egészen az utolsó fejezetig. – Szerintem mi az utolsó fejezetnél tartunk – mondta Nataniel. Ellen ovális macskaszemében zavar tükröződött. Elpirult fekete, göndör fürtjei alatt. – Úgy gondolod? – Úgy bizony. Ellen, hogy örömét és zavarát leplezze, elkezdte igazgatni az ágyat. – Hogy érzed magad különben? Sokat ígérően megsimogatta a lány kezét. – Remek formában vagyok.
– Nem úgy gondoltam – mosolyodott el a lány. – Fájnak még a sebeid? A karodon rettentő csúnyán megsérültél. Rengeteg penicillint kaptál. – Miközben aludtam? – Igen. Az orvos nem értette, honnan eredhet a seb. Mert egyetlen állat sem képes ilyen csúnya, halálos baktériumokkal teli sebet ejteni. Mi persze nem mondhattunk semmit. Nataniel ránézett bekötözött karjára. – Meg akartak ölni. Tan-ghilnek sikerült is volna, ha nem öröklök innen-onnan akkora ellenálló képességet. És ha a feketeszárnyú angyalok nem léptek volna közbe. Persze nyilván a penicillin hatása is hozzájárult. Mi emberek is képesek vagyunk olykor kisebb csodákra. Újra megfogta Ellen kezét. – Mennyi ideig lesz távol az anyám? – Néhány órára ment el. – Ellen, most már nem várok tovább. Korábban meg sem érinthettük egymást, de most… Mivel teljesítettük küldetésünket… – Most már biztonságban vagyunk szerinted? – Ölelj át óvatosan, aztán majd meglátjuk, öszszedől-e a világ. – De hát nem vagy még teljesen jól – akadékoskodott Ellen. – A karomon vagyok sérült, nem máshol. A lány nézte egy darabig, huncut mosoly bujkált a szemében, aztán lehajolt és megcsókolta. Nem szakadt rájuk az ég, de nagyon zavarba jöt-
tek. Nataniel ránézett és lassan, hosszasan visszacsókolta. Amikor végre elengedte, Ellen úgy kapkodott levegő után, mint egy fuldokló. – Nataniel, nem kellene még várnunk? Azt hiszem, a gyulladás és a gyógyszerek hatása csökkenthetik a… nem jó hatással vannak a… – Ostobaság! Meg akarsz bizonyosodni felőle? Ellen akaratlanul is visszahőkölt. Nataniel megijedt. – Ellen, nehogy félreérts! Nem vagyok szoknyavadász! Azt hittem, mi ketten már őszintén beszélhetünk egymásnak a vágyainkról. Bocsáss meg, ha megsértettelek. Ellen hirtelen elérzékenyült. – Nekem kell bocsánatot kérnem – mondta, és hozzábújt. – Persze hogy beszélhetünk őszintén mindenről. Csak annyira másképp neveltek. – Tudom, és semmire nem akarlak kényszeríteni. Tudod, hogy bízhatsz bennem. Ez a legbensőségesebb dolog a világon. Csak kettőnkre tartozik. Bátran beszélhetsz velem mindenről. Én is arra kérlek, hadd tárjam fel előtted érzéseimet, vágyaimat, hogy megtudjam, viszonzod-e őket. – Szebben nem is fogalmazhattál volna, Nataniel. A férfi szabad kezével kigombolta a blúzát. A lány mellé feküdt ágyba, és remegő kézzel, visszafojtott lélegzettel segített neki. Aztán megfogta a kezét és a blúza alá vonta.
Nem szóltak egy szót sem. Csak riadt pihegésüket lehetett hallani. Ellen kigombolta a férfi pizsamáját. Nem akarta elárulni, hogy míg Nataniel eszméletlenül feküdt, néhányszor segített Christának lehúzni Nataniel pizsamakabátját. De másban nem segédkezett. Szégyenlőssége megakadályozta benne. Szó ami szó, már akkor felizgatta a férfi csupasz, szőrös mellkasának látványa. Most nem volt annyira szégyenlős, lassan simogatni kezdte. Nataniel föléhajolt és csókolgatni kezdte. – Hozzám jössz feleségül, Ellen? – súgta a fülébe. A lány elmosolyodott. Nataniel megkéri a kezét, mielőtt asszonnyá akarja tenni! De nemcsak puszta lovagiasságból kérdezte; mert így folytatta: – Tudod, tulajdonképpen én egy senki vagyok. – Hogyhogy? – Hát, nem nagyon lehet rám támaszkodni. Van ugyan egyetemi végzettségem, néprajzból diplomáztam, de nem használtam semmire. Egész eddigi életem egyetlen célra irányult: meg kellett szabadítanom a világot Gonosz Tengeltől. Mostanáig állandóan a megbízatás lebegett a szemem előtt. Mint a nemzetség kiválasztottja, csak ezért a célért éltem. És most már vége. Üresnek érzem magam. Úgy érzem, már nem vagyok jó semmire. Mint a háborúból hazatérő katonák, akik békeidőben nem
tudnak mit kezdeni magukkal. Csak a háborúzáshoz értenek. – Értelek. Azt hiszem, idővel ez majd megoldódik. Beszélnünk kell a családdal, hátha hozzányúlhatnál a vagyonodhoz, amíg találunk valami munkát. Nataniel elgondolkodott. – Beszélhetnék Andréval… A fenébe, csöngettek! Most mit csinálunk? – Én nem tudok ajtót nyitni – suttogta Ellen halkan. – Én sem. Maradjunk csendben. Felemelte a fejét és kikémlelt az ablakon. – Ez a régiségkereskedő. Értékes régiségekre vadászik. Bagóért megszerzi és drágán értékesíti az árut. A teherautója már tele van mindenféle kacattal. – Nem lenne szabad hagyni – suttogta Ellen. – Gondold csak el, ha az emberek rádöbbennek, mit adtak el fillérekért! Szinte ingyen elkótyavetyélik a családi hagyatékot. A kevéske pénznek hamar a végére járnak, aztán ott állnak kisemmizve. – Nemsokára lesz rá törvény – jelentette ki Nataniel elgondolkodva. – De hogy aztán valóban megoldás lesz-e? Mindenesetre minden új törvény újabb visszaélésre ad lehetőséget. – Megint dörömböl az ajtón. Idegesítő. – Most abbahagyta. Remek! Visszacsúszott az ágyba és így szólt: – Tudod-e, Ellen, hogy hajlamosak vagyunk
agyonbeszélni szerelmi légyottjainkat… – Tudom, de ez már a múlté. Akkor a beszélgetésen kívül nem tehettünk egyebet. – Így van. Akkor fejezzük is be. Hanem még nem válaszoltál a kérdésemre: feleségül jössz hozzám? – Igen – felelte Ellen komolyan. – Rettentően szeretnék a feleséged lenni. Ezután végre elcsendesedtek. Nem lehetett mást hallani, csak az ágy nyikorgását. És visszafojtott kuncogásukat. A KIVÁLASZTOTTAK a hegyről visszatérve változást észleltek magukon. Egyre gyengültek természetfeletti képességeik. Ha ez így megy tovább, a végén teljesen hétköznapi emberekké válnak. Különleges adottságaik és a Démonok hegyén kapott főzet védő hatása lassan teljesen megszűnt. Natanielnél és Marcónál viszont nem következett be ez a változás. Nataniel egyáltalán nem ivott a Démonok hegyéről származó főzetből. Utólag megértették, miért. Nem volt szabad eltompítania az érzékeit. Szenvednie kellett, át kellett éreznie mások szenvedését. Természetesen a többiek sem voltak érzéketlenek. De Nataniel ereje éppen nem a sérthetetlenségében rejlett. Neki mindig érzékenynek és sebezhetőnek kellett lennie. Csak így volt képes megtalálni Gonosz Tengel
gyenge pontját. Hogy milyen áron tudta teljesíteni megbízatását, arról csak találgatások folytak. Elmeséltek mindent töviről-hegyire a nemzetség többi tagjának. Mindig eszükbe jutott valami új, eddig el nem mondott részlet. Az egész család, különösen André, nagyon figyelmesen hallgatta a beszámolót. A külvilág előtt persze minden rejtve maradt. Mindannyian nagy várakozással, egyszersmind félelemmel is tekintettek Szentivánéj eljövetele elé.
6. fejezet ÉN, AKI EZEKET A SOROKAT ÍROM, nem tudom elfelejteni a Gabriellel és barátaival történt találkozást. Az egész olyan, mint egy különös álom, amelynek szereplői egy távoli – talán másik? – világban élnek. Gyakran feltettem magamnak a kérdést, vajon a Jéghegyek Népének leszármazottai nem valamelyik ismeretlen bolygó lakói-e? Mint mesebeli alakok, úgy járnak-kelnek a valóságon túli világban. Könnyedén átlépik a valóság és álom, élet és halál közötti határt. Holott tulajdonképpen nagyon is valóságos lények, nem holmi űrlakók, és többnyire olyan életet élnek, mint más hús-vér ember. Sőt, más családokkal is frigyre lépnek. Nagyon sokat beszélgettem róluk a férjemmel. Három gyermekemnek is sokat meséltem azokról a különös emberekről, akikkel azon a májusi napon találkoztam Lillehammerben és Oppdalban. Gabriel teljesen normális kisfiúnak tűnt, bár a többieket egyáltalán nem lehetett hétköznapinak nevezni. Micsoda furcsa társaság gyűlt össze ott! Hihetetlen! Minél többet töprengek rajta, annál jobban összezavarodom. Hogyan is várhatnám el, hogy a családom higgyen nekem? Itt van mindjárt Nataniel, azzal a furcsán csillogó szemével.
Tova a csúnyasága ellenére tele van élettel és fanyar humorral. Máig sem értem, hogyan tudott a halálosan beteg Ian Morahan megállni a lábán. Halkatlának óriási táblát lehetett volna a nyakába akasztani, „Boszorkány” felirattal. A legmegdöbbentőbb látványt Rune nyújtotta. Elég volt csak egyszer találkozni vele, többé nem lehetett elfelejteni. Az igazat megvallva Marco tette rám a legnagyobb hatást. Nem tudtam kiverni a fejemből, mindenképpen látnom kellett még egyszer. Persze ez nem volt lehetséges. Nem sejtettem, hol lehetnek, egyáltalán élnek-e még. A velük való találkozás álomszerűnek tűnt. Azt gondoltam, elmegyek Hársfaligetbe, hátha így kapcsolatba kerülök velük. De hogy tudnék elszabadulni? Hiszen az otthonom tele van gyerekkel, nem is beszélve a sok állatról. Tizenegy törpepapagáj, akik mindig az utolsó pillanatban repülnek el a macska éles karmai elől. Két édes kis tengerimalac, egy óriási akvárium, egy róka, amelyik jól elvan a kutyákkal és a halakkal, de el akarja pusztítani az összes többi élőlényt. Továbbá egy összeférhetetlen bakkecske. Ráadásul a jegyző gyakran tett látogatást nálunk, hogy elzálogosítsa, amink van, ugyanis nem tudtuk kifizetni az adósságunkat. Régi autónkon is jelzálog volt. Pedig mennyire szerettem volna elmenni Hársfa-
ligetbe, csak nem adódott rá lehetőség. Ebben az időben olyan szegények voltunk, hogy ha nagy nehezen tisztességesen fel tudtuk öltöztetni a gyerekeinket, például május 17. alkalmából, akkor nem maradt egy garasunk se. Az ünnepre én nem tudtam szépen felöltözni, hiszen nem volt csak egy ócska esőkabátom, az is a férjemé. Csupán a rossz időben reménykedhettem, hogy lesz indokom felvenni az esőkabátot. Sajnos hétágra sütött a nap. Mégis kénytelen voltam csúnya esőkabátomban felvonulni. Nem maradhattam otthon, a gyerekek miatt. Nem bújhattam el az elegáns szülők rosszalló tekintete elől. Pedig de szívesen elbújtam volna… Azóta sem szívesen ünneplem május 17-ét. Ez a rossz érzés az évek során sem változott. Mostanában szinte minden évben május 15. körül csörög a telefon és egy kétségbeesett hang a következőket mondja: mindenkit megkérdeztünk már, aki szóba jöhet, hogy akar-e beszédet tartani május 17-én. De senki nem vállalja, ezért kérünk fel téged. Mennyit töprengtem, hogyan tudnék eljutni Hársfaligetbe. Mindenáron többet akartam tudni erről a furcsa családról. Egyszerűen csak látni az otthonukat. De teltek-múltak a napok, és nem nyílt rá alkalom. Néha már-már azt gondoltam, csak álmodtam az egészet. Vagy a kórházban kapott érzéstelenítők hatása alatt fantáziáltam.
Azután adódott egy váratlan lehetőség. Az egyik barátnőm megkérdezte, nincs-e dolgom Oslóban, mivel odakészül, de utál autóval ilyen hosszú útra egyedül menni. Én rögtön kaptam az alkalmon. Megkértem, rakjon ki Baerumban, és este szedjen fel visszafelé. A gyerekek befejezték az iskolát, épp szünidejüket töltötték. Így elboldogulnak egy napig valahogy az otthoni teendőkkel és az állatokkal. Aztán megérkeztem Baerumba. Hársfaliget valahol arrafelé van. Sajnos nem tudtam, merre induljak, kérdezősködnöm kellett. Pedig nagyon utálom! Inkább kilométereket gyalogolok, mintsem hogy megkérdezzek valakit. Most viszont sejtelmem sem volt, hova menjek, így összeszedtem magam, és megkérdeztem a trafikost. Hársfaliget? Soha nem hallott róla. Hogy itt kell lennie valahol a közelben? De hát ha így van, akkor legalább egy kisebb kastélynak vagy villának kellene lenni rajta. Márpedig errefelé nincs ilyesmi. Másképp próbálkoztam. A majort valaha Graastensholmnak hívták. Most valami más neve van, nem emlékszem, mi. A graastensholmi templomot ismeri, igen. Az a templom a négy kis toronnyal, ugye? – Igen – feleltem, bár fogalmam sem volt, hogy néz ki valójában. – Nos, akkor át kell vágnia azon a hegyen, a másik oldalán megtalálja, amit keres… – mondta vé-
gül. Megköszöntem és elindultam. Aznap melegen sütött a nap. Alaposan meg is izzadtam, ahogy felfelé kaptattam. Mégis felfrissített az erdei levegő. Nem törhetek be csak úgy Hársfaligetbe. Hogy is képzeltem? Gabriel nem lakik ott, a többiek sem, akikkel találkoztam. Gabriel azt mesélte, egy idősebb házaspár lakik a majorban. Úgy emlékszem, Andrénak hívják a férfit. A többiek pedig Tröndelagban egy szörnyeteggel, valami Gonosz Tengellel harcolnak. És ha még nem tértek haza? Nem állíthatok be azzal a ligetbe, hogy „Jó napot, Gabriel hazatért-e már?”. Csak feltépném a sebeket. Mekkora tapintatlanság lenne. Hamarosan felértem a dombtetőre. Alaposan elfáradtam. Mit is mesélt Gabriel erről a helyről? Valami különös tisztást említett Graastensholmmal szemben. És ha épp arra tartok? Végigfutott a hideg a hátamon. Sok különös élményben volt már részem. Láttam kísérteteket is. Vonzott az, ami másokat esetleg félelemmel tölt el. Ezen a kietlen dombtetőn azonban egyáltalán nem volt kedvem felkeresni a Jéghegyek Népének szent helyét. Mégis ott lyukadtam ki, akaratom ellenére. Amikor rájöttem, kivert a veríték. Félúton a csúcs felé megláttam a négytornyú templomot. A tavat is megtaláltam, amelynek a partján feküdt
valaha Elistrand. Láttam a birtokhoz vezető széles utat a villasorral. Valahol itt kell lennie Hársfaligetnek is… A villák között aztán megpillantottam a hársfasort. Nem nyújtott valami lenyűgöző látványt. A fasor végében kis házak álltak. Kastély sehol. A liget elvesztette régi fényét. Elállt még a lélegzetem is. A legszívesebben elmenekültem volna, amikor eszembe jutott az a tisztás. Itt kell lennie valahol a közelben, mögöttem, bent az erdőben. Mély lélegzetet vettem, és mégsem futottam el. Hevesen dobogott a szívem. Mi dolgom nekem Graastensholmon? Időm sincs sok. Nemsokára vissza kell indulnom. Mégsem indultam visszafelé. Egyre erősebben csalogatott a tisztás, pedig a félelem összeszorította a szívemet. Magamon kívül voltam a félelemtől. Lábam mintha magától vitt volna a tisztás felé. Tudnom kell az igazságot… Azt gondoltam, az elvarázsolt tisztást benőtte a fű és alig fogom felismerni, de nem így történt. Magamban már annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Ott állt a szikla, amelyre Vinga felkapaszkodott. Gabriel mesélte. És a tisztás közepén… ott… ott… Lopva a tisztás közepe felé néztem. Előre féltem az elém táruló látványtól. De csak az idők során simára kopott kőtömb állt ott. Semmi egyéb. Pedig
mennyi szörnyűség történt ezen a helyen… És semmi nyoma! Továbblépkedtem. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy már nem veszélyes ez a hely. Hiszen a huszadik századot tapossuk, sok-sok éve már a történteknek. Hogy is hívják? Vanja? Igen, Vanja és az éjszakai démon, Tamlin is itt találkozott. Itt hagyták el együtt a földet. Már-már kinevettem magam. Hogy tudtam elhinni ezt a sok mesét? Az erdő mély csendje azonban egyáltalán nem tetszett. Mintha mindenütt különös alakok leselkednének, kémkednének utánam. Gabriel szerint Vinga is ezt érezte. Pedig a szürke emberkék már nem léteznek. Saga elpusztította őket. Meleg, fülledt júniusi délután volt. Éppen június huszadika. Nemsokára itt van Szentivánéj. Megborzongtam. Hogyhogy feltámadt a szél? Honnan fúj? Hisz az előbb még semmi sem rezzent. Egyre erősebben fújt a szél, hangosan zörgette a fák koronáját. Földbe gyökerezett a lábam, úgy néztem fel a fák tetejére. Remegett a térdem. A sötét erdőből hirtelen meghallottam a szél suhogását. „Menj…! Menj innen…! Menekülj…! Semmi dolgod itt…! Tágulj innen…!” Biztosan csak képzelem az egészet. Mindig is hajlamos voltam kiszínezni a titokzatos dolgokat.
A szél egyre erősebben zúgott, mind hevesebben tépázta a fák koronáját. Ide-oda hajlongtak a fák. A suttogás zümmögő kórussá alakult. Egyre közelebbről hallottam, majd’ szétfeszítette a dobhártyámat a kórus fenyegető kántálása… Felkiáltottam és futottam, ahogy csak a lábam bírta. Futás közben egyfolytában kiabáltam, mint az őrült, hogy ne halljam a kórus ellenem irányuló rémséges énekét. Ugyanazon az úton rohantam visszafelé, amelyiken jöttem, magam mögött hagyva a szörnyű tisztást és az üvöltő szelet. Én, aki sosem féltem a kihalt erdőben, meg sem álltam az első házig. Alig vártam, hogy emberek közé kerüljek. Végre megpillantottam az első házakat. Már alig bírtam szusszal, de még mindig futottam. Szerencsére az ordítást abbahagytam. Sorra suhantak el mellettem a házak, a kertek, a rekkenő hőségben nem láttam egy teremtett lelket sem. Rohantam egészen a találkozóhelyünkig. Ott aztán lehuppantam egy padra. Akkor jöttem rá, hogy az úton visszafelé egyáltalán nem láttam a trafikot, ahol kérdezősködtem Hársfaliget után. Arra egy percig sem gondoltam, hogy visszamenjek megbizonyosodni afelől, létezik-e a valóságban. Egyszerűen nem akartam tudni.
7. fejezet – GONDOLOD, ESNI FOG? – kérdezte Gabriel és felnézett a felhőkre. – Nem hiszem – felelte Karine. – Az időjárásjelentés jó időt jósolt. – No, akkor esni fog – állapította meg Gabriel. De mégsem esett. Néha vak tyúk is talál szemet. Elérkezett Szentiván éjszakája. A Jéghegyek Népe nemzetségének minden tagja Hársfaligetben gyülekezett. Csupán Mari és négy életben maradt gyermeke nem jött el. Tröndelagban maradtak. Mari keserűsége származását illetően idővel egyre nőtt. Soha nem emésztette meg lánya, Christel elvesztését. A család megértette. Nem kényszerítették, hogy eljöjjön. Pedig a fiai szívesen jöttek volna. Ez a találkozás különben sem olyan fontos, mint a másik. Most a jól elvégzett munka megünneplésére készültek. Hitték ők… Egyébként a nemzetség minden tagja eljött. Házastársukat otthon hagyták. Hiszen csak a családot érintő kérdéseket fogják megvitatni. Gabriel szívesen magával hozta volna a kutyáját, Peiket. Együtt nőtt fel vele, elválaszthatatlanok voltak. Azért megértette, hogy a kutyát mégsem hozhatja el erre az ünnepélyes, titokzatos találkozóra.
Mint annyiszor, most is megérintette a nyakában lógó mandragóragyökeret. Tudta, hogy a barátja, és mindenben segíti. Apja nem tudott róla, de anyjának titokban megmutatta. Nem volt bizonyos benne, hogy anyjának tetszik az új barátja. Semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Néha elgondolkodott, vajon a mandragóragyökér segítségével be tudna-e sétálni a démonok völgyébe úgy, hogy a haja szála sem görbülne meg. A völgy bejáratát – saját szemével látta – ijesztő, kékesfekete sárkány őrzi. Ha magába nézett, nem volt biztos benne, hogy lenne kedve még egyszer átlépni a valóságos és a földöntúli világ között húzódó határt. Elege volt a kalandokból. Tegnap, amikor megpillantotta Marco sebesült karját, megint minden eszébe jutott. Tiilivel és Malival dolgozott a kertben. Karján látszott a forradás, amelyet Lynx hurka ejtett. Ez a felismerés felkavarta Gabrielt. A veszélyes utazásnak kellemes következményei is voltak. Sokkal jobban meg tudta értetni magát az állatok nyelvén, mint korábban. A Jéghegyek Népének nemzetsége… „Kiváltságos helyzetben van az, aki ismeri egész nemzetségét és valamennyi ősét” – mondta egyszer valaki. Márpedig ő találkozott mindegyik nemzedékkel! Milyen remek érzés! Felocsúdott gondolataiból: – Gondolod, hogy mindenki eljött? – kérdezte
anyjától, miközben felfelé kaptattak a dombon a csendes nyáréjszakán. Meg sem várva a választ így folytatta: – Olyan jó lesz újra találkozni velük. Halkatla, Rune, Fecor, Tabris, Tamlin és a többiek. Tudod, mindannyian a barátaim lettek. – Igen, megértelek – felelte anyja, akit azért némileg nyugtalanított ez a barátság. Pedig mind kedvesek voltak a fiához, segítettek neki a nehéz napokban. Miután beszélt Továval, Karine nyugtalankodni kezdett. Továt aggasztotta valami. Karine nem tudta nyugtalanságának okát, de érezte Tován, hogy ideges. Csak nehogy baja essen a fiának. Egyedül ettől félt. Némán, de izgatottan haladtak a találkozóhely felé. Marco nem tartott velük. Tiilit André és Mali kísérte. A lány egy kicsit árvának érezte magát Marco nélkül. Az enyhe nyári estén sápadtan és titokzatosan világított a hold. Félig eltakarták a felhők. Néhány helyen már meggyújtották a szentivánéji máglyákat. Az égett fa szaga kellemesen összekeveredett a nyáreste illataival. Úgy félúton járhattak, amikor valami különöset észleltek. Karine és Gabriel megállt, körülnéztek. Nem láttak semmit. A levegő azonban érezhetően felforrósodott, és megtelt elektromossággal.
Mintha láthatatlan villámok cikáztak volna a fejük felett. Egymásra néztek. Észrevették, hogy a többiek is észlelik a különös jelenséget. Folytatták az utat, de minél magasabbra értek, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy valami nincs rendjén. Hirtelen hangokat hallottak. Ijedten hallgatózni kezdtek. A hang felerősödött. Különös, éles zajt hallottak a föld alól. Gabrielt a csikorgó vonatkerékre emlékeztette. De nem, mégsem gépi hang ez. A természet fejezi ki így a nemtetszését valami ellen, ami készülőfélben van. Ami ezután történt, Sagának nagyon ismerősnek tűnt. Öblös mennydörgés hallatszott az ég felől. Óriási szemek meredtek rájuk mindenfelől. Aztán becsukódtak, majd újra rájuk meredtek. Valójában az ide-oda himbálódzó faágak hasonlítottak fürkésző szemekhez. Hamarosan koromsötét vette körül őket. Majd hirtelen átlátszó, szivárványszínű golyócskák süvítettek el mellettük a faágak között. Mindenki tudta, mi történik, hiszen ismerték Saga erdei útjának rémisztő történetét. – Ettől féltem – sziszegte Tova a foga közt. – Átkozott szemfényvesztés. – Pszt! – szólt rá Nataniel. – Az erdőnek füle és szeme van. Jonathan három ígéretes gyermeke, Finn, Ole és
Gro rémülten tért ki a sistergő tüzes golyók elől. Tova, aki szívébe zárta őket, amikor belevaló teremtésnek nevezték, nem győzte nyugtatgatni a gyerekeket. – Ez kutyafüle! Gondoljatok arra, hogy a valódi ellenségünket elpusztítottuk. Csak Nataniel érezte ki hangjából az aggodalmat. – Nem félünk – állította Finn. – Irtó muris. – Azon gondolkodom, vajon a hús-vér emberek látják-e mindezt? – Aligha – felelte Nataniel. – Csak mi látjuk ezt a bűvészmutatványt. Hirtelen minden elcsendesedett. Megkönnyebbülten fellélegeztek. A koromsötét is szétoszlott, újra látták a holdat. – Hál’ istennek – szólt Karine –, már az idegeimre ment. Nem akarom, hogy Gabriel ilyen szörnyű dolgoknak legyen kitéve. Ezen mindenki mosolygott. – Gabrielnek nem esik baja – mondta Ian. – Sokkal nagyobb szörnyűségeket élt át hosszú utunk során. No de megérkeztünk. Gabriel akaratlanul is lelassította lépteit, ahogy a tisztáshoz közeledtek. Hát megérkeztek végre. Az egész tisztás megtelt rokonaival, ismerőseivel. A viszontlátás öröme elfeledtette vele a vészjósló hangulatot. Megfeledkezett a veszélyről, igyekezett mindenkit illendően üdvözölni. Eljött Orin, Vassar, Trond, Tarjei és
Villemo. Többen gyűltek össze most, mint a Jéghegyek Népe völgyében. A Démonok hegyéről mindenki itt volt. Tisztelettudóan köszöntötte Alexander Paladint és a finom Henning Lindet. Félelemmel vegyes tisztelettel hajolt meg a női démonok előtt. Eljött Tengel és Silje, aki szintén magával hozta démonait. Itt volt Sol és Benedikte… A feketeszárnyú angyalok hiányoztak. Ellenben megpillantotta Kolgrimet. Kart karba öltve ment nagyanyjával Sollal, s közben vidáman beszélgettek. Kolgrim egyáltalán nem tűnt olyan szomorúnak, mint legutóbb. Hanna és Vega, a két gonosz boszorkány, és férfi cimborájuk, Grimar is jelen volt. Milyen fiatalosak és derűsek! Gabriel még gonosz boszorkányként emlékezett rájuk. A nemzetség új tagjai. A család felkarolta őket. Ez meg is látszott rajtuk. Tobba, Sölve és a páncélos Erling Skogsrud nem jött el. A nemzetség öt átokkal sújtott tagját, Ghilt, Olavot – Krestiern fiát –, Gurot, Ingegjerdet és Paulust a kiválasztottak még a völgyben elpusztították… Csakúgy mint a taran-gaiak gonosz sámánjait: Vintersorgot, Katot, Kat-ghilt, a Rémet és Gonosz Szemet. Senkinek nem hiányoztak. Gabriel megpillantotta „a tóparti asszonyt”, Vegát, amint átölelte apját, Gudleivet. Gabrielt egészen meghatotta a jelenet. A tisztás szűknek bizonyult. A démonok már felrepültek a sziklafalra, amelyen Vinga próbált
egykor menekülni, és elfoglalták helyüket. Mindannyian izgatottan várakoztak. Tiilit kézről-kézre adták az ősök. Mindenki akart vele váltani egy-két szót. Fürdött a többiek szeretetében. Gabriel észrevette, hogy tekintete nyugtalanul Marcót keresi. Ő azonban nem volt jelen. Gabriel nem is értette, hogy hiányozhat ezen a fontos napon? Hanna szülei örömmel látták, hogy lányuk gonosz boszorkányból kedves, fiatal nővé változott. Gabriel izgatottan járt-kelt a tömegben, mindenkit üdvözölt. Senkit nem akart kifelejteni. Felintegetett a démonoknak a sziklára. Azok néhány barátságos szót kiáltottak neki. Majd bizalmas beszélgetést folytatott Vendel Grippel – mint férfi a férfival – veszélyes útjaikról. Targenortól is sok érdekes dolgot tudott meg. Gabriel új jegyzetfüzetet szerzett erre az alkalomra. Tudta, hogy ez az utolsó megbízatása. Megkönnyebbülést, egyszersmind szomorúságot érzett. – Hello Gabriel – köszönt Tova, és oldalba bökte. – Látom, kegyeidet osztogatod a nép között. Gabriel elpirult. Tényleg úgy járkált köztük, mint egy uralkodó. – Hello, Morahan asszony – köszönt vissza huncutul, hiszen Tova és Ian nemrég házasodott össze. Nagy lakodalmat csaptak. Meghívták az egész rokonságot. – Látom, jól érzed magad a fiatal ara szerepében. Nagyon jól nézel ki, tudod- e?
– Te hízelgő – nevetett Tova, de azért jólestek neki a fiú szavai. Nini, ott van Christel és Benedikte. Milyen kár, hogy Mari nem jött el a gyerekekkel. Talán jobb is így. Lehet, hogy megviselte volna őket a találkozás. Shira és Mar a taran-gaiakkal beszélgetett. Gabrielnek úgy tűnt, Mar nem vág olyan szigorú képet, mint máskor. Nagyon barátságosan viselkedett. – Éjfél van – súgta Tova a fülébe. Gabriel nagyot ugrott ijedtében. Az éjfél szó mindig valami félelmetes dolgot sugall. Továba karolt és így szólt: – Tova… egyre rosszabbul látok. Lehet, hogy a szememmel van baj? – Nem – felelte Tova megfontoltan. – Különös sötétség ereszkedett a tisztásra. Már a többieknek is feltűnt. A sötét ködfátyolon nem láttak át. Gabriel észrevette Christát és Linde-Lout. Végre megtalálták egymást. Most ők is ijedten néztek fel az égre. A tisztás egyszeriben átalakult. Valami hirtelen kinőtt a földből. Gabriel látta, hogy a szikla mögött, ahol a démonok ültek, most feketén csillogó tribün emelkedik ki magasan. A földből kényelmes székek nőttek ki. – Úgy érzem, egyre melegebb lesz – jelentette ki Tova. – Nos, azt hiszem, nyugodtan leülhetünk. Gabriel csodálta, amiért megőrizte hidegvérét. Látta, amint a többiek, kicsit habozva bár, de köve-
tik Tova példáját. Egyre nőtt körülöttük a sötétség. Ilyen lehet a Fekete Csarnokokban – gondolta. Kíváncsian várta, mi történik. Ahogy a színtér átalakult, egy kör alakú arénában találták magukat. Minden feketén csillogott körülöttük. Kellemes meleget éreztek, a külvilág megszűnt létezni számukra. Jól tudták, hogy mindez csak varázslat. Magas falak vették körül őket, nyílással az erdő felé. Aranykapu emelkedett ott, s rajta Lucifer lépett be. Nem egyedül érkezett. A Jéghegyek Nemzetségéből való Saga lépkedett mellette. Végre láthatják! Elállt a lélegzetük. Megértették, miért épp őt választotta Lucifer szeretőjének. Nemcsak mert gyönyörű, hanem mert valami rendkívüli sugárzott belőle. Tekintete rögtön foglyul ejtett mindenkit, aki csak ránézett. Sokan szerették volna üdvözölni. Anyja, AnnaMaria, Henning, Viljar… Mindenki, aki ismerte, amíg Hársfaligetben lakott. De a köszöntésnek most még nem jött el az ideje. Saga érezte a feléje áradó szeretetet, és boldog mosollyal viszonozta. Utánuk két fiatal férfi lépett be a kapun. Marcót mindenki megismerte, no de ki a másik? Eltartott egy darabig, amíg rájöttek. – Ulvar lenne az? – kérdezte Henning zavartan. – Ő bizony, de mennyire megváltozott! Egy határozottan jóképű fiatalember állt Marco
mellett. No nem olyasfajta a szépsége, mint a feketeszárnyúaké. Lehetett látni, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottja, de torz vonásai Tan-ghil halálával megszépültek. Melegen üdvözölte mindenki. Lucifer két fia mögött vonult a húsz feketeszárnyú angyal. Lucifer felemelte a kezét, mire villám cikázott végig a sötét égbolton. Gabriel készenlétben tartotta a tollát, hogy lejegyezze a látnivalókat. – Barátaim! A mai nappal új korszak kezdődik! Gabriel leengedte a tollát. Miféle kezdetről beszél? – Néhányan még hiányoznak a sorainkból – folytatta Lucifer. – A tizenöt gazdátlan démon, akiket a gonosz a semmibe száműzött. Tamlin az éjszakai démonok nemzetségéből, te jól ismered az odavezető utat. Hozd ide őket! Eleget szenvedtek. Tamlin bólintott. Felállt az áldozati kőtömb legmagasabb pontjára, magasba tartotta a kezét, és mindenki szeme láttára belesüppedt a kőbe. – Ti, a Jéghegyek Népének leszármazottai nyitottátok meg az utat a való világból a természetfölötti, józan ésszel fel nem fogható birodalomhoz. Heike és Vinga, ezt nektek köszönhetjük – mosolygott Lucifer. Heike zavartan elmosolyodott. Sosem bocsátotta meg magának, hogy életre keltette a szürke emberkéket. Lucifer azonban szemlátomást nagyon elégedett vele. Vinga vigasztalóan megszorította
Heike kezét. Míg Tamlinra vártak, a feketeszárnyú angyalok felügyeltek a rendre. Tamlin vezetésével végre megérkezett a tizenöt gazdátlan démon. Kicsit elfogódottnak látszottak, de szemmel láthatóan boldogok. A többiek ujjongva fogadták őket. Immár teljes a létszám Lucifer újra magához ragadta a szót. Folytatódhat az este. HOSSZÚ BESZÉDET tartott. Gabriel őrült tempóban jegyzetelt. Aggódott, hogyan fogja tudni elolvasni saját macskakaparását. Félelme nem volt alaptalan. – Kétszer ért nagy igazságtalanság engem – kezdte „Marcel” lágy hangon. – Először az Édenkertben, amikor kiűzettem onnan, mivel nem akartam behódolni az embernek. Akkor megesküdtem, hogy visszatérek. Aztán még egyszer elbántak velem. Niceában a zsinat a Sátánnal azonosított. Így visszatérésemet szinte lehetetlenné tették. Lucifer egy pillanatra gondolataiba merült, majd így folytatta: – Száműzetésben kellett élnem. Sikerült felépítenem a birodalmamat, mely hatalmasabb, mint gondolnátok. Amikor kiűztek, a fekete színt kapcsolták hozzám. Így birodalmamat Fekete Csarnokoknak neveztem el. Arra törekedtem, hogy birodalmam szépsége vetekedjen a Fehér Birodalom
szépségével, csak nálam épp a fekete szín uralkodik. Szerény képességeim szerint megpróbáltam ezt a birodalmat is kellőképpen berendezni. A többiek elismerően bólogattak. – Minden száz évben egyszer térhettem vissza a földre. Így hát nem voltam jelen, amikor Tan-ghil felkereste a gonoszság forrását, különben minden erőmmel meggátoltam volna, hogy igyon belőle. Akiknek módjukban állt volna megakadályozni, nem tettek semmit. Én és tanácsadóim idővel arra a felismerésre jutottunk, hogy Tan-ghil az emberektől nagyon elütő nemzetséget alapított… – Ezzel Tan-ghil saját magával babrált ki – dünnyögte Tova Gabrielnek. – Hiszen a különleges képességekkel megáldott vagy megátkozott utódai fosztották meg végül hatalmától. Lucifer így folytatta: – Én és tanácsadóim akkor elhatároztuk, hogy figyelemmel kísérjük ennek a nemzetségnek a sorsát. Százévente csak rövid időre térhettem vissza a földre, nehogy kárt okozzak valakinek – mondta keserűen. – De ez alatt az idő alatt sikerült gondját viselnem nemzetségeteknek, méghozzá úgy, hogy a gonoszság helyett a jóra ösztönözzelek benneteket. Saját érdekemben, és egyben a világ érdekében. Miközben lázasan jegyzetelt, Gabriel a szeme sarkából látta, hogy Tova megborzongott e szavak hallatán.
– Igen, megpróbáltam a Jéghegyek Népének leszármazottait a jó szolgálatába állítani. Persze nemzetségetek erős egyéniségeiben megvolt ez az akarat, én csak erősítettem bennük a jószándékot. Nem Jó Tengelben alakult ki először ez a törekvés, mint képzelitek, hanem Didában. Te már nem emlékszel, bátor szépasszony. Tizenöt éves voltál, amikor épp a földön jártam. Én gondoskodtam arról, hogy születendő gyermekeid jónak szülessenek. Sajnos Tan-ghilnek sikerült tönkretennie az életed. Elragadta tőled gyermekeidet. De mindhárman szövetkeztetek ellene… – Ez így van – erősítette meg Dida. Lucifer rámosolygott és megfogta a kezét. Úgy látszott, remekül megértik egymást. Dida meg is érdemel egy kis ünneplést, hiszen milyen borzalmasan alakult az élete – gondolta Gabriel. A fény angyala most egy férfi felé fordult: – Sigleiket csodálom a legjobban. Ő semmi segítséget nem kapott tőlem, mivel nem akkor született, amikor a földön jártam. Mégis Dida oldalára állt. Annyira csodálta őt, hogy segítette gyermekeit is. Elismerően Sigleikre mosolyogtak. Dida megfogta a mellette ülő férfi kezét. Lucifer most leginkább fiatal és igen jóképű mesélőre emlékeztetett, akit körülülnek figyelmes hallgatói. Nagyon kellemes a hangulat, ha eltekintünk Tova és még néhányunk aggódó tekintetétől – állapította meg Gabriel, amikor végre egy kis szü-
netet tarthatott az írásban. Újra felhangzott Lucifer hangja: – Évszázadok óta térítem a helyes útra a Jéghegyek Népének átokkal sújtott leszármazottait. Nem mindig sikerült. Néhányukat Tan-ghil szorosan a markában tartotta. Mint például fiamat, Ulvart is, akit Saga és az én nagy örömömre most visszakaptunk. És ezt Nataniel erejének köszönhetjük. Emlékeztek, mit mondtak feketeszárnyú angyalaim a kis Henningnek, amikor a fiaim megszülettek? „Egyikük leszármazottja fogja megmenteni a Jéghegyek Népét, ha majd eljön az ideje. A másiknak más lesz a feladata.” Igen, Nataniel, Ulvar volt az ősapád. Akkor még nem tudtuk, mennyi mindent örökölt Gonosz Tengeltől. No de előreszaladtam az időben… Most a mellette ülő asszonyra, Sagára mosolygott. – Mint ti is tudjátok, száz évvel ezelőtt találkoztam Sagával és társammá fogadtam. Ezt a döntésemet sosem bántam meg. Ünnepélyes arckifejezése hirtelen megkeményedett, így folytatta: – Most eljött az én időm. Nem térek vissza a birodalmamba. Gabriel észrevette, amint Tova ökölbe szorítja a kezét. Még a csontjai is elfehéredtek. Lucifer felemelkedett. Most még hatalmasabbnak tűnt, mint máskor. – Fiam, Marco előkészítette visszatérésemet az
emberek közé. Másik fiam, Ulvar segíteni fog neki ebben. A világnak szüksége van rám. Azok, akiknek módjukban állt volna erős kézzel egyesíteni a világot, elmulasztották. Marco kitűnő munkát végzett. Világrengető fordulat fog bekövetkezni. Nem lesz többé kereszténység, iszlám, sintoizmus, ateizmus és ki tudja még milyen izmus… Fiamnak sikerült meggyőznie a különböző vallási hatalmasságokat. Mindegyik engem fog szolgálni alattvalóival együtt, amikor visszatérek a földre. Kis szünetet tartott és gondolkodóba esett. Gabriel úgy vélte, már maga előtt látja a számára oly fényes jövőt. A fiú azt is tudta, hogy a jelenlévők közül sokan elbizonytalanodtak. Meg tudta érteni őket. Még ha feltétel nélkül csodálta is Lucifert, öszszekavarodtak a gondolatai. Nem tudta elképzelni a jövőt. Nem tűnt túl biztatónak a Lucifer által jósolt jövőkép. – Jéghegyek Népe! – szólalt meg Lucifer zengő hangon. – Kiválóan teljesítettétek megbízatásotokat. Sikerült elpusztítanotok a gonosz Tan-ghilt, egyetlen riválisomat. Ezért most szeretnék nektek szép sorjában köszönetet mondani. Ha van valami kívánságotok, teljesítem. Hozakodjatok elő vele bátran. Nataniel! Gyere ide! Nataniel felállt és odalépett nagyanyja nagyapjához. Ilyen közeli rokonságban állt Luciferrel. Lucifer megfogta Nataniel kezét:
– Nataniel, sikerült teljesítened a feladatot, amire születésed pillanatától kiválasztottunk. Bevallom, sokat aggódtunk érted. Azt hittük, túl gyenge leszel a feladathoz. Hiszen mások bajai nem hagytak érzéketlenül. Először úgy gondoltuk, elsősorban erőre, keménységre van szükséged, hogy legyőzhesd a gonosz Tan-ghilt. Később rájöttünk, tévedtünk. A Démonok hegyén összehívott tanácskozáson megegyeztünk abban, hogy egyedül te nem fogsz inni a varázsfőzetből, amely megerősítené a szívedet. Mivel akkor már tudtuk, mennyire fontos a beleérző képességed. Gyengeséged volt az erősséged. A tiszta szíved, a Gonosszal szembeni könyörületességed… Csak így tudtad megtörni a Gonosz hatalmát. Nos, mit kívánsz tőlem, Nataniel? – Békét és nyugalmat – válaszolta kurtán Nataniel. – Semmi mást, csak hogy békében és nyugalomban élhessek Ellennel. Egész eddigi életem félelemben telt. Attól féltem, nem tudom teljesíteni a megbízatásomat. Most már megelégeltem. Teljesen hétköznapi emberré akarok válni. Lucifer elmosolyodott. – Ellen, gyere elém! A lány Nataniel mellé lépett. Knut Skogsrud büszkén nézett a lányára. Lucifer a gyülekezet felé fordult. – Biztosan mindannyian rájöttetek már, hogy Ellen szerelme csak segítette Natanielt a harcban. Éppúgy, mint valamikor Jó Tengel és Silje, ők ket-
ten is egymásból merítenek erőt. És ez az egymás iránt érzett hűség a Jéghegyek Népének erőssége. Ellen és Nataniel, ha befejezik földi létüket, természetesen a Fekete Csarnokokba kerülnek majd, mivel megőrzöm birodalmamat visszatérésem után is. Birodalmam kapuja nyitva áll mindannyiótok előtt, akik jelen vagytok ma este. – Mari gyerekei előtt is? – kotnyeleskedett Tova. – Igen, előttük is – ígérte Lucifer. Gabrielnek tetszett ez a nagylelkű ajánlat. Viszszaemlékezett a Démonok hegyén lévő pompás termekre. Nem tudta ugyan, milyenek lehetnek a Fekete Csarnokok, de hasonlónak képzelte. Ellen is előállt egy kívánsággal: – Én sem kívánok többet, mint Nataniel ez után a megrázó élménysorozat után. Arra kérném még fenségedet, legyen könyörületes a vihardémonnal, Fecorral. Tamlinnal együtt megmentette az életemet. Neki valójában nem lett volna kötelessége, meg is szenvedett miatta… – Kívánságod máris teljesült – mosolygott Lucifer. – Fecor, ma éjszakától bizalmasaim közé fogadlak. Milyen nagylelkű – gondolta Gabriel, amikor Lucifer megparancsolta a feketeszárnyú angyaloknak, hogy gyógyítsák meg Fecor összetört szárnyát és testét. Lucifer sorban szólította őket. Mindenki kívánhatott valamit, amiért példásan helytállt a harcban.
Gabriel lázasan jegyzetelt. De csak azoknak a nevét jegyezte fel, akiket Lucifer külön dicséretben részesített, mint például Shirát, Mart vagy Krestiernt, Dida bátyát. Sollal még tréfálkozott is. – Nem tudom, beengedjelek-e a birodalmamba. Félek, elcsavarod majd az összes férfiangyalom fejét! – Addig nem nyugszom, amíg fenségedét el nem csavarom – fenyegette meg Sol kacér mosollyal. – A legrosszabb, hogy komolyan is gondolod, amit mondasz – nevetett Lucifer kíséretével együtt. A hatalmas uralkodó azonban most komoly képpel folytatta. – Nem tudom, értékelitek-e mindnyájan, milyen sokat jelentett Sol a nemzetségnek. Nálánál jobban senki nem bátorított, vidított fel benneteket. Pedig földi élete során sokat szenvedett. Gondoskodom róla, hogy ezentúl boldogságban, békében éljen… – Ajaj, jóból is megárt a sok. – No és hogy eseménydúsán teljenek napjai – tette még hozzá. – Így már jobban hangzik – mondta Sol. Lilith és Lucifer közel álltak egymáshoz, hiszen még az Édenkertből ismerték egymást. Jó sokáig beszélgettek egymással. Majd Rune is csatlakozott hozzájuk, így kis híján együtt volt a „paradicsomi csapat”. Gabrielben időközben felmerült néhány kérdés. Ezeket fel is tette Tovának.
– Valamit egyáltalán nem értek… – Hát ilyet? Na bökd ki, kis barátom! – Csak ne légy olyan lekezelő. Mindjárt nem kérdezek semmit. – Pedig módfelett kedves vagyok – biztosította Tova. – Ha Marco, ahogy Lucifer állítja, előkészítette apja érkezését, akkor miért nem fordult a sajtóhoz? – Lehet, hogy ez a bukott angyal nem ismeri a modern idők követelményeit – felelte Tova könynyedén. – No de hogy komolyra fordítsam a szót, épp az imént tettem fel ugyanezt a kérdést Marcónak. Azt felelte, megegyeztek, hogy nem verik nagydobra a dolgot. Óvatosan járnak el. Majd ha biztosnak érzik a lábuk alatt a talajt, akkor mindent bevetnek. – Neked nem nagyon tetszik ez az egész, ugye? Tova körülnézett, mielőtt válaszolt volna. – Nem is tudom, Gabriel. Nem is tudom. Gabrielnek még más is nyomta a szívét. – Van még valami, amit nem értek. Annyit beszéltek Tan-ghil gyengeségéről. Komoly gondjai támadtak, amikor áthaladt a gonoszság forrásvizéhez vezető utolsó barlangon. Gyengeségen azt értitek, hogy kedves volt valakihez, igaz? De kihez? – Nem, ez kizárt. Rettentő szívtelen volt… Az okozta majdnem a vesztét, hogy anyja egy pillanatra elérzékenyült iránta a jurtasátorban. Emiatt végzett vele. És emiatt a pillanat miatt majdnem meghalt az utolsó barlangban.
Gabriel elgondolkodott: – Vagyis akarata ellenére anyja egy pillanatra kimutatta iránta a szeretetét. Tan-ghil megijedt, hogy a hatása alá kerülhet, ezért attól való félelmében, hogy a végén nem tud ellenállni a szeretetének, úgy elöntötte a méreg, hogy megölte. – Igen, így van – bólogatott Tova. – Ezért kerülhetett Nataniel is fölénybe vele szemben. De valami nem hagy nyugodni – folytatta Tova. – Tan-ghil tudtán kívül segített valakinek. – Kinek? Nem értem. Tova jelentőségteljes pillantást vetett Luciferre. – Neki! Tan-ghil utódai és saját fia, Marco segítsége nélkül soha nem jutott volna ilyen messzire tervei megvalósításában. Hallották, amint Lucifer a következő szavakat mondja Runének és Halkatlának: – Eltekintve attól, hogy határoztok a végén, kedves barátaim, új uralkodótok megígéri, hogy örökre együtt maradhattok, bárhova kerültök is. E szavak elhangzásakor fenyegetően mennydörgött és villámlott az ég alja. Lucifer felnézett az égre, és gúnyosan így szólt: – A gonosz erő még mindig él. Ezután Linde-Lout és Christát szólította. Gabrielnek feltűnt, hogy Nataniel gondterhelten méregeti őket. Egy feketeszárnyú angyal váratlanul felröppent és eltűnt az erdőben.
EGY FIATAL PÁR A KÖRNYÉKRŐL sétálni indult Szentiván éjszakáján. Nekivágtak a dombtetőnek, hogy egy kicsit egyedül lehessenek. A lány hirtelen megállt. – Pszt! Mintha hangokat hallottam volna. A fiú hallgatózni kezdett. – Én is hallom. Gyerünk közelebb! Úgy tíz méter után újra megálltak. – Milyen furcsa minden odafönt – jegyezte meg a lány. – Nem látok teljesen tisztán, de mintha… Nem, köd nem lehet. – Nem köd. Mintha a tisztás sötét felhőbe burkolózna. A sötét fátyolon át emberi alakokat látok kirajzolódni. – És milyen sokan vannak – jegyezte meg a lány. – Lehetnek vagy húszan. – Igen, valahogy úgy. Ők persze csak az élőket látták. A nemzetség őseinek szellemeivel és furcsa teremtményeivel együtt voltak legalább kétszázötvenen. – Biztosan máglyát gyújtottak, ezért borít fekete füst mindent. Hirtelen megborzongtak. Valami óriási sötét árnyék magasodott egy kicsit távolabb az ösvényen. Fenyegetően elállta az útjukat. Egy belső hang azt súgta nekik: „Ne menjetek tovább, forduljatok vissza azonnal!” Meg is fogadták a tanácsát. Sarkon fordultak és elkezdtek lefelé rohanni a dombról, mintha maga
az ördög üldözné őket. Hiszen jól ismerték a Szentivánéj körüli mendemondákat. Miért ne hinnének ezeknek a meséknek? Bár azt nem gondolták volna, hogy a Gonosz ilyen szép és magas termetű. Az éjszaka hátralévő részében a Jéghegyek Népe egyedül birtokolhatta az egész hegyoldalt.
8. fejezet ÚJDONSÜLT URALKODÓJUK Továt szólította. Gabriel nagyon szorított, hogy ne legyen semmi baj. Most biztosan balhé lesz – gondolta. De nem történt semmi. Lucifer magabiztos pillantásával szinte provokálta Továt. Tett is egy-két olyan megjegyzést, amin Tova feldühödhetett volna, de nagyon finoman viselkedett. Gabriel megesküdött volna rá, hogy ezek ketten belelátnak egymás gondoláiba. Lucifer fennhangon ennyit mondott: – Egyedülálló munkát végeztél, Tova. Arra kérlek, a jövőben szolgáld ügyemet, és akkor gondoskodom róla, hogy békében élhess Iannal. Milyen ravasz – gondolta Gabriel. Erre az ajánlatra Tova nem mondhat nemet. Aztán sor került a kívánságára. Kérése kissé zavart keltett az egybegyűltek közt. – Fenség, csupán egyetlen kívánságom van. Láttam, varázserőd mire képes, mikor Runét átváltoztattad. Kérlek, szépítsd meg az én vonásaimat is! Lucifer csodálkozva nézett rá: – De Tova! Neked erre nincs szükséged! Gabriel azt hitte, erre a válaszra Tova elveszíti türelmét, mivel nem szerette, ha ellentmondtak neki. De legnagyobb meglepetésére türelmesen így folytatta: – Uram, Ian kedvéért szeretnék megszépülni!
A fény angyala felemelte a kezét, mintegy belefojtva a szót. – Megértelek. Nem néztél mostanában tükörbe? – Sohasem nézek tükörbe… De aztán így folytatta: – Vagyis néha azért igen. Mostanában úgy vettem észre, megszépült a bőröm. Aztán meg Ian is említette, hogy lefogytam, és vonásaim mintha kisimultak volna. A hajam pedig néha aranylóan fénylik… azt hittem, hogy mindez a terhességemnek tudható be, és annak, hogy Iannal olyan boldog vagyok… Bár ha most meggondolom… Hanna sem olyan csúnya, mint régen. Sőt, Ulvar és Heike sem… – Így igaz – mosolygott Lucifer. – Ha még egy kicsit türelmesen vársz, nemsokára csinos fiatal hölgy válik belőled, akár a nemzetség többi átokkal sújtott leszármazottjából. Azzal, hogy Tan-ghil elpusztult, gonosz ereje is megsemmisült. Nem lehet majd okod panaszra. Nem mindennapi fiatal hölgy válik majd belőled, csak várj türelmesen. Nos tehát, mi a kívánságod? – Hát valójában… – kezdte lassan. – Nincs mit kívánnom, mindenem megvan. Ian szerelme, fényes jövő… Elhallgatott. Gabriel tudta, miért. Tova az elsők között érezte meg, hogy a világ sorsdöntő fordulat előtt áll. Egyszerűen félt. Félelme Gabrielre is átragadt. – Miért hallgattál? – kérdezte, amikor Tova
visszaült a helyére. A lány zavartnak tűnt: – Nem is sejted, mekkora ereje van. Szinte elkábított a közelsége. Azt azért mégsem mondhatom Lucifernek: „Ne avatkozz bele a világ menetébe!” Lucifer a nagy távolság ellenére rögtön meghallotta kétkedő szavait. – Ne félj, Tova – mondta mindenki által hallhatóan. – Minden a lehető legjobban alakul majd számotokra, hiszen ti segítettetek nekem visszatérni a földre. Számunkra igen – gondolta Gabriel. És a többi ember számára? Hiszen Lucifer az imént ígért démonai táborának kiemelkedő szerepet új birodalmában. Vajon meg lehet bízni a démonokban? Segítettek a Jéghegyek Népének a harcban, ez tagadhatatlan, de vajon nem csak önös érdekből és Lucifer parancsára? Mi lesz, ha átveszik a hatalmat a földön és leigázzák az emberiséget? Gabriel gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, és újra az írásra koncentrált, nehogy Lucifer gyanút fogjon. Kezdte egy kicsit kellemetlenül érezni magát. KELLEMETLEN ÉRZÉSE csak fokozódott, mivel most őt szólította az uralkodó. Remegő térdekkel indult az emelvény felé, mint valami öregember. Belátta, Tova igazat mondott. Lucifer teljesen a hatalmába kerítette azt, aki
elékerült. – Nos, te kis hős! Biztosan te is tudod, milyen nagy szolgálatot tettél nekem. Én és alattvalóim hálával tartozunk neked. Mi a kívánságod? Alig várom, hogy teljesítsem. Gabriel némileg akadozva látott neki mondanivalójának: – Nagyuram, egyetlen kívánságom van már régóta. Peik, a kutyám, legjobb barátom sajnos öregszik. Minden nap szívembe mar a félelem. Nem lehetne… – Örök életet adni neki? Sok ember jobban ragaszkodik a kutyájához, mint embertársaihoz. Ennek ellenére a kutyák sajnos rövid életűek. Itt bizony hiba csúszott a teremtés gépezetébe. A gazdák sokat szenvednek ettől. Lucifer kísérete felé fordult: – Emlékeztessetek rá, hogy megvitassuk ezt a kérdést a tanácsban. Hátha tehetünk valamit. Addig is, Gabriel, kutyáddal, Peikkel kezdjük a sort. Nyugodt lehetsz, még hosszú évekig fogod élvezni társaságát. Gabriel szeme megtelt könnyel: – Jaj, köszönöm, köszönöm! Lucifer a karjára tette a kezét, Gabriel testében kellemes meleg áradt szét és így szólt: – Ha pedig véget ért földi életed, Gabriel, a Fekete Csarnokokban újra találkozhatsz kis barátoddal. – Jaj de jó! Annyira hálás vagyok!
Aztán kicsit zavartan a közelben álló Tulára nézett. – Nos, van még valami? – kérdezte Lucifer. – Semmi, semmi… Csak arra gondoltam, tudom, hálátlanságnak tűnik. De annyira tetszettek a Démonok hegyén lévő lakosztályok a kis kertekkel… – Nem embereknek való hely az, Gabriel – mondta csendesen Tula. – De ha ez megvigasztal, a jövőben szoros kapcsolatban állunk majd a Fekete Csarnokokkal, így gyakran meglátogathatsz. – Mi pedig berendezhetünk számodra a mi birodalmunkban egy hasonló lakosztályt – nyugtatta meg Saga. – Ó, köszönöm – hálálkodott Gabriel zavartan. Megfeledkezett azokról a sorsdöntő kérdésekről, amelyeket fel akart tenni. Miután végeztek, folytatta a jegyzetelést. Nem mindenki akart a Fekete Csarnokokba kerülni. Volt, aki jól érezte magát abban a szférában, ahol eddig lebegett, az élők közül pedig sokan gondolkodási időt kértek. Lucifer nagyon megértőnek mutatkozott. Ha ilyen megértő, nincs mitől félnünk – gondolta Gabriel. Félt, hogy mások belelátnak áruló gondolataiba, ezért a jegyzettömbje fölé hajolt. Végül Lucifer felállt, és még egyszer arra kérte az egybegyűlteket, hogy segítsenek neki, különösen az első időkben. Terjesszék hírét a világban. Nemsokára a sajtónak is bejelenti visszatérését.
Sőt, a rádiónak és minek hívják a másikat, televízió, na, annak is. Ezután kíséretével együtt megindult a szikla széle felé. Mindenki követte. Lassan kiürült a tisztás. Gabriel látta Marcót, amint elhaladt mellette. A Fekete Csarnokok hercege olyan boldognak és elégedettnek látszott, hogy Gabriel egészen meghatódott. Anna Maria lányával, Sagával, Lucifer kiválasztottjával ment kart karba öltve. Nagyon boldogok voltak, hogy viszontláthatták egymást. Gabriel meghallotta, amint Saga így szól az anyjához: – Úgy örülök, anyám, hogy te is a Fekete Csarnokokba kerülsz! Meglátod, milyen sok ismerőssel találkozol majd. Ott élnek fiaim, Marco és Ulvar. Marco kivételesen magas pozíciót fog betölteni a földi világban most, hogy urunk hatalomra kerül. Ulvarnak szintén jelentőségteljes feladat jutott. Viszontláthatod ükunokáidat, Vanját és LindeLout. Christa és Nataniel majd haláluk után kerülnek a birodalomba. Olyan jól fogjuk érezni magunkat, majd meglátod! A kedves Anna Maria elmosolyodott. Gabriel hátranézve látta, hogy eltűnt az emelvény, eltűntek a székek, szokványos erdei tisztás terült el a szeme előtt. A hegytető szélén Lucifer megállt, és lenézett a majorra. A többiek csendben várakoztak mögötte. Lent a völgyben éppen pirkadt. Nagyon korán volt még. Akik az éjszaka folyamán kimaradtak, már nyugovóra tértek. Akik pedig korán lefeküdtek,
még nem ébredtek fel. Szemük láttára Lucifer hatalmas, leírhatatlanul szép és ijesztő arkangyallá változott. Szárnyai fényesen csillogtak, haja feketén göndörödött hátára. Délceg tartása királyokéra emlékeztetett. Valóban a világegyetem urának benyomását keltette. Elnézett birodalma felett. Készen állt, hogy birtokba vegye. Fia, Marco kerek száz évig készítette elő visszatérését a földre. Elültette az emberekben a gondolatot, hogy megérett az idő a változásra. Nem volt nehéz meggyőzni őket, mivel a jelenleginél szebb jövőt ígért nekik. A Jéghegyek Népe semmit nem tudott Marco előkészítő tevékenységéről. Korábban titokban végezte munkáját, mivel bujkált Gonosz Tengel elől. Csak most, annak pusztulása után léphetett a színre. A többiek halálos csendben várakoztak. Mivel a Jéghegyek Népe különleges képességei folytán mindig érzékelte a földanya reakcióit, most is megütötte a fülüket valami furcsa ének. Mintha egy hatalmas kórus zengene. Gabriel először távoli dúdolást hallott, aztán az ének egyre erősödött. Vajon örömhimnusz az új uralkodó köszöntésére, vagy jajkiáltás és segélykérés? Lucifer mindkét karját kitárta a föld fölött. Sorsdöntő óra – gondolta Gabriel. A többiek áhítatosan várakoztak.
Hirtelen váratlan dolog történt. Hatalmas dübörgés hallatszott, és hihetetlenül éles fény vakította el őket. Gabrielnek el kellett takarnia a szemét. Hallotta a többiek rémült jajgatását, a démonok szívettépően jajveszékeltek, mintha menekülni próbálnának, de valami megbénította volna őket. Amikor újra felnyitotta a szemét, Lucifer előtt egy éppoly hatalmas és szép teremtmény magasodott mint ő, csak szőke fürtjei voltak, és fényes fehér ruhát viselt. Kezében kivont kardot tartott. Lucifer is előhúzta a kardját. Lilith, aki Gabriel mellett állt, remegő hangon így szólt: – Mihály arkangyal. Most majd megvívnak egymással a hatalomért. A kardokról Gabrielnek eszébe jutott a bibliai történet. Valaha mindketten az Édenkert őrei voltak. Gabriel megragadta a legközelebb álló kezét, Jó Tengelét. Nála jobb védelmezőt nem is találhatott volna. A kardok csak úgy szikráztak, amikor visszadugták őket a hüvelyükbe. A dombtetőn álló valamennyi teremtmény viszszahőkölt. A démonok a földre borultak, mások eltakarták a szemüket. Mintha képtelenek lennének végignézni az arkangyalok közelharcát. Gabriel megbabonázva bámulta őket. Lucifer leplezte haragját és csalódását:
– Szóval szemmel tartotok? Tán megijedtetek? – A Mindenható meg akarja akadályozni, hogy megint bajt okozz – felelte Mihály arkangyal. – Ezúttal túl messzire mentél. – Akkor bezzeg lapítottatok, amikor a gonosz Tan-ghil majdnem pusztulásba taszította a világot – mondta Lucifer keserűen. – Tan-ghil nem jelentett veszélyt. Ellenkezőleg! A Mindenhatónak sok hívet szerzett, ugyanis az emberek, ha sanyargatják őket, az Úrhoz imádkoznak szüntelen. Viszont te, Lucifer, veszélyezteted Urunk hatalmát. Ha megszereznéd a hatalmat, az emberek neked hódolnának és elfordulnának az Úrtól. – Ez minden, amit szeretne? – kérdezte Lucifer. – Csak azt kívánja, hogy feltétel nélkül imádják? Nos, nem sokat változott az Édenkert óta. – Ne gúnyolódj, legutóbb is pórul jártál. – De hát nem látjátok odafönt, mennyit szenved a világ? – Tán a te uralmad alatt nem szenvedne? Nézz körül, milyen alattvalóid vannak! Démonok! A segítségükkel akarod legyőzni az emberiséget? – Kiket választhattam volna? Hiszen a Jéghegyek Népe átokkal sújtott leszármazottainak hátat fordítottatok. A templomoknak a küszöbét sem léphették át. Térj vissza uradhoz, folytassátok több ezer éves önelégült álmotokat. Mihály kihúzta kardját és felemelte, hogy pengéje megcsillant a fényben. Nem akarta megtá-
madni Lucifert, csak visszavonulásra kényszeríteni. – Térj vissza sötét birodalmadba, eltévelyedett testvér – kezdte dörgő hangon. – Már úgyis lejárt az időd erre a száz évre. Lucifer kihúzta magát. Most még hatalmasabbnak tűnt. – Itt szándékozom maradni – jelentette ki eltökélten. – Ez alkalommal nem hátrálok meg. Az embereknek szükségük van rám. És nemcsak az embereknek. Sok egyházfelekezet azért kezeli másodrendű lényként az állatokat és növényeket, mert nincs nyelvük, hogy ékes szóval dicsőítsék az Urat. – Ne gúnyolódj! A Mindenható azért küldött, hogy vegyelek rá a visszatérésre. Neked nem kell magyaráznom, ki a leghatalmasabb. – Már nem vagyok biztos benne. Az én hatalmam az egész világot behálózza majd. Fiam előkészítette eljövetelemet a világi és egyházi hatalmasságoknál. Nemcsak a keresztények vélik úgy, hogy túl kevés segítséget kapnak istenüktől. – Te is tudod, mekkora veszélyt jelentesz, ha átveszed a hatalmat. Hiszen elcsábítanád a hívőket. Ne feledd azonban, még nem a tied a hatalom. A Mindenhatónak engedelmességgel tartozol. Még megvannak az eszközei, hogy engedelmességre kényszerítsen. Térj hát vissza oda, ahová száműzettél! Lucifer továbbra is mozdulatlanul állt, és hajdani barátjára nézett.
A fény angyalának nemes vonásai most fáradtságot és csalódottságot tükröztek. Nem fogom végignézni, ahogy leigázzák – gondolta Gabriel. El is húzódott a csoporttól. Leült egy kőre, félúton a tisztás és a dombtető között. De még innen is hallotta Lucifer hangját: – Tudom, ki a legerősebb. Ezért engedheti meg magának, hogy ítélkezzen. Mihály arkangyal fenyegető mozdulatot tett a kardjával. – Nem bízom meg benned és a többi bukott angyalban, akik száműzetésedkor követtek téged. Saját szememmel akarom látni, hogy eltűntök innen. – Addig nem vonulunk vissza, amíg nem ismeritek be, hogy akkor jogtalanul bántatok el velem. – A Mindenható mindig jogosan ítélkezik. – Ki állítja ezt? – Ő maga. – Hát épp ez az! Ki az oka, hogy az embereket értelmetlen háborúk, éhség, szörnyű betegségek tizedelik? – Maguk az emberek. Lucifer most nagyon kimerültnek látszott. – Szenvedéseik közepette Istenhez imádkoznak. Aki fürdőzik imádatukban és megígéri nekik, hogy sáskajárással vagy halálos betegséggel sújt le ellenségeikre. Halál azokra, akik nem hisznek az Úrban. Egy öregasszony, aki egész életében buzgón imádkozott, elveszíti gyermekeit és ártatlan
unokáit. De hát miért? Megtudja: az Úr csak próbára akarta tenni hitét, mely nem bizonyult elég erősnek. Nos, nincs mit mondanom. – Túl messzire mész az istenkáromlásban. Tűnj el már innen! Tudod, hogy nincs értelme ellenállni. Hisz akkor lesújt az Úr egész seregével, és ennek csak ártatlan, istentelen kíséreted inná meg a levét. Lucifer nagyot sóhajtott. Gabriel, bár messzebb ült, meg mert volna esküdni, hogy könnyek csillognak hatalmas szemében. – Nos, akkor engedd meg, hogy búcsút vegyek ezektől az istentagadóktól, ahogy az imént nevezted őket. Nem is várta meg a beleegyezését, feléjük fordult és így szólt: – Drága barátaim… Higgyétek el, senki nem sajnálja nálam jobban, hogy meghiúsult a tervem. De amint hallottátok, nem egyedül én rendelkezem sorsomról. Nem akarom, hogy a már úgyis vérző földre lesújtson az égiek haragja csak azért, mert nem állok el tervemtől. Senki sem olyan bosszúálló, mint Ő, akit mindenki könyörületesnek, jónak tart. Saga édesanyja, Anna Maria vállára borulva sírt. Mindenkit mélyen megrázott a jelenet. Még azokat is, akik eddig kételkedtek Luciferben. A fény angyala így folytatta. – Ajánlatom továbbra is fennáll. Birodalmam nyitva áll mindazok előtt, akik oda kívánkoznak. Az élőknek pedig a következőt üzenem: ne felejt-
senek el bennünket! Tartsanak meg jó emlékezetükben, és meséljenek az embereknek Lucifer szomorú sorsáról. Ha majd véget ér földi létetek, várunk benneteket a Fekete Csarnokokban. – Hát fenséged soha többé nem tér vissza? – kérdezte Tova remegő hangon. Szomorúan nézett rá: – Nem is tudod, Tova, mennyire boldog vagyok, hogy épp te, a nagy kételkedő kérdezed ezt tőlem. Nem tudom, barátom. Nem tudom, mi lesz. Attól tartok, Mihály arkangyal és serege száz év múlva is nagyon ügyel majd. Száz év múlva már nem leszünk az élők sorában – gondolta Gabriel szomorúan. Ebben a pillanatban elhatározta, ha eljön az ideje, habozás nélkül a Fekete Csarnokokat fogja választani. Letörölte könnyeit, és még utoljára végignézett Lucifer kíséretén. Nem látja többé az éjszaka démonait, akik sosem ártottak senkinek. Azt ugyan senki nem sejtette, mi lett volna a szerepük Lucifer új birodalmában. Ingrid és démonai is megrendülten álltak, akár a többiek, Tamlin, Tyfon, Fecor és még sorolhatnám. A nap felbukkant. Ebben a pillanatban Lucifer felemelte a kezét, és erre eltűnt az egész gyülekezet, kivéve az élőket, a két arkangyalt és az összes feketeszárnyú angyalt. – Jobb lesz, ha igyekszel – siettette Mihály ark-
angyal. – Az Úr alig várja már, hogy visszavegye birodalmát. Lucifer a dombtető szélére állt és Mihály arkangyal felé fordult: – Elismerem vereségemet. A szenvedő világot újra a kezetekbe adom. Majd halkan még hozzátette: – De akkor végre tegyetek már érte valamit! Kezével magához intette a feketeszárnyúak csapatát. Kitárták hatalmas szárnyaikat és eltűntek a szakadékban. Mihály arkangyal utánuk nézett, majd felemelkedett a szikláról és eltűnt a napsütésben. Tova odasietett a hegytetőhöz és lenézett: – Eltűntek! Nyomtalanul eltűntek! Gabriel megborzongott. A többiek mind a hegytető szélén álltak. Gabriel még mindig a kövön ült, messzebb tőlük. Ügy érezte, nem bírja tovább. Elveszítette barátait. Közeledő lépteket hallott, majd Jó Tengel barátságos hangja ütötte meg a fülét: – Ne bánkódj, Gabriel! Előbb-utóbb úgyis örökre szem elől tévesztettetek volna minket. – Eddig megjelentetek nekünk. Most miért nem láthatunk benneteket? – Nehogy azt hidd, hogy azért, mert követjük Lucifert a birodalmába. Ti élők veszítitek el lassan természetfeletti képességeitek, mivel véget ért a megbízatásotok. Sol így folytatta: – Most végre úgy élhettek, mint minden normá-
lis, földi halandó. De én nem akarok úgy élni – gondolta Gabriel, ám erőtlenül csak ennyit mondott: – Ne hagyjatok magunkra minket! Dida hangját hallotta hirtelen: – Ne feledd, Gabriel, hogy ti, a Jéghegyek Népének sarjai, különleges élményben részesültetek. Olyan világ dimenzióiban mozogtatok szabadon, mely mások számára ismeretlen. Nevezheted akár a mesék világának is. Csak az a kérdés, mennyi belőle a mese, és mennyi a valóság. Gabriel nem fogta fel Dida minden egyes szavának értelmét. Csak bólintott, és tekintetét elhomályosították a könnyek. Amikor megint lépéseket hallott közeledni, Jó Tengel, Sol és Dida elbúcsúzott tőle. A taran-gaiak léptek oda hozzá. Felismerte Szármik hangját: – Isten veled, bátor, írástudó fiatalember. Nagyon örvendtünk, hogy élvezhettük a barátságodat. A fiatalember szóra Gabriel akaratlanul is kihúzta magát. – Hát ti is elmentek a Fekete Csarnokokba? – Igen. A nagy fekete vezér négy ősi szellemünk tiszteletét élvezi. így hát követjük. Velük tartott Shira, Mar, Tun-szij, Orin, Vassar és az összes sámán. Mindannyian elköszöntek Gabrieltől. Azt hitte, megszakad a szíve. Mély hang szólította meg. Felismerte Tamlint. – Írsz majd rólunk, ugye, Gabriel? Megemléke-
zel feleségem nagyapjáról? – Hát persze – felelte Gabriel meghatottan. – Mindent megírok. Isten veletek, Tamlin és a többi éjszakai démon. Lilith is veled van? – Igen, itt vagyok, Gabriel! Köszönök mindent. – Én köszönöm, fenség. És Vanja önökkel tart? – Igen – hallotta Vanja hangját. – Ma mindanynyiunk szívét szomorúság szorítja el, de ismerjük el, szép és eredményes volt az együtt töltött idő. – A legszebb, amiben valaha részem volt. Béke veletek, éjszaka démonai! – kiáltotta. Nehéz csizmák nyikorgása ütötte meg a fülét. – Isten veled, Gabriel Gard, a Jéghegyek Népének leszármazottja! — ismerte fel Alexander Paladin öblös hangját. – Győztünk, ne feledjük. Megszabadultunk végre a fenyegető átoktól, Gonosz Tengeltől! Alexander Paladint követte többek között Dominic, Villemo, Niklas, Irmelin, Tancred és Tristan Paladin, Tarjei és Mikael Lind. Mindenkinek volt egy-két jó szava Gabrielhez, aki már rég felállt, hogy illendően búcsúzzon el barátaitól. Aztán újabb csoport közeledett. A legöregebb ősök, bár az öreg szó ebben az esetben nem helyes kifejezés. Tehát azok, akik Jó Tengel előtt éltek. Gabriel nevükön szólította őket, hisz mindegyiket felismerte a hangjáról. Targenor és Krestiern külön megköszönte a bátorságát. Ezek után Marcót és Tiilit látta közeledni. – Hát ti hova mentek? – kérdezte Gabriel ijed-
ten. Közben Halkatla és Rune is megérkezett. – Nem veszíthetünk el benneteket is, hiszen ti éltek… – No igen, de különös szerzetek vagyunk – felelte huncutul Marco. – Tiili nem találja a helyét ebben az új világban. Apám azt ígérte neki, hogy szerettei. Dida és Targenor mellett élhet a birodalmában. Én szeretnék mellette maradni, no és persze a szüleimet sem akarom cserbenhagyni ebben a nehéz órában. Ulvar is velünk tart, bár őt most nem láthatod. – Az én időm is lejárt – tette hozzá Halkatla. – Szívesen maradtam volna még az emberek izgalmas világában, de szerelmes vagyok. Így a Fekete Csarnokok lesz új otthonom, hiszen Lucifer Runét maga mellett akarja tudni. – Persze, megértem – felelte Gabriel a könnyeit törölgetve. Nem bánta, a többiek szeme is könnyesen csillogott. Nataniel is odalépett hozzájuk. – Annyira sajnálom, ami történt, Marco – suttogta halkan. – Óriási csapás ez mindnyájatoknak, különösen apádnak. – Igen. Most kellett volna sikerre vinnie tervét. Sürget az idő. Száz év múlva talán már késő lesz. – Mi aggaszt, Nataniel? – kérdezte Rune a gondterhelt ifjútól. – Még mindig az események hatása alatt állok. Nem tudom kiverni fejemből az igazi Tan-ghil látványát. Szép, délceg férfi, veszélyes, ragadozó te-
kintettel. Egy hajszálon múlott, hogy hatalmába nem kerített. Még mindig a hatása alatt állok egy kicsit. Ha életben marad, tudom, mindannyiunkat leigáz. Odaadón szolgáltuk volna. Nem könnyű elfelejteni valakit, aki ekkora erőt képvisel, akár gonosz, akár jóságos. Még nem tudhatom, milyen nyomokat hagyott bennem ez a találkozás. Tudták, igazat beszél. Bensőséges búcsút vettek Natanieltől és Gabrieltől. Majd köddé váltak. Nataniel visszament Ellenhez. Ez volt a legszomorúbb búcsú, amit valaha átéltem – gondolta Gabriel. Christer Grip érkezett búcsúzni a kíséretével. Utána Ulvhedin. Sokáig maradt, hogy illendően elbúcsúzzon védencétől. Gabriel arcát megint a könnyek lepték el. Heike és Vinga lépett oda hozzá… Most már nem sokáig bírja. Ha így megy tovább, megszakad a szíve. Szerencsére ezután kevésbé megható búcsúzkodás következett. Ingrid, Tula és a démonai még tréfálkoztak is vele. Ők nem lesznek a Fekete Csarnokok lakói. Ingridékkel együtt a Démonok hegyére mennek. Gabriel arcába vágott a szél. Erről rögtön tudta, hogy a vihardémonok következnek. – Viszontlátásra, Tyfon. Visszatértek a barlangjaitokba? – Igen, de nem felejtünk el soha. Megóvunk a
vihartól hátralevő életedben. – Köszönöm! Démonok újabb csoportja jött búcsúzkodni. Silje démonai. Ő nem tartott velük, hiszen nem a nemzetség szülötte. Tehát a halottak birodalmában marad. Az is lehet, hogy engedélyt kapott, kövesse kedves Tengelét Lucifer csarnokaiba. Utolsóként Trond korábban gazdátlannak nevezett démonai jöttek búcsút venni. Trond is elkísérte őket. Elárulta, hogy ők is a Démonok hegyére tartanak. Ezután még számos ős haladt el Gabriel mellett. Hiszen annyian voltak, és mindenki eljött erre a sorsdöntő találkozóra, amely új korszakot nyithatott volna a világtörténelemben. Gabriel egy asszony ölelő karjait érezte magán, és meghallotta Benedikte hangját: – Megismersz, ugye? Hiszen közel állunk egymáshoz. Minden jót kívánok neked a jövőben, és ne feledd, találkozunk! Gabrielnek újra elszorult a szíve. Hiszen Benedikte nagyon közeli rokona. Benedikte apjától, Henningtől férfiasan búcsúzott. Linde-Lou volt még hátra. Sokáig elidőzött mellette. Gabriel tudta, miért. Az élők egyik csoportjában most Christa közeledett feléjük kisírt szemmel. Kezében zsebkendőjét gyűrögette. Linde-Lou megragadta a kezét, és a fiú hallotta hangjában a meghatottságot. – Találkozunk még, Gabriel, találkozunk még.
– Igen – felelte a fiú. – Mindannyian. Nem is riasztó a halál gondolata. Christa odaért hozzájuk. – Igazad van, Gabriel – kiáltotta még LindeLou. – Nem kell félni a haláltól. Épp ellenkezőleg! Christel hangja ütötte meg hirtelen a fülét: – Kérlek, üdvözöld anyámat és testvéreimet, Gabriel! Mondd el nekik, jól vagyok, nem vágyódom a földi lét után. – Szívesen átadom az üdvözletedet. Hiszen tudod, hogy az élők többet szenvednek. De szavaid biztosan gyógyírt hoznak sebükre. – Köszönöm, Gabriel! Aztán elmentek ők is, és az élők magukra maradtak. Mindenki a tisztás felé nézett, mintha az kapcsolatot jelentene a holtakhoz. Nataniel nagyon szomorúnak látszott, hisz ő, mint kiválasztott, különösen jól ismerte őket. Ellen vigasztalón megfogta a kezét, de ő is éppolyan bánatos képet vágott. Elsőként a legöregebb, André szedte össze magát. – Ez a nap is elkezdődött. Gyerünk haza Hársfaligetbe, együnk valamit. Közben beszélgethetünk is, ha gondoljátok. Gabriel nagyapja kinyújtotta a kezét. – Gyere, Gabriel, nehéz éjszakád volt. A fiú engedelmeskedett. Amikor az ösvény erősen lejteni kezdett, még hátrafordult a tisztás felé,
hátha talál valami nyomot, melyet ősei, barátai, harcostársai hátrahagytak. De szellemek és földöntúli teremtmények nem hagynak nyomot maguk után. Nem tudott mibe kapaszkodni. Egy szokványos erdei tisztást látott, amelyen egy kicsit letaposták a füvet. Valaki azt hihetné, Szentivánéjt ünnepelték máglyával. – Ég áldjon, barátaim! – suttogta. – Soha nem felejtelek el benneteket! Aztán a többiek után sietett, hogy folytassa hétköznapi életét, amely azonban más lesz, mint az eddigi.
9. fejezet GABRIELLEL még egyszer találkoztam 1980ban. Valójában ő keresett fel engem. Amikor megkaptam a levelét, az jutott eszembe, milyen sokat gondoltam rájuk a találkozásunk utáni első években. De húsz év hosszú idő, és az emlék elhalványult. Talán igaz se volt. Visszatekintve nehezemre esett hinni benne. Az élményt túl sűrűn szőtték át mesés szálak. Magamat ismervén arra a következtetésre jutottam, hogy a Jéghegyek Népével való találkozás álom volt csupán De most itt ez a levél. Gabriel Gard neve állt a boríték hátulsó oldalán. A Jéghegyek Népére semmi utalás. De hiszen tudtam, hogy csak maguk közt használják ezt az elnevezést. Haboztam, mielőtt kinyitottam a levelet. Attól tartottam, régi sebeket fogok felszakítani vele. Aztán persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek. „Kedves Margit Sandemo” kezdte. „Nem tudom, emlékszik-e még rám. 1960-ban találkoztunk Lillehammerben a kórházban. Maga és férje vitt el kocsival Oppdalba.” Tehát ez a furcsa emlék nem csupán álom. „Azért próbálom magával újra felvenni a kapcsolatot, mert megláttam a nevét néhány újságban, no és a könyvespolcokon is. Maga író lett, épp
ezért akarok találkozni magával. Gondolja, hogy lehetséges?” Aztán még beszámolt róla, mivel foglalkozott az utóbbi években, és a végén ott állt a telefonszáma. Nem haboztam sokáig. Megbeszéltem Asbjörnnel a dolgot, majd meghívtam egyik hétvégére a házunkba, Valdresbe. Annak ellenére, hogy levelében írt a tanulmányairól és munkájáról, amikor megpillantottam, nagyon meglepődtem. Még mindig ugyanolyan csodálkozó tekintetű, kócos kisfiúnak képzeltem, amilyennek megismertem. Egy harminckét éves fiatalember állt előttem, és nagyon hasonlított Natanielre. Nem volt olyan jóképű, mint ő, de nagyon vonzó férfivá cseperedett. Ami külön meglepetésként ért, rendezett volt a frizurája. Fel is ajánlottam neki rögtön, hogy tegezzen. Tanár lett belőle. Meglepődtem, de végül is miért ne? Bizonyára nagyon szeretik diákjai, hiszen közvetlen, őszinte, és humora is van. Nagy örömmel üdvözölte kutyánkat. Nem mertem megkérdezni, megvan-e még a kutyája, mivel tudtam, mennyire ragaszkodott hozzá. Hogy is hívták? Peik? Inkább nem kérdeztem semmit. Ami engem illet, kitűnően alakultak a dolgaim az utóbbi években. Szinte minden a tenyerembe hullott. Amikor rádöbbentem arra, hogy hosszú esti álmodozásaim valójában kész regények, papírra vetettem őket. Így harminc könyvre való anyag állt
össze a fejemben. Szórakoztató irodalomnak nevezik őket, de hát ez az a műfaj, amelyben otthon érzem magam. Nagy örömmel írtam a hetilapoknak és a könyvklub olvasóinak. A kiadóm már régóta unszolt, írjak egy családregényt. Úgy véltem, ez szörnyen unalmas lenne. Így inkább folytattam sorozataimat. – Ó, annyit gondoltam rátok! – bukott ki belőlem, amikor éppen hármasban kávéztunk. – Hogy megy a sorotok? – Köszönöm jól! Békésen éldegélünk – felelte Gabriel kurtán. – Nem hangzik valami vidáman. – Ahogy vesszük. – Értem. A megrázó élmények nyomot hagynak az emberben. – Igen. Asbjörnnek munkába kellett indulnia. Miután elment, Gabriel és én beültünk a nappaliba. Három gyermekünk már kirepült a szülői házból. Mindegyik családot alapított, csak a kutya figyelte szavainkat. Olykor-olykor kapott valamit az asztalról, így nagyon elégedettnek látszott. – Nem tudtam meg, mi történt veletek azután, hogy elváltunk Oppdalban – kezdtem. – Próbáltalak keresni, de nem lett belőle semmi. Mivel itt ülsz velem szemben, úgy gondolom, sikerrel jártatok. Gabriel mesélni kezdett. Így szereztem tudomást a nagy útról a Jéghegyek Népének völgyébe és a
döntő ütközetről. Mesélt a szellemek csatájáról a fennsíkon, Nataniel végső harcáról. Három órán át szájtátva hallgattam a fantasztikus, mesés elemekkel átszőtt történetet. Eltartott egy darabig, míg magamhoz tértem. Lucifer terveinek leleplezése, Mihály arkangyal beavatkozása engem is szíven ütött. Ami engem illet, mindig természettudományos alapon magyaráztam a világ kialakulását. A teremtésben eddig nemigen hittem. Az élet a tengerben kezdődött, aztán lassan kialakult a szárazföld, amely mindig változott, átalakult a különböző földtörténeti korszakokban. Ezért némi fenntartással fogadtam az arkangyalok harcának történetét. Rendeztem gondolataimat, és egy másik rejtélyt próbáltam megfejteni. – Mi történt az igazi Per Olav Wingerrel? Gabriel elmosolyodott. – Fent északon találtak rá Trollheimenben, Tröndelagban. Ott bolyongott a környéken, nem is tudva, mi keresnivalója van arrafelé. Magánkívül volt. Eltartott egy darabig, amíg az orvosok észhez térítették. De most már biztosan visszatért a zenekarhoz, és továbbra is meg van győződve saját zsenialitásáról. Vagyis nem változott semmit. Tanghil csak a bőrébe bújt bele egy időre. Gondolataim visszakanyarodtak a nemzetséghez. – És mi történt veletek? – kérdeztem halkan. – Hozott változást az életetekbe a döbbenetes élmé-
nyek sorozata? – Igen, legfőképp az enyémbe – felelte halkan. Bólintottam. – Szinte biztos voltam benne. Tekintetedből és hangodból ítélve. Ez a kijelentésem felbátorította. – Elvesztettem a gyermekkorom és a fiatalságom, Margit. Nem túl szerencsés egy fiatal gyerek számára annyi szenvedést és ijesztő dolgot átélni. Nagyon sok megrázó élményben volt részem. – Rémálmaid voltak utána? – Nem, nem. Ez nem így jelentkezett nálam. Egyszerűen nem tudtam beilleszkedni a hétköznapi életbe. Annyi mindent átéltem, olyan sok különös dolgot… Egyszerűen nem tudtam elszakadni attól a másik, úgynevezett természetfeletti világtól, amibe akkor betekintést nyertem. Egyre erősebben vágyódtam utána. Szörnyen unalmasnak találtam az embereket. Nagyon sokáig tartott, amíg megváltoztattam a véleményemet a földi világról. Azt hiszem, örök életemre nyomot hagyott bennem a hosszú utazás. Figyelmesen hallgattam és csak ennyit mondtam: – Érthető. – Van még valami – folytatta. – Az első években azt hittem, minden problémát meg tudok oldani, ha segítségül hívom őseimet, akikkel együtt küzdöttem a végső csatában. Persze nem tudtam velük kapcsolatot teremteni, de ezen a téren el voltam
kényeztetve, és egyszerűen nem bírtam elfogadni, hogy ezentúl egyedül kell boldogulnom, mint más normális embernek. Ezen a csalódáson sem estem át túl könnyen. – Azóta… azóta nem is találkoztál egyetlen ősöddel sem? – kérdeztem óvatosan. – Nem, egyáltalán nem. Amikor a szélfúvásban különös hangokat észleltem, vagy ha megláttam egy furcsa alakú felhőt, azt képzeltem, talán ők azok. De mindez csak képzelgés… Csendben maradtam egy ideig. Aztán megkérdeztem: – Nem nősültél meg? – Nem. Az átélt események hatására a hús-vér lányok valahogy nem keltik fel hosszú ideig az érdeklődésemet. Hiányolom belőlük más dimenziók ismeretét. Túlságosan evilágiak. Átkozott helyzet, mert másfelől nagyon szeretnék együtt élni valakivel. De eddig minden kapcsolatom néhány hónap alatt csődöt mondott. Mindig én szakítottam. – Hát ez bizony kár – jegyeztem meg. – És a többiek? Hogy alakult az életük? Vegyük sorra az összes, még élő, leszármazottat. Kíváncsi vagyok, mi van velük. Szeretném tudni a befejezést. – Szívesen elmesélek mindent. – De ezzel várjunk estig, míg Asbjörn megérkezik. Ő is ott volt Oppdalban, és biztosan szívesen meghallgatná, hogyan alakult az életetek. Először megvacsorázunk, röviden összefoglalod neki azt, amit nekem elmeséltél a gonosz elleni harcról, az-
tán belefoghatsz az azt követő húsz év elmesélésbe. – Rendben. – Hanem Gabriel… Eddig nem említetted, miért is kerestél fel valójában? Vagy egyszerűen csak szükségét érezted, hogy elmondhasd valakinek a történteket, aki akkor betekintést nyert az eseményekbe? Csalódottan rám nézett: – Úgy látszik, nem voltam elég világos. Azt akarom, hogy valaki megírjon mindent az utókor számára. Természetesen én is megpróbáltam, de nem sok sikerrel. Akárkire nem akarom rábízni ezt a feladatot. Te mégis író lettél, ráadásul majdnem belesodródtál az eseményekbe. Sokan felkerestek már azzal a kéréssel, írjam meg életük történetét, amely tarkítva volt súlyos betegségekkel, szörnyű tragédiákkal. De én erre nem vagyok képes. Ha nem használhatom saját fantáziámat, nem tudok írni. Regényeim, mielőtt papírra vetem őket, filmként leperegnek bennem. A valóság egyáltalán nem ihlet meg. – Tudod, Gabriel, nem hiszem, hogy képes lennék a Jéghegyek Népéről írni. Ez túl nagy kihívás lenne a számomra. Annyira átfogó és összetett. – De hisz megőriztem a nemzetség krónikáskönyveit. Kint vannak a kocsimban. Mali mindent újragépelt, tehát nem is lenne nehéz elolvasnod. Nem kell rögtön választ adnod. Hisz tudom, óriási munka lenne. Meglehetősen vaskos könyv kere-
kednék belőle. Te pedig biztosan nagyon elfoglalt vagy. – Hát most éppen egy regényen dolgozom, egy darabig még biztos elszöszmötölök vele. – Akkor várunk. Nem kerget a tatár. Nem válaszoltam. Tudtam, hogy ez nem igazán az én műfajom. Míg leszedtem az asztalt, eszembe jutott valami. – Lucifert nem lehet egyértelműen pozitívan értékelni, ugye? – Én is sokat gondolkoztam ezen. Úgy gondolom, nemcsak pozitív hős. Ő is, mint sokan mások, hataloméhes. Nem lehet tudni, milyen élet köszöntött volna ránk, ha átveszi a hatalmat a földön. – De miért adta föl olyan könnyen? – Mert a Mindenhatónak nagyobb hatalom van a kezében. Neki van a legtöbb híve, és itt ez fontos szerepet játszik. – Hanem Lucifer biztosan rengeteg hívet tudott volna toborozni magának, ha nem akadályozzák meg a visszatérését. – Biztosan! Marco eredményes előkészítő munkát végzett. Ráadásul Lucifer maga lehengerlő jelenség. És a tervei… – Hát így meg lehet érteni, hogy gyorsan akcióba léptek, s visszaszerezték a földet. Én ugyan nem észleltem javulást az utóbbi években. – Én sem. – Annak mindenesetre örülök, hogy Tova megszépült.
– No nem feltűnő szépség, de sugárzó egyéniség. Kisugárzása mindenkit rabul ejt. Olykor még szépnek is lehet mondani. – Hát ez jó hír. Megérdemli! Gabriel elmosolyodott. – Elsőszülött fiuknak Jó Tengel után a Tengel nevet adták. – Nem gondoltak Gonosz Tengelre? – Őt valójában Tan-ghilnek hívták. – Ez igaz. Újra megsimogatta kutyánkat, így amikor kifelé indultam a konyhába, előhozakodtam a kérdéssel: – Jut is eszembe. Mi újság Peikkel? Beteljesült Lucifer ígérete? Mi lett vele? Gabriel elmosolyodott. – Még mindig él. Meghökkentem. Ő így folytatta: – Természetesen titokban kellett tartanom a szomszédok előtt. Hiszen ki hinné el, hogy egy kutya harmincöt évig is elél. Még mindig szótlanul álltam. Most értettem meg igazán, hogy Gabriel története nagyon is valóságos. Mindez megtörtént, és nemcsak a képzelet világában. Gabriel felállt, odament az ablakhoz. Szép kilátás nyílik az ablakunkból. A körülöttünk lévő dombokat számtalan tó tarkítja. Rálátunk a völgyben fekvő falura, a templomra, no és az E 68-as autópályára, mely Laerdal felé visz. Ez nem különösebben zavar minket, mivel így legalább az ab-
lakból láthatjuk a hozzánk igyekvő autókat. Gabriel hirtelen így szólt. – Az imént kérdezted, láttam-e az őseimet azóta. Emlékszem, az első években nagyon gyakran térdeltem az ablakban, és merőn kifelé bámultam. „Van valaki odakint?” – suttogtam. Soha nem érkezett válasz a kérdésemre. De valahogy megvigasztalt, ha azt képzeltem, biztosan hallanak és itt vannak velem, csak én nem hallom és látom őket. Lassan felém fordult és szomorúan sóhajtott egyet.
10. fejezet ODAKINT LESZÁLLT az éj. Megvacsoráztunk. Asbjörn Gabriel összefoglalásából megtudta, mi történt akkor a Jéghegyek Népének völgyében. Most éppen bort szopogatunk és kíváncsian várjuk Gabriel történetét. Közreadom az egészet anélkül, hogy Asbjörn vagy én félbeszakítottuk volna az elbeszélést. A NEMZETSÉG TAGJAI úgy érezték, légüres térbe kerültek. Nyugodt, békés napok következtek. Leszámoltak Gonosz Tengellel, megszűnt az átok, de elveszítették barátaikat is. Valójában örülniük kellett volna, de sok idő telt el, míg megszokták az új körülményeket. Nemcsak Gabriel tért lassan magához. Az első időkben vitathatatlanul Marinak volt a legnehezebb dolga. Elvesztette a lányát, Christelt. Ráadásul, amikor megtudta, hogy ő is jelen volt azon a találkozón, amelyre ő családja iránt érzett utálatból nem ment el, teljesen magába roskadt. Nem bocsátotta meg magának, hogy nem ment el a szentivánéji találkozóra. Láthatta volna Christelt! Beszélhetett volna vele! Mardosta a bánat. Máskor olyan erős gyűlöletet érzett a rokonai iránt, hogy azt hitte, beleőrül. Órákig járkált föl-alá siránkozva. Állapota egyre rosszabbodott. A végén már a
férjét sem ismerte fel. Teljesen összeomlott. Befektették a pszichiátriára. Szerencsére nagyon jó orvos kezébe került, annak és családjának segítségével lassan felépült. Az orvosnak először nehezére esett elhinni a fantasztikus eseményeket. De mivel az egész család állította, hogy Mari igazat beszél, lassan elfogadta. Természetesen nem mondtak el neki mindent, csak amennyit muszáj volt. A végén azt tanácsolta Marinak, viselje el, hogy különleges nemzetség sarja. Ha ebbe képes beletörődni, az már fél gyógyulás. A terápia segített. Az idő múlása némileg csillapította Christel elvesztésének fájó emlékét. Fél év múlva Ole Jörgen visszakapta a feleségét. A férfi közben négy gyermeke segítségével vezette a háztartást, dolgozott a földeken és vitte tovább a műhelyt. A gyermekek felnőttek a feladathoz. Megváltoztak, megkomolyodtak. Mariann már nem futott a fiúk után, mint régen. Megnyugodott. Felelősségteljes tizennyolc éves lány vált belőle. A fiúk is abbahagyták a siránkozást, hogy nem mehettek el akkor a nemzetség gyűlésére. Mari lassan visszatért az életbe. De továbbra is szenvedő arccal járkált szerettei közt. Mígnem egy napon történt valami, ami rádöbbentette a valóságra. 1961 tavaszán történt. Vett egy csokor nárciszt, és elindult a temetőbe Christel sírjához. Már majdnem odaért, amikor megpillantotta fér-
jét, Ole Jörgent a sírnál. Először dühbe gurult, mintha csak neki lenne joga kijárni a sírhoz. Nem akarta, hogy más megzavarja szomorúságában. De amikor látta, hogy férje milyen letaglózva áll, kezében egy kis vadvirágcsokrot szorongatva, elérzékenyült. Az egyik kezével mintha a szemét törölgetné. Ole Jörgen sír bánatában? Ekkor rádöbbent az igazságra. Ó, hát hová tette a szemét eddig? Azt hitte, egyedül csak őt sújtotta le a bánat? Gondolt-e valaha arra, milyen megértően és türelmesen viselkedett vele férje a nehéz napokban? Megköszönte-e neki valaha is hűségét, segítségét? Helytállt, amíg ő teljesen elhagyta magát bent a kórházban. Férje nem emlegette sokat Christelt. Mari úgy vélte, közönyös. Pedig… Ő viszont látványosan szenvedett, mártír képével büntetve családját. – Ole Jörgen! – kiáltotta és a karjaiba vetette magát. A férfi meglepődött, először még bűntudatot is érzett, mint akit tetten értek. Mari ráborult. Egész testét rázta a zokogás. – Bocsáss, meg! – kérlelte. – Olyan önző voltam. Köszönöm, hogy mellettem vagy, hogy kibírtad mellettem ezekben az években. Soha nem gondoltam arra, hogy téged is emészthet a bánat. Hogy neked is fájhat.
Ole Jörgen teljesen hétköznapi ember volt. És Mari, még ha szerette is, azért mindig különbnek tartotta magát nála. Hogy miért? Mert a Jéghegyek Népének leszármazottja. Puff neki. Akiket pedig annyira gyűlölt. – Bocsáss meg, bocsáss meg! – könyörgött. – Kezdjünk új életet. Ha még nem találtál magadnak más asszonyt… Egyáltalán nem lepne meg, hisz az utóbbi időben szörnyen viselkedtem. Ole Jörgen durva, nagy kezével hátrasimította felesége haját. – Mit nem mondasz – dörmögte. Nem volt épp a szavak embere. – Miért találtam volna mást helyetted? Mari nyelt egyet, majd megsimogatta férje arcát. Aztán együtt elhelyezték a virágokat a síron. Mindketten sírtak. Egyikük sem szégyellte könnyeit a másik előtt. Ezzel a nappal Mari új életet kezdett. Újra tudott örülni megmaradt négy gyermekének, családjához fűződő kapcsolata megjavult. Mindannyian örültek ennek a változásnak. Hiszen a nemzetséget az összetartás jellemezte. Az, hogy Mari és korábban Christel látványosan mellőzte a családot, mindenkinek fájt. Az Akershus és Tröndelag közötti utazások megszaporodtak. Egyre gyakrabban keresték fel egymást. Ole Jörgen és Mari lelki nyugalmát nem dúlta fel, hogy gyermekeik először utódokról gondos-
kodtak, és csak azután házasodtak össze. Ezzel mintegy folytatták a családi hagyományt. Hiszen vannak ennél nagyobb bajok is a világon. Különben is, végül szép sorban megházasodtak, ahogy kell. Tizenkét év alatt nyolc unoka született. Beteljesedett a Vándor jóslata. Egyszer, sok évvel ezelőtt azt mondta Vetlének, Mari apjának, hogy az ő ága fog gondoskodni az utánpótlásról. Marinak és Olének nem volt kifogása ellene. Vetlén, erős ember lévén látszott, hogy hosszú ideig fog élni. Most, 1980-ban töltötte be 78. életévét jó egészségben és szellemi frissességben. Unokái és ükunokái istenítették, ő is imádta őket. Ritkán beszélt feleségéről, Hannáról, akit Gonosz Tengel megölt. Ennek ellenére tudták, hogy magányos. Mindig örült, ha körülvették a szerettei. Elvitték moziba, kirándulni, sőt még külföldre is. Soha nem felejtette el spanyolországi útját. Nagyon örült, amikor újra meglátta Andalúziát. Viszont Las Marismasba nem ment el, nem akarta felidézni az emlékeket. Hanem egy este, amikor szomorú tekintettel nézett el Sevilla tetői fölött, megkérdezték tőle, mire gondol. – Hiányzik nekem a hang – felelte csöndesen. – Az ismerős, mély hangot először tizennégy évesen hallottam. Itt Spanyolországban is megszólított. És később is többször. Mindig félelemmel vegyes örömmel töltött el, amikor meghallottam. Tudták, a Vándor hangjáról beszél. Vetlének hiányzott az ősök közelsége.
JONATHAN LISBETHJE korán meghalt rákban, így szerencsére soha nem tudta meg, mi történt a fiával. A fiát elvitte a rendőrség kábítószercsempészés miatt. Első és utolsó kísérlete volt a fiúnak, csupán a kaland kedvéért akarta kipróbálni. Kiengedték, de azért mély nyomot hagyott benne az eset. A Jéghegyek Népe kalandvágyból olykor tilos utakra tévedt. Ha túllőttek a célon, saját hibájukon okulva megpróbálták mindenáron jóvátenni, amit elhibáztak. Ez alól Olsen sem volt kivétel. Amikor felnőtt, csatlakozott a kábítószer elleni kampányhoz, sőt egyik vezéralakja lett. Több szót nem is akarunk vesztegetni rá, csupán még annyit, hogy megnősült és házassága bő gyermekáldást hozott. Tehát, úgy tűnik, összevissza ugrálunk az időben, ami a békeidők történéseit illeti. De ez szinte elkerülhetetlen, hiszen a nemzetség oly szerteágazó. Térjünk vissza Jonathanra. Újra megnősült néhány év múlva, de ebből a házasságából nem született gyereke. Az újdonsült feleség korát tekintve lekésett a gyerekszülésről. Jonathan gyerekeinek sem tudott a bizalmába férkőzni. Sonjának hívták, és Lisbeth teljes ellentéte volt. Gyöngéd, szótlan, nőies teremtés. Gyakran kiszolgáltatottnak érezte magát a gyerekek körében. Finn, Ole és Gro nagyon pimaszul viselkedett vele,
de nem akarta beárulni őket Jonathannál. Hát nincs könnyű dolga egy mostohaanyának. Attól a naptól fogva javult csak a helyzet, amikor Sonja elájult a konyhakövön. Gro hallotta, amint a földre zuhan. Odafordult és bizonytalan hangon megkérdezte: – Hát már megint mi bajod van? Finn, Ole, gyertek! Az embernek megáll az esze! Összeesett! Még csak az hiányzik, hogy megjátssza a beteget. Korán reggel volt. A fiúk előjöttek szobájukból. Apjuk már rég elment munkába. – Úristen, ha lebetegszik, még több dolgunk lesz vele – jegyezte meg Ole. – Most mit csináljunk? Tanácstalanok voltak. Finn leguggolt és jó erősen többször pofonütötte. – Hé, ébresztő! – kiáltotta. – Felkelni, ne játszd meg magad! De Sonja nem mozdult. – Jaj, apánk nem tudott volna másik nőt feleségül venni? – csúszott ki Gro száján. – Anya legalább ápolónő volt, sokkal erősebb, mint ez a nőszemély. – Tényleg elájult? – töprengett Finn. – Hát akkor telefonáljatok! De kit hívjanak fel? Ok szinte soha nem betegeskedtek, így nem volt háziorvosuk. – Hívd ide nagyapát – mondta Ole. – Hívd magad! Míg Ole fölfutott az emeletre Vetléért, Sonja magához tért. Meglehetősen szégyellte magát. – Ne haragudjatok, én…
– Miért csináltad ezt? – ripakodott rá Gro. Barátságtalansága ellenére Sonja kiérezte hangjából az aggodalmat. – Ostoba vagyok, sajnálom – felelte. – Az utóbbi időben többször előfordult velem. Nem akartam nyugtalanítani apátokat. – Micsoda baromság – felelte Gro. – Játszod itt a mártírt. Mi bajod? Sonja felült, megigazította a haját. Zavartan válaszolt: – Olyasmi, amit az ember nem szívesen beszél meg férfiakkal. Gro megsajnálta. Milyen magányosnak érezheti magát ebben a házban. Ha a férjével nem tudja megbeszélni azt, ami aggasztja, akkor kivel? Az egyetlen nőlakója a háznak rajta kívül Gro. Ő pedig nem úgy viselkedik, mint akire rá lehetne bízni egy titkot. Vetle igyekezett lefelé a lépcsőn, már intézkedett. – Sose gondoltam volna, hogy ennyire tehetetlenek vagytok. Az orvos pár percen belül itt lesz. Gro, segítsd az ágyba Sonját! – Le bírok feküdni egyedül is – felelte Sonja fáradtan, de Gro és Finn közrefogta, és bevezették a szobájába. Gondterheltnek tűntek. Lefektették az ágyra. Gro aztán megigazította a párnát. Levette a cipőjét is. Sonja kért tőle egy pohár friss vizet. – Gro, kivinnéd a szennyes ruhát? Éppen azt vá-
logattam, amikor… – kérte félénken. – Nem kell kimosnod, csak nem akarom, hogy az orvos lássa, ha bejön megvizsgálni. – Hát persze! – felelte Gro, és máris magához szorította a kupacot. Kiviharzott a szobából, égett az arca. Többször látta sírni Sonját, amikor túlfeszítették a húrt. Szinte örültek, ha megríkatták. Sonja azonban sosem vágott vissza, apjuknak se szólt egy szót se. Csak azt remélte, egyszer majd csak befogadják. Sonja bekerült a kórházba. Komoly műtéten esett át. Amikor bevitték, rájöttek, hogy sokkal többet jelent nekik, mint gondolták. Szorgalmasan látogatták. Bocsánatot nem kértek tőle, azt azért mégse. De legalább szóba álltak vele. Először nehezen indult a beszélgetés, aztán belejöttek. Amikor hazakerült, marcipántortával várták. Virágokkal feldíszítették a lakást, és barátságosan fogadták. Még a kamaszok is felhagynak egyszer a szüleik és más „őslények” iránt érzett gyűlölettel. Jonathan és Vetle megkönnyebbülten fellélegeztek. Végre vége a nehéz hónapoknak. Persze távolról sem viselkedtek angyalian, de elfogadták mostohaanyjukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy szívükbe zárták, de legalább nem keserítették meg a napjait, mint korábban. Néhány évvel később, amikor Gro nehéz helyzetbe került, akkor jött rá, milyen jó, hogy van a háznál egy tapasztalt nő, akivel megoszthatja bánatát.
1973-ban sok minden történt a nemzetség életében. GRO EKKOR töltötte be huszonötödik életévét. Elköltözött otthonról. Voltak kapcsolatai, hiszen csinos lány volt és vonzó személyiség. Barna hajú, barna szemű, aranybarna bőrű. Kecsesen mozgott, és gyorsan vágott az esze. Ilyen adottságokkal könnyen lehet barátokra szert tenni. Francia nagyanyjára, Hannéra hasonlított. Utolsó kapcsolata igen megviselte. Most nem megyünk bele ebbe a történetbe. Elég az hozzá, hogy ennek hatására minden férfit semmirevaló, megbízhatatlan fráternek tartott. Hogy elfelejtse az egész ügyet, belevetette magát a munkába. Oléval dolgozott együtt a kábítószer-ellenes szervezetben. Így kezdődött élete egyik legnehezebb korszaka. Az előző kapcsolata is nagyon megviselte, de amibe ekkor keveredett, sokkal de sokkal rosszabb volt. Szívesen foglalkozott a kamaszokkal. Nem úgy festett a dolog, hogy kimentek az utcára és az erkölcsről prédikáltak. Ole alapítványt hozott létre. A befolyó pénzből azoknak a kábítószer-élvezőknek a kezelését fizették, akik ki akartak lábalni ebből a halálos szenvedélyből. Hogy Ole mennyi pénzt áldozott az ügyre a saját vagyonából, Gro nem tudta. Ő maga sokszor az örökségéből vett el, hogy segítsen a szerencsétle-
neken. Védencei mindig le tudtak vele ülni beszélgetni, akármikor segítséget kérhettek tőle az elvonás nehéz napjai alatt. Gro nagyon boldog volt, amikor egy idő után kábítószeresek maguktól keresték fel az utcáról, és a segítségét kérték. Hallottak róla és a bátyjáról. Nem akarta eljátszani a bizalmukat. Hosszú évek után most először érezte úgy, hogy hasznos munkát végez, még ha nem sikerült is mindenkin segíteni. Aztán beütött a baj. Nem mindenki nézte jó szemmel a segítőkészségüket. Egyik nap, amikor hazafelé tartott, útját állta egy banda. Gro rögtön tudta, kikkel áll szemben. Ők árulták az anyagot a kamaszoknak. Míg hárman alaposan megfenyegették, hogy ne avatkozzon a dolgaikba, Gronak megakadt a szeme egyikükön, aki elhúzódott a többiektől. A fiú rögtön felkeltette érdeklődését. Más volt, mint a többiek. Gro rögtön tudta, csak azért barátkozik ezekkel, mert különben egyedül lenne, nem tudna szert tenni más barátokra. Azonnal elhatározta, hogy megmenti a fiút. Gyenge, álmodozó típus volt, akiken a Jéghegyek Népe leszármazottainak mindig megesett a szíve. Annak ellenére, hogy öltözködésben és viselkedésben megpróbálta utánozni a többit, Gro rögtön látta, hogy érdemes foglalkozni vele. Hogy ne menjünk bele nagyon a részletekbe, ugrunk egy kicsit az időben. Gronak valahogyan sike-
rült kapcsolatba kerülnie vele. Egy héttel később véletlenül találkoztak. Látszott rajtuk, hogy mindketten szeretnék közelebbről megismerni a másikat. Már első találkozásuk alkalmával is hosszan nézett utána a fiú. Hamarosan járni kezdtek egymással. A fiú beköltözött Gro lakásába, így a lány megkezdhette az átnevelését. Hamar kiderült, hogy nem zárkózik el előle. Először félt, hogy barátai bosszút állnak rajta. De mivel jó darabig bujkált előlük, lassan elfelejtették. Gro még sosem volt ilyen boldog. Ügy érezte, szerelmével megmentheti ezt a szerencsétlen, rossz útra tévedt fiatalembert. A fiú megbánta korábbi életvitelét. Azzal magyarázta, hogy azok befogadták, tisztelték. Ehhez nem volt szokva. De amikor megismerte Grot, rájött, a lány sokkal többet jelent a számára. Soha nem kísérte el munkába. Nem lett volna helyes. A kamaszok utóbb még felismerték volna, és megijedtek volna tőle. Gro még Olének sem árult el semmit Kalle múltjáról. Nagyon boldog, meghitt órákat éltek át együtt. Kalle gyöngéd, figyelmes szeretőnek bizonyult. Gyakran emlegette, milyen szerencsés, hogy Groval találkozott. Szerencsére nem volt narkós. Elég erős volt ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek. Különben is az a legjobb nepper, aki maga nem nyúl az anyaghoz, így mindig tisztán tudja tartani a fejét.
No de ne is beszéljünk a múltjáról. Minden jóra fordult. Azután valami kezdett megváltozni. Gro nem vett észre semmit. Nem tűnt föl neki, hogy Kalle hallgatag lett az utóbbi időben. Aztán meg egyre többször szembeszállt radikális nézeteivel, pedig eleinte mindenben egyetértett vele. Gro csupán mulatságosnak találta, hogy Kalle elkezdett vitatkozni. Majd munkát talált magának. Ez valójában jó hír, de meglehetősen furcsa időbeosztásban dolgozott. Késő este mint éjjeliőr. Meg sem mondta, pontosan hol, csak annyit mondott, szigorúan bizalmi állás. Büszke volt munkájára és arra, hogy főnökei megbíznak benne. Dicsekedett, hogy egy csomó pénzt keres, és mindenki tiszteli. Továbbra is meglehetősen keveset beszélt. Gro ezt a felelősségteljes munkájával magyarázta. Örült, hogy végre önálló és nincs rászorulva. Aztán furcsa hírek érkeztek. Valójában Finntől, a testvérétől tudta meg. Finn megnősült, mérnökként dolgozott. Felesége már a harmadik gyereket várta. Gro épp látogatóban volt náluk, amikor Finn így szólt: – Hallom, hogy Kalléval nem épp a legjobban mennek a dolgok. Kár. Ole és én már örültünk, hogy kishúgunk végre lehorgonyzott valaki mellett. Gro kikerekedett szemmel bámulta:
– Hogy érted ezt? – Te biztosan jobban tudod nálam. Magad említetted, hogy modern felfogás szerint nem fogjátok rövid pórázra egymást. De vigyázz, mert hosszú távon ez nem működik! – Áruld el, miről beszélsz? Finn döbbenten nézett rá. – A fenébe! Elszóltam magam! De hát az egész város tudja… Gro még mindig nem gondolt semmi rosszra, de a beszélgetés kezdett egyre nyugtalanítóbbá válni. – Mit tud? Finn felállt. – Felejtsd el, semmi az egész. Gro felugrott: – Miről beszél az egész város? Tudni akarom! – De Gro… – Ki vele! – Kalléról és újdonsült barátnőjéről. Hiszen anynyira nyilvánvaló. Nem is próbálják titkolni. Gro nyelt egyet. Kalle kint tekereg a városban? Amikor neki azt mondja, bujkálnia kell az emberek elől, nehogy lebukjon a múltja miatt. – Nos, biztosan az egyik főnöknőjével látták. Felelősségteljes munkát kapott, nyilván együtt ebédelnek néha. Finn megrázta a fejét. – Hát nem úgy tűnt, hogy munkahelyi beszélgetést folytatnak. Gro gyomra összerándult. Aztán mélyet léleg-
zett. – Hazugság. Hazugság! Gondolod, hogy nem vettem volna észre semmit, ha igaz lenne? Elhallgatott. Most eszébe jutott Kalle megváltozott viselkedése. Az éjszakai munka. Ó, hogy lehetett ennyire naiv? Vagy mégis van magyarázat? – Haza kell mennem – mondta kurtán, és elment. Két hónapig laktak együtt. Két gyönyörű hónapot töltöttek egymás mellett. Közben Kalle jó útra tért. Szakított félig bűnöző múltjával. Igen, félig, mert ő közvetlenül nem vett részt a piszkos üzletekben. Őrködött vagy kocsit vezetett. Gro még soha nem élt át ekkora boldogságot, mint ez alatt a két hónap alatt, és úgy érezte, még sosem szerették így. Megbíztak egymásban. A fiúnak nem voltak nagy tapasztalatai a nőkkel, pedig egyáltalán nem volt csúnya, sőt. Félénk mosolya sok női szívet meglágyított. Biztosan nincs tisztában vele, milyen hatással van a nőkre. Hazaért. Kalle nem volt otthon. Persze, megkezdődött a munkaideje. Gro remény és kétségek közt hányódott. Gondolatai ide-oda cikáztak. Mikor is voltak együtt utoljára? Elég régen, ha visszagondol. Az utóbbi időben inkább Gro kezdeményezett. Kalle mindig fáradtnak érezte ma gát. Jaj de rossz ez a bizonytalanság! Itt ülni és vár-
ni, amíg kiderül az igazság. Eszébe sem jutott, hogy a holmijai között kutasson. Méltatlan lett volna hozzá. Felhívta Olét. Óvatosan erre a témára terelte a beszélgetést. Igen, hallotta az ostoba pletykákat. Barátai azt hajtogatták, hogy Gro nagyon toleráns kell hogy legyen, ha ezt eltűri. Kalle szerencsés fickó. Irigyelték. – Ne is törődj a szóbeszéddel, Gro! – No de én nem tudok az egészről semmit! – közölte, aztán bátyja elárulta a nő nevét. Ekkor elszégyellte magát. Ismerte a nőt. De ha Kallének ilyen az ízlése, és képes ezt a nőt választani, akkor ő vajon mennyit ér? Ő is éppolyan ócska kis nőcske, mint ez a… ez a… Hátha csak pletyka. Mi van abban, ha néha elment vele szórakozni egy kicsit. Biztosan megvolt rá az oka. Jaj, istenem, mennyire fáj! Amikor Kalle késő éjszaka hazaért, sokáig tartott, amíg kérdőre tudta vonni. Ahogy várta, a fiú hihető magyarázatot adott mindenre. Gro arca felragyogott. Ostobák és rosszindulatúak az emberek. Hogy tudnak ilyen gonosz pletykákat kitalálni? Azon az éjszakán Kalle kezdeményezett. Gro három napig megint boldogságban úszott. Aztán egy nap a noteszét a cipőkön találta az előszobában. Biztosan kiesett a kabátzsebéből. Kallének is vett ugyanilyet, mert jópofának találta.
Amikor felvette, automatikusan belelapozott. Hát ez meg milyen telefonszám? Kalle noteszét tartotta a kezében. Rögtön becsukta és visszatette a cipőkre. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy kutatott a holmijai közt. De a telefonszámot nem tudta kiverni a fejéből. Lehet, hogy azé a nőé? Gro szégyellte magát, mégis felütötte a telefonkönyvet a lány nevénél. Nem az ő telefonszáma. Akkor biztosan valamelyik munkatársáé. Mielőtt még meggondolta volna magát, felhívta a tudakozót. Nem árt, ha tudja, hol dolgozik. Szükség esetén legalább értesíteni tudja. Sigurd Madsen a név tulajdonosa. A Madsen nem mondott neki semmit, de Sigurd… Kalle egyik régi barátjának Siggen volt a beceneve. De hiszen megszakított velük mindennemű kapcsolatot! Ez biztosan egy másik Sigurd. Visszament a cipőkhöz, és felvette a noteszt. Nem törődött már az illemszabályokkal. Belelapozott. Egyre jobban elsápadt. Megtalálta az újdonsült barátnő telefonszámát, de már nem érdekelte. Sokkal inkább megrémült a notesz végén lévő névlistától. Felismerte a telefonszámokat. Kalle feljegyezte azoknak a fiataloknak a számát, akik önként jelentkeztek kezelésre Gronál, illetve Olénél.
Ráadásul ő szolgáltatta ki neki őket. IJESZTŐ GONDOLAT kerítette hatalmába. És ha a banda megzsarolta őket vagy bosszút állt rajtuk? Felhívta Olét. Igen, tudomása van róla, hogy két fiatal lány váratlanul félbeszakította a kúrát és újra kábítószerfüggő lett. Nagyon ingerültnek látszottak, és szemmel láthatóan féltek valamitől. Egy fiatal fiút pedig kórházba kellett szállítani, mert ismeretlen tettesek megtámadták. Gro kétségbeesett. Gyorsan befejezte a telefonbeszélgetést és felhívta a kábítószerrészleget. Feladta azokat a neppereket, akiket névről ismert. Volt, akinek még a telefonszámát is tudta. Aztán összeszedte Kalle holmiját és kirakta a bejárati ajtó elé. Nem érdekelte, mit szólnak a szomszédok. A rendőrség megígérte, hogy kijön és elvisz mindent. Majd felhívta a gyorskulcs-szolgálatot és lecseréltette a zárat. A rendőrségtől aztán megtudta a szörnyű igazságot. Már régóta próbálták lefülelni ezt a bandát, de nem találtak bizonyítékot. Tudták a bandavezér nevét is: Kallének hívták. Gro segítségével sikerül leszámolni velük. Hiszen kezükben van Kalle notesze, és talán a holmija közt is rá fognak bukkanni valami fontos bizonyítékra.
Gro összecsomagolt és elutazott ahhoz, akiről feltételezte, meg fogja érteni szorult helyzetét. Oléval, Finnel vagy az apjával képtelen lett volna megosztani bánatát. Tovához utazott, mivel tudta róla, fiatalkorában sokféle csapás érte. Meg fogja érteni, hisz megedzette az élet.
11. fejezet TOVA Hársfaligetben élt. André és Mali már meghalt. Haláluk nagy veszteséget jelentett a nemzetségnek. Míg éltek, megpróbálták összetartani a családot. Különösen André. Még jóval haláluk előtt beköltöztek Hársfaligetbe a fiatalok, Tova és Ian. Gondját viselték a családi; birtoknak. Az öregek nagyon örültek nekik és három ükunokájuknak. Mert a kis Tengelnek testvérei születtek. Így igen mozgalmas élet zajlott Hársfaligetben. Ian átvette André szerelőműhelyét. Egy kicsit azért átalakította persze. Tova szülei, Rikard és Vinnie Brink az Oslofjord melletti villában laktak. Valójában gyermekeik és unokáik miatt tartották meg a házat. Ilyen csodálatos helyen épült villát nem tanácsos kiadni a család kezéből. Meg kell őrizni az utódoknak. Mint kiderült, Tova nem tudott kizárólag Gro bánatával foglalkozni. – Hát persze, hogy itt maradhatsz éjszakára. Megértem, hogy nincs kedved abban a lakásban maradni. Nekem el kell mennem Christához. Nagyon aggódom érte. – Beteg? – Egy közönséges influenza ráhúzódott a tüdejé-
re. Nataniel szerint még örül is neki. – Ezen nem csodálkozom. – Hát igen. Valójában mi sem. Úgy tűnik, már nem akar tovább élni. Nem harcol a betegség ellen. Unokái lassan felnőnek, Nataniel és Ellen jól megvannak egymással. Ellen szerint már az antibiotikumokat sem hajlandó bevenni. Ennek rossz vége lesz. – Soha nem tudta elfelejteni Linde-Lout – mondta Gro szomorúan. – Igen, pedig hiába vágyódik utána, hiszen védelmezőink örökre kiléptek az életünkből. – Eddig szerintem az unokái tartották életben. – Lehet. Imádja őket. Már a végrendeletét is megírta. Nagyon bőkezű volt hozzájuk. – Talán fáj neki, hogy felnőttek az unokák. Az ártatlan kisgyerekek vad kamaszokká cseperedtek. Mi sem voltunk valami szórakoztató társaság tizenévesen – emlékezett vissza Gro. – Tudom. De szerintem Christát nem ez bántja. Nagyon ragaszkodik a családjához. Linde-Lou után vágyakozik. Nem hinném, hogy hosszú házassága Abellel túlságosan eseménydúsán telt volna. – Én sem. Biztosan szörnyen egyhangúan tengették napjaikat. Elkísérnélek Christához. Szabad? – Hát persze! Biztosan nagyon örülne neked. Így legalább elterelődnek gondolataid, és beszélgethetünk is a kocsiban. Ian otthon maradt a gyerekekkel, Tova és Gro elindultak Christához.
Tova a kocsiban aztán Gro problémájára terelte a szót, amiről a lány szinte már el is feledkezett. – Sajnos nemzetségünk tagjai különös vonzalmat éreznek a társadalomból kisiklottak iránt. Így megesik, hogy néha visszaélnek jó szándékukkal – kezdte Tova. – De ne félj. Idővel majd megtalálod az igazit. – De egymás után kétszer tévedtem. – Ez lényegtelen. Idővel biztosan te is rátalálsz majd egy jóravaló férfira. Mint ahogy mi is. Villemo például az ostoba Eldar Svartskogenbe szeretett bele, mielőtt megismerte Dominicet. Én egy naplopóval jártam pórul. Sol a semmirekellő Várnagygyilkos Henninggel akadt össze, Tarald pedig a jelentéktelen Sunnivával. Te sem vagy különb nálunk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtalálod az igazit. Beleszeretsz egy érdekes, jóképű fiatalemberbe, akiben megbízhatsz. Át kell esned neked is a kezdeti csalódásokon. – De olyan hülyének érzem magam! – Nincs miért szégyenkezned. Örülj, hogy tiszta szívből tudtál szeretni valakit. Nagyon sok embernek nem adatik meg ez a lehetőség. Csak nő, nő bennük az érzés, és alig várják, hogy rázúdítsák valakire. Ne hidd, hogy ezek után nem leszel képes mást szeretni. Tudta, hogy Tovának igaza van, de most még nem vigasztalták túlságosan a szavai. Nem is azért szégyellte magát, mert teljesen megbízott egy szoknyavadászban, hanem mert ki-
szolgáltatta neki védenceit. Hirtelen elfogta a méreg. Rázúdította Kallére. Szidta, mint a bokrot, még a műszerfalat is csapkodta, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Jól van, Gro. Ez már fél gyógyulás. Látom, száműzted szívedből az iránta érzett szerelmet. Gro megnyugodott. Tovának igaza volt. Csak undort és megvetést érzett Kalle iránt. EGÉSZ ÉJJEL virrasztottak Christa ágya mellett. Gabriel, Nataniel és Ellen is eljött. Christa haldoklott. Nataniel nem akarta erőszakkal életben tartani, kórházba kényszeríteni. Felváltva virrasztottak. Gro és Gabriel együtt őrködtek. Nem beszélgettek, nem akarták zavarni a beteget. Grot megnyugtatta Gabriel jelenléte. Bár Christa lesoványodott és elmúlt hatvanéves, még mindig szép nő volt. Gro arra gondolt, milyen kár, hogy egy ilyen szép nő el volt rejtve a világ szeme elől. Abel biztosan nagyon őrizte, nehogy valakinek a csapdájába essen. Abel nem tudhatta, hogy Christa figyelemre sem méltatott más férfiakat. Abelen kívül egyetlen férfi volt az életében, de az is elérhetetlenül messze. Abel nem volt rossz ember, szerencséjére jókor bukkant fel Christa mellett. Christa úgy érezte, eleget élt. Lejárt az ideje. Másnap változatlan maradt az állapota. Gro hazautazott apjához és Sonjához. Néhány napig ott
maradt náluk, amíg a rendőrség az egész bandát felszámolja. Most, hogy nem volt ami elterelje a figyelmét, megint elfogta a keserűség. Az ebédnél mindent elmesélt Sonjának. Nem tudta magában tartani csalódottságát és tehetetlen dühét. – Ha csak magamról lenne szó, akkor hamar túl lennék az egészen – magyarázta Gro. – De sajnos visszaéltem annak a sok fiatalnak a bizalmával, akiket akaratlanul is kiszolgáltattam ennek a gonosztevőnek. – Jó, jó. De most végül is a te segítségeddel kerítik kézre az egész bandát – vigasztalta Sonja. – Így nem tud több emberéletet tönkretenni. Ami pedig a szerelmi csalódásodat illeti, én pont ugyanezt éltem át fiatalkoromban. Gro csodálkozva nézett rá. Eddig nem is gondolta, hogy Sonjának is lehetnek emlékei. – Meséld el! – kérte. Sonja mesélni kezdett. Rosszul sikerült házasságáról, ahol lazán kellett fognia a gyeplőt. Kezdetben ez nem zavarta. De amikor rájött, hogy visszaélnek jóhiszeműségével, nem volt bátorsága szólni. Elmúlt a férfi iránt érzett szerelme is. Így folytatta egy évig. Akkor a férje verni kezdte, amiért oly odaadó és megbocsátó. Gro hirtelen azon kapta magát, hogy rosszul sikerült szerelmi kapcsolatairól mesél Sonjának. Nemcsak Kalléról, hanem az előtte lévőkről is.
Sonja csak ült és hallgatott. Bebizonyosodott, hogy ez a rendkívül barátságos, nyíltszívű ember, akit sokáig lenézett, kitűnő hallgatóság. A végén Gro elsírta magát. Elcsukló hangon bocsánatot kért és megköszönte Sonjának, amiért ilyen jó hozzá. Végül szitkozódni kezdett. Átkozta magát és Káliét. Milyen csodálatos érzés, hogy rátalált egy igazi barátnőre. Minden tiszteletem a férfi barátoké, de vannak dolgok, amiket csak nőkkel lehet megosztani. Ők kellő átéléssel tudják követni az érzelmek viharait. Ezzel életre szóló barátság pecsételődött meg köztük. Gronak alvásra volt szüksége, ezért Sonja Christához utazott, hogy virrasszon mellette. Másnap Gro látogatott el Christához. Ellen és Nataniel is otthon volt, mindketten kimerülve a többhetes állandó készenléttől. Így aznap végre átaludhattak az éjszakát. Gabriel virrasztott ismét Gróval. Jelenlétének a lány nagyon örült. Reggel úgy hallották, akadozik Christa légzése. Ijedten egymásra néztek: – Hívd ide a többieket – suttogta Gabriel. Nataniel és Ellen éppen beléptek a szobába, amikor Christa, aki már egy napja kómában feküdt, felnyitotta a szemét. Végtelen nyugalmat tükröztek a vonásai. Tekintete fényesen csillogott, szája finom mosolyra húzódott. Az ajtó felé nézett, és azt rebegte:
– Linde-Lou. Majd behunyta a szemét. Vonásai továbbra is kisimultak maradtak, mosolyogva ment el. GABRIEL BEFEJEZTE mondandóját. Némán ültünk egy darabig mellette, Asbjörn és én. Közben leszállt az éj. – Nos, Christa halálakor jelet kaptatok, hogy az ősök még valóban léteznek. – Nem is tudom – felelte kétkedve Gabriel. – Ki tudja, mit élnek át a haldoklók? Lehet, csupán egy álomkép jelent meg Christa előtt élete utolsó perceiben. – Nem, az nem lehet. Én átéltem már a halál előtti pillanatokat. Valóban meglátogatnak minket őseink életünk utolsó pillanataiban. Elgondolkodva bólogatott. – Nos, mi is szeretnénk hinni, hogy valóban Linde-Lou jött el Christáért. Különösen Továt villanyozta fel ez az élmény. Ő mint nemzedékünk egykor átokkal sújtott tagja, nagyon szeretne halála után a többi kiválasztotthoz és átokverte sarjhoz csatlakozni. – Linde-Lou eljött Christáért, hogy elvezesse a Fekete Csarnokokba? – kérdeztem. – Isten adná, hogy így legyen. – Te is szívesen kerülnél oda? – kérdezte Asbjörn. – Hát persze! Hiszen ott vannak a szeretteim!
Miután magamhoz tértem, így folytattam: – Nos, elmondásod alapján Nataniel és Ellen összeházasodtak, és gyermekeik születtek. Gabriel elmosolyodott: – Igen. Született egy fiuk és egy lányuk, akik már majdnem felnőttek. – És a többiek? Mi történt velük? – Ellen és Nataniel szülei meghaltak. Knut Skogsrud nemrég, felesége pedig már jó néhány éve. Azt mondják, szomorú és furcsa érzés. Elvesztették támaszaikat. Most ők szolgálnak támaszul a fiataloknak, hiszen ők a legöregebb nemzedék. – Így van! Ezt az érzést ismerem – feleltem. – No és a te szüleid, Karine és Joakim? – Megvannak, egészségesek. Azt hiszem, még boldogok is a maguk módján. Az évek során beleolvastam a nemzetség krónikáiba. Azokból értesültem anyám szerencsétlen gyermekkoráról. Szerelmi élete nagy sebet kapott, amikor az a három gonosztevő megerőszakolta. Azt hiszem, anyám és apám tisztelik egymást, és jól megvannak egymással. Tudod, ez nem úgy van, hogy egyszerűen odamész a szüleidhez és meginterjúvolod őket, milyen a családi életük. – Igen, hát persze. A szülők, különösen az anyák elvárják, hogy a lányaik bizalommal legyenek irántuk, ami a szerelmi életüket illeti, ugyanakkor ők inkább meghalnának, mintsem hogy a házasélet nehézségeiről meséljenek nekik. – Biztosan igazad van. Nos, Vinnie öregszik.
Nincs már sok ideje hátra. Rikard azonban erős és fiatalos. Elkényeztetik unokáikat, Tova ördögfiókáit. Elmosolyodott erre a gondolatra. Óvatosan megkérdeztem: – És… mi a helyzet Gróval? Hogy ment a sora az utóbbi hét évben, amióta szakított Káliéval? – Gro? Kösz, megvan. A legutóbbi szerelmi csalódás mély nyomot hagyott benne. Kapcsolatai továbbra sem bizonyulnak valami tartósnak, mint ahogy az enyémek sem. – Azért kérdeztem rá, mert felfigyeltem arra, hogy elbeszélésed középpontjába Grót állítottad. Gabriel csodálkozva meredt rám. – De hát őt érte a legnagyobb csalódás. – Persze, persze. De amikor Christa haláláról meséltél, akkor is kitértél arra, milyen hatással volt a lányra a jelenléted. – Igen, hisz együtt virrasztottunk, így hát természetes, hogy… Elhallgatott. – Az elbeszélésed alapján kitűnt, hogy Grónak felkeltetted az érdeklődését. – No de unokatestvérek vagyunk! – Hát aztán? A Jéghegyek Népének leszármazottai körében nem ritka, hogy egymás közt házasodnak. Ráadásul már nem kell tartanotok a gonosz átoktól sem. Gabriel zavartan elmosolyodott. – Drága Margit, Grót nagyon érdekes, vonzó
nőnek találom, de soha nem jutott eszembe, hogy… Elhallgatott. Hagytam, hadd gondolkozzon el a szavaimon. Számomra világossá vált, hogy Gabriel nincs is tisztában vele, mennyire vonzódik a lányhoz. Talán azért nem tudnak gyökeret verni más mellett, mert egymásnak születtek. Nem hálás dolog és nem is tanácsos házasságközvetítőként fellépni. Nem is szeretek. De a napnál is világosabb, hogy ez a két ember összeülik, még ha soha nem is találkoztam Gróval. – Egyidősek vagytok, igaz-e? – Igen. Bár ő két hónappal idősebb nálam. – Hát ez borzasztó! Még ilyet! – Ne gúnyolódj! Csak nem képzeled, hogy olyan ostoba vagyok, hogy az életkor szerepet játszik a kapcsolataimban? – mosolygott. Gabriel elhallgatott, kibámult az ablakon. Kis idő múlva témát váltott. – Tudjátok, mit akarnak Hársfaligettel? – Nem. Mit? – kérdezte Asbjörn. – Nos, utat akarnak építeni rajta keresztül. Most csak a ligetről beszélek, nem az épületekről. Arrafelé akarják terelni az utat. – De hát nem tehetnek tönkre egy ilyen kultúrtörténeti emléket! – hüledeztem. – A város hiénái nem éppen könyörületességükről ismertek. De azért remélem, hogy meghiúsul a vállalkozásuk. Ian és Tova már benyújtották írásban a tiltakozásukat.
Gondolataiba mélyedt. – Tudjátok, mit fogok csinálni? Felhívom Grót. Ha most éppen egyedül van, meghívom vacsorázni. Csak megpróbálom. Meglátjuk, hogyan sül el a dolog. Vajon szimpatikusak leszünk-e egymásnak? – Nem haragszol, amiért szóltam, ugye? – Nem, dehogy. Ha meggondolom, már régen kedvem lett volna elhívni valahova. A fenébe is, lehet, hogy igazad van. Elmosolyodtam. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. A következő kérdése mellbevágott. – Nos, megírod nemzetségünk történetét? Sóhajtottam egyet. Hosszasan elgondolkodtam. – Egész egyszerűen úgy érzem, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy belevágjak, de… – Ne feledd, az összes krónikáskönyvünk a rendelkezésedre áll. – Igen. Azért kaphatok néhány hónap gondolkodási időt? – Hát persze! Még soha nem próbálkoztam ilyesmivel. Írjam meg mások élettörténetét? Eddig csak a fantáziám világából éltem. Ráadásul mit szólnának az olvasók egy ilyen különös történethez? Démonok, feketeszárnyú angyalok… Ránéztem, és igazából éreztem, hogy nem leszek képes megírni a Jéghegyek Népének történetét. Más írót kellene felkeresnie. De olyan lelkes volt, hogy nem akartam elrontani az örömét. Nem
akartam elveszíteni a barátságát. – Maradjunk kapcsolatban egymással, aztán meglátjuk, mi lesz – mondtam végül. – Majd számolj be a Gróval töltött vacsoráról. – Hát persze! Majd telefonálok. Gondold meg a dolgot, Margit. Beleolvastam néhány könyvedbe, stílusuk egyáltalán nincs olyan messze a mi hihetetlen, meseszerű történetünktől. Nem akartam még egyszer hangsúlyozni, hogy nem tartom magam komoly írónak, és az anyag terjedelmét is riasztónak találom. Így csak bólintottam és mosolyogtam. – Úgy gondolom, meg kell próbálnod, Margit – bátorított Asbjörn. – Úgy tűnik, ez a te műfajod. – Majd meglátjuk – feleltem. – Most épp egy folytatásos sorozattal bajlódom, amit egy hetilapnak írok. Amikor Gabriel elutazott, sokáig néztem a kocsija után és azt gondoltam magamban hitetlenkedve: – Még hogy én ilyesmiről írjak? Nincs magánál! Felnéztem az égre. Úgy tűnt, vihar készülődik. Az udvaron kavarogtak a levelek, a fjordban a szél felkorbácsolta a vizet. A hegyek felől viharos szél fújt. Csak a szél zúgására figyeltem. Jó darabig mozdulatlanul álltam, majd felnéztem az égre. HAT HÉTTEL később befejeztem a fárasztó soro-
zatot. Rá se bírtam gondolni. Aztán Asbjörnnel úgy döntöttünk, szabadságra megyünk. Svédországba, a kutyánkkal együtt. Sok helyre nemigen mehetünk kutyástul, hisz mindenütt félnek a veszettségtől. Most az egyszer nyugalomban teltek napjaink a szabadság alatt. Különben állandóan úton vagyunk, arra törekedve, hogy minél többet lássunk. Így nem igazán fedezheti fel az ember az utazás szépségeit. Állandóan csak az autóban ül és a többi kocsit bámulja. Egyszer tizenhat nap alatt szeltük át Európát. Tizennégy határátkelőhelyen mentünk át. Valójában így nem szabad utazást tervezni. Bár azért pompásan szórakoztunk, és rengeteg élményben volt részünk. Ez alkalommal inkább visszamentünk a múltba. Svédországban remekül nyomon lehet követni a múltat. Rúnakövek, sziklarajzok, megalit sírok és hasonlók várnak felfedezésre. Småland vidékén, egészen pontosan nem tudom megmondani merre, egy kis templomban kötöttünk ki. A reformáció előtti időkben készült falfestményekre bukkantak és restaurálták őket. Az egyik nagyon megragadott. Egy vajat köpülő nőt és az ördögöt ábrázolta, amint épp elcsábítani készül. A festmény készítője nem próbálta leplezni az ördög szándékát. Szemérmetlenül megmutatta, mire akarja rávenni az asszonyt. Eszembe jutott valami. Gabriel mesélte, hogy Siljének Benedek, a festő megengedte, hogy egy
tröndelagi templomban megfesse az ördögöt. Jó Tengel vonásaival ruházta fel. A vajköpülő nő és a szemérmetlen ördög ábrázolása visszatérő motívum a középkori templomokban. Most azonban más miatt keltette fel az érdeklődésemet. Leültem a templomban egy padra, és sokáig gondolkodtam. A kiadóm már régóta felkért egy családtörténet megírására. Eddig elutasítottam azzal, hogy nem az én műfajom. Megmaradok az újságokbeli folytatásos regénynél. Én lüke, hogy erre eddig nem gondoltam! Bizonyára annyira belemerültem utolsó munkámba, hogy nem vettem észre, Gabriel javaslata épp kapóra jön. Néhány napig még szabad vagyok, mielőtt hozzákezdek a következő munkámhoz. Ami korántsem biztos, hogy sorozat lesz. Eddig úgysem jutott az eszembe semmi. Hazafelé némán ültem az autóban. Asbjörn már hozzászokott. A regénysorozataimon is sokat szoktam az autóban gondolkodni. Ő meg hálás, hogy nem zavarom vezetés közben. Gabriel telefonhívására gondoltam. Miután elutazott, néhány nappal később felhívott. Jól sikerült a Gróval töltött este. Gabriel nagyon visszafogottan viselkedett. Nem akarta lerohanni a lányt. De úgy érezte, Gro örömmel fogadja a meghívását. Sokáig beszélgettek. Rengeteg közös té-
májuk van. Gabriel régóta nem érezte ilyen jól magát. Szemmel láthatóan Gro is élvezte az estét. Kipirult izgalmában. Megegyeztek, hogy hamarosan újra találkoznak. „Gro nem az a fajta lány, akit első alkalommal megcsókol az ember. Nem akarom letámadni, még megijeszteném.” Megértettem. Azóta nem hallottam felőle. Így azt gondoltam, zátonyra futott a kapcsolat. De hisz csak egy hónap telt el a telefonhívás óta. Azt mégsem várhatom el, hogy naponta telefonáljon s beszámoljon a részletekről. Gabriel különben sem az a fajta férfi, aki nyilvánosan kitárgyalja a nőügyeit. Miután hazaértünk Valdresbe, felhívtam a kiadómat (aki egyben jó barátom is). – Ami azt a családregényt illeti, amelyről a múltkor annyit beszéltünk… Felhasználhatnék benne természetfeletti motívumokat is? A nagyon józan Finn Arnesen sokáig hallgatott a telefon másik végén. Végül így szólt: – Ha másképp nem megy, igen, de csak módjával. „Módjával”. Mivel a Jéghegyek Népéről van szó, ez nehezen fog menni. Nos, a kezdést még csak meg lehetne valahogy oldani – gondoltam ravaszul. – Nem hinném, hogy az olvasóknak tetszene a fantasztikus elemekkel teletűzdelt történet – je-
gyezte meg kiadóm. Ezzel nem egészen értettem egyet. Minthogy immár tizenhat éve tevékenykedtem a szórakoztató irodalom területén, nagyon jól tudtam, mit kedvelnek leginkább az olvasók. A főszereplők, illetve azok sorsa, rögtön az elején fel kell hogy csigázza az érdeklődésüket. Különben nem lesznek kíváncsiak a folytatásra. Ebből a szempontból másodlagos az eszköztár jelentősége. Ezzel Finn Arnesen is tisztában volt. Mégis úgy vélte, ha teljesen elrugaszkodunk a valóságtól, az bukással végződhet. Márpedig a Jéghegyek Népe esetében nincs más választásom. Annyiban maradtunk, megírok néhány fejezetet, hogy ízelítőt kapjon a tartalomból. Nem árultam el neki, miről fogok írni. Aztán felhívtam Gabrielt. Először persze afelől kérdeztem, hogy s mint van mostanában. Remekül, és persze Gro szintén. Felvillanyozott a válasz, de vártam, míg magától elmesél mindent. – Együtt vagyunk – mondta boldogan. – El is felejtettem megköszönni az ötletet. Tudod, néha igaz a mondás, nem látjuk a fától az erdőt. Gro sosem érezte még ilyen boldognak magát – mesélte Gabriel. – Végre biztonságban van, és tudja, hogy igazán szeretik. Bevallotta, mindig remekül érezte magát a társaságomban. Fel nem foghatja, hogy-
hogy nem jött rá rögtön: szerelmes belém. Gabriel megszabadult attól a kényszertől, ami eddigi kapcsolatait tönkretette. Korábbi barátnőit mindig összehasonlította a Jéghegyek Népének érdekes nőtagjaival. Mindig siralmas eredményt kapott. De Gro maga is a nemzetség leszármazottja, még ha nem vett is részt a Gonosz elleni küzdelemben. Nyomon követte az eseményeket, és ereiben a nemzetség vére csörgedez. Néha maguk is meglepődtek azon, mennyire megértik egymást. – El fogom venni feleségül – jelentette ki Gabriel komolyan. – Ebben azért vagyok olyan biztos, mert Gro többé-kevésbé kinyilvánította ilyetén szándékát. Nekem még nem lett volna olyan sürgős, de holnap találkozunk, és akkor majd megkérem a kezét. Úgy érzem, szeretné, ha én tenném meg az első lépést. Ő már úgyis ilyen irányba terelte az eseményeket. Messzebb egy nő mégsem mehet. No és te hogy vagy? – Remekül. Nos, áll még az alku, vagy találtál egy jobb írót? Meglepődtem, milyen izgatottan várom a választ. Ha már egyszer elhatároztam… Nem, nem keresett mást. Hál istennek! – Akkor hát engem nagyon is érdekel a dolog. – Nagyszerű! Tehát megírod a Jéghegyek Népének történetét. Hát így történt. Igaz, nem csak egy könyv kere-
kedett ki a történetből, hanem pontosan negyvenhét! MIKÖZBEN SORRA alkottam ezeket a könyveket, sok különös kalandot éltem át. A következő fejezetekben ezekről szeretnék beszámolni, noha nagyon utálok magamról írni.
A VALÓSÁG 12. fejezet AMIT EDDIG a Jéghegyek Népéről írtam, a valóság és a mese határán mozgott – a természetfeletti események, a fantázia, a hihetetlen motívumok nagy szerepet játszottak benne. Most azonban a színtiszta igazat fogom megírni, azt, ami valóban megesett velem. Igaz, hogy a kiadóm felkért, írjak egy családregényt. Az is igaz, hogy rettentő unalmasnak találtam az ötletet. Ám amit a smålandi templomról írtam, csak részben fedi a valóságot. A smålandi templomban lévő falfestményt az ördöggel és a vajköpülő nővel egy svéd újság mellékletében pillantottam meg először. Mindez 1980-ban történt, és tisztán emlékszem, mekkora hatást tett rám a kép. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, és hagytam, hogy teljesen a hatása alá kerüljek. Egy negyedóra elteltével megszületett az első három könyv a fejemben. Természetesen csak nagy vonalakban, a részleteket később dolgoztam ki. De a legfontosabb szereplők nevei belevésődtek az agyamba. Silje, Tengel, Sol, Dag, Liv, Charlotte Meiden és Benedek, a festő… Mintha egy belső hang parancsára cselekedtem
volna. Megijedtem. Olyan hirtelen történt az egész. Nem szokatlan számomra, hogy hasonló érzések kerítenek hatalmukba, amikor egy könyvön dolgozom, de most egy sokkalta erősebb késztetéssel kerültem szembe. Ilyet korábban még sosem éreztem. A hely és az idő magától adódott. Rögtön tudtam, hova kell helyeznem a cselekményt. A Jéghegyek Népének völgye egy kissé problémás színhelynek tűnt, mert még sosem jártam Trollheimenben és a környező hegyekben. De mi sem egyszerűbb ennél. Egy valdresi völgyet gondolatban felköltöztettem arra a vidékre. Hisz Valdrest jól ismertem. Ez az író előjoga. Ha kedve szottyan, hegyeket mozgat, és emberek életét sújtja kemény csapásokkal. A legtöbb íróval megtörténik, hogy a cselekmény és a szereplők egy idő után szinte maguk viszik előre a regény fonalát. Az írónak nincs más dolga, mint követni az eseményeket. Az én esetemre ez különösen jellemző. Csupán azzal a különbséggel, hogy nem is maradt időm előre kigondolni az események sorrendjét. Minden szinte magától történt, és én egész idő alatt attól rettegtem, hogy nem lesz időm lejegyezni a fejemben kavargó gondolatokat, mielőtt elfelejteném őket. Aztán felhívtam a kiadómat. A beszélgetés pontosan úgy történt, ahogy azt az előző fejezetben megírtam. Miután szinte transzban – ez a legtalá-
lóbb szó rá – leírtam három fejezetet, elküldtem a kiadóba, hogy mit szólnak hozzá. A fogadtatás pozitív volt. Másrészt többen kifogásolták a címet. A Jéghegyek Népe túl ijesztő. A tél, jég és hideg nemhogy csábítanák, de elriasztják az olvasót. Hajthatatlan maradtam. A címet nem fogom megváltoztatni. Nagyon jól tudtam, sokkal otthonosabb mozgok a jég és hó világában, ahol az éjszaka, a hold, a halál az uralkodó, mint a napfényes délen. A hideg északon szabadon szárnyal a fantáziám. Így nem kevés harc árán megtarthattam a címet. A Jéghegyek Népe. Különben hozzá sem kezdtem volna. Hogy honnan szedtem ezt a címet, nem tudnám megmondani, hiszen valójában soha nem találkoztam Gabriellel. Kezdetben igen különös elképzeléseim voltak arról, hány könyvet fogok megírni. Úgy hat, legfeljebb tíz kötetre gondoltam. De az egyik könyvet követte a másik, egyre több szereplő bukkant fel. Mindegyiknek el kellett mesélnem a történetét. Már magam sem láttam a végét. Azt tudtam, hogy a legfőbb eseményt 1960-ra teszem. De az egész történet sokkal inkább szétágazott, mint gondoltam, és egyre bonyolultabb rejtélyekbe gabalyodtam. Szinte biztos voltam benne, hogy nemcsak én egyedül írom a történetet.
Nemcsak a Gonosz Tengel ellen folytatott küzdelemről és az élet sötét forrásvizéről szóltak a könyvek. Ezzel párhuzamosan egy sötétebb, fenyegetőbb árnyék magasodott fölém. Úgy éreztem, valaki mindenáron azt akarja, meséljék el a történetét. Rossz érzés kerített hatalmába. Az első könyveket szinte magamon kívül írtam, megállás nélkül, mintha az életem forgott volna kockán. Pontosan felírtam a dátumot, mikor kezdtem hozzá. 1980. szeptember 10-én. 1981 nyarán és őszén Sri Lankán éltünk öt hónapig. Ott írtam meg a 6., a 7., a 8., és a 9. kötetet, miközben javában dúlt a szingalézek és tamilok közötti háború. Asbjörn és én, európaiak lévén, sok embernek nyújtottunk menedéket. Nálunk biztonságban érezték magukat az üldözöttek. Házunk tele volt éjszakai vendégekkel, akik a nagyszobánkban a földön húzták meg magukat. Teherautók álltak elrejtve az udvarunkon. Kint betörték a kirakatokat, kijárási tilalmat rendeltek el, a katonák éjjel-nappal cirkáltak. Én mindebből alig észleltem valamit. Teljesen a Jéghegyek Népének éltem. Már a tizenhetedik századig jutottam, és lázas munkakedvem nem lankadt. Nem nyugodtam, állandó íráskényszerben szenvedtem. Sokszor még éjszaka sem tettem le a tollat. Mintha valami különös erő kényszerített volna erre a gyors munkatempóra. Az első könyvnek 1982 januárjában kellett volna megjelennie, s én ekkorra már tíz kötettel elkészültem.
Megfogadtam a kiadóm, Arnesen tanácsát, és csínján bántam a természetfeletti motívumokkal. Kérését nem volt könnyű teljesítenem. Előbbutóbb el kellett hogy érkezzen az a pillanat, amikor már nem tudtam magamban tartani a felgyülemlett gondolatokat. A 13. kötetben, a „Sátán lábnyomában” már képtelen voltam gátat vetni a misztikus elemek áradásának. Történt velem még valami nagyon különös. Olyan helyekről kezdtem írni, ahol még sosem jártam. Az ott lakóktól aztán sorra kaptam az elismerő leveleket, hogy olyan pontosan írtam le lakóhelyüket, mintha ott éltem volna. Még az utcanevek, az ott lakók nevei is egyeztek. Erre már libabőrös lett a hátam. Sol skånei útjának ábrázolásakor is ugyanez történt. Miután elkészültem, elmentünk arra helyre. Valóban a legapróbb részletekig egyezett a leírás. Amikor könyvet írok, együtt élek a szereplőimmel. Úgy tekintem őket, mintha élnének. A Jéghegyek Népére ez különösen jellemző. Egy álló hétig sírtam, amikor valamelyikük meghalt. Például Sol, Tengel vagy Silje halálakor. Boldogságban úsztam, amikor jól ment a soruk, és velük együtt szenvedtem a megpróbáltatások idején. Én is megbetegedtem, amikor Villemo beteg lett. Amikor Mikael Lindet gyötörte a magány, engem is gyötört. A kis Mattiasszal együtt szenvedtem a kongsbergi bányákban. Amikor Villemo és Dominic, vagy Benedikte és
Sander egymásra találtak, ragyogtam a boldogságtól. Képzelem, a kívülállók szemében milyen ostobának tűnhetek! Heike történetét nagyon gyorsan papírra vetettem. A tíz kötetet szinte egy lélegzetvételre írtam meg. Vele együtt éltem át a kalandjait. Nem beszélve arról a kötetről, mely Shira útját taglalja a titokzatos barlangokon keresztül. Írás közben hol reszkettem a hidegtől, hol pedig kivert a veríték. Visszafojtott lélegzettel róttam a sorokat. Tizenegy nap alatt elkészült a könyv. Általában egy kötet megírása öt-nyolc hétig tart. Az, hogy ilyen gyorsan elkészültem, valójában nem lep meg, mert a „Halál kertje” írása közben még nagyobb kényszert éreztem belülről az írásra. Utána négy napig aludtam. Néhány íróismerősömtől tudom, hogy őket is rabul ejti a művük. Nem tudnak szabadulni tőle. De a Jéghegyek Népe esetében mintha korbáccsal kényszerítettek volna az írásra. Nem tudtam kibújni a feladat alól. Persze nem mindegyik kötetre vagyok büszke. Némelyik rosszabbul sikerült. Megírásukat mégsem kerülhettem el. Hiszen az összes leszármazott történetét el kellett mondanom. Még ha nem is nagyon akaródzott. NEM TARTOZOM azok közé az emberek közé, akik másnap tisztán emlékeznek az álmukra. Van-
nak, akik reggel képesek részletesen elmesélni, mit álmodtak aznap éjjel. Egyébként rettentő unalmas hallgatni, hacsak nem álomfejtő az ember. Nos, én nem tartozom közéjük. Bosszúságomra még csak nem is teljesülnek be az álmaim. A lányoméi igen. Bár ő velem ellentétben úgy gondolja, ez egyáltalán nem olyan mulatságos. Noha néha jól jön ez a képessége. Például a múltkor álmában meglátta apja kulcsait. Tényleg ott voltak, ahol álmában látta, pedig mennyit kerestük őket! Néha azonban szörnyű teher, amikor mások halálát álmodja meg, ami ráadásul be is teljesül. Én csak a vidám dolgokat szeretném előre megálmodni. Nos tehát, én nem szoktam visszaemlékezni az álmaimra. Az utóbbi években azonban, amióta a Jéghegyek Népén dolgozom, történt valami… Reggelente néha az az érzésem támadt, mintha álmomban nagy, sötét árnyékot láttam volna, de nem tudtam tisztán kivenni, mi lehet az. Közben még az volt az érzésem, mintha körülöttem mindenféle különös lények mászkálnának és furcsa szemekkel bámulnának. Ködös álmaimban újra meg újra megjelentek ezek a csillogó, félelmetes, várakozó szemek. Néha arra ébredtem, hogy nyöszörgök álmomban. Bocsánatért esdeklek.
Tehát ilyen zavaros benyomások kerítettek hatalmukba álmomban. Semmi határozottra nem emlékeztem egészen addig, amíg… Amikor Svinesundből Göteborg felé megyünk, egy különös nevű, magasan fekvő erdő mellett haladunk el. Hud rónaságának nevezik. Svédországban sok ilyen ősi hangzású helységnevet találunk. Megkértem Asbjörnt, álljunk meg a Hud rónaságán. Pompás, fenyőkkel szegélyezett fennsíkon találtuk magunkat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Üldögéltem egy darabig gondolataimba merülve, miközben Asbjörn a kutyát sétáltatta. Jól ismertem a Rane királyról és Hud királynőről szóló mondát. Abban az időben uralkodtak, amikor sok kiskirály között oszlott meg a hatalom északon. Állandó viszálykodás volt közöttük. A szomszédos királyságokból minél több földet próbáltak megszerezni. Rane nagy szoknyavadász hírében állott. Gyakran találkozott Konungahaella királynővel is. Ezek a találkák nem tetszettek Hud királynőjének, mivel Rane korábban a kérője volt. Szörnyű haragra gerjedt és felgyújtotta Rane várát, miközben a következőt mormolta: „neved ne legyen többé Rane vár, hanem Feketevár.” Amikor Rane hazatért a vadászatról, és meglátta, mi történt, dühében Hud után eredt és levágta a fejét. Férjét is lekaszabolta. Ez hát a szerelem! Ettől a naptól kezdve hívják a helyet Feketevár-
nak. Azon a helyen, ahol a vár állott, később templomot emeltek. A templomokat mindig a legszebb helyre építették, mint ahogy a várakat, kolostorokat is. Mivel az újabb építmények szinte mindig régi épületek falaira épülnek, nem lehet csodálkozni azon, hogy felkeresik őket a szellemek. Miközben ott ültem és beleképzeltem magam Hud királynő helyzetébe, furcsa érzésem támadt. Mintha valaki állna a hátam mögött. A távolból hallottam Asbjörnt és a kutyát. Még egy elhaladó autó zaját is. Nemrég néztem hátra, de nem láttam senki emberfiát. Most nem mertem megfordulni. Bizony, nem mertem! Az erdőben mély csend honolt, egyszerre két útitársamat sem hallottam többé. Alig mertem levegőt venni. Talán Hud királynő áll a hátam mögött? Vagy tán Rane, vértől csöpögő karddal? Nem, nem hiszem. Valami hatalmasat sejtettem a közelben. Méreteiből ítélve a Jéghegyek Népére gondoltam. Már nem voltak kétségeim. Zavaros álmaim visszatérő alakja látogatott meg. – Halló! – hallottam Asbjörn hangját lentről. Meg is pillantottam őket. Átizzadva, kifáradva közeledtek felém, a kutyánk pirosan lógó nyelvvel, Asbjörn elégedetten, hogy végre felértek. – Még mindig itt ülsz?
Nagyot sóhajtottam és hálásan néztem rájuk. Enyhült a szorongásom. Óvatosan hátrapillantottam. Nem volt mögöttem senki. Vagy jobban mondva, már nem volt. EZ AZ ESET akkor történt, amikor befejeztem Heike történetét. Amikor a tizedik kötet végére értem, Heike halálához, úgy éreztem, kiégtem. Nem tudtam, hogyan tovább. Hanem amikor hazatértünk a Hud rónaságból, rögtön az írógéphez ültem és belekezdtem a 29. kötetbe, amelynek a következő címet adtam: „Lucifer szerelme”. Újra vadul gépeltem a sorokat. Megint hatalmába kerített az az erő, melynek forrását nem ismertem, és amely egyre keményebben kényszerített az írásra. Úgy éreztem, a történet magától íródik. Én csak eszköz vagyok. Ahhoz kellek, hogy papírra kerüljön. 1985 NOVEMBERÉBEN, amikor Heike regényét befejeztem, egy kiállításon megláttam egy 35 éves férfit. Amikor megpillantottam, földbe gyökerezett a lábam. De hisz ez a férfi Heike hasonmása – gondoltam. Kiderült, hogy kollégák vagyunk. Mindketten hallottunk már egymásról, mivel a többi írótársunk
többször említette neki is, nekem is: meg kellene már ismernünk egymást, mert rokonlelkek vagyunk. Azon a napon életre szóló, igaz barátság szövődött köztünk, minden hátsó gondolat nélkül. Rengeteget segített nekem. AZ OLVASÓK szüntelenül bombáztak leveikkel és telefonjaikkal. Abból a több ezer levélből és telefonhívásból, melyeket kaptam, csupán kettő bizonyult negatívnak. Előre tudhattam volna. A két bíráló levél a 33. kötet után érkezett, amelyet a démonoknak szenteltem. Vestlandi szektáktól kaptam a bírálatot. Nem lenne szabad megbolygatnom a démonok világát – közölték levelükben. Nagyon szeretek levelet kapni, de rettentő nehéz megválaszolni valamennyit. Pedig isten bizony megpróbálok mindegyikre választ adni. Kötelességemnek tartom, ha már az emberek vették a fáradtságot, hogy írjanak nekem. Sajnos egyszer csak erőm végére értem. Talán az is lehetett az oka, hogy a folyóiratnak még meg kellett írnom néhány megígért sorozatot. Valószínűleg annyira túlhajtottam magam, hogy egy időre, kereken három órára, elvesztettem az emlékezőképességemet. Még arra sem emlékeztem, miért ülök Asbjörnnel az orvosi várószobában. Vagy hússzor kérdeztem meg tőle: „Mondd, miért ülünk itt?” Ő pedig mind a hússzor nyugodtan, türelmesen azt válaszolta: „Pontosan azért, mert nem tudod.”
Kínos! Bent az orvosnál aztán visszanyertem az emlékezetemet. Az orvos rám parancsolt, hogy csökkent-sem a munkatempót, és fogjam vissza magam a levélírásban is. így most már „csak” hat kötetet írok egy évben, és nem igyekszem minden levélre válaszolni. Remélem, az olvasók megértenek. Ez a baleset 1986 őszén történt. A szellemi rövidzárlatnak aztán később volt még más következménye is. Amit most papírra vetek, arról még Asbjörnnek sem meséltem akkoriban. Attól féltem ugyanis, elment az eszem. De azóta összefüggésében látom a történteket, így el merem mesélni. Néhány nappal a háromórás eszméletkihagyás után hirtelen ezt kérdeztem Asbjörntől: – Mondd, ki volt az a szőke fiatalember, aki meglátogatott minket? Hirtelen belémhasított, hogy az egész látogatás csak álom volt. De már késő, föltettem a kérdést. Emlékfoszlányok jutottak eszembe. Egy fiatal férfi… Itt volt biztosan. Vagy mégsem itt? Nem, Svédországban, gyermekkorom színhelyén találkoztam vele. De hiszen már nincs is meg az a ház. Megijedtem. Kezdek megbolondulni? Asbjörnnek nem is mertem feltenni több kérdést. Hiszen ő nem volt jelen a találkozáson, amely a valóságban nem is esett meg, csak a képzeletben. Amikor rájöttem, hogy ezzel a fiatalemberrel akkor találkoztam, amikor elvesztettem az emléke-
zőképességem, még jobban megijedtem. Megpróbáltam visszaemlékezni és lassan-lassan össze tudtam rakni az emlékkockákat. Hogy is történt? Kopogtak. Siettem ajtót nyitni. Egy nagyon szőke fiatalember állt az ajtóban. Fehér hajtincs hullott a halántékára. Ártatlan tekintetéből, rongyos ruhájából láttam, hogy nem a divatot követi. Egyszerű léleknek tűnt. A tekintetéből áradó szomorúság még jobban megragadott, mint szép vonásai. – Kerülj beljebb! – mondtam. Ő nem szólt semmit. Nem a valdresi házunkban voltunk, hanem otthon, gyerekkorom színhelyén. – Nos, ez rendben is lenne, de azért még sok minden hiányzik – mondta váratlanul. – Micsoda? – kérdeztem. – Nem értem. Ezután hiába erőlködtem, nem emlékeztem semmire. Nem mertem mesélni erről a találkozásról. Vagy álomnak vélnék, vagy pedig kételkednének egészséges elmeállapotomban. Azóta tudom, mi történt valójában. Akkor találkoztam először Linde-Louval.
13. fejezet AMIKOR AZT ÍROM, hogy először találkoztam Linde-Louval, nem szó szerint értem. Hiszen soha többé nem találkoztam vele. Emléke azonban örökre belevésődött az emlékezetembe. Így amikor a 36. kötetet írtam, a „Holdvarázst”, nem jelentett számomra nehézséget megeleveníteni az alakját és szomorú sorsát. Valójában nem tudom, mit akart mondani akkor. Nem értettem a szavait. Mindenesetre amikor úgy éreztem, elfogyott az ihlet, és lassul a munkatempóm, akkor mindig történt valami, ami átlendített a nehézségeken. Mint a Hud rónaságán történtek vagy a Linde-Louval való találkozás. AHHOZ, HOGY meg tudjam magyarázni, miért vonzódom ennyire a természetfeletti jelenségekhez, kénytelen vagyok magamról is írni egy kicsit. Pedig nagyon nem szívesen teszem. Nem szeretem azokat az írókat, akik magukról írnak, illetve az általuk megélt eseményekről. Soha nem tudnék magamról írni. Nagyon hiú dolognak tartom, az olvasók elleni véteknek. Egyrészt nem hiszem, hogy életem érdekelné őket, másrészt még nem vagyok annyira szenilis, hogy a gyerekkoromra emlékezzek. Egész életemben árnyékvilágban éltem. Különös
vonzalmat érzek a misztikum, az okkultizmus és a gonosz, félelmet keltő dolgok iránt. Ügy vagyok vele, mint a moly a villanykörtével. Vonzza is, de fél is tőle. Nem tehetek róla, engem ezek a dolgok késztetnek írásra. Talán épp ezért választottak ki engem a Jéghegyek Népe történetének megírására. Hiszen mint már említettem, a legjobb akarattal sem állíthatom, hogy alaposan átgondolt munkáról van szó a részemről. Én csupán eszköz vagyok. Az első kísértet, amennyire vissza tudok emlékezni, nyolc éves koromban jelent meg előttem. Egy tavaszi estén biciklin igyekeztem hazafelé. A háború előtt történt, akkor még nem árasztották el az utakat az autók. Hirtelen egy akasztott embert pillantottam meg, egy fán himbálózott. Beletapostam a pedálba és otthon lélekszakadva elmeséltem anyámnak, mit láttam. Anyám áthívta a szomszédot, aki elmosolyodott: – Látnoki képességgel van megáldva a lányuk, szomszédasszony. Amit látott, nem más, mint egy halott ember szelleme. A múlt században felakasztotta magát egy zsellérfiú azon a fán. Minden évben, halálának napján csak azok láthatják, akik ilyen képességgel vannak megáldva. Három évvel később pillantottam meg a következő szellemet. Egy őszi estén hazafelé tartottam a temetőn át a Strängnäsi dóm mellett. Féltem is a temetőtől, de vonzott is. Ezért keresztülvágva rajta
lerövidítettem az utat. Amikor beértem a dóm árnyékába, megzörrent a levél az egyik közeli síron. Odafordultam, és még láttam, amint egy alak lassan eltűnik a sírkő mögött. „Aha, egyik barátom próbál megijeszteni” – gondoltam és elfutottam. Egy lélek sem volt a közelben. A sír annyira régi volt, hogy már nem látszott rajta az írás. Azóta is sokszor látok különös dolgokat. Például egy régi hintót, mely szélsebesen robog valamerre. Hallom a patkódobogást, pedig nincsenek előtte lovak, és nem ül rajta kocsis. Kiderült, hogy fivérem előtt is megjelent ez a kép egy féléve, csak nem merte elárulni. Egyszer nagy ostobaságot követtem el. Még fiatal koromban hallottam valahol, hogy ha valaki egy sírról elvesz egy követ, és azt a párnája alá teszi, akkor a sírban fekvőről fog álmodni az éjszaka. Egyszer, amikor ellátogattunk a viking sírokhoz, én buta az egyik sírról hazavittem egy követ. Nos, álmodni nem álmodtam, de hat napig a házunkban vendégeskedett a sír gazdája, egy igazi viking szelleme! Itt-ott felbukkant sötét árnyéka a házban, illetve a ház körül. Megnyikordult az ajtó, megreccsent a lépcső, valaki vállon veregetett. Az egész család szenvedett a hívatlan látogatótól, aki hol itt, hol ott tűnt fel. Asbjörn megtalálta a követ a pincében. Jó meszszire bedobtuk a tengerbe, és akkor a ház végre elcsendesedett. Legutóbb épp, Hawaiin találkoztam egy szel-
lemmel. Épp átmentünk a szálloda haliján, amikor a falon lévő órára pillantottam. A falon megláttam egy fekete árnyékot a nyomomban. Széles vállú férfié volt, széles karimájú kalapot viselt a fején, mint a katolikus papok. Amikor hátranéztem, nem láttam senkit. Mintha a föld nyelte volna el. Soha nem tudtam meg, mit akarhatott tőlem az árnyék. Hogy megijedek-e, amikor egy szellemmel találkozom? Teljesen természetesnek tűnik. Nem is nagyon gondolkozom rajta. Talán még büszke is vagyok rá. MOST a védelmezőmről szeretnék írni néhány szót. Az embereknek mindig is voltak védelmezőik. Őseink védőszellemeknek nevezték őket, később őrangyalnak. Amikor kikísérjük barátunkat az ajtóig, akkor valójában nemcsak udvariasságból teszszük, hanem azért, hogy a védőszelleme is távozzék. Valójában mindegy, minek hívjuk, a lényeg az, hogy mindenkinek van valakije, aki egy életen át kíséri, vigyáz rá. Nekem többször is megadatott az az öröm, hogy megjelent előttem. Már gyermekkoromban is. Nem volt örömteli gyermekkorom, tizenévesen háromszor lettem erőszak áldozata. Ez bizony maradandó sebeket oko-
zott. Sokat csatangoltam egyedül, űzötten az erdőben. Egyik ilyen vándorlásom során jelent meg előttem a védelmezőm először. Akkor még nem értettem, kicsoda valójában. Magas férfi állt az egyik fenyő előtt, és barátságosan, megértőn pillantott rám. Tekintete annyi nyugalmat és szeretetet árasztott, hogy én is megnyugodtam. Hosszú szőke haj keretezte arányos vonásait, és sötétkék szeme volt. Ruhájára nem emlékszem pontosan. Lassan köddé vált, csak a jóságnak és szeretetnek az emlékét hagyta maga mögött. Ettől fogva biztonságban éreztem magam, és boldog voltam. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban álmomban többször is láttam már ezt a sötétkék szempárt. Később egyre többször jelent meg előttem. Egy nap, amikor a konyhában üldögéltem és nagyon elveszettnek éreztem magam, újra előtűnt. Nem teljesen hús-vér alakban, mivel átláttam a testén. Nem éreztem magam egyedül. Tudtam, hogy velem van és a javamat akarja. Többször is a segítségemre sietett. Beszélgethettem is vele. Igaz, nem adott választ, de megtette, amire kértem. Később igazán szépen alakult az életem. Van egy olyan érzésem, hogy az ő keze is benne van ebben. Családomat elkerülték a nagyobb tragédiák, betegségek. Egyszer azonban visszaéltem a jóindulatával. Arra kértem, hadd nyerjek a totón. Meg is történt.
Vérszemet kaptam és minden héten arra kértem, hagyjon nyerni. Egymás után negyvenhárom héten keresztül nyertem. Csak kisebb összegeket, hol negyven koronát, hol hatezret. Aztán megelégelte az állandó könyörgésemet, nyertem egy nagyobb összeget, majd hirtelen megszakadt a nyeréssorozat. Soha többé nem nyertem semmit. Valószínűleg azért vagyunk ilyen jóban, mert felfedeztem a létezését. Hogy kicsoda ő? Nem tudom. Egy szellem, aki felhagyott a vándorlással, és most egy embernek segít egy életen át. Lányomnak is van védelmezője. Ő is látta már kétszer. Az övé úgy fest, mint egy szerzetes. Nagyon jó érzés, ha tudjuk, van, aki vigyáz reánk. Én egy különleges alkalommal találkoztam a barátommal. 1949-ben, huszonöt évesen. Bevittek a kórházba, hogy megszüljem második gyermekemet. A szülésnél rengeteg vért veszítettem. Ott nem tudták rögtön elvégezni a vérátömlesztést. Kellemes zsibbadtságot éreztem. Hallottam az orvos ideges utasításait a szülésznőhöz. A mózeskosárban ordított a kislányom. Az orvos aggódó tekintettel vizsgálgatta a szemem alját. Egyre kellemesebben éreztem magam, egyre jobban távolodtam a való világtól. Azt még érzékeltem, hogy az orvos megvizsgálja a pulzusomat és halkan megjegyzi:
– Itt már nincs mit tenni… Még hallottam a szavait, hisz az ember a hallását veszíti el legutoljára, amikor haldoklik. Teljes közönyt éreztem, nem volt erőm küzdeni az életért. Majd felemelkedtem az ágyról egészen a menynyezetig, és lenéztem az ágy körül állókra. Láttam saját testemet is. Az orvos fölém hajolt, mellette a bábaasszony meglehetősen ideges volt. Kislányom szünet nélkül bömbölt. Mindenütt vér. Majd beszippantott egy hosszú, sötét alagút. Nagyon gyorsan száguldottam végig benne, a végén nagy fényességet láttam. Amikor a fénybe értem, kimondhatatlan béke áradt szét testemben. Csend honolt körülöttem. Minden olyan szépnek tűnt, olyan földöntúlinak. Nemsokára gyönyörű hangok ütötték meg a fülemet. Nem zenét hallottam, annál sokai szebbet. Nem tudom, micsodát. Sokan azok közül, akik végül visszatértek az életbe, ugyanezt élték át, mint én, egy különbséggel. Őket elhalt rokonaik vették körül. Engem a védelmezőm várt. Mint mindig, tekintetéből szeretet sugárzott. Nyugalom és határtalan boldogság áradt szét bennem. Hisz minden oly gyönyörű volt. Kinyújtotta felém a karját, és elindultunk egymás felé. Rögtön tudtam, hogy hazaérkeztem. Életem legszebb élménye volt. De aztán hirtelen visszakerültem az alagútba, és rajta keresztül visszaszáguldottam az életbe. Majd az ágyamon találtam magam. Először az orvos
hangjára lettem figyelmes: „Istenem, még él!” Először hatalmas csalódást éreztem. Hiszen már majdnem hazaértem, aztán újra kidobtak az életbe. Ekkor meghallottam gyermekem sírását, és ez kijózanított. Van egy remek férjem, egy kisfiam, és ma született a kislányom. Előttem az élet. Boldog voltam, hogy visszatértem a halálból. Az élet szép, és tele van meglepetésekkel. Az ember addig fiatal, ameddig céljai vannak. HA AZ EMBER olyan könyvön dolgozik, mint a Jéghegyek Népe, amely tele van természetfeletti jelenségekkel, akkor bizony sok izgalmas emberrel hozza össze a véletlen. Ezek közül kiemelném a svéd Cecíliát és fivérét, doktor Leif Lundberget. Ők azzal kerestek fel, hogy érzésük szerint nem egyedül írtam a regényt. Szerintük valaki végig irányított, és rajtam keresztül juttatta kifejezésre akaratát. Ez a gondolat már régen befészkelte magát a fejembe, ezért aztán találkoztam Cecíliával Stockholmban. Meg kell mondanom, fenntartásokkal utaztam el. A parapszichológia igen szerteágazó tudomány. Sok alfaját, mint például a spiritizmust, nem tudom elfogadni. Aki természetfeletti jelenségekkel foglalkozik, a szellemek világát is ki akarja kutatni. Meg lehet érteni.
Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek vizsgálatától óvakodni kell. Például nem szabad a szellemek hangját magnószalagra felvenni. Veszélyes terület ugyanúgy, mint az ouija deszka. Ezen van egy pohár, mely betűről betűre vándorol. Sokan hisznek benne és halálra rémülnek, amikor felteszik a kérdést: ki irányítja a poharat. Általában az a válasz hangzik el, hogy a sátán. Az ouija deszkával nagyon könnyen lehet csalni. Az ilyen kísérlet rosszul is végződhet, főleg a gyenge idegzetű fiatalok körében. Őket évekre visszavetheti az ilyesmi. Ismertem egy fiatal lányt, aki öngyilkos lett egy ilyen ostoba kísérlet után. Nos, ezért féltem kicsit a találkozásunktól, mivel tudtam, milyen sok a sarlatán ezen a területen. Kellemesen csalódtam. Cecília érti a dolgát. Érzékeny teremtés, és sugárzik belőle az életkedv. Barátságot kötöttünk egymással. Meglátogatott Valdresben. Van ott egy kis hegyi kunyhónk. Olyan sok szellem lakozik benne, hogy a családommal képtelenek vagyunk odafent lakni. Mások nem észlelik a szellemeket, csak én és a lányom, mivel mi nagyon fogékonyak vagyunk az ilyen dolgokra. Nos, elvittük Cecíliát is oda anélkül, hogy elárultunk volna neki a ház titkát. Még be sem léptünk a házba, már összerázkódott és azt dünnyögte: hát ez bizony tele van. Mindenáron tudni akarta, nem követtek-e el gyilkosságot ezen a helyen, vagy nem állt-e itt áldozati oltár réges-régen. Sajnos nem tudtunk kielégítő választ
adni a kérdéseire. Arra kértük, tisztítsa meg a helyet a gonosz szellemektől. Erre közölte, hogy ő nem tehet semmit, mivel birtokba vették a földöntúliak. Nekünk embereknek nincs jogunk zavarni őket. A kunyhót valójában tündérlaknak hívják. Mindig is különös dolgok történtek benne. Az emberek elmondása szerint téli estéken fény világított az elhagyott ház ablakaiban. Amikor hazafelé tartottunk a hegyről, Cecília mobiltelefonon felhívta a lányomat. Ők már ismerték egymást Stockholmból. Néhány szót váltottak egymással, majd Cecília váratlanul megkérdezte: – Mondd csak, hányan vagytok a házban? – Csak ketten a fiammal – hangzott a válasz. – De én összesen négy hangot hallok – felelte Cecília. – Kettő közülük ősrégi nyelven beszél. Magam sem értem, mit mondanak. Lányunk az einangi sírhely mellett lakik, amelyet még a 300-as években használtak temetkezésre. Cecília ezt persze nem tudhatta. Rögtön közölte a megnyugtatásunkra, hogy a lányom „lakói” veszélytelenek. Cecília előtt semmit nem lehet eltitkolni. Mesélhetnék még róla és a képességeiről. Elég az hozzá, hogy sok pszichiátriai klinika kéri időnként a segítségét. Különösen azokon a betegeken tud segíteni, akik teljesen magukba zárkóztak. Néhányan közülük nagyobb bizalommal vannak iránta, mint az orvosok iránt. Hamarabb megnyílnak előtte.
Én sajnos csak amatőr látnok vagyok. Ha akarnám, akkor nem működik ez a képességem, ezért nem is tudnék másokon segíteni. Viszont a legváratlanabb helyzetekben, amikor egyáltalán nem kívánnám, látok magam előtt eseményeket, amelyek a jövőben be is szoktak következni. Különösen tizenéves koromban volt erős ez a képességem. De mivel azóta nem fejlesztettem tovább, elcsökevényesedett. Sokat beszélgettünk Cecíliával a Jéghegyek Népéről. Ő meg volt győződve róla, hogy külső segítséget kapok az íráskor. Én azért még nem voltam olyan biztos ebben. Persze furcsa, hogy írás közben mindig elfog a félelem, jaj, csak elég gyorsan le tudjak jegyezni mindent, mielőtt elfelejtem. Nyilván más írókat is gyötörnek hasonló gondolatok. Nálam ez a folyamat nyolc és fél évig tartott. Ezalatt megírtam negyvenhét kötetet a Jéghegyek Népéről, és az első években még hét regényt a hetilapoknak. Összesen ötvennégy könyv, mindegyik 225 kéziratoldal. Végig ugyanabban a gyilkos iramban dolgoztam. Egyáltalán nem voltam híján az újabb ötleteknek, sőt inkább attól féltem, nem tudom megörökíteni mindazt, ami az eszembe jut. Ennek ellenére nem értettem teljesen egyet Cecíliával. HANEM amikor Cecília fivérével találkoztam, kiderült, hogy nagyon sok esemény a Jéghegyek Népével hozható kapcsolatba.
14. fejezet A LÉLEKVÁNDORLÁS sokáig nem foglalkoztatott. Egészen addig, amíg össze nem hozott az élet négy emberrel, akik egymástól függetlenül állították, hogy én a középkorban, korábbi életemben, többször is férfiként láttam meg a napvilágot, egészen a XVII. század végéig. Az első ezt rögtön közölte velem, ahogy találkoztunk. Megmosolyogtam, aztán elfelejtettem. Nem sokkal ezután egy másik ugyanezt állította. Még azt is hozzátette, hogy sokat szenvedtem. Ez sötét árnyékként borult eddigi életemre, egészen a huszonkettedik életévemig. Akkor feloszlott a sötét felhő. Ez igaz. Huszonkét éves koromig egyre jártam az elmegyógyintézeteket, egészen addig, amíg kiderült: látnoki képességgel bírok, de nem vagyok elmebeteg. Ekkor ismertem meg a férjemet is, aki rendbe tette zaklatott lelkiéletemet. Később találkoztam a negyedik emberrel, aki osztotta a másik három véleményét. Ő ki is derítette, ki mindenki voltam előző életeim során. Nyolc embert nevezett meg. Most időrendi sorrendben felsorolom őket: 1. Boszorkány a teuton időkből i. e. 300 körül. Nagyon magányosan éltem. 2. Guillaume nevű eretnek és keresztes lovag a XIII. században.
3. Olasz kézműves, egy tömlöc mélyén végeztem magányosan. 4. Sofia, svéd úrhölgy. Huszonöt éves koromban elvitt egy csúnya járvány 1593-ban. Szintén magányos lélek, lassú és kínokkal teli halált haltam. 5. Armfeldt kapitány. 1682-ben kivégeztek. 6. Jó családból való szentpétervári hölgy. 1790 körül haltam meg. 7. Greta. Ötévesen elvitt a láz. 8. Ukrajnai lány. 1860-ban születtem. Jelen életem gyermekkora és az akkori között párhuzamot vonhatunk. Végül elsüllyedtem egy mocsárban. Csúnya vég. Vajon ezért félek annyira a fulladástól? Ezek a találkozások felkeltették érdeklődésemet a lélekvándorlás iránt. A negyvenedik kötetet, „A múlt börtönében”-t ennek szenteltem. Tudomásomra jutott, hogy Cecília fivére néha segít azokon a betegeken, akik nem tudnak megszabadulni a jelenlegi, illetve korábbi életüket borító sötét árnyéktól. Én csupán azt szerettem volna tudni, mi késztet az írásra. Igen meglepődtem, amikor fény derült az igazságra. Két, feszültségekkel teli és ijesztő napot töltöttünk együtt. Akinek gyengék az idegei, jobb, ha óvakodik az ilyesmitől. Cecília bátyjával, dr. Lundberggel azt próbáltuk kideríteni, hogy jutottam arra a gondolatra, hogy leírjam a Jéghegyek Népének történetét.
Az orvos ilyesmivel még nem próbálkozott, ezért teljesen új módszert próbált ki rajtam. Egy egész napig tartott a kísérlet. Még egyszer nem vetném alá magam. Így is utána egy hétig reszkettem, ha csak rágondoltam. Az orvos segítségével transzba kerültem. Nem hipnózisba. Az ébrenlét és az álom határán lebegtem. Egy hosszú alagúton kellett átjutnom. Ez különbözött attól, amelyen akkor keltem át, amikor haldokoltam. Szűk, sötét, végtelenül hosszú alagút volt. Amikor kijutottam belőle, másik világba értem. Először egy tisztáson keltem át, eljutottam egy régi város hatalmas kőfaláig. A kapu nyitva állt. Keskeny, márvánnyal borított szűk utcákon jártam. Aki már járt Velencében vagy Dubrovnikban, el tudja képzelni a várost. Kiértem a piactérre, ahol egy öregember ült. Átnyújtott egy papírtekercset, amelyet alá kellett írnom. Az utazásnak ez a része határozottan kellemes volt. Aztán kíséretem akadt, két ember. Őket nem láttam tisztán. Mögöttem jöttek, és irányítottak, merre menjek. Sok szűk, magas házfalakkal szegélyezett utcán haladtunk át. Végül odaértünk egy súlyos kapuhoz, melyet faragott címer díszített. Bejutottunk egy terembe. Tele volt a múltban élt emberekkel. Nem tudom, mit kerestek ott. Aztán megláttam kísérőim arcát. Nem ismeretlenek azok
előtt, akik ismerik a Jéghegyek Népének történetét. Szép, lófejű lények, emberi vonásokkal. Sötétkék színben pompáztak, ezüst sörényük homlokukból a hátukra omlott. Kezük és lábuk emberformájú. A Démonok hegyének lakói! Átkísértek a termen, az ottlévők rám se hederítettek. Átnéztek rajtam. Kísérőim megálltak egy magas, díszes ajtó előtt. Kinyílt, és én beléptem rajta. Várakoznom kellett egy darabig. A sötét, magas terem üres volt. Éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Megfordultam, és elállt a lélegzetem. Egy hang sem jött ki a torkomon. Ezért nem tudtam megmondani a testvérpárnak, kit látok. Szüntelenül kérdeztek, de én egyre csak levegő után kapkodtam. Nagyon jól tudtam, kivel állok szemben, de a látvány teljesen megbénított. A bukott, feketeszárnyú angyal állt előttem teljes pompájában. Sötéten csillogó szárnyai a magas mennyezetig értek, olyan szép volt, mint egy istenség. Akkora erőt és tekintélyt sugárzott, hogy azt hittem, belehalok a látványba. A 29. kötetet róla írtam, „Lucifer szerelme” címmel. Nem hittem volna, hogy meg is jelenik előttem. Nem szólt semmit. Éreztem, amint gondolatai behatoltak az én gondolataimba. Elégedettséget és egyúttal türelmetlenséget sugároztak. Az üzenete a következő: ne csapongjak írás közben, hanem koncentráljak a legfontosabb eseményre.
Mindig is tudtam, hogy a Gonosz Tengel elleni küzdelem a legfőbb esemény. Közben összeszedtem magam annyira, hogy el tudtam mesélni, mit láttam. Az orvos azt kérdezte, Lucifer mesélt-e nekem a Jéghegyek Népéről. Erre nem tudtam egyenes választ adni. Vagy Lucifer, vagy Mikael Lind, aki szintén ott volt a teremben. Odalépett hozzám és üdvözölt. Tényleg nem tudtam a választ. Ekkor értettem meg, mi az én szerepem ebben az egészben. A Jéghegyek Népe sosem létezett. Csupán egy magasabb tekintély, Lucifer találta ki őket, hogy az emberek tudomást szerezzenek az őt ért sérelemről. Soha nem tudta megbocsátani, hogy igazságtalanul száműzték az Édenkertből. Nem hiszem, hogy a világnak jobb sora lenne egy másik isten uralma alatt. Nem hiszem, hogy Lucifer képes lett volna megoldani az emberiség problémáit. Viszont ő legalább látta az emberiség szenvedését, és segíteni próbált rajta. Nem volt könnyű visszatérnem a valóságba. Ágyba fektettek és meghagyták, pihenjek néhány órát. Körülvett a hétköznapi valóság. Játszadozó gyerekek és az autók hangja szűrődött be az ablakon. A hétköznap forgatagában megpróbáltam felidézni az imént átélteket. Csakugyan annyira biztos, hogy a Jéghegyek Népe valójában soha nem létezett?
FOLYTATTAM AZ ÍRÁST. Éppoly könnyen ment, mint korábban. Egészen addig, míg el nem jutottam a 41. kötetig, a „Démonok hegyén”-ig. Itt elakadtam. Először kellett felhívnom a kiadót, hogy késem a határidővel. Ennek több oka is volt. A „Démonok hegyén” összegző mű. El kellett olvasnom az előtte megírt negyven kötetet, hogy ne maradjon elvarratlan szál. Ráadásul széles szereplőgárdát vonultat föl a kötet. Be kellett mutatnom a Jó Tengel előtt élt ősöket és részben a taran-gaiakat is. Az is hátráltatott a munkában, hogy a történet megfilmesítésének terve kútba esett. Pedig már a szereplőket is kiválasztották. A terv meghiúsulásának több oka volt. Ezután depresszióba süllyedtem. Így a „Démonok hegyének” megírása hat hónapomba telt a szokásos egy vagy két hónap helyett. Még valami aggasztott. Problémáim akadtak Marcóval. Kezdettől fogva tudtam, hogy Nataniel lesz a kiválasztott, akiről azt jósolják, hogy majd megszületik a leszármazott, aki olyan természetfeletti képességekkel rendelkezik, amilyeneket még nem látott a világ. De Marco egyszerre csak túlnőtt a szerepén. Erősebb, érettebb lett, mint Nataniel. Már-már fölénybe került vele szemben. Legalábbis kezdett
úgy tűnni. Nem számoltam Marcóval. Alighanem Lucifer intézte úgy, hogy részt vegyen az eseményekben, mivel kételkedett abban, hogy Nataniel elég erős ahhoz, hogy felvegye a harcot a gonosz Tan-ghil ellen. Nem tudom. Elég az hozzá, hogy teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, hogyan lehetne megtalálni köztük az egyensúlyt. Végül úgy határoztam: lesz ami lesz, hagyom, hadd menjen minden tovább a maga útján. Úgysem tehettem semmit ellene. Marco fölébe kerekedett Natanielnek, egészen a végső küzdelemig. Ott aztán végre Nataniel vette át a vezetést. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Helyesen vélekedtem. Nataniel erősebbnek bizonyult. A szenvedők, az egész emberiség iránt érzett szeretete segítette a győzelemhez. Be kell vallanom, hogy Marco, bár sok nehéz órát szerzett nekem, teljesen rabul ejtett. Nyilván sok író küzd hasonló problémákkal. A démonok is fejtörést okoztak. Szívesen írtam róluk… Meg akartam változtatni az emberekben róluk kialakult ijesztő képet. Barátságosabbnak, kedvesebbnek akartam lefesteni őket. Ha egy kicsit ijesztőek, az nem baj, még használ is a tekintélyüknek. A démonokat humoros lényeknek képzeltem, akik szívesen csipkelődnek, gúnyolódnak másokon. De alapjában ártalmatlanok. A szó a görög „daimon” szóból ered. Eredeti je-
lentése olyan istenség, amely az embert a bölcsőtől a sírig kíséri és óvja a rá leselkedő veszélyektől. Tehát egyfajta védőszellem. Később kezdték az emberek a démonokat felosztani jó és rossz démonokra. No de megint elkalandoztam. A többi idegen világban tett utazásaimról akarok beszámolni.
15. fejezet BEFEKTETTEK egy időre a Leif Lundberg központba, amely a svéd erdők mélyén feküdt elrejtve. Cecília és bátyja el akartak juttatni egy másik dimenzióba. Nem mondták, de azt hiszem, aggódtak értem. Ügy gondolták, gonosz hatalom, mégpedig a Feketeszárnyú Angyalok befolyása alá kerültem a Jéghegyek Népének írása közben. Első este nem sikerült a kísérlet. Az igazat megvallva kifárasztott az utazás Valdrestől odáig. Másnap, miután kipihentem magam, két hosszú utat tettünk más dimenziókban. Nem is tudom, hogy meséljem el a történteket. Rámszámoltak, mint mindig, hogy transzba kerüljek. Mégis most valami egészen új élményben volt részem. Először is nem feküdtem, hanem ültem. Másodszor, nem haladtam át alagúton. Behunyt szemem előtt különböző víziók jelentek meg. Felhők vonultak a horizonton, sötétkék, szürke viharfelhők. Én feléjük repültem. Amikor egészen közel értem, szétváltak előttem, utat nyitottak nekem. Láttam, amint elsuhannak mellettem. Nem tudom megmondani, hány percig tartott az út a felhők között. Talán öt percig? Aztán kikerültem a felhőkből.
Utána hideg, jéggel borított vidéken találtam magam. Csillogó, fényes kristálygömbök között. Az az érzésem támadt, hogy én is ugyanilyen anyagból vagyok. Súlyos ágak csüngtek körülöttem, fagyott volt a talaj a lábam alatt. Nem láttam semmit a fagy ködfüggönyén keresztül. Nagyon rövid ideig tartott ez az állapot, majd egy másik vidékre kerültem. Ez már valóságos táj képét nyújtotta. Zöldessárga mezőkön fekete tornyokat láttam. Leif azt sugallta, szálljak feljebb. Egyre feljebb és feljebb szálltam, egy madár repült velem. Az útra sajnos nem emlékszem, csak arra, hol kötöttünk ki… Magas fennsíkra értünk. Felfelé néztem, a dimenzió legmagasabb pontja felé. Erős fényt pillantottam meg. Aranyló fényt, mely sugarait a földre bocsátotta. Az erős fény betöltötte a körülöttem lévő teret, és engem is bearanyozott. Ekkor megértettem, mivel állok szemben: Fölöttem a kozmosz. Az erő, amelyből minden ered, amely mindent éltet, embereket, állatokat, köveket, növényeket, a Földet, a Napot, a Holdat, más bolygókat és galaxisokat. Nem hasonlítható össze a látható világegyetemmel. Óriási, minden képzeletet felülmúló erő, hatalom, melyet egyesek istennek, mások belső fénynek, megint mások kozmosznak neveznek… Mindegy, minek hívjuk. Amikor belenéztem, annyira parányinak éreztem
magam, hogy torkomat a sírás fojtogatta. Végtelen nyugalom áradt szét a testemben. Engedélyt kértem, hadd hagyjam el a helyem, képtelen lettem volna tovább szembenézni ezzel az erővel. Második utazásra is sor került, néhány órával később. Még mindig igen zaklatott idegállapotban voltam. De mivel másnap már elhagyom a központot, nem akartam megfutamodni. Doktor Lundberg és felesége igazán békét, nyugalmat árasztó központot alakított ki. A fogadóépület különös formájú, középen egy hatszögletű szobával. Sehol másutt nem éreztem ilyen biztonságban magam. Még a háttérzene sem zavart. Pedig általában nem tudom elviselni. A másik utazás előkészületeire nem emlékszem. Csak arra, hogy olyan helyre kellett volna kerülnöm, ahol fehérszárnyú angyalokkal találkozhatom. De ott is Luciferrel és a Feketeszárnyú Angyalokkal találkoztam. Átéltem bánatukat, az őket ért sérelmet, és vigasztalanul potyogtak a könnyeim. Akárhogy csűrtem-csavartam, mindig ugyanarra a következtetésre jutottam. Az embereknek nincs joguk ítélkező istent teremteni, és nekik sincs joguk ítélkezni egymás fölött. Oly parányiak, oly esendőek vagyunk. Mégis folyton önfejűen bíráskodunk. HAZAFELÉ sokat gondolkoztam. A valóságon
kívül eső világokra, dimenziókra gondoltam, ahova bepillantást nyertem. Mégis úgy tűnt, mintha csak kintről, egy szűk ajtórésen leskelődtem volna be. Épphogy megsejtettem valamit. Semmit nem tudunk a világról. Csupán azt hisszük, hogy igen. Gondolataim megint a Jéghegyek Népére terelődtek. Milyen érdekes vállalkozásnak bizonyult írni róluk. Én magam is tanultam tőlük. Bátorságuk, másokkal szembeni lojalitásuk, jóságuk még azokkal szemben is, akik rosszindulattal viseltettek irántuk, példamutató. Jóleső érzés volt megismertetni az olvasókat velük. Nem kevésbé a taran-gaiakkal, ezekkel a kicsi, de bátor, büszke emberekkel. Otthon folytattam az írást, új ihletet kaptam. Az írás nem bizonyult mindig könnyű feladatnak. A Jéghegyek Népének szabadossága, erotikus kisugárzása nehezítette meg leginkább a dolgomat. Az elején igen nehezemre esett erotikus vágyaikról és azok beteljesüléséről írni. Egyrészt mert én még annak a nemzedéknek a szülötte vagyok, amely ezt illetlenségnek tartja. Másrészt gyógyíthatatlan sebeket kaptam, amikor megerőszakoltak. Számomra nem volt könnyű nyíltan írni erről. Ám Sol, Ingrid és Tula kalandjait, erotikus vágyait mégiscsak papírra kellett vetnem, ha belepirultam is. A kiadóm párszor ki is húzta a túl szókimondónak ítélt részeket. Most viszont azt hallom, hogy egyik-másik női hetilap a szexuális ta-
nácsadás rovatban könyvsorozatomnak némely kötetét ajánlja azoknak a nőolvasóknak, akik nem lelik örömüket a szexben. Ennek nagyon örülök! Továbbra is óriási tempóban írtam a sorozat egymást követő köteteit. Néha azonban nem árt egy kis szünetet tartani. Egy ilyen pillanatban kerekedtünk fel Asbjörnnel, hogy elmenjünk Tröndelagba. Ez tavaly nyáron (1988-ban) történt, épp a 43. kötetnél tartottam, melynek színhelye a Jéghegyek Népének völgye. Ez adta az ötletet, hogy felkerekedjünk, hátha rálelünk a völgyre. De aztán felhagytunk tervünkkel. Ki tudja, talán valóban rejtőzik egy ilyen titokzatos völgy fent Trollheimenben. Igazából nem volt kedvem rátalálni. Meg akartam őrizni álmomat. Azért mégis elindultunk. Ez alatt az út alatt is megbizonyosodtam arról, hogy kitalált színhelyeim léteznek a valóságban. Ahogy valamelyik könyvben írtam: „Amikor felérünk Dovréba, az első, amit megpillantunk, két régi elhagyatott viskó jobbra fent a hegyi legelőn”. Nos, legnagyobb rémületemre a valóságban is pontosan így helyezkedtek el a kunyhók. Ezért a könyvemben néhány kilométerrel arrébb költöztettem őket, nehogy a tulajdonosok kellemetlenül érezzék magukat. Néhány héttel később találkoztam két hölggyel, akik arról faggattak, jártam-e már Nittedalban? Soha, miért?
Mert amikor a Nygard gazdaságról írtam, amely ugyan már nem létezik, akkor említést tettem egy ott szolgáló, durvaságáról híres parasztról. A paraszt valóban élt. „A Holdvarázs” c. kötetben az imaházról és a tónál lévő tanyákról (ahol LindeLou lakott) is hű leírást adtam. Elsápadtam. Asbjörnnel nemrég ellátogattunk Berquarába Smålandban, és rájöttünk, minden ugyanolyan, ahogy azt a könyvemben ábrázoltam. Mint már említettem, rendkívül izgalmas vállalkozás volt a Jéghegyek Népéről írni. Fárasztó, de érdekes utazás. Nevezheti maratoni sorozatnak, aki akarja. Észak leghosszabb sorozata? Vagy felnőtteknek szóló mese? Nem tartom magam valami mélyenszántó írónak, de remélem, azért kellemes mesélőnek bizonyultam. Már említettem korábban, hogy a 41. kötetnél, a „Démonok hegyén”-nél elakadtam az írásban. Még egyszer előfordult velem ugyanez. Ennél az utolsó könyvnél. Mielőtt hozzáláttam, újra el kellett olvasnom az utolsó hat kötetet, nehogy kifelejtsek valamit, ne maradjon elvarratlan szál a cselekményben. Hiszen nem adhattam ki később egy kis füzetet ezzel a felirattal: „Bocs, ezt kifelejtettem”. Ez az egyik magyarázat. Másrészt nem akartam elszakadni hőseimtől. Késleltettem azt a pillanatot, amikor búcsút kell vennem a Jéghegyek Népétől. Hiszen nyolc éven és nyolc hónapon keresztül együtt éltem velük. Jó barátok lettünk. Elsősorban Jó Tengel volt velem egész idő alatt, és ügyelt arra,
hogy ne térjek le a helyes útról a nemzetség történetének írása közben. Nos, ez a szép időszak véget ért. ESZEMBE JUT EGY TÉLI ÉJSZAKA úgy három-négy hónappal ezelőtt… Előfordul, hogy az éjszaka közepén felébredek, gondolataim a Jéghegyek Népe körül járnak. Azt képzelem, itt vannak velem, s arra kérnek, folytassam az írást. Ilyenkor kikelek az ágyból és átmegyek a nappaliba. Nem gyújtok lámpát. Ülök egy darabig a sötétben az ablaknál. Hallgatom kutyánk békés szuszogását. Asbjörn a hálóban megérdemelt, mély álmát alussza. Ez békével tölt el. Azon az éjszakán is így cselekedtem. Ahogy kinéztem, láttam, hogy a falut vastag hótakaró borítja. A hideg téli éjszaka kékes fénybe burkolta a tájat. Itt-ott megcsillantak a kinti lámpák pöttyei. Gyermekkorom karácsonyi képeslapjait juttatta eszembe a látvány. Száz éve még koromsötét borult a falura. Talán csak néhány ablakba állított gyertya adott világot, melynek fényénél egy-egy édesanya a karácsonyi előkészületeket végezte. Boldog vagyok! Nem szoktam rágódni a múlton, de ha visszagondolok, még jobban tudom értékelni a jelenlegi életem. Eszembe jutottak a nehéz, stockholmi évek. Agyonhajszoltam magam. Drága színiiskolába jártam. Elvesztegetett idő volt.
Anyám fizette az órákat. Fanatikusan hitt tehetségemben, én annál kevésbé. El sem tudta képzelni, milyen nyomorban élek. Egy hónapban egyszer ettem meleg ételt, valami levest, az is 25 koronámba került. Ez az önpusztító élet nem tarthatott sokáig. Az éhség, a magány, a múltam nyomasztó árnyai rámtelepedtek. A pszichiátriai klinikára kerültem csontig soványodva. Amikor kiengedtek, még távolról sem voltam egészséges. Elmentem Norvégiába, Valdresbe, gyermekkorom színhelyére. Ott találkoztam Asbjörnnel, aki pártfogásába vett. Nem tudta, mekkora feladatot vállal. Eszembe jut egy másik karácsony, Göteborgban. Nem volt lakásunk. Egy szobát béreltünk, amely inkább csak kamrának volt mondható. Idegileg, lelkileg még nem jöttem rendbe. Ködfátyolon keresztül szemléltem a való világot. Karácsony éjszakáján vittek be a kórházba. Ekkor jött a világra első fiunk. Majdnem belehaltam a szülésbe. Amikor a kórházban meghallottam a karácsonyi dalokat, düh és kétségbeesés fogott el. Hogy képesek mások mulatni, amikor én élet és halál közt lebegek? Fiunk kiegyensúlyozott, jó emberkévé cseperedett. Az iskolában pótjézuskának csúfolták, mivel ezen a nevezetes estén látta meg a napvilágot. Ragaszthattak volna rá ennél rosszabb csúfnevet is. Elhessegettem a komor emlékeket. Nem akarok visszagondolni a múltamra. Olyan sokat szenved-
tem. Belémhasított a négy halva született gyermek emléke. Közelről láttam az emberi értelem lassú leépülését, és a másoknak ezzel okozott szenvedést. Rokonaim öngyilkossága, szegénység, a jegyző megalázó látogatásai, jelzálog… Most viszont nincs nálam boldogabb ember. A munkám megadja azt az örömet és szabadságot, amire mindig is vágytam. Ráadásul tisztességesen megfizetik. Az életem szerencsésen alakult, hála láthatatlan segítőmnek. No és a férjemnek, aki jóban-rosszban kitartott mellettem. Levette vállamról a terhek nagy részét, amelyeket az élet rám rakott. Három életrevaló, egészséges gyermekem született. Vőimet és menyemet sem cserélném ki másokkal. Hét unokánk természetesen a legszebb és legokosabb gyerek a földkerekségen. Melyik nagyszülő nem gondolja így? Csak az aggaszt egy kicsit, hogy legidősebb unokánk húszéves. Lehet, hogy nemsokára megszületik a dédunokánk. No de azt is kibírjuk valahogy… Családunkat elkerülte az alkohol és kábítószer káros szenvedélye. Valdresben telepedtünk le, oly sok kedves, melegszívű ember között. Soha többé nem kívánkozom a nagyvárosba! Visszamentem a hálószobába. Menet közben megsimogattam Asbjörn haját. Valaha szénfeketén göndörödött a homlokán, most már teljesen ősz. Anyám, amikor felhívtam a figyelmét rá, milyen
korán őszül a férjem, mindig azt mondta, hogy ez egészen kivételes jelenség. Nyugodtan aludt, észre sem vette, hogy bejöttem. Mindig is jó alvó volt. Bárcsak én is az lennék! Köszönöm, barátom! Köszönöm, védelmezőm, hogy életem ilyen meseszépen alakult. VISSZAMENTEM a nappaliba. Kinéztem a kéken fénylő éjszakába. Az E 68-ason nem jártak már az autók. Mindenütt csend honolt. Csak a völgyben csillogtak elszórtan a fények. Szemben a hegyoldal sötéten magasodott. A hold megvilágította a fjordot. Lassan hatalmába kerített az öröklét utáni vágy… Van valaki odakint a sötétben? Szeretném hinni.
