.HENRI LEFÈBVRE–CATHERINE RÉGULIER.
.A ritmusanalízis terve. Fordította: Várkonyi Benedek
dalmi id√nek a vallási hitekhez és el√írásokhoz való viszony. A mindennapi id√vel kizárólag a ritmusok néz√pontjából fogunk foglalkozni. A mindennapi élet tanulmányozása már nyilvánvalóvá tette azt a banális és mégis félreismert különbséget, amelyet a ciklikus és egyenes vonalú, a ritmus szabályozta és a határozott ismétl√dés uralta id√ között találunk. Az ismétl√dés fárasztó, kimerít√, egyhangú, míg egy ciklus visszatértének olyan a jellege, mintha eljövetel és esemény volna. A ciklus kezdetében – mely valójában nem más, mint újrakezdés – mindig ott érezzük a fölfedezés, a föltalálás frissességét. A hajnal folyton csodálatra méltó bájjal van teli, az éhség, a szomjúság varázslatosan újul meg… A mindennapi egyszersmind helye, színpada és tétje annak a konfliktusnak, amely a nagy, lerombolhatatlan ritmusok, valamint a termelés, a közlekedés és a lakosság társadalmi-gazdasági szervezete által el√idézett folyamat között húzódik. A mindennapi élet elemzése megmutatja, hogy a társadalmi id√ miképpen és miért társadalmi képz√dmény maga is. Amint minden képz√dmény, akár a tér, az id√ is szétválik, kettéoszlik egyrészt használatra, használati értékre, másrészt pedig cserére és csereértékre. Az id√t egyrészt eladjuk, másrészt megéljük. Innen ered egy sor hipotézis, mely kiindulópontul szolgál a ritmusanalízishez. El√ször is a mindennapi id√t kétszeresen mérjük, vagyis inkább egyszerre jelent mér√t és megmértet. Egyrészr√l fönnállnak az alapvet√ ritmusok és ciklusok, másrészr√l a karórák és faliórák mennyiségivé
1. A MINDENNAPI ÉLET ÉS A RITMUSOK
M
egjelenés el√tt álló könyvünkben bemutatjuk, hogy milyen kapcsolat áll fönn a mindennapi élet és a ritmusok, vagyis a társadalmi id√ konkrét módozatai között. A ritmustanulmány, melyre kísérletet teszünk, a mindennapi élet tanulmányozásához illeszkedik. Elmélyíti annak bizonyos néz√pontjait. A mindennapi élet az elvont, kvantitatív id√höz, a karórák és faliórák idejéhez igazodik. Ez az id√ fokozatosan nyert teret a nyugati társadalmakban, miután föltalálták a mechanikus órát, és az belépett a társadalmi gyakorlatba. Ez a homogén és deszakralizált id√ gy√zedelmeskedik, mihelyt lehet√vé válik a munkaid√ mérése. E történelmi pillanattól kezd√d√en a mindennapiság idejévé válik, a térbeli munkaszervezésnek rendelve alá a mindennapiság más néz√pontjait: az alvás és ébredés idejét, az étkezések és a magánélet idejét, a feln√ttek és gyermekek kapcsolatát, a szórakozást és a szabadid√t, a lakóhelyhez f∫z√d√ kapcsolatot. Ám eközben a mindennapi életet továbbra is a világegyetem és az élet ritmusai uralják és szabályozzák: a nappalok és éjszakák, a hónapok és az évszakok, még pontosabban a biológiai ritmusok. Mindez a biológiai ritmusok és a homogén id√höz kapcsolódó ismétl√d√ folyamatok közti folyamatos interakcióhoz vezet. Ennek az interakciónak vannak bizonyos aspektusai, amelyeket félreteszünk, mint például a társa-
Henri Lefèbvre et Catherine Régulier: „Le projet rythmanalytique.” In: Communications, 41. pp. 191–199. (1985) Lefèbvre következô könyvében nem jelent meg a cikk: U√: „Éléments de rhytmanalyse.” Paris, Editions Syllepse, 1992.
71
Henri Lefèbvre–Catherine Régulier
tett ideje monoton ismétléseket hoz létre. Az ismétlést a ciklusok keltik életre, azáltal, hogy át- meg átjárják azt. Nem e kett√s mértéknek köszönhet√-e, hogy a mindennapiság kialakulhatott, állandósulhatott és úgymond intézményesülhetett a modern korban? Másodszor, éles és elkeseredett harcot vívunk az id√ és az id√ alkalmazása körül. E harcnak a legmeglep√bb folyományait látjuk. A természetesnek mondott ritmusok sokféle, technológiai vagy társadalmigazdasági okok miatt módosulnak, ez elmélyült kutatást igényel. Például az éjszakai tevékenységek gyakoribbakká válnak, és összezavarják a huszonnégy órás életritmust. Mintha a nappal nem volna elegend√ ahhoz, hogy elvégezzük az ismétl√d√ föladatokat, a társadalmi gyakorlat lassanként kikezdi az éjszakát. Hétvégén a heti pihenés és hagyományos áhítat helyett kitör a szombat esti láz. Harmadszor, a mennyiségivé tett id√ alárendel√dik a mai társadalom egy nagyon általános szabályának: egyforma és egyhangú lesz, miközben szétforgácsolódik, széttöredezik. Akár a tér, részekre, darabokra oszlik: közlekedésre – mely maga is töredezett –, különféle munkákra, szórakozásra, szabadid√re. Nincs id√ arra, hogy mindent elvégezzünk, de minden „elvégzésnek” megvan a maga ideje. E töredékek hierarchiába szervez√dnek, ám javarészt a munka marad az a viszonyítási alap, melyhez mindent igazítani próbálunk. A munka jelent√ségének csökkenése tehát csak viszonylagos, a munkanélküliség id√szakában a munka ismét felértékel√dik. Eközben a ritmus zavarai egyre gyakoribbak lesznek, akárcsak az ideginek mondott zavarok. Nem helytelen, ha azt mondjuk, hogy az agynak és az idegeknek is megvan a maguk ritmusa, akárcsak az érzékeknek és az intellektusnak. A ritmusanalízis néz√pontjából a „nappalokat” és az id√ fölhasználását a társadalmi kategóriák, a nemek, az életkorok segítségével írhatjuk le. Meg kell jegyeznünk, hogy még a tárgyak is id√fogyasztók, egyéni követeléseikkel beíródnak az id√fölhasználásba. Egy mosógép éppúgy elfogyasztja a maga id√töredékét (m∫ködtetést és karbantartást igényel), ahogy a térb√l is helyet foglal magának. Az étkezés id√zítése társadalmi konvenciókból fakad, hiszen országonként eltér. Ha az ember hozzászokott, hogy délben és este nyolckor eszik, ekkorra meg is éhezik. Meglehet, évtizedek kellenek ahhoz, hogy a test behódoljon e ritmusok el√tt, és nem ritka, hogy a gyermekek elutasítják a társadalmi ritmusokat. Ami az értelmi összpontosítást és a vele járó tevékenységeket illeti (olvasás, írás, elemzés), ezeknek is megvan
a saját ritmusuk, melyet a szokás hoz létre, vagyis a többé-kevésbé harmonikus kompromisszum az ismétl√d√, a ciklikus és a váratlan között. Ezek a viselkedések, amelyeket az id√ felosztása révén, jól meghatározott ritmusokat követve alakítunk ki, ugyanakkor a spontaneitás benyomását is keltik. Automatizmus vagy spontaneitás? Alapvet√ szükségletnek tekintjük azt, ami küls√ kényszerekb√l fakad. Az, aki reggel hatkor fölkel, mert munkája ezt a ritmust határozza meg, talán még álmos, és alvásra van szüksége. Az ismétl√d√nek és a ritmikusnak ez az interakciója nem hozza-e magával a test kizsákmányolását? Ezt a megfosztást már sokszor hangsúlyozták, és fölhívták rá a figyelmet, anélkül, hogy minden oka föltárult volna. A mindennapi életben a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó viszonylagosság így minden egyes „alanynak” úgy t∫nik föl, mint szükséges és abszolút, mint lényeges és autentikus. Vezessünk be új elemet a mindennapi id√be, és ez a konstrukció meginog, összeomlással fenyeget, rámutatva, hogy a rendszer sem szükséges, sem autentikus nem volt. Álmatlanná, szerelmessé vagy bulimiássá válni – ez egy másik mindennapiságba vezet el… A mindennapi élet által ritmizált szervezet bizonyos értelemben azt jelenti, hogy létezik egy személyesebb, bels√ világ. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy létezik egy küls√bb is (ami megfelel Hegel nevezetes formulájának). Sem illúzióról, sem pedig ideológiáról nincsen szó, hanem realitásról. Az átvett ritmusok egyszerre bels√k és társadalmiak. A modern világ egy napján nagyjából mindenki ugyanazt csinálja, nagyjából ugyanabban az id√ben, mégis úgy t∫nik, mintha mindenki magától tenné ezt. A ciklus és a lineáris: kategóriák, azaz fogalmak vagy elképzelések. E két szó mindegyike tények és jelenségek rendkívül sokféleségét írja le –, jelöli meg. A ciklikus mozgások és folyamatok, hullámzások, rezgések, visszatérések és forgások megszámlálhatatlanok, a mikroszkopikustól a csillagászati méretekig, a molekuláktól a galaxisokig, a szívveréseken vagy pupillamozgásokon, a lélegzésen, a nappalok és éjszakák, a hónapok és évszakok váltakozásán stb. át. Ami a lineárist illeti: ez azonos dolgok bármilyen egymásutániságát írja le, melyeket többé-kevésbé nagy id√köz választ el egymástól – egy vízcsepp leesése, kalapácsütés, motorzaj stb. E fogalmak szó szerinti jelentésének meghatározása azonban nem tünteti el a konnotációkat. A ciklikust inkább kedvez√en értékeljük: a kozmoszból, a világiból, a természetb√l fakad. Mindenki maga elé tudja képzelni a tenger hullámait – ez jó megjelenése a ciklikusnak, sokféle az
72
A ritmusanalízis terve
értelme – vagy a hanghullámokat, a huszonnégy órás vagy havi életritmust. A lineáris egyhangúnak, fárasztónak, mi több, elviselhetetlennek tetszik. A ciklikusnak és a lineárisnak a kapcsolata – interakciók, interferenciák, az egyik uralma a másik fölött vagy az egyik lázadása a másik ellen – nem egyszer∫: konfliktusos egység van közöttük. Szüntelen harc közepette kölcsönösen egymásba hatolnak, hol kompromisszum, hol pedig zavar formájában. Ám eközben föloldhatatlan egység van közöttük: az órában az ismétl√dés, a tiktak méri az órák és napok ciklusát, és fordítva. Az ipari gyakorlatban, ahol a lineáris ismétl√dés látszik gy√zedelmeskedni, még er√teljesebb a harc. Ha tehát a ciklikus és a lineáris az id√nek és a ritmusnak általános jellegzetességekkel bíró kategóriái (közöttük ott a mérték, az egymás általi mérték, mely mindkett√jüket mértté-mér√vé teszi), nincsenek-e más kategóriák is? Nincsenek-e az id√nek és a ritmusnak más karakterisztikus jegyei? Nincsenek-e más id√k? Annak az id√nek, melyet ideiglenesen „alkalmazott id√nek” fogunk nevezni, megvannak a maga sajátosságai. Ez olyan id√ – akár közönséges, akár kivételes –, amely megfeledkezik az id√r√l, amely alatt az id√ többé nem számít(ódik). Váratlanul következik be vagy történik meg, amikor egy tevékenység elhozza a teljességet: lehet, hogy ez a tevékenység hétköznapi lesz (foglalatosság, munka) vagy kifinomult (meditáció vagy kontempláció), spontán (a gyermek, s√t a feln√ttek játéka) vagy bonyolult. Ez a tevékenység összhangban van önmagával és a világgal. Inkább van önteremt√ és adottság jellege, mintsem kötelez√ vagy kívülr√l érkez√, kényszerít√ jellege. E tevékenység az id√ben létezik, maga is id√, de nem tükrözi azt vissza. Hogy jól tegyük föl a ritmusok kérdését, térjünk vissza a mindennapi élethez és egy napnak a leírásához. Az id√ alkalmazása földarabolja, részekre osztja az életet. Egy realista megközelítés abban állna, hogy ezeket a részeket aprólékosan leírjuk. E realizmus vizsgálat alá venné a táplálkozással, öltözködéssel, tisztálkodással, közlekedéssel stb. kapcsolatos tevékenységeket. Számba venné az alkalmazott termékeket. Egy efféle leírás bár tudományosnak t∫nik, nem megfelel√: képtelen a mindennapiság megragadására, mert az nem az eltelt id√közök sorozata, hanem ezeknek az id√közöknek a láncolata az id√ben, tehát a ritmusa. A töredékek tanulmányozása lehet√vé teszi ugyan, hogy elméletbe foglaljuk a mindennapiság bizonyos struktúráit, de túlzottan el√nyben részesíti a véletlenszer∫t a lényeges rovására.
2. MI A RITMUS?
M
indenki tudni véli, mit jelent ez a szó. Valójában azonban mindenki csak tapasztalati úton érzi, ami nagyon messze esik a valódi tudástól: a ritmus az életünk, nem pedig a tudásunk része. A megfigyelés még messze van a meghatározástól, ráadásul egészen más megragadni egy bizonyos ritmust (egy dallam, a lélegzet vagy a szívdobogás ritmusát) vagy kidolgozni a ritmus egy olyan fölfogását, amely képes a különböz√ ritmusok egyidej∫ségét és összekuszálódását, különböz√ségét és egységét megragadni. És mégis, mi mindannyian megtestesítjük e különböz√ kapcsolatokból álló egységet; e kapcsolatoknak a különböz√ aspektusai alárendel√dnek a centrifugális cselekvésnek, kifelé orientálódnak, a Másik és a Világ felé, olyannyira, hogy szem el√l tévesztjük √ket. Ritmusaink legtöbbjének csak akkor ébredünk tudatára, amikor a ritmus felborulásától rendetlenségt√l kezdünk szenvedni. Az észlel√ személy organikus, pszichés és szociális egységét azok a ritmusok alkotják, amelyek maguk a megfigyelt/észlelt tárgyak, környezet és személyek hoznak létre. Arra van tehát szükségünk, hogy megkülönböztessük, összehasonlítsuk és elemezzük az éhség és a szomjúság, az álom és az ébrenlét, a szexualitás és az intellektuális tevékenység ritmusait. Ahhoz, hogy ritmus jöjjön létre, az szükséges, hogy egy mozgásban ismétl√dés legyen, de nem mindegy, hogy milyen ismétl√dés. Az önmagával azonos zajnak az egyhangú visszatérése nem ritmus, mint ahogy nem az egy zuhanó k√ vagy egy pályáján mozgó tárgy sem. Fülünk és agyunk – ez utóbbi mindenképpen – azonban ritmust próbál belevinni minden ismétlésbe, még ha az teljesen lineáris is. Ahhoz, hogy ritmus jöjjön létre, szükség van szabály szerinti visszatér√ megállásokra, csöndekre, szünetekre és intervallumokra az er√s és gyönge id√k egymásutániságában, melyeknek ismétl√dése szintén szabálynak vagy törvénynek van alávetve (hosszú és rövid id√k, amelyek el√re várható módon ismétl√dnek). A ritmus tehát magával hoz, megenged egy másfajta id√t, min√ségi tartamot. És létrehozza az ismétléseket, töréseket és visszatéréseket. A mérték, pontosabban a bels√ mérték (amely különbözik ugyan, de nem választható el a küls√ mértékt√l) mint t id√ (az óra vagy metronóm ideje) nem más, mint egy homogén és mennyiségi paraméter. A cselekvések kölcsönhatásában a küls√ mérték a bels√ mérték fölé helyezhet√ és heyezend√, de nem szabad √ket összekeverni. A kezdetük, s√t a
73
Henri Lefèbvre–Catherine Régulier
végük vagy céljuk sem azonos. E kett√s mérték belép a ritmus meghatározásába, min√ségénél fogva nem visszavezethet√ egy egyszer∫ definícióhoz, éppen ellenkez√leg, komplex (dialektikus) kapcsolatokat hozva magával. Tehát csak egy nem mechanikus mozgásnak lehet ritmusa; ami pusztán mechanikai, az a mennyiség és nem a min√ség területére tartozik. Mindazonáltal eme állítással kapcsolatban néhány fönntartást kell megfogalmazni. Például széles kapcsolat fedezhet√ föl a ritmusok és a matematikailag és fizikailag tanulmányozható hullámmozgások között. A hangok, a zenei mozgásnak eme elemei sajátosságaikkal és kombinációikkal (magasság, a vibrátók frekvenciája, a skálán elfoglalt hely a súlyostól az élesig tartó kontinuumban, intenzitás, hangszín) komplex vibrációkból, hullámmozgásokból fakadnak, melyek az akkordokba és harmóniákba lépnek be. Kés√bb visszatérünk ehhez, amikor mélyebben vizsgáljuk meg a muzikalitás és a ritmus kapcsolatát. Pillanatnyilag elegend√ megjegyeznünk, hogy a ritmus föltételez: a) id√leges elemeket, melyek jól elkülönítettek, hangsúlyozottak, tehát kontrasztosak, s√t szemben állók, mint az er√s és gyenge id√k. b) együttes mozgást, amely magával hozza mind ezeket az elemeket (például egy többé-kevésbé gyors kering√tételt). E kett√s néz√pont révén a ritmus az id√nek, a mozgásnak, a fejl√désnek egy általános konstrukciójába lép be. Így megjelenik a filozófiai problematika is: ez az ismétlés és fejl√dés, az Önmaga és a Másik kapcsolata. Itt már meg kell jegyeznünk, hogy a ritmus – azzal, hogy mértéket hoz magával – egyfajta emlékezetet implikál. Miközben a mechanikus ismétlés azáltal tartja fenn magát, hogy reprodukálja a megel√z√ pillanatot, a ritmust a folyamatot elindító mérték és az ebben beálló változások együttesen √rzik meg. Vagyis a ritmus egy folyamat reprodukciója a maga sokféleségével és pluralitásával. Nem megismétli az „ugyanaz”-t, hanem alárendeli a másságnak, s√t a változásnak, vagyis a különböz√ségnek. Ahhoz, hogy a ritmust és az összetett ritmusokat finoman, el√re kialakított vélemény alapján, ám élénken megvizsgáljuk, elegend√, ha figyelmesen szemléljük a tenger felszínét. A hullámok egymást követik: fölveszik a partnak, a sziklafalnak, a meredélynek a formáját. Ezeknek a hullámoknak ritmusuk van, mely függ az évszaktól, a vízt√l és a szelekt√l, de a tengert√l is, amely szállítja, elhozza a hullámokat. Minden tengernek megvan a maga ritmusa, a Földközi-tengeré nem olyan, mint az óceánoké. De néz-
zünk meg jól minden hullámot. Szüntelenül változnak. Ahogy közelednek a parthoz, megtörnek; számos kisebb hullámot hoznak magukkal egészen a legapróbb remegésekig, terelik √ket, ám azok nem mennek mindig ugyanabba az irányba. A hullámok és hullámzások a frekvenciával, az amplitúdóval és a helyzeti energiával jellemezhet√k. Ha a hullámokat figyeljük, könnyedén észrevehetjük azt a jelenséget, amelyet a fizikusok a kis mozgások egymásra rakódásának neveznek. Az er√s hullámok tajtékozva ütköznek össze, zajosan interferálódnak. A kis hullámzások egymást keresztezik, és ahelyett, hogy összeütköznének, lecsillapulnak. Ha áramlást vagy néhány szilárd tárgyat látunk, amelyet tiszta mozgás tart lendületben, képzetünk lehet arról, hogy mi a poliritmikus mez√, mi több, megláthatjuk, milyen a kapcsolat a komplex folyamatok és mozgási pályák, a testek és a hullámzások között. Ugyanakkor a ritmusokról még nem létezik átfogó elmélet. Az id√t a tért√l régi beidegzettség választja el, a mai fizikai elméletek ellenére, amelyek kapcsolatot föltételeznek közöttük. Ezeknek az elméleteknek azonban a mai napig sem sikerült olyan egységes koncepciót alkotniuk, amely képes számot adni a sokféleségr√l és a különbségekr√l is. És most itt van a ritmusanalízis hipotézise. A test? A mi testünk? Ritmusok kötegéb√l áll. Miért nem azt mondjuk inkább: csokrából vagy kévéjéb√l? Azért, mert e szavaknak esztétikai konnotációjuk van, mintha a természet – akár egy m∫vész – szándékosan készítette volna el√ és rendezte volna el a szépséget, a testek harmóniáját. Ami, meglehet, nem is téves elképzelés, itt mindenesetre korai err√l beszélni. Az él√ – poliritmikus – test különböz√ ritmusokból áll össze; mindegyik „résznek”, mindegyik szervnek vagy m∫ködésnek megvan a saját ritmusa egymással örökös interakcióban, vitathatatlanul „metastabil” egyensúlyban, mindig kompromisszumban, és leggyakrabban újra elrendezkedve, kivéve akkor, ha zavar áll be. Hogyan történik ez? Egy egyszer∫ mechanizmus révén? Vagy a kibernetika mintájára homeosztázis révén? Vagy talán finomabb módon, például a központok hierarchiája révén, vagy egy föls√bb központ által, amely elrendeli a relációs tevékenységet? Ez kérdéseink egyike. De a test – mind a társadalmi, mind pedig a kozmikus – környezete szintén ritmikus kötegb√l áll („köteg” abban az értelemben, amikor nem pejoratívan azt mondjuk, hogy egy komplex akkord különböz√ vonásokat és különböz√ jegyeket egyesítve „hangzó köteg”-et alkot). Nézzük ezt a rétet, ezt a kertet, ezeket a fákat, ezeket a háza-
74
A ritmusanalízis terve
kat. Egyidej∫ségben mutatkoznak meg, tárulkoznak föl el√ttünk. Márpedig ez az egyidej∫ség egy bizonyos pontig nem más, mint látszat, felszín, látványosság. Nézzünk mélyebbre. Ne féljünk attól, hogy zavarossá tesszük ezt a felszínt, hogy fölkavarjuk tisztaságát. Tegyünk úgy, mint a szél, amely hajlítja a fák ágait. Tekintetünk hatoljon mélyebbre, hogy ne csak visszaver√djék, tükröz√djék, hanem haladja meg saját határait. Azonnal észrevesszük, hogy minden egyes növénynek, minden egyes fának megvan a maga ritmusa. S√t, több ritmusa van: levelek, virágok, gyümölcsök vagy magok. Ezen a cseresznyefán a tavaszi virágok a levelekkel együtt születtek meg, amelyek túlélik a gyümölcsöket, és majd csak √sszel hullanak le, ráadásul nem is egyszerre. Ett√l kezdve „szimfonikusan” vagy „poliritmikusan” ragadunk meg minden lényt vagy minden létez√t, minden él√ vagy nem él√ testet. Tér-idejében ragadjuk meg, a maga helyén, alakulás közben, és így járunk el a házakkal, az épületekkel, s√t a városokkal és a tájakkal is. Az egyidej∫ség megtéveszt√ volna? A szinkronizmus csalóka? Igen is, meg nem is. Nem: a távolságok id√ben és térben történ√ kvázi-megszüntetése a jelenlegi kommunikációs eszközök segítségével természetesen nem jelent√ség nélküli. Egyszer∫en csak „látni” kell az egyenesben, a televízióban sugárzott híradások fölkeltette érdekl√dést. A történés pillanatában veszünk részt az eseményekben. Nézzük a vérfürd√ket, a holttesteket, látjuk a robbanásokat. A rakéták, a lövedékek a szemünk láttára indulnak el, és tartanak a cél felé. Ott vagyunk! – De nem, nem vagyunk ott. Az a csalóka benyomásunk, mintha ott lennénk. Szubjektivitás! A karosszékünkben ülünk a kis képerny√ el√tt, mely találó kifejezés, hiszen erny√ mögé rejti a képet, amit megmutatni akar. Az egyidej∫ség nem kizárólag a drámákat vagy a tragédiákat palástolja el. Elrejti az id√t, a diakróniát. Nemcsak a történelemre és a genezisre van azonban hatással, hanem a különböz√ helyekre és ritmusokra, tehát országokra és népekre is. Párhuzamos tévedés és a mesterséges egyidej∫séggel járó szükségszer∫ csalódás: örökös visszatérés a történelemhez. Mert jelen id√r√l van szó! Ezekb√l a kezdeti megfigyelésekb√l az következik, hogy az él√ testre a benne lév√ szervek interakciójaként lehet és kell tekinteni. Mindegyik szervnek megvan a maga ritmusa, ám mindegyikük a tér-id√ globalitásának van alávetve. Ráadásul az emberi test helyszíne és központja a biológiai, a fiziológiai (természeti) és a társadalmi (gyakorta „kulturálisnak” nevezik) közti interakciónak; mindegyik szintnek,
mindegyik dimenziónak megvan a maga sajátossága, a maga tere és ideje, ha úgy tetszik, ritmusa. Ez az együttes, melynek stabilitását semmi sem biztosítja, elkerülhetetlenül stresszhez, bajokhoz és zavarokhoz vezet. Innen ered a léptékeknek, arányoknak és ritmusoknak a jelent√sége. A modern filozófia, hogy megértse a fizikai realitást és az emberi létezés fiziológiai és érzékelhet√ realitásával való kapcsolatát, két sémát javasolt: a kantit vagy neo-kantit és az empirikust vagy pozitivistát. Az els√ szerint a jelenségek – az érzetek áramlása – a priori kategóriák alapján osztályozódik, rendez√dik, szervez√dik, vagyis az alanyhoz és a tudathoz viszonyítva bels√dlegesek, beleértve az id√t és a teret. A magánvaló (a numenális) elkerüli ennek az „alanynak” a megragadását. Az empirizmus és a pozitivizmus szerint az érzékelhet√ dolgok maguktól rendez√dnek egyidej∫, implikációs, láncolati viszonyokba. „Ha A implikálja B-t, és B implikálja C-t, A implikálja C-t.” Nincs szükség más kategóriákra, mint logikaiakra, amelyek egyébiránt nem kategóriák, hanem kísérleti evidenciák, formális nyelvezetbe téve. Ám a tudás Newtontól Einsteinen át a mai fizikáig más utat követ, amelyet szintén egyes filozófiák jelöltek ki, mint például Feuerbaché. Azt állíthatjuk, hogy csak a természet dolgaival, az el√állított tárgyakkal, egyszóval a realitásokkal való viszonyunkat észleljük. Olyannyira, hogy különbséget kell tennünk a látszatok – melyek önmaguk valósággal bírnak – és aközött, amelyek valójában e dolgokban rejlenek. A dolgok (ez a faasztal, ez a ceruza stb.) például tehetetlennek látszanak, holott valójában mozognak, már csak a Föld mozgása miatt is. Energia, mozgás van bennük, változnak stb. A társadalmi kapcsolatokban ugyanaz a helyzet, mint a fizikai valóságban: ez az el√ttem hever√ mozdulatlan tárgy munka eredménye; az áru egész láncolata rejtezik benne, anyagi és társadalmi tárgy. Következésképpen a dolgokon, a jelenségeken, a közvetlen érzetek áramlásán túlra kell mennünk, de jelenségnek és érzékelhet√ dolognak sem az innens√, sem pedig a túlsó oldala nem meghatározott bels√ módon és tisztán a priori, amint azt a kanti tradíció hitte. Léptékünk meghatározza, hogy hol vagyunk, helyünket a világegyetem tér-idejében, hogy mit fogunk föl bel√le, ami aztán kiindulópontul szolgál a gyakorlathoz és az elméleti megismeréshez. A mikro és a makro kicsúszik kezeink közül, noha a megismerés és a megismerttel való viszonyuk révén fokozatosan elérhetjük √ket. Ritmusaink tágas és végtelenül
75
Henri Lefèbvre–Catherine Régulier
összetett világba vezetnek bennünket. Egy bizonyos tapasztalatot kényszerítenek ránk, e tapasztalat elemeivel együtt. Vegyük például a fényt. Nem részecskéket hordozó hullámmozgásként fogjuk föl, hanem mint a dolgokat átváltoztató csoda, mint a tárgyak megvilágítása, mint a dolgok felszínén végbemen√ játék. Ez a szubjektív fölfogás azonban egy olyan objektivitást is tartalmaz, amely lehet√vé tette, hogy a kutatás és számítások hosszú évszázadai után megragadjunk egy fizikai valóságot a világító jelenségek alatt, mégha kimerít√ meghatározását nem is tudjuk adni. A hullámmozgások spektruma (párosítva a mozgási pályákkal, vagy éppen ellenkez√leg, a velük való kapcsolat nélkül) meghatározatlanul, talán végtelenül terjed ki a makrótól a mikróig, a részecskemozgásoktól a metagalaxisok mozgásáig. A relativista gondolkodás arra kötelez, hogy elutasítsunk minden rögzített és meghatározott hivatkozást. Egy hivatkozási rendszer csak id√leges, alkalmi lehet; így ma szemére vethetjük Einsteinnek, hogy megcáfolta ugyan a newtoni tér és id√ abszolútumát, közben azonban meg√rzött egy abszolútumot, egy világegyetem-állandót, a fény sebességét. Az óriási spektrumban csak azt ragadjuk meg és fogjuk föl, ami megfelel a mi saját ritmusunknak, szerveink ritmusának, a hullámmozgások spektruma meghatározatlanul, talán végtelenül terjed a mikro szintt√l a makróig, a részecskék mozgásától a metagalaxisokéig (hanghullámok és ultrahangok, infravörös és ultraibolya stb.). Talán el tudunk képzelni
olyan létez√ket, amelyeknek percepciós mez√je kiterjedtebb. Vagy létre tudunk hozni olyan eszközöket, amelyek ténylegesen kiterjesztik ezt a mez√t. A mez√ azonban ugyanúgy tartja határait, korlátait, mezsgyéjét. Prótagorasz antik formulája szerint az ember (a faj) fizikai és fiziológiai léte a világ mértéke. Nemcsak arról van szó, hogy ismereteink függnek saját felépítésünkt√l, hanem hogy a világ (a természet, a föld, és amit égnek nevezünk, testnek és a társadalmi kapcsolatokba való illeszkedésének stb.) is csak e felépítésünkhöz képest, ezzel arányosan tárulkozik fel. Nem a priori kategóriákkal rendelkezünk, hanem érzékszervekkel és eszközekkel. Filozofikusabban megfogalmazva: egy másik lépték másik világot határozna meg. Ez ugyanaz a világ volna? Kétségkívül, ám másképpen fölfogott. Az emberi faj, anélkül, hogy tudná (ami nem azt jelenti, hogy „tudattalanul”), a világegyetem közepén azokat a mozgásokat teszi magáévá, amelyek megfelelnek az √ saját mozgásainak. A fül, a szem és a tekintet, a kéz nem rendelkezik semmilyen passzív és egyszer∫en rögzít√ apparátussal. Az alakított, a megformált, az el√állított beleilleszkedik ebbe a léptékbe, amelyr√l azt is meg kell értenünk, hogy nincsen benne semmi véletlenszer∫ vagy önkényes. A Föld, a Föld felszínén végbemen√ véletlenek és ciklusok léptéke ez. Ami nem azt jelenti, hogy a termelés kizárólag a természet adta dolgok és tárgyak lemásolása volna. A teremtett nem tér vissza ebbe a léptékbe, hanem vagy túlhaladja vagy átváltoztatja azt.
76
