A Pandora’s TeAm bemutatja: JENNIFER MURGIA ANGYALCSILLAG Release date: 2011-06-22 A Könyv Megjelenésének éve:…………….................2011 Kiadó:………….............….........................................…IPC Oldalszám:…..………………….…….........................214 Az eredeti köny oldalszáma:………………..…………284 Fejezetek száma:………..……….…………………...…33 ISBN:…...……..…..….............................. 9789636353896 Rendszer Igény: …………….…Office 97+; OpenOffice3+ Egyéni font készlet:…………………..……() Igen (X)Nem A könyvet nem kell megköszönnöd, hobbyból csináljuk. De tiszteld meg a munkánkat azzal, hogy ezt az oldalt benne hagyod a doc.-ban, és változatlan formában töltöd fel más oldalakra! Ha tetszik a könyv, és megengedheted magadnak, vásárold meg,ezzel is támogatva a szerzőket/kiadókat! Az ebook olvasása nem helyettesíti a papír alapú könyvet, és a polcodra sem tudod feltenni!
JENNIFER MURGIA
ANGYALCSILLAG
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jennifer Murgia: Angel Star Copyright ©2010 by Jennifer Murgia All rights reserved.
A mű nem valós eseményeken alapul. A benne szereplő nevek, személyek, helyek és események a szerző képzeletének szüleményei. Bárminemű hasonlóság valóságos, élő vagy holt személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel pusztán a véletlen műve.
Fordította: Fügedi Tímea Borítóterv: Vallyon Krisztina
Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2011 Hungarian translation © by Fügedi Tímea, 2011
Christiannak és Megannek – az én két angyalomnak. És a férjemnek, Chrisnek – tiéd a szívem.
„Mert meg van írva: Az ő angyalinak parancsol te felőled, hogy megőrizzenek téged” Lukács 4:10
Előszó Tudtam, hogy ütött a halálom órája. Különös, hogy pár nap leforgása alatt ide jutottam. Éreztem, hogy remegek. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt... Nem akartam rágondolni. Megmarkoltam az aprócska tőrt: gyönyörű és halálos fegyvert tartottam a kezemben. Apró vésetek csillantak meg az aranyozott markolaton, az arkangyalok bukásának történetét regélték el finoman kidolgozott részleteikkel. Nyeltem egy nagyot. Isten vajon most befogad engem? Még mardosott a kétség, pedig már döntöttem. Nem töprengtem tovább, belemélyesztettem a tőrt a szívembe, remélve, hogy a tervem valóra válik. Zihálva előredőltem, ujjaimmal kapkodva kutattam valami után, amibe belekapaszkodhatok. Végül elkaptam a függönyt és nagy robajjal lerántottam. A rúd kiszakadt a falból, csak néhány hatalmas, tátongó lyukat hagyott maga után. Ekkor megnyílt az ég is, mintha a bársonyos éjszaka elirigyelte volna a faltól a repedéseit, és az eső özönvízszerűen áradt a földre. Szemem lecsukódott, körülöttem minden elhomályosodott, én pedig csak feküdtem, miközben az eső sietve átszínezte az égboltot, és a mennyek elsirattak engem.
Angyalcsillag
Első fejezet Ismét megjelent. Újra hallottam a verdesést és a szárnyak suhogását. Lassan lehunytam a szemem, és ezúttal is meggyőztem magam, hogy ez biztosan nem a valóság. Csak álmodtam – már megint. Pedig tisztán éreztem a szellőt a bőrömön, a hajam pedig meglibbent az arcom körül. Vibrált körülöttem a levegő, a szívverésem felgyorsult. Elfojtottam a rettegést, és azt tettem, amit tennem kellett. Kinyitottam a szemem. Miközben az agyam lassan ébredezett, a plafonomon elnyúló hosszú, különös árnyakat tanulmányoztam és felidéztem az álmomat. Mert csak álom volt, ugye? Egy álom, ami nagyon is valóságosnak látszik, mihelyst lehunyom a szemem. Olyan álom, amiből kétségbeesetten igyekszem felébredni, és amit mégis minden erőmmel próbálok felidézni, mihelyst kinyitom a szemem. Még ekkor is magamon éreztem azt a viharos, koromsötét, félelmet nem ismerő tekintetet, ami engem figyelt, miközben én békésebb, hétköznapibb álmok után kutattam az éjjeli órák emlékében – de már vége. Felébredtem. Márciushoz képest elég meleg volt a szobámban; kis ventilátorom még a szekrényben várakozott a kánikulára, így teljesen értetlenül túrtam nyirkos kezemmel hosszú, izzadságtól nedves hajamba, ami 2
Pandora’s TeAm
pár perccel korábban még finoman terült szét a párnám körül. Nem is emlékeztem rá, hogy ágyba bújtam és elaludtam volna, most mégis a takaró alatt feküdtem remegve, mint annyi más éjjelen. Képtelen lettem volna visszaaludni, így kivonszoltam magam az ágyból és átkecmeregtem a számítógépemhez, amit véletlenül bekapcsolva felejtettem éjszakára. Egy reklám bámult rám vissza a Chia állatkákról. Ch… ch… ch… viszlát! Két e-mailem érkezett, ásítozva rájuk kattintottam. Az első egy nyomtatható Barnes&Noble vásárlási utalvány. – Húszszázalékos kedvezmény, nem is rossz – suttogtam magamnak álmosan. Szégyenlősen végignéztem a könyvespolcomon és a már óriásira duzzadt gyűjteményemen. – Mit számít még egy könyv? Anyám, aki könyvtáros, állandóan próbál meggyőzni, hogy inkább kölcsönözzem ki a könyveket, ne költsem rájuk kevéske zsebpénzemet, de nekem egyszerűen muszáj. Nem tudok lemondani erről az örömről. Aztán a következő e-mailre ugrottam, és a bőröm azonnal bizseregni kezdett a félelemtől. Brynn Hansontól érkezett: ő a Carver gimi gyönyörű, önjelölt királynője. Én pedig sajnos a kedvenc áldozata lettem. Kelletlenül bár, de megnyitottam. Csak egyetlen szót írt, de ennyi is elég volt, hogy az egész testem görcsbe ránduljon. Flúgos. Újra elolvastam. Tulajdonképpen jó párszor elolvastam, nem tudtam elhinni, hogy gyűlölete utat talált a számítógépemre – hogy ezt ténylegesen nekem szánta. Gyorsan rákattintottam a törlés ikonra, mintha csak egy gusztustalan bogarat kellene a kukába dobnom. – Na majd ha Claire-nek elmesélem – mormogtam magamban, azon töprengve, hogyan kezelné a helyzetet a legjobb barátnőm. Valószínűleg visszaküldené Brynn-nek, hogy megízleltesse vele a saját főztjét. De én? Én még mindig azt reméltem, hogy a törlés gombbal örökre eltüntethetem. 3
Angyalcsillag
Az iPodom sárgászöld kijelzője 6:12-t mutatott az éjjeliszekrényen. Felálltam és kinyújtóztam, karomat keresztbe fontam az arcom előtt, eltakarva magam elől ez egyébként igencsak divatjamúlt hálószobámat. A halványlila falat Evanescence-poszterek és angyalokat ábrázoló vázlatok borították, de a szoba többi része teljesen reménytelen volt. Eligazgattam az ágytakarót, elraktam a Rettentő gyönyörűség egy szamárfüles példányát és elkezdtem összeszedelőzködni az iskolába, mert jól tudtam, hogy Claire nagyon is hamar megnyomja a dudát a kis fehér kabrióján. Az iskolabuszra pedig nem voltam hajlandó felülni. Másodikos emlékek viharzottak át az agyamon. Abban az évben kezdett Brynn gyötörni, kicsúfolta a horgolt kalapot, amit Karen néni készített nekem. Ennek és a reggelire elfogyasztott tükörtojásos szendvicsnek köszönhetően végül összehánytam Eddie Carmichael új, kapucnis pulcsiját. Pocsék nap volt. Én még mostanában is utazom néha-néha busszal. Brynn viszont soha. Mert Brynn kapott egy BMW Z-3 kabriót tavaly, a tizenhatodik szülinapjára. Nem tudtam biztosan, miért kerültem a gyűlöletlistája csúcsára. Tulajdonképpen sok mindent nem tudtam biztosan. Végigfuttattam az ujjaimat az apró ezüst képkereten, ami a toalettasztalomon állt és az apámról készült egyetlen fotót őrizte, amit szerencsémre sajátomnak mondhattam. Szüleim nem házasodtak össze, és az anyám sosem beszélt az apámról. Talán rettegett is attól a naptól, amikor majd rákérdezek, amikor ennek az egésznek a különössége miatt faggatom. Apám egyszerűen eltűnt. Mást nem mondhatott. A többi gyereknek két szülője volt, nekem csak egy anyám. És ez működött. A kettőnk közötti kötelék úgy nyúlt ki és rántott vissza, mint egy gumiszalag. Egyik pillanatban a legjobb barátnők voltunk, utána anya és lánya. Elkerülhetetlen, hogy olykor keresztbe fonja a karját és nekem támadjon, én pedig morgolódjak, de aztán ez a rugalmas kötél mindig visszaránt minket egymáshoz. Ahogy idősebb lettem, megfordult a fejemben, hogy talán magányos. Apám hiánya ki nem mondott űrt teremtett, ami itt élt 4
Pandora’s TeAm
velünk együtt, és bár vártam, hogy egyszer talán én is szerelmes leszek, féltem is tőle. Mi van, ha az a személy, akit a szívembe fogadok, szintén eltűnik egyszer? – Hagytam neked egy kis meleg vizet, szívem! – kiáltotta anyám. Elzárta a zuhanyt, és ha nem kapcsolok rá, lecsúszom az ingyen fuvarról és mégis a rettegett busszal kell mennem. Mire megérkeztem a suliba, a fejem lüktetett az idegességtől. Mintha egy örökkévalóságig álltam volna az öltözőszekrényemet bámulva, némán átkoztam Brynn „jó reggelt!” e-mailjét és az álmaimban megjelenő sötét szempárt. – Hahóóóó! Mi van veled? Tisztára kataton vagy! – mondta Claire, majd ismét beleharapott a meggyes Twizzlerébe. – Fáj a fejem – feleltem halkan, miközben kiválogattam az aznap délelőttre szükséges könyveket. Az első emelet folyosójának zajszintje enyhe csőlátást kezdett eredményezni nálam. Azon töprengtem, vajon a nővér fogad-e az első óra előtt. – Megint sokáig számítógépeztél? Higgy nekem, a Google-ról mindenki tudja, hogy komoly idegrendszeri problémákat okoz a korunkbeli gyerekeknél. Hacsak... – Claire csillogó szemébe abban a pillanatban mindentudó ragyogás költözött. – Találkoztál egy pasival a chaten? Ismerjük? Lassan felé fordultam. Claire Meyersszel harmadik óta elválaszthatatlanok voltunk, de az agyműködése még mindig rejtély volt előttem. – Gyűlöletlevelet kaptam Brynntől – vallottam be, és cseppet sem vidám hangulatom még mélyebbre zuhant. Claire a szomszédos szekrénynek dőlt és együtt érzően felsóhajtott. – Már megint? – Ja. Legalább valakit sikerül ébren tartanom éjszakánként. – Az jó az emberiségnek. – S'cuse-moi?
5
Angyalcsillag
– Legalább nem engem piszkál! – Claire mosolyogva megbökte a karom. Majd pár másodpercig merően nézett. Alaposan szemügyre vett, aztán komoly hangon azt mondta: – Neked egy pasira van szükséged. Eltátottam a szám, majd felsóhajtottam. Mintha olyan sok esélyem lenne rá mostanában! – Tudod, valakire, aki megvéd téged az itt kószáló gonosz boszorkától. – Claire tekintete a diákok áradatára vándorolt. Mikor azonban feleletre nyitottam volna a szám, bőr papucscipők ismerős surrogása hallatszott és torpant meg hirtelen mögöttünk. – Megkaptad az e-mailem? – kotkodácsolt Brynn fitymálóan. Karját összefonta hófehér blúza előtt, amit szépen betűrt skót kockás szoknyájába. Sötétbarna szeme rosszindulatúan meredt ránk. – Ez itt egy állami iskola, ha nem tudnád – vetette oda éles nyelvű barátnőm. – Talán eltévedtél, a Saint Andrew's a város másik végében van. Gondolom, oda igyekeztél. Brynn a rá jellemző finomsággal, középső ujjával bemutatott, majd sarkon fordult és elviharzott. – Mi van? – Claire bekapott egy rágót, a papírját pedig szokásos nemtörődömségével az én szekrényembe dobta. – Hiszen te is ezt gondolod! Úgy öltözik, mintha valami magánsuliba járna, ahol mi vagyunk a söpredék. Ne is törődj vele, Teagan! Hallottam Claire hangját és tulajdonképpen teljesen egyet is értettem vele, de csak bámultam Brynn után. Nem tudtam levenni a szemem a folyosó túlsó végéről, ahol páran a hátizsákjukkal hadakoztak, mások pedig szekrényeket nyitottak ki vagy csuktak be... nevetgélve, pletykálva, beszélgetve. Egyszerűen képtelen lettem volna elfordítani a tekintetemet, mert abban a minutumban a folyosó fekete, fojtogató alagúttá változott volna, amelynek egyik végében én álltam, a másikban pedig ő. Lehetséges ez? Éreztem, hogy rám tapad ugyanaz a fekete szempár, amit álmomban is láttam. Éreztem, ahogy a bőröm bizseregni kezd a 6
Pandora’s TeAm
nagyon is ismerős borzongástól. Az izmaim megmerevedtek, a lábam gyámoltalanul földbe gyökerezett, pedig legszívesebben elrohantam volna az ellenkező irányba. Két hatalmas árny emelkedett az alak mögött. Még ebből a távolságból is tisztán látszott a fluoreszkáló fényben, hogy ezek a nyúlványok tulajdonképpen koromfekete, bőrszerű anyagból készült szárnyak. Nagy levegőt vettem. Claire láthatóan ügyet sem vetett a folyosó túlsó végén megjelenő, álomszerű behatolóra. Ahogy más sem. Ösztönösen hátraléptem egyet, és az alak eltűnt. – Tökéletesnek képzeli magát – folytatta Claire, hangja fokozatosan erősödött a fülemben, mintha az imént lenémították volna, és most lassan térnék vissza a valóságba. Remegve fogtam meg a könyveimet és vettem egy nagy levegőt. Éreztem, hogy a fejem automatikusan bólint, kifejezve egyetértésemet. – Ez a bizonytalanság jele. Most visszahúzta a karmait. Tudja, mivel idegesíthet fel. Ráadásul attól csak még felsőbbrendűbbnek érzi magát, ha másokat megtörhet. Úgy néztem a legjobb barátnőmre, mintha épp most tért volna vissza a Holdról. – Claire, te nem láttad? – Odafordultam, ahol a sötét alak nem sokkal korábban megjelent. – Naná, hogy látom. – És baromi helyes. Esélytelen. Claire már máshol jár. Ryan Jameson kicsit feljebb rántotta Columbia bőrtáskáját széles vállán, és megállt előttünk, épp mikor becsengettek. – Teagan. – Üdvözlésképp bólintott. Visszamosolyogtam, próbáltam nem észrevenni, milyen gyorsan és könnyedén csúsztatja a kezét Claire Ryanébe. – Talán felkereshetnéd a nővért. Olyan sápadtnak tűnsz. – Claire aggódva húzta össze a szemöldökét. – Ebédnél találkozunk, Tea! Néztem, hogy a barátnőm integetve elsétál újdonsült pasijával, aztán becsaptam a szekrényem ajtaját, visszhangja lüktetett az amúgy is sajgó fejemben. Összeszedtem a cuccaimat és elindultam a 7
Angyalcsillag
tornaterem felé vezető hosszú és unalmas úton, végig a szekrények és az ellenszenves focisták mellett, de a tekintetem egyre csak a folyosó végét fürkészte, próbáltam értelmet találni a káprázat mögött. Lehet, hogy még mindig ennek a borzalmas reggelnek a hatása alatt állok és csak az elmém tréfálkozik velem? Mintha az álom nem akarna szertefoszlani, mintha átlépné a valóság határmezsgyéjét, hogy elkísérjen a suliba. Talán Claire-nek igaza van. Talán tényleg szükségem van egy pasira – esetleg egy ápolónőre -, valakire, aki segít távol tartani a gondolataimat az eszement életemtől. Hirtelen úgy döntöttem, hogy kihagyom a nővért és a tesit is, inkább kimentem a kertbe, hogy szívjak egy kis friss levegőt. A táskámat ledobtam a földre és lehuppantam az egyik betonpadra. Gyönyörű, bár hideg reggel volt, még a lélegzetem is látszott, de a csípős levegő kijózanítóan hatott rám, látásom és gondolkodásom kitisztult. A tájat bámultam, a fákat és a déli lépcsősorhoz vezető járdát. Minden olyan tiszta volt és rendezett, itt nem rejtőzött semmiféle kriptaszerű fülke, ahonnan egy sötét szárnyú teremtmény hirtelen előugorhatott volna. Megcsodáltam a rózsaszín rügyeket a fejem felett, amik a nemrég még csontvázszerű ágakból bújtak elő. Az ég olyan tiszta, ragyogó kék volt, amilyet a fényképeken meg reklámokban lát az ember, és igen, ettől nekem is meg kellett volna telnem jókedvvel és energiával, de valahogy mégsem sikerült. Kezembe temettem az arcomat és behunytam a szemem, mert a zakatolás a fejemben egyszerűen nem akart megszűnni. Ekkor egy igen halk hang hatolt át a lüktetésen: – Jól vagy? Nem hallottam, hogy belépett a kertbe. Nesztelenül érkezett, mintha a semmiből bukkant volna elő. Valószínűleg megugrottam vagy sikítottam egyet, mert arckifejezése azt a bizonytalan dobogást tükrözte, amit most a mellkasomban éreztem. – Nem akartalak megijeszteni. Megköszörültem a torkom: – Nem, semmi baj. Úgy értem, jól vagyok. 8
Pandora’s TeAm
Felnéztem és egy teljesen ismeretlen arcra esett a pillantásom. Méghozzá a leggyönyörűbb arcra, amit valaha is láttam. Egy magas fiú állt előttem, vonásai finomak, mégis karakteresek voltak, és nem tudtam nem észrevenni, hogyan játszik a napfény szőkésbarna haján. Göndör fürtjei lazán omlottak alá és elkapták az ágak közül ránk hulló fény szikráit. De... az a szempár olyan volt, akár a meleg vizű, végtelen tenger, és embertelenül hipnotikus. Hirtelen elfelejtkeztem a fejem lüktetéséről, kellemes melegség áradt szét bennem, és mihelyst rápillantottam, egyszerűen köddé vált a reggeli pánikrohamom, Brynn gonoszkodása és a szárnyas jelenés a folyosón. – Garreth vagyok. Úgy ültem ott, mint egy bolond, csak néztem a felém nyújtott kezet. Annyira zavarba jöttem, hogy elakadt a szavam. Kétségbeesetten igyekeztem megszólalni, de bűbáj hatása alá kerültem. Pedig nagyon gyorsan mondanom kellett valamit, mielőtt még azt a benyomást keltem, hogy viselkedési zavaraim vannak, mert ez a halálnál is rettenetesebb lett volna. – Teagan – feleltem végül, mikor magamhoz tértem. Megfogtam a kezét. Olyan kellemes volt az érintése, hogy nehezemre esett elengedni. Rám mosolygott, és éreztem, hogy kipirul az arcom. Talán kicsit elnyújtottam ezt a kézfogást. Engem bámult, én pedig félrekaptam a tekintetem, éreztem, hogy a pánik felkúszik a mellkasomban. De ez jóféle pánik volt. A kellemes fajtából. Garreth széthajtogatott egy vékony papírt, ami egy órarendet tartalmazott. Összevonta a szemöldökét, aztán ismét rám pillantott. – Nem tudod véletlenül, hol van a 303-as terem? – kérdezte mosolyogva. – Tulajdonképpen nekem is mitológiaórám lesz. Megmutatom, ha akarod. Nyirkos kézzel nyúltam a táskám után, ám ő udvariasan felkapta és átadta nekem. Lassan álltam fel, nehogy rám törjön egy nemkívánatos szédülés, de meglepetésemre tökéletesen szilárdan tartottam magam, csak éppen a szívem kalimpált veszettül. 9
Angyalcsillag
– Kösz. Elvettem a táskám és így, állva enyhe kisebbségi érzésem támadt. Ez a fiú megvolt száznyolcvan centi is. Inkább végzősnek tippeltem volna, nem velem egykorúnak, és mivel gyereknek éreztem magam mellette, némán átkoztam alacsony termetemet. – Most költöztetek ide? – kérdeztem. Nyilván láttam volna valahol, ha csak egy másik helyi suliból jött volna át. Hopewellben három középiskola volt: a Carver gimi, a Hopewell szakközép és a Saint Andrew's. Hopewell nem túl nagy, csak egy csendes kisváros New Jersey nyugati részében, bájos viktoriánus és koloniális stílusú házakkal. Többnyire békés hely, és mikor a gyerekek elunják itt magukat, kiszöknek New Hope vagy Princetown felé. – A Saint Andrew's-ból jöttem át. Garreth könnyed társalgásba kezdett, mély csengésű hangja gyengéden beleolvadt a levegőbe, mint a vattacukor, és én azon kaptam magam, hogy lopva rápillantgatok, miközben a harmadik emeletre caplatunk. – Ühüm – bólintottam és figyelmesen hallgattam minden szót, ami csak elhagyta az ajkát, és azon töprengtem, hogyan lehetséges, hogy korábban nem vettem őt észre, még akkor sem, mikor a Carver focicsapata a Saint Andrew's ellen játszott döntőt. Mindenki megjelent azon a meccsen. Kellemesen elcsevegtünk, míg meg nem érkeztünk a mitológiaórára, útközben el-elkaptam a körülöttünk bámészkodók kíváncsi pillantásait. Meglepő módon Garreth mintha mit sem tudott volna az itteni helyzetről. Összefoglaltam, milyen e világi előnyökkel jár, ha az ember a Carver gimiben tanul, miközben sejtelmem sem volt, egyáltalán miért akarhatott idejönni. Talán csak képzelődtem, de mintha csüngött volna a szavaimon, nekem pedig az a különös érzésem támadt, mintha a föld felett lebegnék. – Hát, itt volnánk – mondtam csendesen, próbáltam nem mutatni, mennyire elkeserít, hogy máris véget ért a közös sétánk. – Mr. Barry elég rendes, bírni fogod. Ha meg tudod különböztetni a rómaiakat a 10
Pandora’s TeAm
görögöktől, és nem horkolsz a Iaszón és az argonauták alatt, nem lesz gond. – Köszönöm, Teagan. – Úgy mosolygott, mintha komolyan gondolná, majd elfordult, hogy átadjon egy papírt Mr. Barrynek. Szerényen visszamosolyogtam és kelletlenül elfordultam, hogy megkeressem a helyemet a második sorban. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a többi lány a száját tátja és susmorog, miközben Garreth elfoglalja a helyét a terem végében. Éreztem, hogy a karomon a bőr védekezően bizsereg, mintha az elmúlt pár perc miatt valamiféle igényt támaszthatnék erre a fiúra. Néhány lány – Brynn csapatának sznob mintatanulói – hűvös pillantásokat lőtt felém, de most az egyszer nem törődtem velük. Gondolataim a nemrégiben folytatott társalgás körül időztek, és mikor újra Garreth felé fordultam, legnagyobb örömemre a tekintete áthatóan mélyedt az enyémbe.
11
Angyalcsillag
Második fejezet A nap további részét homályos, álomszerű állapotban töltöttem. Bárhol is kellett megjelennem a campuson, Garreth ott volt valahol a közelben. Könnyen észrevettem, mintha valami radaros észlelőt szereltek volna belém, és bár valószínűleg teljesen véletlenül keveredett mindig mellém, az elkövetkező órákat többnyire kellemes mámorban töltöttem. A többi tizenhét éveshez hasonlóan én is tökélyre fejlesztettem az ábrándozás művészetét, de most meg mertem volna esküdni, hogy Garreth engem bámul, és valahányszor vettem a bátorságot, hogy viszonozzam a pillantását, olyan édesen mosolygott rám, hogy teljesen elkábultam tőle. Még Claire is észrevette ebédnél. – A nővér lejárt ibuprofent vagy valami illegális szert adott? – vizsgálgatott gyanakodva. – Aha – csak ennyit bírtam kinyögni. Claire kipakolta narancssárga uzsonnás dobozát. Mint mindig, most is tele volt nassolnivalóval. – Mindenki erről beszél a suliban. – Fojtott hangon mondta, mintha valami óriási titkot készülne megosztani. – Hmm? – Tovább álmodoztam, végigpásztáztam a büfét, hátha felfedezem az egyik asztalnál a szőkésbarna fürtöket, de Garreth nem volt sehol. Csalódott lettem. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha egy gyönyörű, energikus pomponlány mellett fedezném fel. 12
Pandora’s TeAm
– Mi van, nem is érdekel? Felsóhajtottam és abbahagytam a nézelődést. – Két szó. Garreth Adams. – Már találkoztunk – úgy kellett kipréselnem a szavakat magamból. Claire felkapta a fejét, – Ugyanarra a mitológiaórára járunk. – Igen? – Claire rám bámult és biztatott, hogy folytassam. – Mi igen? És is rámeredtem, pedig tudtam, mi következik. Értékes információt tartottam vissza, és ezzel Claire tisztában volt, de annyira jólesett eljátszani vele azt, amit ő szokott velem. Vicces volt megváratni. Majd kiugrott a bőréből. Valószínűleg már az egész suli arról pletykál, hogy ma az én feladatom volt Garreth kísérgetése, de ez persze nem lepett meg. Isten tudja, mit hallott Claire. – Azt hallottam, le sem vette rólad a szemét. Akkora mázlista vagy! – Claire-t majd szétvetette az izgalom. – Látod, én mondtam, hogy pasi kell neked. Ki hitte volna, hogy lángeszem és látnoki képességem is van, és ez mind egyszerre derül ki? Betömtem az utolsó falat mogyorókrémes kenyeremet és átbámultam az asztalon a szörnyre, akit én teremtettem. Claire végtelenül elégedettnek tűnt, szinte kegyetlenségnek éreztem, hogy elrontsam a mulatságát a mondandómmal, de kénytelen voltam. Elővettem a lehető legdiplomatikusabb modoromat: – Oké, tényleg nagyon kedves fiú, de azért kivételesen ne kezdj el kombinálni. És ne álmodozz kristálygömbökről meg csicsás, gyöngyös sálakról a fejeden. Csak értékelte, hogy kisegítettem. Nem nagy ügy. Ráadásul úgy néz ki, mint egy isten vagy legalább egy modell, én meg... hát... én csak én vagyok. – Azzal megettem az utolsó chipsemet és felhajtottam a maradék vizemet. – Ennyi, téma lezárva. – Ühüm. – Claire engem méregetett, miközben mohón tömte magába a vaníliás kekszét. Hirtelen átnyúlt az asztalon, megfogta a kezem és szétnyitotta a tenyeremet. 13
Angyalcsillag
– Tudtam! Itt az áll, hogy „belezúgtam Garreth Adamsbe”. Pontosan ez van beleírva az izzadt kis tenyeredbe. – Nem igazi – Felálltam, hogy kidobjam a zacskót a kukába, így hátat fordítottam Claire-nek. – De igen! A veríték nem hazudik! – kiáltotta utánam. Hál' istennek véget ért az ebédszünet. Mintha egy mozgó mágnes volnék, azon kaptam magam, hogy egyre közelebb sodródom Garreth-hez, folyton felé mozdultam, akárhol is volt. Ha a folyosó végén állt, a lábaim automatikusan felé húztak, akár volt dolgom az épületnek abban a felében, akár nem. Mindenképp a közelébe akartam jutni. Muszáj volt a közelében tartózkodnom, ami, gondolom, romantikusnak hangzik. Vagy őrültségnek. Hiszen valójában teljes esztelenség volt, hogy így érzek. Aznap láttam először Garreth Adamst, és már tudtam... vagyis hittem... hogy fontos része lesz az életemnek. Vagy legalábbis reméltem. Garreth nemcsak a mitológián vett részt, de másik három órámon is megjelent. Kémián próbáltam úgy tenni, mintha nem is lenne ott. Na persze. Mintha az olyan könnyű lenne. Most már mindenki tisztán láthatta, hogy Garreth Adams agya olyan információkat tartalmazott, amit senki más nem tudott felfogni. Szegény srác gyorsan Mr. Quinn kedvence lett, és egész órán kelletlenül felelgetett a többiek helyett. Én szorgalmasan jegyzetelgettem a füzetembe, minden tollvonással őt igyekeztem kikergetni a fejemből, de egy ponton már nem bírtam tovább. Icipicit elfordultam a székemmel és úgy tettem, mintha a hirdetőtáblát akarnám megnézni a terem végében, de persze azok a kék szemek már vártak rám. Visszafordultam, ügyet sem vetve a mosolyára, de a jelenléte máris kezdte éreztetni a hatását: a tagjaim elgyengültek és az egész belsőm olvadozott. Abban a pillanatban Mr. Quinn elsuhant a laborasztalom mellett, hogy kiossza a védőszemüvegeket, engem pedig arcon csapott az épp nekem átnyújtott darab. – Hopsz. 14
Pandora’s TeAm
– Hátul egy kis különóra zajlik? Forduljon előre, Miss McNeel! Brynn felvihogott a szemközti asztalnál, és tudtam, hogy máris egész fegyverarzenált szolgáltattam neki magam ellen. Már csak azért imádkozhattam, ha kelletlenül is, hogy Garrethet helyezzék át az emelt kémiás csoportba, mert az elég valószínűtlennek tűnt, hogy spontán égés áldozata leszek, és ezzel megmenekülök a további kínzatástól. Megszólalt a csengő, és mind kitódultunk az ajtón – és persze... – Túl magasra tetted a mércét, nem gondolod? Az új fiú nyugodtan szemezgethet a lányok krémjéből is, úgyhogy hiába villogtatod a mosolyodat, flúgos! – sziszegte Brynn és belém vágta a tankönyve sarkát. Szokás szerint hallgattam. Nem érdemelte meg, hogy válaszoljak neki. Először szilencium, majd amerikai történelem és végül angol irodalom következett, aztán valahogy vége lett a napnak. Claire beleegyezett, hogy Ryan hazavigye a kocsiján. Láthatóan egyáltalán nem aggasztotta, hogy otthagyja az autóját őrizetlenül a suli parkolójában. Ami ennél is rosszabb: az sem aggasztotta, hogy engem otthagyjon őrizetlenül a suli parkolójában. A tökéletes nap elszáguldott mellettem, így hát felkészültem, hogy felüljek a kárhozat óriási, sárga iskolabuszára. Reményvesztetten keltem át a zúzottkő úton a sárga fémszörny kártékony füstje felé. Felhúztam lila pólóm ujját: a karom természetesen bekékült, hála Brynn ellenállhatatlan vágyának, hogy amikor csak lehet, fájdalmat okozzon másoknak. Az ajkamba haraptam és lerángattam a felsőm ujját. Tekintetemmel követtem a buszuk vagy kocsijuk felé igyekvő diákok áradatát. Mindennek dacára igen szép délután volt, a nap töretlenül ragyogott. Egészen addig, míg meg nem pillantottam Brynnt és barátnőit tőlem pár méterre. Miss Csodálatos szokás szerint most is mosolygott. De miért is ne lenne boldog? Hatalmában áll tönkretenni mások életét. Na de az övé egyszerűen csúcsszuper. Akkor is mintha épp flörtölt volna, én meg csak magamban morgolódtam. Hát persze, 15
Angyalcsillag
hogy az összes pasi elképesztőnek tartja. Behajolt, gyakorlatilag szinte bezuhant egy szürke dzsip nyitott ablakán, és valószínűleg kivillantotta szörnyen obszcén mélységű dekoltázsát. Ám ekkor Sage Fisher és Emily Lawrence helyet cserélt, én pedig megláttam, kinek az ablakában domborít. Garrethében. – Teagan. Nem bírtam levenni a szememet kettejükről. Látnom kellett őket. – Teagan. – Jó ég, mi van?! Ahogy megfordultam, egy sötét árny vetette rám magát, ami leginkább szmogfelhőre emlékeztetett, csak valahogy mintha tapinthatóbb lett volna, és onnantól kezdve nem kaptam levegőt. Egy láthatatlan kéz ragadta meg a torkomat, a szemem könnybe lábadt. Minden elhomályosodott körülöttem. A fülemben mennydörgésszerű szárnyverdesés zúgott, mintha egy óriási madár repült volna el közvetlenül fölöttem, csakhogy ez a hang mindent átjárt, visszaverődött a járdáról és a bőrömről is. Aztán kicsúszott a lábam alól a talaj, bokám kibicsaklott a járdaszegélyen, mintha egy láthatatlan erő ténylegesen utánanyúlt és kirántotta volna alólam. Egy meleg, erős kéz kapta el a karomat, felemelt és szilárdan fogott, nehogy ismét lecsússzak. Még mindig fulladoztam, de a tekintetemet azért sikerült ráirányítani arra a személyre, aki ennyire törődött velem, aki épp most mentett meg attól, hogy a buszsávra zuhanjak. Kék szemek néztek rám vissza, mindössze centiméterekre az arcomtól. Garreth. A segítségével felegyenesedtem, csak ekkor vettem észre, hogy már a járdán állok, majdnem két méterre a járdaszegélytől. A buszok lassan beálltak a helyükre a szokásos rendben, hogy felvegyék a tanulókat, előbb a 12A, utána a 4B és a többi. Körülöttem a nyüzsgés változatlan maradt, mintha senki sem vette volna észre az én kis balesetemet. Senki nem mutatott aggodalmat, leszámítva Garrethet, akinek a keze még mindig a könyökömön időzött, mintha nem is akarná elengedni. 16
Pandora’s TeAm
– Ööö, köszönöm – nyögtem remegő hangon. Ez most tényleg megtörtént? Még mindig éreztem a bokámon az ujjak szorítását, de mikor odahajoltam, persze nem láttam semmit. Összezavarodtam, azt se tudtam, hol vagyok, és megpróbáltam elterelni a gondolataimat arról a nagyon is valóságos ténytől, hogy kis híján elgázoltak. – Láttad...? – kezdtem, de a szavak megrekedtek a torkomban. Garreth figyelmesen nézett rám. Az arcára fagyott rémület alapján nem tudtam, mit gondoljak. – Mit? Hirtelen minden kihullott az agyamból, csak arra emlékeztem, hogy Garreth kérdezett valamit. – Ööö, semmit – feleltem. – Reméltem, hogy ebédnél találkozunk, de egy rakat nyomtatványt kellett kitöltenem az irodában. Visszabámultam rá, nem is válaszoltam, aztán rájöttem, hogy valószínűleg bambának tűnök. Már megint. – És mondjuk holnap? – kérdezte. – Holnap? – Ebéd? – Az előbb nem Brynn-nel beszéltél? – Átpillantottam a parkolóra, ahol pár perccel korábban láttam őket. Garreth nem felelt rögtön. – Futólag. – Nyilván tisztán látta az arcomra kiülő csalódottságot, mert közelebb hajolt. – Szerintem rendkívül kihívó, szerinted? Kezdtem rájönni, hogy ha a szemébe nézek, nehezemre esik koncentrálni. – Neked tetszenek a kihívó lányok? – kérdeztem tétován. Elmosolyodott. – Cseppet sem. Hazavihetlek? Megpillantottam Claire-t Ryan kocsija mellett, a parkoló túlsó végében. – Ööö, kösz, az van, hogy ma busszal kell mennem. – Miután az imént majdnem a buszok elé estem, nem lesz egyszerű a közelükbe menni. Nagyon szerettem volna elfogadni az ajánlatát, de nem 17
Angyalcsillag
tehettem, akármennyire csábító is volt. – Anyám várni fog a buszmegállóban. Az igazság az, hogy anyám kiborulna, ha beszállnék egy pasi kocsijába, akit csak most ismertem meg. Persze hogy kedves. Ráadásul szexi. De a szabály az szabály, és őszintén szólva még nem is ismertem. Arról nem is beszélve, hogy még mindig azon töprengtem, mi történt. – Akkor holnap? – kérdeztem a busz felé menet. – Persze. Holnap látjuk egymást, Teagan. – Kacsintott, miközben hátrálni kezdett. – És maradj távol a járdaszegélytől! Földbe gyökerezett a lábam. Tehát tényleg ő húzott vissza engem. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem az egészet. Néztem, ahogy átkel a tömegen a kocsijához, majd kelletlenül felvánszorogtam a lépcsőkön a busz végébe, lecsaptam egy üres helyre az egyik ablak mellett, ahonnan nyugodtan figyelhettem az autórádión matató Garrethet. Rájöttem, hogy életem során most először állok hajszálnyira attól, hogy tökéletesen és tagadhatatlanul beleszeressek valakibe. Lehuppantam az ülésre, bedugtam a fülhallgatómat és az iPodommal szöszöltem. Azonnal eszembe jutott, miért utálom annyira a buszokat. Volt valami fanyar műanyagszaguk, amitől felfordult a gyomrom és olyan hányingerem támadt, hogy alig bírtam bent tartani az ebédemet. Teljesen normális, ha az ember rosszul van a buszon, nem igaz? Biztosra vettem, hogy a buszsofőr szándékosan hajtott gyorsan, csak a móka kedvéért, mivel tudta, hogy drágalátos utasainak nagyon is gyenge a gyomra. Brynn csillogó fekete verdája épp készült a busz elé vágni, az ablakomból tisztán láttam kaján vigyorát. Csak hogy még pocsékabbul érezzem magam, egyik manikűrözött ujját a szája elé emelte, hányást mímelt, majd röhögőgörcsben tört ki a többi lánnyal együtt. Lejjebb csúsztam az ülésemen, körülöttem kuncogni kezdtek a többiek. Lehunytam a szemem, úgy tettem, mintha semmit sem látnék, és valahol máshol... valaki más lennék. Lüktetett a fülem és 18
Pandora’s TeAm
nemsokára újra átéltem két különböző pillanatot: a mait, ami után Garreth a megmentésemre sietett, és a múlt éjjelit, a sötét szárnyak verdesését. Homályosan kavargott a fejemben ez a két élmény, összemosódtak, miközben a koponyámban visszhangzott a heves szárnysuhogás. Rosszul lettem. Levegőre volt szükségem. Éreztem a busz mozgását, hallottam a tülkölést, aztán láttam, ahogy Brynn leelőz. Tudtam, hogy eléggé hátul ülök ahhoz, hogy ne lásson meg az ablakon keresztül. Nem lehet baj. Feltornáztam magam, és oldalra nyomtam, majd letoltam a kart, mire az ablak kinyílt, én pedig izzadt homlokomat a beáramló levegőbe fordítottam. Próbáltam elterelni a figyelmemet a gyomrom állapotáról, így hát Garrethen kezdtem töprengeni, és az émelygés azonnal elmúlt. Miért nem vette észre senki más, hogy elestem? Mi volt az a rettenetes fekete füst, ami – a szívem mélyén tudtam – nem a buszból jött? És hogy teremhetett ott Garreth az utolsó pillanatban? Akárhogy is, sokkal tartoztam neki. Talán az életemmel. Nem tehettem róla, ez a kapcsolat, ez a vonzalom úgy vágott fejbe, mint egy légkalapács. Talán túl élénk a képzeletem és naivan elhittem Claire-nek, hogy pasira van szükségem. Beleborzongtam, ahogy végiggondoltam ezt a bizarr napot. Eddig az egyetlen érdemleges részlete a Garrethtel való találkozás volt. Valahol mélyen tudtam, hogy az éjjeli őrült rémálmom többé már nem álom. Ez a valami üldöz engem – de bármelyik pasit elriasztaná, ha beavatnám a titkomba. Talán nem is ez a megoldás. Magamban jót nevettem, mikor észrevettem, hogy a busz már jó néhány másodperce egy helyben áll, és eközben fél tucat szempár szinte lyukat éget a fejembe. A busz a mi utcánkhoz ért, és a sofőr most türelmetlen pillantásokat lövellt felém hatalmas visszapillantójából. Felkaptam az iPodomat és a hátitáskámat, majd gyorsan előrebukdácsoltam a sorok között, igyekeztem kerülni a többi gyerek tekintetét, akik most már halk, fojtott hangon susmorogtak. Odamotyogtam egy halk „elnézést” a szadista buszsofőrnek, majd leléptem a járdára, de azért nem törtem össze magam a nagy 19
Angyalcsillag
sietségben. Beszélnem kell Claire-rel, hogy mostantól kezdve állandó fuvart biztosítson, mert arról szó sem lehet, hogy én még egyszer felszálljak erre a buszra.
20
Pandora’s TeAm
Harmadik fejezet Másnap reggel nagyon korán ébredtem. Garrethről szóló álmaimat – legnagyobb boldogságomra – semmi sem zavarta meg, egyetlen sötét szárny sem, és azon kaptam magam, hogy hihetetlen lendülettel és energiával próbálom kicsípni magam a sulira. Garreth Adams. Garreth egyáltalán nem hasonlított a többi fiúra, akiket az iskolából ismertem. Például olyan szintű érettséget mutatott, ami a korombeli fiúk kilencvenkilenc százalékából egyszerűen hiányzott. Udvarias volt, figyelmes, gondosan megválogatta a szavait, és akármilyen magabiztosnak látszott is, mindig megfontoltan viselkedett, én pedig csodáltam érte. Mélykék szemére gondoltam és erős állkapcsára meg arra, ahogy a kezével kisepri a haját a szeméből, és az arcom azonnal felhevült. Garreth arcképével a fejemben beosontam anyám fürdőszobájába és átkutattam a pipereszekrényét hajhabok, zselék és hajlakkok után, bár elképzelésem sem volt, hogyan kell használni őket. Eltökéltem; hogy ma átváltozom, ma nem maradok átlagos, és buzgón neki is kezdtem tervem megvalósításának. Sajnos azonban egy elég szokványos arc tekintett vissza rám a fürdőszobai tükörből: vörösesszőke haj világos melírcsíkokkal, elég tiszta bőr, leszámítva az évenként szaporodó szeplőket, nagyon világoszöld, szinte már vízszínű szempár, fölötte pedig hirtelenszőke szemöldök és 21
Angyalcsillag
szempillák. Gyakran mondták, hogy csinos vagyok, de a tükör valahogy ezt sosem erősítette meg. Felsóhajtottam. Nem igazán bíztam benne, hogy a kozmetikumok széles skálája segíthet rajtam, de mindenképp meg akartam próbálni. Következő áldozatom, a sminkkészlet némán várakozott, én pedig megtámadtam. Izgatottan szedtem szét a rúzsokat és nyitottam fel a szemfestékeket. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek a cukorkaboltban. Szokatlan lelkesedéssel szökdécseltem le a lépcsőn, anyám döbbenten nézett rám. Elég nagy változás volt ez az előző esti szórakozottságomhoz képest, amikor folyton elkalandoztak a gondolataim. – Gyönyörű vagy, szívem. – Gyanakodva szemlélt, bár a bók őszinte volt. – Különleges napod lesz? – Szia, anyu. Csak jókedvem van. Remélem, nem baj, hogy kölcsönvettem a sminkkészletedet. Mondtam már, hogy ma korábban elengednek? – Én ötig dolgozom, Tea. Péntek van. – Tudtam, hogy teljesen felcsigáztam a csacsogásommal. A reggeli általában a következőket tartalmazta: a) csend; b) egyegy ősemberszerű, álmos röffenés; vagy pedig c) csend. Próbáltam kerülni a tekintetét a müzlistálam felett, de éreztem, hogy néz, és leesett az álla a csodálkozástól, csak mert igyekeztem úgy kinézni, mint egy normális tizenhét éves lány. Azt reméltem, nem jön rá, hogy egy fiú áll a dolgok hátterében, de mérget azért nem vettem volna rá. Odakintről meghallottam az ismerős tülkölést. Claire, a megmentőm! – Este találkozunk, anyu! Kiöblítettem és beledobtam a tálamat a mosogatóba, majd felkaptam a táskám és egy szempillantás alatt már kint is voltam. Lelki szemeim előtt még mindig láttam, ahogy anyám döbbenten áll az ajtóban, és futólag eltöprengtem, nincs-e szüksége orvosi segítségre. 22
Pandora’s TeAm
Kinyitottam Claire fehér kabriójának az ajtaját és behuppantam a kocsiba. A CD-lejátszóból Pink szólt, és az autót átjárta a tükörről lógó új, fa alakú légfrissítő vaníliás illata. Claire újra ellenőrizte porcelánbőrét a visszapillantóban, majd felém fordult. Tekintete, akár az anyámé. – Ismerjük egymást? – komolyságot színlelt. – Csak az ismerőseimet viszem magammal. Kérlek, szállj ki az autómból és lassan kezdj hátrálni! Halkan felkuncogtam. – Ha jobban meggondolom – folytatta -, ki vagy te és mit csináltál a barátnőmmel? – Claire megfogta a kezem és eltúlzott érdeklődéssel vizsgálgatta a tenyeremet. – Aha! Madame Románc szerint a smink remek ötlet a dögös, új fiú becserkészésére a suliban. Ráadásul kiváló álca, ha megint busszal kell menned. Senki nem fog felismerni. – Szemöldöke fel-le rángatózott. – Szemét vagy! – Fantasztikusan nézel ki! – Egyértelmű örömmel díjazta megszépülési kísérletemet. – Sosem értettem, miért nem viselsz sminket. Hmm. Gondolom, csak egy pasi kellett hozzá. Próbáltam ártatlannak látszani, de egy-két másodperc múlva a tekintete meggyőzött, hogy nem fogom tudni átrázni. – Ennyire látszik? – suttogtam félénken. – Csak nekem nyilvánvaló. – Claire mindentudóan elmosolyodott, miközben sebességbe tette a kocsit és végigsüvítettünk a Church úton. – Ma úgy fogsz kinézni, mintha te lennél az új lány a suliban, és Garreth Adamsnek fogalma sem lesz, mi történik vele. Magamban mosolyogva bámultam ki az ablakon az elsuhanó házakra. Mindig számíthattam Claire-re, ha az önbizalmamat kellett felturbózni. – Jut eszembe... – Gonosz vigyor suhant át az arcán. – Szerinted anyukád megengedi majd, hogy én is kölcsönvegyem ezt a rúzst? A napfénytetőn át besugárzó fény meleg, kellemes hangulatot árasztott, és engedélyeztem magamnak, hogy a Garrethről szóló éjszakai álmaim ismét bekússzanak a gondolataimba. Nagyon régóta 23
Angyalcsillag
ez volt az első kellemes álom, amire vissza tudtam emlékezni, és behunyt szemmel ízlelgettem a pillanatot. A legmélyebb óceán kékségét idéző szeme csillogott. Sugárzóan mosolygott, engem pedig egyre közelebb húzott hozzá a szívem, ám ekkor elhalványult, mintha az álom próbálná felfedni előttem valódi lényegét. Hogy csak egy álom. Aztán a köd lassan tisztulni kezdett, még egyszer megmutatta őt, ahogy felém nyújtotta a kezét és hívott, hogy csatlakozzam hozzá. Előreléptem, egy pillanatra elvakított a körülöttem kavargó színek pompája. Mikor kinyújtottam a kezem az övé felé, a levegő megélénkült, megtelt elektromossággal... kimerevedett. Csodálkozva néztem, ahogy a vonalak egyetlen folyamatos fonallá alakultak a tenyerében és egy könnyed, áramló mozdulattal nyolcágú csillaggá változtak a szemem előtt. Végtelen volt. Töretlen. Örök. Garreth csendesen kimondta a nevem, és abban a pillanatban beléptem a ködbe. Tudtam, hogy a mennyországba kerültem. Bár nem szívesen hagytam szétfoszlani az álmot, mégis száműznöm kellett agyam egy hátsó zugába: próbáltam az előttem álló napra koncentrálni. Claire hangosan énekelte a következő számot. – Bocs a tegnapért. Rendben hazaértél? – Ezt meg kell beszélnem veled. Rendben hazaértem, de ez a nyilvános fuvar annyira megalázó. Felfogadlak sofőrömnek. – Rosszabb, mint elviselni Brynnt és a csatlósait? – Hm. Nem sokkal marad el tőle. A suli előtt kábé egy háztömbnyire lehajtottam a napellenzőt és megnéztem magam a tükörben. Észrevételeztem a szemem alatt húzódó lila karikákat, amiket a kialvatlanság okozott, és az agyamba véstem, hogy kísérletezzek korrektorral. Eldöntöttem, hogy témát váltok és mesélek Claire-nek a sötét szárnyakról szóló álmomról. Ő volt a legjobb barátnőm, nyilván vele osztom meg a félelmeimet, de bármennyire is szeretem, mégiscsak egy mókamester és nem tudhattam, hogy fog reagálni. Fejest ugrottam a történetbe, mielőtt még meggondolhattam volna magam. – Ööö, tegnap éjjel nagyon fura hangokat hallottam. 24
Pandora’s TeAm
– Milyen hangokat? – Hát, mintha egy állat vagy madár repkedne a szobámban. Mostanában voltak ilyen bizarr álmaim szárnyakról és... Hát, huzatot is éreztem. Komolyan beszéltem, de azonnal meg is bántam, hogy szóba hoztam Claire előtt azt a nyugtalanító estét. Hogyan is hihettem, hogy a folyton mókázó Claire épp most lesz majd részvevő? – Túl sok vámpíros könyvet olvasol. Igaza volt. Legújabb olvasmányaim alapján erre most rászolgáltam. Úgy éreztem magam, mint a mesebeli fiú, aki farkast kiáltott. – Vagy... – folytatta. – Lehet, hogy eljött hozzád Batman, hogy megmentsen! Claire egyre jobban mulatott, a feje fölött hadonászott, mikor megálltunk a pirosnál. Megcsóváltam a fejem és kibámultam az ablakon. Nagyon szerettem volna már elérni a Carver gimi baljós épületét. Nem kellett soká várnom. A gyomrom vetett pár bukfencet, mikor beálltunk az iskola parkolójába és felismertem Garreth dzsipjét. Mire Claire sikeresen megállt, a bensőm egyetlen hatalmas csomóba ugrott össze. Hirtelen elöntött az izgalom, sóvárgás és pánik valószerűtlen hullámverése, mint az első napomon a gimiben. Alig tudtam rávenni magam, hogy kiszálljak Claire kocsijából. Átpásztáztam a campust Garreth után, végignéztem az összes diáktársamat, akikkel nap nap után egybetereltek engem is, de neki nyomát sem láttam. Reszketve vonultam az osztályomba. A reggel ólomlábakon cammogott, és még mindig csak a második óránál tartottunk. Várakozásomat torz módon átitatta a nagyon is ismerős csalódottság, miközben a szekrényemmel bajlódtam, és úgy döntöttem, hogy ésszerű megközelítésből tekintek a nyilvánvaló tényre. Talán csak arra kellettem, hogy átsegítsem az első napon? Nem, dehogy. Annyira őszintének tűnt. Lehet egy ennyire jó pasi ilyen kedves? 25
Angyalcsillag
Miért vagyok ennyire hülye? Ahogy egyik lehetséges forgatókönyvről a másikra ugrándoztam elméletben, rám tört a pánik. A harmadik órát a folyosón töltöttem. Klausztrofóbiás lettem a fejemben cikázó rengeteg lehetőségtől és képtelenségtől, de ő még mindig nem tűnt fel a láthatáron. Megszólalt a csengő. Negyedik óra. Rettenetesen paráztam. Az angolóra teljes homályban telt, mindössze aprólékosan kidolgozott szárnyakat firkálgattam a füzetem margójára. Tiszta mázli, hogy nem szólítottak fel. Aztán kicsengettek. Megtiltottam magamnak, hogy keresni kezdjem. Claire és Ryan láthatóan elmerült a tinikre jellemző gyengéd összeborulásban Claire szekrénye mellett. Morgolódva elsétáltam. Ebédnél borúsan ücsörögtem, csak csipegettem a szendvicsemet és egy zacskó vacak chipset, amit aztán Claire boldogan eltüntetett helyettem, mihelyst észrevette étvágytalanságomat. Teljesen összetörtem. Nyomorultul éreztem magam. Végre elmúlt ez a nap is, és összeszedtem a könyveimet a padomról. Miközben a szekrényemhez kullogtam, levontam a rettenetes, de kikerülhetetlen konklúziót, hogy az agyam tegnap és ma reggel csak valami súlyos tréfát űzött velem, Garreth pedig most nyilvánvaló és érthető módon messziről kerül. Épp összeomlott minden reményem, amikor... – Szia, Teagan! A szívem azonnal zakatolni kezdett a hangja hallatán. Ennyit az ésszerűségről. Lassan megfordultam, és mikor szembetaláltam magam azzal a kék szempárral, minden gondom elolvadt, belecsorgott a tornacipőmbe, onnan meg kifolyt a mozaikpadlóra. – Helló! – Bocs az ebédért. Nem számítottam rá, hogy az iskolai tanácsadóval folytatott megbeszélés a végtelenségig húzódik. – Egész nap Mr. Deannél voltál?
26
Pandora’s TeAm
Garreth bólintott, a szemét forgatta és elhúzta a száját. Mr. Dean arról volt híres, hogy rettentő sokat tudott beszélni különösen idegesítő és különösen monoton orrhangján. – Semmi baj. Tudtam, hogy itt vagy. Láttam a kocsidat. Mindössze másodpercek kérdése volt, hogy kinyissam a szám és totál idiótát csináljak magamból. Bravó! Gyorsan igyekeztem kipislogni a szememből a rózsaszín, szívecskés felhőket. De most legalább itt van, és úgy beszél velem, mintha én lennék az egyetlen lány a suliban, az én kis világom pedig ettől meglepően teljessé vált. Lazán nekidőlt a szekrényeknek. Úgy nézett ki, mint egy modell, aki épp fotózásról jön. Sárgásbarna, klasszikus szabású inge ujját a könyöke fölé tűrte, és én nagyon igyekeztem nem bámulni az izmos karjára feszülő anyagot. Az ing alatt fekete pólót viselt. Koptatott, rojtos farmerének szára barna Timberland cipőjére lógott. Teljesen úgy festett, mint az álompasi, akit minden csaj szeretne megfogni magának, akitől azonnal elájul az ember lánya. Szőkésbarna haját kisöpörte a szeméből, és amint közelebb hajolt, hogy mondjon valamit, megesküdtem volna rá, hogy a szívverésem hangját a szekrény fém belseje visszaveri és visszhangját az egész folyosón hallani lehet. – Hadd tegyem jóvá! – ajánlkozott. – Velem töltöd a délutánt? Olyan édesen mosolygott, hogy azt sem tudtam, mit feleljek. Ma korán hazaengednek, én pedig vagy halálra unom magam, vagy házimunkát végzek. Másrészt semmit nem tudtam Garrethről. Szinte hallottam Claire suttogását a fülemben: „De ezen csak úgy változtathatsz, ha jobban megismered, nem igaz?” Az alsó ajkamat rágcsálva körbenéztem. A szemközti ablakon át láttam a járdaszegélynél ácsorgó buszokat és a szegény, védtelen kölyköket, akik ott sorakoztak, hogy hazavigyék őket. A parkoló másik végében gyülekeztek a többiek, a vidáman nevetgélők, akik számára öröm a péntek. Brynn épp letekerte az ablakot, barátnői mind a kocsijában kucorogtak és nevetgéltek, máris élvezték a rájuk váró hétvége nyújtotta szabadságot. Garrethre néztem, a szeme megbízhatóságot sugárzott. Kellemes érzésem támadt. 27
Angyalcsillag
– Rendben – feleltem. – De nem maradhatok sokáig. Rápillantottam a mobilomra, aztán felmarkoltam és bevágtam a táskámba azokat a könyveket, amikre még a hétvégén szükségem lesz, majd bezártam a szekrényemet. Próbáltam ügyet sem vetni a ránk irányuló meglepett tekintetekre, mikor Garreth kézen fogott. Hosszú, meleg ujjait az enyémekbe fonta, és éreztem, hogy enyhén remeg a térdem, mikor kisétáltunk a parkolót beragyogó napsütésbe. Ahogy az autójához kísért, derengeni kezdett, hogy elfeledkeztem Claire-ről, aki valószínűleg kezd nagyon türelmetlen lenni. Gondolataim a barátnőmről az anyámra és a szabályaira siklottak, de hamar el is felejtkeztem róluk, mivel Garreth Adams kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját és becsusszantam a kocsijába.
28
Pandora’s TeAm
Negyedik fejezet A gyomrom összerándult, így vettem egy nagy levegőt. Józanabbik énem azt súgta, hogy körültekintően kellene viselkednem ebben a helyzetben, amibe könnyelműen belekeveredtem, de valójában egy cseppet sem aggasztott, hogy itt ültem egy olyan fiú kocsijában, akivel csak előző nap találkoztam. Épp ellenkezőleg, magával ragadott a megkönnyebbülés elképesztő érzése, hogy most végre sajátomnak tekinthetem őt. Hirtelen azt vettem észre, hogy a diáksereg úgy vizsgálgatja minden mozdulatomat, mint egy bogárét a mikroszkóp alatt. Éreztem, ahogy a tekintetük áthatol a minket elválasztó ablaküvegen, és tudtam, hogy ha odafordulnék és kibámulnék az ablakon, tucatnyi kíváncsi szempárral találnám szemközt magam. Tudtam, mire gondolnak, mert saját paranoiás, elfogódott állapotomban én is ugyanazt kérdezgettem magamtól. Ugyanazt a kérdést. Miért én? Mind azon töprengtek, hogyan sajátíthatta ki rekordidő alatt a csendes, zárkózott Teagan McNeel a fantasztikusan jóképű új fiú figyelmét. Claire a helyemben hivalkodóan odakiáltott volna nekik valami nagyképű, gúnyos megjegyzést, de hozzám jobban illett, ha csak csendben elrobogok. Közben persze mindenem bizsergett a boldogságtól, de nem mertem kimutatni. 29
Angyalcsillag
Miközben Garreth leengedte a dzsip tetejét, engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást a közönségre, amelyet magunk köré vonzottunk. Hát igen, néznek. Még néhány tanár is felfigyelt ránk. Visszafordultam és szembesültem a döbbenetes ténnyel, hogy éppen abban a kocsiban ültem, ami az elmúlt két napban magára vonzotta nemcsak az én tekintetemet, de mindenki más figyelmét is. Izgatott ujjongás öntött el. Garreth kinyitotta a sofőrülés ajtaját és bedobta a táskáját a hátsó ülésre. A szellő meglobogtatta a ruháját a nyitott fedelű dzsipben, és azonnal felismertem az egzotikus illatot, amit magával hozott. Champa Blue Pearl. Különös. Múlt éjjel pont ilyen füstölőt égettem a szobámban. A kocsija hihetetlenül tiszta volt belülről, de engem ez tulajdonképpen nem lepett meg. Ugyanazt az érett, rendezett hatást keltette, amire már korábban is felfigyeltem. Épp egy hajpántot igyekeztem feltenni, mikor észrevettem, hogy egy különleges tárgy lóg a tükörről: egy rózsafüzér. Igen réginek és törékenynek tűnt, pompás, kéktopáz köveit egyszerű ezüst drótra fűzték fel, alattuk pedig három másik, nagyobb méretű, valódi markazitnak tűnő kő formázott egy keresztet. – Szabad? – Ösztönösen odanyúltam, hogy megérintsem ezt a finom szépséget. Meglepett, hogy egy kamaszfiú ilyesmit tesz közszemlére a kocsijában. Garreth elmosolyodott és beleegyezően bólintott. – Antik? – Már régóta... a családom tulajdonában van. – Tétovázva mondta, de nyilvánvalóan örömmel töltötte el az érdeklődésem. – Gyönyörű. – Megnyugtatónak találtam, hogy kitette az ablakba, mintha rendes családból származna vagy ilyesmi, szóval nyilván jó háttérrel rendelkezik. – Hová is tartunk? – Hirtelen rádöbbentem, hogy fogalmam sincs róla, hová megyünk, de igazából nem is érdekel. Már attól is bezsongtam, hogy vele lehetek. A gyomromban a görcs felengedett, színtiszta izgalom lüktetett át az ereimen, elfelejtetve velem a reggeli 30
Pandora’s TeAm
kétségeket. Garreth figyelmét a műszerfalra fordította és beindította a motort. A Wrangler felzúgott. – Tudok egy jó helyet – felelte lelkesen. Nagyon kellemesen éreztem magam attól, hogy mellette ülök, mintha hozzá tartoztam volna; de azért igyekeztem nem túl sokat gondolni a dologról. Mostanáig még első randinak is alig nevezhetnénk, és még annyi mindent akartam tudni róla. Eldöntöttem, hogy kiélvezem a pillanatot és egyszerűen örülök a rám váró ismeretlennek. Már majdnem kiértünk az utcára. Előttünk és a még hátramaradt pár autó előtt hosszú sor kígyózott. A buszok kilőttek az ellenkező irányba, óriási kipufogógáz-felhőket hagyva maguk mögött, és a parkoló hamarosan kiürült. – Jaj, ne! Claire! – Hirtelen a számhoz kaptam a kezem, mert megláttam, hogy még mindig a kocsija mellett várakozik. Aztán rájöttem, hogy a türelmetlen düh az arcán nem ellenem irányul, hanem a tőle félméternyire álló, őrjöngve vitázó személy ellen. Ryan szokásos „mit-bánom-én” viselkedéséhez képest sokkoló volt ez a durvaság, sötét szeme haragosan meredt a legjobb barátnőmre, miközben hangosan vitatkoztak. – Szeretnél megállni? Hirtelen rám tört a bűntudat. Nem tudtam, melyik rosszabb: ha hagyom, hogy Claire egyedül vívja meg a harcát, vagy az a bizonytalan érzés, hogy tanúja lettem valaminek, amiről később nem akar majd beszélni. – Nem, Ryannel van. Majd... majd... később felhívom. – A hangom akaratlanul is aggodalmasan csendült. Amint hazaérek, felhívom Claire-t, nem azért, hogy rögtönzött randimmal eldicsekedjem, hanem mert a barátnőm. Garreth a kezemre tette az övét, gyengéden megszorította, majd belökött egy CD-t a sztereóba. Az autót nemsokára megtöltötték a Rushtól a The Pass megnyugtató dallamai; ezt az idejétmúlt klasszikust titokban mindig nagyon szerettem. Csodálkozva bámultam Garrethre, és a lelkem hamarosan megtelt valamivel, amit korábban sosem éreztem. 31
Angyalcsillag
Végighajtottunk a Church utcán és lehúzódtunk egy kis bevásárlóközpontnál, ami máris hemzsegett a hétvégi szabadidőt élvező diákoktól, akik itt ütötték el a kora délutánt. Bár ujjongtam, hogy Garrethtel lehetek, utáltam itt lenni. Idegesített a sok ránk meredő, csodálkozó szempár; iskolatársaink máris a legújabb pletykát gyártották. Bármennyire is szerettem volna, ha a suttogásuk valósággá válik, most sokkal jobban örültem volna annak, ha inkább a saját dolgukkal foglalkoznak. A Starbucks előtt álltunk meg, és Garreth felém fordult. Annyira elvakított szépséges mosolya, hogy hirtelen mintha a tolakodó tekintetek is mérföldekre kerültek volna tőlünk. – Szereted a kávét? – Imádom. Ez az egyetlen gyengém. Csak volt az egyetlen. Lesütöttem a szemem, mert biztosra vettem, hogy ha Garreth sokáig bámul rám, a tekintetem elárul. Kinyílt a kávézó ajtaja, és ahogy beszippantottam az átható koffein illatot, megcsapott az arabica kávébab erős illata. Beléptünk és beálltunk a sorba. Ez volt az egyetlen rendes hely a városban, ahol az ember engedhetett a mindent elsöprő koffeinfüggőségnek, így ilyenkor mindenki ide özönlött be; sok gyerek, akiket én is ismertem, felénk fordult. Sajnos Brynn épp a hátsó asztalnál páváskodott, ott tanácskozott gonosz rajongóival. Mintha kiszagolták volna az érkezésünket a kolumbiai kávé vaskos illatfelhőjén át, egyszerre fordultak felénk, sötét tekintetükből semmit nem lehetett kiolvasni. Elfordultam, remélve, hogy ezzel kiűzhetem őket a gondolataimból, és igyekeztem átfutni az italkínálatot a falon, de máris úrrá lett rajtam a nyugtalanság és a kisebbségi komplexus. Képtelen lettem volna végigbogarászni az évad új kávéjegyzékét, így amikor hallottam, hogy Garreth tejeskávét rendel, úgy gondoltam, ez nekem is megfelel. – Ugyanazt kérem. Egy hosszú tejeskávét. – A tárcámért nyúltam, hogy kifizessem a részemet, de Garreth gyorsabb volt és átadott egy 32
Pandora’s TeAm
húszast a kimerült lánynak a pult mögött, aki annyi időre pihent csak meg, míg szeme magába ihatta a mellettem álló magas, szőkésbarna csoda látványát. Odébb álltunk pár lépéssel, a zsúfolt pultnál várakoztunk az italunkra, és észrevettem, hogy öntudatlanul is érzékelek szinte mindent magam körül: hogy milyen közel állunk egymáshoz; érzem a fenyegető tekinteteket, amiket Brynn és a többi lány lövell felénk a termen át; és azt is, hogy egyáltalán nem tetszik nekik, hogy Garreth Adamsszel kávézom. – Úgy vélem, a barátaid próbálják felhívni magukra a figyelmedet – jegyezte meg Garreth egy bólintással. Követtem a tekintetét, de mikor rájöttem, kikre gondol, gyorsan elfordultam. – Ööö, ők nem a barátaim. Garreth érzékelte a zavaromat, újra végigpásztázta a termet, majd pillantása megállapodott a fekete asztalnál. Védelmezően beállt közém és Brynn metsző tekintete közé, és legnagyobb örömömre a keze óvó mozdulattal a derekamra csúszott. Végül kis fehér poharaink megjelentek az apró pult tetején és végre távozhattunk. Rettenetesen zsúfolt hely volt és túlságosan ellenséges. Halványan érzékeltem, hogy a dzsip mozog alattunk az aszfalton. Két korty között lopva Garrethre pillantottam, azon töprengve, hogy ő is érzi-e azt a furcsa nyugalmat, amit én, ha együtt vagyunk. Szerettem volna belelátni a szívébe, hogy tudjam, úgy zakatol-e az én jelenlétemben, ahogy az enyém az ő jelenlétében. Vagy csak rám volt ez ekkora hatással? Hát persze. Logikus. Ha úgy néznék ki, mint Brynn Hanson, talán Garreth is jelét adná annak a fizikai átváltozásnak, amin én átmentem. De akkor meg miért én vagyok itt, és miért nem Brynn? Leszámítva persze a tényt, hogy az ő viselkedése lényegi változtatásokra szorul. Mielőtt összeszedhettem volna magam úgy mentálisan, mint fizikailag, megálltunk egy kis játszótér előtt. – Hogy tetszik a Carver? – kérdeztem, miközben a hinták felé sétáltunk. 33
Angyalcsillag
– Mióta találkoztunk, sokkal jobban. – Hamiskás mosollyal várta a reakciómat. Éreztem, hogy az arcom lángba borul, közben pedig a számat harapdáltam és a füvet bámultam. – Biztos kötöttél más barátságokat is. – Nem – közölte tárgyilagosan. – Egyetlen emberrel sem rajtam kívül? Az lehetetlen. – Talán nem akarok más barátokat. Talán nekem elég ez az egy. – Ez volnék én? A barátod? Zakatoló szívvel láttam, hogy a tekintete az enyémet keresi, aztán Garreth mélyen a szemembe nézett. Lehet, hogy épp választ kapok a bennem kavargó kérdésekre? Akkor miért vagyok ilyen zavarodott? Miért érdeklődik ennyire irántam? És miért könnyebb ezt kérdezni, mint azt, hogy: „Miért ne érdeklődne irántam?” Akkor és ott azt kívántam, hogy bárcsak kicsit magabiztosabb lennék. Garreth hosszú lábával ellökte magát és a hintájával a levegőbe emelkedett. Széttárta a karját, miközben hátrahajolt és behunyta a szemét. – Emlékszel rá, hogy ezt csináltad kiskorodban? – kérdezte még mindig becsukott szemmel. – Meglehet. – És közben nem képzelted néha azt, hogy repülsz? – Jól van, nyertél. Folyton ezt csináltam. – Valld be! Még mindig szoktad – mondta somolyogva, és a hintája ismét elsuhant az enyém mellett. Kuncogtam. – Na jó. Végül is miért kellene titkolnom előtte, hogy olykor-olykor, amikor teljesen egyedül vagyok, még mindig szoktam hintázni, és hogy olyankor hátradőlök, élvezem a szél simítását az arcomon, mintha magasan, a felhők közt repülnék, messze a park felett. Nem tehettem róla. Annyira jó volt. – Rajta! – biztatott Garreth. 34
Pandora’s TeAm
Annyira boldognak látszott, ahogy a szél a haját kócolta, és szőkésbarna fürtjei az arca körül repkedtek. Úgy nézett ki, mint egy rettentően helyes kiskölyök, akinek a világon semmi gondja nincs. Erősen ellöktem magam a talajtól, és a hintám nemsokára utolérte Garrethét. Egymásra néztünk és felnevettünk. Aztán elkapta az én hintám láncait és összekapcsolódtunk, térdünk folyton a másikénak ütődött, miközben próbáltuk kikerülni a hintákat tartó acéloszlopokat, és ettől még jobban kellett nevetnünk. – És mondd csak, miért Teagannek neveztek el a szüleid? – kérdezte Garreth, mikor már belefáradtunk a nevetésbe. – Fogalmam sincs. Az apám talán ír volt vagy félig ír, ilyesmi. – Nincs veletek? – kérdezte csendesen. – Nincs. Állítólag eltűnt, mikor kicsi voltam, nem is ismertem. – Eltűnt? – Igen. Mindenki próbálta meggyőzni anyámat, hogy elhagyott minket, de ő állította, hogy bűncselekmény áldozata lett. Gondolom, az igazságot nehezebb elfogadni. – Szörnyű. – Igen, anyámnak nagyon hiányzik. – Úgy értem, szörnyű, hogy ő nem ismerhetett meg téged. Ránéztem a hintázó Garrethre. Valahogy képes volt melegséget árasztani felém, mindig azt mondta, amit kellett, én pedig rájöttem, hogy mindez komoly szerepet játszott abban, hogy ennyire megkedveltem. Nem azért történt, mert mennyeien jóképű. Ennek semmi köze nem volt a kinézetéhez. Itt volt ez a fiú, aki épp most kezdett egy új iskolában, és láthatóan mindenhol sikert aratott, úgyhogy bárkit elhívhatott volna magával. Mi több, ha akarná, könnyen lehetne a legnépszerűbb fiú az egész gimiben, de mintha erre egyáltalán nem vágyna. Tulajdonképpen aznap már azt is elhitette velem, hogy engem akar. – Szerintem nagyon szép neved van. – Garreth mosolygott. Ismét elpirultam. – És a te nevedet ki választotta, az anyukád vagy az apukád? – kérdeztem. – Egyik sem. Nincsenek szüleim, legalábbis biológiai értelemben. 35
Angyalcsillag
Eltátottam a szám és hirtelen pocsékul éreztem magam. – Ne aggódj! Semmi baj. Egy csodálatos családhoz tartozom. Gyönyörű mosolya azt sugallta, hogy ne törődjek vele, de nem tudtam ilyen gyorsan elengedni a gondolatot. Fel-felvillant bennem, hogy megkérdezhetném, nevelőszülőkkel él-e vagy örökbe fogadták, de nem tudtam rávenni magam, így csak egy halk, de őszinte „sajnálom”-ot motyogtam. – De a jelentése elég jó. Annyit tesz: „fény”. Hát ezt meg hogy csinálja? Nem számít, mennyire hülyén viselkedem vagy érzem magam, csak felvillantja azt a tökéletes mosolyát és azonnal elmúlik minden zavarom. – Illik hozzád – feleltem mosolyogva. – Van testvéred? – Nincs. Csak én vagyok és az anyám. – Akkor biztos nagyon közel álltok egymáshoz. – Nagyon. Mondhatni csak mi vagyunk egymásnak. Anyámra gondoltam, aki biztos azt hiszi, hogy épp a házi feladatomat írom. Bűntudatom támadt. – Semmitől sem kell tartanod, ha velem vagy – suttogta Garreth lágy hangon, megérezve a gyötrődésemet. – Én nem, csak... Lenézett a földre. – Meg akartad kérdezni tőlem, mi történt tegnap, igaz? – Én... – dadogtam, mire rám nézett. – Látom a szemeden. – Az arca egészen közel volt az enyémhez. – Tényleg fogalmam sincs, mi történt tegnap – suttogtam az igazságnak megfelelően. – És félsz megtudni? – Kellene? – Árulj el nekem valamit! Felidézed néha a múltadat? Nem úgy értem, hogy az előző napot vagy hetet, de eltöprengesz néha, hogy éltél-e már ezelőtt? – Halkan, megfontoltan beszélt, erőlködés nélkül témát váltott, és én lassan felemeltem a fejem, hogy ismét a szemébe nézzek. 36
Pandora’s TeAm
– A déjá vu érzésre gondolsz? – Bizonyos értelemben igen. De ez több annál. – Igen, előfordul. Egy percig mélyen eltöprengtem. Másképp hogyan találhatnék magyarázatot bizonyos érzésekre és emlékekre, amik a semmiből bukkannak elő, mintha csak tegnap történtek volna? Garrethtel kapcsolatban is nagyon hasonló benyomásom támadt, az a különös érzés, mintha ismerném őt, pedig semmit nem tudtam róla. Bár reméltem, hogy ezen változtathatok. – Mi köze ennek a tegnaphoz? – Több, mint hinnéd. – Elfordította a tekintetét. – Hiszel abban, hogy minden valamilyen okkal történik? Hogy bizonyos emberek esetleg lépnek be az életünkbe vagy keresztezik az utunkat? Hogy ez része egy óriási tervnek? Elkapta a hintám láncát és közelebb húzott magához. A térdünk összeért, és ez teljesen felkészületlenül ért, már-már sokkolt ez a közelség. Isteni illata volt, mintha ősi aura vette volna körül, valami régi és ismerős... valami megnyugtató. Ki tudtam szűrni a vanília határozott aromáját, és volt még ott valami földszerűbb, mint a tikfa, valami fűszeres és férfias. – Hiszel benne? – Pillantása megtelt érzelemmel, miközben áthatóan fürkészte az arcomat. Kérdése visszarántott a jelenbe. – Hová akarsz kilyukadni? – kérdeztem, inkább csak magamtól. Nem volt könnyű tiszta fejjel gondolkodni a közelében. Ismét megcsapott az az ismerős illat, mikor az arca az enyém felé fordult. A füstölőm. Az egész belsőm egy furcsa érzéstől reszketett, amit nem tudtam pontosan beazonosítani, de mintha egy különös emlék lett volna, amit túl mélyen elfojtottam ahhoz, hogy most felidézzem. Garreth habozott, nagy levegőt vett. – Hiszel a mennyországban? – suttogta, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a leheletét a hajamon, – Igen – feleltem szintén suttogva. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy ha létezik mennyország, akkor itt van. Itt és most. – És az angyalokban? 37
Angyalcsillag
A gondolataim visszaszálltak a tegnaphoz... a lábam lecsúszik a járdaszegélyről... Garreth a segítségemre siet... a különös tény, hogy mintha senki más nem vette volna észre, mintha a pillanat valamiképp kimerevedett vagy visszafordult volna. Néhány hétéves gyerek szaladt be a játszótérre, a mászókához rohantak, de én csak néma szellemeknek érzékeltem őket, mert Garreth elhúzta a hüvelykujját a homlokom előtt, mintha érezni akarná, honnan jönnek a gondolatok. Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom, a szívem hevesen ver a bordáim mögött... eszembe jutottak a szárnyak. Lassan felnéztem rá, és feltettem a kérdést, amit magam is kissé irracionálisnak éreztem: – Te valóságos vagy? – Szerinted valóság vagyok? – Felvillantott egy mosolyt. Valahol legbelül tudtam, hogy nem viccel. – Erre most nem igazán tudok válaszolni – suttogtam, miközben leugrottunk a hintáról és visszaindultunk a kocsihoz. Az az érzésem támadt, hogy minden kérdése elhangzott már egy korábbi beszélgetés során, amit azonban gondolatban folytattam le nemrégiben. Aztán rettenetes, gyötrő érzésem támadt. Még nem álltam rá készen, hogy hazavigyen és elköszönjünk egymástól. Az együtt töltött délután annyira nagyon rövid volt. Becsapva éreztem magam, önző módon több időt akartam vele tölteni, muszáj volt megfejtenem őt. És magamat is. Még nem akartam véget vetni az álomnak. Azért igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni a rövid hazaútból, nem akartam gyerekesen szomorkodni. Garreth gyengéden megszorította a kezemet. Gyakorlatilag egész délután a kezemet fogta. Biztosra vettem, hogy az ujjaim sokkot kapnak majd a távollétében. Útbaigazítottam a házunkhoz, és nem sokkal később rá is fordultunk a Claymont utcára. Anyám hamarosan elindul hazafelé, és ma nekem kell vacsorát főznöm. Kétségbeesetten igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen lassan fog eltelni ez a hétvége. A hétfő mintha egy örökkévalóságra lett volna. 38
Pandora’s TeAm
A dzsip kisorolt a forgalomból, és megállt üresjáratban a járdaszegély mellett. – Hát, kösz a kávét – mondtam csendesen. Nem akartam elköszönni. – Sajnálom, ha megrémisztettelek a kérdéseimmel. – Mi volt a célod? – Semmi. Csak kíváncsi voltam. – Lehajtotta a fejét és felnézett a frufruja alól, ami kicsit belelógott a szemébe. – Azt hiszem, nem vagyok nagyon ügyes mások megismerésében. Tényleg nem akartalak elijeszteni. – Semmi baj. Nem félek az angyaloktól meg a mennyországtól. Icipicit felé hajoltam, csak annyira, hogy még ne tűnjek rámenősnek. Most semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből. Tekintete távolba révedő és vágyódó volt, ugyanakkor bölcs is, mintha nem a mellettem ülő kamaszfiúé, hanem egy sokkal idősebb, mégis valamiképp kortalan léleké lenne. Garreth kisimított az arcomból egy tincset, ami kiszabadult az utazás alatt, és ezzel előhívott valamit a tudatalattimból. – Gondolom, fel kellene hívnod a barátnődet. A neve Claire, ugye? – Meglepett az előzékenysége, de a figyelmemet teljes egészében lekötötte, hogy mennyire közel van az ajka az enyémhez. – Igen – csak ennyit tudtam kinyögni. A száját bámultam töprengve, reménykedve, hogy az enyémhez ér. Az első csókom. – Nem is válaszoltál a kérdésemre. – Előrenyújtotta a kezét és gyengéden végigsimította az arcomat. – Volnál szíves megismételni a kérdést? – Ismét süllyedni kezdtem, tehetetlenül, aztán belemerültem egy tengerkék tóba. Nem akartam kimászni belőle. – Tulajdonképpen, ez igazából a te kérdésed volt. Azon töprengtél, vajon a képzeleted szüleménye vagyok-e, – Még... mindig... nem tudom. Egyre mélyebbre és mélyebbre merültem a kortalan és intenzív kékség meleg tavában. Nem érdekelt, hogy a képzeletem szüleménye-e vagy sem, nem engedhettem el ezt az érzést. Clairenek teljesen igaza volt. Ideje bepasiznom. 39
Angyalcsillag
– Mondjuk, persze csak hipotetikusan, hogy nem vagy valóságos. Meglátogatnál az álmaimban, hogy ne kelljen hétfőig várnom az újabb találkozásra? – Merész voltam? Éreztem, hogy az együtt töltött időnk a végéhez közeledik, és nem akartam kiszállni a kocsijából, nem akartam kiszabadulni az öleléséből, amit oly szívesen engedélyeztem neki. – Persze. Ha nem vagyok valóságos, bármit megtehetek. – Mosolygott, belement a játékba. – Akkor ezt megbeszéltük. Garreth kilépett a dzsipből és átjött az én oldalamra, kinyitotta az ajtót, mint egy tökéletes úriember. Ezúttal nagyon közel hajolt hozzám, ajka súrolta az enyémet, majd elbizonytalanodott. Várakozón közelebb hajoltam hozzá, úgy igazából az ajkához akartam nyomni az enyémet, de ő lassan elhúzódott. Tudtam, hogy ideje elköszönni. Komoly erőfeszítésembe került, hogy felkapaszkodjak az öt lépcsőfokon a verandára, és nagyon hálás voltam a korlát támogatásáért. Elfordítottam a kulcsot a zárban és beléptem. Durván fél órám volt, hogy felhívjam Claire-t, mielőtt nekiállok a vacsorának. De bármennyire is szerettem volna jó barátnőként mellette állni, képtelen voltam belépni a lakásba. Csak álltam és néztem, ahogy a szürke dzsip egyre kisebb és kisebb lesz, és egyre messzebb röpíti Garrethet tőlem.
40
Pandora’s TeAm
Ötödik fejezet Becsuktam az ajtót az előszobában és kábán bementem a konyhába. Egyáltalán nem tudtam koncentrálni, még mindig éreztem Garreth ujját az alsó ajkamon és meleg kezét az arcomon. Éreztem a tömjénes illatot is, ami átjárta az ingét, haját, bőrét, és a vér még mindig lüktetett az ajkamban attól a légies mozdulattól, amikor a szája az enyémet súrolta egy bizonytalan, sosem próbált mozdulattal, attól a csóktól, ami nem is volt igazán csók. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy eltereljem a gondolataimat. Aztán hirtelen leesett, miért szeretek ennyire vele lenni: mert mellette biztonságban érzem magam. Mintha valami védőburok venne körül, amikor vele vagyok. A telefonra pillantottam, és tudtam, hogy fel kell hívnom Claire-t. Eltöprengtem, vajon észrevette-e, hogy Garrethtel mentem el a suliból, de mikor ellenőriztem az üzenetrögzítőt, a kis piros fény legnagyobb meglepetésemre nem villogott, hanem egyenletesen világított. Aztán eszembe jutott a veszekedés, aminek Garreth dzsipjéből lehettem tanúja. Sajnáltam Claire-t. Igaz, őt nem igazán kell félteni a kellemetlen helyzetekben, nem úgy, mint engem. Hogy elbánt tegnap Brynn-nel is! De ez más, Ryannel még viszonylag friss a kapcsolatuk, csak most kezdtek járni, még nem kellene vitatkozniuk. Legalábbis szerintem. 41
Angyalcsillag
Felkaptam a telefont és tárcsázni kezdtem Claire számát. Kicsöngött párszor, majd meghallottam a hangját a vonal végén. – Helló! – szóltam bele izgatottan. – Sosem találod ki, mi történt ma. Rajta, tippelj, Madame Románc! – El tudod képzelni, mennyit vártam rád? – kérdezte színtelen hangon. – Ööö, igen. Sajnálom. Garreth hazahozott. – Már tudom, Teagan. Mindenki tudja. – És nem örülsz neki? Nem akarod hallani a szaftos részleteket? – De, nagyon örülök, Teagan. De téged ismerve a részletek még nem igazán szaftosak. Na jó, beletrafált, de valamiért mégsem tört le. Még mindig a fellegekben jártam, habár a „Mondd már, mi történt”-elem súlyosan hiányzott a beszélgetésünkből. Aztán vonakodva rátértem a parkolóban látott jelenetre. – Claire, minden rendben veled és Ryannel? Hallottam, hogy belesóhajt a kagylóba. – Mondd meg te! – Nem tudom. A karom köré csavartam a telefonzsinórt. Egészen megnyúlt a Claire-rel évek óta folytatott beszélgetések alatt. – Péntek van. Miért nem mozdulsz ki? Jót fog tenni. Csokit eszünk és kiötlünk egy csomó rettenetesen zseniális tervet, hogy visszavágjunk Brynn-nek a sok éves kínzásért. Aztán Madame Románc jósol nekem és tengerimoszat-tekercset készít. Kibuggyant belőle a nevetés, végre megtört a jég. – Nem tehetem. Ez legalább kedvetlenül hangzott. Nyilván elfogadtam, bár más választ reméltem. – Este Ryannel találkozom. – Ja? Akkor minden rendben köztetek? – Hát, majd rendben lesz.
42
Pandora’s TeAm
Elköszöntem, még mindig azon töprengve, mi lehet Claire-rel. Kicsit megsértődtem, amiért nem érdeklődött a Garrethtel töltött délutánom után, amit egyébként folytatni fogok az álmaimban. Miután az egyes számú feladatot teljesítettem, nekiláttam a kettes számúnak. Felraktam a tűzhelyre egy nagy fazék vizet. Összevissza rohangáltam a konyhában, aztán elővettem egy doboz tésztát és egy kis bazsalikomot a spájzból. Egy lábasba paradicsomsűrítményt tettem, a fazékba tésztát, aztán előbbit is felöntöttem vízzel és beletettem egy babérlevelet. Mikor a szósz fortyogni kezdett, nekiláttam a kenyérszeletelésnek, csak annyi időre álltam meg, míg a faliórára pillantottam, átkozva magamat, amiért ilyen sokig időztem Garrethtel a parkban. Épp a szalvétákat pakoltam az asztalra, mikor hallottam, hogy anya kinyitja a bejárati ajtót, lépései nehézkesen kopogtak az előszoba keményfa padlóján. Nem is kellett ránéznem, így is tudtam, hogy kimerült, és önkéntelenül is megkönnyebbültem, hogy Claire nem fogadta el a meghívásomat. – Szia, drágám! Mmm. Nagyon jó illata van a vacsorának. – Lerúgta a cipőjét és leült egy székre az apró konyhaasztal mellé. Elgyötörtnek tűnt. Az én mókakedvelő anyám, az én erős támasztékom mintha jócskán megöregedett volna, mióta reggel elindultam az iskolába. – Jól vagy, anyu? – A szememet le se vettem a gőzölgő szűrőről, amivel épp a mosogató fölött egyensúlyoztam. – Nagyon bágyadt a hangod. – Csak hosszú napom volt, szívem. Jól telt a délutánod? Önkéntelenül is megremegtem. Nem igazán tudtam eltitkolni előtte semmit, és féltem, hogy ez most a szemenszedett hazugság kategóriájába fog tartozni. Tudtam, hogy ismét rákérdez, hogyan töltöttem a mai nap délutánját, azét a napét, aminek reggel olyan óriási lelkesedéssel vágtam neki. Nyilván tudni akarja. Úgy döntöttem, hogy őszinte leszek. Legalábbis bizonyos mértékben. – Iskola után ittam egy kávét, aztán eltöltöttem egy kis időt a parkban. Túl szép volt az idő ahhoz, hogy bezárkózzam itthon, – Hmmm. Jól hangzik. Egyébként a vacsora is remekül néz ki. 43
Angyalcsillag
Reméltem, hogy nem kell tovább fejtegetnem az egyébként átlagosnak látszó délutánomat. Bűntudatom támadt, amiért a legfontosabb részleteket kihagytam, de a teljes őszinteséggel csak kinyitottam volna Pandóra szelencéjét, és még nem álltam rá készen, hogy bárkire is ráborítsam a lelki szemetesládámat. Csendben ettünk, ami esetünkben inkább mondható normálisnak, mint a ma reggeli beszélgetés. Repült az idő, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. – Elpakolok, anyu. – Felnyaláboltam a tányéromat az asztalról, és átvittem a szószcseppekkel borított konyhapulthoz. Főzés közben nem én vagyok a világ legösszeszedettebb embere. Miközben az olasz kenyér morzsáiból kihalásztam az apró fűszeres üvegcséket, amik szanaszét hevertek a vágódeszka körül, hirtelen nagyon elszégyelltem magam. – Kösz, szívem. A vacsora remek volt. – Anyám merev tagokkal felállt, de elnevette magát, mikor meglátta, mekkora káoszt teremtettem. Mosolyogva csóválta a fejét. – Komoly feladat. Biztos, hogy ne segítsek? – Ááá, nem kell. Úgysincs jobb dolgom. Az igazság persze az, hogy gyötört a bűntudat. Úgy gondoltam, csak azzal tehetem jóvá, ha vacsorát főzők és utána el is pakolok. Rekordidő alatt összekaptam a konyhát. Aztán egy utolsó, fürkésző pillantást vetettem felé – éreztem, hogy most kiérdemeltem a nagy érdemkeresztet -, majd csendben felsurrantam a szobámba, mert már alig vártam, hogy újraélhessem a Garrethtel töltött órákat. Péntek este volt. A korombeli lányok ilyenkor készülődnek, hogy buliba menjenek, de én csak arra vágytam, hogy bebújjak a kedvenc pizsamámba, beállítsam az iPodomat véletlenszerű lejátszásra és lazítsak, arra a kék szemű fiúra gondolva, akivel átbeszélgettem a délutánt.
44
Pandora’s TeAm
Hatodik fejezet A vágyam, hogy újraéljem a Garrethtel töltött délutánt, immár csak emlék. Arra ébredtem, hogy a szobám sötétségbe burkolózik, én pedig izzadságban úszva az asztalra borulok. Karomat magam köré fontam, de hiába próbáltam megvédeni magam az álmoktól. Órák telhettek el azóta, hogy feljöttem az emeletre. A megvetetlen ágyamhoz botorkáltam, töprengve igyekeztem felidézni a történteket. Mióta Garrethtel találkoztam, különös, visszatérő álmom békén hagyott. Reméltem, hogy örökre eltűnt, de ez az éjszaka rácáfolt minden reményemre. Nem tudtam felidézni, mit álmodtam, de még mindig éreztem a rettegést a zsigereimben. Éreztem a rám tapadó tekintetet, amit mindig is kerestem, tudva, hogy létezik... de sosem találtam rá. Ez az álom majdnem olyan volt, mint az előzőek: valami lesben állt és engem figyelt... de ezúttal nemcsak engem. Garreth is benne volt az álomban, megvédett attól a... láthatatlan erőtől. Jaj... Bárcsak emlékeznék rá! Felültem és kisepertem a hajam az arcomból. Rettenetes fáradtságot éreztem. Az álom sokkal inkább tűnt emléknek, de ez persze lehetetlen. Álom és valóság határai még mindig elmosódtak kábult elmémben. Az ágyneműm jéghideg volt, én mégsem fáztam, mintha valaki egész éjjel a karjában tartott és ringatott volna. Jól ismertem ezt a melegséget. Olyan volt, mint kiskoromban a rossz álmok után a 45
Angyalcsillag
kellemes, megnyugtató érzés, hogy biztonságban vagyok, és nem kell félnem. Régebben újra és újra megnéztem ilyenkor anyám kezét, kerestem rajta az éjszaka érzett melegséget. Biztosra vettem, hogy ő jött be a szobámba, hogy megnyugtasson. Ki más lehetett volna? Anyámat mulattatta ez az elképzelés. A keze általában hideg volt, és más elmélettel magyarázta a dolgot. Szerinte az őrangyalom jött be hozzám, hogy mellettem legyen, mikor ő nem tudott. Az elmélete egy darabig működött is, segített elaludni, amikor féltem. Aztán egy nap kinőttem az ilyen történetekből, bár az álmok nem szűntek meg. A megmagyarázhatatlan rettegés viszont csak mostanában tért vissza. Kótyagosnak és nem e világinak éreztem magam, ezért olvastam olyan sok könyvet paranormális teremtményekről. Mindent megpróbáltam. Nem maradt több elméletem. Így most, izzadtan és rettegve, visszatértem a régi önnyugtató módszeremhez. Elképzeltem, hogy egy gyönyörű angyal kitárt szárnyakkal a szobámba repül, és kiűzi a sötétséget a sarkokból. Bármennyire is igyekeztem, sosem tudtam elképzelni az arcát az angyalnak. Egész mostanáig. Most viszont olyan arcot adtam neki, amelyről tudtam, hogy egész éjszakára erőt önt majd belém. Garreth arcát. Elképzeltem az őrangyalom kezét, ami melegebb az enyémnél, sőt tulajdonképpen még az anyáménál is. Melegebb mindenkiénél... leszámítva egyvalakit. Ahogy az álomemlékképben megjelent kezekre koncentráltam, tudatalattimból szinte horrorisztikus képek robbantak elő és peregtek le gyorsan egymás után, mint egy megállíthatatlan diafilm. Benyomások. Balesetek, amiket mélyen agyam egy hátsó zugába temettem. Fuldoklom. Meleg kezek. Elcsúszom a jégen és úgy beverem a fejem, hogy már csak fekete foltok örvénylését látom. Egy bársonyos, enyhet adó, megnyugtató hang tart eszméletemnél. Egy hang... de nem akármilyen hang. Olyan hang, amit nem kevernék össze senki máséval. 46
Pandora’s TeAm
És az a szempár... a legtökéletesebb égszínkék... vízszínű... tiszta és megbabonázó. Akkor valami kattant egyet bennem. A nagy felismerés. Aztán verdesést hallottam magam mögül a sarokból és megfordultam. Semmi nem volt ott. – A hang ismerős volt – most viszont nem éreztem félelmet, nem úgy, mint máskor. Igyekeztem tekintetemmel áthatolni a sötéten, türelmesen vártam, aztán megláttam őt. Megdörzsöltem a szemem: biztos ez is csak álom. Felém sétált, mintha teljesen természetes volna a jelenléte a szobámban. A székemhez jött, én meg csak néztem, ahogy ott áll teljes glóriájában. Körbevette, megvilágította valami halvány, sápadt fény. Mintha belőle áradt volna, a világosság a mellkasa körül összpontosult, onnan folyt le tovább a karjára és hosszú, gyönyörű ujjaira, melyek délután még az enyémekbe kulcsolódtak. Sajgott a kezem a hiányától. – Azt hiszem, megbeszéltünk egy találkozót. – Mosolygott, várta, hogy felfogjam, mi is történik valójában. – Ez csak álom, igaz? – pislogtam álomittasan. Hogy került ide? És a fény... akármennyire is törtem a fejem, nem sikerült logikus magyarázatot találnom arra, hogy Garreth Adams a szobámban áll, rám mosolyog és fényesség árad belőle. Úgyhogy az egyetlen lehetséges változatot fogadtam el: még mindig álmodom. Mindez annyira csodálatosan szürreális volt, ő mégis úgy állt előttem, mintha valóság lett volna. A tömjénillat most felerősödött, mintha épp meggyújtottam volna egy füstölőt. Csakhogy ez most a bőréből jött, és én bizonytalanul kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem világító karját. – Rájöttél már? – kérdezte halkan. Hangját elnyelték a falak, – Ott voltál az álmomban, de nem is csak az álmomban. Tényleg ott voltál. – Képtelen voltam rávenni magam, hogy jobban kifejtsem. Még mindig nehezemre esett az egész megemésztése, még ha csak álom is. – Az idő többi részében... veled voltam elfoglalva. – Arcomat a tenyerébe fogta, ahogy korábban az autóban, és éreztem, ahogy valami lágy, jóleső szédülés lesz rajtam úrrá. 47
Angyalcsillag
– De még nincs vége. – Garreth lassan az ablakomhoz sétált. – Olyan, mint egy éhes vad, játszik a zsákmánnyal, amit fel akar falni. Szórakozik velünk és némán vár. – Kicsoda? – Közelebb húzódtam az ablakhoz. Homályosan láttam egy sötét árnyat az üvegen túl, a messzeségben viharos sebességgel távolodni. Mihelyst azonban észrevettem, mi történik odakint, azonnal eltűnt. – Reggel van. – Garreth csendesen témát váltott. Követtem a tekintetét, és tényleg, a nap már felkelt a fák fölött. Hajnalodott. De hová tűnt az éjszaka? Garreth gyengéden felemelt és az ágyamra fektetett. – Pár óra múlva találkozunk. Akkor mindent megmagyarázok, ígérem. – Lehajolt, hogy megcsókolja a szemhéjamat, az pedig le is zárult, érezve a belőle áradó melegséget. Az illata nemsokára álomba ringatott. Aztán eltűnt, én pedig az előzőnél sokkalta kellemesebb álomba szenderültem.
48
Pandora’s TeAm
Hetedik fejezet Lassan kinyitottam a szemem. A függönyön át beszűrődő fénypászmák megtörték a szoba egyhangúságát. Elvakított a ragyogás, ahogy a nap fenséges tüzét szemhéjamra és arcomra öntötte. Egy percig még elidőztem a létező legtökéletesebb álomnál, a Garreth mellkasából áradó meleg fény sugárzásánál. A végtagjaim elgémberedtek, mivel nagyon kényelmetlen testhelyzetben aludtam el este a számítógép előtt. Csak mikor már kezdett feljönni a nap, akkor lazultam el Garreth karjában, aki kényelmes, meleg ágyikómba fektetett és betakart, mielőtt visszavonult volna a reggel sápadt fényénél. Elment, de megígérte, hogy magyarázatot ad majd. Reméltem is. Azon kaptam magam, hogy még mindig a hajnal előtti órák emlékével viaskodom. Kikászálódtam meleg paplanom alól és felálltam. Gépiesen felhúztam egy szakadt farmert, és kerestem egy tiszta, nem túl gyűrött pólót a szekrényemben. Újra lejátszottam magamban az éjszakai eseményeket, miközben az ujjammal végigsimítottam a hajam, majd lófarokba kötöttem. A héten anyámra került a sor, most szombaton neki kellett dolgoznia a könyvtárban. Lementem a konyhába, az asztalon ott várt az üzenete pár darab vásárlási utalvány társaságában. Sietve lefirkantott gyöngybetűivel sajnálkozva tudatta, hogy ismét sokáig fog dolgozni, és kérdezte, hogy a pizza megfelelő vacsora lenne-e a 49
Angyalcsillag
számomra. Úgy tűnik, konstatálta a háztartási ügyekben tanúsított tehetségemet, és nem akart ma is felfordulást a konyhában. Leültem az asztal mellé és a szelvényekkel babráltam. Folyton a ketyegő órára pillantgattam, ami a mosogató felett lógott. Eltöprengtem, mikor látom újra Garrethet, remélve, hogy éjjeli látogatását nem csak álmodtam. Aztán úgy döntöttem, nem kínzom magam tovább, és visszamentem az emeletre, hogy letusoljak és felöltözzem. Ismét tettem egy kísérletet a sminkeléssel; anyám kozmetikai készlete túlságosan is csábított azok után, hogy láttam, milyen hatással van másokra. Végre tisztának és ébernek éreztem magam, most már szembe tudtam nézni a mai nappal. Gondolataim vissza-visszakanyarodtak arra, akit szándékosan igyekeztem visszatuszkolni tudatalattim legrejtettebb zugába. A csengő ekkor, mintegy végszóra, megszólalt az előszobában. A verandán Garreth állt mosolyogva, és a szívem hangos dobogással üdvözölte. – Látom, elkészültél. – Szeme jókedvűen csillogott. – Persze, hogy elkészültem. Ígértél valamit mára – feleltem halkan, felidézve magamban az előző éjszakát. Szája még szélesebb mosolyra húzódott, majd kézen fogott és a kocsijához vezetett. Majd kiugrott a szívem a helyéről. Fogalmam sem volt, hová visz, és arról sem, milyen magyarázatokkal szolgál majd. Csak azt tudtam, hogy bízom benne. Kényelmes hallgatásba burkolózva hajtottunk végig egy kanyargós úton, csak néha tettünk fel pár apró kérdést, amiket egymás távollétében fogalmaztunk meg: kedvenc szín (övé fehér, enyém barna), kedvenc könyv, film, dal stb. Észrevettem, hogy pont olyan hatalmas CD-gyűjteménnyel rendelkezik, mint én, és az ízlésünk is meglepően hasonlít. Egyszerű társalgást folytattunk, egy pillanatra sem kalandoztunk el semmi olyasmi felé, ami a múlt éjszakát kissé érthetőbbé tehetné a számomra. Átsuhant az agyamon, hogy talán mégis álom volt. Egy nagyon erőteljes álom. De csak rá 50
Pandora’s TeAm
kellett pillantanom és tudtam, hogy megtörtént. Ezt igazolta az is, hogy értem jött. A városközpontot már nagyjából két kilométerre magunk mögött hagytuk; a házak kezdtek ritkulni, ahogy továbbszáguldottunk. Végül lassítottunk és ráfordultunk egy keskeny útra, amit érdekes módon még sosem vettem észre. Izzadni kezdett a tenyerem. Szemem sarkából gyors pillantást vetettem a mellettem ülő gyönyörű fiúra, és azon töprengtem, hogyan lehetséges, hogy halvány fogalmam sincs róla, merre járunk, pedig egész életemben itt éltem. Az út egyre keskenyedett, én pedig kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy a műszerfalról hiányzik a GPS. Lassan haladtunk előre, egyre mélyebbre hatoltunk a sűrű, buja növényzetbe, ami váratlanul bukkant fel előttünk. Egyik pillanatban még vakítóan ragyogott a nap, a következőben pedig beborított az éjszaka tompa szürkesége. Az erdő egyre sűrűbb lepelként borult körénk, és amikor kinéztem a dzsip nyitott tetején, még láttam, ahogy a nyújtózkodó ágak a nap utolsó sugarait is eltakarják. Szinte, egy másodperc alatt jutottunk át egy másik világba. Garreth megállította az autót egy tisztáson és kiszállt. Megfontoltan, mégis izgatottan fordult felém, és azonnal nyújtotta is a kezét, hogy kisegítsen. Az avar recsegett a tornacipőm alatt és az autó ajtaja fojtott visszhanggal záródott be. Meglepetésemben a szám is tátva maradt. Mintha mesebeli erdőbe léptünk volna, amit csak könyvekből ismer az ember, egy varázslatos helyre, amin nem fog az idő, – Elképesztő – bámultam a minket körülvevő vadonra. – Egyik kedvenc helyem a világon –felelt Garreth mosolyogva. A sűrű erdő tompította behatolásunk hangjait, a levélszőnyeg és a nedves talaj elnyelte lépteink zaját. A nap utat tört magának a tölgy és a bürök összefüggő ernyőjén át, szétszórva erőtlen sugarait a súlyos ágak között. Garreth a könyökömnél fogva vezetett előre, óvatosan lépegettünk egyre beljebb a bozót és a gallyak átláthatatlan szövevényében, át a 51
Angyalcsillag
talajból előbukkanó bütykös gyökerek és üregek fölött, amelyek szinte szétfeszítették a lágy növénytakarót. Körbenéztem. Lélegzetelállító volt, de akkor sem ismertem fel, hol vagyunk, mikor szemem már kezdett hozzászokni a zöld barlanghoz, amin átballagtunk. – Pontosan hová megyünk? – kérdeztem tétován. – Meglátod. Már majdnem ott is vagyunk. Olykor-olykor megreccsent egy gally valahol a környező sötétségben. Ilyenkor megmerevedtem, de Garreth egy pillanatra sem engedte el a kezem. Mintha maga az erdő nem lett volna elég fenséges, nemsokára egy tökéletes kis kápolna állt előttünk. Körbesétáltam a négyzet alakú épületet, ami miniatűr, egyszobás kastélyra emlékeztetett. Három falán egy-egy festett üvegből készült ablak volt, a negyediket pedig boltíves, vénséges vén, nehéz faajtó uralta. Bár az ajtókeret fölötti szürke kőtáblába durván vésték bele a feliratot, még mindig el lehetett olvasni: büszkén viselte Szent Anna nevét. –Jössz? – Garreth hangja meghökkentett. A kő lépcsősor tetején állt, kezét a kopott, patinás kilincsgombon nyugtatta. – Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes? – kérdeztem habozva. Hangom idegennek tetszett az erdő zavartalan csendjében. – Úgy értem, nem tilos vagy ilyesmi? – Ilyen épületek manapság már nem is készülnek. Talán nem úgy tűnik, de erős, mint a szikla. Kinyújtotta a kezét, lelkesen igyekezett felsegíteni a lépcsőn. Kék szeme úgy ragyogott, mintha ő lenne a kőműves, aki ennek a kis kápolnának a falait rakta: alig várta, hogy megmutathassa az ajtaja mögött rám váró csodát. Egyszerűen kénytelen voltam megbízni abban, amit a szemében láttam. Óvatosan felballagtam a fokokon. A vastag ajtó kinyílt, ódon sarokvasa alig tartotta már a korhadt fát. Nyikorogva tárult szélesre, mi pedig utat törtünk magunknak az épület belsejébe. Körbesétáltam az apró teremben, mindent megfigyeltem: az óriási vadpáfrányokat a sarokban, a leégett gyertyák csonkjait, a súlyos vas 52
Pandora’s TeAm
gyertyatartókat, melyeket foltokban már megevett a rozsda. Régi, festett ablaküvegek szépséges szilánkjai csikorogtak a talpam alatt. Bár a kápolna láthatóan romokban állt, még mindig lélegzetelállító volt. – Mi a véleményed? – szólalt meg mögülem csendesen Garreth. Felé fordultam, észrevettem, mekkora fényesség támadt a kinti erdő tompa zöldjéhez képest. Mikor felnéztem, rájöttem, hogy hiányzik az épületről a tető, lehetővé téve ezzel, hogy a fény szikrázó aranyfolyamban áradjon be a kápolnába. – Szerintem csodálatos. – Ott régebben egy torony állt, de lerombolták... – Garreth hangja elhalt. Mikor a folytatást várva lejjebb eresztettem a tekintetemet, egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Nem azért, mert ott állt előttem a leghelyesebb fiú a világon, hanem mert a napsugarak, mintha csak titkos céllal tennék, a szívem, az érzékeim előtt fedtek fel valamit... Teljesen egyértelművé tették, hogy most olyasmit láthatok, amit a szemem korábban képtelen volt észlelni.
53
Angyalcsillag
Nyolcadik fejezet Tarthattam volna a fény játékának vagy gondolhattam volna azt is, hogy a tudatalattim végre feltárt előttem valami elfojtott, ismeretlen jelenséget. Ezer különböző módon próbálhattam volna magyarázatot találni arra, ami most teljes valójában megjelent előttem. Ott állt ugyanis Garreth egy pár remekbe szabott, hófehér szárny ölelésében. A két tökéletes, puha fehérség a vállaiból indulva ívelt felfelé. Biztosra vettem, hogy ha megérinteném őket, olyan ruganyos bársonyt éreznék az ujjaim alatt, amelynek lágyságát szavakkal nem is lehet kifejezni. Mintegy karhossznyi magasságban meggörbült az ívük és ereszkedni kezdtek az üvegszilánkos padló felé. Felfoghatatlanul gyönyörű volt, mégis valami elpusztíthatatlan, örök erő áradt belőle. A lélegzetem is elállt. – Te egy... – kezdtem, de képtelen voltam befejezni. – Igen: A számhoz kaptam a kezem. Hihetetlen volt, ugyanakkor mégis hihető. Felnéztem rá; ez megmagyaráz bizonyos dolgokat. Hányszor és milyen könnyedén kihunyhatott volna a létem, ha az örökké jelenlévő őrangyalom nem lehel belém mindig új életet? Az őrangyalom. Akkor és ott szinte fájdalmas erővel hasított bele a felismerés testem minden porcikájába, az ereimben áramló vér minden cseppjébe. Az idő megállt számunkra abban az apró kápolnában, ahol 54
Pandora’s TeAm
körbevettek minket a fák, a kövek, a csend és végezetül a legfontosabb tényező mind közül: az igazság. – Most már elhiszed, hogy valódi vagyok? Hogy épp olyan valódi vagyok, mint minden más, amit itt látsz, ebben az erdőben? Lassan bólintottam, és a rebbenő szárnyak visszacsukódtak a rejtekükbe. Eszembe jutott az álmom, amiben olyan valóságos alakként jelent meg, és lenyúltam a jobb kezéért, hogy megnézzem. Készségesen engedte. Éreztem, hogy most áttörtünk valamiféle gátat. Felfelé fordítottam a tenyerét. Előre tudtam, mit fogok látni benne. Az álmom megsúgta nekem az égi jelet. Az emberek kezén kivehető az életvonal, a májvonal, a szívvonal és a hüvelykujj redői – az ő tenyerében viszont nyomuk sem volt. Az ő tenyérvonalai egy teljes kört alkottak, rajta nyolc ponttal. Egy nyolcágú csillagot. – És ez? – ismét lepillantottam a kezére. – Ez mit jelent? – Az újjászületés szimbóluma. A nyolcágú csillag teszi lehetővé, hogy kövesselek az örökkévalóságon át. A teremtésed pillanatától fogva én vagyok kijelölve arra, hogy őrizzelek, óvjalak és vezesselek. Sosem gondoltam volna, hogy... – Olyan áthatóan, annyi szeretettel nézett rám, mintha végre megtalált volna valamit, amit elveszített vagy sokáig nélkülözött. Ráébredtem, hogy pont ezt a tekintetet láttam az arcán aznap reggel, mikor először találkoztunk az iskola udvarán és azóta is mindennap. Egy pillanatra elfordult, mintha a kövek felirataiban keresné a választ, annyira igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. Ösztöneim azt súgták, hogy lépjek közelebb hozzá. – Teagan, ez számomra még annyira új – mondta óvatosan. – Az angyalokat úgy ábrázolják és jellemzik, mint Isten hírnökeit. Mi fényből vagyunk, és a reményt hozzuk el az embereknek. Mi a szeretet legtisztább formáját képviseljük, bár számunkra az emberi szerelem... ismeretlen. Én mégis ezt érzem irántad. Kinyilatkoztatása megsemmisítő súllyal szakadt rám. És mégis, miközben a szavait értelmeztem, semmi sem akadályozhatott volna meg abban, hogy higgyek neki. Egy angyal, az őrangyalom, Garreth... szeret engem. Szavai még mindig ott csengtek a fülemben. 55
Angyalcsillag
Mégis annyira lehetetlennek tűnt mindez, hogy a tenyerembe vájtam tövig rágott körmeimet, mintegy így bizonyítva önmagam számára, hogy most nem álmodom. Mintha Garreth érezte volna nyugtalan zavaromat, hátralépett. – Nem kérlek rá, hogy te is érezz így. Nem kérem, hogy szeress. Megráztam a fejem. – Én érzek valamit, csak... még nem tudom, mi ez. Annyira hirtelen történt. Remélem, nem okoztam csalódást. Akkor Garreth ismét közelebb jött és a magához ölelt. Megcsókolta a fejem búbját és így felelt: – Te nem tudsz nekem csalódást okozni, Teagan. Ez a vallomás a legvadabb vágyaimat is felülmúlta, annál is inkább, mert nem pusztán egy hétköznapi ember vallotta meg nekem az érzéseit. Garreth ennél sokkal több volt. Karjába bújva idéztem fel magamban a szavait, átéreztem egész lényének a csodáját. Aztán megérintett a helyzet bája: én az övé voltam és viszonzásképp ő az enyém. Ez semmihez nem fogható, ez a kapcsolat réges-rég köttetett a mennyekben és örökre szól. – Téged őrizni számomra olyan, mintha egy másik angyalt védelmeznék. Annyira tiszta a szíved. Rámosolyogtam, szeme felfogta és visszatükrözte a nap aranyló fényét. Kicsit idegesnek látszott a sok vallomás után, töprengett, vajon képes leszek-e viszonozni ezt, a számára oly idegen érzést. Egy ideges angyal. Szinte már viccesnek találtam. Itt ez a tökéletes lélek fényből és szeretetből összerakva, és azon aggódik, hogy képes leszek-e viszonozni a szerelmét. Legbelül tudtam, hogy soha nem is vágytam másra. Tökéletes volt, én mégis reszkettem, és azon töprengtem, hogy talán csak álmodom, talán cserben hagytak a megérzéseim, mikor vakon beleugrottam ebbe az egészbe. Talán tévedés az egész. – Miért döntöttél úgy, hogy belépsz az életembe? Olyan nehéz elhinni, hogy három nappal ezelőtt még fogalmam sem volt semmiről... – Csodálkozva ráztam meg a fejem, kezembe vettem a kezét és végighúztam az ujjam a bőrébe rajzolt csillagon. 56
Pandora’s TeAm
– Nem tehetek róla, vonzott a világod. Túl nehéz lett volna továbbra is távol maradni tőle – suttogta az arcomba. Odavezetett az oltár melletti apró padhoz. – De mesélj a te világodról. Te már ismered az enyémet, itt vagy... mindennap engem figyelsz. – Előrehajoltam és a térdemre könyököltem. Alig vártam, hogy többet megtudjak erről a sosem látott királyságról, arról, hogy hogyan illeszkedik ahhoz a világhoz, amiben én élek. Lenyűgözőnek találtam. – Mint például ez. Mindent tudni akarok. – Ismét megfogtam a kezét, megfordítottam és ujjaimmal követtem a csillag vonalát. – Általában a csillag minden pontja egy élettartamot képvisel. Te most a léted ítéletpontjánál tartasz, a nyolcadiknál, ami lehetővé teszi, hogy a rendeltetésed beteljesedjék, és ezzel tökéletessé tedd az oktogram rendjét. – Ítéletpont? – kérdeztem. – Az ítéletpont épp az, aminek hangzik. Feltárul előtted a végzeted. A kör bezárul és a csillagod teljes lesz. Saját kezemre néztem, ami egyszerre volt átlagos és képtelenül emberi, a lerágott körmökkel, beszakadozott körömbőrökkel; így igyekeztem elrejteni mindazt, ami érzésem szerint kiült az arcomra. – Utána mi történik? – Attól függ – felelte Garreth. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára meghalok? – suttogtam. Garreth felemelte az államat az egyik ujjával, és a fejét oldalra hajtotta. – Nem, nem fogsz meghalni. Bízz bennem, az univerzumnak óriási tervei vannak veled. – De ha ez az utolsó életem, akkor... te továbbra is velem maradsz? Ha ennek vége? – Valószínűleg igen, de ezt még én sem éltem át. Én a te őrangyalod vagyok. Mindezt igen nehéz volt megemészteni, de valahogy megnyugtatott Garreth jelenléte. – Nos, akárhogy is van, te vagy az én angyalom, és most itt vagy velem. 57
Angyalcsillag
A ragyogó mosoly helyett, amit vártam, hirtelen az aggodalom ráncai jelentek meg az arcán. Mélyen a rám visszatekintő néma kékség mögött megláttam valamit. – Mi a baj? – kérdeztem habozva. – Olyan régóta ismerlek, hogy az életed az enyém is lett. Nagyon igyekeztem tudomást sem venni róla, csak elfogadni, hogy te a védencem vagy és semmi több... de képtelen voltam rá. Ragyogó tekintetében hirtelen megjelent valami, amit nem tudtam megnevezni, és a hangja különös élt kapott, amit nem tudtam mivel magyarázni. – Kértem valamit, ami szinte lehetetlen. – A hangja távolian csengett, megfontoltan, és mivel nem feleltem, folytatta: – Ha kaphatnék egy lehetőséget, nyolc napot, hogy megismerjelek és te is megismerj engem, akkor úgy érezném, hogy valóban teljesítettem a kötelességemet, mint az őrangyalod. – Nyolc nap? – Ennyi az egész? Gyors fejszámolást végeztem. Öt napunk maradt. Hogyan bírja ezt ki a szívem? Most már értettem, miért éreztem úgy, hogy mellette biztonságban vagyok, hogy ismerem őt. A lelkem felismerte a pártfogómat, a védelmezőmet. De el fogom veszíteni. Attól a pillanattól fogva, hogy először megláttam őt az iskolában, tudtam, hogy az életem gyökeresen megváltozik. Most azonban sokkal többről volt szó: arról, hogy mi ő és ki ő... hogy egymásnak kik vagyunk. Nem adhattam fel. Még nem. – Miért csak nyolc nap? – kérdeztem. Nekem ez nem elég. Garreth áthatóan nézett rám, majd összefonódott a kezünk. – Mivel a nyolcágú csillag minden pontja egy megtestesülést képvisel, minden veled töltött nap épp annyira jelentős, mint egy élet. Az élet általában a nyolcas szám körül forog, az univerzum szimbóluma a nyolcas. Csak ennyit kaptam – suttogta halkan, szinte szomorúan. Közelebb húzódtam hozzá, a testem hirtelen sürgető szükségét érezte, hogy minél kisebbre csökkentse a közöttünk lévő távolságot. 58
Pandora’s TeAm
Néztem, ahogy pillantása szelíden rám szegeződik, ahogy az állán megrándul az izom, miközben arra koncentrál, amit épp mondani készül. – Azért jöttem, hogy segítsek neked megérteni, hogy a fény nem létezhet sötétség nélkül. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. A világ nem viselne el ilyen egyhangúságot, És nem számít, milyen békéssé és biztonságossá tesszük az életünket, mert a fény nem mindig jár együtt az erővel... legalábbis nem szükségszerűen. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, bár nem tudtam elfelejteni a tényt, hogy már nincs sok időnk, hátra. Ő meg erre rébuszokban beszél sötétségről és fényről? Rettenetesen összezavarodtam. Garreth gyengéden megcsókolta a homlokomat és kivezetett a kápolnából. – A sötétség sokféle alakot ölthet. Eljött az idő, hogy meséljek neked Hadrianról.
59
Angyalcsillag
Kilencedik fejezet Semmi kézenfekvő okát nem láttam, hogy megborzongjak a név hallatán, de nagyon is tisztán éreztem a bizsergést a karomban, és mikor ránéztem, égnek állt rajta a sok világos szőrszál. Hadrian. Miért reagálok ilyen erőteljesen egy névre, amit most hallok először? Garreth tekintete egyértelműen nyugtalannak tűnt, engem pedig ismeretlen félelem kerített a hatalmába. Kezemet visszacsúsztattam meleg kezének biztonságába és feltettem a rettegett kérdést; – Ki az a Hadrian? Garreth állkapcsa megfeszült. Figyelmesen néztem. – Egy sötét angyal. – Édes hangja mélyebbé vált, ahogy lehajtotta a fejét. Abban a pillanatban erős félelem lett rajtam úrrá. De még jobban megijesztett, hogy nagyon is jól ismertem ezt a fajta félelmet. Ugyanezt éreztem a rémálmaim után, amiket nem tudtam felidézni. Ezt éreztem akkor is, amikor a buszsávban álltam. Csak egy sötét angyalról tudtam, akinek a gondolatától mintha ezer hangya mászkált volna a testemen. – Csak nem...? – Nem. De hidd el, éppolyan halálos és talán még ravaszabb. Hadrian eredetileg maga is őrangyal volt, mint a többiek. Mikor 60
Pandora’s TeAm
jobban összeismerkedett a rábízott emberrel, mint ahogy én teveled, elkezdett érdeklődni a félelem, düh, sőt a harag iránt, ami a ti világotokat befolyásolhatja. Izgatták ezek az érzések. Végül... Hogyan fogalmazzam meg? Talán az „elbűvölte” a legjobb szó... elbűvölte az emberi elme. Leültem egy kidőlt fa törzsére. Különös módon megigéztek a szavai. – Mikor ennek újszerűsége megkopott, többet akart. Sötétség vert benne tanyát, és bár a legjobb szándékkal teremtették, a hatalom utáni vágy legyőzte benne a jót. Az emberekhez hasonlóan, akiket tanulmányozott, ő is felfedezte, hogy sokkal könnyebb átadni magunkat a rombolásnak, mint ellenállni neki. Végül egy másik csoportot szemelt ki veszélyes játékaihoz. Egy titkos, érinthetetlennek látszó csoportot, amelyet nagyon is jól ismert. – A többi angyalt? – tippeltem, miközben azon gondolkodtam, hogyan válhatott egy ennyire tiszta és jóságos lény ilyen romlottá. – Igen. Ha Hadrian képes meghódítani az őrangyalokat és megszerzi fölöttük az uralmat, akkor valódi győzelmet arathat, és ő irányíthatja a leghatalmasabb sereget, a sebezhető, védtelen emberekét, akiket azzá formálhat, amivé csak akar. – De Isten nem tudná megállítani? – Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Ha Isten mindenható, akkor ezt nyilván nem engedi. –Meg van jövendölve, hogy lesz egy második háború a mennyekben. Az első az arkangyalok harca volt, amikor Lucifert száműzték. Lucifer itt, a Földön befolyásolhatja az embereket, tetszése szerint alakíthatja sokuk akaratát. Tudod, az angyal egyfajta közvetlen kapcsolat az emberek tudatalattijával. Tökélyre fejlesztettük az összecsatlakozás módszerét. A mennyország itt van. – Garreth ujja hegyével megérintette a homlokom közepét. Abban a pillanatban éreztem a szellőt, amit a parkban is előző nap. – Ha legközelebb hallod azt a halk hangot a fejedben, ami megmondja, mit tegyél, figyeld meg alaposan. Lehet, hogy valaki másnak a hangja lesz. Azzal rám villantotta a világ leggyönyörűbb mosolyát, ami bár kissé fájdalmasnak látszott, elhalványította a nap ragyogását is. 61
Angyalcsillag
– Hadrian célja az angyalok feletti uralom megszerzése. Az ő megrontásuk végső soron megváltoztatja az emberek viselkedését itt, a Földön. A dominóelv szerint halad előre, és folytatja, amit Lucifer elkezdett. Hadriannak van egy óriási előnye: mindent tud, amit az őrangyalok. – Tehát a mennyország nem egy hely? Én fehérnek és gyöngyfényűnek képzeltem. – Felpillantottam a fák csúcsai fölé, amik sűrűn eltakarták a kék ég minden darabkáját. – A mennyország itt kezdődik. Az a lelked szentélye. De Hadriannak megvan hozzá a hatalma, hogy pszichés eszközökkel megrontsa. Durván visszaél őrangyalként szerzett tudásával. – De Lucifer biztos nem hagyná, hogy Hadrian versenyre keljen vele. – Logikus feltételezés. De tudod, Hadriant épp az hajtja, hogy állandóan többre vágyik. Lucifer nyilván Hadrian után ered majd, ez elkerülhetetlen. De addig a pillanatig Hadriant semmi nem állíthatja meg abban, hogy megszerezze, amit akar. – Vagyis hogy hatalmába kerítse az őrangyalokat? – kérdeztem, mikor végre belém hasított a felismerés. Garreth elgondolkodva a távolba nézett. – És aztán manipulálhassa az összes embert a Földön. Megsajdult a szívem Garrethért. Ő megvéd engem, de ki fogja megvédeni őt? A szavai megdöbbentettek, és jeges félelem mardosott. Zakatoló szívvel idéztem fel a rémálmaimat és a különös verdesést a szobámban azokon az éjszakákon, amikor alvásért esdekeltem. Korábban azt reméltem, hogy Garreth ugrott be, hogy vigyázza az álmomat. Ki más lehetett volna? Az elmém arra kényszerített, hogy felejtsem el, de most minden émelyítően rám tört, ahogy tudatalattim összerendezte a kirakós darabkáit. Nem is kellett igyekeznem, felismertem a szobám sarkában megbúvó sötét szárnyakat, akárhogy harcoltak ellene a gondolataim. Garreth nem árnyak leplei alatt fedte fel a titkát, ő mennyei fénysugárban jelent meg előttem. Erőlködve nyögtem ki a szavakat: 62
Pandora’s TeAm
– Azt mondtad, a sötétség sokféle alakot ölthet. Garreth egy ideig hallgatott. – Te más vagy, mint a többi ember, Teagan. Te megérzed, ha a közeledben vagyok, és ez vonzóvá tesz egyesek szemében. Emlékszel, mi történt, mielőtt lecsúsztál a járdaszegélyről? Fel tudod idézni, mit láttál? – Olyan volt, mint egy fekete felhő. Mint a sűrű kipufogógáz a buszból, de azt hiszem, tudtam, hogy nem a buszból jött. – Küszködve idéztem fel. – Ilyesmit még sosem láttam. – Megcsóváltam a fejem, kétségbeesetten igyekeztem visszaemlékezni, ugyanakkor menekültem is az emlék elől. – Csak nem...? – De igen. Hadrian volt. Kirázott a hideg. – Azt akarja, hogy elvezessem őt hozzád, igaz? Ez túl sok volt nekem. A fejemet ráztam, nem akartam elhinni, de akkor is igaz volt. Milyen tökéletes páros vagyunk! Könnyek szöktek a szemembe, de dühösen letöröltem őket. Az angyalok hozzászoktak az érzelmekhez, de Garreth számomra akkor is egy jóképű srác volt, és nem akartam, hogy sírni lásson. Garreth előredőlt, arcát sápadt tenyerébe temette, és fáradtan felsóhajtott. – Hadrian téged akar. Más vagy, mint a többi ember, akiket a hadserege számára gyűjt. Én csak akadály vagyok a számára. – Miben vagyok más? – Gondolkodtál rajta, hogyan akarhat Hadrian szembeszállni egy olyan baljós erővel, mint Lucifer? Hallgattam; úgy tűnt, megkerülte a kérdésemet. – Hadrian Lucifer ikertestvére. – Ez megmagyarázza a sötét tendenciákat – próbáltam könnyedén venni a dolgot. – Nem egészen. Tudod, Lucifert még azelőtt űzték ki a mennyből, hogy őrangyal lehetett volna. Ő mást választott. Hadrian azonban először jó fiú volt. Ő volt a jó testvér, Lucifer pedig a sötét párja. És Hadrian a saját akaratából áll át a sötét oldalra. 63
Angyalcsillag
Erősen koncentráltam a szavaira, mintha hirtelen valami idegen nyelvre váltott volna, és azonnal megbántam, hogy sosem figyeltem hittanórán. Garreth folytatta: – Ugye tudod, hogy Lucifer maga is arkangyal volt a bukása előtt, ahogy a testvére, Hadrian? Bólintottam, pedig nem voltam benne biztos. – Az arkangyal lényének esszenciája átáramlik az ember védencébe is, mint a vérvonalnál. Te vagy az egyetlen, aki megállíthatja Hadriant. Erre a kinyilatkoztatásra végképp nem számítottam. Nem volt semmi értelme. – De te nem vagy arkangyal, igaz? – Szeretnék az lenni, mert akkor nagyobb hatalmam lenne a sötétséggel szemben. De te, akár hiszed, akár nem, erősebb vagy nálam. – Én? Hogyhogy? – hebegtem. Némán összenéztünk, és már tudtam, mit fog felelni. Legbelül éreztem. – Hadrian apád őrangyala volt, így a te feladatod, hogy elpusztítsd.
64
Pandora’s TeAm
Tizedik fejezet Még mindig nem hittem a fülemnek. – Az apámé? Apám létét egész életemben titok övezte, leszámítva a róla maradt pár képet a házban. Ezt a témát szándékosan elzártam az agyam legmélyebb zugába, hogy ne is kérjek magyarázatot anyámtól, hiszen csak fájdalmat okoznék neki, feltépném a sebeket, amik valójában be sem gyógyultak. Szerette apámat annak idején. Engem azonban semmiféle érzelem nem kötött hozzá. Nem tartozott a világomhoz. Még most sem éreztem semmit. – Jól vagy?– Garreth szemében aggodalom tükröződött. Most is vigyázott rám. – Miért az én feladatom? – Alig kaptam levegőt. Nem erre számítottam, mikor elképzeltem a Garrethtel töltött szombatot. Rám nézett, és lassan visszaindultunk a kocsihoz. – Csak egy olyan emberi lény teheti semmissé az itt okozott pusztítást, aki arkangyal-vérvonallal rendelkezik. Csak a legtisztább szív állíthatja meg mindezt. – Nekem nem annyira tiszta a szívem. Utálom Brynn Hansont, emlékszel? – Ügyes próbálkozás, Teagan! – Garreth nevetve csóválta meg a fejét. – De komolyan, fontos dolgot várnak tőled. Nem érzed magad egy kicsikét különlegesnek? 65
Angyalcsillag
– Ez most beugratós kérdés? – Laposan pillantottam rá. – Mert én ebben semmi különlegeset nem látok. A nap már nem sütött át magasan a lombok közt, hanem hosszú árnyakat vetett a földre, jelezve a délután múlását, A cipőmre szegeztem a tekintetem, közben a szemem sarkából Garrethre sandítottam, remélve, hogy sikerül valamit – bármit megfejtenem. Továbbsétáltunk, meggyorsítottam a lépteimet. Alig vártam, hogy kiérjünk a sok zöld növény közül, és kitisztuljon a fejem. Az óriási felelősség elbátortalanított. – Még mindig próbálom felfogni a „vérvonal” dolgot. Sajnálom – tettem hozzá fejemet rázva. Garreth megállt egy pillanatra, kereste a szavakat, amik segíthetnének a megértésben. – Az angyal lényének az esszenciája, vagyis a lelke kerül át az emberbe, akit véd. Ennek semmi köze a vérhez, és nem is jelent semmiféle rokoni kapcsolatot. Fogd fel úgy, mint az utódlást. Mint egy örökséget, ami egyik generációról a másikra száll. Emésztettem a hallottakat, – Hadriannak volt valami köze apám eltűnéséhez, igaz? – Az autóhoz értünk, Garreth kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, én pedig gémberedetten bemásztam. – Talán túl sokat tudott? – Apád biztosan tudta, hogy az angyalok, a fény és a sötétség létező dolgok. Talán ez is elég volt ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen. Akárhogy is, történt valami, ami lehetővé tette Hadrian pálfordulását. Talán csak Lucifer előtt akarta fitogtatni az erejét. Garreth azt mondta, hogy az arkangyal lényének esszenciája úgy csordogál az ereimben, akár a vér. Meg hogy én vagyok az őrangyalok egyetlen reménye. Kétségbeesetten csóváltam a fejem. Franciából is alig csúsztam át. Miféle remény lehetek én? Épp akkora volt a tisztás, hogy a dzsip meg tudjon fordulni és a főút felé indulhassunk. Mindketten hallgattunk, Garreth láthatóan tiszteletben tartotta, hogy most át kell gondolnom a dolgokat. Megszorította a kezem, és én felsóhajtottam. Még nem akartam elválni tőle, különösen most, hogy már tudtam, csak pár napunk van 66
Pandora’s TeAm
hátra. Ami még rosszabb, valami azt súgta, hogy utolsó közös napjaink cseppet sem telnek majd kellemesen; sőt ez lesz talán életem legsötétebb időszaka. – Anyám be van avatva? – Eltöprengtem, hogy ez talán családi örökség, – Nem. Szerencsére nem is sejti, mi van az emberek világán túl. Teagan, apád hős volt, de te erősebb vagy nála. A vérvonal ereje generációról generációra nő. Hinned kell magadban. A végén apád magára maradt az őrangyala elleni harcban, aki pedig felhasznált mindent, amit a védencéről tudott, hogy elpusztítsa. Meglepetésemre szomorúságot és dühöt éreztem. Milyen különös, hogy ilyen szoros kapcsolatban állok valakivel, akit nem is ismertem, anyám viszont nem lehet a történések részese. Garreth lehúzódott az út szélére, és felém fordult. Bár az egész napot vele töltöttem, a közelsége még mindig elgyengített, ugyanakkor erőt is öntött belém. Abban a pillanatban tudtam, hogy bármivel kell szembenéznem és bármit várnak is el tőlem, képes leszek megküzdeni vele, ha ő mellettem áll. Nem tudnám elviselni, ha valami történne Garrethtel. Ma egy titkos kapu valahogy kinyílt, lehetővé téve, hogy mindaz, aminek a mítoszok vagy csodák birodalmában kellene maradnia, valóságosabbá váljon, mint az általam ismert világ; én pedig hatalmas feladatot kaptam. De ha mindez igaz, akkor talán én is képes lehetek a lehetetlenre? Legyőzhetem én, a hétköznapi lény a sötét angyalt? Kezem átforrósodott és megizzadt, mikor eszembe jutott, hogy apám, egy felnőtt sem járt sikerrel. És most nekem kell megpróbálnom. – Kérdezhetek valami butaságot? – Persze, de biztos nem lesz butaság. – Feltekerte az ablakot, hogy kizárja az esti hideget, és ismét megcsapott az a csodálatos tömjénillat. – Normális, hogy egy angyalnak családneve van? Garreth döbbent kíváncsisággal húzta fel a szemöldökét. – Az apád kontra sötétség témáról az angyalok családnevére váltottál? 67
Angyalcsillag
– Csak próbálom megemészteni a dolgot. Kicsit sok ez nekem, próbálom feldolgozni. – Na figyelj! Ilyesmi korábban nem igazán történt. Rajtam kívül még egyetlen őrangyal sem kapott ilyen kegyet. Az őrangyaloknak nem könnyű emberi formában megjelenni. Lehet, hogy úgy tűnik, de egyáltalán nem hasonlítunk hozzátok, és mikor emberi személyazonosságot teremtettem magamnak, fel kellett vennem egy nevet adminisztrációs okokból. A Carver Gimnázium helyteleníti, ha valakinek csak egy neve van. Összekuszálja az iktatórendszerüket. Hacsak nem szupersztár az illető, ami ugye még egyikünkről sem mondható el. – Ezt el ne mondd Brynn Hansonnak, mert kiborul! – vágtam közbe. Nevetése visszhangzott a kocsiban, és feloldotta a feszültséget. – Egyszerűen olyan családnevet választottam, ami illik a kegyhez, amiben részesítettek. Ádám volt az első ember, akit Isten teremtett. – Te pedig az első angyal vagy, aki emberré vált a Földön? – Nem váltam emberré a szó valódi értelmében. A leszármazás a mi fajunknál teljesen más, mint az embereknél, Az őrangyalokat egyszerűen nem ugyanolyannak alkották meg. Észrevettem, hogy félelmetes tempóban száguldunk vissza a házunkhoz, amilyennel én sosem próbálkoztam volna. A fák és házak összemosódva süvítettek el mellettünk. – Hé, azt hittem, az angyaloknak mindene a biztonság és a baleset-megelőzés! Van fogalmad róla, mennyivel megyünk? Garreth rám nézett, szemébe visszatért a ragyogás az elmúlt pár óra komolysága után. – Éppen egy ijesztő feladatot teljesítek: átlagos tinédzsernek kell látszanom. Miért is ne élvezhetném ki? – Ki nyújtotta a karját és áthúzott a saját oldalára, én pedig mellkasára hajtottam a fejem. Behunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak sose múlna el ez a pillanat. Leparkoltunk a házunk előtt; szerencsére anyám kocsijának nyomát se láttam. Mire kikászálódtam a járdára, Garreth már várt 68
Pandora’s TeAm
rám. Kézen fogott és felvezetett a verandára, távol a fürkésző tekintetektől. Magunk voltunk a sötétben, csakis kettőnké volt ez a pillanat. Kezébe fogta az arcom, és éreztem, ahogy bizsereg a bőröm. Zavarodottan húzódtam el. Láttam, hogy a tenyerében halványan világít a csillag. Egy lobbanással ragyogó fehér fény gyúlt benne, sokkal fényesebb, mint azon az éjjelen, mikor megjelent a szobámban. Magasan a fejem fölé tartotta a kezét, szeme varázslatos kékje ezüstösen csillogott a ragyogásban, ahogy a védelmező, tiszta fény rám záporozott, belém ivódott, melegsége átfutott rajtam, végig a lábaimon egészen a talpamig. Néztem, ahogy átcsorog rajtam, a bőröm alá kúszik, beburkol engem, majd elhalványul és szétoszlik a bőröm alatt. – A neved azt jelenti: fény, és ez most majdnem olyan, mintha önmagadat adtad volna nekem. – Kinyújtottam magam elé a kezeimet és csodálkozva bámultam rájuk. – Neked adok mindent magamból, de lehet, hogy ez is kevés lesz, A következő pár napban a belőlem áradó fény tompulni fog. Neked most nagyobb szükséged van rá, mint nekem. – Magához húzott és megcsókolta a fejem búbját, ajka kicsit még elidőzött a hajamon, én pedig a dereka köré fontam a karom és hozzábújtam. – Hogy érted azt, hogy a fényed tompulni fog? Nem értem. Visszatért a szemébe a mélységes vágyódás. Mint aki megtalált és felismert valamit, amit elveszített, de most mégis más volt. Megváltozott. – Maximum nyolc napot kaptam. Nem biztos, hogy ez elég lesz a visszatéréshez. Miért lenne az rossz? – De akkor velem maradhatnál. Az jó, nem igaz? Megrázta a fejét. – Akkor már nem lennék az őrangyalod. Földi lennék. – De együtt lennénk! – A hangomba kínzó izgatottság kúszott. – Teagan, nem tudnálak megvédeni úgy, mint korábban. És hogyan hagyhatnám abba ennyi idő után? De most már teljesen biztos, hogy szembe kell szállnunk Hadriannal. Miért vitatkozik most velem ezen? – Akkor szálljunk vele ketten szembe, ahogy mondtad! 69
Angyalcsillag
– És ha kudarcot vallok? Ennek hallatán nagyot nyeltem. Az teljesen lehetetlen. – Azt mondtad, talán erősebb vagyok Hadriannál. Szükséged van rám. – Nekem kell vigyáznom terád. Nem fordítva. Arkangyalvér ide vagy oda, Garreth nem mostanában fogja feladni a munkáját. – Teagan, Hadrian sokkal inkább üldöz téged, mint engem. Én vagyok az akadály ebben a játékban. – Akkor miért adod nekem a fényed? – Mert az őrangyalod vagyok. Arra rendeltettem, hogy meghosszabbítsam az életedet a Földön. Megéri feladni az enyémet a tiédért. Erre mit mondhattam volna? Garreth átnézett a vállam felett a verandát körülölelő sötétségbe. Egy icipici lépést tettem felé. A szívemnek nehezére esett elfogadnia a búcsúzást, pedig tudtam, hogy ez következik. – De mit fogsz...? – Csss. Ma éjjel visszajövök. Megígérem. Még mindig nyugtalankodtam, de az újonnan felfedezett, ereimben áramló bátorság erősebb volt, semhogy megadjam magam a félelemnek. Ujjaink összeértek, majd ismét szétváltak, és én csak néztem, ahogy megkerüli az autóját, kinyitja az ajtót és beszáll. Néztem, ahogy a felhők eltakarják a nap kihunyó fényét és szétzúzzák az éltető ragyogást. A fák fölött már sötétedett az ég, mintha tinta folyt volna szét a mennyekben: sosem láttam még ilyen sötét éjszakát. Vetettem még egy utolsó pillantást a feketeségre, mely gyorsan beleivódott a súlyos fellegekbe, és amiről már tudtam, hogy él, lebeg, várakozik. Beszaladtam a házba és becsaptam magam mögött az ajtót.
70
Pandora’s TeAm
Tizenegyedik fejezet Futó pillantást vetettem az órára, miközben áthaladtam a konyhán, és már rohantam is az emeletre, kettesével szedve a lépcsőket. A fürdőszobában rámeredtem az arcra, ami a tükörből nézett vissza rám. Semmi szokatlan, talán csak egy kicsit kipirultam. A tekintetem kicsit vadnak tűnt, de az őrült csillogás mögött volt még valami, amit csak nyugalomként tudtam értelmezni, A bőrömet melegebbnek éreztem a tiszta, védelmező fénytől, amit épp most szívtam magamba. A szobámba mentem és leültem a gépem elé. Beletelt egy kis időbe, míg bemelegedett. Türelmetlenül rágcsáltam a bőrt az ujjamon, miközben a képernyőt bámultam és vártam, hogy felsorakozzanak az aprócska ikonok. Végre a kurzor a nyomorult homokóráról nyílra váltott, és sietve rákerestem a Google-ben az „angyal” szóra. Több ezer utalást ajánlott fel áttanulmányozásra, de ennyi időm nem volt. Beírtam a „Hadrian”-t is. Semmi. Végül beírtam a „nyolcágú csillag” kifejezést, és úgy tűnt, ezzel végre eljutok valahová. Az első találat matematikai alakzatokat tartalmazott, amelyek között ez is szerepelt, de a második már sokkal ígéretesebbnek látszott. A képernyőn villódzó weboldal mágikus szimbólumokról és a jelentésükről közölt információkat. Legörgettem, gondosan átolvastam a tartalomjegyzéket, aztán megtaláltam a „nyolcágú csillag” kifejezést és rákattintottam. Pár másodperc múlva megjelent 71
Angyalcsillag
az a gyönyörű alakzat, és a lélegzetem is elállt. Ott volt a tökéletes mása annak, amit Garreth jobb tenyerében láttam, és azon kaptam magam, hogy máris rettenetesen hiányzik. Kis időre hagytam a képet, és előregörgettem, hogy elolvashassam, amit erről írtak. A nyolcágú csillag, vagy oktogram az idő ciklikusságát, az újjászületés és visszatérés állandóságát jelképezi. Éppen ezért egybevág az Év kerekével, ami az évszakok körforgását szimbolizálja... Továbbolvastam, átugrottam a boszorkánykultuszra és pogány hagyományokra vonatkozó részeket. ...az élet-halál-újjászületés folyamatos ciklikussága... gnosztikus értelemben vett jelentése teremtés... a skandináv mitológiában védelem... kétfajta csillag. Az UNIKURZÁLIS, az egyetlen folyamatos vonallal rajzolt csillag harmóniát és tudást jelent, a jövőt jelzi előre. A NEM UNIKURZÁLIS két egymásra helyezett négyszögből áll, a viszályt és a szétválasztást szimbolizálja. Összehasonlítottam a két képet: Garreth tenyerén egyértelműen az unikurzálisat láttam. A téma iránti érdeklődésem nem lankadt. Legörgettem a képernyőt, majdnem a weboldal aljáig. A nyolcas a betakarítás száma, lehetővé teszi, hogy az ember, képletesen szólva, learassa a múltban elvetett magok gyümölcsét. A sors, a végzet és az igazság száma, régóta a beteljesülés szimbólumának tartják. Garreth azt mondta, hogy a csillagom majdnem teljes. De mi lesz utána? Nagy levegőt vettem, és visszakergettem a gondolatot az agyam egy hátsó zugába, bár tudtam, hogy úgysem tudom sokáig ott tartani. Mi értelme bárminek, ha az időnk a végéhez közeledik? És nem is csak az elkövetkező pár napra, hanem örök időkre? Nem tehettem róla, de az az érzésem támadt, hogy a szolgálati ideje – amit az én őrangyalomként teljesített – hamarosan lejár. Megrémisztett az ismeretlen. Éreztem, hogy valami, ami a nem túl távoli jövőben vár ránk, örökre elválaszt majd minket egymástól. Visszagörgettem a kurzort a lap tetejére, hogy tanulmányozhassam a két csillagot. Hol láttam korábban a másikat? 72
Pandora’s TeAm
Megérintettem a képernyőt, ujjaimmal követtem a két négyzet egymást minduntalan megtörő vonalát, és hirtelen végigfutott a hideg a hátamon. Épp elmentettem a weboldalt a kedvencek közé a biztonság kedvéért, mikor odalent nyílt az ajtó, felcsendült anyu hangja, és ínycsiklandozó illatok lengték be az egész házat. Mihelyst leértem a konyhába, azonnal minden figyelmemet magára vonta a piros feliratú fehér kartondoboz az asztalon. Megkordult a gyomrom, és anyám fáradt mosollyal fordult felém. – Megint nem ebédeltél? – Aztán a mosogatóra nézett, tekintetét a szappanhabra és a csapból folyó vízre irányította. – Látom, az edényekről is elfelejtkeztél. – Bocs, anyu. Gondolataim ismét visszatértek a Garrethtel töltött délután valószerűtlenségéhez, de igyekeztem ezt valami normálisnak tűnő tevékenység mögé rejteni. Eszembe jutott, hogy vajon másnak látszom-e, ugyanis egyértelműen másnak éreztem magam. Próbáltam lerázni magamról ezt a transzszerű kábulatot és fölmarkoltam egy konyharuhát, de anyám már megelőzött, épp akkor törölte szárazra az utolsó edényt is, amire a pizza elfogyasztásához szükségünk lehetett. Még mindig fáradtnak látszott, de most aggódva nézett rám. – Jól érzed magad, édesem? Kicsit kipirosodtál. – Megfogta az államat és vizsgálódva oldalra fordította a fejem. – Semmi bajom, anyu. Csak éhes vagyok. Igazából, most hogy kérdezed, kicsit fáj a fejem. – Leültem, felemeltem a doboz tetejét és tanulmányozni kezdtem az ínycsiklandó szeleteket. – Muszáj rendesen enned. Az én kaotikus munkabeosztásom miatt kicsit önállóbbnak kell lenned, felelősséget kell vállalnod magadért. – Harapott egy hatalmasat a pizzájából, miután megszórta a szeletet egy réteg reszelt parmezánnal. Mulattatott a megjegyzése. Anyámnak fogalma sem volt semmiről. Sejtelme sem volt arról a láthatatlan ellenségről, aki hatalmas, sötét szárnyaival állandó fenyegetést jelent az emberekre nézve. Lassan rágtam a pizzámat, miközben végképp elmerültem a gondolataimban. Újból kiszámoltam: még öt nap. Öt napot tölthetek Garrethtel. Öt napunk van legyőzni Hadriant. 73
Angyalcsillag
Képtelenség. Kezdtem érezni a rám nehezedő felelősség súlyát. A telefon éles hangja átmenetileg kizökkentett a gondolataimból, de nem tudta sokáig elterelni a figyelmemet. A probléma, mint afféle fekete lyuk, magába szippantott; töprengés közben a pizzámat rágcsáltam. – Claire az. – Anyám felém nyújtotta a kagylót. – Halló? – nyeltem le az utolsó morzsákat. – Szia, Teagan! Mit eszel? – Pizzát. – Nem megyünk el valahová? Szombat van. – Ja, persze. Milyen volt a tegnap este? Mindent megbeszéltetek? És elmondod végre, mi van kettőtökkel? – Csak ha te is megígéred, hogy mindent elmondasz, tudod, kiről. Komolyan kételkedtem benne, hogy képes leszek titokban tartani a történteket. Bármit tettem, Claire nagyon ügyesen ki tudott húzni belőlem mindent, ami normális körülmények között rendben is volna. Csakhogy ez most nem az én titkom volt. – Ki akarja tudni? Madame Románc? – Hagyj már ezzel a hülyeséggel. Csak tudni szeretném. Hülyeség? Tegnap még mintha viccesnek találta volna. A háttérben csoszogást és egy másik ember hangját hallottam. – Ryan veled van? – Nem, később találkozunk vele. – Akkor ki...? – Mennem kell! Nyolckor felveszlek! Mérlegeltem a lehetőségeket. Garreth azt mondta, ma éjjel visszajön, bár fogalmam sem volt, angyalfejjel az hány órát jelenthet. Ha nemet mondok Claire-nek, anyám rögtön gyanakodni fog. Szinte már hagyománnyá vált, hogy Claire-rel töltöm a szombat estéket. Hogyan is szakíthatnék ezzel? Leraktam a telefont és szórakozottam megdörzsöltem a tenyeremet. Talán kezdenek megváltozni a dolgok. Nem éreztem magam különösebben szerencsésnek, de lehet – persze nem biztos, hogy jól alakulnak a dolgok Garrethtel, Hadriannal és az én 74
Pandora’s TeAm
hirtelenjében megtébolyodott és elszabadult életemmel. Kivettem a tányéromból a pizza megmaradt szélét, és a kukába hajítottam. – Találkozol Claire-rel? – Anyám ki sem látszott az újság mögül. – Aha. Miközben felmentem a lépcsőn, hogy összekészülődjem, a mennyországra gondoltam. Mennyország. Azonnal eszembe jutott Garreth, és szerettem volna lemondani a találkozót Claire-rel, és várni a szobámban azt a személyt, aki igazán boldoggá tehet. De nem tudtam kitalálni olyan kifogást, amit Claire-nek és anyámnak is előadhatok. Így hát a mennyországnak várnia kell. Legtöbb ember egész életében csak várja. Én viszont szerencsés vagyok, mert én itt fogom találni, amikor hazaérek.
75
Angyalcsillag
Tizenkettedik fejezet Lerohantam a lépcsőn az odalent várakozó fehér kocsihoz. A basszus monoton lüktetése dörgött a hifiből, ahogy kinyílt előttem a kocsiajtó, amit amint beültem, gyorsan be is csaptam magam mögött. – Mit hallgatsz? – Éreztem, hogy eltorzul az arcom a fülsértő ricsaj hallatán, amit nyilvánvalóan nem lehetett zenének nevezni. – Ryané. Jó, mi? – Claire-nek kiabálnia kellett, mert a gitárszóló harsogása betöltötte az apró autó minden kis zugát. Különös módon ez őt nem zavarta. Legurult a járdaszegélyről, a kocsigumik csikorogtak a betonon. Nem is kellett felelnem a kérdésére, hogy tetszik-e a zene. A hangom úgysem versenyezhetne sem a heavy metállal, sem a füstölgő gumikkal. Ráadásul valami azt súgta, hogy Claire-t nem is igazán érdekli. Az arcomat elfutotta a pír, mikor eszembe jutott, hogy a lármára biztos kikukucskálnak a szomszédok, vagy ami még rosszabb, hogy anyám milyen arckifejezéssel nézi a távozásunkat. – Volnál szíves lehalkítani? – Mi?! – Halkítsd le! Mindjárt tudtam, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Ezzel olyan beszélgetésre nyílik alkalom, amire egyáltalán nem készültem fel: rákérdezhet a randimra Garrethtel De legalább nem fogom idő előtt elveszíteni a hallásomat. 76
Pandora’s TeAm
Megdöbbenve láttam, hogy Claire nagy kegyesen csavar egy icipicit a gombon. Legalább már nem kellett kiabálnom. – Egyszerűen FANTASZTIKUS, nem? – Nem rajongok érte, de kinek a pap, kinek a papné. Átnéztem az új CD-gyűjteményét. Kettőt ismertem fel az egész kupacból. Miközben valami hallgathatóbbat kerestem, rájöttem, hogy a régi kedvenceit teljes egészében lecserélte. Legjobban az előttem éktelenkedő hifi zavart. Hatalmas, láthatóan méregdrága készülék volt, annyi gombbal meg kapcsolóval, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha nukleáris robbanófejet is ki lehetne lőni vele. – Mi történt a régi hifiddel? Tudod, amit a bátyád szerelt be a szülinapodra? Mikor is? Négy hónapja? – Hát nem szuper? Ryan azt mondta, hogy a réginek gagyi az akusztikája. – Régi? Gagyi? Hahó! Tök új volt! A legjobb modell! – Nem hittem a fülemnek. – Simonnak tavaly nyáron jó sok füvet le kellett nyírnia, hogy megvehesse neked. El tudtam képzelni, mennyire sértve érzi majd magát a bátyja, mikor rájön, hogy minden fáradozását kidobták az ablakon. Abban a pillanatban valamivel hangosabb lett a zene, épp csak annyira, hogy elnyomja a hangomat. Kibámultam az ablakon, nem találtam szavakat. Teljes szívemből azt kívántam, bárcsak ne mondtam volna igent a ma estére a legjobb barátnőmnek, aki hirtelen idegenné változott. Claire ezen az éjjelen nem volt önmaga, és itt nem csak a zenei ízlésében beállt változásra gondolok. Mikor egy-egy utcalámpa pár másodpercre megvilágította az autó belsejét, alkalmam nyílt megszemlélni Claire átalakulását: a cuccait, a sminkjét, azt a nagyon más Claire-t, akivé aznap estére változott. A számok közötti hat másodperces csendben, ami hihetetlen módon még a zenénél is fülsiketítőbbnek hatott, gyorsan lefuttattam a fejemben egy összeférhetőségi tesztet kettőnk között. Eközben feltűnt, hogy a Starbucks homályosan elsuhant mellettünk. – Jaj, Claire, nem fordultál le! – A hangerő-szabályozó után nyúltam, durva mozdulattal tövig letekertem. – Claire! Túlmentél! 77
Angyalcsillag
– Tudom. – Rám nézett, a szája mosolyra görbült. Idegesítően nyugodt volt. – Nem kávézni megyünk. Hanem szórakozni. – Szórakozni? – Igen. Én nem töltök el még egy uncsi szombat estét ebben a városban! A jobb oldalon elsuhant mellettünk a nagy zöld várostábla, amitől a fejemben bekapcsolt a kis piros vészjelző, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, már el is hagytuk Hopewellt, és átértünk a szomszéd városba. A gyomrom is felfordult, mikor rájöttem, mit tervez. Mindenki erről beszélt a suliban, de még senki sem vette a bátorságot, hogy oda is menjen. – Acidparti? Acidpartira megyünk?! A hangom a normálisnál egy-két oktávval magasabba csendült, és Claire csalódottan nézett rám; de ennyivel még nem tudtam rávenni, hogy visszaforduljon. Rácsaptam a műszerfalra, hogy egyszer s mindenkorra leállítsam a zenét, mire válaszul egy gúnyos pillantást kaptam, – És az eszedbe jutott, hogy talán be sem engednek? Nehezen tudtam uralkodni az indulataimon. Akkor és ott kis híján ráüvöltöttem, de tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Ráadásul ez egyáltalán nem volt jellemző ránk. Mi soha nem veszekedtünk, csak olyasmin, hogy milyen ízű jégkrémet vegyünk, vagy melyik késő esti film ismétlését nézzük meg. De most? Ilyesmi még sosem történt. Ez őrület. Hátradöntöttem a fejem a támlának, de a koponyámban lüktető fájdalmon már nem lehetett ilyen könnyen enyhíteni. Felegyenesedtem és kiráncigáltam a táskámat az ülés alól, ahová Claire esztelen vezetési stílusa miatt csúszott be. Nyilván a zene ritmusára nyomta a gázpedált, ami mindent megmagyarázott. – Hát ez remek! – mérgelődtem, hátradobva a táskám. – Micsoda? Hogy nem engednek be? Úgy néztem rá, mintha két feje lenne. – Nem. Hogy nincs aszpirinem. Nem mintha téged érdekelne. 78
Pandora’s TeAm
– Ryan hoz nekünk személyit. Vagyis nekem biztosan. A tieden is dolgozik, de ne izgulj, nagyon ügyes. Erre már teljesen kiborultam. – Efelől nincs kétségem. Megint a fejtámlának döntöttem a fejem, igyekeztem enyhíteni a lüktetést, az autógumik hangjára figyelve. Eszembe jutott, hogy a partiról felhívhatnám anyámat, hogy jöjjön értem, így hát kibámultam az ablakon, hátha kiszúrok valamit, amiből meg tudom állapítani, merre járunk – mindhiába. Túl sötét volt, és bármi is suhant el az ablak mellett, csak elmosódott foltnak látszott. A leheletem köröket rajzolt az üvegre, és miközben az ujjammal csíkot húztam a lecsapódott párába, rájöttem, milyen hideg lett a kocsiban. Megdörzsöltem a karomat. – Itt meg lehet fagyni. Mi van, kitéptétek a fűtést, hogy több helye legyen a zeneszörnynek? – A kapcsoló felé nyúltam, de félútról visszahúztam a kezem, mert a fűtés fel volt tekerve. Egyáltalán nem érződött, hogy működne. Még a leheletemet is láttam. Claire felé fordultam, a bőrülés recsegett-ropogott alattam, mintha megfagyott volna. Claire egyenesen előrenézett, mint a sofőrök általában, csak épp... az ő lehelete nem rajzolódott ki a levegőben, mint az enyém, Némán figyeltem a műszerfal halvány fényénél, vártam, hogy megjelenjen az a kis szén-dioxid fuvallat, és pislogni sem mertem, nehogy elmulasszam. Hát ez azért furcsa. Megborzongtam, felvillant bennem, hogy talán képzelődöm. Ha tudtam volna, hogy nulla fok alá esik itt a hőmérséklet, elhoztam volna a kapucnis pulcsimat, de azt hittem, a Starbucks egy barátságos sarkában ücsörgünk majd, és a kezemet egy nagy karamellás macchiatón melengethetem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Claire kocsijában fogok vacogni. Talán most is felhívhatnám anyámat, megkérhetném, hogy hozza utánam a pulcsimat. Claire ettől biztos visszafordul Elővettem a táskámat, és kihalásztam a telefonomat. 79
Angyalcsillag
– Ahová megyünk, ott nincs térerő – mondta Claire, megtörve a csendet. És tényleg, hiába emeltem a telefont a kabrió tetejéhez nem jelent meg egyetlen térerőcsík sem. Kínlódva próbáltam titkolni, milyen pocsékul érzem magam. – Feltételezem, Ryan majd ott vár minket az új személyikkel. Reméltem, hogy kihallja szavaimból a gúnyt az új CD bömbölésére ellenére, amit épp betett a lejátszóba. – Nem. Előbb még teszünk egy kis kitérőt. Lehúzódott a széles leállósávra, ami – ránézésre leginkább kezdetleges gyülekezőhelynek tűnt. Rengetegen voltak, de senkit nem ismertem fel. Leengedtem az ablakot, miközben tovább ücsörögtünk tétlenül, de a kinti zajok semmivel sem voltak jobbak az autóban szóló zenénél. A levegő viszont érdekes módon még odakint is melegebb volt. – Megértem, hogy minél több időt szeretnél eltölteni Ryannel. Ő a pasid. Vágom. De nem mehetnénk inkább mégis vissza, hogy igyunk egy kávét? Vagy talán vissza hozzánk? Tudom, mennyire szeretnéd megnézni a Nevetséges Napóleont. Pár másodpercig gondolkodott az ajánlaton. – Nem. – A szombat régen csak a mienk volt – motyogtam, és az ablak felé fordultam. – Teagan, mulatni jöttünk, de nem látom, hogy jól szórakoznál. – És mi ebben a szórakoztató? Hogy itt ülünk a kocsiban... – a hüvelykujjammal kifelé mutattam – velük? Akkor láttam meg azt a kocsit. Először azt hittem, hogy Ryané, de mikor a szemem megszokta a sötétséget, rájöttem, hogy tévedtem, noha Claire vidáman fészkelődött a helyén. Mire alaposabban szemügyre vehettem volna a fekete autóból előbukkanó alakot, Claire már kiszállt, és kacarászva integetett. Ennél rosszabb már nem lehet, ugye? Claire átszökdécselt a leállósávon az ott csoportosuló néhány lányhoz, akik ujjongva üdvözölték. A fejem hirtelen még jobban 80
Pandora’s TeAm
megfájdult, mert eszembe jutott Garreth figyelmeztetése a földi pokolról, és... NEM, NEM, NEM! Nem akarom! Máris belecsöppentem a kellős közepébe. Összeszorítottam a fogam, és egyenesen Brynn Hanson dühös barna szemébe néztem. Ott állt ugyanis Claire kocsija előtt maga a megtestesült gonoszság, akit nagyon is jól ismertem, és aki egyenesen rám bámult a szélvédőn keresztül. Megráztam a fejem, képtelen voltam elhinni, hogy így elfajulhatott az estém. Éreztem, ahogy a maró hidegség áthatol az üvegen, hogy megfojtson. Rosszindulatú, kemény tekintete szavak nélkül is érthető fenyegetést sugárzott. Végigfutott rajtam a hideg. Kinyitottam az ajtót, és leléptem a kavicsos útra. A borzalmas zene utánam süvített a védtelen sötétségbe, míg én szemtől szemben álltam a nagyon is valóságos és létező gonosszal. – Te meg mit csinálsz itt? – fakadtam ki, Végre már cseppet sem féltem tőle. Végigmért. – Én is ezt akartam kérdezni tőled. – Puszta centiméterek választottak el egymástól, és még mindig fenyegetően bámult. Én azonban nem ijedtem meg. Meg sem rezzentem. Most az egyszer jól megadtam neki, és ettől jobban éreztem magam. Tudtam, hogy csak úgy győzhetem le a félelmet, ha szembenézek vele. Claire büszke lenne rám, csak most sajnos épp nem engem biztatott, nem mellettem állt az iskolai zaklatások küzdőterén, hanem lepaktált az ellenséggel. Ujjongott, élvezte a figyelmet, amivel a többi lány árasztotta el. Megdühödtem, égett az arcom a sértéstől, és a kemény külső páncél kezdett lassan leolvadni, rólam. Nemsokára Brynn örvendezve láthatja összeomlásomat. NEM! Ma nem! Visszatért belém az erő, és ezt Brynn is érezte. Láttam a szemében. Ám akkor a legapróbb szúrós megjegyzés nélkül, lustán 81
Angyalcsillag
odasétált a többi lányhoz, és hosszú, izmos karját átvetette Claire vállán. Bőre természetellenesen sápadtnak tűnt a lámpák vakító fényében. Belesúgott valamit Claire fülébe, aki mozdulatlanul, figyelmesen hallgatta, majd szélesen elvigyorodott. – Gyerünk, Claire! Ha menni akarunk, menjünk! – kiáltottam neki oda, és ösztönösen ökölbe szorítottam a kezem. Claire üveges tekintettel nézett rám, szemét mintha fehér fátyollal vonta volna be a lámpák fénye, és ettől kiestem a szerepemből. – Mi a franc...? Brynn azonban közénk lépett, és magához húzta Claire-t. Lassan lecsúsztatta egyik ujját Claire sápadt arcán, majd megcsókolta. – Miféle játékot játszol? – támadtam Brynnre. – Claire, szállj vissza az autóba, kérlek! Megyünk. Claire azonban nem válaszolt, még csak figyelemre sem méltatta a jelenlétemet. Nem bírtam rájönni, mi folyik itt. Annyira groteszk volt. – Azt hiszem, itt a pasid – szólalt meg Brynn hirtelen. Gyors pillantást vetettem Claire-re, majd Brynnre, miközben mögöttem világosság támadt. A szívem azonnal repesni kezdett, szinte láttam, ahogy Garreth megjelenik és kimenekít innen. De Brynn ezt nem nekem mondta. Mikor megfordultam, Ryant láttam közeledni, csípőjénél egy hatalmas, nagy teljesítményű spotlámpát himbált, ami szinte démoni megvilágítást kölcsönzött torz árnyékának. Emily és Sage, Claire mellé settenkedett, hosszasan dicsérni kezdték a ruháját. Kétségtelen, hogy remekül játszották a szerepüket, Claire pedig úgy itta magába a szavaikat, mint egy engedelmes szivacs. Szemem sarkából láttam, hogy Lauren apró, gyöngyökkel kivarrott táskájából vékony fénynyalábot villant fel, majd odamegy Brynnhez. Amennyire ki tudtam venni, egy kupac kártyát vizsgálgattak Ryan kezében, valószínűleg a hamis személyiket. Ryan egy szempillantás alatt Claire mellett termett. Először gondoskodásnak tűnt ez a sietség, de hamar átláttam rajta. A szeméből összetéveszthetetlenül sugárzott az irányítás és 82
Pandora’s TeAm
manipuláció vágya. Hogy nem vettem észre korábban? Szegény Claire-t túlságosan elvakítja Ryan tettetett csodálata, és legnagyobb rémületemre Brynn helyeslően mosolygott rájuk. Valami nagyon nem volt rendjén ezen az éjszakán. Némán özönlöttek be a sűrű erdőbe, a visszataszító zenefolyam felé, a fák közötti titkos helyre, amit csak a néhány kiválasztott ismerhetett. Claire alattomos mosollyal átnyújtott egy apró lapocskát. Ránéztem a képre, és erőt kellett vennem magamon, hogy ne gyűrjem össze azonnal. A sötétben nem tűnt olyan szörnyűnek ez az egész, így vonakodva követtem a többieket az éjszaka rejtekébe.
83
Angyalcsillag
Tizenharmadik fejezet Több ízben elvesztettem az egyensúlyomat, pedig minden ügyességemet összeszedve kerülgettem a gyökereket és a hasadékokat a sötét erdő talaján. Amikor legutóbb hasonló terepen jártam, minden annyira más volt, és azon kaptam magam, hogy visszavágyom arra a varázslatos helyre, amit Garreth mutatott nekem. Visszapillantgattam a főút irányába, az aszfalton végigsüvítő autók hangja minden pillanatban egyre távolabbról hallatszott. A zene, amit a leállósávban hallottam, nyilván elterelő manőver volt. Azt hittem, közel vagyunk a buli színhelyéhez, de sajnos tévedtem. Sokkal tovább tartott az út, mint kellett volna. Ahogy távolodtunk a civilizációtól, egyre idegesebb lettem. Szerettem volna kereket oldani, de a menet végéről árgus szemek figyelték minden lépésemet. Brynn mintha csak megérezte volna, hogy egyébként egy szempillantás alatt eltűnnék a csoportból. Szökési terveket eszeltem ki: arról fantáziáltam, hogy az éjszaka képtelenül besötétedik, én pedig felszívódom benne; vagy ha szerencsém van, egy ág hátracsap, belevágódik Brynn arcába, és akkor elfuthatok. Viszketett a tenyerem a megfelelő ág után, de nem volt ekkora szerencsém. Éreztem, hogy Brynn jeges pillantása állandó ostrom alatt tartja a hátamat. Hogy is hihette Claire, hogy idehoz engem, én 84
Pandora’s TeAm
meg majd remekül szórakozom? Mikor azonban már végképp megelégeltem a sötétben botladozást, és hogy összevissza karcoltatom magam mindenféle tüskés bokorral, egy régi raktárépület bukkant fel a szemem előtt. A vasbeton erőd hátborzongató látványt keltett, nyílásain villódzó fények és lüktető zene áramlott ki. Már rengetegen összegyűltek, hosszú sorban kígyóztak a bejárat előtt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre senkit nem láttam a suliból. Jellemző Brynnre meg a csapatára, hogy a Carver gimiből egyedül ők jelennek meg egy ilyen helyen. Brynn kis időre felfüggesztette az őrizetemet, és rejtélyes könnyedséggel a sor elejére furakodott. Flörtölni kezdett a lépcső tetején álló kidobófiúval, a stroboszkóp különös fénye kiszüremlett a nyitott ajtón át, és megvillant a bőrén. Nyertem pár másodpercet, megpróbáltam hát kihasználni a távollétét. – Claire! Gyerünk, tűnjünk el innen! Claire olyan üveges tekintettel fordult felém, hogy kedvem lett volna megrázni és visszavonszolni a kocsijához. Szorosan magam köré fontam a karomat, próbáltam valahogy melegen tartani magam. Átfutott az agyamon, hogy talán elkaptam valamit. – Claire, kérlek! Haza akarok menni. De mikor kinyitotta a száját, hogy végre feleljen valamit, Brynn bársonyos hangját hallottam, nem az övét. – Még nem akar elmenni. Igaz, Claire? – Közelebb lépett hozzá, karját kisajátítóan Claire-ébe fonta. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a barátnőm vállát, de vissza is hőköltem a bőre érintésétől. Jéghideg volt. Talán nem is én szedtem össze valamit. Talán Claire beteg. – Claire, menjünk szépen vissza a kocsidhoz, és igyunk egy kávét, ahogy terveztük. Ilyen fejfájással ezt most nem bírnám elviselni. – A zajos épület felé intettem. – Óóó. Fáj a fejecskéd, Teagan? – szakított félbe Brynn. – Nem csak a jókislány-imázsodat félted? 85
Angyalcsillag
Annyira utáltam gúnyos hanghordozását, hogy válaszra sem méltattam. Beszélgetésünkkel felkeltettük Sage, Emily és Lauren érdeklődését, mindhárman felfüggesztették a kacérkodást a sorban állókkal, és figyelni kezdték, mi zajlik a füvön. Aztán Ryan közelebb lépett, és rájöttem, hogy kis csapatunknak valójában ő a vezére, nem Brynn. Ez a félreértés önmagában is teljesen letaglózott, és egyből nyugtalankodni kezdtem, hogy vajon mi készülődik itt, az erdő mélyén. Ahogy a másodpercekből végtelen, gyötrelmes percek lettek, átfutott az agyamon, hogy itt valami többről van szó, nem pusztán egy nevetséges acidpartiról. Ryan letette a földre a lámpát, melynek fénye mintha felnagyította volna a fiú méreteit. Önkéntelenül hátraléptem egyet. Szemében a baljós ragyogás még sötétebbnek tűnt, mint Brynnében, nem lehetett elkülöníteni az íriszét a pupillájától. A lélegzetem is elakadt. A tekintete távolba révedőnek... üresnek... lélektelennek, mégis hátborzongatóan intelligensnek látszott. Míg a többiek csak álltak körben, várva Ryan hívását, ő engem méricskélt. Claire a minap mondott valami olyasmit, hogy Ryan rátapadt a gondolataira. Mostanáig nem vettem komolyan. Volt valami Ryan pillantásában, ami a csontomig hatolt. Semmi kétség, úgy olvasott a lelkemben, mint egy könyvben, míg a többiek halálra unták magukat várakozás közben. Ők nyilvánvalóan nem rendelkeztek ezzel a képességgel. Kis híján kővé dermedtem, mikor végre megszólalt: – Teagan, menj inkább haza! – Ha egyáltalán visszatalál – horkantott Sage suttogva. – Claire nyilván szeretne eltölteni pár értékes órát a barátaival – tette hozzá Emily. Ryan szavai jobban fájtak, mint a lányokéi. Elküldtek. Claire nélkül. De most már képtelen lettem volna a szemébe nézni. Reszkettem. Lassan végigfürkésztem minden előttem várakozó arcot, kerestem a kiutat – kerestem valamit. A tekintetem végre összekapcsolódott Laurenével. Ő volt a legújabb a csoportban, nem lehet, hogy akkor ő a leggyengébb? Mézszőke fürtök keretezték az arcát, kék szeme 86
Pandora’s TeAm
visszaragyogott rám. Igen! Létrejött a kapcsolat. Némán könyörögtem neki, féltem, hogy Brynn vagy Ryan rájön, de nem így történt. – Nem gondolod, hogy ezt Claire-nek kellene eldöntenie? – kérdeztem halkan, inkább Lauren miatt. Mihelyst azonban kiejtettem a számon a szavakat, Lauren szemében a helyeslő fény elhalványult. A kapcsolat megszakadt. Szédültem a félelemtől, eszembe jutott, hátha a tomboló zene tette meg a hatását; lehet, hogy tényleg csak nekem kuszálódtak össze a dolgok. Szemügyre vettem minden arcot lassan, megfontoltan. Mindegyik szempár jéghidegen meredt rám, míg én előttük reszkettem. Kifújtam a levegőt. A párapamacs egy ideig ott gomolygott előttem, majd szétoszlott. De csak az én lélegzetem látszott. Eszeveszetten fürkésztem végig újra az egész társaságot. Lélegeznek ezek egyáltalán? Sage... Emily.. Élesen odafordultam Brynn és Ryan felé. Mikor a pillantásom Claire arcára siklott, éreztem, hogy sírás kaparja a torkomat. Ezúttal nem az autó halovány fénye világított, nem volt miben kételkedni. Nem is volt mit látni. – Claire? Kérlek, csak menjünk vissza – suttogtam. Hangom reszelősen és kétségbeesetten csengett. Claire szép, sápadt arcát Ryan felé fordította, én pedig figyeltem, ahogy Brynn ujjai Claire karja köré fonódnak, hogy döntésre kényszerítse. Aztán se szó, se beszéd, elfordultak és odasétáltak a sorhoz Claire-rel együtt. Szinte észre sem vettem, hogy Lauren mögöttük kullog. Addig időzött, hogy végül elkapta a tekintetemet, aztán dobott nekem egy csókot, lélegzete bizonytalanul ringatózott az éjszakában, majd elfordult, és a többiek után eredt. Míg én a bennem áradó érzelmeket próbáltam kontrollálni, megreccsent mögöttem egy faág. Halk sikollyal megpördültem. Garreth állt mögöttem. Arcáról lerítt a megkönnyebbülés. Rögtön a 87
Angyalcsillag
nyakába ugrottam, arcomat finom, meleg bőréhez szorítottam és mélyen magamba szívtam az illatát. Egyre erősebben szorítottam magamhoz, olyan hévvel adtam át magam a meleg iránti vágynak, mint még soha. – Claire velük ment. Azt hiszem, bajban van – magyaráztam sürgetően. Félelem és düh tombolt bennem, mint valami alattomos koktél, miközben azt latolgattam, mennyi esélyem van rá, hogy titokban kövessem és szemmel tartsam Claire-t. De csak Ryan sötét szemét láttam magam előtt. Éreztem, ahogy Garreth meleg karja elvonszol a tisztásról. – Hagyd menni, Teagan! Ő már választott – mondta Garreth halkan. Képtelen voltam rá. Szerettem volna felrohanni a lépcsőn, lerángatni a barátnőmet, és hazavinni. Ugyanakkor szerettem volna megfordulni is, és elrohanni ettől a kísérteties jelenettől. Mihelyst egy gondolat megformálódott bennem, a düh félbeszakította a gondolatmenetemet, így kis ördögi köröket teremtettem, amelyek aztán a fejemben kergették egymást. Mikor láttam Ryanékat beleolvadni a zene és testek halmazába, már nem volt min gondolkodnom. Garreth kézen fogott, és behúzott a fák sötét sátrai közé. Muszáj volt még egyszer visszafordulnom, hogy vethessek egy pillantást a barátnőmre, akit magára hagytam. De már eltűnt. Mintha mindnyájan tudták volna valami előzetes koreográfia alapján, hogy ma éjjel Claire el fogja árulni a barátságunkat, hisz tulajdonképpen ő hagyott magamra engem. Akkor miért én éreztem magam bűnösnek? – Hazaviszlek, fáradt vagy. – Nem vagyok fáradt. – A hangomat még én is elgyötörtnek találtam. – Hazudsz. Gyere ide! Könnyed mozdulattal kapott a karjába, még sosem ölelt ilyen szorosan magához. Annyira kényelmesen és melegen tartott, hogy el 88
Pandora’s TeAm
is álmosodtam. Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem. Halk zizegés támadt körülöttünk, éreztem, ahogy az inge hullámzik, miközben én még közelebb bújtam hozzá. – Azt hiszem, kicsit feltámadt a szél – suttogtam, majd minden elsötétedett. Percekkel később már a kocsijában ültem, ugyanazon a gyülekezőhelyen, ahol Claire is leparkolt. Úgy éreztem, mintha valamiképp lefelé ereszkedtünk volna, cipője talpa alatt halkan megcsikordult a murva. Engem le sem tett, úgy nyitotta ki az anyósülés ajtaját, és mire felpillantottam, már beültetett, és bekapcsolta a biztonsági övemet. Egy óriási pohár kávé felé intett, ami a pohártartóban gőzölgött a fekete, domború fedő apró nyílásán át. – Gondoltam, jólesne egy ital. – Honnan tudtad, hogy...? – Te csak igyál. Mmm. Karamellás macchiato. A keserű ital égette a hidegtől érzékennyé vált torkomat, de én így is óriási kortyokban nyeltem. Nem tudtam ellenállni a melegének. Csontig fagytam, és az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. A dzsipben nagyon kellemes meleg volt, mintha be lett volna kapcsolva a fűtés, míg Garreth átfésülte értem az erdőt. Ahogy a testhőmérsékletem normalizálódott, az izmaim lassan elernyedtek. Garreth rám mosolygott, miközben én remegő kezekkel szorítottam a poharamat, és a kávémat kortyolgatva élveztem a csendet. Aztán hirtelen derengeni kezdett, hogy nagyon gyorsan ideértünk az autóhoz. Odafelé sokkal, sokkal tovább tartott az út. Ebben biztos voltam. – Hogy értünk ide ilyen hamar? – Elaludtál. – Egész végig cipeltél? Megrémített a gondolat, hogy teljes súlyommal ránehezedtem. Mire nem képes ez a fiú? Még mindig elámultam angyali képességein, pedig kijelentette, hogy nemsokára elveszíti őket. Ezzel most nem akartam kínozni magam, úgyhogy inkább arra tereltem a 89
Angyalcsillag
gondolataimat, hogy milyen sok erőt vett ki belőlem, míg teljes éberséggel eljutottam a partira. Bűntudatom támadt, amiért erre fordítottam a Garrethtől kapott értékes, meleg fényt, bár kétségtelenül óriási hasznát vettem ma éjszaka. Gyötört az emlék, ahogy ostobán elbaktattam a többiekkel, így gyorsan elhessegettem magamtól. – Hogy a csudába bírtál végiggyalogolni a koromsötét erdőn a karodban ekkora súllyal? Mert nem vagyok annyira könnyű. – Ki mondta, hogy gyalogoltam? Az arcomról bizonyára sütött a hitetlenkedés, mert Garreth felnevetett, látva, hogy ismét ilyen bamba képet vágtam. Végül tétovázva megszólaltam: – Esetleg... egyszer megmutatnád? Garreth félrebiccentette a fejét, mintha olvasni akarna a gondolataimban. – Úgy értem, megmutatnád, hogy értünk ide ilyen hamar? – Neked bármit. Válaszára a szívem hevesen kalimpálni kezdett. Közben Claire kis fehér autója mellé értünk, ami a lehajtó szélén parkolt. Összeszorult a mellkasom, és gombócot éreztem a torkomban. – Nem lesz baja, ugye? – Attól függ. – Garreth halkan beszélt, de tudtam, hogy erősen visszafogja magát. – Nem értem, – Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy már elkezdődött? Mikor valaki megmagyarázhatatlanul, vagy a jellemétől idegen módon kezd el viselkedni, az általában azt jelenti, hogy az őrangyalát... megrontották. Felidéztem, milyen elképesztően más volt Claire ma este: a haja, a ruhái, a zene. A hifi különös lecserélése és a bátyja semmibevétele szintén nem arra a Claire-re vallott, akit én ismertem. – Teljesen kivetkőzött magából. Olyan volt az egész, mint a Testrablók támadása, csak... valóságos. – Mélyet sóhajtottam. 90
Pandora’s TeAm
Egyáltalán nem volt helyénvaló, ahogy Claire átvette Ryan ízlését; ezt már akár betegesnek is lehetne nevezni Eszembe jutott, milyen jeges lehűlést tapasztaltam az autójában. Ez már túlment a normalitás határán. Semmi pénzért nem mentem volna vissza oda. – Mintha nem is ő lett volna. – Kibámultam az ablakon, hagytam, hogy elzsibbasszon az autó mozgása, – Mindi azt hittem, hogy Ryan rendes pasi. Azt sem tudtam, hogy együtt lóg Brynn-nel. – Erről van szó. Mint említettem, az ember rá nem jellemző módon viselkedik. – Garreth felsóhajtott, közben pedig civilizáltabb területre értünk. Pár kilométerrel előttünk felvillantak az Exxo benzinkút fényei, és hirtelen sokkal jobban éreztem magam, bár a fejfájás, ami az acidpartin kitörni készült, most gőzerőre kapcsolt. Nekem pedig beugrott valami. – Garreth, milyen Hadrian? Lelassította a kocsit, és átható pillantást vetett rám, – Nos, ő elég... tiszteletet parancsoló, akár hiszed, akár nem. Hadrian közelében érezni lehet az auráját. És akkor az emberben félelemmel vegyes csodálat ébred... szinte megbabonáz. Volt egy zavaró érzésem, de nem tudtam megfogalmazni. Szerettem volna elfelejteni ezt a szörnyű estét, gondolataim mégis ide-oda cikáztak közte és az olykor-olykor szobámban verdeső sötét szárnyak között. Volt itt valami... Valami, amit meg kellene látnom, csak még nincsenek meg a kirakós darabkái... vagy ha igen, akkor nem illesztettem össze őket. Groteszk kérdések merültek fel bennem. Volt valami Ryanben, mintha lett volna valami köze Hadrianhoz, de képtelen voltam beazonosítani a megérzésemet. Csak arra tudtam gondolni, mit éreztem, mikor Ryan méricskélt. Nyilván egyfajta pszichológiai játékot játszott velem, de nem annyira megalázva éreztem magam, mint inkább elcsüggedve és fenyegetve. Nem. Ez a kirakós sehogy sem áll össze, Ryan és Hadrian nem lehet egy és ugyanaz. Hacsak... Itt a kulcs. És beillik a zárba. Elfordítom. Bingo. – Garreth, szerinted Hadrian manipulálja Ryant?
91
Angyalcsillag
Kalapált a szívem, nem tudtam levenni a szemem az arcáról. Nem szerettem volna elmulasztani a legapróbb reakciót sem, amit a kérdésem vált ki belőle. – Szerintem igen. Szerintem Hadrian aktívan manipulálja a hozzád legközelebb állók őrangyalait, hogy eljusson hozzád. Hirtelen megszédültem. – Hogyan? Hogy képes rá? Garreth feszült figyelemmel fordult felém a dzsip parányi ülésén. – Hadrian számára ez egy játék, és mindent megtesz, hogy megnyerje. Az őrangyalok nem emberek. Mély érzéseink vannak, de az alapszerkezetünk vékony. Hogy is magyarázzam? Olyan, mint egy élő lélek, amely többféle alakot ölthet. Hadrian akkor képes a hatalmába keríteni az őrangyalokat, amikor azok a leggyengébbek, mikor leköti őket a védencük. Akár védelmezik, akár a döntésükben befolyásolják az embert... vagyis amikor a sorsát alakítják. – Azt hittem volna, hogy az őrangyal ilyenkor a legerősebb – vágtam közbe. – Pont ellenkezőleg. Ilyenkor a legsebezhetőbb. Ezt emésztenem kellett. Garreth most épp sebezhető, csak mert velem van. És én vagyok az, aki őt veszélybe sodorja. – És mi történik azzal az emberrel, akinek az őrangyala, mondjuk úgy, nehéz helyzetbe kerül? Garreth habozott egy kicsit, aztán belekezdett: – Mihelyst egy ember őrangyalát megrontják, azonnal változás áll be az illető jellemében. Rendkívül jelentős változás fizikailag és szellemileg is. Ehhez csak az fogható, amikor a lélek elhagyja a haldokló testet. – Figyelte a reakciómat, majd folytatta: – Még a testhőmérsékletük is lejjebb esik, mivel az őrangyaluk védelmező melege elhagyja őket. A helyére valami hideg gonoszság kerül. – Ezért érzem olyan melegnek a bőröd, mikor megérintelek? Mint mikor adtál nekem a belső fényedből? Bólintott.
92
Pandora’s TeAm
– Nem olyan a testfelépítésem, mint a tiéd. Az őrangyalok tömörnek látszanak, érintésre olyanok, mint a húsvér teremtmények, bár testhőmérsékletük pár fokkal melegebb az emberekénél, Garreth fürkészőn nézett. Szelíd szemében fájdalom ült. Megfogta a kezemet. – Képzeld el magadban az életnek azt a kicsiny szikráját, ami meggyőz arról, mi helyes és mi nem, ami megóv a rossz döntésektől, ami megment a veszélytől. Képzeld el, hogy hirtelen kiszakítják belőled. A határozatlanság és űr, ami a helyén marad, elviselhetetlen. Felfoghatatlan vákuumot teremt, és ez megőrjíti az embereket. El sem tudtam képzelni, hogy Garrethet így elszakítsák tőlem. Szavakkal leírhatatlan, mi lenne akkor velem. Garreth a részem volt. Olyan lenne, mintha kettéhasítanának. Mintha hallotta volna a gondolataimat, Garreth az arcomra tette a kezét, és én belesimultam a melegébe. – Ha az őrangyal eltűnik, az ember tökéletes báb lesz – suttogta, kibámulva az ablakon. – Az őrangyal életadó fénye nélkül az embert Hadrian azzá alakíthatja, amivé csak akarja. Többet nem kellett mondania. Tudtam, minek lehettem tanúja Claire kocsijában és az erdőben. Úgy tűnt, rajtuk már nem lehet segíteni, leszámítva talán Laurent, de ha a többiekkel ez történt, Laurenre is valószínűleg ez vár. Csak abban reménykedhettem velük kapcsolatban, hogy valahogy rendbe lehet majd hozni a dolgokat, bár fogalmam sem volt, mi módon. Hadrian hamarosan még nagyobb hatalomra tesz szert, és mi nem tudjuk megállítani. Garreth beindította a kocsit, és már indultunk is tovább. Hallgattunk, és én újra meg újra lejátszottam a fejemben a történteket, értelmeztem a látottakat és a jelentésüket. Magamhoz húztam Garreth meleg kezét, az ölemben dédelgettem, óvtam. Nem hagyhatom, hogy Hadrian elszakítsa tőlem az őrangyalomat. Az ujjaim rátaláltak a tenyerébe vésett vonalakra. Az ő jele. – Hadriané más. – Tessék? Garreth rám nézett. – Hadrian jele más. Olyan, mint két egymásra fektetett négyzet. 93
Angyalcsillag
Hála a kíváncsiságomnak és korábbi internetes kutatásaimnak, pontosan tudtam, Garreth miről beszél, de mintha mindig is tudtam volna. Ha jól emlékszem, a két négy szögből álló csillag a szétválasztás és a viszály jele, és nem csak azt a minőséget képviseli, amelyet Hadrian választott, hanem ami ennél is fontosabb... a szándékait. A kanyaron túl már a mi utcánk következett, és Garreth vállára hajtottam a fejem. Végre kezdtem érteni. Ha Hadrian tényleg megszerezte az uralmat Ryan őrangyala felett, régebb óta figyel engem, mint gondoltam. És a legjobb barátnőmet otthagytam védtelenül egy olyan sötét lény karmai között, amilyennel még sosem találkozott.
94
Pandora’s TeAm
Tizennegyedik fejezet Túlságosan aggódtam ahhoz, hogy elaludjak, de Garreth kocsijában kénytelen voltam lehunyni a szemem. Csábított a lehetőség, hogy messzire sodródjak a sötét erdő közepétől. Ezzel persze még nem üldözhettem el a lelkemet gyötrő sötét arcokat és dühös szavakat. Mondanom sem kell, hatalmas ajándék lett volna, ha beléphetek az álmok birodalmába és elszökhetek kínzóim elől. Garreth karjába bújtam, hagytam, hogy a lényéből áradó tömjénillat betöltse a tüdőm és erőt adjon, mintha másra nem is lenne szükségem ezen a világon. Nagyon későre járt, mire hazaértünk Garreth sikeres mentőakciójából. Néma csendben nyitottam ki az ajtót, ezúttal a hátsó bejáraton osontam be. Lábujjhegyen elmentem anyám mellett, aki már megint a nappaliban aludt el a kanapén. Halkan kikapcsoltam a tévét a távirányítóval. Szabályos lélegzése megnyugtatott, hogy nem fog egyhamar felébredni. Volt pár percem csak magamra. Nem vallott rám, hogy megkérjem Garrethet, osonjon be a szobámba, de nem bírtam volna ki, ha egyedül kell elviselnem a fejemben kavargó gondolatokat, és hogy újra meg újra leperegnek előttem az este történései. Túl sebezhetőnek éreztem magam. Így hát megkértem, hogy tegye meg nekem azt, amit eddig is... védjen meg, ezúttal a saját gondolataimtól. Megígérte, hogy eljön, mihelyst leparkolja a dzsipet valahol, ahol nem láthatják. Ismét rettenetes erővel tört rám az 95
Angyalcsillag
álmosság, és azzal sem törődtem, hogyan fog bejönni. Úgy gondoltam biztos megtalálja majd a módját, és felvonszoltam maga az emeletre. Kihámoztam magam a farmeremből és a barna felsőből, amit egész nap viseltem, és bedobtam őket a szennyeskosárba a gardróbomban. Undorral csaptam le a tetejét, közben még eszembe jutott, hogy mielőtt anyám elviszi a szennyest, le kell majd szednem a bogáncsokat. Meleg flanel pizsamanadrágra és pólóra cseréltem a koszos ruhákat, majd elkezdtem SMS-ezgetni Claire-nek, nem mintha mostanában megnézné a mobilját, válaszolni meg aztán végképp nem fog. Tudnom kellett, hogy jól van-e, és ami még fontosabb, tudatni akartam vele, hogy aggódom érte. Egyre csak Ryan sötét pillantását láttam magam előtt, és azon kaptam magam, hogy a hüvelykujjam csak úgy repül a gombok felett. Bármit megtettem volna, hogy elszökjek a sötét, kísértő szemek elől. MINDEN OK? ÍRJ, KÉRLEK! Vártam, semmi. Megint felcsúsztattam a fedelet. AGGÓDOM, KIVEL VAGY? B&R???????? Semmi. HOL VAGY? Az órára néztem. Már jócskán elmúlt egy óra. Szívesebben beszéltem volna vele, de gyanítottam, hogy még mindig Brynn-nel és Ryannel van. Esély sincs rá, hogy most társalogjunk. Egyre idegesebb lettem, és mire megfordultam, Garreth ott ült az ágyam szélén, mintha érezte volna, hogy szükségem van rá. – Egy kis elintéznivaló? – Aha. Valószínűleg még nincs is otthon. Valami féltékenységre emlékeztető érzés kerített hatalmába. Nem tehettem róla. Claire a legjobb barátnőm volt. – Egyszerűen nem értem. Nem érdekel, ha másik barátnőt választ helyettem, de... annyi rendes gyerek van rajtuk kívül. Még csak nem is rokonszenvesek, ezer alkalmat fel tudnék sorolni, mikor Claire Brynn Hansont szapulta. 96
Pandora’s TeAm
Garreth megpaskolta a takarót maga mellett, mire odacsoszogtam hozzá. Egyetlen szó nélkül magához húzott. A nyitott ablakon bevilágított az utcalámpa, sápadt fényében szelídnek látszott a szeme. Csodálatos módon megnyugodtam tőle, mintha kitörölte volna a bennem forrongó aggodalmat. – Hogy csinálod? Hogy nyugtattál meg? – Nem tudom jól elmagyarázni. Elképzelem, hogy tökéletesen rád hangolódom. Veled együtt lélegzem. Együtt dobban a szívem a tiéddel. Teljes mértékben egymáshoz tudom igazítani a kettőt, aztán csak... lelassítom. Tényleg nagyon egyszerű. Gondolataimba mélyedve hallgattam Garrethet, és egy emlék kúszott elő agyam egy rejtett zugából. – Mi az? – kérdezte. A kilógó cérnaszálakat huzigáltam ki a takarómból, elárulva ezzel zavaromat. – Csak eszembe jutott, mikor Claire tavaly elutazott a családjával. Az volt életem leghosszabb hete. Mindennap buszra kellett szállnom. Ebédnél pedig mindig egyedül ültem. Senki sem jött oda, hogy leüljön mellém, és együtt együnk. Nem is beszélgetett velem senki. Csak ültem, és sajnáltam magam. Úgy éreztem, nem tartozom senkihez. Külön asztalnál ültek a sportolók, külön az emósok. Brynn és a barátnői meg percenként rám bámultak, és nevettek. De én egyedül ültem. És tudod, mi történt? Ahogy ott ültem, rájöttem, hogy talán nincs is semmi baj velem; talán az én hibám, hogy sosem akartam haverkodni a többiekkel. Garrethre néztem. Az arca annyira gyengéd volt, nem sajnálkozott. Mintha velem együtt idézte volna fel az emléket. – Eldöntöttem, hogy másnap megpróbálok belefolyni a többiek életébe. Annyira elkeseredtem, hogy még Brynn barátnőinél is próbálkoztam, hogy talán ha ők elfogadnak, Brynn is befogadna. Képes lettem volna feláldozni a Claire iránti hűségemet, csak hogy ne legyek magányos. – De akkor saját magadhoz sem lettél volna hű – felelte Garreth. – Másnapra – folytattam suttogva – eltűnt ez az érzés. Varázslatos módon egyfajta harmónia támadt bennem. – A tekintetem megpihent 97
Angyalcsillag
az arcán. – Éreztem a nyugalmat, amit tőled kaptam. Most már tudom. Te voltál, ugye? Garreth gyengéden kisimította a kósza hajtincset az arcomból, a fülem mögé fésülte, és bólintott. Most már hittem az angyalok létezésében, sőt azt is fel tudtam idézni, amikor az egyikük megérintett. Garreth mindig is velem volt. Mindig. Szórakozottan végigsimította az arcom a mutatóujjával; a homlokomtól indult, végighúzta az orromon, aztán az szétnyitotta a tenyerét, hogy átmelegítse az arcom. Hüvelykujja az ajkam felett siklott el. Dacára annak, hogy épp most nyugtatott meg, éreztem, hogy lüktet a vér az ereimben. Ajka az enyémhez közelített, lehelete felmelegítette az arcomat, és én behunyt szemmel vártam a csókját. Mikor szája az enyémre tapadt, azonnal úgy éreztem, mintha mozognánk, emelkednénk. Szempilláim mögül ragyogást láttam, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt. Rémülten nyitottam ki a szemem, és eszeveszetten agyalni kezdtem egy elfogadható kifogáson, mivel elképzeltem anyám döbbent arcát az ajtóban – csakhogy tévedtem. Az ajtóm szerencsére még mindig zárva volt. Garrethre néztem, választ kerestem, de ehelyett a végtelen nyugalom érzése fogott el. Akkor átéltem annak nagyszerűségét, ha az ember ismeri az őrangyalát. Szavakkal el sem lehet mondani mindazt; amit Garreth megosztott velem. Amit átéltem, amit ő adott nekem, az vegytiszta érzelem volt. Szemében ott láttam a választ a kérdéseim végtelen sorára... hogy ki ő, mi ő... milyen kötelék köt minket össze. Mindenre. Könnyedén leeresztett kényelmes matracomra. – Most aludj! Sok mindenen mentél át ma éjjel, és tudom, hogy nemsokára minden erődre szükséged lesz. Ha Hadrian tényleg megszerezte az uralmat Ryan őrangyala felett, akkor közelebb jár hozzánk, mint hittem. Tiltakozni akartam, bármit megtettem volna, hogy ébren maradjak, de az álom katonái rajtam ütöttek, és én vonakodva bár, de 98
Pandora’s TeAm
megadtam magam. Az éjszaka, a stressz, a csók elkábított, angyalom karjában végre nyugalmat leltem, lélegzetvételének halk nesze altatódalként hatott. – Maradj még! – suttogtam, és ujjaim összefonódtak az övéivel. Már félig szunyókáltam, a szememet sem tudtam volna kinyitni. Ahogy az álom kezdte befonni gondolataimat, teljes nyugalommal éreztem, hogy most semmi nem merészelne megbújni a homályban, ma éjjel nem. De tévedtem.
99
Angyalcsillag
Tizenötödik fejezet A csillag folyton változott. A csúcsai először tisztán látszottak, csillogtak álmom naplementéjének sápadt fényében, és ez a kép most is hatalmába kerítette a lelkem, mint mindig. Aztán a csillag rajzolatú tenyér bezárult, indulatosan összeszorult, majd újra kinyílt. Por pergett a nyitott ujjak közül, és egymásra fektetett négyzetek virítottak ott, ahol korábban nyolcágú csillag volt. Ez újra meg újra megtörtént: folyamatosan váltották egymást. A gyönyörű csillag maradni igyekezett, de a másik elhomályosította és összezúzta. A négyzetek mindig újra előtörtek, a körvonalaik bíborvörös színben ragyogtak, elcsöppenni készültek, mintha vérrel lennének odarajzolva. Végigüldöztek egy sűrű erdőn, amely különös mód ismerősnek tűnt. Kerülgettem a fákat, folyton megbotlottam, majd felegyenesedtem, aztán újra elestem. A mellkasomban félelem lüktetett, a fehér fény után rohantam a tisztásra, csakhogy nem értem oda elég gyorsan. Bár a fák elsuhantak mellettem, kis híján megvakítottak, nem tudtam gyorsabban mozgatni a lábaimat. Az őrangyalom nevét sikítottam, míg a torkom meg nem fájdult, de csak a visszhang válaszolt. Végre megláttam a gyönyörűséges fehér szárnyakat, és felujjongtam a látványtól.
100
Pandora’s TeAm
– Garreth! – Előrelendültem, a karjába akartam vetni magam, hogy ismét felemelkedjünk, messze a fák sötétségétől, el a véres csillagtól, ami, semmi kétség, a sarkamban volt. Könnyek áztatták az arcomat. Annyira közel volt. – Garreth! – Akármilyen nehezemre esett, kiáltanom kellett neki. El kellett érnem. Nem állhattam meg. Aztán megtorpantam. Előttem immár nem bársonyos fehér szárnyak emelkedtek, hanem inas feketék. Megbabonáztak. A szám kiszáradt, mikor rájuk pillantottam, megértettem, miért nem felelt nekem az én szépséges őrangyalom. A felettem tornyosuló szárnyak óriásiak voltak, nagyobbakat képzelni sem lehetett volna. Erőszakosan, idegenszerűen verdestek. Én a földre zuhantam, rettenetes fáradtság lett rajtam úrrá. Mikor magamhoz tértem, egy tetőn álltam széttárt karral. Mögülem hangok hallatszottak. Ryan hangja. Amikor aztán lenéztem a lábamra, és megláttam a fekete csizmát, szörnyen remegni kezdtem. Claire csizmája. Kinyújtottam a kezem, és megláttam a bal hüvelykujjamon a sebhelyet. Claire sebhelye volt. Nyolc évvel korábban szerezte, mikor először találkoztunk a harmadikban a játszótéren: ez a sérülés hozott minket össze, emiatt lettünk örök barátok. Belém kapaszkodott a szél, és mintha kiszívta volna a véremet, a lábam ingadozni kezdett a párkányon. A szárnyak először megcirógattak, de egy szempillantással később megvadultak. Gyors fuvallat kapaszkodott a bőrömbe, és néma sikollyal ízleltem meg a torkomból ömlő vért. Nem akartam felébredni, de éles, durva fény tört át a szemhéjamon, és arra kényszerített, hogy kinyissam a szemem. Halkan Garreth nevét mormoltam a párnámba. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az övét, de az ujjaim csak a párnát markolászták. Felültem, hajamat kisimítottam az arcomból, és ekkor jöttem rá, hogy még nem virradt meg. A fény a folyosóról szüremlett be, visszaverődött az ablak üvegéről, és a szobámat tükrözte vissza ahelyett, hogy a reggeli városra engedett volna kilátást. A nappaliból mozgás hallatszott, majd anyám puha léptei közeledtek, az ajtómhoz 101
Angyalcsillag
érve lelassultak, és az alakja megjelent az ajtónyíláson át beszűrődő fényben. – Teagan? Édesem, alszol? Tétova hangja aggodalmasan csengett. – Nem, ébren vagyok.– Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és gyorsan végigfürkésztem a szobámat. Anyámat leszámítva egyedül voltam. – A kanapén aludtál, mikor hazajöttem. Nem akartalak felébreszteni. Anyám az ajtóban állt, rám meredt. – Mi a baj? – Ööö, telefonon hívtak. Claire-ről van szó. Annyira jellemző Claire-re, hogy nem törődik az SMS-eimmel. Bezzeg ha ő akar mondani valamit, megtalálja a módját, hogy az emberek odafigyeljenek rá. Az agyam igyekezett felkészíteni arra, amit hallani fogok. Ezer indok. Még több kifogás. Miért állt össze Brynn-nel és a ribanc társaival, és miért rángatott bele engem is? És most nyilván engem utál, amiért leléptem. – Bocs, anyu. Küldtem neki SMS-t, mikor hazaértem. Nyilván csak... hozza a formáját. – Szabad utat engedtem a bosszúságomnak. Félrelöktem a takarómat, és kiugrottam az ágyból, hogy felvegyem a telefont és anyám visszamehessen aludni, de ő nem mozdult. Próbáltam megfejteni az arckifejezését, mert még mindig engem bámult. – Nem Claire hívott. Hanem az anyja. A félelem apró kis tűszúrásokkal nyilallt belém. Anyám végül úgyis megtudja, hogy átléptük a városhatárt és acidpartira mentünk, úgyhogy akár most is közölhetem vele. Vagyis, én csak majdnem mentem acidpartira. De ha be kell számolnom a személyikről, vagy Claire manipulatív fiújáról, aki gonosszá változott? Hát az nem lesz egyszerű. Ráadásul ebből arra is rájön, hogy nem Claire hozott haza. Nagyot sóhajtottam. – Nem kávéztunk Claire-rel. Ez volt a terv, de aztán előállt egy őrült ötlettel, hogy próbáljunk meg bejutni valami helyre az új barátaival. 102
Pandora’s TeAm
Jaj! Forog a gyomrom. – Mondtam neki, hogy rossz ötlet, tényleg próbáltam rávenni, hogy jöjjünk már haza, de nagyon furán viselkedett, és nem bírtam lebeszélni a dologról. Úgyhogy másképp kellett hazajönnöm. Sajnálom. Az igazság kibukott, ahogy mindig, ha ideges voltam, aztán elhallgattam. – Sajnálom. Gondolom, akkor egy ideig nem mehetek el Claire-rel szombat esténként, hm? Az órára pillantottam. 4:23. Anyám az arcomat vizsgálgatta. Ha bűntudat nyomát kereste, nyilván megtalálta. – Teagan, rettenetes baleset történt. – Az arca megrándult és eltorzult, mint mikor az ember a könnyeit próbálja visszatartani. Vigasztalóan a vállamra tette a kezét. Úgy néztem anyámra, mintha két feje lenne. – Claire meghalt. Az álmom abban a pillanatban visszatért. Émelyítő örvény kavargott a gyomromban. A szobám hirtelen forrónak és sötétnek tűnt, minden porcikámban a pulzusom lüktetését éreztem, ráadásul anyám hangja is különösen csengett, mintha egy fémdobozból beszélt volna. – Jaj, drágám! – Átkarolt, ösztönösen védelmezni akart a szavaktól, amiket ő mondott ki egy pillanattal korábban. – Hála istennek, hogy neked semmi bajod, de nagyon-nagyon sajnálom Claire-t. Az éjjeliszekrényemen álló zsebkendős doboz után nyúlt, de én valamiért nem sírtam. Elkábultam. Anyámra néztem, a szemfesték elfolyt a szeme körül. Sokkal feldúltabbnak tűnt, mint én. Nem tudtam elhinni. Claire? Aztán valami hirtelen megpattant bennem. – Vele kellett volna maradnom! – Most már remegtem. – Nem lett volna szabad magára hagynom! Anyámra néztem, de nem az ő arcát láttam, hanem Claire kifejezéstelen tekintetét. 103
Angyalcsillag
Anyám lassan leült az ágyam szélére, mintha nem akarna még jobban felzaklatni. – Akkor te hogy jöttél haza? – Claire nem akart eljönni, ezért inkább elhozattam magam egy iskolatársammal. Azt hiszem, nem vette észre a remegést a hangomban így tovább nem kérdezősködött. Egyelőre minden rendben legalábbis ami Garrethet illeti. Claire-rel viszont semmi sem volt rendben. Ő már akkor veszélyben volt, mikor otthagytam. Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon, ahogy álmom egyes mozzanatai visszaszivárogtak, és szűnni kezdett a kábultságom. Anyám szeretett volna megvigasztalni, én viszont egyedül akartam maradni. Kezdett tisztulni a kép. Hadrian. Az apám. Claire. A kirakós darabkái szépen összeálltak, és végül már szabadon folytak a könnyeim, mikor fejben kikalkuláltam, ki következik. Ezt nem hagyhatom. Magam köré fontam a karjaimat, és évek óta először olyasvalakiért imádkoztam, aki nem tagja a családomnak. Garrethért.
104
Pandora’s TeAm
Tizenhatodik fejezet Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és mikor megfordultam, az őrangyalomat láttam a komód mellett. Nagyon furcsán nézett rám. Mintha most látna először. – Mi az? – kérdeztem halkan, – Még sosem imádkozott értem senki. Felé nyújtottam a kezem, ő pedig odajött hozzám és leült mellém. – Mindig hallottam az imáidat. Imádkoztál már azért, hogy megjelenjek, ha rosszat álmodtál. Még azért is, hogy egy tökéletes, önzetlen, szupercsodás fiú beléd szeressen. De sosem hallottam, hogy értem imádkoztál volna. Nem tudtam kiűzni a fejemből a kavargó gondolatokat. – Talán épp ideje volt. – Miért? – kérdezte. Azt mondtad, az őrangyalok sérülékenyek, mikor a rájuk bízott embert védik. Csak rontok a helyzeteden. – Ilyesmi eszedbe ne jusson, Teagan! Semmi nem történhet velünk. Minden rendben lesz. Volt valami dac a biztatásában, mintha gyakran kellene szembesülnie ezzel a problémával. Ettől függetlenül miattam került Hadrian támadásának tűzvonalába, és nekem egyáltalán nem tetszett ez a szívszorító érzés. Gyengéden, némán letörölte a könnyeimet, és nyugodt álomba ringatott. 105
Angyalcsillag
Mire felébredtem, már elment, engem pedig elárasztottak a lehető legkülönösebb érzések. A gondolataim visszacikáztak Claire-re meg az álmomra. Az anyám felébresztet éjszaka, és közölte a rettenetes igazságot, amit én valahogy már előre tudtam. Claire meghalt. Nem hiányzott az életemből, mert még mindig dühös volt rám. Nem hiányzott, mert számomra még mindig az erdőben volt, ahol hagytam. Pedig elment. Meghalt. Elfogadtam, de valahogy mégsem bírtam felfogni. A telefonomért nyúltam. Nem érkezett üzenet, tudhattam volna. A mobil hallgatása a szörnyű valóságot sikította. Meg akartam nézni az e-mailjeimet, de Claire sosem írt e-mailt. Ki akartam nézni az ablakon, hogy lássam a kocsiját a járda mellett várakozni. Egyre csak azt képzeltem, hogy minden a régi. Hogy Claire a tükörben ellenőrzi a sminkjét, és hamisan énekli a dalt, amit berakott a hifibe. Hogy Claire beszámol a legújabb pletykákról, kibeszél valakit, bárkit, akiről pletykálni érdemes, csak éppen... Claire nincs itt. Nincs sehol. Éreztem, hogy leereszkedem a padlóra, de a padló érintését már nem. Az arcomat szétáztatták a könnyek. Ha nem jövök el Garrethtel, én is halott lennék? Erről lett volna szó? Akárhogy is néztem, nem volt semmi értelme. Úgyhogy inkább nem gondoltam rá. Túl fájdalmas volt. Összefogtam a hajamat, és kifejezéstelen arccal a tükörbe bámultam. Mikor elindultam a földszintre, a levegőben sült szalonna illatát éreztem. Anyu a tűzhely mellett állt, reggelit csinált, pedig tudta, hogy nem fogom megenni, de akkor is tette a dolgát, ahogy egy anyához illik. Némán asztalhoz ültem, és a reggeli újság felpöndörödött lapjait kezdtem piszkálgatni. Anyám aggódó pillantást vetett rám, és hátat fordított a tűzhelynek. 106
Pandora’s TeAm
– Örülök, hogy tudtál aludni. Ez most jót tesz neked. – Letett elém egy tányér meleg, ropogós bacont. Meg sem mozdultam. – Ha Garreth nem jelenik meg, hogy hazahozzon, én... talán én is... – Fájdalmas pillantást vetettem anyura, akinek a szemébe könnyek gyűltek. Nem tudtam befejezni. Nem is volt rá szükség. – Garreth. Szokatlan név. Szeretném megköszönni neki, hogy biztonságban hazahozott téged. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, rátaláltál az őrangyalodra. – Visszafordult a sercegő szalonnához, én pedig elpirultam. Ha tudná! Azt hiszem, mindig úgy gondoltam, hogy védelmezően reagál majd, ha felbukkan mellettem egy fiú, de ez meglepően könnyen ment. Elmosolyodtam, erőlködés nélkül, mert elképzeltem, ahogy bemutatom neki Garrethet, és elnyerem a jóváhagyását, de a mosoly hamar lehervadt az arcomról. – Úgy hallottam, hogy Claire barátja teljesen összetört – mondta óvatosan. – Elmondta a rendőrségnek, hogy megpróbálta megállítani Claire-t. Egyszerűen nem értem hogy tudott felosonni egy csapat kölyök a tetőre anélkül, hogy bárki észrevette volna. – A tetőre? Anyám leült velem szemben, és megbökte a még érintetlen tányéromat: evésre nógatott. – Az az épület nagyon romos, már évekkel ezelőtt le kellett volna zárni, de a gyerekek ettől függetlenül mindig ott gyülekeznek. – Előrenyúlt, és megfogta a kezem. – Claire megcsúszott a tetőn. Leesett. Mrs. Meyers legalábbis ezt mondta múlt éjszaka. Akkor nem akartam részletesen beszámolni róla, te pedig nem kérdezted, úgyhogy annyiban hagytam. Nekilátott a szalonnájának, én viszont csak tologattam a sajátomat. Valahol hálás voltam, hogy nem kente el a dolgot, csak hogy megkíméljen. Jobb tudni. Jobb tudni, mivel állok szemben, ha Hadriannak csakugyan volt valami köze hozzá. Bekaptam egy darabkát a reggelimből, a többit széttrancsíroztam az ujjaim között. Zsíros cafatokban hullott le a tányérra, mint a piros és fehér konfetti. 107
Angyalcsillag
Anyu csendben elkezdte leszedni az asztalt, közben lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Talán számára is éppilyen nehéz volt. Örökre elveszítettünk valakit, aki közel állt hozzánk. Elment. Csak így egyszerűen. Anyámra pillantottam, éreztem, hogy mondanom kellene valamit, de egyszerűen nem jöttek ki szavak a szájamon. Elfordult, a mosogatóra koncentrált, lefoglalta magát a mindennapi teendőkkel. Az elmúlt éjszaka újra meg újra lepergett a fejemben. Mit csinálhattam volna másképp? Hatalmas sóhajjal a kezemre hajtottam a fejemet, de közben megláttam a dátumot az újságon. Vasárnap. Már csak négy napom maradt Garrethtel. Rájöttem, hogy valami rettenetes fortyog bennem. Valami, amit nem igazán tudok kontrollálni. Az fájt olyan borzalmasan, hogy nem tudtam rendesen meggyászolni Claire-t, Hisztérikusan kellene zokognom, hogy elsirathassam ezt a nyolc évig tartó barátságot. Nyolc év barátság. Vége. És a helyét a gyűlölet vette át. Hirtelen felkaptam a fejem. Már megint a nyolcas szám. Claire és én harmadikban találkoztunk. Ő nyolcéves volt, én akkoriban töltöttem be a kilencet. Nyolc évvel később ő meghal, én pedig beleszeretek az őrangyalomba, és harcolok az emberiség megmentéséért. Nyolc, mint a nyolcágú csillag. Garreth csillaga. Nyolc napot kapott itt a Földön, emberi formában. Claire élete véget ért. Ha az élet véget ér, az egyik inkarnáció ér véget. Az ítéletpont. Nyolc életünk van. Megállíthatatlanul kergették egymást a fejemben a gondolatok. Ennek így kellett történnie, méghozzá múlt éjjel. Éppen így... A konyha furcsán mozogni kezdett. Billegett. Anyám teste különös szögbe csúszott, mikor megfordult és a nevemet kiáltotta. A serpenyő hirtelen levegőbe repült, mindent beterített szappanoszsíros vízzel. Aztán minden elsötétedett, és a padlóba vertem a fejem. Anyám bekopogott az ajtómon. – Teagan? Kész vagy?
108
Pandora’s TeAm
Lesimítottam a szoknyámat, és ránéztem a lányra a tükörben. Valami megváltozott, talán a szeme. Közelebb hajoltam, hogy jobban megfigyeljem a tükörbe zárt zöld szempárt. Nem, ez én vagyok, Csak biztonsági ellenőrzés. – Igen, anyu. Kész vagyok. Kinyitottam az ajtót, és anyám meleg mosolyát láttam. Akaratlanul is visszamosolyogtam. – Szép vagy. Hogy van a fejed? Nagyot estél a reggelinél, majdnem elvitted az asztalt is. Megdörzsöltem a koponyám hátulját, és összerezzentem. – Még érzékeny, de nincs bajom. – Kicsit már aggódtam, de gondolom, teljesen normális, hogy ennyit aludtál. Szörnyű éjszakád volt. Csak ne felejts el bevenni még egy paracetamolt. Pár perc, és indulunk a templomba. Biztos jól vagy? Bólintottam, ő pedig ismét rám mosolygott, ezúttal kicsit idegesebben, majd megfordult és lement a földszintre, sarka halkan kopogott a padlón. A házban még mindig szalonnaillat terjengett. Mindent átjárt, így a ma reggelre emlékeztetett. Hirtelen ki akartam jutni a házból, el ettől a szagtól, amitől kezdett felfordulni a gyomrom. Mire az autóval elindultunk nyugatra, a templom felé, a fejem kezdett tisztulni. A lüktetés alábbhagyott, már gondolkodni is tudtam, és őszintén hálás voltam, amiért anyám nem akarta értelmetlen locsogással kitölteni az utazás csendjét. Csak Claire-re tudtam gondolni, azt is csak egyfajta zsibbadt, távoli módon, ami egyszerre keltett bennem megkönnyebbülést és rémületet. Mindenféle dolgokon kezdtem töprengeni, például, hogy mit mondjak a szüleinek, vagy hogy baj-e, ha nem mondok semmit. Ryan is ott lesz? És Brynn meg az udvartartása vajon oda meri tolni a képét? Aznap volt a búcsúztató szertartás, másnap a virrasztás, utána a temetés. A fejemben óriási káoszt teremtettek az összekuszálódott gondolatok. Akkora súly nehezedett rám, annyi minden múlt rajtam, 109
Angyalcsillag
hogy akaratlanul is az jutott eszembe: máshol talán hasznosabb lennék. Ahogy közelebb hajtottunk a templomhoz és befordultunk a sarkon, nem tudtam nem észrevenni egy szürke dzsip képét a visszapillantóban. Két kocsival mögöttünk jött, de könnyedén lépést tartott velünk anyám őrült vezetési stílusa ellenére. Magamban elmosolyodtam. Régi templom volt, az a fajta, amelyikben a sima, kopott fapadok feltörik az ember fenekét. Itt mindig ugyanazt a régi, megnyugtató illatot éreztem. Nem tudtam pontosan meghatározni, mi lehet, pedig gyerekkorom óta minden vasárnap belélegeztem. Néha tömjénre hasonlított, különösen ünnepeken, de nem volt olyan szívfájdító, mint ami Garrethből áradt. Csukott szemmel igyekeztem felidézni a tökéletes bőréből áradó illatot. Aztán erre koncentrálva kinyitottam a szemem, és megfordultam, hogy megkeressem. Reméltem, hogy valahol ott lesz hátul, de túl zsúfolt volt a terem. Közben özönlöttek befelé az emberek, keresték a helyüket a padsorok között. Igyekeztem nem észrevenni, hogy ferde pillantásokat vetnek rám, ezért inkább a cipőm orrát bámultam, de így is magamon éreztem a tekintetüket; és hallottam Claire rokonainak suttogását. Tudtam, hogy rám mutogatnak. A nap lemenőben volt, meleg narancssárga és lila csíkokat festett a teremre, a negyedik sorban ülő orrnyergére és az oltár melletti kis szekrényre, ahol a szent ostyát tartják. Öt percet hallottam a prédikációból, aztán a gondolataim elkalandoztak, mint mindig. Egy részem még igyekezett is túlharsogni a papot. Hiszen ez a pap nem is tudta, milyen volt Claire, és már nem tudtam tettetni, hogy figyelek rá. A tekintetem összevissza cikázott, és visszamosolyogtam egy halványlila kosztümös nőre. Mi lenne, ha odamennék az oltárhoz, és elmondanám nekik, milyen volt Claire múlt éjjel? Üdv mindenkinek! Claire elrabolt, hogy elmenjünk arra a durva bulira, és hát látniuk kellett volna azt az üveges tekintetet. Tisztára 110
Pandora’s TeAm
bizarr volt. Még hamis személyiket is szerzett. De ugyan már; élete utolsó perceit csodálatos, szerető barátokkal töltötte. Én? Nem, én magára hagytam, hogy a fiúmmal lóghassak, akinek egyébként szárnyai vannak, és segít nekem keresztülhúzni egy gonosz angyal terveit, aki pedig uralni akarja a világot. Tehát ha azt hiszik, hogy egy nap mind a mennyországba kerülnek, akkor tévednek, mert mindnyájuk jövője az én kezemben van! Talán mégis jobb, ha a papra hagyom a beszédet. Bedugnának a bolondokházába, még mielőtt anyám közölhetné velük, hogy reggel bevertem a fejem, vagy elmagyarázhatná, miért van még mindig szalonnaszagom. A lemenő nap elhalványította a festett üvegablakokon lévő alakokat, csak a körvonalaikat láttam. Kíváncsian bámultam az üres, húsos idomokat. A ruhájuk és a köntösük valamiképpen látható maradt, csak az arcok tűntek el, illetve kísértetiesnek és hamisnak látszottak. Ekkor, mintha csak végszóra történt volna, eleredt odakint az eső, megülte a templom súlyos, komor levegőjét. Megbabonázva néztem, ahogy az eső végigcsurog az ablakokon, az egyes cseppek és a kis patakok pedig átszínezik, elszürkítik a képeket, piszkos külsőt kölcsönöznek az arctalan testeknek, amelyekről nem tudtam levenni a tekintetemet. Az egyik különösképpen magára vonta a figyelmemet, szerencsémre épp az én sorom felett helyezkedett el, mert így minimalizálhattam a nemkívánatos szemkontaktus esélyét a gyülekezet többi tagjával. Ez az üvegre festett kép, ez az alak egyetlen másikhoz sem hasonlított. Egy gyönyörű angyalt ábrázolt, aki fehér szárnyait szétnyitotta, mintha védelmezőn lebegne felettem. Először az én angyalomra emlékeztetett, és biztosra vettem, hogy ennek van valami jelentősége. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy nő arcát láttam az angyali alakon. Nem Garrethé volt, hanem az enyém. Abban a pillanatban az anyám oldalba bökött, és rámutatott. – Nézd, Teagan, az az angyal pont olyan, mint te vagy. Nem különös? 111
Angyalcsillag
Igaza volt. Anyám ismét a papra figyelt, aztán lehajtotta a fejét, hogy imádkozzon, az én szemem azonban meg sem moccant. Nem tudtam levenni a tekintetem az üvegangyalról. Az eső egyre erősebben zuhogott és elmosódott tá tette a képét. Egy épp elhaladó autó zavarta meg a töprengésemet. Vörös féklámpája hátulról megvilágította az angyalt, de mintha senki más nem vette volna észre skarlát ragyogását. Körbenéztem a teremben. Mindenki lehajtotta a fejét, csak én nem. Visszaemeltem a tekintetemet a fejem feletti ablakra, és reszketve néztem, ahogy a vörös ragyogás átjárja az esőcseppeket, amelyek véres könnyekként csorognak le az angyal arcán.
112
Pandora’s TeAm
Tizenhetedik fejezet Eljött a hétfő reggel, mint minden héten szokott, az ébresztő a fülembe visított, én pedig szundira kapcsoltam. Milyen jó lenne, ha a hétfő reggelek valahogy beleragadnának az előző éjszaka időtlen álmába, örökre elfelejtve. De nem, a hétfő reggel aztán soha. Sőt, ha a hétfő a Carver gimnázium egyik diákja lenne, minden évben elnyerné a legpontosabb tanulónak kiosztott díjat. Felültem, és megdörzsöltem a szemem, aztán visszavágódtam a párnámra, mivel egy rettenetes gondolat kúszott az agyamba. Suli. Elfelejtkeztem a mai kémiadolgozatról, nem is készültem rá, és a nyelvtan felmérő is mára esedékes. Nagyot sóhajtva lendítettem át a lábam az ágy szélén. Miért nem ütöttem be a fejem olyan erősen, hogy negyedik végéig komában legyek? De aztán a Garrethtel való találkozás gondolata végre rávett, hogy felkeljek, és szembenézzek mindazzal, amit ez a nap tartogat számomra. Letusoltam, felöltöztem, majd kisminkeltem magam az újonnan beszerzett készletemmel. Anyám pezsgőt bontott, mikor kiderült, hogy két napi kísérletezgetés után is kitartóan használom. A szobámba visszatérve megálltam az ablak mellett, de nem húztam el a függönyt, ahogy annyi éven át. Úgy hallottam, hogy az utca az ablak alatt kihalt, nem várakozik lent a kis fehér autó. Végül a szokás ereje győzedelmeskedett, és szégyenkezve húztam szét a 113
Angyalcsillag
vékony szövetet, de mint azt sejtettem, nem állt odalent semmiféle fehér autó. – Öt perc múlva reggeli! – kiáltotta anyám a konyhából. A hátralévő időben, ami még a busz indulásáig maradt, megnyitottam a gépemen korábban elmentett fájlt. A képernyőn megjelent a ragyogó csillag, én pedig mozdulatlanul ülve tanulmányoztam a két négyzetet. Garreth említette, hogy ilyen csillag látható Hadrian tenyerén, de szívem mélyén tudtam, hogy már láttam valahol. Óriási erővel tört rám a déja vu érzése, és hirtelen rettenetes bosszúságot éreztem. Talán egy régebbi matekórán láttam? Elégedetlenül csuktam be a fájlt, és kikapcsoltam a gépet. Felkaptam a táskámat, és átvetettem a vállamon. A tenyerem ismét erősen viszketni kezdett, alaposan szemügyre vettem. Klassz. A bőr egy helyen rusnyán kidudorodott, és csak óvatosan mertem megvakarni, nehogy felhasítsam az épp kialakuló hurkát. Nyilván hozzáértem valami szömörceféléhez, mikor a múlt éjszaka átvágtam az erdőn. Gondolatban gyorsan átfutottam a gyógyszerszekrényünk tartalmát. Kell, hogy legyen benne valamilyen krém, ami eltünteti a kezemről a Claire-rel töltött utolsó estémről maradt emléket. Ahogy befordultam a fürdőszobába, hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Ismerős motorzúgás hallatszott az ablakom alól. Claire. A szívem fájdalmasan súgta a nevét, de megráztam a fejem, tudtam, hogy nem várakozhat a fehér autó a járdaszegély mellett. A kocsi hangja viszont akkor is nagyon ismerősnek tetszett. Hallottam, ahogy kinyílik és becsapódik egy ajtó. Visszafordultam, és odarohantam az ablakhoz. Az ábrándjaimat sosem sikerült életre keltenem, most mégis összevissza kalimpált a szívem: látnom kellett. Ideges pillantásom a fehér autót kereste; kétségbeesetten vágytam rá, hogy ott legyen. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a reggeli nap fénye egy kékesszürke kocsiról 114
Pandora’s TeAm
verődik vissza. Kirohantam a szobámból a lépcső tetejére, közben teljesen megfeledkeztem a kezemről. Lábujjhegyen osontam végig a lépcsőn, megálltam a konyhaajtóban, és néma hitetlenkedéssel néztem az elém táruló jelenetet. Egy dolog látni a kint parkoló autót, de teljesen más azzal szembesülni, hogy őrangyalom a konyhában ül és az anyámmal cseveg, miközben ő újratölti a kávéscsészéjét. – Szia, édesem! Úgy tűnik, egyáltalán nem szükséges bemutatnod a barátodnak. Garreth arra gondolt, örülnél, ha valaki elvinne az iskolába, mivel híre ment, hogy rettenetesen utálod a buszokat. A szemem odasiklott a konyha egyetlen érdemleges fényforrására, aki a lehető legkényelmesebben ücsörgött az én székemben. Megvillantotta azt a különleges mosolyát, amelyről tudtam, hogy csak nekem szól. Nyugalom töltötte be a helyiséget, és tudtam, hogy ez az ő műve. Tudtam, hogy a szívverését az enyémhez igazította, hogy lecsillapítson. Már pusztán ettől is közelebb éreztem magam hozzá, mint eddig bármikor. Ki más szíve verne egyszerre az enyémmel? Ki más lélegezne velem együtt? Sőt helyettem? – Tényleg jól jönne egy fuvar, kösz. Benne vagy, anyu? Mármint hogy Garreth vigyen suliba? – A hangom hirtelen esedező lett. Reméltem, hogy anyám nem veszi észre. – Hát persze! Tulajdonképpen nagyon örülök, hogy átjöttél, Garreth. Mondtam is Teagannek, hogy szeretnék köszönetet mondani, amiért a múltkor éjjel hazahoztad. Nagyon hálás vagyok azért, hogy akkor kisegítetted. Ő nagyon különleges számomra. Ő a mindenem. – Nagyon szívesen tettem, és igaza van, Teagan tényleg különleges. Épp a narancslevemet kortyolgattam, mikor ezeket a szavakat mondta, és nagyot nyeltem, nehogy hirtelen fulladozni kezdjek. – Nos, mennünk kell! Nagyon örülök, hogy megismerkedtetek! – Felkaptam a táskámat meg egy szelet pirítóst, aztán megfogtam Garreth karját, és az ajtóhoz vonszoltam. 115
Angyalcsillag
– Nagyon örültem, Garreth! – kiáltott anyám mögöttünk, miközben én Garrethtel a nyomomban a dzsiphez süvítettem. Először mindketten hallgattunk, de aztán kifakadtam: – Igazán figyelmeztethettél volna! – Sajnálom, gondoltam, megleplek. De ha ennyire érzékenyen érint, azt hiszem, még utolérhetem a buszodat, 4E, igaz? Elmosolyodtam a viccen, majd rápillantottam, és azonnal elfelejtettem minden mást. A nap átsütött a szélvédőn, és kiemelte szőkésbarna haja árnyalatait. Egyenesen előre nézett, az utat figyelte. Tekintetem a tökéletes profiljáról nyakának bársonyos bőrére vándorolt, ahonnan legerősebben áradt az a lélegzetelállító illat, majd végigkúszott a karján a csuklóján felhajtott mandzsettáig, onnan pedig erős, mégis finom kezére, – Mit nézel? – nevetett. – Bevéslek az emlékezetembe. – Elcsuklott a hangom. Akkor és ott még velem volt. Mégis, bárhogy igyekeztem, nem tudtam szabadulni az érzéstől, ami minden egyes este rám tört, hogy egyre közeledik a rettegett nap. – Erre semmi szükség, – Dehogynem. Hamarosan elmész. – De nem hagylak el. Csak épp nem fogsz úgy látni, mint most. – Arcán megbánás suhant át. – Talán nem is volt olyan jó ötlet, hogy idejöttem. Ezt nem hagyhattam szó nélkül. – Hogy mondhatsz ilyet? – Nagyon önző dolog volt tőlem, hogy így jöttem el hozzád. Megszegtem az egyik legfontosabb szabályt. – Vagyis? – buggyant ki belőlem az elkeseredés. – A saját vágyamat a te védelmed elé helyeztem. Veszélybe sodortalak, Teagan. Annyira szerettelek volna megismerni, hogy háttérbe szorítottam emiatt mindazt, aminek titokban, szentségben kellene maradnia. Mindaz, amit megtudtál Hadrianról, még sokkal nagyobb veszélybe sodort. – De nem talált volna rám egyébként is? A vérvonal miatt? 116
Pandora’s TeAm
Garreth továbbra is egyenesen előre bámult, pedig már megérkeztünk a sulihoz, és leparkolt arra a helyre, amit az elmúlt pár napban elfoglalt. – De, mindenképp rád talált volna. Én csak felelősnek érzem magam, mert közelebb vezettem hozzád... így hamarabb ért el téged. Ahogy erősödsz, ő egyre agresszívebb lesz. Csak reméltem, hogy nem kerülünk szembe Hadriannal. El sem tudtam képzelni, hogy Garreth is beálljon az erejüket vesztett őrangyalok légiójába, akik tehetetlenül nézik védencük manipulálását. A körmeimet piszkálgattam, vagyis azok lerágott töveit, mikor kézen fogott. – Biztonságosabb lett volna, ha a természetes formámban irányítalak. Nem hagyhatom abba a védelmezésedet, Teagan. Mert én ezért vagyok. De az érzéseim csak felgyorsították az elkerülhetetlent. Most te vagy Hadrian legnagyobb ellensége. Mert te képes vagy elpusztítani. A mellkasának dőltem. Lecsukódott a szemem, de a következő pillanatban már a csengőszó visszhangzott a parkolóban.
117
Angyalcsillag
Tizennyolcadik fejezet A nap fele is eltelt, mire rájöttem, hogy nem bírom tovább. Képtelen voltam végigsétálni a folyosón, a cipőm orrát bámulni, vagy magam elé nézni, és nem észrevenni az emberek homlokára láthatatlan tintával felrótt kérdőjeleket. Már az ideggörcs kerülgetett, mikor az iskolai tanácsadó harmadszor is kihívott óráról, hogy „megnézzen”. Mindebből egyetlen jó dolog származott: Garreth felvállalta, hogy felügyeli az érzelmi állapotomat. – Ez nevetséges. – Erősen a mellkasomhoz szorítottam a könyveimet, mint valami pajzsot. – Nagy megrázkódtatás érte őket, Teagan. Az ő kis világuk egy darabja drasztikus változásokon ment át, és válaszokat keresnek. – És azt hiszik, hogy nekem kész válaszaim vannak? – Nem tudják, mit higgyenek. – Hát én sem vagyok más. Én sem tudom, mit higgyek. Lassan, némán sétáltunk el a narancssárga szekrények mellett a folyosó túloldalára, a nagy üvegablak alatti padhoz. Épp lyukasórám volt, és nem tudtam biztosan, hogyan szeretném eltölteni. Az ablakra koncentráltam, rá sem néztem a körülöttünk lévőkre, de hirtelen rettenetes harag tört rám. Annyira gyorsan történt, hogy szinte lélegezni is elfelejtettem. Aztán rájöttem, miért.
118
Pandora’s TeAm
– Jól vagy? Garreth tökéletes metszésű arca összerándult aggodalmában. Higgadt, kék szeme követte a tekintetemet, és akkor megértette. – Ez nem biztos, hogy jó ötlet, Teagan. – Ó, dehogynem. Nagyon is jó ötlet. Mintha önálló akarat vezetné a lábaimat, megindultak az egyik nyitott szekrény irányába, és határozottan lecövekeltek az igen bosszús Ryan előtt. A szombat éjjeli félelmemnek láthatóan nyoma sem maradt. – Teagan. Fagyosan nézett, fülhallgatójából Kid Rock egyik száma hallatszott ki. Miközben megpróbált átnézni rajtam észrevettem, milyen karikásak a szemei. Fura hang tört elő a torkomból, meghökkentett, hogy ilyesmit is képes vagyok kiadni magamból. – Hogy tehetted? Ryan üres tekintettel bámult rám, aztán visszafordult a szekrényéhez. Az önelégültségét még tudtam volna kezelni, de ez nagyon rossz húzás volt. – Semmi közöm nem volt hozzá – közölte érzéketlenül. Szinte tapintani lehetett a belőle áradó hamisságot, miközben gyászt tettetett. – Hazudsz! – Ez meg mit jelentsen? – Tudod te jól, mit jelent. Láttam, mennyire megváltoztál, és hogyan viselkedtél. Csak azt mondd meg, mi köze van ehhez Brynnnek, aztán a többit már össze tudom rakni magamtól is! – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Teagan. Nekem is éppúgy fáj, mint neked. Szerettem Claire-t. – El tudom képzelni – fröcsögtem. Körülöttünk félkörben kezdtek gyülekezni az iskolatársak, de én akkor is folytattam a szemrehányásokat: – Miért nem voltál ott tegnap a búcsúztatóján? Ryan a fejét csóválta. – Nem igazán tudok mit kezdeni a temetésekkel. – A temetése holnap lesz – vágtam vissza. Tudtam, hogy kétségbeesésből teszem, amit teszek. Elkaptam Ryan hűvös kezét, szétnyitottam az ujjait, kerestem rajta egy jelet, 119
Angyalcsillag
valami bizonyítékot, hogy Hadrian manipulálja. De persze nem volt ott semmiféle csillag, nyoma sem volt a sötét angyal jelének, Ryan olyan volt, mint én: egy ember. Bár az, ahogy a partin megjelent előttem, mást sejtetett, – Mi bajod, Teagan? – Ryan kirántotta a kezét a szorításomból. – Tényleg flúgos vagy! Mereven nézett, szeme elsötétedett, amikor rájött, mivel vádolom, az arcára rávetült a mögém érkező Garreth árnyéka. Aztán mesélni kezdett a partin történtekről azon a nagyon begyakorlott, nagyon visszafogott hangon, amit az erdőben is hallottam azon a sorsfordító éjszakán az acidpartin. – Brynn táncolni akart velem a buliban, és Claire egy kicsit berágott. Tiszta őrület volt. Tudod, jól mulattunk. Hangos volt a zene, durva egy hely. Mire megfordultam, Claire már kiment. – Hová ment? – Hallottam, hogy mögöttünk mindenki fecserészik, találgatják, miről beszélhetünk. – Felment a hátsó lépcsőn a tetőre. Néhányán követték tetszett nekik az ötlet – pláne, hogy lezárt terület. Mire utolértem, már a párkány szélén állt. A legszélén. Bepánikoltam. Vagyis hát, láttam már pár elképesztő dolgot, de hogy Claire egy négyemeletes ház tetejének a legszélén egyensúlyozzon? Ezt sosem hittem volna. Ryan elsötétült tekintettel bámult végig a folyosón; elmerült az éjszaka emlékében. Aztán egyenesen rám nézett. – Sok minden kiesett abból az éjszakából. De azt sosem fogom elfelejteni, amit láttam. Azt nem lehet elfelejteni. Egy pillanatra kételkedni kezdtem a szombat éjjel látott fiúban. – Mit láttál, Ryan? – biztattam. – Claire csak állt ott. A karjait széttárta. Hátat fordított nekünk. Meg se rezzent. Emlékszem, hogy közelebb léptem hozzá. El akartam kapni a karját, hogy visszarántsam, de valaki megállított. És akkor mintha lebegni kezdett volna ott, mindenki előtt. Mintha valaki felemelte és feltartotta volna az egész világ elé. Mintha... mintha repült volna. Aztán átlépett a párkányon. 120
Pandora’s TeAm
Meg sem tudtam szólalni. Némán meredtem Ryanre, fejemben egyre visszhangzottak a szavai, pedig már elhallgatott. Magam előtt láttam Claire-t. Láttam, mintha én is szemtanúja lettem volna... vagyis inkább mintha én lennék Claire. Ahogy az álmomban. Aztán éreztem Garreth kezének melegét a karomon. – Minden rendben? – kérdezte. Abban a pillanatban visszatértem a jelenbe, és azonnal éreztem a növekvő ellenségességet. A valóság szétzúzta az álmot, amit szerettem volna újraélni. – Hé, hátrább! – Ryan bevágta a szekrénye ajtaját, és a folyosó ismét elcsendesedett. Különben meg mit számít? Úgysem jön rá soha senki, miért ugrott le. Úgy éreztem, mintha apró jégszilánkok fúródnának a bőrömbe a nyakamtól a karomig. Visszahőköltem, amikor Ryan élesen félrelökte Garrethet a vállánál fogva, és otthagyott minket. Egyetlen szó nélkül végigvonult a folyosón, elment a következő órájára. Földbe gyökerezett a lábam a szekrénye előtt, úgy éreztem, mintha lesüllyednék a járólapokon át az iskola gyomrába. – Teagan? Az angyalom hangja hozott vissza. Suttogást hallottam: – Gyere, hazaviszlek. Éreztem, hogy mozgok, hogy visz előre egy mágikus erő, ami felett nincs hatalmam. Garreth végigvezetett a folyosón, a fejünk felett lebegő furcsa, néma ködfelhőben, át a zavarodott arcok között, akik végignézték a Ryan és köztem zajló csatát. Át mindenen. Ha lett volna szemem a hátamon, láthattam volna Brynn Hanson felém vetett gyűlölködő tekintetét. Épp az iroda elé értünk, mikor annyira elgyengült a térdem, hogy Garrethnek kellett megtartania. Kinyitotta az ajtót, de én visszacsuktam, elzárva a papír és tinta szagát. Láttam rajta, hogy aggódik. – Garreth, anyám beszélt Claire anyjával. Claire meg csúszott és leesett. Szó sem volt olyasmiről, hogy leugrott volna. Claire nem tenne ilyet. – A hangom unszolóan, bátortalanul csengett. 121
Angyalcsillag
– Nem kellett volna ma bejönnöd. Megyek és kérvényezem, hogy engedjenek haza. – Nem, ha Ryan itt van, nekem is itt a helyem. Ne megyek sehová. – Ki kell jutnunk innen. Rám mosolygott, és hirtelen támadt megérzéssel tudtam, hogy arra az egyetlen helyre gondol, ahol nem eshet bántódásunk. A mi helyünkre. Az erdei kápolnára. – Csak egy gond van: itt ragadtunk. Abban a pillanatban zsibbadni kezdett a kezem. Nagyon különös volt. Felemeltem, és szemügyre vettem a mérgezést, amiről korábban elfelejtettem gondoskodni, és eltöprengtem, nem kellene-e a lyukasórámat az ápolónővel töltenem. Garreth, mintha olvasna a a gondolataimban, megfogta a kezem, és gyengéden megdörzsölte a tenyeremet a hüvelykujjával. – Ezzel még várnod kell. – Mire? – A nővér semmit nem tud vele kezdeni. – Tudsz valamit a kezemről? Ismét belenéztem. Csak egy kidudorodó vörös csík volt, egy nagy undorító hurka, de Garreth tudott róla valamit, és ettől kicsit megijedtem. – Bízz bennem! Később elmondom, amit tudok. Azzal visszatért a kezembe az az érzés, de mintha kisfeszültségű áramot vezettek volna a tenyerem minden pontjába. Kinyitottam és összezártam az öklöm, mozgattam az ujjaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet, de tudtam, hogy a gyógyulás egyetlen biztos módja az lenne, ha behúzhatnék egyet Ryan Jamesonnak.
122
Pandora’s TeAm
Tizenkilencedik fejezet Hiába szuggeráltam az óra mutatóit, nem mozogtak gyorsabban, így hát ott ragadtam a történelemórán, és haldokoltam az unalomtól. Ms. Carlson éppen a háborúk egymásból következését fejtegette, aztán rátért arra, mikor fog vagy nem fog kitörni a harmadik világháború, innen pedig Nostradamus jóslataira ugrott. Vajon ő meg tudta jósolni az emberiség sorsát? Sejtett valamit akkoriban, a tizenhetedik században, a horizonton meghúzódó sötét árnyról, amelynek a közeledését most senki nem hinné el? Az órára néztem, és már nem akartam siettetni az időt. Pontosan abban a pillanatban éreztem meg a szellőt. Balra fordítottam a fejemet, forró leheletem előttem gomolygott, mintha a terem hőmérséklete hirtelen húsz fokot esett volna. A szomszéd padban ülő fiú, Seth Robards kifejezéstelen arccal bámult rám, barna szeme üvegesnek, fátyolosnak tűnt. Ajkát nem zárta össze teljesen, neki mégsem látszott a lehelete. Minden kilégzésem elviselhetetlenebbé tette az övéi hiányát. Kényszerítettem magam, hogy másfelé nézzek. Az osztálytermet hirtelen zsibbasztó csend töltötte be. A papírok és a könyvek lapjainak zizegését mintha elvágták volna. Bár mindenki mocorgott, és a többség lélegzete gomolygott, senki nem vette észre a hirtelen lehűlést. Ms. Carlson tovább beszélt, én azonban már semmit nem hallottam belőle. Csak arra tudtam figyelni, ahogy az arcok előtt a levegő megtelik párával. Mintha a 123
Angyalcsillag
terem légüres térré változott volna. Az érzékeim kiélesedtek, és az egyetlen hallható hangra összpontosultak. Minden sarok ezt a hangot verte vissza, és ettől kísérteties érzésem támadt, mintha a terem elnyelni készülne engem. Senki nem érzékelte az iszonyatot, úgy tűnt, egyedül én tudtam, mi következik. A zaj egyre erősödött, nekem pedig kifutott a vér az arcomból. Végignéztem a többieken. Semmi. Úgy tűnt, rajtam kívül senki nem hallja. Szárnytollak suhogását hallottam, amely fülsiketítő robajjá erősödött – de kizárólag az én fülemben. A terem egyre sötétebb lett, mintha egy hatalmas, lassan mozgó, sötét felhő érkezett volna fölénk, de ezt sem vette észre senki más, Nem tudnám szavakba önteni az akkori érzéseimet. Rettegtem, ehhez kétség sem férhet, de furcsamód egy kicsit meg is könnyebbültem. Ha jönnie kell, hát jöjjön! Gyerünk, Hadrian! Legyünk túl rajta! Szorosan összeszorítottam az állkapcsom, és szinte tapintani tudtam a teremben halmozódó feszültséget. A felhő lejjebb ereszkedett, pontosan az asztalom elé. Fenyegetően tornyosult előttem, és felért a mennyezetig. Aztán elkezdett alakot ölteni. Láttam a körvonalait, durva, állatbőrszerű csúcsai rongyosan és szakadtan meredtek a plafon felé, a feketének ilyen sötét árnyalatáról még rajzórán sem tanultunk. A szám kiszáradt, nyelni sem tudtam. Felemeltem a fejem, hogy lássam az előttem lebegő rettenetes alakot. Az árnyék egy gyors, könnyed mozdulattal épp az asztalomon landolt. Nem tudtam visszatartani a vérfagyasztó sikolyt, egyszerűen előtört a torkomból. – Teagan? – Ms. Carlson hangja törte meg a csendet. Hangja más volt, lágyabb, talán egy kissé ijedt, és valami azt súgta, hogy már nem a háború aspektusairól tart előadást. Biztosra vettem, hogy Nostradamus már egy jó ideje elhagyta a termet. Riadtan kiegyenesedtem, és végignéztem a rám szegeződő, zavart tekinteteken. Remek, flúgos vagyok. 124
Pandora’s TeAm
Abban a pillanatban a teremben hirtelen mintha felforrósodott volna a levegő. Lepillantottam a padomra, és gyorsan letöröltem róla egy csillogó nyálcseppet a ruhám ujjával. – Átmehetek a nővérhez? – Persze hogy átmehetsz. Adok egy igazolást. – Próbálta megőrizni a nyugalmát és kézben tartani a dolgokat, de a hangja remegése elárulta idegességét. Amennyire meg tudtam ítélni, elaludtam az órán, de a körülöttem lévők arckifejezése alapján ennél több történt. Lopva Sethre néztem, de ő még mindig kábának tűnt. Összeszedtem a cuccaimat, ügyet sem vetve az erősödő vihogásra, melynek Ms. Carlson hangos torokköszörülése vetett hirtelen véget. Garrethnek igaza volt, ki kell jutnom innen. Nehézkesen csoszogtam a padok között, mintha pudingban gázoltam volna, de szerencsémre lábam egyenesen a hatalmas tanári asztalhoz vitt a terem elejére. Bocsánatkérő mosollyal elvettem a papírt, azután kiléptem a folyosóra. Garreth már ott volt, rám várt, kék szeméből sütött az aggodalom, és kimondhatatlan félelem árnyékolta be az arcát. – Mennünk kell. Azonnal. Átnyújtott egy sárga papírt „felmentve” felirattal. Soha nem láttam ennyire rémültnek, és ettől én is megijedtem. Tettem bármit, amivel ezt előidéztem? Tisztán emlékeztem, hogy mintegy kihívtam Hadriant magam ellen az álmomban, mert már azt is tudtam, hogy álom volt. Vagy mégsem? – Honnan tudtad, hogy ki fogok jönni az óráról? – Erre most nincs idő, mennünk kell! – De azt álmodtam, hogy... Garreth egy pillanatra lelassított, biztos kezét remegő vállamra tette. – A kocsiban elmondom. Bízz bennem, minden rendben lesz! – Védelmezőn átölelt, miközben a titkárság felé siettünk. – Hagyd, hogy én beszéljek! Kinyitotta a súlyos ajtót, és én vonakodva követtem. 125
Angyalcsillag
Olyan csöndben álltam mellette, amennyire csak tőlem telt. Türelmetlenül dobolt az ujjaival a hosszú fapulton, míg egy bosszús titkárnő oda nem jött. Elvette a két engedélyt, amit Garreth átadott neki, ránk nézett, hosszan, gyanakodva, azután aláírta és visszaadta őket. Nem néztem a szemébe, remélve, hogy ezt az erős gyász jeleként értelmezi, megsajnál, és korai távozásunk ezzel mintegy elfogadhatóvá válik. Mihelyst az iskola szabályai lehetővé tették, átsétáltunk a tanulói parkolóba. Még a dzsipben sem szólaltam meg, némán imádkoztam, hogy Garreth mondjon valamit, aminek legalább egy kevéske értelme van, de ő még csöndesebb volt, mint én. Keze erősen szorította a kormányt, miközben kihajtottunk az iskola területéről, és kikanyarodtunk a főútra. – Elmagyaráznád nekem, kérlek, mi ez az egész? – kérdeztem végül. Szeme az utat pásztázta, mintha az lenne a küldetése, hogy elvigyen innen, elmenekítsen valami elől. Már közeledtünk a fasorhoz, mikor észrevettem, hogy nagy levegőt vesz, és lassan visszaváltozik azzá a Garrethté, akit ismertem. – Tudtam, hogy Hadrian közeledik, sőt azt is, hogy nagyon gyorsan, de erre nem számítottam. – Miről beszélsz? – Minél közelebb jut, annál jobban kiszívja az erőmet, és én már nem tudom érzékelni őt. De te igen. Az álmod nem álom volt. Ott volt veled abban a teremben. Rendben, most aztán tényleg nagyon megrémültem. – De ha nem tudod megmondani, hol van Hadrian, akkor hogy lehet, hogy a terem előtt vártál, mintha tudnád? – Eltekintve attól, hogy sikolyod egész hangosra sikeredett, továbbra is érzem, ha szükséged van rám. Semmi kétség, az egész iskola beleremegett. Remek, még egy indok, hogy iskolát váltsak. Éles kanyart vettünk, és befordultunk egy keskeny ösvényre a fák közé. Azon kaptam magam, hogy nagyon szeretném újra látni a kis 126
Pandora’s TeAm
kőkápolnát, hogy megszabadulhassak mindentől, ami hirtelen ránk zúdult, ha csak egy kis időre is. Akárcsak az első alkalommal, amikor megpillantottam, most is elállt a lélegzetem egyszerű szépségétől: a régi köveket, a faajtót, a kitört és földre zuhant ólomüvegtáblákat, melyeket már benőtt az aljnövényzet, mintha elfeledte volna az idő. Éreztem, hogy valami megváltozott, bár nem jöttem rá azonnal, hogy mi; mintha valami várakozna. Elhessegettem az érzést. Azok után, ami töriórán történt, nem csoda, ha teljesen ziláltak az idegeim. Garreth megfogta a kezemet, és együtt lassan elindultunk a kis kőkápolna felé, néha körbepillantottunk, mintha keresnénk valamit a fák mögött. Minden ugyanolyannak tűnt, nem láttuk pusztítás nyomát, de akkor miért érzem mégis azt, hogy valami... nincs rendben? Rosszérzésem fokozódott, minden idegszálam azt súgta, ne menjünk be. Nem tudtam, vajon Garreth érezte-e a figyelmeztetést. Nem tudtam pontosan, milyen angyali képességei maradtak, és nagyon megzavart, hogy most mintha én érzékelném a természetfölöttit őhelyette. Ahogy mondta, ő a védelmezőm, és nem fordítva. Leültünk a kidőlt fára, mint legutóbb. Megfogta a sebes kezemet, és alaposan szemügyre vette, mint orvos a természet egy félresikerült teremtményét – aki jelen esetben én lennék. – Szépen alakul. Rábámultam, ő a kezemet vizsgálgatta. – Micsoda? – Mint őrangyalodnak, nemcsak az a feladatom, hogy védelmezzelek, hanem az is, hogy jelen legyek. – Ööö, elmondanád érthetően? – A léted ítéletpontja, a rendeltetésed kinyilatkoztatása megkezdődött. – De... te ezt már kinyilatkoztattad, nem? Az a feladatom, hogy legyőzzem Hadriant. Arcomat a tenyerébe fogta, és átmelegítette a bőrömet a még megmaradt kis fehér fénnyel. Még mindig volt belőle. Éreztem, ahogy pulzál az ereiben, ahogy a bőrömnek feszülve lüktet. Becsukta 127
Angyalcsillag
a szemét, én pedig néztem, ahogy engem nyugtat, szívverését az enyémhez igazítva. Nagyon szerettem volna előrehajolni, ajkamat az övére tapasztani, és örökre összefonódni vele. De olyan sok minden forgott kockán! Nem tudtam, képes leszek-e rá. Hadrian... az angyalok... Nem lehetne, hogy én meg ő egyszerűen megszökjünk, és örökre együtt maradjunk? Garreth kinyitotta a szemét, és ajkával gyengéden megérintette a kezemet, mintha engedne szívem egyetlen kívánságának. Ahogy az ajka a bőrömhöz ért, még erősebben éreztem, hogy hozzám tartozik. És nem csak az életfénye vagy a megnyugtatásom miatt, több volt ez annál. Tisztán éreztem, hogy ő és én ép bőrrel megússzuk. Szétváltunk, aztán minden magyarázat nélkül a kezembe nyomta a tenyerét. Éreztem, hogy forróság árad a csillagból a kezembe, égette a bőröm, és azon tűnődtem, vajon most begyógyítja-e a sebet a tenyeremben. Aztán enyhült a forróság, és elengedte a kezem. A lélegzetem is elállt, mikor a tenyeremre néztem. – A kezem. Hisz ez... – Úgy hívják, végtelen egység. Ez jelképezi az élet, a halál és az újjászületés töretlen körforgását. Felemeltem a jobb kezemet, hogy jobban lássam. Hihetetlenül gyönyörű volt, és az enyém! Ujjaimmal végig akartam simítani az egyszerű csigavonalakat, de féltem is tőle. Nem fog fájni? Nem tűnik el? A törékeny görbe lefelé tekeredett a tenyeremen, mint egy hosszúkás S betű, aztán visszafordulva újrarajzolta a formát. Elképesztően nőies volt, lenyűgözött, mennyire illik hozzám. A hatalom különös érzésével töltött el, és úgy bizsergett a bőrömön, mintha varázserővel bírna. Már nem csak egy szorongó fiatal lány voltam, egyenlő lettem Garrethtel és Hadriannal. Befogadtak, beavattak az isteni közösségbe... és ez túl sok volt nekem. Megilletődtem, mint amikor az ember túl drága ajándékot kap, Visszaadjam, és megmondjam nekik, hogy nem fogadhatom el? És ha nem tudom teljesíteni, amit várnak tőlem? De ez csak még jelentőségteljésebbé tette az előttem 128
Pandora’s TeAm
álló feladatot. Erőt kell merítenem valahonnan, hogy elhiggyem, meg tudom csinálni. Remegni kezdtem, a hatalomérzet elhamvadt, és csak a bátortalan tizenhét éves Teagan maradt, akit mindig is ismertem.
129
Angyalcsillag
Huszadik fejezet – Teagan – súgta, próbálva magára vonni a figyelmemet. Körülbelül tíz perce bámultam a gyönyörűséges jelet a kezemen. Különös érzés suhant át rajtam, és ez nemcsak a kezem miatt volt, hanem miattam is, az egész testem, a belsőm miatt, – Nem tudom, képes leszek-e rá, én... – Megrémültél. Bólintottam. Szelíd szavai enyhítették a kezemből áradó fájdalmat és a bizonytalanság remegését. Aztán belenéztem tiszta szemébe, és semmi kétségem nem maradt a felől, hogy bízhatok az ismeretlenben. Hiszen ő vezet és óv engem. Volt még három napunk. Három napot tölthetünk még együtt, ennyi idő alatt kell megállítanunk Hadriant és meghiúsítanunk a terveit. Lehetetlen. Vagy mégse? Csöndesen elfogadtam az ajándékomat. Az ég gyorsan sötétedett, a fák tetejét nehéz, vészjósló felhők ülték meg, és én önkéntelenül reszketni kezdtem. Tagjaim remegését és bizsergését nem pusztán az időjárás hirtelen változása okozta, de nem tudtam megfejteni, mi lehetett. Garrethre néztem, aki az öreg fa göcsörtös kérgére támaszkodott.
130
Pandora’s TeAm
– Gyere, menjünk! – mondta. Megérezte a nyugtalanságomat, és felnézett. – Valami azt súgja, hogy az iskolából fel fogják hívni az otthoni számotokat, hogy tényleg hazamentél-e. Elhúztam a szám. Jelen pillanatban a suli volt a legkisebb gondom. Épp odaértünk a dzsiphez, amikor az első kövér esőcseppek földet értek. Garreth gyorsan beindította az autó és bekapcsolta a fűtést, – Te reszketsz. – Magához húzott és átmelegített. – Nem éreztél valami furcsát odaát? A halvány fényben Garreth lassan megcsóválta a fejét. – Mit éreztél? Helyes arca hirtelen bizonytalan, fiús arckifejezést öltött. Annyira ártatlannak tűnt. Vagyis inkább... emberinek. – Nem tudom pontosan, de valami nincs rendben. Most, hogy feltekerte a fűtést, kezdtem kissé felengedni, de még mindig remegtem. – Mi? – kérdezte Garreth. Elszántan tanulmányozta az arcomat, míg én gondolataim között kalandozva megpróbáltam kitalálni, mi ez az egész. Felsóhajtottam. – Tényleg nem tudom. Nyilvánvaló, hogy Hadrian nem viccel. Úgy értem, itt van neki a hadserege. Már most is sokan vannak. – Megráztam a fejem, mintha nem hinnék a saját szavaimnak. – Egyre több olyan embert látok, akik elvesztették az őrangyalukat. Van egy fiú töriórán, és az őrangyalát egyszer csak megrontották. Olyan gyorsan történik, Garreth. Hátradöntöttem a fejem a támlára, és megdörzsöltem a szememet. Mindenem fájt. Rájöttem, hogy nem is tudtam rendesen meggyászolni Claire-t, és mindaz, ami az életemmel történt, olyan volt, mintha az Alkonyzóna egyik epizódját gyorsítva adták volna le, főszerepben csekélységemmel. Hadrian pszichológiai hadviselést folytatott, áldozatai lelkileg sérültek. Úgy éreztem, mintha megőrültem volna. Vajon mindezt Hadriannak köszönhetem? Talán nem is járok messze az igazságtól azzal a feltételezéssel, hogy hamarosan mindenkit őrületbe kerget, 131
Angyalcsillag
csak hogy megszerezze az uralmat. Én valamilyen okból kiválasztott vagyok, de ebben a pillanatban ennek semmi értelmét nem láttam. A kezemre néztem biztatást keresve. Minden okkal történik. Semmi sem véletlen. Garreth finoman megfogta a kezemet, és újabb ajándékot tett bele. Ez az ajándék kemény volt, hideg és halálos. Már a puszta súlya is letaglózott, mozdulni sem bírtam, és nem tudtam levenni a szemem róla. Garrethre néztem. Látta az arcomon a döbbenetet. – Egyébként ez tőr, nem pedig kés – mosolygott, megpróbált kirángatni a „vad a reflektorfényben” típusú transzból. – Jaj, ne! Ne mondd, hogy ezzel kell elpusztítanom! – Lehet, hogy ehhez kell folyamodnod, igen. Tudnom kell, hogy készen állsz, ha eljön az idő. Mert el fog jönni. Méghozzá hamarosan. Szeme továbbra is barátságosan csillogott, de a szava halálosan komolyan csengtek. Lenéztem a késre – vagy is tőrre – és óvatosan megfordítottam, hogy megcsodálja a kivitelezését. Az aranymarkolatba egy végtelen csigavonalat véstek, amely nagyon hasonlított ahhoz a szimbólumhoz, ami most már a tenyeremben is láthattam. Sőt kíváncsiságba összehasonlítottam őket, és tökéletesen egyformák voltak Miközben a tőrt a jobb kezemben tartottam, melegség árad szét a bőrömön, mintha a tőr életre kelt volna. A gyönyörű markolat mintázata az arkangyalok mindenki által jól ismert történetét örökítette meg, a mennyben megvívott harcot. A történet a fényes acélpengén folytatódott. Láthatóan igen régi darab volt, felbecsülhetetlen értékű mestermunka. – Azért kissé megdöbbent, hogy egy angyal ilyen... fegyvert birtokol. – Normális körülmények között nem folyamodunk erőszakhoz. Semmiféléhez. De te is tudod, hogy ezek nem normális körülmények. Különben meg már nem nálam van a fegyver. Ránéztem a második ajándékomra, és reszketegen felsóhajtottam. – Réginek tűnik. 132
Pandora’s TeAm
– Az is. – Ez a... tiéd? – Nem nekem készült. Garreth hangja tisztán és határozottan csengett, mégsem a szavai hatoltak el a tudatomig, hanem a tény, hogy elérkezett az idő. Épp most kaptam meg a halálos eszközt, mely el tud pusztítani egy sötét angyalt, és abban a pillanatban belém hasított, hogy milyen értékes az idő és az élet körforgása.
133
Angyalcsillag
Huszonegyedik fejezet Anyám nem kérdezte meg, miért jöttem haza korábban. Csak rám nézett szelíd aggodalommal a szemében, miközben leszedtük a konyhaasztalt a némán elfogyasztott vacsora után. Garrethnek természetesen igaza volt. Az igazgatóhelyettes pontosan tíz perccel azután telefonált, hogy beléptem az ajtón, megkérdezte, biztonságban hazaértem-e. Meglepetésemre hozzátette, hogy másnap az összes óráról elengednek, hogy elmehessek Claire temetésére, habár én öt perccel a telefonhívás előtt úgy döntöttem, hogy nem megyek el. Persze ezt nem közöltem vele. Tudtam, hogy ez nem helyes. Nagyon is jól tudtam, hogy anyám és az összes felnőtt az iskolában azt mondaná, hogy sokkal jobban érzem majd magam, ha elbúcsúzom tőle. Lehet, hogy igazuk van, és a szívem mélyén egyet is értettem velük. Anyám csak a temetés után megy majd dolgozni, így legalább az egyikünk képviseli kis családunkat, nekem pedig marad pár órám, hogy összeszedjem magam és megkeressem a sötét angyalt. Ha ez egyáltalán lehetséges. Fogalmam sem volt, hogyan lássak hozzá. Hadrian felkutatása és a rám kiszabott feladat elvégzése most már személyes ügyemmé vált: részben Claire, részben a józan eszem megőrzése miatt. Nem lehetett tudni, mennyi időm maradt. Nem tudni, ki lesz Hadrian következő áldozata. És azt sem, mikor jön el értem. 134
Pandora’s TeAm
Szerencsére üres volt a ház, amikor hazaértem, így nyugodtan elrejthettem a díszes tőrt az ágyam alatt. Becsavartam egy vastag törölközőbe, és újságokkal borítottam be. Megrémített a gondolat, hogy ez a valami az ágyam alatt hever. Úgy éreztem, mintha egy felbecsülhetetlen értékű dísztárgyat loptam volna el egy múzeumból. Valahányszor eszembe jutott a törölközőbe bugyolált, csillogó aranymarkolat és ezüstpenge, szórakozott lettem és kivert a víz, ez pedig estére újabb ráncot varázsolt anyám homlokára. – Édesem, jól vagy? – Jól vagyok, anyu – válaszoltam sietve. A fejem tele volt olyan gondolatokkal, melyeket nem oszthattam meg vele. – Talán el kellene mennünk az orvoshoz a tegnapi ájulás miatt. Félek, hogy esetleg agyrázkódást kaptál. – Tényleg jól vagyok, anyu. Ezúttal több érzéssel mondtam, hátha megnyugszik, de persze nem vette be, ahogy az várható is volt. Anyám kórosan idegbajos. Erről viszont az jutott eszembe, hogy akár előnyt is kovácsolhatok a helyzetből. – Tudod, anyu, eléggé kifáradtam. Azt hiszem, felmegyek és lefekszem. – Persze, drágám. Telitalálat. Még egy aggódó tekintetet lőtt felém. Anyai ösztönei hamarosan teljesen kimerítik szegényt. Szerencsére tényleg fáradt voltam, ezért úgy gondoltam, valószínűleg nem fog zavarni, ha egyszer-kétszer benéz hozzám éjjel. Tekintetét ismét a tévére fordította, fejcsóválva nézte a híreket, – Olyan szomorú, Teagan. Bárhová nézel, pusztítást és szenvedést látsz. Ijesztő arra gondolni, hogy bármelyik pillanatban ránk kerülhet a sor. Claire-re gondoltam és arra, hogy a pusztítás és szenvedés mennyire közel csapott le hozzánk, aztán nyeltem egy nagyot, hogy eltüntessem a torkomban formálódó gombócot. Ki gondolta volna, hogy Claire napjai is meg vannak számlálva, amikor ő és én Madame Románccal viccelődtünk, vagy amikor megengedtem neki, hogy megegye a maradék chipsemet? Akár váratlan volt, akár nem, azt 135
Angyalcsillag
biztosan nem érdemelte meg, hogy bájos ifjú életét elvegye egy sötét, gonosz szörnyeteg, akinek hatalmas szárnyai vannak és a kezébe egy jelet véstek. Szegény anyu. Az ő feladata, hogy megvédjen engem a világtól. Fogalma sincs arról, mivel kell szembenéznem a következő napokban. Ha tudná, mi hever eldugva az ágyam alatt... A tévére pillantottam. Árvizek, tüzek, gyilkosság, gyűlölködés... és így tovább. Lucifer pokla. A szobámba felfelé menet már alig vártam, hogy búcsút vehessek a mai naptól. Teljesen kimerültem, mégsem bízhattam benne, hogy el tudok aludni, amikor egy éles fegyver rejtőzik az ágyam alatt, és ami még ennél is ijesztőbb, használni is szándékozom a közeljövőben. Mihelyst azonban a fejem a párnához ért, szinte azonnal el is aludtam... és arról a temetésről álmodtam, amire nem akartam elmenni másnap reggel. Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, én pedig nyugodtan feküdtem és a plafont bámultam. Biztos voltam benne, hogy valami halk susogás ébresztett fel. Gondolataim kavarogtak, visszatértem az álombeli temetésre, és láttam magam, ahogy egy nyitott sír felett állok. Én maradtam egyedül a temetőben, mindenki más elment. Egyedül kellett elmélkednem a sötét lyukról, ahová Claire-t hamarosan, a távozásom után leengedik. Bántam, hogy nem követtem őt arra a bulira. Nagyon hiányzott. Morajlás töltötte meg a levegőt, és éreztem, hogy a pihék a tarkómon égnek állnak az izzó félelemtől. Hadrian. Mintha a csontjaim is a nevét kiáltották volna. Mögöttem egy varjú egyensúlyozott az ágon, le sem vette rólam a szemét. Belenyúltam a zsebembe, ujjaim hűvös köveket és drótot érintettek. A rózsafüzér, ami Garreth autójában lógott, most az én kabátzsebem alján pihent. Most az én rózsafüzérem volt, az utolsó ajándékom a barátnőm számára, örök szimbóluma annak, hogy mindig belefoglalom majd őt az imáimba. Megfordultam, hogy a láncot a koporsóra dobjam, de majdnem hátraestem a torkomba robbanó, meglepett sikoly erejétől. 136
Pandora’s TeAm
– Tudtam, hogy eljössz – mosolygott rám Claire. Lehelete bűzös volt, akár a korhadó fa. Igyekeztem visszanyerni az önuralmam. Nem volt könnyű visszatartani a sikolyokat barátnőm kékesszürke arca láttán, amit csak pár centi választott el az enyémtől. Ott lebegett, baljós fantomként vigyázta saját sírját. Lenéztem az előttem feketéllő feneketlen gödörbe, mely mintha sokkal mélyebb lett volna az átlagos temetésekre ásott száznyolcvan centinél. Végtelenül óvatosan hátraaraszoltam a szélétől egy icipicit, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem így akartam emlékezni rá. Hangja hirtelen megváltozott: – Miért, Teagan? Miért hagytál ott vele? – sziszegte felém penészedő szájával. Csak bámultam, és azon gondolkodtam, miért indult oszlásnak ilyen röviddel a halála után. Valójában még el sem temették. – Te mentél el Ryannel, Brynn-nel és a többiekkel – mentegetőztem, pedig tudtam, kire gondolt. Bűz szállt fel a gödörből, és fagyos levegő szelét hozta magával. Az előttem lebegő Claire kínok között vonaglott, és most már Brynn és a többi lélektelen arc förtelmes egyvelegére hasonlított. Az ő áldozatai. Az ő serege. – Claire! Kérlek! – zokogtam, de túl késő volt. Elveszítettem az egyensúlyomat, és lezuhantam a dohos sötétségbe. Ahogy estem, egy ismerős kéz nyúlt felém, apám keze az öltözőasztalomon lévő képről, és megpróbált kihúzni az üres sírból. Ahogy értem nyúlt, egy sebhelyet láttam a jobb tenyerén, egy kis csigavonalas forradást, amit egyébként alig lehetett észrevenni, mert beleolvadt a tenyérvonalaiba. A képen alig észrevehető ez a heg, és számomra olyan kevés jelentőséggel bírt, hogy nem is gondoltam rá... mostanáig. Felültem az ágyamban, és már tudtam. Gondolatai visszarepültek a számítógépemen látott különös csillaghoz. Nyugtalanító álmomtól zavartan, némán osontam ki a szobámból, és átsurrantam az előszoba túlsó végében álló gardróbszekrényhez. Ez a látomás Claire-ről... de nem, ez nem Claire volt, nem az a Claire, akit én ismertem. Ez csak 137
Angyalcsillag
egy álom volt. Megváltozott, akárcsak én. Rájöttem, hogy nem vagyok többé az a csöndes, szürke kisegér, aki voltam; az elmúlt pár nap eseményei komolyan megváltoztattak. Beléptem a szekrénybe, magamra zártam az ajtót, mint gyerekkoromban, és meghúztam a fejem felett lógó kicsi, vékony láncot. Emlékeztem, hogy itt bujkáltam, de arra nem, hogy miért. Elrejtőztem valaki vagy valami elől. Emlékeztem a gyerekkori álmaimra, amik után anyám bejött a szobámba, hogy segítsen visszaaludni, és most már tisztán emlékszem Garrethre, az őrangyalomra, aki vigyázott rám, még akkor is, ha anyu már régen visszament a saját szobájába. Ő volt az, aki egész éjjel velem maradt, megóvott az álmaimtól, valamint a szobám sarkaiban várakozó szörnyektől. És Hadrian volt az, aki mindig figyelt engem, aki miatta gardróbba szaladtam, hogy elrejtőzzem. Felnyúltam és levettem a családi fényképeket tartalmazó poros kartondobozt, aztán újra meghúztam a láncot. Rám telepedett a sötétség. Kinyitottam az ajtót, és csöndben visszaosontam a szobámba, letettem a dobozt az ágyamra,majd levettem a fedelét. Óvatosan az aljára túrtam, és előhúztam a borítékot, mely a régen elfelejtett csecsemőkori képeimet őrizte. Csak két kép készült rólam azzal a férfival, akit anyám apámnak nevezett. Az egyik sértetlenül állt ezüstkeretben a szekrényemen. A másikat viszont, amit most a kezemben tartottam, hirtelen más szemmel néztem, mint korábban: átvizsgáltam a kifakult kép minden egyes négyzetcentiméterét. A fotót félbehajtották, mintha ketté akarták volna tépni. Csak apám meg én voltunk rajta, a beállítás majdnem megegyezett a bekeretezett fényképen láthatóval, de ez a felvétel mégis más volt... Ő nézett ki rajta másképp. Persze hasonlított önmagára. Ugyanaz a jóképű arc, ugyanaz a testfelépítés, de a szeme furcsa fényben játszott. Több szögből is megnéztem, addig forgattam, míg meg nem bizonyosodtam felőle, hogy a szeme színe megváltozott, sötétebb lett... fekete... és ott, az egyik kezét félig elrejti az egyik pici térd mögé. A fényképezőgép 138
Pandora’s TeAm
elkapta a nyitott tenyerének egy darabját, méghozzá épp szemből, így jól láttam, hogy különös tetoválás egészítette ki az egymást keresztező vonalakat, melyeket könnyen össze lehetett volna téveszteni a kettéhajtott kép gyűrődéseivel. Ez nem az álmomban látott jel volt. Nem volt könnyű, de teljesen biztos voltam benne, hogy rájövök. Pontok. Mint egy négyzet fele. Az ő jele. Hadrian.
139
Angyalcsillag
Huszonkettedik fejezet Leguggoltam, és a kezemben szorongatott fényképet néztem. Hogy lehet, hogy apám ugyanazt a jelet hordta a tenyerén, mint Hadrian? Közelebbről is szemügyre vettem a képet. A keze piros volt és duzzadt. Bár nem láttam tisztán, de ha elég erősen és sokáig néztem a felvételt, mintha ki tudtam volna venni egy kacskaringós részt közvetlenül a frissebb duzzanat alatt. Vajon magának csinálta? Ő véste volna a saját kezébe Hadrian jegyének pontos mását? Talán így tisztelgett az őrangyala előtt, de az is lehet, hogy Hadrian műve volt – valamiféle kínzás. Biztos, hogy időközben mindketten rájöttek: egy napon tudomást szerzek majd mindenről, bár sok időnek kellett eltelnie, míg végre megértettem. Ma ugyan közelebb kerültem az igazsághoz, de még mindig érthetetlen volt számomra ez az egész. Gyorsan visszatettem a képeket a dobozba, bedugtam őket az ágyam alá, mielőtt visszafeküdtem volna. Tudtam, hogy muszáj aludnom egy kicsit, mert másnap nehéz napom lesz, de a gondolataim összevissza zakatoltak. Aztán hirtelen jeges félelem lett rajtam úrrá. Mintha egyszerre minden tagom elnehezedett volna, térdre estem, felsőtestem pedig furcsán elgyengült. Be akartam csukni a szemem, hogy valamiképpen megvédjem magam attól, ami hamarosan megjelenik a sötétben, de a szemhéjam nem engedelmeskedett. 140
Pandora’s TeAm
Újra hallottam a suhogást. A sarokból indult el, aztán egyre erősödött, mintha egy jókora madár kelt volna szárnyra. Ez azonban annál is hatalmasabb és hangosabb volt a rémálmom Claire-jét juttatta eszembe, meg azt a szörnyű, fényes varjút. Sikoltani akartam, de csak egy elfojtott nyikkanás jött ki a torkomon. Kétségbeesetten próbáltam felidézni Garreth szavait az erőről és az elszántságról, de sajnos képtelen voltam ennél többre. Azután megtörtént. Úgy emelkedett ki az árnyak közül, akár egy kobra, a szárnyát széttárta, amely alattomos, hamuszín lepelként vágta ketté szobám homályát. – Ébren vagyok, ébren vagyok, ébren vagyok – suttogtam magam elé a sötétben. Annyira hozzászoktam már az álmokhoz, hogy egészen megbénított, mikor a valóságban is megjelent. Garreth, könyörögtem némán, kérlek, jelenj meg! Az alak először fölöttem lebegett, megállt, azután testet öltött, szobám pedig jeges, földöntúli csöndbe burkolózott. Lenyűgöző jelenség volt. Bár még mindig Garrethet tartottam a legtökéletesebb emberformájú lénynek, be kellett ismernem, hogy mikor Hadrian a homályból a szoba közepére lépett, rám tört a nyomasztó érzés, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Fekete ruhája kihangsúlyozta tökéletes alakjának minden ívét, miközben természetfeletti nyugalommal állt előttem, és sötét tekintetét az enyémbe mélyesztette. Még ebből a távolságból is láttam, hogy éjfekete szemében a pupilla és az írisz egyetlen, tébolyultan sötét gömbbé olvad össze. Bár reszkettem a hideg és vesébe látó szempár állhatatos pillantása alatt, képtelen voltam elfordulni. Szavakkal leírhatatlan mágneses erő vonzott a rejtélyes sötétség felé. Annyira magával ragadott, hogy bármit megtettem volna, amit csak kér, de ő csak szótlanul nézett rám. Mozdulatainak lágysága maga volt az életre kelt zene. Én azonban átláttam rajta, tudtam, hogy az egyszerű, kecses felszín mögött sötét erő rejlik. Tudtam, hogy egy könnyed mozdulattal kettéroppanthat. Meglepve vettem észre, hogy mindeddig visszatartottam a lélegzetemet. Miközben tüdőmet teleszívtam levegővel, meleg 141
Angyalcsillag
fuvallatot éreztem, mintha egy felhő suhant volna át köztem és az előttem álló sötét angyal között. – Hagyd őt békén! – szólt Garreth. Ahogy megjelent előttem, én egyből a háta mögé bújtam, védelmet keresve. Hadrian mennydörgésszerű hangot hallatott, de az első ijedtség után rájöttem, hogy csak gúnyosan felnevetett. – Á, Garreth! A szőke herceg megérkezett, hogy megmentse szerelmét. Egész biztosan rajtad a mennyország szeme. Hiszen te vagy az, aki mindent kockára tett a szeretett lányért. Mily megható! A jel a tenyeremben figyelmeztetően felizzott, és újból elárasztott a forróság; rájöttem, hogy Garreth még többet ad a fényéből. Éreztem, ahogy a gerince megfeszül, és sötét szépség, amely néhány másodperccel ezelőtt megbabonázott, egyszerre semmivé lett, és feltárult a groteszk valóság. Hadrian lecsapott Garrethre, és karja egyetlen mozdulatával átrepítette a szobámon, egyenesen neki a falnak. – Ne! – sikoltottam. Nem érdekelt, hogy anyám esetleg meghallja, és berohan rémülten, tágra nyílt szemmel. Akartam is, hogy bejöjjön! Hogyan hihettem, hogy egyedül is boldogulok? Teljesen megőrültem? Garreth talpra küzdötte magát. Keserű epe ízét éreztem a számban, látva, hogy homlokán megjelenik egy sötétpiros csöpp, majd vékony csíkban végigfolyik sápadt arcán. Még így, legyengülve is megpróbált visszajönni hozzám. Furcsa módon végig tudtam, hogy rendkívüli dolgok tanúja lehetek: Garreth ebben a borzasztó helyzetben még mindig pajzsként védelmezett engem. Lenyűgözően keveredett benne a kamaszfiú és a kortalan őrangyal, aki a végsőkig harcol azért, aminek a védelmére felesküdött. De az ereje elfogyott. Nekem adta az utolsó szikráját is. Ébenfekete árnyék telepedett fölém, sötét, ujjszerű szárnyaival beborította a teljes mennyezetet és a falakat mindkét oldalamon. Ez csak trükk, mondogattam magamban. Hadrian nyilván az árnyékok segítségével mutatta hatalmasabbnak magát, hogy őrjítő rettegéssel töltsön el engem. Már-már azt hittem, 142
Pandora’s TeAm
túljártam az eszén, de ekkor ravasz arca felbukkant közvetlenül az enyém előtt. Keserűen lebiggyesztette az ajkát, és a csontjaim mozdulatlanságba merevedtek. Megesküdtem volna rá, hogy magának a sötétségnek az ábrázatát látom, és nem is Hadriannak, hanem egyenesen az ikertestvérének, Lucifernek a leírhatatlan vigyorát. Hadrian hátrahúzta a szárnyait, mintha el akarná rejteni őket. Visszavonulás helyett azonban a két szárny hatalmas lendülettel előrecsapott, mire olyan erőteljes lökéshullám futott végig a szobámon Garreth irányába, hogy az ágyam a levegőbe repült, a könyvespolcaim pedig szilánkokra törtek. Megfordultam, sikítani akartam Garrethnek, de meg sem tudtam mozdulni, földbe gyökerezett a lábam. Amikor vége lett, Garreth nyugodt, szelíd, kék szemével rám nézett, és a körülöttünk örvénylő káosz egy szempillantás alatt eltűnt, beleolvadt az éjszakába, Garreth szavak nélkül, a tekintetével beszélt hozzám. Tisztán hallottam a fejemben, elmondta, mit jelentettem számára az évek során, a megtestesülések alatt. Szavakkal ki sem lehet fejezni mindazt, amit mondott. Láttam mindent, de nem hittem a szememnek: Garreth mozdulatlanul, hihetetlen nyugalommal állt, miközben körülöttünk az én egész világom, de legalábbis kicsiny szobám, nagy robajjal összeomlott. Aztán mintha valaki megnyomott volna egy gombot, újra feltámadt a forgószél. Hirtelen sötétségbe borult a szobámnak az a része, ahol Garreth állt. Tehetetlenül néztem, ahogy Hadrian haragja teljes erőből lesújt rá, és a lelkem egy jókora darabja szilánkokra szakadt. Verejtékezve és reszketve térdre estem. A bennem támadt üresség borzasztó kínt okozott. Megdöbbentett, mennyire a részemmé vált Garreth az idők során, és én mindezt természetesnek vettem. Azt gondoltam, ezek az én érzéseim, az én gondolataim. A szobám most úgy festett, mint egy háborús övezet, én pedig némán bámultam az immár ismét teljes szépségében pompázó Hadriant. Választ vártam, azt reméltem, valahogyan láthatóvá válik 143
Angyalcsillag
majd előttem mindaz, amit szénfekete szeme és sápadt bőre rejt, de cserbenhagytak a szavak. Mintha megérezte volna tehetetlenségemet, Hadrian felém fordult. Most először szólított meg: – Most már hozzám tartozik. – Hozzád?! – Hirtelen elöntött a düh. A kezem egyre erősebben izzott, lüktető tűzzel forrósítva át a karomat és a mellkasomat. Ő, mintha ott se lennék, megfordult és távozni készült, de nem engedhettem el. Erőt vettem magamon és felálltam, a lába után kaptam. – Mondd el, mi történt az apámmal! – Fojtogattak a szavak, kétségbeesetten igyekeztem kitartani. Még várt rám egy feladat. Egy nyilvánvalóan lehetetlen feladat. Hadrian lenézett rám, de nem válaszolt. Az arcán halvány fény suhant át, akár hullócsillag az égen. Mintha szánalmat láttam volna ebben a villanásban, de azonnal visszanyerte hideg nyugalmát. – Vajon te is olyan kiszámítható vagy, mint a többiek? – Milyen „többiek”? – Hadd kérdezzek valamit, Teagan. Te mit választasz? Felajánlom neked ugyanazt, amit az apád nem tudott megragadni. Hatalmat adok neked. Közelebb lépett és habozva felém nyújtotta a kezét. Elgyengültem. Olyan lenyűgöző volt, és olyan hatalmas... Tudtam, hogy nem szabad elfogadnom a kezét, de volt valami a tekintetében, ami ellenállhatatlanul vonzott magához, – Jobban ismerlek téged, mint te önmagadat, Teagan. Ismertelek egész életedben, teljes létezésedben. A lehetőség benned van. A mennyország puszta álom ahhoz a világhoz képest, amelyet te meg én megteremthetünk. Hadrian hideg keze az arcomat súrolta, felidézve ezzel egy régi emléket. Ugyanígy érintett meg egy másik kéz sok-sok évvel ezelőtt. – Tudod, én segíthetek neked, – Segíthetsz... nekem? 144
Pandora’s TeAm
– Nem is tudod, mi van a birtokodban? – Megfogta a kezem, szétnyitotta a tenyeremet, és csábítóan végighúzta ujját a kanyargó vonal mentén, amelyet el akartam rejteni előle, – Mi ketten együtt kimondhatatlan erőket engedhetünk szabadjára. Ne feledd, hogy különleges vagy! Felfordult a gyomrom, de Hadrian folytatta, tetszett neki a reakcióm. – Készen állok az új kihívásokra. A fajtád nagyon kifárasztott, olyan önzők és követelőzők vagytok. Fel nem foghatom, miért rajonganak annyira az őrangyalok ezért a visszataszító fajért. – Hadrian hangjából émelyítő mohóság csendült, súlyos csizmájával pedig Garreth oldalába rúgott. – De el kell ismernem, te tetszel nekem. Nem hittem volna, hogy valaha is tanúja lehetek egy ember átalakulásának egyetlen élet során. Lenéztem a vértócsára, amely csak növekedett Garreth ernyedt teste körül. Túlságosan sok volt a vér. – Tudod, jönnek majd mások. A te hatalmaddal kedvedre válogathatsz majd közöttük, bár még az is lehet, hogy engem is megfelelőnek találsz. – Hideg ujjaival végigsimított kivörösödött arcomon. Aztán hátat fordított nekem. – Te nem angyal vagy, hanem szörnyeteg! Hadrian visszafordult, ismét szemben állt velem. Szemrehányóan nézett rám, mint aki valóban elgondolkodik a hallottak igazságán. – Úgy tekintek magamra, mint a könyörület angyalára. Az emberek úgyis folyton azt kutatják, mi értelme silány kis életüknek. Nem lehet, hogy én célt adok nekik? Hogy új utat mutatok nekik? Hangjában nyoma sem maradt a korábbi játékosságnak. Most már érezhetően nem akart rávenni, hogy segítsek neki pusztító terve végrehajtásában. Ha nem megy szép szóval, megteszi erővel. Kitárta éjfekete szárnyát, én pedig térdre estem, és vártam, hogy odakerüljek, ahová valójában tartozom: Garreth mellé. Miközben a földre roskadtam, fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogyan Hadrian dühe a szobám túlsó falához csapta Garrethet. Az emlék önálló életre kelt, akár egy újra és újra lecsapó 145
Angyalcsillag
kígyó. Mindkét tenyeremet a halántékomra szorítottam, de izzadó kezem sem tudta csillapítani a fájdalmat. Korábban nagyon nehezemre esett elszakítani a tekintetemet Garrethtől, most viszont egyenesen lehetetlennek tűnt, hogy ne nézzek a szemébe annak, aki mindezért felelős, Hadrian ékesszólásának ereje olyannyira elvakított, hogy egy pillanatra sikeresen elrejtette előlem szíve sötétségét. Hadrian elém guggolt. – Izgalmasnak találsz engem, ugye? Némán elfordítottam a fejem, de ő felemelte a kezét, és finoman végigfuttatta ujjait összekuszálódott fürtjeim között, – Igen, összetett személyiség vagyok, Próbálsz megérteni, de most még nincs meg hozzá a hatalmad. Hát nem bosszantó érzés? Még mindig nem tudtam a szemébe nézni, és elhúzódtam az érintésétől. Hadrian felállt. – Ne becsüld alá magad, Teagan! És ne felejtsd el, hogy én élvezem a kihívásokat! Gondold át még egyszer az ajánlatomat! Hagyj itt mindent, és végre találd meg a helyet, ahová tartozol! – Felém nyújtotta sima, sápadt kezét. – Többször talán nem ajánlom fel, úgyhogy dönts bölcsen! Magam sem tudnám megmondani, miért, de ekkor felálltam, és szembenéztem Hadriannal, Most teljesen másként láttam őt. Gyönyörű angyalom összegörnyedve hevert a lábaim előtt, én mégis engedtem, hogy szétáradjon a testemben valami tartalmatlan köd, egy boldogító, zsibbasztó érzés. Átléptem a romhalmazon, amely valaha a hálószobám volt, kikerültem Garreth élettelen testét, és Hadrian kezéért nyúltam, miközben Garreth vérben ázva feküdt a földön. Nem tudtam, hogy az angyalok vérezni is tudnak, eddig nem is gondolkoztam erről, de Garreth sokkal emberibb lett, mint azt valaha is tervezte. A sötét szempár, amely az enyémet kereste, olyan sokat ígért, hogy már semmi más nem számított. Nem csoda hogy mások is elbuktak. A Hadrian szőtte varázs ember is, őrangyalt is egyforma erővel babonázott meg. 146
Pandora’s TeAm
Ebben a pillanatban megcsillant egy apró, sárgás tárgy, melynek fényét még az éj sötétje sem tudta elrejteni. Miközben azon gondolkodtam, vajon mi lehet az, egyszerre mindent megértettem. Valóban ilyen egyszerű lenne? A kezem most már nem az előttem álló sötét szárnyú angyal keze után nyúlt, hanem az eszköz után, amely mindnyájunkat megmenthet. A levegő megmozdult, ahogy Hadrian megfeszült, szeme többé nem kérve, hívogatóan ragyogott, hanem baljóslatúan, tompán feketéllett. Az eget ekkor villám hasította ketté: közeledett a vihar. Fölöttem a sötét szárnyak megremegtek és kitárultak, miközben a felborított ágy alá nyúltam. Kihúztam onnan a tőrt, amelyet Garreth bízott a gondjaimra. Egyszerű szépsége lenyűgözött, de ügyeltem, nehogy túl sokáig hátat fordítsak Hadriannak. Hadrian reszketett haragjában, csodás szárnyait teljes szélességükben kitárta, szinte átütötte velük szobám falait, A szárnyak árnyéka fölém borult, akár egy hamuszín köpönyeg, és Hadrian kegyetlen szépsége teljében felemelkedett szobám padlójáról. Összehúztam magam, amilyen kicsire csak tudtam, és felkészültem, hogy lecsap rám a haragja, de ekkor arca alattomos mosolyra torzult. Aztán, akár egy szinte elfeledett hadizsákmányt, könnyedén felkapta Garrethet a padlóról. Sötét nevetése visszhangzott a koponyámban, majd lassan elhalkult, magával vitte a suttogó szél. Én pedig egyedül maradtam a tőrrel.
147
Angyalcsillag
Huszonharmadik fejezet Vártam, hogy megvirradjon, és felébredjek a rémálomból. Az ablakomon azonban nem sütött be a napfény, hogy átmelegítse a bőrömet, nem láttam mást, csak a sötétséget, amelyet még komorabbá tett az egyre erősebben tomboló vihar. Lassan úrrá lettem a bénító sokkon, és ruhadarabokat, takarókat dobtam az összetört bútorokra. Közben azon töprengtem, vajon engem helyre lehet-e hozni valaha. Szorosan magam köré tekertem a paplanomat, mintha így akarnám megvédeni mindazt, ami még megmaradt belőlem, és összegömbölyödtem a padlónak azon a pontján, ahol Garreth feküdt. Becsuktam a szemem, magam elé képzeltem meleg, fehér fényét, de nem maradt ott más, csak a hideg, kemény padló. A csend próbált megvigasztalni, körém zárult, mint egy megnyugtató suttogás. Átadtam magam neki, és segítségével képes voltam végiggondolni a történteket, de túl gyorsan rohantak meg az emlékek. Minél több kép felelevenedett előttem, annál inkább erősödött bennem a düh. Aztán rájöttem, hogy ezt a haragot nem a rosszindulat vezérli. Ez maga az erő. Most már máshogy áll a játék. Utol kell érnem Hadriant, ha meg akarom menteni Garreth életét. Megdördült az ég, mire én összerezzentem, és még szorosabbra húztam magam körül a takarót. A villám egy pillanatra megvilágította az égboltot, csipkézett 148
Pandora’s TeAm
nyomvonala kettéhasította a sötétséget. Hiába hajnalodott, nem akart világosodni, és nekem meg kellett állítanom a sötétséget. Meg kellett mentenem a fényemet. Meg kellett mentenem Garrethet. Tenyeremen a jel enyhén, reményteljesen melegített, és én végre tudtam, mit kell tennem. Kezemben tartottam az apró tőrt, a súlya megerősített elhatározásomban. Amikor Garreth átadta nekem, arra gondolt, hogy Hadrian ellen fogom használni, de abban a pillanatban erre nem volt lehetőség. Hadrian hatalmasabb volt, mint bármelyikünk is képzelhette volna, de én tudtam, hogyan lehet legyőzni. Megadom, amit kíván, kihívás elé fogom állítani. A terv lassan összeállt a fejemben; tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem. Tudtam, mit okozok ezzel anyámnak, aki munka előtt még bejön majd elköszönni, de egy percet sem várhattam. Ráadásul ha késlekedem, még a végén megfutamodom, márpedig Garreth sokkal fontosabb számomra annál, semhogy ezt megkockáztassam. Hüvelykujjam végigfutott a kicsiny, kidudorodó csillagon, amely kitűnt az aranymarkolat többi vésete közül. Közepén az aprócska félgömb, amely nem volt nagyobb a körmömnél, csillogásával egy ragyogó, miniatűr napkorongra emlékeztetett, mintha a fegyverben rejlő mágiáról árulkodna. Az angyalom hívott engem, a napom, a világosságom, és miközben a szikrázó jelet néztem, megéreztem, hogy még életben van, bár talán már nem sokáig. Hadriannak egyetlen oka lehetett, hogy magával vigye Garrethet: én. Leküzdhetetlen remegés vett rajtam erőt, de a kép, amelyet Garrethről őriztem, megóvott attól, hogy elveszítsem a fejem. Fohászkodtam, hogy a vihar ne ébressze fel anyámat. Fohászkodtam azért is, hogy Isten bocsásson meg nekem, mert olyasmire készültem, ami ellenkezett mindennel, amit gyerekkoromban tanítottak nekem, de nem volt más választásom. Nagyon keveset tudtam a nyolcágú csillagról, csak annyit, amennyit Garreth elmondott nekem azon a napon a kápolnában, amikor megtudtam, hogy ő az őrangyalom. Mereven néztem a csodálatos, apró csillagot, és azon töprengtem, 149
Angyalcsillag
hogyan lehetséges, hogy egy ilyen egyszerű jel legyen az átjáró két távoli világ között. Ha egy angyal átjöhetett az emberi világba, akkor miért ne mehetne át az ember is az angyalok világába? Méghozzá ugyanazon az átjárón keresztül? Garrethre gondoltam, és ekkor Hadrian szavai tolakodtak az elmémbe. A mennyország puszta álom ahhoz a világhoz képest, amelyet te meg én megteremthetünk... Nem egy új világban élünk máris? Egy olyan világban, ahol az angyalok és az emberek tudnak egymásról és egymás mellett léteznek? Garreth azt mondta, hogy a mennyország a fejünkben kezdődik, és hogy amíg hiszek és boldog vagyok, a mennyország létezik. Nos, én hiszek, tehát létezik. Garreth még létezik, és senki nem veheti el tőlem, különösen Hadrian nem. Megmarkoltam a tőrt. Csillogó pengéje visszatükrözte a szobám ablakán beragyogó villámot, fénye visszasugározta gondolataimat, miközben magam előtt tartottam. Szememben őrült rettegés izzott, de a bizonytalanság mögött ott élt a remény, és ez a remény erősebb volt mindennél. A fejemben egy hang halkan azt súgta, hogy megbízhatok ebben a reményben, de a szívem továbbra is fájdalmasan elszorult, ha Garrethre gondoltam, aki most egy másik világból próbálja elérni a tudatalattimat. Fáztam, és még mindig a fekete alak gúnyos kacaja visszhangzott bennem. Szorított az idő. Egyetlen gyors mozdulattal a mellkasom felé rántottam a tőr hegyét, és éreztem, ahogy a penge könnyedén a bőrömbe hatol. Furcsa érzés öntött el, egyszerre volt meleg és hideg. Az imént kétségtelenül önkívületbe estem, de a hideg acél magamhoz térített. Abban a pillanatban, hogy a sima penge belém hatolt, megnyílt az ég, hallottam, hogy zuhogni kezd az eső, minden egyes csepp lefelé, 150
Pandora’s TeAm
a halálba zuhant. Földre záporozó csókjaik felhangosítva dübörögtek a fülemben. Érzékeim lassan kitörtek a bensőmben terjeszkedő köd bénításából. Rémülten emeltem fel a kezem. Furcsa hangot hallottam, mintha a saját suttogásom lett volna: „Kérlek, segíts!”, a függöny ernyedten kicsúszott az ujjaim közül, és a lábam köré tekeredett. Bizsergető érzés és fáradtság fogott el, és két arc káprázata jelent meg előttem, pedig tudtam, hogy valójában egyikük sincs ott. Az egyik szempár olyan fekete volt, hogy a láttára reszketni kezdtem, a másik csodálatos égszínkék, azé a fiúé, akivel egyszer az iskolaudvaron találkoztam. Minden más elhomályosult, és én belemerültem a sötétségbe.
151
Angyalcsillag
Huszonnegyedik fejezet A halálban ébredni nem olyan volt, mint vártam. Arra számítottam, hogy fájni fog, de furcsamód nem éreztem semmit. Résnyire nyitottam először a bal szememet, aztán a jobbat, vártam, hogy belém hasítson. Lassan mindkét szememet felnyitottam, és végignéztem magamon, arcom már előre összerándult olyasmire számítva, ami azonban nem akart megjelenni. Az ingemen sehol a bizonyíték bíbor csíkjai. Semmi. Nincs vér. Nincs seb. Egyetlen kézzelfogható jele volt, hogy az átjáró működött: még mindig lélegeztem, és a levegőben súlyosan lebegett a sürgetés keserédes íze, amely a kimondhatatlan bánatra emlékeztetett. Elfogott a megérinthetetlen utáni vágy, valami sóvárgás az után, amit magunk mögött hagytunk, és ami talán előttünk áll, az ismeretlen után, ami mindössze karnyújtásnyira van tőlem. Garreth. Azt hiszem, arra számítottam, hogy valami szürreális világot látok majd, már ha lehetett egyáltalán számítani valamire. Talán valami idegen, túlvilági síkot vártam, valamilyen rejtelmes vidéket, de amit láttam, meglepően hasonlított a mi világunkhoz. Pedig Garreth elmagyarázta, hogy a mennyország nem pusztán egy hely, hanem a
152
Pandora’s TeAm
lélek békéjével kezdődik. Ám én a tudatom mélyén mégis másra számítottam. Nem kellett volna Garrethnek itt várnia rám, amikor kinyitom a szemem? És Hadrian? Talán itt van valahol a közelben, és most is figyel engem, mint mindig? Nem, egyedül voltam ezen a purgatóriumnak tűnő helyen, amely egyszerre volt ismerős és idegen. A mi utcánkat láttam, de nem voltak ott sem emberek, sem házak. Résnyire húztam a szemem. Ha Garreth az én mennyországom, és ha tényleg olyan közel vagyok hozzá, akkor... Kérlek, legyen igaz! Ha Garreth össze tudja kötni szívét az enyémmel, és irányítani tudja félelmeimet, hogy megnyugtasson, akkor... Ó, istenem, tényleg működni fog? Meg kellett próbálnom. Neki most rám volt szüksége, és ha valóban kaptam bármiféle... hogyan is nevezzem...? angyali előhatalmat, akkor talán képes leszek összehangolni a szívemet az övével. Akkor életben tudom tartani. Működnie kell. Minden egyes nap, amelyet Garreth a Földön töltött, kockázatos volt számára, Fénye egyre halványult, az enyém pedig... megváltozott... mint amikor elektromos árammal tölti fel egyik készülék a másikat. Garreth számolt a következményekkel. Tudta, hogy földi lényként sebezhetővé válik, de ez sem akadályozta meg abban, hogy megmutatkozzon előttem, vagy hogy figyelmeztessen Hadrianra. Hajlandó volt vállalni ezt a kockázatot, mert... mert szeretett engem. Tovább kellett mennem. Meg kellett találnom. Mindent kockára tett értem, én pedig tartoztam neki azzal, hogy megteszem érte ugyanezt. Először még gyengén éreztem, de biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm: egy másik szív alig eltérő ritmusban vert az enyémtől. Minden figyelmemet arra az egy hangra összpontosítottam, és a hang másodpercről másodpercre erősebb lett. Szememet csípték a 153
Angyalcsillag
könnyek, miközben az a dobogás egyre kalapált a fülemben, azután a mellkasomban is, mintha szívritmuszavarom lett volna. Alig hittem el, hogy megcsináltam. Nagy levegőt vettem izgalmamban, de aztán erőt vettem magamon, hogy lelassítsam a szívverésemet. Aprókat lélegezz! Kicsiket! Itt van! Becsuktam a szemem, és ezúttal mélyebben szívtam be a levegőt. Felidéztem, mikor arról beszélt, hogy ő bármikor rám talál – de ez most más volt, különleges. Ezt a magam erejéből csináltam. Csodálatos illat úszott el az arcom előtt, és csalt újra csípős könnyeket a szemembe. El akartam kapni, hogy örökre magamba zárjam. Az ő illata volt. Az a meleg, biztonságos, fűszeres illat, amely olyan varázslatosan áradt a bőréből, valahányszor a közelében voltam; az a részegítő tömjén, amely csak az övé volt, és a benne lakozó meleg fényből származott. Azután, minden figyelmeztetés nélkül, egy másik illat is elsuhant az arcom előtt, akár a hideg szél. Nyirkos fenyőillatot hozott magával. Azonnal tudtam, mi ez. Orromat betöltötte az olvadt viasz szaga, ezer gyertya forróságát éreztem a bőrömön és hideg kő érintését a talpam alatt. Megszédültem, mintha magasan felettem körbe-körbe forogna valami, amely pörögve szárnyal, újabb és újabb légáramlatot zúdítva az arcomra. Lélegzete különvált az enyémtől. Valami történt, valami közeledett felülről. Tudtam, merre van az erdő, de nem voltam biztos benne, hogy el is jutok odáig. Lenéztem a lábam elé, és megláttam a földön a tőrt. Lassan felemeltem, és szemügyre vettem. A penge tiszta volt. Pánikba estem. Vajon rám találnak otthon? Mi lesz, ha eltemetnek? Aztán lassan kiengedtem a levegőt. Ami történt, megtörtént. Óvatos mozdulatokkal betekertem a pengét ingem aljába, majd farmerem első zsebébe csúsztattam. Nagy nehezen futásnak eredtem. Otthon, a saját időmben a világot beborítja az éjszakai vihar sötétsége; de itt, a bizonytalanság vidékén más volt a helyzet. Az ég kékje a biztos menedéket juttatta eszembe, amit kétségbeesetten 154
Pandora’s TeAm
próbáltam megtalálni. Mennem kellett, csak előre, hogy megtaláljam őt. Feladatom súlya a levegőt is elnehezítette. Minél jobban magamba szívtam az illatát, annál jobban vágyakoztam utána – és annál nagyobbnak tűnt a kettőnk közti távolság.
155
Angyalcsillag
Huszonötödik fejezet A kétségbeesés már beette magát a csontjaimba, ez az érzés lökdösött végig az utamon. Már nem én irányítottam a lépteimet. A lábaim ismerték az erdőbe vezető ösvényt, mégis mintha egy örökkévalóságig tartott volna odaérni. Egész idő alatt Garreth lehetséges megpróbáltatásairól szóló látomások kínoztak, miközben próbáltam belekapaszkodni a belőle megmaradt halvány emlékfoszlányokba. Úgy hallottam, az ember élete lepereg a szeme előtt, amikor meghal. És bár én valójában nem haltam meg, magam előtt láttam minden szerettemet, mintha csak egy film bontakozna ki a szemem előtt. Láttam anyámat, amint hajlakkot szór a hajára, majd lassan a zárt ajtómhoz sétál, felemelt keze félúton megáll – vonakodik kopogni. „Hagyj aludni!” – kívántam minden erőmmel, és elképzeltem, ahogy szavaim láthatatlan szelek szárnyán lebegnek felé. Megkönnyebbültem, amikor a keze lehullott a teste mellé, és elment. Láttam a rólam és apámról készült fényképet, és egy kisbaba csengő kacaja hallatszott régről, ahogy apám a térdén lovagoltatott. Láttam, ahogy a második képről eltűnik a gyűrődés, és olyan sima lesz, mintha csak most nyomtatná ki a rég leselejtezett Polaroid, melyből annak idején kijött – és tudtam, hogy képes vagyok letörölni a múlt foltjait. 156
Pandora’s TeAm
Hirtelen egy láthatatlan erő taszított a földre, és a kezem a homlokomhoz kaptam. Az ujjaimat melegnek és ragacsosnak éreztem, de nem látszott rajtuk semmi. Sikítani szerettem volna, ahogy a hullámokban érkező fájdalom szétzúzta az otthonról szóló látomásaimat. Melegség csordogált bennem, mintha magamhoz térnék, és tudtam, hogy Garrethet érzem. Tudtam, hogy bántják. Nagy nehezen talpra álltam, a lábaim sajogtak a futástól. Egyre csak űztem magam, és nemsokára el is értem az erdőt. Hívogatott a szűk ösvény, én pedig követtem. Túlburjánzott szedercserjék és tüskék várták jöttömet, körbevettek, belekapaszkodtak a farmeromba, mintha szándékosan keresztbe nőttek volna, hogy utamat állják, és tovább fokozzák szenvedésemet. Nyitott szájjal vettem a levegőt. Nem is próbáltam visszafojtani a zokogásomat, hisztériás roham kerülgetett a gondolattól, hogy nem érek oda Garrethhez időben. Elképesztően magányosnak éreztem magam. Ahogy a ködben bolyongtam, a semmiből egyszer csak előbukkant a magas kőkápolna, akár egy ősi kastély. Ez nem ugyanaz az egyszerű kápolna volt, mint amit Garreth mutatott nekem, és megértettem, hogy a mi világunkban álló épület már csak nyomokban viseli egykori pompáját. Ami ott romhalmaz volt, itt, a túlvilágon még mindig pezsgett az élettől. A forró viasz erős szaga illatos meleggel töltötte meg a levegőt, én pedig csendben átlopóztam a zárt udvaron egy magas oszlopsorokkal tagolt, tágas előtérbe. Ott megpillantottam egy faajtót, melynek repedéseiből és illesztékeiből meleg, hívogató fény pislákolt. Éreztem a mögötte táncoló fény lélegzését és lüktetését. Szinte könyörgött, hogy lépjek be. Eszembe jutott a pár éjszakával korábban látott betonerőd, ahová tömegével érkeztek a névtelen és arctalan kamaszok, dübörgött a zene, fénynyalábok hasítottak az éjszakába, és a sugarak pajkosan rebbentek szét a falakon és az ajtón túl sorakozókon – mintha egy szirén csábított volna belépésre. Az agyam azonban gyorsan kitisztult, és csak a cirógató szelet hallottam, melynek ujjai átfésülték a buja növényzetet körülöttem. Kinyitottam az ajtót. 157
Angyalcsillag
Zokogva sikoltottam fel: – Garreth! A boltíves ajtónyílás egy hatalmas, kő előcsarnokba vezetett, ahol szeretett, gyönyörű őrangyalom mozdulatlanul állt. A bőre rettenetesen sápadt volt, szárnyai csapzottan lógtak az oldalánál. Miközben gyorsan átsiettem az egyenetlen kőpadlón, észrevettem, hogy ernyedt karjait egy vastag bőrszíjjal hátrakötötték a csuklójánál. – Garreth – suttogtam. – Jaj, mit tett veled? Remegő kézzel érintettem meg arcának azt a részét, amelyet néhány órája még vér borított. Bőre jéghideg volt, de én nem bántam, belé csimpaszkodtam. Végtelenül boldoggá tett, hogy rátaláltam, és még mindig él. Köré fontam a karomat, és arcomat az övéhez szorítottam. – Mondanom kell neked valamit, amit eddig én sem értettem teljesen. Egész idő alatt olyasmire vágytam, amire még nem álltam készen. Minden lány erről álmodik, de én nem tudtam, mit jelent valójában kitartani egy álom mellett. – Felnéztem gyönyörű, sápadt arcára, és teljes meggyőződéssel mondtam ki a mindezidáig titkolt szavakat: – Szeretlek, Garreth. Ő azonban átnézett rajtam, kék szemére kísérteties, fehér fátyol hullt, az verte vissza a gyertyák fényét. – Hallasz engem, Garreth? – Lehullott a kezem, teljesen összezavarodtam. A szívemre hallgattam, és végül kimondtam, amire vágytam, de ő csak hallgatott. Úgy állt ott, mint egy szobor: nem látott és nem érzett semmit. Körbenéztem, és felfedeztem, hogy nem vagyunk egyedül. Rengeteg angyal sorakozott végig a teremben: a megrontottak. Voltak köztük férfiak és nők, sőt tökéletes androgünök is. Annyira meg akartam találni Garrethet, hogy eddig nem is vettem észre őket. De ha egyből meg is láttam volna az őrangyalok néma csoportját, akkor is könnyedén megtalálom a sajátomat, mivel számomra gyönyörűbb volt, mint az összes többi együttvéve. Mindannyian a fehér valamilyen árnyalatába öltöztek: áttetsző tojáshéj-, csont– és hószínbe, mindnyájuk szárnyát egy-egy lánccal a 158
Pandora’s TeAm
hátuk mögé erősítették. A kőpadlót különböző árnyalatú, bársonyos tollak tarkították, melyek azonnal a küzdelem és a vereség érzését keltették bennem. Láttam, mi történik az emberekkel, akiket megfosztanak őrangyaluktól. Tudtam, mennyire megváltozik a személyiségük és a viselkedésük, mikor elvesztik az őrangyalukat, aki mindaddig megsúgta a lelkűknek, mit válasszanak és hogyan döntsenek: az ő elvesztésével maguk is elveszetté válnak. Elviselhetetlen volt a védencüktől elszakított őrangyalok látványa. Mindegyikük mereven és tudattalanul állt. Kínzóan üresnek tűntek: eltávolították őket a gondjaikra bízottak mellől. Már csak üres bábok voltak. Rettegve tűnődtem, hol lehet Hadrian. Hol van ő, aki elhallgattatta és legyőzte ezeket a különleges lényeket? Mintha csak meghallották volna a gondolataimat, az árnyak a sarkokban életre keltek, és a félelem ismerős érzését küldték felém a termen keresztül. – Garreth! – kérleltem nyomatékosan, suttogva. Húzni kezdtem hűvös kezénél fogva, de nem mozdult. Hiába öleltem át a nyakát is. Csak a meleg illatára tudtam gondolni, a vékony mentőkötélre, ami engem erre a helyre húzott és ismét összekapcsolt vele, de sehol nem leltem: érthetetlen módon éppen ott halványult el, ahol a legerősebbnek kellett volna lennie. Lábujjhegyre álltam, és az immár élettelen szemébe néztem. Mindketten itt voltunk. Akkor mégis mi nem stimmelt? Újra meg újra megcsókoltam az arcát. Tehát elkéstem volna? Van esélyem megtörni szörnyű révületét? Elborzadva vettem észre, hogy éppoly üresnek tűnik, mint a többiek. – Mit tett veled? Zavarodottan hátraléptem. – Kérlek, Garreth! Velem kell jönnöd! Miért nem tudott feleszmélni, hogy lássa, eljött a mi időnk? Tessék! Ez volt az, amire figyelmeztetett! Elérkezett a perc! Megpróbáltam hozzá bújni, de eltűnt a melegsége. Szokásos illata átadta a helyét valami ridegnek és üresnek. – Mindent kockára tettél, amikor eljöttél értem az én világomba, és én most ugyanezt tettem, hogy megtaláljalak téged. – Nem 159
Angyalcsillag
hallottam a többi angyal csendes visszavonulását, észre sem vettem, hogy eltűntek. Pedig már egyedül voltunk. Valami megmozdult a sarokban, és ugyanabban a pillanatban valami hirtelen életre kelt Garrethben. Karjai kiszabadították magukat, és erőteljesen megragadták a vállamat, mintha hirtelen fájdalmak rohanták volna meg. Szemén látszott, hogy megértette: eljöttem érte. – Szeretsz engem? – recsegte idegen hangon. – Igen – bólintottam. Arcát elmosódottan láttam könnyeimen át. – Szeretlek, – Körülnéztem. Sürgető vágyat éreztem, hogy elhagyjam a kőtermet. – Hol van Hadrian? Ismeretlen erővel tört rám a rettegés. Tekintetem végigsuhant az üres termen. Mikor Hadrian magával hozta Garrethet, bizonyára tudta, hogy utánajövök. Biztos voltam benne, hogy itt van, és mindjárt kiugrik az árnyak közül, de nem adott jelet, és Garreth nem mozdult. Ehelyett engem nézett beesett, élettelen szemekkel, és ekkor rám tört az az ismerős, fagyos érzés, végigfutott a gerincemen és elgyengítette a lábaimat. Garreth egész testében remegett, én pedig hátrahőköltem. Nem értettem, mi történik. Dermedten álltam, míg csodás szárnya ropogva, mintha a csontjai törnének, a háta mögé csukódott. Nyögdécselve vonaglott a kőpadlón, mintha láthatatlan támadó kínozná. – Mi történik? Térdre ereszkedtem, és felé nyúltam. Viaskodott bennem a menekülés vágya és a lehetőség, hogy olyan perceket töltsek vele, amikre eddig nem volt lehetőségünk, és hogy végre átölelhessem. – Kérlek, Garreth, nem tudom, mit tegyek! A szoba pillanatok alatt fagyos sírveremmé változott a gyertyák meleg fénye ellenére is. A hideg az ő nevét suttogta. Hadrian. A szívem sikított, hogy meneküljek, de én képtelen voltam rá, mivel a világ és benne minden olyan tempóra lassított, amit csak álmokban érezni, és mellettem a kövek hullámzani kezdtek. 160
Pandora’s TeAm
Garreth mozdulatlanul feküdt a padlón a lábam előtt. Éreztem, hogy áll valaki a hátam mögött, és azt is tudtam, mit fogok látni, ha megfordulok. Megszorítottam az idő közben az ingujjamba rejtett tőr aranymarkolatát, féltem, hogy kicsúszik izzadt kezemből. Most, hogy idekerültem, és felkészültem rá, hogy szembenézzek a rettegett lénnyel és megmentsem a szerelmemet, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Ujjaimat még szorosabban fontam a kés köré. A ruhán keresztül is éreztem, hogy éppolyan hűvös, akár a mögöttem álló, rideg igazság. Felálltam lassan, eltökélten. Minden centit, amivel távolabb kerültem tehetetlen szerelmemtől, Garrethtől, fájdalmasnak és helytelennek éreztem. A tarkómon éreztem Hadrian leheletét. Tudtam, hogy engem vár, és azt is, hogy ő áll nyerésre, A kérdés csak az volt, hagyom-e győzni? Hiábavaló lett volna minden? A kezemben szorongatott hideg acél magamhoz térített. Úgy jöttem ide, hogy beleszúrtam a szívembe. Vajon ezt kell tennem Hadriannal is? Hogyan állíthat meg bárki is egy sötét angyalt? Zakatolt az agyam, sorra vettem az összes lehetőséget, de nem jutottam semmire. Ez a hely más volt, mint amiket korábbról ismertem. Pár pillanatra elkalandoztam, és az otthonom biztonságára gondoltam, és rájöttem, hogy az otthon eddig sem jelentett számomra semmit. Egészen mostanáig csak sodródtam, most kezdtem csak élni. Garreth keltett életre, amikor megjelent előttem, és megmutatta, mi hiányzik az életemből. A vérem sebesen áramlott az ereimben, és magával hozott valamilyen tüzet, ami bennem égett a Garrethtől kapott erő utolsó szikráival együtt, amit feláldozott értem. Fény. Fehér volt és forró. Éltető erővel rohant keresztül rajtam, mint azon az éjjelen, amikor Garreth először adta nekem. Most viszont – ahogy elkeveredett a saját véremmel, az örökségemmel: egy arkangyal vérével – még erősebb lett. Ez Hadrian lényének esszenciája, és én éppen arra készültem, hogy felhasználjam ellene. Megpördültem, és a szemébe néztem. 161
Angyalcsillag
– Mit műveltél vele? – támadtam rá. Hadrian hallgatott. Fölém tornyosult, sötét szárnyai feszülten remegtek, ahogy a félelemkeltés leplezetlen szándékával letekintett rám, én azonban előreléptem, könnyedén fogadva a fenyegetést. Sötét pillantásából látszott, hogy szórakoztatónak találja az elszántságomat. Meglepetésemre meghátrált, kíváncsian méregetett, miközben fel-alá járkált a kőpadlón, és gondosan megválogatta a szavakat. – Az őrangyalod, Garreth bűnösnek találtatott... – Azt kérdeztem, mit műveltél vele! Éreztem, hogy remegek, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, de szerencsére a hangom nem árult el. Meglepetten tapasztaltam, hogy kész vagyok használni a tőrt, hogy elkezdjem és bevégezzem ezt a háborút. – Ejnye, ejnye, felizgattuk magunkat kissé? Folytathatom? – Hadrian mintha élvezte volna az eltökéltségemet, és hogy nem mutatok félelmet. – Őrangyalként nem léphetett volna az emberek világába, hogy kedve szerint ugrabugráljon, akár a védence. Az ilyesmi hallatlan, és az egész társadalomra veszélyes. A te Garrethed önző módon több szabályt is áthágott. Hadrian fekete szeme megállapodott rajtam, és nem engedett. – Garreth azt mondta, engedélyt kapott. Még soha nem fordult elő ilyesmi, elsőként ő kapott rá lehetőséget. – Elfordultam, nehogy könnyeim kicsordulása elárulja hanyatló ellenállásomat. – És a jövőben sem merészeli majd senki elkövetni az ő hibáját. Erről magam gondoskodom. – Mit érdekelnek téged a szabályszegések? Nem is ezért csinálod! Még nem volt elég? – Megborzongtam, mert tudtam, hogy Garreth még mindig egy halott merevségével fekszik mögöttem. – Soha nem lesz meg a sereged! Nem vagy méltó ellenfele a testvérednek! – Kiköptem, belekapaszkodtam az első szalmaszálba, amivel esetleg megsebezhetem. – Ó, Lucifer! Garreth meglehetősen közlékeny volt. Még mindig van esélyem; tudod, máris komoly hadseregem van. De nem kockáztathatom meg, hogy egy Garrethhez hasonló másik őrangyal is 162
Pandora’s TeAm
ilyen naiv érzelmekkel álljon elő. Legyen mindannyiunk számára intő példa, ha már egyszer nincs többé. A szívem mintha kettéhasadt volna. Nincs többé? A mellkasomban érzett fájdalom a Hadrian szemében látottakat tükrözte. Az nem lehet... Éreztem a kínt, amit Garrethnek kellett elviselnie. Elkéstem. A lelkemet tépték ki a mellkasomból. Hadrian közelebb lépett, elvetemülten tökéletes arcát az enyémhez nyomta. – Egyvalamit ne felejts el, Teagan! Erősebb vagyok, mint a fivérem. Ravaszabb vagyok, mint a Sötét Herceg, és mindig megkapom, amit akarok. Váratlanul vakító fény világította meg a termet, és én egy pillanatra elkábultam. Még éreztem Hadrian meleg, megnyugtató leheletét az arcomon, és beletartottam az arcom, hogy védjem magam a kőterem hűvösségétől. – Más is van, amire vágyom, ami több a Lucifer birtokában lévő hatalomnál. Mert a megízlelése nélkül, félek, semmi vagyok. Csak így biztosíthatom a létezésemet. Hangja édes mézként csepegett, és beragyogta a lelkemet. El akartam fordítani a tekintetemet, de képtelen voltam rá. Nemcsak a szépsége, hanem a sötét mosolyában rejlő vágyakozás miatt sem. Ujja hegyével megérintette a homlokomat, a nyoma jeges forróságot hagyott a bőrömön, és egy annyira valóságos és hívogató álomba taszított, hogy képtelen voltam harcolni ellene. A Garreth miatt érzett fájdalmam elmúlt lassan, észrevétlenül. Úgy éreztem magam, mintha szellemként a saját testemet bámulnám, nemsokára ugyanis a hálószobám sötét éjjelében találtam magam, és a szárnycsapásokat hallgattam. Felismertem Hadriant, az őt körülvevő sötétség békéjében. Ismerős volt az érzés, ezt éreztem minden egyes éjjelen, újra meg újra – mindig vártam, mindig megéreztem. Látomásomban rájöttem, hogy korábban félreértelmeztem a jelenlétét kísérő félelmet. Attól féltem, hogy nem 163
Angyalcsillag
tér vissza hozzám, nem kínoz a folyton engem kémlelő sötét szemével, egyedül hagy a várakozásban. Éreztem, ahogy a levegő megváltozik körülöttünk. Hadrian kezébe fogta az arcomat, szememet sosem érzett ajkak csókja zárta le. Nem akartam... én... Kit is akartam? Már nem emlékeztem rá. Lebegtem, a karjában tartott, miközben egyre feljebb köröztünk a kőpadló felett. Hűvös, hipnotikus ajka rám tapadt. Szárnycsapásai egyre feljebb löktek minket a földtől, és elképzeltem, hogyan nézhetünk ki lentről, milyen gyönyörű látványt nyújthatunk így összefonódva. Erről eszembe jutott egy másik kép, amire egyszer felnéztem, ami magasan fölöttem körözött, de nem tudtam rájönni, mi lehet. Csak egy elfelejtett álom. Egyre magasabbra emelkedtünk, a bensőm reszketett, ahogy a nyakamhoz szorította az ajkát. Fekete szárnyai fenntartottak bennünket a magasban, és lágy szellővel hűsítették a bőrömet. Szúrtak a tollai, ahogy repülés közben verdesett a szárnya, apró vörös foltokat hagytak halvány, fedetlen kezeimen, amiket Hadrian aztán puha csókokkal hintett meg. Dallamos hangján ígéreteket suttogott a fülembe. Hátrahajtottam a fejemet, kétségbeesetten vágytam rá, hogy tovább hallgathassam azokat a szavakat, azt az ígéretet, melyet percekkel korábban Garreth képtelen volt elmondani. Megkockáztattam egy pillantást lefelé, hogy megtudjam, milyen magasan vagyunk valójában. A kövek felé fordítottam a tekintetemet, a rajtuk megtörő fény mintázatára, és a lélegzetem is elállt. Innen tisztán láttam az egyetlen dolgot, ami észhez téríthetett. Azt, ami elég erős volt bármilyen varázslat megtöréséhez. A festett üvegablakokon megtört a fény, és átnyúlt a padló felett. Eleinte véletlenszerűnek hittem, de innen fentről tisztán látszott, hogy a fénynyalábok nyolc pontot rajzolnak ki, melyek mindegyike egy beépített boltíves fülkét világított meg. Követtem a vonalakat a középpontba, ahol metszették egymást, és csodálkozva láttam, hogy középen tökéletes kört alkotnak. A nyolcágú csillag szíve. 164
Pandora’s TeAm
Onnan, ahol Hadrian tartott engem, láttam a gyönyörű csillagot, és a szívem majd megszakadt fájdalmában. Az ő csillaga volt, Garrethé, és amint megláttam, minden eszembe jutott. Láttam Garreth fényét mélyen a mellkasában. Éreztem a belőle áradó melegséget és a kezem perzselő tüzét, a saját jelem erejét, ahogy sajog a Garrethtel való újraegyesüléstől. Hallottam a szívét, ahogy minden korábbinál erősebben ver a mellkasában, és éreztem a bőre illatát. Életben volt.
165
Angyalcsillag
Huszonhatodik fejezet Hadrian kinyújtotta a kezét, hogy megcirógassa az arcomat és visszacsábítson saját magához. Hirtelen eszembe jutott az ő jele, és tekintetemet az ő csillagára összpontosítottam. Hadrian jelét két átlósan egymásra helyezett négyzet alkotta, melynek csúcsait a négyzetek sarkai jelentették. Révült pillantásom végigsiklott a tenyerén futó vonalakon: addig bámultam a nyolcágú csillagot, amíg két négyzetre nem vált, és mindössze két egyszerű négyzet maradt belőle. Végül megértettem. Az alsó négyzet jelölte a fényt, az őrangyalt, aki valaha volt, a felső négyzet pedig a sötétséget, amivé vált. Egyik a másik tetején. A sötétség a fény helyére tör, de a fény tartja magát, és ki akar szabadulni. Visszagondoltam a számítógépem képernyőjén látottakra és Hadrian jelének különös jelentésére, ami többé már nem is volt olyan különös. Viszály... elszakadás. Miközben ereszkedtünk, eszembe jutott a kéz, ami megütötte Garrethet, és keresztülrepítette fájdalomtól vonagló testét a szobámon. Hadrian keze pusztulást hozott, míg az enyém képes volt szétválasztani a fényt a sötétségtől. Még fontosabb, hogy a másik 166
Pandora’s TeAm
kezemben a saját jelem virított, amelyet nem lehetett csak úgy megszerezni vagy másra átruházni, mert az igazság erejét hordozta. Én lehettem tanúja annak, mi forog kockán a két világ között. Én vagyok a fény forrása, mely feloszlatja a sötétséget, és megteremti az egységet az egymástól elválasztott emberek és angyalok között. Hadrian sötét szeme kajánul méregetett. – Képtelen lennél rá. – Meglátjuk. Te mondtad, hogy ne becsüljem alá önmagamat. – Nézz magadba, Teagan, és ismerd fel idejöveteled valódi okát! Nem az őrangyalodat kerested. Miattam jöttél. – Hadrian hangja lágy volt, ő pedig egyre közeledett felém. A szemében pillanatfelvételek villantak arról, ami köztünk történt, mintha csak egy filmet lassítva visszajátszanának. Egy pillanatra meginogtam. A szárnyai lágy szellőt kavartak, a tollai szúrtak, a karjaink egymásba fonódtak. A keze értem nyúlt, és hallottam a gondolatait. „Fogadd el... Fogadj el engem” De hamar észhez tértem. – Nem! Garrethet szeretem. És nem fogom hagyni, hogy elpusztítsd őt, vagy bárki más őrangyalát. Az ujjaim szorosabbra fonódtak a tőr markolatán. Eljött a fény ideje, hogy visszaszerezze uralmát a sötétség fölött. Felemeltem a karom, hogy célba vegyem Hadrian erejének forrását. Látta, hogy a tőr hegye egyre közeledik hozzá. Széttárta a szárnyát, mely mennydörgő verdeséssel hullámzott, akár az éjszakát elfedő sötét felhők. Kezét védekezésre emelte, nyolcágú csillaga vörös haragtól izzott. – Emlékezz, a vérem együtt áramlik a tieddel! Nem pusztíthatsz el! Egyek vagyunk! – A sötét angyal szavai visszaverődtek a minket körbevevő kövekről. A tőr pontos célzás után célba ért, egyenesen a nyitott tenyerébe, egyetlen vágással kettészelve az egymást fedő négyzeteket. Felüvöltött fájdalmában, és a dühétől kilazult kövek mindenfelé potyogni kezdtek a fejem körül. Fedezéket akartam keresni, mielőtt 167
Angyalcsillag
összezúznak, de csak szürke tollak ezrei lebegtek körülöttem lágy csendben a föld felé. Csillogó fehér fény ragyogott rám odafentről. A világosságba emeltem az arcomat, és lágy, fehér zápor ereszkedett le hozzám, és csókolgatni kezdte az arcomat és a szememet. A cseppek olyan gyengédek voltak, akár a tollpihék, de ahogy a bőrömhöz értek, elolvadtak. Havazott. Fehér pelyhek szállingóztak a tető hatalmas nyílásán keresztül, a régi torony helyén, és szétoszlatták a sötétséget. Álmos voltam, és semmi másra nem vágytam, csak hogy végre lefeküdhessek és elalhassak, de a lágy pelyhek csiklandozták a bőrömet és ébren tartottak. Lépéseket hallottam a hátam mögül, és mikor megfordultam, rájöttem, hogy Hadrian eltűnt. Kétségbeesetten néztem körül, azon tűnődve, mi lett belőle, mi lett Garrethből, de csak a fehér hóval teleszórt padlót láttam. Egyedül voltam. Ahogy a léptek közelebb értek, egy íves alagutat pillantottam meg, az azt megvilágító meleg, erősödő fény együtt közeledett a lépések gazdájával. A szívem reménykedve kalimpált, annyira szerettem volna, ha Garreth jön; de mikor az alak a kőterem romjai közé lépett, elszorult a szívem, és azon tűnődtem, vajon Hadrian igazat mondott-e. Egy idős és fenséges őrangyal állt előttem, aranyban játszó fehér szárnyait összecsukta. Intett, hogy nézzek jobbra. A romos falak varázslatos módon szétporladtak előttem, és előbukkant a szoros rendben álló angyalok végtelen gyülekezete. Különböző színű szárnyaik óriási, tarka felhővé mosódtak össze. Az angyal bölcs, érdes hangon szólalt meg: – Rengeteg őrangyal van, minden emberre jut egy, van, akire kettő vagy még több. Jelentős tettet hajtottál végre. Azzal, hogy biztosítottad társadalmunk fennmaradását, megtetted az első lépést fajod megmentése érdekében. Az őrangyalok kiszabadultak, de a Hadrian által okozott kár nem tehető jóvá, amíg az emberek nem akarják visszakapni őket, helyreállítva ezzel a dolgok egyensúlyát. Halványkék szemei szinte fehérek voltak. Ez azonban nem az a kísérteties, fátyolos fehérség volt, amit Brynn és Claire szemében 168
Pandora’s TeAm
láttam, hanem a kékségen túl lebegő, végtelen ég színe. Sokat látott szemek voltak. Alázat töltött el, ahogy zavarodottan az angyalra néztem. – De hogyan akarhatná visszakapni valaki az őrangyalát, ha azt sem tudja, hogy hiányzik? – Te vagy rá a példa, hogy ez lehetséges. Az ész hangja nemcsak az őrangyaloktól érkezhet, hanem az embertől is. Büszke lehetsz magadra. Minden őrangyal nevében beszélek, amikor azt mondom: nagy dolgot vittél véghez. – Kérdezhetek valamit? – mondtam félénken. – Kérlek, a nevem Mathur, és bármit kérdezhetsz. – Azért jöttem ide, hogy megkeressek valakit. Vajon...? Tudnom kell, hogy ő... – Az eltökéltségem kezdett cserbenhagyni, és tudtam, hogy ha kimondom a nevét, végleg szertefoszlik. – Igen, jól van. Ne aggódj, gyermekem! Hamarosan láthatod – nyugtatott meg az angyal. Megkönnyebbültem a szavaitól, de még annyi kérdésem lett volna. Hol van? Megsérült? Meddig kell várnom, hogy láthassam? Annyi mindent szerettem volna tudni, de úgysem elégedtem volna meg a válaszokkal, amíg nem érzem az ölelését és az illatát. – Az életed pár nappal ezelőtt még egészen más volt, igaz? – Mathur keresztbe fonta a karját. Ránéztem és elmosolyodtam, megnyugvás töltött el. Egy bölcs, melegszívű nagypapára emlékeztetett. Mit éreztem? Még mindig önmagam voltam. Ugyanaz a lány, aki korábban, valami mégis gyökeresen megváltozott bennem. Számba vettem mindazt, ami ilyen hihetetlenül rövid idő alatt történt velem. Elvesztettem a legjobb barátnőmet, szembeszálltam Brynn-nel, szerelmes lettem, és megkísértett egy sötét angyal, aki minden jót el akart pusztítani, amit valaha ismertem. Megtudtam, mi történt apámmal, és sajnáltam, amikor arra gondoltam, hogyan használta ki őt Hadrian. Apám nélkül én sem lennék, nélkülem pedig Hadrian tervei megvalósulhattak volna. Soha nem ismertem volna meg azonban önmagam, ha Garreth nem vállalja az emberré válás kockázatát, és nem jön el hozzám. 169
Angyalcsillag
Mathur arcába néztem. Vonásai és ráncai az elmúlt korok tükreinek tetszettek. Némán találgattam, hány éves lehet, mire felkuncogott. – Idősebb vagyok az időnél, gyermekem. Ám te nem egészen nyolc nap alatt többet tanultál, mint ami egy élet alatt lehetséges. Mondd csak, tetszik, amit magadban találsz? – Igen. – Akkor az ítéleted befejeződött. – Befejeződött? – Nem értettem. Nem kell senki, mondjuk, egy esküdtszék elé állnom? Vagy Isten elé? – Már megtetted, gyermekem. ítéletet mondtál magad felett. Ha képes vagy magadba tekinteni, és látod, hogy a javadra változtál, akkor magad mondasz ítéletet. Az Ő teremtménye vagy, és ha képes vagy továbblépni, és többé válni az Ő egyszerű vágyánál, akkor teljesítetted a rendeltetésed. Nem tudtam, mit mondjak. Csak arra tudtam gondolni, hogy a neheze még hátravan, pedig a feladatom nagyját már elvégeztem. – Szomorúnak látszol, gyermekem. Mi a kívánságod? – Mathur kedvesen mosolygott. Tudta, mire vágyom, de nekem kellett kimondanom. – Szeretném látni Garrethet. Alighogy kimondtam, éreztem, hogy a levegő megváltozik körülöttem. A mögöttem örvénylő meleg áramlat jelezte, hogy megérkezett. Lehunytam a szemem, élveztem az orromat bizsergető fűszeres illatot, és szélesen elmosolyodtam. Mikor kinyitottam a szemem, ott állt előttem, és szebb volt, mint valaha: szőkésbarna haja még mindig ragyogó kék szemébe lógott, mosolyát, állát, egész személyét egyenesen nekem mintázták. A karomba zártam, ő pedig magához szorított, és felemelt a földről. Erősen, mégis hihetetlenül gyengéden ölelt. Hallgattunk, hiszen tudtuk, hogy ezeket az érzelmeket nem lehet szavakba önteni. Meleg keze végigkúszott az arcomon, mintha minden részletét örökre az emlékezetébe akarná vésni. – Jól vagy? – kérdezte végül. 170
Pandora’s TeAm
Bólintottam, és ő rám mosolygott. Hirtelen madárcsicsergést hallottam, és ahogy megfordultam, két hintát láttam egy ismerős fa ágairól lógni. – Hogyan...? – A mennyország itt van, nem emlékszel? – Garreth homlokon csókolt. Megfogtam a kezét, éreztem, ahogy visszakapom a melegséget, és megszorítottam. Soha többé nem akartam elereszteni. – Véreztél. – Egy pillanatra távol tartott magától, hogy megnézze a kezemet, ahol Hadrian tollai megszúrtak. – Láttál... minket? Egy sötét és kellemetlen érzés futott át rajtam, amikor eszembe jutottak az apró részletek, amiket szerettem volna elfelejteni. Émelyegni kezdett a gyomrom, nem azért, mert Hadrian elbűvölt, hanem mert egy nagyon kis részem – amit ha tudtam volna, porrá zúzok és a tűzre vetek – élvezte a dolgot, Garreth megfogta az állam és maga felé fordította az arcom, miközben úgy ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. – Ő nagyon... – kezdtem, – Meggyőző? – Már elment? Kérlek, mondd, hogy elment! – Elment. A hangja határozottan és megnyugtatóan csengett, de tekintete valami mást sejtetett. Gyorsan eltereltem róla a figyelmemet. Annyira megrázott, ami történt, hogy nem csoda, ha mindent többnek látok, mint ami. Hadrian rászedett egyszer, de most már eltűnt, és az én tökéletes angyalom állt előttem. A tőrre gondoltam, ami megvágta Hadrian tenyerét. Majdnem a szívét vettem célba. Ki gondolta volna, hogy a szívét a csillagában, ereje forrásában rejti, mint bármelyik igazi őrangyal? Hadrian csillaga különbözött Garrethétől, összekötötte a fényes és a sötét oldalát, és mindkettő elsőségre tört. Nyilvánvaló volt, hogy egyik sem győzhet. Nagyot sóhajtottam. Hadrian eltűnt. Akkor miért nem tudok megszabadulni ettől a zavaró érzéstől? 171
Angyalcsillag
Visszafordultam Garrethhez. Nem tudtam levenni róla a szemem. Annyira féltem, hogy ismét elveszítem. – Ideje, hogy hazavigyelek – mondta. Bólintottam. – De te is jössz, igaz? – A hangom elárulta a feszültségemet. Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy el kell válnom tőle, akár csak egy pillanatra is. – Tudod, hogy nem maradhatok sokáig, Teagan. – A szemében fájdalom ült. – Jusson eszedbe, hogy valójában nem tartozom a világodhoz! – Két napod van, legalább azt szánd rám! Garreth rám mosolygott. Még a Hadriantól kapott sebeivel is tökéletes angyalnak nézett ki. A sebek viszont emberivé tették, és bár tudtam, hogy gyorsabban felépül majd, mint egy ember, mégsem tudtam kiverni a fejemből a képet, ahogy a vérében vergődött. Ha átlagos ember lett volna, meghal. – Hamarosan otthon leszel. Most aludj! – Nem akarok aludni. Ébren akarok maradni, veled. – Teagan. – Rám villantotta azt a fenséges mosolyát, amit annyira szerettem. – Az észérvek nem hatnak rád, igaz? – Igaz – fojtottam el egy hatalmas ásítást. – Lehetetlen vagy. Először is, kimerültél. Sokkos állapotban lehetsz azok után, amit átéltél. És másodszor, ehhez nem maradhatsz ébren. Ellenkezik a szabályokkal. – Nem is vagyok olyan fáradt. – Határozottnak akartam tűnni, de valójában könyörögtem. – Különben is, nem gondolod, hogy elég szabálytalan dolgot láttam? – Mondtam már, hogy imádnivaló vagy, amikor totál kimerültél? – Garreth ismét felnevetett. – És hogy olyankor motyogsz is álmodban? Alaposan szemügyre vettem. Az aznap éjjel határozottan nem volt alkalmas arra, hogy álmomban beszéljek, főként, mert kicsúszhat valami a számon Hadrianról. De kit akarok becsapni? Garreth az őrangyalom, és az életem nyitott könyv előtte. 172
Pandora’s TeAm
– Nem motyogok. Felhúzta a szemöldökét, de egy mukkot sem szólt, csak egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében. – Félek, hogy ha lehunyom a szemem, eltűnsz – suttogtam, ő pedig a karjába vett anélkül, hogy válaszolt volna a félelmemre. Arcomat a mellkasába fúrtam. Ahogy meghallottam a szívdobogását, szemhéjaim tették a kötelességüket, és értelmetlen lett volna tovább küzdeni a fáradtság ellen. Mély, álmatlan álomba zuhantam.
173
Angyalcsillag
Huszonhetedik fejezet Felültem, csorgott rólam a víz. A szívem vészesen dobogott. Sötét volt, beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hol vagyok. Egy kéz nyúlt ki a sötétből, és kisimította a hajamat a homlokomból. – Garreth? – A szemem lassan alkalmazkodott a homályhoz. – Mennyit aludtam? Próbáltam megnézni az órámat, de nem találtam sehol, aztán eszembe jutott, hogy semmi nincs a helyén a szobámban. Nem lesz könnyű rendet rakni. – Három órát. – Három órát? Fel kellett volna ébresztened, mihelyst visszaértünk! – Nem tudja, milyen hosszú három óra? Csomó időt elpazaroltam, pedig most minden perc számít. Vigyorgott, mulattatta a nyugtalanságom. – De hát motyogtál álmodban! Nem volt szívem felébreszteni, nem akartalak megfosztani a... hogy is hívják ezt a lányok? Szépítő alvástól? Ó, ne! Motyogtam álmomban! A kezembe temettem az arcom. – Mit mondtam? – Nem tudtam ránézni. – Hát, kezdésnek azt mondtad, hogy szeretsz, aztán volt még néhány dolog, amit nem igazán értettem. De mint mondtam, hajlamos vagy rá, hogy motyogj álmodban. 174
Pandora’s TeAm
Rendben, most már felnézhetek. – Igaz, hogy szeretsz engem? – suttogta közelebb hajolva. – Igen. Igaz. Aztán még közelebb hajolt, és a lehető legédesebb, leglágyabb csókját lehelte az ajkamra. – Említetted néhányszor Hadriant is. Nem sokszor, csak néhányszor. – És? Tényleg tudni akarom? Elfordult egy pillanatra, és vele együtt a fény is. Úgy éreztem, sötétben maradtam, és nem csak a szó szoros értelmében. Ajjaj, mit tettem? – Garreth? Felém fordult, bőre halvány fénye megvilágította az arcomat. – Volt valami abban, ahogy kimondtad a nevét. Miközben aludtál, néha mintha halálra lettél volna rémülve. Majdnem fel is ébresztettelek. Gyötört a bűntudat, amiért hagytam, hogy egyedül nézz szembe vele. És aztán, amikor a rémületed alábbhagyott... nem is tudom. Szinte úgy tűnt, mintha tulajdonképpen Hadriant akarnád. Két kezébe vette a kezem, óvatosan megszorította, és megnézte a jelemet, pontot téve ezzel a beszélgetés végére. – Még mindig zavar? – Nem, elvagyok vele. Ujját végigsimította a jobb tenyeremben tekergő vonal mentén, majd továbbhúzta csuklóm érzékeny bőrén, gyengéden megsimítva karom belső részét. Melegség öntött el, és bizsergő érzést hagyott maga után. Néztem, csodáltam, hogy érintése nem hagyott látható nyomot. Amikor rám nézett, ellágyulva észleltem, mennyire kék a szeme még a szobám tompa fényében is. – Köszönöm, hogy megmentettél – suttogta. – Szívesen. – Csak most jöttem rá, hogy valahogy kiegészítjük egymást. – Hogy érted? Oldalra döntötte a fejét, és ismét rám nézett. 175
Angyalcsillag
– Annyira hozzászoktam, hogy én segítek neked, hogy amikor én szorultam segítségre, hát... Én csak nagyon hálás vagyok. Visszamosolyogtam rá. Igaza volt. Hihetetlen, hogy az elmúlt pár nap alatt mennyire megváltoztak a dolgok. Hogy mennyire megváltoztunk mindketten. – Ez valahogy... emberivé tesz engem. – És ez rossz? – Nem. Egyáltalán nem. Most, hogy mintha képes lennél irányítani a dolgokat, már nem is hangzik olyan rémisztőnek a földi élet. – De akkor többé nem tudsz megmenteni semmitől. – Ó, ebben tévedsz, kedvesem. – Forró csókot nyomott az ajkamra. – Meg tudlak menteni álmaid csábító, sötét angyalától. – Féltékeny vagy egy... álomra? – Nagyon – válaszolta. Figyelmeztetés nélkül megragadta az állam, ajkát az enyémre tapasztotta, de most csókja erőteljesebb volt, sürgetőbb, vadul emberi. Kezét a vállamra ejtette, és hüvelykujjával lecsúsztatta a blúzt a bőrömről. Ki akartam gombolni az ingét, de elkapta a kezemet és megállította. Csak azért engedte el, hogy odébb simítson egy hajtincset, mely a nyakam elé hullott. Éreztem finom, meleg leheletét és csókjait a meztelen kulcscsontomon, hirtelen libabőrös lettem és különös borzongás futott végig a bőrömön. Hamarosan a kezeim a haját kócolták, és mikor elhúzódott, az ablakomon bevilágító hold fényénél láttam, menynyire zilált lett. Inge gyakorlatilag leszakadt a mellkasáról, felfedve bőre bársonyát. Szeme olyan kék tűzben égett, hogy szinte fájt belenéznem. Tökéletes volt. Olyan, amilyen én soha nem leszek, különösen azok után, amit Hadriannal tettem. Mégis sikerült Garrethet ilyen lázas állapotba hoznom. Talán mégis van némi hatalmam. – Mi volt ez? – kérdezte Garreth. Az én légzésem lassan nyugodtabbá vált, és kellemesen meglepett, hogy ő még mindig zihál. – Hűha! Rád is ilyen hatással volt? 176
Pandora’s TeAm
Nem tudtam elrejteni a mosolyomat. – Hogy érted? Tényleg ennyire vak? – Te mindig ilyen hatással vagy rám – vallottam be csöndesen. Most már könnyebb volt elmondani neki, mit érzek. – Úgy érted, azt akarod mondani, hogy mellettem folyamatosan úgy érzed magad, mintha kiszakadt volna az összes levegő a mellkasodból? – Mosolygott, miközben közelebb csúszott hozzám. – Ühüm. – És ezzel azt akarod mondani, hogy a szívverésed egy icipicit felgyorsul, amikor a szám... mondjuk, ide ér? – Ajkai megint a nyakamnál jártak. Végtelenül élvezte a játékot. És én? Én elgyengültem és reszkettem, mintha nekem lennének szárnyaim, melyek a magasba emelnek, míg többi testrészem teljesen elolvad. Szája a vállamhoz ért. – Mmm, annyira csábító vagy. – Akkor maradj! – Megtettem. Kel a nap. Kelletlenül néztem a padlómon utat törő sápadt fénycsíkra. – Kínos lenne elmagyarázni anyukádnak az ittlétemet, de van egy meglepetésem számodra. És később is számíthatsz egyre. Látta a csalódottságot az arcomon, miközben talpra állított. Átkaroltam a nyakát, mintha ezzel megakadályozhattam volna abban, hogy elmenjen. Ekkor azonban észrevettem az órámat pontosan a helyén, a korábban fejre állított éjjeliszekrényemen. Mintha mi sem történt volna. – Mikor...? Garrethhez fordultam, választ várva, de ő már eltűnt.
177
Angyalcsillag
Huszonnyolcadik fejezet Miután kétszer is ellenőriztem az egész alakos tükörben, hogy van-e rajtam bármilyen nyom, ami felkelthetné anyám gyanakvását, elhatároztam, hogy most már túlesem rajta és lemegyek a földszintre. Éppen mosogatott. – Ó, Teagan! Nem is hallottam, hogy lejöttél. – Lehajolt, hogy egy tiszta szemeteszsákot vegyen elő. – Jól aludtál? – Aha, persze. Alvás? Mikor is aludtam? Ó, igen, amikor Garreth valamilyen varázslattal kiütött, hazafelé jövet... honnan is? – Jól érzed magad? – Kicsit furcsán nézett rám. Ó, jesszus, helyben vagyunk! – Igen, jól vagyok, anyu. Nem jól nézek ki? – Azt hiszem... nos... – Elhallgatott. – Kicsit más vagy, ez minden. Éhes vagy? Azzal megfordult, hogy beletömködje az új szemeteszsákot a mandulaszínű kukába, majd becsúsztatta a mosogató alá. Micsoda megkönnyebbülés! Mihelyst hátat fordított, előrehajoltam, és belebámultam a ragyogó, rozsdamentes acél kenyérpirító oldalába. Kicsit szétcsúszott rajta az arcom, de amennyire meg tudtam ítélni, semmi szokatlan nem volt a kinézetemben. Ha tudná, min mentem keresztül! 178
Pandora’s TeAm
– Bekapok pár falat zabpelyhet – mondtam, és elindultam a szárítón várakozó tiszta edényhalom felé. – Ugyan már! Hadd készítsek valami reggelit! Mit szólnál a tojáshoz? Vagy inkább szalonnát kérsz? Ennek hallatán fintorogni kezdtem. – Csak szalonnát ne! – Rendben! Tudtam, hogy ő is látja lelki szemeivel, mi történt itt, a konyhában, amikor utoljára szalonna volt reggelire. Nem lehetett valami kellemes, hogy ájultan talált engem, aztán lefröcskölt szappanos mosogatóvízzel, hogy végre magamhoz térjek. Kötelességtudóan megkérdeztem: – Milyen volt a temetés? – Szép volt, drágám. Ne bántson, hogy nem voltál ott! Biztos mindenki tudja, hogy ott akartál lenni, és megértik. Kicsit jobban éreztem magam, hiszen megtoroltam Claire halálát, és most, hogy Hadrian elment, örömmel gondoltam rá, hogy talán végre képes leszek aludni is. De valahogy tudtam, hogy mindig kísérteni fog engem, akkor is, ha többé nem áll lesben a sötétben. Kísérteni fog az érzések emléke, melyeket bennem ébresztett, miközben az életét készültem elvenni. Behunytam a szememet, és azt kívántam, bárcsak eltűnnének ezek a gondolatok az agyamból, de érdekes módon egy részem tiltakozott ellene. Hogyan lehetek képes az angyalpasimmal való csókolózás után egyszerűen lejönni, és felidézni a pillanatot, amikor Hadrian majdnem elcsábított? Miféle ember vagyok én? Szörnyetegnek éreztem magam. – Találkozol ma Garrethtel? – Anyám arcáról sugárzott a buta „fiúd van” boldogság. – Azt mondta, van egy meglepetése a számomra. – A kanalat a számba tömtem, így nem kellett válaszolnom kimondatlan kérdéseire. – Jaj, erről jut eszembe! Itt is van neked egy meglepetés. A hátsó ajtóhoz ment. Egy pillanatig azt hittem, meg akar kérni, hogy vigyem ki a szemetet, de ő csak odalépett a falon lévő kampóhoz, és levett róla egy ismeretlen kulcsot. A kulcs az egyik 179
Angyalcsillag
kezéből a másikba röpült, ahogy játékosan dobálta, de az arckifejezése nem árult el semmit. Boldogság és nyugtalanság kergette egymást a tekintetében, és kezdtem azt hinni, hogy meghibbant. Aztán végül elém csúsztatta a kulcsot az asztalon. Egy slusszkulcs volt. A fekete gumirészébe a VW jele volt belenyomva. Összeszorult a szívem, amikor felismertem. Felálltam a székemből, és lassan az ablakhoz sétáltam, teljesen biztos voltam benne, hogy kicsi téglagarázsunk mellett ott parkol Claire fehér Volkswagen kabriója. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, anyám megállt mellettem, kezét a vállamra tette, és csöndesen bámultuk együtt az autót. – Simon Indianába megy főiskolára, így Meyerék úgy döntöttek, hogy eladják a házukat, és vele tartanak. Azt hiszem, jó ötlet mindent újrakezdeni, teljesen elölről. Úgy tűnik, végül neked is lesz egy négykerekűd. Nem tudtam, mit mondjak azon kívül, hogy: – Nem fogadhatom el Claire kocsiját. – Claire anyukája azt mondta, hogy az autó legalább annyira a tiéd, mint amennyire Claire-é volt. Ragaszkodott hozzá, hogy a tiéd legyen. Ez tényleg egy remek kis kocsi, és a legjobb, hogy ki van fizetve. Így már csak a biztosítást kell átvállalnod. – Belepottyantotta a kulcsot a kezembe. – Ezzel elérkeztünk a második meglepetéshez. Van egy részmunkaidős üresedés a könyvtárban. Csak 10 óra hetente, de arra elég lesz, hogy kifizesd a biztosítást és az üzemanyagot, és még marad is egy kis pénzed, hogy szórakozni menj a barátaiddal. – Milyen barátokkal? – suttogtam az ablak felé. Szomorúságomat látva anyám elgondolkodott. – Nos, akkor egyelőre csak félreteszed. És ez azt jelenti, hogy te meg én több időt tölthetünk együtt, ahelyett, hogy az üres házba jönnél haza. Mit szólsz? Nem tudtam rávenni magam, hogy korán reggel kiábrándítsam.
180
Pandora’s TeAm
– Talán, anyu. Gondolkodhatom rajta? Úgy értem, talán tényleg jól jönne valami munka. Csak nem vagyok biztos benne, hogy a könyvtárban szeretnék dolgozni. – Persze, édesem. Talán jobb, ha megtalálod a saját utadat. Neked is jót tenne az újrakezdés. Azonnal éreztem, hogy elkeserítettem, de abban a pillanatban nem tudtam megígérni semmit. Otthagyott, én pedig zsibbadtan bámultam ki az ablakon. Nem tudtam, mit kellene tennem. Kezdjek készülni a suliba? Felhívjam Claire szüleit, hogy megköszönjem nekik? Választ kaptam a gondolatban feltett kérdéseimre. – Menj, és készülődj! Lesz még időd iskola előtt, hogy felhívd Meyeréket, és megköszönd nekik. Anyám teljesen higgadtan beszélt. Fel nem foghattam, miért nem kezd el aggodalmaskodni azon, hogy hirtelen lett egy saját autóm, miközben nagyon jól tudja, hogy rögtön beülök a kormány mögé. Felötlött bennem, hogy talán mégiscsak én vagyok a családban az idegbeteg. Nem, nyilván azért ő is kivette belőle a maga részét. Mindennek ellenére azonban volt valami a levegőben, ami mindkettőnket megváltoztatott, mindkettőnk számára lehetővé tette, hogy elfogadjuk a változást, amire normális esetben gondolni sem mertünk volna. Egy pillantást vetettem az órára, és máris rohantam felfelé a lépcsőn. Még tusolnom is kellett, és eszembe jutott, hogy a jogosítványom a régi tárcámban van a szekrényben. Még elő se vettem, mióta átmentem a forgalmi vizsgán. – Biztos, hogy nem kérsz szalonnát? – szivárgott fel anyám hangja a konyhából. – Ha-ha! – kiabáltam le neki, és berohantam a fürdőszobába, rácsapva az ajtót a kuncogására.
181
Angyalcsillag
Huszonkilencedik fejezet Beálltam Claire régi parkolóhelyére. Mindenki úgy nézett, mintha kísértet lennék, de amikor megismertek az ablakon keresztül, tették tovább a dolgukat. Pár percig csak ültem ott, nem szálltam ki, nem kapcsoltam be a gigantikus megahifit, ami még mindig az autóban volt, bár a gombok komolyan csábítottak. Ez az alkalom most más volt, mint a többi, amikor az autóban ültem. Nem csak azért, mert most én fogtam a kormányt; Claire sokszor engedte, hogy gyakoroljam a vezetést. Egyszerűen csak magányos voltam. Megpöcköltem a vanília aromájú illatosítót az ujjammal, néztem, ahogy hintázik, és azokra az időkre gondoltam, amikor Claire meg én kocsikáztunk, elmentünk valahová. Mindig hárman voltunk: én, Claire és ez az autó. Volt, amikor télen, éjszaka letekertük az ablakokat, miközben a fűtés gőzerővel dolgozott, és aki csak látott minket teli tüdőből énekelni és kocsikázni fel-le az utcákon, azt hitte, megőrültünk. Azt hiszem, egy részem azt remélte, hogy valami megmaradt itt mindebből, beleivódott a bőrülésekbe, és hogy mihelyst beülök a kocsiba, Claire emléke olyan erősen tör rám, hogy felélednek a régi idők, és örökké velem maradnak. És akkor soha többé nem kell éreznem a hiányát. De nem volt ugyanaz. Claire elment.
182
Pandora’s TeAm
Becsuktam a szememet, és a körülöttem terjengő vaníliaillat hamarosan émelyíteni kezdett. Újabb gyötrő, valószerű látomás sújtott le rám, méghozzá jó erősen. Láttam magam előtt, hogy egy másik autóban ülök, egy szögletes formájúban, amit egy teljesen más illat tölt be. Az ő autójában. Az ő illatával. Aztán őt is elveszítem. Ez elviselhetetlen volt. Kiszálltam, és becsuktam magam mögött az ajtót, vissza se fordultam, hogy még egy pillantást vessek az autóra, ami most már az enyém; csak bementem az iskolába. Szavak ezrei úsztak át a folyosókon, hangok ezrei, én mégis csak a bántó csendet hallottam. Lábaim automatikusan haladtak szokásos útjukon, teremről teremre, én pedig érdeklődést színleltem, és azt tettem, amit vártak tőlem. Az utolsó óra is véget ért, de Garrethnek még színét sem láttam. Valami meglepetés. Hirtelen az a nap jutott eszembe, amikor nem találtam őt sehol. Hirtelen ideges és rémült lettem. Már a gondolattól is összevissza kalimpált a szívem, hogy összefuthatunk, és mivel nem így történt, a dübörgés a mellkasomban elviselhetetlenné erősödött. Már csak arra tudtam gondolni, hogy felhangzik az utolsó csengetés, és kirohanok az autóhoz, amiről még mindig nem tudtam elhinni, hogy az enyém. Az én autóm. Valahogy furcsán hangzott. Mihelyst megszólalt a csengő, felkeltem a székemből és mélabús kábulatban kisétáltam a folyosóra. Az „el kell rohannom” érzése minden lépéssel erősödött bennem. Befordultam a sarkon, egyenesen a folyosó végére mentem, az öltözőszekrényhez. Szórakozottan forgattam a számzár kerekét, amíg a zár egy kattanással ki nem nyílt. A szekrény aljába tömve hevert az egy hete használt tornaruhám a tornazsákomban, és ahogy benyúltam, hogy kiszedjem, az az érzésem támadt, hogy már nem vagyok egyedül. Kihúztam a fejemet az öltözőszekrényből, és azonnal észrevettem, hogy áll mögöttem valaki, aki egy szuper koptatott farmert visel. A szívem hevesen vert. Annyira jellemző Garrethre! Hagyja, hogy végigidegeskedjem a 183
Angyalcsillag
napot, aztán feltűnik, tudva, hogy úgyis a nyakába omlok és megbocsátok neki. – Ez a meglepetésem...? És csakugyan nagyon meg is lepődtem, mert Ryan barna szemét pillantottam meg. Összehúztam magam, és vissza akartam bújni a szekrénybe. Bármit is akar mondani nekem, az jó nem lehet. Legalábbis a legutóbbi találkozásunk után. – Szia, Teagan! Egy pillanatra ledöbbentem. Csak nem udvarias? – Azért hirtelen nem némultál meg, ugye? – Széles vigyor ült ki az arcára, és mély gödröcskéket rajzolt a szája sarkaiba. Tulajdonképpen egész helyes volt. Fúj! Mi nem jut eszembe? – Elnézést, mi most beszélgetünk? – Visszafordultam a szekrényhez, és kivettem a hátizsákomat. – Szeretném, ha adnál nekem még egy esélyt. – Nekitámaszkodott a mellettünk lévő szekrénynek. Becsaptam a szekrényajtót. – Rendben. Mit akarsz? Tekintete az örökösen zsibongó folyosóra kalandozott, majd vissza, figyelmét lekötötte, hogyan suhognak a sportcipői, amikor egymáshoz dörzsöli őket. Kezdtem elveszíteni a türelmem. – Bocsánatot szeretnék kérni, Teagan. Sajnálom, hogy ilyen seggfej voltam. Nem is tudom, mi ütött belém. Visszagondoltam arra az estére, amikor őszintén rettegtem tőle, amikor ijesztőnek és fenyegetőnek láttam, és mikor leomlott közöttünk az a cseppet sem meglepő fal, és csak egy rakás szörnyű kérdés maradt a helyén. De most csak egy srác arcába bámultam, aki már nem ugyanaz, mint korábban. Megváltozott, akárcsak én. Aztán az jutott eszembe, hogy talán nem is az ő hibája. Valószínűleg nem is sejti, mi történt. – Ne haragudj, hogy megvádoltalak... – feleltem. – Semmi baj. Mondom, seggfej voltam. 184
Pandora’s TeAm
Az emberek megbámultak, ahogy elmentek mellettünk. Először Claire kocsijával tűnök fel a suliban, és most csöndes beszélgetésbe elegyedem a régi pasijával. Tudtam, hogy minek tűnik ez az egész, de nem igazán érdekelt. Ryan nagyot sóhajtott. – Teagan, én nem is tudom, hogy ki vagyok tulajdonképpen. – Fáradtan rám mosolygott. – Annyira hiányzik. Nem tudom elmondani, milyen érzés, csak annyit mondhatok, hogy pokoli. A fejemet nekitámasztottam a szekrénynek, és visszamosolyogtam rá. – Hidd el, megértelek. Ryan ismét a távolba meredt, elmerült a gondolataiban. Annyira jól ismertem ezt az érzést, és nem csak Claire miatt. És nemsokára újra rám tör majd, mikor Garreth elhagy. Már napok óta formálódott bennem, felkészített a jövőre, de akkor is fájt. – Nézd – kezdte Ryan, megtörve a kínos csendet -, nem várom, hogy barátok legyünk, de nagyon bánnád, ha néha-néha beszélgetnénk egy kicsit? Sokat jelentene nekem. Segítene visszatérni a régi kerékvágásba. Úgy tűnt, nem mer egyenesen a szemembe nézni, de amikor megtette, valami halvány fényt láttam a tekintetében. Valamit, amit mostanában a sajátomban is láttam. Rámosolyogtam, amin ő nagyon meglepődött. – Persze, szerintem nem probléma. Szótlanul visszamosolygott rám. Figyeltem, ahogy távolodik és eltűnik a tömegben, elhagyatottan és összetörve, és akkor megfogadtam magamnak, hogy soha nem felejtem el, hogy ki vagyok. Sőt többé soha nem veszek semmit biztosra. Abban a pillanatban a kezem meglepő módon bizseregni kezdett, és ahogy végigpillantottam a folyosón, Sage-t, Laurent és Emilyt láttam önelégülten átcsörtetni a tömegen. Kis csoportjuk közepén tündökölt Brynn, aki még mindig királynőként uralkodott a Carver gimin. Elment a szekrényem mellett, rám bámult, de nem szólt egy szót sem. Egyszerűen továbbment. 185
Angyalcsillag
Elég sokáig néztem őket ahhoz, hogy lássam, amint Emily felhúzott szemöldökkel pillant Sage-re, szemmel láthatóan azon tűnődött, vajon miért döntött Brynn úgy, hogy továbbmegy és kihagyja a szokásos Teagan-alázó rituálét. Legjobban az lepett meg, hogy Lauren, aki pár lépéssel lemaradt a többiektől, egyenesen rám nézett és elmosolyodott. Becsaptam a szekrényajtót, és elindultam az ellenkező irányba. Mára vége a sulinak. Ráérősen átballagtam a parkolón a kis fehér autómig, ami egész nap várt rám, mint egy engedelmes kiskutya. Egyenesen a szélvédőre szegeztem a tekintetem, nem mertem máshová pillantani. Nem jöttem rá, hogy honnan jön a különös villogás. Ahogy közelebb értem, a szívem egyre hevesebben vert. Hihetetlen. Egész nap be voltam sózva. Vártam. Kerestem. Nem mutatkozott az iskolában, és a nap folyamán sokszor szerettem volna sírva fakadni vagy felordítani emiatt. Kinyitottam a kocsiajtót, becsúsztam, és a visszapillantó tükörhöz nyúltam. Nem tudtam visszatartani a mosolyomat. A kéktopáz rózsafüzér lógott a tükrömön, és az egyik láncszem belsejében egy pici papírtekercset találtam. Nekem órákig tartott volna, hogy ilyen szorosan összetekerjem. Nagyon óvatosan kibontottam a rizspapír vékonyságú lapot, és azonnal megbocsátottam Garrethnek a távolmaradásáért. Elképesztő illata szétáradt a finom papírról, és úgy töltötte be az autót, mint egy ölelés. Könnybe lábadt a szemem. Alig pár óra egyedül, és máris borzalmasan hiányzott. Hogyan fogom túlélni, ha örökre elhagy? Megtöröltem a szememet. Attól féltem, hogy a könny rácsöppen a papírra, és elmosódik az üzenet. Te is hiányzol nekem. Vár rád a meglepetésed... Úgy vélem, itt az ideje, hogy a barátod elvigyen téged egy randira. 186
Pandora’s TeAm
G. Remegett a kezem. Legalább tízszer olvastam el az üzenetet, mire felfogtam. Elfordítottam a slusszkulcsot, és a kis autó életre kelt, motorja vidáman duruzsolt a szívemmel együtt. Aztán így, kettesben hazamentünk, hogy felkészüljek a randira.
187
Angyalcsillag
Harmincadik fejezet – Fejezd be a járkálást! Lyukat koptatsz a fába, és nem fér bele a költségvetésbe, hogy rendbe hozassuk a padlót – szólt ki anyám a nappaliból. – Bocsánat! – kiáltottam, miközben vagy ezredjére kukucskáltam ki az ablakon. – Itt van. Szia! – Várj csak egy kicsit! Ha úriember, ide fog jönni az ajtóhoz. – Anyám kisétált az előszobába, kíváncsi volt rá, vajon Garreth kiálljae a lovagiasság próbáját. Dühösen néztem, alig vártam, hogy kettesben legyek vele, és a türelmetlenség nem a legjobbat hozza ki belőlem. Anyám meg azt várja tőlem, hogy végigjátsszam a játékát! – Anyu, tudod, hogy nem szalagavatóra megyünk. Ez csak egy randi. Nem nagy ügy. – Ha nem nagy ügy, akkor miért koptattad lyukasra a padlót az elmúlt félórában? – Mosolyával az orrom alá dörgölte, hogy ezt a csatát ő nyerte, és most meg kell várnom, hogy meghallja a lépteket a verandán. A kezem fénysebességgel a kilincsen termett, miközben a fogamat csikorgattam, és a pillantásommal könyörögtem anyámnak, hogy tűnjön el a másik szobában. – Jól van, na! Leszállok rólad. Mulass jól! Csókot nyomott a homlokomra, és visszament a nappaliba. 188
Pandora’s TeAm
Végre kinyitottam az ajtót, és ott állt egy elképesztően csinos fiú fekete bőrkabátban, sötét farmerban. Szemem magába itta a látványát, a lábfejétől a feje búbjáig. Gyors „sziát” kiáltottam anyámnak, és becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán megtorpantam, mikor belebámultam randipartnerem szépséges arcába. Hadrian arcába. Nem tudtam megszólalni. – Jól nézel ki – mosolygott Hadrian gonoszul, mint aki nem látja a döbbenetemet. Nem válaszoltam, vissza akartam futni a házba, a nappali biztonságos melegébe, ahol anyám az esti hírek és a reklámblokkok között kapcsolgatott. Persze ez felvetett egy problémát. Hogyan magyarázzam meg neki, kicsoda Hadrian? Hogy micsoda ő tulajdonképpen? A karom libabőrös lett az esti szellőben. Nem hittem a szememnek. Hadrian? – Hogyan? Miért...? – dadogtam. Mivel semmi mást nem tudtam kinyögni, inkább összeszorítottam a szám, és rábámultam. Egy nagyon is ismerős félelem áradt szét bennem, de ennél is zavaróbb volt a tény, hogy úgy éreztem, maradnom kell. Erősebben vágytam rá, mint arra, hogy megtudjam, miért jött vissza, és hogyan jött vissza. Vágytam rá. – Megértelek. Kissé meglepett, hogy látsz. – Lassan közelített, és éreztem, hogy én is önkéntelenül feléje lépek. Képtelen voltam leállítani magam. Ma este másként nézett ki. Kimondhatatlanul helyes volt, veszedelmes, de mégis más. Nem jöttem rá, miért. Kinyújtotta felém a kezét, és mintha megbabonázott volna, kezemet az övébe helyeztem. Az érintésétől megfagyott az ereimben a vér. A házunk, az utcánk, a szomszédok mintha mind eltűntek volna, a levegő pedig megtelt veszéllyel és csábítással. Hadrian lekísért a tornácról a lépcsőkön át az utcára. – Sétálunk egyet? – kérdeztem. 189
Angyalcsillag
Zsebéből elővarázsolt egy kis fekete kulcscsomót, és ismerős kattanást hallottam: kinyitott egy kocsiajtót. A velünk szemben parkoló fényes, fekete Jaguart bámultam, majd Hadrian felé fordultam, hogy lássam az arcát. – Úgy megy, mint a nyíl – felelte. Nevetése beleolvadt az éjszakába, ahogy minden más is. Ebben a pillanatban tényleg azt hittem, hogy megbolondultam. Szeme úgy ragyogott, mint a félelmetes járgány fényezése, amelyhez közeledtünk. Úriemberhez méltóan kinyitotta az ajtómat, majd becsukta mögöttem, és átsétált a másik oldalra, miközben én csöndesen bámultam az utca túloldalát, zavartan nézve a házunkat. Szótlanul indultunk el az éjszakába. Fogalmam sem volt, hová megyünk, vagy mire számítsak. Ez volt az egyik „meglepetés”, amire nem számítottam. Végül nem bírtam tovább. Kiegyenesedtem az ülésen, és a szemébe néztem. – Hová megyünk? – kérdeztem, összeszedve minden bátorságomat. Figyeltem az arcélét, melyet minden egyes mellettünk elsuhanó utcai lámpa megvilágított. Mindez furcsamód ismerős volt nekem. – Megkaptad az üzenetemet, ugye? – mosolygott rám, végre elfordítva a tekintetét az előttünk lévő útról. – A te üzeneted? – Nahát, nem szereted a meglepetéseket? – kérdezte gonoszkodva. – Kedvesem, csak akkor igazi a meglepetés, ha azt hiszed, hogy az üzenet az őrangyalodtól jött. Úgy véltem, jobb, ha nem fedem fel a valódi feladó kilétét. Az idegességtől görcsbe ugrott a gyomrom. Az üzenet nem Garrethtől jött! Akkor esett le, hogy egy száguldó autóban ülök a pusztítás angyalával, és őrangyalom nem bukkant fel az iskolában, és suli után sem. Tiszta hülye vagyok. 190
Pandora’s TeAm
Zsibbadtan ültem, egyenesen előre bámulva, és megpróbáltam kitalálni, hová megyünk, hogy minél előbb szabadulhassak ebből a helyzetből, amibe őrült módon belesodortam magam. Nem, ezt visszavonom. Amibe buta módon belesodortam magam. Ahogy a fák és az útjelző táblák elsuhantak az ablakom mellett, egy ismerős, nyomasztó érzés kerített hatalmába. Valami itt nagyon nincs rendben. Szívem vadul kalapálni kezdett, és biztosra vettem, hogy ő is hallja. Visszhangzott a mellkasomban és a fülemben. Kinéztem az ablakon, de már annyira besötétedett, hogy csak a saját rémült tükörképemet láttam az üvegen. Lenéztem a térdemre: kezem az ölemben pihent; szörnyen vágytam Garreth érintésére. Talán ha... Bal kezemet Hadrian kezére tettem, kényszerítve ezzel, hogy engedje el a kormányt. Fekete szeme meglepetten ragyogott fel, és határozottan megszorította a kezem, rajtam pedig sötét borzongás futott végig. Az érintése fagyos volt. – Jéghideg a kezed. – Ez volt az első mondatom. A szívem mostanra összevissza vert. Kinyújtottam a kezem, hogy feltekerjem a fűtést, kerestem valami ésszerűséget a szituációban, ám mihelyst a gombokra és a kapcsolókra pillantottam, megzavarodtam. Amennyire idegen volt számomra a kocsi és a vezérlése, olyan ismerős volt a műszerfal összetettsége. Most, ahogy jobban megnéztem, emlékeztetett a hifire Claire... úgy értem, az én kocsimban. Az érzelmeim kaotikus görcsbe rándultak. Rettegtem attól, hogy itt vagyok, méghozzá Hadriannal, hogy mi történhetett Garrethtel, hogy mi fog történni velem... Mégis, mindennek ellenére egy számomra ismeretlen részem azt akarta, hogy maradjak. Maradnom kellett Hangom elárulta bizonytalanságomat. – Hűha, micsoda ketyere! Szóval ezért kerülnek olyan sokba ezek a kocsik! Talán ha megpróbálok normálisan viselkedni, akkor kiszabadulhatok ebből a helyzetből. 191
Angyalcsillag
– Tulajdonképpen egy másik modellel jött ki, de kicseréltem. – Kicserélted? Miért? – Mit számít? Nem olyan volt, amilyet akartam. Egy pillanatig hosszan és keményen néztem rá. – Miért? Nem tetszik a hifi? – ment bele Hadrian a játékba. – Ez ööö... hogy is mondjam?... egy kissé... hivalkodó. – Pont így szeretem. Hivalkodóan – mutatott bársonyos, hideg kezével az elektronikus szörnyeteg felé. Az autó lassított, majd megállt, és láttam, hogy egy öles fákkal szegélyezett út kihalt szakaszán parkoltunk le. Hadrian felém fordult, a műszerfal fényei foltokban világították meg az arcát, én pedig csak szeme mélységes tüzét láttam. – Soha nem akartál valami mást? Valamit, ami talán nem egészen neked való, valamit, amit olyanná igazíthatsz és formálhatsz, amilyenné akarsz? – Közelebb hajolt. Eléggé közel, hogy érezzem az illatát. Ez az illat valahogy veszélyes volt és erős, földdel és fenyővel keveredett, mintha a mellettünk lévő fasor itt nőne az autóban. – Már nem a hifiről beszélgetünk, ugye? – suttogtam, megborzongva a tekintetétől. Éreztem, hogy a bensőm szétolvad, végtagjaim összenőnek a fekete bőrüléssel, és nem engedik, hogy megmozduljak. Az autó, az út, a fák – semmi nem létezett többé, csak az a rám szegeződő szempár. Úgy éreztem, mintha Hadrian magába akarna szippantani, és óvatlanul közelebb hajoltam hozzá, képtelen voltam megállítani magam. – Én téged akarlak, Teagan. – Éreztem suttogásának erejét a bőröm alatt. – Ha veled vagyok, minden megváltozik. Amiről korábban azt hittem, hogy akarom, már semmit nem jelent nekem, mióta tudom, hogy létezel. – Leheletét a nyakamon éreztem. Hallottam, hogy valami dobol a kocsi tetején. Esett az eső. Fehér fénysáv villant a szemem előtt, és összevissza cikázott. Villámlott. A második fénysáv is áthatolt a sötétségen, és arra késztetett, hogy kinyissam a szemem, épp mikor Hadrian megragadta a csuklómat. A 192
Pandora’s TeAm
villámlás visszatükröződött az éjfélnél is sötétebb, hipnotikusan csillogó szemén. Éppolyan megbabonázó volt, mint mikor először láttam, de gyorsan magamhoz tértem. – Nem! – Elhúzódtam, de ő szorosan tartott. Félve ismertem be, hogy egy részem maradni akar. Undorral töltött el, hogy rá vágyakozom. – Te halott vagy! – Nagyon is valóságos vagyok, hála neked. – De hát megöltelek! – Az átváltoztatás sokkal megfelelőbb kifejezés lenne. Nem ölhetsz meg egy őrangyalt, csak átváltoztathatod. A fejemet ráztam. Ez lehetetlen, egyszerűen lehetetlen! Ki kellett jutnom innen, de Hadrian erős keze nem engedett el. – Mielőtt megítélsz, kérlek, hallgass meg! Remegtem. Csupán centik választottak el a legnagyobb ellenségemtől, miközben egyre inkább körülölelt a sötétség. Szédelegtem, kába voltam, és nem tehettem mást, maradtam.
193
Angyalcsillag
Harmincegyedik fejezet Mintha rémálomból riadtam volna fel. A padlón feküdtem, néztem, ahogy a fény a festett üvegek színes háromszögein játszik. Megfordultam. Hadrian háttal állt nekem, éppen egy vörös gyertyát gyújtott meg. Hallottam, hogy a kápolnán kívül még mindig zuhog, de fölöttem, a tető helyén mégsem folyt be a víz. Fölnéztem a sötétségbe, várva, hogy a víz az arcomba fröccsenjen. Eszembe jutott a torony, ami valaha ott állt, magasan az ég felé törve, a torony, ahol Hadrian és én lebegtünk... sodródtunk... körbe-körbe... Egy pillanatra becsuktam a szemem, és két arcot láttam: Hadrianét és Garrethét. A kavargó érzés visszatért és elszédített. Megadóan sóhajtottam. Az életem kiszabadult az irányításom alól. – Halottnak kellene lenned – szakadt fel belőlem a hörgés a hirtelen vett levegő miatt. Hadrian azonnal megfordult a hangom hallatán, és lassan közelebb sétált hozzám, már-már túl közel. – Hát még mindig nem tanultad meg, hogy a halál csak a kezdet? Különben is, mondtam már, hogy nem ölheted meg azt, ami nem emberi. – Leguggolt, és finoman a kezébe vette a kezemet, majd szétnyitotta, felfedve a tenyeremet. – Ebben van az erőd, de még mindig nem vagy tisztában vele, mit jelent.
194
Pandora’s TeAm
Most annyira más volt, nem olyan fenyegető, mint az autóban. Persze saját félelmem nagyban befolyásolta, hogy milyennek látom őt. Gyöngéden beszélt, kedvesen nézett rám, és volt benne még valami... valami meg nem értettség és fájdalom, én pedig túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy harcoljak vele, vagy akár csak féljek tőle. Néztem nyitott tenyerem, benne a jelem. A minta mélyebb lett, és sokkal határozottabb. – Egész életedben ismertelek, Teagan. – Finoman követte a jelem körvonalát az ujjával. – Csukd be a szemed, és akkor el tudod tüntetni! – Nem! Te csak meg akarsz szabadulni tőle, hogy ne legyen semmi hatalmam veled szemben... – Csak próbáld meg! Te irányítod a jeled. Rám mosolygott, és én kénytelen voltam engedni neki. Becsuktam a kezem, összeszorítottam, majd kinyitottam. Eltűnt! Újra meg újra kinyitottam és becsuktam, de tényleg eltűnt. Hadrianra néztem, feltámadt bennem a harag. – Vissza akarom kapni! – Akkor kívánd azt! Arra számítottam, hogy ellenkezik majd velem, és azt mondja, túl késő, örökre eltűnt. Zavaromban az is eszembe jutott, hogy talán egyszerűen csak tanítani akar. Teljes szívemből kívántam, hogy megjelenjen, és mikor újra kinyitottam a kezem, megint ott volt. Megkönnyebbülés öntött el. Sírni szerettem volna. Szívem erősen vert, – Nem értem. – Hatalmadban áll előidézni dolgokat. – Megfogta az államat, és felfelé fordította az arcom, a gyertyafény felé. – Lábaim mindeddig olyan utat koptattak, melyet többé nem kívánok követni, ám ezt az ösvényt már nem lehet eltörölni, és a tetteimért örökké fizetni fogok. Te félbevágtad a csillagomat, és ezzel kettészakítottál engem. Már régóta nem tudtam, hogy ki vagyok, mert valami más mindig eltakarta lényem egyik felét, és én is féltem az ismeretlentől. Ezt törted szét bennem. Nem látod, Teagan? Ez a te erőd. Te vagy a 195
Angyalcsillag
kulcs az igazsághoz. Az igazsághoz, ami mindannyiunkban és mindenben benne van. Az arca annyira komoly volt és őszinte. Tényleg meg akart változni? Ezért vonzódtam hozzá, mert megláttam benne a maradék jóságot? Vajon segíthetek neki valahogy jóvátenni? – Igen, segíthetsz. Segíthetsz rajtam. – Honnan tudtad, hogy erre gondoltam? – kérdeztem, bár különösebben nem lepődtem meg. – Mint mondtam, jól ismerlek, Teagan. – Közelebb hajolt hozzám, kezét az enyémbe csúsztatta, és mintha már nem is lett volna annyira fagyos az érintése. – Félek, hogy túl sok rosszat tettem itt, a te világodban. Ha a mennyország még egy esélyt adna nekem... – Hadrian elfordította a tekintetét, és nem fejezte be. Ismét felém fordult. Először láttam meg egy árnyalatnyi zöldet abban a feketeségben. A sötétség elkezdett oszlani, átengedte helyét a régi fénynek, ami ő volt valaha, és ezzel kezdett szétporladni mindaz, ami oly régóta irányította őt. Gyönyörű volt, ragyogott, és hamarosan ismét önmaga lehet. Azzá válhat, ami a rendeltetése: angyallá. Most már tudtam, hogy képes vagyok segíteni rajta. Ebben állt az én hatalmam: a gyógyításban. Igazságot hozok az eltévelyedetteknek. Ajka centiméterekre volt az enyémtől. Azt akartam, hogy ilyen közel maradjon... Azt akartam... Reccsenő hang hallatszott alólunk. A szemem sarkából láttam, hogy színes fények mozognak, suhannak át a padlón. A színes üvegek háromszögei találkoztak és mintába rendeződtek. Mintha a padló saját akarattal rendelkezne, egy kört rajzolt körénk, a vörösre színezett üvegek hegyes csúcsai pedig egy nyolcágú csillagot. Abban a pillanatban a gyertyák hirtelen felborultak, a kiömlött viasz pedig egybefolyt a körvonallal. Apró lángjaik egy szempillantás alatt nagyobbak és magasabbak lettek. Csapdába estünk a kör közepén, a csillag szívében, egy félelmetes hatalom markában. – Teagan! – szólított valaki. 196
Pandora’s TeAm
Kiszakítottak az álmomból, de én nem akartam menni. Annyira kellemesen meleg volt. De kitéptek belőle, és félredobtak. Csak amikor földet értem a hideg padlón, a körön kívül, akkor láttam világosan, mi történik. A csillag belsejében Garreth és Hadrian állt egymással szemben, a lángok a lábukat nyaldosták, azzal fenyegetve, hogy valamelyiküket lerántják. Két angyal: az egyik a fényé, a másik a sötétségé. Mindkettő gyönyörű. Mindkettő erős. Az egyik a szereteté, a másik a pusztításé. És ott álltam én, a körön kívül, és mindkettejüket akartam. Ha Garreth nem jelenik meg, meggyőztem volna magam, hogy meg tudom változtatni Hadriant. Vajon tényleg képes lennék azzá tenni őt, aminek Isten szánta – és így megtarthatnám őt magamnak? Akkor értettem meg, hogy mindennek ára van. Meddig kellett volna elmennem, hogy ezt belássam? Bármit megadtam volna azért, hogy megtartsam Garreth láthatatlan és feltétlen szerelmét, és aztán hagyjam, hogy Hadrian elfoglalja a helyét az emberek világában. Garreth szilárdan állt, miközben a lángok már-már a kör belsejét fenyegették. Farkasszemet nézett Hadriannal, bármire képes lett volna az én örök védelmezőm. – Úgy tűnik, Teagan lát benned valamit, ami szerintem nem létezik – kezdte Garreth. – Ne tévesszen meg az ártatlansága! Neki is megvan a sötét oldala – válaszolta Hadrian, – Nem gondolod, hogy ismerem őt annyira, hogy tudjam? – vágott vissza Garreth. Hadrian nevetésétől libabőrös lettem. Kénytelen voltam elismerni, hogy volt benne valami, ami kellett nekem, amit kívántam. De Garreth sokkal többet jelentett, és csak remélhettem, hogy ezt el is hiszi nekem. Kétségbeesetten próbáltam kiötölni egy tervet. Mit áldozna fel az ember azért, akit szeret? Jól tudtam, hiszen ezt tapasztaltam nap nap után. Önmagát. Feltápászkodtam és beléptem a körbe. A lángnyelvek fenyegetően rám csaptak, de csak egyetlen testrészemben éreztem heves lüktetést: a jobb kezemben. A két angyal közé álltam, és Hadrian elé emeltem 197
Angyalcsillag
a tenyerem. Hagytam, hogy a lángok melege beszivárogjon a jelembe, így aktiválva az erőt, amit az őrangyalom bennem raktározott el. Hadrian arca összerándult, ártatlanul nézett rám, én pedig legbelül reszkettem a félelemtől, mikor egy pillanatra felmerült bennem, hogy mi történhetett volna. Ekkor két erős kezet éreztem a vállamon, és ez meggyőzött arról, hogy helyesen cselekszem. Garreth kellemes illata erőt öntött belém, és leleplezte Hadrian tökéletes színjátékát. Feltárta az igazságot, ami a látszat mögött valójában megbújt. Mert ez volt Hadrian: látszat. A világ akkor a feje tetejére állt, az égbolt, amely az előbb még a lerombolt torony felett feszült, most alattunk feketéllett, a talpunk alatt pörgött-forgott, mint egy viharos lyuk, ami mindent beszippant, amit csak el tud érni a mi világunkból. A helyiséget mintha ezer láng világította volna meg, ahogy a színes üveg darabkái elrepültek mellettünk, bele a sötét, örvénylő üregbe. A jobbom teljes erővel lángolt, le kellett fognom a bal kezemmel, miközben a Garrethtől kapott fény erejének minden szikrája kiáramlott belőle, és belecsapódott Hadrian mellkasába. Rosszul lettem, szerettem volna elfordulni, de Garreth erős, biztos kézzel tartott, Hadrian térde megrogyott, kétségbeesetten markolta meg a kezemet, a tenyerem erejében keresve menedéket. Találkozott a tekintetünk, láttam benne a zöld fényt izzó lángokban ragyogni. Ezzel próbált meggyőzni, hogy segítsek neki. Becsuktam a szemem, és azt kívántam, hogy a gyönyörű, kacskaringós jel eltűnjön a tenyeremből. Végre tisztában voltam a saját erőmmel. Kinyitottam a szemem, és a mentőöv, melybe Hadrian kapaszkodott, eltűnt. Hadrian belezuhant a sötétségbe. De a padló már nem akart tovább tartani bennünket sem, és Garreth kilökött engem a körön kívülre épp abban a pillanatban, amikor az üvegcsillag összetört, és darabokban a mélységbe hullott. Csak álltunk és néztük, amint Hadrian után zuhantak a színek. 198
Pandora’s TeAm
Ezután elárasztott bennünket valami hatalmas, narancssárga fény. A lángok életre keltek. A kicsiny kápolnát hamarosan sűrű, szürke füst töltötte meg, mely mintha le akarta volna szaggatni a bőrt a nyakamról. Garreth és én másodperceken belül elvesztettük egymást. – Garreth! – sikítottam. Hangom visszaverődött a hatalmas helyiség falairól. – Garreth! Térdre rogytam, kétségbeesve próbáltam visszatartani a lélegzetem, nehogy beszippantsam a pernyéket, amelyek úgy táncoltak körülöttem, mint megannyi szellem. Kúszni kezdtem, de hogy hová, arról fogalmam sem volt. Valami szilárd tárgy után tapogatóztam, és éreztem, hogy a fal megadja magát, és leomlik. Átkúsztam a köveken, ujjbegyeimről lehorzsolódott a bőr. Végre kiértem a kápolna romjai közül. Beszívtam a hideg levegőt, ám az erdő már megtelt a sűrű füsttel és az árnyakkal, ahogyan szétrepült a hamu, és megkapaszkodott a fákban és a bokrokban. Apró szikrák pattantak az élő pokol felett; mozdulatlanul lebegtek a levegőben, mintha csak azt fontolgatnák, hol akarnak leszállni, majd kecsesen a földre hulltak, miniatűr tüzüket a száraz bokrokon lobbantva fel. Garrethet azonban nem láttam sehol, és a rémület szétáradt a csontjaimban. A tűz egyre terjedt. A lángok versenyt futottak a tisztáson, onnan pedig tovább az út felé. A levegőben szirénák hangja visszhangzott, mintha az egész város lángokban állt volna. Kimerültem, a lábam felmondta a szolgálatot. Fejemet odanyomtam az öreg fa simára koptatott kérgéhez, amin Garrethtel ültünk, és kitört belőlem a visszafojthatatlan zokogás. Mellkasomra halálos szorítás nehezedett. Csak Garrethre tudtam gondolni, és a szívemet darabokra szaggatta a félelem. Hadrian, úgy tűnt, örökre elment, de attól féltem, Garreth is. Éreztem, amint a füst körülölel, lassan elhomályosítva az érzékeimet. A szirénák édes énekére becsuktam a szememet, és siratni kezdtem az őrangyalomat.
199
Angyalcsillag
Harminckettedik fejezet A fejem oldalra billent, forgott körülöttem a szoba, majd lassan megállt. Végre ki tudtam venni a fehér szekrényeket, az egyszerű, szürke széket és a kommersz linóleumpadlót. Kerestem a hang forrását, ami folyamatosan a fülemben csengett: egy gép duruzsolt a szobában. Úgy hangzott, mintha víz folyna valahol, és rögtön elképzeltem, hogy a szívem tartalma csordogál ki belőlem. Ez megmagyarázta volna, miért nem érzem többé. Egy hatalmas, álló fémdoboz volt a bűnös, így ismét becsuktam a szemem: szívesebben aludtam volna, mint hogy azon tűnődjek, hogyan kerültem kórházba. Óvatos lépteket hallottam, mire lassan újra kinyitottam a szemem. – Szia, édesem! – Anyám hajolt oda hozzám. Úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludt. – Nemsokára itt lesz az orvos. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de az ajkam száraz és repedezett volt. Meg akartam kérdezni, hogy megtalálta-e valaki Garrethet, de ahogy a neve eszembe jutott, újra rám tört a zokogás. – Ó, cssss! Semmi baj, drágám, rendbe jössz. – Anyu hátranézett a válla fölött, és félrehúzódott. – Nos, hogy van a betegünk? Nem láttam az orvos arcát onnan, abból a pozícióból, azt viszont igen, hogy anyám elvörösödött. A férfi aztán belépett a látómezőmbe, megállt, és anyámra mosolygott, azután felemelte a 200
Pandora’s TeAm
jobb kezemet, amit – ez a részlet eddig valahogy elkerülte a figyelmemet – vastagon betekertek fehér pólyával. Ránéztem az orvosra, majd anyámra, majd ismét az orvosra. – Mondanom sem kell, nagyon szerencsés vagy, ifjú hölgy. Majdnem az egész város lángba borult múlt éjszaka, és neked csak a kezed sérült meg. Igazi hős vagy – mondta bólogatva. Hős? Miért lennék én bős? Félbe akartam szakítani, hogy millió kérdést tegyek föl, de képtelen voltam megformálni a szavakat. És ha túl mélyen lélegeztem, úgy éreztem, a mellkasom fel akar robbanni. Anyám lepillantott a bepólyázott kezemre. – Marad forradás? – Sajnos igen, de az égés nyoma egész helyes mintát rajzol ki. Nagyszerű harci sérülés lesz, mutogathatod majd a barátaidnak. – Az orvos az ágy lábához lépett, és valamit írni kezdett a kórlapomra. Harci sérülés. Jópofa. A doktor felnézett a jegyzeteiből. – Hamarosan újra tudod majd használni a kezed. Már csak pár hét van hátra a suliból, ugye? Mindjárt itt az érettségi? – Még van egy éve – válaszolta helyettem az anyám. Próbálta fenntartani a beszélgetést az orvossal, és örömmel használt fel engem ürügyként. – Harmadikos? Az én lányom is pont ennyi idős. Meresztgettem a szemem, hogy lássam a névtábláját, de a vezetékneve nem volt ismerős. – Csak azt nem értem, hogy lehet... – harapta el a mondat végét. – Annyit mondhatok, mindketten nagyon szerencsések vagytok. Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan! Gyógyulj meg, Teagan! Rendben? Az orvos megveregette az ágyam végét, majd kilépett a szobából, de előtte még újra megvillantotta a mosolyát, ami nyilvánvalóan anyámnak szólt. – Mi volt ez az egész? – sikerült végre kinyögnöm. – Nem igazán tudom – mondta anyám, de az arca mindent elárult. 201
Angyalcsillag
A változást nem lehetett tovább feltartóztatni, és akár felkészült rá az anyám, akár nem, az életnek tervei voltak vele. A furcsa kis pillanat elmúltával azonban az arcom eltorzult, és szomorúság töltötte meg a szívemet. – Nem ilyennek képzelted az első randit, ugye? – Anyu leült az ágy szélére, és ujjaival megigazította a durva kórházi takarót. Elfordítottam a fejemet, a szemem ismét megtelt könnyel. – Tényleg az egész város lángra lobbant? – kérdeztem. – Csak egy része. Főként a mezők. A Bartlett korcsolyapálya is tönkrement. A rendőrség most is nyomoz. Égett az arcom, mikor arra gondoltam, hogy be kell ismernem: én okoztam a tüzet. Ha megemlíteném Hadriant, és elmebajra hivatkoznék, az talán működne, de nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. – A tűzoltóparancsnok úgy gondolja, elektromos hiba okozta. – Elektromos hiba? – Tudod, abból az öreg raktárból, ahol a gyerekek szoktak játszani. Azt a romhalmazt már régen le kellett volna bontani. Biztos mindenki nagyon fog örülni, ha végre eltűnik. – Megérintette az arcomat. – Szomjas vagy? Leszaladok a büfébe teáért, vagy keresek egy nővért itt valahol. Azzal felkelt, és kidugta a fejét az előtérbe, mielőtt még tiltakozhattam volna, aztán visszafordult. – Azonnal visszajövök. Csak csukd be a szemed, és pihenj! – És már ott sem volt. Engedelmeskedtem, mert nem volt jobb dolgom, de azonnal megbántam. A steril szoba csendjében az agyam elkezdett kattogni, Garreth emléke töltötte ki a gondolataimat. Soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Megpróbáltam az akaratommal előcsalni a szárnyak hangját a kicsiny szoba sarkából, vagy mondjuk a függöny mögül, de nem történt semmi. Már épp fel akartam adni, amikor meghallottam. Erőtlenül ugyan, de ott volt. Magam mellett éreztem. Éreztem az illatát, de nem csak az övét: összekeveredett a tűzzel, ami a kápolnában körbevett 202
Pandora’s TeAm
minket, fűszeres, csípős és füstös volt – de akkor is az övé. Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam, valóban ott van-e mellettem, de tudtam, hogy nem lehet. Nincs itt. Nem akartam elveszíteni ezt a pillanatot, úgyhogy szorosan csukva tartottam a szemem. – Kinyithatod, te kis buta! – Gyönyörű, fátyolos volt a hangja. – Nem akarom. Nem is vagy itt igazából, és ha nem láthatlak, akkor vacakul érzem majd magam. – Csak nyisd ki! – mondta halkan. Felemelte a bekötött kezemet, majd finoman visszatette mellém. Kinyitottam a szemem, és az előttem lévő ragyogó fényre szegeztem a tekintetem. Nem láttam senkit. Miért is hallgattam rá? Ez most már mindig így lesz, amíg nekem is követnem kell őt. Talán hozzászokom. De akkor a nap elbújt egy felhő mögé, magával vitte a vakító fényt is, és én hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Te itt? Tényleg itt vagy? Hogy lehetséges? Elég idétlenül festhettem, ahogy a kék-fehér kórházi hálóingemben vigyorogtam. Aztán még jobban elbambultam. Garreth az ágyam szélén ült, ugyanolyan kórházi hálóinget viselt, mint én, de elképesztően jól nézett ki benne – ezt képtelen lennék utána csinálni. Mindketten felnevettünk, aztán hozzám hajolt és megcsókolt. – Valódi vagy? – Azt hiszem, ezt a kérdést inkább magamnak szántam, csak valahogy kicsúszott a számon. – Ez a hatalmad része. Még nekem sem volt fogalmam az erejéről. A fejemet csóváltam. Nem tudtam, mit mondjak, vagy mit kérdezzek. Garreth folytatta: – Egy szóba tudnám összesűríteni a lényeget: igazság. – Ismét felemelte a bekötött kezemet. – Nagyon nehéz megteremteni a lélek egységét, de neked sikerült. Kiálltál amellett, amit a szíved mélyén hittél, és soha nem is engedted el. Soha nem veszítetted el önmagad. Beismerted ugyan, hogy csábít a sötétség, de nem omlottál össze. Szinte lehetetlen volt átlátni Hadrianon; Mathur és a többi őrangyal nagyon büszkék rád. – De hogyan lehet, hogy most itt vagy velem? Azt hittem, örökre elvesztél. A tűz... 203
Angyalcsillag
A csókja állította le zavaros beszédem. – Úgy tűnik, itt maradok. – Úgy érted, hogy... ? – Összeakadt a nyelvem. – Akkor te most... – Nem, nem úgy, ahogy te. Amikor utánam jöttél, megmutattad, hogy amíg hiszünk valamiben, bármilyen kockázatot megéri vállalni, akkor is, ha belebukhatunk. Látod, maradnom kell Nem hittem a szememnek, se a fülemnek. Annyira emberi volt, zilált és agyonhajszolt – de ez maradjon a mi titkunk! Számomra soha nem volt csodálatosabb. – Ne érts félre, így is megtalálom a módját, hogy megvédjelek. – Felnevetett. – Persze lehet, hogy én fordulok majd hozzád védelemért. Ki fogsz túrni az állásomból! Értetlenül ráztam meg a fejem. – Te mentettél meg engem a tűztől. – Kék szeme szinte lyukat égetett belém. – Én mentettelek meg téged? De hogyan? Erre gondolt az orvos? – Rám találtál, mikor a fák között feküdtem. Nem tudom, hogy csináltad, de sikerült kivonszolnod. Amikor kiértünk az útra, egy autó arra jött, és te leintetted. És most itt vagyunk. Azután mosolygott, fölém hajolt és megcsókolt. Becsuktam a szememet, elképzeltem a történteket, de elég hihetetlennek tűnt. Kivéve őt. Ő valódi volt. Velem volt, és soha többé nem akartam elveszíteni. Aztán valami furcsa érzés kerített hatalmába. Az igazság. Kiszabadítottam az igazságot. Hadrian. Közelebb húzódtam Garrethez, és teljes szívemből azt kívántam, hogy a fejemben kavargó kérdések eltűnjenek. De ha ő itt marad velem, akkor tartozom neki annyival, hogy őszintén elmondom a teljes igazságot. Kezembe vettem a kezét, vigyázva a kötésemre. – Azt mondtad Hadriannak, hogy láttam benne valamit, ami szerinted nem is létezik. Egy részem még most is látja, és most is 204
Pandora’s TeAm
hiszi, hogy létezhet... – Összezavarodtam. Garreth a számra szorította az ujját, nem hagyta, hogy folytassam. – A te erőd az igazság, Teagan. Ha úgy véled, hogy ez az igazság Hadriannal kapcsolatban, akkor nem győzhetlek meg ennek az ellenkezőjéről. Ez egy olyan tudás, amellyel kapcsolatban nem állíthatok semmit, és nem ítélkezhetem. Te átláttál azon az illúzión, amelyet ő annyi munkával teremtett. Talán ez volt minden. – De mi van, ha csak azt látom, amit látni akarok? Mi van, ha én segítek az illúzió létrehozásában? Garreth pillantása simogatott. – Nem. Én azt hiszem, látod az igazságot. A sötétség nagyon meggyőző tud lenni. Másfelől viszont talán kissé elhamarkodtam a leszámolást, mivel nagyon sokat jelentesz nekem. Nem hagyhattam, hogy elvegyen tőlem. – Megrázta a fejét. – Azt mondtad, hogy egy részed még mindig látja a jót Hadrianban. Ha így érzed, akkor ő még most is létezik. És ha te vagy az egyetlen, aki ezt látja, akkor ő kizárólag miattad él. Ahogyan én is. Ekkor jöttem rá, hogy sosem beszélhetek Garrethtel arról a bennem kavargó zűrzavarról. Olyan sok mindent feladott azért, hogy maradhasson. Nagyon boldoggá tett, hogy nem kell nélküle élnem, hogy szerethetem itt, a Földön egész életemben, de nyomasztott a gondolat, hogy Hadrian továbbra is odakint vár rám. Garrethhez hasonlóan ő is miattam létezett. Bántott, hogy megérintett a sötétsége, hiszen valahol, a lelkem mélyén vágyódtam az izgalom után, amit a lénye jelentett számomra. De Garrethet szerettem. Ő az enyém, és bármit megtettem volna, hogy elnyomjam a Hadrian iránti érzéseimet és hű maradjak az őrangyalomhoz. De vajon megérdemlek ilyen ajándékot? Garrethet valamilyen céllal küldte hozzám az ég, de ez vajon a végzet beteljesítése volt, vagy inkább egyfajta próba? Eszembe jutottak Mathur szavai, hogy egy embernek több őrangyala is lehet. Ilyen ember volnék? Vajon mindkét részemnek van egy őrangyala? A fényes és a sötét oldalamnak is?
205
Angyalcsillag
Megcsókoltam Garrethet, hogy megmutassam neki, mit jelent a számomra. Mégis megborzongtam, amikor becsuktam a szemem, és megláttam Hadriant. Semmi kétség, nehéz lesz kiverni őt a fejemből.
206
Pandora’s TeAm
Harmincharmadik fejezet – Ébresztő, álomszuszék! Mint egy gyönge szellő, úgy kúszott a hangja hozzám. Félrelöktem az orromat csiklandozó tollat, megpróbáltam elkapni, de csak egy ujjat sikerült. Megvagy! – Gyerünk, Teagan, fel kell kelned! – És minek kellene felkelnem? Mostanság rengeteget aludtam. Az éjszaka közepén, amikor megéreztem magam mellett a teste melegét, miután belopakodott, túlságosan is mély, kellemes álomba merültem. Már nem gyötört semmi. – Tudod te. – Visszafeküdt, teljes hosszában elterült keresztben az ágyamon, karjait a padló felett lóbálva. Garreth igazán jól érezte magát az új szerepében. Gyakran emlékeztetnem kellett magam, hogy ő nem az, aminek látszik. Továbbra is angyal. – Idősebbnek érzed magad? Sóhajtok, és az oldalába fúrom a fejemet. Belélegzem őt. Fűszeres... hmmm... Ez újra álomba ringat. – Újra motyogtál – ugrat.
207
Angyalcsillag
– Mondtam már. Nem motyogok. – Érvelésemet azonban elfojtotta, hogy még mindig a bőréhez szorítottam az arcom. – Rendben, akkor megharaplak. Ekkor felültem, ő pedig hirtelen elkomolyodott, és egy pillanatra megijedtem. Hónapok teltek el a kápolnában kitört tűz óta. És azóta, hogy az ő neve utat tört a homloklebenyembe. Elfojtottam az emlékét, tagadással próbáltam megtörni a nagy illúziót. És ez működött. Ez az időszak maga volt a földi paradicsom. Közben meggyőztem magam, hogy a Hadrian iránti érzéseim, vagy bárhogy is nevezzem őket, megtévesztésből fakadtak, ő rendezte így, hogy kitéphessen engem az őrangyalom karjából. Próbáltam elnyomni magamban a bűntudatot, mert a bűntudat méreg. De hallgattam. Nem vallottam be a gondolataimat. Eltiportam őket, hagytam őket elsüllyedni és eltűnni. Garreth elszántan tanulmányozta az arcomat. – Most épp merre jársz? Ránéztem, nem tudtam, mit mondjak. – Most is motyogok, azt hiszem. Csak épp nem hallod. Mosolyogtam. Ránéztem a naptárra az asztalomon. Olyan buta kis feltámasztós fajta volt, rajta egy csupasz macskával, egy kis apróság anyámtól. Mondom, butaság. Aznap volt a születésnapom: augusztus nyolcadika. De az idén, úgy tűnik... nem páratlan, nem különleges, csak más. Nem is tartanám fontosnak, ha a nyolcas számnak nem lenne jelentősége, de ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szám, önmagát tükrözve, visszabámult rám. Két nyolcas, 8/8. Egyik Garrethé, a másik Hadriané. Jelentheti a kezdetet és a véget is, de most még nem tudom rávenni magam, hogy elgondolkozzam rajta, melyik lehet. – Boldog szülinapot! – Garreth egy kék rózsafüzért lóbált a szemem előtt, és édesen megcsókolt, miközben a lánc beletekeredett a tenyerembe. A jelemet formázta, épp úgy tekeredett és csavarodott. Tökéletes páros. 208
Pandora’s TeAm
– Ez nem éppen meglepetés, de úgy adódott, hogy ez a legértékesebb dolog, amit adhatok. – Láttam a szemén, hogy nem tudja biztosan, méltányolom-e az ajándékát, pedig kimondhatatlanul sokat jelentett nekem. – Imádom. Annyira gyönyörű. – Néztem a finom láncot, a gyönyörű köveket, melyek olyan színben csillogtak, mint a szemei. Tökéletes ajándék. Kezemet az övébe húzta, abba, amelyikben a titkát hordozta, az ő saját angyalcsillagát, és a láncot a kezeink közé zárta. – Akárcsak te. Gyönyörű. Ritka. Értékes. Törékeny, mégis erős. – Köszönöm. Elém állt, és talpra húzott. Végre felébredtem. Garreth valódi randit ígért nekem. Ez egyfajta szülinapi ajándék. Vacsora, gyertyák... meg ami kell. És minden simán ment. Az este nem lehetett volna ennél tökéletesebb. – Megteszel nekem valamit? – kérdeztem Garrethet hazafelé menet. Nem tudom, miért, de még egyszer látnom kellett. Megálltam a kápolna lépcsőjének lábánál, a megrepedezett falat néztem, melyet most növények sokasága nőtt be. Elképesztő, hogy mennyire megváltozik minden, ha magára hagyod, még ha csak egy rövid időre is. Az is csoda, hogy a tűz okozta károk ellenére még nő itt valami, de ha az élet ki akar törni és szét akarja feszíteni a káosz szorítását, nem állíthatod meg. Elképzelem a színes üvegek gyönyörű háromszögeit, a vörös gyertyákat. Elképzelem úgy, ahogy akkor láttam, amikor először jöttem ide Garrethtel. Ha egy átlagember rábukkanna erre a helyre, azt gondolná, az idő okozta a pusztulását. Sosem tudná meg, mi történt itt, és ez így van rendjén. Fölösleges volna. Senkinek nem kell tudnia, hogy egy szempillantás alatt minden megváltozhatott volna. A legjobb, ha elfelejtődik, és hagyjuk, hogy az idő örökre eltüntesse. Végül is, ez is csak egy rom. De itt történt, hogy megismertem az őrangyalomat. Itt történt, hogy figyelmeztetett Hadrianra, itt tudtam meg az igazságot az apámról... vagyis magamról. A kezemre nézek, és végigsimítom a 209
Angyalcsillag
forradást az ujjaimmal. Hagyom, hogy elhalványuljon és láthatatlanná váljon... egyelőre. Már megszoktam, hogy előhívjam és elhalványítsam, és most nézem, ahogy a vonalak békésen beleolvadnak a tenyerem ráncaiba. A hátam időnként picit bizsereg a lapockáim között. Valami más is közeledik, de én csak mosolygok szelíden magamban. Most viszont a boldogság vár, és én az őrangyalom felé sétálok. Nem számít, mennyire látszik emberinek, ő akkor is az én angyalom marad. Eszembe jut, mi mindent adott fel értem, és a kockázat, amit azzal vállalt, hogy mellettem maradt. Régebben félt tőle, de nem annyira, hogy ez szétválasszon minket. Ijesztőbb lenne nem vállalni a kockázatot, és örökre elveszíteni azt, ami a legfontosabb. Embernek lenni és törekedni arra, hogy többek legyünk, valóban csodálatos dolog. De angyalnak lenni, akinek az a kívánsága, hogy ember legyen... az maga a csoda. Másra nem is vágytam soha. Gondolataimat egy váratlan borzongás szakítja meg, és tetőtől talpig beleremegek. Egy név suhan át az agyamon, és tudom, hogy újból szembe kell majd néznem vele. Ki tudja, mikor jön el az a nap? Ő kivárja. Hadrian. A fák a nevét suttogják. Egyre csak vár. Hűvös csendben.
210
