A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai és hatásuk a nemzetállami szuverenitásra A WTO regulációs szerepének értékelése Pongrácz Alex
Az új „lex mercatoria” azon kereskedelmi viszonyok egységes szabályozására törekszik, melyek az állam politikai szférájától függetlenül fungálnak a kereskedők gazdaságilag egységes osztályán belül. A második világháborút követően először jelentek meg olyan globális nemzetközi szervezetek, amelyek az államok számára nemcsak általános célokat, de egyben magatartási szabályokat és mechanizmusokat is kialakítottak – olyan kardinális jelentőségű területeken, mint a pénzügyek, illetve a világkereskedelem. A Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) vállalt kötelezettségek a kölcsönösségre és a diszkriminációtól való tartózkodásra tekintettel alakítják az államok közötti kereskedelmi kapcsolatokat, ezzel korlátozva számos kulcsfontosságú területen a protekcionista kereskedelempolitikai eszközök alkalmazására való lehetőségeiket. The new “lex mercatoria” aims at the comprehensive regulation of trade relations which function independently from the political sphere of state influence within the economically united class of traders. This means that for the first time after the Second World War globalinternational organisations which determined not only general goals for national states but also established rules and mechanisms of conduct – in such vitally important areas as finances and world trade have appeared. Their obligations accepted in the WTO form international trade relations abiding by the principle of mutualism and avoidance of discrimination limiting the possibility of utilising protectionist trade policies in most key areas of operation.
***
A
z 1950-es években a világkereskedelem (export/import) a világ összesített GDP-jének nagyjából 5-7 százalékát adta. Ez az arány a 21. század második évtizedének elejére elérte a 20 százalék körüli értéket. A világtermelés mintegy ötöde kereskedelmi forgalomba kerül, és „ennél is sokkal nagyobb mértékben van kitéve a nemzetkö104
zi versenynek: a kereskedelem soha nem látott szintet ért el, mind abszolúte, mind a világtermeléshez való viszonyát illetően”. A fejlett országokban az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya 1913-ban 11 százalék, 1950-ben 8, 1973-ban 18, 1985ben pedig 23 százalék volt. Ha világméretekben szemléljük ezen adatokat, azt figyelhetjük meg, hogy míg 1870-ben az Külügyi Szemle
A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai export GDP-hez viszonyított aránya 4,6 százalék volt, addig 1998-ra ez az érték már 17,2 százalékos szintre emelkedett.1 A világkereskedelem ilyen szintű bővülésének a hátterében természetesen jól körvonalazható okok állnak. A globalizáció fejleményeként fellépő új aktorok (Nemzetközi Valutaalap [IMF], Világbank, WTO) érvelése teljesen felülírta azt a klasszikus argumentációt, miszerint a gazdasági kapcsolatok a szuverén nemzetállamok közötti kereskedelmi, illetve pénzügyi kapcsolatokon nyugszanak.2 A második világháborút követően első ízben jelentek meg olyan, a nemzetközi gazdaság és kereskedelem komplex és egységes szabályozására törekvő globális nemzetközi szervezetek, amelyek az államok számára nemcsak általános célokat, de egyben magatartási szabályokat és mechanizmusokat is kialakítottak az olyan kardinális jelentőséggel bíró területeken, mint a pénzügyek, illetve a világkereskedelem.3 A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (ITO) létrehozásának meghiúsulását követően, 1947 márciusában, Genfben, 23 állam részvételével jött létre az Általános vámtarifa- és kereskedelmi egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade, GATT), amely egyrészt a szerződő felek külgazdaság-politikai magatartására vonatkozó egyezmények rendszere volt, másrészt viszont jelentős apparátussal és kimunkált eljárási renddel is bírt.4 Blahó András és Prandler Árpád értékelése szerint a GATT nem nemzetközi szervezet, hanem nemzetközi egyezmény volt, amely a titkársá2015. tavasz
ga révén gyakorlatilag szervezetként is funkcionált. Ugyanezen logika alapján a szerzőpáros szerint a GATT tagországait célszerűbb lenne szerződő felekként aposztrofálni.5 Cséfalvay Zoltán a GATT-ot egy „fél évszázadon át sikeres provizóriumnak” tekinti, amely a kereskedelmi liberalizáció területén elért sikerei ellenére egy instabil alapokon álló, két- és többoldalú tárgyalásokra, illetve szerződésekre épülő kereskedelmi rendszer volt, ráadásul a negatív szabályozás eszközeivel élt: szabályait és egyezményeit a nemzetközi áruforgalom elé korábban emelt korlátok lebontása érdekében hozta. Norma- és szabályalkotó tevékenysége ugyanakkor redukált volt, hatásköre elsősorban a feldolgozóipari termékekre terjedt ki.6 A GATT a partnerországok sokaságának laza rendszereként értékelhető. Az előnye egyértelműen az volt, hogy a tagállamok szabadon és önkéntesen választhatták meg, hogy valamely szerződést magukra nézve kötelezőnek fogadnak-e el vagy sem, így mindenki csak a számára elfogadhatónak tartott konvenciókat vállalta. Ez a mechanizmus alapvetően azt szolgálta, hogy a piacnyitás „esetleges negatív hatásai csak fokozatosan érvényesüljenek, és társadalmilag elviselhető, kezelhető keretek között maradjanak.”7 Bruhács János értékelése szerint a GATT jelentős mértékben járult hozzá a világkereskedelem expanziójához, valódi multilaterális kereskedelmi rendszerként funkcionálva pedig megvalósította az iparcikkek vámjainak nagymértékű csökkentését – ugyanakkor kevésbé volt 105
Pongrácz Alex sikeres az egyéb kereskedelmi akadályok, így a mennyiségi korlátozások, illetve a szubvenciók kiküszöbölésében.8 A szerző e sikerek sorában említi azt is, hogy a GATT szervezeti keretet biztosított a világkereskedelmi tárgyalások számára a multilaterális egyeztetések (az ún. fordulók vagy roundok) során.9 E véleményt osztja Simai Mihály is, aki szerint az egyezmény égisze alatt szervezett tárgyalási fordulók jelentős mértékben járultak hozzá a fejlett ipari országok közötti vámok csökkentéséhez, valamint a kvótáknak az iparcikkek nemzetközi kereskedelmében történt leépítéséhez.10 Dani Rodrik is kiemeli, hogy a GATT – a kereskedelmi multilateralizmus intézményi manifesztációjaként és teljes értékű multilaterális fórumként – a globális kereskedelem liberalizációjának a felügyelője volt, és az 1947–1995 közötti fordulókon sikerrel számolta fel a kereskedelmi korlátozások nagy részét, valamint leszállította a „rekordmagasságú” vámtarifákat. A rendszer azonban a Bretton Woods-i kompromisszumból fakadó jellemzők miatt óhatatlanul kettős célkitűzéssel operált: míg egyes területeken azt kívánta elérni, hogy a kereskedelem szabadabb legyen a korábbinál, más területeken teljes egészében fenn kívánta tartani a korlátozásokat.11 A GATT rendszerének számos problémával kellett szembesülnie. A gazdasági kapcsolatoknak nagyon sok területe nem tartozott az egyezmény hatálya alá (így a tőkeforgalom és a szolgáltatások sem). A GATT nem foglalkozott a mezőgazdasággal (ezen a területen fennmaradtak 106
a vámok és a nem vám jellegű korlátozások). A legtöbb szolgáltatási területen (biztosítás, bankszektor, építés, közüzemek) nem került sor a liberalizációra. A liberalizált feldolgozóipari ágazatokat hamarosan újra protekcióban kezdték részesíteni (például: 1974-től a fejlett országok textil- és ruházati ipara védelmet élvezett az ún. Multi-Fibre Arrangement keretében).12 Az 1980-as évektől azonban egyre fokozottabban érvényesült az áruk és a szolgáltatások dinamikus nemzetközi áramlása,13 a nemzetközi kereskedelem olyan javakkal gyarapodott, mint a szoftverek és egyéb informatikai, valamint a telekommunikációs szolgáltatások, a pénzügyi tanácsadással kapcsolatos javak, a reklám, továbbá a kulturális szolgáltatások. A GATT viszont nem foglalkozott a szellemi alkotások nemzetközi kereskedelmével sem. A harmadik probléma, ami a GATT működése kapcsán merült fel, a transznacionális társaságok megerősödése volt.14 Az Amerikai Egyesült Államok – miközben 1980 és 1993 között 137 kiegyenlítő vámot vezetett be – a neoliberális karakterű kereskedelmi politika, illetve a nemzetközi jogszabályi környezet kialakításának az élharcosa volt. Kimutatható, hogy a GATT és a WTO rendszerében érvényesülő számtalan szabályt és rendelkezést valójában az amerikai retorikából „importáltak”. A WTO egyezményeiben szereplő fogalmak többségét ugyanis eredetileg az USA-ban használták, mielőtt átültették volna őket a nemzetközi szabályozás szintjére annak érdekében, hogy biztosítani lehessen a „tisztességtelen Külügyi Szemle
A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai kereskedelmi gyakorlatokkal” szembeni védelmet, és nyomást lehessen gyakorolni a többi államra a hasonló intézkedések elfogadása végett. Ez az állítás különösen igaz a tisztességtelen kereskedelem dogmájára, illetve a dömpinggel, a támogatásokkal és a kiegyenlítő vámokkal kapcsolatos felfogásra nézve. Ezek a WTOrezsim talán legvitatottabb szabályainak minősülnek.15 Mindezen tendenciákra, illetve a neoliberális felfogás erősödésére figyelemmel, az 1986-ban kezdődött és 1993 végéig elhúzódó uruguayi forduló (Uruguay Round) tárgyalássorozat eredményeként egy olyan szerződési csomagot hoztak létre, amely teljesen átstrukturálta a „GATT 1947” addigi szisztémáját. Az 1994. április 15-én, a marokkói Marrakeshben aláírt és 1995. január 1-jén hatályba lépett megállapodás létrehozta a Kereskedelmi Világszervezetet (World Trade Organization, WTO).16 Az 1994. évi megállapodás a „történelem legátfogóbb, az írólaptól a számítógépes memóriakártyáig kiterjedő kereskedelmi egyezményének” bizonyult.17 A WTO-t már egyértelműen nemzetközi gazdasági-kereskedelmi intézménynek titulálhatjuk. Elsősorban az államok közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik, de tevékenysége kiterjed a nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, érvényesítésére és ellenőrzésére, valamint a keletkezett viták rendezésére,18 és komoly regulációs szereppel rendelkezik a nemzetközi kereskedelem vonatkozásában.19 A WTO fordulatot hajtott végre a vámengedményeken alapuló kereskedelemli2015. tavasz
beralizációtól (sekély vagy negatív integráció) a belső politikák megvitatása, az intézményi eljárások és szabályozások irányába (mély vagy pozitív integráció). … A tárgyalások jellegét átalakítja a termékekről való alkudozásról a verseny feltételeit alakító politikákról folyó tárgyalásra.20 A WTO azonban Janus-arcú intézményként fogható fel. A globalizáció, illetve a „globális szabad verseny” hívei a nemzetállamok között keletkező, kereskedelempolitikai tárgyú viták „legharmonikusabb elsimítójának” tartják, amely semleges és szakszerű eljárásával, „szilárd nemzetközi jogi alapelveken” nyugodva menedzseli a nemzetközi kereskedelem liberalizálását.21 A globalizációkritikus áramlatok szerint viszont a WTO nem más, mint a transznacionális vállalatok érdekeit szem előtt tartó, az állampolgárokat és a demokráciát súlyosan veszélyeztető, a kereskedelmet minden érték fölé helyező és az egész világot árunak tekintő, omnipotens szervezet,22 amely az állami gazdaságpolitika manőverezőképességét csökkentve növeli a transznacionális gazdasági szereplők hatalmát.23 Annyi bizonyos, hogy a WTO egyrészt jelentősen átalakítja és formálja a nemzetállamok kereskedelem- és gazdaságpolitikai mozgásterét, és tevékenysége már nagymértékben érinti a tagországok társadalompolitikáját is.24 Másrészt a feladat- és hatásköre a GATT-rezsimhez képest drasztikus mértékben kibővült. Ahogy Sonali Deraniyagala és Ben Fine fogalmazott: 107
Pongrácz Alex a WTO nagyszámú szabályozás és szabvány elfogadtatásával próbálja elérni az intézményes, a szabályozási és a jogi keretek harmonizációját. A kereskedelempolitika tehát olyan területekre is kiterjed, amelyek korábban nem tartoztak a szigorúan vett nemzetközi kereskedelem témaköréhez – például a belföldi befektetésre, a szellemi javakra, a jogi reformokra.25 Horváthy Balázs is rámutat arra, hogy a globális külgazdasági rendszer (a GATT/WTO-rezsimhez köthető külgazdasági jogi anyagi és eljárási normarend) biztosítja a globális térben az ipari és mezőgazdasági termékek forgalmának, a szolgáltatások nyújtásának és az egyéb termelési tényezők áramlásának „tendenciózusan egyre nagyobb szabadságát”.26 A WTO első pillére a „GATT 1994”, amelynek az áruk kereskedelmével kapcsolatos „profiljából” adódóan továbbra is fontos kitűzései maradtak az alábbi célok: a vámok és a nemzetközi kereskedelmet korlátozó egyéb eszközök csökkentése, a megkülönböztető elbánás kiküszöbölése és a piacokra való bejutás lehetőségének szélesítése. A második pillér a GATS, a Szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezmény, a harmadik pedig a TRIPs és a TRIMs, azaz a Szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásairól szóló egyezmény, illetve a kereskedelmi vonzatú beruházások szabályozása.27 A kritikus vélemények szerint a WTO-n belüli egyezmények mindegyike korlátozza a fejlődő országo108
kat az iparpolitikai megoldások gyakorlásában azzal, hogy nem hagy elegendő mozgásteret (policy space) a gazdaságpolitika számára.28 A WTO-val összefüggésben megállapítható továbbá, hogy önálló, a nemzetközi jog hatálya alá tartozó szervezetként – szemben a GATT megoldásával – a nemzetközi kereskedelem egészének szabályozását és liberalizálását próbálja elérni. Emellett döntően a pozitív szabályozás „arzenáljával” él: új (korábban nem létező) és a tagokra nézve kötelező hatályú szabályozási rezsimeket alakított ki, így tevékenysége sokkal élesebben és közvetlenebb módon érinti a tagállamok belső szabályozási viszonyait. A WTO által gyakorolt tevékenységi kör ekként messze túlmutat a vámpolitikán: a tagországok gazdaság- és társadalompolitikájának tetemes szegmensét érinti. A WTO multilaterális alapon, valamennyi tagországra kötelező hatályú egyezményeket és szabályokat alkot, azaz a tagállamok nem szelektálhatnak „à la carte” az általuk alkalmazni kívánt szabályok között. Ez akkor is így van, ha a WTO határozatait a tagállamok hozzák, méghozzá konszenzusos úton.29
Vitarendezési eljárás a GATT és a WTO keretében A WTO megjelenése és a megerősített vitarendezési eljárás fokozta a szervezetnek a világkereskedelem felügyeletére, illetve a szuverén államok között potenciálisan keletkező jogviták, konfliktusok Külügyi Szemle
A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai kezelésére vonatkozó hatalmát. Minderre egy olyan időszakban kerül sor, amikor az egyre növekvő globalizáció folyományaként az államok gazdasági és politikai értelemben mind nehezebben tudják betartani a nemzetközi kereskedelmi kötelezettségeket.30 A GATT alapokmánya szerint a saját állásfoglalásai általában csak ajánlás jellegűnek minősültek, nem alkalmazhatott szankciókat,31 ráadásul a rendszerben a viták rendezése félúton helyezkedett el a diplomáciai rendezés és a jogi elintézés között.32 A GATT vitarendezéssel kapcsolatos eljárását az alapokmány XXII. és XXIII. cikkelyei rögzítették: a szerződő felek bármilyen, az egyezmény működését érintő ügyben tett kifogás esetén kötelesek voltak „kedvező megfontolás tárgyává tenni” a konzultációk lehetőségét, és „azoknak megfelelő alkalmat” is kellett nyújtaniuk. Valamely szerződő fél indítványára, továbbá bármilyen kifogásolt ügyben, ha nem sikerült kielégítő megoldást találniuk, a szerződő felek konzultációt folytathattak. Az egyezményekben vállalt kötelezettségek teljesítésének elmulasztása, illetve az egyezmény rendelkezéseivel ellentétes kereskedelempolitikai intézkedés foganatosítása esetén sem volt biztosított a szankcionálás lehetősége: a sérelmet szenvedett fél csupán írásbeli kifogást vagy javaslatot terjeszthetett elő a jogsértő félnek, illetve az általa érdekelteknek tekintett feleknek. E kifogást azonban legfeljebb „jóindulatú megfontolás tárgyává” kellett tennie a jogsértő félnek.
2015. tavasz
A vitás ügyet végső soron a szerződő felek elé lehetett utalni, akik a tényállás kötelező jellegű vizsgálatát követően ajánlásokat tettek az érintett feleknek, és csak mintegy ultima ratio jelleggel, a „szükségnek megfelelően” kellett döntést hozniuk az ügyben. A legdrasztikusabb szankcionálási lehetőség szerint egy vagy több szerződő felet feljogosíthattak arra, hogy azok a koncessziók vagy az egyezményből eredő egyéb kötelezettségek alkalmazását felfüggesszék.33 A kereskedelmi szankciók alkalmazásához azonban az összes tagország egyetértésére (egyhangúságra) volt szükség – beleértve azét az országét is, amely ellen a szankciókat érvényesíteni kívánták.34 A GATT „jogérvényesítő jogosítványai” sokak szemében bizonyultak komolytalannak, erőtlennek, és a rendelkezéseinek az esetek többségében nem is lehetett érvényt szerezni.35 A WTO-ban érvényesülő vitarendezési eljárás kialakításánál viszont már azt a szempontot tartották figyelemmel, hogy a viták rendezése a multilaterális kereskedelmi rendszer „kiszámíthatóságának és biztonságának” primus inter pares biztosítéka. A vitarendező testület és a vitarendezési egyetértés (DSU) – amely a szükséges szabályokat és eljárási rendet rögzíti – a tagországok közötti kereskedelmi viták eldöntését és szankcionálását szolgálja.36 A vitarendezési eljárás során négy alapelvet érvényesítenek. A vitarendezés általánosságának elve szerint a WTO-egyezmények mindegyikére kiterjed a vitarendezési fórumok hatásköre, és vonatkoznak rájuk az eljárási szabályok. 109
Pongrácz Alex A vitarendezés automatizmusa arra utal, hogy a panelek felállításához, mandátumához, az eljárási szabályok megállapításához nincs szükség a felek egyetértésére, továbbá a következtetések és ajánlások kötelező hatályát csak konszenzus révén lehet megakadályozni. A kereskedelmi viták „jogiasítása” azt takarja, hogy a vitarendezési testület végső soron kötelező határozatot hoz. Végül a kétszintű megoldás módszerének (two-track approach) alkalmazása szerint először konzultációra kell sort keríteni, és csak annak sikertelensége esetén indulhat meg a kötelező döntést eredményező eljárás.37 Az alapokmány 4. cikke értelmében a vitában álló feleket tehát elsődlegesen konzultációs kötelezettség terheli, amelyet 60 napon belül kötelesek lefolytatni egymással. A konzultációk bejelentése a Vitás Kérdések Rendezésének Testülete (Dispute Settlement Body, DSB) előtt történik, annak első ülésén. Amennyiben a konzultáció nem vezetne eredményre, a DSB második ülésén felállítják a Vitarendezési Bizottságot, amelynek húsznapos határidő áll rendelkezésére a vitás kérdésekre vonatkozó esettanulmányok beszerzésére (pótlólagos tíz nap illeti meg, amennyiben a WTO vezérigazgatóját kérték fel a bizottság felállítására). Ezt követi a bizottság vizsgálata, amelynek során az érintett feleket is meghallgatják. A vita alapjául szolgáló történeti tényállás leírásának összefoglalása az ún. közbenső jelentésben történik; ezt kötelező a feleknek is megküldeni, hogy azok reagálni tudjanak a benne foglaltakra. A bizottság felállítását követő hat hóna110
pon belül el kell készíteni az ún. végső jelentést, és a bizottság megalakulásától számított kilenc hónapon belül el kell végezni a jelentés „köröztetését”. Az „alapeljárást” követheti a fellebbezési szak, amennyiben bármely tag (!) élni kíván e jogával. A kijelölt fellebbviteli bizottság 30 napon belül megvizsgálja a fellebbezés okát, majd döntést hoz. Amennyiben a DSB elfogadta a fellebbezési jelentést, az jogerőre emelkedik, és elkezdődik a végrehajtási szak. A vesztes félnek jelentést kell készítenie arról, hogy a döntésben foglaltakat miként hajtja „ésszerű határidőn belül” végre. Végrehajtás hiányában a feleknek a vitára okot adó kárral arányos mértékű kártérítésben kell megállapodniuk. Ha a felek nem tudnak konszenzusra jutni, a WTO a legkeményebb szankciót is alkalmazhatja: a DSB felhatalmazást adhat a „megtorlásra”, egészen addig, amíg a határozatban foglaltak végrehajtását meg nem kezdik. A represszió egyébként foganatosítható a vita területét jelentő ágazatban, de történhet más szektorban vagy akár más egyezményt illetően is.38 „A belföldi bíróságokhoz hasonlóan – de nagyon is eltérően attól, ami a legtöbb nemzetközi szervezetre jellemző – a WTO jogi úton hozott döntése végleges és kötelező. A tagországoknak nincs mérlegelési lehetőségük: el kell fogadniuk a WTO döntésének következményeit.”39 A WTO vitarendezési eljárását számos kritika érte a DSB széles hatásköre miatt. Susan George egyenesen a WTO legfelsőbb bíróságának nevezte a testületet, amely szerinte törvényhozó, végrehajtó Külügyi Szemle
A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai és bírói szerepeket halmoz, ítélkezhet, szankcionálhat és „illegálisnak” nyilváníthatja a tagországok (nemzetállamok) törvényhozása által alkotott jogforrások rendelkezéseit.40 George értékelése szerint ezzel a WTO az ellenőrzése alá vonja a tagországok teljes szuverenitását. A DSB bíráiról azt állította, hogy kereskedelmi jogi szakértőkként csak a kereskedelmi érdekeket tartották szem előtt a döntéseik meghozatala során, és negligálták a környezetvédelmi vagy a közegészségügyi szempontok alkalmazását. Az egészségügyi és a munkabiztonságra vonatkozó belső jogi normákat nemkívánatosnak titulálhatják, amennyiben az illető ország nem tud azok megalapozásául és alátámasztásául „tudományos bizonyítékokat” szolgáltatni.41 Bár az emberi jogokra és a kereskedelemre vonatkozó nemzetközi egyezmények történelmi gyökerei közösek, a GATT és különösen a WTO végső soron a tőke, a transznacionális társaságok érdekeit védi. Mivel a WTO az emberi jogokat, a munkaügyi szabályokat régóta a kereskedelmet akadályozó korlátoknak tekintette, eddig viszonylag könnyedén és sikeresen bújt ki az emberi jogi, szociális és környezetvédelmi előírások betartása alól.42 George szerint ezért arra kell kényszeríteni a DSB-t, hogy döntései során maradéktalanul tartsa be a nemzetközi jogelveket. (Itt George főként az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatára, illetve a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet [International Labour Organisation] 2015. tavasz
megállapodásaira, valamint a környezetvédelmi tárgyú multilaterális egyezményekre gondolt.) Meglátása szerint a szankcionálás során pénzbüntetést kellene kiszabni, nem pedig a termelőket büntető, egy-egy terméket sújtó „adót”.43 Czeglédy Tamás úgy látja, hogy a WTO a szabad kereskedelem védelme ürügyén gyakorlatilag rákényszerítheti az akaratát az egyes államokra, ezáltal pedig a globalizáció egyik leghatékonyabb támogató szervezetévé vált.44 George megrázó leírása sajnálatos módon nagyfokú korrelációt mutat a valós állapotokkal. A neoliberális felfogás térnyerésével, illetve a gazdasági globalizáció intenzitásának erősödésével az államok kereskedelempolitika-alakítási lehetősége is csökkent, ami elsősorban a liberalizáció folyamatának felgyorsításában öltött testet. Ezt a globális kapitalizmus hívei támogatják, sőt követendő receptként ajánlják a fejlődő országok számára is. A globalizációellenes mozgalmak viszont éles támadást indítottak e gyakorlat érvényesülése ellen, hol átfogó reformokat, hol a dezetatizációs, „államtalanítási” törekvéseket zászlajára tűző monetarista felfogással való teljes szakítást követelve. Láthattuk, hogy míg a jóléti állam aranykora idején a GATT is inkább a nemzetállami érdekekre érzékeny szervezetként funkcionált, addig a jóléti állam ellen indított támadással, illetve a „globális szabad verseny” kiteljesedésével, valamint a WTO megjelenésével a liberalizációs folyamat már markánsan rányomja a bélyegét a nemzetállami gazdaság- és kereskedelempolitikákra – a 111
Pongrácz Alex Kereskedelmi Világszervezet égisze alatt született megállapodások pedig még inkább fokozzák a gazdasági globalizációt, a szabad kereskedelem további expanziója által.45 A WTO a hiperglobalizáció „hírnökeként” alárendelte a belföldi gazdaságpolitikát a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatoknak. A gazdasági globalizáció, az áru- és tőkepiacok nemzetközi szintű integrációja önmagáért való cél lett, amelyet alkalmasnak és érdemesnek találtak arra, hogy felülírják vele a belföldi szempontokat és kérdéseket.46 A kétoldalú és regionális megállapodások a külső korlátok tekintetében ráadásul továbblépnek annál, mint ami a WTO-egyezményekben szerepel. A WTO megalapítása óta több mint 250 ún. kedvezményes kereskedelmi megállapodást (Preferential Trade Agreements, PTAs) fogadtak el. Ezek lényegében lehetővé tették, hogy az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió exportálja a saját szabályozási filozófiáját a fejlődő országokba. Az ilyen jellegű konvenciók ugyanis lényegüket tekintve olyan intézkedéseket tartalmaznak, amelyeket az USA és az EU sikertelenül próbált meg felvetetni a WTO és a többi multilaterális szervezet normái közé, így széles körben érintik a befektetésvédelem, a fogyasztóvédelmi politika, a munkaügyi normák, valamint a környezetvédelem területét.47 Az Egyesült Államok például a fejlődő országokkal létrehozandó szabad kereskedelmi megállapodásokba olyan klauzulákat kívánt felvetetni, amelyek megnehezítenék a tőkemozgások kor112
látozását, illetve a szellemi tulajdonhoz fűződő jogokkal kapcsolatos szabályozások önálló alakítását. Az IMF részéről az egyes fejlődő országokkal létrehozott programok is számos – részletekbe menő – előírást tartalmaznak a kereskedelmi- és iparpolitika alakítására vonatkozóan.48
A kereskedelempolitikai szabályozás jövőjének lehetséges irányai A WTO vitarendező testülete egészen 2014 májusáig nem hozott olyan verdiktet, amely túlmutatott volna a szabad kereskedelmi preferenciák érvényesítésén. A free trade eszménye a döntések meghozatala során mindig előtérben állt, és a környezetvédelmi, közegészségügyi, morális aspektusokat, valamint a fair trade kívánalmát teljes mértékben ignorálták a testület tagjai. A jelzett időpontban fordult elő első ízben, hogy a DSB az állatok jólétére mint figyelembe veendő szempontra hivatkozott az ítéletében.49 A vita hátterében egyébként az állt, hogy az Európai Unió 2009-ben arra hivatkozva tiltotta meg a kanadai bébifókaszőr exportját, hogy a kanadai vadászok ÚjFundland partjainál brutális, kíméletlen módon mészárolták le az állatokat. A fókák száma ezt követően csökkenésnek indult, Kanada viszont az EU „egyoldalú lépése” miatt a jogvita rendezése érdekében a WTO-hoz fordult. A vitarendezési testület az ítéletben megállapította, hogy az EU importtilalmi aktusa valóban sérti a szabad kereskedelem elveit, de a fókák jólétével, illetve a likvidálásuk brutális Külügyi Szemle
A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai módjával kapcsolatos aggodalmak előbbre valóak, mint a free trade princípiumai. A pozitív fejlődés irányába történő elmozdulás lehetőségét magában hordozó döntés mellett azonban számos negatív tendenciával is találkozhatunk. A kereskedelmi fundamentalizmuson alapuló szabályok még mindig integráns részét képezik a WTO szabálykönyvének.50 A szervezet fő tevékenysége továbbra is arra irányul, hogy a liberalizálásból kimaradt szektorokat is belefoglalják a szabad kereskedelmi megállapodásba.51 Nem megoldott az emberi jogok, illetve a szociális vívmányok védelme, elmaradt ugyanis egy ilyen záradék beépítése a WTO vonatkozó egyezményeibe.52 Mindezeken túlmenően éppen e sorok írásának idején zajlik egy olyan egyezménytervezet zárt ajtók mögött történő kidolgozása, amelyet a neoliberalizmus Magna Chartájaként lehet aposztrofálni, mert a szabályozási filozófiát és a (tervezett) gyakorlati intézkedéseket illetően is remekül vegyíti azon ideálokat, amelyeket a globális kapitalizmus formálói és szimpatizánsai emelnek piedesztálra. A Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (Transatlantic Trade and Investment Partnership, TTIP) vagy másként transzatlanti szabad kereskedelmi egyezmény (Transatlantic Free Trade Agreement, TAFTA) néven elhíresült szerződéstervezetről Lori Wallach úgy nyilatkozott, hogy ha az USA és az EU által megkötendő szabad kereskedelmi egyezmény a jelenlegi formájában hatályba lépne, akkor lényegében az óriáscégek kerülnének a demokratikus úton 2015. tavasz
megválasztott kormányok helyébe.53 A szerző értékelése szerint a TAFTA-t azért szövegezték így, hogy az elfogadása esetén az Atlanti-óceán mindkét partján intézményesíteni lehessen az európai és amerikai óriásvállalatok által kialakított és érvényesíteni kívánt szabad kereskedelmi regulákat. Az egyezmény a befektetői érdekek számára biztosítana védelmet és privilégiumokat a nemzetállami élelmiszer-szabályozással, az adatvédelemmel, a világháló szabadságával, a kulturális politikával és a klímaváltozás elleni fellépéssel szemben. A megállapodás hatályba lépését követően ráadásul rendkívül nehéz lenne a szerződést módosítani: ahhoz ugyanis az egyezményt ratifikáló összes állam egyhangú hozzájárulása szükségeltetne. A TAFTA-t ratifikáló országokat arra köteleznék, hogy a jogszabályaikat és a közigazgatási eljárásaikat az egyezményben foglaltakkal harmonizálják. Amennyiben ezt mégsem tennék meg, felelősségre vonási eljárás hatálya alá lehetne őket vonni. Az eljárás egy olyan döntőbíróság előtt zajlana, amely az érintett államokkal szembeni kereskedelmi szankció kiszabására is jogosult lenne. A TAFTA rendelkezései alapján ráadásul az említett bíróság előtt egy ún. extrajudiciális eljárás keretében a cégek is megtámadhatnák a rájuk nézve sérelmes, hátránnyal járó állami szabályozást. A speciális bíróságokon három – az ügyben döntőbírói pozícióba kerülő – gazdasági jogászt jogosítanának fel arra, hogy korlátlan adófizetői „kártérítést” állapítsanak meg, amennyiben az inkriminált nemzetállami intézkedések, 113
Pongrácz Alex illetve kormányzati lépések valóban veszélyeztetnék az érintett vállalkozások „várható profitját”. Amennyiben ez a szabályozás életbe lépne, a transz- és multinacionális vállalatok gyakorlatilag felhatalmazást kapnának arra, hogy „kerékbe törjék” a nemzetállamok fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági, közegészségügyi szabályozásait. Ezáltal lehetetlenné tenné őket a szociális és gazdasági vonatkozású ügyek önálló vitelére, megfosztva ezzel az államokat a „cselekvőképességüktől”. A kül- és belföldi leányvállalatok bonyolult szövedékén keresztül a nemzetközi magánvállalatok valóságosan is a nemzetállamok szintjére emelkednének, a rendszer pedig összességében a kormányok regulációs és belső irányítói joga fölé pozícionálná a vállalati jogokat. A vállalatok egy számukra kedvezőtlen szabályozás léte vagy elfogadása esetén az érintett kormányokat a bíróság elé idéztethetnék, intézményesítve a „befektető vs. állam” szabályozási rendszerét.54 2015 tavaszán mindazonáltal még nem tudni, hogy a kereskedelempolitika globális szintű szabályozását tekintve milyen irányba is lendül az inga. Az egyelőre csak a „tervezőasztalon” létező TTIP/ TAFTA-rezsim részletszabályainak kiszivárgását követően – a civil mozgalmaknak köszönhetően – erőteljes figyelem összpontosult a tárgyalásokra, így nem zárható ki, hogy a közvélemény és a civil társadalom globális léptékű nyomására – az egykori multilaterális befektetési megállapodás elfogadtatását célzó tárgyalásokhoz55 hasonlóan – végül ez az 114
ötlet is hamvába fog halni. Abban, hogy a fejlődés végül milyen irányt vesz, az állami döntéshozókon kívül nekünk, állampolgároknak is kiemelkedő szerepünk és felelősségünk van.
Jegyzetek 1 Palánkai Tibor, Kengyel Ákos, Kutasi Gábor, Benczes István és Nagy Sándor Gyula: A globális és regionális integráció gazdaságtana. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2011. 100. o. 2 Csáki György: A nemzetközi gazdaságtan és világgazdaságtan alapjai. Budapest: Napvilág Kiadó, 2011. 177. o. 3 Francesco Galgano: Globalizáció a jog tükrében. A gazdaság jogi elemzése. Budapest: HVG–ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., 2006. 58. o.; Palánkai et al.: i. m. 157. o. 4 Mádl Ferenc – Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2012. 199. o. 5 Blahó András – Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények. Budapest: Aula Kiadó, 2005. 329. o. 6 Palánkai et al.: i. m. 161. o. 7 Cséfalvay Zoltán: Globalizáció 1.0. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 106–107. o. 8 Palánkai Tibor adatai szerint 1947-ben az ipari vámok átlagos szintje 40 százalék körül mozgott, ám 50 év alatt az iparilag fejlett országokban az átlagos szintjük körülbelül az egytizedére csökkent, miközben mérsékelték vagy eltörölték a kvótákat. A fejlett ipari országok (USA, az EU tagállamai, Japán, Ausztrália) átlagos ipari vámszintje az új évezredre már csak a 4–4,5 százalék közötti sávban helyezkedett el. A GATT égisze alatt végrehajtott vámcsökkentések mintegy 45.000 termékre vonatkoztak, ami a világkereskedelem nagyjából felét jelentette. Palánkai et al.: i. m. 161. o. 9 Bruhács János: Nemzetközi jog. III. kötet. Nemzetközi szervezetek. Budapest–Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 2001. 114. o.
Külügyi Szemle
A nemzetközi kereskedelem liberalizálásának főbb aspektusai
10 Simai Mihály: A világgazdaság a XXI. század forgatagában. Új trendek és stratégiák. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2007. 246. o. 11 Dani Rodrik: A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Budapest: Corvina Kiadó Kft., 2014. 106–107. o. 12 Rodrik: i. m. 108. o. 13 Csáki György: A nemzetközi gazdaságtan és világgazdaságtan alapjai. Budapest: Napvilág Kiadó, 2011. 179. o. 14 Vörös Imre: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I. kötet. Budapest: KRIM Bt., 2004.78–79. o. 15 Gilbert Gagné: „International Trade Rules and States. Enchanced Authority for the WTO?”. In: Non-State Actors and Authority in the Global System (szerk. Richard A. Higgott, Geoffrey R. D. Underhill és Andreas Bieler). London–NewYork: Routledge – Warwick Studies in Globalisation, 2003. 236. o. 16 Bánrévy Gábor: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest: Szent István Társulat, 2001. 48–49. o. 17 Karen A. Mingst: A nemzetközi kapcsolatok alapjai. Budapest: Napvilág Kiadó, 2011. 275. o. 18 Blahó – Prandler: i. m. 332. o. 19 Tony Porter – Karsten Ronit (szerk.): The Challenges of Global Business Authority. Democratic Renewal, Stalemate, or Decay? Albany, NY: State University of New York Press, 2010. 237. o. 20 Robert O’Brien, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte és Marc Williams (szerk.): Contesting Global Governance: Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press, 2000. 135. o. 21 Blahó–Prandler: i. m. 333. o. 22 Susan George: A WTO: Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest: Napvilág Kiadó, 2003. 9–10. o. 23 Vigvári Gábor: „Beágyazott autonómia és a WTO. Fejlesztéspolitikai lehetőségek a Kereskedelmi Világszervezet szabályrendszerében”. Fordulat, No. 8. (2010). 41. o. 24 Cséfalvay: i. m. 106. o. 25 Sonali Deraniyagala – Ben Fine: „Kicking Away the Logic. Free Trade Is Neither the Question, Nor the Answer for Development”.
2015. tavasz
In: The New Development Economics: After the Washington Consensus (szerk. K. S. Jomo – Ben Fine). London: Zed Books, 2006. 48. o. 26 Horváthy Balázs: Külkereskedelmi védelmi intézkedések a közösségi jogban. Doktori értekezés. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar, 2008. 41. o. 27 Bánrévy: i. m. 49–52. o. 28 Vigvári: i. m. 44. o. 29 Cséfalvay: i. m. 106–107. o. 30 Gagné: i. m. 226. o. 31 Káldyné Esze Magdolna: Nemzetközi kereskedelem. A nemzetközi vállalkozások gazdaságtana. Tatabánya: TRI-MESTER Bt., 2004. 236. o. 32 Bruhács: i. m. 121. o. 33 A GATT és Magyarország csatlakozása. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1975. 61–62. o. 34 George: i. m. 40. o. 35 Rodrik: i. m.109. o. 36 Benyik Mátyás: „Hogyan kerüli meg a WTO az ENSZ emberi jogi, egészségvédelmi és környezetvédelmi szabályait?”. In: A globalizáció és hatásai. Európai válaszok (szerk. Csáki György – Farkas Péter). Budapest: Napvilág Kiadó, 2008. 248. o. 37 Bruhács: i. m. 120–121. o. 38 Blahó–Prandler: i. m. 337–338. o.; Gagné: i. m. 237. o. 39 Susan Esserman – Robert Howse: „The WTO on Trial”. Foreign Affairs, Vol. 82. No. 1. (2003). 130–131. o. 40 George: i. m. 23. o. 41 Rodrik: i. m. 114. o. 42 Benyik: i. m. 245. o. 43 George: i. m. 97 o. 44 Czeglédy Tamás: A Global Governance esélyei és lehetőségei a XXI. században. PhD értekezés. Sopron: Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaság-tudományi Kar, Gazdasági Folyamatok Elmélete és Gyakorlata Doktori Iskola, 2007. 80. o. 45 Ignacio Ramonet: The Geopolitics of Chaos. New York: Algora Publishing, 1998. 20. o. 46 Rodrik: i. m. 112. o.
115
Pongrácz Alex
47 Henrik Horn, Petros C. Mavroidis és André Sapir: Beyond the WTO? An Anatomy of EU and US Preferential Trade Agreements. Brüsszel: Bruegel Institute, 2009. 3. o. 48 A részletekért lásd: Dani Rodrik: One Economics, Many Recipes: Globalization, Institutions and Economic Growth. Princeton: Princeton University Press, 2007. 99– 152. o. 49 Gwynn Guilford: „Canada Can’t Force the EU to Buy Its Murdered Baby Seals”. Quartz, http://qz.com/212499/canada-cant-force-theeu-to-buy-its-murdered-baby-seals/, 2014. szeptember 11. 50 Rodrik: i. m. 233. o. 51 Pokol Béla: Globális uralmi rend. II. kötet. Budapest: Kairosz Kiadó, 2008. 88. o. 52 Benyik: i. m. 253. o.
116
53 Lori Wallach: „A szerződés, amely a kormány helyére az óriáscégeket ülteti”. Le Monde diplomatique, http://www.magyardiplo. hu /1481-a-szerzodes-amely-a-kor manyhelyere-az-oriascegeket-ulteti, 2014. szeptember 13. 54 A tervezett egyezmény értékeléséhez lásd még: Daniel Cardoso, Philani Mthembu, Marc Venhaus és Miguelángel Verde Garrido: The Transatlantic Colossus. Global Contributions to Broaden the Debeat on the EU–US Free Trade Agremeent. Berlin: Berlin Forum on Global Politics, Internet & Society Collaboratory és FutureChallenges.org, 2013. Különösen a 76–79. o. 55 Árva László – Dicházi Bertalan: Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon. Budapest: Kairosz Kiadó, 1998. 56–58. o.
Külügyi Szemle
