A NÉMET EGYETEM A HARMINCAS ÉVEKBEN. ÖNÉLETRAJZI0 JEGYZETEK* RAYMOND KLIBANSKY Ha a harmincas évek német egyeteméről beszélünk, akkor nagyságáról és nyomorúságáról kell beszélnünk. Nagyságának idején a német egyetemet a `Herr Professor@ társadalmi presztízse jellemzi, amit nemigen lehet elképzelni azokban az országokban, ahol a professzori cím csak szakmai címke. Egy napon, a tizenkilencedik század vége felé, munkástömeg tüntetett zajosan a heidelbergi városi hatóságok ellen a Kuno Fischer professzor háza előtti téren, aki a híres tízkötetes, `A modern filozófia története@ című mű szerzője volt. A professzor kiállt az erkélyre, és sztentori hangján, színész módra pergetve az r-eket, azt kiáltotta: `Ich habe einen Ruf nach Jena!@ (Meghívást kaptam a jénai egyetemre.) A tömeg megilletődötten elhallgatott, és csöndben szétoszlott. Tűnődjünk csak el rajta, mekkora súlya volna manapság a sztrájkolni kész alkalmazottak számára, ha egy professzor azzal fenyegetőzne, hogy elmegy. Ne higgyük azt se, hogy a professzor és az egyetem tekintélye néhány nagy intézményre korlátozódott. Franciaországban, igaz, Párizs a központ, különösen, amióta néhány nagy felsőoktatási intézmény idetelepült: az ÉNA, az École Normale Supérieure, École Pratique des Hautes Études, École Polytechnique és mások, Németországban viszont minden egyetem megőrizte sajátos jellegét, egyéniségét, és nem nyomasztotta Berlin tekintélye. Ezért aztán Göttingan volt a matematikai és fizikai tudományok világközpontja, a modern algebra szülőhelye, amely olyan ragyogó ifjú tudósokat vonzott, mint amilyen a franciák közül André * Raymond Klibansky a filozófia- és kultúrtörténet neves művelője, a McGill Egyetem nyugalmazott professzora, ezen az egyetemen volt a logika és metafizika Frothingham-professzora 1946─tól 1975─ig, továbbá a Montréali Egyetemen a filozófiatörténet vendégprofesszora 1947─től 1968─ig. Az alábbi szöveg Raymond Klibansky professzor előadása a Québeci Egyetemen, Montréalban 1991. április 24─én, abból az alkalomból, hogy az egyetem odaítélte neki a `Tudományos érdemek elismerését@. Nagy örömünkre szolgál, hogy közzétehetjük. ─ `L'université allemande dans les années trente (notes autobiographiques)@ Philosophiques. Revue de la Société de Philosophie du Québec, XVIII. köt. 2. sz. (1991 ősz), 139─157. o.
638
Weil, Jacques Herbrand, Jean Cavailles, Claude Chevalley. Más intézmények a pszichológia kapcsán híresedtek el, mint például Wilhelm Wundt idejében Lipcse, vagy az orvostudomány, a művészettörténet vagy a klasszika-filológia révén. Marburg, ez a kisváros például, a kanti filozófia megújulásának színtere, jóval az első világháború előtt népszerű európai centrum volt a spanyol Ortega y Gasset és a fiatal orosz író, Paszternak jóvoltából. A presztízs átháramlott a fiatal oktatókra is, akik elérték az áhított célt, a venia legendit, vagyis hogy a tanári kar rendes tagjaként taníthattak az egyetemen. Akiknek Privatdozent címűk volt, természetesen nem kapták meg egy kinevezett professzor fizetését, de bírtak a jogok többségével. Egy évszázaddal korábban Schopenhauer, Berlinben, éppen azokban az órákban tartotta Privatdozent-előadásait, mint az általa megvetett nagy professzor, Hegel a maga előadásait, és senki sem szólhatott ebbe bele. Egyszerűen csak kevesebb tanítványa volt. Jószolgálatot tett nekem ez a presztízs a náci diktatúra kezdetén, azon a napon, amikor egy fiatal fegyveresekből álló különítmény, akiket `barnaingeseknek@ neveztek, nem valami barátságos módon elözönlötte az egyetem melletti éttermet, ahová ebédelni jártam. Azzal gyanúsították alaptalanul ezt az intézményt, hogy fegyvert rejtegetnek. Egy idős fölszolgálónő odavetette magát a fegyveresek vezetője és énközém, és azt kiabálta a vidék tájszólásában: `Aber dem Herrn Privatdozenten könne Se doch nix antue!@ (De a magántanár úrral nem csinálhatnak semmit!) A fegyveres meghátrált. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a dolgok később is így alakultak. Ez az incidens Heidelbergben történt, ahová fiatal diákként, 17 évesen érkeztem. A város, amelyet a vár hatalmas romjai uralnak, romantikus költők és művészek emlékét idézi, akik módfelett szerették. Hölderlin azt írta: `Régóta szeretlek, és szeretnélek kedvem szerint anyának nevezni, és neked ajánlani a cifrázás nélküli dalt, ó, hazám városai, akit a legvidékiesebbnek és legszebbnek láthattam.@
Ha messzebbre megyünk vissza az időbe, Nikolaus Cusanus 1416-ban kezdte tanulmányait Heidelbergben. Diákként elkészítettem művei kiadásának tervét. Ezt a munkálatot a filozófiatörténet professzora, Ernst Hoffmann pártfogolta, valamint a teológus Hans von Schubert, és elfogadta a Tudományos Akadémia, amelynek 1928-ban a munkatársa lettem. A Docta ignorantia kiadásának előkészítése közben (amit az egyetem rektora, Jean Wenck, Nikolaus korának híres arisztoteliánusa annyira támadott) észrevettem, hogy a dolgozószobám, ahol a megtámadott szöveg kiadásán dolgoztam, és a híres Apologián, éppen azon a helyen van, ahol Wenck háza állt, amelyben támadását megfogalmazta. Ennek közelében jött létre a tizenötödik század második felében a humanista írók Rajnai Szolidaritása, és itt tanított a választófejedelem meghívására Rudolph
639
Agricola, az arisztotelészi logika kritikusa, aki De inventione dialectica című művében a retorika fontosságának szószólója volt. A heidelbergi filozófiaszakos diák nem feledhette, hogy a várost uraló kastély Erzsébet hercegnőnek, Descartes csodálatos levelezőtársának a lakhelye volt. Emez, a nem szűnő kérdezősködésre válaszolva, 1643-tól fogva kifejti neki, hogy a gondolkodó és anyagtalan szubsztancia, a lélek, hogyan mozgatja a testet. Harminc évvel később a választófejedelem tanszéket kínál Spinozának, az ortodoxok által gyanúsítható filozófusnak. Ez visszautasítja, hogy megőrizhesse függetlenségét. Ezen az egyetemen volt az az előadóterem, ahol Hegel 1816 októberében előadásait tartotta a Filozófiatörténetről. Itt alkotta meg Hegel a Geschichtlichkeit (történetiség) fogalmát, amelyet Dilthey a York von Wartenburg gróffal való levelezésében használ, és amelyről később szólok. A XIX. század eleji romantikus költők emléke, akik Heidelberget választották lakhelyül, fölidézi annak a roppant műnek az emlékét is, amelyet valóságos bibliaként forgattak: Az ókori népek, kivált a görögök szimbolikája és mitológiája. Georg Friedrich Creuzernek, az egyetem klasszika-filológia tanárának, Plótinosz `Értekezés a szépről@ című műve kiadójának és Hegel barátjának ezt a művét hevesen támadták az empirista és racionalista filológusok, ám mégis polgárjogot adott a mítosznak, s ez ihlette Schelling `A mitológia filozófiája@ című könyvét, valamint Bachofen újító szellemű írásait. Heidelbergben, a Neckar folyó fölött, szemközt a kastéllyal állt Max Weber háza is, ahol Georg Simmelt fogadta, az individuális etika normativitásának filozófusát és a cselekvésszociológia megalapítóját, továbbá Ernst Troeltschöt, a protestáns teológust és történetfilozófust; ebben a házban vitatkozott a fiatal Lukács Györggyel az első világháború előtt, amikor ez utóbbi két alapvető művét formálgatta, `A lélek és a formák@ és `A regény elmélete@ címűeket. Amikor én odaérkeztem, l923-ban, Weber már három esztendeje halott volt, szelleme azonban ott volt az otthonában, ahol örökbe fogadott unokaöccseinek meghitt barátjaként gyakran megfordultam. Özvegye családtagnak tekintett, s első munkám az volt, hogy segítettem neki a Gazdaság és társadalom korrigálásában. Továbbra is megtartotta férje híres `napjait@, kéthetente vasárnap délután meghívta a város tanárembereit, íróit, művészeit, például Gustav Radbruchot, a jogfilozófust, korábbi szocialista igazságügy-minisztert, aki a büntető törvénykönyvet megreformálta, vagy Karl Mannheimot, az Ideológia és utópia, az új keletű tudásszociológia mesterét, aki szeretett volna szellemi kalauza lenni a talaját vesztett európai értelmiségnek. Eljöttek olyan tudósok is, akik csak átutazóban voltak, Lujo Brentano, Franz Brentanónak, a filozófusnak a fivére, és Werner Sombart, a háromkötetes Modern kapitalizmus és a huszonnégy nyelvre lefordított Proletárszocializmus szerzője. Először is a házigazda tisztét betöltve fogadtam a vendégeket, majd magam is kivettem a részem a Weber kedves témáiról folytatott vitákból, például a kereszténység bomlásával előállt helyzetről, a nyugati gondolkodásmódra tett hatásáról, a kiábrándult világ problémáiról, a jelenkori
640
társadalom szerkezetéről és a modern ember szellemi nyugtalanságáról. Ezenkívül előszeretettel vitatták meg a felelősségetika és a meggyőződésetika közti ellentétet. Szóba kerültek a tudomány jellegét érintő problémák is, amelyeket Weber fogalmazott meg nevezetes, `Wissenschaft als Beruf@ című előadásában, amelyben kikelt a mindenfajta dogmatikusok és az új hitek apostolai ellen, s elítélte a tények bemutatásába belekevert értékítéletet. A professzor, jelentette ki, sem nem próféta, sem nem `vezér@, az a föladata, hogy serkentse a kritikus szellemet C és idézgettük azt a megállapítását is, hogy valamennyi prófécia közt a professzoré a legtűrhetetlenebb. Éppen a Wertfreiheit fogalma, vagyis hogy a tudományos vitából mindenfajta értékítéletet ki kell rekeszteni, adott okot élénk vitára azokkal, akik úgy vélték, hogy már az elmélet megformálása is a mindennapi értelemhez tapad, és akaratlanul is magában foglalja az ítéletalkotást. Egy másik nagy szalonban találkozhattam André Gide barátjával, az irodalomtörténész Ernst Robert Curtiusszal, aki 1923-ban mutatta be Proust művét, jóval megelőzve az Eltűnt idő végének megjelenését, és aki A francia szellem az új Európában című művében azzal az előítélettel, hogy egyetlen nemzeti kultúrának kell eluralkodnia, szembehelyezte az európai szellemi közösség gondolatát, amely valami sokhangzatú harmóniát ad. `De nobis ipsis silemus C magunkról hallgatunk@ helyes maximája volt Francis Baconnek. Engednem kell azonban a szíves kérésnek, és magamról is beszélnem kell. Amikor diákfejjel Heidelbergbe érkeztem, azt akartam megérteni, hogy micsoda az ember. Ezért a legelején kellett kezdenem, nem általában a filozófiával, hanem a görög gondolkodással. Hogy mélyre hatolhassak benne, nem volt elegendő csak a filozófusok munkáit olvasni, hanem meg kellett értenem a nyelvet a költők révén, és még a szellem látható, a képzőművészetben kifejeződő megnyilvánulásaira is tekintettel kellett lennem. Kiegészítő óraként fölvettem a század egyik legnagyobb archeológusának, Ludwig Curtiusnak a szemináriumát, amelyet nagyon képzett tudósok és kutatók egy csoportja is látogatott. Miután, tapasztalatlanságom ellenére, fölvettek, elképedtem, hogy első előadásul Pauszániasznak az utazásai során látott műalkotásokról szóló, nehézséggel teli görög szövege értelmezését választották. A beszámoló végeztével, amely négy hétig tartott, levontam a következtetést, hogy némely ellentmondásos tételeket meg lehet védeni helytálló érvekkel, és hogy a választást nem az Ész indokai diktálták, hanem egy olyan döntés, amelybe belejátszottak a fordító érzelmei. Azt hittem, eretnekség, amit ennek a szigorú tudós társaságnak javasolok, és vártam a kifakadást. Ehelyett parázs vita bontakozott ki. Érvelésem tetszett Karl Jaspersnak, aki részt vett a szemináriumon. Meghívott és egész félévben jártam hozzájuk. Ebben az időben egy méghozzá dúsgazdag embernek az a gondolata támadt, hogy segít Németországnak kilábalni a vereség lélektani hatásából, s egy vezető csapatot (Führerschicht) képez, kétszáz német egyetemi hallgató elitcsapatát, akik az ő költségén élnek egy impozáns szállóban a Balti-tenger partján, Kiel egyetemi városa szélén. Megbízta Jasperst, hogy Heidelbergben ő válasszon. Ő engem
641
javasolt, én pedig, tekintetbe véve az 1923C24 telén tomboló infláció támasztotta nehézségeket C a kenyér ára a délelőtti 20 millióról délutánra 40 millióra emelkedett C, elfogadtam az ajánlatot, s néhány hónappal később Kielben találtam magam az ország minden tájáról érkezett társaimmal. Abban a szerencsében volt részem, hogy asszisztense lehettem az akkor hetvenes éveiben járó Tönniesnek, a német szociológia egyik megalapítójának, aki fiatalemberként, amikor első ízben járt Londonban, fölfedezte Hobbes ismeretlen műveit, s elmesélte nekem Engelsszel való találkozását egy másik ott-tartózkodása alkalmával. Tönnies volt a nevezetes értekezés, a Gemeinschaft und Gesellschaft (Közösség és társadalom) szerzője, amelyben szembeállította a szerves kapcsolatokból szerveződő közösséget, amelyben minden egyesnek megvan a maga természetes helye, a modern, szerződésekkel és törvényekkel kormányzott társadalommal. Ez az értekezés inspirálta a lélektelen városi élettel szemben ellenséges fiatalok mozgalmát. Kiel csábítása ellenére visszatértem Heidelbergbe, hogy folytassam filozófiai tanulmányaimat. A várost két irányzat osztotta meg. Az egyik oldalon, a folyó jobb partján Heinrich Rickert tanyázott, dús, ápolt szakállával, a délnyugat-német kanti iskola tiszteletre méltó feje, híres művek szerzője, amilyen például az értekezés a természettudományok fogalmai kialakulásának határairól, amelyben meg akarta védelmezni a humántudományok autonómiáját, amelyet az exaktnak nevezett tudományok előrenyomulása fenyeget. Ő volt a szerzője két alapvető műnek is, a Kultúrtudomány és természettudomány, és Az értékek filozófiája címűnek, amelyben leszögezte, hogy milyen különbség van az értékek világa és a valóság világa között, és hogy ezt a különbséget az értékelő szubjektum meghaladja, összebékítvén így az értékek objektivitását és az értékelő cselekvés szubjektivitását. Az utolsók közül való volt, akik a filozófia univerzális rendszerén dolgoztak, amelynek a sematizmusa lehetővé tette, hogy az olvasó minél gyorsabb megértését segítendő, diagramokba tömörítse, amelyeket többrét hajtott oldalakon csatolt a könyv végéhez. Egy időben a fiatal Heidegger mestere volt. Amikor én Heidelbergben tanultam, a Japánból és más országokból érkezett kutatók tömege valóságos félistennek tekintette. Évek óta vitába volt bonyolódva a friss tendenciákkal, amelyeket megvetően `életfilozófiának@ (Lebensphilosophie) nevezett, s ami kicsivel később az `exisztencia filozófiájává@ lett. Támadásai elsősorban Karl Jaspers ellen irányultak. Ez a filozófus, az Általános pszichopatológia, a Világfelfogások pszichológiája, Korunk szellemi helyzete, és a háromkötetes Filozófia szerzője, a folyó másik partján lakott. Itt másmilyen szellem uralkodik: a filozófia az egész embernek köteleződik el, a filozófia maga ez az elkötelezettség, elkötelezettség az igazságnak, a létezés szabad és abszolút elkötelezettsége. Jaspers leszögezi, hogy Kierkegaard-nak köszönheti az exisztencia fogalmát, amelynek ő új jelentéseket tulajdonított, s amely központi fontosságúvá lett. A létezés, exisztencia megvilágosodása
642
(Existenzerhellung) minden hallgató előtt jól ismert volt. Az ember döntésein keresztül kötelezi el magát, így aktualizálja létezését, és csak a `határhelyzetekben@ ébred léte tudatára. Az ember, mondja, csak a másikkal együtt találja meg önmagát, nem pedig a puszta tudás révén. Ezért tulajdonít akkora jelentőséget a Kommunikationnak: ez a kifejezés nem az információt jelenti, mint a köznyelvben, hanem az exisztenciális kommunikáció, az abszolút elkötelezettség jelentését veszi föl nála. A tudomány minden filozófiai törekvés nélkülözhetetlen föltétele. Kanttal összhangban Jaspers hangsúlyozza, hogy a tudomány nyújtja az evidencia normáit, amelyeket a filozófiának tekintetbe kell vennie, de váltig állítja, hogy a filozófia lényegét nem lehet az ész világosságára korlátozni. A transzcendenciáról beszél, amely minden racionális gondolatot meghalad, az értelem bukása az egyik `rejtjel@, amelyet meg kell tudni fejteni, az egyik jel, amelyben a transzcendencia megnyilvánul. Következésképpen, amikor Jaspers az abszolút egészről beszél, a semmi másba bele nem foglalt magábafoglalóról, nem merészkedik odáig, hogy fogalomban értse meg és racionálisan magyarázza. Épp ellenkezőleg: `a totális filozófiai tudat követelése totalitárius követelés a szó pejoratív értelmében@. Jaspersnak ez a gondolata, amelyet rövidítve és szükségképpen tökéletlenül mutattam be, megigézett, ahogyan rabul ejtette az óráit látogató két nagyszerű hallgatónőt: Hannah Arendtet és Jeanne Herschet, aki a legmélyebb és később legjobb tolmácsolója lett. Tőlük eltérően én 19 évesen egyre kritikusabb magatartást tanúsítottam, amely, bár továbbra is tiszteltem Jaspers gondolatainak fennkölt irányát, nem engedte, hogy a követője legyek. Időközben elfogadtam Ernst Cassirernak, a Tudat problématörténete és a Szimbolikus formák filozófiája szerzőjének meghívását, és Hamburgba mentem, ahol a nagy mester közelében lehettem. Bemutatott Aby Wartburgnak, a nevét viselő könyvtár alapítójának, annak a zseniális embernek, akinek hatása máig érződik a művészettörténetben, akárcsak az eszmék és szimbólumok történetének más területein. Heidelbergbe visszatérve, 1928-ban megszereztem doktorátusomat, és 1931-ben Privatdozent lettem, minden akadémikusi szabadsággal, amit ez a cím biztosított. Az órák, amelyeket a Fakultás előtt tartottam, mielőtt kineveztek, és amelyek a történelem filozófiai jellegével és a szabadságfogalom fejlődésével foglalkoztak, eltértek a két uralkodó mester, Rickert és Jaspers gondolataitól. Meg kell mondanom, hogy ennek ellenére egyik sem ellenezte a kinevezésemet. A heidelbergi tabló hiányos volna, ha nem emlékeznék meg a német irodalomtörténet legnagyobb tudósáról, Friedrich Gundolfról, a Goethéről, Shakespeare-ről és a német szellemről, a romantikusokról szóló nagyszabású művek szerzőjéről, erről az egyetemes kultúrájú emberről, aki kitüntetett a barátságával, és akit csaknem minden este láttam a halála előtti évben. Stefan George közeli barátai közé tartozott, aki szintén gyakran megfordult Heidelbergben, a költő, aki Charles Du Bos szavával, uralta korunk európai költészetét, a mester, akinek pontos és tömör stílusa újfajta szigort vitt a német lírába.
643
Ezek voltak azok az évek, amikor a költészet uralkodott Heidelbergben. Nehéz visszaidézni a ragyogást és a szépséget C a láthatáron kirajzolódó baljós jelek ellenére. Ezek a jelek mindenesetre különböző területeken mutatkoztak. Kiütköztek a felsőoktatás és -képzés témájába vágó publikációkban. Ha az Idee der Universität (Az egyetem eszméje) című, 1923-as írásában Jaspers egy hosszú, az egyetemre jellemző hagyomány visszhangja volt, vagyis azé a közösségé, amelyben mesterek és tanítványok az igazság keresésére szánták magukat, a Die Idee der politischen Universität (A politikus egyetem eszméje), amely 1932-ben íródott és kevéssel később látott napvilágot Adolf Reinnak, a Hamburgi Egyetem professzorának majd rektorának a tollából, igencsak másmilyen hangot ütött meg. A szerző kifejti, hogy a középkori, teológiára alapozott egyetemet és az újkori, filozófiára alapozott egyetemet föl kell váltania az állam szolgálatában álló politikai egyetemnek. Meg kell hagyni, teszi hozzá, hogy ahol politika van, ott veszély is van, mert a politika lényege abban a lehetőségben és szükségszerűségben válik láthatóvá, hogy meghatározzuk az ellenséget (itt nyilvánvalóan Carl Schmitt könnyed és vészjósló megfogalmazását használja). `De a humanista egyetemnek is megvolt a veszélye, a szabadság, amint a teológiai egyetemnek is a dogma.@ Ha az isteni tudomány az üdvösséget keresi, ha a filozófia tudománya a harmóniára törekszik, a politikai princípiumból eredő tudomány a harcot akarja: heroikus. `Össze kell kapcsolni a szellemet és a politikát, eggyé kell olvasztani őket, hogy a németek megint valami jelentőset mondhassanak a világnak.@ Ebben a fölfogásban az Egyetemnek, ahogyan ismertük, nem volt többé helye. Heidelbergben a gyászos jelek Philipp Lenardnak, a fizika professzorának személyében nyerték el drámai kifejezésüket, aki 1905-ben a katódsugarakra vonatkozó alapvető munkájáért kapta meg a Nobel-díjat. Miután szélsőséges nacionalista lett, azt próbálta bebizonyítani, hogy az egész angol fizikát a németektől lopták. Ádáz antiszemita lévén, túlhajtott állásfoglalásaival provokálta a korabeli hatóságokat. Így megtagadta, hogy fölfüggessze előadásait 1922-ben, Rathenau külügyminiszter meggyilkolása után, mert `nem akarta megszakítani az óráit egy halott zsidó miatt@. Amikor később, Németországból való távozásom után Londonban találkoztam Einsteinnal, megmutattam neki egy vitriolos, rávontkozó sértésekkel teli cikket, amelyet Lenard nem sokkal előbb publikált. Nem felejtettem el, hogy Einstein mindössze ennyit válaszolt az átkozódásokra: `Lenard nagy dolgokat vitt végbe@ C mondta egyszerűen. Lenard a kísérleti fizika nagy alakja volt, és az X-sugarak fölfedezésében oroszlánrészt mondhatott magáénak. Másfelől azonban viszolygott az elméleti fizika növekvő mértékű matematizálásától, mi több az einsteini relativitáselmélettől és az atomfizikától is. Ugorjunk előbbre vagy tíz évet, a világháború közepébe. A szövetséges titkosszolgálatok egyik legnagyobb gondja az volt, hogy kiderítsék, miben áll a titkos fegyver, amelyet a német propaganda beharangozott, hogy a sztalingrádi
644
kudarc után a nép morálját erősítse. Vajon a nukleáris energia alkalmazásáról volt szó? Dolgoztak rajta a háború előtt német centrumokban. Én 1933 szeptemberében találkoztam Szilárd Leóval, Londonban, és megtudtam tőle valamit, ami olyan nagy hatást tett rám, hogy följegyeztem a noteszomba. Asszisztens volt Berlinben, a Kaiser-Wilhelm-Institutban, és elmenekült, attól való féltében, hogy a munkája miatt nem engedik el többé. Azt mesélte nekem, hogy egy terven dolgozott, amely, ha sikerrel jár, a nukleáris energia teljes kihasználásának lehetőségéhez juttatva a kormányt, olyan hatalmat adna neki, hogy senki sem állhatna ellent. Illúzió áldozata volt? A beszélgetés során tudatára ébredtem, hogy ez a tudós nem csupán látja a szorongató lehetőségeket, hanem véleménye meggyőző gondolatmeneten alapszik. Arra a következtetésre jutottam, hogy ő rááldozza az életét a terv továbbvitelére. Később, a háború alatt, megtudtuk, hogy a legjobb német fizikusok gőzerővel dolgoznak azon, hogy az elméletet átültessék a gyakorlatba. De az idő sürgetése ellenére, nem sikerült számottevő hitelt szerezniük, amely nélkülözhetetlen az ilyesfajta munkához. Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy abban az országban, ahol hosszú ideje folytak ezek a kutatások, mégpedig jó nevű fizikusok révén, ezeket a kormányzat nem támogatta teljes erővel? Rejtély volt. A válasz egyszerű: Hitler nem akarta! És hogy miért? A világtörténet váratlanul egy kis heidelbergi történettel szolgál, amely a kiindulópontunk. Hitler meg volt győződve arról, hogy a nukleáris fizika és a relativitáselmélet segítségével a zsidók destruktív befolyást fejtenek ki. Hadügyminiszterének, Albert Speernek az Emlékirataiból tudjuk, hogy Hitler csodálta Lenard professzort, akivel személyes kapcsolata volt, s aki beléplántálta a nukleáris energiával szemben táplált elvakult gyűlöletét. Ha netán szükség volna rá, hogy megmutassuk az egyén befolyását a történelemre azoknak, akik csak a nagy történelmi folyamatokban hisznek, az atombomba története csattanós bizonyíték lehetne. Egyfelől a németek kudarca, másfelől a szövetségesek sikere. Ugyanaz a Szilárd Leó, akivel 1933-ban találkoztam, 1938-ban az Egyesült Államokba megy, közvetlenül azután, hogy tudomást szerez a maghasadás sikeréről, és 1942. december 2-án létrehozza Fermivel az első láncreakciót. Mindjárt ezután közbenjár Einsteinnál, hogy az megírja Roosevelt elnöknek híres levelét, amely a Mannhattan-tervhez és az atombomba megalkotásához vezet. Térjünk vissza Heidelbergbe: 1933 januárjában véget ért a Weimari Köztársaság. Hitler birodalmi kancellár, vagyis miniszterelnök lett. Valamennyi propagandaeszköz a párt kezébe került. Március 5-én tartották meg az utolsó, viszonylag szabad általános választásokat. Ezen a reggelen, az öreg hídon, amely a Neckaron átível, találkoztam dr. August Fausttal, az egyetem egyik legrégibb Privatdozentjével, aki nagyszerű monográfiát írt a lehetőség fogalmáról. Mindenki ismerte demokratikus meggyőződését. `Remélem, hogy a demokratikus pártok elsöprő győzelmet aratnak@ C mondta. Késő este, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a náci párt szerezte meg az abszolút többséget a nacionalista párttal, megint találkoztam vele, ugyanazon a hídon. `Ki
645
vagyok én, én mint egyén, hogy szembehelyezkedjem egy egész nép akaratával?@ C kérdezte tőlem. Átállt a nemzetiszocializmushoz. Hamarosan a párt aktív tagja lett és elnyerte a katedrát, amelyre régóta áhítozott. A helyzet csakhamar súlyosbodott. Április elsején minden olyan üzletet, amely valóságosan vagy föltehetőleg zsidó tulajdonban volt, sárga csillaggal jelöltek meg, és barnainges fegyveres milicistákkal őriztettek. Rickert, a filozófusok nesztora meghívott és jóindulatúan azt kérdezte: `Mit gondolnak zsidó barátaink?@ Válaszomat, hogy `Szégyenkeznek@, félreértette és azt dünnyögte: `Nincs miért szégyenkezniük.@ Helyreigazítottam: `Nem magukat szégyellik. Azok miatt a rendelkezések miatt szégyenkeznek, amelyeket bevezettek, anélkül, hogy a német elit, hogy bármelyik szellemi vezető egyetlen zokszót ejtett volna.@ Találva érezte magát, és hevesen kifakadt: `Mi haszna lett volna a zokszónak?@ Erre azt mondtam neki: `Azt tanultuk az előadásain, és azt olvastuk a könyveiben, professzor úr, hogy az a posztulátum, amely szerint valamely dolgot a belső értéke miatt, nem pedig hasznossága miatt kell megcselekednünk, a német filozófiára jellemző, ellentétben a francia racionalizmussal, az angol utilitarizmussal és az amerikai pragmatizmussal. Ebben a kritikus helyzetben a hasznosság szempontja lenne a döntő a cselekvésben?@ Ez az epizód a példája annak, micsoda szakadék választotta el a tanárok többségénél az előadásokon és írásaikban kinyilvánított eszményeket a személyes magatartás valóságától, amely bátorságot kívánt volna. Elméletben magasztalták az egyén autonómiáját és szabadságát. Gyakorlatban a hatalom birtokosának az akarata szabta meg a magatartást, mi több, néhány közismert esetben, a meggyőződést is. Így történt, hogy Rickert, aki egész életében az autonóm etika kanti üzenete heroldjának tartotta magát, egy évvel beszélgetésünk után, utolsó könyvében, a Probleme der Philosophie (A filozófia problémái) című műben ezt írta: `Ha (egy német) egyéni életfölfogása nem cseng egybe az idő követelményével, és ha gravitációs központját más kulturális értékekben találja meg, mint a nemzeti állam, akkor véleményét a történelmi helyzet aktualitásának jelentéséhez kell igazítania.@ Mivel lehet megmagyarázni a szellemi elit meghökkentő képtelenségét az ellenállásra? Nem érthetjük meg, ha nem vesszük tekintetbe, hogy milyen szerepet játszott az állam fogalma. Eltérően a többi nyugati nemzettől, ahol az államot úgy tekintik, mint a társadalmi élet nélkülözhetetlen eszközét, a németek többsége számára az állam autonóm entitás, tisztelet, sőt, hódolat tárgya volt. Belejátszik ebbe a lutheri hagyomány, amely az evangélium azon mondatán alapul, hogy `add meg a császárnak, ami a császáré@. Tehát, vonták le a következtetést, az ember csak a bensőjében, csak Istennel való kapcsolatában mentes az állam előírásaitól, de ami a polgári életét illeti, teljes engedelmességgel tartozik neki. Amennyiben a vallásos hitet nem érintette, el kellett fogadni a rendszer parancsait. A bátorság hiányának következményei megmutatkoztak néhány neves tudós magatartásában, amilyen például Eduard Spranger volt, az emberiség eszméjéről
646
és Wilhelm Humboldtról szóló szép könyvek szerzője. Kezdetben tudtul adta, hogy nem rokonszenvez az egyetemisták szervezetének szélsőséges kijelentéseivel. Néhány évvel később hivatalos küldetésben megy a császári Japánba, hogy megmutassa a Japán és Németország között meglevő mély szellemi rokonságot. Egyike azoknak, akik az írástudók árulásának szégyenét viselik. Az egyetem bejáratánál levő fölirat, amelyet egykor Gundolf barátom javasolt: `Az élő szellemnek@ eltűnt, és új került a helyére: `A német szellemnek@. Hite szerint e szellemet szolgálva igazodott a következő években az oktatók zöme tiltakozás nélkül a rendszer parancsaihoz. Miközben sokan, engedelmeskedvén, rosszul érezték magukat a bőrükben, és fájlalták az akadémikus szabadságnak, a német egyetemek e credójának az elvesztését, a leghíresebb filozófus, Martin Heidegger esete más volt. A Lét és idő megjelenése óta figyelemmel kísértem művét, amelyben páratlan szenvedéllyel ontotta az érdekes és eredeti gondolatokat, még a modern hagyományt is alapjaiban fölforgatva. Ott voltam 1929-ben, amikor elmondta nevezetes beszédét: `Mi a metafizika?@ Megütköztem az igazi és a látszólagos mélység keveredésén, a nyelven, amely minden helyes logikát megcsúfol, s a játszi könnyedségen, ahogyan, beszéde végén, erőszakot tesz Platón Phaidroszának görög szövegén, hogy alátámassza tézisét a `filozófiáról és exisztenciáról@. Nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy kevéssel Hitler hatalomátvétele után a freiburgi egyetem rektora lett, és bejelentette hivatalos belépését a pártba. Ebben a minőségben hangsúlyozta, hogy meg kell nyerni az értelmiséget az új politikai célkitűzéseknek. A német egyetemek szabályzata előírta, hogy a professzorok minden karon doyent választanak maguk közül. Heidegger egyik első rendelete volt, hogy attól fogva a doyent nem választják, hanem a rektor nevezi ki. Ez a döntés súlyos csapás volt az egyetemi autonómiára. Ugyanebben a szellemben jelentette ki a német egyetem sajátosságáról tartott székfoglalójában, hogy az annyit dicsőített akadémikus szabadságot száműzni kell az egyetemekről. A diákok szabadságának fogalmát valóságtartalmára kell redukálni, amely három kötelezettséget jelent: a munka, a fegyverek és a tudás szolgálatát. Nagy beszédet tartott az egyetemről 1933 júniusában a heidelbergi egyetem tanárainak és hallgatóinak, amelynek nemzetiszocialista szellemiségét nem tudták elnyomni az eredeti hevületet elkendőzni hivatott keresztény és humanista eszmék. Magának az egyetemnek a célkitűzései: a tudás módszeres továbbadása, folytonos gyarapítása, kritikus vizsgálata és örökös kétségbevonása, mind gyökerestül megsemmisültek. Heidegger megállapította, hogy a német egyetemek szövetsége vezetőségének több tagja fékezni akarja a tervbe vett reformokat. Néhány éve előkerült a távirat, amelyet Hitlernek küldött, arra kérve őt, hogy ne fogadja ezeket a vezetőket, mielőtt az uniformizálás, amely `rendkívül szükséges ebben az esetben@, végbe nem megy. Egyik, rektorként hozott rendeletében, átveszi a párt rasszista
647
törvényeit, amelyek szerint zsidónak számít minden nem-árja hallgató, vagyis azok a keresztény diákok is, akiknek csak egy szülője vagy csak két nagyszülője árja származású, még akkor is, ha apáik Németországért és szövetségeseiért harcoltak. Ugyanaznap fölhívást intézett a diákokhoz, kijelentve, hogy a nemzetiszocialista forradalom a mélyéig fölrázta a német létet. Hozzáfűzi: `Létezéseteket nem irányíthatják dogmák és eszmék, hanem maga a Führer a német valóság és az ő törvénye, most és mindörökké.@ Az új hallgatókkal letétette az esküt, hogy teljes engedelmességgel tartoznak Hitlernek. Platón és Arisztotelész óta a lét fogalma a filozófia egyik fő kérdése. Számos és változatos választ adtak erre a kérdésre a századok során, de a valóságosat soha azelőtt nem azonosították a hatalom birtokosával, soha azelőtt a lét természetének kérdését egyetlen ember akaratával, soha egy filozófiai gondolatot ennyire nem prostituáltak. Franciaországban, ahol Heideggernek odaadó tanítványai vannak, sokáig megpróbálták mindezt az eltorzult korszak számlájára írni. Ez azt mutatja, hogy semmit sem értettek meg. Ahogy Karl Löwithtől tudom, Heidegger maga bizonygatta neki, 1936-os római találkozásuk alkalmával, hogy a párthoz való csatlakozása, amit a végső bukásig fönntartott, saját filozófiájából és sajátos Geschichtlichkeit C koncepciójából, az ember történetiségéből fakadt. És ebben nem téved. Heidegger szerint a lét lepleződik le az időben, a történelmi pillanatban, ez esetben a nemzetiszocializmus eljövetelében és diadalában. Szükséges-e mondanunk, hogy a lét vízióját az determinálja, amit Heidegger történelmi helyzetnek nevez? Kell-e hangsúlyoznunk e gondolat mélységes relativizmusát, amely lehetővé teszi, hogy igazoljuk a mindenkori hatalmat, egészen addig, hogy a Volkstum és a talajgyökér erényeit prédikáljuk? Annál fontosabb kiemelnünk, hogy Heidegger gondolata élesen elválik a nagy német hagyománytól, amelyet Lessing, Kant, Goethe képvisel, az emberség eszméjének hagyományától, amelyet gyászos következményekkel nyomott el az a rendszer, amelyhez szegődött. A jövő történészének bizonnyal meg kell majd magyaráznia, hogyan fejthetett ki ilyen mély hatást egy efféle filozófia a latin nyelvű országokban. Nem látja-e majd úgy, hogy ez az alárendelődés egy gondolkodónak, aki szerint a filozófia nyelve csak a görög vagy a német lehet, a múlt nagy hagyományainak elhagyása, és oly sok háború utáni szerző gyöngeségének jele? Elégedetten állapítja majd meg, hogy az új nemzedékkel Németországban, Franciaországban és másutt, a kritikus szellem gazdagsága újból tért nyer a filozófiai eszmecserékben. Azoktól eltérően, akik azt hitték, hogy a dolgok végül elcsitulnak, én cseppet sem kételkedtem, hogy a helyzet tovább fog romlani és a rendszer tartós lesz. Parancsoló kötelességnek éreztem, hogy megmentsem Aby Warburg könyvtárát, ezt a nagyszerű intézményt. Hamburgba mentem, a zsidó üzletek elleni bojkott másnapján, hogy meggyőzzem az igazgatót és a Warburg családot, hogy szállítsák
648
külföldre a könyveket. A gyors cselekvésnek köszönhetően a könyvtárat be tudták fogadni Londonban, ahol mostanra a londoni egyetem részeként, a nevezetes Warburg Intézet lett belőle. Saját sorsomat, ha szabad beszélnem róla, különös események összejátszása befolyásolta. A német filozófia eredetével kapcsolatos tanulmányaim során fölismertem Eckhart mesternek, a német misztika legkiválóbb képviselőjének döntő fontosságát. Valójában a német szaknyelvre jellemző absztrakt terminusok szókészlete és megformálásuk módja sokat köszönhet neki. Vajon miért tartotta szükségesnek ez a dominikánus, Szt. Tamás egyik utóda a párizsi teológiai katedrán, hogy a latin helyett népi nyelven írjon? Itt meglepő példáját kapjuk a nők szerepének a filozófiai nyelv kiformálásában. A domonkos rendben sokáig tilos volt a nőkkel törődni, de a XIII. század végén a Rajna-vidéki női kolostorok elszaporodása, ahol a jó házból való nők magukra hagyatva veszedelmes nézeteket kezdtek vallani, a tilalom föloldására vezetett. Az apácák lelkének gondozása a legműveltebb rendre, a dominikánusokra hárult. Mivel a nők nem tudtak latinul, az atyáknak át kellett ültetniük egy filozófiai és teológiai szókincs nélkül szűkölködő nyelvre a helyes tanítás tartalmát. Innen ered a szükséglet, hogy ezt a nyelvet a skolasztikus hagyomány szelleméhez idomítsák. Másrészt Eckhart mester német nyelvű írásait széltében terjesztették, és nagy hatásuk volt. Gyakran félreértették őket, és a XIV. században súlyos eretnekségnek voltak okozói a Szabad Szellem Testvéreinél, akik innen vették EmberCIsten tanukat. Valamennyi filozófiatörténész fölismerte Eckhart jelentőségét, némelyek a német filozófia atyjának tartották, de roppant különböző módokon értelmezték, és nemegyszer önkényesen. Arra a megállapításra jutottam, hogy a dolgok ilyetén állapota abból következik, hogy a mester nagy latin nyelvű értekezései kiadatlanok maradtak. A heidelbergi Akadémia engedett a rábeszélésnek, hogy a filozófia történeti fejlődése megismeréséhez nélkülözhetetlen a kiadásuk, és engem bízott meg a kiadás irányításával. Időközben azonban a náci rendszer uralomrajutásával minden, ami Eckhart mesterre vonatkozott, elsőrendű politikai kérdéssé vált, mert a párt hivatalos ideológiáját tartalmazó könyvben, Alfred Rosenberg A XX. század mítosza című könyvében, Eckhart úgy jelent meg, mint az új germán ember, az újjászületett ember, akiben az északi lélek először ébredt önmaga tudatára. Ő volt tehát a germán szellem megtestesülése, az új árja vallás megalkotója. Tudták, hogy föltártam az Eckhartot a zsidó és arab filozófiához, főleg Maimonidészhez fűző kapcsolatokat. Hogy ne hozzam zavarba az Akadémiát, visszaadtam megbízatásomat, de kevéssel később a dominikánus rend római központi intézete fölkért, hogy vállaljam el a kiadást az ő költségükön. Berlinben időközben úgy határoztak, hogy kiadják Eckhart műveit az új kormány égisze alatt. Amikor megtudták, hogy hajlandó vagyok együttműködni a domonkosokkal, nyomást gyakoroltak rám, hogy tegyek le erről a tervről, és bizonyos kedvezmé
649
nyeket ajánlottak föl. Azt válaszoltam, hogy a tudomány nem alku tárgya, és hogy nem mondom föl a domonkosok iránt vállalt kötelezettségemet. E perctől kezdve helyzetem ingataggá vált. Sőt másvalami is közbejött. Egy, az ősök után kutakodó kérdőívet küldtek szét a náci hatóságok az egyetem minden tagjának. Válaszomat nemrég találta meg egy történésznő az egyetem archívumában, és megjelentette Heidelbergben. Egy levélben kijelentettem, hogy a kérdőív összeférhetetlen a tudományos gondolkodás követelményeivel, amit egyetemi docensként tiszteletben kell tartanom és éppen hogy meg kell ismertetnem. Az uniformizáló szerv vezetője kapva kapott ezen a nyilvánvaló provokáción, és azonnali intézkedéseket sürgetett személyem ellen. A körülmények jóvoltából, amelyeket túl hosszas volna itt ecsetelni, a büntetést éppen a kellő időtartamra fölfüggesztették, hogy sikerüljön elmenekülnöm. Kaptam viszont egy igazgatói rendeletet, amely előzetes értesítés nélkül megtiltotta, hogy belépjek a dolgozószobámba. Így elveszítettem minden papíromat, hétévnyi munka gyümölcsét. Később mások hasznukat vették. Több forrásból intettek, hogy merénylet készül, és azt tanácsolták, távozzam a lehető leggyorsabban. Egy időre egy olyan helyre vonultam, ahol nem kerestek, Nikolaus Cusanus falujába, ahol született és ahol a kéziratai voltak. Valami módot kellett találnom, hogy elhagyjam Németországot. Meg kellett fizetni a vakmerőséget. Diplomáciai útlevelet kértem könyvek beszerzésére, amelyekre fontos kutatásokhoz van szükségem. E pillanatban szerencsére a minisztérium nem volt egészen a párt kezében, és így megkaptam. C 1933 augusztusában Londonban voltam, mert előnyben részesítettem Angliát, annak ellenére, hogy nem beszéltem angolul, Franciaországgal szemben, ahol születtem, és ahol Étienne Gilson és Alexandre Koyré fölajánlotta a segítséget. Nem éreztem, hogy Franciaország arra lenne szánva, hogy a náci romlás ellen küzdjön. Megérkezésemtől fogva a Warburg Könyvtár munkatársa voltam, angliai áttelepülésének első éveiben. Meghívtak a londoni egyetem King's College-ébe, azután Oxfordba az Orel College-ba, ahol 1936-tól tanítottam. De sokkal fontosabbnak tartottam ezeknél az akadémikus munkáknál azt a föladatot, hogy a náci pusztítástól óvjak, és minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy arra kérjem a politikusokat, készüljenek a háborúra, amely számomra bizonyosság volt. Saját háborús tevékenységem másik történet. Elég annyit mondani, hogy a fegyverszünet után az volt a megbízatásom, hogy a német egyetemek helyzetét megvizsgáljam. Nem lepett meg a siralmas helyzet, ami elém tárult. Emberi oldalról, annyi gyávasággal szemközt, annyival is inkább tisztelet azoknak C nem voltak sokan C, akik ellenálltak. Némelyek önként a száműzetést választották, mások, abbeli meggyőződésükben, hogy minden ellenállás hiábavaló és veszedelmes, csöndesen szenvedtek. Fiatal diákoknak volt merszük elítélni a rendszert, és fölszólítani társaikat, hogy ne engedelmeskedjenek a párt dekrétumainak. Sok közülük az életével fizetett. Azok, akik a Fehér Rózsa csoporthoz tartoztak és
650
túlélték az üldözéseket, nemrég összejövetelt tartottak a hamburgi egyetem meghívására, amelyen én is részt vettem. Tisztelet mindazoknak, akik a legnagyobb nehézségek árán is ellenálltak. Nekik köszönhető C és mindazoknak, akik nem törtek meg C, hogy a német egyetem megújíthatta régi hagyományát. A hajdani varázs elhalványodhat, de a német egyetem újra az emberiség eszméjének szolgálatában áll. (Fordította Villó Ildikó)
651
