Jegyzetek a burzsoázia lélektanához.' Hölgyeim és Uraim! midőn a tárgyat, mellyel a mai estén foglalkozni akarok, megválasztottam, teljesen tudatában voltam annak, hogy ezzel lehetetlen feladatot tűztem magam elé. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy csupán egyes fényfoltokat, egyes képeket adhatok, hogy nem tehetek többet, mint azt, a nemzetközi burzsoázia nemzeti sajátságainak kibogozhatatlan tömkelegéből kiragadjak és Önök elé állítsak néhány különösen jellemző vonást. A téma ez: A burzsoázia lélektanához Európa egyes országaiban. Ε téma tehát már a priori két ismeretlent tartalmaz. Heine, a nagy és finomlelkű költő, akit még mindig nem ismernek s nem szeretnek eléggé — talán ama egyszerű okból, mert olyan embert, mint ő, egyáltalán lehetetlen eléggé ismerni és eléggé szeretni — Heine mondja egy helyt útileveleiben Lengyelországról, hogy rendkívül nehéz egy népet jellemezni, mert hiszen — teszi hozzá — egy emberöltő sem elegendő csak egyetlen ember, egyetlen individuum lélektanának alapos megismeréséhez is. Ε megjegyzés találó mindenütt, de az különösen a mi esetünkben, ahol arról van szó, hogy nagy tömegeket, aggregátumokat, gazdasági csoportokat önkényesen összefoglaljunk, gyűjtőfogalmak keretébe helyezzünk, hogy azután kollektív ítéletet * A Társadalomtudományi Társaság-ban 1909 január 30-án tartott előadás.
218 alkossunk róluk. Ám mindenekfölött megnehezíti e jellemzést a mi esetünkben az, hogy két ismeretlennel, két nagy kérdőjellel van dolgunk. Burzsoázia... Mit értsünk burzsoázia alatt? Melyik az a fokmérő, az a kritérium, mellyel megállapíthatjuk, vajon a burzsoáziához tartozik-e ez vagy amaz osztály? Oly időben élünk, mikor az átmenet a kis- és középüzemből a nagyüzembe, legalább az iparban, egyre fokozódó sebességgel folyik; oly időben, melyben az agrárviszonyok, ha Európát egészében vesszük tekintetbe, egyre inkább háttérbe szorulnak, mialatt mindinkább előtérbe nyomul az ipar, a centralizált, akkumulált ipar. Más szóval, oly korban élünk, melyben a munkástömegek egyre jobban növekednek. A burzsoázia is növekszik, az bizonyos. Azonban valamennyi ország statisztikája szerint minden nép munkálkodó rétegeinek növekedése lényegesen gyorsabb léptekkel halad, mint ugyanazon nép burzsoáziájának, felsőbb rétegeinek növekedése. Ilyen átmeneti időben, mikor a bérkérdés, a munkáskérdés mindinkább uralkodó pontjává lesz a politikai napirendnek, oly időben, mikor a munkálkodó osztályok egyre nagyobb ellentétbe és pedig elsősorban gazdasági ellentétbe kerülnek a felsőbb osztályokkal, igen érthető, ha azt mondom, hogy a gazdasági osztályok képződésének fokmérője: azok viszonya a termeléshez, vagy még inkább helyzetük a termelésben, még pedig az ipari termelésben, avagy — minthogy ez egyre koncentrálódik és akkumulálódik — viszonyuk a termelés eszközeihez. És ezen az alapon egy Marx Károly és tanítványainak egész sora kimondták, hogy a nép mindazon részei, melyek a termelés eszközeinek és ezáltal a politikai és gazdasági hatalomnak birtokosai: a burzsoáziához tartoznak, míg másrészt a többi néprétegek, melyek nem részesei a termelés eszközeinek, de a termelés mai technikája mellett kénytelenek ezen mások birtokában lévő eszközöket igénybe venni s ennek folytán a tulajdonosokkal szemben jobbágyi, szolgai sorba kerülnek, mindezek az elemek, mindezek a rétegek, melyeknek munkaerejükön kívül semmijük sincs, a proletársághoz tartoznak. Habozás nélkül elismerhetjük, hogy ilyen felfogás, a gazdasági osztályok megkülönböztetésének ilyen kritériuma a legtöbb esetben megfelelő. Ám a gazdasági életben az árnyalatok, közbenső láncszemek egész tömegével találkozunk s ezért teljesen lehetetlen tudományosan ezzel a kritériummal beérnünk. A nagy Krupp-féle gyár igazgatója alkalmazottja, hivatalnoka a gyárnak, nem munkáltató, hanem munkavállaló,
219 akit díjaznak. Igaz, hogy 40.000 márkányi bért kap és, amint csak nemrég láttuk, porosz miniszterek tülekednek és mondanak le, hogy ilyen bérmunkássá lehessenek. Ez az ember nem burzsoá, hanem proletár volna az adott definíció szerint. Nem a munkaeszközök birtokosainak, hanem a birtoktalanok, bérért dolgozók, a proletárok kategóriájába tartozik. Másrészt tudják Önök, mennyi kisparaszt — kis szántóföld tulajdonosa, mely csak minimális jövedelmet hajt, kevesebbet a bérmunkás átlagos kereseténél — képzeli azt, hogy birtokánál, termelési eszközökben, földben fekvő birtokánál fogva nem a munkássághoz, hanem a burzsoáziához tartozik és érdekei ellentétesek az ipari munkásságéival. Látjuk tehát: burzsoázia és proletariátus igen nehezen határolhatók el egymástól, minden esetben, minden egyes gazdasági individuumnál külön kellene megállapítani a határvonalat. Ez persze végnélküli munkát adna és ha ma csupán csak a társadalmi osztályok definiálásának problémájáról akarnék is szólni, nem végezhetnék e föladattal. Így ma arra kell szorítkoznom, hogy rámutassak e problémában rejlő nehézségekre, anélkül, hogy azokat elhárítanám * és a priori óvjam Önöket, nehogy túl szűk és határozott értelemben interpretálják az előadásomban használt terminusokat, mint francia, német, stb. Ép ilyen komplikált, ha nem még komplikáltabb az ország kérdése. Mit kell egy ország, illetve egy nép alatt értenünk? Az ország csak topográfiai kifejezés a nép vagy nemzet megjelölésére. De mi teszi a nemzetet? Naponta beszélünk franciákról, olaszokról, amerikaiakról, angolokról, németekről, magyarokról. De hát mik a németek, olaszok, angolok, amerikaiak? Mi a kritériuma a nemzet fogalmának? Ez a kérdés kényes problémája a tudománynak. Nyugodtan állíthatjuk, hogy egy tudományos probléma sem oly megoldatlan, mint a nemzet problémája. A nép, nemzet fogalom körül a legellentétesebb nézetek uralkodnak és még a legkomolyabb tudósoknál is konfúziót fognak Önök látni e tekintetben, sőt e megjelölést ugyanabban a könyvben, tán még ugyanabban a mondatban is sokszorosan eltérő értelemben fogják föllelni. Mindez eléggé mutatja, menynyire szükséges még e fogalmat tisztázni. Kérdezzük még egyszer: mi teszi a nemzetet? Teljesen eltekintünk a vallástól, ami természetesen sohasem szolgálhat alapul egy nemzet képződésé* Ε problémára vonatkozólag utalok a turini kir. egyetemen tartott L'Uomo economico e la cooperazione című megnyitó előadásomra. (Torino, 1909. Roux e Viarengo.)
220 hez? Függ-e a nemzet az államtól? Van-e tehát német nemzet, melyet a fekete-fehér-vörös határoszlopok zárnak körül? Meghatározzák-e a nemzetet a történelmi események, eredménye-e a történelem váltakozó eseményeinek, azonos-e keletkezése a történelem fokozatos létrejöttével? Azt hiszem, e kérdésekre habozás nélkül tagadó választ adhatok. Valóban, nincs osztrák-magyar nemzet, bár van Ausztria-Magyarország és osztrák-magyar állam. A német, a franczia nemzetek is bizonyára nem a világtörténelem egyes korszakainak eseményei szerint tevődnek össze. Amint elfogadják Önök, hogy a nemzet alapfogalma az állami összefüggésben, a kormány és törvények azonosságában, abban az uniformisban rejlik, melyet bizonyos időre az állam rákényszerít alattvalóira, rendkívül elasztikus fogalomhoz fognak jutni. A német nemzet 1870 előtt egyáltalán nem létezett. 70 után a francia Lotharingiát is magában foglalja. Ha Önök a történelmet nézik, látni fogják, hogy az állam háborús események, házasságok — tu felix Austria nube — által keletkezik. Ha tehát a nemzet fogalmát nem alapíthatjuk az esetleges történelmi, állami momentumra, vajon a faj-e az, ami itt döntő? Ép különösen itt, Ausztria-Magyarországon oly rendetlen összevisszaságban, oly zűrzavaros tömkelegben élnek együtt a fajok, hogy mindenkinek látnia kell, mennyire nem képezheti a faj a nemzet fogalmának alapját. Emellett minden országban képviselve vannak bizonyos fajok. Így például Európa minden országában találunk zsidókat. Vannak tehát francia, angol, olasz, német, magyar zsidók. Es talán épen a zsidók képviselik, sokféle állami és nemzeti hovatartozandóságuk ellenére is, az egyedüli tisztán fenmaradt faji egységet. Dacára ennek, ez a közösség elégtelen arra, hogy a zsidókat egy nemzetté foglalja össze. Összehasonlíthatatlanul rosszabbul állunk az ú. n. árja népekkel, melyeket anthropológiailag meghatározni egyáltalán nem tudunk. Tudják Önök a történelemből, hogy háborúk, népvándorlások, az ipari mozgalom miként keverték össze az eredeti fajokat és törzseket elanynyira, hogy manapság az egyes individuumra nézve, bármely országban született légyen, majdnem mindig kételyben vagyunk, mily ethnikai kategóriába sorozzuk. Itt van végül a nyelv. Mondhatnók, hogy mindazok, kik egy bizonyos közös nyelven beszélnek, egy nemzetet alkotnak. Napjainkban a nyelv kétségkívül fontos elem, ha nem is nemzeteknek, de mindenesetre nemzeti érzelmeknek kialakításában. Íme, látjuk Ausztriában a ruthéneket, olaszokat, cseheket. Akik kis-orosz nyelven beszélnek, ruthé-
221 neknek érzik magukat és így tovább, anélkül, hogy ezen túl fajuk minőségével törődnének. A faj azután másodrendű kérdés. A nyelvi elemnek kétségtelenül óriási szerep jut a nemzet fogalmának kialakításában. Másrészt azonban a történelemben igen sok olyan példát találunk, melyek ezt a momentumot is egyszerűen kizárják a tudományból. A svájci németek faji szempontból németek, németek bizonyára a történelem szempontjából, egészen biztosan azok nyelvi szempontból, mindamellett egyáltalán nem érzik magukat németeknek. De igenis, svájciaknak érzik magukat. Az északakamerikaiak, akik angolul beszélnek, elűzték az országból a velük egy nyelven beszélő angolokat. A spanyolul beszélő philippinók elkergették a spanyolokat. Ilyenformán új nemzetek keletkeztek, noha nyelvük azonos előbbi uraikéval. A történelem sok esete szerint valamely népnek egy ága elszakad a régi nemzettől, mellyel közös a nyelve. Tehát a nyelvi közösség sem elegendő semmiképen arra, hogy történelmilegnemzetet hozzon létre, avagy a nemzet fogalmának megfelelő tudományos alapot szolgáltasson.* Látjuk, hogy ez a két ismeretlen, az osztály és a nemzet, melyekről ma beszélni akarok, nagyon relatív fogalmak. Tessék ezért szem előtt tartani, hogy itt, az egyes nemzetek és osztályok tekintetbevételekor csak a szabályról fogunk szólni, hogy csak igen óvatosan egyes vonásokat szabad kiemelnünk és hogy e szabállyal annyi kivétel jár, hogy egyes esetekben szabály és kivétel viszonya olyan is lehet, mint 2:2. Ezért kötelességünk rendkívül óvatosnak lenni, ha olyan fogalmakkal van dolgunk, mint osztály és nemzet. Ha alkalmuk van valahol idegenekkel összekerülni, villamoson, kávéházban, szalonban, könnyen észlelhetik, hogy mindenesetre vannak bizonyos különbségek a különböző országbeliek között. Elsősorban tán a külsőben, a hajzat növésében, színében, a koponyaalkatban, a szem színében. Ezekből némelyek igen gyorsan és könnyen következtetnek. Ha Berlinben fekete hajú, egyenes orrú embert látnak, azt mondják, hogy francia; ha hajlott orra van: bizonyára zsidó; ha Rómában világos a szeme és haja valakinek s ha kicsiny és kövér, németnek; ha ellenben magas és szikár, angolnak tartják. Az ilyes előítéletek és definíciók fölötte hiányosak és aki ezen tisztára külső ismertető jelekre támaszkodik egyes nemzetek meghatározásánál, igen hamis * A kérdés iránt érdeklődőket utalom kis munkámra: Patriotismus und Ethik. Leipzig, 1905. F. Dietrich.
222 és elsietett következtetésekhez fog jutni. Ha azonban közelebbi megfigyeléseket tesznek, ha nem a szemet, a haj színét, az orrot, hanem az arcizmokat, a fizikai mozgékonyság fokát, a gesztusokat, a fellépést, a ruházkodás módját stb. fogják az idegenen szemügyre venni, anyanyelvén való beszélgetését fogják megfigyelni, akkor talán helyes, tudományos konklúzióhoz juthatnak és az egyes megfigyelési objektumoknak egymásközt való összehasonlításából egyszeribe látni fogják, hogy az egyes országok burzsoá-osztályai közt, az alsóbb rétegekhez való viszonyuk minden hasonlatossága ellenére is, nagy eltérések uralkodnak. A különböző országok burzsoáziájának világnézete, egyéni felfogása és és viselkedése mind eltérő. Így az egyes országok burzsoáosztályainak morfológiájához jutunk. Föltesszük a kérdést, miben állnak a főkülönbségek az egyes országok felsőbb rétegeinek — hogy a burzsoázia szót lehetőleg elkerüljük — intellektuális és általános viselkedése tekintetében?* Minden ország, minden nép, minden nemzet uralkodó rétege gazdaságilag ugyanazokat a vonásokat mutatja. Tudjuk mindnyájan, — és a tudományt áthatja e marxi tétel igazsága — hogy a burzsoázia gazdasági viszonya a proletariátushoz csak egyféle lehet. Hogy e viszony nem függ sem faj keveredéstől, sem ideológiai momentumoktól, hanem csupán és csakis gazdasági föltételektől és gazdasági szükségszerűségektől. Másrészt azonban egyes országok uralkodó rétege mégis különleges fiziognómiát mutat. Különböző a mód, melyen elénk tárul. Sőt a burzsoázia egyes rétegeinek kölcsönös elhelyezkedése magában is eltérő a különböző országokban. Egy példán fogom megmutatni, mit gondolok. Amerikában állítólag nincs tradíció. Ez a nézet csak föltételesen igaz. Nem érvényes ez az állítás mindama régi keletkezésű országokra és államokra, melyekbe oly időben érkeztek az európai bevándorlók, midőn Európában még súlyosan nehezedtek az uralkodó réteg pszichológiájára a feudális nézetek, oly államokra, melyeknek európai ősbevándorlói nem hajléktalan proletárokból kerültek ki, hanem olyan emberekből, akik nem azért mentek Amerikába, hogy ott magasabb szociális piedesztálra jussanak, * Megjegyzem mindjárt, hogy csak olyan nemzetekről beszélek, melyeket személyesen ismerek, melyeket tanulmányoztam, aminők az olasz, német, angol, francia és amerikai és ezekről is csak annyiban, amennyiben megfigyeléseim és tanulmányaim szférájába tartoznak, hogy tehát az olyan országokat, melyeket nem ismerek, mint Ausztria-Magyarországot stb., mai tárgyalásaimból kikapcsolom.
223 hanem akik az általuk elhagyott nemzetek felsőbb rétegeiből származtak. Főként oly államokra gondolok itt, aminő Virginia, melyet az angol gentry gyarmatosított, az angol falusi nemesség, oly réteg, mely régi történetét magával vitte új hazájába; gondolok Louisiana-ra, hol franciák, Massachusetts-re, hol angol puritánok — e művelt réteg —, Kanadára, hol a XVII. században francia burzsoák telepedtek meg és mindama helyekre, hová az európai nemzetek régibb és pedig társadalmilag magasabban állt rétegei kerültek, és rámutathatnék még mint kiválóan értékes példára a hollandusok alapította New-Amsterdam-ra, a későbbi Newyorkra, hol a régi németalföldi családok még ma is kiváltságos helyzetet foglalnak el. Mind e helyeken feudális nézeteket, feudális előítéleket, patriciátust fognak Önök találni. Ám az újabb szerkezetű államokban — s ezeké a túlsúly — mindenképen hiányzik a tradíció. Ezekben az egyetlen momentum, melynek a burzsoázia értékelésében erős súlya van, a pénz. Az Unió újabb államaiban csakis a pénznek van szociális hatóereje. Aki három millió dollár ura, mint ilyen, már szociálisan magasabbra értékelt ember, mint az, akinek csak 2½ milliója van, a négyszeres milliomos viszont magasabban áll a háromszoros milliomosnál és mindeniket föléje helyezik a kisebb összeggel rendelkezőnek, Észak-Amerika társadalmi életében is csak a pénznek van döntő ereje. Ennek megfelelően az amerikai burzsoázia egész világnézetében, minden viselkedésében van valami kemény, prózai, reménytelen, érces jelleg. Egész életműködésük a vagyonszerzésre, pénzgyűjtésre irányul. Művelődés, család, modor csak másodrendű momentumok előttük. Ha már most elfordítják tekintetüket Amerikáról és végig pillantanak a Földközi tenger ama félszigetén, melyet Itáliának nevezünk, úgy könnyű szerrel észre fogják venni, hogy a burzsoázia ott egészen más formákban lép fel és hogy egészen más faktorok bírnak számukra különös érvénnyel. Míg Amerikában a pénz képviseli a legelőkelőbb társadalmi mértékadó erőt, Itáliában azt fogják látni, hogy a műveltség áll a közélet előterében. Emellett csak másodsorban érvényesül a pénz, de csak bizonyos formákban, erősen tarkítva esztétikai momentumokkal. Mert bár a gazdag Itáliában is tekintélynek örvend, de csak mint művész, esztétikai szempontból, mint olyan ember, aki érti, hogyan kell finom módszerekkel pénzt szerezni, avagy költeni közhasznú célokra, vagy legalább szelleme művelésére. Az uomo ricco, az amerikai szabású gazdag ember, kinek se
224 műveltsége, se családja, se pallérozottsága — persze mindig csak az átlagról beszélek — az ilyen embernek Itáliában nem jut sem politikai szerep, sem bárminemű társadalmi mértékadó hang. Ellenben láthatják, hogy a politikai élet szerep vivői ügyvédek, orvosok, írók, egyetemi tanárok, szóval a burzsoáziának ama alkotó elemei, melyekben bizonyos műveltség, kultúra testesül meg. A nemességnek, mint ilyennek, szintén nem jut Itália szociális életében lényeges szerep, különösen, ha bizonyos római, genuai és velencei viszonyoktól eltekintünk. Jó példát nyújtott az olasz burzsoázia pszichológiájához legutóbb a messzinai katasztrófa, amely, mint minden katasztrófa, az egész emberi lét legmélyebb mélységeit felkavarja és az összes társadalmi viszonyokat felforgatja. Messzinában élénk bizonyítékokat láthattak Önök tételem igazolására. Az anyatermészet — ez esetben mostoha anya, gonosz anya — nem kímél egyetlen osztályt, egyetlen társadalmi réteget sem, s így láttunk Messzinában elpusztulni mintegy 30 herceget és hercegnőt a délolasz főnemesség soraiból, a milliomosok egész sora és egy milliárdos mellett. Az olasz sajtó, még a konzervatív is, ez emberek neveit csak az általános veszteséglistában sorolta el. Ott állt egy herceg neve egy signor mellett, aki teherhordó volt a kikötőben. De örvendett az egész olasz sajtó, pártárnyalatra való tekintet nélkül, a fölött, hogy életben maradt Salvemini egyetemi professzor, az újabbkori történelem tanára, aki pártpolitikai téren épenséggel szocialisztikus irányban vesz tevékeny részt. Közvetlenül e kiváló szellemi munkás iránti érdeklődés után, arra irányult a közérdeklődés, hogy mily sors érte azokat az énekeseket, akik a nagy operában működtek. A közvélemény érdeklődése tehát nem a pénz, avagy a tradíció, a nemesség burzsoáziája, hanem a műveltséget, művészetet képviselő burzsoák felé irányult. Engedjék meg, hogy harmadik példával álljak elő. Ha harmadik példa gyanánt a németországi burzsoáziát veszik szemügyre, azt fogják látni, hogy bár itt kétségkívül sok pénzt és sok műveltséget találunk, ismétlem, dacára annak, hogy a német burzsoázia rendkívül nagy mennyiségű igazi műveltséget, igazi tudást képvisel, a nemzet politikai és szociális életében a legnagyobb horderő nem a műveltségé, sem pedig a pénzé. Németországban még szembeszökően a tradíció uralkodik. A szociális túlsúly még mindig azon rétegek részén van, melyek tradícióval, családi történettel s a vele kapcsolatos címmel bírnak, a nemesség, a feudális körök részén. Angliában bizonyára nagy szerep
225 jut a nemességnek, de az angol nemesség össze sem hasonlítható a némettel. A gazdasági funkciók, melyeket a nemzet életében teljesít, és melyeket a német nemesség nem teljesít, természetesen oly különbözők, oly ellentétesek, mint affirmativum és negatívum. Angliában ugyanis a nemesség oly szociális erőt őrzött meg, melyet privilégiumai biztosítanak számára. Az angol nemesség különleges helyzethez, gazdasági előnyhöz jutott még a kapitalisztikus-demokratikus fejlődés terén is, részben azzal, hogy biztosította magának a primogeniturát, vagyis a legidősb családtag örökhagyó jogát, másrészt pedig a modern ipari élethez való rendkívüli alkalmazkodó képessége által, amennyiben úgy spekulált és kötött üzleteket, mint minden más börziáner, tehát először az öröklési jog, másodszer a modern pénzszerzés útján. Így Angliában a nép nyelvében a nobleman egyúttal rich man-t is jelent. Az angol nemesség tehát általános értékelését nem annyira az általa képviselt tradíciók folytán élvezi, hanem inkább azon a réven, hogy egyúttal a kapitalista szférába is beletartozik. Itáliában is még meglehetős tekintélynek örvend a nemesség, de itt sem csupán a tradíció révén, hanem mert értette a módját annak, hogy jókora mennyiségű műveltséget és műérzéket egyesítsen magában, melyek által az intellektuális burzsoákörökhöz közeledett. Hogy a nemességet még becsben tartják Itáliában, ez nem ama sajátságainak eredménye, melyek a burzsoáziától eltávolítják, nem őseinek és történelmének tudandó be, hanem épen megfordítva, a burzsoáziával közös tulajdonságainak, tudniillik kultúrájának érdeme. Ezzel szemben a németországi állapotok nagyon eltérők. Igaz, Németországban is van a nemességnek egy része, főként a vidéken, amely gazdaságilag jó helyzetben van, s népe műveltségéből is kiveszi részét. Ez azonban nem mértékadó. Mértékadó az a körülmény, hogy Németországban szerepe jut a műveletlen és eladósodott nemesnek is, tehát az olyan embernek, aki, ha Itáliában vagy Angolországban élne, egyáltalán nem jutna szociális érvényesüléshez, annyira, hogy egészen el is tűnne. Itáliában a szegény nemes annyira megy, hogy nemesi címét le is teszi, míg ugyanaz a nemes, aki más országokban a nép alsó tömegei közé sülyed, Németországban még mindig rendkívüli társadalmi helyzetet foglal el és a nemzet összes rétegei közt a legtöbb politikai hatalommal és a legtöbb szociális horderővel rendelkezik. A németországi birtokos rétegeken belül a tradíció iránt táplált rendkívül eleven érzék a népesség eme részének még szociális és politikai létet, sőt szociális jövőt biztosít.
226 Ha e három országot összehasonlítják Önök, láthatják, hogy Amerikában a money, a pénz burzsoáziája az úr. Ez tisztára a plutokrácia rendszere. Az uralomra legtöbb joga annak van, akinek legtöbb a pénze. Ellenben Itáliában egy sereg ügyvéd, egyetemi tanár és talán primadonna uralkodik. Végül Németországot nem a műveltség vagy a gazdasági erő képviselői, hanem nemesi származású huszár- és ulánustisztek, grófi koronás asszeszorok és diplomaták kormányozzák. Ε megfigyelést következőképen is összefoglalhatjuk: Minden uralkodó réteg három alapvető elemmel bír, mely képesíti őt, hogy a gazdasági hatalom gyeplőit a demokratikus nép nagy tömegeivel szemben kezében tartsa. Ezek: a gazdagság hatalma, a kultúra hatalma és a szokás hatalma. A hatalomnak ez a három különböző eleme azonban, mely minden uralkodó rétegben föllelhető, a három nevezett ország nemzeteiben különböző módon csoportosul. Németországban a szokás burzsoáziája, Itáliában a a kultúra burzsoáziája, Amerikában pedig a pénz burzsoáziája dominál. Hogy még más módon is kifejezzük: Amerikában a burzsoázia tisztán kvantitatív eleme válik ki, Itáliában a burzsoáziának inkább kvalitatív színezetű eleme lép előtérbe, Németországban a burzsoázia tradicionális eleme van túlsúlyban. Szociológiai vizsgálataimhoz a három nevezett országot választottam, mert legélesebben tüntetik föl ezt a három alapvető elemet. A francia burzsoázia pl. mind a három elem összetételét képviseli. Ha a francia kamarát analizálják Önök, ha elemzésnek vetik alá a Palais Bourbon képviselőit, több iparost fognak ott találni, mint az olasz parlamentben, sokkalta nagyobb számú nemest, mint egészen modern struktúrájú országokban, mint Amerikában, ahol a nemesség hivatalosan nem is használhatja a nemesi predikátumot, végül sokkal több tudóst, mint a német Reichstag-ban, ahol csak két egyetemi tanár van. Franciaországban a burzsoázia ugyanolyan vonásokat tár Önök elé, mint Németországban, Itáliában, Amerikában. Azok a modern szociális harcok, melyek magán a burzsoázián belül, mint a Dreyfusés a Syveton-ügy, avagy bármi címen folynak, nézetem szerint nem egyebek, mint e három elemnek a franciaországi uralkodó osztályokban végbemenő szociális küzdelme. Van Franciaországban hatalmas nemesség, hatalmas klérus, hatalmas pénzburzsoáziája az ügyvédeknek és professzoroknak, melyeknek harca még egyikük javára sem dőlt el véglegesen. Végezetül kérem Önöket, szíveskedjenek tekintetüket velem
227 még egy másik problémára irányítani. Hasznosabbnak vélem, hogy egyes különösen érdekes vonásokat pontosabb vizsgálódás alá vegyünk, mint hogy általános tételeket állítsunk fel, melyek esetleg minden értéket nélkülöznek s ezért ma este még egy ilyet tárok Önök elé. Ha az egyes nemzetek gazdasági hatalmát, a világpiacon való gazdasági megjelenését veszik szemügyre és ha azt az utat és módot, mellyel a német burzsoázia üzleteit a világpiacon intézi, összehasonlítják a francia és angol burzsoázia megfelelő módszereivel, könnyen láthatjuk, hogy a német burzsoázia főként egy sajátságával: rendkívüli alkalmazkodóképességével tűnik ki. Elsősorban eme alkalmazkodóképességnek köszönheti a német burzsoázia, a német kereskedelem, a német nagyipar a világgazdaságban, a gyarmatokban, s általában más világrészekben elért sikereit. Néhány példával könnyű lesz ezt megvilágítani. Brazíliában nem szeretik a bennszülöttek, ha bármely forgalomba hozott tárgyat, portékát fekete papirosba csomagolnak. A fekete a gyász színe náluk és minthogy a nap Brazíliában oly szépen, forrón süt, fehér színbe fürösztve mindent, nem akarnak gyászra gondolni. Nos, Brazíliában az angol import volt az uralkodó és főként a fogyasztott fémipari czikkek, különösen varró- és gombostűk angol gyárakból kerültek ki. De az angolok fekete papirosba takarták ezeket a varró- és gombostűket. A brazíliaiak panaszkodtak miatta. Az angolok azonban nem hederítettek erre. Ők voltak Brazíliában az import egyedüli urai és nyugodtan árusították a varrótűket továbbra is fekete papirosban. Ekkor német gyárosoknak — kik egyébként szőke szászok voltak — tudomásukra jutott a brazíliaiak ezen érdekes előítélete egyrészt, másrészt az angolok ugyancsak nevezetes nyakassága. Hozzáfogtak tehát és nagymennyiségű varró- és gombostűt gyártottak, s szállítottak Amerikába eladásra. De ezek rózsaszín papirosba voltak takarva. A nóta vége világos. Három év alatt kiütötték a nyeregből az angolokat és ők maguk váltak a brazíliai piac uraivá. Mellékesen megjegyezve, a német varrótűk rosszabbak voltak. Másik példa. Trinidadban a bennszülöttek egy fiziológiai szerencsétlenségben szenvednek, ugyanis lúdtalpasak. Ott is az angoloké volt az import. De persze az angol cipők és harisnyák London fashion szerint készültek, a lúdtalpakra való minden tekintet nélkül. Erről a különleges állapotról is tudomást szereztek a németek és készítettek lúdtalpas lábakra való cipőket, melyeket csak úgy kapkodtak a vásárlók. Az eredmény rövidesen ugyanaz volt, mint Brazíliában: a német
228 kereskedelem befészkelődött Trinidadba. Látják tehát, hogy a német burzsoázia, a német kiviteli kereskedelem rendkívül éles tekintettel bír a világpiac fogyasztóinak különlegességei, szeszélyei iránt, rendkívüli ügyességet tanúsít más nemzetek sajátos tulajdonságainak kihasználásában. A német export-burzsoáziának ez az alkalmazkodó képessége persze gyakran vezet olyan utakra, melyek már szorosan a csalás és hamisítás határán feküsznek és amelyek Anglia és Franciaország burzsoáziájának irigységét és gyűlöletét sokkal nagyobb mértékben irányítják rájuk, semmint ezt a gazdasági versenyharc magában igazolná vagy megmagyarázná. Mikor egyszer Barcelonában időztem, elutazásom előtt vásárolni akartam valamit gyermekeim számára. Egy kirakatban csinos doboz írótollat pillantottam meg, melyet valódi spanyol portékának néztem. A dobozra spanyol katona volt festve, maga a doboz pedig vörösre és sárgára volt mázolva. Megvettem a dobozt. Amint azonban átadtam gyermekeimnek, kiderült, hogy belül a dobozban valami német írás állt. Német gyártmány volt. Azután, mikor nemrégiben Pisa és Livorno közt utaztam, egy olasz matrózzal ismerkedtem meg, aki Görögországból jött és nagymennyiségű igazi görög cigarettát cipelt magával dobozokban. A dobozokon Hellas, igazi hellén cigaretta, s minden lehető egyéb fölirat volt görög betűkkel. Később vettem észre, hogy szintén a doboz födelének belső oldalára egészen apró betűkkel volt rányomtatva a Leipzig szó. Midőn másodszor voltam Franciaországban, a Dreyfus-pör idejében volt, megvásároltam a németek régi nacionalista ellenségének, Mercier tábornoknak képes levelezőlapon sokszorosított arcképét. A generális képe alatt a marseillaise állt és egy induló, mely revanche-ra tüzel Németország ellen. A lap másik oldalán egészen apró betűkkel — nagyítóval lehetett csak elolvasni — egy berlini cég neve volt látható. Elég a példákból. Csak azt kérdezzük: Miként fejlődhetett ki a német exportkereskedelemnek, tehát a német burzsoázia emberanyagának, mely ezt vezeti, most ismertetett, egészen a szennykonkurrenciáig menő alkalmazkodó képessége? Melyek az okozati összefüggések a német burzsoázia közt általában és eme különös sajátságok közt, melyekkel kitűnnek? Állították nem antiszemita, hanem tisztán gazdasági részről, hogy a német burzsoázia különös alkalmazkodó képessége annak tulajdonítható, hogy a zsidóság tekintélyes alkotórészeit szívta fel magába. Tulajdonképen tehát nem német, árja, germán, hanem zsidó saját-
229 ság volna ez. Kétséget nem szenved, hogy a zsidók a kereskedelemben tényleg rendkívül nagy alkalmazkodó képességet mutatnak. A zsidó érti a kliensekkel való bánásmódot, kedvező alkalmak kihasználását, tényleg pszichikai figyelmességet tanúsít. Intellektuális és pszichológiai szálak szövődnek közte és a vásárló közt. Ehhez járul továbbá, hogy a német nép különös politikai alakulása és politikai története a zsidóságot úgyszólván felszorította a kereskedelemben és iparban elért nagy jelentőségére. Németországban a zsidó még csak papiroson élvezi az emancipációt, de valóságban nem. Míg más országokban, mint Franciaországban, Itáliában, Angliában a zsidóság jobb elemei a közigazgatásban jutnak szerephez, sőt egyesek közülük még miniszterségre is jutnak — csak Ottolenghi olasz hadügyminiszterre, Angolországban Disraelire, a későbbi Beaconsfield lordra, Franciaországban Crémieux-re, Gambetta-ra és sok másra kell utalnom — míg tehát a haladottabb demokratikus országokban, aminőket a nyugateurópai államok képviselnek, a zsidóság legintellektuálisabb és legintelligensebb elemeit elfoglalja a nemzet közigazgatási apparátusa és politikai élete, azalatt a németországi zsidók teljesen ki vannak zárva minden ily lehetőségből; nem lehetnek sem bírák, sem katonatisztek, hogy miniszterségről ne is szóljunk. A parlamentbe is csak nehezen jutnak be s csupán a szociáldemokrata agitáció útján. Innen ered, hogy Németországban a zsidók legjobb elemei megmaradnak a nemzet kereskedelme, a kereskedő és ipari burzsoá-körök részére. Tehát a zsidók legjobb, legintelligensebb elemei a kereskedelemnek szentelik erejüket, az ipari burzsoázia keretein belül helyezkednek el. Minthogy tehát Németország kereskedelmében és iparában tényleg rendkívül erős, magasfokú kvalitatív és egyúttal erős kvantitatív befolyást gyakorol a zsidóság — az iparűzők nagyrésze, különösen a selyem- és textil iparban tudvalevőleg zsidó — nagyon is lehetséges, hogy a német burzsoázia alkalmazkodóképessége bizonyos fokig a zsidóknak köszönhető, amennyiben a zsidóság specifikus tulajdonságai bizonyos mértékig tényleg egybevágnak a birodalmi német burzsoázia specifikus sajátságaival. Azt hiszem azonban, hogy ez a momentum, bár tagadhatatlanul közrejátszik, még sem a legnagyobb jelentőségű. Tehát nem hatoltunk mélyére a fölvetett kérdésnek, még nem kutattuk ki a tulajdonképeni alapmotívumokat, amelyekből a német burzsoázia alkalmazkodóképessége megmagyarázható. Ha összehasonlítják Önök a németeket az angolokkal és franciákkal, látni fogják, mily rendkívül
230 eltérő egész kereskedelmi felfogásuk, kommerciális föllépésük. A franciák és angolok semmiképen nem előzékenyek, nem képesek, sőt nem is óhajtanak alkalmazkodni; de mindenesetre udvariasak és van bennük vállalkozási kedv. Árucikkeik jóságában biztosak lévén, nem igen fáradoznak közönségük kegyéért, sőt inkább hajlandók saját különleges ízlésüket reáerőszakolni. A német kereskedelem a bátor, merész spekuláció bélyegét viseli, míg amazok, az angolok és franciák, szolid régi üzleteket képviselnek, becsületes elvekkel, de minden haladni vágyást nélkülözve. Ez alapvonások megerősítését ott fogják látni mindenütt, ahol a nemzetközi konkurrencia küzdelmei lejátszódnak, Konstantinápolyban vagy a marokkói kikötőkben épúgy, mint Chinában. Mindenütt ugyanaz a különbség: a német a parvenü, a francia és angol a rentier. Ezzel szemben más országokban, mint Itáliában és főként a Pó-lapály tartományaiban a kereskedelemben hasonló pszichológiai föltételeket észlelhetnek Önök. Itt hasonlóképen az ipari problémák rendkívül bátor megközelítését, nagyszabású gazdasági terjeszkedés szükségletét figyelhetik meg. Rövid pár éven belül Piemont pamut- és gyapjúipara sok sikerrel látott hozzá az argentínai és brazíliai piacok meghódításához. Láthatnak itt hercegi kereskedőket, selfmademan-eket felbukkanni, amint Amerikában nagy vagyont szereznek. Láthatjuk az olaszt, amint ép oly élesen figyel, ép oly hajlékony gerinccel csúszamlik idegen viszonyok közé, ahol csak helyet talál, akár a németek. Vannak tehát rokon momentumok az olasz és a német kereskedelem, az olasz és a német burzsoázia fellépése közt. Talán ez a momentum az, mely közelebb hoz bennünket a problémánkban rejlő kauzalitás felderítéséhez. A németek és olaszok ezen alkalmazkodóképessége tényleg mindenekfölött két momentumban ismerhető fel. Először históriai ifjúságukban, másodszor fiziológiai erejükben. A históriai ifjúságban. A német kereskedő, az olasz kereskedő hosszú ideig, sok száz éven át, hátvéd nélkül állt a világpiacon. Kicsiny, szakadozott, szertetagolt nemzetekhez tartoztak. A római kereskedő alattvalója volt a pápa ő szentségének, aki keveset törődött az Amerikához való kereskedelmi vonatkozásokkal. Velence lakóinak, Lombardiának ura az osztrák császári Burg volt, ahol természetesen szintén nem fejlődhetett ki egészséges érzék a kereskedelem iránt. Németországban is, Itáliában is hiányzott a nemzeti összefüggés, a nemzeti egység, amely valamely nemzet ipari haladásának alapja. Egészséges gazdasági
231 fejlődéshez tehát, reálpolitikai szempontból tekintve, elsősorban nemzeti egység szükséges. Azok az olasz és német kereskedők, akik az amerikai és más világpiacon forogtak, nem tudták valójában, hova is tartoznak. Ha valamit el akartak érni, oda kellett símulniok, ahova épen lehetett. Símulniok kellett, mert, mint számbelileg nagy, de politikailag gyenge nemzet fölös tagjai, nem rendelkeztek más eszközzel, hogy valamihez juthassanak. Németország és Itália kapitalista exportipara azonban még egyéb értelemben is nagyon ifjú. Mindakettő igen későn kezdett a világpiacon megjelenni. Németország 1870 előtt gazdaságilag nulla, Itália 1861 előtt gazdaságilag minus 10 volt. Ellenben az angolok és franciák, ez a két régi kereskedőnemzet, erős birtokaik, történelmivé vált uralkodójogaik, határozott üzleti jogaik, kereskedelmi privilégiumaik, stb. mellett nem voltak kénytelenek meghajolni, s ennek megfelelően nagy biztonsággal és öntudattal léptek fel a világpiacon. Az olaszok és németek azonban kénytelenek voltak a körülményekhez alkalmazkodni, s ez az alkalmazkodó képesség mind a mai napig fönmaradt összes előnyeivel és hátrányaival egyetemben. A második motívum e politikailag ifjú nemzetek fiziológiai frisseségében rejlik. Németországnak 1840-ben 3½ millió lakosa volt. Franciaországnak ugyanakkor, majdnem pontosan ugyanannyi. Francia- és Németország tehát számbelileg, a lakosság mennyiségét tekintve, egyenértékű elemek voltak. Ma, az 1909. esztendőben, Németország Franciaországnak 20 milliónál több emberrel fölébe nőtt. Itáliának 1801-ben 17 milliónyi volt a népessége. Ma, helyesebben az utolsó, 1901-iki statisztikai kimutatás szerint, Itália lakossága 33½ milliót tesz ki. Itália népessége tehát 100 éven belül megkétszereződött. Csak rá kell tekintenünk e számadatokra, hogy a következtetések egész sora kínálkozzék önként. Ily erős szaporodás, ilyen fiziológiai frisseség mellett a nép terjeszkedése, vándorló kedve, vándorlási kényszere, a világpiacra való igénye magától értetődőnek és szükségszerűnek bizonyul előttünk. Sokat beszélnek a népszaporodásról különösen Ausztriában. Néhány nap előtt meghallgattam egy igen tehetséges reichsrati képviselő beszédét, aki két óra hosszat tartotta hallgatóit azzal, hogy vajon a csehek, vagy a németek adnak-e több gyermeknek életet és ezen probléma megoldása alapján akarta eldönteni, hogy a cseheknek vagy a németeknek van-e joguk Csehországra. Az illető szónok azt a felfogást képviselte, hogy valamely nemzet
232 hatalmát egészen a hozzátartozók számával kell mérni. Minél több lelket számlál egy nemzet, annál nagyobb a politikai, sőt — tette hozzá — gazdasági hatalma. Azt hiszem, ez az álláspont nem helyes. Csupán katonai szempontokból tekinthető helyénvalónak. Ily szempontból tekintve, természetesen az a nemzet a leghatalmasabb, mely legnagyobb számú puskacsővel rendelkezik, s — minthogy minden puskacső hordásához egy ember szükséges — mely a legnagyobb számú felnőtt férfit mutathatja fel. Egyebekben, azt hiszem, ezt a kérdést csak gazdasági szempontból lehet fölvetni. Mert kétségtelenül az a nemzet a leghatalmasabb, melyre a gazdasági javak legnagyobb része esik. Tehát, csak ha Németország lakóinak átlagos vagyona több volna, mint Franciaország lakóinak — ami egyébként épen a Franciaországban dívó kétgyermekrendszer folytán nem áll — csak akkor volna Németország hatalmasabb, természetesen eltekintve a tisztán politikai és katonai szempontoktól. Ebben a — hogy is mondjam — gyermekkérdésben mindenesetre azzal a ténynyel állunk szemben, hogy Franciaország visszafejlődik. Ennek folytán teljes igazuk van a nacionalistáknak, mikor mindig újból így apellálnak az asszonyokhoz: „Ti egyedül segíthettek rajtunk, hozzatok gyermekeket a világra, mert katonákra van szükségünk!” Másrészt viszont a másik, ifjú népeknek, az olasznak és németnek, általunk konstatált fiziológiai erőssége nem annyira katonai preventív intézményekkel, mint inkább e nemzetek egész gazdasági felfogásával áll okozati összefüggésben. Honnan ered, hogy e nemzetek annyi gyermeket hoznak létre? Mi az oka, hogy a lengyelek, e szintén feltörő nemzet, Bülow herczeg porosz miniszterelnök szavai szerint úgy szaporodnak, „mint a házinyulak”? Onnan van ez, hogy a nevezett népek spekulatívek. Spekulatívek a vállalkozási kedv értelmében. A francia és angol nem ad életet gyermeknek, míg kellő gazdasági alapot nem szerzett, s e gyermekeknek is nem biztosította a gazdasági javak és a szociális fejlődés lehetőségének bizonyos mennyiségét. De nem így a németek, olaszok, lengyelek. Nyakra-főre terem náluk a gyermek. Érdekes, hogy erre a demográfiai tüneményre azután messzemenő politikai követelések etikai jogalapját építik fel. Ez ideának képviselői vannak Itáliában csak úgy, mint Németországban. Utóbbi helyen Friedrich Naumann, egykori lelkész a zászlóhordozója. „Teremtsetek csak gyermekeket — mondják a népszaporodás teoretikusai — ez katonai és közgazdasági szempontból értéket jelent. Hiszen jogot nyertek
233 általuk földhöz.” Mert annak a népnek, melynek sok a gyermeke, szüksége van földre, s így egy 80 milliónyi népnek erkölcsi joga van arra, hogy egy 30 milliós népet, mely hasonló méretű terület ura, kiszorítson vagy legalább is emberfölöslegét annak átadja. Íme a hivatalos német közgazdaságtan tendenciája: Most még megvagyunk, mondják; de száz év múlva háborúba kell bonyolódnunk Franciaországgal vagy legalább is a német népesség plus-át a népben szegény Franciaországra kell erőszakolnunk. Ezek persze mind igen érdekes kérdések, melyek azon célunkkal, hogy a német burzsoáziának a világkereskedelemben tanúsított alkalmazkodó képességét elemezzük, annál is inkább szorosan összefüggnek, amennyiben fényt vetnek a simulékonyság látszólag ellentétes kísérő jelenségére, t. i. a fellépés brutalitására minden oly esetben, mikor a másik elégtelennek mutatkozik. Az ifjú nemzeteknek számolniuk kell azzal a kényszerűséggel, hogy a népesség egészének nagy részét idegenbe küldjék. Ezek ott szükségképen csak akkor kereshetik meg kenyerüket, ha alkalmazkodnak és alaposan megismerik s megbecsülik az idegen karaktert. Miben áll a francia és angol burzsoázia exportja és expanziója? Túlnyomóan tőkében. A németek és mindenekelőtt az olaszok exportja ezzel szemben? Nem csekély, bár aránylag csekélyebb tőkekivitel mellett, óriási export emberanyagban. Egészen nagy vonásokban még egy tulajdonságot akarok megrajzolni, mely a különböző országok nemzeti burzsoá-rétegeit egymástól elválasztja. Ha a német államot tekintik gazdasági és politikai lényegében, első pillanatra fel fog tűnni Önöknek, hogy antagonizmus van karakterében, hogy ellentmondás van a német burzsoázia egyes rétegeinek funkciói és a közéletben bírt súlyuk között. Németország nem agrárország többé. A számok eléggé bizonyítják ezt. A legutóbbi bajorországi foglalkozási statisztika adataiból világosan kitűnik, hogy ez az ország is, mely soká a mezőgazdaság főerőssége volt, immár túlnyomóan iparivá lett. Németország tehát ipari ország és ha a marxi tétel érintetlenül elfogadható volna, Németország politikai uralmában és intellektuális arculatában az eme gazdasági rendszert képviselő néprétegeknek, az ipari burzsoáziának kellene érvényesülnie. Ezzel szemben Németországban nem is a gazdasági, de a politikai és szociális uralom egy régi úri réteg kezében van, amely egy a prekapitalisztikus időkbe tartozó, tehát meghaladott gazdasági rendszert képvisel, t. i. az agrárius junkerség kezében. Német-
234 országban a Vorburgeoisie, a nemesség uralkodik. Németországban a burzsoázia tényleg nagyon távol van attól, hogy a politikai hatalmat kezében tartsa. Sokfelől állították, hogy ennek okát abban kell keresnünk, hogy Németországban hiányzott a burzsoázia részére az, ami megvolt Angolországban és Franciaországban s ami ott erőssé tette, t. i. a munkásság, a proletariátus szövetsége. Németországban, mondják, a munkásság hátbatámadta a burzsoáziát, miáltal ez tényleg idő előtt meggyengült és gyönge is maradt. Ε kifogásnak azonban csak föltételes a jelentősége. Föltételes a jelentősége azért, mert a munkásmozgalomnak csupán egyes rövid, átmeneti korszakaira támaszkodhatik, amikor Lassalle föllépett és támadásai élét főleg a középosztályra, a burzsoáziára irányította és adott esetekben nem átallott a nemességgel szövetkezni a polgárság ellenében. Ezek azonban csak egészen rövid évei voltak a harcnak. Azóta Németország munkássága egyebet sem tett, mint hogy igyekezett a burzsoáziát a nemesség ellen ingerelni, iparkodott — persze a maga sajátos, goromba formájában — a burzsoáziát szövetkezésre felszólítani az abszolút királyság ellen. Ám épen ez a burzsoázia állandóan visszautasította a munkások szövetségét, mert nem kellett neki. Bizonyos, hogy a proletárság nem várta meg gondosan a burzsoázia kifejlődését, hanem neki támadt gazdasági harcokkal, sztrájkokat rendezett, mikor a német burzsoázia még nem jegecedett volt ki, még nem szervezkedett, amikor a munkásszövetséggel még nem állt szemben a munkáltatószövetség. Lehet, hogy lélektanilag elkeserítő hatású, ha a proletariátus az autokratikus államhatalomra kacsintgat, miközben a polgárság még csak első berendezkedéseit akarja intézni az államban és látja, hogy kényelmét zavarja a munkásság óriási serege, mely a bérkérdést állítja fel. Másrészt meg aztán ez a tünemény épenséggel nem szorítkozik csupán Németországra. Más országokban, mint pl. Angliában és Franciaországban mindjárt emancipációs mozgalma elején sokkal erősebb és energikusabb módon lépett fel a munkásság, mint Németországban és a burzsoázia gazdagodási folyamatát minden melléktekintet nélkül iparkodott megakasztani. Az a politikai erőtlenség és gerinctelenség, mely a német polgárságra annyira jellemző, okozati összefüggéseiben nem múlik annyira a németországi munkásság különleges viselkedésén — mert hiszen a többi országokban valóban sokkal kevésbbé békésen és kedélyesen lépett fel a munkásság — hanem igenis azon a kompromisszumon, melyben a németországi burzsoázia egyes rétegei maguk közt megálla-
235 podtak. A polgárság elismerte a nemesség abszolutizmusának privilégiumát politikai és szociális téren, ám gazdasági téren biztosította magának az állami apparátus támogatását a munkásság ellenében. Lemondott saját emancipációjáról, hogy megakaszthassa a munkásosztály felszabadulását. Ily módon Németországban munkamegosztás jött létre, amennyiben a szűkebb értelemben vett burzsoázia szervezi a gazdasági, a nemesség a politikai életet. Egyrészt megtaláljuk a feudális, azaz kapitalizmus-előttinek maradt állam kitűnő szervezetét a termelési mechanizmus elsőrangú szervezetének közepette, másrészt ott vannak a munkásság kitűnő szervezetei minden téren. Minden külső forma erőteljes szervezése, ez a legszembeötlőbb ismertető jele a német burzsoáziának, sőt az egész német népnek. Ugyanazt a kötelességtudást, az alárendelődés ugyanazon képességét, ugyanazt a részletemberi vonást, ugyanazt a fényes bürokráciát, melyet az állami életben látnak, összes jó és rossz oldalaival föllelik a szociáldemokráciában ép úgy, mint bármely német kuglizóegyletben, veteránegyletben, szóval mindenütt, ahol német emberek szövetségeket alapítanak. Mindenütt a kötelesség tudata, az élet gyakorlati fölfogása, de egyúttal mindenütt bizonyos ellentmondás a külső szervezőképesség és belső — pszichikai — dezorganizáció közt. Ha megfigyelik Önök a közepes németek lelki életét, látni fogják, hogy elmélet és gyakorlat, gondolkodás és cselekedet közt óriási ür tátong náluk. Ugyanaz a professzor, aki az éj óráiban arca verítéke árán ismert föl és vetett papirosra egy új bölcsészet-forradalmi felfogást, ha az utcára lép, apró léptekkel közeledik a legkisebb rendőrhöz és aggodalmasan kérdezősködik az útirányról, melyet keres. Az a rettenetes szakadék, mely a német burzsoázia intellektuális forradalma és kimondhatatlanul szánalmas kispolgári viselkedése között fekszik, mindenütt érvényesül a politikai és szociális élet terén. A szervező-képesség jellemvonása a németnek. Ezzel magyarázhatók meg gazdasági és politikai sikerei is. Organizáció azonban csordatulajdonságokat, egyéniség hiányát föltételezi. Minél fejlettebb egy népben az individualizmus és a személyes szabadság iránti érzék, annál csekélyebb az organizáció képessége és erénye, aminthogy pl. az olaszok, akik a legnagyobb individualisták és legintelligensebb egyéni emberek, egyúttal a legrosszabb szervezők. Itáliában a munkáspárton és a republikánusokon kívül nincs egyetlen politikai párt, melynek bárminemű szervezete vagy programja volna. A híres franczia bürokrácia
236 kevésbbé bürokratikus, a régi hírnevű angol pártok pártbürokratikus szervezete kevésbbé fejlett a maga nemében, mint a megfelelő intézmények Németországban. Ez a közös internacionális életben is észlelhető. A szakszervezeti mozgalomban ma szinte valamennyi nemzetközi titkári hivatal német kezekben van, mióta kitűnt, hogy az angolok nem képesek titkári teendőket közmegelégedésre ellátni. A francziák meg képtelenek akár csak egy kongresszust is nyugodt mederben tartani, míg a németek született kongresszusrendezők és értik az irányítás, vezetés és . . . engedelmeskedés művészetét. Engedjék meg, hogy végezzek és befejezésül még megjegyezzem, hogy mindezek a tendenciák olyan momentumok, melyeket nem változtathatunk jóakaratunkkal, hanem szükségszerű oki föltételekben gyökerező sajátságokkal állunk szemben, melyek a jó és rossz határain túl vannak. Ennekfolytán ezen összefüggésekben mindenekelőtt nem tűzhetünk ki célokat. Tudományos feladatunk, a szociológia feladata elsősorban nem teleologikus, nem irányítható vágyakkal, hanem tisztára a megvilágítás. A tisztázás után, mikor a népek életében már bizonyos vonásokat megállapítottunk, akkor talán, talán vonhatunk le következtetést ezen konstatált tényekből és kívánságaink világának is szerepet adhatunk egy vagy más formában. Első feladatunk azonban tisztára tudományos és nem politikai. Nem abban áll, hogy megállapítsuk, minek a rendje jó vagy rossz, hanem először azt kell tisztáznunk, miképen állnak fönn a viszonyok a valóságban és hova vezetnek fejlődésünk tendenciái. Robert Michels.
A magyar osztályképződés gazdasági alapjai és demokráciánk fejlődési lehetőségei.* I. Társadalmunk osztálytagozódása. kik modern felfogással kutatják Magyarország gazdasági A és szociális fejlődésének föltételeit, állandóan két problémával kerülnek szembe, melyekről nem a statisztikai megállapítások pozitivitásával, inkább csak hozzávetéssel s következtetéssel tudnak magoknak számot adni, másoknak képet rajzolni. Az egyik állandóan közöttünk kísértő probléma: vajon eljutott-e már Magyarország gazdasági fejlődésében a primer indusztriális kapitalizmus kialakulásáig, illetőleg a kialakult primer kapitalizmus, a dolog belső természete szerint hamarosan létre tud-e hozni nagyarányú indusztriális kapitalizmust? Továbbá: a korai indusztriális kapitalizmussal együtt kialakult-e már Magyarországon is, a földtől közvetlenül nem függő, nyugoti műveltségű és egységes világfelfogású indusztriális polgárság, amelynek egyenesen exisztenciális érdeke és szükséglete az, hogy necsak önmaga merüljön bele mennél teljesebben a modern gazdasági és szociális kultúrába, de minél nagyobb tömegét vigye abba magával az ipari árúkat termelő és azokat fogyasztó munkásosztályoknak is? A másik nagy problémánk, mellyel minduntalan szembe találkozunk: vajon a magyar faj, az országban élő többi nem-magyar fajokkal szemben, erősebb-e gazdaságilag, társadalmilag? A nem-magyar * Szerző felolvasta a Társadalomtudományi Társaság f. évi január hó 23-i ülésén.
238 fajúak fölött való uralmát és a magyar állam jövőjét biztosítja-e a magyarság természetes gazdasági és kulturális felsőbbsége, nagyobb ereje? Viszont a nem-magyar fajúak be vannak-e gazdasági szervezetünkbe annyira kapcsolva, hogy mint abban érdekeltek, annak fejlesztői s nem lerontói igyekezzenek lenni? A nem-magyar nyelvűek megtalálják-e ebben az országban gazdasági boldogulásukat legalább annyira, mint a magyar uralkodó osztály körén kívül eső magyar munkás népesség? A hivatalokban érvényesülhet-e a nem magyar nyelvű népesség? Nincsen-e ez jobban elnyomva, mint a magyar munkásság s ha elnyomottsága, elmaradottsága még ennél is nagyobb volna, mi ennek a magyarázata az általánosan ismert gazdasági és osztályuralmi okokon kívül? Ezekre a nagy jelentőségű és komoly kérdésekre nem kap kielégítő feleletet a kutató a Népszámlálási és a birtokstatisztika köteteiből. Vagyon- és jövedelemstatisztikánk egyáltalán nincs; a népszámlálási statisztika pedig inkább egyes különálló gazdaságtársadalmi és szociáliskulturális adatokat ad, semmint a magyar társadalom teljes és rendszeresen kidolgozott képét. Az 1904. évi statisztikai fölvétel, mely a népesség egy részére, a 20 éven felüli férfiakra terjedt ki a választójogi reformra való tekintettel, feldolgozott adatai nyújtanak az említett kérdésekre, különösen pedig a magyarság és a nemzetiségek viszonyára, több-kevesebb feleletet. Kristóffy József belügyminiszter, majd újabban gróf Andrássy Gyula belügyminiszter által, az országgyűlési képviselői választójogról szóló törvényjavaslatokkal kapcsolatosan közzétett statisztikai anyaga alkalmas arra, hogy a felvetett kérdéseket újabb adatokkal megvilágítsa s azokra nézve eléggé határozott feleletet adjon. Eme két statisztikánk adataiból feleletet keresve Magyarország társadalmának osztálytagozódására az egyes nemzetiségek szerint, természetesen nem merülhetünk bele ama nagy jelentőségű gazdasági probléma vizsgálatába, hogy vajon az osztrák nagyipar szabad versenye, az Ausztriával egységes vámterület fennállása, továbbá az extenzív és szervezetlen latifundiális s az anorganizált kisbirtokos rablógazdálkodás mellett: kifejlődhetik-e az ország ipari szükségleteit egészben vagy nagyrészben kielégíteni bíró magyar gyáripar? Ezt a vizsgálatot ma mellőzve, egyszerűen keresni fogjuk a polgárok és proletárok számát és nemzetiségét, hogy a nyert eredmények szerint megvizsgálhassuk, vajon helyes vágáson halad-e a magyar polgárság és proletárság politikája: a magyar demokrácia megvalósítása érdekében. Mielőtt azonban voltaképeni feladatunkra térhetnénk, szükséges megismerkednünk a 20 éven felüli magyarországi polgári férfinépesség foglalkozási viszonyaival, amint azt a következő összeállítás feltünteti:
239
A 20 éven felüli magyar honos polgári férfinépesség megoszlása foglalkozása szerint.* I. Őstermelés 2,988.312; II. Bányászat, ipar, kereskedelem, hitel, közlekedés 916.740; III. Egyházi s világi közszolgálat és szabad foglalkozások 120.001; IV. Közszolgálati tényleges és nyugdíjas altisztek és szolgák 40.758; V. Házbirtokosok és tőkepénzesek 12.915; VI. Egyéb ismeretlen foglalkozásúak 244.234; Mindössze 4,322.960;
69,1% 21,2 „ 2,8 „ 0,9 „ 0,3 „ 5,7„ 100,0%
Ez a kimutatás Magyarország gazdasági elmaradottságát még szomorúbbnak tünteti fel, mint a népszámlálási statisztika, mert a felnőtt férfinépességnek 69,1%-a, míg az összes népességből az anyaországnak 66,5%-a foglalkozik őstermeléssel; ennek megfelelően csekély természetesen a nem közvetlen fogyasztási, szükségleti cikkek termelésével foglalkozó egyéb foglalkozási ág keresői száma. Még jellegzetesebb képet ad a felnőtt polgári férfinépesség szociális viszonyairól a következő kimutatás:
A 20 éven felüli magyar honos polgári férfinépesség megoszlása foglalkozása és gazdasági helyzete szerint.** I. Értelmiségiek, tisztviselők: szám szerint
Őstermelésnél Bányászat-, ipar- és forgalomnál Közszolgálati, egyházi és szabad foglalkozásoknál Összesen ...........................................................................
9.996 48.714 120.001 178.711
%-ban
0,2 1,1 2,8 4,1
II. Gazdaságilag önállók: szám szerint
Őstermelésnél Bányászat-, ipar- és forgalomnál Egyéb foglalkozásoknál Összesen ______________________________________
1,466.639 390.626 109.177 1,966.442
%-ban
33,9 9,1 2,5 45,5
III. Gazdaságilag nem önállók: szám szerint
%-ban
Őstermelésnél 1,511.677 Bányászat-, ipar-, forgalomnál 477.400 Közszolgálati ágaknál 40.758 Egyéb foglalkozásoknál 147.972 Összesen ............................................................................ 2,177.807
35,0 11,0 0,9 3,5 50,4
* Gr. Andrássy Gyula: Indokolás az országgy. képviselők választásáról szóló törvényjavaslathoz. Budapest, 1908, 133* 1. ** Id. m. 158* 1.
240 Feltűnő már ebben az összeállításban is, hogy 1,466.639 őstermelő önállóval szemben csupán 390.626 önálló van a bányászat-, ipar-, hitel- és forgalomnál s ezenkívül az összes értelmiségi foglalkozású önálló férfiak száma 178.711, vagyis ha a két utóbbit — az őstermelés tisztviselői leszámításával — a földbirtoktól különálló polgárságnak vesszük, úgy 569.341 polgárt nyernénk. Míg a munkások, cselédek, szolgák száma 2,177.807, az egésznek 50,4%-a Az önállók száma tehát relatíve csekély, a munkások száma feltűnően erős és csak ott nem volna ez a nagy szám társadalmilag veszedelmes és fenyegető, ahol erős, koncentrált, nagyméretű gyáripar és intenzív mezőgazdaság van; ahol a munkaszükséglet állandó és fokozódó és ahol a munkabér magas. Magyarországon, mint tudjuk, mindez hiányzik. Épen fordítva: a mezőgazdaság extenzív, a munkaszükséglet rapszodikusan változó, de átlagosan csekély: az ipar gyenge, csak most kezdődő. Természetes következése ennek az állapotnak azután: a munkanélküliek nagy száma; az alacsony munkabér; a tömegek csekély átlagos keresete s az általános szegénység. Világosan kitűnik ez a férfilakosság jövedelmére s keresetére kivetett egyenesadók (és pedig az I., II., III. és IV. osztályú kereseti adó, földadó, bányaadó, házadó, tőkekamat és járadékadó, de az általános jövedelmi pótadó nélkül) összegéből, ha azokat nagyság szerint csoportosítjuk, mint az alább következik:
A 20 éven felüli polgári férfinépességből állami egyenesadókat fizetett:*
Az egész kereső férfinépességnek majdnem négytizedrésze az adót nem fizetők, vagy 5 K-nál kevesebbel adózók közé tartozik; a másik négytizedrésze (44,7%) csupán 5,30 Κ állami egyenes adót * Indokolás, stb. 156* 1.
241 tud fizetni jövedelme után és 30 K-nál több adót csak 15,4%-a tud fizetni. Mindenesetre nem kielégítő vagyoni és kereseti viszonyok bizonyítéka ez. Ha pedig a magyarság és a nemzetiségek kereseti, vagyoni viszonyait vizsgáljuk, a kimutatásból kétségtelenné válik, hogy a magyarság szociális, illetőleg vagyoni megoszlása kedvezőtlenebb, mint a nem magyar férfinépességé, mert: aj az 5 K-nál kevesebb vagy semmi adót nem fizetők a magyarságnak 42%-át, a nemzetiségeknek pedig csak 37%-át teszik; b) a legvagyonosabb felső rétegben a magyarság relative kevés többsége nem nyújt kárpótlást a nagy tömeg vagyontalanságáért; c) a közepes jólétnek örvendő társadalmi osztály a magyarságban jóval kisebb (40,1l%) mint a nemzetiségekben, ahol a népesség fele (49,8%) e közepes jólétű osztályba tartozik. Más szóval a nemzetiségeknek 63%-a míg a magyarságnak 58%-a tartozik a vagyonosabb és a kispolgári osztályokba. A nemzetiségek nagyobbarányú gazdasági elnyomottsága — különösen ha figyelembe vesszük, hogy az egy kat. holdon felüli 1,378.086 összes húsz évesnél idősebb férfi földbirtokosból 825.683 (59,9%) volt nem-magyar és csak 552.403 (40,1%) férfi volt magyar — nem bizonyul valónak. A nagybirtok elsősorban a magyarságot szorítja és pusztítja, mert magyar területeken van, de épúgy nyomja a nemmagyarokat is, ahol velük szembe kerül. A nem-magyarok általános gazdasági érvényesülését azonban bizonyítja ezenkívül még több adat is. Kitűnik ez, ha sorra vizsgálat alá vesszük a magyarság és az egyes nemzetiségek gazdasági és szociális helyzetét a mezőgazdaságban, az iparban, a kereskedelemben, a hivatalokban. Az ezekre vonatkozó, igen értékes adatokat azonban gróf Andrássy Gyula nem teszi részletesen közzé, bár az indokolásban maga vallja, hogy azokat már elődje, Kristóffy József belügyminiszter elkészítette és így kénytelenek vagyunk e becses adatoknak még 1905. évi feldolgozását használni. Az összes 20 éven felüli polgári férfinépességet jövedelme, illetőleg vagyona szerint négy osztályba sorozva, mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és értelmi foglalkozása, valamint nemzetisége szerint a következő kimutatás tünteti fel: (Lásd táblázatot a 242. és 243. oldalon.)
242
243
244 Mentül figyelmesebben vizsgáljuk ezt a kimutatást, annál beszédesebb lesz az s annál érdekesebb dolgokat mond el. így az egész felnőtt férfinépességnek több, mint fele, 50,4%-a tisztán munkásosztályokba tartozik. Továbbá 40,3%-át olyan kispolgárok alkotják, akiknek vagyona 2—20 kat. hold közt változik, azután önálló iparosok legfeljebb 4 segéddel, önálló kereskedők legfeljebb 21 Κ III. osztályú vagy 20 Κ Ι. osztályú kereseti adóval és állami s nem állami tisztviselők, altisztek, havi fizetéses szolgák legfeljebb 18 Κ III. osztályú kereseti adóval, vagyis ennek a 40,3%-nak jövedelme 1000—2000 Κ körül ingadozik! A magasabb jövedelműek száma bizony csekély. A tabella áttekintésének megkönnyítése céljából a négy vagyoni főosztály csoportosított eredményeit kiemelve, alább adjuk:
Az összes 20 éven felüli népesség vagyoni és nemzetiségi megoszlása Magyarországon.
Ezek az adatok szintén azt bizonyítják, hogy a magyarság számszerint csekély majoritásban van a nemzetiségek fölött a legmagasabb vagyoni osztályban, ez ugyanis a birtokarisztokrácia és a haute finance s a nagyiparosok osztálya; ellenben a magyarság aránytalanul többségben van a legkedvezőtlenebb gazdasági viszonyok közt élő munkásosztályokban, szemben a nem-magyarokkal. A nemzetiségek viszont majoritásban vannak a közepes jólétű kispolgári osztályokban, — a magyarsággal szemben. Ha már most azt akarjuk megtudni, hogy kialakult-e már Magyarországon is a földbirtoktól közvetlenül nem függő indusztriális polgárság és értelmiség: a modern gazdasági és szociális demokrácia e két hordozója? s ha továbbá megakarjuk határozni a magyarság és a nemzetiségek helyzetét ebben a demokráciában: csoportosítanunk szükséges az előbb adott kimutatás vagyoni főosztályait foglalkozási ágak és gazdasági helyzet szerint és akkor a következő eredményt nyerjük:
245
120 éven felüli polgári férfinépesség vagyoni főosztályainak csoportosítása a foglalkozások, továbbá a gazdaságilag önállók, tisztviselők és munkások szerint.
A tabella adataiból kitűnik, hogy a nemzetiségi földbirokosok az összes földbirtokosok többségét, 61,1%-át adják; továbbá, hogy a 291.448 összes önálló iparosból 119.852, azaz 31%, a 82.659 összes önálló kereskedőből közel 30.000, azaz 36,2%, az összes 204.253 állami és nem-állami tisztviselőkből, altisztekből, szolgákból 37.701, azaz 36% esik a nemzetiségekre. A nemzetiségi népesség fele a közepes jövedelmű kispolgárság közé tartozik. A nem-magyar nyelvű lakosságra tehát nem nehezedik nagyobbfokú különleges elnyomás, mint a magyar fajú dolgozó osztályokra. A parcellázásból milliomossá lett soviniszták ordítozása a parlamentből, szerencsére, még nem juthatott ki az életbe. Azonban, mint tudva van, a dolgozó osztályok elnyomottsága és haladásuk megakadályozása, sajnos, egyenlően nagy a magyar és nem-magyar népességben. Tetézi ezt az elnyomottságot még a nem-magyar anyanyelvű népességnél több speciális körülmény! Így a nemzetiségi vidékek földje — a fekvése után hozzávetőleg tételezem fel csupán — kevesebb többletet termelhet, mint az Alföld; a nemzetiségi vidékek kisebbfokú gazdasági fejlettségénél és történelmi okoknál fogva a városok magyar területeken fejlődtek inkább, melyek felszívják a nem-magyarnyelvű népesség intelligensebb részét, ezért nagyobbfokú átlagos elmaradottság van a nemzeti* Lásd a 242. és 243. oldal statisztikájának osztályait.
246 ségi vidékeken. Hozzávehetjük azonkívül még azt is, hogy a faji és nyelvi határ külön-külön kisebb területre korlátozza a tót-, a román-, a szerb-, a horvátnyelvű népességet és e kisebb területen kevesebb a gazdasági érvényesülési és kereseti alkalom is számukra. A magyar nyelv nemtudása és a mozgékonyság hiánya is korlátozza a nemmagyar népességet a gazdasági szervezetben való térfoglalásban. Mindamellett aránytalan hátramaradást csak egy foglalkozásnál találunk. Az állami tisztviselőknek, altiszteknek, szolgáknak csak 12%-át adják a nem-magyarnyelvűek, míg a többi foglalkozásnál 31—61% között váltakoznak. Kétségtelen, hogy az állami és vármegyei hivatalokban bizonyos fokú animozitással és mellőzéssel kell megküzdeniök a nem-magyarnyelvű hivatalkeresőknek: hiszen a hivatalokat a magyar gentry monopolizálja. De ha része van is e mellőzési törekvésnek a nemzetiségek nagy lemaradásában, azonban mégsem írható minden ennek a rovására. Mert az elfogulatlan vizsgáló meg fogja látni azt a tényt is, hogy a lemaradásban ép oly erős része van a nemzetiségeknek, így az államnyelv iránti idegenkedésüknek, az államnyelv nemtudásának és végül — ami lényeges — a nemzetiségi férfiak magasabb képzettsége hiányának. Bizonyítja ezt a statisztikának ama feltűnő adata, hogy míg a 2,248.166 húsz éven felüli magyar anyanyelvű polgári férfinépességből 1904-ben 97.870 bírt középiskolai képzettséggel, addig a 2,074.794 nem-magyar anyanyelvű férfiak közül csupán 13.967-nek volt középiskolai képzettsége s ebből is csak 12.730 tudott az állam nyelvén beszélni. Ha pedig a földbirtokosság érdekkörén kívül eső polgárságot keressük a felnőtt férfinépességben, akkor azt látjuk, hogy az összes önálló iparosokat, kereskedőket, a diplomás értelmiséget, az állami, vármegyei, községi, egyházi köztisztviselőket, állami és nem-állami tisztviselőket, összes havi fizetéses altiszteket, pénzügyőröket, rendőröket és szolgákat beszámítva (bár tudjuk jól, hogy az állami, vármegyei tisztviselők nem a demokrata polgári érdekek és világnézet részesei és ápolói) úgy ezzel a túlzottan jóindulatú számítással 734.426 „polgárt” kapunk, ebből 499.597 magyar és 234.829 nem-magyar anyanyelvű. A Kristóffy-féle statisztikai feldolgozás e végső eredményeivel szemben az Adrássy-féle feldolgozás némi kis eltérést tüntet fel a tisztviselők, altisztek és szolgák csoportjánál és a diplomásoknál, ami kétségtelenül a beosztás megváltoztatásának eredménye; az eltérés azonban nem változtat a végső következtetésen, ami a nagy számok törvényéből folyik. A földbirtoktól közvetlenül nem függő polgárság száma tehát a legutolsó kimutatás szerint, mely nem adja a nemzetiségek szerinti megoszlást, a következő:
247 Önálló iparosok összesen ..................................................................291.448 Önálló kereskedők összesen ..................................................................82.602 Önállók a közlekedés köréből ...............-....................................... : 16.311 Állami köztisztviselők és állami üzemek tényleges s nyugdíjas tisztviselői .39.783 Nem-állami köztisztviselők, egyházi tisztviselők, tényleges és nyugdíjas tisztviselők nem-állami üzemekben ..................................60.332 Okleveles értelmiség (ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek, ügynökök, gazdászok, erdészek, bányászok, jegyzők, lelkészek, tanárok, tanítók, kisdedóvók) ........................................................ .......... 65.120 Egyéb értelmiségi hivatásúak ...................... ................................... 13.476 Házbirtokosok és tőkepénzesek................- ............. ............................ 12.915 Összesen 581.987 Ezek függvénye: a havi fizetéssel bíró állami és nem-állami altisztek és szolgák, ezek összes száma ...................... .................... 110.868 Mindössze 692.855
Mindössze tehát 700—735 ezernyi a magyarországi „városi polgárság”.* Keressük e számok igazolását másutt is, pl. a népszámlálási statisztikában. Íme az eredmények:
Magyarország kereső népességének szociális megoszlása.**
* Gróf Andrássy Gyula: Indokolás az országgyül. képv. választókról szóló törv.-javaslathoz, 102*—129* 1. ** A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása, IV. köt. 2—35 1.
248 A magyar anyaországban összesen 7,167.834 férfi és nő kereső volt 1900-ban, ebből önálló, vagyis aki valamely vagyonnal, vagy nem bérkeresettel bírt volt mindössze 2,230.118, vagyis az egésznek csak harmada és 31,1%-a. A 2,230.118 önállóból ismét az őstermelésnél önálló volt, bármi kisvagyon, vagy önálló jövedelem alapján 1,538.703, azaz az egész kereső népességnek 21,4%-a (egyötöd része); míg az indusztriális foglalkozások önállóinak összes száma 503.311, vagyis az egész kereső népességnek 7,0%-a, pedig ezek közé van sorolva: 30.000 kávés, kifőző, vendéglős; 36.000 vándoriparos, népiparos; nád-zsuptetőkészítők, gyékény-, kosárfonók, seprűkészítők, tetemes számú s tulajdonképen nem-iparos tengődő exisztenczia; az önállók között szerepel: 1700 zsibárús, cselédszerző, helyközvetítő, hirdetésközvetítö, hírlapágens stb.; 13.500 kofa; 14.200 házaló; 7200 alkusz; 15.000 bérkocsis, fuvaros; 1340 hordár, mindezek igen nagyszámú egyéb ipari „önálló”-val voltaképen gazdas á g i l a g n e m ö n á l l ó e x i s z t e n c i á k é s é l e t mó d j u k r a n é z v e in k á b b a z ip a r i- f o r g a lmi mu n k á s o k h o z ta r to z n a k . A népszámlálási statisztika kimutat tovább összesen 212.376 férfi- és nőtisztviselőt, 2,9%-ot; és kitüntet 4,725.340 munkást, vagyis az egyik kereső népességnek 65,9%-a (háromötöd része) a munkásosztályokba tartozik. A munkások közül mezőgazdasági munkás, napszámos és cseléd 3,703.395; míg a bányászati, az ipari, a kereskedelmi, forgalmi munkások együttes száma 862.852, majdnem egyötöde ez a mezei munkások számának.
Rácz Gyula. (Befejező közlemény a következő számban.)
Magyarország gazdasági forradalma felé. — Harmadik és befejező közlemény. —
VI. Az iparfejlődés növekvő nehézségei. álunk ma már a köztudatban él, hogy az ország népességének újabb és újabb szaporulatai a fönnálló viszonyok között nem találhatnak megélhetést a mezőgazdaságban és ipart kellene fejleszteni, hogy a népszaporulatnak megélhetést nyújtson és a kivándorlástól visszatartsa. Látva egyfelől a kivándorló embereket, másfelől a kivándorló élelmiszer-tömegeket, tényleg közelfekvő gondolat: milyen jó volna, ha az ember, ki ma kivándorol, itthon enné meg a kenyeret, melyet ma kiviszünk és itthon készítené el a posztót, melyet ma behozunk. Ennek a kívánatos állapotnak a létrehozására — a közvélemény szerint — nem kell egyéb, mint önálló vámterület és ipari nevelővámok. De hátha ezek a rendszabályok egymagukban nem elegendők? Hátha az iparfejlesztéshez egyéb is kell, mint egy vámhatár? Ezt a kérdést nem igen halljuk. Különben komoly szakemberek hihetetlen felületességgel siklanak el azon egyszerű és szembeszökő tény mellett, hogy Európában féltucat nagyobb mezőgazdasági állam van, amelynek megvan az önálló vámterülete és még sem tud ipart fejleszteni. Hogy tovább ne menjünk, itt van a szomszédságunkban Románia vagy Oroszország, melyek a legmagasabb nevelővámokkal sem tudnak ipart teremteni; az a kevés is, amelyet létrehoztak, csenevész, örökösen válságokkal küzd és messzemenő állami kedvezményekre szorul. Ez az egy példa elegendően megvilágítja, hogy a modern nagyiparnak valamely területen való kifejlesztéséhez egymagában nem ele-
250 gendő, ha az illető területet elzárjuk a már fejlett iparok versenye elől. Ahhoz még az is szükséges, hogy magán az illető területen meglegyenek a modern ipar kifejlődésének előföltételei. Amely előföltételeket a mezőgazdaság adja meg. Mikor alakult ki az angol nagyipar? A XVIII. században, közvetlenül azután, hogy a váltógazdaság, ez a nagyszerű agrártechnikai fölfedezés az angol mezőgazdaságot megtermékenyítette, s az élelmiszerek termelését hatványozta. Hasonlóképen a német nagyipar kifejlődését is a német mezőgazdaság hatalmas föllendülése előzte meg, mely a XIX. század közepén, a magas terményárak hatása alatt következett be. Az amerikai ipar mögött megtaláljuk az Egyesült-Államok hatalmas mezőgazdasági termelését, a belga ipar mögött a mintaszerű belga mezőgazdaságot. Sőt még az egyes országok határain belül is föl lehet ismerni, hogy a modern nagyipar fejlett mezőgazdaságot föltételez. Íly Németország ipara nem az Elbától keletre fekvő, mezőgazdaságilag fejletlenebb vidéken, hanem az Elbától nyugatra fekvő kitűnően művelt területeken fejlődött ki. Hasonlóképen minden agrárállamban, ahol valamely szerény iparfejlődés van, nem a mezőgazdaságilag elmaradt vidéken kell a már meglevő ipart keresnünk, hanem az aránylag jól művelt, fejlettebb kultúrájú területen. így Oroszországban a régi lengyel királyság területén, Olaszországban a lombard, Spanyolországban a katalán vidéken. A Magyarbirodalomban is ki lehet ezt a szabályt mutatni. Erdély mezőgazdasága fejlettség tekintetében alul marad a Magyarbirodalom mezőgazdaságának átlagán, a társországok mezőgazdasága alul marad még Erdélyén is, ahol mégis vannak fejlettebb székely és szász kerületek. Ugyanezen fokozat szerint alakul az illető területek ipari fejlettsége is, mely az 1900. évi népszámlálás adataiból így tűnik ki: Az összes lakosságból foglalkozott iparral, bányászattal, kereskedelemmel
a magyar Szent Korona országaiban Erdélyben Horvát-Szlavonországokban
17,2% 12,4 „ 9,9 „
mezőgazdaságal
68,4% 75,7 „ 81,8 „
Mindebből azt látjuk, hogy a modern nagyipar olyan gazdasági képződmény, amely ott áll elő, ahol a mezőgazdaság eljutott a fejlettség bizonyos magasabb fokára. Történelmileg az ipar fejlődésének egy-egy étape-ját a mezőgazdaság fejlődésének egy-egy étape-ja előzte meg. A középkori kézműves-városok fölépülését a mezőgazdasági termelés nagyszabású javításai előzték meg, melyek a frank idők végén állottak be. A modern nagyipart mindenütt megelőzi a modern mezőgazdaság kialakulása. Mindig az volt a történelmi fejlődés menete,
251 hogy a népszaporodás, s az élelemszükséglet növekedése mezőgazdasági javításokra vezetett; ezek pedig — növelvén a dolgozó földműves munkájának termelőképességét — maguk után vonták az ipar föllendülését. Mint annak idején már a fiziokraták fölismerték: az iparos mindig abból az élelmiszer-fölöslegből él, amelyet a dolgozó földműves nélkülözhet, vagy kénytelen nélkülözni. A földművesek szükségletén felül termelt élelmiszer mennyisége alkotja azt a kört, melyben az ipar, a kereskedelem, s egyéb a földművelésen kívül álló termelő és közvetítő foglalkozások mozoghatnak; ez a kör adja meg az ipari termelés szélső határait. Manapság, az ipar magas fejlettsége mellett épúgy érvényes az emberi gazdaság e törvénye, mint régente, az ipar és a mezőgazdaság különválásának első napjaiban.* Ha bőséges a föld termése: a földműves több élelmiszert vihet piacra; cserében érte több iparcikket tud vásárolni. És mivel az élelmiszer olcsó: maga az ipari népesség is több iparcikket fogyaszt, mert jövedelmének aránylag kisebb része is elegendő a táplálék-szükséglet födözésére, tehát több fölösleg marad egyéb célokra. Bőséges élelmiszertermelés idején az egész nép táplálkozása javul, nem csupán mennyiség, de minőség dolgában is; egyszersmind javul a dolgozó osztályok értelmisége és munkaereje. A termelés, s a fogyasztás erői egyaránt fokozódnak: a kedvező ipari konjunktúra, a virágzás ideje ez. Szűkös élelmiszertermelés, mely a nép táplálására elégtelen, ugyanezen hatásoknak épen az ellenkezőjét váltja ki. Nem kell tovább mennünk: a lefolyt 1907. évben is láthattuk, mint támadta meg egyetlen rossz világtermés a világpiac számára dolgozó iparos országok életét, mint okozott ipari pangást, válságokat és munkanélküliséget. A modern ipar létföltételei között minden bizonnyal előkelő szerepet játszanak az ásványi nyersanyagok, elsősorban a szén és a vas. De a legfőbb föltétel mégis csak a fejlett mezőgazdaság. Rejtsenek valamely ország hegyei bármekkora ásványi kincseket: ezek csupán az esetben alkothatják az ipát létalapját, ha elegendő táplálékkészletek állnak az ország rendelkezésére, azon munkások élelmezése végett, kik ezen ásványi kincsek kibányászására és földolgozására adják magukat. Különben használ az ipar igen sok olyan nyersanyagot is, amelyek mezőgazdasági eredetűek. Az olvasó a már előadott általános szempontok figyelembevé* Lásd szerzőtől: A kultúra első forrása a földművelés. Huszadik Század, Budapest, 1907.
252 telével is beláthatja, hogy az iparfejlesztést nem lehet elintézni az önálló vámterület jelszavával, és hogy hibás az iparfejlődés lehetőségeinek minden olyan elbírálása, mely az ipar létföltételeit másban keresi, mint a mezőgazdaság állapotában. Meg kell még jegyeznünk: nem csupán az fontos az ipar létföltételeire, hogy a mezőgazdasági termelés eredménye elég bőséges legyen, de nagy hatással van rájuk a földbirtok megoszlása is. A modern nagyipar túlnyomó részben olyan területeken virágzik, ahol a birtokeloszlásban inkább a kisbirtok dominál, a nagybirtok ellenben többékevésbbé háttérbe szorul. Ilyen birtokviszonyokat találunk ÉszakOlaszországban, Nyugat-Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, az Egyesült-Államokban: tehát a modern nagyipar birodalmának legnagyobb részében. Csak Anglia és Csehország alkotnak kivételt, mint nagybirtokos-országok, melyekben azért mégis van ipar. Feltűnő azonban, hogy e két országban az ipar kifejlődése kezdettől, fogva nagykiterjedésű gyarmatokra támaszkodott. (Csehország gyarmatai között Magyarország a legfontosabb.) Egyébiránt Angliában, a mint Lewy kimutatta, a XVIII. században, a nagyipar kifejlődésének kezdetén még jelentékeny számú és területű kisbirtok volt. A felhozott két kivétel dacára szemmellátható az összefüggés a nagyipar léte és a birtokeloszlás között. Később még rátérünk erre az összefüggésre. Egyelőre látunk belőle annyit, hogy ha a mai Magyarországon az iparfejlődés föltételeit meg akarjuk bírálni, nem csupán a mezőgazdasági termelés mai állapotát kell figyelembe vennünk, de azt a körülményt is, hogy Magyarország a nagybirtokos államok sorában foglal helyet.
Négy föltételnek kell meglennie avégett, hogy valamely modern szabású ipar életképes legyen; ha ezek nincsenek meg: semmiféle vámvédelem vagy állami kedvezés nem képesítheti a kezdő ipart arra, hogy a világversenyben megállja helyét. A védelem a kezdő iparnak csupán azt a hátrányát ellensúlyozhatja, hogy versenytársainál technikailag gyöngébb, hogy munkásai és technikai vezetői aránylag kevés örökölt ügyességgel és gyakorlati tapasztalattal rendelkeznek. De nem képes arra, hogy ezenfölül még ellensúlyozza — ha hiányzanék — az említett, s a következőkben felsorolt négy föltételt: 1. Szükséges, hogy azon a területen, melyen ipart akarunk fejleszteni, az élelmiszer, a lakás, a ruházat és minden egyéb szükségleti tárgy, melyet az ipari munkások fogyasztanak, olcsó legyen, legalább is olyan olcsó és semmiesetre sem drágább, mint azon fejlett iparos területeken, amelyeknek versenyével a kezdő iparnak szembe
253 kell szállnia. Magyarországon például nem fejlődhetik ipar, ha az ipari munkás megélhetése Magyarországon drágább, mint Ausztriában. Miért? Mert ebben az esetben az osztrák ipari vállalkozó olcsóbban vásárolja a munkaerőt, mint a magyar. Még az esetben is, ha Ausztriában a pénzbeli munkabér abszolúte nagyobb, mint Magyarországon. Ha az osztrák munkás Ausztriában egy-egy 10 koronás pénzdarabért több és jobb élelmet, ruhát, stb. képes vásárolni, mint a magyar munkás Magyarországon: akkor az osztrák ipari vállalkozó minden egyes pénzdarabért, melyet munkabérre kiad, több munkaerőt kap cserébe, mint a magyar iparos. Bizonyos föntartásokkal azt lehet mondanunk, hogy a dolgozó ember izmainak és idegeinek erejét életmódja határozza meg. Ha jól táplálkozik, ha szükségletei sokoldalúak és ezeket jól kielégítheti, szóval, ha kultúréletet él: nagy eréllyel és értelmiséggel képes dolgozni; komplikált munkákat is jól, gyorsan és nagy tömegben képes teljesíteni. Munkájának teljesítménye arányban áll a jobb életmóddal.* Az ipari vállalkozót tehát nagyon közelről érdekli, vajon munkásai több vagy kevesebb pénzből tudnak-e egy bizonyos adott életmódot folytatni, bizonyos mennyiségű és minőségű élelmet, ruhát, lakást stb. vásárolni. Ha ezen szükségleti tárgyaknak olcsó az áruk: akkor a munkás sokat vásárolhat és fogyaszthat belőlük, tehát az életmódja javul, következőleg munkájának termelőereje is emelkedik. Ebben az esetben jó vásárt csinál a vállalkozó. Ha ellenben a munkás — a drágaság miatt — nagy bérösszegből is csak kevés szükségleti cikket képes vásárolni: akkor a vállalkozó rosszul jár, mert drága pénzért csekély termelőerejű munkát vásárol. Ilyenformán a munkaerő valóságos ára nem a pénzbeli munkabér nagyságától függ, hanem a munkás szükségleti tárgyainak árától. Ha egy magyar ipari vállalkozó — úgy találván, hogy ő túlságosan drágán fizeti a munkaerőt — lejebb szorítja munkásai béréi: ezzel még korántsem segített a bajon; több-kevesebb idő múlva — rosszabbodván a munkások életmódja — a munkateljesítmény romlásában fog mutatkozni a bérleszorítás hatása. Ha ellenben az élelmiszer, a lakás, ruha, stb. ára hanyatlik: ez könnyen olcsóbbá teheti a munkaerőt. Kezdő ipar, mely amúgy is nehézségekkel küzd, csak úgy állhatja meg helyét, ha olcsó munkaerő áll rendelkezésére, vagyis, ha munkásai aránylag kevés pénzből jó életmódot képesek folytatni. * Bizonyos határok között, a munkabérnek bizonyos maximumán és minimumán belül. Ezek az elméleti korlátok magyar és osztrák viszonyok között (ahol a munkabér nem oly magas, mint Újzélandban és nem oly alacsony, mint Japánban) nem igen jönnek számba.
254 2. Épígy szükséges, hogy a nyersanyagot, melyet feldolgoz, legalább is olyan olcsón szerezhesse be, mint külföldi versenytársai. 3. Szükséges, hogy nagy és vásárlóképes belföldi fogyasztás álljon rendelkezésére. Még a nagy, fejlett iparűző államok ipara is elsősorban a belföldi fogyasztók vásárlóképességére van utalva. Amint Bernstein Eduard kimutatta: az Északnyugat-Európát borító nagyipari államok ipari termékeik túlnyomó részét maguk fogyasztják el vagy egymás között cserélik ki és csak egy kis részét viszik g) araiatokba vagy mezőgazdasági államokba. Nincs olyan — és bármilyen fejlett — ipar, mely megállhatná helyét a világversenyben, ha nincs erős belföldi piaca, mely kezeügyébe esik, s amelyre mindenkor bizton számíthat. Fejlődése kezdetén álló ipar azonban majdnem kizárólag a belföldi piacra van utalva. Arra nem is gondolhat, hogy gyarmatokba exportáljon, mert ott a már fejlett nyugateurópai és amerikai ipar hatalmas versenyével találkozik. Arra még kevésbbé, hogy épen saját hazájukban támasszon versenyt a fejlett iparoknak. Egyes, speciális készítmények dolgában sikerülhet ez; ám egy nagy ország iparát nem lehet specialitásokra alapítani. 4. Szükséges, hogy elegendő tőke álljon a fejlődő ipar rendelkezésére, s e tőke aránylag olcsó kamatra legyen kapható; legalább is ne legyen lényegesen drágább, mint az a tőke, mellyel a versenyző külföldi ipar termel. A négy föltétel közül kettő: a munkás élelmezése és a belföldi fogyasztópiac nyilván a mezőgazdaságban van megadva; attól függ, mennyi élelmiszert termel a földműves saját szükségletein fölül, mennyi élelmiszert visz a piacra, hogy árából ipari készítményeket vásároljon. Ugyanez áll nagy mértékben a nyersanyagra is. A tőke fölhalmozódása — mezőgazdasági államban — szintén nem indulhat ki egyébből, mint a belföldi mezőgazdaságból. A következő rövid áttekintésben sorra vesszük, milyen mértékben adja meg a szóbanforgó négy föltételt a magyar mezőgazdaság, kapcsolatban a fönnálló birtokeloszlással és azon politikai szervezettel, mely ezen a birtokeloszláson fölépül. 1. Munkaerő. Utóbbi időben nem csupán magyar, de osztrák ipari körökből is hallani lehet azt a panaszt, hogy az osztrák és magyar vámterületen az ipari munkás ellátása lényegesen több pénzbe kerül, mint a szomszédos nyugoteurópai iparos országokban. A panasztevők leginkább a fogyasztási adókat emlegetik, melyek épen a nagy munkás-
255 tömegek életmódját drágítják meg, valamint a rossz községi igazgatásból eredő hátrányokat, végül a táplálószerek általában mutatkozó, dráguló irányzatát. Kétségtelen, hogy az osztrák ipar sincs munkásainak ellátását tekintve a legelőnyösebb helyzetben, amit különösen kiviteli törekvései sínylenek meg, mert a kiviteli területeken előnyösebb helyzetben levő iparok versenyével találkozik. A vámbelföldön ugyan eléggé meg van védve minden vámkülföldi verseny elől: ámde épen azért az osztrák ipar egyre fokozottabb mértékben a közös vámterület belső fogyasztására van utalva és kétszeresen érdekében áll, hogy élesen lépjen föl minden magyar részről mutatkozó verseny ellen. A magyar ipar léte vagy nemléte azon fordul meg, ki tudja-e verni az osztrák ipart az ország területéről. Egyetlen — ha nem is épen kicsiny és elhanyagolható — előnye ebben a versenyben, hogy itthon van, közvetlenül a meghódítandó piacon. Viszont hátránya, hogy nem rendelkezik az osztrák ipari munkásokhoz fogható szakképzettségű és értelmiségű munkásokkal. De ezzel még csak kezdődik a hátrányok sorozata, melyek az osztrák iparral való verseny fölvételét ezidőszerint körülbelül lehetetlenné teszik s amelyeket nem egyenlít ki semmiféle állami támogatás, semmiféle rejtett vagy nyílt kedvezmény. Mindezen hátrányok két körülményből folynak: először abból, hogy Magyarország sokkal kifejezettebben nagybirtokos-állam, mint Ausztria és emennél jóval arisztokratikusabb szervezetű, másodszor abból, hogy a magyar mezőgazdaság termelőképessége — a magyar föld kiváló minősége dacára — mögötte marad az osztrák iparos vidék mezőgazdaságának. Kétségtelen, hogy Magyarországon az ipari munkás ellátása még drágább, mint a Lajtán túl. Különbségek vannak mindenekelőtt a közvetett adókban, melyek nálunk még súlyosabban nehezednek a munkás szükségleti cikkeire. De különbségek vannak — Magyarország hátrányára — a városi lakosság szokott élelmiszereinek árában is. A magyar állam folytonosan arra törekszik, hogy vasúti díjszabások, rejtett és nyílt prémiumok alkalmazásával előmozdítsa az élelmiszerek kivitelét. Teszi ezt részint közvetlen nagybirtokos-osztály érdekből, részint pedig az államhitel emelése végett, mert az amúgy is eladósodott ország passzív fizetési mérlege (melyről később lesz szó) megköveteli a kivitelnek minden áron való fejlesztését. Amely törekvés néha különös eredményekre vezet. Köztudomású például, hogy az ú. n. lépcsőzetes vasúti díjszabás életbeléptetése óta az ország nagy részéből Bécsbe vagy Brünnbe előnyösebben lehet vágómarhát szállítani, mint Budapestre. De a mezőgazdasági termelés nagyobb elmaradottsága is számot
256 tesz olyan élelmiszereknél, amelyek (mint friss tej vagy kerti vetemények) inkább helyi fogyasztás tárgyai. Sőt van még ezenfelül egyéb különbség is a magyar ipar hátrányára. A városi lakásuzsora minden drágító hatásával együtt nálunk erősebb, mint odaát. Erősebb már azért is, mert nálunk kevesebb a tőke és nehezebben lehet kapni házépítés céljára. Egészen kicsiny vidéki városokban föllép a lakásmizéria, tőkehiány miatt. A tőkehiány oka, mint már érintettük, a mezőgazdasági termelés stagnációjában rejlik. A tőkehiánnyal együtt jár a tőke csekély koncentrációja, mely az ipari üzemek aránylag csekély koncentrációjában is kifejezésre jut. Az olcsó tömegprodukció még ismeretlen. Vannak olyan iparágak, melyek helyi fogyasztásra dolgoznak. (Élelmezési iparágak, szabóság, csizmadiaság stb.) Ezeknek termékei is, melyek szintén az ipari munkások szükségletei közé tartoznak, aránylag drágák nálunk, mert kisipari úton, elmaradt s így drágább módszerekkel termelik őket, holott épen az életmódot drágító egyéb momentumok amúgy is megdrágítják termékeik legfontosabb anyagát, az ipari munkaerőt. Íme, az arisztokratikusabb birtokeloszlásnak, s a mezőgazdaság nagyobb elmaradottságának megfelelően az ipari munkás életmódja is számbajövően drágább nálunk, mint Ausztriában. És még drágább lesz, ha a mezőgazdasági termelés reformja tovább is késik, ha a holtkéz birtokai tovább is szaporodnak és az ország középső és keleti vidékein a parasztságnak az a része is kipusztul, amely ma még tartja magát. 2. Nyersanyag. Már több oldalról rámutattak arra a föltűnő körülményre, hogy Magyarországon, e par excellence őstermelő — tehát nyersanyagtermelő — országban állandóan növekszik az ipari nyersanyagok behozatala. Ezt a nem vitatható tényt két körülményre lehet visszavezetni. Egyik a mezőgazdasági termelés elmaradottsága, ami egyoldalúsággal jár. Úgyszólván búza és kukoricatermelésből áll a gazdálkodás; arról, hogy az iparos számára termeljenek valamit, alig van szó. A bányászati nyersanyagokat az arisztokratikus birtokeloszlás drágítja meg. Az ország összes területének (a tisztán erdő- és legelőbirtokok beszámításával) felerésze ezer holdnál nagyobb birtok, az ország összes területének harmadrésze pedig kötött birtok. Ilyen körülmények között a bánya- és kohótermékeket nagyon könnyen lehet monopolizálni, ami meg is történik kartellek alakjában. Az állam pedig támogatja az ilyen kartelleket, lehetetlen, hogy ne támogassa, mikor maga is nyíltan részt vesz a legfontosabb ilyen egyesülésben, a vas-
257 kartellben. Ami nem csupán az állami iparpártolás komolyságára vet fényt, de megérteti velünk azt is, hogy ilyen viszonyok között a magyar ipar aligha fogja olcsó nyersanyag segítségével az osztrák ipart az ország területéről kiszorítani. 3. Fogyasztás. A modern mezőgazdaság szerves kapcsolatban áll a nagyiparral; egyrészt sok olyan terményt produkál, mely csak ipari földolgozás után kerülhet emberi használatra; másrészt egész sereg ipari fő- és mellékterményre: munkaszerszámra, gépre, épületre és épületrészre, műtrágyára, erőtakarmányra van szüksége, amelyeket csak fejlett nagyipar tud neki olcsón szolgáltatni. Nálunk magának a mezőgazdasági üzemnek ilyen jellegű fogyasztása egyáltalán nem nagy, kapcsolatban a mezőgazdasági termelés elmaradottságával. Ez különben már magában sem engedné nagyra nőni a földműves iparcikk fogyasztását, amelyet ezenfölül még az arisztokratikus birtokeloszlás is öszszeszorít. Mint már említettük: ahhoz, hogy egyáltalán bárminő ipar fejlődhessék, okvetlenül szükséges a mezőgazdasági munka bizonyos magasabb termelőképessége, az élelmiszerek bizonyos nagyobb fölöslege, melyet a földműves nélkülözhet, s a mely iparcikkek becserélésére, ipari munkások élelmezésére szolgálhat. A földműves élelmiszereinek fölöslege azonban sok különféle úton-módon kerülhet a társadalom iparűző, s egyéb a földművelés körén kívül álló dolgos vagy dologtalan osztályaihoz. Ezen utak és módok összessége alkotja a társadalom mindenkor való rendjét. Már a földművelés alacsony fokán megvolt egyesekben az a törekvés, hogy a földművesnek — akkor még rendkívül csekély — élelmiszerfölöslegét minden ellenszolgáltatás nélkül elvegyék, s ez sikerült is, amennyiben a földművesből rabszolgát vagy jobbágyot csináltak. Manapság, a mezőgazdaság magasabb fejlettségéhez képest nagyobb az a fölösleg, mely a termésből a dolgozó földműves élelmezésén fölül megmarad. Gazdaságtanilag megkülönböztetjük e fölöslegben azt a részt, mely a munkásnál marad, ki iparcikk-szükségletét fedezi belőle, továbbá a vállalkozó bérlőnek, a munkaeszközök tulajdonosának részét, melyet ez a munkaeszközök használatáért, s a termelő folyamat szervezéséért kap, végül pedig a föld tulajdonosának a föld használatáért járó részt: a földjáradékot. Az ipar jellegére, fejlődésének irányára nézve távolról sem mindegy, vajon az élelmiszerfölösleg, mely a dolgozó földművestől származik, miképen oszlik meg a földbirtokos, s általában a mezőgazda-
258 sággal foglalkozó osztályok között. Különösen jelentős e tekintetben az élelmiszerfölöslegnek az a része, melyet földjáradéknak neveznek. Amely országban sok a nagybirtok, ahol a földjáradék kevés kézben összpontosul: ott elsősorban luxus-iparágak nyerhetnek talajt; hisz a nagybirtokosok nem is tudnák, mit csináljanak azzal az óriási élelmiszer-mennyiséggel, mely kezeikben évről-évre fölhalmozódik, ha nem tartanának belőle szolgaszemélyzetet, ha nem élelmeznének szolgáik és saját maguk számára luxus-tárgyakat készítő iparosokat. Ahol fejlett fényűzési iparral találkozunk, mint Bécsben, Párisban, Londonban: ott évszázadokon át óriási földjáradékok halmozódtak össze, kisebb és nagyobb urak fényűzésének céljaira. Viszont az olyan országokban, ahol kevés a nagybirtok, s a földművelő népesség zömét szabad kisbirtokosok alkotják: ott a földjáradék a dolgozó földművesnél marad; ott tehát az olcsó, praktikus tömegcikkeket gyártó iparágak virágoznak, mert a dolgozó földművesnek, ki élelmiszereinek egész fölöslegével maga rendelkezik: módjában áll, hogy ezt saját szükségleteinek kielégítésére szolgáló iparcikkekért adja oda. Nem úgy a nagybirtokok vidékének földművese, ki silány táplálkozása dacára is igen kevés élelmiszert cserélhet be iparcikkekre, mert a fölösleg javarészét elvette tőle a nagybirtokos. Régente, mikor az ipar még csaknem kizárólag kézművesség volt, megrendelésre dolgozó, a megrendelő ízléséhez alkalmazkodó kézművesség: igen alkalmas volt az ipar fejlődésére, ha az élelmiszerfölösleg kevés nagy úr hatalmában összpontosult. Annál is inkább, mert a földművelés oly fejletlen, s az élelmiszerfölösleg oly csekély volt, hogy ha fejenként oszlott volna meg a dolgozó földművesek között — kik még akkor háziipari készítményeket fogyasztottak —: abból ugyan egy búzaszemet sem látott volna a kézműves, s így a mesterségek egyáltalán nem fejlődhettek volna ki. Ez az oka, hogy a kézművesség első nyomai a földjáradék gazdag élvezőinek udvarába vezetnek vissza. Mint újabban Sombart is kimutatta: nagyúri kastélyok körül, a nagyúr számára dolgozó kézművesek tanyáiból keletkeztek a középkori városok. Manapság azonban, mikor az ipari termelés iránya az olcsó tömeggyártás: az kell az ipar fejlődéséhez, hogy a földjáradék sok apró birtokos között oszoljék meg, hogy az élelmiszerfölösleg a dolgozó ember kezében maradjon, föltéve persze, hogy a kisbirtok a nagybirtoknál nagyobb vagy legalább ahhoz fogható termelőerejű gazdálkodást képes folytatni. Mindenesetre érdekes, de egyszersmind magától értetődő ellena decentralizált, műhelyszerű ipari termelés inkább a földjáradék koncentrációjának, míg a koncentrált, gyárszerű ipar inkább
259 a földjáradék decentralizációjának felel meg. Mint előző helyen említve volt: a mai nagyiparos területeken — szabályt erősítő kivétellel — a kisbirtok adja meg a birtokeloszlás karakterét. A mai Magyarország részben keleteurópai jellegű, mezőgazdaságilag elmaradt terület. Lehetséges-e ilyen országban az ipar kifejlődése a nagybirtok mai hatalmas térfoglalása mellett? Nálunk nincsenek régi kézműves-városok: a mi volt, széjjelrombolta a török vagy később elcsenevészedett, mert az udvari élet Bécsbe költözött s a földjáradék élvezői is nagyrészt oda húzódtak. Sok jó magyar földműves nélkülözte azt az élelmiszert, mely a híres bécsi luxus-ipart táplálta és nagyra nevelte. Még azok a birtokosok is, kik itthon éltek, onnét hozatták fényűzésük tárgyait; a magyar kézművesség fejlődése pedig megakadt. Régi ipari hagyományokhoz, örökölt ügyességekhez nem kapcsolódhatik tehát a magyar ipar kialakulása; a termelés nem irányulhat magas igények vagy épen raffinált fényűzés kielégítésére; itt úgy kell kezdeni, mint Amerikában: olcsó tömegprodukcióval. A nyugateurópai országokban is főképen ezzel indult meg a nagyipar fejlődése, de nálunk meg épen nem is lehet mást csinálni. Olyan technikusokkal, akikben több a könyvből szedett elmélet, mint az öregebbektől eltanult gyakorlat, olyan munkásokkal, akik inkább gyárimunkások, mint kézművesek: nem lehet egyebet készíteni, mint olcsó tömeggyártmányt és még ezt is csak tiszta, jó nyersanyagból. Silány nyersanyagból tetszetős — bár nem túlságosan tartós — tömegcikkeket gyártani: ez már a fejlett ipar sajátsága; kezdő nagyipar nem képes erre. Kezdő ipar számára tehát legalkalmasabb vásárló a kisparaszt és az ipari munkás; ezek leginkább arra néznek, hogy amiért pénzt adnak, olcsó és tartós legyen s ennek a szempontnak az árú csillogó, tetszetős külsejét is alárendelik. Csakhogy a vásárlóképes kisparaszt és ipari munkás egyelőre még nem lép fel nálunk tömegekben. Az ipari munkás nem lehet vásárlóképes, mikor a drágaságtól a legszükségesebbre sem telik; bére pedig nem javulhat a drágaság arányában, bérharcai nem járhatnak túlságos sikerrel ott, ahol az ipar csak tengődik, s a fejlődése léptennyomon megakad. Hogy a helyzet ilyen, ennek okát nem csupán a mezőgazdasági termelés elmaradásában kell keresnünk, de a földjáradék eloszlásában is. Itt Magyarországon ma sincs sokkal különben, mint száz esztendeje: a dolgozó földművestől ma is elveszik az élelmiszerfölösleg oroszlánrészét; a földjáradék ma is kevesek kezébe összpontosul. Csak körül kell néznünk: megtaláljuk ma is az országban azoknak ivadékait, akik a magyar földműves élelmiszereit évszázadokon át külföldre vitték, külföldi kézművesipar termékei ellenében. A magyar
260 föld felének járadékát ma is a gentry, a főpap és a mágnás élvezi; ezen osztályok magas igényeit, luxus-szükségleteit ma sem képes kielégíteni a magyar ipar; mint száz évvel ezelőtt: ma is Bécsből, Parisból hozatnak mindent, amire szükségük van; még inasaik díszruháját is. Egy részük épen külföldön él; évente 21 millió korona földjáradék vándorol utánuk.* Talán még akkor sem vásárolnának itthon, ha meg lennének elégedve a magyar ipar termékeivel, mert osztályérdekük, hogy ne legyen iparfejlődés, mely a munkabér emelkedését vonná maga után. És mint uralkodó-osztály, épen ők csinálják a divatot, ők szabják ki a fényűzés irányát; a haute finance, a jobb jövedelmű értelmiség, sőt maga a kereskedő és az ipar űző polgárság (mely sokkal gyöngébb és öntudatlanabb, semhogy saját osztályérdekét föl tudná ismerni) a földbirtokosokkal vetekszik a fényűzésben, s a külföldi ipar támogatásában. A föld másik felét a parasztság bírja. A termelt élelmiszerekből azonban nagyon kevés fölöslege marad. Legtöbb a kisbirtok az ország keleti harmadában (valamint Horvátországban), csakhogy itt egyáltalán csekély a termelőképessége; itt a földműves még ma is saját készítményű iparcikkekre szorul, oly keveset tud az élelmiszereiből nélkülözni. Viszont az ország nyugati és középső vidékein, ahol a termelőképesség nagyobb: kevesebb a kisbirtok. Mindenütt érvényes szabály azonban, hogy a kisbirtokos egyenes és közvetett adókban össze nem hasonlíthatóan többet fizet minden egyes hold földje után az államnak, mint a nagybirtokos. A közterhek oroszlánrészét a kisbirtokos viseli. Tény, hogy a kisbirtokos élelmiszerfölöslegének nagy részét maga az állam vonja el, hogy külföldre adja és külföldi ipart támogasson vele. Mert külföldre megy az az adófillér, melyet a kisparaszt keservesen lefizetett. Odamegy évente 141 millió korona államadósságok kamataira, 58 millió korona az Ausztriának fizetendő évi járulékra, másik 58 millió korona közösügyes kiadásokra,** 11 millió civillistára. Ezekből az óriási összegekből, melyeket maga az állam visz ki évről évre: alig kerül valami vissza magyar iparcikkek ellenében. A külföldi tőkepénzes a külföldről fedezi ipari szükségleteit, a királyi udvarnak, a közös minisztériumoknak adott milliók is elvesznek az ország iparára nézve. Az állami kiadásoknak abból a részéből, amely az országban marad, igen nagy összegek vándorolnak sok mindenféle * Dr. Fellner Frigyes: A nemzetközi fizetési mérleg és alakulása Magyarországon. Budapest, 1908. 170. lap. ** Fellner: i. m. 151. és 169/170. lap. A közös kiadások teljes összege 112 millió korona; ebből 58 millió nem kerül vissza az országba.
261 úton-módon az uralkodó osztály zsebébe; elég arra gondolnunk, hogy az összes magasabb hivatalokat a gentry és a mágnásosztály tagjai töltik be, hol marad még a többi rejtett vagy nyílt kedvezmény, mely a régi birtokos osztályok összességét vagy egyes tagjait gazdagítja? A földművestől adó alakjában elvont élelmiszerfölösleg nagy részét egy sereg gentry és nagybirtokos között osztja ki az állam, kik aztán fényűzésre fordítják és külföldi eredetű luxus-iparcikkekre cserélik be. S így látjuk aztán, hogy a Magyarbirodalomba évente 30—35 millió koronáért hoznak be selymet, 60—70 millió koronáért ruhát, kalapot, csipkét, fehérneműt, 12—16 millió koronáért finom fabútort, 7—8 millióért cukrosságot, 5 millióért igazgyöngyöt*: ugyanakkor, mikor az oláhnak vagy a székelynek nincs ebédre való puliszkája, mert elvitték adóba. A éhes oláh elől elveszik a kukoricát, hogy selyemszövetet hozhassanak be érte. A magyar föld járadéka tehát három részre szakad. Az oroszlánrészt fényűző nagyurak fogyasztják el, a második rész az államé és csak a harmadik, a legkisebb rész marad dolgozó földművesek kezében. Modern tömegipar fejlődésére tehát nagyon kevéssé alkalmas a talaj; legfeljebb luxus-iparágak fejlődhetnének. De ma már nem élünk a középkorban; a raffinált külföldi luxus-ipar versenye előre lehetetlenné tesz minden nagyobb kezdést ezen a téren. A földművesek egy része — a mezei napszámos s az uradalmi cseléd — valósággal nyomorog; a kisparaszt is szegénységben él, mert a földjáradék túlnyomó részét elvonják tőle a közterhek. Fogyaszt ugyan a kisgazda is iparcikket, ha nem is sokat, de azóta, hogy a talaj kimerülését érezni lehet: mindegyre kevésbbé képes terményeinek fölöslegéből ezt a szükségletét fedezni és — amint már láttuk — eladósodik. Az adósság kamata pedig elvonja tőle a földjáradéknak még azt a részét is, melyet a közterhek meghagytak. Mindig összébb kell igényeit szorítania és vele együtt a társadalom összes dolgozó osztályainak. Jellemző, hogy az 1906. évi jó aratás után az ország behozatala 1364 millió koronáról hirtelen 1556 millió koronára szökött fel és a kivitelt is 47 millió koronával túllépte.** Olyan ez, mint mikor a tengődő, ruháiból kikopott ember, ki soká nélkülözött minden jót: hirtelen pénzhez jut és úgy kiruházkodik, hogy még adósságot is csinál. Hiszen ugyanebben az évben nem kevésbbé nőtt a föld terhe, mint máskor. A magyar paraszt mai iparcikk-fogyasztására nem lehet ipart alapítani, mert hisz az a fölösleg, amelyből fogyaszt, adósságon alapul. * Magyar Stat. Évkönyv. 1906. 204. lap. ** Stat. Évkv. 1906. 200. lap.
262 Ha nem adna neki folyton újabb és újabb hitelt a bank, a banknak pedig a külföldi tőkepénzes, akkor egész élelmiszerfölöslegét adóra és kamatra kellene odaadnia s akkor nekiállhatna — ha ugyan volna ideje a mezei munkától — sajátkezűleg fonni, szőni, faragni, mint a szegényebb erdélyi magyar, a ruthén vagy az oláh. Érdekes ipar volna különben, amelynek a tőkéjét is külföldi hitelező adja, a fogyasztóját is külföldi hitelező látja el pénzzel. Pedig ha nagyon megnézzük a magyar ipart, — azt, ami eddig már megvan — hát majdnem ilyen nek találjuk. A magyar ipar nagyon is sok külföldi tőkét használ. Mi lesz, ha majd egyszer betelik a hitel mértéke és sorra megperdül a dob — aminthogy már pereg is — a falusi udvarokban? Vagy pedig, ha egy válságos napon piacra dobja a külföld az ipari részvényeket, melyek a tőke felerészét, s a jelzálogleveleket, melyek a fogyasztás jelentékeny hányadrészét biztosítják, mikép heveri ki a már meglevő magyar ipar ezt a kettős válságot, folyton dráguló élelmiszerrel, drága nyersanyaggal küzködve, olyan országban, amelynek mezőgazdasága egy nagy kérdőjel elé jutott? Súlyos körülmény, hogy a magyar értékpapírok túlnyomó része épen osztrák kezekben van, épen azon kapitalista csoport kezében, amelynek régi és nagyszabású osztrák iparvállalatait a magyar ipar versenye fenyegeti. Az osztrák ipar tőkéseinek módjukban áll, hogy a magyar államra és a földbirtokosságra (mind a ketten folyton újabb és újabb hitelre szorulnak) nyomást gyakoroljanak. A magyar állam és a magyar mezőgazdaság az osztrák tőkétől függő helyzetben van. Ide juttatták az országot az osztályuralom bűnei. Milyen kilátásai lehetnek ilyen körülmények között az önálló vámterületért folyó harcnak? Ezt döntsék el azok, kik lehetségesnek tartják az önálló vámterület kivívását és az ipar kifejlesztését a mezőgazdaság technikai átalakulása nélkül. A mi fölfogásunk az, hogy az osztrák iparral versenyre kelő magyar ipar csak úgy jöhet létre, ha előbb a megfelelő agrártechnikai továbbhaladás útján létrejön az osztrák tőkétől független, adósságra nem szoruló magyar mezőgazdaság. 4. Tőke. A fejlődés kezdetén majdnem minden ország nagyipara külföldi tőkét forgatott; de volt belföldi tőke is, az ország hitelének bizonyos tartalékául. Magyarországon is van valami tőke, mely évről-évre szaporodik, de minden szaporulatát lefoglalja a kölcsönre szoruló földbirtok és a bérház. Ha egy évben háromszázmillió koronával szaporodnék a belföldi tőke, a hitelintézetek mind a háromszázmilliót új jelzálogkölcsönökre adnák ki; a belföldi pénzintézetek jelzálogkölcsö-
263 neinek szaporodása mindig nyomon követi a tőke szaporodását, amit a következő számok világosan mutatnak: Az összes hazai pénzintézetek takarékbetéteinek 1880-ban* 1890-ben 1906-ban
összege 646 millió korona 1153 „ 2681 „
j elzálogkölcsöneinek összege 505 millió korona 960 „ 2549 „
A jelzálogkölcsönök háromtizedrésze bérházakat terhel, kamatja tehát a bérházak lakóinak kizsarolásából térül meg, melyet részben a városi közigazgatás korrupciója is támogat, de másrészt és még inkább a városokba özönlő, nyomorúságba jutott falusi elemek hajléktalansága, kizsákmányolásra kínálkozó megszorultsága mozdít elő. Minden rossz aratás után egész sereg vidéki bevándorló özönlik a városokba, elsősorban Budapestre. A termőföldről jönnek, melyre az előbb említett jelzálogkölcsönök héttizedrésze van betáblázva, nagyobbára közép- és kisbirtokok terhére. Tudjuk, hogy e kölcsönök túlnyomó részét nem a korral haladni kívánó gazdák vették igénybe, fölszerelés céljaira: hanem fényűző urak és kétségbeesett kisgazdák, kik nem tudnak megélni a jövedelmükből. A betéteken kívül persze még egyéb belföldi pénz is van a hitelintézetek páncélszekrényeiben. Hogy ez hova kerül, arról beszélhet a nyakig eladósodott tisztviselők, orvosok, ügyvédek, kisiparosok, kiskereskedők serege, akik mind azért vesznek föl uzsorakamatra adott kölcsönt, mert kevés a jövedelem és drága a megélhetés.** A Magyarországon fölhalmozódó nemzeti tőkét egyelőre még túlnyomó részben uzsoratőkének kell tekintenünk. Pedig ez a tőke legprimitívebb és legalsóbbrendű fajtája; nem a termelő munka szervezésében és gyümölcsöztetésében keresi kamatját, hanem a bajba került fogyasztó szorult helyzetének kihasználásában. Kétségtelen, hogy a megszorult fogyasztótól nagyobb kamatot lehet kicsikarni, mint az üzleti számítással élő termelőtől s ezért használnak föl a mi pénzintézeteink minden betétet, amit kapnak, bérházlakók és kisebb birtokosok kizsákmányolására. Ezeknek az elemeknek a lakásért, s a pénzért való tülekedése veri föl oly magasra a kamatot, hogy az ilyen drága tőkét a termelő iparos már nem igen használhatja és a birtokos még kevésbbé használhatná, ha termelés céljára kellene neki. De hát fogyasztásra kell. Ez a módja a tőke akkumulációjának, mely Magyarországon * V. ö. Magy. Stat. Évkönyv megfelelő évfolyamait. ** Az érdekes adatok nagy bőségét tartalmazza erre vonatkozólag Pásztor Mihály: Az eladósodott Budapest című munkája. (Budapest, 1907.)
264 folyik, nem építést, hanem rombolást jelent, nem gyarapítja a termelőerőket, hanem épen ellenkezőleg, széles termelőrétegek munkaerejét megbénítja, tengődésre kényszeríti, a termelőmód fejlesztésétől elzárja őket. Kockázat nem jár ezzel az üzlettel, mert hisz a kölcsön be van táblázva. A haszon tehát biztos, a jégeső sem árt neki. Virágzanak is a magyar pénzintézetek; nyereségük évről-évre meghaladja a részvénytőke 15—16%-át.* A földbirtok ellenben mindegyre adósodik, kizárólag a földbirtok adósságainak összege, a bérházakon nyugvó kölcsönök nélkül (amint előző helyen láttuk), már 1901-ben megközelítette, sőt állítólag meg is haladta az ötmilliárd koronát, pedig azóta is növekedett. S így az uzsoratőke fölhalmozódásának többletét szinte háromszor akkora hiány nyeli el, sőt a hiányból egész örvény lesz, ha az ötmilliárd korona összegű és háromötödrészben külföldi kezekben levő államadósságot vagy a háromnegyedrészben külföldiek tulajdonában levő magánvasutakat és a külföldiek folyton növekvő, már félmilliárd koronát is meghaladó földbirtokszerzéseit figyelembe vesszük. A Magyarországon fölhalmozódó tőkét igénybe veszi — fogyasztás céljára — a növekvő nyomorúság; és még külföldi hitelezőknél csinált adósságoknak, Amerikából hazaküldött pénzeknek kell hozzájárulniok, hogy a helyzet csak félig-meddig tartható legyen. Honnét kerülhet elő az iparfejlesztéshez való tőke? Csak a külföldről; az eddig alakult iparvállalatok is külföldi tőkével működnek, ha nincsenek épen külföldiek tulajdonában. De ez az ipari alakulás még nagyon gyönge, még a legszerényebb igényeket sem elégíti ki. Ettől még bátran kivándorolhat akár az ország lakosságának fele. Ahhoz, hogy az ipari fejlődés számbavehető arányokat öltsön, szükséges, hogy a külföldi tőke jobban érdeklődjék magyar iparvállalatok iránt, mint eddig és nagyobbszabású iparfejlesztésbe is hajlandó legyen bebocsátkozni. Mikép lehessen azonban erre számítani olyan országban, ahol az ipari munkás életmódja s így a munkaerő produkciója folyton drágább és drágább lesz, ahol a fogyasztást bizonytalan hitel tartja fönn, ahol egyedül az uzsora virágzik, a nép zöme ellenben adósodik, s egyre kisebb és kisebb alapot szolgáltat az ország hitelére, a külföldi tőke bizalmára? Részvénytőke Nyereség millió koronákban
* 1903-ban.............................................. 1904-ben ............................................. 1905-ben ............................................. 1906-ban...................... .................... (Stat. Évkv. 1906. 282—283. lap.)
534 556 617 727
85 91 101 118
265 Az iparfejlődés első stádiumában a legtöbb ország nagyipara külföldi tőkére támaszkodott. De hogy egy már amúgy is fülig eladósodott agrárállam még ipart is adósságra fejlesszen, erre még eddig nem volt példa. Épen nem lelkesedünk a tőkéért és annak nyereségéért, legyen akár belföldi, akár külföldi tőkéről szó. Mégis rosszul esik látnunk azt a nagy passzívát, mely az országot tőke dolgában jellemzi. Mert az ország dolgozó népét, a mai viszonyok között, az értelmiség, az erkölcsi és gazdasági kultúra mai fokán csak kapitalisztikus alapon lehet magasabbrendű termelésére szervezni. Már pedig csak a mainál gazdagabb eredményű termelés hozhatja létre a nép jobb életmódját s ennek értelmi és erkölcsi függvényeit. Azonban egyfelől a népszaporodás, másfelől a fokozódó talajkimerülés nem csupán a munkás élelmezését és a nyersanyagot drágítja, nem csupán a nép vásárlóerejét sülyeszti, de egyszersmind folyton növeli a tőkében való passzivitást. VII. Pénzügyi hanyatlás. Szó sincs róla: földjáradékból is lehet tőkét gyűjteni. Sőt Sombart Werner szerint az első tőke, mely a történelem színpadán megjelent, földjáradék volt, élelmiszerfölösleg, melyet aranyra, ezüstre váltottak és ebben az alakban fölhalmoztak. De hogy ezen az úton nagyobb tőkemennyiség gyűljön össze, akkora, hogy az ország gazdasági életére átalakító hatást gyakoroljon: ehhez mindenekelőtt nagy élelmiszerfölöslegek kellenének s ezekből is annak a résznek, amelyet földjáradéknak nevezünk, széles társadalmi rétegek között kellene megosztania. A földjáradéknak az a megoszlása, melyet Magyarországon tapasztalunk, nem kedvez a tőke fölhalmozódásának. Sok a nagybirtok. A nagybirtokos pedig nincs ráutalva a tőkegyűjtésre. Földje járadékát évről-évre bátran elköltheti; a föld megmarad és minden év új termést hoz. A nagybirtokosságot eminenter fényűző osztálynak ismerik mindenütt, mely összes jövedelmét elfogyasztja. Évszázadokon át rengeteg tőkék fölhalmozására lett volna alkalma, mégis minden országban, ahol a mezőgazdaság előrehaladt — tőke híján — bérlőnek kellett a földjét kiadnia, vagy pedig jelzáloghitel útján kellett a föld intenzívebb műveléséhez szükséges tőkét előteremtenie. Fényűző osztály a középbirtokosság is. Nálunk nem terem annyit a földje, amennyit elpocsékol; ő van legjobban eladósodva. Ez az osztály fogyasztja a tőkét, nem hogy gyűjtene. Ellenben a saját földjén dolgozó földműves, a jobbágyból szabad
266 birtokossá vált parasztgazda, már sokkal inkább hajlandó a tőkegyűjtésre. Igényei nem terjednek túl a munkásember szükségletein; ami ezen fölül marad, azt félrerakja. Ámde nálunk gondoskodik az adószedő állam, hogy ne legyen sok félretenni valója. Csak a nagyparaszt tesz félre, mert 50—200 holdas birtoka, még rossz gazdálkodással is, többet hoz, mint amennyire igényei terjednek. Megtakarít valamit hellyel-közzel a jobban gazdálkodó kisparaszt is: talán még leginkább a tolna-baranyavidéki és sopron-vasmegyei kisparaszt. Van azonkívül a magyar földművesnek még egy fajtája, aki félrerak a jövedelméből: az Amerikában dolgozó magyar földműves. Évente százötvenmillió koronát küld haza; igaz, hogy ennek nagyrészét elfogyasztják az itthon maradt családtagok, de a másik része megtakarítás. Csakhogy a mi pénzt a parasztnép megtakarít, azon leginkább földet vásárol pazarló és tönkrejutó középbirtokostól vagy nyomorgó és tönkrejutó kisgazdáktól. Ilyenformán a pénz olyan ember kezébe kerül, aki fogyasztásra használja föl vagy legfeljebb — ami tőkeszaporítás is lehet — adósságok fizetésére. A földbirtokos osztályok kezén nem sok tőke halmozódik föl és mivel nagyrészük nem fölösleggel, hanem deficittel gazdálkodik, összességükben sokkal több tőkét fogyasztanak, mint amennyit produkálnak. A magyar föld járadékából túlságos sokat pocsékol el a földesúri osztály és az állam, s ez a körülmény kizárja a tőke fölhalmozódását olyan arányban, mely az óriási adósságokért kárpótlást nyújthatna. Csakhogy ezzel még nincsenek kimerítve a tőkegyűjtés módjai. Eltekintve az uzsorától — amelyet már előbb méltattunk — ott vannak a nagyiparosok, a nagykereskedők, a kapitalista földbérlők, akiket már hivatásuk a tőkegyűjtésre utal. És ezek gyűjtenek is, bár maguk is sok külföldi tőkét használnak és tömérdek kamatot, törlesztést és osztalékot küldenek ki az országból. Épen az a körülmény, hogy az ország rendkívül szerény iparában és kereskedelmében még mindig a külföldi tőke uralkodik, mutatja, milyen szerény keretekben mozog a kereskedők és az iparosok tőkegyűjtő tevékenysége. Pedig a tőkehalmozás leghatalmasabb, legmodernebb formáját az ipari kapitalizmusban találjuk. Az ipari tőke nem a megszorult fogyasztó kényszerhelyzetére alapítja tevékenységét, hanem a termelő munka közvetlen szervezésére és gyümölcsöztetésére. Ez is kizsákmányolással jár, de ugyanakkor egyszersmind a termelőerők gyarapításával, mely aztán épen a dolgozó nép sorsára hat kedvezően vissza. Ámde a magyar társadalom szerkezete gátat vet — és egyre fokozódó mértékben — a tőkegyűjtés ilyen módjának, mely végső eredményében oly hasznos és kívánatos volna.
267 Mint már szó volt róla: minden ipari tevékenység azon élelmiszerfölöslegen alapul, mely a föld terméséből a termelő földműves élelmén fölül megmarad. A nagyiparos, ki munkaerőt vásárol, tulajdonképen bizonyos mennyiségű élelmiszert vásárol, azt az élelmiszert, melyet a munkás közvetlenül fogyasztott s azt, amelyet a munkás egyéb szükségleti tárgyainak (ruhájának, bútorainak stb.) készítői fogyasztottak. Ezt az élelmiszermennyiséget a gyári munkás szervezete munkává alakítja, a munka termékét pedig a gyáros eladja, természetesen drágábban, mint amennyibe neki a munka került. A különbözet részint a vállalkozó személyének és cselédségének ellátására szolgál, részint a tőkét szaporítja. Úgy a munka, mint az értéktöbblet produkciójának, tehát a nagyipari termelés útján való tőkegyűjtésnek élelmiszer az alapja. Magyarországból azonban kiviszik az élelmiszert. Nem azért viszik ki, mert nincs az országban ipar, hanem fordítva: azért nincs ipar, mert kiviszik az élelmiszert. Az élelmiszerek kivitelének oka az arisztokratikus birtokeloszlásban és a nagybirtokosok velejáró osztályuralmában gyökerez. A nagybirtokon dolgozó földművestől a nagybirtokos veszi el az élelmiszert, hogy azután luxus-cikkek ellenében vigye ki az országból. A kisbirtokostól az állam veszi el az élelmiszer nagyrészét, hogy hasonlóképen luxus-tárgyakat fogyasztó tisztviselőknek és politikusoknak adja, részint pedig, hogy ő maga vigye ki az országból katonai fölszerelésre, udvartartásra, államadósságok kamataira, így fosztotta és fosztja meg az országot a dinasztiával szövetkezett földesurak osztályuralma mindegyre nagyobb mértékben az ipari munka és tőke produkciójának anyagától, az élelmiszertől. Ezidőszerint már több mint hétszázmillió korona értékű élelmiszert visznek ki évente, leginkább Ausztriába és Németországba.* Olyan mennyiség ez, hogy egy egész óriási, több, mint egymillió férfi- és nőmunkásra becsülhető munkássereg táplálkozhatik belőle gyermekeivel együtt és nyerheti belőle munkaerejét. Ε munkássereg munkatermékeinek értéke okvetlenül milliárdokra megy. Mert annak az egymillió munkásnak produkálnia kell először is: a felhasznált élelmiszerért kiadott hétszázmillió koronát; másodszor: a saját szükségletére való házat, bútort, ruhát, cipőt stb.; és harmadszor: a munkát szervező tőke érték* A Magyarbirodalom 1906. évi kereskedelmi mérlegében 856 millió koronára rúg a kiviteli többletek összege. Ebből a gabona, gyümölcs, főzelék, cukor, állatok és állati termékek, zsiradékok és italok kivitelének többlete 784 millió korona, a többi árúké (nagyobbrészben ásványi nyersanyagok) együttvéve 72 millió korona. Ennyire dominálnak az ország valóságos kivitelében az élelmiszerek. (Stat. Évkv. 1906. évről, 201. lap).
268 többletét. Ezt a harmadik részt a külföldön fölhalmozzák s ezért szaporodik a tőke Ausztriában, ahova az élelmiszerek nagyobb része vándorol. Akik kiviszik az országból az élelmiszert, kiviszik egyszersmind a tőkét. Az élelmiszerek kivitele, mely a földesúri osztály gazdasági természetében és uralmában leli magyarázatát, szükségképen magával hozza az országnak tőkében való szegénységét. De a tőkében való szegénység nem azonos a tőkében való passzivitással: a lakosság és a közhatalom mindegyre növekvő eladósodásával, kamattartozásának, külföldi tőkésektől való függésének nagyobbodásával. Ezt csak a mezőgazdasági termelésnek a kilencvenes években beállott stagnációjára tudjuk visszavezetni. (Ami persze, mint már láttuk, szorosan összefügg a birtokeloszlással, a földművelés fönnálló szervezetével.) Az ország eladósodása ma már óriási. Legújabban Fellner Frigyes* statisztikai adatok és megbízható becslések alapján kimutatta, hogy azon Összegek évi kamatja, melyekkel a magyar állam és lakossága külföldi hitelezőknek tartozik,** évente 3541/2 millió koronát tesz ki. Még ezenkívül 99 millió koronának kell évente ellenszolgáltatás, nélkül a külföldre vándorolnia királyi udvartartásra, közösügyes kiadásokra, továbbá külföldiek tulajdonában levő földbirtokok és iparvállalatok jövedelme stb. fejében. Mindez együttvéve 453½ milló koronára rúg, ennyi pénzt kellene minden ellenszolgáltatás nélkül évről-évre külső országokba küldeni, föltéve, hogy volna az országban évrőlévre ennyi fölösleges pénz. De amint láttuk, az összes pénzintézetek betétei alig haladják meg a két és félmilliárdot s ezek is ki vannak kölcsönözve. Föltéve, hogy ezekből fizetődnének a külföldi tőkének járó kamatok és egyéb tartozások,*** hat év alatt nem volna az országban egy korona takarékbetét. Honnét kerül hát elő az a pénz, amellyel e horribilis tartozások évről-évre törlesztődnek? Amint Fellner számítja: 120 millió korona előkerül az ország kiviteléből. Ennyivel több a kivitt árúk értéke, mint a behozottaké. Tudjuk, hogy az ország kivitelének túlnyomó része élelmiszerekből áll. Tehát nem csupán iparcikkekért cserében, de kamatokra is nagymennyiségű élelmiszert visznek ki az országból. * Id. munka 168—171. lap. ** Államadósságok kamatai, Ausztriának fizetendő évi járulék; vasutak, bankok, iparvállalatok címleteinek kamatai, osztalékai, törl. részletei; jelzáloglevelek és községi kölcsönök kamatai és annuitásai stb. *** Ha ugyan a külföldi hitelezők elfogadnák, mert ez a pénz: papírpénz; aranypénz alig van az országban. A jegybank nem ad ki aranyat.
269 Száznegyvenötmillió koronát az Amerikába kivándorolt magyarok küldenek haza. Ezenkívül jön az országba csip-csup apróságok fejében vagy 12 millió korona. Ámde mindez együttvéve nem tesz ki többet 277 milliónál, a 453½ millió korona kamat és egyéb tartozás ellenében, marad tehát ebből 1761/2 millió korona, amelynek nincs fedezete. Mégis kiegyenlítődik minden évben ez a tartozás is, ami abban leli magyarázatát, hogy az ország lakosai — és időnként maga az állam is — évrőlévre újabb és újabb összegeket kölcsönöznek ki a külföldi hitelezőktől s az új adósságból fizetik a régi adósság kamatait. Csakhogy ezzel ismét a kamattartozás (vagy osztalék stb.) növekszik, ahogy mi becsüljük, évente körülbelül 10 millió koronával.* „Természetes, hogy fizetési mérlegünk tartozási egyenlege nem rendezhető ily módon állandóan, évről-évre, mert ez a prolongálásokkal járó újabb áldozatoknál fogva a tartozási egyenleg növekedésére, tehát fizetési mérlegünk rosszabbodására vezetne.” És pénzügyi katasztrófára. Eddig Fellner, ki csak a tényeket lajstromozza, míg az okokkal és összefüggésekkel aránylag keveset foglalkozik. Pedig érdekes tények és igen sok gondolkozni valót adnak. Magyarország ezidőszerint körülbelül hétszázmillió korona értékű élelmiszert visz ki évente és a dolgozó néposztályoknál — ideszámítva a szellemi munkásokat is — rosszabbodó táplálkozás jelei mutatkoznak. De mi történik, ha egyszer kimaradnak az amerikai 145 milliók?** Akkor a szegény emberek nagy serege még azt a legszükségesebb élelmiszert sem tudja megvásárolni, amelyet ma még elfogyaszt, illetőleg ha fizetni valója van, kénytelen a legszükségesebb élelmiszereit piacra vinni, hogy kamat vagy adókötelezettségét leróhassa. S akkor 145 millió korona élelmiszerrel kevesebbet fogyasztanak el az országban, következőleg a kivitel nem 700, hanem 845 millió korona lesz, vagy pedig megfelelő arányban csökken az iparcikkek fogyasztása és behozatala. Vagy amennyiben ugyanazon szegény emberek pénzt haphatnak kölcsön (mely főkép a külföldről folyik az országba), akkor nem 176, hanem 321 millió koronával fog évente növekedni az ország adóssága és megfelelő arányban a kamatok is. De ha a külföldi tőke bizalma megrendül és nem ad újabb kölcsönt? Pedig ennek előbb-utóbb a kamatteher fölhalmozódásával el * 1906-ban a kereskedelmi mérlegnek nem volt aktív egyenlege; valószínűleg 1907-ben sem, mikor ezenkívül még az Amerikából küldött pénz is megcsappant. Ezekben az években a fizetési mérleg fedezetlen passzívuma nem 176 millió korona, de okvetlenül messze túlhaladja a 300 millió koronát is. ** Az 1907. esztendei tél óta valószínűleg ki is maradt egy nagy részük.
270 kell következnie. Mi lesz, ha a kisbirtokos nem kap több pénzt a takarékpénztárnál s a városi hivatalnok a hitelszövetkezetnél, az ipari vállalkozó pedig nem kap tőkét, hogy munkásokat fizethessen? Akkor még nagyobb lesz az éhség és az élelmiszerkivitel, s akkor már igazán nem következhetik egyéb, mint egy nagy összeomlás. Fellner maga hangoztatja, hogy a 176 milliónyi fedezetlen kamattartozást nem lehet örökösen újabb és újabb adósságokkal rendezni. Bizonyos, mert utoljára elfogy a meg nem terhelt ház és föld és elfogy a külföldi tőke bizalma is. Fellner az örökös adósságcsinálás ellenszeréül a termelés — az ipar és a mezőgazdaság — fejlesztését ajánlja. De — úgymond — csak belföldi tőkével! „Még a produktív célokra szolgáló befektetésekben is mértéket kell tartani, ha azok külföldi tõke igénybevételével mennek végbe.” * És mindenekfölött ajánlja a takarékosságot. Azt mondja „.. .az országnak nem szabad újabb adósságok felvételével törlesztenie tőketartozásait, hanem szigorúan keresztülvitt megtakarításokkal. Nemcsak az államnak, törvényhatóságoknak, községeknek és egyéb jogi személyeknek, de minden egyes magángazdaságnak tartózkodnia kell gazdasági erejével arányban nem lévő kiadásoktól, mert csak az így elért megtakarításokkal... biztosítható az ország nagyarányú külföldi eladósodottságának csökkentése, a külföldi tőkének fokozatos helyettesítése a termelésnél nemzeti tőkével.”** Csupa jó tanács. De vajon lesz-e foganatja? Mindenekelőtt a belföldi tőkének egyelőre kevés hajlandósága van produktív befektetésekre és nem is lesz mindaddig, míg a tönkrejutók vagy szükséget szenvedők százezrei kilincselnek nála, uzsorakamatot vállalva, s amíg a városokba tóduló hajótöröttek a házbérek emelkedését az uzsoráig fokozzák. Ez az üzlet jobban jövedelmez, mint a termelő befektetések. Ez utóbbiakat egyáltalán korlátozzuk, ha mérsékeljük az idegen tőke szerepét. Ami pedig a takarékosságot illeti, ki legyen ebben az országban takarékos? A kisbirtokos? Az már amúgy is takarékos. A házi készítmények használatához vissza nem mehet, az ősállapotig nem fokozhatja a takarékosságot. S ez különben is a termelőképesség hanyatlásával járna. Vagy a kereskedő és az ipari vállalkozó? Természetrajzát tekintve ez nem túlságosan fényűző osztály, jövedelme egy részét félrerakja, nálunk azonban a történelmi osztályokkal igyekszik lépést tartani és azon van, hogy nemesebb legyen, mint amilyen. Itt tehát helyén volna a takarékosság. A munkásai rovására azonban nem takarékoskodhatik * Id. m. 175. 1. ** Ugyanott 180. 1.
271 és akkor meg különösen nem, mikor az életmód drágul és az amúgy is szegényesen tengődő ipari munkás kivándorol. De meg a szervezett munkások hozzájárulása is szükséges az ilyen természetű takarékossághoz; ezt pedig aligha lehet kinyerni. Hát ki takarékoskodjék? A gentry és a mágnás? Már ezekre csakugyan ráférne a takarékosság. Kevesebb pezsgővel és kevesebb négylovas hintóval még mindig elég szép lehet az élet. De ha már épen ezer esztendeje űzik pazarló életmódjukat és még mindig vannak: ki áll érte jót, hogy épen most fogadják meg egy pénzügyi szakember tanácsát? A föld megvan és a földműves izzadsága kiadja a termést, csak úgy, mint a mohácsi vész vagy a szatmári békekötés előtt. Avagy épen a dolgozó földműves-proletár takarékoskodjék? No, ennek csakugyan módjában áll a takarékosság, de csak Amerikában. Itthon nyomorog. Ha pedig az ő rovására akarnának takarékoskodni, mesterségesen leszorítván a bérét (hogy nagyobb legyen a pezsgőbehozatal), akkor valamennyi Amerikába vándorol és ott majd takarékoskodik, de az itthonmaradottaknak aztán még kevesebb alkalmuk lesz a takarékosságra, mert még kevesebb lesz az országban a kenyér, mint ma. Végül a koronaszövetkezet leltárában helyet foglaló városi ember: ez épen azért adósodik el, mert a nagy drágaság miatt a legmesszebbmenő takarékosság dacára sem elég a jövedelme. És egyáltalán: honnét gondolja Fellner Frigyes, hogy a világ folyását okos tanácsokkal meg lehet változtatni? Hiszen ha az embertömegek okos tanácsokra hallgatnának, már rég nem lehetne kevés bölcseséggel kormányozni a világot. Az emberek eddig is tudták, — a városiak csak úgy, mint a falusiak — hogy adósságot csinálni nem jó és mégis megtették, mert rákényszerültek. És tovább is csinálni fogják, míg saját elkeseredésük és a viszonyok ereje széjjel nem dobja azt a rendszert, mely őket adósságcsinálásra kényszeríti. Magyarország eladósodásának igazi oka nem a takarékosság hiányában vagy a magyar nép egyéb lelki tulajdonságaiban rejlik, hanem abban a körülményben, hogy a mezőgazdasági termelés elmaradt a népesség szaporodása mögött. Földművelő országban, amilyen Magyarország, a társadalom életének, az ország gazdasági erejének határait azon élelmiszermennyiség szabja ki, amelyet a belföldi mezőgazdaság termelni képes. Egy évtized óta nem szaporodott számbavehető módon az élelmiszer, az emberek ellenben szaporodtak. Míg kevesebb volt az ember, elég volt az élelmiszer ahhoz, hogy a társadalom tagjai a szokott módon, igényeik szerint megélhessenek belőle. Ma már nem elégíti ki a megszaporodott embe-
272 rek igényeit; a sok éhes száj minden fölösleget fölemészt; a földművelésen kívül állók kereseti alkalma pedig rosszabbodik. Számtalan mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi üzem, mely azelőtt fölösleget tett félre, most deficittel zárja le az évet. Az átlagos kisbirtok ma több embert tart el, mint azelőtt; termelőképessége pedig inkább hanyatlott, mint emelkedett. A parasztnép részben eladósodik, részben igényeit redukálja; kevesebbet vásárol, ezt pedig elsősorban a kisebb kereskedő és iparos érzi meg. Ez utóbbiaknak jövedelmét — ép úgy, mint az értelmiségi középosztályét — az élelmiszerek drágulása amúgy is hátrányosan befolyásolja. Tehát deficit mutatkozik és eladósodás az egész vonalon. Minden társadalmi réteg panaszkodik és mindegyik az államtól várja a segítséget, mert a viszonyok természetes alakulása mindinkább lehetetlenné teszi a helyzetet. Az államot pedig oly mindenhatóvá fejlesztette az osztályuralom, nagyszámú bürokráciájával mindent ellenőriz, mindenbe beleszól és mindenből részt kíván. Tőle kérik és követelik a szorongatott középosztályok a bajok enyhítését vagy teljes megszüntetését. De az állam, melyet a földesúri osztály szervezett és tett mindenhatóvá, egész szervezetével, pénzügyi és gazdasági erejével ennek az osztálynak úgyszólván tulajdonát alkotja. Tehát elsősorban a földesurak osztályának és csakis annak áll rendelkezésére, ha támogatásról és ajándék osztásáról van szó. A talaj kimerülését a nagy- és középbirtokos-osztály jövedelme is érzi, de még inkább a gabonaárak hanyatlását a nemzetközi piacon. Harminc év óta egyébre sem törekedett az állam, mint arra, hogy a tönkrejutó gentrynek kenyeret adjon és a nagybirtokot kárpótolja a világpiacon szenvedett veszteségekért, noha ugyanakkor katonai célokra is számlálatlan milliókat költött. Hogy mind a két célnak megfelelhessen, ötmilliárd korona adósságot csinált. És mindezen szörnyűséges kiadásokat, csak úgy, mint az adósságok kamatait, a kisgazdával fizetteti és a dolgozó nép többi osztályaival. Mert a kitűnő adórendszer, melyet ai: osztályuralom alkotott, a nagybirtok adómentességének elvét iparkodott megközelíteni,* még pedig teljes sikerrel. A talaj kimerülése és a földművelésnek a népszaporodás mögött való elmaradása még fokozza az osztályuralmat, mint a pénzügyi hanyatlás egyik főokát. Minél inkább adósodik a kisbirtokos, minél inkább gyengülnek a középosztályok: annál nagyobb az uralkodó nagybirtokosság erőszakos hatalmaskodása és a pénzügyi politikában való könnyel* V. ö. Szende Pál: A magyar adórendszer igazságtalanságai Buda-
Pest 1908.
273 műsége. Soha még oly bőven meg nem nyitották az állami segélyforrások zsilipjeit — nyílt és titkos kedvezmények alakjában — a gentry és a nagybirtok számára. Maga a drágaság is fokozza az állam kiadásait: több százezer állami alkalmazott, vasutas, csendőr és katona életföltételei drágultak meg, pedig e tömeget az államnak kell eltartania. Az utolsó tizenöt év óta különben is óriási mértékben fokozódtak az állam bevételei és kiadásai. Mindig több adófillért sajtolnak ki a népből: tehát növekednie kell a földműves nép és a középosztályok eladósodásának. Pedig maga az állam is újabb és újabb kölcsönöket vesz föl, hogy túlkiadásait fedezhesse. Ennek a pénzügyi politikának csak katasztrófa lehet a vége. Ha valamely agrárállamban a mezőgazdasági termelés haladása nem követi nyomon a népszaporodást, élelmiszerválság áll be. Az élelmiszerválság az állam háztartásában is érvényre jut, p é n z ü g yi v á ls á g a la k j á b a n . A Magyarországon ma kialakuló élelmiszerválság is mindegyre továbbhajtja az államot a pénzügyi válság felé vezető úton. Hacsak a mezőgazdaság technikai átalakulása közbe nem jő: a ma uralkodó pénzügyi politika előreláthatóan addig fog folytatódni, míg csak a fölhalmozódó pénzügyi nehézségek lehetetlenné nem teszik az ügyeknek a régi rendszerrel való továbbvitelét. Tehát míg előáll az a helyzet, amely XVI. Lajost a nemzetgyűlés, II. Miklós cárt pedig a birodalmi duma egybehívására kényszerítette. Ugyanazon ok tette tönkre a XVIII. századbeli Franciaország a mai Oroszország pénzügyeit, amelynek hatását Magyarországon tapasztaljuk: az élelmiszerprodukció elmaradása a népszaporodás mögött s ennek következményei: a nép hanyatló, gazdasági ereje, fokozódó elnyomatása adó és uzsora eszközeivel, az ipari fejlődés mindegyre nagyobb nehézségei, az állam mindenhatósága, az uralkodó osztály növekvő könnyelműsége, korrupciója, s ezzel kapcsolatban az állami pénzek pazarlása. A XVIII. századbeli Franciaország nagyszámú, egynyelvű nép által lakott nagyterületű ország volt. A válság, mely a XVIII. század vége felé bekövetkezett: nem fenyegette a franciákat nemzeti létükben; a mai Oroszországnak sem kell egy bekövetkezhető gazdasági összeomlás esetére hódítóktól tartania; óriási területe, nagyszámú egynyelvű népessége elég garancia ezen lehetőség ellen. Ámde a magyar nép, mely számra kicsiny, s az ország területén másnyelvű, kifelé gravitáló népekkel osztozik: nemzeti létét, nyelvét és sajátosságait fenyegető veszedelem gyanánt kénytelen fölfogni az ország eladósodását, s a pénzügyi összeomlást, mely felé az államháztartás halad. Kelet és
274 nyugat felől hatalmas nagyszámú nemzetek veszik körül a magyarságot, melyek az állam pénzügyi összeomlását könnyen az állam megsemmisítésére használhatnák föl. Napnál világosabb, hogy a pénzügyi ~ hanyatlás oka a mezőgazdasági termelés elmaradásában rejlik. Ez a fölismerés szabatosan megjelöli az utat, melyen a hanyatlás föltartóztatását, s az ország gazdasági újjáalkotását célzó törekvéseknek haladniok kell. A mezőgazdasági termelés oly gyors és nagyarányú fejlesztésére van szükség hogy a termelés növekedése messze t ú l e me l k e d j é k a n é p s z a p o r o d á s á n . S e z e n f e j l e s z t é s n e k i s oly agrártechnikai javítások útján kell végbemennie, amelyek csekély tőkét igényelnek, de ezzel szemben rendkívül eredményesek: hogy az országnak újabb adósságokkal való megterhelése csekély legyen, de ezzel szemben fölöslegek t á ma d j a n a k o t t , a h o l ma h i á n y v a n . Iparfejlesztéssel az eladósodást megszüntetni nem lehet, mert nagyrészt épen az eladósodás viszi ki az országból az élelmiszertömegeket, melyek az ipar létföltételét alkotják. Ipart csak úgy lehetne fejleszteni, ha a ma kivitt élelmiszertömegeket az országban vissza lehetne tartani: de ez a rendszabály már közvetlenül magával hozná a pénzügyi katasztrófát. Hogy ipar fejlődhessék: újabb élelmiszertömegeket kell teremteni az eddigieken felül, olyanokat, amelyeket már benn lehet az országban tartani; ez a rendszabály megteremtené az iparfejlődés négy föltételét: az olcsó munkaerőt, nyersanyagot, tőkét, s az erőteljes fogyasztást. Tehát a pénzügyi összeomlás megelőzésének csak egy módja van: a mezőgazdasági termelés gyors és nagyarányú fejlesztése. Nem csupán népesedési, de agrártechnikai szempontok is ezt a rendszabályt követelik, mert a föld kimerülését, mely előbb-utóbb abszolúte csökkenteni fogja az országos terméseket, csak a földművelés technikájának javításával lehet ellensúlyozni. Úgy az orosz, mint a francia forradalom kitörése előtt a mezőgazdasági kérdés foglalkoztatta ezen országok közvéleményét. A mezőgazdasági kérdés tartalma pedig ez volt: Lehetséges-e az élelmiszerprodukció fejlődését a mai birtokeloszlásnak, a földművelés mai szervezetének föntartása mellett oly gyors lökéssel előrevinni, hogy a megszaporodott népet élelmezni lehessen, s a gazdaság továbbfejlődésére tér nyíljék? Avagy meg kell-e változtatni evégett a földművelés szervezetét?
275 VIII. Befejezés. Végbemehetnek-e a mezőgazdasági termelésnek szükségessé vált technikai javításai a Magyarországon ma fönnálló birtokeloszlás keretében? És nem föltételezik-e vagy nem hozzák-e magukkal e javítások a birtokeloszlás megváltozását, a nagybirtok széjjeldarabolását? A hatvanas-hetvenes években, mikor az ország az élelmiszerválság jegyében állott és a fölébredt magyar államiságot pénzügyi válság támadta meg: a nagybirtok lépett (beleértve a középbirtokot) a haladás élére s az ő kezdeményezésével ment végbe a mezőgazdasági termelés azon jelentékeny gyarapodása, mely aztán a pénzügyi válságot is eltüntette. Kérdés azonban, megtörténhetik-e ez még egyszer? Alkalmas-e napjainkban a magyar nagybirtok arra, hogy a mainál magasabbrendű termelőmód fejlődjék ki rajta és hogy oktató példájával a kisgazdát a továbbhaladás útjára vezesse? Ε kérdés megválaszolása egy munkában levő nagyobb tanulmány feladatát alkotja. Most csak röviden jelezzük eddig kijegecesedett álláspontunkat, mely részben már az előadottakból következik. Mi akasztotta meg a nyolcvanas évek végén a nagybirtok előrehaladását? A gabonaárak hanyatlása. Azóta ehhez még a munkabérek emelkedése is hozzájárult. Mind a két tendencia az egész világgazdaságban észlelhető és szorosan összefügg egymással. Ameddig az alacsony gabonaárak korszaka tart, a világpiacon a munkabérek állandó emelkedését lehet várni, melyet mihozzánk a kivándorlás közvetít. A magyar mezőgazdaság reformja, melyet az ország létérdeke megkövetel, jelentékenyen megszaporítaná azon munkamennyiséget, melyet az ország termőföldjének megművelése igényel. Tehát jelentékenyen fokozná a munkabér emelkedésének amúgy is fönnálló irányzatát. Ilyenképen a termésmennyiségek növelése aránytalanul növelné a termelés költségeit. Ezzel szemben nem lehet arra számítani, hogy a terméseket magasabb átlagos áron lehet eladni, mint amilyen árak a legutóbbi évtizedekben napirenden voltak. Ilyen viszonyok között pedig a termelés növelése épen nem alkalmas a földjáradék növelésére. A világpiacon másfél év óta a szokottnál magasabb ugyan a gabona ára, s ezzel kapcsolatban a munkabérek némi hanyatlását is lehet észlelni. De a szakemberek tisztában vannak vele, hogy ez az állapot tartós nem lehet, mert az áremelkedésre a tengerentúli termelés újabb növekedése fog beállani, amint az három évtized óta már kétszer történt. A világgazdaság által elfoglalt földterületen a termelés
276 természeti lehetőségei még rendkívül tágak, határuk egyelőre, a gyakorlati agrárpolitika szempontjából, nem jöhet számításba. A közös vámterület védővámjai szintén nem csábíthatják a nagybirtokot az intenzívebb gazdálkodásra. Néhány év óta, azóta, hogy az osztrák-magyar monarchia — úgy nagyjából — megszűnt gabonát kivinni, a védővámoknak tényleges áremelő hatásuk van. Ám ez a hatás azonnal megszűnik, mihelyt a belföldi termelés számbavehetően emelkedik, mert akkor a monarchia újból átalakul gabonakivivő területté. Különben a védővámok tapasztalás szerint a földjáradéknak csupán mérsékelt emelésére alkalmasak, sőt helyenként (pl. Franciaországban) még erre sem. Szóval a nagybirtok helyzete ma is olyan és előreláthatólag tartósan olyan is marad, amilyen állandóan volt az ezernyolcszázkilencvenes évek óta. S így semmiképen sem lehet arra számítani, hogy a nagybirtokos osztály — saját földjövedelmének föláldozása nélkül — a mezőgazdaság szükségessé vált gyors fejlesztésének ügyét magáévá tegye. Sőt bizton lehet arra számítani, hogy a munkabérek további emelkedésével vissza fogja fejleszteni termelését, hogy munkaerőszükségletét csökkentse, amint ez Angolországban egy emberöltő óta állandó gyakorlat és egy évtized óta egész Nyugat-Európában föllépett. A mai kor a földjáradék hanyatlásának és vele a nagybirtok gazdasági visszafejlődésének kora. A mezőgazdasági technika termésszaporító rendszabályainak alkalmazására ezidőszerint csupán a kisbirtokos képes, akit nem érint a munkabérek emelkedése, mert ő sajátkezűleg dolgozik, s az emelkedő munkabért ő maga élvezi. Legújabb időkben nem csupán a francia, de a német szakirodalomban, sőt az angoloknak, a nagygazdaság eme régi híveinek szakirodalmában is uralomra jutott az a fölfogás, hogy a kisparaszt, ha tanul és megfelelően szervezkedik, képes arra, hogy a modern mezőgazdasági technika összes vívmányait alkalmazásba vegye. Mivel pedig a kisparaszt birtoka csekély terjedelménél fogva úgy jár jól, ha nem a földjövedelemre, hanem a munkajövedelemre helyez súlyt oly időkben, melyek a földjáradékra nézve nem kedvezőek — mint a jelenkorban is — egyenesen ő van arra hivatva» hogy a mezőgazdaság technikai haladásának ügyét kezébe vegye és diadalra juttassa. A Magyarországon uralkodó modern viszonyok között a mezőgazdaság gyors és kielégítő fejlesztését nem várhatjuk a nagybirtoktól. Tehát a kisbirtoktól kell várnunk. A mezőgazdasági kérdés megoldása csak a földművelés fönnálló szervezetének megváltoztatása útján lehetséges.
277 S ezért az a politika, mely az országot a gazdasági elzüllés, s a politikai elpusztulás lejtőjéről vissza akarja rántani; csak a progresszív földadónak, a szekularizációnak, a latifundiumok széjjeldarabolásának, s a parasztgazdálkodás reformjának politikája lehet. A mezőgazdasági termelésnek olcsó ezközökkel való, gyors és hathatós fejlesztését csak ezen az úton lehet elérni. Természetes azonban, hogy mindezen törekvések csak a nagybirtok ellenére érhetnek célt. A nagybirtoktól semmit sem lehet várni, még a meglevő kisbirtokos-tömegek szakértelmének fejlesztését sem; ez is érdeke ellen van. Mert ha a kisbirtokon a mainál modernebb és intenzívebb gazdálkodás fejlődik ki: akkor a kisbirtok munkaerőt von magához, előmozdítja a munkabérek emelkedését és ezzel gyorsítja a nagybirtok gazdasági visszafejlődését. A mezőgazdaság továbbfejlesztése csak a nagybirtok osztályuralmának megdöntésével együtt történhetik. Van-e annyi erő az ország értelmiségében, hogy a ma tespedésben és kiskorúságban tartott kisbirtokos-tömegeket megmozdítsa, szervezze, értelmiségüket és technikai képzettségüket növelje? Van-e annyi erő a földművesek tömegében, hogy a nagybirtokos osztállyal le tudjon számolni? Ezen fordul meg az ország életképessége és jövője.
Dániel Arnold.
Szemlék és jegyzetek. Darwin és a szociológia.
A
művelt világ az elmúlt hóban ünnepelte meg Charles Robert Darwin százéves születésnapját. Ez az 1909. esztendő még egy más szempontból is nevezetes évforduló azok számára, kik Darwin nevét azzal a kegyelettel őrzik, mely csak az új világnézetet adó fölfedezőket illeti meg. Ugyanis ez év novemberében lesz ötven esztendeje annak, hogy A fajok eredete megjelent, mely könyv az új természet- és világlátás evangéliuma. Ebből és csakis ebből a szempontból lehet Darwin valódi jelentőségét és ezzel együtt hatását a szociológiára megítélni. Az egyetemes természeti törvényszerűség gondolatát, melyet Kopernikus és Newton az élettelen világ felett uralkodónak kimutatott, kiterjesztette az összes élő lényekre s végül a „teremtés koronájára” az emberre is, vagyis minden szupranaturális beavatkozást száműzött abból a világból is, mely a theológiai és metafizikai spekuláció bevehetetlen erődítményének látszott lenni. Ma, mikor a transzformizmus gondolata már az iskola tantermeibe is behatolt, mikor a közkeletű politika és publicisztika derűreborúra operál a természetes kiválasztás, a létért való küzdelem, az alkalmazkodás és az átöröklés jelszavaival, mikor ez az egykor oly forradalmi gondolatmenet annyira megszokottá vált, hogy a napi élet legegyénibb s legintimebb éleményeihez és érzésnüánszaihoz hozzátapadva, a kor eszthétikai élvezeti és megítélési körébe is átment: akkor az előbbi vélemény talán nagy szavakkal való dobálózásnak tűnhetik fel azok előtt, akik nem képesek magukat egy távoli kor hangulatába és történelmi értékeibe beélni. Ámde kérdezzék meg a minket megelőző generáció legfinomabb és legműveltebb elméit, kiket koruk nagy problémája hevesen megrázott, akik számára a vallás és a lelkiismereti szabadság kérdése az volt, ami ma nekünk a szociális kérdés és ezek mind tanúságot fognak tenni annak az üzenetnek korszakalkotó és a lelkek lázas szomjúságát enyhítő ere-
279 jéről, mely a kis Down faluból jött. És ha ezt a távoli hatást túlzottnak és eltorzítottnak találnák, nézzenek kissé körül magában Angliában, a kor legelső tudományos gondolkodói között. Maga a hős, „mikor 1844-ben kutatásának eredményét legbensőbb barátjával, Hooker botanikussal közölte, így szólt: Olyan ez, mint egy gyilkosságnak beismerése”. És a kor egyik legúttörőbb elméje Lyell, kinek geológiai fölfedezése útmutató volt Darwin számára a saját vizsgálódásaiban, csak hosszabb tépelődés és ön-küzdelem után volt képes elfogadni a fajok keletkezésének új elméletét. Ámde még ő is és Wallace is, ki Darwintól egészen önállóan jutott az övéivel csaknem teljesen egyező eredményekre, egyszerre „aggályoskodni kezdtek”, mihelyst Darwin gondolatait bátran és habozás nélkül az emberre is alkalmazta. Hogy milyen súlyosan nehezedett még a theológiai világnézet a legönállóbb elmékre is, azt érdekesen bizonyítja Lyell Darwinhoz intézett levelének ez a passzusa: „Kegyeletem megakadályoz abban, hogy az embernek az állatvilágból való eredetére vonatkozólag valamit megállapítsak. Noha el vagyok rá készülve, hogy ezt az eredetet el kell fogadnom, a tény maga a kutatás minden vonzó voltát nélkülözi”. És ha ennyire szívós volt a régi tanok ereje még a tudomány legelőrehaladottabb táborában is: elképzelhetjük annak a reszenzusnak erejét, melyet Darwin tana a vallásos kedélyekben és a papi hierarchiákban keltett, de elképzelhetjük egyszersmind azt a lelkesedést és megváltást is, melyet a fiatal, forradalmi szellemű burzsoázia Európaszerte érezhetett, mely egyszerre tudományos sejtelmeit a tények egy hatalmas rendszerében igazolva látta és nem megvetendő harci fegyvereket vélt bennük találni aufklärista politikai törekvéseinek támogatására. Mert a fejlődés tana valójában a levegőben úszott. Nemcsak egyes izolált kutató vagy filozófus elméleteiben. Nemcsak Herbert Spencer hirdette hét évvel Darwin könyvének megjelenése előtt a fajok keletkezésének egy teljesen kidolgozott elméletét, melyből épen csak a természeti kiválasztás tényezője hiányzott, nemcsak Lamarck tanította már csaknem félévszázaddal előtt az alkalmazkodás és átöröklés elveit, hanem — teljesen szavahihető visszaemlékezések szerint — már a gondolkodóbb orvostanhallgatók s egyéb a tényeket közelebbről ismerő studiózusok lehetetlennek érezték a fajok theológiai elméletét és Darwinhoz hasonló okoskodások felé fordultak. A kornak eme tudományos s bizonyos értelemben common sense sejtelmeit Darwin a szigorúan megfigyelt tények olyan tömegével támasztotta alá, mely a hipothézisből törvényt csinált. Az izolált megfigyelések s logikai levezetések mellett a történelmi módszert alkalmazta az organikus világra, mely a dolgok genetikus rendjét igyekszik meghatározni. És ez a történelmi módszer, melyet nem ok nélkül neveznek a konzervativizmus és az elvtelenség módszerének, az ő kezében forradalmi és megújító volt, mint minden valóban nagy gondolkodó kezében, ki a történelmi folytonosságban nem a tarkán és semmitmondóan bizarrt, hanem a lényeges és sokat beszélő nagy átalakulásokat látja. Darwin világtörténelmi szerepe az volt, hogy a fajok keletkezésének új elméletét többé ledisputálni vagy lefilozofálni nem lehetett: a tények annyira nem tűrtek ellenmondást, hogy ma már a modernebb — külö-
280 nösen angol-szász — theológusok a darwini alapra helyezkednek és úgy tekintik azt, mint az Isten teremtő módszerét. Ez a Darwin örök és meg nem semmisíthető munkája, mely nagyban és egészben érintetlen marad akkor is, ha azt a fejlődési folyamatot, melyet feltárt, nem magyarázta mindig helyesen, ha pl. a lamarcki alkalmazkodási princípium a szerzett tulajdonságok átöröklődésével együtt — miként e sorok írója is hiszi — egyre fontosabbá válik szemben a természeti kiválasztás darwini faktorával, avagy ha a mutáció De Vries-i elmélete (a modern biológia legnagyobb horderejű fölfedezése Darwin óta) a fejlődési elméletet nem is sejtett csapásokra terelné is, megdöntve a végtelenül apró változásoknak kedvelt darwini gondolatát. Csak ezekből az előzményekből érthetjük azt a megújító hatást, melyet Darwin a társadalomtudományokra gyakorolt. Ez a hatás kettős volt: egy közvetett és egy közvetlen. A közvetett abban állott, hogy részben megindította, részben megerősítette azokat a törekvéseket, melyek a társadalmat a természet egységében szemlélték s a természet többi részével azonos törvények alá igyekeztek helyezni. Belőle táplálkozott minden irány, mely a Naturwissenschaft und Geisteswissenschaft bifurkációja ellen irányult s mely a régi filozófia társadalommagyarázatait, mint tudománytalanokat elvetette. Szóval a modern szociológia csaknem minden iskolája. Eme általános, módszertani hatás mellett, van a darwinizmusnak egy közvetlen hatása is, mely a fejlődési tan főgondolatainak a társadalomra való alkalmazásában áll. Az első lépést maga Darwin tette meg Az ember eredetéről írott műve ama forradalmi lapjain, melyeken végleg lerombolja azokat a választó falakat, melyeket a lelki élet terén is állat és ember között felállítottak. Kimutatta, hogy e téren nincsenek merev határvonalak állat és ember között, mert az állatok életében is letagadhatatlan az ész, az erkölcsi szimpáthia és a szépérzék nyilvánulása, ha durvább és fejletlenebb fokon is. Ezeket a tulajdonságokat nemcsak konstatálta, hanem a természetes kiválasztás törvényével magyarázta is, mint oly tulajdonságokat, melyek előnyt adtak a létért való küzdelemben olyan fajokkal és változatokkal szemben, kik e tulajdonsággal nem bírtak. Ezek a megállapításai azóta a szociológia közkeletű magyarázataivá váltak, szinte közhelyekké, melyek nem egyszer zavarják a probléma-kitűzés mélységét és a felelet komolyságát. Az állati közös természetbe belekapcsolt embert és társadalmi életét azután különböző módokon és eszközökkel igyekeztek tanulmányozni, de mindannyian a darwini gondolatkörből indulva ki. Itt csak jelezhetem a főcsapásokat. Vannak, kik a fajkeveredés és az átöröklés törvényeit igyekeznek pontosan meghatározni. Az eredmények részben a természetes kiválasztás érvényességét bizonyítják, részben pedig a mesterséges kiválasztás fontosságára utalnak: de mindmegannyi a faji szempont nagyfontosságát domborítja ki a szociológiában, melyről az „emberi ész és egyenlőség” metafizikusai megfeledkeztek. Az e csapáson haladók egyik csoportja merészen az embernemesítés problémájának gyakorlati megoldásához nyúl s egy új tudományszakot alapít
281 eugenetika névvel. Egy másik csoport a társadalmi osztályok antropológiáját tanulmányozza és a szegényosztályok testi és lelki degenerálódására, valamint az arisztokráciák kihalási tendenciájára emlékeztet. Mások figyelmét a természeti kiválasztás harci eleme kötötte le (a Huxley-féle eltorzított értelemben) és az emberi társadalom „gladiátori küzdelmét” vette tüzetesebb vizsgálat alá. Sok romantikus tapogatózás után a faj biológiai fogalmát annak szociológiai beállítása váltja fel s a háború problémája új és termékeny meglátásokhoz vezet az államalakulás kérdésében, melyek véglegesen kiküszöbölik az „ősszerződés” gondolatát és mély betekintést engednek a társadalmi asszimiláció folyamatába. Eme kutatási irány reakciójaként mások a küzdő csoportok közötti társadalmi kohéziót és „kölcsönös segítséget” nyomozták, lényegesen helyreállítva így Darwinnak egyik eltorzított gondolatát. Mindezen kutatásokkal karöltve érdekes és egyre megújuló törekvések történnek a jognak és az erkölcsnek természettudományi megalapozására (született bűntettes, a bűn, mint atavizmus, szabadszerelem), melyek azonban sikertelenek, avagy csonkák, mivel e tereken a faji és egyéni biológiai szempont jelentősége háttérbe szorul a speciálisan társadalmi (gazdasági és egyéb) folyamatokkal szemben. Ugyanezen megállapítás alá esnek azok a törekvések is, melyek korunk nagy politikai küzdelmeiben, főleg az individualizmus és szocializmus harcában várják a darwinizmustól a döntő ítéletet, melytől pedig ilyen nyilvánvalóan nem jöhet, hisz a természetes kiválasztás nem alkot új változatokat, csak válogat azok közül. A természetes kiválasztás esetleg dönteni fog individualista és kollektív alapokon álló társadalmak létért való harcában, de csak régi fajtájú utópista gondolhatja, hogy a jelen kollektivista jelszók alatt küzdő táborát a faj degenerálódására vagy más ilyen távoli lehetőségekre vonatkozó ködös próféciák visszatarthatnák a kollektivizmustól, ha az különben lehetséges és keresztülvihető. Forrongó, kevés végleges megállapítást nyújtó, kalandos szintézisektől (a renesszánsz, mint germán vérkeverődés, a római birodalom bukása, mint vérmegromlás stb.) hemzsegő világ ez a társadalomtudományi darwinizmus világa. Mégis a tudományos haladás minden barátja csak örömmel szemlélheti, mert a történelmi materializmussal együtt az a két irány, mely a társadalomtudományban legjobban ébrentartja a kauzális törvényszerűség gondolatát. J. O.
Szanin. I. — Impressziók. — erész, különös perspektívájú hang. Szanin, az erős, vágyas férfi, M nézi az ő nővérét Lidát. Nézi az ő telt, kívánó, májusi testét. És valahogyan másképen, mint ahogyan a férfi-ember az ő nővérét szokta. S Lida érzi ezt. S benne is fellángol a nő és nem a testvér.
282 S azután? Semmi. Semmi tovább. Szanin elmegy aludni. Lida elmegy aludni. S egyik sem találja meg az ő párját. Miért kell véletlenül két, hatalmas szép férfi és nő-embernek egy ágyékból származni? S miért nem tudják ezek felszabadítani magukat bizonyos előítéletektől? Egy pillanatra megcsap fojtó, fekete szellője a görög sorstragédiának s olyan buja aromájú illat terjeng körülöttünk, aminőt a vágyó női test áraszt a párzások havaiban. * ** Beszélnek többen, emberek az Életről. Akarnak élni. Nemesen, többiekért, eszmékért, mindenért. Sőt magokért is. S mikor mondják, ezért kell élni, így kell élni, Szanin hallgat s tudja: ezek nem tudnak élni. Igaz: élni nem tudhat senki, mert önmagunknak megtagadása volna ez. De sokan hiszik, hogy tudják: én tudok élni. S ez ami Szanint elválasztja a Többitől. Más. Nem kisebb, nem felettök való, de egy külön ember. Nem tudja, hogy miképen éljen, de tudja azt, hogy nem is tudhatja. S ül Õ magas szikláján a megnyugodottságnak s körülötte tülekszenek, bukfenceznek, zokognak és fintorgatnak emberek. És mondja mindegyik: Én vagyok Én s tudom az életnek titkát. S nem tudnak semmit. Szanin tud más valamit: tudja, hogy az Életnek titka nincs. Mert az titok csak, ami megfejthető. S kiránthatja le vajon érckézzel az élet szépséges orcáját elfedő leplet. Szolovejcsik kis, satnya zsidócska volt s azt hitte: Én tudok élni. Beszélt Szaninnal egy estén, homályos, zöld kertjében. Röpködtek tompán, lomposan szavai a levegőben. Krisztus, szeretet, emberiség, cél s miegymás. És Szanin mondta: ez nem élni tudás. És Szanin bizonyítá: nem lehet élni úgy, amiként azt az élet lényege követeli. Kérdezte Szolovejcsik: de hát érdemes élni semmiért. Élni az életért csupán azért, hogy meghallhassunk. És válaszolta Szanin: aki így fogja fel az életét annak nem. És Szolovejcsik levonta az ő keshedt logikájával következményeit ennek. A következmények csúcsa egy erős, lenszálakból megfonott kötél volt. És? A halál, a másé, bizonyos esetekben undorítóan megható. A mienk soha. Misztikus, borzalmas, perspektivás. Általában, mint minden, bizonyos értékes, finom zománccal ékesített. György. Akaratos, küzködő, önmaga fölébe emelkedni akaró ifjú ember keres. Valamit. Ő azt hiszi, azt, ami az élet igazi tartalmát adja. Boldogítása a többieknek. De mikor a többi nem akarja magát boldogítani. Megakarja festeni pompás, meleg színekkel képét az Életnek s a végén egy torz, megrokkant anyó lesz, szürke, kopottszínű, a magas, megtelt leányból. Küzdelmek mik elhibázottak, mert feleslegesek, mert nem önmagáért valók. Vágyak, miknek útja megrökönyödő tehetetlenséggel kikövezett. Szeretni, virágot tépni; szép élet az, tartalmatadó. És nyújtja felé harmatos, kinyílt, forrónyelvű ajakát Karszavina. És Gyögy nem mer. Mert idegen istenei vannak s rabláncán tartja a szokás, korlátolt, gonosz őre az együgyű erényességeknek.
283 S Karszavina hiába várja a férfit. De jön Szanin s elvégzi bátran, öntudatosan, kiélvezve örömeit az elröppenő pillanatoknak. És György? Egy pillanatban, mely üres, s melyben tudjuk, hogy a bekövetkezendő hű mása lesz az előtte valónak, megteszi kötelességét, akár csak öntudatlan megváltó, a Browning. Izmos, fehér, megérett erejűek tagjai Lidának. És férfit kívánnak magok fölé. És minthogy megvan írva misztériumaiban a szerelemnek: nem leszen teste az enyém. Annak, kinek a lelkét akarom. Lida egy olyan ember izmos, közönséges karjai között veszti el azt, amit csak elveszíteni lehet, de megtalálni soha, kinek nincs lelke. Zarudin izmos, szép, kisded agyú, csillogó ruhás állat. De erős, harapó szája van. És csókolni azt tud. És mikoron bekövetkezik a csömör s Lida, bár öntudatlanul betelt Zarudinnal, kiürítette eme férfi szerelmi serlegének italát, akkor Lida érzi: gyáva, megtaposott, kéjvágyó állat vagyok s átkos volt és lesz az én életem. És vágyakozva tekint a folyam hídjáról a mélységbe. Jön Szanin. Jön egy ember, ki tudja azt, hogy élni csak akkor érdemes, ha szeretjük az életet. S Lida, szép, telt, szenvedélyes nő. Kristályserleg melyben csobog, pezseg vérvörösen az élet, a szeretkezések kéje. S akarja, hogy merítsenek belőle a férfiak, hogy élvezze mások által önmagát Lida. S Lida nő. Eddig nem tudta, de most már tudja. S akarja ő is azt, mit Szanin akar. És vissza megy az Életbe, mit el sem hagyott, hogy folytassa azt, amit el sem kezdett. Öntudatosan átengedi magát, magáért az átengedésért. Sokan, kikben oly kevés az erotika, hogy mindenben azt látják meg, mondják: az erotika himnusza ez a könyv, merő gyönyör, élvezet, tanítás ez a könyv. Tudvalevő: könnyű találni azt, amit nem érdemes keresni. Mert nyilvánvaló, mert természetes. Ez a könyv minden ízében monumentális, e kornak ereje, vágya, kétsége, küzdelme, útkeresése benne lüktet. Egy szép, vergődő életdarab. Rostjaira szétmállasztott gálya ama nagy életfának, melynek gyümölcsét lakmározza fel félisten és sertés egyaránt. Himnusza az erotikának? Az is. De csak úgy, mint minden másnak. Érdes, erőteljes filozófiának avagy az apróságos, fantasztikus életrezzenéseknek. Könyv azoknak, kik esetlenek, botlanak útján az életnek s nem tudják miért, hogyan. Szanin azért nem apostol. Ő egy új ember, ki egyszerűen élni akar. Úgy ahogyan az kellemes. Magáért. Nem farag magának szertecsapongó gondolataiból bálványokat, mik lenyűgözzék. Nincsenek idegen istenei. Megveti azokat, legyen nevök akár Erotika, akár emberi Szolidaritás. Mert kellemetlen lesz minden, ha elhatalmasodik mifelettünk. És Szaninnak csak egy ura van: Szanin. És ez is előzékeny, megértő uraság s nem kívánja az ő folytonos imádását. Egy ember Ő, ki nem a Többiekért él, de nem akarja azt sem, hogy a többi ő érette legyen. Megy a vonaton, mely viszi fátyolos dübörgéssel, más emberekkel együtt, emberektől, emberek közé. S vágyódik ő ekkoron üde, hűs levegőjű magányosság után. S leugrik a megszabott célú, közös vonatról a zöld, térséges mezőségre. Kinyújtóztatja
284 erősen, magabíztában izmos tagjait s halad ruganyosan a magányos ember, a pompázatos nyári hajnalban, az ő nagy megértője, magányos társa, a Nap felé. Hátha találkoznak . . . Újhelyi Nándor. II. — Kérdések. — Miért aratott olyan hihetetlen nagy tömeghatást ez a munka? Hisz nem tartozik az ú. n. érdekes, könnyű, finom vagy raffinált könyvekhez. Miért váltott ki oly heves erotikus benyomásokat? mikor a francia irodalomnak majdnem minden darabjában több a szerelem és a kéjvágy, mint ebben a regényben. És miért bőszítette magára az összes filisztereket? (persze egy „fajmagyar szociológust” az élükön, ki rögtön újra az ügyészt emlegette és az Újság hasábjain, mely testvéri szeretettel öleli fel magában a Kenedi moralizmusát és a pornografikus apróhirdetéseket) mikor nejeik és szüzeik megbotránkozás nélkül olvassák Louys, Prévost és Mendés klasszikus, vallásos vagy mondaine bujálkodásait. A nagy arányokban szervezett kiadói reklám nem ad kielégítő feleletet ezekre a kérdésekre, sem pedig a mű belső értéke, mely kétségtelen jelességei mellett sem tartozik az irodalom „nagy alkotásaihoz”. A régibb orosz irodalom klasszikus befejezettsége, jellemző ereje korfestő hatalmassága ép úgy hiányzik belőle, mint nem egy boulevardsikerű munka ragyogó faszcináló bravúrja. Mi tette hát Szanin-t szociális eseménnyé? Azt hiszem, hogy az a hatás, melyet Szanin nálunk és Nyugaton keltett, közvetett hatás és csak abból a lángoló izgalomból és szomjas érdeklődésből érthető az meg, melyet hazájában ébresztett. A nagy, vérző, kimerült orosz társadalom narkotikuma ez a könyv. A vérbe és börtönbe fojtott dicsőséges forradalom, mely közel egy évtized óta a fiatal Oroszország legnemesebb és legtüzesebb energiáiból táplálkozott, a lelkek kríziséhez vezetett: A forradalmi eszmény tehát gyerekes utópia volt. A vezető és körülrajongott emberek lázas álmodozók voltak. Nincs itt megváltás. A buta, a nép munkáját és vérét behabzsoló nagyhercegek, tábornokok és bürokraták lelkiismeretlen oligarchiája tovább fog tartani . . . Talán örökké . . . Vagy addig, a míg a dolgok megmásíthatatlan történelmi determinizmusa akarja ... Mily dőreség a lehetetlenségért életet, vagyont és ifjúságot feláldozni... De nincs sima átmenet a forradalom paroxizmusából a napi szürke élet egyhangú táplálkozásához és munkájához . . . A legfinomabb intelligenciák és a legvágyódóbb idegrendszerek nem cserélhetik fel egyszerre a forradalmi feszültség korlátlan lehetőségeit az elnyomott közélet, a bilincsbe vert gondolat és a monogám család szürke tenyészexisztenciájával... És napról-napra alakulnak a szerelmi ligák, a teljes szabadosság, a korlátlan kiélés jogát és gyönyörűségét hirdetve. A szerelmi tér ma Oroszországban az egyedüli, melyben nagy egyéniségek az intenzivebb és rendkívüli élet hullámcsapásait érezhetik. A nagy társadalmi válságok igen gyakorta folynak le megvadultan heves erotikus gyönyörűségek között.
285 Ez történt Oroszországban is. A helyzet egyik jó ismerőse ezt írta róla a Dokumente des Fortschritts-ban: „Néhány tényt hadd említsek meg, hogy az olvasó képet alkothasson magának erről a szerelmi izgalomról. Így Kiew egyetemi városból jelentik, hogy ott két év óta létezik egy Dorefa nevű (nem tudják, hogy mit jelent e szó) szerelmi egylet. Érdekes hallani, hogy ez az egylet kezdetben a legújabb irodalom tanulmányával foglalkozott s csak fejlődése későbbi szakában fordult a nemi kérdés tárgyalásához, mikor is a sokat jelentő Sör és szabadság alcímet vette fel. Az egyletnek ma 80 tagja van, öt lakást és egy nyári pihenőt tart. Az összes „üléseknek” ugyanaz a „napirendje” van: először végtelen ivás, azután . . . „szabad szerelem” „kommunista” alapon. A Dorefa tagjai nem elégszenek meg a saját szerelmi igényeik kielégítésével, hanem a kollégák és kolléganők között tüzes propagandát folytatnak, melynél a főérvek abban állanak, hogy a házasság elavult, a nemi ösztön valami teljesen természetes és jogos, a szüzesség előítélet stb. Emellett a dorefisták azt állítják, hogy eszméikkel nem állanak egyedül s hogy pl. Belgiumban csak 5% szűz leány található. Hasonló szervezet létesült Rigában A perc cím alatt és Kasanj egyetemi városban. A kis vidéki városból, Minsk-ből, ezt jelentik az ottani Szabad Szerelmi Liga üzelmeiről: A ligisták néhány mécs homályos világánál gyűlnek össze. Az „elnök” parancsára a világosságot kioltják s teljes sötétségben vad orgia kezdődik a szerelem istene dicsőségére. Eme liga tagjainak, az alapszabályok értelmében, nincs joguk valamely különleges kiválasztást foganatosítani, hanem mindenki mindenkinek ellenmondás nélkül kell, hogy odaadja magát. A ligába való belépést csak annak engedik meg, aki fizikai tekintetben hibátlan”.
Ebből a talajból szükségkép egy erotikus irodalom fakadt ki, melyben a durva pornográfiától a Szanin művészeti komolyságáig minden irány képviselve van. A finomabb és műveltebb egyéniségek azt a jellegzetes társadalmi szintézist találták meg a Szanin-ban, amit apáik Dostojewszky és Tolsztoj nagy szociális és morális erejű emberes társadalomlátásaiban. És egy szakértő tényleg sokkal nagyobbra teszi Artzybaschew könyvének könyvárusi sikerét, mint nagy elődeiéét a múltban. Az európai publikum Szanin-hoz már úgy nyúlt, mint az orosz irodalom legnagyobb szenzációjához. így a könyv izgalmas sikere már eleve biztosítva volt, mint valamely királyi maitresse-é, akit szeszélye vagy a sors az orfeum deszkáira hajt. Minthogy pedig a nagy erotikát várták tőle, hát meg is találták benne. De nagy is ez az erotika annál a kiabáló ellentétnél fogva, mellyel a mű hátteréhez áll. Mert ez a háttér nem a francia irodalom kifinomodott, puha, selymesen suhogó, művészi hatásoktól átitatott, egy nagy, régi és vezető kultúra legszubtilisebb értékeiből kihajtott, a leghalkabb és legdifferenciáltabb hatásokat áhító világa: a csaknem teljesen az intellektuális és szerelmi újdonságokra beállított párisi társadalmi élet. A Szanin háttere a lekötött, durva, de őserőktől duzzadó orosz élet, melynek kultúrája nem a társadalom szövetében, hanem csak egy-egy véletlenül és kínosan kipallérozott lélekben van. Ez a világ nem a detronizált vérbeli ariszto-
286 kráciák, a sejtelmes, étheri cocotte-ok, az Institut és a College de France Bergeret-inak s a gyönyörű, öreg utcák vibráló, színes régiségboltjainak, meg a lázasan lüktető, ezer ragyogásba olvadó boulevardok világa, hanem durva és részeges katonatisztek, kéjelmetlen nehézkes parasztvárosok, duzzadó és szűz tanítókisasszonyok, lelkes, de megcsömörlött deákok, a napi kenyérért dolgozó öreg szülők, a kultúrát másodkézből kapó robusztus félzseniknek kavargó, állhatatlan, forradalmi átalakulásoktól terhes levegője. Ez az egészséges parasztosság és durva filozófia, ez az inkább akaró, semmint vérbeli kultúra egyrészt és ez a kínos céltalanság, vergődő eszménytelenség, szomjas, követelő vagy csak azért is erotika másrészt: ez a Szanin szomorú és megdöbbentő diszharmóniája, mely a filiszterekből dűht és káromkodást vált ki. Aki mélyebbre lát, az a Szanin nyugtalan esztétikai szépségei mögött a véres és könnyes orosz társadalomnak igen tanulságos keresztmetszetét szemlélheti. R.
Kortörténeti jegyzetek. A suffragettek. — Balmazújvárosi kulturkép. — Az erkölcs átalakulásához. I. Európának csak egyetlen jelentékeny államában érett probléma a nőszavazat. Angliában, mely sokáig vezető állam volt a kapitalizmus fejlődésében. A nők ipari és kereseti munkássága, mint tömegjelenség és mint állandóbb tevékenység ott a legrégibb, a szervezettség is ott a legelőbbre haladottabb. Emellett a politikai viszonyok is kedvezőek. A nők a választásoknál már hosszú ideje közreműködnek és nemcsak esetről-esetre fejtenek ki politikai tevékenységet, hanem állandó szervezeteik vannak. A nők politikai téren már igen jelentékeny jogokat tudtak elérni, úgyszólván csak szavazat joguk hiányzik még. Maga a szavazat ügye is igen előrehaladt. Elvben már nemcsak a vezető politikusok, hanem az alsóház többsége is elfogadta és a jelenlegi képviselet nagy többségének programmjában szerepel. A gazdasági viszonyok alakulása a nőszavazatot szükségessé és célszerűvé tette a politikai életben, különösen a választásoknál való tevékeny közreműködésük a közvéleményt megbarátkoztatta vele és jelszóvá, programmponttá tette a nőknek politikai jogokban részesítését. A nőszavazat érvei végeredményben egybeesnek az általános szavazat körül felhozottakkal (és a suffragettek iparkodnak is a jelenleg elfogadott elvekből levezetni azt). Egy elég erős irányzat, az Adult suffrage, a nemi különbség nélküli általános szavazatot követeli, a másik, a Woman suffrage, a nők szavazatát oly jogalapon követeli, mint ma a férfiakét, egy harmadik megelégedne a hajadonok szavazatával. A Woman suffrage megvalósítása nagyobb akadály nélkül történhetnék meg, mivel a konzervatívek ez ellen nem támasztanának nehézséget, sőt a Lordok házán is ily javaslat könnyebben lehetne keresztül
287 hajtható. A suffragettek egyéni ambícióit kielégítené, a szavazatjogot nem nyerő nőket pedig vigasztalhatná, szerintük, hogy a nőnem többé nincs kizárva, emellett természetesen ez csak „átmenet” lenne a jég megtörése. A liberális kormány, melytől támogatója, a munkáspárt szavazatjogi reform esetén annak demokratikus átalakítását követeli, a Woman suffrage keresztülvitelével népszerűségét nem nagyon növelné; ily reform határozottan a konzervatív-pártnak lenne kedvező. Másrészt akkor, midőn egy hatalmas szociális programmra meg van a többsége, nem hajlandó elsősorban oly reformot valósítani meg, mellyel működése befejezést nyerne, hiszen a képviselet a választótestület reformálásával szinte kompetenciáját veszti el. Így a Woman suffrage azonnali megvalósításáról hallani sem akar. A suffragettek nagy várakozással voltak a liberális kormány uralma iránt. Ez a várakozás történetileg egyáltalán nem volt indokolt. Hiszen a 84-es reform alkalmával már azzal vádolják a kormányt, hogy csak rajta múlott a nőszavazat megvalósítása s nem tett semmit, holott vezetője 1880-ban, a választások alkalmával a nőkhöz kétségbeesett kiáltványt intézett, hogy mentsék meg a liberalizmust. 1892-ben a nőszavazattal szemben ellenséges vagy közönyös magatartása a liberális nők csoportjában szakadást idéz elő. Mégis, amikor több mint tízesztendei konzervatív uralom után a liberálisok ismét, még pedig óriási többséggel a kormányra jutnak, azt hiszik, első dolguk a nőszavazat megvalósítása lesz. Az akkori kormány elnök a nőszavazat hívének vallja magát. Ámde a kormány vonakodik az ügyet befolyásával bármikép is előbbre juttatni s amikor egy képviselő beterjeszti a nők szavazatáról javaslatát, az oly sorsra jut, mint a konzervatív éra alatt: az ülést, melyre ki van tűzve tárgyalása, kibeszélik s lekerül a napirendről. A suffragettek ebben árulást láttak, a Womens' Political and Social Union akcióba lép, miként kényszeríthetné a nőszavazatot a kormányra. Az 1907. év február hava folyamán tartott ülésekben azon megállapodásra jutnak (főleg Zangvill indítványára), hogy a liberálispárt és a kormány ellen lépnek akcióba, a nőszavazatot mindenek elé helyezik, liberális nők többé nem fogják a pártérdekeknek a szavazatügyét alárendelni. A választásoknál jelszó a kormány jelöltjeinek kibuktatása, mert ha a kormány a szavazat kérdésén bukik meg, a következő nem térhet ki az elől. Nyilvánvaló, hogy a suffragettek nagyon túlbecsülték befolyásukat a választásoknál, melyek irányadó elvévé nem tudják a nőszavazatot tenni, saját pártjuknak árthatnak, de ügyüknek nem használnak. Elegendő erre nézve az eddigi pótválasztásokat figyelemmel kísérnünk, melyeknél a suffragettek közreműködésében mindinkább érvényesült a kimondott elv. A pótválasztásoknál a liberális nők megtagadták azon törekvéseket, melyeket állítólag a nőszavazat lenne hivatva előmozdítani s melyeket részben a mai kormány megakar valósítani s egy egész ellenkező irányt erősítenek. A nők a kormány jelöltjei megbuktatásának dicsőségét elakarják vitatni az alkoholtermelőktől, a szeszfőzőktől, akiket a kormány igen mérsékelt antialkoholista javas-
288 lata idegessé tett; az imperialistáktól, akik a dolgozónép költségén akarják megteremteni, csak a nagytőkék érdekében levő britt világbirodalmat; az egyházi hatalmasságoktól, kiket a kormány liberális iskola-politikája vadított meg; és a kispolgárságtól, melyet a kormány szociális-reformjai ijesztettek meg, szociális reformjaitól megrémült kispolgári kishitűségből (pl. a New-Castle-i választásnál a szénfogyasztók ligája, amely a bányász 8 órai munkaideje folytán széndrágulástól tart). A suffragetteket ezek a negatív sikerek, amelyeket saját maguknak tulajdonítanak, holott kevés részük van benne, teljesen elvakítja. S nem veszik észre, hogy a győztesek pártja nem a nőszavazatot hirdeti, hanem reakciós reformokat készít elő. Emellett igen kérdéses, hogy csak valamit is használnak a nőszavazatnak, hiszen az uralkodó pártot maguk ellen izgatják, annak óriási többségét a pótválasztások nem képesek megingatni s senkisem oly naiv, hogy elhigyje, hogy nem a megváltozott gazdasági és politikai viszonyok, hanem a nőszavazat kérdése okozza a néptömegek elfordulását a kormánytól. Ε taktika elégtelenségét belátják azon temperamentumosabb elemek, kik más módokhoz is folyamodnak. Ezek részben békések, így a tömeges tüntetések, melyek közül a legjobban sikerült nyáron a Hydeparki (állítólag 700.000 résztvevővel, mely így csak a legnagyobb angol tömegtüntetésekhez volna hasonlítható). De erőszakosabb eszközöktől sem riadnak vissza. Állítólag Robertson beszéde, melyben kifejtette, hogy a nőszavazat jogossága és igazsága dacára nem fogadható el, mert a nők ezt kivívni nem tudják, keltette volna fel a nőkben az action directe gondolatát. Legalább egyelőre azonban nem általános nemi strike-kal akarják kivívni a szavazatjogot, hanem sporadikus erőszakos tényekkel akarják azt a kormányra, a képviseletre rákényszeríteni. Így megkísérelték két ízben (először komolyabban) erőszakkal behatolni a parlamentbe; elég szemérmetlenek, hogy a felső-osztályok érdekeit még jobban biztosító korlátolt szavazat érdekében a parlament tájékán őgyelgő munkanélkülieket hívják segítségül; a képviselőházban az ülések menetét közbekiáltásokkal akadályozzák, eltávolításuknak ellenszegülnek, nyilvános gyűléseken a liberális államférfiak szónoklatait megakadályozni igyekeznek folytonos közbeszólásaikkal (ami olykor sikerül is nekik, de legtöbbször kidobják őket). Kapóra jött, hogy apró csibészkedéseiket túlságos komolyan vették és az azokban részeseket a rendőrbíróság elé állították, mely minden alkalommal elítélte őket és pedig az értelmi szerzőket, a vezetőket fakultative, vagy biztosíték letevésére és fogadalomra, hogy tartózkodni fognak erőszakoskodásoktól, vagy rövidebb tartamú elzárásra. Természetesen az utóbbit választják, mert akkor inkább lehet állítaniok, hogy a kormány üldözésének áldozatai, mert akkor a mozgalom népszerűségét annyira elősegítő martirok is vannak. Hogy az utóbbi irányban mennyire hatott a martirság, arra nézve elegendő rámutatnunk a közismert tényekre. A felizgatott kedélyhangulat mind élesebb és durvább szavakban tör ki s mind őrültebb tettekben nyilvánul. Az önként vállalt mártírságot a propaganda érdekében hozzák, a kormány kegyetlenségeivel izgatják a nőhíveket: a
289 foglyok reggel 8 órakor még nem kapnak meleg vizet! (Mrs. Lawrence beszédjének tenorja.) A bíróságot természetesen a kormány utasította, s míg egyrészt nem akarnak tudni erről, hogy büntetendő cselekményt követtek el, vádolják a kormányt, hogy nem állítja vezéreiket az esküdtszék elé. Az erőszakoskodásoknak, erőszakos büntetéseknek az a főjelentősége, hogy a hatalom birtokosaiban félelmet kelt, nem annyira az erőszakoskodástól, mint az általa kiváltható, potenciális erőtől, amely a rendet komoly veszélylyel fenyegetheti s ez bírja a hatalmasokat engedékenységre. Nem lehet kétséges, bogy a suffragettek action directe-je ily félelmet nem kelthet fel, hiszen nyilvánvaló a mozgalom immanens gyengesége. Még kevésbbé tételezhető fel, amit férfimozgalmak sem mernek egy jól szervezett államban reményleni, hogy közvetlen kényszert gyakoroljon. Mindenesetre a figyelmet a széles tömegekben felkelti, a kérdéssel foglalkozni kényszeríti a közvéleményt és orgánumait. Ha a nőszavazatnak nincs más akadálya, mint a közöny (hogy nem törődnek vele, nem tartják lényegesnek s sajnálják a vele való foglalkozástól az időt), akkor helyes taktika lehet még ily eszközökkel is a figyelem fölkeltése. De sokkal fontosabb és komolyabb kérdések tartják lekötve jelenleg az angol nép érdeklődését, fontosabbak, mert életbevágóak, amit a nőszavazatra nem lehet ráfogni. Másrészt az erőszakos módok sokhelyt ép az ellenkező hatást keltették, nevezetesen azok elítélésében egyesítették a két pártot, a nőszavazat ellenzékének erejét tetemesen növelték. Harmadik célja (s mely a nőmozgalomra jellemző lehet, mutatván, hogy az új idők nem nagyon különböznek a régiektől) a provokált összeütközések, gyenge nők és az aránytalan nagy túlerő között, melyek kiváltják a szánalmat, a sajnálkozást, gyöngítik a nyugodt ítéletet és az érzelmesebb férfiakat a mozgalomnak megnyerik. Ezen számítás vált be még a leginkább. A suffragett módszerek, melyek a nemzetközi nőszavazat szövetség amszterdami gyűlésen oly nagy elismerésre találtak, mint láttuk, korántsem oly kiválóak. A suffragettek lehetetlen eszközöket választottak s minden okunk meg van, hogy kételkedjünk abban, amit nagyon erősítgetnek, hogy a nőszavazat ügyét, amely különben is szükségkép a közeljövő kérdése, előbbre vitték volna. (S. K.) II. A parasztszocializmust nálunk a rossz közigazgatás fakasztotta ki, a mi szolgabíráink a legerősebb sarkantyúi a forradalomnak. A parasztszocializmusnak nincs is voltaképen csak két követelménye: emberségesebb közigazgatás és a földéhségnek legalább részben való kielégítése. Nem akarok az alábbi rajzban fekete színeket alkalmazni, az adatok puszta felsorolása lesújtó ítélete a magyar oligarchia embertelen és magyarfaló politikájának, a puszta adatok felsorolása elegendő annak a bizonyítására, hogy milyen óriási kulturerő az, ami e népben szunnyad és a melyet a hivatalos Magyarország olyan lelketlenül tipor. A balmazújvárosi mikrokosmoszt vázolja ez a néhány adat, ebben a latifundiumos magyarországi makrokosmoszban.
290 Balmazújváros nagy paraszt faluváros a Hortobágy szélén vagy 16.000 lakossal. Sok tekintetben kiválóan alkalmas az egész magyar oligarchia teremtette állapot jellemzésére. Az igaz, hogy a latifundium és a földművelő proletariátus közti ellentét nem mindenütt ilyen szertelen, de viszont nem mindenütt van ilyen józan életű, kultúrát áhító nép, olyan kedvező talaj és földrajzi helyzet. Ez utóbbi körülmények lehetőleg enyhítik a földbirtok eloszlásából keletkező viszonyok ridegségét. Balmazújváros határa kerek 56.000 hold, amelyből a községi lakosoké 110, átlag 32 holdas telekállomány, tehát vagy negyedfélezer hold. A többi a földesúré, egyetlen nemzetségé, Semsey Andoré és három osztályos atyafiáé. Ebből a község tart hosszú bérletben 3000 holdnyi legelőt, evvel együtt a lakosság és község kezén 6540 (tagosítási 1507 öles) hold van. A földesurak többi 48.570 holdnyi területéből a községi telkes gazdák vagy 9000 holdat tartanak bérben, annak azonban több mint 2/3 része feltöretlen legelő. Ε bérelt területből a földetlen munkásokra egyetlen talpalatnyi sem jut. A telkesek 16 koronát fizetnek átlag holdanként, de ez a bérlet arra képesíti őket, hogy a magok úrbéres földjét 1000—1100 öles holdanként 60 koronáért adják bérbe a földetlen zsellércsaládoknak. 1700 földművescsalád teljesen birtoktalan. Az uraságiból mindössze 600 — ezer öles — holdnyi van 3 holdas parcellákban a birtoktalan munkásság kezén, úgyhogy mintegy 1500 földművescsalád teljesen földetlen. Ezért holdanként az adón fölül 20 koronát fizetnek, tehát összesen 27 koronát. Ezek boldogok, mert habár majdnem kétszerannyit fizetnek mint a nagybérlők, mégis egy hold hozadéka fedezi az egész bért s így két hold hozadéka marad munkájuk béréül, a mi az évi keresetátlagnál 60—70%-kal nagyobb keresethez juttatja a 200 családot. Az uradalom többi 39.000 holdja öt nagybérlő kezén van, kik a feltöretlen területek beszámításával állítólag átlag 14 korona haszonbért fizetnek. A teljesen földetlen 1500 munkáscsaládot szintén boldoggá lehetne tenni egy 4—5000 holdas darabnak 3—4 holdas parcellákban való bérbeadásával, a melyért az illetők szívesen fizetnének kétszer annyi haszonbért, vagy még annál is többet, mint a nagybérlők. De hiábavaló minden panasz, könyörgés, fáradozás, instancia, Semseyék erre nem hajlandók. Ez a 4—5000 holdas darab ugyan többet jövedelmezne, de felrúgtatná a munkabéreket és a proletárságot gazdaságilag függetlenebbé tenné. De nehogy valaki azt gondolja, hogy a községi munkástömeg legalább a 39.000 holdas uradalmon kap munkát. „A magyarokkal nem lehet bírni” — az uradalom tehát túlnyomó részben idegeneket alkalmaz. Mindössze vagy 200 otthoni munkás kap kepét az uradadalomban, vagy 800—1000 megy szerte Magyarországon széjjel egész a székelyföldig. Ám néhány száz lengyel külföldi és tót felföldi jön oda kepére. Ezek az idegen lengyelek és tótok nem olcsóbbak ám. Sőt ellenkezőleg. Többe kerülnek és kevesebbet érnek, de mégis általuk lehet megalázni és elnyomni az otthoni „magyarokat”. Úgy-e érdekes adalék a fajmagyar uraknak a magyar nép iránti szeretete festésére?
291 Vagy 1200 földművesmunkás a földművelő párt keretében szervezve van évek óta és ez a szervezet eddig minden nyomásnak és közigazgatási terrornak ellenállt. Ma már a kepét egész a tizenegyedrészig tudták fölverni. De ezidén lassan megy az aratási szerződések megkötése, a munkaárak rosszabbak a tavalyiaknál. A termés gyönge középminőségűnek ígérkezik és így holdanként a 6 métermázsa termésbiztosítékot nem igen akarja az uradalom megadni. A legtöbb szerződés tehát készpénzbiztosítékra kötődik. Egy pár ember — a kaszás meg a marokverője — kepéjének készpénzbiztosítéka nem mindig üti meg a 126 koronát, amiből a marokverőre 1/3 rész jut. Evvel egyéb konvenció nem jár. A páronként biztosított terület 14 hold lévén, holdanként 9 korona a kepe, 6 a kaszásé, 3 a marokverőé. A 6 mmázsás terménybiztosíték 13 holdnál 84 mmázsa után 1/12 rész, körülbelül hét és fél mmázsát tenne mindenféle termésben vegyest. Ez a munkásra kedvezőbb lenne, mert egyrészt így az életárak emelkedésének is erezné némileg előnyét, másrészt pedig itt ott kedvezőbb hozadék is remélhető s végül, mert a paraszt a termést mégsem fogyasztja el oly gyorsan mint a pénzt. Az uradalom azonban a terménybiztosítékra nem igen hajlandó. Egy 14—15 munkaórás napra egy holdat számítva, a kaszásra 6, a marokverőre 3 korona napibér esnék — elméletben. (A termésrészesedésnél egy nap a behordásra, egy nap a cséplésre esik még.) De a valóságban ez a bér csak felényi, mert az ünnepnapok, esős napok beszámításával egy egész hónapot vesz igénybe az aratás. Mindezek betudásával, figyelembe véve azt is, hogy az újvárosiak keresett szőlőmunkások s ennél úgyszólván november végéig van szakadatlan munka, egy balmazújvárosi családos munkás legfeljebb 240— 280 koronát kereshet meg az egész évben. Ebben már a diadalmas szervezkedés hatása is eszkomptálva van. Ezidén ezt azonban alighanem sikerül 220 koronára leszorítani. A gazdasági cselédek járandósága valamivel nagyobb, de egy béres összes járandósága nem haladja meg a 320 koronát. Fölösleges e az adatokhoz bővebb kommentár. De a kép teljessége végett még az alábbi két adatot sorolom föl: A község és községi lakosok kezén levő 6540 hold évi állami adója 35.056 Κ 97 fillér, községi adója 7749 Κ 33 fillér. Az uradalom kezében levő 38.570 holdnak állami adója pedig 76.279 Κ 89 fillér, községi adója 12.402 Κ 16 fillér. Vagyis, a paraszt, holdanként 6 K 88 és l K 20 f, összesen 8 Κ 0 8 f i l l é r t f i z e t , a z u r a d a l o m h o ld a n k é n t 1 Κ 9 2 é s 0 Κ 32 f, összesen 2 Κ 24 fillért. Más szóval a paraszt egy hold föld után kerek szám négy annyi állami és községi adót fizet, mint a földesúr, pedig nincs a világon olyan jámbor ember, aki elhinné, hogy a paraszté a jobb föld s az uraságé a rosszabb. Olyan csúnya folt ez, hogy ezt a kontinens összes szappanával sem lehet a magyar oligarchiáról lemosni! Pedig milyen nép az! Kemény, értékes kulturfajta nép ez az újvárosi magyar. Hajdan német telepítvény, de régen megmagyarosodott és összeolvadt a hortobágyi magyarsággal. Ez a legújabb árja vérke-
292 reszteződés pompás fajtát eredményezett. Józan, takarékos, tudásra áhító, munkabíró, egészséges. Nyári keresményét karácsonyig feleszi, attól fogva újig adósságból él, a téli munkátlan hónapokban dercekenyéren, krumplin és levesen él, melyet egy vándorló szalonnadarabka zsíroz. Ez a szalonnadarabka ugyanis hétfőtől vasárnapig teljesíti egyre soványabbodó terjedelmével a zsírozás hivatását. És milyen lelketlenül közigazgatják ezt a népet! És mégis kitart hűségesen, vár, vár, nem unván meg esdekelni, hogy adjanak már a tengeruradalomból egy talpalatnyit neki is bérbe drága pénzért. Ki nem vándorol, csak vár, vár és verejtékezik. Balmazújvárosból eddig alig 2—3 család ment ki Amerikába. Munka után szerte járnak az országban. És valósággal mohón áhítják a tudást és a bötűt. A szervezetteknek van saját, tágas egyleti helyiségük, ahol a munkásbörze, a könyvtár és a felolvasó s vitázó helyiség. Itt rendezik időnként a bálokat a könyvtár gyarapítására. Valósággal falják a nyomtatott bötűt s hetenként vitaestét rendeznek. A községi elöljáróságnak, a szolgabírónak szálka a szemében ez az egylet, ezek a felolvasások és viták, de honmentő működése abban merül ki, hogy 20—30 kérelemre sem engedi meg egy-egy népgyűlés megtartását. Több mint száz munkáscsalád felekezetnélküli, nem mert az adót sokalta, vagy mert a papjával összeveszett, hanem — ennél csudásabb tapasztalásról Marco Polo se adott számot — filozófiai meggyőződésből. Valamikor 12 évvel ezelőtt valahogy a kezökbe került Schmitt Jenőnek egy bölcseleti munkácskája, mely kézről kézre járt, Ez a könyvecske térítette meg a felekezetnélküliségnek az első 30 családot, a többit aztán ők magok térítgették. Egy szép napon vagy negyvenen asszonyostul, gyermekestül felcihelődtek Budára, Schmitt Jenőt meglátogatni. Ő látta el őket tanáccsal, vagy újvárosi felekezetnélküli nyelven szólva: „Ő tőlük világosodtak meg”. Takarékos, józanéletű emberek, akiknek — ha politikai vétségért nem, — nem gyűlik meg a bajuk a büntető törvényszékkel. Nem keresztelkednek és nem esküdnek pap előtt és pap nélkül temetnek. Sokkal számosabban lennének különben, de nyilvánosan nem igen csatlakozhatnak hozzájuk az iskola miatt. Újvároson csak felekezeti iskola van, ahol a felekezetnélküliek gyermekeitől dupla — 10 koronányi — tandíjat követelnek A felekezetnélküliek gyermekei tehát nem járnak iskolába, egyrészt mert nem képesek 10 koronát fizetni, másrészt mert a felekezetnélküli gyermekeket különben is üldözőbe veszi a felekezeti indulat. Így hát inkább nem járnak iskolába, a minek örül a tanfelügyelő is, a szolgabíró is, a felekezetek is, bántódása pedig senkinek sem esik. A felekezeti iskolákban u. i. nincs elég hely, úgy hogy az iskolakötelezettség nem volna amúgy sem foganatosítható. Kellene községi vagy állami iskola, de mennyi bajt s munkát ad az tanfelügyelőnek, szolgabírónak! Ők tehát örvendenek, hogy az egész baj ilyen egyszerű módon oldódik meg, hogy néhány száz gyerek nem jár iskolába. A felekezetek persze még jobban örülnek. Így hát iskola hiányában, magok a kérgeskezű, ösztökéhez, kapa-, kaszanyélhez szokott kezű apák és nem lágyabb kezű anyák tanítják gyerekeiket olvasásra és bötűvetésre. A felnőtt felekezetnélküliek közt
293 se férfi-, se nőanalfabéta nincs egyetlenegy sem, sem iszákos, sem rovott. Persze jó volna egy felekezetiségmentes iskola . . . . . . Vajon tud-e mindezekről a szolgabíró, meg a tanfelügyelő? Vajon az akadémiagazdagító egyik, a hont boldogító másik Semseynek eszébe jut-e arra gondolni, hogy be furcsán is fest az afajszeretet, mely abban nyilatkozik meg, hogy a paraszt tanít, a közigazgatás garázda és a latifundium negyedrész annyi adót fizet, mint a proletár! . . . Kell ehhez a kulturképhez kommentár? (F. S.) III. A jogalkalmazás nem termel új erkölcsi eszméket, hanem látszólag forradalmi döntéseiben is csak azt konstatálja, hogy az élet új erkölcsi mérlegeléseket és ezeken alapuló kollektív érzelmeket termelt, melyeknek árja a jogélet hajóját régi, megszokott menetéből némileg eltéríti. Ezt a folyamatot igen jellegzetesen világítja meg a bécsi Handelsbezirksgericht egy ítélete, melyet a közelmúlt hetekben hozott. Egy fiatal leány valamelyik nagyobb bankban hosszabb ideje volt alkalmazva havi 100 korona fizetéssel. A bank igazgatósága a törvényben előírt felmondási határidő betartása nélkül a leányt egyszerűen elbocsátotta, mivel az anyaság letagadhatatlan jelei mutatkoztak rajta és ez a körülmény az igazgatóság véleménye szerint kellőképen megállapította a kereskedelmi törvény 62. §-ában említett ama közbotránytkeltő unsittlicher Lebenswandel-t, mely a munkaadót a szolgálati szerződés azonnali felbontására jogosítja. Hiábavaló volt a szegény leány minden tiltakozása és arra való hivatkozása, hogy születendő gyermekének apja már régebb ideje vőlegénye, sőt a házasságkötés terminusát is megrövidítették ép más-állapotára való tekintettel: a bank-Catók hajthatatlanok voltak s a nő kenyér nélkül maradt. Szorult helyzetében kártérítési pert indított az intézet ellen, melynek az illetékes bíróság helyt is adott a következő bölcs és emberséges indoklással: „Bár az uralkodó vélemény (vajon helyesen vagy helytelenül, az nem tartozik ide) már magát a házasságonkívüli nemi viszonyt erkölcstelen cselekedetnek tartja, mégis „erkölcstelen életmódról” nem lehet szó, ha csupán ez a tényálladék forog fenn. Azokban a túlnyomó számú esetekben, midőn az üzlet vevőközönsége felnőttekből áll, vagy midőn az alkalmazottak egyáltalán nem érintkeznek a közönséggel, az a felfogás, mely szerint az alkalmazott nő más-állapota megütközést kelthetne, prüdériának minősítendő. Köztudomású dolog, hogy a mai kereseti viszonyok, főleg a nagy városban, a házas viszonyt egyre inkább megnehezítik. A munkásság egy nagy részében a házasságonkívüli együttélés el van terjedve s bizonyára senki sem tekinti megbotránkoztatónak. Az alkalmazottak ama csoportja, melyhez a panaszosnő is tartozik, szintén a város nehéz kereseti viszonyai közepette él és a mai szociális viszonyok szemlélete és méltánylása itt sem találhatja e házasságonkívüli viszonyt megbotránkoztatónak.” Íme az aequitas-t és a jus naturae-t alkalmazó praetor, a bon juge mindenütt megjelenik, ahol a demokrácia elegendő erős arra, hogy egy-egy bíróban felébressze a társadalmi lelkiismeretet, mely nem más, mint előhírnöke a régi jog és erkölcs megingásának.
Könyvismertetések és bírálatok. Német és francia munkásmozgalom. (1. Nieuwenhuis,
El lehet mondani, hogy a munkás-
Ferdinand Domela: Der staatssozia- mozgalom és a szocializmus tudolistische Charakter der Sozialdemokratie. Archiv f. Sozialwissenschaft mányával foglalkozó folyóiratok közt, u. Sozialpolitik, Bd. 28, H. 1, p. mióta Sombart, Weber és Jaffé igaz101—145. — 2. Weill, Georg: Die gatása alá került, az Archiv für SozialFormen der Arbeiterbewegung in wissenschaft vette át a vezetést. AzFrankreich. Ibidem, p. 146 — 180.) előtt szocialista szerkesztette, illetve
párttag, de úgy látszik, a szocialista párthoz való tartozás nem kedvez a szocializmus tudományos megismerésének. Ami különben a dolog természetéből folyik. Ha távolról sem tartja is valaki, hogy a tudományos működés a környezettől, az osztályhelyzettől, a neveléstől stb., szóval objektiv külső tényezőktől független lehet, mégis el kell ismernie, hogy lehetséges voraussetzungslose Wissenschaft, objektív tudomány olyan értelemben, hogy a kutató nem előre megállapított eredménnyel nyúl kérdéséhez, hanem látásának azokkal az öntudatlan korlátozásaival ugyan, amelyeket az említett, akaratától független, objektiv tényezők okoznak, de azzal a szándékkal — tudatos akarattal tehát — hogy kutatásának fonalát külső körülmények nem bolygatják, hanem csak a dolgok igazsága fogja vezetni. Nos, a szocialista folyóiratok többnyire pártorgánumok (amivel nem akarják mondani, hogy a nem-szociálisták is nem volnának azok, ha magánjogi kapcsolat néha nem is köti őket pártjukhoz): így nyilvánvaló, hogy a bennük folytatott kutatásoknak nemcsak keretüket, de többnyire eredményüket is nem az objektiv valóság megismerése, hanem egy ideológia, egy vorausgesetzt tudat: a pártprogramra szabja ki. Ezért nem lehet ma a Neue Zeit-ból mást megismerni, mint a német szocializmust és a Sozialistische Monatshefte-bõl sem mást (németen itt nem értvén németországit, hanem német fajtájút, ami lehet francia-, angol-, magyar- vagy osztrákországi is); és a francia, osztrák, magyar stb pártfolyóiratokból ugyancsak a németet. Sőt tulajdonkép még ezt a szocializmust sem, hanem csak
295 annyit belőle és olyan színben, amennyi és a hogy a pártprogrammoktól és pártérdekektől kikészített agyakban visszatükröződik. Tehát a legjobb esetben sem többet, mint ennek a németfajta szocializmusnak is csak azt az irányát, árnyalatát, ágát, amelyet az illető folyóirat — a Neue Zeit vagy a Revue Socialiste, a Kampf vagy az International Socialist Review, a Critica Sociale vagy a Sozialistische Monatshefte — épen képvisel. Ami aztán nagyon is meglátszik azokon, akik tudásukat a szocializmusról még mindig csupán a hagyományos forrásokból merítik, akár szocialisták, akár ellenségeik, mint azt egy magyar társadalomtudományi szemlében nemrég megjelent Marx-kritika is szembeötlően mutatja. Az újabb irányok tudományos orgánumai a Mouvement Socialiste, a Divenire Sociale, a Pagine Libere stb. — az objektív megismerés szempontjából annyiban értékesebbek, amenynyivel újabbak, hagyományok és megállapodott személyi kapcsolatok által kevésbbé korlátoltak és megkötöttek, de — természetesen — szintén irányművek. Ilyen körülmények közt kitűnő hivatást teljesít az Archiv, amikor a régi irányok kitűnő képviselői mellett minduntalan szóhoz juttatja az újakat és a legújabbakat, liberálisok mellett marxistákat, szociálpolitikusok mellett anarkistákat, olyanokat is, akiknek írásaival úgynevezett tudományos folyóiratokban eddig nem volt szokás találkozni. Az Archiv utolsó kötetei valóságos okmánytárai az újabbkori szocializmusnak. 1. Legújabb számában is két cikket találunk, amelyek érdekes világításban mutatják be a munkásmozgalom két nagy ágát, a németet és a franciát. Domela Nieuwenhuis, aki ma anarkista, valamikor szociáldemokrata volt és marxista, és személyes jóbarátság fűzte a német párt vezető embereihez. Az olyan változások, amilyenen ő is keresztül ment, igen megszokták élesíteni a szemet. Nieuwenhuis a szocialista törvény bukása után tartott első német pártkongresszuson még így beszélt: „Ich fühle mich nicht fremd unter Ihnen, ich fühle mich als Freund unter Freunden; denn wir haben eine Sprache des Herzens, eine Sprache des Gefühls . . . Mit goldenen Lettern soll dieser Tag geschrieben stehen in den Jahrbüchern der Geschichte, und Sie, meine Freunde, sind sich vollkommen bewusst, hier zusammen zu sein als Träger der Kultur, als Vorarbeiter einer neuen Zukunft, einer neuen Epoche in der Weltgeschichte . . . ” etc.; csoda-e, ha ily fokú elragadtatásra a legnagyobb kiábrándulás következett és az öreg harcos ma
haragosan kérdi: „Wer wagt es, zu behaupten, dass die Sozialdemokratie die Trägerin des Sozialismus sei?” Minden frázis és parafrázis dacára — úgymond — a szocializmus már régen eltűnt ezen párt praktikus programmjából. Csak a neve maradt meg. „A szociáldemokrácia praktikus programmjának egyetlen követelését sem lehet specifikusan szocialistának nevezni.” Egy sereg idézet a német párt vezetőinek nyilatkozataiból bizonyítsa, hogy a párt megalakulásától kezdve államszocialista volt. Úgy tetszik nekünk, ez a bizonyítás teljesen sikerült. Alig lehet arról kétség, hogy a német pártot — minden látszólagos marxizmusa ellenére — kezdettől fogva az a szellem irányította, amelyet Lassalle vitt bele, a lassallei államimádat; de inkább mint nyilatkozataiból: tetteiből bizo-
296 nyíthatta volna Nieuwenhuis, hogy a német szociáldemokráciáról mindenkor el lehetett mondani, amit egyik vezére, a marxista Grillenberger hangoztatott: „Der Organisation nach waren wir Eisenocker, dem Prinzip und der Agitation nach Lassalleaner.” (Mehring: Gesch. d. D. Soziald. Bd. IV. 2. Aufl. p. 57.) Az organizációban eisenachiak, vagyis marxisták. Csakugyan Marxtól alig vett át az új párt mást, mint centralisztikus tendenciáit. Nieuwenhuis azt mondja ugyan, hogy az államszocializmust is: Marx is állami szocialista volt. Inkább lehetne — úgymond — Engelsről mondani, hogy erős anarkista (azaz: államellenes) tendenciái voltak. Minden rosszért, ami a német pártban van, Marx is felelős. Ezen a ponton határozott ellentétbe kerülünk Niewenhuis-szal. Jól tudjuk, hogy némelyeknek igen ellenszenvesek azok a kutatások, amelyek Marx körül forognak és — igaz — minduntalan Marxban keresik minden jónak és rossznak, minden új ideálnak és minden új alakulásnak forrását. Mi magunk is sokszor szóltunk a hit ellen, hogy „Marxban és a Koránban minden megvan”. Mégis különbséget kell tenni a vak Marx-apologetika és aközt az álláspont közt, amely teljes tudatában Marx tudományos alkotásai időbeli és térbeli határoltságának, de egyúttal annak a páratlan jelentőségnek, melyet neve és műve milliók eszében és szívében hódított — azon igyekszik, hogy tudományos szabatossággal állapítsa meg, mi igazán a marxizmus. Csak aki soha sem mozdult ki szobájából, vagy soha sem vett részt közvetlenül a munkásmozgalomban, csak az nem tudja, mennyire gyakorlati kérdés is ez, nem csak elméleti. S csak ebből a szempontból mondunk ellent Nieuwenhuisnak, amikor Marxot az államszocialisták közé sorozza. Nieuwenhuis egy helyen (142. 1.) erélyesen visszautasítja azokat a kísérleteket, amelyeket újabban Fabbri, Michels és Lagardelle tettek, hogy Marx és Bakunin rokonságát kimutassák. Magyar nyelven mi magunk is megkíséreltük ezt, egy legközelebb megjelenő munkában. S így a magunk igazolására is szolgál, ha különös nyomatékkal utalunk újra nemcsak a góthai programm kritikájára, amely az egész lassalleanizmusnak maró bírálata és minden államszocializmusnak könyörtelen visszautasítása — de amelyet Nieuwenhuis is citál —, hanem mindarra a kijelentésre: a parlamenti kretinizmustol az osztályállam tanáig, amelyek mindvégig egy következetes államellenes álláspont kifejezései. Nieuwenhuis ezzel szemben csak kettőre támaszkodik: a Kommunista kiáltvány-ban foglalt gyakorlati programmra és Marx centralisztikus tendenciáira az Internacionáléban. Nos, a Kiáltvány azon programmpontjaival — kétségtelenül hevenyészett és át nem gondolt résszel — soha sem találkozunk többé sem korábbi, sem későbbi munkáiban Marxnak; ami pedig az Internacionále centralizmusát illeti, nem hisszük, hogy bárki is azonosítaná a központosítás és az államosítás fogalmait, miként azt ez alkalomból Nieuwenhuis teszi. Sok centralisztikus hajlamú forradalmi szindikalista tiltakoznék a föltevés ellen, hogy ő államosítani akarna. 2. A Georg Weill cikke a forradalmi szindikalizmust illeszti bele organikusan a francia munkásmozgalom és szocializmus történetébe és különösen annak kimutatásán fárad, hogy a szindikalizmus
297 nem néhány a szociáldemokráciában megcsalatkozott intellektuel szülte ideológia, hanem jóval előbb megvolt a gyakorlatban és alakult ki a szakszervezeti kongresszusokon és lapokban elmélete, mielőtt az intellektuelek egyáltalán tudomást szereztek róla. Weill — aki nem szindikalista, sőt nem is szocialista — gúnyosan lemosolyogja Sombart véleményét, hogy a szindikalista elméletet „csak a francia munkásság kispolgári szelleméből lehet megérteni” és hogy azt „csak túlfinomult szellemek gondolhatták ki, raffinált emberek, akik idegeinek egész erős izgatok kellenek!” Ezzel az ítélettel a szindikalizmusról német pártkörökben és így a magyar szociáldemokráciában is, gyakran találkozunk. (Ez egyszer respektálják Sombartot!) Jó volna hát nyomon kísérniök, Weill hogyan sorakoztatja rendre föl a francia munkásság politikai csalódásainak történetét 1870 óta, a szocializmusnak — kivált a Guesde- és Brousse-félének — kizárólagos parlamentarizmusát, ezzel szemben a Confederation Generale du Travail és a Comité de la Gréve Generale lassú alakulását 1894 óta, tehát oly időben, amikor a szocialista theoretikusok körében még azt sam tudták, hogy mi a gréve generale; hogyan fejlődött ki a konfederáció kongresszusain lassankint az action directe elmélete, míg végre 1908-ban bevonult a szocialista párt programmjába is, mint a proletárság „direkt, közös és szervezett akciója a munkáltatók és a közhatalmak ellen, amely direkt akció az általános sztrájkhoz vezet.” így olvasható a francia szocialista párt (Section jrangaise de l’Internationale) 1908-ik évi toulousei elvi nyilatkozatában. Akiket Weill leírása a francia szindikalizmusról nem győz meg, azoknak az amerikai International Workers of the World szervezetét ajánljuk figyelmükbe. Az egyik, miként a másik, tiszta szindikalizmus. Vajon az I. W. W. programmjait is „ideges dekadensek perverz játékának” fogják látni? Weill rámutat a francia szindikalizmus újabb fejlődésirányaira is, amelyek a munkáltató szervezetek kialakulása és megerősödése folytán határozottan a centralizmus és az industrial unionism felé törekednek. Alig lehet — a munkásmozgalom szempontjából — ennek a fejlődésnek, amelyet némely (de nem francia) szindikalista theoretikusok eddig csak kívánatosnak és szükségesnek jeleztek, jelentőségét túlbecsülni. Nem jelent kevesebbet, mint a munkásmozgalom nagyipari típusának kialakulását olyan országban, amely elméletileg a legjobban van előkészítve annak befogadására. Weill ezzel kapcsolatban a szakszervezetek és a párt együtthaladásának kezdeteit látja kialakulni, a direkt akciót politikában és gazdasági harcban. Mi azt hisszük, hogy a mai barátságos viszony a francia szocialista párt és a konfederáció közt igen rövid életű lesz, és véget fog érni, mihelyt a párt parlamenti érvényesülésének ma igen kedvezőtlen föltételei kissé megjavulnak. Mert hogy a szoros barátság tartós legyen, ahhoz az kell, hogy vagy a politikai párt vagy a szakszervezetek változzanak meg természetükben: ami — azt hisszük — biológiai lehetetlenség. sz. e.
298
A filozófia mai irányai.
Míg tudományok történelme rend-
(Ludwig Stein: Philosophische Strömungen der Gegenwart, Statt gart, 1908, p. 452.)
szerint egyszersmindenkorra meghaladott stádiumokról ad számot, addig a filozófia múltjának rendszerint meg.
jövője van; az ritkán olyan abszolút múlt, mint a tudományoké. Ezért a filozófia jelenének ismertetéséhez és értékeléséhez kitűnő alap az olyan beható bölcsészettörténeti járatosság, mint a Stein Lajos, berni professzoré, aki egyrészt ugyan különös érdeklődést tanúsít a bölcsészet legújabb eseményei iránt, de másfelől nagyon otthonos a régi gondolkodás birodalmában is és aki épen ezért — a szóban forgó kötet is bizonyítja — igen alkalmas egyéniség a legeslegújabb filozófia történelmének megírására. A testes könyv két főrészre oszlik, amelyek elseje ugyanazt a címet viseli, mint maga a könyv, másodika pedig néhány speciális problémát taglal. A mai filozófiát Stein a következő tíz mozgalomra bontja: A neo-idealisztikus, a neo-pozitivisztikus, a neo-romantikus, az új természetbölcseleti, az evolucionisztikus, az individualisztikus, a szellemtudományi és a bölcsészettörténelmi mozgalmakra. A neo-pozitivizmusnak szánt egész különösen érdekes fejezetet a pragmatizmus kérdése foglalja le, a neo-romantikusok között Chamberlainé a tér túlnyomó része, míg Nietzsche Popper Józseffel és Stirnerrel az individualistáknál lelhető fel. Stein kitűnő harctéri tudósításokat közöl annak az elkeseredett bellum omnium contra omnes részleteiről, amelynek képét a jelenkor filozófiája nyújtja. Felvonultatja a súlyos ütegeket és a könnyebb fegyvernemeket a felderítő szolgálat kezdeteitől a döntő ütközetekig; megmagyarázza a felek hadállásait, felszerelésüket, erőviszonyaikat, tájékoztat tartalékcsapataikról, győzelmeikről és veszteségeikről. Akit gondolkozása a mai filozófia útvesztőjébe vitt, annak nagyon kapóra jött Stein szépen ömlő nyelvezettel megírt könyve, amelynek ki kell emelnünk még azt az előnyét is, hogy megőriz annyi jó kedvet, amennyit súlyos témája csak megenged. A fejezetek nem egyenlő értékűek. Így a pragmatizmussal foglalkozó p. o. nagyon jól tájékoztat, míg az evolucionizmusról szólóban túlságosan előtérbe lép a bölcsészettörténeti szempont. Stein itt ugyanis aránylag túlsók tért szentel annak a már régen hangoztatott nézetének, amelyet részben Spencerrel magával igyekszik beigazolni, hogy Spencer nem annyira a Comte örököse, mint inkább a régi német természetfilozófia hatása alatt állott. A könyv igen széleskörű nemzetközi irodalmat ölel fel, legbővebben mégis a németet. A névmutató 621 íróra utal.
299 A könyv második részét tevő filozófiai problémákról nem tudjuk meg, hogy minő szempontok voltak döntők kiválasztásuknál. A hat problémából voltaképen 4 jut a bennünket itt közelebbről érdeklő szociológiának. A szociológia problémája címűn kívül ugyanis ide kell számítanunk a türelmesség, a tekintély és a történelem problémáiról szólókat is, míg a vallás és az ismeret problémáiról szóló részek általánosabb természetűek. A szociológia problémájáról szóló fejezet abból indul ki, hogy ez a probléma a mai ember érdeklődésének középpontját foglalta el, még pedig nemcsak elméleti vizsgálódások, hanem immár gyakorlati alkotások formájában is. Azután Stein szociológiai krédója következik. Stein teleológus és optimista. A történelem nem az ok és okozat, hanem a cél és eszköz viszonyán alapszik. Ez a viszonylat pedig állandóan felfelé visz bennünket. Ennek a processzusnak mozgatója, az értelem, állandóan demokratizálódik. Ugyan nincsenek ma nagyobb intelligenciák, mint az ókorban, de több az intelligencia. Világosan mutatja ezt a processzust Stein szerint a munkásarisztokrácia kialakulása. Arisztokrácia nélkül társadalmunk nem tud meglenni; amint mindig voltak uralkodók és alárendeltek, úgy mindig voltak vezetők és vezetettek is. Nem az elnyomorodás elmélete fejezi ki az igazságot, hanem a tömegek arisztokratizálódása. Ezek a praktikus problémák szolgálnak bevezetésül a szociológia problémájához, amely Stein szerint egyfelől, mint a társadalom bölcselete, másfelől mint épen e gyakorlati kérdéseknek megoldása jelentkezik. Stein megkülönbözteti a történetbölcsészetet a szociológiától; az előbbi apriorisztikus konstrukciója a történelemnek, az utóbbi a tényekből indul ki az okok kutatása felé. Részletesen foglalkozik a szociológia német előfutáraival, Lazarus és Steinthal kísérleteivel egy Völkerpsychologie létrehozására, hogy azután bőven elemezze a német szociológia legújabb csillagát, Ratzenhofert, akivel szemben kifejti, hogy a természet és történelem törvényszerűségének egységét nem mint követelményt szabad felállítanunk, miként Ratzenhofer teszi, hanem végeredményképen kell a társadalmi tények kutatásából levezetnünk. Bemutatja nekünk Ratzenhofert mint metafizikust, nevezetesen mint energetikus pantheistát, aki Fichte etikai pantheizmusához áll legközelebb. Igen jellemzően mondja Stein Ratzenhof erről: Mit diesem Gefühl ergreift Ratzenhofer die Probleme und sehr bald ergreifen die Probleme ihn. Es glaubt zu schieben und wird geschoben. Stein szerint a szociológiának csak úgy van tudományos létjogosultsága, ha a Comte és Spencer mutatta úton, az induktiv kutatás útján, halad előbbre. Ezen állásfoglalás mellett túlságosnak kell
300 találnunk azt a tért, amelyet szerző — igaz, hogy kritikailag — Ratzenhofernak szentel, akinek szociológiáját ő is inkább egy érdekes ember vallomásainak, mint elfogulatlan tudománynak tartja. Viszont keveselnünk kell azt a teret, amely azoknak a szociológusoknak jut, akik ezt az induktiv-objektív programmot leginkább vitték előre. így Durkheimnek épen csak megemlítését találjuk. Az értekezés hátralevő része az osztályharc gondolatának irodalomtörténeti rokonait és előfutárait keresi. Stein ezt a gondolatot kapcsolatba hozza a fajok harcának problémájával és a létért való küzdelem teóriájával, amelynek az osztályharc csak egyik alkalmazott esete. A történelem problémájával foglalkozó fejezet voltaképen csak folytatása a szociológia problémájának, aminthogy lehetetlen is a történelem mélyrehatóbb felfogásához eljutnunk, anélkül, hogy ezáltal a szociológia alapvető kérdéseiben is állást foglaltunk volna. Szerző megkülönböztet kivételt nem tűrő logikai tőrvényeket, amelyek ellenkezője logikai ellentmondás volna; ilyenekkel dolgozik a mathematika,. Azután megkülönböztet olyan törvényeket, amelyek a tapasztalat általánosításából erednek: ezeknek az ellenkezője ugyan logikailag elképzelhető, de az eddigi tapasztalat nem ismer kivételt alóluk, ilyenek a fizikai és kémiai törvények. Ezek mellett harmadik fajként megkülönbözteti szerző az emberi csoportok cselekedeteinek bizonyos megegyezéseit, amelyekből a történelmi valószínűség ered. Nem igazi törvények ezek, hanem csak szabályok, tendenciák. Ezért a történelemben nincs föltétlen előremondás, hanem csak valószínűség. Erre vonatkozó fejtegetéseiben Condorcet, Dilthey, Windelband, Rickert, Gottl, Goldscheid, Lamprecht, Breysig, Símmel álláspontjait méri össze szerző, akitől kitűnően meg lehet tudni, hogy hol talál a szociológus tanulni valót a német filozófiában és tudományban. Németországban a szociológiai problémák túlnyomólag szociológiai vignetta nélkül jelennek meg s aki őket felakarja keresni, annak a filozófia, a történelem, a nemzetgazdaságtan, ethika, vallástudomány stb. birodalmaiban kell utánok járnia. Stein nem fogadja el a történelem törvényszerű stádiumairól szóló tanokat semminő formájukban, hanem a tendencia szerényebb fogalmát állítja helyükbe, amely nem törvény, hanem — miként Simmel mondja — csak előkészület törvényre. Ezek szerint a társadalom jövőjére nézve csak valószínű prognózisokat lehet felállítani, amelyeknél — exakt törvények hiányában — a szubjektív tényező ki nem küszöbölhető és amelyek ezért különös, intuicióval megáldott egyének előjoga maradnak. „A tudományok olyan laboratóriumok, amelyekben a kombináció, a prognózis, a politikai valószínűségszámítás technikáját meg lehet tanulni.” De csak a
301
dolog technikáját szolgáltatja a tudomány, az intuíciót, az alkotó képzelőtehetséget nem. Ε módszertani fejtegetéseken kívül szerző — mint ő nevezi — a gyakorlati vagy alkalmazott szociológiának két fejezetével is foglalkozik: a tolerancia és a tekintély kérdéseivel. Szerző főleg e jelenségek genezisét keresi és történeti s különösen bölcselettörténeti kialakulásuk útját igyekszik követni. A tekintélyről szóló fejezet egyébként csak előjátéknak tekintendő, minthogy szerző erről a kérdésről önálló nagyobb munkát helyez kilátásba. A szociológus érdeklődésére azonban nemcsak ezek a speciálisan szociológiai fejezetek tarthatnak számot, hanem nem kevésbbé a többiek is. Ugyanis nem igen van még egy bölcsészettörténész, akiben annyi volna a szociológiai tájékozottság és érdeklődés, mint Stein Lajosban s akinek írásaiban a filozófiának szociológiai vonatkozásai jobban kidomborodnának, mint az övéiben. Somló. Szociológiai törekvések a tételes jogtudományban. (Arthur Meszlény: Das Vermögen im Bürgerlichen Gesetzbuch für das Deutsche Reich u. im schwel zerischen Zivilgesetzbuch. — Skizze einer neuen Vermögenslehre. Bern, J908.)
Ez az értekezés bennünket azért érdekel, mert bizonyítéka annak, a tételes jogtudomány is mint kénytelen rég meggyökeredzett álláspontját feladni és a régi terminológiát lassanként új tartalommal megtölteni. Szerző is, ki a mai társadalmi rend alapján áll, kénytelen elismerni, hogy a termelésben végbemenő szocializációs
folyamat a tételes magánjogot gyökerében megingatta és hogy hitelét vesztette az „egyén vagyona feletti korlátlan uralmának dogmája”. A természetjogi tan a tulajdon szentségéről és sérthetetlenségéről már a tételes jogtudományban sem tarthatja fenn magát és kénytelen az ügyészi vádbeszédek frazeológiájában meghúzódni. A római jog, mely a vagyont a személytől elválaszthatatlannak tartotta, amely a vagyonban mintegy a személy attribútumát látta és mely a maga nyerseségében olyan alkalmas volt arra, hogy a korlátlan versenyen alapuló jogrend igényeit kielégítse, visszaszorul és egy-két modern törvénykönyvben már sok tekintetben a társadalom szolidaritására alapított felfogás jut érvényre. Szerző szerint a magánjogban egy új áramlat közepén állunk és minden nap az egyéni akarat új korlátozását hozza magával. Az egyén szuverenitásának gondolatát a társadalmi szolidaritás eszméje váltja fel, a vagyon és a személy közötti kapcsolat meglazul és a tételes jogtudomány a vagyon fogalmából a priori levont elvek helyett azt keresi, egyén és társadalom a vagyon, a jog segélyével miként elégítheti ki szükségletét a legcélszerűbben. Ezt az irányt képviseli a jogdogmatika terén az ú. n. célelmélet, mely voltaképen a célszerűségi iskola tanításának a jogdogmatika terén való uralomra jutását jelenti. Ez az elmélet a vagyonalkatrészeket, a jogigényeket nem
302 önmagukban, elvonatkoztatva a szükségletektől vizsgálja, hanem mindig azt a célt nézi, melyet a jog ki akar elégíteni. Szerző megvizsgálja, ez a modernebb felfogás miként érvényesül a német és a svájci törvénykönyvekben és megkísérli a vagyonnak, egy a mai gazdasági szükségletekhez jobban simuló elméletét megalkotni. (Megjelent a svájci jogot tárgyaló egy sorozatos vállalatban.) Ez a kísérlet annál figyelemreméltóbb, mert a nemrég életbe lépett svájci polgári törvénykönyv nemcsak a legmodernebb, hanem a legjobb is és nem a jogászok számára készült, hanem népies nyelven egyenesen a nép számára. Szerző szerint a magánjogot bele kell kapcsolni anyatudományába, a szociológiába. Ez a kapcsolat nem látszik eléggé szerző tanulmányában. Mert hogy az ú. n. célelmélet, mely a vagyonban nem látja többé a személy attribútumát, nem lát a kettő között olyan szoros kapcsolatot, mint a római jog, hogy ez az elmélet a tételes magánjogban csak akkor kezdett uralomra jutni, mikor a szocializációs folyamat útján a kapcsolat megszűnt a termelő és termék között, mikor a termék többé nem egy személy műve, mint hajdan, pl. a római kézműiparban, hanem a munkamegosztás folytán úgyszólván az egész társadalomé, mikor a részvények, záloglevelek és bemutatóra szóló értékpapírok által a termelésben olyanok is résztvesznek, akik a vállalatot vagy a készterméket sohasem látták, akik az ingatlanról, melynek hitelezői azt sem tudják, az ország melyik tájékán fekszik, szóval, hogy az Objektivität des Vermögens — szerző kifejezése — csak ilyen időben születhetett meg, arra szerző nem mutat rá. Bár azt vallja, hogy a jogrend a gazdaság rendjétől függ, nála is még tudományos iskolák ütköznek össze, mint Schwarz Gusztávnál, akinél csak Savigny és Puchta meg Brinz és Ihering vívják csatáikat, nem pedig a jogelméletek mögött meghúzódó osztályérdekek és aki a világért sem mutatna rá arra, hogy az általa megoldott jogdogmatikai problémák (pl. a jogi személy) csak azért lettek és csak akkor lettek megoldhatókká, mert és mikor a jogrend mélyén fekvő gazdasági rendben, a termelési és jövedelemelosztási folyamatokban szembetűnő változások mentek végbe. Szerző magát a történelmi materializmus hívének vallja, de álláspontjából folyó következmények levonását nem látjuk tanulmányában. Ezek dacára, szerző hasonlíthatalanul magasabb perspektívából nézi a jogi jelenségeket, mint a mai magyar magánjogi irodalom, mely szkolasztikus zabhegyezéssel szeretne tudományos kérdéseket megoldani és amely „barátom hagyatékában van egy pejkanca” és hasonló jogi problémák feszegetéséhen merül ki. Lánczi Jenő. Egy tömeglélektani kéziAz amerikaiaknak megvan az a jó könyv,(Edward Alsworth Ross: és rossz szokásuk, hogy előSocial Psychology. An outline and szeretettel írnak tankönyveket, sziszsource book. New-York, 1908. The tematikus fejezetekkel, példatárakkal MacMillan Company) s kérdésekkel a tanár számára. Jó szokás ez annyiban, hogy valamely ismeretág anyagát áttekinthetővé, eredményeit összefoglalhatóvá teszi. De rossz szokás annyiban, hogy
303 még embrionális állapotban levő diszciplínákét a kerekded befejezettség csalóka ruhájába öltöztet s a „jó összefoglalás” könnyű és gyakran jövedelmező sikerével az elméket eltereli attól, hogy az egyes kérdések pontosabb és mélyebb megalapozására törekedjenek. Ross könyve úgy a fény-, mint az árnyoldalait mutatja az ilyen kísérletnek. Kétségtelen előny, hogy az olvasó együtt talál egy jó csomót azokból a kezdeményekből, melyek e téren történtek. Másrészt az is bizonyos, hogy 372 kis oldalon, melyből vagy 50 kérdés és összefoglalás, nem találhat kielégítő és megnyugtató fejtegetéseket egy csomó ilyen kérdésre vonatkozólag: szuggesztibilitás, tömeg, mob-lélek, profilaxis a moblélek ellen, divat, szokás, a szokás-utánzás törvényei, a szokás kisugárzó pontjai, a divat-utánzás, a szokásra kiható tényezők, a divat-utánzás terjedelme, a szokás-utánzás és divat-utánzás viszonya; észszerű utánzás, összeütközés, vitatkozás, közvélemény stb. stb. Különben szerző alapfelfogása és kiindulási pontja ez: „A társadalmi lélektan a tulajdonképeni szociológiától abban különbözik, hogy az első felületekkel és áramlatokkal, a második csoportokkal és struktúrákkal foglalkozik. Az embereket érdekeik kooperációba vagy összeütközésekbe hozzák. A kooperáció vagy a küzdelem kedvéért csoportosulnak és struktúrákat eszeinek ki oly célból, hogy érdekeiket érvényesítsék és gyakorlati céljaikat elérjék. A társadalmi pszichológia csak úgy tekinti őket, mint az uniformitás síkjaiba vagy áramlataiba jövőket s nem mint csoportokat. Minthogy az előbbi inkább határozza meg az utóbbit, mint megfordítva, a társadalmi lélektannak inkább meg kellene előznie, semmint követnie a tulajdonképeni szociológiát.” Nyilvánvaló, hogy ez az elválasztás önkényes és tarthatatlan s tényleg szerző lépten-nyomon dolgozik csoportokkal és struktúrákkal (pl. a városi élet, az arisztokráciák, a gazdagság hatása a divatutánzásra stb.). A társadalmi lélektant két főrészre osztja: társadalmi túlsúlyra és egyéni túlsúlyra, „az egyén meghatározására a tömeg által s a tömeg meghatározására az egyén által; a közönséges személy idomítására a társadalmi környezet által és a társadalmi környezet idomítására a rendkívüli személy által. Így a lovagi minta, a romantikus szerelem eszméje, a Westminster-katechizmus és a nyilvános nevelésben való hit egyidejűleg kiváló egyének tettei és számtalan közönséges személy behatásai a társadalmi környezetbe.” Ennek a felosztásnak a kutatásban módszertani értéke lehet, de magának a tudomány körének megszabására alkalmatlan. A könyv egyes részei különben is meglehetősen lazán függnek össze s inkább a meglévő s idevágó néhány jó munkán (Le Bon, Tarde, Veblen, Royce, Cooley és maga Ross), semmint az interpszichológia valamely belső egységén nyugosznak. A könyv mindazonáltal hasznos olvasmány: érdekes és szellemes, sok új problémát fölvető. A könyv jellegéről és tudományos értékéről tájékoztatnak az ilyenféle „gyakorlatok” a tanulók számára: A divat ostobaságaiért kik felelősek inkább — a nők, akik hordják, avagy a férfiak, akiknek tetszik? Mutassa ki, hogy a divat ahelyett, hogy finomítaná az ízlést, jelenleg leszállítja. Ajánlaná-e egy vallási úttörőnek,
304 hogy követőitől megkövetelje a divat extravaganciáiról való lemondást vagy az egyszerű öltözködést? Az állam székhelye a legnagyobb város legyen-e, avagy valamely központi fekvésű város? stb. stb. J. A bálvány. (Írta Fényes Samu, Úgy látszik a modern emberiség Budapest, 1909. Deutsch Zs. & Tsa.) különösen kedveli az olyan műveket, melyek a szépirodalom és tudomány határán állva, egyesítik magukban e két terület sajátos termékeinek nyers, hatásos elemeit. A kifejezésmódot, a művésziességet, az érzést megkapó akkordokat egyrészt s a pozitív alapot, a meggyőző érvelést másrészt. Egy csomó ilyen félig szépirodalmi, félig tudományos munka hódította meg maga számára az utóbbi évtizedekben a közfigyelmet. Első ízben Nietzsche aforizmus-gyűjteményei, melyek bámulatos erővel kapták meg a huszadik század intelligens tömegét, azt a réteget, mely ugyan még nem jutott el a szigorúan tudományos művek, a rendszeres filozófia kedveléséhez, de már kinőtt a mesével, képzelt alakokkal, hangulatos leírásokkal dolgozó szépirodalom sugalló hatalma alól. Ilyen félig művészi, félig tudományos könyv Ellen Key, szintén nagy diadalokat látott Szerelemről és házasságról című munkája, ilyen termékekkel kezdik a könyvpiacon Edward Carpenter s egy csomó más író is. S ilyen fajta kétlaki könyv Fényes Samu Bálvány című rapszódia-gyűjteménye is. Maga az egész Fényes is egy ilyen nedveit különböző területekről szívó s hatásait sokféle formában szétsugárzó egyéniség. Drámaíró, publicista, politikus, szociológus egyaránt. Érdeklődési köre is igen nagy: Bacsányitól kiterjed egész a germán-dicsőítő antropológiáig s művészi skálája is széles: a Csöppség idilli szentimentalizmusától egészen a Bálvány féktelen radikalizmusáig húzódik. Kétségtelen tehát, hogy Fényes érdekes alak s eszmeszegény s a bohém- vagy világfi láthatáron túl nem látó íróknak nagy tömegéből, egyéni ismereteinek e gazdagságánál, elméjének e gyakorlottságánál fogva kiemelkedik. Legújabb könyvét, a Bálvány-okat rapszódiáknak nevezi. Ez persze csak a természetre vonatkozó meghatározás s bizonyára arra céloz, hogy magának a szerzőnek se volt célja rendszeres, szabályos architektúrájú munkát nyújtani. S ez nem is volna baj: legfeljebb még azok a verses, vagy legalább is tipográfiailag versszámbamenő fellengések maradhattak volna ki, amelyek, úgy látszik, az egyes fejezetek közt a közzenét képviselik. Maga a könyv rendes hosszúságú sorokban írt tartalma egy szilaj roham a katholikus egyház ellen. A mózesi kinyilatkoztatáson nyugvó s Fényes szerint ezt is meghazudó egyház s a természettudományok, agnosztikus monista világnézet nagy, még most is folyó háborújában ez a könyv temperamentumos, bátor franctireur-ként vesz részt. Nem küzd ugyanis mintegy a sorban, a rendes hadseregben, a tudományos könyv rendes egymással érintkezésben levő, egymást kiegészítő s egy tervszerűen előrehaladó módszere szerint. S ezért nem is olyan velős, nem is olyan céltudatos, mint egy ilyen szigorúan tudományos mű, de viszont lendületesebb, csillogóbb. Persze sok régi, ismert, sőt túlságosan ismert dolgot is mond s viszont nem
305 egy túlzás, sőt egyenesen bosszantó súlyok-elvetés is esik meg lapjain. Mindent összevéve azonban, a kitűzött célt: megint egy erős rést ütni a pozitív vallási világnézet s a vele szolidáris összes hatalmi tényezők várán, elérte a könyv. Három részre oszlik a rapszódiák e harcias hada. A Volt, a Van és a Lesz e három rész címe. Az elsőben egy kedvenc thémáját a zsidóság világtörténelmi szerepének és nép-jellemének kérdését veti fel s körvonalazza számomra nem épen meggyőző módon. Szerintem ő az ókori zsidóságot túlromantikusan jellemzi. Par excellence forradalmi népnek, az intézmények ellenségeinek tünteti fel, bár tagadhatatlan, hogy az ókori zsidóknak is voltak törvényeik, királyságuk, papi osztályuk, hazájuk, államuk, egyszóval minden, ami az intézményességet jellemzi. Igaz, mindez fejletlenebb volt, mint később a római birodalomban vagy a modern árja népeknél, akiket viszont Fényes par excellence intézmény-alkotó népeknek tart, ennek oka azonban az akkori zsidóság viszonylagos primitívsége s az egész társadalmi és állami életnek differenciálatlansága és integrálatlansága. Azt hiszem Fényes s mindazok, akik a szemita és árja népeket ily szempontból ellentétbe helyezik, túlnagy fontosságot tulajdonítanak a fajelméletnek. Ami a zsidóságot illeti: ez valóban a kiválasztott nép, de nem az akkori, hanem a jelenkori s kiválasztottsága nem holmi titokzatos csoda, hanem egyenes eredménye az évszázados üldözések alatt köreiben uralkodott szigorú szelekciónak, mely a mai zsidóságot egy rendkívül megrostált, a szónak darwini értelmében kiválasztott néppé tette. A mai zsidóság intézmény-bontó, kritizáló, forradalmi hajlama is sokkal könnyebben megmagyarázható abból a tényből, hogy az egész faj még mindig jórészt kiközösítettékből, elnyomottakból áll, mint fajelméleti alapon. Aki kívül áll az uralkodó társadalom falain, az érthető okokból fúrni, aláaknázni s nem erősítgetni s dönteni fogja e falakat. Elég ennyi a zsidóságról. Ezután lefesti Fényes az egyház keletkezését, torzító munkáját s mindazt az emberiség-rontó, haladás-ölő munkát, amit a középkor végzett. Nagyon érdekesen cáfol meg egy csomó kelendő állítást, melyek az egyház művelődés-teremtő, rabszolgaszabadító szerepéről szól. A középkorról való részt elhúzza egész az újkorig, a máig. S így fejezi be: „A bálványok eszméjét csak rémülettel lehet terjeszteni s a rémület megszűnt örökre. Már csak az életörömet kell meglelni. És a tudomány erre is rávezet. A bálványfaragás letűnt a középkorral. Ez Volt. A bálványuralom korszaka azonban még mindig tart. Ez Van. Az újkor a régi bálvány elleni harc kora. Ha kivívtuk a diadalt, az emberiség társadalmi kiépítése kerül sorra. Ez Lesz. Lesz: Nap, világosság, emberi üdvösség e földön.” A második részben a kereszténységnek s mindig sajátosan a katholicizmusnak néhány jellemző állásfoglalását, várás-motívumát, alapelvét boncolja részletesen. A vallás-erkölcs, a hit, a bűnbeesés, a túlvilág, a jótékonyság, mind sorra kerül s nemcsak rendkívül sokoldalú műveltségre valló érveléssel, de igen hatásos fordulatokban is
306 végzi Fényes ezt a tömeges bálvány-boncolást. Persze bálvány-irtó heve túlzásokra ragadja s végül olyasmit is bálványnak nevez, ami igazán nem az. Már a könyv kezdetén azt írja, hogy bálvány mindaz, ami nyűg az elmén, ami a gondolkodás röptét megnehezíti. A százötvennegyedik oldalon pedig egyszerre bálványnak nevezi az absztrakciót. És pedig egy ily kezdetű fejezetben: Az árja elme tanította az embereket az absztrakciókra. Tehát megint a faj-elmélet, amely ebben az esetben a szemitákra nézve egyenesen degradáló alkalmazást nyer. Mert hisz kétségtelen hogy minden kissé fejlettebb gondolkodó kénytelen absztrakciókkal dolgozni. Absztrakció, fogalmak nélkül az öntudat a képzetek és érzelmek s ezek kapcsolatának teljesen rendnélküli, kaotikus össze-visszaságát képezi. A gondolkodási-ökonómia legelemibb feladata tehát az absztrakciókkal való dolgozás s ép ezért merész túlzás azt állítani, hogy ezt az árják találták ki. Kétségtelen, hogy a tudományos vagy pláne a felekezeti gondolkodás, ahol az absztrakciónak legnagyobb szerepe van, az árja népeknél fejlődött legtovább. Ez azonban majdnem minden művelődési jelenségre mondható s természetes is, mivel az emberiség fejlődésének legutolsó s legfejlettebb korszakát ezek a népek képviselik. Azt mondani, hogy az absztrakcióra az árja népek tanították az embereket, körülbelül olyan kijelentés, mint ez: közlekedésre az árja népek tanították az embereket, mivel ők találták ki a vasutat. Mintha a fejletlenebb közlekedési eszközök korában nem lett volna semmiféle közlekedés! A harmadik, befejező részben, mely a jövő távlatát nyitja meg, Fényes az előbbi elmélkedéseket összefoglaló és megoldó végkövetkeztetésekhez jut. Következőket írja; „Hogy az ember társadalmi munkára képes, a fejlődés ösvényét vagdosó lehessen, vissza kell adni életerejét: Legyen teste szervezete, munkája az övé és mindaz, ami ennek a fen tartásához szükséges, Ez a gazdasági felszabadítás. Adjuk vissza életkedvét, szervezzük meg vágyát a tovafejlődésre: szabadítsuk meg bűnei terhétől. Ez az erkölcsi felszabadítás. Vessük el elméje minden kötelékét, tépjünk le róla minden koloncot, — egyengessük a szabadgondolkodást. Ez az elmebeli felszabadítás. Majom Ádám, a le örökségedet kell szaporítanunk, hogy emberekké lehessünk.” S ezután sorra kerülnek e háromszoros felszabadítás megoldásának módjai. A második az erkölcsi felszabadítás kapcsán Fényes, mint ultra-radikális determinista mutatkozik be s izzó meggyőződéssel fejti ki ezt a kedvenc gondolatát: nincs bűnös. A főérv természelesen nem más, mint ez: »nincs bűnös, mert az egyén nem tehető felelőssé a bűneért: ha van bűn, az a társadalom bűne, elkövetjük
307 mind együttesen és amily rész jut a társadalmi munka szervezetében az egyesre, csupán annyiad rész jut reá a bűnből is”. A végakkord, az egész könyv végakkordja pedig ez: „Az utolsó bálvány sírján születik meg az első ember. A mainál emberebb ember. A boldog ember.” Legrokonszenvesebb s kétségtelenül semmiféle ellenmondást nem ébreszt vezérgondolata s mintegy harci jelszava a könyvnek ez: tanulj. A zsidóság uralkodó elveként mutatja azt be Fényes, de ajánlja minden népeknek s minden egyénnek s hogy épen a „bálvány” vallásos babonával szemben mily fontos a tudományos megismerés terjedése, az kétségtelen. S különben a könyvre és írójára is nagyon jellemző a tanulás rajongó ajánlása. Fényes is rengeteg tanult, az ő feje igazi káptalan. Az a világnézet pedig, melyet hirdet, az emberiség mai fejlődési fokán kétségtelenül a legkevesebb tévedéssel megrakottnak látszik. Nem csoda tehát, hogy az ilyen vágy egy olyan nagytudású írót, mint Fényes, egy rendkívül tanulságos, meggyőző erejű munkára ihlette. A természettudományos, monista világnézet híveinek, úgy a már teljesen megvilágosodottaknak, mint az új világosság után sóvárgóknak egyaránt nagyon ajánlani lehet ezt a könyvet. Az előbbiek gyönyörködhetnek a rapszodiák temperamentumos, művészi dísszel ékes stílusában, az utóbbiak pedig a szabadgondolkodás s a monista világnézet valóságos breviáriumát fogják benne megtalálni. Sz. Z. A német tudományos szoA napilapok egy rövidre fogott cializmus. (Írta Mössmer Pál. ismertetéssel tudatták az érdekTársadalomtudomanyi könyvtár. lődőkkel, hogy egy új könyv jelent Ára 6 korona.) meg a magyar szociológiai könyvzuhatagban. A könyvet az ismertetés
nem dicsérte; csak az ínyenceket csiklandozta meg azzal, hogy vannak benne pikáns részletek Marx önállóságát illetőleg. Az ismertetést a kiadó cég tétette közzé, és ő úgylátszik a megszokott dicséret helyett nagyobb vonzóerőnek tartotta ama pikantériára való utalást. Milyen kitűnő és használható első olvasmány ez kezdő hazafias szociológusoknak, mert ebből az első intrádára is alapos érveket kap a felfújt szocialista bálvány, Marx ellen! A könyv, amelynek a kiadói kommüniké ilyen módon harangozott be, párját teremti a ghetto nyelvnek, amely sok nyelvből merít, de mindeniken ront. Marx, Kautsky, Bernstein, azután Masaryk, Weisengrün, Wenckstern a főforrásai ennek a ghetto-tudománynak. Néhány hónap alatt gyorsan felhabzsolt irodalomból csak káosz keletkezhetik. Azonfelül a szerző bevallása szerint, ezt a könyvet 20 éves gyerek írta. Meg is látszik rajta. Célja egyébképen az volna, hogy „a szóban forgó anyagról minél hívebb kép nyújtassék, célja Marx tanait oly formában visszaadni, amint azok a Kapital három kötetéből kiolvashatók” (26. 1.). Ismeretközlést, Marx tanait és a saját ellenkező álláspontjából folyó ellenvetéseket akart ez a könyv adni; a kész könyv azonban nemcsak hogy arról nem győz meg, hogy Marxnak nincs igaza, mert ami cáfolat
308 van, az nagyon naiv, de még Marx gondolatmenete sem tűnik ki. Stílustechnikája emellett a legtöbbször képtelen éreztetni azt, hogy Marx nézetét ismerteti-e vagy épen azok cáfolata foglalkoztatja, amint hogy Marx irataiból sem tudja kihámozni azt, ami Marx sajátos nézete. Ε pontatlanságok, meg nem értések, lelkiismeretlen idézgetések illusztrálására a következő példát említem meg: Mindjárt bevezetőben Marx tételeként ezt mondja: „Árú oly külső dolog, mely tulajdonságai által valamely emberi szükségletet elégít ki, melynek természete mellékes”. (5. 1.) Mössmer nem citátum formájában, de a saját szövegezésében mondja ezt. A Kapital (I. kötet) első oldalán a következő mondat van: „Die Waare ist zunächst ein äusserer Gegenstand, ein Ding, das durch seine Eigenschaften menschliche Bedürfnisse irgend einer Art befriedigt”. A Mössmer könyvéből citált mondat az irgend einer Art kissé szabadabb fordításán kívül csak egy eltérést tüntet fel Marx mondatával szemben. A magyar fordítás teljesen elhagyta a zunächst szót. Marx az árú lényeges fogalmi kellékei közé sorolta a kapitalizmust; a termék csak a kapitalista termelésben ölti magára az árú formáját. Mössmer mégis kihagyja az árú definíciójából a történeti elemet és a zunächst eltüntetésével kisüti, hogy árú volna az a vad, amit az ősember elejt, árú volna a levegő, mert mind a kettő külső tárgy és emberi szükségletet elégít ki. Engels még külön jegyzetben figyelmezteti a szokásos félreértőket, hogy Marxnál nem minden ilyen külső tárgy árú, sőt a vonatkozó fejtegetést figyelmeztetőül zárójelek közé rakatja. (Kapital,I. 7.1.) Ilyen és hasonló fejtegetéseknek egész légióját idézhetnők. Ε háládatlan munka helyett azonban inkább nézzük meg azt a nevezetes pikantériát, melyről a kiadói kommüniké regél. Wenckstern azt írta, hogy Marx Proudhon-t és Le Chevalier-t a forrás megnevezése nélkül erősen felhasználta. Mössmer sem Proudhon-t, sem Le Chevalier-t nem olvasta; egyszerűen elmondja Wenckstern „álláspontját”, amelyért a felelősség Wencksternt terheli. (185. 1.) Ez a vénasszonyos, nem én mondom, kritika, enyhén szólva, ízléstelenség. Zavaros, kaotikus képet nyújt ez a könyv; tájékozódást szerezni belőle nem lehet. Érvelése gyönge, előadása teljesen megbízhatatlan. Ismeretközlés a célja, de maga szerző sem ismeri a thémát. A könyv nem tarthat igényt arra, hogy mint komoly kutatást vegyük számba. Valóban érthetetlen, hogy hogyan jelenhetett meg ez a gyerekes dolgozat abban a vállalatban, mely a múltban komoly törekvésekről tett tanúságot. A rejtély kulcsa az, hogy szakértői vezetés hiányában, a kiadói részletüzlet bő köpenyege alatt mindent ki lehet adni Magyarországon, ami a kiadó üzleti vagy magánérdekei szempontjából kellemes lehet, álljon ez akár a honorárium elengedéséből, akár családi jellegű szívességekből. β.
A gyermekneveléshez. —
A midőn az előadó művész teljesen
(Deiphobe: Briefe an Eltern. Ber- átérti a teremtő géniusz művét, lin, 5. Simion’ Nachfolger.) midőn azt saját lelki szükségletéhez mérten átalakítva, megalkotja annak parafrázisát: értékes művészi munkát végezhet. Ily megítélés alá kell
309 vennünk Deiphobe könyvecskéjét: Briefe an Eltern, melyet Benczúr Kata fordított le igen ügyesen magyarra. Deíphobe nevelési eszméit lényegesebb pontjaiban Ellen Keytől kölcsönözte. Derűs otthonban zavartalanul fejthesse ki a gyermek saját benső énjét. Ne követeljünk tőle vak engedelmességet, ami „nem egyéb, mint a priori föltételezni a csöpp emberben az állati tudatlanságot”. Ne törjük meg akaratát, melyre oly szüksége lesz az életben; ám ne ébresszük fel dacát. „A gyermeknek sejteni se szabad a benne lappangó ellenszegülni tudó erőt addig, míg értelme, belátása nem irányítja akaratát.” Hagyjuk akaratát, merészségét fejlődni! Ha csak lehet, ne büntessük, inkább dicsérjük, de úgy, hogy „dicséretünk jövendölés legyen számára”. Boldog, gondtalan vidámságát meg ne zavarjuk. A paradicsomi gyermekkor lelki derűje, a gyermek erejének és képességeinek kifejlődése alapjai a harmonikus lélek egyensúlyának, „Az ily lélek azzal a meggyőződéssel viseli sorsának nehéz óráit, hogy a szenvedések csak átmeneti állomásai földi létünknek” és bátran szembe száll velük. Ez a könyvecske rövid foglalatja, Tulajdonképeni becse formájában rejlik. Valóságos katekizmusa az anya erkölcsi kötelességeinek gyermekével szemben. Modern erkölcstan pedig oly szükséglet, melyet nem hiába hangoztatnak váltig a jelenkor szociológusai. Az új morálkódex értékes szakaszát alkothatná Deiphobe könyvecskéje. Keményen vádol: „Ha zsarnokaivá akartok lenni . . . valljátok nyíltan ellenséges mivoltotokat. De ne zavarjátok meg lelkiismeretét és ítélőképességét álnok szeretettel. Hízelgő barátsággal ne tegyétek az engedelmességet szeretetének kötelességévé!” Kegyetlen tud lenni a konvencióktól vezetett szülővel szemben, de lágy tapintat fogja el a gyermekszobában a gyermektragédiák e nagy megértőjét. „Ha gyermeked” — írja többek közt — „kedveli a csöndet és egyedüllétet, a magába merülést, mintegy fölfedező útra megy saját énjét megismerni: ne vonszold ki magányából magadhoz. Ne erőszakold ki az élet külső benyomásainak zavaró hatáskörébe. Nem szabad kedvét és erejét elvesztenie attól, hogy saját lelkének szavára hallgat. Tudnia kell mindig az útirányt, mely önmagába vezet vissza. És ha gyermekednek nincs hajlama az önmagát fölfedező útra, csak ki, ki, mint a bugyogó forrás, mely frissen szökel hegyen-völgyön keresztül: akkor csak hagyd őt bugyogni, forrni, előre törni.” Nem helyeselhetjük D. nézetét arra nézve, hogy a gyermek nevelését kizárólag az anyára bízná. Biztos, hogy az anya megfigyelése pontosabb, behatóbb lehet és hogy a széthúzó nevelés fölötte ártalmas. A szülőknek eltérő nézeteiket egymás közt kell kiegyenlíteniök, hogy vezetésük főútirányában egyező legyen. De ép a női és férfi természet különszerűsége, két különböző egyéniség hatása, két ember éles megfigyelésének összegeződése irányíthatja jótékonyan a fiatal lelket. Félreértéshez vezethet az oly túlzása a kifejezésnek, mint pl. hogy „a gyermeknek engedelmes cselédje lenni: ebből áll a szülői viszony lényege.” Csak tudjunk igaz barátai lenni!
310
Néhol túlságosan ismétel, másrészt nem öleli fel a kérdést a maga teljességében. De ez nem is célja. Aki végig tudja kísérni gondolatmenetében, nem szorul többre. Aki megértette, hogy mit tesz az: „Sokat, sokat hallgatni. Hallgatni és megfigyelni. Némán cselekedni.” N. M. A mérések elmélete. (Edward Minden emberi tudás közül legponL. Thorndike: An introduction to tosabb, mert a legabsztraktabb, the theory of mental and social a matematikai tudás; és minél jobban measurements. New-York, The megközelíti ezt valamely más emberi Science Press.) tudás, annál tökéletesebbnek mondható, mivel épen a pontosság foka az, amellyel a tudás tökéletességét mérhetjük. A matematika csak ott használható, ahol quantitativ, mennyiségi megállapításokról van szó. Kérdés tehát, hogy lehetséges-e az emberi és társadalmi tények quantitativ mérése? Ugylátszik, hogy lehet. Megtudjuk mérni, hogy A jobban tud számolni, mint B, valamint, hogy egy munkás átlagkeresete nagyobb Francia-, mint Magyarországon és mind a két tényt ki tudjuk fejezni számadatokban. Azonban eredményünket nem kapjuk meg oly egyszerűen e tények nagy komplexitása miatt és gyakran helyes eredménynek gondoljuk azt, ami valójában hamis. Ezért roppant fontos, hogy helyesek legyenek módszereink, melyekkel dolgozunk és hogy teljesen tisztában legyünk azok felhasználási módjaival. Fontos nemcsak azért, hogy velők helyes eredményeket érjünk el, hanem azért is, hogy mások elért eredményeit kritikailag megbecsülhessük. Szerzőnk különösen az utóbbira gondolt, midőn azt tűzte ki könyve céljául, hogy bevezesse a tanulót az egyéni és társadalmi mérések elméletébe és ellássa oly ismerettel és gyakorlattal, hogy kritikailag követhesse a quantitativ bizonyításokat és megítélhesse azok horderejét. S munkája tényleg nagyon jó e célra. Megismerteti az olvasót a statisztika módszereivel, az elvekkel, melyeken azok felépülnek és mindig ad elég sok alkalmazást arra, hogy egy kissé bepillanthassunk abba a titkos műhelybe, ahol a „nagy számok” készülnek. Az elvekkel kezdi. Minden méréshez e három szükséges: az, amit mérünk, mi, akik mérünk és egy mértékegység, amivel mérünk. A két előbbi tárgyalása nem tartozik e gondolatkörbe s így csak a mértékegység az, amivel foglalkoznunk kell. A mértékegységnek a mért dolog sajátságaihoz kell alkalmazkodni, ezért e sajátságok fogják megszabni ama követelményeket, melyeknek meg kell felelnie. Szerzőnk főképen e kettőt állítja fel ily alapvető követelménykép: 1. az egység megválasztásánál minden egyéni vélemény háttérbe szoríttassék, 2. csak azok a dolgok vétessenek egyenlőknek, melyek egymással anélkül felcserélhetők, hogy ez a csere a célzott eredményben változást idézne elő. Nagy tévedések forrása az is, hogy gyakran nem vesszük tekintetbe, hogy habár összemérhetők is egységeink, ritkán kezdődnek ugyanazon zérópontnál. A zérópontok, melyektől a jóság, szellemi képességek stb. mennyiségét számítjuk, nagyon ingadozók. Nincs
311 abszolút zérópont olyan értelemben, mint a fizikai tudományokban. Mert p. o. két kiló kétszerese az egy kilónak nemcsak abban az értelemben, hogy az utóbbiból kettő szükséges az előbbi helyettesítésére, hanem abban az értelemben is, hogy a két kiló a súlyok skáláján kétszer oly messze távolt jelez a zéróponttól, mint az egy kiló. Két észrevevő képesség között, melyek közül az egyik csak 10 A-t, míg a másik 20 A-t vesz észre egy különböző nagy betűkkel beírt lapon, létesíthető az egy kiló — két kilóval párhuzamos összehasonlítás; azonban csak az első értelemben, a másodikban nem, mivel nincs zérópont, ahonnan számítani kezdhetnénk az észrevevő képességet, mert lehetséges annál kisebb észrevevő képesség is, mely már egyetlen A-t sem vesz észre. Ennek tekintetbe nem vétele ily abszurd számításokhoz vezethet: Péter 10 kilóval nyom többet, mint 60 kiló; Pál 2 kilóval nyom többet, mint 60 kiló; tehát Péter ötször oly nehéz, mint Pál. De nemcsak választott egységgel, hanem viszonylagos helyzettel is lehet mérni. A mérendőket a mért tulajdonság változása szerint rendezzük és az e sorban elfoglalt viszonylagos helyzet ép oly biztos és határozott eredményt fog adni, mintha választott egységgel mérünk. De szükséges, hogy a sor ne egyéni előítéletek szerint rendeztessék és hogy az általános hibák is, melyeket a mindenkivel közös előítéletek, a kor előítéletei okoznak, lehetőleg elkerültessenek. Ez pedig történik azáltal, hogy épen annyi hiba van az egyik oldalon, mint a másikon, úgy, hogy végeredményben kiegyenlítik egymást. S minél részletesebb legyen a sorozat, mivel annál pontosabb lesz az eredmény, kisebb lévén a hibahatár. A viszonylagos helyzettel való mérésre igen nagy szükség van a szellemi jellemvonások mérésénél, mert igen sokszor a mértékegységgel való mérés lehetetlen. A statisztikában mérünk egyént és csoportot. Mérjük az egyén jellemvonásait, képességeit. Azonban rendesen az egyéni mérések célja nem önmaguk, hanem csoportokról mérések szerzése. A mérés szabályai mindkettőre nézve ugyanazok. A jellemvonások és képességek változók, amit a mérésnél semmiesetre sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az összeadások mennyisége, melyet valaki egy perc alatt végezni képes, igen különböző lehet, aszerint, hogy mily időpontokban végezzük a méréseket. Ezért az ily jellemvonások mérésére nem elég egy ábra, mint ahogyan egy állandó mennyiség mérésére elegendő, hanem annyi különböző ábra kell, ahányféleképen változik a dolog, vagy matematikusabban kifejezve, ahány változás. Minthogy valaki összeadhat most 20, majd 21, majd ismét csak 19 számot egy perc alatt, az illető összeadási kényességét a számok egyike sem fogja mérni, sem pedig átlaguk, hanem csak akkor kapunk róla pontos eredményt, ha megállapítjuk, hogy az esetek ennyi és ennyi százalékában 20, az esetek ennyi és ennyi százalékában 21 stb. számot képes összeadni. Egy változó mennyiség mérése tehát csak úgy történhetik pontosan, hogy vesszük a megjelenő különböző mennyiségek sorozatát és megállapítjuk mindegyik mellé, hogy hányszor jelent meg. Egy ilyen sorozatot és megállapítást együtt neveznek egy jellemvonás gyakori-
312 sági táblájának (table of frequencies) vagy elosztásának. A gyakorisági táblákat rendesen diagram alakjában szemléltetik, melyben a vízszintes vonalon lévő távolságok ábrázolják a különböző mennyiségeket, a reájuk emelt oszlopok magasságai pedig gyakoriságukat. A csoportok jellemvonásainak és képességeinek mértékét rendesen úgy állapítják meg, hogy veszik az azt alkotó egyének mértékeinek középértékét. Azonban ez nem fog helyes eredményt adni; az igazi mértéket itt is csak a gyakorisági tábla fogja szolgáltatni, mert bármely A jellemvonás egy X csoportban egy változó mennyiség, melyet csak a csoport összes egyéneiben talált jellemvonás különböző fokainak sorozata, megjelenési számuk megállapításával, fog pontosan megadni. A csoportnál legtöbb esetben a központi tendenciát mérjük, mely felé a jellemvonás leginkább irányul s ez esetben az egyes egyének mértékeiből mindig elég egynéhányat vennünk, mert a hibák, melyeket ezáltal elkövetünk, a sok egyénnél kiegyenlítik egymást. Ha csoportokat mérünk vagy hasonlítunk össze valamely jellemvonás vagy képesség szempontjából, gyakran megesik, hogy a gyakorisági tábla nagyjából minden csoportra nézve egyezik, mivel a statisztikai átlag igen gyakran egy valóságos központi tendenciát képvisel. Ily esetben két diagrammal felrajzolhatjuk az összes csoportra a jellemvonás mértékét: az egyik diagram megadja az általános tendenciát, a másik pedig az ettől való eltéréseket. Ezeket az általános elveket adja szerzőnk a statisztikai mérések mikéntjére. A könyv többi részében előadja a mérések különböző módszereit és a matematikai formulákat, melyek szerint a mérések eredményeinek kiszámítása történik. D.
Könyvszemle. Hektor Zoccoli: Die Anarchic Ihre Verkünder. Ihre Ideen. Ihre Taten. Versuch einer systematischen und kritischen Übersicht, sowie einer ethischen Beurteilung. Autorisierte Übersetzung· aus dem Italienischen von Siegfried Nacht. Leipzig und Amsterdam, 1908. Maas & Van Suchtelen. A német fordító ezzel az ajánlással vezeti be a könyvet: „E könyv sajátossága, jellemzetessége és kiválósága nemcsak abban áll, hogy sokkal több, mint az egyes elmélkedők és agitátorok tanainak élettelen előadása; nemcsak abban, hogy első ízben vázolja nagy vonásokban az anarchia megjelenését minden oldalú fejlődésével és kialakulásával a proletariátus anonym tömegében, valamint előadja gyakorlati tevékenységét, életét és működését, hanem abban is, hogy a szerző, aki nem veszi fel magára a „pártatlanság” képmutató, mert lehetetlen álarcát, hanem mindjárt kezdetben és a kötet majdnem minden lapján magát az anarchizmus határozott ellenfelének jelenti ki — mégis képes volt ezt a művet oly módon összeállítani, a mozgalom elméleteit és tetteit oly tudományos őszinteséggel vázolni, hogy egy anarchista jó lélekkel vállalkozhatott a mű német kiadására és lefordítására”. A 616 oldalas kötet tényleg rendkívül gazdag adattár mindenki számára akit az anachista elmélet és gyakorlat érdekel.
313 Az olvasó új és érdekes életrajzi és történeti adatokat is fog találni a nevezetesebb anarchistákra, különösen Bakuninra vonatkozólag. Albert Galloway Keller: Colonisation: a study of the founding of New Societies. Yale University, 1908. Giun & Co. Inkább a kérdés deskriptív és hisztorikus, semmint rendszeres szociológiai tárgyalása. Még e szempontból sem teljes. A modern kolonizáló népek közül csak a németekkel és olaszokkal foglalkozik a szerző. Ellenben adatokat találunk a kínai, föníciai, görög, római gyarmatosításokra vonatkozólag. Barret Wendell: The privileged Classes. New-York, 1908. Charles Scribner's Sons. A könyv négy esszayt tartalmaz: 1. A kiváltságos osztályok. 2. Nemzeti babonánk. 3. Az amerikai forradalom. 4. A nevelésről. Inkább publicisztikai, semmint tudományos színezetű fejtegetések. Byron C. Mathews: Our irrational distribution of Wealth. New-York, 1908. Putnam. A könyv alapgondolata az, hogy míg a javak termelése nagy forradalmon ment keresztül, az eloszlás a régi maradt. Ezen a bajon csakis a köztulajdon segíthet. A tárgyalási mód mindenütt szigorúan közgazdasági. Colin A. Scott: Social Education. Boston, Giun & Co. Az újabb amerikai reformiskolák bírálata és a nevelés szociális vonatkozásainak kidomborítása. A tanulók saját maguk által organizált csoportjaira teszi a fősúlyt, melyekben a tanárok nem foglalnak helyet. Léon Poinsard: La production, le travail et le probléme social dans tous les pays au dèbut du XX e Siecle. Paris, Alcan, 1907. Két kötet. Szerző Le Play, monografikus módszerét követi, mely a normális munkáscsalád — a társadalmi sejtegyság — gazdasági és szociális viszonyait írja le. A családi csoportosulás két fő alakját különbözteti meg: 1. A patriarchális vagy kommunista családot. 2. A partikuláris vagy individualista családot. Ez a két csoport különböző fokozatban és keveredésben lép fel. A kifejezetten kommunisztikus csoporthoz tartoznak a kelet pásztor és fölműves népei; átmeneti állapotban vannak Ausztria-Magyarország, Görögország. Olaszország, Spanyolország, Portugália és a délamerikai államok. A vegyes típushoz tartozik Svájc Németország, Luxemburg, Franciaország, Belgium, Németalföld, Svédország, Dánia, Norvégia. A teljes, partikularista típust mutatja Anglia, az angol Délafrika, Kanada, Ausztrália és az Egyesült-Államok. Ezen szempontból és ezen sorrendben tárgyalja szerző a világ különböző államait. Kimutatni törekszik, hogy az egyes típusoknak minő társadalmi problémák felelnek meg. Paul Vinogradoff: English Society in the eleventh Century. Oxford, 1908. The Clarendon Press. A Growth of the Manor szerzője e könyvében két essayt ad: az egyik a kormánnyal és a társadalommal, a másik földművelő osztályokkal foglalkokozik. Anglia társadalmának a XI. században legfontosabb egysége a falú, mely világosan mutatja még a törzsrendszer jeleit. Szomszéd és rokon még azonos fogalmak. A normand hódítás által általánossá és kötelezővé tett feudális rendszer nem tudta megszüntetni a helyi kapcsolat döntő fontosságát.
314 Részletes vizsgálatok a földműves-életre vonatkozólag. A falu-rendszer sokkal általánosabb, mint a tanya-rendszer. A legfontosabb társadalmi szervezet a manor. Szerző öt típusát különbözteti meg ennek a földesúri jellegű organizációnak. Mindazonáltal az alapvető képlet mindvégig a falu maradt. A falu kollektíve van kötelezve a manor-ral szemben. Rajtuk épül fel később a városi élet is, melynek mezőgazdasági jellege kezdetben szembeszökő. Eme mezőgazdasági városok mellett egy más típusú városi élet is kifejlődik, melynek alapja a kereskedelmi csere. Georges Bourgin: La commune de Soissonset legroupe communal soissonnais. Bibliothéque de l'Ecole des Hautes-Etudes. Paris, 1908, Champion. Fontos adalék a városok keletkezésének problémájához. Soissons eredetére nézve mezőgazdasági jellegű: fallal körülvett nagy falú. A mesteremberek csak később jelentkeznek. A város itt se nem hivatásos kereskedők egyesítése, se nem ipari központ. Egy castrum-ból keletkezett, ahol a parasztok időszakonként kicserélték mezőgazdasági fölöslegeiket. A feudális hatalmak különbözősége és szétszóródottsága előmozdította a város fejlődését. Érdekes fejtegetések a nemzeti gazdálkodás kialakulására vonatkozólag, mely megtöri a középkori város izolált gazdasági fontosságát. Christian Cornélissen: Theorie du salaire et du travail salarié. Bibliothéque internationale d'Economie politique. Paris, 1908. Giard & Brière. A munkabérelméletek, mint az értékelméletek általában két alaptípusra vezethetők vissza: az egyik a termelési költségre, a másik a hasznosságra vagy a termelékenységre vezeti vissza a munka árát és értékét. Egyik elmélet sem fedi teljesen a valóságot. A tények azt mutatják, hogy a foglalkozási ágak szerint majd az egyik, majd a másik értékmérés az uralkodó. Minden munkabér a termelési költség és a hasznosság kettős hatása alatt áll. A nem kvalifikált munkásoknál a termelési költség a hatalmasabb faktor. Ezeknél a vas bértörvény megközelíti az igazságot. Ellenben a kvalifikált munkásoknál a szolgáltatott munka speciális használati értéke döntő. A munkamegosztás fejlődése azt eredményezi, hogy a munkabért egyre inkább a munka termelékenysége határozza meg szemben a munkás és családja fentartási költségeivel. Vannak különböző esetek is, ahol az említett két faktornak körülbelül egyenlő szerepe van. Szerző részletesen foglalkozik ama járulékos körülményekkel is, melyek e két tényezőt befolyásolják s a melyek politikai, technikai vagy társadalom-strukturális jellegűek. A munkabérre ható tények rendkívüli komplexitása ellenére szerző egy általános formulában konkludál, mely a határérték elmélet szellemében egy maximális és minimális határt állapít meg. Émile Vandervelde: Le socialisme agraire. Paris, 1908. Giard & Brière Szerző Anglia, Franciaország és Belgium mezőgazdasági tényeivel operál. A kapitalista átalakulás hatásait vizsgálva meg a mezőgazdaságra, szerző három kérdésre bontja a problémát: 1. milyen az arány a házi szükséglet kielégítésére és a piacra termelés között; 2. mennyiben ment végbe a tulajdon és a munka elválása; 3. minő a mezőgazdasági üzemek koncentrációja. Az első kérdésre válaszolva, szerző kimutatja a természeti gazdaság eltűnését. A paraszt távoli piacokra termel. A második kérdést illetőleg úgy látja, hogy az ipar vidékeken és a városok körül a parasztbirtok tűnőiéiben van, ellenben a mezőgazdasági vidékeken megmarad avagy csak nagyon lassan szorul vissza. A városi
315 és gazdag vidékeken a földbirtok felaprózódik, bérlő kezébe jut vagy jelzálogilag köttetik le, mikor a parasztbirtok csak önmaga árnyéka. A falusi és szegény vidékeken ellenben a saját üzemben művelt parasztbirtok a túlnyomó. A harmadik kérdés szerfölött vitatott. Szerző konstatálja, hogy mindhárom megvizsgált országban a nagy vállalatok inkább kevésbbé fejlődnek, mint a kicsinyek. De tudni kellene, ha vajon e jelenség okai átmenetiek-e avagy állandóak. Vandervelde sem Kautsky, sem David elméleteit nem fogadja el, hanem üzemi ágak szerint disztingvál. Az erdészetben, szőlőtermelésben és a szemtermelésben a nagy üzem az erősebb; a gyümölcs-, virág-, főzeléktermelésben ellenkezőleg áll a dolog. Minthogy pedig ezen utóbbi ágak a termelésnek csak csekély részét teszik ki, nagyban és egészben a nagyüzem a győztes. A nagyüzem lassú előrehaladásának így, szerző szerint, átmeneti okai vannak, melyeket a mezőgazdasági válságban (az új földek versenye folytán) a városok vonzóerejében, mely a falusi népséget gyérré teszi és a mezőgazdasági bérmunka nehézségeiben vél megtalálni. A mű második részében vizsgálatai eredményét a szocialista taktikára alkalmazza. Mi sem bizonyítja jobban tudományos munkamegosztásunk koldus állapotát, mint az a tény, hogy ez a nagyérdekű s minket gyakorlatilag is annyira izgató munka mindeddig észrevétlenül maradt agrártheoretikusaink körében. Reméljük, hogy e mulasztást pótolni fogják. W. D. Bliss: The New Encyclopedia of Social Reform, New-York, 1908. Funk & Wagnall. Az 1321 oldalas hatalmas kötet az elméleti és gyakorlati társadalomtudományok egész mezejét (az irodalomtörténettel együtt) felöleli alfabetikus sorrendben. A cikkek értéke igen különböző. Rendkívül alapos tanulmányok mellett, nagyon hézagosokat is vannak. A cikkek végén bibliográfiát is találunk különös tekintettel az angol irodalomra. Egészben véve nagyon hasznos és tanulságos gyűjtemény. A chilié Loria: Verso la giustizia sociale. Secondo Edizione. Milano, 1908. Societa editrice Libreria. Kritikai, gazdasági és szociológiai tanulmányok gyűjteménye. A kritikaiak olasz gondolkodók mellett Roscherrel, Laveleye-vel, Henry Gorge-al és Schmollerrel foglalkoznak. A gazdasági tanulmányok között vannak módszertaniak, egy érdekes kísérlet a művészet és az ipar összefüggéséről, az ipar topográfiájáról, a nemzetközi kereskedelemről, az arany diadaláról és a progresszív adóról. A szociológiai tanulmányok egyik csoportja a szocialista elméletekről szól, a másik tulajdonképeni szociológiai kérdésekről (organikus elmélet, anthroposzociológia, Herbert Spencer etc.). Egy befejező tanulmányban szerő érdekesen elmélkedik arról, ha vajon jobbak lettünk-e a fejlődéssel. Eugenio Rignano: Le matérialisme historique. Paris, 1908. Alcan. Ε kis füzetben szerző főleg az osztályharc tanával foglalkozik, melyet a történelmi materializmus középpontjának, a „történelem legfőbb törvényének” tekint. Szerző szerint ez a tan egy alapvető ellentmondásban szenved: minthogy az osztályharcnak fatalisztikus jelentőséget tulajdonit, kizárja azt, hogy az osztályok hathatós akcióval módosíthassák a társadalom fejlődését. Ennek ellenére ez irányt szerző „grandiózus kísérletnek” tekinti a társadalmi élet egységes törvények alá foglalására.
316 Ernest Van Bruyssel: La Vie Sociale. Bibliotheque de philosophic scientifique. Paris, 1908. Flammarion. A 396 oldalas könyv felöleli a család, a tulajdon, az emberi egyesülések, a vallás, a jog, a művészet, az irodalom, a tudományok, a közoktatás, a politikai eszmék fejlődését. A társadalmi fejlődést a régi semmitmondó séma szerint osztályozza: ókor, középkor, modern kor. Graham Wallas: Human Nature in politics. London, 1908. Archibald Constable. A politikai élet pszicho-szociológiai elemzése a gyakorlati tények megfigyelése alapján. Az érzelmek uralkodnak az eszmék, a szenvedély az ész felett és a frazeológia a tények tiszta összefüggése felett. A politikában legfontosabb az érzelmek szimbolizmusát ismerni. A tömegeket csak nevekkel és formulákkal lehet vezetni. Szóval a munka a politikai intellektualizmusnak gyakran érdekes és eredeti bírálata. Wilhelm Börner: Zeitgemässe Lebensfragen. Frankfurt a. M. 1908. Neuer Frankfurter Verlag. A kis füzet a technikai Aussen-Kultur veszedelmeiről szól és az ethikai Innen-Kultur-ra való átmenetet sürgeti. Az eszmény: a würdevolle, gerechte und sozialgesinnte Persönlichkeit. Friedrich Jodl: Wissenschaft und Religion. Frankfurt a. M. Neuer Frankfurter Verlag. A nagynevű bécsi filozófus egy előadása. Nagy vonásokban rajzolja a tudomány és a vallás közötti küzdelmet Galilei és Bruno óta. Elítéli a türelmetlen, az államügyész szerepét arrogáló dogmatikus vallást. Konklúziója: Isten nem egy realitás, hanem egy feladat, nem valami kész, hanem valami fejlődő. „Csak az eszménynélküli ember az igazi atheista; és az ember, akinek nincs hite a maga és faja tökéletesedésében, az igazi hitetlen.” Davis Trietsch: Die Orient-Wirren. Der Umschwung der Dinge im Orient, seine Vorgeschichte, jetziger Stand und Probleme der nächsten Zeit. Frankfurt a. M. 1909. Neuer Frankfurter Verlag. Ez a füzet 26 oldalon tájékoztatni akarja az olvasót az egész kérdéssel és a vele összefüggő gazdasági és politikai problémákkal. Ε célból összegyűjti a legfontosabb idevonatkozó történeti adatokat, táblázatokban csoportosítja a balkánországok statisztikai felvételeit, végül tömören megjelöli a ma aktuális politikai kérdéseket. (A keleti vasút, a Dardanella-kérdés, az osztrák árúk bojkottja, osztrák kereskedelem Törökországgal, Ausztria és Törökország, a krétai kérdés, a nagy-szerb aspirációk, a szerb területi követelmények, a macedónkérdés, a török-bolgár tárgyalások, új török politika stb. Három térképvázlat megkönnyíti az áttekintést. Thallóczy Lajos:
Bosnyák és szerb élet- s nemzedékrajzi tanulmányok. Budapest, 1909. Franklin. „Jelen kötet — bővített formában — a „Turul”-ban, a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság folyóirata 1907-1908-iki évfolyamaiban közölt azon tanulmányokat tartalmazza, melyek a bosnyák és szerb középkori történelem geneológiai, heraldikai és biográfiai egyes főbb vonatkozásait tárgyalják. Ε tanulmányokat igazoló anyagként kiegészíti a szöveghez járuló Okleveles Függelék, melyben legnagyobbrészt eleddig ismeretlen anyagot bocsátunk közre.”
317 S. K. Ratcliffe: Aspects of the social movement in India. The Sociological Reviev, 1908. Oktober. A szociális mozgalom Indiában az önkormányzat követelésében áll, valamint törekvésekben a katonai terhek és az adók leszállítására, a közigazgatás és bíráskodás elválasztására, nagyobbszámú indián alkalmaztatására az angol közigazgatásban. Szerző pártolja az autonómia eszméjét. W. L. George: France in the twentieth Century. New-York, 1909. John Lane Company. Az angol szerző élete egy jó részét Franciaországban töltötte s azt hiszi, hogy heimatlos volta kritikája objektivitását biztosítani fogja. A fontosabb fejezetek: forradalmi szellem; köztársaság; alkotmány; alkotmány és kormány; reakció; egyház és állam; szocializmus; trade-unionizmus és kooperáció; kereskedelem és gyarmat; Franciaország a nemzetek között; születési arányszám; nevelés; dráma; a francia asszony; házasság; erkölcsiség; érdekes összehasonlítások angol és francia intézmények és szokások között. Scotus Viator: Racial Problems in Hungary. London, 1908. Archibald Conttable & Co. A hatalmas 528 oldalas kötet a magyarországi nemzetiségi kérdésnek van szentelve és szerző művét kissé furcsa címzéssel A hungar nemzetnek ajánlja. Jelmondata: on peut subir le droit du plus fort; on ne le reconnait pas tájékoztat szerző alapfelfogásáról. Erkölcsi komolysága s tudományos jóhiszeműsége kétségtelen. Soha még magyar szerző sem nyúlt e kérdéshez az adatok és irodalmi utalások ekkora tömegével. Szép illusztrációk és egy térkép az idegen olvasóhoz közelebb hozzák a problémát. Szerző magyarul is megtanult s így megszerezte a leghatalmasabb eszközt a tisztánlátásra. A magyar sajtó vagy megrágalmazta vagy gyáván agyonhallgatta szerzőt. Mi kimerítően fogunk vele foglalkozni, azzal a tisztelettel és alapossággal, mely az ilyen igazságra törekvő munkát megilleti. Kún József: Nép, nemzet, nemzetiség. Budapest, 1908. Franklin. A kérdésnek inkább irodalomtörténeti és közjogi fejtegetése. Bár a tanulmány a szavak logikai distinkcióján alapszik, még e tekintetben sem jut ellentmondás nélküli eredményre, mikor a nyelv kritériumát a nemzetiség fogalmából törli, holott külön nyelv nélkül nincs nemzetiség, ami nem jelenti azt, hogy a közös államiság tudata erősebb lehet, mint a külön nyelvben nyilvánuló nemzetiségi kohézió. A jobbára ideológiai fejtegetések nélkülözik a mélyebb gazdasági- és tömegpszichológiai alapokat, azért következtetései a politikai fejlődés szempontjából többnyire felszínesek. Pl. szerinte az önkormányzati elv a nemzetiségi kérdésben nálunk csődöt mondott, mivel a liberális nemzetiségi törvény nem tudott békét csinálni. Hogy ezt a törvényt soha végre nem hajtották s hogy az egyéni szabadság politikája helyett állandóan osztályuralmi erőszakoskodás folyt, erről szerző mit sem tud szelíd definíciói s eszmei elemzései közepette. Ennek ellenére irodalmi tájékozottsága dicséretes és hasznos. Középajtai Barna Endre: Románia nemzetiségi politikája és az oláhajkú magyar polgárok. Kolozsvár, 1908. Az Emke kiadása. Szerző kimutatni törekszik, hogy Romániában is van nemzetiségi kérdés, s vele szemben a román kormány még erőszakosabb és sovinisztább politikát folytat, mint a magyar állam az ő nemzetiségeivel szemben. Az összes
318 r. kath. alattvalókat, valamint az osztrák-magyar r. kath. alattvalók túlnyomó többségét, sőt még a zsidókét magyarnak véve, 174.534 magyart számlál Romániában. Nyilvánvaló, hogy ez a számvetés teljesen önkényes s még ha igaz volna is, a számarányok megoszlása olyan, hogy mi következtetést sem lehet belőle vonni a magyarországi nemzetiségi politikára. Mindazonáltal s a rikító színezés mellett is kitűnik a könyvből annyi tanulság, hogy a soviniszta érzelmek Romániában is erősek s a faji összetartozás érzése élénk a magyarországi és romániai románok között. Pikler J. Gyula: Orvosi emlékeimből. Budapest, 1909. Singer és Wolfner. Színes, eleven és érdekes följegyzések, melyek élesen világítják meg társadalmi és közegészségügyi állapotainkat. Bővebben visszatérünk reájuk.
Társadalomtudományi Társaság. Az 1909. január hó 30-án tartott ülésen Michels tanár előadásához, melyet jelen számunkban egész terjedelmében közlünk, a következő vita fűződött: Dr. Kohlbach Bertalan: Az idő előrehaladottabb, semhogy összes megjegyzéseimet előadhatnám az imént elhangzott előadásra vonatkozólag. Megszoktuk e társadalomtudományi társaságban, hogy első sorban mindent tisztán és világosan lássunk. Rendkívül sok tanulságos dolgot hallottunk itt, melyekről nem mindig szerezhetünk tudomást, habár Magyarországon fölvehetjük a tudományos küzdelmet nyugati szomszédainkkal. Úgy találtam, hogy egyes fogalmak nem fedték egymást teljesen az előadásban. Szó volt a nemzetről és az előadó úr úgy nyilatkozott, hogy rendkívül nehéz szavakba foglalni, definiálni, mi a nemzet. Elfogadtuk, hogy a nyelv magában még nem teszi a nemzetet. De a hajszínről, koponyaalkatról mindeddig csak mint faji és sohasem mint nemzeti ismertetőjelekről hallottam. Hasonló kisebb ellentmondást láttam, mikor a burzsoázia és proletariátus közti ellentétről volt szó. Mikor idejöttem, biztosra vettem, hogy a polgári osztályok pszichológiájáról lesz szó, a nemesség és tradicionális elem kivételével. Ám azt hallottam, a burzsoáziához tartozik mindaz, aki munkáltató és nem munkavállaló. Ez az álláspont nagyon tetszett nekem és meg is nyert. De szerettem volna látni, ha e fogalmak mindig precíze szem előtt tartattak volna. Azonban nem volt így. Végül még egy megjegyzést. Mi itt nem vagyunk Ausztriában, nem vagyunk osztrák-magyarok. Ha nevetségesnek tűnik fel Önöknek, én, aki e Társaságnak is tagja vagyok, büszke vagyok rá, hogy itt ilyesmire is ügyelünk. Nem oktatás céljából történik ez. Maga az előadó kifejezte, hogy a mi viszonyainkat nem ismeri, s ezért természetesen nem is beszél róluk; de felvilágosításokat szívesen fogad a mi viszonyainkról. Azt hiszem tehát, hogy előadónk nem veszi rossz néven azt a kis felvilágosítást, hogy osztrák-magyar nemzet nincs. Ami nagy egészében illeti az előadást, mindnyájunk tetszését megnyerte, és különösen tetszett a burzsoázia hármas osztályozása. A legnagyobb gyönyörűséggel hallgattuk az előadó szavait és nagy köszönettel tartozunk neki a nyújtott élvezetért. Michels professzor: Engedjék meg, hogy csak egészen kevés szót fűzzek a kifogásokhoz. Ami azt illeti, hogy van-e osztrák-magyar nemzet, utalok arra,
319 hogy a vulgáris értelemben vett nemzetet egyáltalán tagadom; annál is inkább, amikor olyan faj- és nyelvkeverékkel állunk szemben, mint itt. Mint államfogalom pedig Ausztria-Magyarország még sem választható el úgy, amint az előttem szólt űr nyilván föltételezi. Bizonyos, hogy Magyarországnak külön közigazgatása és alkotmánya van. De a világforgalomban Ausztria-Magyarország oszthatatlan fogalom. Ha Ausztria háborút viselne Itália ellen, Magyarország katonáinak is részt kellene abban venni, miután a legfőbb hadúr egy a két országban. Itt sem azt keresem, vajon örvendetes-e ez a tény avagy nem, hanem egyszerűen megállapítom alapvonalaiban, hogy később azután megmagyarázhassam. Egyébként a nemzet kérdését egyáltalán nem azért tettem föl, hogy megoldjam; csupán azért hoztam felszínre, hogy a probléma nehézségeire rámutassak és idő hiányában meg sem kíséreltem a kérdés megoldását, minthogy rendkívül komplikált. Csak óvni akartam Önöket attól, hogy túlkönynyedén, kész ítéletekkel, vagy általános előítéletekkel közelítsék meg a nemzet és általában történelmi emberi agregatumok vagy teleologikus szervezetek kérdését. Ez volt nálam az egyetlen motívum. Végül, hogy a nemességet a burzsoáziához számítom. Természetesen tudom, hogy érdekellentét áll fönn a város és a falu, az ingó és ingatlan tőke közt. De ezek az elemek csak alfelosztásai ugyanazon osztálynak, annak az osztálynak, melynek birtokában vannak a szerszámok és a termelőeszközök, álljanak azok földből vagy gépből. Természetesen ama elemek között gazdasági ellentétek állhatnak elő. De a nagy modern osztályharcok magasabb szempontjából tekintve őket: nemesség, nagybirtok és polgárság kétségtelenül összetartoznak. Persze a nemesség néha különbnek tartja magát, mint a polgárságot és a polgárság gyakran ellenséget lát a nemességben. Mégis a történelem minden döntő pillanatában közös alapvető érdekeik öntudatára jutnak, az egyensúly helyre áll és a nemesség és a polgárság együtt jár. Ez nem szeszélyből történik, ez nem valami politikai vagy társadalmi vegyes házasság, hanem a gazdasági ösztön kényszeríti őket e szövetségre. És ez az ösztön annál hatalmasabb lesz, minél inkább megérik ellenfelük, a bérmunkásság, politikai öntudat. Csak ezt a néhány szót akartam mondani.
A február hó 22-én tartott ülésen dr. Szende Pál tartott előadást Iparpolitikánk reformjának alapelvei címen, melynek kivonatát szemlénk következő számában közöljük.
A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be.* Pierre Janet: Les Neuroses, Flammarion, 1909.
Paris,
Kende Ferenc Petőfi világnézete. és Budapest, Gömöri Gyula: Világosság, 1908. Mercator: A bankkérdés. Budapest, Ráth Mór. 1909.
Budapest, Lample Magyar Könyvtár, 1901
Porzsolt Kálmán: Reformpolitika. Politikai és szociális munkaprogramm. Budapest, Légrády testvérek, 1909. Kaszás Raimund: Az állati lélek. Budapest, Lampel, 1909. Aszlányi Dezső: Életünk és nemünk. Az összes nemi problémák megfejtése. Budapest, Modern Irodalom kiadása, 1909. A. Loria: La sintesi economica. Torino, Fratelli Bocca, 1909. Rudyard Kipling: Ujabb Dsungli történetek. Fordította Békési Gyula. Bacsányi János: Válogatott költeményei. Falkay: Egy tengerésztiszt naplófából. Magyar Győző: Kossuth Lajos élete. Molnár Ferenc: Pesti Erkölcsök. Ibsen Henrik: Nóra. Fordította Szász Zsombor. Oláh Gábor: Gondolatok felhőfutása. Debrecen, szabad kir. város könyvnyomdavállalata, 1909.
Szendrői József: Margitvirágok. Budapest, Benkő, 1908. Ereky István: Tanulmányok a vármegyei önkormányzat köréből. Budapest, Grill, 1908. Fényes Samu: A Bálvány. Rapszódiák. Budapest, Deutsch & Tsa. 1909. Bernát István: Keresztyén lélek. Budapest, Stephaneum, 1909. Hermann Antal: Néhány szó az egykéhez. A somogymegyei egykebizottság megalakulása alkalmából. Kaposvár. 1909. Alföldy Ede: Bírói gyakorlatunk magánjogi szabályai. Budapest, Grill, 1909. Georges Narrat: Milieux Libres. Quelques essais contemporains de vie communiste en France. Paris, Alcan, 1909. Koller István: Világfelfogásunk. Beszterce, 1909. Theodor Barth: Liberalismus und Sozialdemokratie. Berlin, Concordia, 1908. Tamás Károly: Iskolaügyünk újjászervezésének alapkövetelményei. Besztercze, 1909. Edouard Driault: La Question d'Orient depuis ses origines jusqu'á nos jours. Preface de M. Gabriel Monod. Quatriéme edition refondue. Paris, Alcan. 1909. Kozma Lajos: Ex librisei. Kiadja A „Ház”. Budapest, 1909.
* Eme munkák közül azokra, melyek szemlénket közelebbről érdeklik, még visszatérünk.
