antal imre • pami
Antal Imre
Pami Emlékek, élmények, kalandok
Második, bővített kiadás ISBN 963 00 2521 3
„AZ” IMRE Igen, így, csupa nagybetűvel tudok csak róla beszélni. Hosszú-hosszú pályafutásom során rengeteg közös műsorban szerepeltünk együtt, és – neki köszönhetően – kivétel nélkül a legkitűnőbb hangulatban. Az ő társaságában senki nem lehetett fáradt. Bármilyen megerőltető munkáról volt is szó, olyan nem fordulhatott elő, hogy egy-két viccel ne vidítson fel bennünket. A mai napig nem tudom elképzelni, honnan varázsolta elő állandóan az éppen odaillő poénokat. A közelmúltban, egy önálló estemen, mint meghívott vendég ő is megtisztelt személyes jelenlétével. Talán mondanom sem kell, mekkora szeretet vette körül. Mindenki kereste a lehetőséget, hogy ha csak egy-két mondat erejéig is, de szót válthasson vele. Igen, ezt nevezik felhőtlen népszerűségnek. De nehogy azt higgye a Kedves Olvasó, hogy kollégáink közül bárki szakmailag féltékeny lenne rá. Ellenkezőleg. Minket ugyanúgy felvidít, megnevettet, mint Önöket. Soha, senkitől nem hallottam, hogy valamiért haragudott volna rá. Ez is az ő egyéniségének titka. Varázsa alól senki nem szabadulhat, aki a közelébe kerül. Ez szinte mindannyiunkra érvényes szabály vele kapcsolatban. Azért nekem van valamim, ami csak rám vonatkozik. Amikor a tévében, rádióban, esetleg személyesen találkozom vele, vagy akár csak olvasok róla valamit, ez az emlék mindig eszembe jut. 1967 egyik téli szombatjának éjjelén, fellépésem után betévedtem a Fiatal Művészek Klubjába. Imre egy híres színészházaspárral meg egy kimondhatatlanul gyönyörű lánnyal biliárdozott. Kértem, hozzon össze valahogy a hölggyel. Ez azonnal meg is történt, méghozzá milyen szinten! Imrus mesélt, viccelődött, sztorizott, addig szórakoztatott minket, amíg… Hogy meddig? A biliárd-bajnoknő azóta is
3
örök szerelmem, feleségem, aki megajándékozott a világ legnagyobb csodájával, a fiammal. Ebből is láthatják: amibe egyszer Imi belekezd, abból csak jó dolog sülhet ki. Hát ha még be is fejezi, akárcsak ezt a könyvet. Kedves Olvasó! Fogadja és olvassa szeretettel Imikénk – ki tudja, hányadik – nagyszerű alkotását. Kívánom, szerezzen Önnek annyi örömet, mint nekem AZ IMRE, e nagyszerű ember és zseniális komikus barátsága. Amire legalább annyira büszke vagyok, mint hogy a „Pami” második kiadását én ajánlhatom megtisztelő figyelmükbe. Aradszky László
4
Ezerkilencszáznyolcvannyolc iszonyú karácsonyán kezdem róni ezeket a sorokat… Nyilván felkapod a fejed, Kedves Olvasó. Lehet iszonyú a szeretet és a béke ünnepe? Lehet! Lehet iszonyatos a családi fészek meghittségének, melegének ünnepe? Lehet! Pedig itt áll a mennyezetig érő, illatozó fenyő, csillognak-villognak rajta a díszek, a szaloncukorkák, de ez a fenyő már nem olyan, mint az eddig voltak. És már soha többé nem is lesz olyan. A szenteste vacsorájának első fogása még az eddig megszokott töltött káposzta volt, de ezt az ételt már csak a mélyhűtő őrizte meg, ez sem lesz többé. Gyertyagyújtáskor nem a „Mennyből az angyal” csendült föl, hanem Mozart Requiemje. 1988 átkozott évében elveszítettem azt az embert, akit már-már betegesen imádtam, aki nélkül elképzelhetetlennek tartottam az életem, s akiből felém is végtelen szeretet sugárzott. Édesanyám örökre itthagyott! Lám, leírom ezt a szörnyű tényt, de még mindig nem tudom felfogni, minden idegszálam, agysejtem tiltakozik. Sajnos, hiába… Ha visszagondolok, gyerekkorom óta rettegtem ettől a pillanattól. Kisfiú voltam még – hat-hétéves –, mikor egy este, már lámpaoltás után, a sötétben várva az elalvásra, vakító fényességgel és könyörtelenül villant bele az agyamba: minden ember halandó! Ekkor értettem meg, hogy ez még az általam legjobban szeretett emberekre is vonatkozik! Iszonyatos volt a fölismerés, s azt is megértettem, hogy nincs mit tenni! Hosszú és keserves zokogás után aludtam csak el. Itt ülök hát a fenyő mellett, de a lelkemen tátongó sebre csak a vigasztalhatatlan bánat és szomorúság hava hulldogál. Ülök és emlékezem. Az egykori örömök és bánatok káoszát megpróbálom rendbe szedni, papírra vetni. Nem én akartam ezt, de ígéretet, sőt fogadalmat tettem Neki, hogy ezt megteszem. Hozzálátok hát kötelességem teljesítéséhez.
5
Rögtön az elején tisztáznunk kell e kötet címét: „Pami”. Kedves Olvasó, ne keresd e szót a magyar nyelv értelmező szótáraiban, tájszavak gyűjteményeiben, sehol sem találod. Ennek a szónak nincsenek gyökerei sem a nyelvújításban, sem másutt. Ezt a szót, ezt a becenevet a végtelen anyai szeretet alkotta egyetlen, imádott fiacskájának megszólítására. Eredetileg ikerszó volt: Pimi-pami, de az idők múlásával a második tag önállósult, maradt a Pami, sőt Pamikám. Most – fogadalmamhoz híven – szeretném elmesélni Pami történetét Neked, Kedves Olvasó, ha érdekel, és ha nem untatlak. Annál is inkább, mert Édesanyámmal együtt Pami is eltűnt, nincs többé. Senkit sem becéznek ezután Paminak – ne is tegyék! –, mert ez az Ő privilégiuma volt. Pami már csupán a matrikulába bejegyzett polgári nevét fogja használni: Antal Imre, mert Pami én voltam, jóval túl életem felén is… Bízva abban, hogy a meséléshez lesz elegendő erőm, köszöntelek, Kedves Olvasó, úgy is, mint a néhai Pami
6
Ezerkilencszázharmincöt július 30-án este egy fiatalasszony vajúdott a hódmezővásárhelyi Városi Közkórház szülész-nőgyógyász osztályán. Az eseményeket, fejleményeket maga a nagy tudású, éppen ezért köztiszteletben álló Horváth főorvos úr figyelte. A dolog nem látszott könnyűnek. Egyelőre azonban várakozott a műszeres beavatkozással. De nemcsak az orvosi stáb várakozott, hanem két nagy család aprajanagyja is. Egyrészt a leendő kismama családja határtalan izgalommal. A szülők, tekintetes Faragó Sándor református néptanító és neje, Daru Ilona, valamint a vajúdó asszonyka hét testvére és azok házastársai is. A fokozott aggodalom érthető volt, hiszen a szülőszobában a legkisebb Faragó gyerek jajgatott, a család kedvence: Erzsike. Másrészt az izzadó tenyerű és az ilyenkor természetes kétségbeesett tehetetlenség állapotában vergődő ifjú és leendő apa családja, az Antal család. Antal László boltvezető és neje, Nagygyörgy Rozália, továbbá négy testvér és azok családja is. Nem csoda, ugyanis a szülőszoba előterében a legkisebb Antal gyerek téblábolt: Imre. Teltek az órák, éjfél is elmúlt, a fájdalmak már szinte elviselhetetlenek voltak, de a baba még mindig nem akart megérkezni. A gyötrődésben már teljesen mindegy volt, fiú lesz-e vagy lány, mindenki azon imádkozott, hogy érjen már véget a szenvedés, s maradjon épen az édesanya és a baba is. Reggel fél hétkor Horváth főorvos úr döntött: segítenie kell a természetnek. Az ő áldásos beavatkozásának eredményeképpen hét órakor hatalmas csecsemősivalkodás jelezte: megjött a jövevény! Sivalkodott, mint minden újszülött, egyedül így tudván csak tiltakozni, hogy akarata ellenére erre a világra segítették. Baghi Katalin főnővér pár pillanat múlva lelkendezve jelentette az ifjú apának: „Tanító úr! Fiú!”
7
A babát bepólyálták, az édesanyja mellé fektették, amitől rögtön megnyugodott, és szuszogva kezdte meg kifürkészhetetlen életét a legkisebb Antal–Faragó unoka, aki a keresztségben ezt a nevet kapta: Imre. Faragó nagyapám eredetileg tetőács szeretett volna lenni. Akkoriban sokkal nagyobb becsülete volt a kétkezi munkának, mint manapság. Sokszor hallani: „Ha nem tanulsz, inasnak adlak.” Ami azt illeti, 1988-ban ez már nem számít ijesztésnek, hiszen szolgáltak már föl nekem egy magánkisiparos tetőács kacsalábon forgó villájának tetőteraszán ólomkristály pohárban Hennessy konyakot, de – hogy, hogy nem – hasonló élményben egyszer sem volt részem – egyébként vendégszerető – általános iskolai pedagógusok esetében. Vagy terasz nem volt, vagy kristály, vagy konyak. Ha őszintén ítélem meg a dolgot, az esetek száz százalékában egyik se volt! Meglódult mesélőkedvem elkanyarított anyai nagyapám történetétől. Nagytata – mert így szólítottuk – mint említettem, ács szeretett volna lenni, de egy baleset eltántorította őt eredeti szándékától. Az történt ugyanis, hogy munka közben leesett a tetőről, s eme sajnálatos esemény katartikus hatást váltott ki a lelkében. Feltételezem, hogy kacskaringósat káromkodott – lenyűgöző fantáziával és képteremtő erővel tudta cifrázni –, és érdeklődési köre a valamivel nyugalmasabb pedagógusi pálya felé fordult. Mindazonáltal a faipari tevékenységhez való vonzódása soha nem kisebbedett. Hallatlan gazdagon berendezett műhelye volt maga építette családi házának egyik mellékkamrájában, ahol kifogyhatatlan bőségben gyártott mindenfélét: etetőszéket az unokáknak, zsámolyt, kerti padot, sőt hatalmas velőscsontokból öblös hamutartókat, miegymást. Amikor érezte, hogy itt az ideje a családalapításnak, oltár elé vezette a nádszálkarcsú, szépséges Daru Ilonát, vagy ahogy ő sokszor nevezte: Ilkát. Hogyan ismerkedtek össze, csak gyaníthatom. Nagymama édesapja – az én egyik dédapám – ugyanis szintén tanító volt. Nagytata nyilván fölfigyelt az idősebb kolléga valóban nagyon szép, eladósorban lévő lányára, s „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”.
8
Nagymama számára bizonyára megváltás volt ez a frigy, mivel dédapám, felesége elhalálozása után újból nősült, s otthonába vezette a mesék gonosz mostoháját. Mint az elbeszélésekből tudom, áldott rossz asszony volt! Nagymamának ki kellett szolgálnia nála fiatalabb féltestvéreit, sokkal szegényebben öltöztették, más ételt kapott. Boldogan követte hát ifjú élete párját annak házába, a György utca 6. szám alá. A házat később átépítették, s ebben a formában ismerkedtem meg vele kisfiú koromban. A ház berendezése nem volt fényűző, de bizonyos polgári jólétről tanúskodott. Az „ebédlő”-ben hatalmas, kihúzható asztal, amely körül tízen is elfértek. Körülötte kényelmes támlásszékek. Irdatlan nagy pohárszék, ha úgy tetszik: tálaló. Benne a tányérok, poharak sokasága. (Ez a nagy pohárszék most szentendrei házikómban található. Márványlappal fedett alsó része most is tányérokat rejt, felső része önálló bárszekrény.) A tiktakkoló öreg falióra alatt pamlag, a falon két pipatórium. A spalettás ablakok fölött sárgaréz karnisok. Az egyik falnál Nagytata könyvespolca. Ezekre ontotta fényét a hatlángú bronzcsillár. A „háló”-ban fekhelyek, szekrények s egy nagyon szép szalongarnitúra, faragott, ovális asztallal, bordó plüssel bevont székek, kis pamlag, melynek karfáját faragott oroszlánfejek díszítették. Az egyik sarokban cserépkályha, melyet csak fával fűtöttek. Téli napokon imádtam nézni a parázs játékát a rácsos ajtón keresztül. Ebben a kályhában volt egy sütő is, amelyből majd’ mindig remek illatok jöttek: sült alma vagy piskóta. A konyha nem érdemel külön leírást, hatalmas, téglából épített tűzhely volt benne, no meg jókora munkaasztal. Hanem a kamra! Bödönben a zsír, a vaj. Szalonnák, kolbászok, sonkák lógtak egy rúdon. Befőttek özöne, s szilkékben a lekvárok. A padláson tárolták a gyümölcsöt, külön rács mögött, halmokban a dió, mogyoró, mandula. Hatalmas telken feküdt az L alakú épület. Az L betű hosszabb szárában volt a már emlegetett műhely, egy másik szoba s a „nyári konyha”. Ehhez csatlakoztak az állattartáshoz szükséges melléképületek, csirkeól, disznóól. A nagyra növő, szelíd-kék legényvirágok mögött szemérmeskedett a „budi”, amely igen sok szorongatott percben adott megkönnyebbü-
9
lést hozó enyhet. No persze, a fagyos téli hónapokban eme procedúra meglehetősen lerövidült, az ember igencsak iparkodott, nehogy dér lepje pucér alfelét. A vázolt kellemetlenségeket elkerülendő mégsem lehetett fürdőszobát építeni, mert a városban és környékén igen magas a talajvíz szintje, így a fürdővizet nem nyeli el a föld. De kit zavart ez? Nem is éreztünk semmi hiányt, ebbe születtünk-nőttünk bele. A házat körbefutotta egy szőlőlugas, ami alatt pompásan lehetett üldögélni, s Nagytata igen gazdag könyvtárának valamelyik példányát olvasgatni, vagy nézegetni a „Színházi Élet”, az „Új Idők” képes lapjait. Hatalmas diófa, rengeteg virág. Az előszoba ajtajánál csodálatos futórózsa kúszott föl a tetőre, s az egész házat körüllengte az igazi „otthon” nyugalma és biztonsága. Nagyon szerettem ezt a házat, amely azóta rég eltűnt lakóival együtt. Ha mostanában Vásárhelyen járok, elkerülöm a György utcát, maradjon meg emlékezetemben a régi ház. De visszatérve nagyszüleim történetéhez: megérkezett hát a György utcába az ifjú házaspár, s megkezdődött a családalapítás. No nem azonnal! A siker viszont elvitathatatlan volt. Említettem, milyen karcsú, törékeny volt Nagymama. Nagytata testi felépítése teljesen más volt. Nem akarok malackodni, s ezért természetesen nem a nemek közötti különbözőség testi jegyeire gondolok – bár ami azt illeti, ezen testi jegyek remekül ellátták rendelt funkciójukat –, hanem arra, hogy Nagytata tömzsi, erős ember volt. Ahogy jöttek a Faragó gyerekek, ki a mamára, ki a papára ütött. Érdekes még az is, hogy a nyolc gyerek közül négy fiú, a másik négy természetesen leány. Engedtessék meg, hogy leírjam a nevüket, hiszen annyira szerettem mindnyájukat: Mihály, Sándor, János, István, illetve Ilonka, Juliska, Margitka, Erzsike. Lám, azokban az időkben nem Tankrédok, Gasztonok, Imeldák és Klorindák láttak napvilágot kicsiny honunkban. Becsületes, jól becézhető magyar neveket kaptak a gyerekek. Nyolc gyerek. Nagy öröm, de nyilván nagy gond is. Én nem tudom, hogyan volt berendezve az az ántivilág, de lám, egy vidéki néptanító be-
10
csülettel felnevelte mind a nyolcat. Nem voltak rongyosak, éhesek. Sőt, Nagytata komolyan gyarapította a családi vagyonkát, csinos gyümölcsöst vásárolt, s méghozzá nem is egyet, hanem kettőt! Az egyik a „Paperében” volt, bár egyesek „Peperének” is hívták ezt a város melletti gyümölcsös részt, de efölött most ne nyissunk vitát. Én a Paperét ismertem. Csodálatos gyümölcsös volt. Meglehetősen nagy, 880 négyszögöl. Állt rajta egy kicsi házikó pirinyó tornáccal, a házban a kerti szerszámok. Rengeteg gyümölcs termett ott, cseresznye, meggy, szilva, barack, alma, körte, dió, mogyoró, ribizke, földieper, naspolya, egres. Ez utóbbit Vásárhelyen nem egresnek hívják, hanem így büszke. (Istenem, de régen nem ettem büszkelevest, büszkeszószt!) Elmondhatatlan gyönyörűség volt gyümölcsérés idején a fáról enni a húsos germesdorfi cseresznyét, sárgabarackot. Egy ilyen paperei kirándulás egésznapos volt, nem kapkodtunk. Vittünk magunkkal jó, vásárhelyi füstölt kolbászt, repedt héjú cipót, s a földből húztuk ki hozzá a zöldhagymát. Felséges volt! Aztán az ember leheveredett a selymes fűbe, figyelte a tücskök, szöcskék ugrándozását, a szitakötők cikázását vagy a gyümölcsöt dézsmáló sárgarigót, amelyik diadalmas füttyel nyugtázott egy-egy érett szemet. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára rigófüttyöt. Ha meg az eget nézem, fantáziaébresztő volt a felhők alakulását figyelni. Hol egy arc formázódott ki, hol egy hajó vagy kiscsirke. A Papere is, a másik gyümölcsös is szabad préda volt minden Faragó gyerek számára. Nagytata azért vette. A lehetőséggel senki nem élt vissza, irigykedés ismeretlen volt. Persze, Nagymama éléskamrája állandóan telve. És micsoda meggy-, illetve ribizlibort tudott csinálni! Egyszer ezzel szinte megmentette az életem, de erről később. Ott volt hát a nyolc gyerek, mindegyiknek ruha, cipő, élelem. És Nagytata nem lopott, nem csalt, egyszerűen becsülettel dolgozott. Igaz, volt egy képessége, amely igen jelentősen hozzájárult a háztartás gondjainak leküzdéséhez. Remek társasági ember volt. Könnyekig meg tudta nevettetni a hallgatóságát. Hívták is névnapra, születésnapra, disznótorra.
11
Boldog idők voltak azok! Nem volt rádió, nem volt TV. Érthető hát, hogy Nagytata „one man show”-i jelentették a legmulatságosabb kabarét az egybegyűlteknek. A vásárhelyi zsíros nagygazdák büszkék voltak arra, hogy egy „nadrágos ember” megtiszteli őket a barátságával, s gyakran adtak kisebb-nagyobb ajándékot: 2-3 hízót, tüzelőfát kocsirakománnyal, zsák lisztet. Mindegyik gyerek diplomát kapott a kezébe. A fiúk állam- és jogtudományi doktorátust, a lányok óvónői képesítést. Annak, hogy a lányok miért lettek „csak” óvónők, igen egyszerű a magyarázata. Egyetemi rangú iskola Vásárhelyen nem működött, csak a közeli Szegeden. Na, az öreg Faragó a lányait annyira féltette, hogy nem engedte kimozdulni őket a városból! (Jut eszembe, ha Nagytata megtudta, hogy „öreg Faragó”-nak titulálták, dühösen kifakadt: „Öreg az Úristen, mert annak nincsen bátyja!” Ha belegondolunk, támadhatatlan érv!) Módosítanom kell iménti állításomon, a fiúk közül Sándor nem doktorált le, de nem az ő hibájából. Éppen olyan eszes, szorgalmas volt, mint három fivére, az irodalom, a zene iránt meg különösen fogékony, de az ő karrierjét kettétörte az első világháború. Elmesélem majd ezt is. Hogy a Faragó család mindennapjai pontosan hogyan zajlottak, természetesen nem tudom. Egy biztos, mindenki tette a maga dolgát becsülettel, ereje szerint. A biztos találkozási pontok a családi étkezések voltak. A városháza déli harangszava jól hallható volt a György utcai házban is, s ha a leves nem volt az asztalon pontban déli tizenkettőkor, Nagytata iszonyatos dühbe gurult. Erre persze nem nagyon került sor, mivel Nagymama úgy igazította a konyhatechnológiai eljárásokat, hogy a leves mindig időben a helyén volt, mégpedig tűzforrón, szinte égési sebeket okozva. Ilyen volt Nagytata gusztusa. (Úgy látszik, ezt elörököltem tőle.) Azt képzelnénk, ebéd közben elindult a csivitelés, a vidám beszélgetés a nyolc gyerek meg a szülők között. Hát nem! Az asztalnál pisszenni sem volt szabad. Némán kanalaztak. Hogy közben ki, mire gondolt, az már nem esett az atyai szigor elbírálása alá. Mondhatnám, ez a teljes gondolati szabadság egy sajátos formája volt. Nagytata az asztalfőn trónolt, föltette
12
csontkeretes okuláréját, és evés közben böngészte kedvelt helyi hírharsonáját. Ha mégis támadt holmi meggondolatlan sutyorgás, vagy pláne kuncogás, kiemelte hatalmas bajszát a vásárhelyi tömegkommunikáció gyöngyének lapjai közül, s mindközönségesen, de annál vészjóslóbban csak ennyit „kérdezett”: Naaa? Szúrósan végigmérte renitens csemetéit, miközben tar fején megcsillant a fény. Valóban, Nagytata fején jóformán egyetlen szőrzete imponálóan dús, hófehér bajsza volt, de ennek ellenére elrugaszkodott merészség lenne őt „skinhead”-nek nevezni. A kopaszodási hajlamot legkorábban Pista nevű fia örökölte, akinek már fiatal korában feje búbján csillogott a derű és a kedély. Történt, hogy Pista bácsi – már diplomás ügyvédbojtár – ebéd után olvasgatott, s nem vette észre, hogy feje tetején egy légy mászkált. Nagytata az általa gyártott számtalan légycsapók egyikével jól irányzott suhintást mért István fia fejére. Platty! Pista bácsi felfortyant – mely indulatkitörést feltétlenül megalapozottnak kell tekintenünk, hiszen nem mindennapi élmény, ha az ember fején szétkennek egy legyet! – „Na de Apám, kérem! Mi volt ez?” Nagytata a cáfolhatatlan tényekre alapozta válaszát: „Mit csináljak, ha egyszer ott mászkált az a légy?” Pista bácsi dúlva-fúlva ment fejet mosni, a többi gyerek fulladt a röhögéstől. Szóval, a családi asztalnál a rendbontás legkisebb jelére Nagytata csak ennyit mondott, felfelé kunkorítván a hanglejtést: Naaa? Erre mindenki ereiben meghűlt a vér, annak ellenére, hogy Nagytata soha meg nem érintette büntetőleg egyik gyerekét sem. Gondolok itt esetleg egy generációs vita hevében érvként használt pofonra vagy fenekesre. Soha. Igaz ugyan, hogy a Faragó gyerekeknek halvány fogalmuk, következésképpen a legcsekélyebb elképzelésük sem volt holmi generációs ellentétekről. Modern átok ez, mely akkor még nem mételyezte az ifjúság lelkét. Akkoriban a gyerekek egyszerűen tisztelték a szüleiket. Igaz, szipózás sem volt… Nagytata viszont rabja volt egyfajta szipózásnak! Nem kell rosszra gondolni: pipázott. Gyönyörű, hosszú szárú, rézkupakos tajtékpipáit két pipatóriumban tartotta. (Mindkettőt elörököltem.) Hogy 15-20 pipája közül mely elv szerint válogatott, meg nem tudhatom immár. Lehet, hogy
13
valamelyes basa-hárem kapcsolat alakult ki köztük? Félre a ledér gondolattal! Bizonyos hedonizmust azért nem titkolhatunk el Nagytata személyét illetően. Amikor megjelent a detektoros rádiókészülék, azonnal vásárolt egyet, lévén a csúcstechnológia csodálója. E készülékek hangját még nem erősítették föl hangszórók, pusztán fejhallgatóval volt élvezhető a műsor. Nos, számtalanszor megesett, hogy Nagytata – az élvezeteket halmozva – egyszerre olvasott, pipázott és rádiózott a családi ház csendjében. Egyszer a frászt hozta családja tagjaira – vagy ahogy Nagymama mondja: majd’ csihissé löttünk –, amikor kedvenc nótáját hallván hangosan hejehujázni kezdett. Egyetlenegyszer riasztotta meg Nagytatát az elképesztő technikai evolúció. Történt, hogy beszerzett egy vekkerórát. Ez még az a békebeli fajta volt, kerek, tetején a félgömb alakú csengővel. Egy éjszaka Nagytata felébredt, s az a határozott benyomása támadt, hogy megőrült! Jajveszékelve költögette Nagymamát: „Anyjuk! A sötétben is látom az órát!” Akkor nyugodott csak meg, amikor kiderült, Nagymama is látja. Talán még boldogította is a tudat, lám, nem egyedül bolondult meg. Mindenesetre ekkor lépte át Nagytata a technikai műveltségnek azt a Rubiconját, amibe már a foszforeszkálás ismerete is belefért. Gondolom, a gyerekek – persze titokban – jókat mulattak időnként a Nagytatán, remek humorérzékük volt ugyanis, de a töretlen tisztelet élt mindenkiben. Annál is inkább, mert egyikük-másikuk már kereső, diplomás ember volt, de Nagytata nem engedte, hogy bárki is hozzájáruljon a családi büdzséhez. Még mit nem? El tudja ő tartani a családját! Pénzecskéjéből még egy nagy szenvedélyre is futotta, az utazásra. Imádott utazni. Sokszor elképesztő gyorsasággal döntött. Délelőtt fél tízkor eszébe jutott, hogy felutazik Pestre, s tízkor már ült a gyorsvonaton. A családi elképedés annál nagyobb volt, amikor este már be is toppant: „Itthon felejtettem az ernyőmet!” A vonatjegy árából persze vehetett volna akár két ernyőt is Pesten, de az más. Neki a megszokott, tenyérbe simuló, hűséges paraplé kellett.
14
Bejárta még Olaszországot is. Hogy miért éppen oda vágyott? Ezt már nem tudtam tőle megtudakolni. (Talán tőle örököltem az utazás szeretetét s az olasz szépségek imádatát is?) Vastagnyakú kálvinista volt, de ha már Rómában jár, miért ne nézné meg a pápát? Befizetett egy zarándokcsoportba, s ilyen minőségben engedték a Szentatya elé. Az audiencia meglehetősen egyoldalú volt, a felek nem fejthették ki véleményüket. Egész egyszerűen az történt, hogy Nagytatáéknak mukkanni sem volt szabad, s aznap a pápa sem volt bőbeszédű. Álltak hát a zarándokok, bámulták Krisztus fehér ruhás földi helytartóját, aki átfutotta az előtte állók névsorát, s pontosan Nagytata nevét bökte ki. – Alessandro Faragó. Ungarisch? – hangzott a felszentelt ajkak közül. Nagytata nagyot nyelt, s rövidre fogván mondókáját, imigyen válaszolt: – Ja! Ilyen gyönyörű zárt „a” hangot azóta sem hallottak a Vatikánban! Kicsi fiú voltam, amikor elveszítettük Nagytatát. Halálát tulajdonképpen orvosi műhiba okozta. Élhetett volna még hosszan, hiszen a szervezete olyan volt, mint a vas. Az történt, hogy egy hólyaghurut alkalmával katéterezni kellett. Akkoriban üvegkatétert használtak, s felsértették Nagytatát. A halál oka vérmérgezés volt. Nagytatával való kapcsolatomról majd még mesélek. Nagymamát sokkal hosszabban szerethettem. Szerettem is nagyon! Az ő figurája sokkal puhábban, pasztellszínekkel rajzolódik ki. Sanyarú gyerekkorát már említettem. Hogy családanya korában milyen lehetett a sorsa, csakis elképzelni tudom. Szülni, mosni, vasalni, főzni egyre több emberre, bizonyára teljesen lekötötte energiáit, és kitöltötte minden idejét. Vele kapcsolatos emlékeim inkább megözvegyülése utánról valók, amikor már a gyerekek is kirepültek, egy kivételével. Margitka valahogy nem ment férjhez, így kettesben éldegéltek. Nagymama kedvelt bizonyos formaságokat. Bizonyára benne is munkált – bár tudatalattian – a tartalom és forma egységének koncepciója. Ennek gyakorlati megnyilvánulása például az volt, hogy ha kiment a két
15
sarokkal arrébb lévő henteshez, felvette csipkegalléros ruháinak egyikét, egérszürke átmeneti kabátját, sőt kalapot is tett. Faragóné tekintetes aszszony csakis így mutatkozhatott a nyilvánosság előtt. A hentest egyébként így emlegette: „Megyek Marihoz a székbe”. Mari volt maga a hentes, teljes nevén Mari János. Furcsa volt mondani, hogy Mari bácsi és Mari néni. A „szék” pedig a mészárszéket jelentette. Nagymama karitatív hajlamai közismertek voltak a koldusok körében. Minden kéregető kapott ételt, levetett fehérneműt, pár fillért. De jószívét egyes rokonok is kihasználták. Volt egy szegről-végről való idősebb nőrokonunk, bizonyos M. Marcsa. Mindenki Marcsának szólította, bár bizonyos, hogy Mária volt a neve szegénynek. Azért nevezem őt szegénynek, mert egyrészt valóban nem dúskált a földi javakban, másrészt erős csípőficama miatt bice-bóca maradt egész életében. Nos, Marcsa rendszeres időközökben bebillegett a Faragó házba, amolyan protokolláris meetingre. Ilyenkor illatozó tejeskávét kapott foszló bélű kaláccsal. Marcsa szuszogva nyelt. Egy idő után, amikor már megitta a kávé harmadát, jött a trükk: „Ejnye, tán túl kevés tej van ebben a kávéban!” Kipótolták tejjel. Egy újabb részadag elfogyasztása után viszont Marcsa úgy találta – persze empirikus alapon –, mintha bizony most meg a kávé íze lenne kevéssé érezhető. Kipótolták kávéval. Ez így ment egészen addig, míg Marcsa jól nem lakott. A játékszabályokat mindenki ismerte és tiszteletben tartotta. Nagymama remekül tudott főzni. Nem véletlen hát Édesanyám páratlan konyhatudománya, volt kitől tanulnia. Háztartásművészete mellett rendkívül érdeklődő, élénk szellemű asszony volt. Imádta Jókait. De a szépirodalom nem jelentett kizárólagos szellemi táplálékot. Falta az újságokat, és szenvedélyesen politizált. Mind a kis-, mind a nagypolitika érdekelte. Ami világnézeti platformját illeti – ha diplomatikusan akarok fogalmazni –, nem volt nevezhető moszkovita agitátornak! De hagyjuk ezt! Inkább elmesélek két esetet, amik igen elgondolkodtattak. Előre kell bocsátanom, hogy nem hiszek semmiféle okkult dologban, a parapszichológiáról is csak harangozni hallottam. De a történetet átéltem, s igencsak furcsának kell őket minősítenem.
16
Nagymama magas kort ért meg, 86 évesen hunyt el, tulajdonképpen végelgyengülésben. Már nem nagyon mászkált, inkább üldögélt az ágyában, de az újságot, azt olvasta! Mindenki a kedvében járt természetesen, s ha lehetett, a nyugtalanító híreket elhallgattuk előle. Ilyen hír volt az is, hogy egyik unokája, T. Zsuzsika veszélyeztetett terhes. Még azt sem tudta, hogy Zsuzsi egyáltalán babát vár. Meg kell említenem, hogy szeretetét ugyanolyan egyenlően osztotta meg unokái, akárcsak gyerekei között. Hiába, olyan valami a szeretet, hogy minél többet adnak belőle, annál több lesz! Nos, Zsuzsi mindenórás lett. Nagy volt az izgalom. Bent feküdt a kórházban. Megkértük O. Sanyi unokabátyámat, aki akkoriban cselédkönyves orvos volt ugyancsak a kórház kötelékében, legyen azonnali híradással, bármi történjék is. Szép, verőfényes délután volt. Nagymama egy almát majszikált újságolvasás közben. Egyszer csak kinéz az újságból, s ezt mondja: – Mire ezt az almát megeszem, Zsuzsikának egészséges kislánya születik! Döbbent csend. Ekkor elnevette magát: – Na, nézd már, kicsim, milyen bolondságokat beszélek! Még hogy Zsuzsikának kislánya! Hát ilyet…! – ezzel letette az almacsutkát. Pár perc múlva kopognak az ablakon. Ott állt Sanyi, s lelkendezve újságolta: – Zsuzsika pár perce egészséges kislánynak adott életet, minden komplikáció nélkül. Paff! Ezt magyarázd meg! A másik eset hatósugara már jóval nagyobb. Nagymama ekkoriban már sűrűn merült olyan félálomszerű állapotba, de egy-egy szót, értelmetlen félmondatot azért mondott. Ilyen állapotában egyszer félelmetes víziói támadtak. Kétségbeesetten kiabált: – A tenger, a tenger! Jaj, vigyázzatok a kislányra! Katikát mindjárt elkapja az áradat! – Alig tudtuk felébreszteni, magához téríteni. Kérdeztük, mit álmodott, de nem emlékezett semmire. A dolog ennyiben maradt.
17
Tíz nap múlva levél érkezett Ausztráliából. Egy másik unokatestvérem, F. Erzsi számolt be arról a nagy rémületről, amikor tíz napja (!) egy hirtelen támadt szökőár öntötte el lakóhelyüket, s kislányát, Katikát majd’ elsodorta a szörnyű víztömeg! Azt hiszem, még jócskán kell bővítenünk ismereteinket az emberi idegrendszerről. Nagymama elvesztésével egy korszak zárult le az életemben. A ház ott állt ugyan, benne a majdnem édesanyámként imádott Margitka, de már nem volt ott az a valaki, aki mindig finomságokkal, piskótával, az elmaradhatatlan „női szeszély” nevű süteménnyel, szeretetteljes érdeklődéssel tartotta össze a nagy családot. Kedves Olvasó, már most érzem, sőt tudom, hogy történetem további részleteiben elkerülhetetlenül ismétlésekbe kényszerülök, de bocsásd meg ezt nekem. Családom tagjai – akiknek teljes nevét nem írom ki – óhatatlanul fölbukkannak majd hol itt, hol ott. Ne felejtsd, hogy nem egy művészi tökéllyel megszerkesztett regényt olvasol, hanem csak egy emlékező irkafirkát, amely önkényesen kacskaringózik erre-arra… Antal nagyszüleim a Faragó háznál megszokott polgári renddel, megingathatatlansággal szemben bizonyos fajta bohémséget, majdnem frivol könnyedséget képviseltek. Velük való kapcsolatom is jóval lazább volt. Az okot nem tudom megtalálni. Antal nagyapám – minden unokái szeretet és tisztelet ellenére – őszintén bevallva meghatározhatatlan egzisztencia volt. Mai napig nem tudom, tulajdonképpen mi volt a foglalkozása. Egy biztos, s ezt nem foglalkozásképpen könyvelem el vele kapcsolatban, öt gyereket nevelt föl nagy-nagy szegénységben. Leírom az ő nevüket is, mivel őket is nagyon szerettem. Tehát négy fiú: László, Zoltán, János és Imre, valamint egy leány Rozália, azaz nekem: Rózsi néni. Laci bácsi kőműves volt, áldott jó ember. A becsület, a tisztesség mintaképe. Nagyon szerettük. A második világháborúban pusztult el nyomorult hadifogolyként. Egyesek, akik visszatérhettek abból a pokolból, még
18
látták, amint az őket szállító marhavagon faláról észvesztő szomjúságában a deres párát nyalta… A másik három fiú tanítói oklevelet szerzett, Rózsi néni banktisztviselő lett. Nos, a Nagyapám. Ha láttad volna a fizimiskáját, úgy, élőben, azt mondhattad volna, hogy etnikai hovatartozását illetően kétségek nem merülhetnek föl. Pedig székely eredetű vér csörgedezett az ereiben, lévén a család csiki eredetű. No de az az orr! Inkább hefti! Az én porszívómról sem lehet sok becézőt mondani, de az én szaglószervem az övéhez képest egy finoman szabott, majdhogy nem biedermeier, fitos nózi. Az ő orra szinte önálló életet élt. Már-már rendőrségileg is különös ismertetőjel. Nem sok dolgod akadt annak latolgatásával, mit figyelj meg az arcán. Annál is inkább, mert arca teljesen másodrendűvé degradálódott, mondhatnám lényegtelenné vált. Muris, érdekes bácsi volt. Korábbi – elképzeléseim szerint – kissé hanyag életvitele eredményeképpen csinos semmit gyűjtött össze. Pedig sok mindent csinált életében. Egy időben például piaci árusként működött. Ne takargassuk: kofa volt. Persze, ez így nem jó, mivel a „kofaság” megnevezésekor termetes asszonyságok jelennek meg lelki szemeink előtt, rojtos nagykendőbe bagyuláltan. Így lenne egy áthidaló javaslatom. Tekintsük a kofa szót hasonlatosnak az úgynevezett háromvégű latin melléknevekhez, mely melléknevek más-más végződést kapnak hím-, nő-, illetve semlegesnemben. Tehát: kofusz, kofa, kofum (lásd még: trolibusz, troliba, trolibum!). Így már helyre került minden. Nagyapám életének egy szakaszában kofusz volt! Nagy ínségéből házassága révén sikerült kikecmeregnie. Most azt hinnéd, Kedves Olvasó, hogy Nagyapámért még legénykorában eljött Csipkerózsika, s kézenfogva sétáltak be a fele királyságba. Erről nem volt szó, ugyanis Antal nagymama családjának irgalmas jótevője a közeli templom egere volt. Egészen más történt. A Nagygyörgy lányok – hogy hányan voltak, szégyen, de nem tudom; mindenesetre az biztos, hogy legalább ketten: Rozália (a Nagymamám) és Margit (a nővére) – fiatalko-
19
rukban mint varrólányok keresték meg soványka kenyerüket. Nagygyörgy Margitra azonban a szerelem mellett a szerencse is rámosolygott. E két fogalmat egy fiatalember egyesítette és testesítette meg: S. Vilmos. A később Vilmos bácsivá lett ifjú szerencsés üzletember volt. Hatalmas hengermalom tulajdonosa lett, ami köztudottan aranybánya. Vilmos bácsiék dúsgazdag emberek lettek. Számunkra hihetetlen körülmények között éltek. Szakácsnő, szobalány, glaszékesztyűs inas, mifene. Az igazsághoz tartozik, hogy Vilmos bácsi gyerekei mindezek ellenére nem hordták magasan az orrukat. Három gyerek élvezte a jómódot: ifjabb Vilmos – családi becenevén Vica –, Klári és Béla. Vica szörnyű véget ért. Szenvedélyes motoros volt, hatalmas gépein száguldozott föl-alá, mígnem egy hegyi kanyarban összeütközött egy parasztszekérrel. A kocsirúd pontosan homlokon találta. A feje azonnal szétloccsant. Édesapám – mint szegény unokatestvér – nagyon élvezte ezt a rokonságot. Légpuskával vadásztak például verébre, s a halom verebet a szegény szakácsnőnek meg kellett kopasztania, kibeleznie, majd pörköltet főznie belőlük. Állítólag jó a verébpörkölt… Vilmos bácsi – aki úgy selypített, mint egy hároméves gyerek – látva sógora nyomorát, megtette őt az ugyancsak a tulajdonát képező hatalmas vendéglő vezetőjének. Ez már biztos megélhetést jelentett Antaléknak. De Antal nagytatának is volt egy jó tulajdonsága. Akárcsak Faragó nagytata, ő is az őrületbe kergette hallgatóságát mulatságos történeteivel. Sőt, ő még publikált is egy humoros könyvecskét A vergődő csícsa címmel. Hogy a csícsa micsoda és pláne miért vergődik, azt nem tudom, soha nem látván az opuszt. Ezenkívül mulatságos trükkjei is voltak. Ez ízben lakodalom alkalmából szórakoztatta a násznépet. Búcsúzáskor felöltötte hosszú télikabátját. Megkérdezték, nem vinne-e valamit a gyerekeknek a dúsan terített asztalról. Nagyapám szerényen ennyit mondott: – Abból a finom perecből egy zsebrevalót szívesen elvinnék. – Ezzel belenyúlt a zsebébe, és egyetlen rántással széttépte annak bélését. Így aztán szakajtószámra öntötték a perecet a zsebébe, míg végül Nagyapám
20
– pereccel kitömött kabátjában – úgy nézett ki, mint Madame Pompadour, amikor fölvette ünneplő krinolinját! Nagy röhögés lett belőle. Antal nagymama nagyon jólelkű, egyszerű, fejkendős asszony volt. Ő egészen másfajta süteményeket sütött, mint Faragó nagymama. Ő bele sem kezdett piskótatortába, „női szeszélybe”. Az ő specialitása az ún. fenéken sült lepény volt. Feltételezem, hogy itt bizonyos képzavar kerít hatalmába Téged, Kedves Olvasó. Fenéken sült lepény? Így van. De a fenék itt tényleg fenék, s nem – hogy is mondjam – ülep. Arról van szó, hogy a finom túrós lepényt nem tepsiben sütötték, hanem amúgy á la natur, a búbos kemence áttüzesedett fenekén. Innen a név. Másik specialitása a szegények piskótája, a görhemálé volt. Mai napig számban érzem ennek a kukoricalisztből készült, lapos süteménynek a sajátos, édeskés ízét. Antal nagymamából azonban nem hiányzott egy bizonyos fokú bohémség. Értem ezalatt azt a tényt, hogy ördögien tudott talonmáriást játszani. Sőt eme kulturális pótcselekvésre még engem is megtanított. Igen komoly meglepetést keltett bennem, mikor egyszer – egyik ilyen szellemi párbajunk alkalmával – rájöttem, nem átallotta bizonyos manipulációk segítségével korrigálni a szerencséjét. Egyszerűbben: úgy viselkedett, mint egy útszéli sipista! Ordítva rohantam Édesapámhoz: – Apu! Nagymama csal! Nevetéssel ütöttük el a dolgot, mivel az ügy mélyén nem volt rosszindulat. Nagymama egyszerűen nem bírt veszteni! Talán efféle élmények hatására nem alakultak ki bennem dzsentroid manírok. De huszonegyezni betyárul megtanultam. Nyolcéves koromban bármely felnőtt méltó ellenfele voltam. Drága Antal nagymama tiszta ártatlanságára jellemző, hogy amikor Pestre költöztünk, megkérdezte Édesapámat: – Kisfiam, háztól hordjátok a tejet? Egyszer felhoztuk hozzánk vendégségbe. Mielőtt megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, megkérdezte: – Melyik oldalon lesz az állomás?
21
Mondtam neki: – Nagymama, egyiken se, mert bemegyünk az állomásba! – Könnyekig nevette magát kisunokája roppantul mulatságos tréfáján… Halálakor – ötvenes évek eleje – nagyon szegények voltunk. Apám zsörtölődött is mindig: – Ha a hülyeség fájna, nagyon jól keresnék! – Máskor meg: – Most mondd meg, én mit lopjak? Krétát? – Mindkét mondat – állító, kérdő – egyaránt körvonalazta anyagi helyzetünk kilátástalanságát. Nos, Nagymama halála nagyon megrázott bennünket, de koszorúra egyszerűen nem tellett! Soha nem feledem az én ügyes kezű, ezermester Édesapám könynyes arcát, amikor saját kezűleg fonta mahóniából a koszorúkat édesanyja sírjára. Apám különösen szerette őt. Gyerekkorában így becézte őt Nagymama: picim. Selypítő Apám ugyanígy becézte vissza őt, csak a kiejtéssel volt némi bonyodalom, a picimből pittyim lett. Elment hát Pittyim is… Illenék szólnom nagynénéimről, nagybátyáimról, persze csak röviden, nehogy untassalak, Kedves Olvasó. Valóban nem akarok apró részletekbe bonyolódni, így mindenkiről nem is beszélek hosszan, legfeljebb egyikőjük-másikójukról, akikről van érdekes mondanivalóm. Hogy mégis szólok róluk, egyrészt a tisztelet parancsa, másrészt szeretném fölvázolni azt a pannót, azt a családi freskót, amelynek legifjabb puttója én voltam. A puttó elnevezés kisajátítása részemről bizonyos nagyképűség vetülete, hiszen dundi kis angyalkákkal engem még a legfelületesebb szemlélő sem cserélt össze soha. A puttók és közöttem lévő egyetlen s kétségbevonhatatlan hasonlóság mindössze annyi, hogy én is meztelenül jöttem a világra! No de nézzük a nagynéniket, nagybácsikat. Volt belőlük jócskán. Faragó ágon tizenhárom, Antal ágon nyolc. A huszonegyes nevezetű kifinomult, mondhatni direkte entellektüel játékban ez az úgynevezett „Szemere álma”, merthogy az összeg pontban huszonegy. Nyerőszám, pénztár balra!
22
Ami pedig az unokatestvéreket illeti, anyai ágon kilenc, apai részről hét. Ha maradunk a huszonegyesnél, ez már lankasztóbb szám. Tizenhattal nem sokra mégy. Pláne akkor, ha ellenfelednek mindössze két lapja van, de mégse vágta ki azokat. Biztosan ott tanyázik a tizennyolc-húsz környékén, így feltétlenül lapot kell kérni, s bármelyik nyamvadt királlyal esélyed van. De a tizenhatos szám azt is elárulja, hogy sem a Faragó, sem az Antal gyerekek nem követték a nagyszülői példát, s így összesítve még az egyszerű újratermelést sem produkálták. Igaz, a minőség a javukra szól. A Faragó unokák közül egy már nem él. Egyetemi tanár volt, rákban hunyt el. Az Antal unokák közül viszont már ketten mentek el, egy katolikus pap és egy egyetemi tanár. Ez utóbbi fizikus volt, és mindig nagyon imponált nekem. Különleges képességei voltak. Eredetiben olvasott ógörög drámákat, s zeneművek partitúráit silabizálva élvezni tudta azokat. Nos, Faragó nagybátyáim közül egyet nem ismertem, pontosabban semmiféle emlékképem nincs róla, pedig ő volt a keresztapám: Miska bácsi. Korán vitte el a tüdővész. Keresztanyámra annál jobban emlékszem, nemrég hunyt el. Örök bohém, nevetős asszony volt, sokat játszottunk együtt lórumot. Elza volt a keresztneve, de a családban Bimbinek szólítottuk. Édesapja Mosonmagyaróvárott volt jól menő ügyvéd. Gyerekeik így szólították őket: Kismama, Kispapa. Kismamának érdekes leánykori neve volt: Teér Józsa. Mindezt csak azért mondtam el, mert a szemtelen gyerekek szentül állították, hogy Kispapának „Teér-iszonya” volt. Sándor nagybátyámról már tettem említést, hogy ő az egyetlen, aki a Faragó fiúk közül nem doktorált le. Az ő élete valóban kész regény. Meg is írta, de a második világháború egyik bombája szétvitte a kéziratot, sajnos, a lakásukkal együtt. Újra megírni már rezignáltsága nem engedte. Hadd meséljek egy kicsit bővebben róla, pusztán fölvillantva, mi minden lehetett az ő életregényében. Hetedik gimnáziumba járt, amikor a fiatal fiúkat is beszippantotta az első világháború. Ők akkor még nem tudták, hogy a világháborúkat számozni kell, ép ésszel elképzelhetetlen volt, hogy mindössze húszegyné-
23
hány évvel később még iszonyúbb gyilkolás kezdődik. Sándor bácsi tehát úgynevezett hadiérettségit kapott, s egyenesen ment a frontra, ahol szinte azonnal fogságba esett! Ezzel elkezdődött egy tíz évig (!) tartó eszeveszett kálvária. Sokat mesélt nekem hihetetlen élményeiről, hányattatásairól. Ne feledjük, azokban az időkben Oroszország-szerte dúltak a harcok fehérek és vörösök között. Nem egyszer előfordult, hogy legújabb rabulejtői megkérdezték: „Fehér vagy, vagy vörös?” Ő szegény majdnem mindig rossz választ adott. Elmesélte, hogy egyszer a fogolytáborból kissé odébb ment, hogy szükségét végezze, s ez idő alatt csapott rá a táborra az ellenség. Hogy milyen színű, azt én már nem tudom. Elég annyi, hogy Sándor bácsi iszonyodva nézte végig holmi fedezékből, mint darálják bele a Bug folyóba egy szecskavágóval szerencsétlen katonatársait! Jutott olyan helyzetbe is, hogy már csak zsineggel átkötött rongyokat viselt a lábain, és semmiféle élelme nem lévén, azzal tartotta életben magát, hogy fölfedezte, a vágóhíd tövében egy csövön át folyik az árokba a frissen vágott állatok vére. Ezt fogta föl egy üres konzervdobozzal és itta napokig! Elmondta, hogyan mentette meg életét az a puszta tény, hogy hegedülni tudott. (Csak zárójelben: ő volt Édesanyám mellett a legfogékonyabb Faragó gyerek az irodalom és a zene iránt.) Talán neki köszönhető, hogy volt még egy pianínó is Faragóéknál, amin ugyancsak ügyesen játszott. Írogatott prózát, verset. Imádott kishúgához, Bözsikéhez külön is. De térjünk vissza Oroszországba. Sándor bácsit egyszer a fehérek halálra ítélték politikai okokból – erősen exponálta magát a baloldal mellett –, és siralomházba került. Biztos halál várt rá. Megkérdezték, mi az utolsó kívánsága. Egy hegedűt kért. Elkezdett játszani. Hogy mit játszott, nem tudom. Rajongott a romantikus zenéért. Egy biztos, abban a hegedülésben benne volt egész addigi fiatal, nyomorult élete, a fájdalom, hogy soha nem látja viszont rajongva szeretett édesanyját, testvéreit, a György utcát. Szóval, csupa olyan, amit szavakkal nem, csakis zenével lehet elmondani. Egy idő után nyílt a cellaajtó. A fegyőr jött be könnyekkel a szemében: „Ide hallgass, ha te ilyen szépen tudsz muzsikálni, nem lehetsz rossz ember!” – s egyszerűen elengedte nagybátyámat!
24
Egy másik alkalommal egy ugyancsak fehérek uralta városban kihozatták őt a fogolytáborból, mert valahogyan híre ment, miszerint jól hegedül. Egy arisztokratának, grófnak, mifenének szüksége volt egy hegedűsre, hogy kvartettezni tudjanak. Egy vitrinből Amati hangszert adtak Sándor bácsi kezébe! Sok-sok évvel később Hódmezővásárhelyen emigráns oroszok kórushangversenyét hirdették. Nagybátyám beült a közönség soraiba, tényleg oroszok-e ezek? Rögtön megérezte, hogy igen. A szünetben sem hagyta el a helyét, elgondolkodott, meditált, kavarogtak benne a múlt emlékei. Egyszer megáll mellette valaki, s oroszul rákiált: „Alekszandr!” Nagybátyám nem hitt a szemének. A gróf volt! „Látod, valaha te hegedültél nekem, most én énekelek neked!” Lehet, hogy tényleg az élet a legjobb regényíró? De kicsit előreugrottam. Sándor bácsi tehát eltűnt a család szeme elől. Múltak az évek, semmi hír. Ekkor írta a tizenkét éves (!) Édesanyám a következő verset: Drága, aranyos Sándor bátyámhoz Amíg a madár dalol fönt a légben, Amíg a Nap tündöklően ragyog, Amíg virágot szakasztok a réten, Gondolatban csak Nálad vagyok. Amíg a padban ülök, iskolában, Amíg meséket olvasok, S kacagok vidám gyerekesen, Gondolatban csak Nálad vagyok. Ha dicsérnek, hogy én vagyok a legjobb, S ha dorgálnak, hogy nem tanulok, Ha verset írok, a tollamat rágva, Gondolatban csak Nálad vagyok.
25
Ha jól mulatok a tánciskolában, S nagyon jókedvet mutatok, A lelkem belül zokogva felsír, S gondolatban Tenálad vagyok. Ha zárt szobában ülök elmerengve, Ha a szabadban dalolok, Ha az akácfa zúgását hallgatom, Gondolatban csak Nálad vagyok. Ha játszok jókedvűn kacagva, Ha a költőkről tanulok, Eszembe jutnak a Te verseid, S megint csak oda, Terád gondolok. S ha esténként, úgy vacsora után Zenét vagy nótaszót hallunk, Akkor tudom, hogy senki sincs itthon, Mert mindnyájan Tenálad vagyunk! Figyelemre méltó teljesítmény egy kislánytól! Előttem fekszik a régirégi „kézirat”, rajta girbegurba verébfej betűk. Egyik legféltettebb kincsem. Hazatérte után Sándor bácsi is írt egy verset Édesanyámhoz. Ne feledjük, a hatéves kishúga helyett egy tizenhat éves ifjú hölggyel találkozott. A jó király már nagyon öreg volt. Mindent megfontolt, Mindent meggondolt. Többek közt eszébe jutott neki, Hogy a muszka cárt, nálam nélkül
26
Valójában már le nem győzheti. Levelet írt hát, amelyben arra kér, Mannlicher legyen a sétapálcám s Galícia a sétatér. Akkor volt – ugye, vén akácok? – Ti búcsúztattátok a hős regrutát. Hittétek volna, hogy onnan, Hol az élet nem ér egy hajítófát, Mondom, egy hajítófát sem ér, Valamikor, úgy tíz év múlva Az elveszettnek vélt még visszatér? Visszajöttem. Okom és erőm volt rá elég. Visszajöttem, hogy megkérdezzem: Kishúgom, Böske, ismersz-e még… Megint nagyon előreszaladtam. Térjünk vissza oda, hogy a család nagyon megsiratta a halottnak vélt Sándor bácsit. Ő szegény nem tudott életjelet adni magáról. Akkoriban Taskentben élt, és hogy, hogy nem, hihetetlen, de igaz, akadozott a postai összeköttetés Taskent és a György utca között! Sándorból addigra nagy ember lett, kinevezték a magyar foglyok gazdasági ügyeinek népbiztosává. Később, magas fórumokon úgy döntöttek, jobb, ha visszatér Európába, s Bécsben, a Rudas László által szerkesztett pártlapba ír agitatív cikkeket. Illegális úton-módon el is jutott az osztrák fővárosba. Ekkor már betegesen kínozta a honvágy és szeretteinek hiánya. Tíz év telt el! Egy napon levelet kézbesített a postás tekintetes Faragó Sándor tanító úrnak. Osztrák bélyeg volt rajta, s a német nyelvű levélben arról értesítették a családot, hogy eltűnt fiuk él! Ha bővebbet akarnak tudni róla, írjanak erre és erre a címre. Nagymama szó szerint rosszul lett! Sándor fia feltámadt haló poraiból! Hamar-hamar a válasszal! S a levél már ment is: „Sehr geherte Herr Schnitzer!…” merthogy így hívták az illetőt. Újabb levél Bécsből újabb reményt keltő részletekkel. Aláírás ismét: Alexander Schnitzer. A levél olvastának izgalmai között egyszer csak
27
felordított János nagybátyám: „Gyerekek! Őrültek vagyunk mindannyian! Hát mit jelent ez a szó: Schnitzer? Faragó! Értitek? Faragó!” Nem akarom hosszúra nyújtani, Sándor bácsi hazajött! A viszontlátásról csak annyit tudok, hogy amikor befordult a György utcába, nekidőlt a falnak, s nem bírt megmozdulni. Elképzelhető, vagy talán nem is, mennyi könny folyt ott el! De keserű utójáték következett. Nem hosszan örülhettek egymásnak, jött a rendőrség, és letartóztatta a veszedelmes bolsevikot! Gyorsított eljárás, s a verdikt: halál! Sándor bácsi ismét siralomházban! A család félőrült volt. Életét az utolsó pillanatban egy politikai amnesztiarendelet mentette meg. Gondolom, ennek oka az lehetett, hogy a Horthyéra szalonképessé akarta magát tenni a Nyugat előtt, kénytelen volt jogállamként viselkedni, ahol viszont nem ildomos embereket kivégezni politikai meggyőződésük miatt. (Jaj-jaj, emberi jogok…!) Ettől kezdve Sándor bácsi baloldali lapoknak dolgozott. 1945 után, amikor nagyot fordult az idő kereke Magyarországon, kérdeztük őt: – Na, itt van a te időd! Nagy ember lehetsz, még tán miniszter is! Belekortyintott a borocskájába, s csak ennyit mondott: – Ami most itt van, az nem az, amiért én fiatalkoromban küzdöttem! – Ennyit a veszedelmes bolsevikról. Szerény anyagi körülmények között, magas korban érte a halál. Özvegye, Ella nemsoká követte. János nagybátyám következik. Első felesége halála után újra nősült. Harmonikusan éltek. Jancsi bácsi városi tanácsnok volt, ami igen magas pozíciót jelentett akkoriban. Nagyon szeretett engem. Pimpósinak becézett. Itt most annyit mesélnék csak róla, hogy közeli barátja lett a nagy írónak, Móra Ferencnek. Sűrűn látogatott át hozzájuk Szegedről. Ilyenkor nagybátyám befogatott, s irány a Tisza. Természetesen vitték magukkal az ilyen kiruccanáshoz szükséges összes kelléket: az elemózsiáskosarat, benne sült csirke, kolbász, sonka, repedt cipó, no meg a teljesség kedvéért a kotyogós demizsont. Egy ilyen kirándulásra egyszer elvitték Édesapámat is, aki mukkanni sem mert egész idő alatt. Tőle tudom a következő esetet. Kiértek a Tiszára, letelepedtek a kockás takaróra, eszegettek-iszogattak, s nézték a vizet. Ha valaki azt hinné, nincs azon mit nézni, nagyon
28
téved, csak szem kell hozzá. Hát nagybátyámnak volt, meg Mórának is. Vajon hány embernek lesz még? Ültek hát, ott ballagott a folyó, amint ballagott már Árpád apánk idején s amint ballagni fog az idők végezetéig. János bátyám vitte a szót. Rendkívül ízesen anekdotázott. Káprázatosan beszélte a vásárhelyi dialektust, amely nyelvjárást csakis az ott született ember ismerheti igazán. A vásárhelyi polgár ki nem tudta mondani a Zrínyi utca nevét, az neki Zirinyi kisutca volt, de a butellába mégis prafadugót vett a szatócsnál. János bátyám egyszer csak elhallgatott, mert észrevette, hogy a nagy író jegyezget valamit egy kis füzetbe. – Folytasd csak, János! Hallgatlak. – Nem én, mer’ félök, hogy zavarlak. – Dehogy zavarsz! Folytasd, kérlek. – Attul félök, hogy mögakadályozom valami remekmű mögszületésit. – Attól ne tarts! – Hogy mögnyugodjak, mutasd mög, mit írsz! Hosszas szabódás után Móra bepillantást engedett a jegyzetfüzetébe. Hát Jancsi bátyám kiszólásai voltak oda följegyezve! A nagy író egyszerűen gyűjtött. Hogy melyik Móra-figura szájából jöttek vissza nagybátyám szavai, nem tudom. Őszintén bevallva, nagyon fáj, hogy engem nem vittek el egyszer se, de az még jobban búsít, hogy ennek az ismeretségnek Móra sehol sem adott hangot… Az igazság viszont az, hogy Móra nélkül sűrűn vitt engem kirándulni Jancsi bácsi. Ilyen alkalmakkor tanultam meg például, hogy mi a különbség a cséza és a bricska között. Ne hidd, Kedves Olvasó, hogy most az agyamat holmi halványlila köd ülte meg, vagy netán átváltottam valamely, általad ismeretlen nyelvre, mondjuk a volapükre. Bár fogékony vagyok az idegen nyelvek iránt, de becsületemre kijelentem, volapükül egyetlen megveszekedett szót sem ismerek. Nos, a cséza is, a bricska is lóvontatta jármű, se nem kocsi, se nem hintó, hanem egészen pontosan: cséza és bricska. Ugye világos?
29
Repestem a boldogságtól, ha a kocsis mellé ülhettem a bakra. Trappoltak a lovak, s hol a tőlem távolabb eső végükön prüszköltek, hol a közelebb esőn okoztak akusztikus élményeket, de mindezek csakis azon meggyőződésemet erősítették, miszerint a ló is ember… Télen szánkázás járta. Beülni egy hatalmas subába, lábam alatt forró tégla, s gyí! A felnőttek forralt bort kortyolgattak, én csak teát kaptam. Az igazsághoz tartozik, hogy ilyentén lemaradásomat a későbbiekben pótoltam, persze suba és tégla nélkül. Egyszer még autóztunk is! Jancsi bátyám a közeli Szentesre utazott valami hivatalos ügyben, s rendelkezésére bocsátották a polgármesteri hivatal egyik autóját. Csillogott a koromfekete autó, ajtaján a város szép, színes címerével! Hogy valóban méltó legyek az utazásra, még az orrom is megtöröltem! Így autózott életében először Antal Imriske, alias Pimpósi. Jancsi bátyám élete teljében hunyt el. Özvegyével, Böske nénivel még találkoztam Juliska nagynéném temetésén, de nem sokkal később megérkezett az ő halálhíre is. Pista nagybátyám következik. Ő a járásbíróságig vitte. Haj, nagy úr volt! Ő is nagyon szeretett engem, sűrűn látogattuk egymást. Elegánsan öltözött, csokornyakkendőt viselt, nagy házat vittek. Igen komoly vagyon várományosai voltak feleségével, Böske nénivel együtt. (Igen, ő már a harmadik Böske a családban, így mindig teljes leánykori nevükön emlegettük őket, a megkülönböztethetőség mián.) Hatalmas lakóházukban láttam először olyat, hogy az ebédlő csillárjáról villanycsengő gombja lógott le, amit étkezés után megnyomtak, s bejött „a lány”. A lány a szobalány volt természetesen. „Bözsi, leszedhet” – s Bözsi vitte a mosatlant. Hát nem őrület! Családi események idején – névnapokon, születésnapokon – nyitva állt a ház, jöhetett boldog, boldogtalan. Jöttek is. Augusztus 20-án például, István-napkor, hatalmas hordó volt csapra ütve a kertben, pincérek rohangáltak. Náluk láttam először olyan hintót, amely magánkézben volt. Mennyire elütött ez a hintó a bérelhető fiákkerektől! Égszínkék, steppelt
30
bársony kárpitozva, s a bakon olyan kocsis ült, aki az igazi, mondhatnám „forsriftos” öltözéket viselte: pitykés lajbit s az urasági kocsisoknak dukáló kalpagot. Amolyan kis, kerek, pörge kalap volt ez, tetején taréjként végigvonuló izével, ami talán lószőrből vagy sertéből készült. S a lovak! Csillogó szőrű, prüszkölő táltosok. Az elmondottakból kikövetkeztethető, hogy Pista bácsiék életében 1945 s a későbbi események alapvető, óriási változásokat hoztak. A birtok odalett, de ez, érdekes módon, nem nagyon izgatta őket. S ha már elmondtam Sándor nagybátyám kálváriáját baloldali nézetei miatt, el kell mondanom Pista bácsiét is, bár ez esetben az előjel teljesen ellentétes. Egy biztos, mindketten karakán módon vállalták sorsukat, s ilyen tekintetben, de csakis ilyenben, hasonlítottak egymásra. Történt, hogy Pista nagybátyámat felszólították, lépjen be a pártba. S most sietve tisztáznom kell, hogy nem a Kisgazda Pártról volt szó! Felettesei szerint ugyanis járásbírói tevékenységét csakis párttagként láthatta volna el. Pista bácsi politikai nézetei nem kvadráltak az akkori platformmal, így a belépést megtagadta. Kérlelték: – Pista, ne őrülj meg! Kirúgnak az állásodból! – Akkor kirúgnak! – Nem veszik föl a lányodat egyetemre! – Akkor nem tanul tovább! El kell ismernünk, Pista bácsi lakonikus válaszait a közeljövő eseményei igazolták. Így aztán egy szép napon jogi előképzettségétől némileg elütő foglalkozást volt kénytelen vállalni. A városi közkórházban a favágói stallumot töltötte be! Barátai, az osztályvezető főorvosok elképedve látták, mint szorgoskodik a kisbaltával, de Pista bácsit ez cseppet sem zavarta. Munka után hazament, lefürdött, felhúzta valamelyik angol szövet öltönyét, csokornyakkendőt kötött, s így ismét „come il faut” társasági úriemberré vált. Később volt még mosogató egy közétkeztetési konyhán, majd aratáskor tűzőr. De az angol szövet öltönyök maradtak. Hja, az angol szövetnek nincs párja…
31
Pista bácsi sincs már, az özvegye se. Ezt a nagybátyámat is nagyon szerettem, becsültem, és nemcsak azért, mert remekül megtanított ferblizni! A Faragó lányok következnek. Ilonka nagynéném volt a legidősebb. Róla is már csak múlt időben írhatok. Néhány éve hunyt el nagyon magas korban, kilencven fölött, de teljes szellemi frissességben. Itt meg kell jegyeznem, hogy a Faragó lányok jóval magasabb kort értek meg, mint a fiúk – kivéve Sándort –, s ráadásul még magasabb kort érhettek volna meg, ha nem ragadja el őket valamilyen szörnyű kór. Ahogy ezt leírtam, látom, ostobának tűnik, de a dolgot úgy értettem, hogy náluk nem egyezett a naptári életkor a biológiával. Nyugodtan letagadhattak volna 15-20 évet. Ilonka nagynéném – én Ilus néninek hívtam – leány korában nagyon adott magára. Húgai, akik akkor még nem voltak kereső állásban, néha picinyke irigységgel mustrálták elegáns ruhatárát. Később már a többiek is csinosan, divatosan öltöztek, hiszen keresetükből – mint már említettem – Nagytata egyetlen fillért sem volt hajlandó elfogadni. Egyszer ugyan egyiküket éppen eleganciájában alázta meg egy fatális eset, s mivel a dologban humorisztikus vonások is vannak, hát elmesélem. Azt nem árulom el, melyikükkel történt, mert ma is élő leszármazottai talán kegyeletsértésnek éreznék. Történt tehát, hogy az egyik Faragó lány egy mámorítóan szép nyári délutánon fejébe vette, hogy megkorzóztatja legújabb ruhakölteményét, egy álomszép, halványlila „krepdösin” kompozíciót, hadd pukkadjanak a barátnők. El is lejtett otthonról teljes ornátusban, s megcélozta a vásárhelyi „nagyutcát”, mivel ez idő tájt ott sétafikált a város aranyifjúsága, legények, leányok vegyest. Kis idő után oda is érkezett, mivel a György utca nem volt messze a centrumtól. A ruhának persze fantasztikus sikere volt, a leányzó úgy vonaglott benne, mint egy szabadnapos manöken. A barátnők pukkadoztak, ám ekkor nem várt esemény tett pontot a divatbemutatóra. Jött a derült égből
32
ama bizonyos villámcsapás. Pontosabban: a derült ég stimmelt, de villámcsapás helyett egészen más sújtotta az ártatlan leányt. Akkoriban sokkal népesebb volt Magyarország madárvilága, így ez a kaland amolyan ornitológiai eseménynek is tekinthető. Fenn a magasban, a nyári azúrban egy gólya körözött kitárt, mozdulatlan szárnyakkal. A látszólagos mozdulatlanság azonban távolról sem jelentette azt, hogy a nemes madár biológiai funkciói netán szüneteltek volna. Egyáltalán nem. Mondhatnám: sőt! Nos, a lágy nyári ájerben elindult lefelé valami, melynek aláhullását általában kóválygásnak minősíti a szólásmondás, de minderről mit sem sejtett a szende virgó, aki barátnői gyűrűjében állt. Szinte hihetetlen, de tény, hogy az a valami – nevezzük finoman exkrétumnak – légi útja során nem szakadt darabokra annak ellenére, hogy halmazállapotát tekintve hígnak nevezhető. Egyben maradva érkezett meg tehát úti céljához, ami nem volt más, mint a halványlila álom. Szalagként díszítette a ruhát a bal válltól a jobb csípőig mint koronás uralkodónők ünnepi öltözékét. Döbbent csend, amit végül is az egyik barátnő tört meg, zavarában kimondva a meztelen igazságot: „Édesem, téged meg lefosott a gólya!” Hosszú évek távlatából bár, de ehhez én csak annyit tudok hozzátenni: stimmt! De kanyarodjunk vissza Ilus nagynénémhez. Hosszú, boldog házasságban élt, s mivel anyagi gondjaik nem voltak, hódolhatott nemes szenvedélyének, a tenisznek. Sajnos éppen ez a szép sport tette őt egy bizonyos szempontból rokkanttá. Az történt, hogy egy mérkőzés végén elindult lefelé a pályáról, amikor egy elgurult labdát feléje ütött a partnere, s a jól megütött labda pontosan a fülén találta el, szörnyű belső károkat okozva. Így Ilus néni élete végéig hallókészüléket volt kénytelen használni, de a teniszimádattal beoltotta egyetlen fiát, aki délkerületi bajnok lett, az unoka pedig – bár az orvosi hivatást választotta – az orvosok tenisz-világbajnokságán első lett Rómában. A mindig vidám, hallatlanul nevetős Juliska nagynéném következik. Elképesztően jól tudott főzni ő is. Házasságából két leány született: Zsuzsi
33
és Sári. Érdekes, hogy családjában ismeretlen fogalom volt a tegeződés. Mindenki magázódott. Pardon, a két lány tegezte egymást. Sári nagyon szeretett kisebb nyilvánosság előtt énekelni. Főleg református zsoltárok terén jeleskedett. Ma is a fülemben cseng: „Adjunk hálát az Újnak mejt éjdemli…” Sári nélkül elképzelhetetlen a gyerekkorom. Rengeteget játszottunk együtt, mivel szinte teljesen egykorúak vagyunk. Sárinál nevetősebb kisgyereket nem ismertem. Ha egyszer rákezdtük, vége-hossza nem volt. Történt egy karácsony után, hogy a már kidobott, tűjét vesztett fenyővel el akartuk játszani a szenteste nagy misztériumát. Szereposztás: az angyalka Zsuzsi, a két jó kisgyerek Sári és én. Színhely a fáskamra volt. Sárival hangosan énekeltük a „Mennyből az angyalt”, s lám, nem hiába, mert az angyal megjelent! Zsuzsi fején egy csipketerítő volt, ami köztudottan az angyalok szokásos öltözéke. Átszellemült arccal, ünnepélyes lassúsággal hozta felénk a csutkaszerű karácsonyfát. Az ájtat a tetőfokára hágott. Sárival imára kulcsoltuk a kezünket, midőn az angyal egy rosszul letámasztott gereblyére lépett, amely hatalmasan szájon vágta az égi tüneményt! Sárival összepisiltük magunkat… Margitka nagynénémről nem tudok megindultság nélkül írni. Végtelenül szerettem, s ez a szeretet kölcsönös volt. Margitka – családi becenevén: Badóka – szinte második édesanyám volt. Élete sora úgy alakult, hogy soha nem ment férjhez, így minden szeretetét rám koncentrálta. Jól fizetett banktisztviselő volt, s bizony számtalanszor segített anyagilag is ugyancsak imádott kishúgán, azaz Édesanyámon, akit Bizsikének szólított. Badókáról külön nem írok, mert sokszor visszatér majd történetem során. Most csak annyit: vannak olyanok, akikre azt mondják, hogy velejéig rossz ember. Badóka velejéig jó volt, önzetlen, nagylelkű. Pillanatok alatt ragadta el a rák. Halála nagyon nagy csapás volt Édesanyám számára is, mivel a testvérek közül ők szerették egymást a legjobban. Eljutottam hát az én imádott Édesanyámhoz. Gyerekkoráról, fiatal koráról arcpirítóan keveset tudok. Ő maga persze mesélt nekem, s innen tudom, milyen élénk fantáziájú kislány volt. Nevetve mesélte, hogy gye-
34
rekkorában azzal ejtette ámulatba a vele egykorú játszótársait, hogy amúgy könnyedén odavetve megemlítette, miszerint nekik van mosógépük, sőt mosogatógépük is! Mindez a század tízes éveinek az elején. Meg kell hagynom, Verne Gyula fantáziájához méltó jövőbe látás. Azt is tudom még, meglehetősen kihasználta azt a tényt, hogy ő a legkisebb a Faragó gyerekek között. Mindenkinek őt kellett becézgetnie, babusgatnia. Ennek ellenére nem lett agyonkényeztetett, nyávogó gyerek. Feladatait mindig becsülettel ellátta. Már korán és nagyon ügyesen segédkezett a konyhán. Itt leste el azokat a főzési fortélyokat, amelyeket élete végéig minden vendégünk megcsodált. Tudom, Kedves Olvasó, most azt mondod, mindenkinek legfinomabb „az édesanyám főztje”, de hidd el, hogy az én Édesanyám egészen rendkívülien főzött. Tanúsíthatják ezt számtalan magyar és külföldi vendégeink, akik nem győztek betelni az ízletesnél ízletesebb ételekkel. Talán ezért van, hogy nem lettem válogatós, mindent fölfaltam. Azóta is keresem a régi ízeket, de nem találom. Soha többé nem eszem már olyan töltött káposztát, bablevest, paprikásokat, sülteket – hosszan folytathatnám –, amilyeneket Ő tudott készíteni. Édesanyám jó tanuló volt, akárcsak a testvérei. Iskoláit jelesen végezte. Feltűnő szellemi mozgékonyságát és nyitottságát az utolsó pillanatig megőrizte. Imádott olvasni és rejtvényt fejteni. Ez utóbbi szenvedélyét édesapjától örökölte, aki tengernyi folyóiratra fizetett elő, már csak a rejtvények miatt is. Édesanyám fiatal korában rendkívül modern elveket vallott, például már fiatalon dohányzott, de ugyanakkor aktívan sportolt is. Teniszezett, meg ráadásul valami olyasféle sportot is űzött, ami csak sokkal később alakult ki, pedig ma már világbajnokságokat is rendeznek belőle. A ritmikus sportgimnasztikára gondolok. A húszas években alakult Vásárhelyen egy leánycsapat. Jambósapkásoknak hívták magukat. Egy kiváló tornatanár, bizonyos Banga Sámuel volt az edzőjük. Rengeteg érmet nyertek, amiket aztán én kisgyerek koromban egytől egyig elhánytam valahová. Ahogy nekem elmesélte, ez amolyan csoportos, megkoreografált, gimnasztikus tánc vagy mozgásművészetféle lehetett. Óriási feltűnést
35
keltettek vele akkoriban. Még eszközöket is használtak, karikát, buzogányt, jóval megelőzve korukat. Ezt a képességét sajnos nem örököltem. Fejlett önkritikám van, így meg kellett állapítanom, mozgásom nemigen nevezhető művészinek, habár a tánctörténetbe minden bizonnyal aranybetűkkel írtam be a nevem Kudlik Juli társaságában. Visszajelzésekből tudom, hogy kettőnk lélegzet-elakasztó pas-de-deux-it szájtátva nézték a tévé nézői. Igen, szájtátva! Na nem az ámulattól, hanem a röhögéstől… A mindennapos edzés, torna eredményezte aztán azt, hogy Édesanyám nyújtott és összezárt lábakkal is le tudta tenni a padlóra mindkét tenyerét még hetvenévesen is. Remekül úszott. Egyszer fogadásból átúszta a Tiszát, tízszer oda-vissza. Pontosabban csak nyolcszor, mert egy fordulónál valami rettenetes és ijesztő puhasághoz ért a lába. Sikoltva futott ki a vízből: „Egy hullára léptem!” A jelenlévő fiatalemberek nevettek: „Valld be, Bözsi, eleged lett az úszásból. Elveszítetted a fogadást!” De amikor látták, hogy undora és félelme valódi, keresni kezdtek a zavaros vízben, s valóban megtalálták az iszonyatos tetemet! Belegondolok a dologba. Elképzelem, hogy kecsesen szelem a mártélyi habokat, mint egy Tarzan, mikor csúcsformában van. Már csak egy-két hossz van hátra, mikor egy lendületes fordulónál bokáig süpped a lábam egy püffedt hasba! Plotty! Mit mondjak, a víz közelébe sem mentem volna, az úszást pedig igyekeztem volna örökre elfelejteni. Mindenesetre azóta idegenkedett Édesanyám a természetes, nyílt vizektől, amit én is elörököltem tőle. Sőt éjszaka kifejezett víziszonyom van. Bár jól úszom én is, de hogy éjszaka bemenjek a Balatonba akár csak térdig is, olyan Isten nincs! Megmagyarázhatatlan, páni félelem és rettegés vesz rajtam erőt. De visszatérve Faragó Bözsi leánykorához, el kell mondanom – fényképek tanúsítják –, hallatlan fantáziával és pikáns extravaganciával öltözködött. Újabb és újabb ötleteivel sokszor az őrületbe kergette a kalapszalonok tulajdonosait, meg szerencsétlen szabóját, aki igyekezett teljesíteni különös óhajait. A szabónak – akinek egyébként Pöcöre volt a gúnyneve – titokban tetszett a dolog, mert ha Édesanyám megjelent valami egészen
36
újban, büszkén mondta: „Ezt is én varrtam neki!” Ezzel is emelni vélte saját ázsióját. Édesanyám rendkívül kedvelte a szép kalapokat. Még emlékszem nem is egyre. Valóban egyedi kalapok, turbánok voltak azok. Azt sincs okom elhallgatni róla, hogy remek táncos volt, akárcsak Apám. Hallatlan elegáns simasággal tudtak tangózni, keringőzni, foxozni. Gyerekkoromban sokat gyönyörködtem bennük. Ha már a táncolásnál tartunk, Apám elbeszélése alapján elmondom, hogyan báloztak legénykorukban a vásárhelyi Fekete Sas étterem és szálloda nagytermében. Már maga a terem is gyönyörű volt és hatalmas. Aranyozott, fehér stukkók díszítették a körbefutó páholysort. A helyiség meghatározta a táncmulatságok eleganciáját. A hölgyek estélyi ruhában, az urak szmokingban. S ez még nem minden. Apámék ugyanis – s itt a többes számon néhány barát értendő – kibéreltek a báli éjszakára egy szobát a szállodai traktusban. E ponton ne engedd fantáziádat fülledt kalandozásra, Kedves Olvasó. A cselekmény mögött semmiféle erotikus szándék nem lapult. Egyáltalán nem! Arról volt szó, hogy a bál fölhevült légkörében a piké-plasztronok hamar megroggyantak, úgyszintén a gallérok is. Mármost hogyan néz ki egy bálozó ifjú gentleman gyűrött ingmellel? Na ugye! Rohantak inget váltani! Ehhez kellett a szoba. Boldog idők! Manapság mikor cserél plasztront egy kezdő tanyai tanító? De folytatom Édesanyám fiatalságáról szóló beszámolómat. El kell mondanom róla, hogy éles nyelvű, remek humorú társalgó is volt, nem csoda, hogy a vásárhelyi fiatalság középpontjába került. Mindehhez társultak remek színészi adottságai. Nagy divat volt egykor Vásárhelyen a műkedvelő színjátszás. Édesanyám a komikai szerepkört töltötte be, mint mondják, remekül. Ugyanebben a társulatban Apám mint súgó működött, s erről az időszakról mondta nekem, hogy azok voltak a boldog idők, mert csakis akkor fordult elő, hogy Édesanyám pontosan azt mondta, amit ő súgott neki! Itt mondom el Apámról, hogy remek rímkészsége volt. Rendkívüli könnyedséggel rögtönzött hallatlanul mulatságos bökverse-
37
ket. Így aztán természetes, hogy Édesanyám számára nevettető, verses monológokat írt, amiket ő elő is adott osztatlan sikerrel. Mindezek mellett szenvedélyesen szerette az irodalmat és a zenét. Ady volt a mindene. Sok versét betéve tudta. Jóval később nekem is ő adta a kezembe az első Ady-kötetet. Mivel az óvónőképzőben kötelező volt bizonyos hangszerek alapvető ismerete, hegedülni és zongorázni is tudott valamicskét. Már az én zongoratanulásom idején nem egyszer silabizálta Chopin mazurkáit, a körülményekhez képest meglepően jól olvasta a kottát. De elérkezett az ő számára is az önállósodás, a kenyérkeresés ideje. Óvónői diplomáját megkapván állás után kellett néznie. Pályázatot írtak ki egy akkor újonnan felépült óvoda vezetői tisztére, s mivel ezt a pályázatot megnyerte, boldogan költözött be a szolgálati lakásba mint kezdő óvónő és kezdő feleség! 1934. november 3-án mondta ki a boldogító igent a hódmezővásárhelyi „új” templomban az úr, valamint Losonczy nagytiszteletű lelkipásztor előtt Antal Imre állami elemi iskolai tanító úr kérdésére, aki zavarában a hitvesi gyűrűt ifjú neje középső ujjára erőltette fel. A „holtomiglan-holtodiglant” betartotta. Sajnálom, hogy nem lehettem jelen az esküvőn, mert óriási cécó lehetett. Felvirágzott lovas hintók sora szállította a földig érő ruháikban pompázó koszorúslányok és partnereik, valamint az örömszülők és idősebb testvérek hadát. Szertartás után hatalmas bankett immár az új óvodában, melynek postai címe ez volt: Dr. Soós István u. 30. Ezt csupán azért említem, mert itt töltöttem felhőtlenül boldog gyerekkoromat és ifjúkorom egy részét tizenhat éves koromig. Persze a világraszóló esküvőnek előzményei is voltak. Ha jól tudom, Édesanyám és Apám a teniszpályán ismerkedtek össze, és „meglátni és megszeretni…” – a többit tudják. Furcsa és kiszámíthatatlan a nők ízlése! A korábban elmondottak miatt rengetegen csapták a szelet Édesanyámnak. Kisportolt, snájdig fiatalemberek, de Faragó Bözsi mégis Antal Imrének adta a kezét, aki minden volt, csak kisportolt és snájdig nem. Apám
38
exteriőrjét könnyen el tudják képzelni, ha énrám néznek. Közmondásos szépségemet, valamint párducos termetemet tőle örököltem. Eljött a leánykérés ideje. Ez nem volt olyan egyszerű az öreg Faragó háza táján! Addig a Faragó lányok közül már ketten mentek férjhez, de hogyan? Nagytata a kérőket egyszerűen kirúgta! Pedig mindketten biztos egzisztenciájú, jóravaló fiatalemberek voltak, de nem! Nagytata egyszerűen nem adta a lányait! Többszöri próbálkozás után végül is létrejött mindkét frigy, de – hogy úgy mondjam – rendkívül nyögvenyelősen. Így aztán Apám egyszerűen nem mert egyedül bekopogtatni a Faragó házhoz. Segítségül hívta egyik későbbi sógorát, Pista bátyámat, de ő sem tudta sok jóval biztatni! Hát bizony, megkérni a legkisebb gyerek, Nagytata szeme fényének kezét? Jézus Isten! Nagytata illő tisztelettel fogadta a kérőket. Persze, jól tudta, miről van szó, de hagyta hebegni mind saját fiát, mind Apámat. Nem lehetett húznihalasztani a dolgot, egyszer csak elhangzott: „Kedves Faragó bátyám, van szerencsém mély tisztelettel megkérni Erzsike nevű leánya kezét!” Iszonyatos csönd támadt, a jelenlévők tisztában voltak azzal, hogy most kitör a vulkán! Zeusz izzó villámait várták. Apám a földre sütötte a szemét. Eget-földet rázó dühkitörésre számított. De amikor minden bátorságát összeszedve fölpillantott, olyat tapasztalt, amit addig élő ember fia soha! Nagytata szája széle remegni kezdett, s hatalmas könnycseppek peregtek alá a bajszára. Nagytata sírt! A rettenthetetlen vasember! Hirtelen ráborult az asztalra, s zokogásba fúló hangon csak ennyit bírt kinyögni: „De aztán nagyon vigyázz rá!!!” Summa summárum, megtörtént az eljegyzés, majd a már mondott időben és módon az esküvő és a lagzi is. De egyvalamihez körömszakadtig ragaszkodott Nagyapám. Apámnak úgynevezett reverzálist kellett adnia. Ma már sokan nem is tudják, mi ez. Azokban az időkben sokkal szigorúbb volt a felekezeti elkülönülés. Apám családja mélyen vallásos, katolikus família volt. Nagytata viszont egyszerűen nem tűrte volna, hogy körülötte futkosson, a vastagnyakú kálvinisták közt, egy tömjénszagú, pápista klapec. Ezt könnyedén át lehetett hidalni, ha a külön vallású, há-
39
zasulandó felek egyike lemondott arról, hogy majdan születendő utódai az ő vallási rituáléja szerint kereszteltessenek, neveltessenek. Apám ez irányú jogairól egyértelműen lemondott ifjú hitvese javára, így engem a református hit előírásai szerint tartottak a keresztvíz alá. Tudom, Kedves Olvasó, hogy a végsőkig visszaélek a türelmeddel, hiszen én Pami történetét ígértem Neked, de egy kis haladékot kérek Tőled, mert szeretnék beszélni Édesapámról, valamint az ő családjáról is. Már az illem is ezt diktálja, hiszen anyai rokonaimról elég sokat fecsegtem. Nos, apai nagyszüleimmel már megismerkedtél, sőt a legidősebb Antal gyerek, Laci bátyám szomorú sorsáról is meséltem már, de a többiekről még nem. Egyetlen nagynéném – apai ágon – Rózsi néni volt. Fiatal korában mint banktisztviselő dolgozott, majd férjhez ment Dezső nagybátyámhoz, aki mérnökember volt a vásárhelyi Kokron és Fiai kötöttárugyárban. Hatalmas üzemnek számított ez Vásárhelyen a maga idején. Idősebb olvasóim – ha vannak ilyenek egyáltalán – talán emlékeznek a háború előtti időkből a NORCOC-féle sapkára. Ezt Kokronék gyártották, s a márkanév úgy született, hogy egyszerűen megfordították családnevüket. De gyártottak ők harisnyát, pulóvert, sok minden egyebet. Nos, náluk dolgozott Dezső bácsi, mégpedig olyan jól, hogy jövedelme lehetővé tette Rózsi néni számára azt a fényűzést, miszerint kilépett addigi munkahelyéről, és csak a háztartással foglalkozott – tegyük hozzá: kitűnően –, valamint nevelte egyetlen fiukat, Jóskát, akinek meghatározó szerepe lett az én életemben. Majd mesélek erről is. Dezső bácsi ügyes kezű ember volt, kitűnő amatőr fotóművész, valamint a kisplasztika szerelmese és művelője. Remekül dolgozott gipszből és terrakottából. Amikor ezeket a sorokat írom, csak felpillantok a zongorám fölé, mai napig ott lóg a falon az általa készített nagyon karakteres Beethoven-maszk. De több más is őrzi Dezső bácsi emlékét. Művészi fotók, vázák, Liszt-plakett, miegyebek. Rózsi néni sem volt híjával a művészi vénának. Döbbenetesen szép drámai szopránja volt. Ezt nem az unokaöcs tisztelete mondatja velem, sem a megszépítő messzeség, ez az igazság. Későbbi zenei pályámon sok
40
hasonló hangfajú énekesnőt ismertem meg, így nyugodtan állíthatom, ha nem Vásárhelyen születik, bele a koldusszegény Antal családba, világkarriert csinálhatott volna. Sokszor énekelt Apám zongorakíséretével Händel-, Scarlatti-, Caccini-áriákat, dalokat. Érdekes módon, de tartózkodott a nyilvánosság előtt fellépni. Egyetlen ismétlődő kivétel mégis volt. Ez az ismétlődő alkalom: karácsony szentestéje. A vásárhelyi belvárosi római katolikus templomban minden karácsonykor zenés éjféli misével áldoztak a Megváltó születésének emlékére. Hogy a zene miféle volt, pláne, ki volt a szerző, sajnos nem tudom. Azt hiszem, ma már kideríthetetlen. Tulajdonképpen ez mindegy is, a lényeg az, hogy el nem mulasztottunk volna egyetlen éjféli misét sem. Ez egyszerűen hozzátartozott a karácsony csodálatos hangulatához. Bár Édesanyám és én magam is reformátusok voltunk, semmiféle fenntartás nem volt bennünk a katolikus misék látogatását illetően. Gyerekkoromban igazi havas karácsonyok voltak, így mai napig a fülemben, minden idegszálamban benne van az az emlék, ahogyan a templom felé igyekeztünkben ropogott a hó a talpunk alatt. A fenyőillatú, barátságos otthon, az érthetetlen módon érkezett ajándékok miatt érzett végtelen öröm, az ünnepi vacsora illata és melege után a kristálytiszta, jéghideg levegő, a puhafehér csend! Valóban „fenséges éj”-ek voltak azok! Sokszor akkora volt a hó, hogy még Jézuskát vetni” is lehetett. Ez abból állt, hogy kitárt karral hátravetettem magam a sérülés legkisebb veszélye nélkül. A misék bizonyos fokú teatralitása lenyűgözött engem. A szertartás misztikuma, a füstölők illata, a csengettyűk ezüstös hangja hallatlan hatással volt rám. Itt mondom el, hogy mind a mai napig eljárok a budapesti Szent István Bazilika éjféli miséire, annak ellenére, hogy – mint említettem – református vagyok. Latinul folyt a szertartás akkoriban. Én az orgonistakántor mellett álltam, csodáltam, hogy kézzel-lábbal játszik, s emlékszem, mennyire kapkodott, igyekezett megtalálni azt a hangnemet, amelyet Cseh András kanonok úr megjelölt, mondván:
41
– Dominus vobiscum! Jött rá a válasz: – Et cum spiritu tuo! De elérkezett a mise zenés része. Gyönyörű volt. Rózsi néni az angyal szólamát énekelte, és valóban szívbe markoló volt, amikor a kisded megszületését bejelentette: – Gloria! Énekelt ebben a liturgikus játékban egy Beller nevű bádogosmester is, akinek hihetetlen basso profondója, azaz nagyon mély basszushangja volt. Ő a háromkirályok egyikét énekelte, és soha nem felejtem, ahogyan a jászol mellé érkezvén ezt énekelte: – Beh szép gyermek! Hadd mesélek egy mulatságos esetet ezzel a bizonyos Bellerrel kapcsolatosan. Ária- és dalestet adott Hódmezővásárhelyen a kor ünnepelt basszistája, a Magyar Állami Operaház magánénekese, aki később világkarriert csinált: Koréh Endre. Gyönyörű hang volt. Minden egyes műsorszám után dörgött a taps. A hallgatóság soraiban ott ült Beller is, aki egyre idegesebben izgett-mozgott. Végül is nem bírta ki, s amikor Koréh hoszszasan „nyaralt” Sarastro áriájának végén, hosszan kitartva egy nagyon mély hangot, Beller kihajolt páholyából, és egy quinttel, azaz öt hanggal mélyebben dörögve megszólalt: – Bravó! A hatás nem maradt el! Rózsi néniékhez nagyon sokat jártam játszani, bár említett Jóska unokabátyám két évvel idősebb nálam, ami igen komoly korkülönbség 7-9, illetve 8-10 éves korban. Két Antal nagybátyámról nem beszéltem még, Zoltán és János bácsiról. Mindketten katolikus kántortanítók voltak. János bátyám Csépán élt. Ő hasonlított legjobban Édesapámra. Az orosz fronton lefagytak a lábujjai, így két bottal tudott csak járni. Zoli bátyám Mártélyon, majd Vásárhelyen működött, de nyugdíjas éveit Szentendrén töltötte el. Két gyereke közül leánya – családi becene-
42
vén: Muci – az, akit szinte testvérként szeretek, s aki nagyon sok vigaszt próbált nyújtani nekem az engem ért csapások idején. És végül, mint legkisebb Antal gyerek: Apám. Az Antal család fényes anyagi helyzetéről már tettem említést. Nagyon szegények voltak, de ezt a szegénységet méltósággal és tisztességgel viselték. Hogy milyen volt a „koszt” Antaléknál, arra jellemző esetként mesélte el Édesapám a következőket. Megunva már a sok krumplit, babot, egyéb kifinomult csemegét, megkérte édesanyját, főzzön már egy kis pörköltet. – Jaj, picim – mondta Nagymama –, nincsen nekünk pénzünk húsra! Apám, hogy bizonyítsa végtelen megértését, valamint önzetlen szerénységét, csak ennyit mondott: – Nekem nem is kell hús, a leve is elég, hogy mártogathassak! Fentiekből talán kitűnik, hogy Apámban nem moccant meg a későbbi konyhaművész, a fakanál mágusa. Soha nem tanult meg főzni. Minek is? A mama után jött a feleség. Egyébként, ha Antal nagymama ezzel kezdte: – Főztem egy kis, jó kis… – csak eddig jutott, Apám tudta, nem libasült lesz ebédre, mert az igazán jó ételeknek nem volt szükségük jelzőként az „egy kis, jó kis”-re. Persze ő is nagyon szerette az édesanyja főztjét. Elmesélek egy későbbi esetet, már fiatal házas korából. Édesanyám kelkáposzta-főzeléket főzött ebédre. Nagyon igyekezett. (Zárójelben: világ életemben utáltam a kelkáposzta-főzeléket. Egyszer, kisgyerekkoromban mégis elém tették: legalább kóstold meg! Amikor megcsapta orromat az étel jellegzetes illata, öklendezni kezdtem. Tovább nem erőltették…) Apám megette ugyan, de halkan dörmögve megjegyezte: az édesanyámé jobb! Édesanyám kissé megbántódott, de belátta: de gustibus non est disputandum, azaz, az ízlésekről nem lehet vitatkozni. Ördögi cselt eszelt ki. Elment újsütetű anyósához titokban, s elkérte az anyai receptet. Legközelebb már eszerint került az asztalra a főzelék. Apám megjegyzése megint az volt: az édesanyámé jobb! Édesanyám triumfálni próbált, elbe-
43
szélve az étek eredetét, de Apámnak újabb tromfja volt: lehet, hogy a recept azonos, de az íz mégse! Édesanyám dúlt-fúlt. A sors, no meg a buksza úgy hozta, hogy megint kelkáposzta-főzelék volt műsoron. Édesanyám nagyon félt, most aztán lesz megjegyzésözön, mivelhogy a főzelék kissé odakapott, azaz lekozmált. Lapítva tette a tálat az asztalra. Apám belekóstolt, letette a kanalat, s mennyei derűvel az arcán megszólalt: – Na végre! Ez tényleg olyan, mintha édesanyám főzte volna! Lehet, hogy Antaléknál ez volt az igazi „egy kis, jó kis kelkáposzta"? De ugorjunk vissza időben Apám gyerekkorához. Ő is eszes, jó tanuló kisgyerek volt, de az igazi továbbtanuláshoz nem volt pénz. Így aztán Rózsi néni segített anyagilag, hogy Apám tanítóképzőbe juthasson. Kiskunfélegyházán lett „prepa”, kollégiumi bentlakóként. Sokat mesélt nekem ezekről az évekről. Én csak néhány történetet adok tovább, mert nem biztos, hogy mindegyik érdekelne Téged, Kedves Olvasó. Az egyik eset fölkeltette az érdeklődésemet, mert a szabadidő eltöltésének oly igen ötletes módjával ismertetett meg, hogy talán közérdekű lenne nyilvánosságra hozni. Nagy előnye, hogy nem kell hozzá valamilyen extra kellék – drága sportszer, mifene –, de mégis szórakoztató, s a mai világunkban föltétlenül figyelembe veendő szempont: kíméli a környezetet. Különleges öltözék sem szükségeltetik hozzá. Sőt! Arról van szó, hogy a félegyházi kollégium ama folyosója, amely a közös fürdőkhöz vezetett, rendkívül sima műkőpadozattal bírt. A fürdő közelsége, valamint ez a hívogató simaság valamelyik nebuló fejéből kipattintotta a zseniális ötletet. Sok-sok szappanból hatalmas mennyiségű habot vertek, melyet vastagon elterítettek méterszámra az említett kövezeten. Ezek után a játékban részt venni kívánók anyaszült meztelenre vetkőztek, majd nekifutás után ülepre vágták magukat, s így csúsztak végig a folyosón. A szemközti fal elérésekor ügyes rúgással jócskán viszszalökhette magát a tehetségesebbje. Persze eme különös száguldás mámora bizonyos örömrikoltásokra késztette a fiúkat, nem beszélve a drukkerek biztatásáról.
44
Nem vették észre, hogy majd’ szétment az egyébként spártai konviktus a léha ordítozástól. Mindez persze éjjel történt. Amikor az egészet felfedezte felügyelő tanáruk, a résztvevők alig úszták meg az ország valamennyi középiskolájából való kicsapást. Boldog idők! Ma már mindenki oda csúszik meztelen seggén, ahová akar, sőt nemegyszer még frivol tippeket is adnak! S ha már e meztelen testrészről esett szó, hadd mesélek el egy hálószobai mulatságot is, mely főként a nézőket szórakoztatta, de őket aztán nagyon! Ha valaki mélyen aludt hanyatt fekve, egy másik lakótárs kihámozva hálóingéből tomporát, úgy guggolt a gyanútlan alvó arca fölé, hogy az említett testrész mintegy 10-20 centiméter távolságra legyen attól. Ekkor egy harmadik, aki kivárta a szükséges célzáshoz elengedhetetlen fészkelődést, nyitott tenyérrel az alvó hasára csapott. A szerencsétlen pedig, legmélyebb álmából riadván, meg sem tudta fogalmazni nagy hirtelen a kérdést, miszerint mi a cifra fene is történt ővele, ösztönösen, reflexszerűen felült. Volna! Eme kifinomult szabályok szerint való játék a „pirkadó hajnal” valóban költői elnevezést kapta! Azt hiszem, Apámék úgy „elvoltak” valahogy a kollégiumban. Persze, tanultak is keményen. Nagyon szigorúan fogták őket. Mint leendő tanítóknak, kötelező volt a zenetanulásban való részvétel. Apám itt különösen kitűnt. Itt tanult meg fuvolázni, méghozzá nagyszerűen. Ezért, kapta intézeten belül „a pikulás” becenevet. Olyan jól játszott ezen a hangszeren, hogy Erkel Hunyadi-nyitányának virtuóz futamait is hibátlanul eljátszotta. Később ezt én magam is hallottam tőle. Bármilyen hihetetlen, de becsületemre állítom, több mint tízféle hangszeren játszott, s az amatőrátlagnál sokkal jobban. A fuvola mellett kedvence volt még a hegedű, a cselló, a gitár és a zongora. (Amatőrzenekarokban felváltva fuvolázott és csellózott.) Hihetetlen kézügyessége volt. Fel sem tudom sorolni, mi mindent csinált. Rendkívül ügyesen rajzolt, imádta az asztalosmunkát. (Saját íróasztalát is maga csinálta!) A lombfűrésszel bámulatos dolgokat művelt – több ilyen emléktárgyam van. Valamint volt egy szenvedélye, de valódi szen-
45
vedély: az óra- és fényképezőgép-javítás. Beszerzett minden effajta munkához való műszert, s órákig babrált a különböző szerkentyűkön. E téren még Pesten is híressé lett, különböző nagy cégek küldték a reménytelenül elromlott fényképezőgépeket, mert tudták, hogy Apám csodával határos módon megjavítja azokat. Sőt van egy találmánya is, egy speciális horgászorsó, ami közvetlenül a háború előtt kezdett szépen hozni a konyhára, de hát a háború… Ezt az orsót nem véletlenül találta ki. Kényszerből. Volt ugyanis még egy szenvedélye, a horgászás. Ő csakis ragadozó halakra ment, így – a horgászathoz értők tudják, mi az – villantózott. Ennek röviden az a lényege, hogy egy horgokkal teleaggatott, nagyon könnyű kis „műhalat” a hajlékony horgászbot segítségével igen messze bedobnak a vízbe, de máris csévélni kell a zsinórt, hogy a „kis hal” úszása magára vonja a nagy hal figyelmét, s lehetőleg bekapja azt. Már ha gusztusa úgy tartja. Ha nem, újra dobni, újra húzni. Így megy órákig. De ha bekapja, akkor jön a halálosan izgalmas sport! Mivel a bot rendkívül könnyű és hajlékony, nem lehet a halat egyszerűen kihúzni a vízből. Először hagyja magát húzatni a kaja által, de aztán gyanút fog, hogy netán ő meg bekapta a horgot! Fejvesztve menekülni kezd. Itt az orsó nagy szerepe, mert engednie kell a zsinórt, nehogy a vékony damil elszakadjon. Persze bizonyos fékező hatást ki kell fejtenie. A hal kezd fáradni, ismét húzható. Újabb menekülési kísérlet, újabb húzás. Ez az úgynevezett „fárasztás” addig megy, míg a szegény hal úgy ki van tikkadva, hogy ihaj! Majd’ kiköpi a hólyagját. Ekkor, de csakis ekkor emelhető ki a vízből, egy kis kézi merítőháló segítségével. Na, ez volt a másik nagy szenvedély. A kis pedagógusfizetés azonban nem engedte meg a drága angol kellékek beszerzését – Farlow-kanál, Illingworth-orsó –, így aztán Apám kitalálta a maga orsóját, amiből igen sokan vettek, rendeltek. De megint visszakanyarodom Félegyházához. Apámnak volt egy iskolatársa – ugyancsak kollégiumi bentlakó –, aki misztikusnak tűnő képességeivel kivívta Apám csodálattal határos bámulatát és tiszteletét. Ez a fiú ugyanis tudott hipnotizálni! Hihetetlen dolgo-
46
kat művelt. Annál is inkább, mert akadt az osztályban egy másik fiú, aki rendkívül jó médiumnak bizonyult. A hipnotizőr leültette, s csak ennyit mondott: „Te már alszol!” – s valóban így is volt, amennyiben ezt a furcsa állapotot alvásnak lehet nevezni. Most jöttek a mutatványok. A hipnotizőr egy szappant vett elő, s azt mondta: „Itt ez a gyönyörű alma. Érzed az illatát? Na, harapj bele!” A médiumnak habzott a szája a szappantól, s csak az ámuldozó nézők kérésére szakadt vége a mutatványnak. Egy másik alkalommal egy ceruzát vett elő. A transzban lévő médiumnak azt mondta: „Látod, itt egy égő cigaretta. Ezzel most megégetem a kezed, de te nem bírod azt elhúzni!” Lassan közeledett a ceruzával. Szegény médium nyöszörgött, kínlódott, de valóban nem tudta elhúzni a kezét. Hozzáért a ceruza, mire felordított, és saját hangjára magához is tért. Persze semmire sem emlékezett, de akár hiszik, akár nem, kézfején égési seb jelent meg! (Ha nem hiszik ezt a történetet, kérdezzék meg első neurológus vagy pszichiáter ismerősüket, aki jártas a hipnózisban, minden bizonnyal igazolni fogja – még látatlanban is – a dolog hihetőségét.) Volt még egy nagy kísérlet. A kollégiumban igen szigorú órarend uralkodott, mely szerint délután 3 és 5 óra között szilencium volt, azaz halálos csendnek kellett lennie az egész épületben, mert ilyenkor tanultak a nebulók. Történt, hogy a médium ezt a parancsot kapta: „Te ma délután négykor a folyosón elordítod magad, hogy éljen a haza!” Elérkezett az aznapi szilencium ideje. A beavatottak lesték a fiút, aki teljesen éber állapotban tanult a többiekkel együtt. Fél négy tájban izegnimozogni kezdett, egyre nyugtalanabb lett. Négy óra előtt kiverte homlokát a verejték. Végül is a végzetes időpontban odament a felügyelő tanárhoz, kérve, hogy kimehessen az illemhelyre. Az engedélyt természetesen megkapta. Alig csukta be maga mögött az ajtót, éktelen ordítás verte fel a csendet: „Éljen a haza!” A tanár loholt utána. „Megőrült maga, miért ordít?” A válasz: „Én magam sem tudom, tanár úr kérem, de valahogy muszáj volt!”
47
Ha már a hipnózisnál tartunk, hadd szakasszam meg a történet fonalát, hogy elmesélhessek én is két érdekes történetet, melyek ugyancsak a hipnózissal kapcsolatosak. Mivel ez a furcsa idegi jelenség mindig nagyon izgatta a fantáziámat, összeismerkedtem egy kiváló pszichiáterrel, aki többek között alkoholizmust is gyógyított hipnózissal. Gyorsan megjegyzem, én nem gyógyulást kerestem nála, ott még nem tartok hál’ Istennek! Kérésemre elmondta, hogy ez hogyan is történik. Beszélgetések hosszú sorával kezdődik a dolog, s csak azután kezdődik maga a kúra, a páciens beleegyezésével. Alapszabály, hogy mindig jelen kell lennie egy indifferens harmadik személynek is. A beteg persze előzőleg elmondja, hogy milyen italban „dolgozik”, konyak, rum, pálinka vagy denaturált szesz, avagy egyenesen „otkolony”, merthogy vannak, akik végső esetben a kölnivizet is megisszák, lévén abban is alkohol. Példánkban maradjunk az unicumnál, mivel én magam ezzel illatosítom magamat. Nos, a beteg „elaltatása” után az orvos elővesz egy kupica tiszta csapvizet. – Itt egy kupica unicum! Érzi az illatát? Na, dobja be gyorsan! A beteg előbb felderül, majd kéjjel szürcsöl. – Ez bizony jólesett, ugye? Ó, de mintha fájni kezdene a gyomra. Ez bizony nagyon fáj! A kutyamindenit most meg már hányingere van. Tessék, már hány is! (Erre mondják azt, hogy a legkisebb róka nem az apróka, hanem a hányinger! Bocsánat!) Nem akarom folytatni, kívülálló számára elég undorító látvány következik. Ezek a kezelések ismétlődnek addig, míg a betegben ki nem épül egy feltételes reflex. (Szeretném leszögezni, hogy Pavlov nem unicumot mutatott a kutyáinak!) Történt, hogy ennél az orvosnál jelentkezett egy fiatal rendőrhadnagy, aki elmondta, hogy ő bizony alkoholista lett, és retteg, mivel a dolog kettétörheti a karrierjét. Kezelése hamar befejeződött, s ráadásul teljes sikerrel. Mit tesz Isten, nem sokkal később megnősült a hadnagyocska főnöke,
48
egy magas rangú rendőrtiszt, mit tudom én, egy százezredes! A banketten azt mondja a főnök: – Kovács elvtárs! Maga nem koccint a boldogságomra? – Elnézést kérek, én nem iszom alkoholt. – Megértem, de most az egyszer igazán tehetne kivételt. No, csak egy kupicával! – Bocsánat, de nem kérek! S ekkor a főnök elkövetett egy nagy hibát. Dühtől vörösen ordítani kezdett: – Ide hallgasson, Kovács! Ez parancs! Érti? A hadnagy mit tehetett egyebet, felemelte a kupicát, de már a szagára lerondította az ünnepi asztalt. Nagy per lett belőle, mert mindenki azt hitte, hogy a hadnagy már részegen érkezett az ünnepségre, ráadásul szolgálatból! A koronatanú a pszichiáter volt, s ez mentette meg a bevádolt tisztecskét. A másik esetnek én magam is részese voltam. Az ötvenes évek elején történt. Azokban az időkben még kiejteni is tilos volt a hipnózis szót, mert áltudományos, burzsoá praktikának tartották. Édesanyám akkortájt a budapesti Akácfa utcai óvoda vezetője volt. A közétkeztetéses ebédek maradékából mindig juttatott egy keveset egy nagyon idős házaspárnak, akik olyan szegények voltak, hogy nem nagyon tellett nekik ennivalóra. A bácsika mondta is: „Megháláljuk ezt egyszer egy csodálatos mutatvánnyal!” Édesanyám mosolygott, ugyan, milyen csodálatos mutatványra képes két, hetven fölötti rongyváz! De egyszer csak a bácsika megjelölt egy napot, akkor produkálják magukat. Arra a napra még engem is behívott Édesanyám az óvodába, hiszen hite szerint nagy móka volt készülőben. Megjelent bácsika, nénike, két madárcsontú, elesett öreg. Apóka leültette mesebeli anyókát egy hokedlire, megsimította anyóka homlokát, mire az lecsukta szemeit, és látszólag igen mély álomba merült. Lassan szuszogott. Mindenki megrémült, legjobban Édesanyám, mert ha anyóka ott hal meg, súlyos börtön lesz a vége. Apóka mindenkit megnyugtatott:
49
– Nem lesz semmi baj! Fiatalember – fordult hozzám –, mérje meg a feleségem pulzusát! Esküszöm, nem vert többet harmincnál! – Ugye, fiatalember, a maga zsebében vannak a tárgyak? Már hogyne lettek volna, hiszen nagy izgalmamban le se tettem a télikabátomat. Zsebemben ott lapult a kesztyű, kulcs, zsebkendő. – Fogja meg az egyiket, ne mondja meg, melyiket, gondoljon rá erősen, s kérdezze meg a feleségemet: „mi van a zsebemben?” Megfogtam a kulcsot, és szelíden kérdeztem: – Mi van a zsebemben? Anyóka nem reagált. Apóka rám szólt: – Ne fuvolázzon! Ordítson, mint egy söröskocsis! Ordítva ismételtem meg a kérdést, mire anyóka halkan, kissé túlvilági hangon, lassan ennyit mondott: „K-u-l-c-s!” Köszöntem szépen, és menekültem a helyszínről! Volt még egy hasonló eset, amelyen én is részt vettem, igaz, ott nem hipnózisról, hanem gondolatátvitelről volt szó. Ez már a háború után történt. Tizenegy éves koromban a vásárhelyi közkórház fül-orr-gégészeti osztályán kivették a mandulámat. A sebész dr. Orsó Ferenc főorvos volt, aki valahogyan megkedvelt engem. A műtét utáni utókezelések során egyszer megkérdezte, volna-e kedvem megnézni egy érdekes műsort, ugyanis aznap este egy bűvész-illuzionista mutatkozik be Vásárhelyen. Naná, hogy volt kedvem. A nézőtér első sorában ott feszítettem Orsó főorvos úr oldalán. A bűvész tette a magáét, eltüntetett ezt-azt, varázsolt, mifene. Műsora végén bejelentette, hogy most gondolatátviteli mutatvány következik, amiben semmi trükk sincs. Kért valakit a közönség közül, aki erősen tud koncentrálni. Kiválasztott valakit, s ekkor ezt mondta: „Én most rövid időre kimegyek a teremből, önök pedig, kedves közönség, találjanak ki valami egyszerűbb feladatot. Amikor visszajövök, az én kedves segítőm megfogja a csuklómat, erősen koncentrál a feladatra, és én azt végre fogom hajtani.”
50
Rövid huzavona után megszületett a feladat: a második sor hármas székén ülő embert vigye föl a pódiumra, vegye ki annak belső zsebéből felesége fényképét, s csókoltassa meg vele. Behívták a bűvészt, a segítőtárs megfogta a csuklóját, s elindultak. Meglepően rövid idő alatt eljutottak a második sor hármas székéhez, s az ott ülő embert fölvitte a pódiumra! A közönség már ezt is hatalmas tapssal honorálta. Ekkor azonban a bűvész csődöt mondott! Nyúlkált az illető zakójához, majd a cipőjéhez, ismét a zakójához, majd ismét a cipőhöz. Ekkor vettem észre, hogy Orsó doktor fuldoklik a nevetéstől, de ezt igyekezett a zsebkendőjébe rejteni. A bűvész egyre idegesebb lett, kivörösödött, izzadni kezdett. Rászólt a segítőjére: „Koncentráljon erősebben!” Már-már kínosan hosszú tétovázás után végre kivette a „médium” belső zsebéből az ominózus fotót, s megcsókoltatta. Hatalmas taps. A bűvész csendet intett, és elnézést kért a közönségtől a hosszúra nyúlt mutatványért. Elmondta, hogy közben állandóan zavarta valami. Ekkor Orsó doktor fölállt, s ő kért bocsánatot a bűvésztől: – Uram, ne haragudjék, de én végig arra koncentráltam, hogy húzza le az illető úr cipőjét! A siker, ha lehet, még zajosabb volt, amelyben már Orsó főorvos úr is részt vett. Én egy kicsit mérgesen arra gondoltam, vajon miért nem koncentrált arra a kitűnő sebész, hogy az én manduláim essenek ki maguktól! Nagyon elkanyarodtam megint, bocsánat érte! És most folytatom Apám történetét. A derűs diákévek elmúltával megkapta tanítói kinevezését a Vásárhely melletti tanyákra! Ilyen nevű pusztákon tanított: Hatrongyos, Fecskéspart, Zsigerhát. Bizony, ezek a nevek nem szerepelnek az International Herald Tribune címoldalán. Bizonyos szempontból mégis gondtalan és szép legényélet lehetett az. A maga ura volt, a parasztok tejbenvajban fürösztötték, mivelhogy nagyon megszerették a „Tanító urat”. Apám értett a nyelvükön, szelíd volt, jóindulatú és megértő, hát hogyne szerették volna. Ezekben az időkben egy kutya volt egyetlen társa, egy
51
farkaskutya. Jaj, bocsánat, kedves kutyaszakértők! Tudom, tudom. Nem farkaskutya. Egy szakember elmagyarázta egyszer nekem, hogy minden kutyának van farka, ezért a szóban forgó fajta: német juhász. Jó. Szóval, Apám kutyája német juhász volt, s a hatrongyosi miliőhöz nem egészen illő Lord névre hallgatott. Mint Apám elmesélte, „életrehalálra” lehetett birkózni vele. A kutya hörgött, morgott, látszólag iszonyú dühvel rontott Apámra, de hatalmas fogaival olyan óvatosan fogta „ellenfele” csuklóját, mint egy hímes tojást. Lord sokszor húzta maga után a biciklin ülő Apámat. De jaj, ha pocsolya volt a közelben s azon netán kacsák úszkáltak, Apám mindig nyekkenve esett le a bicajról, mert Lord akcióba lépett. Mint az olajozott „Heider-féle mennykő”, az ártatlan szárnyasok közé rontott. Nem bántotta a kacsákat, csak hatalmas mancsával egyszerűen lenyomta őket a víz alá! A kacsák ordítva menekültek. Lord szemmel láthatóan élvezte a dolgot, a kacsákat meg senki sem kérdezte! Később faggattam Apámat: nem féltél ott éjszaka a pusztában egyesegyedül? Hát ami igaz, az igaz, egyszer, de csak egyetlenegyszer nagyon megijedt. Éjnek évadján valami szörnyű nyögő-jajgató hangra ébredt fel. A kísértetekben nem hitt, azt is tudta, hogy Rózsa Sándor ideje lejárt, s a betyárok a tanfelügyelőségen ülnek, de nagyon megijedt. Lámpát gyújtott remegő kézzel, felkapta riasztópisztolyát – merthogy ez is volt neki –, s kirontott a sötétbe. – Van itt valaki? Csak a pusztai szél súgott-búgott. S ekkor a háta mögül, a szobából szólalt meg a kísérteties hang. Jézus, mi ez? Visszarohant, bezárta az ajtót. Kezében – mi tagadás – már egyenesen ficánkolt az ártatlan fegyver. Néma csönd. Óvatosan lehajolt, benézett az ágy alá, s ekkor még hangosabban szólalt meg a túlvilági jajszó! Maga az őrület! Végül kiderült, hogy a búbos kemencén volt egy picike lyuk, s ahogyan a pusztai szélvihar tombolt, úgy nyekergett a huzatra a kis nyílás! Végül is a legényéletnek vége szakadt, amikor a „Tanító úr” beköltözött a városba, ifjú neje szolgálati lakásába. Ez a beköltözés azonban csak az alvást jelentette, mert az állás továbbra is a tanyán volt, így szegény
52
Apám minden hajnalban auf, fogta a viharlámpát, s ment bele a nagy alföldi sötétbe. Ez a bizonyos szolgálati lakás jeles ház volt. Majd elmondom. Jöttek-mentek a napok, az ifjú házasok kölcsönösen felköszöntötték egymást névnapjukon – november 5.: Imre, november 19.: Erzsébet –, s hipp-hopp, máris ott volt az első közös karácsony. Az új háztartás szépen be volt rendezve, akkori polgári ízlés szerint. A hálószoba bútora különösen ékes volt, nem csoda, Szolga Gyula bútorgyára készítette. Csontszínűre csiszolt-lakkozott garnitúra, az egyes darabokat dombomra faragott virágkosár díszítette. Volt benne két ágy, két szekrény, egy ovális asztal két kárpitozott karosszékkel meg egy kétszemélyes ülőpaddal s egy nagyon szép belgaüveg, csiszolt ovális tükör (mai napig megvan), amely billenthetően volt beépítve egy tükörasztalba. Még mattüveg lámpa is világított mellette. Az előszobában külön garnitúra (a virágállvány ma is itt áll), a konyha roskadt a nászajándékoktól. Ez mind nagyon szép, de a nagyon kicsi, kezdő pedagógusfizetés azon a bizonyos első karácsonyon csak a fenyőfára volt elég. Szó szerint! Ott ültünk a fa mellett, Édesanyám sírt, Apám is nehezen vette a levegőt. Ekkor érkezett Jézuskaként Badóka – Margit nagynéném egy hatalmas tortával. Elképedve állt meg. – Mi történik itt? Van nektek egyáltalán valami ennivalótok? Ő is sírva fakadt, de rohant az áldott jó lélek, s egy óra múlva borítva az asztal minden földi jóval. Innentől kezdve ő volt a mi védangyalunk. Egyébként Apámmal kölcsönösen úgy szerették egymást, mintha testvérek lettek volna. Elérkezett hát a következő év júliusa, s pontosan kilenc hónapra megjött a kis jövevény is. Itt hagytam abba Pami történetét. Pontosabban el se nagyon kezdtem, hiszen az volt az utolsó mozzanat, hogy az újszülöttet gondos bepólyálás után az édesanyja mellé fektették, amitől mindketten megnyugodtak. A pici aludt, a mama kevésbé az átélt tortúrák, no meg az anyai büszkeség miatt. Izegni-mozogni nem akart – úgyse tudott volna –,
53
így lapos pillantásokkal nézte a gyér, fekete hajat meg a két ökölbe szorított praclit, mígnem a baba szuszogása őt is álomba ringatta. Másnap jöttek a rokonok, a nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik megnézni az újdonsült unokát. Kedves Olvasó, Te is láttál már újszülöttet. Tedd a szívedre a kezedet, s így válaszolj. Milyen egy újszülött csecsemő? Bizony, bizony. Ronda. Egy ráncos, piros kukac. De ennek ellenére valaki az egybegyűltek közül lelkendezve kiáltott föl: – Istenem, tisztára az apja! Anyai nagyanyám rögtön reagált: – Nem baj! Hiszen fiú… Óriási nevetés lett belőle, szegény Nagymama alig győzte magyarázni, hogy ő nem úgy gondolta. Na mindegy, lényeg az, hogy későbben virágba boruló szépségem már ott megfogta a kedves nézőket. Néhány nap múlva hazaengedtek bennünket a kórházból. Forró augusztus volt, ezért a szobákat elsötétítették, sőt a baba bölcsője fölé még tüllfüggönyt is terítettek, nehogy a legyek zavarják a picit. A pontosság kedvéért: nem a baba volt legyes, hanem a környék. Mindezek ellenére néhány nap múlva belázasodtam. Iszonyú ijedelem: beteg a gyerek! Egy orvost, de azonnal! Volt egy családi orvosunk, dr. Deutsch Béla. Belgyógyász volt, s ezen belül tüdőspecialista. Városszerte nagyon népszerű volt, az emberek egyszerűen imádták. Alacsony, kissé hajlott hátú ember, s enyhén selypítve beszélt. Termetére való tekintettel csak úgy emlegették: a kis Deutsch. Csodálatosan együtt érzett betegeivel. Faragó Nagymamát többször is kezelte. Ilyenkor leült az ágy szélére, kezébe vette Nagymama kezét, simogatta, és így szólt: – Isztenem, Isztenem! Hogy mennyire szenved! Ez már maga a fél gyógyulást jelentette. – Ugye meggyógyít a főorvos úr? – Én szajnosz nem tudom meggyógyítani, de szeretnék szegíteni a természetnek, hogy ezt megtegye helyettem! Remek ember volt.
54
No, ott feküdtem én, vétlen újszülött, arcomon a láz rózsáival. Kit hívjunk? Hiszen kis Deutsch remek orvos, de mégse gyerekgyógyász. Ekkor ajánlotta valaki dr. Heller Istvánt, aki kifejezetten gyerekorvos. Rohanás dr. Hellerhez, azonnal jöjjön, beteg a gyerek! A bejelentés – gondolom – nem lepte meg az orvost, mert mindig olyankor rohantak hozzá feldúlt szülők, amikor beteg volt a gyerek. Szilárd meggyőződésem, sosem fordult elő a praxisában, hogy éjnek évadján fölzörgették lihegve: főorvos úr, ne jöjjön, mert nem beteg a gyerek! Heller doktor tehát jött! Kénytelen vagyok felkiáltójelet tenni, mert csakis ez az írásjel sugallja a fejleményeket. Mivel először járt nálunk – de nem utoljára! –, illően bemutatkozott, majd azzal kezdte: – Mi az, miért van itt sötét? Halott van a háznál? Azonnal nyissák ki az ablakot! Kinn ragyog az áldott napfény, maguk meg itt a sötétben darvadoznak? Apám elképedt, de még nem volt vége! Heller doktor kibagyulált engem a pólyából, a fél markába tett, s úgy hallgatta a szívverésemet, mint egy zsebórát. Majd két ujjával összecsípte a bőrömet, s húzgálni kezdte: – Mi ez, kérem? Egy gyerek? Fenét, ez egy macska! Apámban elbődült az újdonsült apaság, s azon a ponton volt, hogy lábbal rúgja ki a szentségtörőt. De Hellernek még ez sem volt elég! Így folytatta: – Persze, a sok ronda vénasszony összeköpködi, így mutyuli, úgy putyuli! Hát hogyne lenne beteg ez a szerencsétlen? Semmi baj, kislegény, minden rendbe jön! Én lelógó kezekkel, lábakkal állítólag úgy viselkedtem, mint aki maximálisan egyetért, s ez mentette meg Heller doktort. Pontosabban Heller mentett meg engem, s azután még hányszor! Isten áldja haló porában! Háziorvosunk lett, s úgy bíztunk a szavában, mint a Szentírásban. (Később már egyszerűen Heller bácsinak szólítottam. Nagyobbik lányát, Zsuzskát, mai napig legjobb, legőszintébb barátaim közé számítom férjével együtt, aki kiváló festőművész Vásárhelyen. Legutóbb olyan fest-
55
ményt kaptam tőle, amely gyerekkorom helyszínét, a Soós István utcai óvodát ábrázolja. Édesanyámmal együtt megkönnyeztük!) Sajnos Heller bácsi majd’ mindennapos vendég lett nálunk. Szinte állandóan beteg voltam. Gondolom, ezt az okozta, hogy mivel óvodánál laktunk, remek lehetőségeim nyíltak a többi gyerek által elfertőződni. Jöttek sorban: bárányhimlő, sárgaság, mumpsz, vörheny, kanyaró, nagyon gyakori bélhurut és szinte állandó középfülgyulladás tüszős mandulával körítve. Nem tudom, felsoroltam-e mindent. Szinte biztosan nem. Egyet szilárdan állíthatok: méhen kívüli terhességem nem volt! Heller minden esetben brillírozott. Emlékszem, mennyire megörült, amikor kanyarós lettem. Benyitva a szobába ennyit mondott: „Na végre, kanyaró!” Kiderült, hogy Németországban, ahol specializálta magát, kifejezett kanyarókórházban dolgozott. Istenem, mennyi gyógyszert nyeltem! Mivel a keserű tablettákat nem tudtam egészben lenyelni, feloldották azokat egy kiskanálnyi vízben. Mai napig érzem az ízüket. Mint említettem, gyakran volt bélhurutom. Ezek általában sokkal súlyosabbak voltak a szokásosnál. Ilyenkor a gyógyszeres kezelés mellett mokány diétára fogtak. Keserű tea, rizsnyák. Néhány nap múlva szárazon pirított gríz. (Mennyi nyál kellett hozzá!) Ha minden jól ment, kaptam végül mórót. Ez a móró Heller bácsi receptje volt. Forralt tejbe nagyon kevés pirított gríz – ha jól emlékszem. Sokszor már annyira éhes voltam, hogy egyfolytában üvöltöttem: mórót, mórót! Egyszer átjött egy szomszéd, és rárivallt Apámra: „az Istenit maguknak! Miért sanyargatják azt a kölköt? Adjanak már neki egy kis túrót!” Fölteszem, a szomszédot soha nem kezelte Heller bácsi bélhurut ellen. Történt, hogy a helyzet egyszer nagyon komolyra fordult. Hasonló baj kínzott, s a makacs hurut nem akart elmúlni. Annyira legyengültem, hogy jártányi erőm nem maradt. Egy kis nyitott babakocsiban – sportkocsinak hívták akkoriban – tologattak ide-oda, pedig már négyévesforma lehettem. A család rettegni kezdett, annál is inkább, mert a velünk átellenben lakó Lengyelék szeme fényét elragadta ugyanez a kór. Már Heller is ag-
56
gódni kezdett. Nagyon szigorúan gyógyszereztek. De a baj nem jár egyedül. Édesanyámnak pontosan ekkoriban föl kellett utaznia Budapestre, szakmai továbbképzésre. (Már akkor is volt ilyen.) Rábízott hát engem Faragó nagymamára, igen pontosan leírva a diétát, ekkor meg ekkor öt kanál keserű tea, ekkor meg ekkor ez meg az a gyógyszer. Keserű szívvel, aggódva utazott el, csupán az vigasztalta, hogy az esti gyorssal már jön is haza. Nagymama látva csont-bőr, alélt unokáját, azt mondta: – Gyere, kicsim, majd én meggyógyítalak! Főzött nekem gyenge galambostarhonyát, amit mind befaltam. Utána megitatott velem egy pohárka ribizkebort. Estefelé beültettek az említett sportkocsiba, s kitoltak az esti vonathoz. – Bevetted az orvosságot, Pamikám? – Nem, mert kaptam Nagymamától galambostarhonyát. Ilyet még nem láttam! Édesanyám ordítva, visítva támadt Nagymamára: – Megölted a gyerekem! Én nagyon megijedtem, mert ilyen szcéna elképzelhetetlen volt a családban. Nyugtatóan elkiáltottam magam: – De kaptam ribizlibort is! Édesanyám összeomlott, és zokogógörcsben tört ki. Gyorsan hazatoltak, mégis otthon érjen a vég! Vártuk a halált. Nos, a halál nem jött, de egyéb se, ha szabad imigyen utalnom a bélhurutra. A dolog vége az lett, hogy enyhe hashajtót kellett bevennem. Kértük Hellert, magyarázza meg a dolgot. – Ja kérem, a tanninos vörösbor! – De hát miért nem mondta ezt korábban? – Egy négyéves kisfiúnak nem írhatok föl vörösbort! Én mindenesetre jól megjegyeztem Nagymama gyógymódját, és a bajokat megelőzendő, preventíve is használom a panaceát. Lám, megint ide-oda ugrálok az időben. Ott tartottunk, hogy Heller bácsi néhány napos-hetes koromban meggyógyított. Ezt én azzal háláltam
57
meg, hogy rendkívül vehemensen kezdtem táplálkozni, nem egyszer kifejezett fájdalmat okozva Édesanyámnak. Mondták is többen: „Nézd, ez a kisfiú úgy szív, mint egy kis pióca! Mint egy pióci! Mint egy pió!” Sokáig ez volt a becenevem: Pió. Ebből lett Piócini, s ebből a Pimi. Ennek lett később önállósult ikerszava a Pami. Ez tehát Pami genezisének története. Életem első két évéből nincsenek emlékeim. (Hiába, gyengül a memóriám!) Szüleim persze sokat meséltek erről az időszakról, rólam, nekem. Szerettem ezeket hallgatni. A Faragó családban szokás volt – elsősorban a leányoknál –, hogy háztartási munka közben énekeltek. Persze nem operaáriákról volt szó, inkább amolyan dúdolásféle volt ez. Természetes hát, hogy nekem, a kisbabának is énekeltek különböző gyerekdalocskákat. Édesanyámnak kifogyhatatlan repertoárja volt, én meg állítólag tágra nyílt szemekkel hallgattam a rögtönzött dalesteket. Volt egy dalocska, szövege kissé bárgyú volt, s melódiája sem Kodály szellemében fogant. A négysoros kis dal első két sora így szólt: Kegy-kety-kety-kety-kety-kety-kety-kety Szól a nagy óra, ha megy. Történt, hogy Apám elvitt levegőzni egy téli kora estén. Tolta a nagy babakocsit, amelyben ott heverésztem én. Beszélni még nem nagyon tudtam. (Bezzeg azóta… Mondják is rám a kollégáim, hogy én vagyok a nemzet papagája!) Apám velem együtt a város főterére ért, ahol ott terpeszkedett a városháza, magas tornyával együtt. A torony mind a négy oldalán kivilágított óra mutatta a pontos időt. Amint megpillantottam az órát, kristálytisztán énekeltem a fenti dalocska első sorát, persze selypítve: Tety-tety, satöbbi. Apám feldúltan rohant velem haza: „Füle van a gyereknek!” Apám e lelkendezést nem úgy értette, hogy végre van valami olyan testrészem, amely a későbbiek folyamán szerencsére megakadályozza
58
majd, hogy a sapka az orromig csússzék. Nem. Annak örült, hogy van zenei hallásom és zenei memóriám. Később – hároméves lehettem – megszületett első ópuszom is. Mivel én magam is szerettem énekelni, addig-addig próbálkoztam, mígnem összeállt nyolc taktus. Apám azonnal lekottázta ezzel a büszke fejléccel: „Imriske szerzeménye!” (A „mű” közlésétől megkíméllek, Kedves Olvasó, bár a dalocskát a mai napig tudom.) Lassan nyiladozott csekély értelmem, s elkezdtem beszélni. Először csak úgy, a magam módján, ahogy a kisgyerekek általában szokták. Apám följegyezte, hogyan alakult ki nálam a krumpli szó ejtése. Íme: pumpi, kumpi, kumki, krumpi, krumpli. Hát nem csodálatos? Ha hiszik, ha nem, a harmadik-negyedik életévemből már vannak emlékeim. Persze csak foszlányok. Határozottan emlékszem egy kis „napozóm”-ra. Ez egy kis nyári ruhadarab volt két vállpánttal, alsó része a két láb között összegombolva. Még zseb is volt a pocakomon, s az egész kávészínű, mintás flanelből készült. Jól emlékszem egy halszálkás átmeneti kabátomra is. Háromarasznyi lehetett az egész. Ezt a kabátot sikerült teljesen tönkretennem, pedig bennem a jóindulat munkált. Ráadásul az egész ügy, hogy úgy mondjam, sötét folt az életemben. Az történt, hogy Édesanyám meglepte a családot sült tökkel. Elhatároztam, hogy e finom csemegéből viszek Faragó nagytatának. Szándékomat – mai napig kideríthetetlen okokból – eltitkoltam. Egy óvatlan pillanatban hirtelen magamra öltöttem a kabátkát, a tökből egy jókora darabot a mellemhez szorítva elszöktem hazulról! Rohantam a György utcába. Mire odaértem, persze a tök teljesen szétkenődött a kabáton, de én végtelen szeretettel nyújtottam át a tökhéjat. Nagyon szerettem Nagytatával együtt lenni. Egyszerűen majmoltam őt, amit az öreg persze észrevett, de nagyon tetszett neki a dolog. Ha olvasás közben feltolta a szemüvegét, ugyanolyan mozdulatot csináltam. Ha krákogott egyet, hát én is. De voltak egyéb heppjeim is. Amikor ‘38-39-ben kezdték visszacsatolni Magyarországhoz a trianoni szerződésben elvett országrészeket, a rá-
59
dió persze bömbölte az irredenta, nacionalista jelszavakat. Akkoriban Kánya Kálmán volt a belügyminiszter. (A politikával akkor még kevéssé foglalkoztam, így ha rosszul emlékszem, a történészek bocsánatáért esedezem.) Ezekben az időkben egyféle módon lehetett engem egy helyben tartani: volt egy kicsi, vesszőből font karosszékem, ezt föl kellett tenni a konyhaasztalra. Én ott trónoltam, Édesanyámnak pedig szüntelenül kiáltoznia kellett: „Kánya, Kánya! Mindent vissza!” – s közben kavarta a rántást… Ami pedig a rádiót illeti, nagy szó volt, amikor szüleim megengedhették maguknak, hogy beszerezzenek egyet. Ez amolyan fadoboz volt, két gombbal, s közepén egy pici nyílás mögött egy papírkorong fordult el állomáskeresés közben. Egyszer egyedül maradtam a rádióval, s elhatároztam, megnézem, hol vannak benne a bácsik és a nénik. Kutatásom mozgatója nyilván a mindent megismerni vágyás hellén szelleme volt, de az eredmény siralmas. Akárcsak a rádió állapota, ugyanis apró darabokra romboltam szét. Hogy az áram vagy a kondenzátor miért nem vágott agyon, csak a Jóisten a megmondhatója. Mint említettem, sokat voltam beteg, következésképpen egyedül. Szüleim dolgoztak. Mindent kitaláltak hát, hogy lekössem magam. Imádtam selyempapírból láncot ragasztani. Akkoriban sokféle színű papírt lehetett kapni, így öthatféléből ujjnyi széles kis csíkokat vágtak ki nekem, s cipőkrémes skatulya tetejében készült lisztből, vízből a csiriz. Volt egy kicsike asztalom, székem, azon dolgoztam rendkívüli szorgalommal. Tízméterszámra gyártottam a láncokat. Hogy közben fülig csirizes lettem, az a dolgok természetes velejárója volt. Azt is nagyon szerettem, ha erre a bizonyos asztalkára Édesanyám krétával fölrajzolt kis házat, szélmalmot, miegyebet. Kaptam egy bögre lencsét vagy kukoricaszemet, s ezzel szépen kiraktam az ábrák kontúrját. Ha jól sikerült, nagyon büszke voltam magamra. Egyszer nagyon megijesztettem Édesanyámat, pedig én csak dicséretre vágytam. Volt egy falinaptárunk, amolyan reklámnaptár, amelyről naponta le kellett tépni egy levélkét. Ez volt ráírva: Albert János hentesüz-
60
lete. Egyedül voltam, s elhatároztam, hogy lemásolom az írást. Írni persze nem tudtam, négyéves lehettem. Nekifogtam hát. Az első betű olyan, mint egy háztető, csak van benne egy gerenda: A. A második csak egy vonal: l. A harmadik is olyan, csak van egy hasa: b. És így tovább. Hibátlanul lemásoltam. Jött Édesanyám. Iszonyúan megijedt, ki járhatott benn a lakásban, hiszen bezárta az ajtókat. Csak akkor kaptam sok-sok puszit, amikor részletesen feltártam a munka menetét. Amikor éppen nem voltam beteg, természetesen én is részt vettem az óvodai oktatásban. Édesanyám – akárcsak később Apám, mert az iskolában történetesen az ő keze alá kerültem – nagyon vigyázott arra, hogy velem kapcsolatban semmiféle kivételezés ne történjék. Pontosan olyan voltam, mint a többi gyerek. Se több, se kevesebb. Rengeteg mulatságos dolog történt az óvodában. Csak egyet-kettőt mondok el, de köteteket lehetne megtölteni velük. Volt az óvodában egy gyerek, éktelenül rossz kölök, mozgékony, mint a higany. Bumbus volt a beceneve. Már magának a becenévnek sajátos atmoszférája van. Gondolj bele, Kedves Olvasó, nem Gézuka, nem Pisti vagy Zoli, hanem Bumbus! Élő Bumbusnak lenni nem semmi! Egy szép napon egy másik kisgyerek ordítva, toporzékolva jött elő a WC-ből. Lila volt a feje a dühtől. Apám történetesen otthon volt. Kérdezte is a gyereket: – Na, mi történt, öregapám? A gyerek alig tudta kinyögni a csukló zokogástól: – Bumbus a számba fingott! Mire Apám: – Miért tartottad oda a szádat? Valljuk be őszintén, a kérdés abszolúte jogos volt! Hadd meséljek el egy másik történetet is, bár ez jóval később, már a második világháború után történt. 1945. április 4-gyel nagyot fordult a történelem kereke, s ez nem maradt hatástalanul az óvodák életére sem. Új szelek fújtak, új szelek nyögették még a kis óvodásokat is. A tanügyi bácsik elrendelték, hogy vége a bugyuta gyerekverseknek, tessék irodalmilag is értékes verseket tanítani! József Attilát, Ady Endrét!
61
Sőt a költők életrajzából is illett valamit tudni. Na persze, amolyan óvodás szinten: József Attila olyan szegény volt, hogy papírforgót árult a moziban; Ady Endre a proletariátus legnagyobb költője. Ennyi. A kijelölt versek pedig József Attilától A kanász (csak az első versszak): Az én falkám olyan fajta, Ondolálva van a farka. Orrában, csak magyar mód Csillog egy kis aranydrót. Ugyancsak az első versszak Ady A proletárfiú verse című művéből: Az én apám reggeltől estig Izzadva lót-fut, robotol. Az én apámnál nincs jobb ember, Nincs, nincs sehol! Na már most, a tanügyi bácsik nemcsak rendelkeztek, de ellenőriztek is. Így történt az Édesanyám óvodájában is. Csak ült ott a felügyelő úr, s mindenről kért beszámolót. Már órák óta vizsgálták, egzecíroztatták a gyerekeket, kik mindezt fölöttébb unták. Ekkor következett az irodalmi oktatás ellenőrzése. A gyerekek már romjaikban hevertek, Édesanyám is egyre idegesebb. Tanügyi bácsi kérlelhetetlen. – Ki tudja, ki volt József Attila? – Én! – így egy kisgyerek. – Tehát? – Olyan szegény volt, hogy forgót árult a moziban. – Ügyes vagy! Melyik versét tudod? – A kanászt. A gyerek szépen elmondta. – Ki volt Ady Endre?
62
No answer, a gyerekek mint a méhkas. Végül mégiscsak sikerült kicibálni egy szerencsétlent a terem közepére. Hosszas unszolás után végre elmondta, ki volt Ady Endre, sőt még a vers címét is tudta, de magát a verset képtele volt elkezdeni. Édesanyám, hogy mentse a helyzetet, ha kan súgott, mely tevékenység fölött tanügyi bácsi szemet hunyt. – No – mondta Édesanyám –, az én apám… az én apám. A gyerek végre kapcsolt, és kivágta: Az én apám olyanfajta, Ondolálva van a farka! Tanügyi bácsinak ennyi elég volt, becsukta könyveit, és sietve távozott… Voltak persze szelídebb, de nagyon mulatságos esetek is. Egy ízben majálisra készülődött az óvoda hallgatósága. A valóban szép műsort egy pompás kis menet zárta. Virágnak, pillangónak öltözött gyerekek vonultak a háztömb körül, de a poén egy kicsike szekér volt, melyre virágzó ágakból egy kis ekhót eszkábáltak, s ez alatt ült Tavasztündérke, a közeli fűszeres angyalian szép leánykája, Évike. Aranyszőke, selymes haj, égszínkék szemek, fitos orrocska. Festeni sem lehet szebbet. A jelenet csúcsa az lett volna, amikor Tündérke feláll, s formás kis alkalmi versike recitálásába kezd, amely egyébként Apám műve volt. Mai napig emlékszem az első két sorra: Tavasz vagyok, megérkeztem Virágos hintómon… Minden a forgatókönyv szerint zajlott. A boldogságtól alélt szülők könnyezve nézték a májusi varázslatot. Elérkezett a csúcs. Tündérke felállt piciny szekerében, s csengő hangocskáján a költemény interpretálásába kezdett. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A szekérke hogy, hogy nem, felborult. Tündérkét ez azonban nem zavarta.
63
– „Tavasz vagyok, megérkeztem / Virágos hintámon…” – skandálta, miközben ott fetrengett a lószarban. Folytassam?… Talán itt az ideje, hogy magáról az óvodáról meséljek. Említettem, hogy az épület újonnan épült. De csak maga az óvoda, a szolgálati lakásként fungáló épület nem. Az egy régebben épült tipikus parasztház volt, de – mint korábban mondtam – jeles épületnek számított. Hogy mennyiben volt jeles? Hát csak annyiban, hogy sötét bűntény történt a falai között! Mielőtt erre a bűntényre rátérnék, hadd mondjam el, hogyan is nézett ki. Ismered, Kedves Olvasó a parasztházakat, amelyekben a szobák egymás után következnek, egyetlen tengelyre fölfűzve. Ez is olyan volt. Az utcára két ablaka nyílott, ez volt az első szoba. Nagy helyiség volt, sok vendég fért el benne. Befelé haladva következett az előszoba. Itt volt a ház egyik bejárata. Ebből nyílt a nagy hálószoba, majd a konyha és a kamra. A konyhának is volt bejárati ajtaja. Hosszan elnyúló épület volt, amit az tett különösen vonzóvá, hogy egy oszlopos tornác húzódott végig a ház mentén. Eredeti tulajdonosa egy Nagy Sándor nevű nagyon gazdag paraszt volt, akinek volt pénze, hogy a város szinte kellős közepén mintegy egyholdnyi portát vásároljon. Itt lakott élete párjával, Lídiával. Nem is lett volna semmi különösebb baj, ha föl nem tűnik a láthatáron a városi rendőrkapitány, egy felettébb jóképű fiatalember. A folytatás már sejthető. Így van! A szép Lídia valahogy összeédesedett a snájdig tiszttel. Igen ám, de ott volt a férj. Nagy Sándor! Az ókori hadvezérrel, Nagy Sándorral szemben Lídia talán több respektről tett volna tanúbizonyságot, de egy vásárhelyi Nagy Sándor! Lídia lelkivilágába belehelyezkedvén azt tudom csupán mondani: smafu! Így aztán Lídia egyetlen megoldást talált, az arzént! Hiába, no, a női lélek finom rezdülései szinte kiismerhetetlenek. Nagy Sándor apró adagokból álló arzéndiétára ítéltetett. Mint tudjuk, ez a méreg nem ürül ki a szervezetből, hanem szépen, lassacskán gyűlik, összegeződik, akkumulálódik. Ami hihetetlen, de tény, Nagy Sándor valahogyan megérezte, hogy Lídia főztje már nem a régi. Többször is kijelentette: „Lidi étet!”
64
Így is volt. Persze Lidi nemcsak a fenével étette férjurát, de – mint tudjuk – arzénnal is. A felismerés ellenére a büszke paraszt ette a mérgezett ételeket, eladdig, míg el nem költözött e földi árnyékvilágból. A gyilkosságok természetrajzához hozzátartozik, hogy előbb-utóbb fény derül rájuk. Így történt ez Lidi esetében is. Életfogytiglan tartó börtönbüntetést kapott. A rendőrkapitány valahogy megúszta a dolgot, de el kellett tűnnie a városból. Lidi példás magaviseletet tanúsított Márianosztrán, így évek elteltével elengedték a hátralévő büntetést. A birtok azonban elúszott, mivel elkonfiskálták a hagyatékot. A ház a portával együtt a városi tanács tulajdonába került, így épült föl itt a városi óvoda. Egyszer Édesanyám lelkendezve hívott az ablakhoz: – Gyere gyorsan! Nézd meg ezt az asszonyt: Nagy Sándorné! Iszonyodva néztem a junói termetű, büszke tartású asszonyt, Lidit, a gyilkost! A háznak és gazdáinak történetét tehát elmondtam, de néhány szót még szeretnék szólni a hatalmas telekről. Ennek mintegy negyedét alakították át óvodai játszóudvarrá, a többi megmaradt gyümölcsösnek és jószágudvarnak. Éltünk is a lehetőséggel, ettük, befőztük a gyümölcsöt, valamint csirkét, kacsát, libát, malacot neveltünk. Az óvodai udvar maga volt a paradicsom. Nem véletlenül, hiszen az óvónői pályázat Édesanyám által való elnyerése után működésbe lépett János nagybátyám, aki – mint már említettem – a városi tanács mezőgazdasági tanácsnoka volt. Elképzelhető, hogy milyen parkot varázsolt oda a városi kertészet. Hatalmas kanadai nyárfák vették körül az udvart (ezekre imádtam fölmászni, bár igaz, ami igaz, én mindenre szerettem fölmászni; előszeretettel olvasgattam a tető gerincén ülve, talán pulyka lehettem valamelyik korábbi életemben), a fák között csodaszép díszcserjék, a rózsaágyásokat takarosan megnyírt törpe bukszus keretezte. A telek egyik sarkában állt egy hihetetlenül magas, öreg szilfa. Törzsének átöleléséhez négy ember kellett. Emiatt erre a fára sohasem sikerült fölmásznom. Volt az udvaron még egy kút is, amely megfelelhetett volna akár térplasztika-
65
ként is. Másfél méter magas oszlopból állt ki a csapja, s a víz egy kis betonmedencébe folyt. Ez a kút igen jó szolgálatot tett nekem kemény téli hidegekben, ugyanis ennek segítségével hizlaltam jeget az udvaron. Isteni dolog fák, bokrok között korcsolyázni! Nyáron a hatalmas homokkupacok csábítottak várépítésre, és ott volt még a hinta is. Nehogy valami kis nyamvadt kötélhintára gondolj, Kedves Olvasó! Ezt a hintát négy lánc tartotta, s maga a hinta olyasformájú volt, mint egy konflis. Egymással szemben három-három gyerek fért el benne. Nagyon sokat hintáztunk gyerekkorom legjobb barátjával – pontosabban barátnőjével –, B. Kajával. Ez a Kaja becenév a Klára keresztnevet fedte, de mindenki Kajának szólította a feltűnően szép kislányt. Kajával egyidősek vagyunk, így közös gyerekkorunkban sülve-főve együtt voltunk. Még verekedtünk is! Játékainkban kifogyhatatlan volt a fantáziánk, játszottunk esküvőset, leányrablást, miegyebet, amelyhez mindig egy kislány és egy kisfiú szükségeltetett, no meg bizonyos statisztéria, amely tisztet boldogan látták el a környék gyerekei. Kaja édesapja asztalosmester volt, így különleges szórakozást jelentett a faforgácshalmokban való bukfencezés, hendelbukkozás. Jóval később ugyan, de nyaranta hetekig tartó történeteket játszottunk el. Barátaimmal egyszerűen azt csináltuk, hogy a tél folyamán elolvasott ifjúsági könyvek „sztoriját” reprodukáltuk. A főszerepet természetesen mindig fenntartottam a magam számára, így aztán rendkívüli sikerrel alakítottam gróf Sándor Móricz (az „ördöglovas"), Némó kapitány, Vas Szív indián főnök, valamint Robin Hood figuráját, szerepét. Ebből a felsorolásból is – gondolom – kitűnik, hogy szüleim milyen gondosan megválogatva, s a kellő időben adták a kezembe azokat a könyveket, amelyeket egy kisfiúnak ismernie kell. Kezdődött a Grimm- és Andersen-mesékkel, a Pinocchióval, Micimackóval, később következtek Mackó úr utazásai, majd Verne, Cooper, Kipling könyveit forgattam. Már nagyobbacska koromban nagy segítség volt Nagytata könyvtára. Egészen fiatalon, 13-14 évesen Homéroszt, Vergiliust, Firdauszit böngésztem. Egyébként amolyan magamnak való gyerek voltam. És szinte soha nem
66
mentem el valahová máshová játszani. Le tudtam magam foglalni rengeteg játékszeremmel: villanyvonat, kis gőzgép, filmvetítő stb. Hallatlan gonddal vigyáztam ezekre a játékokra. Ez a tulajdonságom mai napig megvan, az én kezemben nem romlott el soha fényképezőgép, sem filmkamera, sem zsebrádió. Egyvalami zavarta meg eme paradicsomi állapotot. A Nagy Sándorféle házat le kellett bontani! Bár nagyon sajnáltuk a tágas házat, a tornácot, de a ház valóban lakhatatlanná vált. A magas talajvízszint miatt a fal, a padlózat annyira átnedvesedett, hogy a szobákban hatalmas gombák nőttek. Bár Édesanyám már akkor is sokféle módon és igen ízletesen tudta elkészíteni a gombát, erről lemondtunk. Így aztán átköltöztünk a Faragóházba. Mi az „ebédlő”-ben laktunk, Nagymama és Badóka pedig a hálószobában. Ekkor már nem élt Faragó nagytata. Halála elsősorban Édesanyámat viselte meg. Idegileg teljesen tönkrement. Odáig fajult a dolog, hogy végül is orvost kellett hívni. Jött is kis Deutsch, aki rögtön látta, mi a baj. Édesanyám – bár rendkívül bánkódott – egyszerűen nem tudott sírni. Deutsch aztán nekilátott: – Szörnyű csapás elveszíteni az édesapát, tudván-tudva, hogy ezt visszacsinálni már soha többé nem lehet! Hasonló hangnemben beszélt-beszélt, míg végül Édesanyámon kitört egy zokogógörcs. Néhány hétig tartott a „kúra”, amikor a friss lelki sebek hegedni kezdtek. Kis Deutsch, aki egyszerűen ríkatta Édesanyámat, lám, pszichiáternek is kiváló volt. Beköltöztünk hát a György utcai ház egyik szobájába. Már nem voltam pici baba, de még mindig nem tudtam szabadulni kínzó fóbiámtól. Iszonyatosan féltem a sötétben, mondhatnám állati rémület vett rajtam erőt, s az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam az okát. Nem tudtam volna megmagyarázni, tulajdonképpen mitől is féltem. Egyszerűen rettegtem. Éppen ezért Édesanyámmal két szomszédos ágyon aludtunk. De ez sem segített. Éjszakánként egy úgynevezett Glimm-lámpa világított a hálószobában. Az, hogy világított volna, erős túlzás. Ez a lámpa valami
67
sejtelmes, rőt derengést árasztott maga körül. Gyakran ébredtem arra az éj kellős közepén, hogy valahogyan az ágyam alsó végébe kerültem. Egyszerűen vissza kellett volna mászni a párnára, de moccanni sem mertem. Hosszan gyűjtöttem a bátorságomat, s egy halálugrással mindig elértem az ágy túlsó végét. Képzelhető Édesanyám nagy riadalma! No persze. Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy legmélyebb álmaidat alszod, mikor fejed mellé bevágódik egy 20-25 kilós test, teljes erővel, hatalmas nyekkenéssel! Maga az ágybavizelés! Csodálom, hogy Édesanyám nem félt az éjszakáktól! Négyéves voltam, mikor a szervezetem annyira leromlott az állandó betegeskedéstől, hogy Heller bácsi kijelentette: „Vagy a sós tengerparti levegő, vagy a koporsó!” Apámék kétségbeestek. Hogyan tudnák ők az olaszországi nyaralás költségeit fedezni vacak kis fizetésükből. S ekkor, mint mindig, jött és segített Badóka. Így aztán hármasban utaztunk az olasz tenger mellé, Édesanyám, Badóka és én. Úti célunk egy kedves olasz városka volt: Pirano. Ma Jugoszláviához tartozik. Óriási élmény volt ez nekem. Akkor ültem először vonaton, akkor láttam először a fővárost, sőt mivel vonatunk az esti órákban indult a Déli pályaudvarról, a kivilágított királyi várpalotáról meg voltam győződve, hogy az a békakirály palotája. Ez volt ugyanis egyik kedvenc mesém. Édesanyámék meg rámhagyták, így tanul a gyerek! Ezzel az olasz úttal nem untatlak, Kedves Olvasó, bár emlékeim szép számmal vannak: háziasszonyunk, Zecchini mama; a gyakorlatozó balillák; a városka főtere, a Piazza Tartini és egy nagy, ronda, mérges pattanás pontosan az orrom hegyén… A tengeri levegő tényleg jót tett, megerősödtem, s még étvágyam is támadt. Arról nem beszélve, hogy Piranóban megtanultam néhány olasz dalt – Vieni sul’ mar; Oh sole mio; Santa Lucia –, amelyeket valamivel később nagy kedvvel énekeltem még publikum előtt is, ami nem nagy kunszt, de nekem még sikerem is volt! A közönség nem menekült fejvesztve! Mai dörmögő hangom akkor még egészen másként szólt. Nem amolyan csi-
68
lingelő kisfiúszoprán, hanem egy mini olasz tenor. Komolyan! Hogy valamiképpen bizonyítsak, elmondom, hogy az olasz dalok mellett kedvenc számom volt például Sárdy János dala: „Hej, rózsalevél, fölkap a szél…” Ez az áriázás a mutálásig tartott. Eltelt egy-két év, s elérkezett az iskolába járás ideje. Beírattak a Damjanich utcai Állami Elemi Népiskolába. Volt szép, bőr hátitáskám, „emeletes, redőnyös” tolltartóm, tintásüvegem, füzetek, könyvek. Iskolamesterünket Márkus Rudolfnak hívták, de a gyerekek csak Rudoncként emlegették, ilyen formában jobban szájra állt. Márkus Rudolf egészen picike, törékeny ember volt, kis bajuszkával, csillogó, ezüstkeretes pápaszemmel. Még a szagára is emlékszem, tipikusan iskolaszag volt az. Kedves, jóindulatú ember volt, de szigorúan fogott bennünket. Ha éppen nem volt írnivalónk, egyenes háttal és hátratett kezekkel kellett ülni. Ha valaki netán rákönyökölt a padra, rögtön odaugrott, s az illető könyökét a padhoz ütögetve, ritmikusan ezt ismételgette: „Bort ide, kocs-má-ros!” Hát nem iszonyatos? Egy kisfiú, aki bort rendel a kocsmában! Kushadtunk hát. Jól és könnyen tanultam. Negyedévi bizonyítványaim színjelesek. Egyvalami azonban nem ment nekem, ma sem tudom megmagyarázni magamnak. Nevezetesen: nem mertem kikéredzkedni a vécére!! (Két felkiáltójelet teszek, oly igen drámai volt a szituáció.) Egyszerűen nem mertem. Az első órán nem volt baj, de jött a második! Jaj, ha ezt tudnám feledni! De nemcsak a második óra jött, hanem sok minden egyéb is. Alattomosan, lassan támadt, majd eruptív erővel kiteljesedett, „betöltve hegyvölgy menedékét"! Engem mindig a mennyiség lepett meg, hiszen alig ettem, vézna kis klapec voltam. Fantasztikus hinterlandja volt a dolognak, alig akart alábbhagyni. Így aztán hasonlatossá váltam Párizs városához. Párizsban van ugyanis a Sorbonne, én meg nyakig ültem a …ban! Márkus Rudolf előbb-utóbb fölfedezte a malőrt – naná, olyan bukém volt, hogy rá lehetett könyökölni! –, s hazaküldött. Ha portörlés közben Édesanyám kitekintett az ablakon, s azt látta, hogy fiacskája ipszilon alakban kiterpesztett lábbal, de merev térdekkel, gólemszerűen billeg hazafe-
69
lé, finom anyai ösztöne megsúgta neki a meztelen igazságot. A dolog olyankor vált még cifrábbá, ha bús araszolásom közepette netán megugatott egy-egy kiskutya. Ilyenkor mélabúm páni félelembe csapott át, s feledve csapot-papot, eszeveszett futásnak eredtem, ily módon még jobban szétpasszírozva a nadrágban lévő produktumot. Később elmaradt mellőlem eme kedvezőtlen kényszer, bár még egyszer, már felnőtt, pesti lakos koromban ismét megkísértett a múlt! Egy zeneszerző barátomnál nyársonsültet készítettünk, bőven használva a finom fűszernövényt, a majoránnát. Talán éppen a majoránna tékozló habzsolása tette, de a Szent István körúton, pontosan a Vígszínház előtt már képtelen voltam uralkodni bizonyos záróizmaim fölött! Szerencsére éjszaka volt már, így nem sokan látták, milyen furcsán lépegetek a flaszteron. Mindenesetre a Vígszínháztól a Városligetig fentem az inamat… Az első osztály elvégzése után visszaköltöztünk a Soós István utcába, elkészült ugyanis az új szolgálati lakás, egy takaros épület. Két szoba, előszoba, konyha, kamra volt benne. Fürdőszoba nem! Ennek hiányát egy városi „illetékes” így indokolta: „Kéjlakot, luxusvillát nem építünk!” Ebből mindenesetre az is kiderült, hogy a derék illetékes számára a tisztálkodás, netán fürdés, a maximális luxust, kivételes kéjt jelentette. Szép volt ez a lakás. A szobákat kétszárnyas, üvegezett ajtók kötötték össze. Parketta helyett hajópadló volt, de az is úgy csillogott, mint a tükör. A lábaimra erősített padlókefékkel hej, de sokat szteppeltem rajta! A György utcából velünk együtt jött át új otthonunkba Rozika is. Lám, őt eddig meg sem említettem, pedig nagyon megérdemli. Nagyon szerettük őt, amit ki is érdemelt. Amolyan játszótársnak szerződtettük le. Ha beteg voltam, ő olvasott föl nekem meséket vagy játszott velem különböző társasjátékokat. Mivel visszaköltözésünk idejére már kinőttem a kisgyerekkorból, sőt önállóan olvastam is, Rozika addigi funkciója megszűnt, de legnagyobb örömünkre elvállalta, hogy az óvodában ő legyen a fődajka. Így nem kellett tőle megválnunk. Hallatlan munkabírással és hangyaszor-
70
galommal tartotta rendben az egész óvodát, termeket, udvart, állandóan söprögetve, locsolva. Az elemi iskola második, harmadik, negyedik osztályát Apám keze alatt végeztem. Időközben ugyanis Apámat áthelyezték a tanyákról, bekerült a városba, s mit tesz Isten, éppen a Damjanich utcai iskolába, ahová nekem is járnom kellett. Apám elmagyarázta: „Kisfiam, neked kétszer annyit kell tudnod, mint a többieknek! Sőt, minden egyes lehető alkalommal feleltetni foglak, hogy bizonyítsuk, nem véletlen a te színjeles értesítőd!” Amint beléptünk az iskola területére, azonnal elfelejtettük az apa-fiú viszonyt. Pontosan olyan kisdiák voltam, mint a többiek, egyenlő jogokkal és lehetőségekkel. Tanórákon én is „tanító bácsi"-nak szólítottam Apámat, ő pedig engem egyszerűen Antalnak. Természetesen ez csakis a tanév folyamán volt így és csakis az iskolában, de otthon, no meg a nyári vakációk idején normális családi életet éltünk. S azok a vakációk!… Vásárhelytől néhány kilométer távolságra folyik a kedves Tisza folyó. A nyarakat ennek a partján töltöttük valami ártatlan boldogságban. A különböző partrészeknek megvolt a saját nevük, s akár hiszed, akár nem, Kedves Olvasó, ahol mi nyaraltunk, azt így hívták: Kutyafenék! Paradicsomi élet volt ott. Egy élelmes, okos paraszt amolyan panziófélét épített, ami mindössze hat, földes szobából állt, ezekben priccsek, s a deszkafalba vert szögek szolgáltatták a fogast. Egyszóval nem a Ritzben béreltünk apartmant. A szobák mindegyikében egy-egy család lakott, szüleimhez hasonló kispénzű lateinerek. Mindenkinek megvolt a maga víkendtűzhelye, azokon főztek. A beszerzéssel nem volt gond, mert a gazda mindent eladott, csirkét, zöldséget, gyümölcsöt. A tulaj egy házaspár volt, hihetetlenül öregek, mulatságosan kicsik, név szerint: Samu bácsi és Mari néni, amolyan Philemon és Baucis a Kutyafenékből. Házikójuk is olyan picike, olyan alacsony volt, hogy például a kézmosószappant a tető cserepeire tettük. Csodálatos nyarak voltak. Az állandó szórakozást elsősorban a Tisza jelentette. Remek dolgokat műveltünk. Egyik kedvenc játékunk az volt,
71
hogy egy jókora csónakot felborítottunk, majd alábújtunk, s úgy beszélgettünk a töksötétben. El ne feledjen: mindezt a vízben! Vagy például a kalapbaugró verseny. Ez úgy történt, hogy a ladik mellett egy jókora kertészkalapot tettünk a vízbe, fejjel lefelé. Ebbe a kalapba kellett beugrani fejjel előre, és sikeres célzás esetén a kalappal a fejünkön kellett fölmerülni a vízből. Nem könnyű! Ha kedvező szelek fújtak, egy pokrócból vitorlát varázsoltunk, s gyerünk! Apám gitározott, mi énekeltünk. Szinte a paroxizmusig fokozta hedonizmusunkat a közelben lévő „vendéglátó-ipari üzemegység”: Panni néni csárdája! Nagyon finom ételeket lehetett itt kapni. Világbajnoknak számított a juhtúrós csusza. Panni nénihez a Tisza magas töltésén lehetett eljutni, így jövet is, menet is leguruló versenyeket rendeztünk. Szalonnasütéskor meg szinte kötelező volt a tűzátugró vetélkedő. E boldog vakációk idején nagyon sok hasznos dolgot tanultam Apámtól, már ami hasznosnak számít egy kisfiúnak. Megtanultam, hogy a Göncölszekér csillagképben hol van a „kisbéres”. Elárulom. A legközelebbi csillagfényes éjszakán tekints föl az égre, Kedves Olvasó. A szekér „rúdjának” középső csillaga mellett látható. Nagyon jó szem kell hozzá! Megtanultam papírsárkányt csinálni, ugyanis minden kisfiú, aki csak kicsit is adott magára, egyedül készítette el a repülő alkalmatosságot. Megtanultam, hogyan lehet kristálytiszta ivóvízhez jutni egy nádszál segítségével a folyó partjának homokjából. Megtanultam, hogyan lehet bicskával olyan fűzfasípot csinálni, amelynek hangmagasságát szabályozni lehet. Az elmondottakból talán kiérződik a felhőtlen boldogság, gondtalanság. Ez persze nemcsak a nyarakra volt jellemző, hanem – nyugodtan mondhatom – egész gyerekkoromra. Nyár múltán már hipp-hopp ott volt a november az Imre-, majd az Erzsébet-nappal. Mindig óriási vacsorákat adtunk, ami nem volt nehéz, mert erre az alkalomra disznót vágtunk. Igen jó étvággyal banketteztük be a derék állatot, mert szilveszterre már kellett a másik hízó. De szilveszter előtt ott volt a varázsos december. Remegve vártam a Mikulást, aki – bár talán hihetetlen, de – bejáratos volt hozzánk!
72
Személyesen! Erőteljesen megzörgette az ablakot, mire én már frászt kaptam. Minden évben elmondta szokásos mondókáját: „Nyílj ki, ablak, nyílj ki csendbe’ / Ajándékom hadd tegyem be!” Nem volt az a kincs, hogy odamenjek az ablakhoz, ott kaptam volna szívszélhűdést. Így Édesanyám ment oda, s valóban ott állt a Mikulás piros, kapucnis palástjában, kezében a kacskaringós végű püspöki pásztorbottal, hatalmas bajusszal, szakállal! Természetesen oda volt már készítve a tükörfényesre suvickolt cipőm, de mielőtt telerakta volna minden földi jóval, mindig engedett azon rossz szokásának, hogy engem egyszerűen lekáderezett! – Itt lakik Antal Imriske? – Itt! – pihegtem. – Jó kisfiú? – Igeeen! – Nem rosszalkodik? – Neeem! – Szófogadó? – Igeeen! Sokszor még tovább nyüstölt a kérdéseivel, szerintem teljesen fölöslegesen, hiszen ország-világ tudhatta, hogy Antal Imriskénél a világon nincs jobb kisfiú. Sőt Nagymama szerint nem is lesz, legalábbis „amíg juhbéllel hegedülnek”. Ezt a juhbelet nemigen értettem, míg el nem magyarázták, hogy ebből van a hegedű húrja. Ma már sajnos használnak acélhúrokat is, így esetleg adódhat, hogy valahol már van egy másik kisfiú, aki legalább annyira szófogadó, mint én. Mindenesetre komoly megkönnyebbüléssel nyugtáztam a Mikulás távoztát. S máris jött a karácsony! Varázsosak voltak a karácsonyi sütésfőzések. Már jóval az ünnepek előtt erőt vett rajtunk a láz. A süteményekkel kezdődött a dolog, átjárta a házat a vanília, a fahéj illata. Ilyenkor én is kaptam feladatokat: lúdtollal kenegettem a mézessüteményt, daráltam a mogyorót, kockacukrot törtem a mozsárban. Amíg a sütemények benn hallgattak a sütőben, Édesanyám csodálatos meséket mondott nekem,
73
amiket karikára nyitott szemekkel hallgattam. Emlékszem, egyszer egy ilyen karácsonyi mese hallgatása közben az udvarunkon álló, behavazott ezüstfenyő csúcsa mellett egy elmondhatatlanul fényes csillag ragyogott az égen. Hihetetlenül sziporkázott. Már szólt is a mese a csillagról, amely a kukucskáló angyalkákra vigyáz. Mert olyankor, karácsony előtt bizony kukucskáló angyalkák szállnak le a Földre, bekukucskálnak minden ház ablakán. Azt lesik, hol laknak jó kisgyerekek, akik megérdemlik a karácsonyi ajándékokat. Felnézek most a pesti bérház szűk udvarának egére, hátha ott lesz a csillag. De nem találom. Lehet, hogy akkor csakis nekem ragyogott a hódmezővásárhelyi égen?… Korábban említettem, hogy nem szívesen mentem el máshová játszani. Egy kivétel azonban akadt, mégpedig Jóska unokabátyám. Neki olyan játékai is voltak, amelyekről én nem is álmodhattam. Például a Märklin építőszekrények. Jóska tanult zongorázni is, nem volt tehetségtelen, sőt. Amikor megérkezett a tanárnője, engem nem küldtek ki, csak csöndben kellett maradnom. Hétéves voltam akkor. A tanárnőnek feltűnt, hogy mennyire érdeklődöm a dolog iránt, s egyszer megpendítette Apámnak: „Nem kellene ezt a gyereket is tanítani? Annyira figyel!” Apám mint zeneszerető ember ebbe szívesen bele is ment, bár nem volt zongoránk. Így Jóskáéknál gyakoroltam, bár ami igaz, az igaz Jóska ilyenkor szedte elő legvonzóbb játékait. Nagyon kellett koncentrálnom. Így kerültem közel Porjesz Klárához, egy remek zongoratanárhoz s egy még remekebb emberhez. Szeretnivaló, meleglelkű ember volt. Kiváló pedagógus. Egy év tanulás után már vígan zongoráztam Bach és Mozart könnyebb műveit, pedig akkor még nem ért le a lábam a földre. Mielőtt meglódulna a fantáziád, Kedves Olvasó, elmondom, hogy ha álltam, akkor igenis földig ért a lábam. Sőt mind a kettő! Figyelemreméltó, nem? De ha leültem a zongorához, akkor nem ért le a lábam. Porjesz Klárának nagyratörő tervei voltak velem, mert szerinte talán nagyobb affinitással közeledtem a zenéhez, mint az átlag. Kapcsolatunkat azonban egyre több zenén kívüli dolog kezdte zavarni. Eljött az az ember-
74
telen idő, amikor egyeseknek megalázó jelvényt – holmi stigmát – kellett viselniük olyan valamiért, amiről nem tehettek. Soha nem felejtem, milyen porig megalázottan, lángvörös arccal érkezett meg hozzánk Klári néni a szokásos zongoraórák egyikére. (Ekkor már béreltünk egy pianínót.) Kézitáskáját valami furcsa, torz mozdulattal tartotta bal hóna alatt, eltakarva ezzel kabátjának elejét. De előbb-utóbb le kellett tenni ezt a kabátot, s ekkor előtűnt a hatágú sárga csillag. Édesanyám szeme teleszaladt könnyel, Klári nénit pedig a fuldokló zokogás rázta. Apám nyugtatgatta: – Nézze, Klári, mi embereket nem holmi jelvények alapján ítélünk meg, hanem emberségük szerint. Éppen azért kérjük, sőt ragaszkodunk ahhoz, hogy továbbra is foglalkozzék a gyerekkel, hiszen maga a legszebbre, az igazi európaiságra, a humanizmusra neveli őt! Néhány nap múlva nyálas cikk jelent meg a vásárhelyi újságban, amely „mélységesen fájlalta”, hogy az ismert pedagógus házaspár nem átallja kapcsolatait fenntartani csillagos zsidókkal! Szüleimet ez nem érdekelte, továbbra is vallották saját nézeteiket. (Itt jut eszembe a sors fintora. Ezekben az időkben szigorúan tilos volt a londoni rádióadásokat hallgatni. Engem kiállítottak az utcára az ablak alá, s ha valaki közelgett, én látványos köhögési rohamokat kaptam, s a rádió odabenn azonnal elhallgatott. 1945 után mi következett? A londoni rádióadásokat szigorúan tilos volt hallgatni! Én vidáman fuldokoltam tovább…) Végül mégiscsak megszűntek a zongoraórák, begyűjtötték a vásárhelyi zsidókat a zsinagógába. Ott vártak a bevagonírozásra. Köztük nem egy jó barát, Apámék gyerekkori pajtásai. Ha nekünk faji alapon bármiféle előítéleteink lettek volna, hozzánk be nem teheti a lábát sem az emlegetett kis Deutsch doktor vagy Heller bácsi, akikről csak a legmélyebb hála érzésével beszélhetek, de Weiss néni sem, aki szép sálakkal, ruhaanyagokkal házalt. De Apámék liberalizmusa – hogy úgy mondjam – a „másik oldalra” is kiterjedt. Nemegyszer volt vendégünk néhány valóban kiváló cigányzenész. Már gyerekkoromban ismertem olyan dinasztiák tagjait, mint a Lehota vagy a Farkas család.
75
Ott mászkáltak hát a zsinagóga kertjében a begyűjtött szerencsétlenek. Köztük egy tízéves kisfiú is, akinek az volt a bűne, hogy már korábban elhunyt édesapja zsidó volt. Hiába könyörgött feddhetetlenül „árja” édesanyja, a gyereket bevitték! Ott járt-kelt emelt fővel, szinte már egy kicsit büszkén is. Váratlanul azonban olyan általános felháborodás tört ki, hogy végül is teljesen „szabályellenesen” kiengedték! Ennek a kisfiúnak kideríthetetlen okokból Juszuf volt a beceneve. Igazi barátság fűzött s fűz ma is hozzá, igaz, ritkán találkozunk, mert Juszuf azóta a fizikai tudományok „nagydoktora” lett, s gyakrabban ad elő amerikai egyetemeken, mint itthon! Szegény Klári néni azonban Auschwitzban halt meg, s nekem is sok egyéb érdekeset tartogatott még tarsolyában az ÉLET… 1944 szeptemberében beírattak a negyedik osztályba, de ekkor még nem sejtettük, hogy ez a tanév életre szóló tanulságokat hoz mindannyiunk számára. Kellemes, meleg szeptember volt, az udvarra kitett hatalmas fürdőkádban még meglangyosította a fürdővizet a napsugár. Édesanyámmal együtt dagonyáztunk benne, amikor a fürdőkád – mint valami jókora membrán – fölerősített bizonyos nyugtalanító zajokat, mégpedig távoli ágyúdörgés zaját! Édesanyám nagyon megijedt, mert ezek a morajok a háború közeledtét jelezték. Igaz, már edzve voltunk bizonyos szempontból. A rádióban ugyanis gyakran felhangzott: „Achtung, Ach-tung! Lichtspiele. Krokodil gros.” És így tovább. Ezek a német nyelvű bemondások azt jelezték, hogy Magyarország légterében idegen repülőgépek tartózkodnak. Nemegyszer megszólaltak a szirénák is: légiriadó! Ilyenkor mi mindig a nagy ebédlőasztal alá bújtunk, mert szilárdan hittük, Vásárhely esetleges bombázásakor majd megvéd bennünket a derék bútordarab! Esténként a várost körülölelő töltésről már látni lehetett a debreceni tankcsata torkolattüzeit. Ma visszagondolva nem is annyira Debrecen lehetett az, inkább a közeli Battonya. Egy gyönyörű őszi napon, amikor „még nyíltak a völgyben a kerti virágok, s még zöldellt a nyárfa az ablak előtt”, ökörnyál úszott a levegőben pici pók utasaival, Édesanyám éppen az őszi nagytakarításba kezdett, miközben
76
ágyúdörgés moraját lehetett hallani. Azt gondoltuk, hogy gyakorlatoznak a magyar katonák. Egyszer csak megáll az ablakunk előtt egyik nagybátyám – Juliska néném férje –, és furcsa, ideges mosoly kíséretében azt mondja Édesanyámnak: – Na, Bözsikém, ez a takarítás is hiábavaló dolog. Hallod ezt a zajt? Itt vannak az oroszok! Édesanyám megrettent. – Jaj, ne mondj ilyet, Sanyi! A rémhírterjesztést szigorúan büntetik. Tudod, statárium van! Különben is, éppen most mondta be a rádió, hogy „Arad térségében teret nyertünk”. – Bözsikém, értsd meg végre! Bennünket hazaküldtek a hivatalból, hogy együtt legyünk a családunkkal, ha megérkeznek az oroszok. Te is jobban tennéd, ha átrohannál az uradhoz, fejezze be gyorsan a tanítást, a gyerekeket haladéktalanul küldje haza! Édesanyám velem együtt feldúltan rohant át a közeli iskolába, beszámolni Apámnak, mit mondott a sógor. Apám is meghökkent, s szaladt az igazgatóhoz. Az nyugtatni próbálta szüleimet. – Édes lelkem, nem kell rögtön fölülni minden kósza hírnek! Hogy megnyugtassalak bennőtöket, fölhívom a kislányomat, Adélkát, aki a postaközpontban dolgozik. A posta a város idegközpontja, ott mindent tudnak. Fölvette a kagylót, és kérte a postát. (Akkoriban még a telefonközpontban kézzel kapcsolták össze a beszélgetni kívánókat.) Kisvártatva elsápadt, homlokát kiverte a veríték. – A postát a kislányommal együtt evakuálták! Ebben a pillanatban, mint holmi rossz forgatókönyvekben, az épület előtt megállt egy katonai mentőautó, kiugrott belőle egy tiszt, aki hatalmas vöröskeresztes zászlót szögelt a kapura, mondván: – Az iskolát lefoglalom elsősegélyadás céljára! Már hozták is a hordágyakat, rajtuk vérző magyar és orosz katonákkal. A környék asszonyai óbégatva szaladtak össze, mindenféle finomságot hoztak a katonáknak, az oroszoknak is persze. – Ezt is csak anya szülte!
77
Az oroszok remegtek és sírtak. Azt sulykolták beléjük, ha fogságba esnek, szörnyű kínzásoknak lesznek kitéve. Édesanyám letaglózottan állt. Az első orosz! Róluk ugyanis azt terjesztette a propaganda, hogy a nőket kivétel nélkül meggyalázzák, a csecsemőket falhoz verik, a férfiakat felkoncolják! Édesanyám bénultsága hamar elmúlt, és szinte hisztérikusan azt mondta: – Meneküljünk! Jó, jó, de hogyan kell menekülni? Gyakorlatlanok voltunk a dologban. Közben újabb rémhírek érkeztek: a várost kiürítik, a nők a gyerekekkel Szegedre, a férfiak Csongrádra tankcsapdát ásni! Eszelős kapkodásba kezdtünk. Az én hátitáskámba gyógyszerek kerültek, Apám hatalmas hátizsákját megtömtük konzervekkel, Édesanyám csak azt bírta kinyögni, hogy ő a bundájában jön, mert azt mindig pénzzé lehet tenni. Apám valamivel higgadtabb volt, és azt mondta: – Bizarr dolog lenne, ha te a lövészárkok tájékán bundában defilíroznál, húzz fölé valami másik, vékony kabátot! A szót tett követte, Édesanyám már szinte elborult aggyal fölkapta az üres tejeskannát (!), és rohantunk. (A kannát csak Kiskunfélegyházán fedeztük föl, akkor Édesanyám eldobta…) Ekkor már sötét volt, s a vonat nem jött! Elterjedt, hogy partizánok lesnek a szerelvényre. Majdnem pánik tört ki, de végül is jött egy vonat. Elindultunk. Nem sokáig döcögtünk, mert elterjedt a híre, hogy az algyői hidat aláaknázták. Idegtépő várakozás. Addig-addig, hogy megérkeztünk Szegedre. Iszonyatos jelenetek. Az emberek egymást taposták, a férfiak ordítottak, a nők, a gyerekek hangosan sírtak, rikoltoztak. Az ablakokon keresztül próbáltak sokan bejutni a kocsik belsejébe. Leírhatatlan volt! Mi Kiskunfélegyházán kiszálltunk. Apámnak voltak ott ismerősei még „prepa” korából, gondoltuk, náluk bevárjuk a háború végét, mert nem létezik, hogy az oroszok átjussanak a Tiszán! Céltalanul ődöngtünk a félegyházi utcákon. Egyszer csak megáll mellettünk egy hosszú autókaraván. A vásárhelyi menekülők egy csoportja, élükön a főispánnal, s köztük Juliska nagynénémék családostól, valamint Nagymama és Badóka!
78
– Azonnal szálljanak föl! Maguk városi tisztviselők, velünk menekülnek tovább! Én egy nagy tűzoltóautóban kaptam helyet, még élveztem is a dolgot. Kecskeméten éjszakáztunk polgári házakhoz elszállásolva. Másnap reggel egy úgynevezett schrapnell robbant az udvarunkon. Mi ezt intő jelnek tartottuk, s egyben tudomásul vettük a hihetetlen tényt: az oroszok igenis átjöttek a Tiszán! Még ilyet! Soroksár volt a következő bázis. Itt nem kaptunk elszállásolást, így én a szüleimmel szalmán aludtam egy öreg iskola kiugró eresze alatt. (Az épület – amikor ezeket a sorokat írom – még megvan. Igaz, egy nagy felüljáró van előtte, de ha Szeged felől érkezel, Kedves Olvasó, s jobbra lepillantasz, megláthatod a szerény épületet.) Soha nem felejtem el az első vacsorát. Egy nyúlketrec tetejére tudtam csak tenni a tányéromat, benne híg hagymaleves. Néhány nap múlva aztán kaptunk pesti szállást. Mi a Vág utcai iparitanuló kollégiumot szálltuk meg. Különösebb bajunk nem volt, viszont nem kaptunk élelmiszerjegyet. Eszelősen éhesek voltunk. Édesanyámnak teleszaladt a szeme könnyel, amikor én a járdáról fölvettem egy darabka kekszet, amit egy kisfiú hullajtott el. Én, aki addig ímmel-ámmal ettem meg egy gerezd narancsot vagy darabka csokoládét! Ráadásul Apámat elvitték katonának, pedig soha nem szolgált a seregben, alkalmatlan volt gyomorbetegsége miatt. Dühöngött: – A fene ezt a hülye Hitlert. Én állítsam meg Sztálint? Mindegy, mennie kellett. Nagyon sokáig tartott a keservesen síró búcsú, úgy éreztük, hogy soha többé nem látjuk egymást. Ennek ugyanis megvolt a reális esélye. Nagyon magunkra maradtunk. Igaz, velünk volt Nagymama, Badóka, Juliska néném a férjével, két lányával. Nagyon megörültünk viszont, amikor felfedeztük, hogy az alagút Duna felőli végén, egy kis eszpresszóban lilakáposzta-salátát lehetett enni jegy nélkül! Na, annyi káposztát zabáltunk, hogy a végén már szinte nyúlnak éreztem magam. Gyökeres változás állt be kosztolásom történetében, amikor Badóka állást kapott egy pesti bankban, s ilyen minőségében mindennap kapott egy pirinyó szelet
79
kenyeret. Ezt ő a világért meg nem ette volna, természetesen hazahozta az ő imádott Imriskéjének. Ez a kis kenyérke nagyon jól jött, mert közben fölfedeztük, hogy a svéd vöröskereszt konyháján ingyen lehetett enni. De mit? Lehet, hogy a svéd konyhaművészek odahaza zsírral vagy vajjal főznek, de itt – nyilván kényszerből – bálnazsír volt a finom étkek alapanyaga. Soha ne tudd meg, Kedves Olvasó, milyen ízű a fagyott káposztából készült főzelék, bálnazsírral berántva! Mindehhez Badóka kenyérkéje, amelyet retiküljében hozott haza, így a kenyérke tökéletesen magába itta a púder jellegzetes illatát. Röviden: bálnazsír és púderszagú kenyér együtt… brrr… de ettem, mert más nem volt! Szörnyű kalandjaink voltak. Iszonyú érzés, amikor az ember a puszta életéért remeg! Volt ilyen élményem is. Légiriadó, de már becsukták az óvóhelyek bejáratát. Nincs hová elbújni! Lefeküdtünk hát Édesanyámmal együtt a járdaszegély mellé, arccal a föld felé, s hangosan imádkoztunk. 1944. november 3-án, két nappal névnapom előtt, egy játékboltban válogattunk az ajándékok között. Ez a boltocska a Váci út legelején volt, szemben a Nyugati pályaudvarral. (Ma cipőbolt van a helyén.) Hirtelen hatalmas detonáció rázta meg a levegőt. Mi volt ez? Hiszen nincs légiriadó! Megtudtuk, hogy a Margit híd robbant föl. Rohantunk. Soha nem felejtem el a híd látványát. Két pillér között V alakban lógtak bele a Dunába a híd megmaradt részei. A meglehetősen meredek lejtőkön állt egy villamos, sőt néhány személyautó is. Mindenesetre névnapi ajándéknak nem semmi! Egy szép őszi napon kirándultunk a Disznőfő-forráshoz, ahol jegy nélkül kaptunk grenadirmarsot. Érthetően vidám hangulatban battyogtunk hazafelé. Egyszer csak géppisztolyos katonák jelentek meg: „Tessék az út oldalán libasorban menni!” Így éltem meg a nyilas hatalomátvételt. A rádió harsogta: „Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!” Na, ha Beregffy jön, mi megyünk! Az egész vásárhelyi kompánia fölkerekedett, s Budaörs felé még ki tudtunk slisszolni a fővárosból. Tatáig mentünk. Nagymamát, Badókát, Édes-
80
anyámat és engem az öreg Tata Újtelep nevű utcájának 27-es számú házában szállásoltak el. A házigazdáékat Dornernek hívták. Nagyon jó emberek voltak. Bennünket, szegény menekülteket tejben-vajban fürösztöttek. Itt történt, hogy egy éjszaka – jó későn – valaki megzörgette az ablakot. Ki az? Felhangzott családi füttyjelünk! Ez nyilván rémálom, hiszen Apám valahol a messzeségben katonáskodik. Újabb füttyszó. Nem kétséges, ez Apám! Hatalmas örömünkben-zavarunkban egyszerűen nem találtuk a villanykapcsolót. A töksötét szobában mindig egymás karjaiba futottunk. Végül is Apám csak bejött valahogy. Kiderült, hogy katonaszökevény! Azonnali halál járt érte! Ügyes kezű Apám viszont kifaragott radírgumiból egy, a valódival teljesen megegyező stemplit, így bepecsételte igazolványába: „Frontszolgálatra alkalmatlan”. Egy ízben, mikor tábori csendőrök igazoltattak bennünket, mi tagadás, mindannyiónkat kivert a hideg verejték, de hál’ Istennek, a pecsét valódinak találtatott! Tatáról is mennünk kellett, így jutottunk el egy kicsi faluba, amely a Csallóközben volt. Vőknek hívták, ma Csehszlovákiához tartozik. Nagy örömmel fogadtak be minket a falusiak, jó dolgunk volt. Ettünk-ittunk, vígan voltunk. Állomásozott ebben a faluban néhány magyar katona is. Jó barátságba keveredtünk. Együtt akartuk megünnepelni a közelgő karácsonyt. A tiszt kiadta az ukázt: aki fenyőfát hoz a kis Imrisnek, két hét eltávozást kap. Persze, hogy került hatalmas karácsonyfa! A faluban élő Szimeth nevű cukrász még szaloncukrot is csinált. Szegény katonákat viszont éppen a szenteste délutánján elparancsolták. A szilvesztert is Vőkön töltöttük, de egyre nyomottabb hangulatban. Mi, gyerekek viszont nagyon élveztük a dolgot. Nem volt iskola, így naphosszat hancúrozhattunk. Hát még amikor fölfedeztünk a falu határában egy szerencsétlenül járt vadászrepülőgépet! Aránylag ép állapotban volt, pilótája nyilván kényszerleszállást hajtott végre. A front viszont feltartóztathatatlanul közelgett. Házigazdánk egy este bejelentette: „Szencen az orosz!” Szenc községe csak néhány kilométerre volt Vőktől, így innen is mennünk kellett. Nagyon sajnáltuk elhagyni ezt a kedves falut, lakóival
81
együtt. Sok jót tettek velünk, bár Badókáéknak volt egy kellemetlen kalandjuk. Házigazdáik disznót vágtak, s egy jókora kolbászt adtak Badókáéknak. Igaz a mondás, ahány ház, annyi szokás. Ezt a kolbászt nagyon sok majoránnával készítették, s ráadásul valami tésztafélét is tettek a töltelékébe. Ezt a tésztát a helybeliek „pusztá”-nak nevezték. Hogy miért? Rejtély. Badókáék megkóstolták a kolbászt, s az ízét egyszerűen infernálisnak minősítették. Mit csináljanak a kolbásszal? Mentőötletük támadt. Egy derék eb, „aki” a Szuli névre hallgatott, őrizte a házat. Szuli a mi megmentőnk! A kutya kéjes vakkantásokkal vette át az ajándékot. Szájába fogta, s usgyi, rohant a gazdáékhoz! Rémült kimagyarázkodás: Szuli ellopta a kolbászt. Badókáék kaptak újabb adagot, Szuli pedig egész élete folyamán nem tudta megmagyarázni, miért kapott egyszerre kolbászt és verést. Megérkeztünk utolsó állomáshelyünkre, Mosonmagyaróvárra. E beszámoló elején megemlékeztem Elza keresztanyám óvári szüleiről, Kismamáról, Kispapáról. Kispapa ekkor már régen nem élt, de Kismama teljes szellemi és fizikai frissességnek örvendhetett. Hatalmas lakásába befogadta a Faragó-különítményt, Nagymamát, Badókát, Juliska nénémék négytagú családját, valamint Antalékat is. Mi speciel a fürdőszobában laktunk. Én a kádban aludtam. Kapitális röhögések korszaka kezdődött. Talán azért, mert úgy éreztük, most már minden mindegy, történjék, aminek történnie kell. Mehettünk volna szabadon nyugat felé, a határ nyitva volt, de Apám kijelentette, egy tapodtat sem megyünk tovább. Sorsunk ugyanaz lesz, mint a többi tízmillió magyaré. Hogy min röhögtünk? Például azon, hogy Juliska néném férjének, Sanyi bácsinak csak igen rövid takaró jutott. Két lába takaratlanul, meztelen maradt. Apám találta ki a zseniális megoldást. Köztudott, a papír remek hőszigetelő, így Sanyi bácsi mindkét lábát az est beálltakor újságpapírba csomagolták, és kacér csomót kötöttek a vádlijára. El lehet képzelni a látványt: Sanyi bácsi hálóingben, miközben bütykein a napi sajtó pompázott!
82
Lassan tavaszodott, egyre jobb lett az idő. Sűrűn tettünk kirándulást a közeli Halászi nevű községbe kedves ismerőseinkhez, Schniererékhez. Hanyatt heverésztünk a fűben, s így néztük végig Hegyeshalom bombázását. Rengeteg repülő érkezett egyszerre, nagy kötelékben. Lehettek akár harmincan is. Remegett tőlük a levegő. Működésbe léptek a légelhárító ágyúk. Hatalmas pamacsok robbantak a gépek közelében, de egyetlen találatot sem láttunk, aminek akkor már nagyon örültünk. Távcsővel figyelve a bombázókat, tisztán látszott, mikor oldják ki bombáikat. Ilyenkor ugyanis a gépek kissé megbillentek, s hamarosan elérkezett hozzánk a robbanó bombák döreje. És jöttek a gépek, jöttek a gépek hullámokban, szinte vég nélkül. Volt éjszakai légiriadó Óvárott is. Félelmetes volt. Szinte nappali fényt árasztottak a Sztálin-gyertyák, mi pedig lélekszakadva rohantunk ki a városból. Édesanyám elkiáltotta magát: „Itt egy mély gödör, ugorjunk bele!’’ Csak egy hajszál választott el bennünket attól, hogy beleugorjunk az áradt, rohanó Lajta folyóba! Azon a tavaszon rengeteg hóvirág nyílt a réteken. Elhatároztam, pénzt csinálok magamnak. Elmondtam a terveimet szüleimnek is. Velünk átellenben ugyanis volt egy virágüzlet, itt akartam eladni a portékámat. Míg én a virágokat szedtem, Apám átment a virágüzletbe. Adott egy pengőt a tulajdonosnak, s ezt mondta: – Bejön ide hamarosan egy kisfiú. Hóvirágot árul. Nagyon kérem, vegye át a virágot, és adja oda neki ezt a pengőt. Kicsit izgulva mentem be a boltba, vajon kell-e majd az én virágom. – Kezit csókolom! Tetszik-e venni friss hóvirágot? – A legjobbkor jössz, kisfiam! Éppen hóvirágra van a legnagyobb szükségem. Boldogan rohantam haza a keresményemmel. Egyetlen dolgot nem értettem. Miért szaladt tele szüleim szeme könnyel, amikor fölmutattam a virágért kapott két pengőt! Telt-múlt az idő. Elérkeztünk március végéhez, s készülődtünk volna a húsvéti locsolkodásra. Csak készülődtünk volna, de már tudtuk, nem
83
lesz abból semmi. Az események drámai fordulatokat vettek. Tessék ellenőrizni, 1945-ben április elsejére esett húsvét hétfője. Ugyanarra a napra a bolondozások meg a locsolkodás ideje. De esett erre a jeles napra más is. Március 31-re elhagyta a várost mind a magyar, mind a német katonaság. Halotti csend lett. Az emberek elbújtak. Félreverték a harangokat, és utána semmi! Tudtuk, hogy sorsforduló előtt állunk. De semmit sem sejtettünk abból, hogyan történik majd mindez. Mindenesetre a ház lakóival együtt leköltöztünk a pincébe, s a süket csöndben ott várakoztunk. Úgy tűnt, Édesanyám idegei felmondták a szolgálatot, ezért Apám készített egy koktélt, amit ő maga „légókeveréknek” nevezett el, teljesen logikusan, mivel a kotyvalék átszellemült élvezete a légópincében történt. (A „légó” szó az akkoriban közkedvelt, rövidített formája volt a „légoltalmi"-nak.) Ültünk hát, és vártunk. Édesanyám, aki szeszes italt soha nem fogyasztott, megivott egy teljes litert a jószagú italból! Utólag elemezve ezt a szagot, minden bizonnyal a császárkörte nevű ital volt a keverék egyik alapja. Este tíz óra körül Apám elhatározta, fölmegy a pincéből, és kileselkedik az ablakon. Így is történt. Bosszankodva látta, hogy a németek egy hatalmas tankot hagytak éppen a ház előtt. Vagy elromlott, vagy kifogyott az üzemanyag. Ennek a tanktípusnak Tigris volt a neve. Visszaérve a pincébe be is számolt a látottakról. – A fene egye meg! Képzeljétek, egy Tigris áll a házunk előtt! Drága Faragó nagymama, nem lévén járatos a fegyverek elnevezésében, egy az egyben komolyra vette a dolgot, s felsóhajtott: – Tigris? Uramisten, mi jön még? A szónoki kérdés humorisztikus volta valahogy elsikkadt… Éjfél után három körül puskatussal kezdték döngetni a kaput! Itt vannak! Itt vannak azok, akik elől menekülve a fél országot bejártuk, akik elől szaladva otthagytuk egész addigi életünket, mindenünket! Egyszerre kezdte mindenki: – Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Édesanyám maga elé fogott, s hátat fordított a pincelejáratnak. Ha lőnek, őt érjék az első lövések! Újabb döngetés. Apám nagyon idegesen
84
ugyan, de azt mondta, ő fölmegy kinyitni a kaput, még mindig jobb, mintha berobbantanák, s különben is, ha meg kell halni, mindegy, hogy hol történik! Mai napig csodálom a bátorságát. Jellemző, hogy a pincében tartózkodó férfiak közül egyetlenegy sem jelentkezett, hogy vele menjen! Hagyták menni egyedül! Hallottuk a kapu nyikorgását. Lőnek vagy nem? Van még Apám? Valóban a téboly percei voltak. Lépések zaja hallatszott a pincelejárat felől. Anyám teljes testével rám borult. Hangos volt a pince az imától. Iszonyatos volt! Akcentussal bár, de valaki megszólalt: – Jó estét kívánok! Dermedt csönd. Apám indulatosan kifakadt: – A jóistenit! Válaszoljatok már neki! Ekkor mertünk először fölpillantani. Vártuk a kutyafejű tatárt. Azonban se kutyafej, se tatár! Két húszévesforma legényke állt ott, széles mosolyuk kivillantotta mind a harminckét fogukat. Mi ez? Ez az orosz? Ez elől menekülünk immár jó fél éve? Alig bírtuk kinyögni: – Jó estét! – Nyemecki szoldat jeszty? – Nem, nincsen. Ült köztünk egy dúsgazdag kereskedő. Le merem írni a nevét, hiszen semmi dehonesztáló nincs abban, amit tett. Nyilvánvalóan a félelem, az életösztön diktálta. Nos, Holzhammer úr kirakta arany cigarettatárcájára briliánsait, összes készpénzét, s nyújtotta a katonának. Az orosz félretolta. – Óra? Apám előrántotta szép, antik, cizellált ezüst zsebóráját. – Fél három. De ezt te úgyse érted, nézz ide! A kiskatona a füléhez emelte Apám egyetlen kincsét, s széles mosolylyal mondta: – Harasó! – s zsebre vágta az órát! Kezdtünk magunkhoz térni. Annál is inkább, mert a kiskatonák nyelvórát adtak nekünk! Ott, akkor!
85
Kenyér – hleb; Jó – harasó; Nem jó – nye harasó. Elsőként Kismama lélekjelenléte tért vissza, s rögtön „kizabrálta” a kiskatonát! (Elnézést az udvariatlan szóhasználatért, de igen sokan tudják még, hogy ez mit jelentett.) Az történt, hogy az egyik katona kezében egy hatalmas, templomi gyertya világított, s a gyertya lángjába belelógott a géppisztoly csöve. – Látod, fiam, még a te korodban sem ajánlatos a tűzzel játszani, még elsül ez a fegyver. Na, add ide szépen azt a gyertyát! A kiskatona bár nem értette, de kissé megszeppenve odaadta! Ezek után amilyen tapintatosan jöttek, ugyanolyan tapintatosan távoztak. Mit mondjak, fel voltunk szabadítva! Visszamentünk az emeletre. Meg kell hagyni, zsúfolt nap volt: egy igazi, április elsejei bolondos, locsolkodós felszabadulás! A grádicson Kismama világított vadonatúj gyertyájával… – Na, harasó! A következő napokban már más benyomások is kialakultak bennünk, már ami a felszabadítókat illeti, de ezekről hadd ne beszéljek… Badókát és Édesanyámat elvitték robotra. Mivel nem voltak még öregek, joggal tartottak attól, hogy valamely muszka legyeskedési szándékkal közelít majd hozzájuk. Kismama működésbe lendült. Sokat tudott a kozmetikáról, ezt bizonyította hibátlan, hamvas arcbőre, még hetvenévesen is. Tudását – hogy úgy mondjam – negatív irányba kamatoztatta. Azt is tudta ugyanis, hogyan lehet tönkretenni az arcbőrt. A recept a következő: kend be az arcodat faggyúval, jó mélyen belemasszírozva. Ezután korommal, pernyével kend át magad. Ha mindez megtörtént, meleg víz és szappan nélkül töröld le az arcodat. A hatás megdöbbentő. Minden apró ráncba, pórusba beleveszi magát a faggyas korom. Édesanyámék úgy néztek ki, hogy mellettük Jancsi és Juliska gonosz boszorkánya Hófehérkének látszott volna. Édesanyámat meg is kérdezték: „Ugyan, hány éves vagy, nyanya?”
86
Eltelt egy hét, tíz nap, s szüleim elhatározták, visszamegyünk Vásárhelyre! Akkor még nem tudtuk, mire vállalkozunk. Tömegközlekedés nem volt, így gyalog indultunk el, tarsolyunkban pár szelet feketekenyérrel, főtt tojással. Valljuk be, nem volt egészen épelméjű vállalkozás! Reggel indultunk, s délutánra már elfáradtunk, megéheztünk. Kissé félrehúzódva az úttól letelepedtünk. Én egy kis dombocskára csücsültem le. Eszegetés közben mondom Apámnak: – Te, nézd, milyen érdekes! Ebből a kis dombocskából itt a két lábam között két villanydrót áll ki. Apám fölordított: „Ne mozdulj!” –, s mint egy hímes tojást emelt le engem a föl nem robbant aknáról! Talán nem tartasz dicsekvőnek, Kedves Olvasó, de hidd el, különleges élmény egy éles aknán ülve kollációzni! Estefelé már alig vánszorogtunk. Megállt mellettünk egy orosz katonai teherautó. A kiskatona kézzel-lábbal magyarázta, hogy egy kisgyereknek nem szabad ilyen sokat gyalogolnia! Apám összeszedve minden bátorságát és nyelvtudását, puskini szépséggel kérdezte meg: – Ggye? – azaz: hová? – Gyer! Bumm, mi ez? Hová a fészkes fenébe megy ez a pasi? Gyer? Ahá, Győr! – Harasó! – vetette oda Apám könnyedén, akár egy Romanov, így folytatván szót szóba fűzve a fordulatos, de főként sziporkázóan szellemes dialógot. Így aztán a kiskatona fölpaterolt bennünket az autó platójára. Emlékszem, szeget szállított. Rengeteget. Mondhatnám: szeget szeggel, így ültünk hát, alattunk nyugodt szeggel, egészen Győrig. Nem untatlak, Kedves Olvasó, ennek a visszaútnak az elmesélésével, pedig kalandokkal teli utazás volt. A vonatok – ha egyáltalán voltak – akkor indultak, amikor akartak. Sokszor azt sem lehetett tudni, hová. Sín se nagyon volt. Az iszonyatosan zsúfolt marhavagonokon fürtökben lógtak az emberek vagy hasaltak a tetőn. Győrből Esztergomon át jutottunk el a fővárosig. Pontosabban a Filatori gátig. Itt megállt a vonat. Itt ért véget a sín… Rongyokban, a lábunkon az egykori cipők foszlányaival érkeztünk meg a Margit hídig.
87
Margit? A Manci hídig. A lassan ébredező pesti humor így hívta azt a pontonhidat, amely összekötötte Budát Pesttel. Párosával kellett menni, beszélgetni tilos volt. A rendre tízméterenként álló, géppisztolyos orosz katonák vigyáztak. Én Apámmal mentem. Édesanyám előttünk. Egyszer felpillantott a mellette haladó férfira, s majdnem felkiáltott. Régi, vásárhelyi jó barát volt. Csak a szemükkel tudtak beszélni: „Maga is él? Túlélte?” A Nyugati pályaudvar felé menet láttuk, mit csinált a háború az egykor elegáns Pestből. Romok, romok. A pályaudvaron megtudtuk, talán indul egy vonat Szolnokra. Úgy is jó. Iszonyú zsúfoltság, öldöklő tolongás. Végre a vonat mellett álltunk. Engem megragadott egy orosz katona, földobott a vagonba, és becsapta az ajtót! Édesanyám mint egy tébolyult fúria esett neki az orosznak, de olyan elánnal, hogy végül ők is fölszállhattak. Csak állni tudtunk. Köztünk már olyan zsidók is, akik túlélték Auschwitz, Dachau rémségeit. Egyikőjüktől kaptam egy szem kekszet: „Az én kisfiamnak már úgyse adhatok soha többé semmit!’’ Közvetlen közelünkben meggyilkoltak egy embert! Vajon milyen indulat feszült a gyilkos és áldozat között? Milyen felismerés? Milyen akaratlan viszontlátás? Mit torolt meg az a késszúrás? Szolnok, éjszaka. A vonat nem megy tovább. A talpfákból összerakott hatalmas máglyán ökörsütés. Részeg katonák, lövöldözés… Mit mond erre a költő? „A zúgó élet partján álltunk.” Másnap, alkonyatkor megérkeztünk Vásárhelyre, ugyanarra a „kisállomás”-ra, amelyről több mint fél éve indultunk el olyan élmények felé, amelyeket soha nem lehet elfelejteni. Kijárási tilalom volt bár, de mi elhatároztuk, a kertek alján hazalopózunk a György utcába. Langyos eső esett. Szerencsénk volt, nem találkoztunk senkivel. Ellentétben az addig látottakkal, háborús sérüléseknek, romoknak semmi nyoma. Így aztán amikor a Lázár utcáról befordultunk a György utcába, bizony mi is nekiborultunk a falnak, mint egykor Sándor bácsi! Elérkeztünk a régi házhoz. Életnek semmi nyoma. Kulcsunk nem lévén azon tanakodtunk, melyik szomszédhoz zörgessünk be. Ekkor lépések zaja közelgett. Uramisten! Most
88
lőnek agyon, amikor minden borzalmat túlélve végre itthon vagyunk? Szinte belepréselődtünk a deszkapalánkba. Az ismeretlen közvetlen közelünkben megállt. Nyilván gyanút fogott. Néhány pillanatig tartó, idegborzoló hallgatás után megszólalt: Jó estét kívánok!” Egyszerre ordítottunk föl: „Miska! Misukám!” Legszeretettebb unokabátyám állt ott: dr. Faragó Mihály! Záporszerű sírás. Miska kinyitotta a kaput, bementünk a házba. Minden a régi! Egyedül Miska exkuzálta magát: „Remélem, nem lesz baj belőle, de megettem egy üveg cseresznyebefőttet!” – drága marha! Nagyon mély álomba merültünk zsigereinkben a második világháborúval! Nem érdekelt az sem bennünket, mi lesz holnap, hogyan fogadnak, hogyan ítélik meg a menekülésünket! Másnap délelőtt amolyan kis zarándoklás kezdődött. Jöttek a régi szomszédok, barátok, mindenki valami kis ajándékkal. Óvatosan megtudakoltuk, vajon lakik-e valaki az óvodai szolgálati lakásban, azaz van-e új óvónő. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor megtudtuk, hogy nincs. Elindultunk hát igazi otthonunk felé, a Soós István utcába. A ház sértetlenül állt. Életnek semmi jele. A régi kulcsaink megvoltak, így nem jelentett problémát bemenni a lakásba. Nagyon kíváncsian nyitottuk a bejárati ajtót, vajon mi vár ránk. Hát semmi! Úgy értem, hogy semmi nem várt ránk, csak az üres szobák! Bútor sehol! Az egyik szobában egy halom krumpli indult csírázásnak, a másikban egy üres „vejdling”, amibe beleléphetett egy ló, úgy kifordult önmagából. A látvány a legváratlanabb reakciót váltotta ki belőlünk: elkezdtünk nevetni! De úgy, hogy a végén már a földön fetrengtünk. Tessék: a menekülés eredménye! Lehet újrakezdeni az életet! Amint kifújtuk magunkat, megszólalt Édesanyám: „Na gyerekek, eljött a bunda ideje! Most fogjuk eladni, és lesz pénzünk mindenre!” Arra a bundára célzott, amit a menekülés legelső pillanatában felkapott, majd Apám tanácsára ráhúzott még egy átmeneti kabátot. Ezzel elkezdte lehámozni a külső huzatot a bundáról, mint egy gyakorlott sztriptíztáncosnő. Izgatottan vártuk, hogy hulljék le a lepel. Lehullott!
89
Mivel a két kabát nem volt egymáshoz rögzítve, a huzat fél éven át nyiszálta-csupálta a bundát. Ott állt hát Édesanyám, mint egy szélütött manöken, egy gusztustalan, rőtvörös bőrkabátban, amelyen imitt-amott volt egy-egy szőrpamacs, olyasforma, mint Ho Si Minh, azaz Ho apó szakálla. Úgy nézett ki, mint egy sikertelenül borotvált pávián feneke! Nyihogtunk a röhögéstől! Kit érdekelt mindez? Újra otthon voltunk, éltünk, egészségesek voltunk! Egészségesek bizony, ugyanis a menekülés ideje alatt én, aki azelőtt mindig beteg voltam, még csak el se tüsszentettem magam. Találtunk egy leszakadt rolettát meg egy bicikligumit. Az előbbiből Apám varrt nekem egy rövidnadrágot meg egy kisinget, az utóbbiból saru készült, így aztán én mint egy igazi gigerli flangáltam a vásárhelyi „nagy-utcán”. Bútorainkról később kiderült, hogy nem az oroszok vitték el – kellett is azoknak! Más dolguk volt. – Hanem a szomszédok, mégpedig azért, hogy megőrizzék nekünk! (Oly elhitető erővel adták ezt elő, hogy már kezdtük is hinni.) Mindenesetre az első napokban szalmán aludtunk. Ekkor keresett meg bennünket egy régi ismerős, jólszituált ember, egy nagy kéréssel. Hódmezővásárhelyen semmiféle fegyveres harc nem volt. Az a tankhadosztály jött be a városba, amely Battonyánál lépte át az akkori magyar határt. Ezek a tankok azonban – für alle Fälle – néhány kisebb lövedéket lőttek ki, amúgy ijesztésképpen. Nos, az egyik ilyen lövedék átszakította ismerősünk házának tetejét meg a szalon mennyezetét. Jókora lyuk támadt, amelyen át beesett az eső, s éppen a zongorára. A kérés tehát az volt, befogadnánk-e időlegesen a hangszert. Mivel – mint említettem – akkoriban szalmán aludtunk, úgy éreztük, nagyon „apart” lesz a zongora a szoba sarkában. Meg aztán ilyeneket lehetett mondani: „Nem láttad a dóznimat? De igen, hajói emlékszem, ott van a zongora tetején!’’ Jól hangzik, nem? Lassan-lassan visszatért az élet a régi kerékvágásba. Barátaink, ismerőseink nagyon sokat segítettek. Rögtön az elsők között már említett kis barátnőm, Kaja édesapja. Marci bácsi ugyanis időközben dúsgazdag em-
90
ber lett. Az asztalosműhely üzemmé változott. Romlott a pengő, ezért Marci bácsi csakis „természetbeni” fizetéseket fogadott el. Bödön-számra zsírt, mézet, hízott disznókat stb. Ezeket ügyesen „forgatva” valóban tekintélyes vagyonra tett szert, ami viszont látványosan összeomlott, amikor megjelent a maga idején valóban jó forint. Szüleimet „visszaigazolták”, ugyanott folytatták munkájukat, ahol abbahagyták. Én másfél hónap alatt bevágtam az elemi iskola negyedik osztályának tananyagát, így év végén ismét színjeles kisdiák lettem. Ez azt jelentette, hogy értesítő könyvecskémben csupa l-es volt látható. Később, ha jól feleltem, 7-est kaptam, majd 5-öst! Beírattak a vásárhelyi „Bethlen Gábor Ev. Ref. Gymnasium” első osztályába. Nagyot fordult velem a világ. Már az is vadonatúj volt, hogy minden tantárgynak más tanára volt az addig megszokott, egyetlen tanító bácsi helyett. Sőt külön tanterme volt a fizikának és kémiának. Úgy éreztem, máris a tudományok fellegvárában vagyok, s csakis rajtam múlik, mit érek el ezek között a falak között. Őszintén bevallom – talán egyesek megvetnek miatta –, én szerettem tanulni! Olyan időkre nyiladozott az agyam, amikor láttam, milyen könnyű elvenni vagyont, hatalmat, sőt életet. De amit megtanulok, azt soha, senki, semmilyen körülmények között nem veheti el tőlem. Élveztem azt is, hogy ha hétfőn valamit nem tudtam, azt kedden már igen. Arról is értesülve voltam, hogy színjeles záróvizsgák esetén az államtól egy arany pecsétgyűrűt kapok. Tudtam, hogy ilyen ajándékra szüleim részéről nem számíthatok – talpig rolettában –, így elhatároztam, ha fene fenét eszik is, kiverekszem magamnak a gyűrűt! Eminens voltam. De ne gondold, Kedves Olvasó, hogy amolyan undok diák, aki felsőbbrendű mosollyal tekint szét osztálytársai feje fölött, ahogyan Karinthy nevezi: Steinmann, a grófnő. Nem. S itt találkoztam életem első idegen nyelvével, a latinnal. A legelső lecke ez volt (soha nem felejtem): – Ubi est Italia? – Hic est Italia. Italia paeninsula est. Ennyi. Én boldogan magoltam:
91
ubi – hol est – van hic – itt paeninsula – félsziget. Még a tankönyv írójának nevére is emlékszem: dr. Jirka Alajosnak hívták. A könyvet nálam idősebb családtagoktól vásároltam, ugyanis abban az időben nem írtak évente új tankönyveket. Nagyon jól bevált a régi is. S milyen hálás vagyok a sorsnak, hogy latint tanulhattam! Gyerekfővel megtanultam nem magyarul gondolkodni. S ha ma gagyogok valamit idegen nyelveken, azt a latinnak köszönhetem. No, volt is belőle részünk bőven. Mindennap volt latinóránk, s nem egyszer 30-40 szót kellett másnapra bemagolni. Bizony, magolni! Itt nem segít a logika, a kristályos lényeglátás, a szavakat meg kell tanulni! Hála Istennek, szigorúan fogtak bennünket. Még testi fenyítés is volt, igaz, nagyon enyhe. (Most szörnyednek el a mai diákok!) Latintanárunknak volt egy hüvelykujjnyi, vastag spanyolnád botja. Ha valami nem ment, kinn, a katedra sarkán le kellett hajolni, a nadrágot feszesre húzni képtelenebb felünkön, s jött a 4-5 ütés! Nem amolyan kisasszonysimogatás. A kisdiák az ilyen kritika után igencsak félszegen ült a padjában. Kémiaórán egy szőrtelen hegedűvonó járta. Igen célszerű alkalmatosság az a kisdiák meggyőzése érdekében. Tenyerest vagy körmöst kaptunk. Így utólag visszagondolva, ma sem tudnék választani! Matematikatanárunk – Kúper volt a gúnyneve a diákok között – igen kifinomult érveket vetett latba a tantárgy minél alaposabb elsajátítása érdekében. Eljárása tulajdonképpen az iskolai bútorzat sajátosságát használta ki. Arról volt szó, hogy ülőpadjaink asztallapja benyúlt az ülőke fölé, szinte a hasunkig, így a padban nem lehetett egyszerűen fölállni, oldalra kellett kicsúsznunk, hogy vigyázzállásban válaszoljunk a tanári kérdésekre. Kúper tanár úr tehát odament a nebulóhoz, nem engedte őt kicsúszni, hanem mutató- és hüvelykujjával megfogta annak barkóját – pajesz, ha így jobban tetszik –, és elkezdte fölfelé húzni. A gyerek első reakciója az
92
volt, hogy megpróbált fölemelkedni, de ez csak egy bizonyos mértékig sikerült, ugyanis útban volt az ominózus asztallap. Kúper tanár úr azonban nem csökkentette a húzás erejét, miáltal a kisdiák hallatlan elaszticitásról tett tanúbizonyságot. Hihetetlen hosszan képes kinyúlni egy 10-12 éves kisfiú halántékán a bőr! A szenvedő alany ilyenkor sziszegő hangot hallatva próbálta kifejezni abbéli véleményét, hogy nem igazán ért egyet a procedúrával. Midőn Kúper tanár úr érezte, hogy a diák pofája a szakítószilárdság határához érkezett, elengedte a kis szőrpamacsot, de ugyanakkor ugyanazzal a kézzel jókora pofonnal ültette vissza a renitenskedőt. Akusztikailag ez így nézett ki: sssz, jaj, sssz, jaj. Hogy, hogy nem, a kisdiák másnap fújta a képleteket. Tornatanárunknak volt egy csettegtetője. Ismered ezt a szerkentyűt, Kedves Olvasó. Egy kétujjnyi széles falaphoz kis bőrdarabkával erősítenek oda egy másik falapocskát, s egy hirtelen kézmozdulatra a két falap összecsapódik: csett! Tanárunk – akit háta mögött Imsinek hívtunk – ezzel verte a taktust, amikor futásra kényszerítette a már-már elpuhuló „rút szibarita váz"-okat. Ez a sajátos ritmushangszer azonban arra is nagyon jó volt, hogy időnként a fenekünkre, hátunkra üssön egy-egy jóízűt, ha valami netán nem nyerte meg kifinomult tetszését. Ennyi volt a mi testi fenyítésünk, s lám, egyikőnk sem lett a társadalommal szembenálló anarchista, nem kaptunk életre szóló lelki sérüléseket. Óh, dehogy! Tiszteltük tanárainkat, mert tudtuk, mindezt a mi érdekünkben teszik, jót akarnak nekünk. Azt óhajtják, hogy becsülettel tanuljunk. Nagyon szép, igazi diákévek voltak azok. Akkoriban a gimnázium nyolc évfolyamból állt. Az első négy osztály diákjai voltak az „alsósok”, következésképpen a többiek „felsősök”. Bocskai-sapkát hordtunk, amelynek címerpajzsa mellett egy-két-három-négy ezüst-, illetve aranycsík jelezte, hogy viselője melyik osztály hallgatója. Nagyon tiszteltük a felsősöket, alig mertük visszategezni őket. Nem csoda, hiszen óriási különbségek vannak egy tízéves meg egy tizennyolc éves fiú között. Az első osztályosoknak külön gúnynév járt: fika. Már másodikos korunkban hallatlan felsőbbrendűséggel mondtuk: ez csak egy kis
93
fika! No, a mindenkori fikák vörhenyszerűen átestek egy bizonyos beugratáson. A fika – természetrajzából kifolyólag – ugyanis még mukkot sem tudott latinul. Így aztán minden tanév kezdetén nem egy szegény kis fika ment el a közeli patikába, hogy idősebb iskolatársa kérését teljesítse, ami így szólt: „Itt van ötven fillér, hozzál nekem egy kis canis mergát!” Az idősebb diák kérése szinte parancs volt, így aztán ment a gyanútlan fika, nem sejtvén, hogy a tudományos elnevezés egyszerűen ennyit jelent: kutyaszar! A többiek röhögve várták. A megszégyenült kisdiák szilárdan eltitkolta a frissen tanult kifejezést, s egy év múlva már ő küldte az új fikát Filipp úr gyógyszertárába, aki nyilván rezignáltán konstatálta, hogy lám, már megint eltelt egy esztendő! A mai diákok kedvéért – akik buliznak, netán kicsit szexeinek is – leírom, milyen szigorúan vigyáztak a mi erkölcseinkre. Tilos volt moziba járni! Ez csakis úgy volt lehetséges, hogy szüleink beírták értesítő könyvecskénkbe: „Tisztelt Osztályfőnök úr! Tisztelettel kérem, engedélyezze fiamnak, X. Y.-nak, hogy szülei társaságában megtekinthesse az ilyen meg ilyen című filmet. Aláírás.” Ha a diák nem kapott engedélyt – ilyen is volt! –, s elcsípték egy ellenőrzés folyamán, nagyon komoly következményekre számíthatott: osztályfőnöki intés, megrovás, igazgatói intés, megrovás, kicsapás, kicsapás az ország összes középiskoláiból! Minden egyes szankció befolyásolta a tanulmányi eredményt, a diák tudásától függetlenül. Egy megrovás után hiába gebedt bele a tanulásba a megtévedt diák, nem lehetett kitűnő, még jeles rendű sem! Egyszer én is kaptam igazgatói intést!!! Hallatlan fegyelmezetlenségre ragadtattam magam. Az úgynevezett hosszú szünetben lementem a gimnázium pincéjébe! A dolgot azonnal jelentették az igazgatónak, s a következmények nem várattak magukra. Be kellett magamnak vallanom, valóban példátlan szabadosság volt ez a részemről, hiszen hová jutnánk, ha a diákok csak úgy lecsászkálnának a pincébe! Még mit nem!
94
Volt azonban valaki, akit a diákok sokkal jobban tiszteltek és szerettek, mint bármelyik tanárt. Ez a valaki Mihály bácsi volt. Mihály bácsi szinte intézménnyé vált, fogalommá lényegült. Hatalmas, hófehér üstöke s még hatalmasabb bajsza volt. Szolgálati lakása, egy házikó, ott állt a gimnázium udvarán. Ő volt ugyanis a pedellus. Nem iskolaszolga, nem gondnok, nem házmester, nem vici. PEDELLUS! A tágas udvarra nyíló kijáratnál volt egy csengő. Nem is csengő, inkább kis harang. Ennek nyelvéről egy bőrszíj lógott le, s ennek segítségével jelezte Mihály bácsi a tanórák, illetve szünetek végét. A harangocska hangja városszerte jól hallatszott, így nyugodtan lehetett Mihály bácsihoz igazítani az órákat, ő soha nem késett, soha nem sietett. Reggel nyolc óra nulla perckor Mihály bácsi becsengetett, majd bezárta a gimnázium hatalmas, kétszárnyú kapuját, s lélek az ajtón se be, se ki. Ha reggel eltotojáztad az időt, vihetted másnap a szülői igazolást: Fiam heves hasmenés, heves fejfájás, heves heves miatt nem vett részt az iskolai oktatásban! Drága Mihály bácsi! Hol van már? Az emlegetett kis harang minden ballagáskor körbe volt aggatva sonkákkal, oldalnyi szalonnákkal, hatalmas kolbászokkal. Ez együtt járt a „Gaudeamus"-szal. Mihály bácsi engem „Kisantal”-nak szólított, ami szeretete jele volt, mert a többiek egyszerűen csak családnevükön szólíttattak. Sőt egyszer lekésve a reggeli kapuzárást, a tanári folyosón próbáltam besurranni az épületbe. Micsoda rendbontás! Világosan láttam, hogy Mihály bácsi észrevett, de pontban akkor heves köhögés fogta el, így nem tudott engem rendreutasítani! Én meg úgy tűntem el, mint a kámfor. Tanáraink közismert és köztiszteletben álló emberek voltak. A polgári középosztály felsőbb rétegéhez számítódtak. Különleges figurák voltak köztük. Rögtön például dr. Tölcséry István. Imádtuk! Különös kéjjel beszélte az ö betűs, vásárhelyi dialektust. Rendkívüli tudású, hallatlan széles látókörű ember volt. Többek között művészettörténetet is tanított. Amikor belépett az osztályba, természetesen felállva köszöntöttük. Ő fölment a katedrára, röpke meghajlással viszonozta üdvözlésünket, és megszólalt:
95
„Ülepödjenek le, mint a büdösség!” Kinyitotta az osztálykönyvet, hogy beírja a nevét. Tolla nem lévén, így kért egyet kölcsön: „Adjanak egy tallyut!” Rajta is ragadt a gúnynév, Tallyu tanár úr. Az őskori barlangrajzokról szóló előadását így kezdte: „Amikor még az ősembör durungokkal, bunkókkal, fustélyokkal, csesznyebinkókkal, csőszbőgetőkkel, ögyéb kulturális möggyőző eszközökkel bocsátkozott esztétikai vitákba…” – hát persze, hogy imádtuk. A fizikát dr. Falábú Dezső tanította. Nem vicc, így hívták! Dr. Falábú Dezső! Az őrületbe tudta kergetni diákjait. A legelső fizikaórán kedvenc mutatványa az volt, hogy elsötétít-tette az előadótermet, majd meggyújtott egy gyertyát. A diákokat misztikus rémület szállta meg. Ezután elkezdte mondókáját a fizika tudományának mibenlétéről. Ennek lényege az volt, hogy a fizika olyan jelenségekkel, törvényekkel foglalkozik, amelyek a testek anyagát nem változtatják meg. Beszélt, beszélt, de szinte mindenki azt leste, mi lesz a gyertyával. Az óra lassan a végéhez közelgett. Mi lesz a gyertyával? Végül rámutatott a fogyatkozó gyertyára: „A mondottak szerint ez kémia. Ezzel nem foglalkozunk!” Elfújta a gyertyát, és kiment! Hadd írjam le még néhány nagyon kedves tanárom nevét: Imolya Imre, dr. Körtvélyessy László, dr. Sipka Sándor, dr. Mátyás Sándor, Kiss Imre, Balogh Imre, Fábián László, dr. Somogyi József. Sajnos több nem jut az eszembe. Évfolyamtársaim nevét meg sem kísérlem leírni. Sokan voltunk. Persze volt köztünk igazi barátom is. Például Jamega. János az igazi keresztneve, de nekünk Jamega volt. Vele együtt végeztük el a nagy kísérletet: kibír-e egy almakukac 220 volt feszültséget. Rövid leszek: nem! De a biztosíték se bírta… M. Miki. Édesapja cukrászdájában sokszor ettük magunkat betegre. A. Jancsi, a szobafestő fia; H. Jancsi, a fogorvos fia; K. Gábor, a dúsgazdag fakereskedő fia; K. Laci, a jómódú kereskedő fia. Ezzel a Lacival legutóbb Clevelandben találkoztam egészen véletlenül. Akkoriban viszont – ha áttételesen is – nagyon fontos szerepet kapott az életemben. Ez a kis történet gyökeresen és alapvetően változtatta meg további sorsom.
96
Addig én orvosnak készültem, minden vágyam az volt, hogy agysebész legyek. De úgy emlékszem, ezt már elmondtam. Elmeséltem azt is, hogy a menekülésből hazatérve hogyan került hozzánk egy zongora. Addigi néhány kottám nyomtalanul eltűnt, nem is nagyon emlékeztem már semmire. De azért szerettem volna ismét egy kicsit klimpírozni. Honnan vegyek kottát? Ilyen üzlet nem volt Vásárhelyen. Itt lép be a képbe Laci barátom. Sokszor voltam meghíva hozzájuk labdázni. Labdázás után mindig kaptunk valami finomat, legtöbbször nagy ibrik tejeskávét kalácscsal. Lacinak volt két nővére, kényes-fényes kisasszonyok, akik zsúrt adtak, tánciskolába meg teniszre jártak. Természetesen zongorázni is tanultak. Volt egy nagy kottásszekrényük, egy hatalmas, nyitott polc, zsúfolva kottákkal. Kávéivás közben belém nyilallt: íme a kotta! De hogyan jussak hozzá? Ha megpróbálok kölcsönkérni egyet, még azt mondhatják, minek az, hiszen én nem tudok zongorázni! Igazuk is lett volna! Mit lehet tenni? Na mit? Lopni kell egyet! Nem szégyellem bevallani, de tényleg loptam. Odahátráltam a kottáspolchoz, és elkezdtem tapogatni a kottákat. Ez nem jó, túl vastag! Ez se jó, mert kemény táblája van! Ez a jó! Vékony és puha! Elkezdtem kihúzgálni nagyon óvatosan, lassan. Nem láttam, mit csinálok, hiszen a hátam mögött matattam, így nem vettem észre, hogy egy többoldalas kotta első és utolsó lapját húztam ki, mint mondjuk egy napilap vezércikkét és az apróhirdetéseket. Kinn volt! Bedugtam az ingem alá, és repültem haza. Egy Mozart-szonáta első és utolsó lapjának boldog tulajdonosa lettem. A közbülső hiány föl sem tűnt nekem, formatani és egyéb ismereteim igen hézagosak voltak. Ezt a „művet” lassan bár, de megtanultam. Eddig még nem említettem, hogy gimnáziumunk kizárólag fiúgimnázium volt. Persze volt leánygimnázium is Vásárhelyen, ezt a köznyelv líceumként emlegette. Ez az állapot az iskolák államosításáig tartott, akkor viszont összekeveredtünk, koedukált iskola lettünk. Ez magyarázza azt a tényt, hogy én a gimnázium első két osztályát kétszer végeztem el, mivel az eredeti második osztályból hetedik osztályos általános iskolai
97
tanuló lettem, s nyolcadikból ismét elsős gimnazista. Ez az új gimnázium össze sem volt hasonlítható a régivel. Ha esetleg megbántok egyeseket, akkor is leírom, sokkal hígabb volt! De egyelőre még nem tartunk itt. A mi fiúgimnáziumunk évente kétszer teadélutánt rendezett, ahová meghívtuk a líceum leányait! Képzelhető a pattanásos kiskamaszok izgalma! Jönnek a lányok! Kaptunk persze bizonyos eligazítást, miszerint nem szabad megpofozni a lányokat, sem a hajukat meghúzni. Ez számunkra a társas érintkezés bizonyos elszürkülését jelentette, de mindegy! Sőt osztályfőnökünk felszólított bennünket, hogy jólnevelt házigazdákként adjunk szórakoztató műsort a szoknyás vendégeknek. Egymást taposva jelentkeztünk. Gondos ellenőrzés után alakult ki a műsor. Volt, aki szavalt, volt, aki bűvészkunsztokat mutatott be, én monopolhelyzetben voltam, mikor általános elképedésre bejelentettem, hogy tudok zongorázni! Ez elképedést némileg alátámasztotta az a tény, hogy eladdig semmiféle kiugrót nem produkáltam olyan területeken, ahol valamilyen ügyességet, rátermettséget, testi alkalmasságot kellett bizonyítani. Szerintem váteszi képességekkel rólam írta Karinthy a Lógok a szeren című humoreszkjét. Már rúdra is képtelen voltam mászni, nemhogy kötélre. Őszintén bámultam azokat az osztálytársaimat, akik fürge evetkeként araszoltak a tornaterem mennyezete felé. Bevallom, a dolgot különösebben nem is ambicionáltam. Hogy mi volt az ok és mi az okozat, soha nem kutattam. Nem lelkesített igazán, hogy ha egyszer fölkínlódnám magam, a jutalom mindössze az, hogy le lehet mászni! (A fára mászás persze egészen más!) Örök vereség színhelye volt számomra a rajzterem. Pedig mennyire szerettem volna rajzolni! Festeni! Fogni egy ecsetet, és kenni a színeket, vidám sárgákat, zöldeket, pirosakat. Nem ment! Pedig a képeket már gyerekkorom óta nagyon szerettem. Jóval később sokat panaszkodtam képzőművész barátaimnak, miszerint nem tudok rajzolni. Azt mondja az egyik piktor: „Itt van papír, ceruza, rajzolj egy mozdonyt!” A vereség előérzetével zsigereimben, búsan alkotni kezdtem, s a produktum nem is emelkedett a pont-pont-vesszőcske színvonala fölé. Barátom megszemlélte
98
mindazt, amit kissé szégyenkezve kiadtam kezeim közül. Lelkesen fölkiáltott: „Hiszen te remekül rajzolsz, csak pocsék megfigyelő vagy! A mozdony nem ilyen!” Ezek után robbant bombaként a bejelentés, miszerint lánglelkű zenész jár az I/a-ba, mindaddig felfedezetlenül! Az osztály egyértelmű tamáskodását cáfolnom kellett, így hát a lant idegébe kaptam, s előadtam teljes repertoáromat. Mivel a manifesztálás nem tartott tovább egy perc negyven másodpercnél – mely időtartamot a kérges lelkű tömeg még éppen elviselhetőnek tartott –, a dolog fantasztikus újszerűségénél fogva a teadélután műsorát én koronáztam! Boldogan hajlongtam a jelenlévők lelkes ovációja közepette. Innentől kezdve státusom némiképp megváltozott. A titokzatosság aurája ragyogott körülöttem. A mindenkori teadélutánok kötelező attrakciójává váltam. Amolyan szent tehén. Tudta mindenki, hogy most jön Antal, egy perc negyvenig hangicsál. Nyugtalanító meglepetéstől a befogadók óva voltak, soha nem érte őket semmiféle újszerű benyomás. A dolog matematikailag így volt kifejezhető: Antal=egy perc negyven másodperc. Virtuóz mivoltom ennyiben ki is merült. Osztálytársaim mindezt valahogy elnézően kezelték. Amolyan kisebb testi hibának tekintették. Tényleg, osztálytársaim! Már említettem néhányukat. Mindegyikőjükre sajnos nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy G. Gyuszi, aki az osztály legalacsonyabb tagja volt, a hórihorgas Gabányi Laci elválaszthatatlan barátja volt. Gabányi nevét már nyugodtan adom ki, hiszen legnagyobb fájdalmamra már nem él. A magyar kosárlabdasport történetébe aranybetűkkel írta be nevét. Vagy I. Lajos. Ipicske volt a beceneve. Hivatásos katonatiszt, és ilyen minőségben diplomata lett. Varázsos találkozásom volt vele egyszer Londonban, ahol éppen katonai attaséként képviselte Magyarország érdekeit. Vendégszereplésre érkeztünk Albion fővárosába. A nagykövet kávéra hívott meg bennünket. Szplines szürcsölésünk közben derült ki, hogy Ipicske a házban tartózkodik! Egy darabka papírt kértem, amire néhány szót firkáltam. Itt el kell mondanom, hogy osztályunk szinte minden tagja
99
valamilyen becenévre hallgatott. Engem Pipsinek hívtak. Hogy miért, senki nem tudja. Fölfirkáltam hát a papírra: „Ipicske! Itt van Pipsi!” A lapot nem hajtottam össze, reméltem, elolvassák, hogy mi van rajta. Megtörtént! Kértem, adják át az attasé úrnak. Remekül mulattam magamban, mikor a tanácstalan arcokat láttam. Nem tudták, mi ez. Az Intelligence Service vagy a KGB üzenete? Ipicske lélekszakadva rontott be a szalonba: „Pipsi!” Remek ebédet kaptam náluk. Ezzel még mindig adósuk vagyok. Vagy F. Feri, azaz Fjodor! Pengeéles elme. Ha ambíciói nagyratörőbbek, az ország vezetői között lehetne. Ma egy vásárhelyi tanintézet igazgatója. Szeretem és tisztelem őt. Felesége is gyerekkori barátom. Az ő szülei az én szüleim kollégái voltak, édesapja – különlegesen elegáns ember – ugyancsak tanító, édesanyja óvónő volt. Szüleimet azonban nemcsak a kollegalitás, de baráti szálak is fűzték hozzájuk. Örültem hát, amikor lányuk, Joli – akit Tumpunak becéztek – Fjodorhoz ment feleségül. Fjodorral egyszer egy biciklis kirándulást tettünk Mártélyra, oda, ahol annak idején Édesanyám egy hulla hasára lépett. Ezúttal nem várt bennünket hasonló, borzasztó élmény. Tulajdonképpen semmi nem történt, de ezt a kirándulást – Isten tudja, miért – soha nem felejtem el. Mezítláb tapostuk a bringákat. Megálltunk a város szélén a Kincses Temető – nagyszüleim nyughelye – sarkánál, a Lippai-malom kocsmájában. Ez olyan tipikus vidéki csapszék volt, olajozott hajópadlóval, savanyú borszaggal. Fröccsöt ittunk. Szőkültek a mezők, pompáztak a vadvirágok, és mi sírnivalóan tizenhét évesek voltunk. (Bizisten, nem tudom eldönteni, jó vagy rossz dolog emlékezni…) Hadd mesélek 1945 utáni életünkről. Bizonyos dolgokat nélkülöztünk, például igencsak szűkében voltunk a tüzelőnek. Ekkoriban kezdtem így egy iskolai dolgozatomat: „Ha eljön az est, felöltözünk és nyugovóra térünk!” Nagyokat nevettünk ezen, mert igaz volt. Éjszakára magunkra húztunk pizsamát, mackóruhát, mindent, mivel telente igen kemény éjszakák voltak. Hosszú ideig nem volt villanyáram sem, így Édesanyám „kullogó mécsest” csinált, azzal világítottunk. Ruházatunk sem igen volt, de ennivalóban nem szűkölködtünk. Persze e téren is bizonyos pótmegoldásokra
100
kényszerültünk. Cukor nem lévén, otthon főztük répából a „melaszt”, azt a sötét színű, nyúlós ízét, ami édesítésre szolgált. Napjaink csendben, békében teltek. Napközben mindenki tette a maga dolgát, délután, estefelé Édesanyám főzött, varrogatott, Apám barkácsolt valamit, én pedig a tanulás után porcsintot szedtem az árokparton a kiskacsáknak, kislibáknak, segítettem etetni a csirkéket, malacokat. Eljött azonban az az idő, amikor nem lehetett csak úgy nyakra-főre disznót vágni, sőt a húsból, zsírból tetemes mennyiséget be kellett szolgáltatni. Divatba jöttek hát az úgynevezett „fekete” vágások, azaz a derék sertések a nyilvánosság teljes kizárásával lehelték ki nemes lelküket. Egyszer mi is elhatároztuk, hogy megszegjük a törvényt. Nem volt kockázatmentes, börtön is járhatott érte. A mi disznaink mindegyikének saját neve volt, s méghozzá nem is akármilyen. Angol uralkodók után neveztük el őket, mégpedig azért, mert akkoriban terjedtek el mifelénk a yorkshire-i, berkshire-i húsdisznók az addig monopolhelyzetben lévő mangalicák helyett. Így nálunk Györgyök és Edvárdok ordítottak a moslék után. Midőn valamelyikük életét erőszakosan kioltotta a gyilkos tőr, jött a következő. „Le roi est mort, vive le roi”, azaz a király meghalt, éljen a király! Nos, elhatároztuk, hogy V. György halála márpedig igenis titokban marad. S itt lép be a történetbe Katona úr, a páratlan s utolérhetetlen böllér. A magánéletben Katona úr a tű virtuóza volt, derék úri szabó. Ő fordította első hosszúnadrágomat is. No nem angolból, hanem Apám egyik kissé viseltes pantallójából. Kifordította, átszabta, és kész volt az új nadrág. Katona úr művészlelke azonban sertéshalálok esetén teljesedett ki. A vágástól kezdve mindent maga csinált, persze a böllérasszony, no meg a család segítségével. Különös szokása volt, hogy a tárgyakat megszemélyesítette, például a kolbászbavalóról kijelentette: most megdarálom őtet. Katona úr a fűszerezés géniusza volt. Olyan hurkát, kolbászt, disznósajtot, májast tudott rittyenteni, hogy bele kellett őrülni! Fokhagymás, abált tokaszalonnái kacagva olvadtak szét az ember szájában. Érthető hát, hogy
101
„hangversenynaptára” meglehetősen zsúfolt volt. Komoly egyeztetésekre volt szükség. Katona úr ez esetben – tekintetbe véve az ügy különleges voltát – még a vágás előtt rövid, hivatalos látogatásra érkezett hozzánk. Zárt ajtók mögött kezdődtek meg a konspirációs tárgyalások. Atyám határozott aggódásának adott hangot, miszerint esetleg V. György visítani fog, s oda a titkosság. Katona úr elnézően mosolygott ennyi naivitás hallatán, s rövid hatásszünet után, belekortyintva jó kis homoki vinkójába, fölvázolta a kommandóakció menetét. A dolog lényege zseniálisan egyszerű volt. A malacot elő kell csalni, Katona úr egy fél téglával homlokon vágja, mire V. György várhatóan elalél, s e pillanatban bele lehet döfni a kést. Ájult disznó nem ordít. Így aztán V. György halálának napja kitűzetett. Nagyon korán keltünk, mert az etikett előírja, hogy a böllért friss, forró pogácsa várja, no meg olyan kotyogós kisüsti, amelyet finánc nem látott. Ez alkalomra Faragó nagymama varrt nekem egy igazi böllérkötényt, így az eseménynek teljes jogú részese lehettem. Minden kifogástalan volt. A pogácsa leveles lett, a kisüsti behűlt, a böllérasszony is megérkezett. Készítgették a teknőket, üstöket, tepsiket, mégpedig szép számmal, mert igen kiadós tetemre számítottunk, lévén V. György négy mázsa körül. Ekkora baromi nagy disznót azóta sem láttam. A protokoll előírása szerint hajnali öt óra körül megérkezett Katona úr, szükséges gyilokjainak kellő álcázásával. Megdicsérte a pogácsát, s két-három kupicával melengette gémberedett tagjait, lévén igen kemény téli hideg. A kellemes együttlétnek azonban hamarosan vége szakadt, ütött V. György órája! Ő maga mit sem sejtve aludta az igazak álmát. Halálos csendben cserkésztük be az ólat. Katona úr jobb kezében az ominózus fél tégla, baljában a kés! Apám egy bádoglábasban hozott morzsolt kukoricát, annak csörgetésével kellett előcsalni a disznót. A forgatókönyv tökéletes volt. Az ól sötétjéből, békésen röfögve előtűnt V. György félelmetes sziluettje. Katona úr felmagasodott a holdfényben, olyannak látszott, mint
102
egy bosszúálló arkangyal, s a kellő pillanatban lesújtott, mint a nemezis, mint a fátum maga! Talán a gyér holdfény tette, netán a kisüsti melengető élvezete, de Katona úr elvétette! Iszonyatos erővel orron vágta a disznót! A váratlan inzultusra V. György addig ismeretlen képességeiről tett tanúbizonyságot. Nem ordított, nem visított, egyszerűen szopránáriákat kezdett énekelni virtuóz koloratúrákkal, s irdatlan súlyát meghazudtolva vad száguldásba kezdett. Katona úr rávetette magát, s kétségbeesetten csimpaszkodva gyilkolászni kezdte a disznót. A tébolyult zenebonára a környék kutyái vonítani és ugatni kezdtek. Katona úr V. György nyakában úgy lobogott, mint a győzelmi zászló. Ötször-hatszor rohanták körbe a jószágudvart, mikor a nemes állat – nem Katona úr – végre lerogyott, számtalan sebből vérezve. Maga Katona úr úgy nézett ki, mint Báthory Erzsébet, üdítő vérfürdői után. A kissé hangosra sikeredett szcéna után Apám megadóan várta a gazdasági rendőrséget. De még nem volt vége mindennek. Katona úr váteszi előrelátással elhatározta, mellőzni fogja a perzselőgépet, mert annak jellegzetes zaja egyértelműen leleplezné titkos akciónkat. Így aztán összehordtunk az udvar közepén hatalmas mennyiségű szalmát. Erre került a királyi tetem. Arra viszont nem számítottunk, hogy a szalma lángja oly igen magasra csap majd, mint holmi gyehenna! Ott lobogtunk, mint egy égő olajkút. A tűz fénye vörösre festette a csupasz fákat, izzani látszott minden egyes ág. Az égig repültek a szikrák. Csodálom, hogy a tűzoltóság nem vonult ki. A kedélyek felborzolódtak ugyan, de a disznóvágás a csodával határos módon mégiscsak titokban maradt. VI. György pedig nem sejtette, miért kapott a következő naptól dupla fejadagot… Persze nemcsak haszonállataink voltak, már úgy értem, amelyeket meg lehet enni, volt macskám és kutyám is. Vörös cirmos cicámat Cindrinek hívtuk, akit sikerült úgy elkényeztetni, hogy teljesen feledte macska mivoltát. Egész nap aludt. Életében egyetlenegyszer támadt föl benne a macskaság, de ez is meggondolatlan kalandra ragadta. Minden előzetes előkészület, gyakorlás nélkül egyszer csak fölmászott egy fára. Ez
103
még nem különösebben meglepő, pláne, ha az ember egy macska. Igen ám, de odafönn már egyértelműen és kizárólagosan Cindri lett, feledve minden macskamúltat. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy lemászni már nem tudott! Bizonyára úgy járt, mint Micimackó Tigrise, akinek hasonló helyzetben egyszerűen útban volt a farka. Fejjel lefelé nyilván azért nem kísérletezett, mert tartott a nemkívánatos vértolulástól. Summa summarum, létrát kellett keríteni és lehozni Cindrit a fáról! Kutyám kettő is volt. Egy pumi meg egy puli. Mindkettő magyar fajta, de talán az első kevéssé ismert. Teste nem nagyobb a puliénál, viszont szőre sokkal rövidebb. Hegyes fülű, mozgékony kutyus. Az én pumimat Morzsának hívták, fekete volt fehér mellénykével és papucsokkal. A puli gyöngyszürke volt, s a Bodri névre hallgatott. Óriási pofák voltak úgy együtt. Egyszerre kerültek hozzánk, még egészen pici korukban. Olyan kicsik voltak, hogy evésnél nem egyszer fejjel billentek bele az elemózsiába, fejük nehezebb lévén, mint a pocakjuk. Fürdetés után csodájukra jártak az emberek, ugyanis a szárításnak egy egyéni módját eszeltem ki. Egy vizes kiskutyát igen nehéz rábírni arra, hogy ne hemperegjen azonnal a porban, így a két kutyát beletettem egy-egy vastag teniszzokniba, s ruhacsipesszel kiakasztottam őket. Ott könyököltek nyakig zokniban. Bodritól nagyon kemény leckét kaptam szeretetből, ragaszkodásból. Rendeletet hoztak ugyanis, hogy egy kutya csak házőrző, de a második kutya már luxusebnek számít, így adója is igen tetemes. Elhatároztuk, Bodrit elajándékozzuk, így is történt. Bodrit – aki életében a kapun kívül nem volt – elvitte egy parasztember messzire, a tanyájára. Sajnáltam Bodrit, de ott volt még Morzsa. Eltelt két-három nap. Édesanyám arra lett figyelmes, hogy valami meghatározhatatlan alakú, formájú, szürke pamacs kúszik befelé az udvarba. Egyszer csak fölismerte: „Bodri!” A kutya őrjöngött az örömtől, hogy fölismertük és visszafogadtuk. Édesanyám könnye hullott, mint a záporeső, s onnantól kezdve Bodriért bármi pénzt megfizettünk volna! Hihetetlen, hogyan hozta vissza hozzánk az ösztöne soha nem látott úton, húsz kilométer távolságból. Na-
104
gyon szégyelltem magam Bodri előtt, s lám, még egyszer, végzetesen megcsaltam! Nem én akartam, a körülmények kényszerítettek rá. Mint említettem, nagy, kertes házban laktunk, a kutyákat úgy szoktattuk, ne jöjjenek be a házba, hiszen megvolt nekik is a maguké. Bodri egyetlen esetben tett csak kivételt, méghozzá nagyon különleges módon, s akkor is szinte önkívületben. Ekkoriban már rendszeresen zongoráztam, gyakoroltam, ami nem izgatta a kutyákat. Azonban ha barokk zenét játszottam, különösen Bachot, Bodri megbabonázódott! Bejött a lakásunkba, és keserves vonításba kezdett. Őszintén remélem, nem kritikának szánta! Hogy Bach milyen húrokat pendített meg Bodri lelkében, nem tudom. Most csak annyit említek – elmondom majd később ennek is a történetét –, hogy 1951-ben Budapestre költöztünk. Még csak előkészületekről sem volt szó, Bodri mégis bejött a lakásba, beült a zongora alá, és nem mozdult. Nem lehetett kicsalni. Nyilván érezte, hogy valami végzetes változás következik az életében, s igyekezett „testközelben” maradni, fölhagyva a vidám futkosással, csaholással. Egy szép reggelen, a pesti gyorshoz indulva, még egyszer megsimogattam a fejét: – Jó kiskutya legyél, Bodri! Bár utánunk következő gazdája imádta, Bodri a bánattól megveszett… Volt még egy hasonló kutyakalandom. Ez már évekkel később történt Szentendrén, ahol időközben egy kis nyaralót ragasztottam össze magunknak. Egyik szomszédunknak volt egy gyönyörű német juhász szukája, Lady, aki tündökszép kicsinyeket hozott a világra. Némelyiknek közülük azonban úgynevezett farkaskörme volt, amit bizony el kell távolítani. A beavatkozás nem teljesen fájdalommentes. Szomszédunk elhívta hát a szakembert, az anyakutyát viszont hatalmas lánccal kikötötte a harmadik villanykaróhoz. A műtét megkezdődött, a kiskutyák vinnyogtak. Lady őrjöngött, majd eltépte a láncot (!), s az embernél magasabb kerítés fölött szinte úszva-repülve száguldott haza! Ordítva figyelmeztettem a szomszédot, zárja be az ajtót, mert a kutya széttépi az idegent. Kérdeztem Édesanyámat: „Érted ezt? Hogyan tudta széttépni a láncot?” Ő csak ennyit mondott: „Ne csodáld! Hiszen ő is anya!”
105
De visszakanyarodom gyerekkoromhoz, hiszen amilyen rövid volt, legalább annyira szép. A háború előtt még kicsi fiú voltam, így a felhőtlen, kamaszos boldogság mindössze hat évig tartott, 1951-ig, akkor ugyanis akár tetszett, akár nem, be kellett lépnem ifjúkoromba. Ebben a hat évben azonban elmaradtak mellőlem a korábbi állandó betegségek, így élhettem a velem egykorú srácok mindennapi életét: úszás, labdázás, korcsolyázás, ródlizás meg ami kell. Legelső találkozásomat a korcsolyával soha nem felejtem el. Karácsonyra kaptam egy párat, egy időben Kajával. Egy hideg januári napon mindketten felcsavaroztuk hát az addig ismeretlen eszközt, s kifinomult bokákkal kicsámpáztunk az utcára, mivel Kajáék előtt a széles árokban csillogó jég hívogatott. Lelki szemeinkkel már láttuk önmagunkat fürge siklás közepette. Ez délután két óra körül történt. Nem akarom hosszúra nyújtani, öt óra körül jó szándékú járókelők húztak ki bennünket az árokból, ahol is egyszerűen nem tudtunk felállni! A szélrózsa minden lehető irányába estünk el, hasra, hanyatt, oldalt. De felállni? Az Atyaistennek sem! Végül már jártányi erőnk sem volt, nem is annyira a fizikai megerőltetéstől, mint inkább az őrjöngő röhögéstől. Később már jobban ment, elmerészkedtem a jégpályára is. Föl is vágtam egy kicsit, mert kaptam egy gyönyörű kordbársony öltözéket, kifejezetten korcsolyázási célokra. A nadrágomat belehúztam a bakancsba, felöltöttem jó vastag, egyujjas kesztyűmet, s megkértem Édesanyámat, gombolja be a csuklómon a zekét. Nem is volt semmi baj. Egy ideig. Bógnizás közben ugyanis hirtelen gyorsasággal tört rám a kényszer, kisdolgomat kellett volna intéznem, mondhatnám – némi nosztalgiával a háború előtti ostyaszelet iránt – erőt vett rajtam a „pischinger”. Ott pattogtam, mint kecskemogyoró a deszkán, de se a kesztyűt nem tudtam lecibálni, sem kesztyűvel a sliccemet kigombolni. Így van! Ott pisáltam magam össze! Ezekben az időkben vált szorosabbá kapcsolatom Kismacával is. Ő külön fejezet az életemben. Jobban szeretem, mintha testvérem lenne. Egymással pontban szemközt laktunk, így nem került különösebb fárad-
106
ságba egy kis szomszédolás. Kismaca keresztneve egyébként Mária, s az Édesanyámat amolyan pótmamának tekintette. Édesanyám is nagyon szerette őt, sűrűn teleszaladt a szeme könnyel, ha Kismacáról esett szó. Az ő gyerekkora nagyon szomorúan alakult. Imádott édesanyját Macuskának becézte mindenki, utána kapta hát becenevét Kismaca. Macuska néni áldott jó asszony volt, meleglelkű, ahol tudott, segített, a szegényeknek is mindig adott. Ezeket a nemes tulajdonságait örökölte kislánya is, aki ha meglátta, hogy valamelyik szegény sorsú óvodásnak nincs uzsonnája, rohant haza, s hozta a sok finomságot könnyes szemmel. (Amikor ezeket a sorokat írom, el kell mondanom, hogy éppen holnapra vagyok hivatalos Kismacához gödi nyaralójukba, ahol unokáival együtt köszönti hetvenéves férjét!) Nos, Kismaca nagyon korán elvesztette édesanyját, akit a pusztító vesezsugor ragadott el. Édesapja, nagyapja, bátyja igyekezett mindent pótolni, de hiába, nagyon hiányzott az édesanya. Itt lépett be Kismaca történetébe az én Édesanyám. Ha valami probléma adódott, rögtön rohant át hozzánk. De igen sokszor pusztán a női hiúság is hozzánk ösztökélte: „Tessék nézni, új bugyim van!” – s már mutatta is. Kismacával már nem amolyan gyerekes játékokat játszottunk. Volt egy közös színházunk! A szereplők egy sakk-készlet figurái voltak, amelyeket hallatlan ügyességgel öltöztetett föl krinolinos hölgyekké, daliás lovagokká. A díszletek Nagyapám képes, olaszországi leporellói voltak, ezek között mozgattuk egy-egy hurkapálca segítségével a dráma szereplőit. A főhős minden esetben „A bazsarózsa lovagja” volt – hogy miért pont a bazsarózsáé, a fene tudja –, viszont a történelmi hitelesség kedvéért mi idegen akcentussal ejtettük: „Lovag Bizsirizsi"! Valljuk be, így mindjárt más. De eme fennkölt szórakozás mellett nem egyszer vásott gyerkőcök módjára sem átallottunk viselkedni. Téli hónapokban elrejtőztünk a házunk előtt lévő tamariszkuszbokorban, s kezünkben a ródli szíjával lestük Czövek bácsi hintaját. Ez a bácsi abból élt, hogy „hintós” volt, mint ma egy magántaxis. Amint eltrappolt előttünk a paci, usgyi! A ródli szíját átfűztük a hintó hátsó tengelyén, s élveztük az ingyen szánkázást. Mind-
107
ezt úgy kellett megtenni, hogy Czövek bácsi semmit se sejtsen a bakon. Ez azonban nem mindig sikerült, s ilyenkor működésbe lépett a jó hosszú ostor! Kismaca elmaradhatatlan résztvevője volt a karácsony előtti szaloncukorfőzéseknek. Akkoriban nem árultak ilyen csemegét, így házilag készítettük. Napokig tartott a dolog, mert nemcsak a cukrot kellett főzni, likőresszenciával ízesíteni, de szabni kellett a selyempapírt, sztaniolt. Remek esték voltak azok. Nagyon sokféleképpen lehet „felöltöztetni” a szaloncukrot. Lehet csak egyszerűen fehér papírba csomagolni, de ilyenkor is adódnak variációs lehetőségek, nevezetesen milyen mélyen és milyen szélességben vagdossa be az ember a csomagolópapírt. Egészen más megjelenésű lesz a cukorka. Újabb kombinációs lépések, ha kétféle színű selyempapírt használ az ember: előbb halványzöldet, majd fehéret, de lehet ez rózsaszín-fehér vagy kék-fehér stb. Így olyanok lesznek a cukorkák, mint egy-egy szép virág. Persze ezt mind meg kellett beszélni, határozni és csinálni. Időnként meg-megálltunk, hogy fáradt tagjainkat felfrissítsük füstölt kolbásszal, abált tokaszalonnával vagy egyéb franciás finomsággal. Szinte sajnálom, hogy manapság készen lehet szaloncukrot kapni. Kismacával ráadásul szoros rokoni kapcsolatba is kerültünk, Ilus nagynéném menye lett. Házasságkötésükkor én is orgonáltam a vásárhelyi „Ótemplomban”. Két gyereke így nekem unokahúgom és unokaöcsém. Név szerint: Mari és Gyuri. Remek figurák voltak. Én egyszerűen Gyurma duónak hívtam őket a két név első szótagjának összepásszításával. Kétféleképpen selypítettek. Mari Majinak mondta a nevét, Gyuri viszont a „jé” hangok helyett l-et mondott. Ha rászóltunk: Jó legyél/”, rögtön mondta: „már ló vagyok!” Mindketten nagyon szerették a mesét. Mari sajátosan interpretálta Piroska és a farkas tanulságos történetét, egyénileg zanzásítva: „Volt Pijóka, és jött nagy fete faakas. Pijóka sijt és pisilt!” Ma mindketten nagyszerű orvosok, és nevelik saját gyerekeiket. Gyurinak köszönhetem, hogy Édesanyám utolsó hetei emberhez méltók voltak. Áldja meg érte a Jóisten!
108
Kanyarodjunk vissza 1945–47-hez. Nagyon sokat tudnék mesélni ezekről az évekről, de muszáj haladni, mert félek, már így is végzetesen visszaéltem a türelmeddel, Kedves Olvasó. 1947 nyara döntő és meghatározó fordulatot hozott az életemben. Szokásos szünidei játékaink egyikét tartottuk, amelyek – mint említettem – hetekig tartottak. Akkor indiánosdit játszottunk. Két törzs vívott élethalálharcot, a sioux és a pawnee. Én az utóbbiak törzsfőnöke voltam Vas Szív néven. Lehettem volna akár Sárga Tevepokróc is, legalább annyira indiánosan hangzik. Nagyon vadul néztünk ki. Az én tollkoronámban pulyka- és gólyatollak voltak, ki volt mázolva a képünk, ahogy az már hadban álló indiánokhoz illik. Még tomahawkom is volt! Velőtrázó harci kiáltásokat hallattunk, amitől viszont legföljebb a tyúkok tojtak maguk alá ijedtükben, de egy igazi indiánnak ez meg sem kottyant. Ruházatunk egyszerű fürdőgatya volt, de ez senkit nem zavart. A legnagyobb csetepaté közepette csengettek házunk kapuján. Édesanyám ment kinyitni, s ott állt egy középkorú, szemüveges úr, aki azonnal be is mutatkozott: – Kollár Pál vagyok, a szegedi Zenekonzervatórium igazgatója. – Eee – mondta találékonyan Atyám, hogy el ne veszejtse a biztatóan szellemesnek induló beszélgetés fonalát. Majd szava megjővén, nagy ravaszul firtatta: – Mi járatban tetszik lenni? – Szeretném meghallgatni az Ön fiát! – Eeegen, de vajha milyen minőségben? Nem mondom, csinosan szaval a fiú! – Ugyan már! Én mint zongoristát akarom meghallgatni! – Fatális tévedés áldozatai vagyunk, az én fiam ugyanis nem nagyon tud zongorázni. Unokabátyja, Jóska viszont remekül. – Nézze, uram! A maga fia Antal Imre? – Meggyőződésem szerint igen. – Hát én őt akarom meghallgatni!
109
– Tudja mit? Hallgassa meg! – zárta rövidre az eszmecserét Atyám, magában azt gondolva, amit ilyenkor az alföldi parasztember szokott mondani, miszerint „ilyen embörnek is köll lönni”. Betessékelték a vendéget, engem beszólítottak az öldöklő küzdelemből. Látogatónk az első pillanatban elhűlt, amint megjelentem kipingálva, tollal a hajamban, de gyors felfogású ember lévén rögtön átlátta a helyzetet. Sőt talán bizonyos intellektuális izgalom is elfoghatta. Valóban, soha nem volt szituáció, egy indián törzsfőnök Mozartot fog zongorázni! És lőn. Eléadtam teljes repertoáromat. (Egy perc, negyven másodperc!) Rohantam vissza a prérire, részemről letudván a dolgot. Furcsa párbeszéd kezdődött, amelyet az ismeretlen úr indított el. – Ebből a gyerekből zongoraművészt kell nevelni! – Szó se lehet róla! Ebből a gyerekből rendes ember lesz, orvosnak készül! – Uram, önnek nincs joga megakadályoznia egy ilyen tehetség kibontakozását! Nem akarom hosszúra nyújtani a dolgot, szó szót követett, végül is Apám egyszerűen elküldte a szimpatikus urat! Ez augusztus tájékán történt. Az igazgató azonban makacs ember volt, nem hagyta annyiban a dolgot. Szeptemberben újra jött. – Kezdődik a tanév! – Bizony, bizony – erősítette meg Apám, s újból kirúgta a derék embert! Két hét után újból jött. – Uram, nagyon kérem, gondolják meg! Ezen a ponton már engem is bevontak a tárgyalásba. – Nézd, kisfiam! Ez a bácsi muzsikust akar nevelni belőled. Ez pedig azt jelenti, hogy agyő orvosi diploma. Arról nem is beszélve, hogy naponta órákat kell töltened a zongora mellett, kőkemény munkával, gyakorlással. Hogyan döntesz? Nagy dilemma volt. Érthető, hiszen mindössze tizenkét éves voltam, de tudtam, életem komoly fordulópontjához érkezett. S ráadásul a döntést szüleim rám bízták! Gondolkodási időt kértem. Igyekeztem tájékozódni, milyen egy zongoraművész élete, milyen lehetőségekkel és kötelességek-
110
kel jár. Sokat töprengtem. Szüleim nagy szeretettel és tapintattal kezeltek. Beszéltek a dologról pro és kontra. Októberben jutottam döntésre. Megnyírtam a nyulaimat – merthogy ezek is voltak –, majd beiratkoztam a szegedi Zenekonzervatórium zongora szakára. Gyökeréből fordult ki a világ körülöttem. Vadonatúj tudományokkal ismerkedtem: szolfézs, összhangzattan. Új gondjaimat már nem tudtam megosztani osztálytársaimmal. Addig összejártunk, hogy együtt írjunk meg egy-egy számtandolgozatot, de egy tiltott quintpárhuzamot már nem vett volna észre se Jamega, se Ipicske, se Fjodor, mivel hogy nem tudták, mi az az összhangzattan. Kicsit magányossá váltam. Abba kellett hagyni az imádott teniszt is, pedig de jókat ütögettünk Jamegával! Fokozta ezt az érzést az is, hogy félig-meddig kiszakítottak az iskolai osztályomból, magántanuló lettem! Ez azt jelentette, hogy a gimnázium igazgatóságának engedélyével látogathattam ugyan a tanórákat – persze, amikor kedvem szottyant rá –, de engem nem lehetett feleltetni! Ez egyébként nagyon tetszett! Megszűnt a fenekes, a körmös veszélye, s még Kúper tanár úrtól sem kellett tartanom! A feleltetés mindig nagy szcéna volt. Ha a tanár elővette kis noteszét: „Fiúk, felelünk!”, az osztály megdermedt. Egy piszt nem lehetett hallani. Ha a notesz az első oldalon maradt nyitva, azok, akiknek A vagy B betűvel kezdődött a nevük, igyekeztek oly igen kicsinyre összehúzódni, mint egy magányos muslinca. Ha a könyvecske továbblapoztatott, önérzetesen előtűntek az imént lehorgasztott fejek. Viszont nini! Mintha eltűntek volna a C és D betűsök! Meglapultak, mint tehénlepény az avaron. Ezt a hullámzást szerintem a tanárok is nagyon élvezték, mert sokszor percekig is játszogattak, bennünket őrületbe kergetve. No, év végén annál jobban megforgattak a vizsgák alkalmával! Igyekeztem tanulni, de már nem a régi vehemenciával. Már nem tudott igazán lekötni, hogy melyik növény egyszikű, kétszikű, vagy a tehénben előbb van-e a bendő, mint a gyomor. Beláttam, ez a tehén magánügye.
111
Akadt is egy-két cifrább vizsgám! Az úgynevezett egzakt tárgyakat – matematika, fizika, kémia – mindig nagyon szerettem. Ezek nem függtek a tanár véleményétől vagy világnézetétől. Itt nem lehetett vitatkozni. Az viszont okozhat bizonyos súrlódást, ha a tanár Babitsot, én meg Kosztolányit szeretem jobban. De kétszer kettő, négy. Passz. Ennyi volt a Horthyérában, Rákosi alatt, és ennyi ma is. Ezekből a tárgyakból akartam elsősorban brillírozni. Kémiából különösen felkészültem. Már álmomban is benzolgyűrűket láttam, tudtam, hová kapcsolódik a hidroxidgyök, ketonokat oxidáltam, mifene. Nos, a tanár nagyon jóindulatúan csak ennyit kérdezett: „Mi a vegyérték?” Bumm! Úgy éreztem magam, mintha differenciálszámításnál hirtelen megkérdeznék: mennyi három meg kettő. Elkezdtem nyögni, így a hidrogén, úgy a hidrogén, alig csúsztam át a vizsgán. Nagyon bosszantott. Szegedi ügyeim viszont szépen alakultak. Talán nem leszek szerénytelen, ha elmondom, ott is eminens lettem. Respektusom lett új diáktársaim előtt. Túlestem az első megmérettetéseken, s általában sikerrel. Kezdtem megérteni, hogy életem ezután a folytonos bizonyítás lesz, nincs lazaság, nincs lógás, sumákolás. Aki jobb, annak tapsolnak. A közönséget meg nem lehet leváltani, ahogy Brecht mondta. Szörnyű lámpalázzal küszködtem az intézeti hangversenyeken. Ez a tulajdonságom sajnos soha nem múlt el. Egy-egy koncert napján mérhető lázam volt, s enni sem tudtam. Iszonyú felelősségérzés bénított. A pódiumon ugyanis nem saját véleményemet kellett előadnom, hanem Bach, Mozart vagy Chopin, esetleg mások érzéseit, gondolatait kellett tolmácsolnom a közönségnek. Hallatlan merészség. Hogy jövök ehhez én? Mindig irigyeltem a gondtalan virtuózokat. Jól ebédelnek, álluk alá fogják a lavottát, és mehet a kocsi. Én nem ilyen voltam. Különben is a zene valami megfoghatatlan misztérium a számomra, mondhatnám, maga a fekete mágia. Most nagyot ugrom előre az időben, de ide kívánkozik mindaz, amit elmondandó vagyok. Már régen televíziós voltam, amikor e tárgyban csináltam egy műsort, ami viszont soha nem került a nézők elé – sajnos. Mégpedig azért nem, mert sikerült annyi Kossuth-díjast, akadémikust
112
meghívnom, hogy a dolog rendkívül „lila” lett, amolyan „mi félszavakból is értjük egymást kérlekalássan”, ez pedig inkább taszította, mint vonzotta volna a nézőket. Az ötlet a következő volt: tegyük fel, hogy pontosan kétszáz évvel ezelőtt egy kis görbe lábú osztrák – nevezzük őt Wolfgang Amadeus Mozartnak – valami miatt elszomorodott. Modernebbül mondhatnám azt is, herótja volt. Na már most, ahelyett, hogy elverte volna bájos nejét, Constanze Webert, vagy mondjuk összetörte volna a háztartásukban lévő összes tányért, ő egy egészen furcsa, európai embertől szokatlan magatartásra ragadtatta magát. Odaállt kedvenc írópultja elé, s egy megvonalazott papírlapot telepötyögtetett, méghozzá rendkívül bonyolult kódrendszer szerint. Részéről az ügy elintéződött! Furcsa, nem? De most kezdődik az igazi téboly! Eltelik kétszáz év, és egy másik ember – nevezzük őt Yehudi Menuhinnak – megtalálja az ominózus papírlapot, áttanulmányozza, majd kiáll New Yorkban a Carnegie Hall pódiumára, nem szól semmit, nem mondja: „Hölgyeim és uraim! Érzésem szerint…” Nem, semmit sem mond! Elkezd hegedülni. Mi történik? A hallgatók dobhártyája remegni kezd. Mondhatjuk így is: akusztikus élményben részesülnek. És ezen a ponton tetőzik a zene misztériuma, ugyanis a jelenlévő nyolcezer ember megközelítően azonos lelkiállapotba kerül, mint kétszáz éve a kis osztrák: elszomorodik!!! Miért? Eltelt kétszáz év, a földrajzi distancia hatezer kilométer! Mi történik itt? S ráadásul a hallgatóság sem beszél össze: szomorodjunk el! Nem! Egyszerre, mondhatnám kollektíve kerülnek ilyen vagy olyan érzelmek hatása alá. Miért? Hiszen más sem történik, minthogy egy pasas hegedül! Ki tudja ezt megfejteni? Miért szalad tele könnyekkel a szemem? Mitől érzem magam porszemnek? Hááát, ez a zene! Visszatérünk Szegedre. Annál is inkább, mert szegedi tanulmányaim bizonyos kétlakiságot követeltek meg tőlem. Hetente kétszer-háromszor ültem vonatra. Ültem – mondom –, pedig a többes szám a pontos: ültünk. Szüleim nem engedtek egyedül utazgatni, így Rózsi nagynéném vagy Rozika jött velem. Az utazás maga nem nélkülözött bizonyos romantikát.
113
Az utazási idő egy óra hosszat vett igénybe, pedig a két város távolsága mindössze 27 kilométer. Ne feledjük viszont, hogy a háború után voltunk, a sínpályák katasztrofális állapotban, a szerelvények inkább egy Walt Disney-filmbe illettek volna. Az izgalmak csúcspontját a Vajhát–Algyő közötti szakasz jelentette. Itt kellett átkelni a Tiszán. A vasúti híd állapota az értelmező szótárban „istenkísértés” címszó alatt szerepelt. A vonat lépésben haladt, többen zsolozsmázni kezdtek. Télen – fűtés híján – egyesek zsolozsma nélkül is ajkukra vették az Úr nevét… Ez a néhány éves vonatozás azonban kifejlesztett bennem egy furcsa képességet. Megtanultam folyékonyan olvasni fejjel lefelé! Ne hidd, Kedves Olvasó, hogy valami halványlila köd ülte meg az agyamat! Arról van szó, hogy ha a szűk „fapadoson” velem szemközt valaki olvasott valamit, s az irományba én is belepillanthattam, hát én is elkezdtem olvasni. A szavak fejjel lefelé, jobbról balra következtek. Olyan gyakorlatra tettem szert, hogy sokszor gyorsabban értem a lap aljára, mint kuglóffejű útitársam. Hja, akkor még nem kellett szemüveg! Szeged számomra London volt. Nem egy, de sok utca csupa emeletes házakból állt! Villamosok csilingeltek. Körutak és sugárutak voltak. Magánlakásokban telefont láttam! Hol volt ide Czövek bácsi hintaja? Úgy éreztem magam, mint aki hetente repül Balmazújvárosból New Yorkba. Nem tagadtam meg Vásárhelyet, amit mind a mai napig végtelenül szeretek, de Szegeden amolyan kozmopolita világpolgárnak éreztem magam. Más régiókba kerültem. Új diáktársaimmal megtárgyalhattam: „ te a fiszre negyedik ujjat teszel?” Vagy teszem azt: „itt te szextakkordot használsz?” Százeszű kis taknyosok! De nagyon jó volt ott! Otthon, persze, Bodri várt, valamint IV. György és II. Edward az ólban… Tanáromról muszáj szót ejtenem. Mint említettem, Kollár Pálnak hívták. Nagyszerű ember, nagyszerű pedagógus. Nagyon szerettem. Hihetetlen eredményeket produkált velem. Másfél-kétévi tanulás után nagyszabású, virtuóz műveket adtam elő. Akik jártasabbak a zongoramuzsikában, bizonyára értékelik, hogy sikerrel játszottam Chopin Fantaisie
114
Impromptu-jét vagy Grieg négytételes c-moll szonátáját, sok mással együtt. Sőt magánszorgalomból megtanultam Rachmaninoff híres-hírhedt cisz-moll Prelűdjét, és Hacsaturján Toccatáját. Mindkét mű hosszú ideig volt páratlan kasszadarabom. Ezekből az időkből – 1948-49-et írtunk – el kell mesélnem egy epizódot, mely könnyen megszüntethette volna Apám egzisztenciáját, sőt börtönt is kaphatott volna, hacsak nem támad egy fineszes ötlet csavaros eszében. Az idő tájt, ha meg akarta tartani állását, be kellett lépnie valamelyik demokratikus pártba. Ő szocdem lett. Se teste, se lelke nem kívánta, de megtette. Mivel fuzionált a két párt – szocdem és kommunista –, szüleim az új MDP tagjai lettek. Egy napon behívatták Apámat a városi pártirodába, ahol a kezébe nyomtak egy papírt, amelyen azt tudatták, hogy ki van rúgva a pártból. Az indokok: osztályidegen, helyezkedő, és izgat a rendszer ellen! Súlyos vádak. Akkoriban bőven elégségesek ahhoz, hogy akár az életét is elvegyék! Nos, az első két vádat könnyedén kivédte. Annak igazolására, miszerint nem volt dzsentri vagy gyártulajdonos, elegendő volt Antal hagyaték szegénységi bizonyítványa. Hogy jogtalan előnyökkel meg nem érdemelt pozícióba került, azaz helyezkedett volna, magától elenyészett, ugyanis ugyanannak az iskolának ugyanabban a tantermében tanított, mint a háború előtt. No de a rendszer elleni izgatás! S itt jött az a bizonyos ötlet. Bement az ÁVH városi központjába. – Feljelentést szeretnék tenni! – Milyen ügyben? – Rendszer elleni izgatás! Bizonyára csettintettek kéjes izgalmukban a derék államvédelmisek. – Ki a gyanúsított? – Én! – Nézze, tanár elvtárs! Hagyja az ízetlen vicceit! Apám azonban ragaszkodott a procedúra lefolytatásához, így többhetes nyomozás után meglett a pecsétes papír, a vád nem igaz! Boldogan
115
ment vissza a pártirodába, bizonyítékaival együtt. Hüledeztek a kiváló elvtársak, hogy Apámnak volt mersze önmagát feljelentenie. – Kérem, tanár elvtárs! Itt ez a nyomtatvány, töltse ki, miszerint kérelmezi a pártba való visszavételét. Ígérjük, formalitás lesz az egész. Apám fölhördült: – Micsoda? Mit kérjek én? Vegyék tudomásul, hogy ahonnan engem ilyen igaztalan vádak miatt kirúgnak, oda soha nem teszem be többé a lábam! – s bevágta maga mögött az ajtót. Gondolom, aznap éjjel Rákosi Mátyás lucskossá bőgte a kispárnáját. Epilóg: a feljelentő egy egykori darutollas tiszt volt… De visszatérve a zongorázáshoz: minden úgy ment, mint a karikacsapás. Elérkezett 1950 júliusa. Tizenöt éves lettem én… Nagy kerti ünnepséget rendeztünk. Akkor még lehetett hordós sört kapni. Ott állt az árnyas bokrok oltalmában csapra ütve a pompás nedű. Nyolc kis választási malac irult-pirult a sütőben. Később citrom került a szájukba. Torták szemérmeskedtek a kamrában. „Was gut und teuer”, ahogy a művelt francia mondja, már amikor németre fordítja a szót. Természetesen hivatalos volt ide zongoratanárom is, ahogyan én szólítottam: igazgató bácsi. Meghívómat így kezdtem: „Tizenöt évi hosszas várakozás után végre elérkezett tizenötödik születésnapom…” Jött a válasz: „Tizenöt évi hosszas várakozás után végre megkaptam kedves meghívásodat!” Életem egyik legszebb napja volt. Csupa olyan ember jött össze, akiket nagyon szerettem. Rohangáltam a sósperecekkel, kriglikkel, csapoltam, tüzet adtam, boldogan játszottam a már-már nagyfiú házigazdát. S milyen áldás a természettől, hogy az ember nem lát a jövőbe! Két hét telt el. A forró augusztusban lesötétített szobában hallgattam a rádiót. Csajkovszkij Melankolikus szerenádját játszotta Heifetz. Egyszer valaki megzörgette az ablakunkat. Bosszúsan mentem ki a kapuhoz. Nem volt ott senki! Egy óra múlva távirat érkezett: „Pali bácsi szívrohamban meghalt!” Örökségem Beethoven zongoraszonátáinak kötete volt. Itt őrzöm a polcon.
116
Nem tudtam elképzelni a további életem. Mi lesz most? Az új tanév kezdete vészesen közelgett. Nagyon-nagyon biztató hír volt, hogy Kollár Pál elárvult növendékeinek irányítását átveszi Zempléni Kornél! Ő igazi koncertező művész volt már akkor, egykori Dohnányi-növendék! Többször hallottam már a rádióban. Én lüke kamasz, vezettem akkoriban egy listát, ahová mindazt fölírtam, ami igazán megtetszett. Jellemző a cím is: „Klassz darabok jegyzéke!” Itt szerepelt Liszt Haláltánca Zempléni előadásában. Nagyon vártam a találkozást. Hogy néz ki egy gyakorló zongoraművész? Ráadásul pesti, sőt mi több még Kornél is! Jött egy ízig-vérig modern, nevetős, huszonhét éves srác! Ő lett az új mesterem, s maradt is hét éven át. Nagyon sokat köszönhetek neki. Kitágította a látókörömet, megismertetett olyan, addig számomra ismeretlen szerzőkkel, mint Debussy, Ravel, Brahms. Ő szerettette meg velem Bartókot. Előző mesterem azt mondta, az a jó zongoraművész, aki elsőrangú társasági ember, remek társalgó, humora van, nyelveket beszél, remekül táncol. Ha még zongorázni is tud valamicskét, az nem árt! Mindezekkel Zempléni is egyetértett, hiszen ő maga is ilyen volt. Elérkezett az 1950-51-es tanév vége. Zempléni kijelentette, hogy ez így nem megy tovább! Föl kell költözni Pestre! A gyereknek új légkör kell, ez a lépés amúgy is elodázhatatlan, nem lehet a művészi diplomát vidéken megszerezni. Több tantárgyra is szüksége van: kamarazene, zenetörténet, formatan stb. Szüleim azonnal döntöttek: megyünk Pestre! Nem akartak engem egyedül hagyni, kollégiumban tengődni. Áthelyezésüket kérték, amit gyorsan meg is kaptak, de lakást nem! Mit számít ez? Majd csak lesz valahogy! Átmenetileg Kismacáékhoz költöztünk – férje időközben fővárosi orvos lett – Benczúr utcai lakásuk cselédszobájába. Épphogy elfért három fekhelyünk, egyéb semmi. Nagyon szűkösen voltunk. 1951 szeptember elsejének reggelén még utoljára megsimogattam Bodrit, s felültünk a vonatra. Az ablakból néztem a városháza eltűnő tornyát („Tety-tety-tety-tety…”), s pontosan tudtam, hogy visszahozhatatlanul eltűnik vele együtt a Soós István utcai óvoda hatalmas parkjával, nyá-
117
ri játékaival, eltűnik Robin Hood és Vas Szív, Rozika, a szomszédok, a körtöltési szánkázások, a sárkányeregetés, a György utca, Nagymama és Badóka, a Papere, a jó öreg gimnázium, vagyis eltűnik immár felhőtlen és nagyon boldog gyerekkorom… A Nyugati pályaudvarra érkezve már nem voltam ennyire elégikus, izgatott az új, az ismeretlen. Mi vár rám ebben a dzsungelben? Egy kissrác odarohant hozzánk, s megkérdezte Édesanyámat: „Néni kérem, hozzak taxit?” Kapott egy forintot. Lám, taxi! Talán akkor ültem ilyenben először. Rögtön másnap jelentkeznem kellett a zenei gimnáziumban. Vége lett a magántanulásnak! Kicsit elfogódott voltam. Lányok, fiúk vegyesen, igaz, velem egykorúak, de nagyon pestiek, s mind e-betűvel beszélt: lehet, eszem, megyek. Ezt addig én így mondtam: lőhet, őszök, mögyök, netán mék! Éreztem, ez itt lehetetlen. Kedvesen fogadtak. A kölcsönös bemutatkozások után megkérdeztem: hová ülhetek. Így: ülhetek, és nem ülhetök. Majd elsüllyedtem a saját magam előtt érzett szégyenemben. Mi ez a mekegés? Úgy éreztem magam, mint egy tehén gatyában. Sikerült hamar beilleszkednem, barátságokat kötnöm. Éreztem, hogy végre elememben vagyok. Egy egész iskolai osztály, ahol mindenki muzsikus! Zongorista, hegedűs, csellista. Itt már lehetett zenéről, szerzőkről beszélgetni, nem tűnt nagyképűnek, sőt partner volt mindenki. Itt is remek tanári kar működött akkor. A fizikát Krypton tanár úr oktatta. A nem túl hízelgő becenevet azért kapta, mert leborotvált feje tényleg olyan volt, mint egy villanykörte. Roppant széleskörű műveltséggel rendelkezett. Állandóan Dantét bújta eredetiben! Nem csoda, kiugrott jezsuita volt! Na és a humora? Pompás kiszólásai voltak. Egyik óráján valamin nevettem. Azonnal rám szólt: „Antal! Úgy röhögsz, mint Hanzi a cipóra! Most lemégy, és ezt jelented az igazgatónak!” Elképedtem, miközben belülről majd szétvetett a jókedv, de igenis jelentkeznem kellett az igazgatónál! Megkérdezte: „Mi van, Antal?” Becsülettel feleltem: „Igazgató úr, kérem, fizikaórán röhögtem, mint Hanzi a cipóra!” Azt a pofát soha nem felejtem.
118
Osztályfőnökünk magyart tanított, inkább egyetemi szintű esztétikát. A matematikát Főcsás adta le. Aranyos bácsi volt. Nevét onnan kapta, hogy minisztériumi főtanácsos voltát szívesen emlegette, de a főtanácsos szót furcsán elnyelte: főcsás. Rajta maradt. Történelemtanárunk briliáns ember volt. Támadhatatlan tárgyi tudását olyan lebilincselően adta elő, hogy „csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán"; de jaj, ez a tárgy életem legsötétebb foltja. Elmesélem majd érettségim történetét. Rém kellemes izgalmat okozott, hogy kötelező volt egy nyugat-európai nyelv tanulása. Én a franciát választottam, s így kerültem Ica néni kezei közé. Hallatlan hatással volt további életemre. Művészettörténetet is tanultam tőle. Műveltségére jellemző, hogy kettős doktori címét azzal szerezte, hogy franciául írt értekezést: „Magyarországi Szent Erzsébet alakja a francia gótikában”. Nagyon élveztem a franciát, s nem győztem hálálkodni a sorsnak, hogy korábban latinos voltam. Nagyon sokat segített. Igen ám, de franciául raccsolni kell az igazán jó kiejtés érdekében. Remek gyakorlatot találtam ki. Öreg fürdőkádunk túlfolyója köré oda volt írva: Lampart Rt. Fürdőkádgyár. Ezt hajtogattam mindaddig, míg nem lett folyékonyan – mondhatnám: túl folyékonyan – franciás. Bizony, nagyon kellett kapaszkodnom. Új osztálytársaim olyan családi háttérrel rendelkeztek, amit nekem sürgősen egyenlítenem kellett. Itt nem volt szokatlan, ha vita alakult ki mondjuk a spanyol barokk festészetről. H. Klári eredetiben olvasta Dickenst és Balzacot! D. Sanyiék intim baráti köréhez tartozott Barcsay Jenő, a festő, Pécsi Sándor, a színész, Zathureczky Ede, a hegedűművész. És így tovább. S ez csak a gimnázium volt. Ott volt azonban a konzervatórium is, pontosabban az Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakközépiskola. Ilyen sokan és ilyen minőségben addig nem muzsikáltak körülöttem velem egykorúak. Volt köztük egy ifjú leányzó, aki szinte megrémített, s majdnem csüggedésbe sodort. Szerintem remekül zongorázta Mozart zongoraversenyeit. Tulajdonképpen nem csoda, hiszen zenei kultúráját otthonról hozta, hogy ne mondjam: „von Haus aus”. Édesanyja nagyon megbecsült, tévedhetet-
119
len ízlésű zongoraművész volt. Remek muzsikus. Nagybátyja szintén. Ő volt például a ma is világsikereket arató Liszt Ferenc Kamarazenekar alapító karnagya. Nagynénje európai hírű csellista. Az ifjú hölgynek egyébként Nyuszó volt a beceneve. No, ha Nyuszó Mozartot játszott, tudtam, nagyon igyekeznem kell. (Nyuszó később abbahagyta a zongorázást, ma énektanár Salzburgban.) Nagyon iparkodtam tehát. Átestem az első pesti tűzkeresztségen is! Torkomban dobogó szívvel léptem a Zeneakadémia dobogójára. Iszonyatos felelősséget éreztem. Tudtam, hogy ezen a pódiumon már játszott Gieseking, Hubermann, Casals, Rachmaninoff, Cortot, hogy a névsort ne is folytassam. Debussyt játszottam, a mesternek egy csodálatos, impresszionisztikus látomását, Fények a vízen címmel. (A zongoramuzsikát ismerő olvasók tudják, hogy ez a mű az első Images – Képek című sorozat első darabja: Reflets dans l’eau.) Ma már nem leszek nagyképű, ha elmondom, óriási sikerem volt! Zúgott a taps, jöttek a gratulálok! Sokan mondogatták: „Na, a Kisantal letette a névjegyét!” Respektusom lett új kollégáim előtt. Lakáshelyzetünk viszont változatlanul nyomorúságos volt. Ott szorongtunk még mindig a cselédszobában. Ráadásul a költözködés közben bútoraink nagy része összetört, mert helytelenül rakták be a tehervagonba. Apám végül is cselekvésre szánta el magát. Bement minden egyes ház házmesteréhez, hátha tudna valahol egy tisztességes albérletet. A szívességet nem ingyen kérte, kilátásba helyezett egy bödön disznózsírt valamelyik Edward vagy György földi maradványaiból. Iszonyú nagy kincs volt az akkor, 1951-ben, az élelmiszerjegyek idején! Végül is a Mártírok útján szerencse koronázta erőfeszítéseit. Budapesti olvasóim elképzelhetik, mit talpalt össze, míg a Városligetnél lévő Benczúr utcából a budai Mártírok útjáig elért! (Volt albérlet! De milyen? Egyetlen szobát kaptunk, igaz, tágasat. Még balkonja is volt, amiről a budai hegyeket láttuk. Nyári estéken itt vacsoráztunk, s gyönyörködtünk a káprázatos panorámában. Ez az albérlet tulajdonképpen kettős volt, már olyan értelemben, hogy rajtunk kívül a főbérlőnek volt még egy albérlője!
120
Őrület, nem? Ha azt hinnéd, Kedves Olvasó, hogy ez a helyzet nagyon sanyarú volt, hát nagyon tévedsz! Életünk egyik legvidámabb szakasza kezdődött.) Főbérlőnk egy jó nevű festőművész özvegye volt. Sárikának hívták. Ő a konyhából nyíló cselédszobában „lakott”. Két lakószobában albérlő társaink, Elemér és Gizella. Középkorú tisztviselő-házaspár. Mi a tágas műtermet laktuk. Óriási szerencsénk volt, hogy valamennyien bohémek voltunk, hatalmas humorérzékkel megáldva. Vége-hossza nem volt az ugratásoknak, viccelődéseknek. Ugyanakkor egymás magánéletét maximálisan tiszteltük. Olyan nem volt, hogy egymáshoz csak úgy bemászkáltunk volna. Időnként szabályosan meghívtuk egymást egy-egy teára, s az adott időpontban kopogtatva mentünk vendégségbe. Az első Pesten töltött félév után még rohantunk haza Vásárhelyre karácsonyozni, de 1952 karácsonyát már a Mártírok útján töltöttük. Nagyon nehéz időket éltünk. Jellemző erre az a feljegyzés, ami nemrég akadt a kezembe. Édesanyám mindig megtervezte egy hétre előre a napi menüt, így könnyebb volt a bevásárlás, nem kellett naponta sorba állni. Nos, 1952 karácsonyán az ünnepi menü: erőleves, fasírozott, hozzá krumplisaláta, mákos kalács, tea. És mi ezt akkor valóban ünnepinek éreztük. Jó előmenetelemet a konzervatórium havi 70 forint ösztöndíjjal jutalmazta, így gazdag büdzsé fölött rendelkeztem. Ebből arra futotta, hogy a villamosbérlet megvásárlása után elnyalhattam egy-egy fagyit, hébe-hóba moziba mentem. Karácsonyra viszont én vásároltam a szaloncukrot meg a „desszertet”. Ez abból állt, hogy októberben, novemberben, decemberben vettem 10-10 deka pralinét, drazsét, s így a szentestén 30 deka nyalánkság kérette magát egy üvegtálban! Az ajándékok persze nagyon szerények voltak, egy ing, egy nyakkendő, Édesanyámnak egy pár harisnya, hasonlók. De mi ezeknek is nagyon tudtunk örülni. Egyrészt, mert meglepetés volt. Hetekig dugdostuk egymás elől. Másrészt, mert nálunk alapelv volt, hogy az ajándék értékét soha nem annak forintértéke szabja meg.
121
Volt azonban az ajándékok között egy boríték, amelyre rá volt írva, hogy csak karácsonykor szabad kibontani! A feladó az Édesanyám munkahelye szerinti illetékes tanács oktatási osztálya volt. A levelet nem is postán küldték, kézbesítő hozta. Sejtettük, hogy nem felmondás, ilyesmit mégsem közölnek az emberrel a fenyőfa alatt! Akkor hát mi? Édesanyám remegő kezekkel bontogatta a borítékot, Apámmal mi is izgatottan vártuk. A feltépett borítékból kiesett egy kulcs. Bambán néztünk egymásra. Alig vettük észre a kísérőlevelet. Abban pedig az állt, hogy Antal Imréné vezető óvónő kiváló munkájáért jutalmul ezzel a kulccsal kinyithatja a Damjanich utcában lévő, számunkra kiutalt kétszobás, komfortos lakás ajtaját! Mint akit kupán vágtak! Lassan kezdtük felfogni a dolgot. Mi, egyedül a saját fővárosi lakásunkban! Hol nyerítettünk, hol sírtunk az örömtől. Egyébként most is ebben a lakásban ülök, sajnos már egyedül, és körmölöm, körmölöm a mondókámat… A következő év nagy-nagy szomorúsággal szolgált: meghalt Faragó nagymama. Édesanyám csontvázra fogyott, de ő is, Apám is mintaszerűen dolgozott, hajtotta őket a még vidékről hozott becsületesség. 1953-ban tettem le az érettségit a zenei gimnáziumban. Minden jól ment, nem volt probléma a matematikával, fizikával. Még a tételeimre is emlékszem. Matekból egy vége-hossza nem volt egyenletet kaptam, amelynek jobb oldalán nagy ravaszul el volt rejtve szorzóként egy nulla! Hát szabad ezt? Rögtön kiböktem, s megvolt a jeles. Fizikából megtartottam székfoglaló előadásomat a galvanosztégia és galvanoplasztika tárgyában. A nyelvek, az irodalom ment, mint a karikacsapás, de volt egy tantárgy, ami az őrületbe kergetett. Egyszerűen ellenállt neki az agyam. Iszonyú erőfeszítéseket tettem, hogy valahogyan mégis elsajátítsam, de nem ment. Az Atyaúristennek se! És ez a tantárgy a történelem volt. Ma sem értem a dolgot, mert a zenetörténetet fújom, de az általános történelem kifogott rajtam. Szégyellem a dolgot, de ez az igazság. Milliószor próbáltam pótolni a dolgot, például történelmi regényekkel. Amíg olvasom, leköt. De ha becsukom a könyvet, mintha soha nem olvastam volna.
122
Kiváló történelemtanárunk – akiről már ejtettem szót – mindig mondogatta: „Antal, maga az én pedagógiai csődöm!” Az! Mit csináljak? Azonban ebből a tárgyból is kellett szóbeli érettségit tenni. Ötven tételünk volt. Az a mentőötletem támadt, ha előző este végigolvasom valamennyit, reggel talán még ki tudok nyögni egy-két mondatot, s ha elégségest kapok, az már nekem főnyeremény. Reggel hatkor még az asztal fölé görnyedtem. Édesanyám, kijőve a hálószobából, rámmeredt. – Mit csinálsz itt? – Nem megyek el érettségizni! – Jézusom, miért? – Csak huszonöt tételt tudtam elolvasni! – Pamikám, te egy nagy marha vagy! – mondta, mivel jól ismert engem. Így folytatta: – Most azonnal rendbe szeded magad, és elmégy a vizsgára. Átmégy matekból, fizikából stb., és legfeljebb megbuksz történelemből. De a szeptemberi pótérettségire így már csak egy tárgyból kell készülnöd! Meg különben is, mi van, ha a huszonötös sorszám alatt húzol? Kristálytiszta logika. Rohantam a fürdőszobába borotválkozni. Ezt említem külön, mert a dolog nem volt mindennapi történet. Akkoriban még nálunk nem volt elektromos borotva, így zsilettel kapartam le összes pattanásomat. Az én borotválkozásaimhoz képest a mohácsi vész egy vidám esztrádműsornak tűnt. Így aztán vérbe fagyva jöttem ki a fürdőszobából, a timsótól megrepedt a pofám. Ott álltam hát a tiszteletreméltó érettségi bizottság előtt, az asztalon ötven lefordított kutyanyelv. A tételek! Magamban csak ennyit bírtam hajtogatni: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…” S ekkor az egyik mintha meglibbent volna! Titkos jel! Ez kacsintgat rám! Utánakaptam! A tanár rám szólt: – Hányas tételt húzta? Megfordítottam a papírt, s haldokolva szóltam: – A harmincnyolcast! (Bang, krach, döghalál!)
123
– Olvassa föl a tétel címét! – Az 1848–49-es szabadságharc. – Tudja? (Most mit mondjak? Valljam be, hogy fogalmam sincs? Megszólalni nem volt erőm, így csak valami olyan gesztust tettem, miszerint ez a kedvenc tételem.) – Nos, üljön le, és jegyzeteljen! (Szűzanyám! Mit? De leültem, és kezdtem rajzolgatni kis házat, fenyőfát, már ami a tehetségemből futotta.) – Készen van? (Mindenre kész vagyok, csak mehessek már innen!) – Tessék, kezdje el! – Aznap esett az eső, és a Pilvaxban Petőfi egy asztalon állva azt mondta, hogy „Talpra, magyar…” – Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de maga a polgári demokratikus forradalomról beszél, és nem a szabadságharcról! (Te szemét! Hát nem mindegy? Örülhetnél, hogy egyáltalán mondok valamit.) – Később szándékoztam rátérni. – Már most nyugodtan rátérhet! (Hernyó. Ott gebedj meg, ahol vagy, a hülye történelmeddel együtt! Hát én csináltam ezt a nyamvadt történelmet? Történt, ami történt. Fátylat rá! Különben is, jobban tudok majd zongorázni, ha itt most tépem a számat? Na ugye? De nem, ezek még várnak tőlem valamit, bámulnak rám. Guvadjon ki a szemetek!) Olyan pózba vágtam magam, mint aki megkezdi mélyenszántó expozéját. – A szabadságharc. A szabadságharc… S ekkor egy mondat kúszott be az agyamba. Hogy hol szedtem föl, mai napig sem tudom. Mindenesetre nagyon óvatosan föleresztettem, mint egy próbaballont: – Jellasich horvát bán átlépte a magyar határt!
124
Tanárom szeme fölvillant. Nyilvánvalóan nem várta tőlem a tudásnak ilyen fantasztikus gazdag tárházát. – Így van! Szerencsémre, részletek iránt nem érdeklődött, mert azt már nem tudtam volna megmondani, hogy hol lépte át, útlevéllel vagy anélkül, netán bájos neje társaságában. Mindegy, a mondat sikeresnek bizonyult, így hát megismételtem: – Szóval, mint említettem, Jellasich horvát bán átlépte a magyar határt. – Ideje lenne valami egyebet is megemlítenie! (Te dög! Istenem, múljék el tőlem e pohár!) Eszembe jutott, milyen romantikus érzések feszejtették akkoriban a honfiak kebelét, ezért patetikusan kivágtam: – Elkezdődött a csata! Hatásszünetet tartottam, de az ováció elmaradt. Sőt az érettségi elnökének a válla rángatózni kezdett, érezte, remek muri van kialakulóban. Mindenesetre igyekeztem fokozni a szituáció drámaiságát: – Folytatódott a csata! Ekkor megálltam, mert ezzel elhangzott mindaz, ami a szabadságharccal kapcsolatban minden további értesülésemet kimerítette. Tanárom segíteni akart: – Mondjon egy ütközetet! Már a nyelvemen volt: Waterloo, de éreztem, valami kifinomult ösztön sugallatára, ez nem igazán kapcsolódik a témához. Ezért úgy csináltam, mint akinek zsonganak az agyában az ütközetek, s szeretne a számára egy igazán kedvenc ütközetet megjelölni, de pillanatnyilag képtelen dönteni a sok kedves ütközet között. Tanárom ismét mentőkötelet dobott: – Itt a főváros közelében volt egy dicsőséges ütközet, amelyet kettős helységnévvel szoktunk emlegetni. (Kettős helységnév! Uramatyám, mi lehet ez? Csillaghegy Alsó? Éreztem, az agyam olyan lett, mint egy szép, nagydarab ementáli sajt.) Azt mondja a tanár: – Pá… Pá…
125
(Lehet, hogy ez már búcsúzik tőlem?) De ekkor belém hasított: – Pákozd–Sukoró! – No látja! Menjünk tovább! (Van pofája! Hova menjünk tovább? Le kellene már zárni ezt az egész ügyet: leverték, elbukott, kész. Szolgaföldben nem nyughatnak.) De valamit mégiscsak mondani kellett. Mint régi kártyás, elkezdtem blöffölni: – Fölszabadult Észak-Magyarország! – Így van! (Jesszusom, tényleg? Lehet, hogy én remekül tudom a magyar történelmet, csak valahogy nem figyelek oda? Hát akkor gyerünk!) – Eperjesen megalakult a Szlovák Köztársaság! – No, itt álljunk meg egy pillanatra! Amit említ, történelmi tény, de mindez nem 1849-ben, hanem 1919-ben történt. (Vége, slussz. Beleláttak nem létező kártyáimba.) Iszonyúan szemtelen lettem: – Hja, ha a tanár úrnak egy ezeréves történelemben már hetven év is számít!… – Mars ki! Kirúgtak. Hosszas tárgyalások kezdődtek. Végül is belátták, hogy én nem történésznek készülök, hanem zongoraművésznek, viszont a Zeneakadémiára nem lehet érettségi nélkül bejutni, így szégyenszemre beírták az indexembe: történelmi ismeretekből tett érettségi vizsgájának eredménye: közepes!!! Mit érdekelt ez engem? Megnyílt az út a Zeneművészeti Főiskola felé! A nagy örömre Édesanyám elvitt a körútra, egy szövetkezeti mintabolt kirakata elé. Ott lógtak a sonkák, kolbászok, mindenféle ínycsiklandozó dolgok. – No, Pamikám, azt nézel magadnak, amit akarsz! – Melyikből vegyünk? – Egyikből se, mert nincs pénzünk! Én csak azt mondtam, hogy azt nézel magadnak, amit akarsz!
126
Már ebből nagy nevetés lett! Én meg – már csak heccből is – szemtelenül fixírozni kezdtem egy gyönyörű sonkát. Édesanyám kisvártatva „hozta” a következő poént: – Most már nézz hozzá egy kis savanyúságot is, mert még én is elcsapom a hasam! Nagyon szegényen, de nagyon jókedvűen mentünk hazafelé, immár Damjanich utcai lakásunkba! A konzervatóriumban egy év múlva záróhangversenyt adtam, majd felvételi vizsga után a főiskola rendes hallgatója lettem a zongora tanszakon. Érettségi után néhányan az osztályból kimentünk a Római parti strandra. Ott heverésztünk a füvön, Kriszti, György, Sanyi, Imre meg én, s akkor ott nekem nagyon, de nagyon elfacsarodott a szívem. Tudtam, hogy ez az a nyár, amelyikre egész életemben visszagondolok majd. Tizennyolc évesek voltunk, s megint lezárult életemnek egy korszaka… A Zeneakadémia azzal járt együtt, hogy meg kellett válnom szeretett mesteremtől, Zempléni Kornéltól. Már ez maga fájdalmas volt, de új professzorom alatt nagyon sanyarú lett a sorsom. Nem írom ide a nevét, mert kitűnő, koncertező művész volt, de mint pedagógus nem állt a helyzet magaslatán. Bizonyára unta a tanítást. Két-három alkalomnál többször nem lehetett nála jelentkezni ugyanazzal a művel. Márpedig egy hét alatt nem lehet megtanulni, mondjuk, az Appassionata szonátát. Teljesen magamra hagyatva, kapkodva dolgoztam. Lassan kezdett kialakulni bennem holmi rettegés a hangszertől. Többen biztattak, hagyjam ott, kérjem át magam más professzorhoz, de ezt nagyon nem illőnek találtam. Hanem amikor legjobb növendékei kezdték őt elhagyni, bennem is érlelődött már az elhatározás. A döntő lökést azzal adta meg, amikor egyszer nagyon sértő módon azt mondta: – Valljuk be őszintén, te soha nem is tudtál zongorázni! Torkig lettem, s hasonló durvasággal vágtam vissza: – Ezen nem is lehet csodálkozni! Mert lám, Ön nagyszerű mesterekkel dolgozott együtt, de nekem csupán kicsoda jutott?
127
Ez már tényleg tűrhetetlen volt, így négy hosszú esztendő után megváltam tőle, s új mesterem a nagyszerű Hernádi Lajos lett. Olyan kiváló professzor, aki például Vasváry Tamást, Franki Pétert, Gabos Gábort nevelte. Hernádi csodálatos módszerével visszaadta az önbizalmamat, hitemet. Mivel csupán az utolsó évben dolgozhattam vele, szerettem volna megismételni az évet, de ehhez a Zeneakadémia igazgatósága nem járult hozzá, hiába kérte ezt még mesterem is. Nemes bosszú! Igazi művészlélekre vall! Így aztán 1959-ben ha tetszett, ha nem, diplomahangversenyt kellett adnom. Nagyon szép műsort állítottunk össze. Scarlatti, Händel, Mozart, Beethoven, Debussy, Liszt, Bartók. A Zeneakadémia zsúfolásig megtelt. Ne tarts nagyképűnek, Kedves Olvasó – annál is inkább, mert ez már szinte régmúlt –, de elsöprő sikerem volt. Diplomámat kitüntetéssel adták ki! Csodálatos professzorokkal hozott össze a sors. Kamarazenét Molnár Antaltól tanultam, aki egykor a világhírű Waldbauer–Kerpely vonósnégyes tagja volt, emellett kiváló esztéta és zenetudós. Fantasztikusan széles látókörű, európai humanista. Személyesen ismerte már ifjúkoruk óta Bartókot, Kodályt. Többször beszélgetett Debussyvel. Barátja volt Ady Endre. Folytassam? Remek humora volt. Imádta a szójátékokat. Egy növendékhangverseny után megkérdeztem: – Mi a tanár úr véleménye a kvartettről? – Kártett volt! – Na és a quintett? – Kíntett! – De a szeptett? – A legszebb tett! Népzenét Járdányi Páltól tanultam, szolfézst Kistétényi Melindától, zenetörténetet Legány Dezsőtől és Szöllősy Andrástól. No és dr. Újfalussy József esztétikaórái! Volt mit dolgozni, mert a felsoroltakon kívül volt még ott pedagógia, metodika, filozófia és természetesen párttörténet!
128
Káprázatos szellem uralkodott akkor a főiskolán! Tehetséges növendékek hada látogatta az órákat. De senki sem hordta magasan az orrát, nem volt zsenikultusz. Figyeltük és tiszteltük egymást, a féltékenykedés ismeretlen fogalom volt. A kitűnő kollegiális szellemnek volt köszönhető, hogy minden évben remek pamfleteket rendeztünk. No, itt aztán semmi sem volt szent. Kíméletlenül éles humorral figuráztunk ki mindent és mindenkit. Esküszöm, azok a több óra hosszat tartó előadások jobbak voltak, mint bármelyik mai kabaré. Maguk a tanárok nevettek a legjobban saját karikatúráikon. Sértődés nem volt, inkább az volt megbántva, aki kimaradt. Itt aztán kiélhettem színészi vágyaimat! Hamar népszerű lettem. Közismert viccmesélő voltam, s ezért mondták azt, hogy ha csoportosulás támad az aulában, a közepén – mint egy mitesszer – biztos ott áll Antal Imrus, és viccet mesél. 1956 őszén kissé késve indult a tanítás, ugyanis az egész Zeneakadémiát megtöltötték a háború utáni első, nemzetközi Liszt-verseny eseményei. Óriási jelentőségű volt számunkra. Szinte bent laktunk a nagyteremben. A külvilágra alig figyeltünk, pedig már lett volna mit észrevenni. A verseny épphogy véget ért – a győztes, Lev Vlaszenko azóta is a legjobb barátaim egyike –, s Pest már forrongott. Huszonharmadikán délutánra nagygyűlést hívtak össze. Egyik felszólalás a másik után. A téma: mit kellene tenniük a főiskola diákjainak az egyre inkább újuló, változó helyzetben? Zsúfolt volt a terem. Egyszer csak fiatal tisztnövendékek rontottak be a színpadra: „Ti még itt ültök és vitatkoztok, amikor mindenki az utcán van? Gyertek a Bem térre!” Felbolydult a diákság. A jó szándékra jellemző, hogy D. Sanyi barátommal a párttitkárnőt fogtuk karon, s nevetgélve lépkedtünk a tömegben. Még ugrattuk is egymást: „No, öregem, most kezdődik forradalmi múltunk!” Amikor ráfordultunk a Szent István körútra, megdöbbentünk. Egyértelművé vált, hogy ez már nem tréfa. Olyan jelszavakat skandáltak hangosan kiáltozva, amilyeneket addig gondolni sem mertünk. A zászlókból kivágták az akkori címert, így lyukas lobogók erdejét lengette a
129
szél. A Bem téren fölhevült szónokok. A laktanya ablakából a katonák, tisztnövendékek kiáltoztak: „Veletek vagyunk!” Egyszer csak a tömeg megindult a Parlament felé, az akkor még álló Kossuth hídon át. Már alkonyodott. Nagyon kellett vigyázni, hogy az iszonyatos tumultusban el ne tapossák az embert. A Parlament csúcsán kigyulladt a vörös csillag. Hangorkán támadt: „Oltsák el a csillagot! Oltsák el a csillagot!” A fény kihunyt! Újabb szavalókórus: „Nagy Imrét az erkélyre! Nagy Imrét az erkélyre!” Nagy Imre kijött, s akkor már halálos csendben kezdte meg szónoklatát: „Kedves elvtársak!” Ütemes ordítás: „Nincs elv-társ! Nincs elv-társ!” Riasztó hírek kezdtek terjengeni a tömegben, s ekkor eldöntöttem, hogy jobb lesz hazamenni. Így is történt. Amikor azonban befordultam a Damjanich utcába, láttam, hogy az utca végén, a felvonulási téren óriási a tömeg, s vakítóan világítanak a reflektorok. Hát ezt még megnézem! A térre kiérve döbbenten láttam, hogy a Sztálin-szobor emelvényén csupán két csizma áll! Úristen, ez lehetséges? Hová lett a szobor? Hová lett bölcs apánk, a zseniális stratéga, a világ proletárjainak nagy vezére? Hosszan kígyózó embersor mozgott lassan előre. Nem álltam be a sorba, hanem előresiettem megnézni, mit csinálnak az emberek. Ott feküdt a szobor, s aki a sorban következett, leköpte! LEKÖPTE! SZTÁLINT!!! Ronda látvány volt! Néhány nap múlva ismét gyűlés a főiskolán. Mi a teendő az új helyzetben? Forradalmi Bizottmányt választottak, amelybe a diákság is delegálni akart egy tagot. A jelölt S. László volt, de amikor kiderült, hogy ő Weimarban van egy nemzetközi Liszt-konferencián, közfelkiáltással engem delegáltak! Puff neki! Mi lesz most? Összeültünk Zathureczky Ede elnökletével. Határozatot hoztunk három ügyben. El kell rejteni Szabó Ferenc zeneszerzőt, aki 1945-ben szovjet tiszti uniformisban érkezett Magyarországra. El kell hozni a főiskola párttitkárnőjét Akadémia utcai lakásából, mert ott már nagyon forró volt a helyzet a szomszédos pártközpont miatt. (Már másodszor említettem a párttitkárnőt. Gyorsan elmondom, hogy soha semmilyen párt tagja nem voltam. Ez az asszony azonban nagyon derék, nagyon becsületes, nagyon
130
jó szándékú ember volt. Egyéniségéből hiányzott minden kisszerűség, nem volt szűk látókörű, kicsinyes vagy rosszindulatú. Sőt sok embernek segített azokban a nehéz időkben.) A harmadik ügy: el kell rejteni még egy tanárt – a neve nem fontos –, mert ő pártvonalon jutott a professzorok közé. Minderről jegyzőkönyv készült, melyet mindannyian aláírtunk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy azon az ülésen csupa nyílt agyvelejű, európai ember vett részt, akiket semmiféle bosszúvágy nem vezérelt, így a fennmaradt jegyzőkönyv mentette meg az életem. 1959-ben, a bécsi VTT válogatóversenyének megnyerése után önéletrajzot kellett írni. Nagy dilemma volt, hogy beleírjam-e az előző epizódot. Beleírtam. Amikor illetékes elvtársnál jelentkeznem kellett, nem tudtam, mi történik majd. Nem tagadom, izgultam. Leültetett, és ezt mondta: „Ilyen becsületesen őszinte életrajzokra van szükségünk! Üdvözöllek a VIT-küldöttek sorában!” Lehet, hogy kihallatszott, amikor a nagy kő leesett a szívemről! A bécsi VTT! Először külföldön, s rögtön Nyugaton! Hajókon laktunk. Nekem föl se tűnt, hogy olyan kabinban kaptam elszállásolást, ahol egyedül én vagyok muzsikus. Lakótársaim azt mondták, hogy ők egészségügyi vonalon dolgoznak. Na jó. Mikor közöltem, hogy most bemegyek a városba gyakorolni, kijelentették, hogy jönnek velem! Aha! Gyakorolni, mi? Lecsörrent a tantusz. Benn a Ringen megálltam. „Ide hallgassatok! Ha most én elkiáltom magam, hogy Hilfe! (segítség!), nem tudtok semmit se tenni. Világos? Na, hagyjatok békén!” Borzasztó dühösek lettek, de kiderült, kénytelenek velem jönni, mert nem tudnak németül! Egyikük aztán – némi nyelvoldó alkohol hatására – bevallotta, hogy ők ketten „rám voltak állítva”. Ilyen fontos ember lennék? A versenyen egy szovjet zongorista lett az első, én a második. Megvolt az első magyar VIT-díjas! Óriási hejehuja támadt. Földobáltak a levegőbe, majd szabályosan leejtettek! Mindegy volt, nagyon boldog voltam. Annál is inkább, mert a VIT után egy hónappal már egy „igazi” nemzetközi zongoraversenyen indultam, melynek hazai válogatóját ugyancsak megnyertem, korábbi mesterem óriási bosszúságára. Bolzanóba készülődtem,
131
Olaszországba! Egy dologtól féltem csupán, de attól viszont rettenetesen: a repüléstől! Milyen lesz? A gép nagyon kicsi volt, IL 14-es. Ilyet ma már csak múzeumban mutogatnak. Összehasonlítva a mai Jumbókkal – ilyenen is repültem már – hihetetlenül primitív volt. Az ülések gumiból voltak! Hárman utaztunk, M. Gyuri fiatal zongoraművész kolléga, aki ugyancsak indult a versenyen, Solymos Péter professzor, a zsűri magyar tagja és én. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez a vasdarab repülni fog. Nekifutás után a levegőbe emelkedtünk, azaz repültünk! A végén már élveztem is. Órákig daráltuk a levegőt Zürichig. Ott átszálltunk egy hatalmas olasz gépre. Micsoda különbség! Milánóban már világpolgárnak éreztem magam. Bár még csak franciául tudtam akkor, élveztem az olasz feliratokat: fermanta. Ez a szó a zenében is használatos, azt jelenti, hogy hosszan ki kell tartani egy hangot, „megállni” rajta. Ez esetben buszmegállót jelentett. Ez volt az első olasz szavam. Útközben hatalmas tábla: „Attenzione, curva!”, azaz: „Vigyázat, kanyar!” Ezt sem volt nehéz megjegyezni, s a pályaudvarig még fölszedtem néhány szót. Vonattal mentünk Bolzanóig. Imádtam Olaszországot, otthon éreztem magam. Solymosék hallatlanul jót mulattak azon, hogy útközben már volt pofám olaszul „ elbeszélgetni” egy kedves, középkorú hölggyel. Hál’ Istennek, ezen a téren nincsenek gátlásaim. Ha valamit nem tudok, megpróbálom körülírni. Nagy röhögés volt egyszer, amikor éppen olasz barátaimmal azon vitatkoztunk, hol jobbak a borok, Olasz- vagy Magyarországon. Az olaszok le akartak söpörni az asztalról. Kétségbeesve érveltem, nekünk is van világhírű fehérborunk, a tokaji, meg vörös is, a bikavér. De én majom, nem tudtam, mit jelent olaszul a bika. (Már a torreádor szóból is tudhattam volna: torro.) Sebaj, kivágtam magam, mondván: „A mi borunkat úgy hívják, hogy a tehén fejének a vére!” Volt sok hasonló, mulatságos esetem. Egy ízben összecseréltem két hasonló hangzású igét, s ezt mondtam: „Nagyon fáradt vagyok, ezért szeretnék megnősülni!” Mit tegyek, ha hasonlít hozzá a „pihenni’’ ige?
132
Megérkeztünk Bolzanóba. Szálláshelyünket így hívták: Hotel-Garni Eden. Röhögtünk M. Gyurival, na, jó kis helyre kerültünk! Kiderült, a „garni” szó ebben az esetben azt jelentette, hogy a szállodában nincs étkezési lehetőség. Nem akarom hosszúra nyújtani a dolgot, a háromfordulós versenyen második lettem! Az első díjat egy amerikai fickó vitte el. Majd’ megvesztem az örömtől. Arra nem is nagyon figyeltem, hogy a díjjal együtt átadtak egy csekket is. A döntő után egy héttel volt a díjnyertesek gálaestje, amit viszont nem várt meg sem Solymos Péter, sem M. Gyuri. Így ottmaradtam egyes-egyedül egy idegen országban! Gyakoroltam keményen, de azért maradt időm kirakatokat is nézegetni. Vágyakozva néztem a pompás cipőket, gyönyörű öltönyöket, annál is inkább, mert az én útipoggyászom bizony nagyon szerény volt: egy nadrág, két-három ing, zokni, egy sötét öltöny és a kötelező frakk, amit használtan vettünk, de kifogástalan, elegáns darab volt. (Hej, de szerettem viselni!) Egy ilyen bámészkodásnál egyszer csak belém villant: „ Úristen, hiszen nekem van egy csekkem!” Megnéztem, s majd’ elájultam. 500 000 líra! Fél millió! Nagyon sok pénz volt akkor. Abban az időben – ma már szinte hihetetlen -15-20 líra volt egy presszókávé, 2-300 líráért főúrian meg lehetett ebédelni, egy pár cipő ára 3-4000 líra volt, s egy remek öltöny sem volt drágább 25-30 000-nél. No, képzelheted, Kedves Olvasó, lila köd ülte meg a szegény pedagógus házaspár nem kevésbé szegény gyermekének agyát! Vásárlási düh tört ki rajtam, olyan voltam, mint Móricz Zsigmond novellahőse, aki halálra zabálta magát. Krőzusnak éreztem magam, s életemben először engedhettem meg magamnak, hogy egy rendes ruhatárat állítsak össze. Nevetséges dolgokat műveltem. Vettem például hatvan pár (!) zoknit! Több öltönyt, átmeneti és esőkabátot, 6-7 pár cipőt, pulóvereket, ingeket, mandzsettagombokat, nyakkendőket, esernyőt, tengeri herkentyűt. Természetesen két új bőröndöt is, hogy kincseimet elrakhassam. Vásárlás közben sokszor zavarba jöttem, hiszen addig még soha nem turkálhattam hasonlóan gazdag áruválasztékban. Bementem például a
133
világhírű Varese cipőgyár mintaboltjába. A kirakatokban álomszép surranók. Jött a segéd. – Signore? – Kérek egy pár 39-es, fekete, hegyes orrú cipőt! – Igen uram. Milyet? No, mondom, ezt nem sikerült érthetően előadnom. Belefogtam hát újra: – 39-est, feketét, hegyes orrút. – Ezt értem, de milyet? Mi az, hogy milyet, te ló? – gondoltam, de nem mondtam semmit, csak nagyon szerencsétlenül álldogáltam. Tán most kéne elszaladni? A segéd finom ösztönnel megérezte, hogy a kedves vevő személyében egy romániai hegyi pásztort tisztelhet, ezért főhercegi mosoly kíséretében legyintett egyet, s elkezdett fel-alá rohangálni különböző létrákon, mint egy pók. Innen is, onnan is skatulyákat ráncigált ki, s elém tett 7-8 féle cipőt, 39-est, feketét, hegyes orrút! Az egyiknek volt kaplija, a másiknak nem. Az egyik fecskefarok szabású volt, a másik egyenes vágású. Az egyiken négy lyuk volt a fűző számára, a másikon kettő. Leesett az állam. Addig ahhoz voltam szokva, hogy megkérdeztem a boltban, vajha van-e fekete cipő! De az öltönyök vásárlásakor is nagyon megmosolyogtak. Az egyiken ugyanis valami kis igazítás volt szükséges. Rögtön jött az üzlet szabásza. Megméregetett, majd közölte, hogy öltönyöm két óra múlva a szállodámban lesz, adjam meg a címemet. Aha – mondtam magamban. Nem vagyok palimadár! Kifizetem az öltönyt, aztán meglógtok vele! Ebből nem esztek! Ott ültem két óra hosszat, szerintem az egész üzlet rajtam röhögött. De kivártam! Annál is inkább, mert már az öltöny színe is lenyűgözött. „Fumo di Londra”, mondták az olaszok, azaz londoni füst! Na, hát nem megérte? Azóta viszont „pesti kosz” színű öltönyeim vannak. Természetesen ismeretségekre is szert tettem. Nem is akármilyenekre! Meghívtak például Ibsen dédunokái is Bolzano melletti villájukba. Nagy társaság gyűlt egybe, csupa „nagyarcú óriás emberek”, nagyon norvégok.
134
Zongoráztam nekik, mikor odajött hozzám egy kiálló pofacsontú, basszbariton hölgy, közölte, hogy ő orosz. Kérte, játsszam neki szovjet szerzőket. Jött Hacsaturján és Prokofjev. Mikor abbahagytam, senki nem szólalt meg. Mindenki maga elé nézett, és aktívan mélázott, a norvég óriások, az orosz arisztokrata és én Hódmezővásárhelyről. Nagyon jóízű kis hallgatás volt! Vacsorameghívást is kaptam, méghozzá egy hihetetlenül gazdag család villájába. Ott láttam először olyat, hogy az autóból vezérelt ultrahang nyitotta-csukta a park kapuját! Igyekeztem olyan pofát vágni, hogy ez nem új dolog a számomra, hiszen mi is így nyitjuk a liftajtót, osz-posz. A háziasszony mellé ültettek, és vacsora közben feltűnt, hogy az egyik fiatalembert angolul szólítják meg, mégpedig fenségnek titulálva: your highness! Ez megközelítően így szól: jó hájnesz. Na, mondom, csak jó az Isten, jót ád, hogy felvitte a dolgomat! Igaz, nem szaladgálok föl s alá, a ládára sem szállok föl, viszont – ha eszembe jut – kotkodálhatok. Mindenesetre itt falatoztam egy asztalnál egy angol herceggel. Súgva kérdeztem a háziasszonyt: – Melyik herceggel van szerencsém együtt vacsorázhatni? Bambán nézett rám. – Itt nincs semmiféle herceg! – Dehogynem! Hát hallom, hogy your highness-nek szólítják. Kipukkadt a nevetés. – Ő nem your highness, hanem Johannes! Tessék! Egyszer vacsoráztam együtt egy herceggel, s akkor se az volt, hanem János. Fene a dél-tiroli akcentusba! Egy szép napon kirándulni mentünk. Bolzano körül égig érő, örökhavas hegyek vannak, a Rosengarten, a Cantinaccio és mások. Az előbbit azért hívják Rosengartennek, azaz Rózsakertnek, mert a lemenő nap fénye rózsaszínűre festi a hegyet. Felejthetetlen látvány! Már takarosan fölkapaszkodtunk a kis FIAT-tal, de én átkoztam a percet, amikor elindultunk! A szerpentin mentén nem volt korlát, nem voltak kerékvetők, s egyre mélyebb és vadabb szakadékok tárultak föl mellet-
135
tünk. Engem sajnos mélységiszonnyal vert meg a természet, a negyedik emeleten már nem merek kimenni a balkonra. Így aztán mindig arra néztem, ahol nem volt szakadék. Végre-valahára megálltunk. Szenvedéseimnek azonban még nem volt vége. Mondhatnám, a java még hátravolt. Olasz barátaim erőszakkal betettek egy hatalmas, acéldrót kosárba, s az lengve-lóbálózva megindult a magasba. Először ültem drótkötélpályán! Hangosan fohászkodtam. Iszonyú volt! Álmodni szoktam ilyesmit, s erre mondják, hogy nem leányálom. De – mint mindennek – egyszer ennek is vége lett. Fönn álltunk a csúcson. Lábunk alatt keményre fagyott a hó, körülöttünk orkán tombolt, de a látvány mindent megért. Az se nagyon zavart, hogy úgy éreztem magam, mint egy adag Mirelit marhapörkölt, lilára fagyva álldogáltam könynyű kis zakómban. Azért voltam ilyen lengén öltözve, mert augusztus lévén, a völgyben zöldellt a pálma az ablak előtt. Miután a tél dere baromian megüté fejemet, alászálltunk. De ugyanolyan módon, ahogy feljöttünk! Lenn a városban egy whiskyvel utókezeltem magam a Hotel Adler bárjában, amely arról nevezetes, hogy ott írta Thomas Mann a Varázshegy egy részét. Na, nem a bárban, hanem a hotelben. Elérkezett a díjnyertesek gálakoncertjének ideje. Szép sikerem volt, bravózás, mifene, hízelgő kritikák. A banketten „örök barátság"-ot fogadtunk, s a kis társaság szétszéledt. Ki Amerikába, ki Franciaországba, ki a Damjanich utcába… Boldogan ültem föl a milánói expresszre három gyönyörű bőröndömmel. Bennük a kincseim meg ajándékok a szüleimnek. Nekik is vettem cipőket, ruhaneműt, apróságokat. Minden pénzem elköltöttem, csupán 1000 lírát tartottam meg az útra. Bőven futotta narancslére, édességre, hátha megkívánom. Megérkeztem a milánói repülőtérre. Mint gyakorlott glóbetrotter odaügettem a pulthoz, jegyemet lobogtatva. Aszongya a digó: – Uram, ez nincs érvényesítve! – Mi az, hogy nincs? Ki van fizetve!
136
Én barom, azt hittem, akinek jegye van, fölszáll, akár a mártélyi személyre. Jó Isten! Komoly veszélybe kerültem. Mit lehet tenni? Őszinte kétségbeesésemet látva meglágyult a tisztviselő. – Nézze, gyakran megesik, hogy egy-két utas nem jelentkezik az indulásnál. Ha most is így lesz, az utolsó percben beszállhat. Addig is mérjük le a csomagjait. – Jó. – Ez összesen 53 kiló. – No lám! – Ön viszont a menetjegy árában csak 20 kilót vihet. – Csak nem akarják itt tartani a csomagjaim egy részét? – Ugyan! Ön kifizeti a különbséget. – Az mennyi? – 720 líra. – Hű – mondtam magamban –, mégis zseni vagy, Kisantal. Milyen jó, hogy eltettél egy ezrest! Kivágtam: – Tessék! – Ön félreértett. Kilónként 720! Teljesen összeroskadtam. A vadonatúj ruhatáram! Alázatos rimánkodás, majd heves őrjöngés után, büntetőcédulákkal teliaggatva, de elvitték a poggyászomat. Mit bántam a büntetést! Otthon mindent fizetek, hiszen az Országos Filharmónia kezdő ösztöndíjasaként havi 700 (!) forintot kapok majd. (A kitüntetéses diploma s a két nemzetközi díj elnyerése következtében fölvettek a hivatásos előadóművészek közé, kenyér volt a kezemben!) Már csak az volt a dolgom, hogy kijárjam a Jóistennél, aznap legyen rosszul egy Zürichbe készülő milánói. Lélekben térdre hullva rimánkodtam; Ne, ne haljon meg, csak ájuljon el egy félórára, jöjjön rá tomboló diaré, mit tudom én, csak NE JÖJJÖN! ÉS NEM JÖTT! Egyetlen utas lemaradt! Köszönöm, Istenem. Úgy vágtak be a gépbe, hogy nyekkentem. Szerintem aznap az a bizonyos repülő-
137
téri alkalmazott elment a Dómba, és adott egy összeget Szent Antalnak, azért, hogy ettől az Antaltól végre megszabadult! Végre Zürich. Több órát kellett várakoznom. Egy vasam sem volt. Észrevettem, hogy elegáns utasok unottan hátrahagyják az általuk átfutott világlapokat. Ezeket összegyűjtöttem, s nagyképűen lapozgattam. Egyedül a japán lapokhoz nem volt pofám. Telt-múlt az idő, eljött a beszállás ideje, de nem szólították a budapesti utasokat. Cafatokká nyűtt idegrendszerem kezdte fölmondani a szolgálatot. Ha ez a járat kimarad, alhatom ezen a padon, s takarózhatom a Svenska Dagbladet-tel! Egyszer csak odapenderül hozzám egy kitenyésztett szépségű, svájci stewardess: – Ön Antal úr? – Tartom szerencsémnek. – Legyen kedves, kövessen, indul a budapesti Malév-járat. – Miért nem mondják be? – Mert ön az egyetlen utas! – Ehe! – mondtam, de igyekeztem ebbe az „ehé”-be némi zürichi dialektet keverni. Így aztán beszálltam különrepülőgépembe, s irány Budapest! A gépen – visszagondolva a történtekre – hirtelen elkapott a dühroham: honnan a francból tudta az a repedtsarkú svájci trampli, hogy én vagyok Antal úr! Hiszen még a gatyám is „Made in Italy” volt! Lehet, hogy az atmoszférám árulkodott? Turáni átok… Végre landoltunk Ferihegyen. Újra itthon! Szüleim, barátaim vártak rám. A haverok mókás transzparenst emeltek a magasba: „Éljen a bolzanói hős!” Este volt már, s aznap az én gépem az utolsó járat, az idő tájt nem volt akkora jövés-menés, mint manapság. A vámtisztek türelmetlenül vártak, mentek volna már hazafelé. Furcsa procedúra következett, ami az én végtelen balekságomat bizonyította. Azt kérdi a vámos: – Hol tetszett járni? – Olaszországban, egy zongoraversenyen vettem részt. – Milyen eredménnyel? – Második lettem.
138
– Kapott érte pénzt? – Igen. – Hazahozta? – Nem, elköltöttem. – Jól tette! Tessék mutatni a vámáru-nyilatkozatot! – Parancsoljon. – Láthatnám a vásárolt holmikat? – Természetesen. Rögtön itt ez a gyönyörű öltöny. – Viselte már? – Egyszer. – Akkor ez használt! Vámmentes! – Hogyhogy használt? Vadonatúj! – Ha én mondom, akkor használt! S ez így ment minden egyes tételnél. A guta kerülgetett, hogy gyönyörű holmijaimat így leértékeli ez a hájfej! Nem vettem észre, ez a derék ember segíteni akar nekem! A pohár akkor telt be, amikor bemutattam vámolásra egy pár kesztyűt is. – Na, most már hagyjon nekünk békét! Ide nézzen, ebbe a kesztyűbe be van írva: Pécsi kesztyűgyár! Ezt a kiló kávét viszont megvámolom, fizet 20 forintot! Kábultan léptem ki a várócsarnokba. Véget nem érő ölelkezés, puszilkodás kezdődött. Édesanyám szemében megcsillant egy könnycsepp… Másnap jelentkeztem a Filharmóniánál, s ezzel megkezdődött hivatásos zongoraművészi pályafutásom. Hamarosan megkaptam első feladatomat. Békés megyébe kellett utaznom kitűnő művészek társaságában, hosszabb turnéra. Ez azt jelentette, hogy két hétig laktunk Békéscsabán, s minden este mentünk a megye legeldugottabb falvaiba, „terjeszteni a kultúrát”. Páratlan tapasztalatokra tettem szert. A hangversenyeknek ez volt a címe: Népek zenéje. Volt, aki magyar népdalokat, balladákat énekelt, volt, aki francia pásztordalocskákat, ismét más orosz szerzők műveit hegedülte, s egy kitűnő baritonista múlhatatlan szükségét érezte, hogy a megye lakosságát bevezesse a néger spirituálék
139
sajátos világába. Mondanom sem kell, iszonyatos hangszerek mellé ültem le estelente, olyanok mellé, amelyekben sokkal gazdaságosabb lett volna csirketápot raktározni. Mindent fölülmúlt azonban egy hihetetlen este. Megérkeztünk egy egészen kicsi faluba, nevezzük Békésbödögének. Ha van a Jóistennek háta, akkor ez a falu amögött található. Besiettem a helybéli concert hallba, hogy megismerkedjem aznapi kínzószerszámommal. A látvány vérfagyasztó volt. A zongoráknak nagy általánosságban három lábuk van, de ennek csak kettő volt! A magyar azonban találékony, s a harmadik lábat egy téglából emelt oszlopocska pótolta. Ezek a téglák azonban összemalterozva nem lévén, az egész építmény vészesen ingott. Rögtön elhatároztam, hogy aznap némileg visszafogom lobogó, művészi temperamentumomat! A közelebbi szemrevételezés azonban még további meglepetéseket tartogatott. Minden egyes billentyűről hiányzott a fehér műanyag lapocska, így a zongorán csak fekete billentyűk voltak, ami nagyon megnehezíti a tájékozódást. Volt azonban a billentyűk kellős közepén egy pici lyuk, amelyekből – a billentyűk leütésekor – előbújt egy tűhegyes szög. (Azt hiszed, Kedves Olvasó, hogy most szárnyaló fantáziám ragadott tova, de nem, esküszöm, a színtiszta igazságot írom.) Az említett szögek egyébként amolyan függőleges tengelyek, amelyek nem engedik a billentyűk jobbra-balra lötyögését, ámde a burkolat hiányában ezek a szögek előbújtak! Mivel fakír nem vagyok, no meg tartottam a tetemes vérveszteségtől, kétféle ujjtartás között kellett választanom. Vagy egészen begörbített ujjakkal játszom, mintha vakargatnám a viszkető zongorát, vagy teljesen kinyújtott ujjakkal, ami újfent mókás látvány. De ez még mindig nem minden! Nem volt pedál sem. Sebaj, jobb helyeken ezt egy madzagból készült hurokkal szokták pótolni, de itt a madzag olyan rövid volt, hogy hurokról szó sem lehetett. A koncertet el kellett kezdeni, s úgy segítettem magamon, hogy a madzagot a jobb bokámra csomóztam. A baritonista kezdett, aki pedáns ember lévén bekonferálta színes műsorának első számát:
140
– Számtájmz áj fii lájk ö madörlessz csájld! Páni félelem könyökölt ki az emberek szemébe. Már-már ott tartottunk, hogy valaki nyugtatólag megjegyezze: – Nem baj az, kéröm! De ezt megelőzendő, a derék bariton rögtön szolgált a szöveghű magyar fordítással is: Néha anyátlan gyermeknek érzem magam. Néha anyátlan gyermeknek érzem magam. Néha anyátlan gyermeknek érzem magam. Igazhivő! Hosszú az út hazáig! Mivel eme költői szöveg tökéletesen kifejezte a helyi műélvezők lelkiállapotát, semmi akadálya nem volt, hogy az idézett mű ihletett interpretálásába kezdjek. Így is lőn, ámde a bariton lazán rátámaszkodott a zongorára, s az édesbús néger melódiák által kiváltott művészi kedélyhullámzásokkal párhuzamosan rángatni kezdte a hangszert! Teremtőm! Ez a sápadt Paul Robeson nem tudja, hogy én oda vagyok kötözve, mint kotlós a fához, s még könnyen rám borítja a téglalábú herflit! Odasziszegtem: „Engedd el!” Szerencsémre ezt meg is tette, így a zenei előadás kiteljesedett. A dal elhangzása után a lelkes ováció zaja töltötte meg a némileg ködmönszagú termet. A bariton tudta, hogy a kivívott siker egy része engem is megillet, így kaucsukprotézisét villogtatva rám mutatott. Nincs mese, föl kellett állnom. Megadóan bogozgatni kezdtem bokámról a „pedált”. Sikerült is talpra állnom, ámde a jelenlevő úri közönség azt hitte, ez valamiféle új produkció kezdete, netán duett következik, így igen fegyelmezetten azonnal abbahagyta a tapsot. Jeges csöndben hajoltam meg a negyvenes kryptonégő felé… Egy ilyen hosszú sorozat fásulttá, fáradttá teszi az embert. Elhatároztuk hát, hogy az utolsó koncerten „eltemetjük” a Népek zenéjét. Ez annyit jelent, hogy valami baromsággal megröhögtetjük egymást. Persze semmit sem árultunk el egymásnak előre. Én vettem egy tubus kézvédő krémet. Mindjárt kiderül, miért. Ülök a világot jelentő deszkákon, amikor látom, nini, egymás után gurulnak be a színpadra színes kis francia drazsék. Kék, sárga, piros. Ennyi elég volt nekem, röhögve nem lehet zongorázni. Produkcióm végén lopva
141
rányomtam a krémet a billentyűzetre, ugyanis egy zongorista kolléganő következett, aki egy kitűnő alténekesnőt kísért. A zongorista látta a krémet, de már nem lehetett csinálni semmit, így elhatározta, az énekesnőt is magával rántja a mélybe. Jóval magasabban kezdte el az áriát, s szegény énekesnő – akinek búgó hangja a fáradtság miatt amúgy is már lassan bársonyos basszussá vált – imitt-amott megpróbált elkapni egy-egy hangot, hol fent, hol alant, s ezáltal előadásmódja egy kissé hisztérikus versmondássá változott, aléló sikolyok kíséretében. A zongorista dús habban matatott… Volt táncprodukció is. Egy derék balett-táncos pár kozák táncokat mutatott be. Először a fiú egy gopakot, melynek végén térdre hullt, karjait széttárta, s hangosan elrikkantotta magát: „Hej!” Ez volt a jel derék párja, Maruszja számára, aki tüstént be is futott, s így már ketten járták a kukorgatóst. Aznap este lefogtuk Maruszját! Túlerőben voltunk, könnyű dolgunk volt. A fiú rikkantott: „Hej!” Semmi. A táncos azt hitte, talán halkan tette mindezt, ezért ordítani kezdett: „Hej!” Semmi! A fiú nyakán kidagadtak az erek: „Heeeejjj!” Végül felállt és kijött. A közönség meg volt győződve, hogy a balettművészet új irányzatával volt szerencséje megismerkedhetni. Azon az estén lucskossá röhögtük magunkat. Ezeken a vidéki turnékon az volt a legrosszabb, hogy napközben semmit sem lehetett csinálni. A szállodai szobákban ketten-hárman laktunk nagyon szűkösen, ott olvasni például nem lehetett. Maradt volna a presszó, de ott a jövés-menés elvonta az ember figyelmét. Az utcákon őgyelegtem, s naponta megnéztem ugyanazokat a kirakatokat. Egy szép napon – ez is Békéscsabán történt – kellemes változatosságot jelentett, hogy a szálloda bejáratánál megállt két gyönyörű Citroen autó, francia rendszámmal. Akkoriban egy-egy nyugati kocsi csodaszámba ment, így ki is alakult egy hatalmas embergyűrű. Bámulták az autókat. – De jó lönne mögtudni valamit ezökrül az autókrul! – mondta valaki. – Majd én segítek – villogtam kevéske nyelvtudásommal. Záporoztak a kérdések: – Mennyit fogyaszt? – Milyen gyorsan tud mönni?
142
– Mennyibe kerül? Én szorgalmasan tolmácsoltam a köz javára. A beszélgetésből kiderült, hogy a franciák a Hortobágyra tartanak vadászni, és már indulnak is tovább. – Bon voyage, jó utat! – mondtam könnyedén, amúgy Bourbon módra. A tömeg szétoszlott, én meg folytatni akartam megkezdett sétámat a vasedénybolt kirakata felé, hiszen már egy napja nem láttam. Szembe jön velem egy pasas. Ismered a szituációt, Kedves Olvasó, amikor jobbról akarsz kerülni, aztán mégse, megint vissza, végül szembeállva ugráltok ide-oda. No, én is pattogtam, mint egy nikkelbolha. Alkalmi táncpartnerem egyszer csak a foga közül ezt sziszegi: – Föltűnés nélkül sétáljon velem! Valami azt súgta nekem, hogy ez a koma nem a vasedényhez igyekszik, így kissé bágyadtan kérdeztem: – Igazoljam magam? – Majd a kapitányságon! Tessék! Kellettek nekem a francia vadászok! Mi lesz, ha odabenn azzal kezdik, hogy lekennek három gigantikus taslit? Nem igazán kedvelem az ilyesmit. Mentünk. Kis utcából nagy utcába, nagy utcából kis utcába. Sétáltunk, sétáltunk, már javasolni akartam, talán csücsüljünk le egy kis dombra, mikor egy irdatlan vaskapuhoz érkeztünk. Előtte egyenruhás őr dobtáras géppisztollyal. Fölvezettek egy szűk szobába, s magamra hagytak. Vártam, várakoztam. Régi trükk: így omlik össze lelkileg a szemét diverzáns! Jó húsz perc múlva bejött egy másik civil. Úgy nézett ki, hogy elkelt volna nálam egy Liberó márkájú pelenka, de akkor az még nem volt kitalálva. A nemzetbiztonság éber, csabai őre nem ütéssel kezdte, hanem elkérte személyi igazolványomat. Áttanulmányozta, majd egy remek, beugrató kérdéssel kezdte: – Hol tanult franciául és miért? (Vigyázat!!! Ha ez ennyire barom, sok tapintat kell hozzá!)
143
A Zenei Gimnáziumban, ahol az orosz mellett kötelező volt egy nyugati nyelv tanulása is. Én a franciát választottam. – Miért? Mi a foglalkozása? (Most nézted meg, te állat!) – Zongoraművész vagyok, az Országos Filharmónia ösztöndíjasa. – Miért van Békéscsabán? (Beigazolódott korábbi sejtésem: ez a smasszer nem Mozart-rajongó!) – Talán elkerülték becses figyelmét városszerte látható plakátjaink. A magyar nép zenei ízlését fejlesztjük! (A téglalábú zabosládán!) – Adja ide azokat a címeket, amelyeket a franciáktól kapott! (Élesedik a helyzet!) – Sajnos ilyenekkel nem szolgálhatok. Talán az az elvtárs is látta, aki végtelen kedvességgel idekalauzolt, hogy a franciákkal semmiféle kapcsolatba nem kerültem, még csak kezet se fogtunk. De ennek ellenére hajlandó vagyok alávetni magam személyi motozásnak is. (Nem örvendtem volna a dolognak. Tudtam, hogy ilyen procedúra esetén még oda is benyúlnak, aminek a peremét én magam is csak papírral törölgetem, alkalomadtán.) – Kár, hogy nincsenek ilyen címek! – mondta. (Fedetlen maradtál, te ökör! Be is vittem az első balegyenest.) – Önnek teljesen igaza van. Legfőbb dolog az éberség, ahogy azt Komócsin Zoli barátom többször is mondta a bécsi VIT-en. – Az elvtárs ismeri Komócsin elvtársat? – Zolit? Na ne vicceljen! Ő volt a magyar delegáció vezetője! (Egyszer egészen közelről láttam is!) – Művész úr volt a VIT-en? (Most jött egy csapott horog.) – Ne tartson szerénytelennek, de második lettem a versenyen. Az imperialisták orra elől hoztam el a VIT-díjat, csakis egy szovjet művész tudott megelőzni! (A pasas olyan pofát vágott, mint aki tüskésdisznót kakált.)
144
– Elnézést ezért a kis incidensért, de ugye, megérti… Olyan kézmozdulatot tettem, hogy mindenképpen bejöttem volna, még ha nem is hoznak erőszakkal, már csak azért is, hogy egy ilyen elbűvölő emberrel üdítő csevegést folytathassak. Kikísért, kezet fogtunk. – Kérem, ne mondja el senkinek az esetet! – Hova gondol?! Lassan elindultam, bandukoltam, minden kikericsnél megálltam, hadd lássa, milyen álmodozó, ártatlan művész-lélek vagyok én. A sarokról visszanéztem. Még ott állt. Pápá, intettem, s befordultam. A szállodáig csúcsot javítottam síkfutásban. Beestem az ajtón: – Jézusom, gyerekek! Engem bevittek…! No persze, más jellegű feladatokat is kaptam a Filharmóniától. „Igazi” koncerteket, szólóesteket, zenekari hangversenyeket. Plakátjaim voltak a pesti utcákon. Boldog voltam, mert kenyéradó gazdánk, a már említett Filharmónia nem volt mindenkivel bőkezű. Voltak kollégák, akik alig-alig kerültek pódiumra, márpedig egy előadóművész számára ez maga a halál. Négy fal között, egyedül nem lehet fejlődni, nem lehet megszerezni a feltétlenül szükséges pódiumrutint. Mondogattuk is: Magyarországon a művészek nem adják, hanem kapják a hangversenyeiket! Elkezdtem külföldre járni. Hál’ Istennek, sikeres voltam, jó kritikát kaptam, így abban az időben én lettem „az ügyeletes zseni”. Megismerkedtem Rómával, Párizzsal, Londonnal, Genffel, Leningráddal, Szófiával és még sok más európai nagyvárossal. Rengeteget tudnék mesélni, de nem akarlak fárasztani, Kedves Olvasó, így néhány kalandomat mesélem csak el, mert valahogy nekem mindig volt valami esetem, velem mindig történt valami. Soha nem feledem római bemutató koncertemet. Nagy gonddal állítottam össze a műsort. Megtudtam, hogy jelenlétével megtisztel egy jó nevű zeneszerző is, így nagy üggyel-bajjal beszerezték egyik művét, amit bele is tettem a programomba. Lehet, hogy a komponista neve jó volt, nem úgy a mű, ami rendkívül középszerűre sikeredett, de egye fene!
145
Hangzatos címe volt: A szabin nők elrablása. Esküszöm, ez a cím volt a legjobb az egészben. Már napokkal korábban megérkeztem Rómába, s a szorgalmas gyakorlás mellett mindössze egyetlen politikai esemény kötötte le a figyelmemet, a köztársasági elnök megválasztása. Teljesen új volt nekem belátni, hogyan működik egy igazi demokrácia. Végül is Segni nyerte meg a csatározásokat, s beiktatásának ceremóniáit éppen arra a napra tűzték ki, amelyik napon én is meghódítani igyekeztem az „örök várost”. Rendkívüli lámpalázam volt. Ott ültem a pódiumon a nagyon elegáns közönség előtt. Az első szám Mozart egyik szonátája volt. Föltettem a kezem a billentyűkre. Halálos csend. S ekkor egy fülsiketítő detonáció rázta meg a levegőt. Mi ez? Megőrültem vagy ennyire izgulnék? Újra nekikészülődtem. Bumm! Újabb robbanás. Ez nem lehet hallucináció, de hát akkor mi? Remegő kezeim újra a billentyűkön. Bumm! Ez maga a téboly! A közönség kuncogni kezdett, mert úgy tűnt, én magam idézem elő a pokoli hangzavart pusztán azzal, hogy ráteszem ujjaimat a hangszerre. A koncert mindenesetre frappánsan kezdődött. Kiderült, hogy az elnöki beiktatás tiszteletére huszonnégyet „díszlőttek"! Ráadásul az ütegek a koncertterem közvetlen közelében álltak. Ronggyá lőtt idegekkel kezdtem el a szonátát… Egy másik római utam alkalmával ismerkedtem meg egy világhírű emberrel. Neve csillog-ragyog a festészet történetében. Giorgio de Chiricóról van szó, a korszakos olasz festőről. Nem egyedül voltam akkor az olasz fővárosban, hanem több kitűnő kollégával, remek magyar előadóművésszel. A Magyar Akadémián adtunk hangversenyt. A közreműködők között ott volt a kiváló hegedűművész is, emlegessük csak monogramjával: K. D. Az alább következő esetet egyébként tanúsíthatja az ugyancsak fellépő, és nem kevésbé kiváló operaénekesnő, Sándor Judit is. A hangverseny másnapján meghívást kaptunk de Chiricóékhoz, este fél nyolcra. Akárhogy is, nagyon gyanúsan vacsoraidő. Glédába vágtuk magunkat, s megjelentünk.
146
De Chiricóék a Piazza di Spagnán laktak, azon a gyönyörű kis téren, amelyről a világszerte jól ismert lépcsősor vezet föl a kéttornyú Trinitá dei Monti templomhoz. A lépcsőn ömlik alá az azáleák zuhataga. Becsengettünk, megilletődött magyar muzsikusok. Komorna nyitott ajtót, de máris jött elénk a délceg, ősz mester. Szalonok során át bekalauzolt bennünket egy kisebbfajta pompás terembe, ahol vagyont érő bútorok, szőnyegek, képek voltak, no meg a kedvünkért összehívott társaság. Igazi kozmopolita gyülekezet volt, a világ minden tájáról. Még japánok is. Emlékszem, mellém egy véget nem érő hölgy omlott le, meglehetősen frivol öltözékben, mely elég sokat hagyott szabadon egyébként említésre nem méltó skandináv bájaiból. Fölém hajolva újságolta, hogy szexológiai hallgat a római egyetemen. Ő-ö-ő-ö, mondtam alulmaradt kisebbséggel. K. D. könnyezve röhögött, s kihasználta, hogy senki nem értette gyönyörű, magyar anyanyelvünket, odakiáltotta: – Úgy néztek ki, mint a zsiráf meg a majom! De őszintén el kell ismernem, a társaság figyelmes volt hozzánk, mert a ház asszonyának vezérletével a zenére terelték a szót. Mikor de Chirico feleségéről kiderült, hogy orosz származású, elbűvöltem őt Tatjána eredeti idézésével: Ja kvam pisu, csivo zse bolje…” A matróna úgy ellágyult, mint egy érett camembert. Félméteres ezüst szipkáját kivette a szájából, és behízelgő basszbaritonján folytatta a halhatatlan sorokat: „Cstoja magujisso szkazaty…” Ezzel ezt le is tudtuk. Tehát a zenéről folyt a nemzetközi eszmecsere, de nem sok köszönetünk volt benne. – Látta, drágám, a Metropolitanban a Carment? – Valóban figyelemreméltó volt, bár a Covent Garden szcenikai megoldásai kedvezőbb benyomást gyakoroltak rám. És így tovább. No már most, én mivel rukkolhatnék ki? Mondjam el, hogy nálunk, a Damjanich utcában renoválják a Troli presszót, vagy hogy unokanővéreméknél az idén átlagon felülire sikerült a disznósajt? Így hát hallgattam, nyakam körül a svéd szexológussal.
147
Telt-múlt az idő, de evésről-ivásról nem nagyon volt szó, ha eltekintünk attól, hogy időnként megjelent egy-két aranysujtásos, ellentengernagyi uniformisba öltözött lakáj, észbontóan cizellált, ezüst görkocsikat tolva, rajtuk néhány whisky, konyak, campari meg egyfalatos kis izék, amik nem igazán szolgálják a valódi táplálkozást. De ezek sem jutottak el hozzánk, mert a hölgyek mindet magukhoz vették. K. D. dühe lassan parázslani kezdett. Kocsányos szemekkel figyelte a szürcsölgetőket. Annál is inkább, mert ha az alkoholt tintának nevezzük, akkor ezekben a kristálykelyhekben valóban a legfinomabb antracén csábított. K. D. oda is szólt hozzám, házigazdánkra célozva: – Mondd meg ennek a vén Kukurikúnak, ha nem ad valamit inni, leköpöm a képeit itt a falon, vagy úgy rúgom bokán, hogy kiguvad a szeme! Nem tolmácsoltam, s lám, meg is kaptuk megérdemelt jutalmunkat! A mester bevezetett a szentélyébe, a műterembe, s megnézhettük legújabb képeit. Itt illedelmesen elájultunk a gyönyör okozta könnyebb kábulattól, s roppant kifinomult megjegyzéseket tettünk valőrökről, kulőrökről, s mehettünk haza. A lépcsőházban K. D. kirobbant. Kikéri magának, idehívják esti órában, egy falatot, egy kortyot sem kap, most meg már éjfél felé van, hova a fenébe mehet legalább egy nyamvadt pizzáért, és így tovább. Kitörésének eruptív ereje még a velünk együtt távozókat is meglepte. Persze szegényről tudni kell, hogy amikor a londoni hegedűversenyt megnyerte, a zárófogadáson addig gratuláltak neki, míg a többiek felzabálták a büfét. Neki csak egy torta maradt, amiről a biztonság kedvéért még a díszeket is leszedte. Beleharapott, s ekkor derült ki, hogy a díszek gipszből voltak. Ott állt ő, a győző, szája tele gipsszel, szólni sem tudott, csak magában mondogatta: gipsz szmájling! Érthető hát, ha most is tombolt. Valaki érdeklődött is, vajha mi van a maestróval. Én a dolog élét tompítandó, hevenyészve vázoltam sanyarú helyzetünket. A kérdezőnek nagyra nyílt a szeme: – Hát maguk nem voltak a büfében? Roskadt az asztal minden földi jótól!
148
K. D. mózesi indulatokra fakadt. Vissza akart menni, amiről végül is sikerült lebeszélni. Mit tehettünk? Szálláshelyünkre hajtattunk, és megettük a négyhatvanas májkrémet. 1962-ben rendezték meg a soron következő Világifjúsági Találkozót Helsinkiben. Itt is második lettem, megint egy szovjet zongorista nyert Nem is ez az érdekes, hanem a megnyitó ünnepség. Nagyon elegáns volt a magyar delegáció. Csinos formaruhák mellé még orkánkabátot is kaptunk, ami nagyon új dolog volt akkoriban. Látványossá akarták tenni bevonulásunkat a helsinki stadionba, így rengeteg dolgot tartottunk a kezünkben, zászlókat, léggömböket, hatalmas művirágokat, kis májusfácskákat és még valamit, ami soha nem volt látványt kellett, hogy keltsen. Ez a valami egy-egy pici ködgyertya volt! Menetoszlopunkat három részre osztották, az első harmad piros, a következők fehér és zöld színű gyertyát kaptak. Már lelki szemeinkkel láttuk a lélegzetszakasztó képet, midőn a magyar trikolór színei légiesen emelkednek Suomi ege felé. Ez a vacak úgy nézett ki, mint egy botra szögelt konzervdoboz, s úgy kellett működésbe hozni, hogy egy kis szegecset dugott be az ember egy kis lyukba. Velem nagyon kitoltak, úgy néztem ki, mint egy májusi ló. Bal kezemben volt hat óriási ballon, az öt földrész és a béke jelképei. Ne holmi „lufira” gondolj, Kedves Olvasó, ezek akkorák voltak, mint egy-egy hordó. Piros, kék, zöld, sárga, barna, fehér. Olyan húzóerejük volt, hogy lógni látszottam rajtuk, karom az égnek meredt. A kisujjamon fityegett az orkánkabát tasakja. Jobb kezemben egy májusfa és a ködgyertya. Mindenki rajtam röhögött. Útközben futó záport kaptunk, de ott volt az esőkabát, így a dolog senkit sem zavart Kivéve engem. A léggömbökről kezdett leázni a festék! A szivárvány színei összekeveredve csorogtak alá a hónom aljáig. Perceken belül úgy tűnt, én azzal fejezem ki békevágyamat hogy meredt bal karomat kocsikenőcsbe tunkoltam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy ezeket a rohadt gömböket el is lehet engedni. No mindegy, beléptünk a stadionba. Adott jelre működésbe hoztuk a ködgyertyákat. Leírhatatlan jelenet vette kezdetét
149
A háromféle színű köd nyilván gyönyörűen mutatott volna egy hermetikusan lezárt szobában, de a stadionban játszi szellő lobogtatta ázott tincseinket, így másodperceken belül lila borsófőzelék ülte meg a káprázatos ünnepség helyszínét Az elgázosítás tökéletesen sikerült orrfacsaró bűzben botorkáltunk fel-alá, a finnek semmit nem láttak belőlünk, mi sem egymásból, eltévesztettük a kijáratot is. De ez nem volt minden! Talán a langy finn csapadék tette, de a ködgyertyák nem csupán okádták szörnyű füstjüket, de elkezdtek szikrázni. Képzelj el, Kedves Olvasó egy öklömnyi, igen aktív csillagszórót, amelyet orkánkabátba öltözötten tartasz a kezedben! A kabátok anyaga tüllszerűvé égett, de a pechesebbjének tenyérnyi lukak díszítették a hacukájukat Mire a stadion így-úgy kiszellőzött, delegációnknak híre-hamva sem volt pusztán néhány nagyon bánatos magyar ődöngött egyen-rongyokban, kisírt szemekkel – mint holmi menekültek – a kapufák tájékán. Megkezdődött a fesztivál. Egyébként összesen öt VIT-en vettem részt mint a magyar ifjúság színe-virága. A már említett bécsi és helsinki fesztivál mellett még Szófiában, Berlinben és Havannában. Ez utóbbi hármon már nem indultam a zenei versenyeken. Sok mesélnivalóm nemigen akad. Szófiából talán annyi, hogy rendkívül zavart, mikor a bolgárok fordítva bólogattak. Amikor nemet mond, igent bólint és fordítva. Egy új lakónegyedben szállásoltak el bennünket, ami elég messze volt a városközponttól. A kerületnek neve is volt: Gara Iszkar. Elmagyarázták nekünk, hogy melyik busszal kell ki-be közlekednünk, de a járat számát én természetesen elfelejtettem. Sebaj, majd érdeklődöm. Estefelé volt már, benn álltam Szófia kellős közepén. Jött egy busz. Gara Iszkar? – kérdeztem, megcsillogtatva irodalmi bolgárságomat A sofőr nemet intett. Ha nem, hát nem. Jött egy másik. Ez a sofőr is tagadóan ingatta a fejét Végre a harmadik igent intett. Erre fölszálltam. A végállomáson jöttem rá, hogy mindenre fölszállhattam volna, csak erre az egyre nem. Nem emlékszem, hogyan jutottam haza. Berlinben minden rendben volt, halálos precizitással rendezték meg a fesztivált, amúgy elvágólag.
150
Havanna egészen más volt. Nem is tudom, volt-e ott egyáltalán fesztivál, minket ugyanis tökéletesen elzártak a kubaiaktól! Táborunk kapujára ki volt írva: „Kubaiaknak belépni tilos!” Itt nem voltak találkozók, hejehuja, dínomdánom. Semmi. Egész nap strandoltunk. A művészdelegációt Tokody Ilona, Ránki Dezső és Szenthelyi Miklós alkotta, azóta világhírű művészek. Szálláshelyünk egy hatalmas kollégium volt. Én Ránkival egy egész lakosztályt laktam! Ez egyetlen szobából állt, benne két priccs. Szekrény sehol, ruhánkat a földön tároltuk. Viszont a luxus saját fürdőszobánk volt! Egy tus, egy vécécsésze. Ez utóbbiban nem sok köszönet volt. Bár ha belegondolok, vécécsészékben általában tényleg nem köszönet szokott lenni. Nos, az első nehézséget az jelentette, hogy nem volt dekli, ha úgy tetszik: ülőke. Csak a meztelen porcelán. Nyugalmi állapotban a csésze színig volt vízzel. Öblítéskor a víz örvényleni kezdett, és szörcsögő hangok kíséretében elfolyt. No már most, ráülni két okból nem volt tanácsos: egyrészt égető volt a dekli hiánya, másrészt – bocsánat a következőkért, de felnőtt emberek vagyunk – ha mégis ráült az ember, hogy is mondjam, lovagi jelvényei beleértek az öblítővízbe. Ez kinek kell? Maradt a kucorgás. Ezt mezítláb nem lehet tenni, a keskeny perem vágja az ember talpát. Jött a papucs, ami viszont gyakorta lecsúszott az említett káváról. A procedúra állandó egyensúlyozást igényelt, s ha egyszer kipróbálod, Kedves Olvasó, előre-hátra billegve igencsak soványka eredményt remélhetsz. De ha mégis siker koronázta kétségbeesett erőfeszítéseinket, elérkeztünk a legkínosabb momentumhoz. Erőlködésünk „gyümölcse” ugyanis hangos csobbanással esett a vízbe, felfröccsentve egy jó adagot. Ez az allövet kikerülhetetlen volt. Embert próbáló percek voltak azok. Így múlattuk hát az időt a művészekkel együtt. Volt egy gyönyörű úszómedencénk, a partján a drinkbár. Valami ötvenféle koktélt kevertek benne – kubaiaknak belépni tilos! Mi mindennap megkóstoltunk ötöt, s amelyik a legjobban ízlett, azzal folytattuk. Így ez nem is annyira fesztivál volt, inkább szesztivál!
151
Én erre az alkalomra tanultam valamit spanyolul, így konferáltam, de igyekeztem igen gyorsan felejteni, mert nagyon könnyű összekeverni az olasszal. Arról nem is beszélve, hogy a két nyelvnek vannak azonos szavai, de más-más jelentéssel. Olaszul „il burro” – a vaj. Spanyolul „el burro” – a szamár. Így aztán, ha Havannában az ember reggeli kávéja mellé egy szelet szamárral megkent kenyeret kér, bizonyosan föltűnést kelt vele. Most jut eszembe. Mivel kiöregedtem a VIT-küldöttek sorából – bár az igazat megvallva, annak idején nem egy, szépen kihizlalt, jó ötvenes ifjú is ott pompázott közöttünk –, nem rendeznek többé világifjúsági fesztivált. Úgy látszik, nélkülem nem megy! Rendes dolog a szervezőktől, hogy ezt felismerték. Hát nem? Kicsit előreugrottam időben, térjünk vissza a korai hatvanas évekhez. Egy szép napon értesítést kaptam a Nemzetközi Koncertigazgatóságtól, hogy lekötöttek egy szovjetunióbeli turnéra. Hat koncert lesz, á 120 rubel. Még dühöngtem is, hogy csak 120! Mit tudtam én, hogy az akkor egy igen igen jó, mérnöki havi fizetéssel volt egyenlő. Izgatottan készülődtem, most aztán meglátom a saját szememmel, milyen is a világ legelső szocialista országa, a nagy példakép – belülről. November lévén vonattal kellett utaznom, a bizonytalan időjárási körülményekre tekintettel a repülőgépet a szerződő felek nem vállalták. Egy ködös, nyirkos estén beszállásoltam hát magam egy igen kényelmes hálófülkébe, s irány Moszkva! Másnap már a brjanszki erdőben kattogott a szerelvény. Emlékszem, megbabonázva néztem a hóviharban didergő rengeteget. Mennyi emberélet esett errefelé áldozatul a második világháborúban! Valahol itt pusztult el nyomorultul Antal Laci nagybátyám is! Egyszer csak feltűnt a szerelvény mellett egy szerencsétlen ember, egy árva bakterféle, gémberedett kezében egy semmi kis sárga zászlóval, fülén klaffogott az usankája, bajszát, szemöldökét fehérre festette a förgeteg. Istenem, mit csinál ez itt, amikor a vonatunk majd eltávolodik? Hány tíz vagy száz kilométerre van innen egy nagyobb emberi település? A sors úgy hozta, hogy ezt megelőzően néhány héttel még Nápolyban jártam. Meleg napfényben fürdött az öböl, a Vezúv, Sorrento narancsligetei,
152
Pompei hihetetlen romjai, Capri csodálatos szigete a Kék Barlanggal! Egy kis motorcsónakkal mentem át Caprira. A csónak tulajdonosa kifakult trikóban, rövidnadrágban, meztelen lába két ujja közé fogta a kormánylapát rúdját, így irányította a vízi alkalmatosságot, s közben egyfolytában énekelt Igazi, hamisítatlan, érzelmektől túlcsorduló nápolyi dalokat Nagyon tetszett nekem a figura, s rögtön hercegemnek szólítottam: principe. Ő vette a lapot, s ráduplázott, engem nagyhercegnek titulálva: granduca! Itt, Brjanszkban eszembe jutott ez az olasz. Ha reggel kinyitja a szemét, a világ legcsodálatosabb tájainak egyikét látja, belógat egy madzagot a vízbe, s ott van előtte a pompás, fehér húsú tengeri hal, a fáról a szájába esik a narancs. Hát persze, hogy énekel! Ez az orosz meg csak itt áll, megveszi az Isten hidege. Az egyik ember oda született, a másik meg ide. Sajnos nem tudok segíteni. Moszkvában már vártak, köztük további kísérőm, tolmácsom, személyi titkárom: Mitya! Hihetetlen, hogy egy ember ennyire Mitya bír lenni! Ennél mityább Mityát soha nem láttam azóta se. Maga volt a mityaság. Meg voltam győződve, hogy Mitya nem pusztán segédkezni fog nekem, hanem szorgalmasan írja is jelentéseit, mit mondtam, mit csináltam. Lelke rajta! Első állomás Gomel, Belorusszia. Nagyváros, az ötvenes évek igazi sztálini stílusában fölépítve, hiszen a háború földig rombolta. Az első meglepetés a szálloda volt Nagyon elegáns, nagyon tiszta lakosztályt kaptam. Az előtér halvány borsózöld, a szalon diszkrét dohányszínű, a háló égszínkék. A rádióban orosz románcokat zongoráztak, nagyonnagyon oroszokat. Igazán impresszionáló volt. A koncert után átugrottunk autóval a szomszéd városba, Vityebszkbe. Mondom átugrottunk, mert mi az a 4-500 kilométer? Kezdtem fogalmakat alkotni az itteni dimenziókról! Vityebszkben egy hatalmas faház volt a koncertterem. Nem holmi barakk, hanem faragásokkal, lakkozással díszített, pompás épület Gondolom, korábban valami gazdag bojáré lehetett Úgy éreztem magam, mintha egy arisztokrata szalonban zongoráznék, a közönség körülülte a hangszert. Kedves élmény marad.
153
Petrozavodszk következett az Onyega-tó partján. Kirándulást tettünk a karéi-finn erdőkben. Mohos, fekete sziklák közt még feketébb patakok rohantak. Érdekes, hogy ezek a patakok nem fagytak be teljesen, pedig mokány hideg volt Lélegzetvételkor az orrom azonnal beragadt, a kifújt pára ragasztotta össze. Nem hittem a szememnek, mínusz 24 fok volt. Minszkbe mentünk ezután. Itt két koncertem volt, egy szólóest, melyet a rádió is közvetített s egy zenekari est. Mozart d-moll zongoraversenyét játszottam, magam komponálta kadenciákkal, amelyekre egyébként igen büszke vagyok. Véletlenül olyan jóra sikerültek, hogy egykori mesterem ezeket ajánlotta új növendékeinek! Próbára menet földbe gyökerezett a lábam. Hatalmas plakát adta tudtul, hogy Antal Imre zenekari estjére a „Külföldi szólisták” bérletben kerül sor. A nevek között Yehudi Menuhin! Micsoda megtiszteltetés! Elhessegettem magamtól az árukapcsolás gondolatát: „Elvtársak! Csak akkor kaptok Menuhint, ha meghallgatjátok Antalt is!” Hatalmas terem, a pódiumon egy hófehér zongora. Érdekes, a zenekar félkörben állva kísér! Remek muzsikusok. A karmester egy bizonyos Katajev, aki Mitya tolmácskodását megkerülendő, németre fordította a szót. Sajátosan tette mindezt. Ilyeneket mondott: „Ich bin, futurum!” Azaz: én vagyok jövő idő. Hosszú időbe telt, míg rájöttem, azt akarja mondani: én leszek! A turné egész ideje alatt nem árultam el, hogy értek valamicskét oroszul, jól jött ez bizonyos esetekben. Igazán szép sikerem volt, a nagyon hálás közönség sok ráadást kért. Kedves szokásuk, hogy a ráadások idejére ülőhelyüket otthagyva, előrejönnek a pódium széléhez. Többek között eljátszottam Chopin keringői közül a fájdalmasan szomorú cisz-moll darabot is. Megdöbbenve láttam, hogy egy idős, ősz hajú hölgy egyszer csak ráborul a dobogóra, és fájdalmas zokogásban tör ki. Íme a zene csodálatos hatalma! Ez a bús lengyel muzsika milyen zsilipeket nyitott föl, milyen emlékeket idézett, kikre gondolt az idős hölgy? Hajdanvolt, szép napokra? Elmúlt fiatalságára? Szeretteire, akik már nincsenek és nem is lesznek többé? Nekem is teleszaladt a szemem könnyel.
154
A turné vége; Leningrád. Európa Hotel. Szecessziós, igazi Grand Hotel. A fürdőkádam egy márványmedence. Ámulok az aranyszínű kupolákon. Mitya világosít föl, azért aranyszínűek, mert igazi aranyozás díszlik rajtuk! Ermitázs. A trón. Atyaisten, mi minden tapad ehhez a karosszékhez! Rembrandt és impresszionista vásznak. Mindezek mellett az esztelen tékozlás tárgyi emlékei. Hihetetlen! Egy napon sétáltam a Néva partján. Délután három körül lehetett, következésképp sötét éjszaka. Decemberben a nap mindössze 3-4 óra hoszszat világít. Megálltam a Bronzlovas előtt. S ekkor, hihetetlenül nagy pelyhekben, hullani kezdett a hó. Csodálatos élmény volt Mélázásom percei alatt sokkal közelebb kerültem Dosztojevszkijhez, Csajkovszkijhoz, Turgenyevhez, Csehovhoz, mint annak előtte. S mindezekkel szemben milyen fájó kontraszt volt a szürke, mindennapi élet, az üres boltok, a lökdösődő, nemtörődöm emberek, a kiszolgálni nem akaró pincér, a meg nem álló taxi! Mindegy, vége a turnénak, lesz mit mesélni otthon! Visszamentünk Moszkvába. Nem szeretem ezt a várost. Bombasztikus, rideg, nasaprekrasznaja sztalica. Megkaptam a tiszteletdíjamat, 720 rubelt, csupa ötös címletekben! Egy rahedli bankó volt a kezemben. Mondom Mityának: – Te, itt állunk karácsony előtt. Szeretnék valami kis ajándékot venni. Futja-e a pénzem, mondjuk, egy porszívóra? – Fúttya. Elmentünk egy Keravill-szerű boltba. Mitya akcióba lépett Néhány szót kaptam csak el: lucsseje, krepkije, azaz: a legjobb, erős. Hozták a masinát, egy hatalmas félgömböt Olyan hangja volt mint a Szojuz űrhajónak induláskor, de baromian szívott. No, ez jó lesz. – Mennyibe kerül? – 40 rubel. – Mennyi? – 40.
155
– Te jó ég! Nekem még van 680-am! Kérek egy padlókefélő gépet is. Mennyibe kerül? – 20 rubel. Nem folytatom. A rendelkezésemre álló három nap alig volt elég a pénz elköltésére. Akkor még lehetett venni mindent, persze csakis összeköttetésekkel, de Mitya mindig lobogtatta a Goszkoncert papírjait, így megnyíltak a titkos ajtók. Vettem fúrógépet, telefont, kilószám kávét, teát, grúz konyakot, láda kubai szivart, ezüst étkészletet, damaszt asztalneműt, aranygyűrűt rubinkővel és így tovább. Színig volt a hálófülke csomaggal. Hazafelé már sajnos nem egyedül utaztam, a felső ágyon egy nagymama utazott unokájával, a kis Aljoskával együtt. Aljoska természeti csodának bizonyult! Ha a 2-3 éves pöttöm kis legénykét amolyan bödönnek vagy mondjuk demizsonnak tekintem, űrtartalma nem lehetett több 8-10 liternél, a feje búbjától a sarkáig. Azon a tébolyult éjszakán azonban Aljoska – minimo calculo – húsz litert pisilt! Húszpercenként hallottam: – Pipi náda? Kell pisilni? És mindig kellett neki! Utolsó moszkvai estémen vacsorameghívást kaptam Lev Vlaszenkóékhoz. Talán emlékszel, Kedves Olvasó, ő nyerte az 1956-os budapesti Liszt-versenyt. Vettem neki egy üveg italt, a feleségének egy bukétát, két kislányuknak babát, csokoládét. Jól fel voltam hát pakolva, ezért könnyedén odavetettem a szállodaportásnak: – Legyen kedves, rendeljen nekem telefonon egy taxit! Az elképedés akkora volt, mintha közöltem volna, hogy én vagyok Sophia Loren, személyesen! Kiderült hogy az ilyesfajta szolgáltatás Moszkvában ismeretlen. Sőt még telefonkönyv sincs! Nem a szállodában nincs, hanem egész Moszkvában se! Nem létezik! – Akkor most mit csináljak? – Álljon ki ide az épület elé, ott van egy taxiállomás. Kimegyek, várok. Még mindig várok. Jégergatyám alá kezd bekúszni az alattomos hideg, pedig itt, Petrozavodszk után, enyhe az est, mínusz 12 fok és porhóvihar. Ezeknek legyek én hóember? Visszamegyek.
156
– Nem jön taxi! – Ide tényleg nem szokott, de ha kimegy, az első sarkon befordul, ott biztos lesz. Kimegyek, befordulok. Rémálom! Véget nem érő embersor, nyalják a fagylaltot (!), és taxira várnak. Jön is negyedóránként egy-egy, s beszállnak négyen. Mindegy, ki hol lakik, beszállnak, mert biztos, ami biztos. Á, nem lesz ebből vacsora, reménytelen az egész! Egyszer csak odasomfordál egy pasas, s az orra alatt eldünnyögi: – Zagranyicej? – Da! Bizony, külföldi vagyok. – Nu, pajgyom! – Jó, menjünk. Az első keresztutcában ott állt egy mentőautó! Az ajtaján a vöröskereszt, tetején a kék villogó. Odaterel az én pasim, kinyitja az ajtót. – Pazsálujszta! No, ez isteni hecc lesz! Beülök. – Kudá? Mondom a címet. A muki beindítja a villogó kék fényt meg a szirénát is! Villogva, vijjogva süvöltöttünk az utcákon, a közlekedési rendőrök kétségbeesetten biztosítottak szabad utat. Őrülten élveztem. Ez a mentős haknija. Mikor megérkeztünk, adtam neki húsz rubelt. Majdnem fölvitt az emeletre is! Egy pohár vodkával a kezemben nevetve meséltem vendéglátóimnak az esetet. Ők is nagyon jót mulattak rajta, majd behívták a két kislányt, akik már bizony lefekvés előtt voltak. Ott állt két csöppnyi Maruszja baba, boldogan, szorongatva az ajándékot és búzavirágkék szemüket hatalmasra nyitva erre a furcsa bácsira, akinek szavát se érteni. Az apjuk magyaráz nekik: – Ez az a magyar bácsi, akiről meséltem nektek. Ez Imre bácsi! Ez utóbbi kicsit mellbevágott, mert Imre bácsi így szól oroszul: „gyagya Imre”! Bevallom, nem igyekeztem konzekvenciákat levonni az orosz és a közismert magyar szó egy-behangzásáról.
157
– No, köszönjetek szépen! Magyarul, ahogy tanítottam! A két szöszi összeszedte minden bátorságát, és kinyögte azt a legszebb magyar üdvözlést, amelyet bizonyos vendégek érkeztekor mi is a legszívesebben mondanánk: – Viszontlátásra! Zongoráztam én más országokban, városokban is, de nem akarlak ezzel untatni, Kedves Olvasó. Egy egész kötetet lehetne írni kalandjaimról, hiszen 17 országban fordultam meg. De néhány esetemet elmesélem, csak úgy, összevissza. Németföldön történt. Közbevetőleg el kell mondanom, hogy soha életemben nem tanultam meg németül, ami keveset tudok, az csak úgy rám ragadt. Kezdetben voltak is ebből bizonyos nehézségeim. Rögtön az első étterembeli vacsorám alkalmából. Jön a pincér: – Bitte sehr? Mit is rendeljek és főleg hogyan? Nem mertem belecsapni a különböző sniclik és bockwurstok kellős közepébe, így elhatároztam, paprikás csirkét rendelek. – Paprika-Hund bitte! Lányos zavaromban nem vettem észre, hogy én bizony összekevertem a két főnevet: Huhn és Hund. Mentségemre szolgáljon, hogy nagyon hasonlítanak. Az viszont már nem mindegy, hogy csirkepaprikás helyett kutyapaprikást kértem! A pincér rámmeredt, majd röhögőgörcsben tört ki. Végül is tisztáztuk a félreértést. Bekebeleztem az ételt. Nem volt olyan jó, mint otthon, de megjárta. Látom, hogy a szomszéd asztaloknál hatalmas adag fagylaltokat esznek tejszínhabbal, likőrökkel, minden földi jóval megrakva. Annyit tudtam, hogy a fagylalt németül: Eis. Nézem az étlapot Aha, itt is van: Eisbein. Biztosan ez a szó jelenti a fagyikölteményt. (Németül tudó olvasóim már nevetnek!) Mondom is a pincérnek, hogy ezt a finom vacsorát szeretném befejezni egy nagy adag Eisbeinnel. A pincér újra nevetni kezdett, de megrántotta a vállát, és elvonult Én izgatottan képzeltem el a fagylaltomat.
158
Milyen likőr lesz rajta? Narancs, vanília, csokoládé? Lesz-e a tetején darabos mandula? Idáig jutottam a fantáziálásban, mikor a derék pincér újból megjelent egy hatalmas csülökkel! A franc essen bele! Gyorsan fizettem, és soha többé nem mentem abba az étterembe. Hogy kudarcaimat minél gyorsabban elfeledjem, beültem a szálloda bárjába. Egy úgynevezett „száraz” Martinit szerettem volna inni, merthogy az édes italokat nem túlságosan kedvelem. Kérdem is: – Haben Sie Martini? Van Martinije? – Ja! – És száraz is van? Itt jött a buktató. Ez a „száraz” szó valahogy angolul jött a nyelvemre: dry, aminek a kiejtése„dráj”. Abban a pillanatban észre se vettem, hogy nem az azonos jelentésű német „trocken"-t használtam. – Van, igen. – Kérek szépen. A következő percben ott csillogott előttem három pohár Martini! Én barom! Hát persze! A teljesen azonos hangzású német „drei” szó jelentése: három. És ráadásul mindhárom ital édes volt… Ilyen gasztronómiai meglepetések még jócskán értek, különösen Kínában, de ezeket nem mondom el, mert egy igazi magyar gyomor számára nem lennének igazán vonzóak. A baj ott volt, hogy nagy óvatosan mindig megkérdeztem, mi van a tálban. Amikor megtudtam, nem kértem belőle! Így aztán megállapodtunk, hogy ne kérdezzek, hanem kóstoljak, s ha ízlik, egyem meg. Így lett. Kínai tartózkodásom végén árulta el a tolmács, hogy én bizony jóízűen falatoztam kígyót, sáskát, miegyebet! Nem folytatom. De miért mondta meg a hülyéje? Persze nem kell ám olyan messze elmenni Magyarországról, közelebb is van sok finomság. Szófiában egyszer meghívott egy bolgár zongoraművész barátom – mint ahogy ő mondta – egy igazi bolgár ebédre. Örültem neki, mert szeretek megismerkedni különböző népek különböző konyhájával. A dolog remekül indult, mert nyakaltuk a valóban kitűnő „Pliszka” konyakot. Jó néhány kupica után a háziasszony jelentette:
159
– Tálalva van! Nézem, nézem konyaktól bepárásodott szemmel az első fogást. Jé, milyen érdekes! A bolgárok édességgel kezdik? Ott volt a tálban a finom tejberizs, sok-sok gyümölcsdarabkával. No mindegy, egy hasba megy minden! Vidám csevegés közben, oda se nagyon figyelve, jó kiadós adagot szedtem a tányéromra. – Parancsoljon hozzá kenyeret is! Állj! Vigyázat, ez nem tejbepapi! Akkor mi? Belekóstolok. Uram atyám! Jól tudom, hogy az aludttej a világ egyik legegészségesebb étele, sőt, ettől élnek a grúz kecskepásztorok akár százhúsz évig is, de én ennek ellenére nem szívelhetem. Nekem savanyú is, keserű is, meg a halmazállapota is olyan semmilyen. Dévajul vigyorgott rám a tányérból a hegynyi aludttej. Tovább lankasztotta ebédelni vágyó kedvemet, hogy amit én gyümölcsdarabkáknak véltem, nem mások, mint jó nagy gülü uborkafalatok. Ráadásul a nyers uborka engem mindig nagyon felfúj! Aléltan kérdem a háziasszonyt, vajon minek nevezik ezt a figyelemre méltó étket. – Ez a híres bolgár tarator! – Aha. Elmondaná a receptjét, hogy odahaza mi is elkészíthessük karácsonykor, egyéb ünnepi alkalmakkor, a bolgár vendégszeretetre emlékezve? Íme a recept: 8-10 gerezd fokhagymát alaposan szét kell nyomkodni 23 kanál olajban. Belezúdítani az aludttejet, és belekeverni a falatokra vágott – nem szeletelt! – nyers uborkát. Ennyi. Nem mondom, tényleg egyszerű. Jó étvágyat! No, én elkezdtem foglalkozni az én taratorommal. Zabáltam a kenyeret, hogy ne nagyon érezzem az ízét, kentem körbe-körbe az olajos, fokhagymás pempőt, ügyesen elpasszíroztam, nyomkodtam az uborkát. Tartós kínlódás után úgy tűnt, mintha megettem volna. Kérdezi a ház konyhaművész asszonya: – Milyen volt a tarator? – Pompás! – Akkor még egy kicsit!
160
S ezzel egy iszonyú nagy merőkanálnyit odavágott a tányéromba! El kell mondanom, kedvem nem lett felhőtlen a második fogásként felszolgált natúr birkasülttől sem, á la mócsing! Egészen más élmények vártak rám Brazíliában, ahová ugyancsak eljutottam a hatvanas években, egészen pontosan 1965-ben. Egy nemzetközi zongoraversenyen indultam Rio de Janeiróban. A versenyről csak annyit, hogy botrányba fulladt! A középdöntők idején derült ki, hogy a verseny teljes anyagi fedezetét elsikkasztották! Így aztán szélnek eresztették a versenyzőket, zsűrit, mindenkit. Én aránylag jó helyzetben voltam, mert lekötöttek három szólóestre, így aztán eljutottam Rión kívül Brasiliába is – ez a hivatalos főváros – meg Salvadorba, ebbe a csodálatos spanyol barokk városba. Már maga az utazás nagyon izgatott. Átrepülni először az óceánt, sőt az Egyenlítőt is! Nagyon zimankós novemberi napon repültem Zürichbe. A kötelező sötét öltönyön, frakkon kívül csak nagyon könnyű nyári holmi volt a csomagomban, hiszen a forró, trópusi nyárba utaztam. Egy teljes napot a szép svájci városban kellett várakoznom a csatlakozásra. Mivel Zürichben kitört a szélvihar, ki sem mozdultam a szállodámból. Másnap este aztán irány Rio de Janeiro! Nem lévén babonás, nem zavart, hogy 13-a volt. (Ha tarka lovon ülő fekete macskát látok, utánuk karonfogva ballagó kéményseprőt és katolikus papot, legfeljebb a látvány ritkasága kap meg. Bár az igazat megvallva, ilyen élményben még soha nem volt részem. Egyébként ami azt illeti, a tizenhármas inkább szerencsés számnak bizonyult számomra.) Néhány órai repülés után leszálltunk Szenegál fővárosában, Dakarban. Furcsa érzés volt kimondani, hogy most Afrikában vagyok. Késő éjjel vágtunk neki a nagy útnak. Alighogy felszálltunk, bejöttek a csinos stewardessek, s kis alkalmi divatbemutató keretében elmagyarázták, hogyan kell használni a mentőmellényt. Igazán nagyon kedvesen megnyugtattak bennünket, hogy egy esetleges vízre való kényszerleszállás esetén a repülőgép nem olyan gyorsan süllyed ám el! Ó, dehogy! Lesz időnk bőven, hogy elhagyjuk a fedélzetet. Na kösz! Egy a fontos, csakis akkor hozzuk
161
működésbe a mentőmellényt, ha már kiugrottunk, mert ellenkező esetben nem férünk ki a vészkijáraton! A vízben már minden oké, a mellény felfúvódik, s a vállunkon kigyullad egy pici villanykörte. Remegő hangon kérdem, ez utóbbi mi célt szolgál. – Tudja, uram, éjszakai járat vagyunk, s a sötétben ezek a lámpácskák jelzik a mentőknek, hol fürdik a kedves utas! – Na ja, így már mindjárt más! Csak ez kellett! Le sem hunytam a szemem. Viszont ennek köszönhetem életem egyik legcsodálatosabb élményét. Koromfekete éjszaka volt, semmit sem lehetett látni, mivel az óceán nincs kivilágítva. Idegesen számoltam a perceket, órákat. Egyszer csak egy különös látomás vette kezdetét. A világmindenség nagyon mély ibolyalila színben kezdett el derengeni. Nem lehetett látni, hol a horizont, hol válik el a víz az égtől. Csak ez a mindent betöltő derengés. Az ibolyalila lassan kékre változott, majd zöldre, s következtek szépen sorban a szivárvány színei. A fény egyre erősödött, s végül, amikor már vakító citromsárga volt, az óceánból fölemelkedett a napkorong! Ezt a napfelkeltét nem feledem, amíg élek! Nemsokára föltűntek Brazília partjai, Recife városa. Végre szárazföld fölött repülünk! Elérkezett a leszállás ideje, megérkeztünk Rio de Janeiróba. Kinyitották a gép ajtajait. Ájulat! Aznap friss reggelre ébredtek a derék rióiak, a hőmérséklet mindössze 32 Celsius-fok volt, a páratartalom sem volt több 97 százaléknál! Mint egy mosókonyha. De nem ez volt minden, mert feljött a gépre egy serény brazil, és lefújt bennünket valami tűzoltókészülék-szerűséggel. Talán féregtelenítettek? Mindegy, itt vagyunk! Közbevetőleg itt el kell mondanom, elutazásom előtt megállapodtam szüleimmel, hogy szokásommal ellentétben Brazíliából nem fogok telefonálni – nyilván egy vagyonba kerülne –, sőt levelet sem írok. Élőszóval előadva minden kaland érdekesebb. Ha tudom, hogy közben itthon mi történik, első dolgom lett volna a telefon, még ha a gatyám is rámegy! Elutazásom után két nappal ajánlott levelet hozott a postás drága szüleimnek. A borítékon a német Lufthansa légitársaság cégjelzése! (Az ő
162
járatukon repültem Zürichből Rióba.) Édesanyám szívgörcsöt kapott, iszonyatosan rosszul lett. No persze, azt hitte, itt a hivatalos értesítés, miszerint a gép az óceánba zuhant, a cég őszinte részvétét fejezi ki. Még Apám is, aki nyugodtabb ember volt, remegni kezdett, alig bírta föltépni a levelet, amelyből egy díszes papírlap esett ki. A lap tetején kézírásos betűkkel egy név: IMRE ANTAL Semmi kétség! Édesanyám jajveszékelni kezdett. Apám szeme előtt összefutottak a sorok. Rohantak a szomszédok: – Mi történt? Mi baj van? Az egyik szomszédasszony kitépte Apám kezéből a papirost, és elkezdte olvasni a rajta lévő német szöveget. Kisvártatva földerült az arca: – Nyugodjatok meg! Semmi baj! Minden rendben! – Miért? Mi van ráírva? Íme a fordítás: „Én Aeolos, a Szelek Ura, Antal Imre világpolgárt az Egyenlítő átlépése alkalmából birodalmam lovagjának fogadom! Az okmány hitelességét igazolja R. Mayer kapitány.” Kedves figyelmesség a Lufthansa részéről. Ugye? Rio gyönyörű város, de így november-december táján a klímája nagyon megviseli az olyan Damjanich utcabelieket, mint én magam is vagyok. Csak vánszorogni tudtam. Az első adandó alkalommal el is araszoltam a világhírű Copacabanára, erre a csodás fövenyre. Furcsa, de nincsenek kabinok. Otthon kell fölhúzni a fürdőnadrágot, majd fürdőzés után sós gatyában haza! A perzselő nap elől nem lehet sehová behúzódni, nincs egyetlen nyamvadt pálmafa se. A homokon nem lehet mezítláb grasszálni, mert hólyagosra ég a talpad. De eme csüggesztő helyzetben enyhet ád az óceán friss vize. Újdonsült brazil barátaim intettek, legyek óvatos az óceánnal, merthogy az mégse egy lavór lábvíz. Ugyan már! Mit nekem óceán! A Tisza partján nőttem föl! Jött az első 2-3 méter magas, tarajos hullám. Dübörögve rohant a part felé, s én kacagva dobtam habtestemet a sziporkázó víz-
163
gyöngyök közé! Mintha a falnak ugrottam volna. A játszi hullám elkapott, s úgy vágott a fenékhez, hogy nyekkentem volna, ha történetesen a szám nincs színig homokkal. Hol a fejem, hol a fenekem volt fölül. Átzúgott fölöttem a roppant víztömeg. Akkor ebből talán elég is. Elkezdtem a part felé evickélni, de a víz szörcsögve áradt vissza, méghozzá olyan sodrással, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Ekkor csapott rám ordítva, bőgve a kettes számú hullám. Rövidre fogom: hülyére vert az óceán! Miután valahogyan partra vetődtem, jött a következő rémület. Játékos brazil srácok vidáman lóbáltak a kezükben egy 60-70 centiméter hosszú kis cápababát, amelyet szigonypuskával lőttek. No lám, egy cápuka. S ekkor hasított belém a gondolat, mi van, ha elcsellengett kicsinyét itt, valahol a közelben keresi aggódó anyukája? Aznap már nem mártóztam meg többé… Meghívást kaptam egy nagyon kedves és főleg nagyon gazdag családtól, töltsem náluk a hétvégét. Mint mondták, családias lesz a hangulat, mivel a személyzet mindössze nyolc főből áll. Kiautóztunk hát a városból a közeli Jacarepaguába, mivel ott állt a tízszobás vityilló. Útközben mondtam a háziasszonynak: – Milyen érdekes neve van ennek a környéknek, mivel jacare portugálul kajmánt jelent. Netán vannak is kajmánok? – Ó, hogyne! Hemzsegnek a közeli pocsolyákban, mocsarakban, de nem kell tőlük félni. A kajmán különben is nem a pofájával támad, hanem a farkával. Egyszerűen leüti az áldozatát, s akkor viszi le a víz alá. – Ezt jó tudni. Jut eszembe, mérgeskígyóval mi a helyzet? – Vannak azok is. Múltkoriban például egy korallkobra napozott a kerti székemben, de a kígyó is, mint minden vadon élő állat, menekül az ember elől. Ha netán mégis megmarná valami kígyó, nincs vész. Van ugyanis egy speciális mentőszolgálat, akik azonnal jönnek, és beadják a kombinált szérumot. Beállhat ugyan az időszakos bénulás, vakság, de az biztosan elmúlik. – Jó kis víkendnek nézek elébe!
164
– A fő veszélyt nem is ez jelenti – tartott szóval tovább csacsogva figyelmes háziasszonyom –, hanem a fekete özvegy! Tudja, ez egy pókfajta. A nőstény azonnal megöli a hímet párosodás után, ezért hívják így. Ennek a marása 8-10 percen belül a biztos halál. Ne menjen a bozótos felé! Megígértem. Eljött a vacsora ideje. A háziasszony ajkai körül bujkáló mosollyal jelentette be, miszerint ma este igazi brazil csemegét szolgálnak föl a meszsziről jött kedves vendégnek. Ez utóbbi én lettem volna, s a közlés valóban felvillanyozott. Milyen lesz a szóban forgó csemege? Mielőtt ennek ecsetelésébe kezdenék, elmondom, hogy addig milyen ismeretlen ízeket kóstoltam Brazíliában, annál is inkább, mert korábban erre ígéretet tettem. Ettem olyan gyümölcsöket, amelyeket Magyarországon nem ismerünk. Ettem párolt pálmarügyet. Nagyon finom. Ittam kókusztejet. Nagy csalódás volt. Egy öreg négertől vettem a Copacabanán egy hatalmas kókuszdiót. Ügyesen megskalpolta egy hatalmas késsel, s én felkészültem az élményre. Gyerekkoromban sokszor olvastam Verne Gyula könyveiben, hogy a regényhősök kókusztejjel üdítették föl magukat a dzsungel kellős közepén. Nagyon vágytam felüdülni. A dióba nézve vártam a hófehér ital kellemes látványát. Nem fehér. A lé pontosan olyan színű volt, mint amikor tejforralás után a gondos gazdasszony „első léből” kiöblíti a lábast. Szerintem az íze is pontosan olyan, bár lábasöblítő vizet még nem ittam. Ittam cukornádszörpöt. Émelyítően édes, zöld színű ital. Halmazállapota sem volt szimpatikus, nem volt igazán folyékony. Hasonlított a gyomorröntgen előtti bizmutkásához vagy esetleg híg habarcshoz. Hogy is mondjam, lötyékeny volt. De elkövetkezett a perc, midőn megismerkedhettem az igazi brazil csemegével. Nyílt az ajtó, s a háziasszony sugárzó arccal hozott be egy hatalmas tálat. Rajta apróra tört jég között egy csomó nyitott kagylóval. Megszólalásig hasonlított a magyarországi folyami vagy tavi kagylóhoz, de mint tudjuk, a kagyló nem szokott megszólalni. Mély lélegzetet vettem.
165
– Ez a brazil csemege? – Bizony, bizony. – És tessék mondani, él a kagyló? – Reméljük! Megtántorodtam. – Miért reméljük? – Tudja, ha nem élne, ebben a trópusi forróságban azonnal oszlani kezdene, s a hullaméreg nem igazán tápláló eledel. Osztottam a nézetét. – Na már most, adódik egy probléma. Alföldi gyerek lévén, mondjuk, egy kiscsirkéről csak úgy, ránézéssel megállapítom, hogy él-e vagy sem. Ha csipog, kapirgál, biztosan jól érzi magát. De egy kagyló? Se csipogás, se kapirga. – Ne legyen naiv! Régi, jó, bevált módszer. Citromlevet kell a kagylóba csöppenteni, s ha pezsdül, moccan, tekeredik egyet, biztosan él. A savas citromlé marja szegényt, mivel a kagyló teljesen pucér. Üveges szemmel kivettem egy kagylót. Belecsöppentek, a kagyló bólint. Na, itt a vacsora – mondtam magamban. Figyeltem a háziakat, hogyan kell kagylót enni. Ők valahogy egyszerűen kihörpölték, kiszürcsentették. Próbálom én is, de nem jön. Az a dög bele van nőve a házába. Szégyenszemre kértem egy villát. Ezzel addig piszkáltam, míg végre kiszakadt. Ott hintázott a kocsonyás brazil csemege. Nagyon hasonlított valamire!… Farkasszemet néztünk. Egy élő állat! Nagyon hosszan koncentráltam, s egy őrjítő pillanatban eszelős gyorsasággal bekaptam, és lenyeltem! Közben egyfolytában mondtam magamban: nem hányunk, nem hányunk! Nem is volt különösebb íze, kicsit sós, kicsit keserű, mint a tengervíz. Mondom is a háziasszonynak: – Bizony nálunk egy jó töltött káposzta dagadóval, kolbásszal azért mégiscsak ízletesebb. – No, de ebből se egyet kell megenni, hanem legalább húszat! – Teremtőm! Miért? – Mert akkor az ember a szájában érzi az óceán leheletét!
166
– Végtelenül költői, de sajnos én nem kedvelem, ha a számba szuszognak! Így ért véget kalandom a brazil csemegével, de most pironkodva vallom be, hogy azóta nagyon megkedveltem az osztrigát, legutóbb is hatot nyeltem le Párizsban. De visszatérve a vacsorához, a „csemege” mellett egyéb dolgok is fölöttébb nyugtalanítottak. A verandáról s a nyitott ablakon át behatoló természeti zajokra gondolok. Bizonyára hallottál már elektromos transzformátort zúgni, zizegni, Kedves Olvasó. Nos, egyszer csak zúgni kezdett egy ilyen transzformátor odakinn a sötétben. Először csak halkan, finoman, majd erősödni kezdett, s végül valami hihetetlen intenzitással berregett, recsegett. – Jézusom, mi ez? – Á, semmi. Csak egy bizonyos fajta kabóca. A feneette rovar még abba se hagyta, mikor a teraszon rázendített valami. Olyan volt, mint egy hisztérikus baritonista kacsa, aki minden dühét beleadja a hápogásba. Ismét megnyugtattak: – Ez egy teljesen ártalmatlan béka. Átkozom a percet, amikor elfogadtam ezt a meghívást. Kellett nekem a természet lágy öle! Körülöttem kajmánok, kígyók, pókok, kabócák, békák, titokzatos és ismeretlen zajok, tányéromon élő állatok! Mi jön még? Jött! Elérkezett a lefekvés ideje. A vacsorát megköszönve, udvariasan jó éjszakát kívántam a háziaknak. Visszavonultam kényelmes szobámba. Az ágy megvetve, azaz egy párna és egy fátyolszerű takaró. Abban a párás hőségben még ez is soknak tűnt. Rettegni kezdtem. Van-e valami az ágy, a szekrények alatt? Kígyó, netán skorpió? Minden egyes bútordarabba hatalmasat belerúgtam, hátraugrottam, és vártam a hatást. Hogy közben szegény háziak mit gondoltak rólam, cseppet sem érdekelt. Higgyék azt, hogy ez egy régi magyar népszokás, a lefekvés előtti esti rugdosódás. Hál’ Istennek, nem jött elő semmi. Figyelmemet eddig a padlóra összpontosítottam, s most ismét megkönnyebbülve fölnéztem. Isten! Ez nem lehet igaz!
167
A falakon, sőt a mennyezeten is 4-5 igen-igen gusztustalan, piszkosfehér gyík! Olyan 10 centi hosszú. Szó szerint állati pánik tört ki rajtam. Előző életemben talán majom lehettem, mert iszonyodom mindenféle hüllőtől. Ordítva rohantam ki. – Segítség! Nem tudom, mi van a szobámban! Felbolydult a ház. Szaladtak a háziak meg az egyik néger szobalány. Mikor megtudták riadalmam okát, harsogó nevetésben törtek ki. – De hiszen ezek csak gekkók! Nagyon hasznos állatok, mert összefogdossák a legyeket, szúnyogokat. Tapadókorong van a lábukon, ezért tudnak falon, plafonon vidáman futkározni. Egyetlen esetben valóban kissé zavaróak lehetnek, pláne a hozzá nem szokott ember számára, ha ugyanis véletlenül mégiscsak leesnek, rá az alvó emberre! De ilyenkor az alvó önkéntelenül odacsap, s mivel az állat gerince rendkívül törékeny, ott azonnal megdöglik! – Na nem! Nem és nem! Nem fogok a meztelen hasamon gyíkokat csapdosni! Kérem, zavarják ki ezeket a dögöket! Nagy nevetéssel partvist, seprűt hoztak, s üggyel-bajjal kizavarták a gekkókat. Én azonnal becsuktam az ablakot, aminek egyenes következménye lett, hogy otthonos kis szobácskámban közel negyven fokra melegedett a levegő. Mit bántam én! Hőgutát kapok, de nincs gekkó! A háziak ismét nyugovóra tértek, én pedig verejtéktől lucskosan lerogytam az egyik karosszékbe. Bár ne tettem volna! Az ülőke és a támla közötti résből előugrott egy újabb, jól megtermett gülüszemű légyfogó! Ha azt hiszed, Kedves Olvasó, hogy eltúlozva, a komikum felé kihegyezve adom elő ennek a hétvégének a történetét, hát tévedsz! Szóról szóra így történt. Három napig nem aludtam. Az üdítő kikapcsolódás után testben és lélekben összetörve tértem vissza Rióba. Egyébként már hazatértem után, a karácsonyi vacsora közben is idegesen rángattam a fejem ide-oda, hol tűnik föl egy gekkó! Említettem korábban, hogy a csődbe jutott verseny után szólóesteket adtam Brazíliában. Így aztán egy szép napon repülőre ültem, hogy az ország fővárosába, Brasiliába utazzam. Szép verőfényben szeltük a leve-
168
gőt. Egyszerre, minden előzmény és átmenet nélkül egy iszonyatos, igazi trópusi vihar kapta el a gépet. Még ma sem értem a személyzetet. Közel négyszázszor repültem már, nem egyszer viharban is, sajnos, de ilyen esetekben nyugtatgatni próbálják az utasokat, beszól a kapitány: „egy kis turbulencia van, de mindjárt oké lesz”, hoznak egy italt, valamit, akármit. No, itt nem! A gép billent jobbra, balra, orra bukott, ágaskodott, s minden eresztékében recsegett-ropogott. Úgy hánykolódtunk az ülésekben, mintha nagyon erős földrengés lenne. Ömlött rólam a veríték, s érdekes, bár nem sírtam, csorogtak a könnyeim. Öt perc. Tíz perc. Pokolian hosszú idő ilyen szituációban. Meddig még? Tudtam, nincs alattunk egyetlen repülőtér se, ahová szükség esetén le lehetne szállni. Csak a dzsungel. Egy légy mászkált előttem. Iszonyúan irigyeltem, hogy nem tud semmiről. S ekkor a mellettem ülő brazil úr hangosan rákezdett a Miatyánkra… Húsz kemény percig tartott a pokol, a halálfélelmem, s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul megszűnt. Leszállás után előrementem a pilótához. – Hogyan érezte magát? Mire gondolt közben? Azt vártam, olyasmit mond, hogy á, ez semmi, mindennapos ügy, múló kellemetlenség. Ehelyett azt mondta: – Arra gondoltam, hogy a kislányom még csak kétéves. Hogyan neveli majd föl az asszony? Ekkor telt meg tökéletesen a gatyám, s visszafelé – akár hiszed, akár nem, Kedves Olvasó – autóbusszal tettem meg az utat, pedig két napig tartott! Nos, Brasilia. Hihetetlen város. A huszonegyedik század. Niemeyer tervezte és építette Kubitschek elnök megrendelésére. Idegesítő benne, hogy a föld színe rőtvörös, magas vastartalma miatt. Az egész város térképe, alaprajza egy repülőgépre emlékeztet. A parlament két háza két óriási csésze. Az egyik a talpán áll, a másik le van fordítva. A katedrális semmi egyéb, mint egy csomó gigantikus vastraverz, csokorba kötve. Nincs fala. Passz. A nemzeti színházat egy hatalmas, lesimított domb jelzi.
169
Az épület ott van alatta, hét emelet mélyen a földben. Hát ilyen város Brasilia. Mennyire más volt a kedves Salvador! Az egykori főváros zsúfolva remeknél remekebb barokk templomokkal, épületekkel. A lakosság nyolcvan százaléka afrikai eredetű fekete. Itt kaptam ízelítőt az afrikai konyha remekeiből. Felséges! Van egy bizonyos fűszerük, amihez képest a mi cseresznyepaprikánk cukrozott tejszínhab! Itt kell megemlítenem, hogy Brazíliában a faji ellentét ismeretlen fogalom. Na, van is mindenféle keverék, néger-kínai, fehér-inka, sőt még inkább! Teljes a paletta. Brazíliai utam előtt, a hatvanas évek legelején megalakítottuk Budapesten a Fiatal Művészek Klubját. Nagy mámor volt az. Igaz, működött ugyan a Fészek művészklub is, de minket, fiatalokat onnan kinéztek. Nyomasztott bennünket a légkör. Egyszer ugyan az a hallatlan nagy megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam a Fehér Hollók Asztaltársaságától, melynek asztalfőjén maga Kisfaludi Stróbl Zsigmond ült, de olyan majom voltam, hogy nem mertem elmenni. Nem így a fiatalabbak klubjába. Oda nagyon szívesen jártam. Hát hogyne! Remek ismeretségekre lehetett szert tenni. Addig csak a fiatal muzsikusokat ismertem, de itt kötöttem barátságot azóta nagy hírnévre jutott festőkkel, szobrászokkal, színészekkel, írókkal, költőkkel. Érdekes, de újsütetű képzőművész barátaim versengve mintázták, pingálták a fizimiskámat. Érdeklődtem is, mi a fenét találnak oly igen vonzónak rajtam. Mindig azt a választ kaptam, hogy „rendkívül karakteres” fejem van. Hát igen. Ilyen finoman is meg lehet fogalmazni azt a tényt, hogy lóarcom van. Szerencse, hogy exteriőröm nem ihlette versírásra költő barátaimat. Váczi Mihályt azonban mégis megfogta „rendkívül karakteres” fejem. Nem szonett született, hanem valami egészen más. Akik jól ismerték őt, bizonyára tudják, hogy rendkívüli rajzkészsége volt, így aztán Miska életműve egy remekbe szabott karikatúrával gazdagodott. Egyébként többször szerepeltünk együtt. Ő verseit olvasta, én zongoráztam. Különösen szerette Chopin A-dúr Polonézét. Más költőkhöz másfajta kapcsolat fűzött. Sós Zoltánnal, Csukás Istvánnal öldöklő biliárdpartikat vívtam, Gerelyes Endrével és Bárányi Fe-
170
renccel pedig együtt „eresztettük be” padlósárgítóval az egyik szoba padlózatát. Bárányi Feri ugyan rögtönzött egy négysorost egyik születésnapomra, de a legnagyobb sajnálatomra nem tehetem közkinccsé a műremeket, merthogy még a szedőgép is elpirulna. Apropó, rögtönzés. Egy este asztalunkhoz ült Pilinszky János. Akiket nem ismert, azokkal kölcsönösen bemutatkoztak. Valaki a társaságból – nem művészember – félig tréfásan azt mondta Jánosnak: „ha tényleg te vagy Pilinszky, rögtönözz egy verset!” S ő máris írni kezdett: „Rühesebek, vérzünk a párnán, gyönyörűek vagyunk, azután csak ügyetlenek és halhatatlanok. Szeretettel: Jancsi” Mai napig sajnálom, hogy nem én provokáltam őt, mert így az én birtokomban lenne a kézirat. S most egy töredelmes vallomás: én magam is próbálkoztam versírással, de rögtön ki kell jelentenem, nem komoly szándékkal, hanem játékból. Abban az időben Zempléni Kornél, a kiváló zongoraművész volt szeretett mesterem, aki nagyon kedvelte a különféle agytornákat, szellemi játékokat. Sűrűn rögtönöztünk verseket megadott rímekre, s ezek a rögtönzések nemcsak nevetésre adtak jó alkalmat, de remekül tükrözték is pillanatnyi lelkiállapotunkat. Egy jó példára ma is emlékszem – én tizenhét éves lehettem, ő harminc körül járt –, a megadott rímek ezek voltak: szán, lusta, papírgaluska, Asztrahán. Íme a két vers: Én: Havas úton könnyen siklik a szán, Ha lovad nem végtelenül lusta. Sok hópihe mint papírgaluska, Azt képzelnéd, ez itt Asztrahán.
171
Ő: Így ballagok, még a koldus se szán, Kezét se nyújtja énfelém a lusta. Szerény ebédem csak papírgaluska, S kopott zakómon nincsen asztrahán. Mi tagadás, fenti ópuszom nem került be a Hét évszázad magyar versei című gyűjteménybe! A Fiatal Művészek Klubjában szinte mindennaposak voltak a különböző művészeti estek. Költők, írók olvasták föl legújabb műveiket, piktorok, szobrászok kiállítottak, színészek szavaltak, mi meg muzsikáltunk. Belefért a jókedv, a tréfa, az ugratás is. Egyik este például bejött Horváth Gyula, a színész. Rögtön nekiestünk: – Szavalj nekünk József Attilát! – Jó, de csak akkor, ha összeadtok nekem egy fél deci cseresznyére valót! Jellemző ez akkori vagyoni állapotunkra is! No, én fogtam egy kalapot, és megkezdtem a gyűjtést. Összejött öt féldecire való, de ezt nem mondtuk meg Gyuszinak. Ördögi tervet eszeltünk ki. Fél deci pálinkát egy talpas kispohárba mérettünk ki, ahogy dukál. Igen ám, de a maradék két teljes decit egy fröccsöspohárba öntöttük, mintha az lenne a kísérő szódavíz. Gyulánk bedobta a felest, majd utána a „kísérőt”. Az utolsó cseppnél vette észre a turpisságot, és felordított: – Marhák! Hát ez is pálinka volt! Baj nélkül elkezdte: „Itt ülök csillámló sziklafalon…”, de a vers közepe táján már az Anyám tyúkját szavalta, azt is hatalmas csuklások közepette. Iszonyú röhögés lett belőle. Egyszóval jó kis klub volt. Remek bálok voltak. Itt akadtam össze Zebikével is. Ez a név a Zebulon beceneve. Be kell vallanom, hogy élő Zebulont még nem láttam. Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyvében szerepelt Mackó úr unokaöccse, Zebike. Ez a Zebike nagyon imponált nekem. Cinkosan tetszettek csínytevései, amikben persze mindig ő járt pórul, de Zebi ezt föl sem vette, nem kapott tra-
172
umát, egyszóval nem volt pszichotikus alkat. Jó fej volt Zebi, szívesen találkoznék vele manapság, mert rengeteget tudnék vele beszélgetni közös gyerekkori élményeinkről. Közbevetőleg el kell mondanom, hogy mindig szerettem volna Fortuna istenasszony kegyeibe, vagy legalábbis közelébe férkőzni valahogyan, de ez soha nem sikerült. Ha nagyon őszinte akarok lenni, ezt meg is értem, mert nevezett istenasszony a kegyeit rámosolygás útján szokta kinyilvánítani – ha hinni lehet a fámának. Mivel minden reggel a tükörbe tekintek (aminek nem hiúsági okai vannak, hanem pusztán az átmeneti szőrtelenítés kontrolijáról van szó), tökéletesen megértem Fortunát. Magam előtt sem tagadhatom, képes felemet nem lánglelkű művész tervezte. De azért én mégis kitartó voltam, hiszen a szóban forgó hölgy szeszélyességéről is közismert. S lám, erőfeszítéseimet és állhatatosságomat nem várt siker koronázta! Igaz, a dolog éppen szilveszterkor történt, s könnyen meglehet, hogy a szépasszony netán egy-két pohár után ugyan, de rám mosolygott! Hogy végre érthetően is kinyögjem, miről van szó: soha, semmilyen szerencsejátékon nem nyertem. Ha nyertem volna valaha is egy ólomkatonát vagy akár egy nyamvadt radírgumit, szavam se lenne. De nem. Teljes sikertelenség. S ekkor jött az a bizonyos szilveszter. Régen volt, de igaz volt. A Fiatal Művészek Klubjában tartott a szilveszteri dáridó. Én magam is ott roptam a twistet. Lévén az akkor a legdivatosabb tánc. Nos, elközelgett az éjfél, amint az már szilveszterkor szokás. Nagy hejehuja közepette húzták a tombolát. Gazdára talált a pezsgő, a papírtrombita s minden egyéb. Én félreálltam, hiszen gazdag tapasztalataim birtokában nagyon jól tudtam, hogy semmi keresnivalóm az össznépi banzájban. S ekkor húzták a főnyereményt: egy igazi, élő, szilveszteri malacot. Előbb körbehordták, mintegy cukkolandó az egybegyűlteket. A malac – hogy is mondjam – vonzó volt. Rózsaszínű a bőre, kunkorgatta a farkát, s némileg izgatottan ennyit mondott: röf. Egyetértettem vele, mert talán ez a legtalálóbb reflexió alkoholtól csillogó szemű embersokaság láttán. Egy
173
pillanatra mintha rám nézett volna, talán kacsintott is, de én rögtön elhessegettem a csalfán föltámadt reményt. Sőt egyenesen durvasággal reagáltam, csak úgy magam elé dünnyögve: mit pillogsz, te disznó! Ugye sejtik? Megnyertem! Ő rögtön elnyerte a Zebike nevet, heves becézések közepette. Kezembe nyomták egy nagy papírdobozban, s Zebike rögtön átvette a hatalmat. Szeszélyes volt és kiszámíthatatlan. Visszautasította még a pezsgőt is, noha néhány csepp vörösborral szervíroztam. Éreztem, mennünk kell, mivel kitartóan rugdalta a papírdoboz falát. Megkértem egy barátomat, segítsen hazavinni. Megindultunk – két vidám szilveszterező – a Zebikét rejtő dobozzal. Vidám fecsejünket egy nem várt esemény zavarta meg a fasori templom lábjában. Egy ördögi sugallatnak engedve Zebi kiugrott a dobozból! Megindult a hajsza, ami Zebike látványos vereségével zárult. Bár az is lehet, hogy részéről a bölcs belátás kerekedett fölül. Ezt látszik alátámasztani az a föltevés, hogyha ő futkos szmokingban s én pucéran a térdig érő hóban, biztosan másképp alakulnak a dolgok. Zebit újólag bedobozoltuk. Lábujjhegyen léptem be kicsiny lakásunk ajtaján, hónom alatt a sertésbabával. Zebike a konyhában nyert elszállásolást. Hajnalban éktelen sivalkodásra ébredtünk, vadonatúj hízónk ugyanis így jelezte étkezési szándékát. De mit adjunk neki enni? Mivel már megkaptuk a szokásos karácsonyi bejglimérgezést, Zebi remek megoldásnak látszott a maradékok eltüntetése tárgyában. Jött a diós, jött a mákos, Zebi zabált. Sőt, továbbra is követelőzött! Eltűntek az aprósütemények, a tortamaradékok, elfogyott a káposztaleves, az újévi lencsefőzelék. Kezdtünk nyugtalankodni, de Zebi egyszerűen sakkban és sokkban tartott bennünket csiszolt koloratúrájával. Kétnapos ünneppel kezdődött akkor az újév, így a helyzet valóban csüggesztőnek látszott. Hol vegyünk ennivalót? Zebi elette előlünk a kenyeret, konzervkészletünk kimerült. Ekkor rátért a sajtokra és a befőttekre. Már csak savanyúságok voltak. Habzsolta az ecetes almát, a káposztával töltött paprikát, a céklát. Már
174
azon voltam, hogy a közeli étteremből komplett menüt hozok neki, amikor Atyám kijelentette, hogy ebből elég! Felhívta a sarki hentest, aki hajlandó volt Zebikét átvenni, annak ellenére, hogy malackánknak nem volt passzusa, azaz Zebi zabi volt. Nagyon megkértem a kitűnő kolbászvirtuózt, kegyelmezzen Zebikének, amit ő meg is ígért. Többször érdeklődtem Zebi hogyléte iránt, de eltekintve egy futó náthától, mindig megnyugtató választ kaptam. Ha jól számítom, Zebi most 30 éves, s ha minden jól megy, a következő szilvesztert nála töltöm. Legfeljebb berúgunk, mint egy disznó! De visszatérve a klubhoz, itt, baráti társaságban sűrűn meséltem belés külföldi kalandjaimat, mindig megnevettetve hallgatóságomat. Egyszer azt mondja Békés József, a televízió ifjúsági osztályának dramaturgja: – Te Imre! Régóta figyellek. Kitűnően tudod szóval tartani, lekötni a közönségedet. Gyere be egyszer a tévébe műsort vezetni. Próbáljuk ki, hátha sikerül! Azt hittem, viccel, s mondtam is neki: – Hát persze, édes Jóskám! Ott a helyem, majd én föllendítem a Magyar Televíziót! Telt-múlt az idő – ez a dolga, sajnos –, s egyszer kaptam egy illatos levélkét, mennék be a tévébe, megbeszélni a Köszöntő című műsort. Azt hittem, zongoráznom kell majd, hiszen addig az már többször is megtörtént. Valóban, zongoráznom is kellett. Hangsúlyoznám az „is” szócskát, ugyanis a legnagyobb megdöbbenésemre kezembe nyomtak 3-4 gépelt papírlapot. – Tanuld meg ezt a szöveget, holnapután adás! Ezek nem normálisak! Én mint műsorvezető? Életemben meg nem szólaltam pódiumon, pláne kamerák előtt! Micsoda bukás lesz! Egy ország nézi sátáni gúnykacajjal az én megsemmisülésemet. Töprengeni kezdtem, hogyan lehetne kimászni ebből a gábliból. Hirtelen megnyugodtam, ott ragyogott, csillogott a tökéletes feloldozás: én nem tudok megbukni mint műsorvezető! Egyszerűen nem tudok! Mégpedig azért nem, mert nem ez a foglalkozásom! Meg tud bukni Megyeri meg Kovalik. (Ak-
175
koriban ők voltak a sztárok.) Én nem tudok megbukni mint szemsebész vagy műbútorasztalos sem. Hát persze, mert nem értek hozzá! Nem várnak tőlem eredményt. De jó hecc! Műsorvezető leszek. Meg különben is, aki olyan marha, hogy engem néz, az megérdemli! Jó, megbukom, s akkor mi van? Ott egye a fene az egészet, megyek haza gyakorolni. Bevágtam a szöveget – hál’ Istennek, viharos gyorsasággal tudok tanulni –, pedig nem volt egyszerű. Említettem, a műsor címe Köszöntő volt, mert nyári építőtáborokban dolgozó fiatalokat köszöntöttünk. Akkor még csapolták a Hanságot, szedték a gyümölcsöt, gumipitypangot egyeltek, mifene. Mondom, a szöveg bonyolult volt, mert színig volt névvel, adattal. Ma már nem emlékszem rá természetesen, de valahogy így: „A balatonkiliti Jézus Szíve termelőszövetkezetben kitűnően dolgozik a nyíregyházi Kossuth Zsuzsa Gimnáziumból a Zalka Máté brigád, melynek vezetője Vazelin Janka. Tíz kiló ringló helyett tizenkét kilót szedtek. Kedves lányok, most hallgassátok meg Jevtusenko Ezt nektek! című versét Cs. Németh Lajos előadásában.” Úgy látszik, sok dolgos fiatal győzedelmeskedett a munka frontján, mert jó néhány műsorszám gyűlt össze. Én vidáman fújtam a magamét, sőt odapattantam a zongorához is, annál is inkább, mert ez idő tájt kezdett a gyapot kovadni. Ez igazán megérdemel egy Chopin-mazurkát! Vége az adásnak, jövünk ki a stúdióból. Nekem esnek a tévések: – Imre! Te fel vagy fedezve! – Vajh’ milyen minőségemben? – Mint tévés személyiség! Hiszen te nem izgulsz! – Ugyan mondd, már mi a fenéért izgulnék? A kamera nem rúg, az operatőr nem harap, a kedves néző meg nincs itt, hogy szájon vágjon. – Nem addig a’! Mostanában indítunk egy új sorozatot az ifjúság számára. Te leszel a műsorvezetője! – Én nem bánom. Mi lesz a címe? – Halló fiúk, halló lányok!… Hát így kezdődött el az én televíziós pályafutásom. Véletlenül. Pontosan úgy, ahogy annak idején véletlenül kezdtem el zongorázni is.
176
– „Kétlaki” életem évekig tartott, hiszen a TV mellett természetesen koncerteztem is, teljesítettem bel- és külföldi kötelezettségeimet. Igazán minden beképzeltség nélkül mondom, roppant népszerű lettem. Amolyan csodabogárnak számítottam. Hát hogyne! A pasi egyik este frakkban játssza Mozart, Schumann, Liszt vagy Beethoven valamelyik zongoraversenyét, másnap este a fiatalokkal viccelődik a tévében. Még ilyet! Amikor 1966-ban megnyertem a nemzetközi Liszt–Bartók versenyt, tetőzött a népszerűség. (A versenyről magáról majd még néhány szót.) Némelyik koncertem után kitört a hisztéria. Emlékszem, Kaposvárott a testi épségem komoly veszélybe került. Debrecenből úgy csempésztek ki, hogy egy minibusz padlóján feküdtem, és letakartak pokrócokkal. Egyvalaki volt csak, akinek mindez nagyon nem tetszett. S ez a valaki éppen a Filharmónia, azaz kenyéradó gazdám igazgatónője volt! Miért is volt annyira népszerű műsor a Halló fiúk, halló lányok!? Egyszerű. Egyrészt a Magyar Televíziónak addig egyáltalán nem volt ifjúsági műsora, amely a fiatalok gondjával-bajával foglalkozott volna. Másrészt „félelmetes” eredményeink voltak. Egy mai fiatal talán el sem hinné, de mi intéztük el, hogy nyugodtan lehessen viselni iskolában, munkahelyen a farmernadrágot! Nem kisebb elvtárs adta erre áldását, mint Nógrádi Sándor, a párt KB-ellenőrző osztályának akkori vezetője! Bizony ám! Azért kellett ennyire „magas” engedély, mert akkoriban nem gyártottak, nem árusítottak Magyarországon farmert, így a nadrágok csakis csomagban érkezhettek hozzánk, s azt viszont mindenki tudta, hogy azt a bizonyos csomagot nem az illető fiatalember gazdag kijevi nagynénje küldte! Ebben a műsorban szólalt meg először az addig dekadensnek, bomlasztónak mondott beatzene! („Mi lesz a szocializmussal, elvtársak?”) A Metró együttes játszott, vezetőjük egy nagy ádámcsutkás kamasz: Zorán Sztevanovity! És most néhány szót – mint ígértem – az 1966-os nemzetközi LisztBartók zongoraversenyről. Mivel tudtam, hogy ez lesz életem utolsó versenye – az ilyenfajta versengések korhatára ugyanis általában 30-32 év –, rendkívül keményen dolgoztam a fölkészülés során. Látástól vakulásig
177
gyakoroltam, és elhatároztam, hogy ezt a versenyt egyszerűen megnyerem! Egyszerűen? Lassan-lassan kezdett kiderülni, hogy a dolog korántsem lesz egyszerű. Képességeimben megbíztam, de suttogó pletykák indultak, hogy a végeredményt manipulálni fogják! Valaki a szemembe is vágta: „Bolond vagy te, elindulni ezen a versenyen? Hiszen ezt X. Y. számára írták ki! Zongorázhatsz úgy, akár három Liszt Ferenc együttvéve, akkor sem rúgsz labdába!” Mint három Liszt Ferenc! Istenem, én még Nullásliszt Ferencnek is gyöngécske lennék! Bár bizonyos szempontból igenis úgy zongoráztam, mint a „hangok nagy tanára”! Igen. Két kézzel! Roppant nagy volt a verseny anyaga, hiszen öt fordulón át kellett bizonyítani: válogató, elődöntő, középdöntő, döntő I, döntő II. Nos, a kapott információ után képes voltam napi 36 órát gyakorolni! Fülembe jutott, hogy a versenyen való szerepléseim után, addig őszinte jó barátnak hitt kollégák az előcsarnokban propagandisztikusan ócsárolták a produkciómat, megpróbálva hangulatot kelteni ellenem. Hát bizony, bizony, ahol nem másodperccel, kilóval, méterrel, góllal mérik a teljesítményeket, sok „csodára” nyílik lehetőség. Zongorázhat a világ legnagyobb művésze, én mint zsűritag kijelenthetem, hogy nekem bizony nem tetszik! Persze a dolog nem ilyen egyszerű, de az esély elméletileg nem kizárt. A suttogások szerencsére nem befolyásolták az igen rangos nemzetközi zsűrit, s a pontozás alapján a versenyt megnyertem! Igen ám, de a zsűri munkájába beleszóló elvtársnő, a minisztérium zenei főosztályának akkori vezetője, B. A.-né egyszerűen megtiltotta, hogy kiadják nekem az első díjat! Tehette, igen jó szakember volt! Életében nem látott közelről zongorát. Így ütöttek rajtam egyet, de dühömben az vigasztalt, igenis én nyertem, magam mögé utasítottam az összes „titkos nagy esélyest"! 30 000 forintot kaptam. Nagy pénz volt az akkoriban, főleg nekem, hiszen havi fizetésem nem érte el a kétezret. Egy jó barátom segítségével meg tudtam venni életem első zongoráját, addig ugyanis bérelt hangszeren dolgoztam! Sikereim mellett azonban sok keserűséget okozott nekem
178
mind a Filharmónia, mind a Nemzetközi Koncertigazgatóság, de ezekre nem szívesen emlékszem vissza. Annál is inkább, mert kiszolgáltatottságomban osztozott több művészkolléga is. Az Országos Filharmónia igazgatónője nemegyszer förmedt rám: – Mit képzel? Azért, mert maga ugrál a tévében? No, egy ilyen kifakadás után egyszer elakadt a nagyon elvhű és pártos elvtársnő szava. Csattanós riposztra nyílt ugyanis módom. Ezt válaszoltam: – Nagyon sajnálom, hogy tévés működésemet ugrálásnak minősíti az elvtársnő, mert emiatt az ugrálás miatt engem a KISZ KB tagjává választottak! Dermedt csönd. Történt pedig, hogy egy szép napon nagy borítékot kézbesítettek a lakásunkra. A borítékból egy vörös szattyánbőr könyvecske hullott ki meg egy levél: „Kedves Antal Elvtárs! A fiatalok körében kifejtett kulturális és ismeretterjesztő munkád elismeréseként Téged a KISZ Központi Bizottságába küldöttként beválasztottak. Fogadd őszinte gratulációnkat… stb., stb.” Nofene! Eljártam hát a derék bizottság üléseire, ahol őrülten izgalmas viták folytak: a mi kollektívánk a terveket… irányt vettünk… elvtársi segítséggel… Soha nem szólaltam föl. Mit mondjak nekik? Melyik ujjamat teszem a fekete billentyűre? De azért volt egy nagy poénom. Két teljes év után behívattak az egyik főelvtárshoz, aki szelíden korholni kezdett paszszivitásom miatt: – Aktívabb magatartást várunk tőled! – Hidd el, nem vagyok méltó, hogy én a KB ülésein felszólaljak. – Hogy mondhatsz ilyet? Miért nem? – Mert nem vagyok KISZ-tag! – Atyaúristen! Tartsd a szád, mert végem! – Na látod, tartom! A derék ifjúsági vezetők el sem tudták képzelni, hogy egy ilyen kiváló, ilyen csodálatos, ennyire ilyen, egyszerűen nem KISZ-tag!
179
1967-ben lett ötvenéves a Szovjetunió! A különböző intézmények, szervek kezüket-lábukat törték a nagy fene ünneplésben. Nekünk nagyon jól jöttek ezek a „szocialista szilveszterek”, ilyenkor megsokasodtak az alkalmi fellépések. Azért volt április 4-e meg november 7-e „szocialista szilveszter”, mert az igazi szilveszterrel szemben, amely egyetlen estére korlátozódik, ezek napokig tartottak. ‘67-ben én voltam a legsikeresebb ifjú művész, az ügyeletes zseni, így aztán nem volt ünnepség nélkülem. Egy héten át éjjelnappal játszottam Chopin úgynevezett forradalmi etűdjét. Volt olyan intézmény, amely reggel hétkor, munkakezdés előtt köszöntötte a nagy októbert, volt olyan, amely este tízkor, műszakváltás idején! Naponta 10-15 fellépésem volt. Össze is jött 35 000 forint! Egy vagyon. Nagyon szerettem volna egy használt autót venni – akkor még ez az öszszeg futotta volna –, de az imént, a zongoravásárlásnál már említett nagyon jó barátom azt mondta: – Ne autót vegyél, az egyre olcsóbb lesz, hanem telket! Ami a jóslatot illeti, mint tudjuk, nem vált be, de akkor ezt még nem lehetett sejteni. Értetlenkedtem: – Telket? Mit csináljak én egy kerttel? – Higgy nekem! Vegyél telket! Meglátod, milyen jó dolog az, kimehetsz ebből a bűzös városból a csendbe, a jó levegőre. – Na jó, de hogyan kell telket venni? – Istenem, ülj föl a HÉV-re, menj ki Szentendrére, és nézz körül! Kijöttem hát Szentendrére, s tekergettem a fejem a főtéren. Sehol semmi. Most mit csináljak? Bementem az egyik eszpresszóba, s kávézás közben megkérdeztem a kávétündért, nem tud-e valahol eladó telket. – Ó, van sok. Tessék elmenni a Petyinába! Ezen a ponton – bevallom – azt hittem, a hölgyemény átváltott a Szentendrén honos szerb-horvát nyelvre, s így küld engem melegebb tájakra. – Ah so, der Petyina! De mondja már, kedves, hogy a petyinába kell a Petyinába menni, izé, bocsánat!
180
– Hehe, milyen vicces! Egyébként rém egyszerű. Tessék fölülni erre a buszra, és a Pismány után leszállni! Csak néhány megálló. Hová kerültem én? Pismány után Petyina? Ez a csaj őrült! Meg különben is, mit kérdezzek a kalauztól: tessék mondani, még mindig a Pismányban vagyok, s csak ezután következik az én keresett Petyinám? Téboly! Summa summárum, tényleg vannak ilyen nevű tájak Szentendre és Leányfalu között. Ott álltam hát Petyinában. Hátam mögött a Duna, előttem egy domb meredek kaptatóval. Hát gyerünk. Kaptatgatok, kaptatgatok, időnként egy-egy házikó, de a táj eléggé kopár, viszont rengeteg árvalányhaj. Na, ebből szedek. Festőién hajlongok hajtól hajig, s egyszer csak egy tábla: „Ez a telek eladó! Tulajdonos X. Y., telefon ennyi és annyi.” No né! Hát ilyen egy telek? Ez egy csupasz domboldal, rajta egy kis kutricával. Mi lehet? Budi vagy szerszámkamra? Rövid tűnődés után megfordultam. A földbe gyökerezett a lábam. Isteni panoráma! Jobbra nagy hegyek, lenn a Duna szalagja csillog, látom Szentendre tornyait, s a távolban Budapest. Jól kivehető a Bazilika, a Parlament kupolája, a Gellérthegy. Bár alföldi gyerek vagyok, s imádom azt a „tengersík vidéket”, de ez a látvány azonnal megfogott. Fölírtam a telefonszámot, s rohantam vissza Pestre. Izgatottan hívom a tulajt: – Valóban eladó a telek? – Igen. – Mekkora? – 138 négyszögöl. – Eegen. És mennyibe kerül darabja? – 350 forint. – Majd holnap visszahívom. Gyors számolás. Egy kevéske hibádzik. Óvatos tapogatózás a szomszédoknál, rokonoknál holmi kis kölcsönök irányában. Összejön! Így hát földbirtokos lettem, 138 négyszögölnyi ültetvény büszke és boldog tulajdonosa! (Most, amikor ezeket a sorokat írom, itt a környéken már 5000 forintba kerül egy négyszögöl! Áldom a barátom eszét!)
181
Tehát egy ültetvény! Apropó, kéne valamit ültetni, mert addig csak Édesanyámat ültettem le a kamrácska árnyékában, ami néhány kerti szerszámot rejtett. Ő nagyon boldog volt, így az én örömöm megsokszorozódott. Hoztunk magunkkal uzsonnát, gyönyörködtünk a látványban, de a dolog további perspektívákat nem nagyon vetített elénk, szédítő horizontok nem libegtek elébem, építkezésről egyelőre szó sem lehetett, természetesen financiális okokból. Magyarán: egy vasam sem volt. De akkor is, valamit ültetni kell, addig nem igazán enyém a telek. Na jó, de mit kell ültetni, és főleg hogyan? Gyorsan egy szakkönyvet! Elkezdtem tanulmányozni a kertészkedést. Kötött talaj, szárazságtűrés, napfényhozam, mifene. Egy szép napon dagadó keblekkel leástam a földbe egy körtefát meg egy szomorúfűzet. Hogy miért pont ezt a kettőt, ma már meg nem mondhatom, de ott hajlongott két susnyó, amit én ültettem az én kertembe, méghozzá takarosan középre. Én marha, nem gondoltam arra, hogy ha valaha netán mégis építkezem majd, ezek útban lesznek. Így is történt. De ettől kezdve elkezdtem takarékoskodni, rakosgattam a fillérjeimet. Nagyon megszerettük a telket, s csak úgy emlegettük: Endrike. Titkos álmaimban, vágyaimban egy faházikó szerepelt – akkoriban 40 000 forint körül már nagyon csinosakat lehetett kapni, s ráadásul részletre! –, sőt még ravaszul azt is kifundáltam, hogy majd téglából építtetek egy pontosan akkora épületet, mint a faház alapja, ezekre a téglafalakra egyszerűen rátesszük a faházat, s rögtön kétszintes épületet kapok. Alul nagy, tágas nappali, pici konyha, fönn a lakószobák. Ma is esküszöm, nem rossz terv. Lelki szemeimmel már láttam az erkélyen virító piros muskátlikat is. Több mint egy év alatt összegyűlt annyi pénzem, hogy futotta volna a téglaépítményre meg a faház első részletére. Boldogan újságoltam fűnekfának, hamarosan építkezem! Azt mondja ekkor egy mérnök barátom: – Ugyan, Imre! Menj a fenébe egy ilyen lehetetlen öszvérházzal! Egy tervező-építész barátom csinál neked haveri alapon olyan tervet, hogy a világ összeszalad! Nem lesz drágább ez se, mint a faház.
182
Kaptam is egy gyönyörű tervet egy mesebeli házikóról, kandallóval, belső falépcsővel, egyéb gyönyörűségekkel. A dolognak volt még egy klúja, alaprajza olyan volt, mint egy zongora! – Bolond vagy – mondtam a barátomnak –, ezt én soha nem fogom tudni fölépíteni! – Csapj bele! Meglátod, minden rendben lesz. Majd mi segítünk. Szerzünk neked betont, felügyeljük a munkát stb. Mint egy álomkóros, de belekezdtem. Röviden: a két mérnök barát pontosan annyit segített, mint Te, Kedves Olvasó! Ott álltam szakértelem és jelentősebb pénzösszeg nélkül, így aztán a ház alapozására ráment az utolsó fityingem is. Mennyit kínlódtunk és milyen keservesen! Édesanyámmal felváltva rohangáltunk Endrikére, locsolni a szilárduló betont. Az tényleg megszilárdult, az én álmaim viszont szertefoszlottak. Kész, nincs tovább, ennyi! Hogy mégis lett folytatás, azt megint csak drága Margit nagynénémnek, Badókának köszönhetem, de ezt később mesélem el, hiszen eltelt addig egy kis idő, s közben váratlan és furcsa dolgok történtek velem. Lássuk sorjában. Egy napon értesítést kaptam, menjek ki a Pasaréti úti filmgyárba, Herskó János filmrendező szeretne beszélni velem. Azt gondoltam, valami zenei szaktanácsadásra lesz szüksége, vagy netán zongoráznom kell valamelyik filmjében. Szép májusi nap volt, virágba borulva a cseresznyék. A filmgyár kertjében úgynevezett próbafelvételek folytak – hogy ez micsoda, az teljesen mellékes –, s nem akarván zavarni a rendezőt, csendesen félrehúzódtam. Telt-múlt az idő. Végül összeszedtem minden bátorságomat. – Bocsáss meg, János, de nekem haza kellene mennem gyakorolni. – Ó, te már itt vagy? Elnézést, de észre se vettem. Itt van ez a mondat, tanuld meg! Ezzel a kezembe nyomott egy cetlit, amin ez állt: „Szóval, maga a Mérő. Nem tudja, hogy Lityivel az a baj, nagyon lusta?” Ezen igazin nem sok tanulnivaló volt, mondtam, hogy máris tudom.
183
– Akkor állj oda a kamera elé, és mondd el, kérlek! Ha neked ez kell! Odaálltam, elmondtam. – Ez hihetetlen! Te a legmodernebb színjátszást képviseled! – Ja? Mármint hogy én? Miért, mit csinálok? – Elidegenítve mondod a szöveget. – Khm. Hogyan? – Elidegenítve. – Hááát… Szoktam én ezt hébe-hóba. Mi az, hogy elidegenítve? – Teljesen érzelemmentesen. Jó vicc – mondtam magamban –, azt se tudom, mit beszélek. Az a szöveg, kiszakítva a környezetéből, teljesen értelmetlen volt. – Kérlek, máris megkaptad a szerepet. Szevasz, Vera című, készülő filmemről van szó. Egy fiatal egyetemi docenst játszol, Littnernek hívják, az ő beceneve a Lityi. A történet a te balatoni villádban játszódik. Természetesen tudsz autót vezetni. – Természetesen nem tudok. – Sebaj, a filmgyár költségén megtanulsz! Jövő héten jelentkezz a Dankó utcai tangarázsban. Egyre jobban tetszett a dolog. Skandálgattam magamban: Dankó utca, tangarázs, Dankó utca, tangarázs… Egy nyári reggelen 7 óra tájban megjelentem a megadott tanintézetben. Egy borostás, nagyon barátságtalan pofa fogadott. Úgy nézett rám, mint egy gusztustalan rovarra. – Magát küldték a filmesek? – Ugyebár, jobb híján… – gyűrögettem a zakóm csücskét. – Na, üljön be! Beültetett egy diluviális Moszkvicsba. Ő maga a volánhoz ült, s szőrös szájszegletében mérhetetlen keserűséggel gurulni kezdtünk. Gondoltam, majd útközben kommentálni fogja, hogy mit is csinál, azaz hogyan kell autót vezetni. De nem, „nem szidott, nem is nézett énrám”. Milyen kedves ember ez alapjában véve – gondoltam –, nem zaklat engem fölösleges részletekkel. Úgy látszik, az oktatás az én híresen jó utánzókészségemre
184
alapul majd, hát akkor figyeljünk! Néztem, hogyan mahinál, de nem jutottam különösebb végkövetkeztetésekre. A Népligetben megálltunk. – Ez itt a gázpedál, ez a fék, ez a kuplung. Ha a kormánykereket balra tekeri, balra megyünk, ha jobbra, akkor jobbra. Az a kocsi orra, az meg a fara. Megjegyezte? Olyan zajokat hallattam, mint aki most tudta meg a világegyetem végső titkait, s mérhetetlen hálámat forró pillantásokkal igyekeztem kifejezni. Újra elindultunk. Most se szólt semmit. Őszintén bevallva, egy kissé unni kezdtem a dolgot. Váratlanul ismét megálltunk, ezúttal Kőbányán, a Zalka Máté tér kellős közepén. (Zárójelben mondom, lehetséges, hogy mire ez a könyv megjelenik – ha egyáltalán megjelenik –, már más neve lesz a térnek. Akkor így hívták.) Hadd próbáljam meg lefesteni az itt uralkodó állapotokat, hiszen Kőbánya hely- és vízrajza nem kötelező olvasmány. Szóval: reggel 9 óra, csúcsforgalom. Széles úttest szemből, hátulról, jobbról, balról. Betorkolló utcák. Autóbusz, villamos, trolibusz, a sör- és téglagyárak teljes teherforgalma, személykocsik, gyalogosok, bénák, vakok, óvodások, katonák. A tökéletes káosz! Ennek az őrületnek a kellős közepén álltunk meg! – Cseréljünk helyet! A páni félelem kerített hatalmába. – Netán elkerülte nagybecsű figyelmét azon hebegő vallomásom, miszerint én nem tudok autót vezetni! – Majd itt megtanul! – mondta kitapintható dölyffel a hangjában. Beindítottam a motort, lenyomtam a kuplungpedált, előretoltam a sebességváltó karját, majd fölengedtem a kuplungot. Akik vezetnek autót, kérem, emlékezzenek vissza az első indulás misztériumára, pláne akkor, ha nem mondják meg, hogy azt a rohadt pedált lassan kell felengedni. Én meg csak úgy levettem róla a lábam. No már most. Ilyen esetekben az autó mindent csinál, csak el nem indul! Ugrálni kezd té és tova, mint egy olyan bakkecske, aki idegi tartalékainak végső határához érkezett. Újabb kísérlet, újabb ugrabugra. A téren bizonyos feszültség kezdett eluralkodni. Én mint veszett mókus kapkodtam ide-oda. Dudálás, kürtö-
185
lés, csengetés, vijjogás, fütty. Magukból kikelt sofőrök ordítottak rám teli torokból. Mi mindent megtudtam a családomról…! A lincselést megelőzendő, rám szólt blazírt oktatóm: – Aggyon mán gázt neki! Ha csak ez kell? Így aztán cikkcakkban kipattogtunk a térről. Oktatásom frappáns kezdete után másfél óráig köröztünk egy háztömb körül. Jobbra. Ekkor megkértem uramat és parancsolómat, körözzünk egy kicsit balra is, mert egyrészt elszédültem, másrészt mi van, ha a filmbéli Littner docensnek balra is kell fordulnia! Tudja, milyenek ezek a francos művészfilmek! Mint gyakorlott filmesztéta, beleegyezett. További másfél óra után ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Na, ez magának elég lesz a filmezéshez! Alászolgája! Másnap reggel, szívemben némi kétellyel utaztam le Szántódra, hogy életemben először filmkamera elé álljak. – Hogy megy a vezetés? – firtatták filmes barátaim. – Mint Niki Lauda! – legyintettem fölényesen kacarászva. Ez a kacara főleg a magam megnyugtatására szolgált, de ezt titkoltam. – Ismerkedj meg az autóddal! Odavezettek egy Wartburg kombihoz. Nana, ez nem Moszkvics! Egyébként mindegy, az is autó, ez is autó. Megkezdtük készülődésünket a forgatáshoz. A hátsó üléseket kiszerelték, s az így keletkezett platóra odaerősítették a kamerát. – Imre, kérlek, ülj be egy pillanatra! – szólt az operatőr. Beültem, ő belenézett a masinájába. – Ez nem lesz jó, az ülés támlája szinte teljesen eltakar. Fiúk! Dobjátok ki az ülést! A fiúk kidobták, és hoztak két gyümölcsösládát. Ezekre ültem rá! – Így már jó. Most arra kérlek, csússz annyira előre és ugyanakkor balra, amennyire lehetséges! Minden igyekezetemet latba vetettem. Az eredmény az lett, hogy a kormánykerék a jobb hónom alá került, a pedálok működtetése érdekében
186
pedig lábaimat olyan pozícióba kellett hoznom, mint aki gyerekkorában súlyos angolkóron esett át. – Remek! Neked! A filmjeleneteket általában kétféle szemszögből is fel szokták venni. Erre készültek most is, ezért a mellettem lévő ajtót leszerelték a fiúk, és hevederrel odakötözték a segédoperatőrt. A felvételekhez elég sok fény is kell, de ezt is megoldották a fiúk. A kocsi orrán, valamint a belső visszapillantó tükör táján elhelyeztek egy-egy úgynevezett napágyút. Eme elmés szerkezet teljességgel rászolgál a nevére, rabvallató fényére bármit bevallasz. Készen voltunk a fölvételre. Azt mondja a rendező: – A jelenet nagyon egyszerű lesz. Egyenesen kell gurulnod, s ott a távolban, a mogyoróbokroknál lassíts, kanyarodj le, és csak annyit mondj: Hű, az istenit, majdnem túlmentem! – ezzel bekászálódott mögém, az operatőr mellé. Felharsantak a szokásos vezényszavak: – Felvétel! Bekap! Ezt nem ijesztésnek szánják, hanem erre kapcsolják be a lámpákat. Működésbe léptek a napágyúk! Bandzsába hanyatlott mindkét barna szemem. Semmit nem láttam! Abszolúte semmit! Teljesen elvakítottak. – Hang! Kamera! Tessék, Imre! Remegő kezekkel beindítottam a motort. Lenyomom a kuplungot, nyúlok a sebváltóért. Nincs sehol. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Itt kell, hogy legyen a jobb térdem tájékán! De tényleg nincs? Hol lehet? Elkínzott tekintetem egy izén akad meg, egy kallantyún. A műszerfalból áll ki, és olyan, mint egy budikilincs. Csakis ez lehet az! De hogyan működik?! Hogyan??? Uramatyám! Ha bevallom, nem tudom, mi a teendőm, joggal kérik számon tőlem, hogy mit csináltam a tangarázsban a filmgyár pénzén. Egy életem, egy halálom, tekertem egyet a kilincsen. Klattyant. Na, sebességben vagyunk. De melyikben? Jézus, nehogy hátrafelé menjek! Most már mindegy! Elboruló agyamban még felködlött: „Aggyon mán gázt neki!” Az a Wartburg
187
életében összesen nem kapott annyi gázt! Sikoltva ugrott előre! A rendező ordítani kezdett: – Isteni! Milyen életszaga van! Majdnem nekimentél a Volgának! Egek, hol itt a Volga? A hevederen függő segédoperatőr elengedte a kamerát, és serkenő ujjbeggyel kapaszkodott a kocsitető kicsinyke peremébe, a szembejövő autó majdnem lesodorta! A hangulat kezdett eszelőssé válni. A napágyúk össztüzében guvadt szemekkel lestem, hol a jó fekete fenében van már az a nyamvadt mogyoróbokor. Na végre. Leveszem lábamat a gázról. A jó öreg Moszkvics ilyenkor lelassult, nyek-nyek-nyek. Ez az átkozott Wartburg virgoncabb lett, mint valaha! Mit tudtam én, hogy ez úgynevezett szabadon futó autó! Mindenesetre szabadon futottunk, mit futottunk, repültünk a bokorba! Teljes erőmből ráálltam a fékre. A kocsi nyikorogva, farolva megállt. Az operatőr üvölteni kezdett: – Birka! Te állat! Na ja! Szegénykének a szeme a kukkolón volt, amely a hirtelen fékezéstől majdnem a tarkóján jött ki. Cuppanva választotta le magát a kameráról. Nagyon helyesen nézett ki. Egyik szeme kék, a másik vérben forgott. Elkezdődött filmes karrierem… A szerep megformálásakor nyújtott teljesítményemet – úgy tűnik – figyelemre méltónak minősítették, s ez újabb szerepmeghívást eredményezett. Megkaptam Dániel Ede görög-latin szakos tanár halhatatlan figuráját a Bors című lélektani drámában. Ez a többrészes film külön korszaka életemnek. A legkiválóbb magyar színművészek közvetlen közelébe kerültem, nézhettem, mit, hogyan csinálnak. Nem tudom mindegyiküket felsorolni, csak kapásból néhány név: Mezey Mária, Simor Erzsi, Bulla Elma, Gobbi Hilda, Rajz János, Tomanek Nándor, Szirtes Ádám. Nem is említve a film fiatal főszereplőit. Csodálatos volt! Azt szerettem benne, hogy olyan szituációkba kerül az ember, amilyenekbe egy egyszerű, mindennapi életben soha. Hasaltam a mozgó vonat tetején, ültem harckocsiban, rohangáltam zúgó hegyi patakban, robogó autóra ugrottam föl, megriadt lovakat tartottam kötőféken. Ez utóbbi ugyan csak mérsékelt sikerűnek nevezhető, a féken tartás
188
ugyanis azt jelentette, hogy a valóban ideges lovak vonszoltak engem a Veszprém melletti mezőn. Én a fenekemen csúsztam, ők vidáman trappoltak. És a csúcs: leütöttem Bujtor Istvánt! Én!!! A film eredetileg hatrészes volt. Az utolsó részben Bors, alias Sztankay István eltűnik, amolyan legendává válik, engem látványosan agyonlőnek. Gyönyörűen haldokoltam, még egy kis habot is túrtam, persze finoman, decensen. Ez a hatodik rész azonban dobozba került, az alkotók folytatni kívánták a történetet. A szándékot tett követte. A forgatás állandó hecc volt, vége-hossza nem volt az ugratásoknak. Szerettem ezt a Dániel Edét, csupán egyet nem kedveltem benne, hogy bajsza volt! Mindennap rámragasztottak egy jól megtermett szőrzetet a masztix nevű kellemetlen, rosszindulatú ragaccsal. Eddig még hagyján. De forgatási szünetekben megittunk egy-egy pohár sört. A sör habja, a dolgok természetéből fakadóan, rátapad a bajuszra. Bajszos emberek ilyenkor kétféle eljáráshoz folyamodnak. Vagy egyszerűen letörlik, vagy pedig egy sajátos alsóajak-mozdulattal a bajusz fölé nyúlnak, s így mentik meg a nedű utolsó cseppjeit. Én ez utóbbihoz folyamodtam, míglen egy pillanatban majd elhánytam magam: én a más bajszáról nyalom a sört! A sorozatnak egy-két része megvan nekem videokazettán, s bevallom, időről időre bele-belenézek. Nemcsak a felszabadult mókázást élvezem, de felidéződik mindaz a muri is, ami forgatás közben történt. Jaj, Istenem, de régen volt! Békén hagylak, Kedves Olvasó, filmezési kalandjaimmal – bár bevonultam a Magyar Filmlexikonba is mint karakterszínész –, de egyről még beszélnem kell. Történt, hogy Budapestre érkezett a világhírű amerikai filmrendező, John Frankenheimer, hogy Bemard Malamud Mesterember című regényéből filmet forgasson. Világsztárok voltak a főszereplők, de hogy, hogy nem, egyetlen figura megformálásához nem talált megfelelő művészt a nyugati színészvilágban! Meghívást kaptam, menjek el ekkor és ekkor a Gellért Szállóba, a rendező szeretne megismerkedni velem. No végre! Reszkess, Hollywood, reszkess, Paul Newman, reszkess, Alain Delon! Jön Antal Imre!!! A meg-
189
adott időpontban megjelentem. Nagyon udvariasan fogadtak. A légkör rendkívül nagystílű és főleg pénzszagú volt. Kérdezték, tudok-e angolul. Ja! Izé, yes. Ismerem-e a regényt? Kedvenc olvasmányom! (Soha nem olvastam.) S ekkor egy lóvásárszerű jelenet vette kezdetét. Fel kellett állnom. Én feltornyosultam. A rendező tapogatni kezdte a fejemet, az államnál fogva tekergette ide-oda, le-föl. Épp csak meg nem nézte a fogaimat, lábamat, vajon nem pókos-e, a kehességi vizsgálat is elmaradt. – Nagyszerű! Egy pompás szerepem van az Ön számára! – Igazán nagyon köszönöm! És mi lesz az? – Egy őrült rab! Az anyád! Hát ilyen az én fejem? Az én kis okos, karakteres buksim? Mindegy, nincs rossz szerep. Az első forgatási napon rámragasztottak egy homlokomba nőtt, rövidre nyírott, vörös parókát. Megszólalásig úgy néztem ki benne, mint egy csinos budikefe. Feladatom az volt, hogy egy hokedlin állva eszelősen tekintgessek körbe, majd ugorjam le. Ezt követően kecmeregjek vissza, s újból elölről, mindaddig, amíg a jelenet tart. Én legjobb képességeim teljes fegyvertárát vonultattam föl, s néhány percbe belesűrítettem Shakespeare összes királydrámáját! Így utólag visszagondolva parádés alakításomra, álmatlan éjszakáimon azon szoktam morfondírozni, miért kellett nekem ehhez angolul tudnom? És ha magyarul ugrálok? Érdekes, de azóta még nem kerestek meg hollywoodi producerek. Ami késik, nem múlik! Mindenesetre a szebb jövő érdekében időnként ugrálok egy kicsit, hokedliről le-föl, nem szeretném, ha érett művészetem berozsdásodnék… Csordogált, csordogált kicsi életem szerény folyócskája kiszabott medrében. Közben megszűnt minden kapcsolatom a Televízióval, hiszen véget ért a Halló… sorozata. Elfáradt. Nem ok nélkül, mert egyre több potentát szólt bele, s a végén már nem lehetett eleget tenni a sokszor egymásnak ellentmondó „elvárások”-nak. De éltem tovább a fiatal zongoraművész hangversenyező életét. Párizs, London, Berlin, Genf, Zürich, a
190
már említett, imádott Róma, Firenze, folytathatnám tovább. Mindegyik életre szóló élmény. De most azt kell elmesélnem, hogyan vett újabb fordulatot az életem, ráadásul olyan, nem szándékos fordulatot, amely alapvetően megváltoztatott mindent körülöttem. Annak idején, aktív zongorista koromban minden nyáron egy hónapos szabadságot engedélyeztem magamnak, azaz szüneteltettem az amúgy kötelező, mindennapos gyakorlást. Nem is hinné a kívülálló, hogy milyen nagy fizikai munka a zongorázás, most nem tekintve a dolog agyi, idegi részét. Az elsőbbség persze az idegrendszeré, hiszen innen kapnak parancsot a különböző izmok, ízületek. Még a leggyorsabb, virtuóz zongorázásnál is az agy jár elöl, ez kontrollál minden egyes billentést. Jó kis hecc lehet odabent, ahol különböző idegi „relék” nyitnak, zárnak őrületes gyorsasággal, hiszen egy zeneművet nem az ujjunk tanul be. A gyakorlás során ezt az idegmunkát kell szinte automatikussá tenni, de ugyanakkor mindig ellenőrzés alatt tartani, s ekkor jön a dolog sport része. A mindennapi munka ugyanis egy hihetetlen edzés is. Ahhoz, hogy egy normálisan beállított zongorabillentyű lenyomódjék, hét dekagramm súlyt kell ráhelyezni, de a hang még ilyenkor nem szólal meg, csupán a billentyű mozdul ki. Hogy meg is szólaljon – nem túl erősen –, mondjuk, már tíz deka kell. Ha mind a tíz ujjunkkal egyszerre leütünk egy akkordot, az tízszer tíz deka, azaz egy kilopond. S ez mindössze egyeden hangzat! Ebből könnyen kiszámítható, hogy többórás zongorázás folyamán a zongorista tonnákat mozgat meg, persze nem egyszerre, hanem apránként. Nos, a gyakorlás ezt a mindennapi tréninget is jelenti. Bocsánat az elkalandozásért, térjünk vissza az én nyári szüneteimhez. 1971 nyarán is a hónapos szünet után, kiéhezve vetettem magam a hangszerre, annál is inkább, mert gyönyörűséges feladat állt előttem, Beethoven fenséges Esz-dúr zongoraversenyének előadására készülődtem. A mű – érdekes módon – egy kadenciaszerű résszel kezdődik. Azért mondom, hogy kadenciaszerű, mert nem egyedül a szólóhangszer szólaltatja meg, hanem a zenekar súlyos akkordjainak közepette a magánszólam csillogó
191
futamokba kezd, ahogy annak idején tiszteletlenül mondtuk: öblöget Ezt követően a versenymű fölveszi a klasszikus formát, azaz a zenekar bemutatja a tétel témáit, s ekkor ismét „belép” a zongora, egy úgynevezett kromatikus skálamenettel. Ez a skála egy gyakorlott pódiumzongorista számára a világ legegyszerűbb feladata. Amikor ehhez a részhez értem, jobb kezem gyűrűsujjával állandóan melléütöttem, lecsúszott a fekete billentyűkről. Nocsak! Figyeljünk oda jobban! Újra belekezdtem, de az eredmény ugyanaz volt. Ejh – legyintettem –, majd holnap újra kezdem. Eljött a másnap, s rettegve konstatáltam, hogy az ujjam nem engedelmeskedik! Egyszerűen nem oda ütök vele, ahová akarok! Tudtam, nagy baj van, ez a helyzet maga a lehetetlenség egy zongorista számára. Sinkovits Imre barátom felesége, Gombos Kati színművésznő – ugyancsak hódmezővásárhelyi – beajánlott Manninger professzorhoz, a kézsebészet európai, vagy inkább világhírű művelőjéhez. A professzor úr kizárásos alapon fogott a vizsgálathoz, amelyet nagy hírű kollégái végeztek el. A Városmajor utcában érvizsgálatoknak vetettek alá, vajon jó-e a vérellátás. Az eredmény negatív volt. Ezután jött az ingerületvezetés vizsgálata. Ez igen muris dolog, mert az embert fölfektetik ádámkosztümben egy vizsgálóasztalra, különböző elektródákat tesznek ide-oda, s akár akarod, akár nem, rángatózni kezdesz, pontosan úgy, mint Galvani híres békacombja. Az eredmény: negatív. Idegi vizsgálatok kezdődtek az Amerikai úti idegsebészeten. Nagy hírű professzor fogadott. Szinte egy teljes napig vizsgáltak, s közben kicsit meg is kínoztak, például az úgynevezett miográfiával. Hosszú tűket döfnek az izomkötegekbe, s az észleleteket egy kis mini tv-képernyőre juttatják. Olyan, mint egy pompás adáshiba! Minden vizsgálat negatív. Ekkor leültetett a professzor, és azt mondta: – Hát kérem, minden lelete negatív, de ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy önnek kezdődő agydaganata van. Ezt most kimutatni nem tudom, jöjjön vissza nyolc hét múlva!
192
Megfordult körülöttem a világ. Úristen, arra kell várnom, hogy majd rúgjon a pici? Teljesen összetörten bementem az Újságíró Szövetség klubjába, s elpanaszoltam egy nagyobb társaságnak, mi történt velem. – Hát mondjátok meg, szabad egy orvosnak ilyeneket mondania? Ha már teljesen biztos a dolgában, akkor közölje velem a tényállást, s nyugtatgasson is: a mai sebészeti technika… mit tudom én? De ilyet? Ült a társaságban egy közismert színművésznő is. Felcsattant: – Ezt az embert föl kell jelenteni az orvosi kamarában! – Ugyan már. – De igen! Hogy hívják? – Nem mondom meg. – Akkor dögöljön meg az ilyen orvos! – ragadták el az indulatai. Néhány nap telt el. Kinyitom kedvenc napilapomat, s valahogyan a halálozási rovatra szaladt a szemem. Elképedtem. „Dr. S.-H. A. professzor, a neurológiai tudományok nagydoktora tragikus hirtelenséggel elhunyt.” Nem lehet igaz! Fogott az átok? Később megtudtam, hogy a nagy hírű profeszszor halálának oka olyan agyi elváltozás volt, amely nem engedte meg neki, hogy értékítéleteinek ura legyen. Az ő agya volt beteg! Eközben jobb kezem állapota egyre romlott. Zongorázáskor a gyűrűsujjam begörbült, hamarosan húzta magával a kisujjamat, majd a középsőt is. A zongorázás lehetetlenné vált. Majdnem beleőrültem. Oda a kenyerem, oda a pályám, oda a karrierem! Mi lesz velem? Végső, kétségbeesett próbálkozások következtek. Injekciókúrák, akupunktúra, besugárzások. Semmi eredmény. A szegedi klinikán elbújtam a világ elől, s megcsapoltattam a gerincemet. Negatív. Ez a lumbálpunkció nagyon megviselt, mert agyhártyaizgalmat, meningizmust kaptam. Hetekig tartó, nagyon fájdalmas görcsökkel járt. Édesanyám átmenetileg leköltözött Vásárhelyre Margitka nagynénémhez, azaz Badókához. Mindennap jöttek látogatni. Már lábadoztam, mikor azt mondja Badóka: – Imriske, most az a legfontosabb, hogy kikerülj innen. Ami a jövődet illeti, meglásd, megsegít a Jóisten, én viszont segítek felépíteni a házadat
193
Endrikén! Eladom a jó öreg családi házat, az árát neked adom, én pedig felköltözöm hozzátok Pestre! A drága, jó lélek! Elhagytam a klinikát, s bár az építkezés megkezdődött – most már be merem vallani –, az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam, annál is inkább, mert az utcára kerültem. Nem volt állásom! Az Országos Filharmónia igazgatónője nagyon megalázó körülmények között mondott fel, végleg. S ekkor egy újabb csodálatos fordulat jött az életemben. Abban az évben – 1972-t írtunk – alakult meg a Televízióban az önálló szórakoztató és zenei főosztály. Vezetője, Fellegi Tamás munkatársakat keresett, akik zeneileg kvalifikáltak, s ha lehet, valamit a tévéhez is konyítsanak. Meghívott egy beszélgetésre. – Nézd, Imre! Tudok a szomorú esetedről. Neked megvan a Magyarországon megszerezhető legmagasabb zenei diplomád – ráadásul kitüntetéssel –, no meg évekig voltál nálunk műsorvezető, így keresve se találnék alkalmasabb embert. Kérlek, légy a munkatársunk! Választásom nem volt. 1972. szeptember elsején beléptem a Magyar Televízió munkatársai közé. Ilyen minőségben való működésemet – hadd legyek beképzelt – már ismered, Kedves Olvasó, így erről semmit sem írok. Csupán azt, hogy kezdetben a kedves nézők gyakran összekevertek Kovalik Károllyal. Szegény Karcsi! Hasonlítanánk? A dolognak még az a pikantériája is megvan, hogy Hódmezővásárhelyen ugyanegy utcában gyerekeskedtünk, de esküszöm, semmi susmus nincs a háttérben! Egy alkalommal Pécsre utaztam. Megáll egy fiatalember a fülke ajtajában. – Szevasz, Karesz! Tudtam, mi van a téves megszólítás mögött. Elhatároztam, nem ábrándítom ki, vállalom a szerepet. – Szevasz. – Hová mégy? – Pécsre. – Mit csinálsz?
194
– Műsort a tévének. – Ej, te tróger! Azt se tudod, kivel beszélsz! – De te se! Újdonsült tévés voltam, s máris két emlékezetes találkozásom volt, új munkakörömnek köszönhetően. Írtam korábban mindkettőről, most idemásolom. MENUHIN Voilá, un homme! Íme, egy ember – kiáltott föl Napóleon, Geothe-vel való találkozása után. Mi mást lehetne mondani Yehudi Menuhinról? Sem többet, sem kevesebbet. Gyerekkorom óta izgatta fantáziámat a személye, az életútja. Különböző képeket láttam róla: Menuhin itt, Menuhin ott, de egyre a mai napig emlékszem. Ezen a képen Londonban volt látható, amint karonfogva sétál Toscaninivel. Az ősz mester egy tízegynéhány éves fiúval! Valahogy gyanús volt a dolog. Annyi csodagyereket láttunk már, amolyan „kis művészt”, aki bársonykabátban, jól idomított tengerimalacként bámulatos ügyességgel produkálja magát. Megannyi szörnyűséges „kis Mozart”. Nem hiszek abban, hogy éretlenül, gyerekfejjel jól lehessen előadni lassú Beethoven-tételeket, Bach Partitákat. A művészethez érni kell. Olyasmi dolog ez, mint az Ödön név. Egyetlen Ödön nevű fiúcskát sem ismerek. Felnőtt, meglett Ödönöket igen. Szerintem Ödönné csakis az évek múlásával válik az ember. Pubertál, és Ödönné lesz. De kanyarodjunk vissza Menuhinhoz. Hallottam gyerekkori felvételeit. Bámulatosak! Nem holmi mutatós művecskéket játszik, hanem például Bach Chaconne-ját. Egyszerűen lehetetlen. Ő már gyerekkorában Ödön volt! Érthető talán, hogy számomra egy kicsit mítosszá vált, legendává, megfoghatatlanná. Úgy gondoltam, hogy Yehudi Menuhin biztosan van valahol, csak senki sem tudja, hogy hol. Mint a dolgok „kellős” közepe. Már igen sokszor voltam a Balaton kellős közepén, de bárhogy figyeltem is, a kellőt sose láttam. Elsinkófálták.
195
Igen megdöbbentő volt hát, amikor a háború után nem is olyan sokkal, Szegeden plakátok jelentek meg: Yehudi Menuhin zenekari estje. No végre, itt az alkalom, fülön lehet csípni, le lehet leplezni a vakmerő kontárt. Még hogy Menuhin lenne valaki…! Rettenetesen izgatott voltam. Nem tudtam a műsort kezdő nyitányra figyelni. És egyszer csak kijött a pódiumra valaki, akiről el kellett hinnem, hogy ő az. Rendkívül meglepett. Rögtön azzal, hogy tényleg hús-vér ember volt! Nem tudom, értik-e? Nem is tudom, mire készültem, mit vártam. Arra semmi esetre sem, hogy ott álljon valaki – akinek keze, lába van, látszatra olyan, mint bárki a teremben –, és nyugodt lelkiismerettel azt állítsa magáról, hogy ő Menuhin. Menuhin helyett ott állt egy harminc év körüli fiatalember. A hegedűjét úgy fogta a kezében, mint valami fadarabot, teniszütőt, akármit. Majdnem mulatságos volt. Megijedtem, hogy valami iszonyú csalás, rettenetes bukás tanúja leszek. Rettegtem, hogy hegedülni kezd! A zenekar elkezdte Beethoven hegedűversenyét. Közeledett a pillanat, amikor megszólal a szólóhegedű. És Menuhin nem csinált semmit. Nem készülődött, nem igazgatta álla alatt a hangszert, nem tekergette a vonóját, egyszóval semmi olyat, amit egy hegedűstől elvár az ember. Iszonyú volt! És egyszer csak megszólalt. Csakis úgy tudom mondani: megszólalt. Nem Menuhin, nem a hegedű, hanem a kettő együtt, megszólalt a csoda, az érthetetlen, a mítosz. Már többször hallottam ezt a művet addig is, és mindig azt láttam, hogy valaki foglalkozik egy hangszerrel, birkózik – jól, rosszul – a feladattal. Hegedül. Menuhin nem hegedült, hanem – hogy is mondjam – manifesztált, megjelenített, egyszóval: zenélt. Soha nem felejtem el, hogyan tűnt el egy csapásra minden feszültség, szorongás a rövid kadencia alatt. De eltűnt minden, eltűnt a kesehajú fiatalember is hegedűstől, mindenestől. Beethovent hallgattunk… Második alkalommal már Budapesten hallottam. A Zeneakadémia zsúfolásig megtelt nagytermében ott állt a pódiumon, s egy szál hegedű-
196
vel egy egész estét betöltő hangversenyt adott. Bachot és Bartókot játszott. A koncert után rohantam a művészszobába autogramot kérni. A szokásos, számtalanszor látott képre készültem: az ünnepelt művész, megszabadulva az idegfeszültségtől, vidám harsánysággal, kicsit izzadtan fecseg, fogadja a hódolók gratulációit. S ehelyett ott állt egy nagyon halk szavú, szenvedő arcú ember. Kicsit úgy tűnt, mintha áldozat lenne, mint aki rengeteg felelősséget vállal át másoktól. Rendkívüli volt. Megérthetik izgalmamat, amikor olyan találkozásra készültem, amikor beszélhetek is vele. Napokon át készülődtem, olvastam, tanultam. Ott álltunk Ferihegy betonján. Megjelent a gép ajtajában. Rendkívül sok kézicsomagja volt, egyszerűen nem tudott mit kezdeni velük. Izgatottan megkérdeztem, hogy segíthetek-e. S ő hálásan a kezembe adta a hegedűjét! Elérkezett a riport napja. Szép kora őszi nap volt. A Gellért Szállóban „bevilágítottunk, bekameráztunk” egy lakosztályt. Egyszer csak megjelent Menuhin. Szinte észrevétlenül jött be a szobába. Egyedül jött, senki sem kísérte. Sokan voltunk ott, kábelesek, világosítók, operatőrök, gyártásvezető, felvételvezető, rendező, asszisztensek stb. Ennyi ember nagy zajt tud csapni, s amikor ő belépett, egyszerűen csend lett. Mindenki megérezte – még a legkérgesebb lelkűek is –, hogy egy rendkívüli egyéniség lépett be a szobába. Bemutatkoztunk, leültünk. Nagyon izgatott voltam. Vajon elfogad-e partnernek? Tudtam, hogy nem lesz fölényes velem szemben, de mégis… S ekkor észrevettem, hogy az inggallérjából kilóg egy szál cérna. Olyan megnyugtató volt. Érzik, ugye? Minek magyarázzam. Amíg a felvétel elindult, eltelt jó néhány perc. Ültünk és beszélgettünk kötetlenül, szabadon. Minden elfogódottságom eltűnt. Úgy szólt hozzám, mintha évek óta a legjobb baráti viszonyban lennénk. Még viccelődtünk is. Akkor is és utána is megpróbáltam megfejteni a „titkát”. Egyrészt fantasztikusan művelt, káprázatos memóriája van (mindegy volt neki, milyen nyelven beszélünk!), másrészt – s talán ez még jelentősebb – rendkívül érzékeny idegrendszere van. Pillanatok alatt átérzi mások érzelmeit,
197
gondolatait. Az embernek az az érzése, úgy átlát rajtam, mint a tiszta üvegen. Olyan, mint egy tökéletesen érzékeny rádió-vevőkészülék. Minden emberi „hullámhosszra” azonnal rá tudja hangolni magát. Mi mindent észrevesz és megfogalmaz! Ugyanakkor egyfajta jóság, megértés, megbocsátás árad a személyéből. Azt hiszem, remek pszichiáter is lehetne belőle. Őszintén be kell vallanom, hogy rajongok Menuhin művészetéért. Egyénisége távol áll minden magamutogatástól, minden üres, csillogó, öncélú virtuozitástól. Ő az, aki a zene megszólaltatásakor már nemcsak az esztétikai szerepet, de a humanitást is ki tudja fejezni. És teszi mindezt valami olyan őszinte, távolról sem pózolt alázattal, a muzsika legtisztább szolgálatával, amely – mint magatartás is – mindig követendő példa marad a számomra. Szilárd meggyőződésem, hogy föl lehet állítani egy aránypárt: minél nagyobb művész, minél nagyobb ember valaki, ezzel egyenes arányban annál szerényebb, közvetlenebb, őszintébb. Ez tökéletesen megállja a helyét Menuhin esetében. Egészen másfajta élményt jelentett GINA LOLLOBRIGIDA. Micsoda szenzáció volt!… Kígyóztak a sorok a mozik pénztárai előtt. Mindenki látni akarta, és – gondolom – látta is. Hát hogyne, érthető: két világsztár játszotta a főszerepeket. Addig nem is láttuk őket, csak a hírük ért el hozzánk, és most egyszerre és együtt! Azt hiszem, senki sem csalódott. A hölgyek szívét a kedvesen szemtelen, kamaszos Gérard Philipe dobogtatta meg, akiről azt mesélték, hogy egyszer elhagyta egy szállodában a pizsamáját, amelyet aztán az élelmes takarítónő darabokra vágva eladott. A különböző pizsamadarabkák nem azonos áron keltek el…! A férfiak pedig guvadt szemmel lesték Gina Lollobrigidát. Nem mondom, volt rajta mit lesni. Mindenki elismerte, hogy ilyen szép nő talán nincs is. Az egész valami kitaláció. A meglepő az volt, hogy ezt a véleményt még azok a férfiak is osztották, akik különben a bandzsa, kopasz, görbe lábú nőket részesítették előnyben. Mindenki csak a becenevén em-
198
legette, egyszerűen így: Gina vagy Lolló. Sőt még a pesti viccekbe is bekerült, ami – mindenki tudja – a népszerűség teteje. Egyszóval boldog megelégedéssel vettük tudomásul, hogy egy ilyen tökéletes szépség kortársai lehetünk. Ugyanakkor fogalommá is vált. Jól tudtuk, hogy ezt a nőt sohasem láthatjuk a pesti utcán, soha nem áll majd előttünk a közértben liptói túrót vásárolva, soha nem igazítja meg félrecsúszott harisnyáját a Dohány utca sarkán. Örülhetünk, ha láthattuk a mozivásznon. Egy borongós decemberi napon hívat a főnököm: – Beszélsz olaszul? – Valamicskét. Miért? – Te fogsz beszélgetni Lollobrigidával! Dőltem a röhögéstől. – A Lollobrigidával. No persze, csakis vele. Már régóta tudom, hogy eszi a fene egy kis velem való fecsegésért. – Értsd meg! Szilveszterkor vele kell beszélgetned. – Ja, szilveszter az más! Rendben van. A tréfát nagyon szeretem, de akkor én meg a Mastroianni szeretnék lenni. – Ide hallgass, te kuglóffejű! Nem leszel senki, az leszel, aki vagy. Nem alakítani fogják Lollobrigidát, hanem tényleg ő lesz itt, személyesen. Glukk. Nagyot nyeltem. – Mondd még egyszer! És mondta. No, képzelhetitek… Pár nappal később megérkezett Pestre. Mondanom sem kell, hogy teljes titokban, hadd legyen meglepetés a szilveszteri műsor. Így aztán csak két napilap és három képeslap hozta hírül a nagy szenzációt. Megkaptam a „diszpozíciómat”, legyek holnap délután háromkor a négyes stúdióban, bemutatják neki Vitrayt meg engem. Igyekeztem elfogulatlannak látszani. Ami a külsőmet illeti, hát istenkém… Termetem sem mondható párducosnak. Tudtam, hogy nem leszek versenytársa azoknak a szuperférfiaknak, akikkel együtt szerepelt, de elhatároztam, hogy én
199
leszek a markáns arcú, vonzó modorú műsorvezető. Mindenesetre megmostam a hajam… Így érkeztem meg a stúdióba. Nagy volt a felhajtás, csakis azok jöhettek be az épületnek ebbe a szárnyába, akik részt vettek a műsorban. Ott álltunk hát szépen sorban, az elnök, a helyettese, a párttitkár, az szbtitkár, a KISZ és végül Vitray meg én. Megérkezett impresszáriója társaságában. Első meglepetés a hangja volt. Azt pletykálták róla, hogy beszédhangja eléggé kellemetlen, filmjeit is más színésznő szinkronizálja. Hát ez nem igaz! Kellemesen búgó althangja van. Második meglepetés a termete volt. Egyáltalán nem alacsony, mint ahogy azt vártam. Igaz, nem is magas, de a közepesnél magasabb, úgy 170 centiméter lehet. Bevallom őszintén, a műsormegbeszélésre nem nagyon emlékszem. Csak néztem, néztem. Egyszerűen gyönyörű! A bőre, a szeme, a fogai, az alakja tökéletes. Bámultam híres darázsderekát. Nincs mese, ebben lennie kell egy gerincoszlopnak, aztán a zúzája, miegyebe. Hogyan fér el mindez ebben a karcsúságban? Pedig már nem fiatal, sőt szeme sarkában megjelentek az első szarkalábak. Hát bizony, 45 éves volt akkor. De így, a finom hervadás első jeleivel talán még szebb, mint a Királylány…-ban volt. Vitrintárgynak tűnt, de a kiállítási darabok merevsége nélkül. Végül megjött a szavam. Mint gáláns házigazda, megkérdeztem tőle, hogy mivel kínálhatom meg. Megköszönte a figyelmességemet – „mint a barna éjfél szeme pillantása” –, és úgy vélte, hogy talán egy kis whiskyt meginna. Hő, whiskyt! Most mit mondjak? A büfében nálunk csak paradicsom ivólé és kefir van! – Naturalmente signora – mondtam, mint akinek eltalálták a titkos vágyát. Ruganyos léptekkel távoztam, csak az ajtón kívül akadtak össze a lábaim. Rohanás a sarki csemegeüzletbe, szerencse, hogy van nálam annyi pénz! Visszaérve igyekeztem lihegésemet a fülemen keresztül kiengedni. – Ecco – mondtam, és kibontottam a palackot. – Ó, Istenem – mondta gyöngyöző kacagással –, én csak egy pohárkára gondoltam!
200
– Jó vicc! Én is! De a csemegében nem lehet kvaterkázni, és a számban sem hozhatom a féldecit. Néhány napon át együtt dolgoztunk, próbáltunk, forgattunk. Az első próbán bemutatta, hogy milyen toalettben óhajt föllépni. Kővé dermedtünk. Ott állt előttünk egy tetőtől talpig bebugyolált cigányasszony! Pénzkaláris a nyakán, rojtos kendő derekán, piros rózsa a haján, hogy rímségesen fejezzem ki magam. De tényleg így volt. – Ez a divat – mondta könnyedén. – De signora – könyörögtünk –, nekünk a világsztár kell, az álmokvágyak asszonya, a Pesten járó csoda, a körútra szállt angyal! – Oké – mondta. Térült-fordult, és megjelent abban az öltözékben, amelyet a kedves nézők is láthattak. Hát, hogy is mondjam… szóval én ott álltam mellette, jól láttam… illetve nem láttam… már úgy értem, hogy nem mindent láttam. Ördögi találmány volt. A ruha tökéletesen átlátszó volt, néhány apróbb területet kivéve. De hogy éppen ott miért nem volt átlátszó, azt képtelen voltam megfejteni. Ne is faggassanak. Elmondtam viszont neki, hogy láttam a villáját Rómában, a Via Appia Anticán, persze kívülről. – Tudja, az tényleg nagyon szép – mondta. Óriási park, fürdőmedence, minden. – Ó, de jó lehet forró nyári napokon megmártózni a hűvös vízben! – Szó se lehet mártózásról! Ugyanis nem tudok úszni. A medencét kénytelen voltam megépíttetni, hozzátartozik az életem díszleteihez. De ha legközelebb Rómában jár, szívesen látom egy teniszpartira! Rohantam ütőt venni, de a dolog csak nem jött össze, pedig szívesen szingliztem volna egyet vele! Eltelt tíz év, és plakátok tudatták Pesten, hogy René Kollo estjének egyik díszvendége Gina Lollobrigida lesz! Elmentem a sajtófogadásra, hónom alatt egyik közös fényképünkkel. Bevonult a terembe. Hááát… a híres derék már egy kicsit darázsosabb lett! Ott állt a kozmetikai ipar csodája. Több réteg vakolat volt rajta, akárcsak egy becsülettel megépített családi házon: habarcs, színező réteg, vízzáró réteg. Mutatom neki a fényképet:
201
– Nézze signora, életem egyik legszebb emléke! Szinte hihetetlen, hogy már tíz éve készült! Ezzel a tíz évvel nagyon eltoltam a kalapácsnyelet. Dühe lassan izzani kezdett. – Valóban érdekes kép. Hol készült? Bécsben? – Jaj, dehogy! Itt Pesten. Ön akkor a Magyar Televízió szilveszteri műsorának sztárja volt! Ez itt én vagyok, ez pedig Ön. Nem emlékszik? Pillantása nyolc napon túl gyógyult. – Nem emlékszem! No, itt egyen meg a fene, ahol vagy! Így aztán biztatóan induló barátságunk nem szökkent szárba… Ami további sorsomat illeti, egykori muzsikus kollégáimmal való kapcsolataimat nem adtam föl, bár találkozásaink nagyon megritkultak. Új barátokat szereztem viszont a tévé berkeiben. Köztük a legelső Kudlik Juli. Ő nemcsak kollégám, de valóban őszinte barátom is, férjével együtt. Julival egy Röpülj, páva! műsor kapcsán ismerkedtünk össze, s valahogy „beváltunk”. Elannyira, hogy a berlini és havannai VIT kulturális eseményeit is együtt konferáltuk. Sőt Julinak egy életre lekötelezettje is vagyok, nemegyszer vigyázta, óvta nagybeteg Édesanyámat is, ha engem elszólított valahová a kötelesség. Személyiségében azt szeretem, hogy tud komoly és decens lenni, ha a körülmények úgy kívánják, de ha az ember csak csippent neki a szemével – már bocsánat, nem bántó szándékkal, hanem szeretettel mondom –, olyan, mint egy fokszikutya. Rögtön csóválni kezdi a farkát, azonnal benne van minden mókában, őrültségben. Befejezésül már csak néhány szót endrikei házikómról. Badóka említett óriási segítségével lassan-lassan felépült 1974-re, de Édesapám már nem élvezhette, az év júliusában pillanatok alatt elvitte egy infarktus. Jellemző Apám akasztófahumorára, hogy amikor egy hajnali órán rosszul lett, a sietve érkező orvosnak csak ennyit mondott: – Főorvos úr, ettől a kínzó hörgéstől szabadítson már meg! – Legyen nyugodt, tanár úr, rögtön beadok egy injekciót a fenekébe.
202
– Ön félreértett! Nem ott hörgők! A mentőautóban levette magáról az oxigénmaszkot, és így szólt hozzám: – Minek ez a felhajtás? Adj egy cigit! Akkor láttam utoljára. Hárman maradtunk hát. Édesanyámmal, Badókával azonnal kimentünk a majdnem kész endrikei házba, hogy ne kelljen otthon kerülgetnünk Apám elárvult, kedvenc tárgyait. 1979-ben egy orvosi műhiba megpecsételte Badóka sorsát is. Az immár kettesben töltött karácsonyok egyre könnyesebbé lettek. Ráadásul házikónk, mintha megérezte volna Badóka hiányát, igen gyorsan kezdett leromlani. Az ujjnyi repedéseken, nyílásokon át befújt a szél, beesett az eső. Lakhatatlanná lett. Iszonyú spórolások, erőfeszítések árán, egy kiváló építész barátom segítségével – aki ráadásul a Magyar Állami Operaház ünnepelt tenoristája is! – megváltoztatott formában újjáépítettük. A tervek az én intencióim alapján készültek, így már tényleg elmondhatom, hogy ez valóban az én házam. Nagy házavatót rendeztünk. Ezt a házat Édesanyám – velem együtt – jobban szerette, mint az előzőt, így felhőtlen volt a boldogság. Beköszöntött az 1988-as esztendő… S itt leteszem botladozó krónikási tollamat. Az akkor következő nyolc hónap eseményeit nem mondom el. Az az időszak a kétségbeesés, a lázadás, a megalázkodás, a tehetetlen düh periódusa volt Pami történetében. Egy áprilisi, kétségbeejtő rosszullét, egy rövid kórházi ápolás után megtudtam, hogy Édesanyám gyógyíthatatlan beteg! Őrjöngve veszekedtem orvosokkal, rohangáltam fűhöz-fához. Hiába. Egy nagyon rosszindulatú agydaganatról volt szó. Nem akartam elhinni, minden idegszálam tiltakozott. MIÉRT NEM LETTEM AGYSEBÉSZ, AHOGY GYEREKKOROMBAN TERVEZTEM? Hiába magyarázták, hogy az élet minősége fontosabb magánál az életnél is. Nem akarok beszélni a mérhetetlen szenvedésekről, a kínokról, amelyeket végtelen türelemmel és emberi méltósággal viselt. Sokszor ültem az
203
ágya mellett – Ő öntudatlan állapotban –, s néztem, néztem. Mint egy állatkölyök, szívtam magamba a haja illatát… Az az évi Ki mit tud? műsorszámai között állandóan csepegtetni kellett a szemembe, ne lássák, hogy vörösek a sírástól. Augusztus 20-án, Édesanyám nyolcvanadik születésnapján hatalmas csokrot szedtem az endrikei kertben. Betelefonáltam a kórházba, jöhetek-e, nem zavarom-e véletlenül az orvosi vizitet – Halló, itt Antal Imre beszél. – Fogadja őszinte részvétemet! Elsötétült előttem a világ… Egyeden, drága Édesanyám! Lásd, eddig tartott a mesélő kedvem. Tudom jól, nagyon hézagos Pami krónikája, hiszen nem beszéltem rokonokról, barátokról, szomszédokról, de nem lehet egy életet részleteiben elmesélni. Nem adtam ki a Te beceneveidet sem, pedig tudod, milyen mulatságosak. Aránytalan is ez a dolgozat, a stílusa is összevissza, viszont mentségemre szolgáljon, ilyet még soha nem csináltam. De megfogadtam Neked, hogy megírom, hát itt van. Ennyi tellett tőlem. Most, amikor leteszem a tollat, el kell mondanom, hogy ma éppen augusztus 20-a van, a Te születésnapod. Emlékszel, hogy minden Hozzád írt levelet, képeslapot így írtam alá: „Millió puszi, Pami”. Ezt később mókásan lerövidítettük. Mivel két éve magaddal vitted Pamit is, még egyetlenegyszer, utoljára az életemben leírom ide: Mill pusz, Pam Endrike, 1990. augusztus 20.
204
Tisztelt Olvasó! Bevallom, nem tudom, hogy került a csizma az asztalra. De ha már a könyv kiadója kérte, meséljem el a második kiadás történetét, legyen meg az ő akarata. Úgy kezdődött, hogy Antal Imrét én már nagyon régről ismertem. Aztán egyszer egy újság részére interjút kellett készítenem vele. Kíváncsi voltam rá „élőben” is, mert azt hittem, közvetlen modora, kedvessége, szerénysége, nagyszerű humora csak egy szerep a sok közül, fellépés után visszavedlik Antal úrrá, mogorva lesz és kötekedő, nagyképű, ideges, lekezelő, ahogy azt már az ilyen „nagy emberektől” nem egy esetben megtapasztalhattuk. – „Ön tudja, kit hívott. Én vagy itthon vagyok, vagy nem. Vagy beleszólok, vagy nem. Kérem, mondja meg, milyen ügyben, milyen számról hívott, és én egészen biztosan visszahívom” – hallatszik az üzenetrögzítőből. Másnap viszont az ő hangja szólalt meg készülékemben: – Jó napot kívánok, Antal Imre vagyok. Ön keresett engem. – Jó napot kívánok – XY vagyok. – Nem baj. Mással is megtörténhetett volna. Parancsoljon. – Szeretnék egy interjút készíteni a lapomnak. – És rám gondolt? Jaj, de kedves. Mikor érne rá? – Holnap délután. – Jó! Állok rendelkezésére. Másnap, amikor találkoztunk, másfél órát beszélgettünk, és ugyanilyen zavarbaejtő, végtelen udvariasság, kedvesség, koncentrált figyelem meg az az örökösen lesben álló, mindenre és mindenkor lecsapni kész antalimrés humor jellemezte. Úgy mesélte a jobbnál jobb sztorikat, hogy az volt az érzésem, ősidők óta ismerjük egymást. Vagy mintha egy többmilliós nézettségű tévécsatorna riportere lennék.
205
És valahogy szóba került a Pami. Hallottam, hogy volt egy sikerkönyve, amit egy hét alatt elkapkodtak, kérdeztem, miért nem adja ki újra. Minden köntörfalazás nélkül mesélte, mily rútul szedték rá, többéves munkájáért nem hogy pénzt, de tiszteletpéldányt sem kapott. – Tudja, örök életemben ilyen balek voltam – tette hozzá. – Nem baj, művész úr – vigasztaltam –, eddig én is be voltam oltva üzlet ellen, de addig nem nyugszom, míg a Pami újra ki nem lesz adva. Hát valahogy így. Persze nem sok szerepem van abban, hogy Önök most újra a kezükben tarthatják a könyvet, de annak a kevésnek nagyon örülök. És hálás vagyok a sok-sok segítségért Antal Imrén kívül Kudlik Júliának, Vitray Tamásnak, Pécsi Ildikónak, az örökifjú Peterdi Palikának csakúgy, mint Aradszky Lacinak. Remélem, Önök is úgy ítélik meg, hogy ezt a csodálatos könyvet kár lett volna feledni hagyni. Tisztelettel, köszönettel és szeretettel: Bodonyi László
206
EMLEKTÖREDÉKEK A könyvet 1990-ben fejeztem be. Az azóta eltelt tíz évben, ha úgy vesszük, nem történt velem semmi különös, élem az átlag nyugdíjasok hétköznapi, unalmas, gondűző, vagyis kenyérkereső életét. Másrészről viszont sokat utaztam, gyönyörű dolgokat láttam, és ezt manapság sajnos hatvan feletti honi sorstársaim kevesen mondhatják el magukról. Én már szinte mindent elmeséltem magamról különböző műsorokban, találkozókon, ám főként azok kedvéért, akik ezeket nem látták, hallották, pár oldalon leírom, milyen élményekben volt részem, melyek azok az emlékek, amelyekre szeretettel emlékszem vissza közeli s kissé távolabbi múltamból.
Kalandozásaim Nagyon sokat utaztam – ez nekem tulajdonképpen mániám – eljutottam Kínába, Japánba, Brazíliába, az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába és még ezeken túl is tömérdek helyre, melyikről meséljek? Például Kína. Te Úristen, hogyan is kerültem én Kínába? Ja, megvan. Egy filmet forgattunk ott, valami agyféltekékről, tudósok kutatták, hogy milyen eltérés van a keleti és nyugati népek agyműködése között. Állítólag a távol-keletiek úgynevezett jobbféltekések, de én ehhez nem értek, tény az, hogy másképpen működik az agyuk, mint a miénk, és ez nagyon érdekes. Én eddig csak arról hallottam, hogy a cápák „központja” van teljesen másként berendezve, mert vagy az egyik fele alszik, vagy a másik, de az egyik mindig ébren van, viszont ebből számomra csak annyi derül ki, hogy én sem cápa, sem kínai nem vagyok. Annyira nem, hogy nekem Kína volt szinte az egyetlen hely – Japánt leszámítva –, amit talán úgy tudnék jellemezni, hogy nagyon nem Európa!
207
Más világ, mentalitás, gondolkodásmód, őrjítő. Lehet, hogy nekem nem fogják elhinni, de akkor föltétlen menjenek el, és nézzék meg. Viszont készüljenek fel bizonyos furcsaságokra. Például nem lehet elolvasni mondjuk egyetlen vendéglői étlapot sem! Tele van kriksz-krakszokkal, és ha az ember éhes, akkor találomra rá kell böknie valamelyikre, és ez még nem elég, a feltálalt fogáshoz illik jó képet vágnia, sőt – mivel kiugrik a szeme az éhségtől – meg is kell kóstolnia. Nem mondom, kivételesen szerencsés esetekben ehetőre bök az ember, de nem ez a jellemző. Nem akarom untatni Önöket, mi mindent – és milyen nevek örve alatt – kóstoltattak velem végig, viszont a pekingi kacsát mindenkinek ajánlom, az valami csodálatos. Fiatal kis zöldhagymákkal szervírozzák, és ropogós barnapirosra van sütve, nagyon jó. De be kell valljam, már a főtt esőgiliszta nem ízlett igazán, talán nem a legjobb helyen ettem. Aztán volt olyan is, amikor csodás illatú, nagyon gusztusos étellel kínáltak, kérdeztem, mi ez. Mondták, nem kérdezni, enni! Beleharaptam, olyasvalami íze volt, mint itthon a borjúpörköltnek, mondtam, kérek még, de mi ez? Mondták, itt egy újabb adag, de nem kérdezni, enni. Ettem, mert nagyon ízlett. Amikor aztán kiderült, hogy sáskákból falatoztam, nem mondom, kicsit ciripelni kezdtek a hasamban, de végül is finom volt. Na, nem mintha Japán különb lenne, sőt! Nem tudom, mi van kiírva, nem tudom, ahová be akarok menni, az nőgyógyászat vagy vizelde, egyszerűen nem lehet tudni. Később aztán persze kiderül, de ahhoz előbb be kell menni. Biztosan az is elképzelhetetlen a Kedves Olvasónak, de Japánban például nincsen utcanév. És nincs házszám! Hogy akkor miként lehet eltalálni valahová? Tessenek elképzelni, hogy Budapesten például szeretnének eljutni az Árpád út valahányba. Akkor egészen egyszerűen csak be kell ülni egy taxiba, és azt kell mondani, hogy Újpestre akarok menni. És amikor odaértünk, akkor szólni kell, hogy kérem szépen, lesz ott egy nagy áruház, ott forduljon be jobbra, balra a második utcasarkon lesz még egy valami, és így előbb-utóbb az ember megtalálja, amit keres. De ugyanilyen szenzációs élményeket nyújtott Mexikó a maga csodálatos, lépcsőzetes piramisaival, melyek tetejére bizony embert próbálóan
208
nehéz felmászni a keskeny, magas lépcsők miatt. És mégis fel kell caplatni – bár nem vagyok egy Hillary –, de ha már ott vagyok, akkor muszáj, mert ő is ott van. És azért van ott, hogy az ember fölmenjen rá, gondolom én és még nagyon sokan a világon. De ott terem ez a pompás agavé is – tele éltető folyadékkal –, és ha az emberek letörik a levelének a hegyét, rögtön ott a tű és cérna, amellyel varrni lehet, túl azon, hogy rostjait szövésre használhatják, meg papiruszt készítenek belőle.
Szeretet, népszerűség Jártam még Norvégiában, Svéd-, és Finnországban, megannyi óriási élmény, felsorolni is sok lenne. Mindenféle furcsaság megtörténhet egyegy ilyen úton, de olyasmi soha, mint itthon, bármelyik kisvárosban. Nem merek bemenni egy vendéglőbe, abban a pillanatban a vállamra vernek, barátkoznak, bratyiznak velem, odajönnek, leülnek. Nem kérdik, hogy zavarnak-e vagy nem, többször meglehetősen modortalanul, egyszerűen beleavatkoznak az életembe. Tudom, bizonyos fokig ez a szeretet jele, de ezt én már nem szeretem. Egyszer Ny-ben odatelepedett mellém két, kissé kapatos legény. – Te vagy az Antal Imre? – Én. – Bort iszol? Mondom, nem, autóval vagyok. – Sört iszol? – Azt sem. – Pálinkát? Mondom, neeeeem, azt sem! – Az anyád istenit, azért, mert te egy pesti strici vagy, nem állsz velünk szóba? Szó szoros értelemben a főpincér mentett ki a kezük közül. Egyszóval a szeretetnek ilyen magas hőfokú megnyilvánulása nekem már kissé terhes. De sok olyan emberrel is találkoztam fellépéseim alkalmával, akikkel tényleg jólesett volna egy kicsit elbeszélgetni, akikből áradt felém a jóleső szeretet, akik végtelenül szimpatikusak voltak, ám az örökös rohanás miatt nem volt mód és lehetőség egy kis nyugodt eszmecserére. Nekik kárpótlásul elárulok magamról egy-két dolgot, vegyék úgy, hogy beszélgetünk. Megkérdezték, én meg most válaszolok.
209
A konyhaművész Egyedül élek. Nem szoktam rajta gondolkodni, hogy jó vagy rossz dolog ez, elfogadom, így alakult. Valamikor, csodás Édesanyám jóvoltából egész jól megtanultam főzni, manapság azonban már nem nagyon szoktam. Képzeljék el: paprikás krumplit akarok ebédelni. Igen ám, de másnap én már nem szeretem, tehát csak egy adagról lehet szó. Lemegyek a zöldségeshez, veszek négy szem burgonyát, fél fej vöröshagymát, hazafelé beugrom a henteshez, „bevásárolok” hét és fél deka főzőkolbászt („Lehet kilenc?” „Nem!"), felcaplatok a negyedik emeletre, észreveszem, hogy elfogyott a zsír. Most menjek vissza valahová két dekáért? Egyszóval inkább nem főzök, nem koszolom össze a fél konyhát, elsétálok kedvenc kiskocsmámba, és fillérekért, pillanatok alatt megkapom, amire gusztusom támad. És amennyiben nem felejtem otthon a pénztárcámat, még csak mosogatnom sem kell.
Kapcsolatom a sporttal A sportoknak nagyon nagy csodálója vagyok. A teniszt nézem (!) a legszívesebben, a többi en bloc úgy nem érdekel, ahogy van, viszont igazi szenvedélyes szerelem fűz minden sportok királynőjéhez, a kártyához. Az egy csodálatos dolog. Már maga az esetlegesség is, hogy sok minden a leosztástól függ, ez engem teljesen elvarázsol. De minden játéknak külön megvan a maga egyéni bája is. Például a póker. Nem mindegy, mit néz az ember. Nem tudom, a Kedves Olvasók ismerik-e ezt a nemes játékot, ha nem, egy pillanat alatt megtanítom Önöket. Első és legfontosabb szabály: soha ne a saját lapját nézze, hanem az ellenfele arcát. És amennyiben az egy hülye, azonnal meglátszik rajta, hogy körülbelül milyen rossz lapot kapott, és így ön nyert. Ilyen egyszerű. Ezen kívül a pókerhez már csak
210
pénz kell. Ha elég pénze van, akkor szinte biztos, hogy nyerhet. Valaki bemondja, hogy a bank ennyi és ennyi. Ön meg erre rátesz. Meg rátesz, meg rátesz, le ne álljon, az istenért, mert azonnal veszít. Ilyen egyszerű játék a póker.
A szerelő Na, ehhez csak annyit, hogy egyes rosszindulatú híresztelések szerint én egy csavarhúzót nem tudok megkülönböztetni egy légkalapácstól. Ez kérem, rágalom. Igenis meg tudnám, de nem akarom. Hidegen hagy mindkettő. Ez persze nem azt akarja jelenteni, hogy egy csavart ne tudnék betekerni valamelyik falba, vagy hová kell az ilyeneket. De igenis, azt hiszem, be tudok. Tényleg – hiszik, nem hiszik –, néha rámtör ez a barkácsszenvedély. Van úgy például, hogy ráveszem magam arra, hogy önállóan beverjek egy szöget a falba. Jó, egy példányt véve alapul, eltart vagy másfél órát, mire összeverem minden ujjam, lekapirgálok két-három négyzetméter vakolatot a falról és kihívok egy szerelőt, de a végén a saját két kezemmel akasztom fel a képet, szinte minden egyes esetben. Tehát nem vagyok én annyira ügyetlen, mint ahogy egyes jóakaróim híresztelik.
A dohány Mindkét megjelenési formájában nagyon kedvelem, egyrészt mint készpénzt, másrészt szenvedélyes dohányos vagyok. Érdekes, annak idején a szüleim már igen fiatal koromban megengedték volna, hogy dohányozzak. Ők is igen erős nikotinélvezők voltak, ennek ellenére azt mondták: – Nézd, kisfiam, ha olyan hülye vagy, hogy rá akarsz gyújtani, akkor tedd.
211
Ezért furcsa, hogy egészen középiskolás diák koromig nem gyújtottam rá. A gimnáziumban azonban roppantul imponált, hogy a felsősök fesztelenül füstölögtek, így elhatároztam, törik, szakad, én is rá fogok szokni. Hogy mit szenvedtem, amikor a legelső cigarettát a számba dugtam! Először nem is szívtam le a füstöt, csak úgy – ahogy mondani szokták – pampogtam vele. Amikor először leszívtam egy icipici füstöcskét, szédültem, hányingerem volt, rettenetes köhögési rohamok kaptak el, de ennek ellenére óriási akaraterővel rászoktam. Azóta is tart ez a szerelem. Egyszer azonban elhatároztam, hogy abbahagyom. Szörnyű volt. Kapartam a falat, szenvedtem, sétálnom kellett a ligetben, de tíz napig nem gyújtottam rá. Akkoriban forgattuk a Bors című lélektani drámát. Ebben volt egy jelenet, amiben nekem – szerepem szerint – „konspiratíve” rá kellett gyújtanom, így adtam jelet az elvtársaknak. Könyörögtem a rendezőnek, a forgatókönyvírónak, hogy írjuk át, hadd adjak jelt egy zseblámpával, zsebkendővel vagy bármi mással. De hajthatatlanok voltak. Tíznapos absztinenciámmal újra rá kellett gyújtanom, és természetesen mint az őrült, úgy estem vissza. Egy alkalommal még orvoshoz is elmentem, hátha segít valahogyan leszoknom. Szegény S. professzor fogadott hatalmas, pazarul berendezett magánrendelőjében. Még mielőtt előadtam volna neki jövetelem okát, szigorúan végigmért, és rámreccsent: – Ön ugye dohányzik? Végigfutott rajtam a gondolat, hogy letagadjam, de az orvosnak nem szabad hazudni. Ezért pirulva bevallottam: – Igen, professzor úr, dohányzom. Mire ő az íróasztalfiókból elővett egy hamutartót, cigarettát, öngyújtót, és elém tolva így szólt: – Hál’ istennek! Akkor gyújtsunk rá.
212
Játék; az Élet Nem vagyok színész. A Nemzeti nem is keresett meg, hogy Bánkot játszszak. Se Petúrt, se Retúrt, de mégis mindenféle furcsa figurát alakíthattam. Történt egy alkalommal, Menelaos királyt játszottam Offenbach Szép Heléna c. nagyoperettjében, amivel Luxemburgba is eljutottunk vendégjátékra. A magyar színészek szörnyű kínok árán németül tanulták meg a szerepet, hisz Luxemburg kétnyelvű – német és francia – állam. Nekem meg jött egy ötletem, én bizony titokban megtanulom két nyelven a teljes szöveget, így is történt. De a premieren belém bújt a kisördög, és – nem csak kollégáim, hanem a közönség teljes döbbenetére is – így szólaltam meg: – Meine Damen und Herren, je voudrais, vous dire… és így tovább. Tomboló siker volt. És egy aranyos emlék az úgynevezett darabtemetésekről. Ilyenkor – utolsó előadáson – minden színész azon töri magát, hogy a másik kollégát lehetőleg minél jobban kiborítsa, természetesen úgy, hogy az ne menjen a darab színvonalának rovására. Egy alkalommal elhangzott a végszavam: – Önt Kovács úr várja az első emeleten, az ötös szobában. És nekem erre a forgatókönyv szerint azt kellett válaszolnom: – Köszönöm, rögtön megyek. És ezzel – ahogy mondani szokták – jobbra el. Ám én ezen az esten megmakacsoltam magam, továbbra is ottmaradtam a színen, majd egy kis hatásszünet után így szóltam: – Jó, de most nem érek rá, szóljon neki, hogy itt várom. Mire a ledermedt kolléga: – De hát önnek kell felmennie hozzá! Erre én: – Tudom, de nem megyek. Hívja le. Azért nagy botrány nem volt belőle.
213
Végletek Gyönyörű szép sorsomnak köszönhetően láthattam sok-sok csodát. Nem is tudnám valamennyit elmesélni, de azért két megrázó élményemet még megosztom Önökkel. Indiában éltem át életem egyik legelképesztőbb esetét -amit azóta is képtelen vagyok megmagyarázni. Delhiben, a Vörös Erőd melletti réten sétáltunk, és arra figyeltünk fel, hogy egy fakírszerű valaki a szent tehenek szent ürülékei közé leterít egy lepedőt, bebújik alá, egy lukon kidugja a fejét, és egyszer csak minden különösebb hókuszpókusz nélkül a lepedő elkezdett emelkedni. Vele! Minden gépezet, színházi vagy egyéb kellék nélkül, ott lebegett a szemünk előtt. Egy idő után visszaereszkedett a földre, kibújt a takarója alól, megfogta a csücskét, megrázta, és elment. Nem kért pénzt, nem szólt egy szót sem. Hallottam már ilyesmiről, azt is tudtam, hogy általában hipnotizálni szokták a nézőket, csakhogy velem ott volt a kamerám, és az egész jelenetet rögzítettem, a mai napig megvan, látom a csodát, és mégis teljesen hihetetlen. A másik eset, amikor szintúgy nem akartam hinni a szememnek, itthon történt meg velem. Egyszer kinyitom az egyik országos lapot, rápillantok a nagybetűs címre: „Nyugdíjazták Vitrayt és Antalt”. Felhívtam a tévé elnöki titkárságát, hogy ezt meg ezt olvastam, igaz ez? Mire ők: – Bizony, bizony. Hála Istennek, nem kevés a nyugdíjam, vannak itt-ott műsoraim, a közönség szeret, hív, én megyek, mert így érzem jól magam, így érzem, hogy élek. És hogy meddig még? Hát, amíg élek… 2000. január Antal Imre
214
„Megvette” Lollobrigidát Volt egyszer egy szilveszter… Rendkívüli adottságú embernek tartom őt. Mint zongoraművészt nem tudtam sajnos csodálni, de mondják, hogy virtuozitásban verhetetlen volt, amíg egészsége megengedte. Én mindenekfelett színészi képességeit becsülöm nagyon nagyra. Azért olyan csodálatos, mert nem „játszik”, hanem teljesen természetesen magától értetődő, ahogyan valamilyen szerepet megformál. Számos esetben dolgoztunk együtt, így például volt egy nagyszabású játék, amit hármasban vezettünk – Szilágyi János volt a harmadik – és még a sok kis alkalmi apróságon kívül az a bizonyos lollobrigidás szilveszter, ami igazán emlékezetes számomra és jellemző Antal Imre mentalitására is. Akkor például igen nehezen indult a kapcsolat a „nagy dámával”. Lévén, hogy ő kissé pikírt volt, gondolom, az ijedtségtől. Érthetően: megérkezett egy számára ismeretlen országba, eléggé vad körülmények közé, ráadásul itt tudta meg, nincsen olyan forgatókönyv, amiből kiderülhetne, mikor mit kell mondania, tennie. Mi arra számítottunk, hogy eljön egy profi sztár, és megmondja, mit csináljunk, ő meg arra, hogy közöljük vele, mit akarunk tőle. Elég sok kellemetlenség után eljutottunk oda, hogy még mindig meglehetősen feszült viszonyban nagyjából már azért mindenki tudta, mikor mi lesz a feladata. A négyes stúdió még új volt, de ekkor egy olyan általános rövidzárlat ütött be, hogy az utolsó gyertyafényig minden világítótest megszűnt működni. Nem volt hová mennünk, hármasban ültünk a sötétben a díszletfal mögött. Az idegesség, feszültség újra nőni kezdett, hisz az élő adás sikere forgott kockán. És akkor Antal Imre – aki egyébként állandóan ezt csinálja, minden társaságot azonnal elragad a humorával – elkezdett a világsztárnak vicceket mesélni. Ami – hiába tud jól olaszul is – természetesen nem lehet azonos értékű azzal, mint amikor magyarul teszi ugyanezt. Ennek ellenére pillanatok alatt megvette ezt a nőt, aki először csak mosolygott, nemsokára hahotázott, végül annyira
215
feloldódott, hogy a tévében látható jelenetben már – teljesen önfeledten játszva, improvizálni kezdett, s mindkét karját kinyújtva, minket is „behúzott” abba a befejező táncba, ami végképp nem volt benne az eredeti elképzelésben. Vitray Tamás
Az ínyenc Valami hakni volt, és abban maradtunk, hogy ebéd után megyünk tovább egyik városból a másikba. Nekem ez meglehetősen bizonytalan időpontot jelentett, mert sosem szoktam ebédelni. Imre viszont… na, alig ültünk be a kocsiba, rögtön rákezdte: Gyerekek, valami isteni volt! Előételnek spárgafejek holland mártásban, utána kakastaréjkák vörösborban, majd rákszarvacskák íróstésztában sütve… És így tovább, jó 310 kilométeren át. Ámulva és egyre növekvő tisztelettel hallgattam. Az én kedvenc ételem speciel a tojásos nokedli. Peterdi Pál
216
Örök gyerek Nagyon sok közös jelenetünk volt a „Szeszélyes Évszakokban”, többek között a Néma Levente- és az Othello-paródia. Nekem főleg ez utóbbiban volt sok bajom vele. Ugyanis amikor eljutottunk a fojtogatáshoz, és ő a nyakamat szorongatva, őrjöngve rám kérdezett: – Imádkoztál az éjjel, Desdemona? – abban a pillanatban elkezdte a szemeit ellentétes irányban körbe-karikába forgatni, ez neki valami különleges képessége. Én pedig azonnal sírógörcsöt kaptam a röhögéstől, és nem bírtam folytatni. Mire ő egy angyalka ártatlan arcával nézett a rendezőre, jelezvén, hogy neki ehhez az egészhez semmi köze. A tizedik kísérlet után kénytelen voltam bepanaszolni, így a végén az a jelenet, amiben megöl engem, úgy lett – egészen közeli képpel – felvéve, hogy ő maga ott sem volt. Nagyszerű érzés egy produkcióban lenni vele, ő egy szórakoztató, mindamellett végtelenül precíz, felkészült ember, mindent tud, egyszóval nagyon jó munkatárs. A mai napig rettenetesen szeretem, csodálatos, ahogy az örök gyerek mellett megfér benne az abszolút megbízható profi. Pécsi Ildikó
217
Imrus A Magyar Televízióban a ’60-as évek végén Lengyelfi Miklós – szerkesztő ötlete alapján születtek a népdal- és népzene-vetélkedők. Nyílik a rózsa, Fölszállott a páva, Repülj, páva címmel láthatták. Bízom benne, hogy sokuknak kedves emléke. Ekkor és itt jött Antal Imre mint partner. Tőle tudom, hogy Miklós úgy gondolta: nem ártana, hogy mellette állna egy hölgy, némiképp javítva a nézők vizuális élményét. Tehát amolyan „élő dekorációnak” állítottak oda, de bizony hamar kiderült, hogy nagyon „egy húron pendülünk"! Egész fejezetet írhatnék Róla! Ám sem az Önök, sem Imrus türelmével nem szeretnék visszaélni, így röviden csak annyit, hogy mellette aztán nem lehet unatkozni! Mindig, állandóan és folytonosan észnél és résen kell lenni. Belőle nem lehet felkészülni! Ha szólok, ha néma maradok, ha sírok, ha nevetek, ő a nyerő. Neki a semmiről is mindig minden eszébe jut, és ezt természetesen humoros formában adja mindenki tudtára. Az agya – több nyelven – gyorsabban jár a fénysebességnél, s ha képes lennék – de nem vagyok – hangsebességgel követni őt, akkor is csak állócsillag lennék hozzá képest. Egy biztos: öröm és megtiszteltetés, ha mellette és vele dolgozhatok. Jó ideje sajnos nincs közös munkánk, de nekem Ő ma is olyan, mintha a bátyám lenne. Kudlik Júlia
218
