A N D R E A C R E M E R Egy -novella

ANDREA CREMER

Egy

-novella

Az első kiadás a Philomel Books, a Penguin Young Readers Group tagjának gondozásában jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, 2010-ben. © 2010 Andrea Cremer All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Andrea Cremer: Shadow days – A Nightshade novell Fordította: Barta Tamás Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2011. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia Nyomdai előkészítés: Lisztovszki László Nyomdai kivitelezés: Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ennek az előzménynek a megírása különleges tapasztalat volt számomra, talán a váltófutáshoz hasonlítható – a siker az egész csapat együttes gyorsaságán, pontosságán és képességein múlt. Szerencsére rendkívül tehetséges kiadókkal, szerkesztőkkel és marketingesekkel dolgozhatok együtt. Nem lehetek eléggé hálás a szerkesztőmnek, Jill Santopolónak, hogy hitt ebben a hirtelen támadt tervben, és a célszalagig biztatott. A Penguin marketinges csapata igazán kitett magáért: Lisa DeGroff, Shanta Newlin, Emily Romero, Erin Dempsey, Courtney Wood és Anna Jarzab rengeteg energiával és ötlettel járultak hozzá a munkához, és ennek köszönhetően ragyogott fel a siker. Szeretném megköszönni a Campfire elképesztő csapatának, hogy életre keltették a Rowanbirtokot, különösen Dan Rodrigueznek, Brian Cainnek, Bret Kane-nek és Charissa Kane-nek, hogy elkalauzoltak a világukban. Will Browning rengeteg konfettit és csillagszórót érdemel, lévén az a mesésen tehetséges és szeretni való ember, aki. Nincs nap, amikor ne lennék hálás az InkWell csodálatos csapatának: Richard Pine, Charlie Olsen és Lyndsey Blessing minden új vállalkozásom fő segítői. Végül köszönetet mondok minden csodálatos, ügyes és kreatív olvasómnak, aki végigkísérte Shayt, miközben felfedezte a Rowan-birtokot – ők teszik az írást hálás tevékenységgé. Köszönöm nektek, hogy segítettétek, hogy Shay kilépjen a való világba; a barátainkból merítünk bátorságot, és az ő segítségükkel oldjuk meg az élet rejtélyeit. Ezt a novellát Nektek ajánlom.

3

ELSŐ fejezet

E AZ „OTTHON” SZÓ SZÁMOMRA nem sokat jelent. Talán Portland volt az a hely, amit annak nevezhetnék. Egy telefonhívásból tudtam meg, hogy innét is tovább kell állnom, ahogy egy idő után mindenhonnan. – Jó reggelt, Seamus fiú – üdvözölt Bosque bácsikám recsegő hangja a telefonban. A hónap elején töltöttem be a tizennyolcat, ezért nem repestem az örömtől, hogy még mindig fiúnak nevez. De Bosque-ról volt, szó, aki nem tekintett igazi férfinak senkit, aki nem birtokolt legalább ötmillió dolláros részvénycsomagot. Megfordultam az ágyban, és az órára pillantottam: 7:00. Szombat. Bosque a munkamániások fajtájából való volt, akiknek egyetlen céljuk, hogy minél többet termeljenek. – Szia, Bosque bácsikám – krákogva próbáltam úrrá lenni fátyolos hangomon. – Jó hírem van – mondta. – Hazaviszlek. Megdörzsöltem a szemem. – Tessék? – Haza, kedves unokaöcsém. Végre hazamegyünk. – Mégis miről beszélsz? – közben kimásztam az ágyból, és egy

6

ruháskosárhoz botorkáltam. Az egyik kezemmel kihalásztam egy farmert, míg a másikkal tartottam a telefont. – Írországba akarsz utazni? Ez volt az egyetlen lehetőség, ami eszembe jutott. Írország pont annyira volt az otthonom, mint akármelyik másik hely a Földön, de ott születtem. – Nem, nem – Bosque nevetése kelletlen volt, mintha azt kértem volna tőle, hogy vigyen el a Mikuláshoz az Északi-sarkra. – A családi birtokra utazunk. A telefon kiesett a kezemből. Hangtalanul káromkodni kezdtem. – Shay? – a bácsikám hangja ércesnek hallatszott a földön heverő telefonból. Felvettem. – Bocs, itt vagyok… Nem is tudtam, hogy van családi birtokunk. – Ekkor hallottam róla életemben először. – Természetesen van – a hangsúlya jelezte, hogy a családi birtok meglétét olyan természetesnek vette, mint egy családi fényképalbumét. – Hol van? – most, hogy kezdtem felébredni, elfogott a már jól ismert kellemetlen érzés, mintha kövekkel tömték volna meg a hasamat. Megint költözünk. Egy újabb költözködésről beszél. – Coloradóban. Behunytam a szemem. – Mikor? – Nem is kérdezed meg, hogy Coloradón belül hol van a birtok? – kérdezte Bosque. – Szerintem örülni fogsz neki. – Hol van? – érdeklődtem, próbálva udvarias hangot kipréselni magamból. – Vailben – hallottam az elégedettséget Bosque hangjában. – Gondolj a rengeteg sziklára, amit ott megmászhatsz. Ott vannak

7

azok a nagyobbacska kövek, valami Sziklás-hegység. – Nevetni kezdett a saját viccén. Amikor pár évvel ezelőtt Bosque megtudta, hogy a sziklamászás a kedvenc hobbim, nevetve végigmért, és megkérdezte, hogy a következő vajon az oroszlánszelídítés lesz-e. A legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta semmiféle szabadtéri tevékenység iránt. Akkor került a legközelebb a természethez, amikor vett nekem egy kisnyulat négyéves koromban, mert kikönyörögtem. Három héttel később meg kellett válnom Nyuszifültől, amikor Oxfordból Bombaybe költöztünk. – Vail, remek – mondtam halkan. – Kitűnő iskolájuk van – folytatta Bosque. – Kellemes hangulatú város. Jól fogunk ott élni. Könnyedén használta a többes számot, de gyanítottam, hogy míg én Vailben leszek, addig ő folytatja szokásos utazásait a világ minden sarkába. – Biztosan nagyszerű lesz – mondtam. – Szóval… mikor? – Érted küldök egy kocsit két nap múlva – hangzott a rövid válasz. – És még valakit, aki átviszi majd a holmidat. Nem izgatott túlságosan, hová megyünk – mindig kilyukadtunk valahol –, inkább a mikor számított. A mikor pedig két héttel az előtt volt, hogy elkezdtem volna a gimnázium utolsó osztályát. – Két nap? – krákogni kezdtem. – Most viccelsz? Nagy csönd honolt a vonal másik végén. Tízig számoltam, szándékosan lassan véve a levegőt. – Ne haragudj, bácsikám. De azt reméltem, hogy itt fejezhetem be az iskolát. – Értem, hogy nehéz így hirtelen, Shay – mondta Bosque. – Biztos lehetsz benne, hogy a Hegyi Iskola Vailben kivételes suli, sokkal jobb, mint a mostani gimnáziumod.

8

Lenyeltem az ellenvetésemet, habár semmi bajom nem volt az akkori iskolámmal. Ha Bosque költözött, akkor nekem is költöznöm kellett. Megköszörülte a torkát. – Hétfő délben érkezik a kocsi, és kivisz a reptérre. A repülőgépemnél várlak, hogy együtt érkezzünk meg az új otthonunkba. Gondolom, addig összeszedsz mindent? Annyira meglepődtem, hogy még dühös se lettem rá. Általában egyedül költöztem, Bosque-ot legfeljebb akkor láttam, amikor beugrott látogatóba az új iskolámba. Ezek szerint a családi birtok tényleg különleges hely lehet. – Oké, akkor hétfőn találkozunk – mondtam neki. Letette a telefont. A konyhába botorkáltam, tudván, hogy nem lennék képes viszszaaludni. Próbáltam felidézni magamban a korábban Colorado államban átélt élményeimet. Hegymászás, síelés, kirándulás. Végül is volt előnye a költözésnek, de nem tudtam túltenni magam azon, hogy Bosque Portlandből is továbbrángat. Több mint egy évig éltem itt. A legtovább az utóbbi évtizedben. Voltak barátaim, menő városban laktam. És most lettem volna végzős a gimiben. De már nem leszek. *** Ally az ebédlőben állt, valami fura jógapozícióban, behunyt szemmel, míg mögötte prüszkölt és gőzölgött a kávéfőző. Kinyitotta a fél szemét: – Ugye tudod, hogy szombat van? Mormogtam valamit, jelezve, hogy igen, felkaptam egy csészét, és öntöttem magamnak a kávéból.

9

– Mégis élsz az ajánlatommal, és jógát akarsz tanulni? – kérdezte mosolyogva. Lerogytam egy székre. – Elköltözöm. Abbahagyta az éppen végzett gyakorlatot, és leült mellém a konyhaasztalhoz. – Micsoda? – Felhívott a bácsikám – magyaráztam. – Coloradóba megyünk. – De két hét múlva kezdődik az iskola! – méltatlankodott. – Miért pont most? – Egyáltalán miért bármikor? – belekortyoltam a kávémba, elkerülve aggódó pillantását. – Ilyen az egész életem. Mindig ilyen volt. – A nagybátyád igazi gógyimatyi, nem? – kérdezte Ally. A telefonhívás óta először elmosolyodtam. Ally mindig új szavakat talált ki, ha meg akarta mondani a magáét valakiről. Mikor ez először feltűnt, és megemlítettem neki, azt felelte: „A nyelv ilyen leleményes dolog. Mindig lehet új szavakat alkotni. Ha ragaszkodsz a szokásos káromkodáshoz, akkor nem gondolkozol eléggé.” – Igen, így is lehet mondani – hagytam rá. – Na, rendben – vállon veregetett, és elindult kifelé a konyhából. – Mivel már nincs sok időnk, felkeltem a legénység többi tagját. Két órával később, túl a szükséges koffeinadagunkon, már javában dobozokba pakoltuk a holmimat. – Ezért odaadnám az elsőszülött fiamat! – mondta Mike, felemelve a Walking Dead-képregényeim kupacát. – Még mit nem! – újabb pulóvert tekertem csomóba, és egy

10

bőröndbe gyűrtem. – Tedd őket a bőröndbe, és lassan hátrálj el onnét. – Pötipaté! – Ally sikeresen odébb ugrott, mielőtt egy halom könyv landolt ott, ahol az imént állt. Sam, a harmadik lakótársam, aki csak annyiban vett részt a csomagolásban, hogy a pamlagon heverve utasításokat osztott nekünk, miközben akkordokat próbálgatott a gitárján, ekkor Ally felé pillantott. – A tetején volt a súly – jegyezte meg. – Megbocsáss? – bámult rá Ally. Sam rávigyorgott: – A könyvespolcon, bébi. Mike átölelte Allyt. – Hé, ne kötözködj a barátnőmmel! Vagy kénytelen leszek megvédeni a becsületét. Sam úgy tett, mintha megrémülne. – Azt hiszem, megvagyok a védelmed nélkül is, köszi – Ally lerázta magáról Mike kezét. Mike felnevetett, és elkezdte felszedni a könyveket. – Nahát, ezek komolyan elhasznált példányok. Miért nem szerzel szebbeket? Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt, és köztük maradhatnék. Bosque-kal egy hétig vitatkoztam arról, hogy a nyáron ideköltözhessek. Nem értette, miféle előnyömre szolgál az élő emberek társasága a jobbára üres kollégiumi szobákhoz képest. Most úgy éreztem, hogy elrángatnak a barátaim mellől, bosszúból azért, mert megnyertem azt az előző ütközetet. Mike tornyot épített a sárguló papírfedeles könyvekből. – Ha ezt mind kiraknám árulni a házunk elé, nem hiszem, hogy akár öt dollárt kapnék értük – jelentette ki.

11

– Ne is figyelj oda rá – fordult felém Ally, bocsánatkérően mosolyogva. – Ezt nézd meg! – Mike felemelte Arthur C. Clarke Birodalmi Földjének egyik viharvert példányát. – Ne túlozz, Mike! – vitatkoztam. – Ez sokat ér. Kész vagyok megvédeni a bolhapiaci könyvek értékét és a hetvenes évekbeli zseniális borítókat. – Igen? És ez? – kérdezte Mike, miközben átadta a könyvet Allynek, és előhúzott egy újabbat. A borítója leesett, és üresen hagyta a címlapot, így láttam, hogy ez a Bajnokok reggelije Kurt Vonneguttól. – Ennek is jó a borítója… Vállat vontam: – Túl sokszor olvastam, és egyszer beleejtettem egy tóba. – Talán ha te is túl sokszor olvasnál el könyveket, nem kellene folyton rólam puskáznod irodalomórán – mondta Ally, és kiöltötte a nyelvét Mike-ra. – Ha jól emlékszem, a barátnőm vagy – Mike magához húzta a lányt, hogy megcsókolja. – Kedvesnek kellene lenned hozzám, nem? – Ez nincs benne a szerződésben – mondta Ally, de mosolyogva visszacsókolta. Mike arcára kiült az ábrándos mosoly, ahogy mindig, amikor Ally megcsókolta. Aztán végigmérte a Penguin-klasszikusok sorozatot, amely még elpakolásra várt. – Komolyan, ember. Ágoston, Aquinói Tamás, Hobbes, Seneca. Tuti, hogy ezeket nem olvastad el mind. Ennyire nem vagy unalmas. – Pedig igen – mondtam. – És a filozófia nem is unalmas. Ha beleolvastál volna valamelyikbe is, tudnád. – Én közösen szeretek tanulni – mondta Mike, és átkarolta Allyt. A lány felsóhajtott:

12

– Igazi kis szörnyeteget teremtettem. – Egy műveletlen szörnyeteget – ugrottam félre, amikor Mike megpróbált megfenyíteni az öklével. Kinyílt a nappalink ajtaja, és egy pillanat múlva Kate állt a szobám bejáratánál, levegő után kapkodva. – Itt vagyok! Mondd, hogy nem igaz! Farmer volt rajta és egy póló, az alatt a kapucnis pulcsi alatt, amit a múlt heti tábortűznél adtam kölcsön neki. Próbáltam mosolyogni, de szomorú voltam. Sokszor megfordult a fejemben, hogy elhívom randizni, aranyos volt, okos és vicces. Most csak egyetlen „hiányozni fogsz” randink lehetett volna, amitől eléggé butának éreztem volna magam. A nagybátyám tényleg igazi gógyimatyi. – Persze, csak szórakozásból pakolunk el mindent – mondta Sam, egy moll akkord kíséretében. – Te egy fogpiszkálót sem tettél arrébb – mondta neki Ally. – Igen. Shay tényleg el fog menni. – Miért? – Kate szabályosan a karjaimba omlott. Számítottam rá, hogy meg fog ölelni, így elkaptam. Finom szamócaillata volt, úgyhogy kezdtem ismét mérlegelni egy búcsúrandi lehetőségét. Aztán arra gondoltam, hogy én nem olyan pasi vagyok, aki… legalábbis többnyire nem akartam olyan lenni. – Á, a szokásos – mondtam, miközben jólesett, hogy az állam alatt tartja a fejét. – A bácsikám költözik a munkája miatt, úgyhogy én is költözöm. – De ha úgyis kollégiumban laksz, minek mész máshová? – kérdezte Mike. Összekoccant a fogsorom, ahogy elengedtem Kate-et. – Nem tudom, de már rég rájöttem, hogy ha vitatkozom vele, akkor csak rosszabb lesz. Oda kell mennem, ahová ő akarja.

13

– Ez szívás – mondta Sam. – Írj róla egy dalt – ajánlottam, hogy ne legyen túl gyászos a hangulat. Sam elvigyorodott: – Jó, lehet szó róla. – De lehetőleg ne Elliott Smith-utánzat legyen – mondta Mike. – Csak mert meghalt, nem akarunk még egy példányt belőle. – Nem is utánzom Elliott Smith-t – bámult rá Sam sértődötten. – Aha – mondta Mike. – Csak a Szombati piac című számod tisztára olyan volt, mint a Rose Parade. – Nem igaz – Sam kérlelő pillantást vetett Allyre. – Sajnos de – mondta a lány. – A fenébe – Sam mérgesen félrehajította a gitárt. – Nyugi! – mondta Ally. Sam felvette a gitárt, és megismételte a dühös mozdulatot. – Bördebények! – mondta komoly hangon. Ally rámosolygott és bólintott: – Jó fiú. – Hiányozni fogtok – mondtam, de rájöttem, hogy nem kellett volna. Mindenki elcsöndesedett. Kate felsóhajtott. Még a tyúkanyó Ally is mellém lépett, és a vállamra tette a kezét: – Ugyan, ugyan. Nem engedjük, hogy megszökj innét. – Itt fogjuk tartani túszként – mondta Mike. – Jó ötlet. A bácsikája úgyis tele van pénzzel. Ally rá se hederített: – Tudom, hogy ódzkodsz a számítógépes kapcsolattartástól… – Inkább olvasok vagy… kirándulok – vágtam rá. – SMS-t azt írok.

14

– Semmi kifogás – fenyegetőzött a mutatóujjával Ally. – Azonnal csinálunk neked egy Facebook-adatlapot. – De… – kezdtem volna tiltakozni, ő azonban már ott is termett a laptopomnál. – Ne, inkább írassunk vele blogot! – Sam felállt, a lányhoz lépett, és ledobta magát az asztalnál álló székre, megelőzve Allyt. – Na várjatok! – ráztam a fejem, de Ally máris vigyorogva sugdosott Sam fülébe, aki gépelni kezdett. – Hagyjátok már szegény fiút! – mondta Mike. – Épp most száműzték az USA legmenőbb városából, ti meg még leckét is adtok neki. Ally mérgesen nézett rá: – Tudom, hogy mit csinálok. – Te vagy a szakember – hagyta annyiban Mike, és vetett felém egy „én megpróbáltam” pillantást. De Allynek igaza volt, mindig is ő fogta egybe a társaságunkat. – Íme a blog és a Facebook-adatlap – jelentette be Sam. Két ablak volt megnyitva, egyelőre üres adatlapok. Tabula rasa – tiszta lap, csupa kérdés, mint az új életem. – Nem tudom, mit írhatnék – tiltakoztam. – Nem hinném, hogy az emberek kíváncsiak az unalmas életemre. – Írjál szép dolgokat rólunk – javasolta Ally. – Imádjuk a hízelgést. És a jópofa megjegyzéseket. Gondolom, tudsz ilyesmit is. Felvontam a szemöldököm: – Mondj egy példát! – Ha neked példát kell mondani, akkor talán mégis tévedtem – állapította Ally. – De azt feltétlenül meg kell írnod, hogy megy a sorod – Kate szorosabban magára húzta a kapucnis pulcsimat. Kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is visszakapom.

15

Átnéztem Sam válla fölött: – Jó. De mégis, hogy használjam ezeket? Ti találtátok ki a jelszót, én nem is tudom. Ally elvigyorodott: – Dehogynem. Egy darabig várakozóan nézett rám, végül nevetni kezdtem: – Gógyimatyi. – Mi más? – megölelt, és magamban megjegyeztem, hogy amint lesz egy szabad percem, jelszót változtatok. Nem akartam belegondolni, mi mindent tehetne ki Mike és Sam az üzenőfalamra, ha meghagynám nekik a lehetőséget. Ally telefonja megcsörrent. A lány ránézett, majd egy robot gyorsaságával és precizitásával nyomkodni kezdte a gombokat. – Az első búcsúbulid Lisbethéknél lesz ma este – közölte. – Az első? – kérdeztem. – Hogyne – rám mosolygott. – Még két éjszakát töltesz Portlandben, nem? Te jó ég, hiányozni fog ez a hely!

16

MÁSODIK fejezet

F KÉTÉJSZAKÁNYI BÚCSÚBULIZÁS után sem testileg, sem lelkileg nem voltam abban az állapotban, hogy beüljek a kocsiba a sofőr mellé, akinek az izmain annyira feszült az öltöny, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban széthasadhat. Ismét elcsodálkoztam azon, hogy miért néz ki úgy a nagybátyám öszszes sofőrje, mint a hivatásos pankrátorok. Próbáltam elrejtőzni a napszemüvegem mögött, ahogy a reptér privát kifutója felé hajtottunk, ahol a bácsikám Gulfstream G650-ese várt. Ahogy a költözés kérdésében nem volt érdemes vitatkozni a bácsikámmal, arról is teljesen felesleges lett volna győzködni, hogy szívesebben utazom egy normális járaton, amilyenen mindenki más, mint az ő magángépével. Az utaskísérő, ahogy máskor is, egy fekete hajzuhataggal rendelkező, húszas éveiben járó lány volt. Blúzának felső gombjai nem voltak begombolva, látni engedve mély dekoltázsát. Tudtam, hogy ez bármelyik forróvérű tizenévest feldobná, de a gondolat, hogy ez a bácsikám repülője, eléggé lehangolt. A második búcsúbuli után különben is inkább öleltem volna magamhoz egy vécécsészét, mint egy csinos lányt, úgyhogy ő sem javíthatott a hangulatomon.

18

Szerencsére nem volt hosszú az út Portlandből Coloradóba. És mivel a légikísérő egymás után hozta a gyömbéres üdítőket, szinte embernek éreztem magam, mire kiszálltam a gépből. Megtorpantam. Nem az újabb óriási testű sofőr láttán döbbentem meg, hanem azon, hogy ott állt mellette nagybátyám. Igaz, hogy a telefonban megígérte, hogy eljön, de akkor sem hittem el neki egészen. Eddigi költözéseim alatt – pedig akadt egypár – Bosque még egyszer sem jelent meg, hogy üdvözöljön az új otthonomban. Mintha az FBI igazgatója személyesen bukkanna fel, hogy meggyőzzön valakit a tanúvédelmi program hatékonyságáról. Üdvözlésképpen felemelte a tenyerét, ahogy közelebb értem, és halvány mosoly jelent meg az ajkán. – Seamus. – Hé, Bosque bácsikám! – köszöntöttem. Sose jöttem rá, hány éves lehet igazából. A viselkedése alapján lehetett akár az anyám bátyja is, de a hajában nem volt egyetlen ősz hajszál sem. Mivel csillió dollárt keresett minden évben, igazán megengedhetett volna magának egy profi fodrászt, de fekete haját mindig hátranyalva viselte, amitől úgy festett, mintha egy sisak lenne a fejébe nyomva. Az öltözködése sem volt épp a modern divatnak megfelelő. Az öltönyeit mintha a húszas években szabták volna, pedig nyilván vadonatújak voltak. Vállon veregetett. Nem volt egy ölelkezős típus, de nem is bántam. A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, Bosque pedig intett, hogy szálljak be. Ő a mellettem lévő ülésre ült. A kocsi eltávolodott a repülőtől, és ráhajtott a reptéri útra. A hegyek látványa vonzotta a tekintetemet, a legszívesebben kibámultam volna az ablakon, de mivel Bosque kijött elém, gondoltam, beszélni akar velem. – Remélem, jól vagy! – kezdte. – Megvagyok.

19

A fejfájásom már elmúlt, de a nap hátralévő részét egy kis alvásra akartam szánni. Reméltem, hogy a nagybátyám nem csinált nekem előre programot. Bosque levette a válláról a sötét zakót, és összehajtva az ölébe tette. – Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha csatlakozom hozzád pár napra. Ez így helyénvaló, ebben a házban olyan sok van a családi örökségből. Bólintottam, bár nem egészen értettem, mire gondol. – Az iskolába is még több alkalommal el kell mennem – folytatta. – A felvételi eljárás hosszadalmasabb, mint az eddigi iskoláidban. Egy kis késéssel tudod csak elkezdeni a tanévet. Felvontam a szemöldököm. – Mi lehet a baj? – A jegyeimmel nem lehetett, azok mindig jók voltak. Mellesleg, még akkor is, ha rossz tanuló lettem volna, Bosque könnyedén el tudta volna intézni, hogy felvegyenek bárhová. El se tudtam képzelni, hogy mi lehet a késlekedés oka. Bosque megrázta a fejét: – Csak pár adminisztratív akadály, ne is törődj vele. Biztosan találsz magadnak elfoglaltságot addig, míg nem rendeződik az ügy. – Az mennyi idő? – kérdeztem. Tulajdonképpen nem volt rossz dolog, hogy meghosszabbíthatom a nyári szünetet. Másrészt csak az iskolában ismerkedhettem meg új emberekkel. – Néhány hét. Szóra nyitottam a számat, majd újra bezártam. Próbáltam volna érvelni amellett, hogy Portlandben maradjak, és befejezzem a gimnáziumot, ahogy elterveztem. De a bácsikámat sosem lehetett meggyőzni semmiről. – Azt hiszem, kirándulni fogok – mondtam, visszasüllyedve az ülésbe.

20

– Ez a beszéd. Megszólalt a telefonja, én meg félrenéztem, amíg a bácsikám halk beszélgetésbe merült a hívó féllel. A pillantásom a tájra vetődött. Impozáns, hófödte csúcsok vonultak végig a láthatáron, néhol egy-egy füves folttal, az elefántcsontszínűtől a ragyogó fehérig váltakozó színben. Portland már csak azért is nagyszerű hely volt, mert sok időt tölthettem a szabadban. Kalandos volt, az igaz, de semmi komoly kihívás. Oregonban folyamatosan párás volt a levegő, a folyók partján és az erdőkben, amitől olyan lágy hangulata volt az egésznek. Coloradót vadnak éreztem. Amikor letekertem az ablakot, száraz, éles, csípős levegő áramlott a kocsiba. Önkéntelenül megborzongtam. – Csodás, nem? – kérdezte Bosque. – Az – mondtam. Megcsörrent a zsebemben a telefon. Elővettem, Allytől érkezett üzenet. Ott vagy már? Miért nem írsz semmit a Facebookra? Felsóhajtottam, bepötyögtem a választ. A gép leszállt, de még nem vagyok a háznál. Itt a bácsikám is. Tényleg? Ja-ja. Mennem kell. – Máris hiányolnak a barátaid? – kérdezte Bosque. – Hát igen – visszatettem a telefont a zsebembe, és igyekeztem nem odafigyelni a görcsbe ránduló hasamra. Próbáltam úgy tenni, mintha nem akarnék azonnal visszamenni Portlandbe. – Itt majd szerzel új barátokat – mondta. – Biztos vagyok benne. Itt gondodat fogják viselni. – Az iskolában, ahová fel sem akarnak venni? Bosque kimért pillantást vetett rám, nem is pislogott, míg azt nem mondtam: – Elnézést.

21

Az út hátralévő részét csöndben töltöttük. Kiújult a fejfájásom, a bácsikám pedig az Economistot olvasgatta. Nem voltam benne biztos, mennyi idő telt el, talán egy óra, ami alatt elbóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy megköszörüli a torkát. Megdörzsöltem a szememet. Mikor kitisztult a látásom, a megdöbbenéstől káromkodtam egy cifrát, az óriási épületre bámulva, ami előtt a kocsink állt. A bácsikám felnevetett: – Lenyűgöző, nem? Én nem a lenyűgöző jelzőt választottam volna. Hatalmas volt. A kocsi egy széles feljáró végén állt meg, tökéletesen nyírt fák között. A ház, ha lehet így nevezni, négyemeletes volt. Az első három emeleten hatalmas spalettás ablakok sorakoztak, míg a negyedik kiálló eresze alatt a padlásszobákat tippeltem. Vajon egy ekkora épületnél is csak padlásnak hívják? A ház tetején lévő bemélyedésekben többtucatnyi kőfigura állt. Néhány ártalmatlan szarvas, bagoly és ló, meg egy csomó mindenféle mitológiából vett baljós szörnyeteg. Tekergő, szárnyas kígyók, vízköpők, kimérák bámultak rám, ahogy kikászálódtam a kocsiból. A sötétszürke kőből emelt homlokzat egyáltalán nem illett a háttérben magasodó hegyekhez. Egy ilyen ház inkább az angol lápvidékre illett volna. A gonosz Hogwartsba költözöm – gépeltem az üzenetet Allynek. Pár perc múlva jött a válasz: Szép. Kár, hogy nem vagy mugli. Ő persze viccesnek találta, engem azonban félelemmel töltött el a hely. Nem csak az épület kinézete. Minden lépéssel, amit az ajtó felé tettem, libabőrösebb lettem. Meleg szeptemberi nap volt, de mégis megborzongtam. Bosque bácsikám láthatóan nem zavartatta magát, gyors léptekkel közeledett az ajtóhoz. Az ajtó kitárult, mintegy üdvözlésképpen.

22

– Jó napot, uram – köszöntötte a bácsikámat egy magas, szikár férfi. – Mindent előkészítettünk, ahogy ön meghagyta. – Kitűnő! – mondta Bosque, aztán intett nekem a nyitott ajtón át. A lábam a földbe gyökerezett, minden lépés megerőltetőnek tűnt. Még rosszabb érzés fogott el, amikor a férfi meghajolt, ahogy beléptem előtte a házba. Az előcsarnokban nagyjából egy tucat ember várakozott, tiszta fehér és fekete egyenruhába öltözve, tisztelettudóan lehajtott fejjel. Szerettem volna visítva körbeugrálni őket, hogy akkor is játsszák-e a meghunyászkodó szerepüket, vagy némi tettlegességgel jobb belátásra bírnak, ahogy minden normális ember tenné. Bármilyen bizarr is volt a személyzet, maga az előcsarnok még félelmetesebben nézett ki. Tágas, kerek helyiség volt. Fölöttünk csillár lógott, az öntöttvas sötét színét a kristály csillogása ellensúlyozta. A bejárattal szembeni falon két lépcsősor vezetett a második emeleten végigfutó erkélyre. Nézelődésemet a bezáródó bejárati ajtó puffanása szakította félbe. – Shay – fordult felém a bácsikám –, ez a Rowan-birtok személyzete. Megtették nekem azt a szívességet, hogy összegyűljenek az üdvözlésedre. Ritkán láthatod őket így együtt. Jobban szeretem, ha nincsenek túlságosan szem előtt. Bíráló tekintetet vetettem a bácsikámra. Valóban így beszél emberekről? A személyzet tagjai közül a szeme se rebbent senkinek. Továbbra is lehajtott fejjel álltak. Úgy látszik, nemcsak egy kisebb kastélyba költöztem be, hanem időben is visszarepültem a tizenkilencedik századba. – Bármit is kérne az unokaöcsém, kérem, gondoskodjanak róla – mondta Bosque a szikár férfinak. – Thomas a személyzet veze-

23

tője. Megadom neked a számát, Shay. Nyugodtan fordulj hozzá bármilyen ügyben. Bólintottam. Thomas mélyen meghajolt felém: – Örömmel állok a rendelkezésére, Shay úr. Különös hang tört elő a torkomból. – Az unokaöcsémmel nyugodtan lehet kevésbé formális – mondta mosolyogva Bosque. – A fiatalok másképp gondolkodnak a világról, mint mi. – Természetesen, uram. A vacsorát fél nyolckor tálaljuk. – És a vendégeink? – Hétre várjuk őket, uram. – Remek – Bosque a vállamra tette a kezét, a körfolyosó jobb oldala felé terelve. – Gyere, megmutatom a szobádat. Hamarosan felhozzák a holmidat, de lehet, hogy már meg is érkezett. – Kik lesznek a vendégek? – kérdeztem, ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn. – Két régi barátom csatlakozik hozzánk a vacsoránál – felelte a bácsikám. – Egy közeli üzletfelem és a fia, akivel osztálytársak lesztek. Biztosan gyorsan összebarátkoztok. Remek. A bácsikám elő akarja írni, kivel barátkozzak… A szemem az emeleten lévő magas dupla ajtóra tévedt, de Bosque elvezetett onnét egy hosszú folyosó felé. Visszahúzódtam, a zárt ajtókra mutatva: – Mi van odabent? Rám pillantott, majd elfordította a fejét: – A könyvtár. – Van itt könyvtár is? – talán mégse lesz olyan rossz dolgom. – Attól tartok, a könyvtár egyike azon helyeknek, ahová inkább nem engednélek be téged. Tiltakozni kezdtem volna, de Bosque csak a fejét rázta:

24

– Ez nem egy szokásos könyvtár, Shay. Értékes könyvek vannak benne. Gyűjtői példányok, személyes iratok. Gondoskodnom kell róla, hogy a könyvek remek állapotban maradjanak. Csak egy gyakorlott szakember foglalkozhat az ottani példányokkal. – Legalább megnézhetem? – kérdeztem. – Rengeteg könyved van, Seamus – felelte. – Bármire szükséged van, megrendeljük, és idehozzák. Nincs semmi a könyvtáramban, ami érdekelhetne téged. Kérlek, légy erre tekintettel. Olyan véglegesnek tűntek a szavai, hogy nem volt kedvem tovább próbálkozni, mégis olyan volt ez a tiltás, mint egy tüske a körmöm alatt. Bosque tudta, hogy szeretek olvasni, és hogy érdekelnek a régi dolgok. Szinte vadásztam a régiségekre. Ráadásul kicsit kiakasztott, ahogy viselkedett velem: mintha egy neveletlen kölyök volnék, aki rendetlenséget csinál a házában. Gimnazista voltam, nem óvodás. Annyi felgyűlt haragot éreztem a gyomromban, hogy már újból vitázni kezdtem volna vele, amikor felfigyeltem a folyosó díszítésére, ahol végighaladtunk. A forrongó harag hirtelen lecsillapodott, hideg émelygéssé vált. Megbotlottam a saját lábamban, ahogy csodálkozva bámultam a padlótól a plafonig érő festmények tucatjait. Az egyiken egy szinte életnagyságú, meztelen férfi hajolt hátra. Árnyékok örvénylettek körülötte, végigcsúsztak sápadt bőrén, mintha életben volnának… és lassan széttépték őt. Habár nem látszottak a kínzás konkrét jelei a képen, a férfi kínlódása egyértelmű volt. Elfordítottam a szemem a képről, és a szemközti falat díszítő festmény felé fordultam. Ezen egy szinte meztelen nő látszott, csak rongyok takarták a testét. Térdelt, és megadóan lehajtotta a fejét. Sebek takarták a vállát, hasát, combjait. Alatta véres tócsa gyűlt össze, egyre sötétedve, míg bele nem folyt a vászon többi részét betöltő kavargásba.

25

– Jössz, Shay? – Bosque elérte a folyosó végét, és befordult volna a sarkon. Bólintottam, attól félve, hogy nem jönne ki hang a torkomon, ha beszélni próbálnék. Miféle képek ezek? Nem mintha meglepett volna, hogy festmények erőszakos jeleneteket ábrázolnak. Biztos vagyok benne, hogy csak Szent Sebestyén vértanúságáról több száz képet láttam Európa múzeumaiban. De ezekben itt volt valami beteges. Egyáltalán nem voltak tragikusak, nem keltették a halál, a veszteség, az áldozat feletti szomorúság érzését, ami a mártírábrázolás célja volna. A folyosót betöltő képek mintha a magára a szenvedés élményére irányultak volna, olyan kínzáséra, ami még mindig nem ért véget. Miért gyűjt ilyen képeket a bácsikám? Miért gyűjt bárki ilyen képeket? Nem akartam sokat törődni ezzel, ezért úgy döntöttem, hogy csak magam elé nézek, így mentem végig a folyosón. Tekintetem egy márványszoborra tévedt, amely a sarkon állt, ahol a nagybátyám befordult. Gyönyörű, fehér alakja a szobrászat klasszikus mestereit idézte. Úgy nézett ki, mint az ókori görög vagy római hősök. Azzal az apró eltéréssel, hogy szárnya volt. De nem holmi finom, tollal fedett angyalszárny. A két hosszú, összezárt testrész úgy festett, mintha valami óriási denevérről vagy egy kisebb sárkányról származott volna. – Furcsa – mondtam magamban, mikor elmentem mellette. Jobban tetszett ugyan a képeknél, de nem sokkal. – Túl bizarr. Bosque bácsikám a folyosó végénél várt rám. Kinyitotta az utolsó ajtót: – A szobád. Beléptem, és némileg megkönnyebbültem, hogy az épület többi helyiségével ellentétben ez nem volt akkora, mint egy repülőgéphangár. A bútorok sötétbarna fából készültek, az ágy sokkal nagyobb

26

volt, mint az eddigi fekhelyeim, de összességében olyan helynek tűnt, amit otthonossá tudok tenni. A holmim már az ágy végénél állt, és több dobozom a szekrény mellé volt pakolva. Az ágyon egy barna papírba burkolt postai csomag hevert. – Ez remek – mondtam. – Köszönöm. – A fürdőszoba két ajtóval arrébb van a folyosón – mondta Bosque. – A takarítók minden kedden jönnek. Ha kiteszed a szennyest, akkor kimossák és kivasalják. A szobát és a fürdőszobát is rendben fogják tartani. – Öö… nem lehetne ezt mellőzni? – kérdeztem zsebre dugott kézzel. – Tessék? – meglepődve nézett rám. – A fürdőszobával semmi baj. Tényleg, addig oké. De a szobám az az enyém. Nem szeretném, ha idegenek matatnának a holmim között minden héten. Tisztán fogom tartani, esküszöm. Felnevetett. – Ha a diszkréciójukban kételkedsz, nem szükséges. Biztosan megértik, ha netán felnőttirodalom is van a könyveid között. Köhintettem egyet, és éreztem, hogy elpirulok. Nem tudtam, melyik a rosszabb, az, hogy a bácsikám felnőttirodalomnak nevezi a pornót, vagy az, hogy feltételezi, hogy ilyesmit tartok magamnál. – Nem ezért, komolyan – nem néztem rá, míg beszéltem. – Sosem volt saját takarító személyzetem. Most sincs rá szükségem. Csak azt szeretném, ha lenne némi saját területem ebben az óriási házban. Bosque mosolygott, a tekintetéből láttam, hogy csak egy szexre éhes kamasznak tart, amitől még inkább furán éreztem magam a folyosón lévő képekre és arra gondolva, hogy vajon ő milyen „felnőttirodalmat” rejtegethet a könyvtárában.

27

Szépen állunk. – Ahogy akarod. Meg fogom kérni a személyzetet, hogy maradjanak távol a szobádtól. – Köszönöm, bácsikám. – Leültem az ágy szélére. – Ez a ház általában üres? Úgy értem, én vagyok az egyetlen, aki itt fog lakni? Mert eléggé nagy az egész. – Valóban az – mondta. – A művészeti gyűjtemény ritkaságnak számít, és megengedtem a helyi történeti társaságnak, hogy vezetett látogatásokat szervezzen, amikor nem lakom itt. Biztosan csalódottak lesznek, ha megtudják, hogy ismét beköltözik ide valaki. – Történelmi emlék? – kérdeztem. – Mikor épült? Nem is tudtam, hogy nyugaton vannak ilyesféle házak. – Ez az egyik oka annak, amiért keresettek voltak a túrák – mondta Bosque. – Ami az építészeti stílust illeti, egyedülálló. A tizenkilencedik század végén építette az egyik ősünk, aki jól megszedte magát a coloradói aranyláz idején. – Pike’s Peak vagy a csőd? – kérdeztem. – Ez volt a jelszó, ugye? – Örülök, hogy ragadt rád némi történelmi tudás a sulikban, ahová küldtelek – mondta, az ajtó felé lépve. – Most hagylak kipakolni. Még van pár óra a vacsoráig. – Bácsikám? – elvékonyodott a hangom, gyerekesebbre sikerült, mint akartam. – Te is itt fogsz lakni? Rám nézett és vállat vont: – Tudod, milyen a munkám. Összeszorítottam a fogam, azon tűnődve, miért is lenne jó megosztani az új otthonomat a bácsikámmal, akit alig ismertem. Mégiscsak a rokonom volt. – Ma este még itt leszek – mondta. – De holnap már útra kell

28

kelnem. Visszajövök, mire lezajlik az iskolában a felvételi. Biztos akarok lenni benne, hogy minden simán megy az érettségiig. – Oké – mondtam. – A dolgozószobában várok rád – tette hozzá. – A nyugati szárny túlsó végén van. Ha elkészültél, gyere át, és körbejárjuk a házat a vacsora előtt. Bólintottam. Hirtelen rám tört a fáradtság. Bosque elment, én meg eldőltem az ágyon. A fejem a barna papiros csomagon koppant. El is feledkeztem róla. A címke szerint Portlandből jött, este adták fel, és ma reggel érkezett. Kinyitottam. A kapucnis pulcsim került elő belőle, egy csomag csokis keksz kíséretében. Kate kézírása kanyargott egy kísérőkártyán: Ne felejts el minket! Puszi! Csak egy apró figyelmesség volt, mégis úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Holnap teljesen magamra maradok. Egy olyan helyen, ahol nincsenek barátaim. Egy akkora házban, amekkorában egy egész hadsereget elszállásolhatnának, rajtam kívül mégsem lakik itt senki. Ha a következő hetekben meg akarom őrizni az ép eszemet, míg az iskolai beiratkozásra várok, akkor kreatívnak kell lennem. Nagyon kreatívnak. A hasamra fordultam, és üzenetet írtam Kate-nek. Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélkületek. Remélem, nem fogsz fázni a pulóverem nélkül! Szinte azonnal megcsörrent a telefonom: Nem mondanék nemet, ha visszaküldenéd. Megszoktam a képedet! Már majdnem válaszoltam neki, amikor rájöttem, hogy ennél jobbat is tudok.

29

HARMADIK fejezet

A A KÉPERNYŐT BÁMULTAM, és azon gondolkoztam, honnét termett elő ennyi ember a Facebookon. Két eset lehetséges: vagy Ally kezdett baráttoborzó hadjáratba, vagy az emberek jó időtöltésnek vélik, hogy idegeneket jelölgetnek be közösségi portálokon. Még mindig a blogomat csinosítgattam, amikor kopogtak az ajtómon. – Úgy számoltam, talán elindulhatnánk megnézni a házat – mondta Bosque. – Bocsánat – becsuktam a laptopomat. – Elterelődött a figyelmem. A blognak várnia kellett. Elindultam a bácsikám oldalán, aki hosszú, de ráérős léptekkel haladt végig a folyosón. – Itt minden tárgynak értéke van – mondta. – Remélem bízhatok benned, hogy vigyázol majd a berendezésre. – Semmi gond – mondtam, az egyik beteges képre, majd a bácsikámra pillantva. Megnézte a képet, aztán rám nézett. Vártam, hogy csak mond róla valamit. Csönd. Kínos csönd. Majdnem egy órát vett igénybe a körsétánk, és többször eszembe

32

jutott, hogy könnyen el is veszhetnék ebben a labirintusban. A második és a harmadik emeleten hálószobák és pihenésre szolgáló nappalik voltak, míg a negyedik emeleten még több hálószoba és tárolóhelyiségek. A nagyobb társalgók a földszinten voltak elszórva. A konyha hatalmas volt, és a Beowulfban látottra emlékeztetett – inkább vérszomjas hadurak ellátására méretezték, mint egy ilyen hozzám hasonló magányos fickóra. Az ebédlőben egy legalább húszszemélyes asztal állt. Négy helyen már megterítettek, csontporcelánból készült tányérokkal, csillogó kristálypoharakkal és ezüst evőeszközzel. Örültem, hogy a terítékeket mind az asztal egyik végére tették. Máskülönben kiabálnunk kellene majd az asztal fölött, hogy meghalljuk egymást. Az utána következő helyiség egy bálterem volt, a padlóját olyan fényesre lakkozták, hogy láttam benne a tükörképemet. Az utolsó szobát, amelybe Bosque elkalauzolt, ő „az urak társalgójának” nevezte, nekem úgy festett, mint az állatvédő liga legrosszabb rémálma. A falakat kitömött vadállatok díszítették, főleg környékbeliek, farkasok, rókák, szarvasagancsok, nyércprém, de akadtak egzotikus példányok is, a kandalló előtt például egy hatalmas oroszlánbőr hevert, a fejjel együtt. Bosque szivart vett elő a jókora tartóból, és azon tűnődtem, mi örömüket lelhették „az urak” a döglött állatok nézegetésében, míg a vacsora utáni röviditalokat kortyolgatták. Szinte arra számítottam, hogy a bácsikám „felnőttirodalmának” stószba szedett példányaira bukkanok az asztal sarkán – ettől a gondolattól megborzongtam. Mikor a bácsikám körbemutatott a szobában, és közölte, hogy „Ez itt mind a tiéd!”, alig bírtam megállni, hogy ne mutassam ki a megütközésemet. – Íme az örökséged, kedves unokaöcsém – mosolyogva nézett rám. – Remélem, élvezni fogod a Rowan-birtokon töltött időt. – Köszönöm – nyögtem ki. – Ez tényleg… lenyűgöző.

33

– Ugye, hogy az? – mondta. – Örülök, hogy itt lehetsz, és élvezheted a vagyont, aminek a megszerzésén az elődeid olyan sokat fáradoztak. – Vannak családi feljegyzések? – kérdeztem. – Például a könyvtárban? Az arcáról lefagyott a mosoly: – Már mondtam, hogy a könyvtárba nem léphetsz be. – Tudom, de… – Minden, amit a múltról tudnod kell, itt van a szemed előtt – szakított félbe. – Nézd meg ezt az épületet! Ezt a nagyszerű helyet a családodtól kapod ajándékba. A nevek és dátumok csak halvány árnyékok ehhez képest. Ne is törődj velük! Mondani akartam valamit, de szigorúan rám villantotta a szemét. El kellett fordítanom a fejemet. Sose bírtam megszokni a bácsikám szemének nyugtalanító ezüst árnyalatát. – A könyvtárba tilos a belépés – hangsúlyozta még egyszer. – Ez az egyetlen korlátozás az ittlétedre nézve, és remélem, hogy betartod ezt a szabályt. Bólintottam, kerülve a tekintetét. Udvarias köhintés hallatszott a folyosóról. Thomas alig észrevehetően rám mosolygott. – Bosque úr, megérkeztek a vendégek. – Remek. – Bosque kivonult a szobából, elment Thomas mellett, magamra hagyva gondolataimmal, amik akörül forogtak, hogy miféle családból is származom, meg hogy miként fogok élni egyedül ezen az óriási helyen. – Shay úr – felpillantottam, amikor Thomas hozzám fordult, és elhúztam a számat a hivatalos és nyugtalanító megszólításon. Szimpatikus volt a mosolya. – Elnézést, uram. Shay, velem tartana az étkezőbe?

34

Vállat vontam, és elindultam utána, kíváncsian, miféle emberek lehetnek a bácsikám barátai. Egy perccel később megkaptam a választ: mindketten az Armani divatház modelljei voltak. Legalábbis szakasztott úgy néztek ki. Bosque mondta, hogy apáról és fiáról van szó, de nem tudtam megbecsülni, hány éves lehetett az idősebbik. Az arca alapján nem mondtam volna a fiú apjának, aki egyértelműen velem volt egykorú. Mindketten szőkék voltak. Bosque magához intett. – Shay! Szeretnélek bemutatni a családunk barátainak. Az úr Efron Bane, ő pedig a fia, Logan. Efron felém nyújtotta a kezét. Erős volt a kézfogása, a mosolya hófehér. – Köszöntünk Vailben – felém irányította a fiatalabbat. – A fiam már várta az érkezésedet. Együtt fogtok iskolába járni. Loganen látszott, hogy nem igazán repes az ötletért. – Végzős vagy? – kérdeztem. Logan elnyomott egy sóhajtást, udvarias mosolya sem tudta elrejteni mély unalmát. – Igen. Elhatároztam, hogy még egy kísérletet teszek a kedélyes társalgásra. – Nem szívesen vallom be, de már szeretném elkezdeni az iskolát. Az élet olyan unalmas suli nélkül. Ki hitte volna? – Hallottam, hogy csak később kezdhetsz – mondta, nem igazodva könnyed hangvételemhez. – De a Hegyi Iskolában szigorúak a felvételi követelmények. Bizonyára megérted. – Hm – csak ennyit tudtam kipréselni magamból válaszként. Loganben és bennem nem volt semmi közös, és két perc beszélgetés után idegesíteni kezdett a jelenléte. Most éreztem csak igazán magányosnak magam.

35

– Foglaljunk helyet, jó? – Bosque az asztalfőn álló székhez lépett. Intett, hogy üljek a bal oldalára, míg Efron és Logan leültek velem szemben. Miután mind leültünk az asztalhoz, kitárult a konyha ajtaja, és az egyenruhát viselő felszolgálók sora ezüst tálalóedényekben hordta elénk az ételeket. Elképzelésem a Beowulf-féle konyháról nem is járt messze a valóságtól. Még ha nem is voltunk hadsereg, úgy etettek minket, mintha azok lennénk. Ahogy sorban lekerültek a fedők a fogásokról, összefutott a nyál a számban. Ellenállhatatlan volt a levegőt betöltő étel ínycsiklandó illata. A bácsikám az étkezésben is a vadas ízeket részesítette előnyben, a vacsorát a húsok uralták, malachús, őzfilé, sült fácánhús, köretnek párolt zöldségekkel és gőzölgő krumplipürével. Csak ekkor döbbentem rá, hogy farkaséhes vagyok. Mivel az ételek paradicsomában találtam magam, mohón magam elé kaptam pár húsdarabot és egy jókora merőkanál krumplipürét, míg tele nem lett a tányérom. A zöldség egyelőre várhat. Logan elképedve figyelte, ahogy belapátolom az adagomat, lebiggyesztette a száját, mintha egy Neander-völgyi ősemberrel kellene együtt ebédelnie. Efron és a bácsikám viszont kedvtelve nézték, ahogy jó étvággyal falatozom. Bosque elégedetten bólintott, amikor felemelt hüvelykujjammal jeleztem, hogy mennyire ízlik minden, majd Efronhoz fordult: – Ahogy már mondtam, sajnos nem tudok itt maradni az unokaöcsémmel – Logan felé intett. – Remélem, segíteni fogsz Shaynek, hogy beilleszkedjen Vail életébe. – Ez igazán a legkevesebb – biztosította Efron. Köszönetem jeléül biccentettem felé, miközben arra gondoltam, hogy a fácáné valószínűleg a legfinomabb hús, amit életemben ettem.

36

– A birtok kissé távol esik a várostól – jegyezte meg Logan, miközben válogatósan turkált az ételében. – Szüksége lesz egy kocsira, hogy bemehessen a városba, és persze az iskolába is. – Ez igaz – hagyta helyben Bosque. – Jelenleg nincs itt egy kocsi sem. Erre nem gondoltam, amikor elintéztem Shay idejövetelét. Meg akartam neki mondani, hogy majd kitalálok valamit, de ebből csak annyi sikerült, hogy „majtlokmmm”, mert annyira tele volt a szám. Efron a fiához fordult: – Neked a Lotus a kedvenced. Esetleg kölcsönadhatnád Shaynek a Mercedes CL600-asodat. Logan megvonta a vállát, és rám nézett, mintha azt várná, hogy elolvadok a gyönyörűségtől, de csak annyit mondtam: – Á, nem, köszönöm. Megoldjuk. – Igazán örültem neki, hogy közben nem köptem le krumplival. Az aranyhajú ifjú felvonta a szemöldökét: – Talán másféle kocsit szeretnél? Van egy BMW-nk is, ha nem bánod, hogy tavalyi modell. – Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzeltem a borzongását az ósdi jármű puszta említésétől. – Nem igazán vonzanak a kocsik – mondtam, próbálva túljutni a témán anélkül, hogy bárkit is megbántanék. Az ajánlat nagylelkű volt, de meg akartam ismerni Vailt, és megtalálni a helyem benne. Menő módon kikönyökölni egy divatos járgány ablakán, ez valahogy nem az én stílusom volt, nem így akartam új barátokra szert tenni. – Majd találok valami megoldást. – Ne haragudjatok az unokaöcsémre – mondta Bosque Logannek mosolyogva. – Ő amolyan szépléleknek képzeli magát. – Aha – mondta Logan, összeszorítva az ajkát. Efron megrovó pillantást vetett a fiára:

37

– Természetesen, ahogy Shaynek jólesik. – Természetesen – ismételte meg Logan, utálkozva méregetve a tányérján gőzölgő véres marhaszeletet. Kezdett rosszul esni, hogy úgy társalognak rólam, mintha nem is volnék a szobában. – Inkább olyan járgányra lesz szükségem, amelyik bírja a rázkódást. Néha le fogok térni a betonútról. Logan a húst rágva kérdezte: – Hol akarsz letérni az útról? – Akárhol – mondtam. – A legjobb túrahelyeket fogom keresni. Néha csak rázós földutakon lehet eljutni odáig. Efron és Logan sokatmondóan néztek egymásra. Bosque rám mosolygott, de komoly pillantást vetett Efronra: – Seamus tapasztalt túrázó. Nem fog baja esni, nem kell aggódni érte. – Ha biztos vagy benne, akkor jó – felelte Efron. A kése hegyével felém mutatott. – De itt óriási erdők, vadonok vannak. Ezt tartsd észben, amikor túrázni mész. – Mindig észben tartom – mondtam. – Utána szoktam nézni a helyeknek, ahová kirándulok. – Ugye megbocsátasz, ha nem kísérlek el – szabadkozott Logan. – Sose voltam oda a túrázásért. Micsoda meglepetés. – Semmi baj – válaszoltam. – Megszoktam, hogy egyedül járok. – Egy szabad szellem – mondta Efron. – Milyen varázslatos. Logan szája mosolyra húzódott, amitől az az érzésem támadt, hogy itt most valami poén hangzott el az én káromra. – De a helyi szabadidőklubot biztos szívesen meglátogatnád – mondta Efron. – Logan és a barátai általában ott töltik a szabadidejüket.

38

– Úgy tűnik, inkább futkározna a farkasokkal, mint hogy eljöjjön velem a klubba – mondta Logan elfojtott vihogás kíséretében. – Logan! – Bosque szigorú hangsúlya megdermesztette Logant a székében. Elsápadt, és olyan feszült lett, mint egy vérebektől sarokba szorított nyúl. Efron megragadta az asztal szélét, ujjai elfehéredtek a szorítástól. Erőltetve elnevettem magam: – Nem, nem. Igaza van. Nem érzem otthon magam az ilyesféle klubokban. Ha az életem múlna rajta, sem lennék képes meglendíteni egy golfütőt. Bosque pillantása rám szegeződött: – Túl engedékeny vagy. Én nem tűröm az udvariatlanságot a családommal szemben. – Elnézést kérek – suttogta Logan. – Nem állt szándékomban… –Ugyan – próbáltam tompítani a dolgot. Jólesett, hogy a bácsikám a védelmemre kelt, de szerintem kicsit túlzásba vitte a dolgot. – Semmi baj. – Biztos vagyok benne, hogy Shay meg fogja találni a helyét – mondta Efron csendesen. Bosque megnyugodva hátradőlt a székében: – Egészen biztosan. Logan a tányérját bámulta. Még mindig remegett. Ezek után a desszertet legalábbis feszült légkörben fogyasztottuk el, a beszélgetés egyetlen témára korlátozódott: Efron egy új vaili ingatlanfejlesztésről tájékoztatta a bácsikámat. Megkönnyebbültem, amikor Efron visszautasította a nagybátyám ajánlatát egy vacsorát követő szivar elszívására. Kételkedtem benne, hogy egy perccel is tovább bírnám a társaságukat. Bosque kifakadása óta Logan kerül-

39

te a tekintetemet, ahogy a nagybátyámét is. De amúgy sem tudtam elképzelni, milyen közös témánk lehetne. Mikor elköszöntünk az ajtónál, Logan megállt mellettem, és a zsebébe nyúlt. – Tessék – mondta, és egy kártyát nyomott a kezembe. – Ha szükséged lesz valamire. – Persze – mondtam rezzenéstelen arccal. Ki a fene csináltat magának névjegykártyát tizennyolc évesen?! Ha az új iskolám minden tanulója ilyen lesz, akkor lőttek a tanévemnek. Szép kilátások!

40

NEGYEDIK fejezet

W ÚGY ALAKULT, HOGY MÁR MÁSNAP használnom kellett Logan kártyáját. Reggel kilenckor kászálódtam ki az ágyból. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó nyugodt éjszakám a Rowan-birtokon, biztosan tovább alszom. Bosque bácsikám már elment, amikor korgó hassal kitámolyogtam a konyhába. Az óriási szigetpulton egy feljegyzés várt. Korán megy a gépem. Minden jót! Ennyit a családi együttlétekről. Nem kellett sokáig aggódnom a reggelim miatt. A hatalmas hűtő tele volt friss gyümölccsel, tejjel, joghurttal, sajttal és hússal. Kenyér és tartós élelmiszer is volt bőven a kamrában. Mindenesetre a lehető legjobb helyzetben voltam arra az esetre, ha kitörne az apokalipszis. Csak amiatt voltam kicsit csalódott, hogy nem találtam a fácánhús maradékát, de a Rowan-birtokon nyilvánvalóan nem tűrték meg az ételmaradékot. Nem találtam semmi nyomát a tegnap esti lakomának a hűtőben, habár tudtam, hogy alig fogyott valami abból a rengeteg ételből, amiket elénk hordtak. Összeütöttem egy szendvicset, és visszamentem a szobámba. Bár a konyhában is megehettem volna, vagy a ház több száz szobá-

42

jának bármelyikében, rossz érzés fogott el a szobámon kívül. Mint egy állatot, amelyik csak a vackában érzi magát biztonságban. Mielőtt megnéztem volna a neten a Craigslist apróhirdetéseit, hogy kocsit szerezzek, felnéztem a Facebookra is. Nahát, nem semmi. Hogyan talált rám ez a sok ember? A szendvicsemet majszolva, mosolyogva olvastam végig a megjegyzéseket. Meglepő volt a több éve nem látott ismerősök felbukkanása. Nem tudom, hogy a teli hasam vagy a világ minden tájáról érkező üdvözletek és arcok látványa tette-e, de kicsit jobb kedvem lett. Eszembe jutottak az eddigi vándorlásaim szerte a világon, és gondoltam, felteszem a barátaimnak a kedvenc fotókat azokról a helyekről, ahol eddig éltem. Nem láttam el őket címkével, inkább megkértem a többieket, hogy találják ki, merre járhattam. Gondoltam, ez érdekesebb lesz mindenkinek egy sima fényképalbumnál. Allynek ezután egy szava sem lehet, már nem mondhatja, hogy szabotáltam a „vonjuk be Shayt a közösségbe” című projektjét, így végre foglalkozhattam a nap fő tervével, a közlekedéssel. Nem is telt sok időbe, hogy megtaláljam, amire szükségem van. Egy használt terepjáró, nem túl nagy, de elég hely volt benne a holmimnak, ha egy komolyabb útra indulnék. Az ára sem volt magas, és volt rajta pár karcolás, aminek örültem, mivel nem akartam egy túl szép kocsival zötykölődni a nehezen járható hegyi utakon. Felhívtam a megadott számot. Egy mogorva hang azt felelte a vonal másik végén, hogy félreteszi nekem a kocsit, de csak egy napig. Ahogy felhívtam Logan számát, próbáltam nem arra gondolni, mennyire nem kedvelem őt. – Igen? – hallatszott a hangján, hogy már most halálra untatom. – Szia, Logan, itt Shay.

43

– Szia, Shay. Segíthetek valamiben? Legyőztem a kísértést, hogy megkérdezzem, nem portásnak készül-e. Miután megköszörültem a torkom, nehogy megjelenjen a hangomban a szarkazmus, azt feleltem: – Bocs a zavarásért, azt akartam megkérdezni, nem tudnál-e elvinni valahová. Kis szünet után csak ennyit válaszolt: – Persze. Hányra menjek érted? *** Nem repestem azért, hogy megint Logan Bane társaságát élvezhetem, de azt el kellett ismernem, hogy pontos ember. Egy karcsú, ezüstszínű Mercedesszel fékezett a ház előtt, pontban 11 órakor. Amikor beültem mellé az anyósülésre, rám mosolygott. – Jó reggelt! – mondta. Frissen vasalt fehér inget viselt, a vállára terített fekete kasmírpulóverrel. Meg akartam kérdezni, mikor kezdődik a lovaspólómeccse, de eszembe jutott, hogy talán komolyan venné a kérdést. Abból, ahogy végigmérte a kopott farmerem és a kirándulócipőm, ő se tarthatta sokra az én öltözékemet. – Szia – üdvözöltem. – Leírtam a címet. Megnézte a papírt, és összevonta a szemöldökét: – Csak nem egy használtautó-kereskedésbe akarsz menni? – Nem – mondtam. – Találtam valakit, aki eladja a terepjáróját. Nincs szükség autókereskedőre. – Hm – válaszolta. Örültem, hogy sikerült beszédbe elegyednünk, akármilyen unalmas volt is, Logan apjának városbeli házairól. Ez kitöltötte az út hátralévő részét. – Ez az, itt fordulj be – szakítottam félbe a luxuslakóparkról

44

szóló beszámolóját, miután észrevettem a valóban jócskán használtnak kinéző, kék terepjárót az „eladó” felirattal. Logan nevetni kezdett, de próbált úgy tenni, mintha köhögne, amikor rájött, hogy komolyan beszélek. Fitymálóan jegyezte meg: – Bosque talán nem ad elég zsebpénzt? – Nekem ez a kocsi pont megfelel – mondtam, kerülve a pillantását. Épp eléggé kényelmetlenül éreztem magam a zsebemben lapuló összegtől. Nem akartam arra gondolni, hogy a bácsikám valójában annyi apanázsban részesít, amennyiből akár négy új kocsit is vehetnék havonta. Hálás voltam Bosque-nak azért, hogy mindent meg akart adni, amire szükségem van, de nem akartam olyasvalakivé válni, akit a vagyona határoz meg. Nem akartam Logan Bane-né válni. Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és meg akartam mondani Logannek, hogy nem szükséges csatlakoznia hozzám, de már ő is kezdett kikászálódni a volán mögül. A tanyaszerű házból egy férfi jött elénk, aki a nagyapám lehetett volna. Valaha talán egy motorosbanda tagja volt. – Az úr a kocsi miatt jött-e? – kérdezte rám, majd Loganre, majd a Mercedesre nézve. – Igen – mosolyogtam, kissé feszengve. – És megvenné a tragacsot? – Ha olyan jól működik, ahogy mondja! – feleltem. Felnevetett, de a fogak számánál több volt köztük a lyuk. – Újonnan vettem. Sose volt szerelőnél, és magam javítottam. Még tíz évig elfut, ha vigyáz rá. – Jól hangzik. Az öreg csodálkozva méregetett minket, mintha próbálná kitalálni, hogyan kerültünk egymás társaságába. Én sem tudtam

45

egészen napirendre térni fölötte. Legalább a CL600-ast hozta el Logan, nem a Lotust. Talán azt hitte, ha meglátom a Mercedest, kedvem támad kölcsönkérni. Ki van zárva. – Készpénzben jó lesz? – kérdeztem a tarkómat vakargatva. Felvonta bozontos szemöldökét: – Hogyne. Átnyújtottam neki a pénzt. – Ezerötszáz, ugye? – kérdeztem. – Annyi – a férfi Loganre pillantott, aki úgy méregette őt, mintha cirkuszi bohóc volna. Vártam, látszott, hogy az öreg még gondolkodik valamin. – A forgalmi és a többi papír a kesztyűtartóban van. A kulcsok is. – Köszönöm – kezet nyújtottam neki, de ő elfordult, és visszasietett a házhoz. – Érdekesek ezek a helybeliek, nem? Megijesztett Logan hangja, mert túl közel állt hozzám. A kocsira nézett. – Szóval régiségeket gyűjtesz? – Köszi a fuvart, Logan. – Szólj, ha segíthetek még bármiben – egy laza integetés kíséretében visszaült a Mercedesbe, és elhajtott. Hangos zajra figyeltem fel. A kocsim mogorva eladója kalapált valamit a háza ajtaján. Csak akkor láttam meg, mi az, miután beszálltam a kocsiba. A férfi bement a házba, és becsukta maga mögött a fehérre festett ajtót. Egy keresztet szögelt a közepére. Ahogy elfordítottam a slusszkulcsot, felbőgött a motor. A kormányra hajtottam a fejemet, és próbáltam meggyőzni magam, hogy vissza kell hajtanom Portlandbe.

46

ÖTÖDIK fejezet

E ÉJFÉLKOR MÁR KÉT DOLOGRA IS büszke lehettem: szert tettem egy strapabírónak tűnő közlekedési eszközre, másrészt írtam egy blogbejegyzést. Nem gondoltam, hogy a blog írása bármilyen örömet jelentene, de így lett. Az elején arra gondoltam, hogy ezt kényszerből teszem, mivel nincs senki, akivel beszélhetnék, és a blogírás jó módszer arra, hogy megbeszéljem magammal a dolgokat anélkül, hogy hülyén érezném magam. De úgy gondoltam, Allynek is tetszeni fog, és az, hogy egy csomó új ember jelentkezett be a Facebookon, arra ösztönzött, hogy írjak nekik valamit. Ráadásul csinos lányok is voltak köztük. Facebook = csinos lányok, akiket nem ismerek, különösen egy Melissa nevű, aki megsajnált, és kedves üzeneteket írt, hogy ne legyek magányos. Vajon hogy jutott eszébe?! Hát én nem reklamáltam. Talán még magányosabbnak kellene tettetnem magam? Mindent összevetve jól sikerült nap volt. Meg mertem volna esküdni, hogy még alig hunytam le a szemem, amikor máris felpattantam az ágyban. Az óra tanúsága szerint öt órát aludtam, de a sötét szobában semmi nem árulkodott

48

arról, mi ébreszthetett fel. Egy hang ütötte meg a fülemet. Egy csapódás odafentről. Visszafojtott lélegzettel figyeltem. Semmi. Csak a szívem dobogását hallottam. Biztosan álmodtam. Elővettem az iPodom, elindítottam a Broken Bells albumot, és vártam, hogy elnyomjon az álom. *** Habár meggyőztem magam, hogy csak azért riadtam fel, mert rosszat álmodtam, a következő reggel az első dolgom az volt, hogy felmenjek körülnézni a harmadikra. Lassan haladtam előre a keleti szárny folyosóján, amely a szobám fölött volt. Módszeresen ellenőriztem minden szobát, de csak üres hálószobákat és nappalikat találtam, semmi jelét annak, miféle csattanás ébreszthetett fel. Ettől elég hülyén éreztem magam, így elhatároztam, hogy nem törődöm a rémálommal, és kimegyek a városba reggelizni. Ömlött az eső, aminek nem örültem, mert délután szerettem volna rövid felfedező sétát tenni. A laptopommal és pár képregénnyel felszerelkezve kerestem egy kávézót Vail belvárosában, aztán egy halom palacsintát befaltam olvasgatás közben. A képregény után elővettem a laptopot, és felfedeztem, hogy időközben még több facebookos barátom akadt. Gratuláltam magamnak, illetve inkább Allynek. Anyai ösztöneiből fakadóan valószínűleg őrült módon terelte a népet az oldalamra. Már többen megoldották a földrajzi fejtörőimet, így még több képet töltöttem fel, kicsit nehezebbé téve a helyszínek kitalálását. Próbáltam kigondolni, mi legyen a következő blogbejegyzésem témája, ami-

49

kor a pincérnő az asztalomhoz lépett, és már vagy tizedjére töltötte tele a csészémet. – Beköltözöl hozzánk? – kérdezte. Felnevettem, de mikor az órámra pillantottam, csak annyit mondtam: – Te jó ég. Már délután volt, és még mindig esett az eső. – Csak viccelek, aranyom – mosolygott rám. – Ma ilyen lassú napunk van. Kár rohanni. – Köszönöm – mondtam. Nem volt rám jellemző, hogy elveszítsem az időérzékemet, de kis idő múlva rájöttem, miért eshetett meg. Nem akartam hazamenni. Nem tetszett a ház. A rémálom miatt, a bizarr festmények miatt, a riasztó üressége miatt. Az, hogy egy kávézóban ücsörögtem, amíg a vérem koffeinnel nem telítődött, csak a Rowan-birtokra való visszatérésemet késleltette. De nem maradhattam itt örökké, akkor sem, ha a pincérnő marasztalt is. Kifizettem a számlát, és kiléptem a szakadó esőbe, vissza a kocsimhoz, de nem mentem haza. Rájöttem pár dologra: arra, hogy miről írok a következő blogbejegyzésben, és arra, hogy nem akarok egyedül lenni abban a házban. *** Az ágyon feküdtem, próbáltam felébreszteni magamban a technikai zsenit, és bosszankodtam, hogy az, ami olyan remek ötletnek tűnt, egyelőre csúfos kudarcot vallott. Már túl késő volt ahhoz, hogy visszamenjek a boltba, pedig valami nem stimmelt

50

az újonnan vett videokamerával. Vagy talán túl gyorsan olvastam el az utasítást, és kihagytam valamit. Szerettem volna, ha figyelnek rám a neten. A Facebook vicces volt, és a blog… önelemző? De egy videó? A videó magasabb szintre emeli a dolgokat. Ha már szinte bebörtönözve kell élnem Vailben, legalább pár embernek megmutathatom, mi történik, és kicsit több párbeszédet folytathatok a külvilággal. A Rowan-birtok tökéletes hely lenne a kísérletem számára. Sosem fogynék ki a fura filmeznivalóból, szinte tálcán kínálkozik kísértetjárta kastélynak. Megint lejátszottam a felvett anyagot. Az első képek rendben voltak. A rövid „sziasztok” is a hálószobámban, de amint kimentem a folyosóra, a kép hangyás lett. Annál is inkább bosszantó volt, mert a szárnyas szobrokat szántam a videoadás fő attrakciójának. Úgy tűnt, a videós újságírói karrierem derékba tört, mielőtt még elkezdődött volna. Még egyszer megnéztem a felvételt. Feltöltöttem a videót úgy, ahogy volt. Megfájdult a szemem az apró betűs használati utasítás többszöri végigolvasásától. Talán valaki a neten tudja, hogyan kell helyretenni a kamerát. *** Az órára néztem: 5:00. Talán visszatérő rémálmom volt, de ugyanúgy megismétlődött a zaj, ami előző éjjel felébresztett. Remegő testtel másztam ki az ágyból, a úsztam a verejtékben. A szekrényhez botorkálva addig tapogatóztam, míg megtaláltam a baseballütőmet. A folyosón hűvösebb volt a levegő, libabőrös lettem. A fülemben dobogó vértől őrültnek éreztem magam. Olyan nagyon próbáltam meghallani minden neszt, hogy belekábultam. Felmentem a harmadikra. Hideg légáramlat csapott meg.

51

A meleg levegő nem felfelé száll? Kényszerítettem magamat, hogy állva maradjak, mert úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit. Talán csak a szél süvített be a régi ablakokon át, de úgy hangzott, mint a suttogás. Két kézzel markoltam az ütőt, és a hang felé indultam. A szívem a torkomban dobogott, fojtogatón. Hangfoszlányokat hallottam, mormolást, sziszegést. Egyre közelebb értem, a következő sarok mögül hallatszott. Előreléptem, és felkészültem a harcra. Egy nagy kiáltással a következő folyosóra ugrottam. Valami volt ott. Valami hatalmas. Kinyújtotta felém a karját. És a lény mögött valami a karjainál sokkal félelmetesebb sejlett fel az árnyékban. Akkorát sújtottam rá az ütővel, amekkorát csak bírtam. Az ütő eltalálta a célpontot, és recsegve darabokra tört a márványszobron. – A fenébe! A falat vertem az öklömmel. Ezek az átkozott szobrok. A kőből faragott női arc komolyan nézett rám, cseppet sem zavartatva attól, hogy az imént agyon akartam ütni. Kimerült voltam, és szégyelltem magam. Csak az nyújtott némi vigaszt, hogy a baseballütő mégiscsak sokkal kisebb áldozat volt, mint a bácsikám értékes szobra. Felszedtem a törött fadarabokat, és a konyhába indultam, hogy kidobjam őket. Egy doboz jégkrémmel tértem vissza a szobámba, ahol felkapcsoltam a lámpát, bedugtam az iPodot a hangszóróba, és jó hangosra tekerve hallgattam a Ramonest. Szerettem volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna: mintha nem keltem volna fel, nem mentem volna fel az emeletre, és nem támadtam volna rá egy szoborra egy baseballütővel. És főleg azt akartam elfelejteni, hogy miközben a fa reccsent a márványon, gúnyos nevetést hallottam.

52

HATODIK fejezet

F AZ EMBEREK SZERETIK a természetfeletti jelenségeket, bármi, ami megmagyarázhatatlan, nagyon beindítja őket. Vagy pedig élvezik mások szenvedését. Az enyémet különösen. Vagy mind a kettő. Ezeket a következtetéseket vontam le, mikor másnap bejelentkeztem az oldalamra, és megláttam, micsoda felfordulást okoztam. Először keserűséget éreztem. De aligha lehettem volna vidám. Azt add az embereknek, amire vágynak. Azt hiszem, van egy ilyen mondás. Próbáltam a legjobb képességeim szerint ezt tenni, ha másért nem, hogy megőrizzem az ép eszemet. Ahogy a Rowan-ház üres csarnokaiban bolyongtam, a nagy feszültségtől megfájdult az állkapcsom, és a halántékom is lüktetni kezdett, mert annyira hallgatóztam, az éjjel hallott hangok megismétlődésére várva. De nem hallottam semmit. Én voltam az egyetlen élőlény a házban, és biztos voltam benne, hogy így nem sokáig fogom bírni. A Facebook kínálta kommunikáció enyhített leginkább a magányomon, ezért itt kezdtem, elolvastam a hozzászólásokat, és reagáltam rájuk, mielőtt újból kipróbáltam volna a videót. Mindig

54

ugyanúgy hangyás lett a kép, amikor a szobrokat akartam lefilmezni. Nem tapostam szét a kamerát, inkább próbáltam más és más szögből megközelíteni a szobrokat. Hiába. Lemondtam a mozgóképről, és hagyományosabb módszerhez folyamodtam. A digitális fényképezőgépemmel sem értem el többet, csak elmosódott árnyékok jelentek meg ott, ahol a szobornak kellett volna lennie. Ám valahogy nem tudtam meglepődni ezen. Ez újabb városi kiruccanást jelentett, és igazi megkönnyebbülés volt otthagyni a házat. A vadregényesebb utat választottam, habár az itteni utak mindegyike vadregényesnek mondható. Úgy döntöttem, hogy a Vaili-völgy kis hegyi falvain keresztül fogok menni. Az előző napi kiadós esőt felváltotta a lágy őszi napfény. Letekert ablakkal hajtottam végig Frisco település főutcáján. Megláttam egy szabad helyet a Következő Oldal nevű könyvesbolt előtt, és leparkoltam, nem mintha szükségem lett volna egy új könyvre, de Frisco hangulata sokkal jobban vonzott, mint Vailé. Végigjártam a könyvesboltot, választottam három regényt és egy túrakalauzt a környékről. Nagy hatást tett rám egy Kísértetek a nyugati parttól a keleti partig című könyv, de nem vettem meg. Folytattam az utamat kelet felé, és eljátszottam a gondolattal, hogy egészen Denverig elkocsikázok ahelyett, hogy visszatérjek Vailbe. Végül visszafordultam, de megállás nélkül hajtottam át a városon. Magamban tartottam a válogatott átkozódásokat. Nem akartam, hogy elterjedjen a pletyka az újonnan jött idiótáról, aki abba a fura kastélyba költözött. De mi van, ha tényleg őrült vagyok? Leparkoltam az avoni hipermarketnél – az egyetlen hely, ahol olcsó egyszer használatos kamerát lehetett kapni. Ekkor megcsörrent a telefonom. Nem ismertem a számot. – Shay? – nem ismertem fel a férfi hangját sem.

55

– Ki maga? – kérdeztem. – Vailben vagy? Beköltöztettek a Rowan-birtokra? Leállítottam a motort. – Kivel beszélek? Megszakadt a vonal. Mi a fene volt ez? Visszakerestem a számot a hívások listájáról, és megnyomtam a hívás gombot. Géphang válaszolt: „Az ön által hívott szám nem elérhető. Kérjük, ismételje meg a hívást később.” A vállaimba újra visszatért a feszültség, ami enyhülni látszott, amikor távolodtam Vailtől. A kormányra csaptam dühömben, és vettem pár mély levegőt, mielőtt bementem volna a boltba. Rossz volt, hogy már besötétedett. Avonban vacsoráztam, olvastam az egyik regényt, és hallgattam az emberek beszélgetését körülöttem. Szánalmasnak éreztem magamat a folytonos nyavalygásomért. Miután pár órán keresztül olvastam Katness Everdeen hányattatásairól, már sokkal jobbnak láttam a saját életemet. Belefáradtam az önsajnálatba. Egyáltalán, nagyon fáradt voltam. Talán bölcsebb lett volna, ha korán ágyba bújok, arra számítva, hogy reggel ötkor megint felriaszt valami, de be akartam fejezni a kísérletemet. A dobozaim mélyéről előkotortam egy régi polaroid gépet, és lefotóztam vele a szobrokat. Halvány foltok. Vagyis semmi. Megpróbáltam az új, egyszer használatos géppel, arra gondolva, hogy lesz-e értelme egyáltalán előhívatni a képeket. Nem maradt más, mint a rajzolás. Elkezdtem vázlatokat készíteni, és észre se vettem, hogy szalad az idő. Hajnali egykor jött el a pillanat, amikor már nem tudtam nyitva tartani a szememet. Az ágyba vonszoltam magam, remélve, hogy átalszom az éjszakát. Nem volt ilyen szerencsém.

56

HETEDIK fejezet

A AZ ALVÁSHIÁNYTÓL KEZDTEM úgy érezni magamat, mint aki mindjárt megbolondul, pedig gondolni sem akartam erre az eshetőségre. A Facebookon sem akartam semmiféle erre utaló megjegyzést tenni. Még azt gondolnák az új barátaim, hogy valamilyen személyiségzavarral küszködöm. Amint közzétettem a vázlatokat, rögtön arról ment a vita, hogy mik lehetnek ezek. Két ismeretlen ismerős, Victoria és Liz érdekes elméletekkel álltak elő. Egyiktől sem találtam jobbnak a helyzetemet. Liz említette, hogy tanárként dolgozik, és erős kísértést éreztem, hogy megkérdezzem, elfogadna-e egy átjelentkező diákot. Tonnányi anyagot tudnék neki szállítani ezekről a furcsaságokról. Aztán Victoria feltöltött egy részletet a Ki vagy, doki? gyilkos angyalairól, én meg körülfutottam a házban, hogy ellenőrizzem, elmozdult-e valamelyik szobor a helyéről. Pár percig komolyan meg voltam győződve arról, hogy minden éjjel, amikor a zaj felébresztett, a szobrok közeledtek felém. A szárnyas márványalakok azonban ugyanott álltak, ahol azon a napon, amelyen beköltöztem. Nagyon hülyén éreztem magam, miután emiatt végigsprinteltem a házon.

58

Más elmélet: vízköpők. De voltak olyan vízköpő szobrok, amilyeneket Európában is láttam, ám azok csak a ház külsejét díszítették. Ezek a szobrok másfélék voltak. Aznapra eleget foglalkoztam már a házzal. A nap besütött az ablakon, megszabadítva a folyosókat a félhomálytól, és kifelé csalogatott. Először azt terveztem, hogy teszek egy sétát a kertben, de hamar kiderült, hogy ott csak még több bizarr szobor díszeleg. Némelyik olyan szárnyas férfiakat és nőket ábrázolt, amilyeneket a házban is láttam, mások inkább őrült tudósok kísérleti eredményeinek tűntek. Igazából sejtettem, hogy mitológiai lények, kimérák, griffek, réztollú madarak, de számomra csak szörnyetegeknek tűntek. A kert nagyjából egy kilométer után sűrű fenyőerdőben folytatódott. Felhagytam a birtok felderítésével, visszatértem a kocsimhoz, és egészen a hegyekig menekültem, hogy sort kerítsek az első coloradói túrámra. *** Másnap reggel fél ötkor az ágyam közepén ültem. Minden lámpát felkapcsoltam, még a folyosón is. Olyan hangosan szólt a Radiohead, hogy alighanem még a saját hangomat se hallottam volna meg, ha kiáltok egyet. A szemem égett, és nem a bömbölő zene miatt koccantak össze a fogaim. Nem bírtam tovább. Hogyan éljek egy olyan helyen, ahol képtelenség rendesen aludni, és egyre biztosabbá válik, hogy kopogószellemek bérlik a felettem lévő szobát? Kell, hogy legyen valami oka ennek a zajnak. Akár természetfeletti jelenség, akár elektromos készülék, meg kell találnom és ki kell iktatnom. Ha nem sikerül, egy héten belül visszamegyek

59

Portlandbe. Még mindig csipás szemekkel megfogtam a kamerát, és kiléptem a folyosóra, nézve a képet, miközben haladtam előre. Ahogy elértem a sarkon álló szobrot, a kép hullámozni kezdett és hangyás lett. Tovább haladtam, a kép hamarosan visszatért, mintha nem történt volna semmi különös. Minden alkalommal, amikor egy újabb szobor közelébe értem, eltűnt a kép. Az előcsarnok feletti karzaton haladtam el, a nyugati szárny felé tartva, mikor a kép teljesen eltűnt. Nem csak elmosódott, semmiféle kép nem volt. Ellenőriztem a kamerát, égett a piros lámpa, be volt kapcsolva. A fekete képernyő felvillant, majd újra sötét lett, megint felvillant, és megint sötét lett. Döbbenten álltam, rá meredve. A villogás újra és újra jelentkezett, folyamatos ritmusban. A kamera minden alkalommal megremegett a kezemben, mintha egy hangszóró mellett állnék, amelyikből folyamatosan szól a hangos, iszonyú mély basszus. Felemeltem a fejem, hogy körülnézzek. Előttem a könyvtár dupla szárnyú ajtaja magasodott. Kiszáradt a szám. Szóval ez az a hely, ahová Bosque bácsikám megtiltotta a belépést. Előrébb léptem. A kamera szinte kiugrott a kezemből. Hangos csattanással esett a földre. Mérgelődve vettem fel, és megvizsgáltam, de nem esett baja. Ugyanaz a villogás pulzált a képernyőjén. A karzat korlátjának dőltem, és lecsúsztam a földre. Nem tudom, meddig ücsöröghettem ott, a magas faajtót bámulva. Megmondta, hogy ne menjek be. A fenébe is, így nem lehet élni. A földön hagytam a kamerát, és talpra álltam. Mikor lenyomtam a kilincset, kiderült, hogy zárva van az ajtó. Ez nem lepett meg. Lehajoltam, közelebbről is szemügyre vettem az ajtót. Nem okozott volna problémát, hogy bejussak, könnyen feltörhettem

60

volna a zárat. Miközben felegyenesedtem, hogy előkerítsem az ehhez szükséges szerszámokat, valami máson is megakadt a szemem. Első pillantásra csak díszítés volt, faragás, ami lefedte a két ajtószárny közti vékony rést. A furcsa tárgyat megvizsgálva kiderült, hogy valamiféle tolózáras szerkezet volt benne. Egy második zár. Amiről viszont fogalmam sem volt, hogyan lehet kinyitni. Öklömmel rácsaptam az ajtóra, de megfogadtam magamban, hogy be fogok jutni rajta. Talán online barátaim körében megszervezhetem a huszonegyedik század első faltörőkos-építő buliját. Amint visszaértem a szobámba, megcsörrent a telefonom. Az éjjeliszekrényen lévő óra szerint reggel 7 óra volt. Biztos Bosque bácsikám az. Felvettem a telefont. – Ne tedd – a hangot alig lehetett érteni. – Tessék? – kérdeztem. – Ne tedd – hallatszott újra a suttogás, majd megszakadt a vonal. Megnéztem a híváslistát, de nem jelzett fogadott hívást. Lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot, az ágyamra tettem a telefont, mintha sziszegő kígyó volna. Majd a szennyes ruháim alatt kotorászva előástam a jegyzetfüzetemet.

61

NYOLCADIK fejezet

W IMÁDOM AZ OKOS LÁNYOKAT. Főleg, ha a zsenialitásuk segít a zár feltörésében. Másnap Rachel segített megoldani a fura zár rejtélyét. Egyre több lány jelentkezett be a Facebookon. Ezek szerint vonzóbb vagyok, mint gondoltam. Mindenki kíváncsi volt rá, mi lehet a könyvtárban, köztük én is. Ennek örültem, szükségem volt a bátorításra. Néhányan aggódtak, persze megértettem őket. Nem is mertem arra gondolni, mit fog szólni a bácsikám, ha rájön, mit tervezek. Jogosak voltak az online barátaim érvei amellett, hogy tartsam magam távol a tiltott szobáktól. De nem tudtam kiverni a fejemből az ijesztő éjszakai zajokat. Lehet, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, viszont az élet a Rowan-birtokon lassan felőrölte minden erőmet. Victoria „NYISD KI AZ AJTÓT! NYISD KI AZ AJTÓT!” buzdítása a többi barátom minden észérvét megdöntötte. A konyhába vittem a laptopomat, és átfutottam a legutóbbi hozzászólásokat, amíg rántottát csináltam magamnak. Nem fogom üres hassal megszegni a családi tilalmat. Nyugtalanító volt, amit Rachel felfedezett, de nem vette el az étvágyamat.

64

A csípős chiliszósszal feljavított tojással a hasamban több lendületet éreztem magamban, mint napok óta bármikor. Be fogok jutni a könyvtárba. Rá fogok jönni, mi zaklat folytonosan, mióta csak megérkeztem. Miért jelentene bármit, hogy a lakat a pokol kilenc bugyrát ábrázolja?! Dante nagy író volt, a művei klasszikusok, és leírása a pokolról szimbolikus, nem kell szó szerint venni, ugye? A Pokol témája illett a bácsikám házának berendezéséhez. A dolgozószobájához vezető folyosót a hét halálos bűnt mintázó gyertyatartó falikarok szegélyezték. A kínzásokat ábrázoló képekkel és a (gyaníthatóan) démonszobrokkal együtt ez Bosque középkor-rögeszméjére vagy ilyesmire utalhatott. De ezért aligha hibáztathattam a nagybátyámat. Mi van akkor, ha nem is az övé ez a rengeteg holmi? Elég régi ez a ház. És ez a hű, de értékes, csak éppen bizarr cucc akár a megépítése óta is itt porosodhat. Kellő erőt merítve a tojásokból és a chiliszószból, a könyvtárajtó felé vettem az irányt. Nálam volt a jegyzetfüzetem, amibe bemásoltam Rachel üzenetét. A kamerámat is magammal vittem, habár kételkedtem benne, hogy bármi hasznát vehetném, ha egyáltalán bejutok. Miután végleg meggyőztem magamat arról, hogy ez jó – vagy legalábbis nem katasztrofálisan rossz – ötlet, elkezdtem forgatni a tárcsát. A szerkezet kattogott, ahogy helyes sorrendbe raktam a lapokat. A pokol bugyrai, Lucifer székhelye felé közeledve. A tornác. A szerelmesek. A falánkok. Megborzongtam, ahogy eszembe jutottak a kínlódások szintjei. Fösvények. Haragosok. Eretnekek. Mintha hűlt volna körülöttem a levegő, ahogy alászálltam Dantéval és Vergiliusszal a befagyott tóig és Lucifer jeges leheletéig. Erőszaktevők. Tolvajok. Árulók. Hová tartoznak az engedetlen unokaöcsök?

65

A megmozduló fogaskerekek hangjának hallatán kettőt hátraléptem. Egy végső, hangos kattanás, és kinyílt a zár. Remegett a kezem, ahogy lenyomtam a kilincset. Meg kellett tennem. Előrehajoltam, és hagytam, hogy a gravitáció lenyomja a kilincset. Az ajtó befelé nyílt. Beléptem rajta, és becsuktam magam mögött. Elakadt a lélegzetem. A rémálmok és a pokolra való utalás után valami szörnyűséget vártam odabent. De jó nagyot tévedtem. A könyvtár nagyobb volt az épület többi szobájánál, a báltermet kivéve. Azonkívül az egyik leggyönyörűbb hely volt, amit valaha láttam. A falak mentén beépített könyvespolcok sorakoztak, két emelet magasságban. Mindegyik fal mellett kis karzat futott végig, amelyekre spirál alakú lépcsőkön lehetett feljutni, amelyek a földszintről indultak a karzatok közepe felé. Így a felső polcokat is el lehetett érni. A könyvespolcokat elválasztó faoszlopokat faragások borították. Némelyik alakzat ismerősnek tűnt, másokat sose láttam azelőtt. A könyvtár külső falánál nem voltak polcok. Ezt hatalmas kandalló osztotta ketté. A párkánya legalább fél méterrel a fejem felett volt, és maga a tűztér háromszor, talán négyszer szélesebb az én testmagasságomnál. Egy nagy kép függött a kandalló fölött, de nem voltam rá túl kíváncsi, tartottam tőle, hogy ez is olyan groteszk műalkotás, mint a folyosókon látottak. Mikor végül is vetettem rá egy pillantást, kellemes meglepetés ért… legalábbis az első pillanatban kellemesnek éreztem. A festmény egyáltalán nem hasonlított a többire. Egyszerű, puritán ábrázolás egy széken ülő nőről és a mögötte álló férfiról. Komoly arccal néztek le az üres könyvtárra. Noha a kép nem ábrázolt erőszakot, mégis muszáj volt elfordulnom tőle. Úgy fel-

66

forgatta a gyomromat, mintha köveket reggeliztem volna tojás helyett. A mellkasomat kétségbeesés szorította, a lélegzetem is elakadt. Honnét jött ennek a háznak a művészete? Ha nem lesz tőle hányingered, akkor végtelenül szomorúvá tesz… Nem néztem vissza a képre, inkább a festett üvegablakokon beáramló fény árnyalatait figyeltem. Az ablakok a külső falon, a kandalló két oldalán kaptak helyet. A színek felfogták a fényt és megtáncoltatták, színes pasztellfoltokat szórva szét a helyiségben. Lassan körbefordultam, gyanús jelek után kutatva. Semmi. Könyvek voltak itt, egyszerű bútorzat, az egyik sarokban magas szekrény és egy óra. Megpróbáltam kinyitni a szerkényt, de zárva volt, és inkább békén hagytam. Furcsán hangozhat, de elegem lett a zárak feltöréséből. Talán ezt a javamra írják valahol, és a pokol egy kevésbé szörnyű bugyrában fogok bűnhődni. Elpárolgott a könyvtárba való bejutás izgalma. Nem találtam itt semmit. Ebben a pillanatban az egész itteni életem rossz viccnek tűnt. A tetejébe dühös is voltam.

67

KILENCEDIK fejezet

E ÚJABB HASZNOS SZABÁLY: ne tölts fel videót a netre, ha paranoiás vagy, álmatlanságban szenvedsz és dühös vagy. Nem tartottam be ezt a szabályt. Meggondolatlanság volt, de megtörtént. Szerencsére online ismerőseim megértőek voltak. Komolyan, szerencsére. Ezt viszonoznom kellett. Némelyik üzenet olyan kedves volt, hogy úgy éreztem, külön meg kellene köszönnöm a küldőjének. „Kedves Emily, a rózsa vörös, az ibolya kék, ha te nem lennél, megbolondulnék.” Kicsit jobban meggondolva ez elég fura lett volna. Inkább maradok a videóknál. Gondolkoztam, megosszam-e ismerőseimmel a különös telefonhívások rejtélyét, a bocsánatkérésem részeként, de már így is azt kockáztattam, hogy őrültnek néznek, és én meg akartam tartani a barátaimat. Nem lett volna tanácsos megosztani olyasmit, ami csak elrettentené a segítőimet. Füzettel a kezemben tértem vissza a könyvtárba, elhatározva, hogy utánajárok, miért tiltotta el előlem a bácsikám. Nem törődve a fest-

70

ménnyel, a kandallóval és a szekrénnyel, egyenesen a könyvespolchoz léptem. Nem volt valószínű, hogy egy TILTOTT OLVASMÁNY feliratú könyvet találok, de talán akad valami érdekes. A címeket átfutva csak annyi derült ki, hogy a könyvtár egykori tulajdonosa odavolt a századforduló idejéről származó könyvekért. Levettem a Fel, nyugatra! kötetet, és belelapoztam. Nem bántak túl gondosan ezzel a könyvvel. Néhány lapja tele volt tintafoltokkal. Várjunk egy kicsit! Letettem a könyvet a padlóra, hogy jobban lássam a tintás lapokat. A tollnyomokat szándékosan vetették a papírra – mintát alkottak. De milyen mintát? Leemeltem a polcról egy másik könyvet, Egy vándor énekei. Hamarosan ennek oldalai közt is rábukkantam a tintafoltokra. A tintavonalak itt is olyanok voltak, mintha kifejezéseket és betűket kötöttek volna össze az oldalon. És ha így volt, biztosan nem véletlenszerűen. Vagy mégis? Nem voltam benne biztos, hogy jó nyomon járok, így otthagytam a könyveket, és átmentem a szemben lévő polchoz. Felfutottam a spirál alakú lépcsőn, és levettem három könyvet három különböző helyről a falon. Mindegyikben ráleltem ugyanarra a tintás jelölésre. Kinek a műve ez, és mi volt a szándéka vele? Mérlegelnem kellett, mi legyen a következő lépés. Mellesleg máris megvolt az aznapra rendelt házi feladat. Mi lehet érdekesebb a köszönetnyilvánításnál? A köszönetnyilvánító rajzok. ***

71

A könyvtárat ábrázoló rajzok feltöltése után a művészi képességeimet dicsérő megjegyzéseket kaptam – talán nem egészen megérdemelten –, de a rejtély megoldásához nem kerültem közelebb. Megfogadtam a javaslatot, hogy nézzek be a kandalló elé terített perzsaszőnyeg alá. A Rowan-házban bizonyosan van pár rejtett csapóajtó, de itt nem találtam. Nem csodálkoztam azon, hogy az embereket érdekli a portré, de nekem nem tűnt fel rajta semmi. Vagyis nem egészen így van. Bár azóta már megnéztem párszor, még mindig olyan érzést keltett bennem, mintha valaki lyukat próbálna fúrni a mellkasomba. És ami még különösebb: ha sokáig néztem, egy hangot véltem hallani, mintha valahol nagyon messze valaki sírt volna. Ez ismét az őrület felé sodort, amiből viszont nem kértem, ezért inkább hanyagoltam a festményt. Azonkívül szinte mágnesként vonzottak a könyvek tintavonalai. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy könyveket vettem le a polcokról, és kikerestem a megjelölt oldalakat. Nem telt sok időbe, míg rájöttem, hogy nem minden könyvön változtattak, de nagyon sokon igen. Mikor öszszeszedtem egy vagy száz példányból álló halmot, szünetet tartottam, a talált bizonyítékok kisebb méretű tornyát nézegetve. Biztos voltam abban, hogy még több mintára is lelhetnék a polcokon, de nem tudnám átnézni az összeset. Még azokat is bajosan, amiket már kiválogattam. Ideje volt, hogy kis segítséget kérjek a barátaimtól.

72

TIZEDIK fejezet

F MÉG SOSEM ÖRÜLTEM ENNYIRE annak, hogy saját bankszámlám van, mert különben sokat kellett volna magyarázkodnom az óriási postaköltség miatt, amit a csomagok szétküldése eredményezett az ország minden részébe. Nehéz volt kivárni, míg a barátaim visszajeleztek a könyvekkel kapcsolatban. Túrázni mentem, személyes köszönőlapokat küldtem Liznek és Victoriának, hálából a figyelmességükért, és tovább kerestem a mintákat a nálam maradt könyvekben. Izgatott voltam, és egyben csalódott. Reméltem, hogy a könyvek felvilágosítást adnak afelől, mit rejtettek el a könyvtárban – hiszen kell, hogy legyen valami oka annak, hogy Bosque kitiltott innét –, de azt is tudtam, hogy annyi könyvet kellett volna még átnéznem, hogy sose fogom megtudni a teljes igazságot. De legalább pár dologra jó lett volna rájönni. Szerencsére nem kellett sokáig várnom. Olyan gyorsan özönlöttek az új eredmények, hogy alig győztem tartani velük a lépést. Tiszta szerencse, hogy nem kellett iskolába járnom. És úgy tűnt, hogy a segítőimet sem köti le a munka és a tanulás. A falaim nem voltak többé csupaszok: a könyvekből származó

74

oldalak borították őket, az eredményeim feljegyzései, és a másoktól kapott üzenetek annyi helyről, hogy fel se lehet sorolni. De még mindig nem tudtam összerakni a dolgot értelmes egésszé. Először is ott voltak a nevek: Alistair, Nightshade, Cameron, Rowan, Marise, Lumine. Minél több információt gyűjtöttünk róluk, annál különösebb eredményekre jutottunk. Először azt hittük, családi történetről van szó, de a dátumok sose stimmeltek. Az emberek nem élnek 283 évig. Egyszerűen nem, és kész. Mivel ezen a vonalon zsákutcába jutottunk, a többi kifejezésre öszszepontosítottam. Ezek egy történet részeinek tűntek. Újból feltűnt Alistair neve, azonban itt egy háború résztvevőjeként. A harcban álló felek és az események semmire sem emlékeztettek a történelmi tanulmányaimból. Keresők, őrzők, vigyázók. Nem tudtam hová tenni őket. A háború egy Eira nevű nő (feltételezem, hogy nő) körül forgott. Ez a név sem volt ismerős a középkori Európa történetéből. Még az ókori tankönyveimet is elővettem, de nem találtam semmit. Az eredmények harmadik csoportjával nem is akartam foglalkozni. Félelmetes, pokoli területre vitt. Boszorkányok. Rengeteg utalást találtunk a boszorkányokra. És az elemekre. Nem a periódusos rendszer elemeire, amiket a kémiaóráról ismerünk, hanem az ősiekre: föld, levegő, víz és tűz. Ott voltam, ahonnét elindultam. Csalódott voltam, dühös és fáradt. Talán ábrándokat kergettem. Talán semmi keresnivalóm se volt a könyvtárban, és amit találtam, az nem vezetett sehová. Egyik felem visszazárta volna a lakatot a könyvtárra, remélve, hogy a bácsikám sose jön rá, hogy odabent jártam. Már úgyis hamarosan visszatér, hogy beírasson az iskolába. Az a valami pedig, ami az éjjeli zajt okozza, egy idő után bele fog fáradni, és abbahagyja a kínzásomat.

75

Miért is foglalkoznék ilyesmivel? Újabb blogbejegyzés írásába fogtam, hogy elnézést kérjek mindenkitől, amiért az idejüket raboltam. Ám ekkor felfigyeltem valamire. Az egyik könyvből megfejtett mondat volt ez is, de nem olyan, mint a többi. A megoldást az idő kerekén túl találod. Ez nem név, nem történelem, és nem a boszorkányokról szól. Nem újabb adat, hanem iránymutatás. Az idő kereke. Erről se sokat hallottam, de elég egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy megfejtsem a jelentését. És nem is kellett egyedül keresnem. Hangosan is kimondtam, mintha meg akarnám erősíteni magamat abban, hogy ez a helyes irány. – A megoldást az idő kerekén túl találod. Megcsörrent a telefonom a zsebemben. Elővettem, és láttam, hogy új üzenetem érkezett. Hagyd abba. Megnéztem volna, kitől jött. Ám az üzenet eltűnt. Pedig ott volt, csak ennyi: Hagyd abba. Aztán eltűnt. Ez a telefonomon jelentkező kísértet talán csak egy haverom ugratása. Talán egy ellenségem. Bárhogy is legyen, nem hagyom abba éppen most, amikor valami fontoshoz kerültem közel.

76

TIZENEGYEDIK fejezet

A KÉTLEM, HOGY EGYEDÜL rájöttem volna a megoldásra. A könyvtár tele volt kerék alakú tárgyakkal, a hármas spiráloktól kezdve a régi óra számlapjáig. Az óra az volt, aminek látszott, óra. A hármas spirálok az ablakok mintái közt tűntek fel, vagyis mögöttük terült el a birtok. A bácsikám kertjének felásását azonban meghagytam legeslegutolsó lehetőségnek. Mielőtt neki kellett volna állnom ásót keresni, Anthony és Becky megmentettek. Megírták, hogy az általam lerajzolt szimbólumok a pogány naptárhoz kapcsolhatók. Némi további kutakodás után (szerencsére még mindig nem a park földjében) kiderült, hogy a pogány naptárt a boszorkányok időkerekének is nevezik. Bár hasznos volt az információ, mégis a hideg futkosott tőle a hátamon. Már megint a boszorkányok. Bárcsak olyan adat került volna elő, ahogy Traci is írta, ami szivárványokra és vidám dolgokra utal. De az is biztos, hogy Dante sem láthatott sok szivárványt, amikor bejárta a poklot. A kerék motívum a könyvtár második emeletének faoszlopain is megjelent. Egy ideig tanulmányoztam. Különös szavak vették körbe: Mabon, Samhain, Yule, Imbolc. Anthony elárulta, hogy

78

ezek az év nyolc fő ünnepe közé tartoznak. Az első körön belül volt még egy második kör is. Ezek a szimbólumok asztrológiai jelek voltak. Nagyszerű, még több rejtély. Talán az asztrológiai jeleket kell összepárosítani az egyes ünnepekkel. Talán vásárolnom kell egy teleszkópot is. Végighúztam az ujjamat a lakozott fán, a kerék egyik küllőjén, míg el nem ért a részletesen kifaragott, középen lévő szélrózsáig. Mikor ezt megérintettem, úgy éreztem, hogy a kerék forogni kezd. Még jobban megnyomtam a fát. A szélrózsa kezdett besülylyedni. Fittyet hányva a pulzusom hirtelen emelkedésére, tovább nyomtam befelé, mígnem határozott kattanás hallatszott. A könyvespolc oszlopának szélén lévő láthatatlan vonal szétnyílt, feltárva a fában lévő rést. Bedugtam az ujjamat a lyukba, és kihúztam. A külső fedél halk csikorgással kinyílt, feltárva egy kamrát az oszlopon belül. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor belenéztem. Még több polc rejlett a sötét helyiségben, és nem csak könyvek sorakoztak rajtuk. Az egyiken valószínűleg formaldehiddel töltött üvegedények álltak szép rendben. Azért gondolom, hogy formaldehid lehetett, mert szervesnek kinéző dolgok lebegtek bennük. Az egyik mintha egy patkánymagzat lett volna. A másikban egy szív volt. A saját szívem viszont komoly versenyre kelt a gyomrommal, hogy valahol a testemen kívül keressen helyet magának. Elszakítottam a tekintetemet az edényekről, és egy másik polcra néztem. Az ott látottak éppolyan zavarba ejtők voltak, mint az edények. Egy ostor pihent ott egy sarló alakú penge szomszédságában. Mellettük mozsár és mozsártörő, és még több üveg, ezekben azonban szárított növények voltak, nem a következő heti biológiafakultáció boncolásának nyersanyaga.

79

A felső polc tele volt könyvekkel. Ezek azonban nem az ismert irodalmi művek voltak, amelyeket a könyvtár többi részében találtam. Nyilvánvalóan sokkal régebbiek lehettek. Levettem az egyiket a polcról. Nagy volt, így letettem a padlóra, hogy könynyebben megvizsgálhassam. Akár biológiáról szólt, akár valami bestiárium volt, különös tartalommal bírt. Nem volt se címe, se tartalomjegyzéke. Minden oldalt megtöltöttek a jegyzetek és illusztrációk, amelyeknek nem láttam semmi értelmét. Néhány teremtményt felismertem, ezek népesítették be kint a kertet szobrok formájában. A könyv szerzői azonban fajokként határozták meg őket. Néhol teljes alakban ábrázolták a teremtményeket, máshol részeikre bontva, mintha az lett volna a cél, hogy az olvasó minél részletesebben megismerje a mitikus bestiákat. A legszokatlanabb illusztrációra a könyv vége felé bukkantam. Az egyik oldalon egy Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányára emlékeztető férfialak állt széttárt és a levegőbe emelt karokkal, a másik oldalon pedig egy farkas volt ábrázolva ugyanilyen módon. A könyv következő harminc-egynéhány oldala ugyanennek a témának a variációit tartalmazta, ember és farkas összevetését. Néhol elkülönültek egymástól, néhol teljesen groteszk módon egymásba folytak. Furcsa volt és morbid módon lenyűgöző, de nem jöttem rá, hogyan kapcsolódik mindez a könyvekben talált információkhoz. Nem akartam, hogy ez elterelje a figyelmemet, ezért félretettem, és leemeltem a polcról egy másik könyvet. Az elsőhöz hasonlóan ez is nagyon-nagyon régi volt. A cím olyan szénfekete betűkkel ragyogott a borítón, mintha izzó vasdarabbal sütötték volna bele. Nagyot néztem, ahogy kibetűztem. Bellum omnium contra omnes. – Ezt ismerem – mondtam. Borzongás futott végig a tarkómon,

80

mintha valaki hozzáért volna, ugyanakkor megpördültem, mert mintha hallottam volna valamit. Mintha hosszú, szomorú sóhajtás töltötte volna be a szobát. Végignéztem a könyvtáron egyszer, kétszer, háromszor, de egyedül voltam. A festett üvegablakokon átszűrődő fény élénk, csillogó színeit lassan felváltotta az alkonyat vastag szürkesége. Nem akartam sötétedés után a könyvtárban maradni. A mitikus lényekről szóló könyvet visszatettem a polcra, de a másik kötetet magammal vittem a szobámba. Ha ez a könyv az volt, aminek gondoltam, akkor aranybányára bukkantam. Nem szó szerint értve – ez a szöveg túl értékes volt ahhoz, hogy pénzzé tegyem, és büszke voltam a családomra, hogy volt annyi eszük, hogy ragaszkodjanak hozzá. Szinte elfeledtette velem az oszlop egyéb tartalmának szörnyűségét, az edényeket, az ostort és a pengét. Bellum omnium contra omnes. Mindenki háborúja mindenki ellen. Portlandi barátaim tudták, hogy odavagyok a filozófiáért. Legalább olyan szorgalmasan olvastam a klasszikusokat, mint a képregényeket. Úgy nézett ki, hogy online barátaim hamarosan Shay okoskodó oldalával is megismerkedhetnek. Az ágyamon ülve végigfuttattam ujjaimat a cím szavain, észrevéve, hogy a betűket belepréselték a borítóba. – Nahát, Hobbes úr – mormoltam. – Vajon ez a könyve miért nem lett kiadva?

81

TIZENKETTEDIK fejezet

W FEL KELLETT TURBÓZNOM a latintudásomat, ha komolyan meg akartam érteni a szöveget. És nem volt mese, elő kellett keresnem a dobozokból a latin szótáramat. Ez a könyv kemény dió volt. Amennyit felfogtam belőle, történelem lehetett… vagy talán filozófia. A könyv maga három részből állt, amikről azt gondoltam, hogy kapcsolódnak egymáshoz, de nem értettem, miképpen. Nem jöttem rá, miről szól. Nem úgy hangzott, mint Hobbes szövegei, ami csalódást keltett bennem. Arra is gyanakodtam, hogy esetleg Hobbes egyik követője írta, és az ősöm rábukkant, de nem érdekelte az eredete. Vajon törekvő, de kudarcot vallott filozófusok örököse vagyok? Ez sem volna túl biztató. Még ha nem is Hobbes írta, elég szokatlan volt ahhoz, hogy foglalkoztassa a fantáziámat. Az egyik első dolog, ami magára vonta a figyelmemet, az volt, hogy a könyv nem szöveggel kezdődött. Az első oldalakon csak térképek voltak. Négy különböző térkép, a földrajzi nevek latinul szerepeltek rajtuk. Hiába kerestem a könyvön a kiadó nevét vagy a kiadás évét. A térképek stílusából és a címlapok illusztrációjából arra következtettem, hogy valamikor a középkorban készült. Nem túl precíz kormeghatározás.

84

A legtöbb időt az első térkép nézegetésével töltöttem. Valami nem hagyott nyugodni vele kapcsolatban, de nem jöttem rá, mi lehet az. Úgy tűnt, fel kell töltenem még egy videót, hogy kapjak némi visszajelzést, de először is ki akartam szellőztetni a fejemet egy kiadós túrázással, ami kitölti a napom legnagyobb részét, és alaposan átmozgatja a tagjaimat. Ha elég kimerült leszek, talán átalszom az éjjeli zörejeket is. Elővettem a térképet, amin bejelöltem, hogy hová szeretnék eljutni. Döbbenten meredtem rá. – Nem lehet igaz! Még tovább bámultam a térképet. Majd kinyitottam Hobbes könyvének első lapját. Ugyanaz a terület. De hát ez lehetetlen. A könyvben lévő térkép legalább ötszáz éves. És európai. Ez csak véletlen egybeesés lesz. A következő órában a két térkép fölött ültem, és valami kis eltérést kerestem köztük. Még egy hegyet vagy egy másféle folyót. De nem találtam semmit. Egyértelműen ugyanaz a hely volt. Az egyetlen különbség az volt, hogy a jelenlegi térkép tele volt településekkel, de ezek természetesen még nem léteztek, amikor a középkori térképet megrajzolták. De ki csinálhatta, és miért? Nem volt más hátra, készítenem kellett egy újabb videót. Megcsörrent a telefonom, épp a kamera beállításának közepén. Felkaptam, mert nagyon elegem volt a névtelen hívásokból. – Szálljanak már le rólam! – Tessék? – a bácsikám hangja inkább derűs volt, mint csodálkozó. – Ó, Bosque bácsikám… – dadogtam. – Ne haragudj. Egy ismeretlen többször zaklatott telefonon. – Utánanézessek a telefontársasággal?

85

– Nem szükséges – mondtam –, majd elrendezem valahogy. Meg kellett volna néznem a számot, mielőtt felvettem a kagylót. Tudhattam volna, hogy te keresel. – Nem kell mentegetőznöd, fiam – mondta Bosque. – Elhanyagoltalak az utóbbi időben. Minden rendben van a Rowanbirtokon? – Hát… Nem várta meg a válaszomat: – Remek. Gondolom sejted, miért telefonálok. – Hát… – A Hegyi Iskola kész felvenni téged a tanulói közé – jelentette ki. – Hétfőn kezdheted az órákat. Mindent lerendeztünk. Biztos vagyok benne, hogy Logan el tud vinni az első napodon az iskolába, ha nem akarsz egyedül menni. Iskola? Éppen most? Megtörtént, amire az ideköltözésem óta vártam. Örülnöm kellett volna, hiszen ez azt jelenti, hogy lesz mit csinálnom, és emberek között leszek. De időre volt szükségem. Csak annyit mondtam: – Nem kell, hogy Logan elvigyen. Vettem egy kocsit. Hogyan fogom megoldani ezt a sok rejtélyt, ha iskolába kell járnom? Úgy véltem, ha továbbra is mindig felkeltenek ötkor, dolgozhatnék a könyvtárban. – És mivel szeretném, ha minden simán menne – folytatta Bosque –, egy ideig veled fogok lakni. – Hazajössz? – Igen – mondta. – Szerdán ott leszek. Csak az első két napot kell egyedül kibírnod. Nyolc nap. Nyolc nap múlva itt lesz. Ha Bosque visszatér a Rowan-birtokra, vége szakad a látogatásaimnak a könyvtárban. Nagyon gyorsan válaszokat kell találnom.

86

TIZENHARMADIK fejezet

E AZ ELLENÉRVEIK nem voltak alaptalanok. Nem találtam kivetnivalót bennük. Elvégre tényleg veszélyes dolog bemerészkedni egy ismeretlen barlangrendszerbe. Örültem, hogy ennyien aggódnak értem, tényleg, és bizonyára nem jutottam volna sokra ezzel az egész rejtéllyel, ha nem segít mindenki a neten. De ez alkalommal nem hallgatok rájuk. Arra gondoltam, hogy közzéteszem az eddigi sziklamászó eredményeim rövid felsorolását a Facebook-oldalamon, hogy bebizonyítsam, nem vagyok kezdő, de rájöttem, hogy ettől csak nagyképű marhának néznének. De a barlangot mégis fel kellett keresnem! A sok agymunka után végre találtam valami valóságosat. Ez másféle kihívást jelentett, mint a zavarba ejtő történetek, a félistenekkel megtűzdelt családfák, az érthetetlen utalások boszorkányokra és elemi erőkre. Vagy mint az üvegekben lebegő különféle szervek. Egy térkép konkrét és világos. Rajta van, hogy hová jutok, és mi vár ott rám. Régóta ki akartam próbálni a barlangászást, feltétlenül. És ez remek alkalomnak látszott. Így két legyet ütök egy csapásra. Meg kellett tennem minden szükséges óvintézkedést. Amikor nem aludtam, a környékről szóló leírásokat olvasgattam. A völ-

88

gyön a napokban komoly viharok haladnak át, de vasárnapra ki fog tisztulni az idő. Akkora tűztem ki a túrám időpontját. Azzal győzködtem magam, hogy Victoria egyetértene velem, ugyanakkor bűntudatot is éreztem, tudván, hogy Liz, Melissa és Stephanie viszont aggódni fog. Mindegy, mit gondol az online barátaim serege, reméltem, ha válaszokkal térek vissza, akkor megbocsátanak mindent.

89

TIZENNEGYEDIK fejezet

F MIÉRT NEM HALLGATTAM a figyelmeztetésekre? Mozgalmas életem tizennyolc éve alatt számos kalandban volt részem, de sosem gondoltam volna, hogy a pályafutásomat egy medve karmai közt fogom bevégezni. A grizzly mereven bámult rám, szemében megcsillant az őszi napfény, mintha belső tűz izzana fel benne. Ha ezt a behemótot csak a tévében láttam volna, biztonságos távolságból közvetítve a műholdas képek és optikai kábelek segítségével, gyönyörűnek, vagy legalábbis lélegzetelállítónak véltem volna. De itt, egyedül az ösvényen, amiről kezdtem azt hinni, hogy csak a vadak taposták ki maguknak, a medve a maga legrémítőbb valójában ágaskodott előttem. Amikor egészen felegyenesedett, a feje eltakarta a napot. Kétszer akkora mint én, ha nem magasabb. Üvöltése átjárta a végtagjaimat, kizökkentve dermedt állapotomból. Hátráltam pár lépést, remélve, hogy a bömbölés csak figyelmeztetés, és nem a közelgő támadás jele. Sajnos ez kifejezetten peches nap volt. A medve négykézlábra ereszkedett, komótosan szaglászni kezdte a talajt, de azért éberen figyelt a környezetére. Habzó nyál csö-

92

pögött a pofájából. Közelebb lépett, csökkent köztünk a távolság. Tudtam, hogy támadni készül. Ösztönös félelem járta át az ereimet, és azt ordította, hogy ezek az utolsó perceim a Földön. Levettem a vállamról a hátizsákot, és a földre dobtam magam elé, remélve, hogy a benne lévő élelem elvonja a medve figyelmét. Rá se nézett. Kettőt hátraléptem, mielőtt teljes lendülettel rám rontott volna. Kiszökött a tüdőmből a levegő, amikor nekem ütközött, és elterültem a földön. Az oldalamra fordultam, és próbáltam felidézni, mit is kéne tennem ilyenkor. Golyóvá gömbölyödöm. Védem a fejemet. Az izmaim nem engedelmeskedtek. A lábam után nyúltam, próbáltam felhúzni a mellemig. A kezem meleg folyadékhoz ért. Nem éreztem fájdalmat, mégis tudtam, hogy vért tapintok. A fájdalom hiánya azt jelenti, hogy sokkos állapotba kerültem, ami nagyon, nagyon rossz fejlemény. Különös pillanatképek merültek fel bennem. A bűntudat, amiért nem vettem figyelembe a TILOS A BELÉPÉS, MAGÁNTULAJDON feliratú táblát. A lágy őszi napfény és a hűs szellő tökéletes keveréke, ami felcsalt a hegytetőre. A tornyosuló fenyők magánya és csendje. A halk szuszogás, amelyre felkaptam a fejem, és figyelmeztetett a medve közeledtére. Döbbenet és tiltakozás: a Sziklás-hegységnek ezen a részén nem is élnek medvék. Legfeljebb kísértet-grizzlyk bukkannak fel, látomások, amiket senki se tart igazinak. Ezt jól tudom, olvastam a túrakalauzokban. Ismertem a terepet. Legalábbis úgy hittem. A hitetlenség megdermesztette a tagjaimat, moccanni se bírtam. A tagadás helyet adott a páni félelemnek, amikor a medve meglátott, és a szuszogása morgássá erősödött, a mozgása agresszív lett.

93

A döntéseim. A hibáim. A rossz irányba tett lépések. Hagytam, hogy a megszállottság idáig sodorjon. Egy végső gondolat futott át a fejemen: bárcsak sose költöztem volna Vailbe.

94

Köszönöm mindenkinek, aki barátságot kötött Shayjel a Facebookon, különösen a következőknek:

Melissa Nataly Victoria Elizabeth Sutherland Liz Woodworth Rachel Davis Traci Olsen Anthony David Tobias Swift-Washington Lindsi Coleman Emily Dye Jessica Spetolli Stefanie Painter Beck Boyer Courtney Rae Jessica Stewart Patrick Nottingham Stephanie Takes-Desbiens

95